BODONYI ILONA KOZÁRY ANDREA TARJÁN GÁBOR A POLITOLÓGIA KÉZIKÖNYVE

RENDİRTISZTI FİISKOLA TÁRSADALOMTUDOMÁNYI TANSZÉK

BODONYI ILONA–KOZÁRY ANDREA–TARJÁN GÁBOR A POLITOLÓGIA KÉZIKÖNYVE Második, bıvített kiadás

Budapest 2004

1

Szerkesztı és nyelvi lektor: Dr. Molnár Katalin

Lektor: Dr. Bayer József

Kiadja ……

Borítóterv: Raffay Sándor Márton

2

Tartalomjegyzék A szerzık elıszava I. A politikatudomány elméleti alapjai 1. A modern politikatudomány kialakulása (B.I.) 1.1. Az európai gondolkodás történetérıl 1.2. A magyar politikai gondolkodásról 2. A politika fogalma és összetevıi (B.I.) 3. A legitim politikai erıszak mint a hatalom szerves része (K.A.) 4. A közhatalom megtestesítıje: a rendırség (K.A.) II. Politikai rendszerek 1. A politikai rendszer fogalma és összetevıi (B.I.) 2. A politikai rendszer tartalmi összetevıi 2.1. A hatalom jellege és gyakorlása: kormányzati rendszerek (B.I.) 2.2. Diktatórikus és demokratikus politikai rendszerek (B.I.) 2.3. A magyar közjogi rendszer (B.I.) 2.4. Politikai ideológiák és eszmeáramlatok (K.A.) 2.5. Politikai kultúra, politikai elit (K.A.) 3. A politikai rendszer formai össztevıi 3.1. Politikai szervezetek: pártok, érdekképviseletek, civil szervezetek (K.A.) 3.2. Politikai közösségek, politikai normák (B.I.) 3.3. Politikai kommunikáció és információ: médiapolitika és nyilvánosság (K.A.) III. A globalizáció és kihívásai: integráció, társadalmi mozgalmak, terrorizmus, iszlám és modernizáció (T.G.) 1. A globalizáció mint jelenség 2. Globalizáció és civilizáció 3. Globalizáció-ellenesség 4. Terrorizmus 5. Az iszlám: vallás és modernizáció IV. Az Európai Unió (B.I.) 1. Az Európai Unió története 2. Hazánk Európa – államok és polgárok az európai integrációban 3. Nemzeti és etnikai közösségek az Európai Unióban 4. Biztonsági együttmőködés 5. Európai társadalom – rendvédelem Európában

3

Hivatkozott és kiegészítı irodalom

4

5

„Mert valóban, miként – ha a tökéletesség fokát elérte – a legkülönb teremtmény minden élılény közt az ember, de ha eltér a törvénytıl és a jogtól, akkor mindennél alábbvaló. […] az ember veszedelmes fegyverekkel születik, amelyek arra szolgálnak, hogy ésszel és erénnyel éljen, de éppen ezeket lehet az ellentétes célokra is a legjobban felhasználni. S így az ember erény híján a legelvetemültebb és legvadabb...” Arisztotelész

„Ha nekem kellene eldöntenem, hogy mi a jobb: kormány sajtó nélkül, vagy sajtó kormány nélkül, egy pillanatig sem lenne kétséges, hogy a másodikat választanám.” Thomas Jefferson

„...nem a védekezés szegi meg a szerzıdést, hanem az, aki elıször támad.” Thuküdidész

„Egy rész felemelkedésre vágy, másik popularitást hajhász, s egyik a másik szemére veti gyengeségét, s önhibáját erénynek tartja. Ki úr akar lenni, képzelete szerint csak rendfenntartás, anarchia elmellızés végett, s hogy parancsai körét nagyobbítsa, forog, kérkedik, izzad, s haladása kedviért elıszobákban unalommal tengeti napjait, ki pedig a nép bábja kíván lenni, azzal csalja magát, hogy ı a régi jó fenntartása végett teszi, hogy a nemzeti szellem, s drága szabadság éljen. […] Mind a két rész dicséretet s hasznot vadász, csakhogy egyiknek az udvari kellemesb, másiknak pedig a populáris illat.” Széchenyi István

„…Az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek – kollektívan vagy egyénileg – joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával szemben – akarata ellenére – erıszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása.” J. S. Mill

„Senki sem kívánja, hogy a cselekvés éppolyan szabad legyen, mint a vélemény. Épp ellenkezıleg: még a vélemények is elvesztik védettségüket, ha olyan körülmények között nyilvánítják ki ıket, amelyek kifejezésüket valamilyen káros cselekedet közvetlen kiváltójává teszik.” J. S. Mill

6

7

A szerzık elıszava „A politika tudományát úgy kell elsajátítani, hogy az a legmagasabb rendő tudomány, és vállalni kell a fáradozást, amelybıl az emberek számára nagyszerő és ragyogó dolgok származnak.” Démokritosz Démokritosz gondolatai több ezer évvel ezelıtt születtek, s az emberi társadalmak azóta is kitüntetett figyelmet szentelnek a politikának és a politika tudományának. Mióta az egyes társadalmakon belül vannak szegények és gazdagok, hatalommal rendelkezık és hatalommal nem rendelkezık, irányítók és irányítottak, iskolázottak és kevésbé iskolázottak, különbözı vallási közösségekhez tartozók és nem vallásosak stb., minden ember elemi érdeklıdéséhez tartozik, hogy megértse, hogyan mőködik az a társadalom, amelybe beleszületett, és milyen tényezık határozzák meg az ı helyét és szerepét az adott társadalomban. Bármilyen történelmi korról lett légyen is szó, aki jól érezte magát abban a szerepben, melybe ısei örököseként, vagy az ıt körülvevı közösség akaratából került, igyekezett olyan eszközöket találni, amelyek segítségével megırizhette pozícióját. Aki viszont változtatni akart helyzetén, a változtatáshoz keresett módszereket és szövetségeseket. S végül voltak olyanok is, nevezzük ıket filozófusoknak, akik akár saját helyzetüktıl függetlenül is azt kutatták, hogyan lehetne tökéletesebbé tenni az adott társadalom mőködését, megtalálni az ideális társadalmi berendezkedést. Az ókori keleti társadalmakban, a feudális monarchiákban a politikai és gazdasági hatalom a hitéletet monopolizáló papsággal vagy egyházakkal összefonódva fényévnyi távolságban állt a piramisokat és öntözımőveket építı, akár szabad kézmővesek, majd jobbágyok felett, de még az ókori demokráciák is a beszélı szerszámként kezelt rabszolgák munkájának eredményeként mőködhettek. Ilyen körülmények között természetesen könnyebb volt a hatalom megtartása és örökítése, mint a társadalmi ranglétrán való elırelépés megvalósítása, nem is beszélve esetleg az egész politikai rendszer megváltoztatásáról. Ehhez többnyire belsı gazdasági összeomlás és egy külsı hódító hatalom megjelenése egyszerre kellett. Így volt ez a például a görög poliszok válságának idején, mikor a makedón birodalom, vagy a hanyatló római birodalom esetében, mikor a barbár hódítók hozták az átalakulást. A feudalizmus a saját méhében hordta ki a változást. A feudalizmus gazdasági alapját képezı nagybirtokok egyre inkább elaprózódtak, megjelentek a tıkés gazdálkodás csírái, majd az eredeti tıkefelhalmozás ezeket a csírákat lombos fákká változtatta. A társadalmi viszonyok ugyan egyre bonyolultabbakká váltak, de ezzel együtt csökkentek az egyes társadalmi rétegek közötti különbségek. A reformáció, majd a felvilágosodás megszüntette a világi és egyházi hatalom misztifikáltságát, a polgári forradalmak pedig a feudális kiváltságokat. Ledıltek az egyes társadalmi rétegek közötti korlátok. Származástól függetlenül nyílt lehetıség a tulajdonszerzésre, érvényesülésre. A polgári szabadságjogok biztosításával fokozatosan egyre többen kapcsolódtak be a politikai életbe is, s egyre többen akartak részt venni társadalmi környezetük tudatos alakításában. A polgári demokráciában erre reális lehetıség van. A polgár már nem kiszolgáltatott a hatalomnak, hanem maga is cselekvı részese lehet az életét befolyásoló döntéseknek. Ehhez azonban kevés, hogy törvény biztosítsa számára a szükséges jogokat, ki is kell ismernie magát a társadalmi-politikai élet szövevényében. Meg kell értenie, hogyan mőködik a politikai rendszer, s ebben a rendszerben ı maga hol helyezkedik el. Már a múlt században Eötvös József többek között abban látta az iskolai oktatás fontosságát, hogy az ifjak a tanulási folyamat végén olyan tudással rendelkezhessenek, hogy ıket senki ne tudja manipulálni, kiismerjék magukat a világban. Valószínőleg Eötvös József legmerészebb (vagy

8

legrémesebb?) álmaiban sem gondolta, hogy a politikai, piaci, kulturális stb. manipuláció valaha is ilyen fokot fog elérni, így annál fontosabb a rendszerezı ismeretek megszerzése. Ez a tudás nagyon fontos minden egyes állampolgár számára, foglalkozástól függetlenül, hiszen a legtöbben olyan helyzetben vagyunk, hogy mások is irányítják a mi sorsunkat, mi is másokét, mások is döntenek rólunk, s mi is másokról. („Kell békében is gyakorolnunk mindjárt gyerekségünktıl fogva, hogy tudjunk mind parancsolni, mind engedelmeskedni másoknak.” Platon, 1943) A demokratikus közéletben való eligazodás tehát mindenki számára egyaránt fontos. A tisztánlátás azonban különös jelentıséggel bír minden olyan szakma számára, melynek bármi köze van a hatalomhoz. Rendırség, határrendészet, vámellenırzés a legdemokratikusabb társadalomban is szükséges. A legdemokratikusabb hatalom is alkalmaz szankciókat a törvények megsértıivel szemben, tehát az elıbbiek mellett még a büntetés-végrehajtás is szerepet kap. A polgári demokratikus állam is rendelkezik a legitim erıszak eszközével, melynek feladata, ebben az esetben, a közrend és közbiztonság biztosítása. „A hatalom akkor is kényszerít, ha kér, nemcsak akkor, ha parancsol.” (Macrobius, 1975) Nem mindegy tehát, milyen az erıszak mértéke. A rendvédelmi szervek azonban nem alkalmazkodnak automatikusan a társadalom demokratikus átalakulásához. Éppen ezért megválaszolandó kérdés, hogy hol helyezkednek el a politikai rendszerben, milyen a hatalomhoz és milyen a társadalomhoz való viszonyuk, mőködésük hogyan felel meg a jogállamiság követelményeinek és az európai normáknak. A jogállamiság európai követelményrendszerének elsajátítása és mindennapi alkalmazása az Európai Unió tagjává vált Magyarország rendvédelmi szervei, de általában minden állampolgára számára is elemi kötelesség. Ugyanakkor ezeknek a követelményeknek megfelelve kell szembenézni a világban különösen az utóbbi évtizedekben megjelenı új kihívásokkal; nevezetesen a diktatúrából demokráciába való átmenet feladatrendszerével és a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemmel. Tankönyvünket a politológia tudományos eredményeit felhasználva, valamint a hallgatók elıképzettségét és a fıiskolai oktatás speciális igényeit figyelembe véve állítottuk össze. Áttekintést kívánunk adni a politikatudomány egészérıl – kialakulásától, történetétıl az alapvetı fogalmakon keresztül Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozásáig – szem elıtt tartva a logikus elrendezést és ügyelve az arányosságra. A tananyag, melynek gerincét a második rész – A politikai rendszerek címő fejezet – adja, szerkezetileg négy egymásra épülı egységbıl áll. Az egyes fejezetek végén kiemeltük a legfontosabb szakkifejezéseket és fogalmakat, megadtuk a tanulást segítı ellenırzı kérdéseket és az ajánlott irodalmat is.

9

I. A POLITIKATUDOMÁNY ELMÉLETI ALAPJAI „Milyen silányság minden politikai elmélet, amely azt képzeli, hogy a bölcselete megállapításait át lehet vinni az emberi élet gyakorlatába. Éretlen gyerekség. Embervakarcs, mit akarsz még? Tedd, amit a természet kíván. Fogj munkához, ha teheted, de ne tekintgess körül, hogy tudomást vesz-e róla valaki. Ne reméld e földön Platón államát! Érd be azzal, ha a legcsekélyebb haladást észleled, s ne gondold, hogy ez az eredmény valami kis dolog. Mert ki tudná megváltoztatni az emberek alapelvét.” Marcus Aurelius 1. A modern politikatudomány kialakulása A politikai gondolkodás története egyidıs az emberi társadalommal. A legprimitívebb emberi közösségben is volt már bizonyos fokú szervezettség. A közösség irányítását, a döntések meghozatalát azonban még aligha nevezhetnénk politikának. A vezetıi szerepkör megtestesítıi még a család- vagy nemzetségfık, illetve a vallási vezetık voltak. Az ember és az emberi közösség még sokkal jobban függött a természettıl, mint a társadalmi hatalmaktól. A legprimitívebb emberi közösségben is kifejezıdtek azonban spontán vagy tudatos módon a társadalom egyes tagjainak és egyes csoportjainak érdekei, és ezek között az egyének és csoportok között különbözı jellegő és minıségő viszonyok alakultak ki. Ezekben a viszonyokban viszont még a szokásjog, a vallás és az erkölcs volt a meghatározó. Politikáról az elsı államok megszületésétıl beszélhetünk, bár a korai államokban továbbra is nagy szerep jutott a születési elıjogoknak és az azokkal összefüggı gazdasági hatalomnak, valamint a hagyományoknak. Maga az a tény azonban, hogy az államszervezet az egy területen élıket szervezte és irányította, hogy a belsı rendet és a külsı védelmet vérségi köteléktıl független fegyveres erıvel biztosította, jobban láthatóvá tette a társadalmi hatalmat és annak felhasználását, a politikát. Az ember közösségi viszonyainak kialakításában az érdekeit követi, de ezeknek az érdekeknek az érvényesítését a hatalmi viszonyok befolyásolják. A politikai gondolkodás elvi kiindulópontja minden történelmi korszakban az ember társas lény volta, középpontjában pedig az érdek- és hatalmi viszonyok általános összefüggéseinek vizsgálata, illetve a társadalomban egyidejőleg jelen lévı konfliktusok feloldásának és a társadalmi környezet megváltoztatásának lehetıségei állnak. „A politika eszerint számunkra azt jelenti: törekvés a hatalomból való részesedésre vagy a hatalomelosztás befolyásolására akár államok, akár olyan embercsoportok között, amelyeket egy-egy állam foglal magában.” (Weber, 1995) Bár természetesen elızményei korábban megjelentek már a rendszeres társadalomban, a társadalomról szóló politikai gondolkodás kezdetei az állam kialakulásának idejére tehetık. A felvetıdı kérdések és megoldási elképzelések összefüggnek az adott kor társadalmának fejlettségi szintjével. A politikai gondolkodás hosszú történelme során folyamatosan megfogalmazódtak azok a problémák, amelyekkel a modern politikatudomány is foglalkozik. A politikáról való gondolkodás szemlélete és módszerei is alapvetı átalakuláson mentek át az idık folyamán. Kezdetben a politikatudomány is, mint általában minden más tudományág, a filozófia részeként jelentkezett. A társadalmak belsı viszonyainak fejlıdése, illetve az államszervezet mőködésének tapasztalatai a politikai filozófiát a történelemtudomány, illetve a jogtudomány ismereteivel bıvítették. A 19. században pedig a szociológia, a társadalomszociológia, majd a politikai szociológia alapvetıen átalakította a politikatudományt. A 19. század végétıl kialakuló modern politológia ötvözi a megelızı korok szemléletét és ismereteit, tárgya és kutatási módszere azonban már jelentısen különbözik tılük.

10

1.1. Az európai politikai gondolkodás történetérıl A politikai gondolkodás történetében a tudományos kutatás általános jellemvonásai és az azt meghatározó történelmi háttér alapján négy korszakot határolhatunk el. Az elsı korszak nagyjából a 16–17. századig tartott, és a rabszolgatartó társadalmak, majd a feudális monarchiák különbözı formáit foglalta magában. A politikai gondolkodás klasszikusai a görög poliszdemokrácia korában élı Platón és Arisztotelész, akik saját társadalmuk kritikájából kiindulva a politikai demokrácia elméleti kérdéseinek elsı megfogalmazói voltak. Az ideális politikai berendezkedést, mely az igazságosságot és a boldogságot biztosítja szabad polgárai számára, ık egy a törvények uralma által igazgatott államban, a demokráciában találták meg. „Igazság szerint az a helyes alkotmány, amely a közérdeket tarja szem elıtt; valahány pedig csupán a vezetık érdekét tekinti, az mindig hibás, és eltér az alkotmánytól, mivel zsarnoki, holott a városállam szabad emberek egyesülése. […] A helyes kormányzás egyik formája az, amikor engedelmeskednek a törvényeknek, másik pedig, mikor még jók is azok a törvények, amelyekhez ragaszkodnak (mert hisz rossz törvényeknek is lehet engedelmeskedni). […] Csupán az összetett elvő alkotmány veszi figyelembe a vagyonost és a vagyontalant, a gazdagságot és a szabadságot, minthogy tehát három olyan dolog létezik, amely az alkotmányban egyenlı részvételt igényel: a szabadság, a vagyon és az erény. […] Az alkotmány a városállamnak mintegy életmódja. […] Az a politikai közösség a legjobb, amelyik a középosztályra támaszkodik, és azokat a városállamokat kormányozzák helyesen, amelyekben népes a középosztály. Az a legnagyobb szerencse, ha az állampolgároknak közepes, de mégis elégséges vagyonuk van, mert ahol egyeseknek igen sok jut, másoknak meg semmi, ott vagy túlzó a demokrácia, vagy egyoldalú oligarchia vagy türannisz fejlıdik ki.” (Arisztotelész, 1994) A római korra már nem pusztán a törvények tisztelete, hanem a jogi kategóriákban való gondolkodás is jellemzı. A római jog egyrészt a racionális természetjog alapján szabályozta az államélet belsı rendjét, intézményeit, ezek mőködését és az egyének államhoz való viszonyát: ezt közjognak (ius publicum) nevezték. Másrészt meghatározta az egyes emberek egymás közötti életviszonyait (családi, vagyoni vonatkozásait): ez volt a római magánjog (ius privatum). A jog ugyanakkor vallási és erkölcsi szabályokat is tartalmazott, ahogy azt Ulpianus híres formulája fogalmazta: „A jog parancsai ezek: tisztességesen élni, mást nem bántani, kinek-kinek megadni a magáét.” (Iuris praecepta haec sunt: honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere.) A római közjog ma már csak jogtörténeti kutatások tárgya, de a magánjog a feudalizmus korától a polgári államokig helyet kapott az európai államok jogalkotásában, és átkerült a magyar jogrendszerbe is. (Marton, 1960) Bizonyos közjogi elvek, az ún. közjogi gondolkodás egyes elemei azonban fennmaradtak és hagyományt teremtettek. Ezek közé tartozik a jog uralma alapján mőködı közigazgatás, mely elıször a hatalmas római birodalom irányítására épült ki, vagy a hatalom birtokosainak az alkalmasság alapján való kiválasztása (az idoneitás elve, mely a korai középkorban az uralkodók kiválasztásában Magyarországon is megjelent – bár nem következetesen), illetve a hatalom birtokosainak felelıssége. (Zlinszky, 1994) A középkori feudális monarchiákban a politikai gondolkodás és cselekvés a vallás és a katolikus egyház befolyása alatt álltak. Ennek az idıszaknak meghatározó egyéniségei Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás voltak. Szent Ágoston hippói püspök a 4–5. század fordulóján élt. Gondolkodását egyszerre határozta meg a római birodalmi lét és a kereszténység. Bölcseletében a filozófia és a teológia átfedték egymást. Platónhoz és Arisztotelészhez hasonlóan ı is foglalkozott az állammal, de úgy gondolta, hogy az állam csak

11

akkor hordozhat értéket, ha keresztény elvekre épül, az ember pedig csak Isten államának polgáraként üdvözülhet. Isten államának földi megvalósulása pedig az egyház. „Extra ecclesiam nulla salus.” (Az egyházon kívül nincs üdvösség.) „Hiszen a boldog élet: az igazságba vetett öröm. Mert a belıled eredı öröm ez, aki az , istenem, ” – írta. (Szent Ágoston, 1995) Az ókori elıdök, mindenekelıtt Arisztotelész munkássága, elsısorban a 13. században élt Aquinói Szent Tamásra gyakorolt nagy hatást. Az ı gondolkodásában bizonyos mértékig már elválasztható a filozófia és a teológia, a földi világ már nem annyira a bőn, hanem sokkal inkább az isteni terv megvalósulásának színtere. Fı mővében, a Summa Theologiae-ban, négyféle törvényt különböztet meg: az örök törvényt (isteni tervet), a természeti törvényt (amely által az ember az örök törvényben részesedhet), az emberi törvényt (mely a természeti törvény társadalomra való alkalmazása) és az isteni törvényt, vagy kinyilatkoztatást. Az ókori elıdök nyomán az ember nála is közösségi lény, a közösség irányításához pedig elengedhetetlen az állam és a törvények uralma. Az állam vezetıinek a törvényekben az isteni jogot, a természeti törvényeket kell megjeleníteniük. Erre azért van mód, mert az ember, mivel a ráció is isteni adomány, az ész által képes a természeti törvények megismerésére. A törvény érvényesülése tehát az isteni terv megvalósulása lesz a társadalomban. Felfogása értelmében az állam törvényei csak akkor elfogadhatóak, ha a természeti törvénynek megfelelnek, ha a bonum communae, a közjó szolgálatának szellemében születtek. E korszak politikai gondolkodásának köszönhetı az emberiség egyetemességének és a minden emberrel együtt születı természetes emberi jogoknak az eszméje, mely a korai polgári korszak politikai gondolkodására is nagy hatással volt. (Aquinói Szent Tamás, 1943, 1968) A világi és egyházi hatalom egymáshoz való viszonyában az emberi társadalom fejlıdésének elırehaladásával egyre inkább a világi hatalom dominanciája érvényesült. A reneszánsz korában a rendi társadalom keretei között megjelent az eddigi kereteket egyre erısebben szétfeszítı polgárság. A reneszánszban a régi és új tendenciák keveredése a politikában is a naiv utópiák és a realizmus elemeinek keveredését eredményezte. Thomas Morus és Tommaso Campanella a hagyományos társadalom harmóniáját és erkölcsi rendjét akarta megırizni. Morus ideális államában, az Utópiában („Sehol szigeteken”) a köz javát nemcsak a törvények és az állam magasrendő intézményei, hanem mindenekelıtt a vagyonegyenlıség szolgálta volna. (Morus Tamás, 1989) Machiavelli viszont nem az erény útjait kutatta a politikában, hanem a hatalom hatékonyságát és eredményességét vizsgálta. „A fejedelem, kiváltképp az új fejedelem, nem tudja mindig azt tenni, amiért az embereket jónak szokták tartani; részben az állam megtartásának szándékától vezetve, gyakorta kénytelen a hit, könyörületesség, emberiesség és vallás ellen cselekedni. Aszerint kell tehát cselekednie, ahogy a szél fúj, ahogy a szerencse változásai parancsolják, s amint már mondottam, nemcsak a jót kell szem elıtt tartania, hanem a rosszat is meg kell tennie, ha a szükség úgy kívánja” – írta „A fejedelem” címő munkájában. (Machiavelli, 1996) Megfigyelései alapján a politikai közösség hatékony irányításának törvényszerőségeit elemezte, a politikát saját törvényekkel rendelkezı területként értelmezte. A második korszak a 16–18. század az abszolutizmusok, a felvilágosodás és a korai polgári forradalmak kora. A hatalom forrásaként egyre kevésbé jelenik meg Isten. A korszak gondolkodóinak felfogásában a politikai hatalom a közösségé, a népé, amely azonban azt nem személyesen gyakorolja, hanem társadalmi szerzıdés keretében felruház vele valakit. A 16– 17. század fordulóján élt Thomas Hobbes elképzelésében az abszolút hatalom birtokosa az állam, a 17. században élt John Locke szerint a népakarat megvalósítói a törvényhozás tagjai. „Ennélfogva ott és csakis ott van politikai vagy polgári társadalom, ahol akárhány ember úgy egyesül egyetlen társadalommá, hogy mindegyik lemond a természeti törvény végrehajtásának

12

hatalmáról, és átengedi ezt a közösségnek. És ez történik mindenütt, ahol akárhány természeti állapotban élı ember társulásra lép, hogy egyetlen népet, egyetlen államot alkosson egyetlen legfıbb kormányzat alatt, vagy ha valaki csatlakozik egy már létrehozott kormányzathoz és egyesül vele. Ezzel ugyanis felhatalmazza a társadalmat vagy – ami ugyanaz – a törvényhozást, hogy olyan törvényeket hozzon számára, amilyeneket e társadalomban a közjó megkíván, és amelyeknek a végrehajtásához (mint saját határozatának végrehajtásához) az ı segítségére van szükség. És így az emberek a természeti állapotból a politikai közösség állapotába kerülnek. […] Így mindenki, aki másokkal megegyezik abban, hogy egyetlen kormányzat alatt egyetlen államot alkotnak, kötelezettséget vállal magára e társadalom minden tagjával szemben, hogy aláveti magát a többség döntésének, és elfogadja azt; mert különben semmit nem jelentene az eredeti szerzıdés, mely által másokkal együtt egyetlen társadalommá egyesül.” (Locke, 1986) A társadalomban egyesült emberek korábban természetes jogai azután az állam által szabályozott jogokká válnak. A társadalmi szerzıdésrıl alkotott különbözı elméletekben egyén és közösség viszonya a közvetlen és a közvetett demokrácia problémái, az állam új megközelítése és a hatalom legitimálásának új elmélete vetıdött föl. A kor gondolkodásmódjától egyre távolabb állt az egyeduralom elfogadása. Montesquieu az egyes államok politikai-jogi berendezkedését hasonlította össze. Az angol polgári forradalom eredményei nyomán a „Törvények szellemérıl” címő mővében az egyeduralom kiküszöbölésének alkotmányos garanciáit a hatalmi ágak elválasztásában látta. „Minden államban háromféle hatalom van: törvényhozó hatalom, nemzetközi jog alá tartozó dolgokra vonatkozó végrehajtó hatalom, végül az a végrehajtó hatalom, amely a polgári jog alá tartozó dolgokra vonatkozik. […] Az állampolgár részére a politikai szabadság azt a lelki nyugalmat jelenti, amely abból a véleménybıl származik, melyet ki-ki saját biztonsága felıl táplál. És ahhoz, hogy ez a szabadság meglegyen, olyan kormányzat szükséges, amely alatt egyik állampolgárnak sem kell egy másik állampolgártól félnie. Ha a törvényhozó hatalom a végrehajtó hatalommal ugyanabban a személyben vagy ugyanabban a hatósági testületben egyesül, nincsen szabadság, mivel attól lehet tartani, hogy az ilyen uralkodó vagy az ilyen testület zsarnoki törvényeket fog hozni, s azokat zsarnoki módon fogja végrehajtani. Akkor sincsen szabadság, ha a bírói hatalom nincsen elválasztva a törvényhozó, valamint a végrehajtó hatalomtól. […] Minthogy szabad államban minden szabad lelkő ember maga kell, hogy kormányozza magát, következésképpen a nép egészét kell, hogy illesse a törvényhozó hatalom. Minthogy azonban ez nagy államokban keresztülvihetetlen, és kis államokban is sok hátránnyal jár, a népnek a maga képviselıi útján kell megtennie mindazt, amit maga nem tud megtenni. […] tehát a törvényhozó hatalmat mind a nemesek testületére, mind a nép által megbízott képviselık testületére kell bízni, melyek külön kell, hogy ülésezzenek és tanácskozzanak, úgy, amint nézeteik és érdekeik is különbözık.” (Montesquieu, 1962) Montesquieu kortársa, Rousseau „A társadalmi szerzıdés” c. munkájában további megszorításokat tett elméletében azzal, hogy a törvényhozó hatalmat nem tartotta átruházhatónak. Úgy gondolta, hogy azt az egész népnek kell gyakorolnia, „[…] mert a törvény a közakarat kifolyása”, így az emberek a saját maguk alkotta törvényeknek fognak engedelmeskedni, „az önalkotta törvény iránti engedelmesség a szabadság”, vagyis a szabadság és a hatalom összeegyeztethetıvé válik. „Ha tehát elhagyunk mindent a társadalmi szerzıdésbıl, ami nem tartozik a lényegéhez, eredményünk a következıképp foglalható össze: Minden egyes közülünk személyét és erejét a közakarat legfelsıbb kormányzása alá bocsátja, s minden egyes tag, mint az összesség elkülöníthetetlen része szerepel. […] E közjogi személyiség, mely a fenti módon alakul az egyének egyesülésébıl, hajdan község nevet nyert, ma köztársaságnak, vagy politikai közületnek nevezzük. Tagjai államnak nevezik nyugvó állapotban, cselekvıben államhatalomnak. […] Az egyes szövetkezett tagok összességükben a

13

nép nevet viselik; egyenként, mint részei az államhatalomnak állampolgároknak neveztetnek, vagy alattvalóknak, az állami törvények iránt köteles engedelmesség szempontjából. […] Hogy tehát a társadalmi szerzıdés ne maradjon üres alakiság, magában kell foglalnia hallgatagon e kötelezettséget (hisz csak ez adhat erıt a többieknek): mindenki, aki ellenáll a közakaratnak, engedelmességre szorítható az egész társadalom által; ez csak annyit jelent, hogy kényszeríteni fogják ıt szabadnak lenni, hisz ez az a feltétel, amely azáltal, hogy hazát szerez minden polgárnak, biztosítja személyét minden függetegség ellen.” (Rousseau, 1909) Vagyis, ha a társadalom közösségként mőködik, a közösség tagjainak el kell fogadniuk a többség döntését. A hatalommegosztás kikapcsolásával Rousseau társadalmi szerzıdése nemcsak a demokráciák, de az újkori diktatúrák elvi megalapozásához is hozzájárult. Ennek a veszélynek elsı riasztó megnyilvánulását Bibó István elemzésében elıször éppen a francia forradalom szolgáltatta. „Nehézséget okozott a hatalmak elválasztásának montesquieu-i elvét a népszuverenitás rousseau-i elvével összehozni. Rousseau gondolatmenetében a hatalmak elválasztásának nincs helye: ott egyszerően a szuverén nép helyettesítıdik be a szuverén uralkodó helyébe. A francia forradalomban ennek alapján nemcsak a hatalmak elválasztásának a megvalósítása vetıdött fel, hanem a népszuverenitás alapján az elv teljes elvetése is, s erre épült fel a konvent mindenhatósága.” (Bibó, 1986) Az angol polgári fejlıdés gyakorlati eredményei és a felvilágosodás elméleti vívmányai a jogállam-koncepció kialakulásához vezettek, melynek elsı dokumentuma az Amerikai Egyesült Államok máig hatályos alkotmánya. A jogállamban a törvényesség az egyéni szabadság biztosítéka, az alaptörvény pedig biztosítja, hogy semmilyen szerv ne gyakorolhasson egyeduralmat. A harmadik periódus átmeneti korszaknak is nevezhetı. Ez a 19. század, a polgári forradalmak kora, a feudális kötöttségek, a kiváltságok megszőnésének, egyház és állam, állam és társadalom elválásának az ideje, amikor hirtelen egyre több társadalmi réteg elıtt nyílt meg a lehetıség arra, hogy bekapcsolódjanak a politikába. A tudományos életben is forradalmi fejlıdés tapasztalható, mely azzal az eredménnyel járt, hogy a természettudományok után a társadalomtudományok is differenciálódtak, a politikatudomány is függetlenedett a filozófiától, és megindult az empirikus társadalomkutatás. A 19. század második felétıl a 20. század húszas éveiig tartó idıszakban olyan gondolkodók, mint például Hegel, Mill, Tocqueville, Marx és Weber a politikai berendezkedés alapkérdéseit vizsgálták. Elemzéseikben megjelentek a modern társadalomtudományok, különösen a közgazdaságtan, a szociológia és a pszichológia módszerei. Munkásságuk elıkészítette az empirikus társadalomkutatás megindulását és a politikai szociológia kialakulását. A politikai szociológia egyik fı érdeklıdési területe a demokráciát megalapozó társadalmi feltételek elemzése. A korai polgári forradalmak eszmei hatásai, illetve az ipari kapitalizmus kibontakozása erısen rányomta bélyegét a társadalomelméletek fejlıdésére. A hagyományos társadalom bomlása nyilvánvalóvá tette a társadalom és az állam, valamint az ember és az állampolgár közötti különbségeket. „A politikai szociológia megalapozói is állást foglaltak a vitában. Egyesek, mint Saint Simon, Proudhon vagy Marx, a társadalom oldalán álltak; számukra ez volt a gyámolításra és megerısítésre szoruló építmény, szemben az állammal, melyet a társadalomnak kellene korlátok közé szorítania, ellenıriznie vagy felszámolnia. A másik oldalon Hegel és követıi álltak, […] akik abban látták a megoldást, ha a társadalom össze nem illı elemeit alárendeljük az állam szuverenitásának. […] A politikai szociológusok ma amellett érvelnek, hogy az állam csupán egy a sokféle politikai intézmények sorában, a politikai intézmények pedig csupán a társadalmi intézmények sokféle fürtözetének egyikét alkotják; valamint, hogy az ezen intézmények és intézményrendszerek közötti kapcsolatok az általában vett szociológia tárgyának tekinthetık, míg a politikai és

14

egyéb intézmények közötti kapcsolat a politikai szociológia szakterülete.” (Lipset, 1995) A modern politikai szociológia fı kutatási területének alapjait Webernek és Michelsnek a bürokráciáról és a demokráciáról, valamint Marxnak és Tocqueville-nak a konfliktusokról és a konszenzusról alkotott elméletei vetették meg. „Konfliktus és konszenzus ellentétének problémája a francia forradalom után vált központi politikai kérdéssé. […] Marx volt a legvilágosabban fogalmazó szószólója annak a szemléletmódnak, amely a politika tanulmányozásának központi területeként a konfliktust jelölte meg, […] Alexis de Tocqueville ugyanakkor annak a gondolatnak volt az elsı képviselıje, mely szerint a demokrácia magában foglalja a konfliktus és a konszenzus erıi közötti egyensúlyt is. Marx számára egy komplex társadalom vagy állandósult (habár esetenként elfojtott) konfliktushelyzettel, vagy konszenzussal jellemezhetı, de soha nem a kettı kombinációjával. Marx inkább alternatíváknak tekintette a konfliktust és a konszenzust, semmint egymástól széttartó, ám egyensúlyba hozható tendenciáknak. Marx koncepciója a jövı harmonikus társadalmáról jellegzetes módon befolyásolta a szerzı szociológiai szemléletmódját. A politikai rendszer, amit elırevetít, nem intézményesített demokrácia, hanem anarchia. Mindenekelıtt véget vet a munkamegosztásnak, minthogy a szerepkörök közti elkülönültségnek a kiiktatása az élet gazdasági szférájából Marx szerint egyenlı a társadalmi konfliktusok fı forrásának kiiktatásával.” (Lipset, 1995) A Kommunista Kiáltványban, melyet Engelsszel együtt fogalmazott, idilli képet fest a jövı társadalmáról, melyben megszőnik a magántulajdon, mint a kizsákmányolás eszköze és a társadalmi ellentétek forrása: „A régi polgári társadalom s a vele járó osztályok és osztályellentétek helyébe olyan társulás lép, amelyben minden egyes ember szabad fejlıdése az összesség szabad fejlıdésének feltétele.” (Marx–Engels, 1963) Marx elmélete szerint a kommunizmus keretein belül a demokráciának nincs helye. Csakis két, egymást kölcsönösen kizáró társadalmi típust enged meg: a konfliktus társadalmát és a harmónia társadalmát. Az elsı típus Marx szerint eredendıen aláássa az emberi méltóságot, ezért le kell rombolni. A második mentes a konfliktus forrásaitól, így hát nincs szükség demokratikus intézményekre, úgymint az állam túlhatalmával szembeni biztosítékra, a hatalmi ágak szétválasztására, a törvényi garanciák nyújtotta biztonságra, alkotmányra vagy alkotmánylevélre. (Lipset, 1995) A harmónia társadalma ilyenképpen egy decentralizált önigazgató társadalom lesz. Marx fı mőve, A tıke, a klasszikus kapitalizmus kialakulását és a tıkés gazdaság mőködését vizsgálta annak társadalmi konzekvenciáival együtt. Gazdasági elemzései a közgazdaságtan és a szociológia tudományának egyik legnagyobb hatású alakjává avatták, politikai elméletében azonban, mely egy konfliktusmentes, jövıben megvalósuló ideális társadalom képét rajzolta meg, tulajdonképpen még a korábbi utópikus szocialista gondolkodók nyomdokain haladt. Tocqueville legjelentısebb mővében, A demokrácia Amerikában címőben, elıször ismerte fel, hogy a konfliktusok folyamatosan jelen vannak a társadalomban; azoknak az erıknek a felfedésére törekedett, amelyek ilyen körülmények között meg tudják akadályozni a hatalom, a kormányzat centralizációs törekvéseit, a szabadság korlátozását. Ezeket az erıket az önkormányzatokban, civil szervezetekben, az elnöki, kongresszusi és bírói hatalom fékek és ellensúlyok rendszerében, illetve a sajtó- és lelkiismereti szabadságban találta meg. „A népek életének különféle eseményei szemmel láthatóan mindenütt a demokrácia javát szolgálták. […] A társadalmi rendek egyenlıségének fokozatos kibontakozása tehát a gondviselés mőve; ez hozza létre fı jellemvonásait: egyetemes, tartós, állandóan kivonja magát az emberi hatalom alól; minden esemény, minden ember a javán munkálkodik. A könyvet, amelyet kezében tart az olvasó, e feltartóztathatatlan forradalom szemlélése és nyomában a szerzı lelkén uralkodó vallásos félelem sugallta, hiszen ez a forradalom hosszú évszázadok óta minden akadályt legyızve haladt elıre, és folytatja útját ma is, az általa okozott romok között. […] Ha korunk embere, hosszú megfigyelései és ıszinte töprengései

15

nyomán belátná, hogy az egyenlıség fokozatos és elırehaladó fejlıdése egyszerre jelenti az emberi történelem múltját és jövıjét, ez az egyetlen fokozatos felismerés is azonosítaná a fejlıdést a Mindenható szent akaratával. Aki tehát fel akarná tartóztatni a demokráciát, magával Istennel szegülne szembe, és az egyes nemzetek sem tehetnének mást, mint hogy alkalmazkodjanak a gondviselés elrendelte társadalmi állapothoz. […] Elımozdítani és terjeszteni a demokráciát […] ez a sürgetı feladat vár manapság mindazokra, akik a társadalmat irányítják. Az egészen új világban új politikai tudományra van szükség. Nem a hatalom gyakorlása, vagy az engedelmesség alacsonyít le, hanem az olyan hatalom gyakorlása, amelyet törvénytelennek tart az ember, és az olyan hatalomnak való engedelmeskedés, amelyet bitorlottnak, elnyomottnak tekint. […] A szabad népek ereje a községben rejlik. A községi intézmények ugyanazt jelentik a szabadság számára, mint az elemi iskola a tudomány számára; a nép általuk fér a szabadsághoz, s tanulja meg, hogyan élhet vele békésen és szokhat hozzá alkalmazásához. Községi intézmények nélkül a nép létrehozhat szabad kormányzatot, de nem ismerheti a szabadság szellemét. A nép a községen belül éppúgy, mint bárhol másutt, a társadalmi hatalom forrása, de sehol másutt nem intézi a közügyeket közvetlenebb módon. Amerikában a nép olyan gazda, akinek a legnagyobb mértékig keresni kell kegyeit. Új-Angliában a többség, amennyiben az állam általános ügyeirıl van szó, képviselıi közbeiktatásával cselekszik. Ez így szükségszerő; a községen belül viszont, ahol a törvényalkotói és a kormányzási ténykedés igen közel áll a kormányzottakhoz, egyáltalán nem alkalmazzák a képviseleti rendszert. Nincs községi tanács. A választók testülete, miután kinevezte elöljáróit, maga irányítja azokat mindenben, ami nem az állam törvényeinek egyszerő végrehajtása. […] Az egész angol-amerikai politikai rendszer fölött a népszuverenitás elve lebeg. […] Azoknál a nemzeteknél, ahol a népszuverenitás dogmája uralkodik, minden egyén a szuverenitás egyenlı eleme, egyenlı módon vesz részt az állam kormányzásában. A község általában csak akkor van alávetve az államnak, ha olyan érdekrıl van szó, amelyet én társadalminak neveznék, azaz ha olyan érdekrıl, amelyben másokkal osztozik.” (Tocqueville, 1983) Tocqueville társadalomképe már átvezet bennünket az érdekviszonyok sokféleségével átszıtt plurális társadalomba. Weber és Michels a modern társadalom új jelenségei közül a demokrácia és bürokrácia viszonyának szentelt kitüntetı figyelmet. Hivatásos politikusokkal, pártokkal és apparátusokkal, az állami, politikai és érdekvédelmi szervezetek sokszínőségével a politika nagyüzemmé vált, s ebben a nagyüzemben a gépezet, bürokrácia mint a mindennapos hatalomgyakorlás birtokosa, a demokratikus politikai rendszer mőködésének akadálya jelenik meg. „Ténylegesen azonban a hatalom természetesen azok kezében van, akik a folyamatos munkát végzik e mechanizmuson belül, illetve azokéban, akiktıl e mechanizmus mőködése pénzügyileg, vagy személyileg függ. A döntı mozzanat az, hogy ez az egész humán apparátus – a ’gépezet’, ahogy az angolszász országokban jellemzı módon nevezik – s még inkább ennek vezetı rétege képes sakkban tartani a parlamenti képviselıket, s eléggé messzemenıen rájuk kényszeríteni akaratát. Ez pedig különösen jelentıs a párt vezetıségének kiválasztása szempontjából. Vezetı immár az lesz, akit a gépezet követ, akár a parlamentet is figyelmen kívül hagyva” – írta Weber. Ilyen körülmények között a vizsgálódás egyik központi tárgya az lett munkásságukban, hogy mit lehet szembeállítani ezzel a gépezettel, illetve hogyan lehet szigorú ellenırzés alá venni munkáját. (Weber, 1995) A negyedik korszak, a modern politikatudomány periódusa, a 19. század végén kezdıdött az Egyesült Államokban. Kialakulásának feltétele a polgári forradalmak eredményeinek kiteljesedése, a politika felszabadulása a gazdaság és a kiváltságok alól, a politikai jogok kiterjesztése volt. A polgári politikatudomány a nyugat-európai országokban a II. világháború után, Magyarországon az 1980-as évek végétıl honosodott meg. Európában a politikai

16

vizsgálódások középpontjában hagyományosan az állam állt, az Egyesült Államokban azonban inkább a társadalom, illetve a kormány és a körülötte kialakuló politikai szervezetek tevékenysége, melyet a politikai rendszer fogalmával azonosítottak. A modern politikatudomány tárgya éppen az elkülönülı politikai alrendszer, a politikai-hatalmi viszonyok összefüggéseinek vizsgálata, a politika teljes területének, vagyis a társadalom reálfolyamatainak elemzése. „Mivel a politika rendszeres tanulmányozása szervezett és nyilvános hivatás, az természetesen nem folytatható diktatórikus viszonyok között, ahol a szabadságjogokat megsértik. Az uralmi viszonyok feszegetését a hatalom képviselıi általában is fenyegetınek érzik; még demokráciában is elıfordul, hogy a politikatudományi elemzéseket politikai akadékoskodásnak tartják, és ezért ahol lehet, gátolják a szak fejlıdését. De a politikatudomány és a demokrácia összefüggése fordítva is igaz: a politikatudomány rendszerint aktív szerepet játszott a demokratikus átalakulás elımozdításában és megszilárdulásában. A legnyilvánvalóbb ez azokban az országokban, amelyek egy diktatúrából a demokráciába tartó éles átalakulást élték át. […] a modern szolgáltató és gondoskodó állam önmagában is elımozdítja a politikatudomány iránti igényt azáltal, hogy a társadalom zavartalan mőködtetéséhez sokkal több információra van igénye, mint korábban.” (Bayer, 1999) 1.2. A magyar politikai gondolkodásról Minden ország tudományos élete két forrásból táplálkozik. Egyrészt saját gondolkodóinak felismerései alkotják, melyek megfelelnek az adott társadalom fejlettségének, sıt akár meg is haladhatják azt, másrészt pedig az egyetemes tudomány eredményein alapulnak. Ez utóbbi általában a fejlettebb kultúrák találmányainak átvételét jelenti. Így történt ez a politikatudomány esetében, és természetesen a magyar politikatudomány vonatkozásában is. A magyar politikai gondolkodás fejlıdésének kezdeteit a magyar állam születésének idejére tehetjük. Szent Istvántól kezdve minden korszaknak megvoltak a maga nagy elméleti és gyakorlati politikusai (pl. Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós, Rákóczi Ferenc stb.), akik kormányzási, államszervezési elveiket részint az adott idıszak belsı magyar viszonyaival, részint az európai gondolkodók eszméinek hatásával szinkronban fejtették ki. Montesquieu, Rousseau mőveit már magyar kortársaik is olvashatták a tudomány akkori hivatalos nyelvén, latin fordításban. A magyar politikai gondolkodást azonban majd különösen a francia forradalom politikai eszméivel együtt termékenyítették meg. A rousseau-i társadalmi szerzıdés és a montesquieu-i hatalommegosztás elvei alapján a magyar jakobinusok képviselıje, Hajnóczy József az elsık között alkotta meg a magyar polgári nemzetállam megvalósításának programját. Felismerte, hogy a nemzeti szabadságot csak messzemenı gazdasági és társadalmi reformok árán lehet kivívni, melyhez tömegtámogatásra van szükség. Munkásságában, mint ahogy utódaiéban is, fellelhetı a magyar politikai gondolkodás két alapvetı sajátossága: mindenekelıtt a közjogi gondolkodás, illetve az a tény, hogy a NyugatEurópában született eszmék és eszmeáramlatok jelentıs része Magyarországra német közvetítéssel jutott. Ezen a talajon virágzott ki a magyar reformkor, melynek meghatározó eszmeköre a nemzeti liberalizmus volt, és született meg a központosított, népképviseleten alapuló parlamentáris rendszer magyar modellje, melyen belül az önkormányzás területének a vármegye történeti intézménye felelt meg. (Eötvös, 1851) Ugyanezen cél érdekében munkálkodott a reformista Széchenyi, a radikális Kossuth Lajos és a fontolva haladó Deák Ferenc, akiket céljuk, a haza és haladás, vagyis a nemzeti függetlenség és polgári átalakulás programja szorosan összekötött, módszereik és konkrét politikai lépéseik viszont elválasztottak egymástól. Mint Kossuth írta Széchenyirıl: „Nem vágyódtam gróf Széchenyi

17

Istvánnal szemközt a síkon találkozni; én azon az oldalon vágyódtam inkább állani, hol ı a vezér, és semmi sem lephetett meg váratlanabbul, mint a hír, hogy gróf Széchenyi István a Pesti Hírlapnak (Kossuth lapja) ellensége […] tévedésben vannak sokan, van maga gróf Széchenyi István úr is, ki a Pesti Hírlapra kimondhatatlanul haragszik, mert az szolgált alkalmul, hogy maga magának kénytelen legyen számot adni bizonyos elvek logikája iránti véleményérıl, mire nézve annakelıtte tisztában nem volt. Én a nemes gróf politikai életérıl kimondom minden tisztelettel véleményemet, ahol valami egyes materiális dolognak a kivitelérıl van szó, legyen az kaszinó, lóverseny, gızhajózás, híd, selyemtenyésztı-egyesület, vagy akármi roppant dicsı vállalat: ott a nemes gróf, e honnak páratlan hıse, s büszke öntudattal ütheti meg mellét: mondván, amit ı végbe nem visz, azt bizonnyal más végbe nem viszi. Szóval: ı vállalatoknál a kivitelnek embere, habár itt-ott késıbb némi vállalatából nem az leszen is, minek azt eredetileg gondolná. De mint politikai reformátor – deákos-magyarul szólva – opportunitási celebritás.” (Koroda–Kossuth, 1989) A kimondottan elméleti jellegő társadalombölcselet vagy államtudomány kialakulása Magyarországon a 19. század végére tehetı. Mővelıi közül kiemelkedik Pulszky Ágost munkássága, aki a századelın alakult Társadalomtudományi Társaság elsı elnöke volt, s aki iskolát teremtett munkásságával. A századelın indult polgári radikálisok jelentıs része (köztük Jászi Oszkár) az ı tanítványa volt. Nagyhatású könyvében, A jog- és állambölcselet alaptanaiban (1885), így határozta meg a társadalomtudományi kutatások jelentıségét: „A világ minden jelenségei közt legmagasabbrendőek, mert legtöbb és legsokszorosabban összetett elızményőek azok, amelyek az öntudatra jutott emberi közösségek, a társadalmak körében tárulnak elénk. Keletkezési, fennállási, átalakulási viszonyaik törvényeit a társadalmi tudományok ágyazzák.” Elméleti mővében reagál a korszak új jelenségeire is, a századvégi társadalmi mozgásokra, többek között az agrár- és munkásmozgalmak kibontakozására. „A szocializmus magában kétségtelenül betegség, jele annak, hogy akik a nagyipart fejlesztették, nem gondoltak gyári munkásaik emberi és mővelıdési igényeivel. De valamint a mőveltség azon színvonala, amelyre Nyugat-Európa fellendült, nagyobb jótétemény az illetı nemzetekre, mint aminı bajt képeznek a szocialisztikus áramlatok, úgy a nagyipar, mely mind a kettınek eszközlıje volt, reánk nézve is nagyobb szükség, mint aminı kárral járnak azok a veszélyek, amelyeket nálunk is a társadalomban okvetlen elı fog idézni.” Rendezı elvnek azonban nézetei szerint a társadalom életében mindenképpen megmarad a jog és az állam uralma, melyek egyébként a változásokkal együtt maguk is folyamatos átalakulásban vannak. Véleménye az állam szerepét és a társadalom életébe való állami beavatkozást illetıen közel állt a kor másik kiváló társadalomtudósának, Concha Gyızınek a nézeteihez, aki az állam szerepérıl így írt: „a liberalizmus csak akkor jöhet sorra az állami életben, mint praedomináló vezérelv, ha az konszolidált intézményeken nyugszik […] a liberális elvekkel államot alkotni nem lehet...” (Concha, 1928) Pulszky és Concha nemzedéke abban is különbözött mind reformkori elıdeitıl, mind polgári radikális utódaitól, hogy nézeteiket az egyetemi katedrán és könyveikben fejtették ki, és nem vettek részt az aktív politizálásban. Ez utóbbit egyébként Concha a tudományos tárgyilagosság szempontjából egyenesen károsnak tartotta, határozottan elkülönítve egymástól a tudós és a politikus feladatkörét: „Munkám a maga létjogát az ember gondolkodó, kutató szükségletének, tudásszomjának kielégítésére való törekvésben keresi. Nem lép ki saját körébıl, s az országlás napi eseményeit csak szemlélıként nézi, épp ebbıl merítve reményt, az emberileg lehetséges tárgyilagosságra. […] Munkámat tehát éles választóvonal különíti el a publicisztikától, habár tárgya ezével azonos. A publicisztika ugyanis nem egyéb, mint az országló mővészetnek nem cselekvı, hanem irodalmi őzése, akár az országlás tényeinek bírálata, akár új tervek készítése alakjában. […] Ez irány a maga céljában nem tudományos többé, törekvése nem az állam igazságainak felismerése, hanem alkalmazása.” (Concha, 1907)

18

Az 1905–1906-os politikai válság után a Társadalomtudományi Társaság vezetése a Jászi Oszkár-féle polgári radikálisok (Jászin kívül még pl. Somló Bódog, Szende Pál stb.) kezébe került. „Ideáljuk egy sajátos, a munkásság, a független értelmiségi rétegek és a kistulajdonosok gazdasági, valamint – az általános, egyenlı és titkos választójog alapján – politikai érdekeit védelmezı, a feudalizmus maradványait és a fejlıdı kapitalizmus túlkapásait egyaránt felszámoló szocialisztikus állam volt. Politikai nézeteik alapos megvilágításához, napi politikai állásfoglalásaik érvrendszerének kialakításához elkerülhetetlenül végig kellett gondolniuk a magyar történelem kulcskérdéseit. A tudományos megalapozottságú társadalmi reformtervek kidolgozásához ez éppolyan szükséges volt, mint az idevágó jogi, közgazdasági, szociológiai problémák elmélyült tanulmányozása. Tudomány és politika szerves, elválaszthatatlan egységet alkottak gondolkodásukban.” (Pók, 1982) A két világháború közötti idıszakban, illetve közvetlenül a második világháború után a polgári radikalizmus, a bukott forradalmak és vesztett háborúk következtében is, megszőnt meghatározó lenni a politikai gondolkodásban. Ebben a korszakban elsısorban Szekfő Gyula, Németh László, Bibó István a magyar társadalom legfontosabb kérdéseivel érthetı módon történeti összefüggésben foglalkoztak, háttérbe szorult a polgári radikálisok szociológiai szemlélete, illetve áttevıdött az irodalom területére, a társadalmi érdeklıdéső írók szociográfiáiban öltve testet. Mindezek az elızmények a magyar politikatudomány tradícióihoz tartoznak, befolyást gyakorolnak a politikáról való gondolkodásunkra, a politikatudomány nyelvezetére, kérdésfelvetéseire, a politikatudomány funkcióiról alkotott elképzeléseire. A hagyományok azonban a kommunista diktatúra idıszakában nem folytatódtak. „Az 1970-es, 1980-as években újrainduló politikatudomány a maga nyelvezetét, tematikáját, problémáit nem a korábbi politikatudományt folytatva vagy azzal konfrontálva alakította ki, hanem a 20. századi nyugati politológia új irányzataitól nyerve inspirációt, a történelmi materializmussal és a tudományos szocializmussal szemben fogalmazta meg pozícióját.” (Schlett, 1994) Alapfogalmak és szakkifejezések politika politológia szociológia publicisztika empirikus társadalomkutatás érdek hatalom

politikai konfliktus politikai konszenzus szuverenitás társadalom állam hatalommegosztás társadalmi szerzıdés

Kérdések • • •

Sorolja fel és jellemezze a politikai gondolkodás történetének egyes korszakait! Elemezze a modern magyar politikatudomány kialakulásának körülményeit! Miben különbözik a modern politológia tárgya és módszere a megelızı korszakok politikai tudományáétól?

Ajánlott irodalom Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. Paczolay Péter–Szabó Máté: A politikatudomány kialakulása. Budapest, Korona Kiadó, 1996.

19

Politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest, Kossuth Kiadó, 1995. Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története. Budapest, Korona Kiadó, 1996.

20

2. A politika fogalma és összetevıi

A politika köznapi értelemben minden társadalom életének szerves része, mellyel a társadalom minden egyes tagja akarva-akaratlan kapcsolatba kerül. „Mit értünk politikán? E fogalom különösen tág, és magában foglalja az önálló vezetı tevékenység minden fajtáját. Beszélünk a bankok valutapolitikájáról, a Reichsbank leszámítolási politikájáról, a szakszervezet sztrájkpolitikájáról, beszélhetünk a városi közigazgatás vagy helyhatóság oktatáspolitikájáról, egy egyesület elnökének politikájáról, és egy okos feleség politikájáról, aki irányítani akarja a férjét.” (Weber, 1989) A politika fogalmának egységes meghatározása ennélfogva meglehetısen nehéz. A kutatók társadalmi tapasztalataik és ideológiai elfogultságuk alapján rendszerint kiemelik egyik vagy másik vonását. Meghatározható például a politikai cselekvés célja alapján (például olyan tevékenység, mely a demokrácia, a szabadság, a helyes rend, a béke magvalósítására törekszik). Tekinthetı az államvezetés mővészetének, vagy az érdekellentétekbıl fakadó hatalmi harcnak. (Bayer, 1999) A politikához való viszonyukat tekintve az emberek lehetnek passzívak és aktívak. A passzívak egyik csoportja azért marad távol a politikától, mert maga nem képes érdekei felismerésére, elesett és kiszolgáltatott, a másik csoport viszont csalódottsága vagy érdektelensége miatt tartja távol tıle magát. Az aktívak is két táborra oszthatók. Ide tartoznak a politikai aktivisták és a hivatásos politikusok. Weber szerint „vagy a politikáért él valaki, vagy a politikából. A politikából, mint hivatásból él, aki arra törekszik, hogy tartós bevételi forrássá tegye, a politikáért, akinél nincs így.” (Weber, 1995) Mivel a társadalomban az emberek egymás közötti viszonyait alapvetıen érdekeik alakítják, azok érvényesítése során a társadalom egyes tagjai és csoportjai óhatatlanul konfliktusba kerülnek egymással. „Akár önkényuralomról van szó, akár demokráciának nevezhetı politikai szisztémáról, a politika veleje mindig a társadalom ellentmondásainak felismerése, kezelése, valamikénti megoldása, hogy az adott társadalom egyben maradhasson.” (Gombár, 1994) Az érdekérvényesítésben azoknak lesznek nagyobb lehetıségeik, akik közelebb tudnak kerülni a hatalomhoz. „A politika eszerint számunkra azt jelenti: törekvés a hatalomból való részesedésre vagy a hatalomelosztás befolyásolására akár államok, akár olyan embercsoportok között, melyeket egy-egy állam foglal magában. […] Aki politizál, hatalomra törekszik – akár más (idealista vagy egoista) célok elérésének eszközeként, akár önmagáért, hogy élvezze a hatalom nyújtotta presztízst.” (Weber, 1989) A politika fogalmában tehát egyaránt megjelenik az ember érdekei által irányított tevékenység, amely a hatalom megszerzésére irányul, illetve az egymással az érdekeik miatt konfliktusba kerülı emberek közötti társadalmi viszony. Az érdekérvényesítésre és a társadalom irányítására szolgáló intézményrendszerrel együtt a politikai tevékenység és a társadalmi viszonyok együttesen alkotják az önálló társadalmi alrendszerként mőködı politikai rendszert. A politika komplex fogalma a politika legfontosabb funkcionális összetevıit foglalja magában, kifejezésre juttatva az összetevık elválaszthatatlanságát és azt, hogy maga a politikum és a politika komplex társadalmi jelenség. A politika komplex fogalmának összetevıit a következıkben foglalhatjuk össze: a) A politikai tevékenység a hozzá tapadó intézményekkel és társadalmi viszonyokkal együtt önálló társadalmi alrendszerré és tevékenységtípussá szervezıdött, amely történelmileg alakult ki, és sajátos törvényszerőségek jegyében látja el a társadalomirányító funkcióját.

21

b) A politika alapvetıen és lényegileg érdekkonfliktusban lévı rétegek, csoportok közötti viszony, amely viszonyban az érdekek és konfliktusok koncentráltan fejezıdnek ki. c) A politikai tevékenység középpontjában a hatalom, illetve a közhatalmat megtestesítı államhatalom megszerzése, a hatalom birtoklása és felhasználása áll. A politika sajátos tevékenység, amelyben az érdekmeghatározottság, az akarati tartalom és a hatalomra irányultság három mozzanata egymással kölcsönhatásban és egymástól elválaszthatatlanul jelenik meg. A politikai tevékenység során a politika alanyai és a politikusok között sajátos tartalmú, egymást erısítı vagy korlátozó hatalmi törekvésekkel telített közösségi viszonyok jönnek létre. Az érdek, az akarat és a hatalmi mozzanatok együttese ugyanakkor nem politikai tartalmú tevékenységeket és viszonyokat is átpolitizálhat. Ma már a politikai tevékenység és a politikai rendszer bizonyos értelemben közvetve vagy közvetlenül determinálja a legtöbb társadalmi rendszert és tevékenységtípust. (Bihari, 1992)

Érdek A politika összetevıi közül az egyik legfontosabb az érdek. Az egyéni érdekek érvényesítéséhez közbenjáróra van szükség. Az állampolgár például hivatalos úton kérelemmel vagy beadvánnyal fordulhat a polgármesterhez vagy bármely más hivatalnokhoz. Az egyéneknél sokkal nagyobb lehetıségeik vannak az érdekérvényesítésre az érdekcsoportoknak. Ezek közül a legerısebbek a foglalkozási, szakmai alapon szervezıdık, mert a kormányzati politika legközvetlenebbül az emberek egzisztenciális helyzetét befolyásolja. Minden mai társadalomban mőködnek különbözı érdekcsoportok, melyeknek jellege és érdekérvényesítésük lehetıségei az adott politikai rendszer függvényei. A politikai stabilitás az érdektörekvések és konfliktusok hatékony kezelésének függvénye. Az érdekcsoportok rendszere jellege szerint lehet ellenırzött, demokratikus korporatista és pluralista. Diktatúrákban, így például a kommunista rendszerben, az érdekcsoportokat más szervezetek, az uralkodó párt, az állami intézmények rendelik alá tevékenységüknek, uralják és ellenırzik. Érdekérvényesítési lehetıségük csak az uralmi szervezetbe illeszkedı, politikai funkcióval rendelkezı vezetıknek lehet. A demokratikus korporatista érdekcsoport-rendszerekben szorosabb az együttmőködés az egyes szervezetek között, sıt rendszeresen együttmőködnek a politikai pártokkal is a politikai egyeztetésben. Az érdekcsoportok pluralista rendszerére az autonóm társuláson alapuló csoportok sokfélesége jellemzı. Ezek lehetnek szakszervezetek, szakmai szervezetek, foglalkozási csoportok, üzleti szövetségek stb. Ugyanakkor ezek között a csoportok között nincs szoros együttmőködés. (Almond–Powell, 1996) Akarat Az érdekrendszer politikai akaratok és cselekvések formájában csatolódik be a politikai rendszerbe, ezért annak a döntési-hatalmi rendszer mellett legfontosabb összetevıje. A demokratikus hatalmi rendszerekben az érdektörekvések ütköztetése, rangsorolása és újrarangsorolása, becsatornázása a politikai rendszerbe nyilvánosan történik. Az érdek a szükséglettel van a legszorosabb kapcsolatban. A szükséglet az egyén, csoport számára fontos (anyagi, kulturális, szellemi) javak iránti belsı igény. A szükségletek hierarchizáltak, tehát vannak alapvetı, elemi és kevésbé fontos szükségletek. A szükségletek hierarchiája az alapja az érdekek társadalmi hierarchizáltságának. A társadalom érdekrendszerén belül a gazdasági

22

szférában keletkezı érdektörekvések bírnak a legnagyobb politikai jelentıséggel. A politikai jelentıségő gazdasági érdekek jellemzıit röviden a következıkben foglalhatjuk össze: 1. Az érdektörekvések mindig szükséglet-kielégítési szempontból konfliktusos szituációban keletkeznek. 2. A politikailag fontos egyéni érdektörekvések minden esetben csoport- és közösségi viszonyokhoz kötıdnek. A csoport-, réteg- és osztályérdek minıségileg más, mint az egyéni érdek, de csak azokból eredeztethetı. 3. Az érdekek az egyének szubjektumának részeként léteznek és funkcionálnak. Az egyén szubjektív érdektörekvése minden esetben objektiválódásra törekszik. Az érdekobjektiválódás formája rendkívül sokszínő lehet, kezdve az egyszerő szóbeli megfogalmazástól egészen a tudományos megalapozottságú kifejtésig. Az érdek szubjektív jellegének nem mond ellent, hogy az egyéni és csoportérdekeket az objektív társadalmi feltételek sokoldalúan meghatározzák. 4. Az érdekek konfliktusos természetébıl következik, hogy a „Mi” érdek minden esetben az „İk” érdekkel konfliktusos kapcsolatban fogalmazódik meg. Az egyik csoport érdekének megfogalmazódása minden esetben felszínre hívja a vele szemben ható csoportérdeket. Azok az érdektörekvések képesek konfliktusok vállalására és végigharcolására, amelyek elızetesen csoport-, réteg- és osztályérdekként összegezıdtek. Az érdekintegráció legfıbb eszköze a politikai szervezet. 5. Az érdektörekvések érdekérvényesítési esélyeik növelése céljából a társadalomban kialakult pozíciók megszerzésére törekednek. Az érdekmozgások a politikai hatalmi szférában hatnak, ezért az érdekviszonyok elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a politikai-hatalmi viszonyokkal. 6. Az érdektörekvések alapvetı célja, hogy a nekik megfelelı tartalmú döntést érjék el a politikai szervezetben. A politikai döntések minden esetben érdektartalmú akarati elhatározások. A politikai döntés egybeolvasztja a politikai akaratot az érdekkel. (Bihari, 1992) A politikai akarat a tevékenység motiválója, az érdekérvényesítési folyamatban, valamint a hatalom megszerzésére irányuló folyamatban játszik központi szerepet. Hatalom A politika másik alapvetı összetevıje a hatalom, amely – mióta hierarchizált társadalmak léteznek, vagyis az egyenlıtlenség megjelent az emberek egymás közötti viszonyában –, a politikai rendszerek meghatározó eleme, hiszen valamilyen magyarázatot mindig kellett találni arra, hogy mi az egyenlıtlenség forrása, mi az oka annak, hogy egyesek dönthetnek mások sorsa felett, másoknak pedig csak engedelmeskedniük lehet. A társadalmi konfliktusok egyik alapvetı oka a hatalom és a hatalomnélküliség szembenállása, hogy egyesek kisebbnagyobb mértékben rendelkeznek vele, mások pedig nem. (Dahrendorf, 1959) „Minden olyan esetben hatalomról beszélünk, ha egy társadalmi kapcsolaton belül van rá esély, hogy valaki saját akaratát az ellenszegülés ellenére is keresztülvigye, függetlenül attól, min alapul ez az esély.” (Weber, 1987) A hatalom forrásának kutatása különbözı hatalomfelfogásokhoz vezetett, melyek mindegyike tartalmaz valamilyen fontos információt a hatalomra vonatkozóan, ugyanakkor önmagában nem tudja jellemezni ezt a fontos politikai kategóriát. A különbözı hatalomfelfogások egyszerre vannak jelen a politikai elméletben, de koronként és társadalmanként változó, hogy melyik közülük a legelterjedtebb. A 20. században leginkább az instrumentális (eszközjellegő), és a strukturalista hatalomfelfogás, illetve a hatalomnak döntések birtoklásaként való értelmezése terjedt el.

23

Az instrumentális hatalomfelfogás értelmében a hatalom az erıszak alkalmazásának lehetısége, a befolyásolás különleges eszköze. A strukturalista hatalomfelfogás szerint a rendszeren belül a rendszerelemek közötti viszony, így a társadalmi hatalom alapja a kormányzók és kormányzottak szétválása. A hatalmat a döntések tényleges birtoklásával, a döntések intézményes rendjével azonosító felfogást fıleg szociológusok képviselik. E nézet alapja az, hogy az érdekérvényesítés, az akaratérvényesítés, valamilyen cél elérése a politikai rendszerben döntéseken keresztül valósul meg. A hatalom lényege a döntéshozatali és a döntést kikényszerítı képesség. A hatalmat ezek alapján akarati tartalmú, döntésekben megnyilvánuló társadalmi viszonyként határozhatjuk meg, melynek eszközei a nyers erıszaktól a puszta tekintélyig terjedhetnek. A hatalom rendkívül bonyolult társadalmi jelenség, ezért igen nehéz egy mondatban megragadni a lényegét. Legfontosabb jellemzıi a következık: 1. A hatalom társadalmi viszony, mely személyek, csoportok és szervezetek közötti viszonyok hierarchikus rendszerében érvényesül. 2. A politikai hatalom alapja és célja a javak elosztása során keletkezı konfliktusok feloldása, a javak elosztási rendjének meghatározása, a társadalom irányítása. 3. A politikai hatalom akarati tartalmú viszony, mivel résztvevıi érdekeik által meghatározott akaratukat – akár mások ellenállásának legyızésén keresztül is – kívánják érvényesíteni. 4. A politikai hatalom, mint érdek- és akaratérvényesítı tevékenység döntések formájában valósul meg. 5. A politikai hatalom meghatározott cél elérésére irányított befolyásolás szankció kilátásba helyezésével, és ha kell, szankció igénybevételével. 6. A politikai hatalom természete eltér a hatalom más fajtáitól, bár a társadalmi tevékenységek összefonódása révén természetesen érintkezik azokkal is. (Bihari, 1992) A hatalom forrásai és eszközei nem minden esetben válaszhatók szét. Hatalmi eszközök és források lehetnek a nyers erıszak vagy azzal való fenyegetés, szankciók alkalmazása vagy kilátásba helyezése, szervezeti nyomás, de az információk intézményes birtoklása, az intellektuális fölény, s a pénz is lehet hatalmi eszköz. Hiánygazdaságban a javak elosztása feletti rendelkezés, illetve képviseleti demokráciákban a demokratikus felhatalmazás játszhat ilyen szerepet. A hatalom nem statikus, hanem dinamikus, folyamat jellegő viszony. Nemritkán a viszony fordítottá is válhat, amidın az alávetettek, a hatalom címzettjei, saját akaratukat rákényszeríthetik a hatalmat formálisan birtoklókra. A hatalom nem szükségképpen politikai jellegő, bár a politikában igen erıs a hatalmi elem. (Kulcsár, 1987) „Ma ellenben azt kell mondanunk, hogy az állam az az emberi közösség, mely egy meghatározott területen – a terület hozzátartozik az állam ismérveihez – önmaga számára igényli (sikerrel) a legitim fizikai erıszak monopóliumát. Jelenkorunkat ugyanis az jellemzi, hogy minden más szövetség vagy egyén csak annyiban rendelkezik a fizikai erıszak jogával, amennyiben ezt az állam a maga részérıl megengedi: az állam az erıszakhoz való jog egyedüli forrása. […] Az állam, ugyanúgy, mint a történetileg megelızı politikai szövetségek, emberek emberek fölötti hatalmi viszonya, amely a legitim (azaz legitimnek tekintett) erıszak eszközére támaszkodik. Tehát ahhoz, hogy fennálljon, az uralom alatt lévıknek engedelmeskedniük kell annak a tekintélynek, melyet a hatalom mindenkori birtoklói igényelnek.” (Weber, 1995) A hatalommal kapcsolatos vizsgálódások során fontos elırelépést jelentett Max Weber elemzésében a hatalom és uralom megkülönböztetése, aminek alapján a hatalom az akaratérvényesítés képessége, az uralom pedig e képesség érvényesítésének a gyakorlatban megvalósult formája.

24

Érték A társadalmat, annak egyes csoportjait és egyéneit nemcsak érdekeik és a hatalom kapcsolják össze, hanem az értékek is. Az értékek elvontan megfogalmazott pozitív követelmények, melyek természetesen a társadalom politikai alrendszerén kívül minden más alrendszerben, például a gazdaságban, a kultúrában, az erkölcs és a tudomány területén is léteznek. A társadalom integrációjához szükséges, hogy legyenek bizonyos közös értékek, melyek a társadalom tagjait összekötı szolidaritás alapjául szolgálnak. (Durkheim, 1978) Az értékek kulturális alapelvek, melyek kifejezik, hogy egy adott társadalomban mit tekintenek elfogadottnak, jónak, fontosnak. A politikai rendszerhez kötıdı értékek a társadalom politikai kultúrájának részeként funkcionálnak. Az értékek történelmi folyamat eredményeként közösségek keretén belül alakulnak ki. Éppen ezért egy adott társadalmon belül is egyidejőleg sokféle, a különbözı társadalmi csoportok (vallási, etnikai csoportok, társadalmi osztályok, rétegek, korcsoportok) által képviselt érdek van jelen. Ezek egymással és a társadalom többsége által elfogadott értékekkel is ellentétbe kerülhetnek. Ilyen ellentét alakulhat ki például „szabadságvesztés büntetést végrehajtó intézetekben, ahol az elítéltek egymás közötti viszonyai szinte második társadalmat alkotnak, s ennek a társadalomnak az értékei, belsı normái, hierarchiája alig van összefüggésben az intézet hivatalos értékrendjével, elvárásaival, hierarchiájával”. (Kulcsár, 1987) Az egyének által tisztelt értékek változhatnak, ha más társadalmi csoportba, vagy más kultúrájú társadalomba kerülnek. Az értékek a társadalom fejlıdésével, azzal szinkronban folyamatos átalakulásban vannak. A politikai rendszerhez kötött értékek a politikai rendszer jellegétıl függıen mások és mások. Minden társadalomban léteznek olyan értékek, melyeknek követését a társadalmi együttélés érdekében a társadalom belsı szabályozó rendszere kötelezıen elıírja, be nem tartását szankciókhoz köti. Ezeknek a normáknak a megsértését szankcionálhatja a közösség például kiközösítéssel, megvetéssel, de társadalmi méretekben elsısorban a jogszabályok tartalmazzák a mindenki által követendı normákat és az áthágásukra vonatkozó megfelelı szankciókat. Az új típusú demokratikus társadalom értékei, ahogy a politikai gondolkodás történetének áttekintése során is láttuk, hosszú történelmi folyamat eredményeként alakultak ki. A demokrácia elsıdleges politikai értékei a szabadság, az egyenlıség, az igazságosság, a humanizmus, a béke és a természetes emberi környezet igénye. A politikai szabadság azt jelenti, hogy bárki korlátozás nélkül részt vehet a társadalom politikai folyamataiban, vagy azok irányításában. A szabadság azonban csak a társadalmi egyenlıséggel együtt érvényesülhet, hiszen csak a törvény elıtti, az állampolgári, a gazdasági stb. egyenlıség ad esélyt a társadalom tagjai számára, hogy érdekeiket érvényesíthessék, képviseltessék magukat a döntések meghozatalánál, vagy személyesen részesei legyenek a politikai hatalomnak. A politikai igazságosság mértéke a hatalom demokratikus tartalma, a hatalom jogszerősége és erkölcsi kötöttsége. A humanizmus követelménye az emberi élet, az emberi szabadság és méltóság védelmét tartalmazza. A béke az emberiség kollektív jogát jelenti az élethez, az emberi kultúra fennmaradásához. (Bihari, 1992) A társadalom a fennmaradásához szükséges értékeket és normákat átörökíti a következı nemzedék számára. Legitimáció A társadalom politikai stabilitásának további garanciáját jelenti a politikai rendszer adott formájának elismerése és/vagy elfogadása a társadalom tagjai által, vagyis legitimációja. Max

25

Weber tette föl elıször úgy a kérdést, hogy vajon miért engedelmeskednek az uralom alatt álló emberek az uralmon lévıknek. Milyen belsı indítékokra és milyen eszközökre támaszkodik az uralom? A kérdésre adott válasza értelmében „az uralom legitimitásának elvileg háromféle alapja lehet. Az elsı az »örök tegnapinak«, az idıtlen érvényesség és szokásszerőség által szentesített hagyománynak a tekintélye: a »tradicionális« uralom, a régi vágású pátriárka és a patrimoniális fejedelem uralma. A második a rendkívüli, személyes kegyelmi (karizma) tekintélye: valakinek a kinyilatkoztatásai, hısiessége vagy egyéb vezéri tulajdonságai iránti egészen személyes természető odaadás és személyes bizalom: a »karizmatikus« uralom, melynek gyakorlója a próféta vagy – a politika síkján – a választott hadvezér, vagy a népszavazással hatalomra került uralkodó, a nagy demagóg, a politikai pártvezér. Végül az az uralom, amely a »törvényességenv«, a törvényes szabályalkotás érvényességébe, a racionálisan megszerkesztett szabályokra épülı tárgyi »illetékességbe« vetett hiten alapszik, vagyis az elıírásszerő kötelességek engedelmes teljesítésére való készségen: az uralomgyakorlásnak arról a formájáról van szó, amely a modern »államszolgák« és a hatalom más efféle letéteményesének uralmát jellemzi.” (Weber, 1995) A legitim uralom formái ideáltípusokként máig megırizték érvényességüket, de a mindenkori legitimitás szerkezetének konkrét leírására és elemzésére kevéssé alkalmasak. A modern társadalmakban a hatalmat a racionalitás, a modern tudomány hatásai, a politikai ideológiák, illetve a hatalmi döntésekkel szembeni azon követelmény, hogy meghatározott eljárás során szülessenek, és meghatározott formális feltételeknek tegyenek eleget, jelentheti az adott uralom legitimációjának érvrendszerét. „A legitimitás azt jelenti, hogy egy politikai rendszernek az az igénye, hogy helyesnek és jogosnak ismerjék el, megfelelı megokolásokkal van alátámasztva. A legitimitás egy politikai rendszer elismerésre méltóságát jelenti.” (Habermas, 1978) A legitimáció, illetve a legitimitás köznapi értelemben valamilyen ténykedés igazolását, illetve igazoltságát és az ezen alapuló elfogadottságát jelenti. A politikai hatalmat illetıen illegitimitásról akkor beszélünk, ha a hatalom forrása nem törvényes, azaz az uralmon lévık az érvényes rend megtörésével szerezték meg, illetve az érvényes joggal szemben gyakorolják a hatalmat. Gyenge legitimitásról akkor van szó, ha a politikai közösség tagjai nem fogadják el maradéktalanul azokat az eszméket, értékeket és normákat, melyekkel a hatalmat gyakorlók akarják legitimálni uralmukat. Végül delegitimációról beszélünk, ha a politikai közösség tagjai tömegesen tagadják meg a hatalommal való együttmőködést. A legitimáció fontosságát az adja, hogy rajta múlik az uralmon lévık és a nekik alárendeltek kooperációjának minısége. Az uralmi rend legitimitása a polgárokat engedelmességre és lojalitásra indítja a hatalom képviselıi iránt, és ezzel súrlódásmentesebbé teszi a hatalom gyakorlását. Ugyanakkor a legitimitás érvényes normái az uralmon lévık számára is normatív kötöttséget jelentenek, ami a korlátlan hatalomgyakorlás ellen hat. A legitimitás tehát, amely lefelé kötelezettséget teremt, felfelé korlátokat állít, azért elınyös, mert fokozott rendet, kormányzati hatékonyságot és politikai stabilitást biztosít. (Bayer, 1996)

Alapfogalmak és szakkifejezések a politika komplex fogalma érdek hatalom – uralom érték politikai akarat legitimáció: tradicionális, karizmatikus, legális

26

illegitimáció – delegitimáció a politika alanyai – passzívak és aktívak Kérdések





Határozza meg a politika komplex fogalmát! Sorolja föl a politika összetevıit és jellemezze ıket! Milyen összefüggésben van egymással a társadalom érdekviszonyainak rendszere és a politikai rendszer? Mit jelent a legitimáció és milyen formái vannak?

Ajánlott irodalom Bayer József: A politikai legitimitás. Budapest, Napvilág, 1997. Bihari Mihály–Pokol Béla: Politológia. Budapest, Universitas, 1992. Mi a politika? Bevezetés a politika fogalmába. Budapest, Századvég, 1994. Weber, Max: A tudomány és a politika mint hivatás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1995.

3. A legitim politikai erıszak mint a hatalom szerves része

Azt a kérdést, hogy mit is értünk erıszakon, és ezen túl politikai erıszakon, nem könnyő megválaszolni. A Politikai filozófiák enciklopédiája (Kossuth Könyvkiadó, 1995.) szerint az erıszak elsısorban valakinek a meggyilkolása, megnyomorítása és bántalmazása, ami egyértelmően bőncselekmény. A szó jelentése azonban kiterjeszthetı az erıszakkal való fenyegetésre, a lelki bántalmazásra és a tulajdonban okozott kárra is. Az erıszak fogalmába a politikai, társadalmi és gazdasági elnyomás szintén beletartozik, mert megkárosítja az ilyen rendszerekben élı embereket. A Politikatudományi enciklopédia (Osiris Kiadó, Budapest, 2001.) címszava egyszerőbben fogalmaz: a politikai erıszak fizikai erıszak alkalmazása politikai célból. Hogy érthetı és világos legyen e meghatározás, summás megállapítását még kiegészíti: a politikai erıszak megnyilvánulhat államellenes tüntetés, merénylet, terrorizmus, államcsíny, lázadás, parasztfelkelés, forradalom és polgárháború formájában. A tiltakozás, lázadás, belsı háború kifejezéseket ugyanakkor gyakorta a konfliktushelyzetek tágabb körére értjük. A különbözı korok társadalmai minden bizonnyal határtalan képzelıerıvel rendelkeznek abban a tekintetben, hogy milyen módon fejezzék ki feszültségeiket. Az erıszak tehát nem mai jelenség. Amerikában régi tradíciója van a zendüléseknek és a rendıri erıszaknak. Az utcai csaták és az erıszakos sztrájkok, a béregyezkedések és a választások ugyanazon alapvetı konfliktusok megjelenési formái. A politikaelmélet elsısorban az államilag szervezett erıszak alkalmazásának és az állam ellen fellépı erıszakos megmozdulásoknak a kérdését boncolgatja. A politikai erıszaknak, mint általános jelenségnek a kutatása és tanulmányozása az 1960-as években indult meg és a legtöbb politikatudománnyal foglalkozó szakember úgy látja, hogy olyan sokrétő jelenséggel állunk szemben, amely eleve kizárja az általános érvényő magyarázatot, hiszen az erıszak különbözı megjelenési formái más-más értelmezést kívánnak. Sokan közülük úgy tekintik az erıszakot, mint bizonyos politikai célok eléréséhez szükséges rossz eszközt. Az állam által alkalmazott erıszakot pl. jogosnak tartják a társadalmi rend fenntartása érdekében, de csak törvényes keretek között, egy többségi támogatáson alapuló rendszerben, ugyanakkor a zsarnokság ellen irányuló erıszakos lázadás is igazolható és elfogadható. 27

A hatalommal szemben használt igazságos és igazságtalan erıszak között nagyon nehéz meghúzni a határvonalat és a valóságban egyáltalán nem egyértelmő alkalmazni. Ha igazolhatónak is látszik a zsarnoki hatalommal szemben az erıszak alkalmazása, adott esetben a forradalom, abból még nem következik az, hogy ez a legeredményesebb a kívánatos változás szempontjából. Sokan Machiavellit tekintik a modern forradalmak elıdjének. Figyelemre méltó, bár kevésbé köztudott, hogy Machiavelli és Robespierre közös nyelvet beszélnek, hiszen amikor Robespierre jogosnak ismeri el a terrort, „a zsarnokság ellen fellépı szabadság despotizmusát”, úgy beszél, mint Machiavelli, aki szerint erıszakra van szükség az új közösségek megalapításához, a romlottak átalakításához, tehát a legmagasabb cél szentesít minden eszközt, fıként az erıszak eszközét. Hannah Arendt szerint ebben az az alapvetı elv vezérelte ıket, hogy ahogy az ember nem készíthet asztalt fák elpusztítása nélkül, úgy nem lehet létrehozni köztársaságot emberek megölése nélkül. „Az ember alkotta mővek létrehozásában mindig jelen van bizonyos erıszak a természettel szemben – egy fát el kell pusztítanunk ahhoz, hogy faanyaghoz jussunk, és erıszakot kell tennünk ezen az anyagon, hogy asztalt készíthessünk belıle.” (Arendt, 1995) Ehhez a megállapításához hozzátette azonban, hogy ez alól kivételnek tekinthetı az amerikai példa, hiszen az alapító atyák az alkotmány segítségével, erıszak nélkül hoztak létre egy egészen új közösséget, és az erıszak csak a szervezett hadviselésre korlátozódott.) J.S. Mill A szabadságról írt, 1859-ben megjelent munkájában az erıszak problémáját többször is érintette. Azt vallotta, hogy „az önvédelem az egyetlen olyan cél, melynek érdekében az emberiségnek – kollektívan vagy egyénileg – joga van beavatkozni bármely tagja cselekvési szabadságába. Az egyetlen cél, amelynek érdekében jogosan lehet egy civilizált közösség bármely tagjával – akarata ellenére – erıszakot alkalmazni: mások sérelmének a megakadályozása. Az ı saját – fizikai vagy erkölcsi – java nem elégséges indok erre.” A gondolat- és szólásszabadság c. részben még ennél is tovább lépett, hiszen határozottan elutasította az erıszakot. „Maga az erıszak jogtalan. A legjobb kormánynak éppúgy nincs rá joga, mit a legrosszabbnak. Legalább annyira ártalmas, ha nem ártalmasabb, amikor a közvélemény beleegyezésével gyakorolják, mint amikor annak ellenére.” (Mill, 1994.) A 19. században az orosz cárok elleni merényleteket elkövetı anarchisták egyfolytában olyan forradalomról beszéltek, ami majd javít helyzetükön, de a megálmodott forradalmat mégsem ık robbantották ki. Az anarchisták a forradalomért mindent megtettek, és ık is azt vallották, hogy a cél szentesíti az eszközt. Bakunyin és követıi szerint a „lázadás szent ösztöne” az ember alapvetı jellemzıje, és a Machiavelli által ajánlott módszereket, a színlelést, a cselvetést, a hazugságot is megengedhetınek tartották, ha a forradalmat szolgálják. Bakunyin legismertebb mővében, az Államiság és anarchiában a fennálló rendszer megsemmisítését és az állam elleni felkelést propagálta. „Az állam elleni lázadás sokkal könnyebb, mert van valami az állam természetében, ami provokálja a lázadást. Az állam autoritás, hatalom, kérkedıen kimutatja és imádja hatalmát. Nem törekszik arra, hogy megszerettesse magát, hogy meggyızzön, hogy megtérítsen. Mindig beavatkozik és különösen rossz módszerrel teszi ezt. Nem képes rábeszélni, csak kényszeríteni és erıt mutatni.” (Bakunyin, 1985) Friedrich Engels, Az erıszak szerepe a történelemben c., 1887/88-ban írt munkájában Németország 1848–1888 közötti történelmének példáján keresztül kísérelte meg bemutatni és szemléltetni korábbi elméleti fejtegetéseinek következtetéseit. „Azt a morális hátrányt, amelybe a fiatal német birodalom juttatta önmagát azzal, hogy nyíltan és kendızetlenül alapelvének nyilvánította a brutális erıszakot – azt a porosz junkernek nincs szeme látni. Ellenkezıleg, szükségét érzi dacos, erıszakkal kordában tartott alattvalóknak; ık a megnövekedett porosz hatalom bizonyítékai.” Németországban olyan jogállapot van,

28

„amelyet a rendıri önkény naponta megtépáz.” A vaskancellárként emlegetett Bismarck azt akarta, hogy a demokrácia ıt szolgálja, nem pedig ı a demokráciát. „Abban bízott, hogy képes diplomatikus eszközökkel, kalapáccsal és korbáccsal” (Marx–Engels Mővei 21. kötet, Budapest, 1970., 372., 382. old.) kormányozni. Az ı személye, felfogása és nem utolsósorban tevékenysége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Németországban az államhatalom erısítése a polgári szabadságjogok rovására történt. Georges Sorel a Gondolatok az erıszakról c., 1908-ban közzétett, Proudhon hatását tükrözı mővében, amely az erıszakos lázadásról szóló egyik legjelentısebb tanulmány, azt írta, hogy az összesküvést az erıszak alapformájának szokták tekinteni, hiszen „az inkvizíciótól a királyság politikai igazságszolgáltatásáig és ez utóbbitól a forradalmi törvényszékekig folyamatos a fejlıdés a szabályok önkényének, a kényszer kiterjesztésének és a hatalom bıvítésének tekintetében”. Az erıszak szerepét a történelemben rendkívül nagyra értékelte, de csak abban az esetben, ha az „az osztályharc nyers és közvetlen kifejezése”. Úgy vélte, hogy „minden erıszak útján megy végbe, mindössze az a fontos, hogy többé ne felülrıl lefelé gyakorolják, mint egykoron, hanem alulról fölfelé.” (Sorel, 1994.) Sorel a 20. század elsı éveinek sztrájkjai nyomán kezdi el vizsgálni az erıszaknak a társadalmi konfliktusokban játszott szerepét. A munkáltató és a munkavállaló közötti vitás kérdések békés, megegyezéses rendezése helyett azonban a társadalmi konfliktusok erıszakkal történı végigharcolását hirdeti. Nagyon fontos szerepet tulajdonított az általános sztrájknak és a direkt akcióknak, melyeknek célja a fennálló társadalmi rend megdöntése. (Adott esetben éppen az ellenkezı hatást érik el, mivel lehetıvé teszik a hatalom számára, hogy szelektíven kezelje a törvényesség kérdését.) Az erıszak fogalma a legtöbb ember fejében gyakran összekeveredik a kényszerrel és a hatalommal, ugyanis a hatalom, amennyiben fellépnek ellene, kénytelen kényszert alkalmazni, így az erıszakot sokan a hatalomgyakorlás egyik elemének tekintik. Sorel megkülönbözteti egymástól az erıszakot (violence) és a kényszert (force). Az erıszak lázadóromboló és egyben újat teremtı aktus, fegyver az államhatalom elleni harcban, és mint ilyen, az állam és mindenféle hierarchia megszüntetésére törekszik, szemben a kényszerrel, mint represszív-hatalmi tényezıvel, amelyet a mindenkori uralkodó kisebbség gyakorolt az államhatalom fenntartása érdekében. A kényszer tehát csak erıszakkal gyızhetı le. Sorel a jakobinus terrort a kényszer legtipikusabb kifejezıdésének tartja, és a diktatúra minden formáját elutasítja. A hatalom fogalma az újkor elején, elsıként talán Thomas Hobbes munkássága nyomán nyerte el azt a jelentését, ami máig hozzátapadt. Hobbes a hatalmat olyan jelenbéli eszköznek tekintette, mellyel az ember önmaga számára a jövıben jót tud biztosítani. A hatalom utáni vágyat nem emberi gyengeségnek, erkölcsi hibának, hanem természete alapjának tekintette. Leviathán c. mővében errıl így írt: „Az egész emberiség általános törekvésének elsısorban az újabb és újabb hatalom iránti örökös és szüntelen vágyat tartom, amelynek csak a halál vet véget. […] Mert minden versengı, hogy vágyát elérje, igyekszik versenytársát megölni, leigázni, félreállítani vagy visszaszorítani.” (Hobbes, 1977) Az ember természetesen fél az erıszakos haláltól, ezért ennek megszüntetéséhez szükséges az állam, a Leviathán, a hatalmas erejő bibliai szörny, amely képes megszüntetni az emberek versenyébıl fakadó káoszt. A hobbesi állam erıs és hatalmas, hiszen le kell gyıznie és meg kell fékeznie az emberi természetet. A hatalom fogalma, mint mindig, ma is a politikai gondolkodás középpontjában áll, átszövi az emberi viszonyokat, ezért nehéz megragadni a lényegét. Max Weber meghatározását idézik a legtöbbször, miszerint a hatalom az az esély, hogy akaratunkat mások ellenállásával szemben is érvényesíteni tudjuk, bármin nyugodjék is ez az esély.

29

A hatalom meghatározásának sokféle olvasata van, lényege azonban az, hogy a hatalom egy képesség, mellyel valaki egy másik embert valami olyasmi megtételére vehet rá, amit egyébként az a másik nem tett volna meg. Egy személy vagy csoport képessége arra, hogy megváltoztassa egy másik személy vagy csoport magatartását. A magatartás késztetéssel, kényszerítéssel vagy figyelmeztetéssel változtatható meg, és ez megköveteli, hogy a hatalom gyakorlója rendelkezzék gazdasági, katonai, intézményi, demográfiai, politikai, technikai, társadalmi vagy egyéb forrásokkal. Egy állam vagy csoport hatalma ennélfogva rendszerint úgy becsülhetı meg, ha felméri a rendelkezésére álló forrásokat azon államok vagy csoportok forrásainak ellenében, amelyeket befolyásolni igyekszik. (Huntington, 2001) H. Arendt az erıszakról írott munkájában azt fejtegeti, hogy a hatalom sohasem egyetlen ember birtoka, hanem mindig egy emberi közösség együttes cselekvésének következménye. A hatalom szerinte akkor mutatkozik meg igazán, amikor a szavak és a tettek egymástól elválnak: akkor, ha valaki másként cselekszik, mint ahogy azt szóban állítja, megjelenik a befolyásolás lehetısége. A hatalmi befolyásolás mindig valakinek az érdekei ellen hat, hiszen a hatalom gyakorlása során a hatalom erejét elszenvedı fél olyat kénytelen megtenni, amit más körülmények között nem tenne meg. (Arendt, 1995) H. Arendt, J. Habermas, M. Foucault a hatalommal kapcsolatban azt fejtegették, hogy hatalom csak ott és akkor keletkezik, ahol és amikor az emberek egymással kommunikálnak és közösen cselekszenek, tehát szerintük a politikai hatalom a rábeszélés, a kommunikáció és a közösségi élet jelensége és nem lehet az erıszakkal azonosítani. A hatalom ily módon nem egyéb, mint a kölcsönös kommunikáció révén intézményekben megtestesülı megegyezés. (Az 1989/90-es kelet-európai politikai változások is azt bizonyították, hogy a megegyezés felrúgásával többé-kevésbé erıszak nélkül szőnt meg az addigi politikai hatalom.) A régi és a modern zsarnokságnak más-más volt a célja. Az elızı a hatalom megırzésére vagy területszerzésre ill. megtorlásra irányult, és uralmát nem akarta a meghódítottakkal eszmeileg elfogadtatni, ezért csupán addig tartott, amíg nyers erıvel alá tudta támasztani. A modern zsarnokságnak szüksége van a tömegtámogatottságra, így aktív támogatásra akarja rábírni az alattvalókat, akiknek a mozgósítása nélkülözhetetlen. A tekintélyelvő rendszerek általában a demokratikus kormányzás eszközeivel élnek, és a technikai haladás eredményeit veszik igénybe, azokra a tömegtájékoztatási eszközökre támaszkodnak, melyek manipulálhatják a szellemileg kiskorúnak tartott embereket. A hatalom különbözı fajtáit a hatalom forrásai alapján lehet tipizálni. Eszerint beszélhetünk akcióhatalomról, szimbolikus, instrumentális és információs hatalomról. (Bayer, 1999.) Az elsı alapformát, az akcióhatalmat, mely a fizikai erıszakon vagy annak fenyegetésén alapul, emeljük ki és taglaljuk részletesen. Mivel az ember esendı lény, félti az életét, ezért önvédelembıl meghajlik az elıtt, aki testi épségét fenyegeti. Aki képes a másikat fizikailag megsemmisíteni, az élet és halál ura – ebben rejlik az erıszakos hatalom tisztelete. Nincs mindig szükség közvetlenül erıszakot alkalmazni, hiszen az erıszakkal való fenyegetés is eléri a kellı hatást. Ily módon a hatalom könnyen totálissá válhat, kiváltképp ha a brutális erıszak mellett megjelenik az intézményes és szellemi alátámasztás is. Arthur Koestler és George Orwell, ma már klasszikusnak és egyúttal alapmőnek számító regényeikben – Sötétség délben (megjelent 1940-ben), 1984 (megjelent 1949-ben) – ábrázolták a legplasztikusabban és leghatásosabban a fizikai és szellemi erıszakot. Koestler hıse „Rubasov hallott már errıl a módszerrıl, a vádlott teljes fizikai felırlésérıl, melynek során rendszerint két-három vizsgálóbíró váltotta egymást, akik megszakítás nélkül faggatták az áldozatot […] Negyvennyolc óra elteltével Rubasov már azt sem tudta, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Amikor egyórai alvás után az óriás újra felrázta, már nem tudta, hogy hajnalt, vagy alkonyatot jelent-e az ablakon átderengı szürke fény […] Néha maga is meglepıdött,

30

hogy még mindig bírja. De tisztában volt vele, hogy a laikusok általában nagyon lebecsülik az ember fizikai tőrıképességét; hogy az embereknek általában sejtelmük sincsen róla, milyen hatalmas tartalékaik vannak. Tudott olyan esetrıl, amikor a rabot tizenöt-húsz napig sem hagyták aludni, de az illetı még ezt is kiállta.” Koestler úgy vélte, hogy humanizmus és politika, az egyén jogainak tisztelete és a társadalmi haladás összeegyeztethetetlen. Rubasovval ezt így mondatja ki: „A kormány uralma olyan korlátlan, hogy arra nincs példa a történelemben; a sajtószabadságot, a vélemény szabadságát és az ember mozgásszabadságát sikerült olyan nyomtalanul eltörölni, mintha az Emberi Jogok Nyilatkozata soha meg sem született volna. A világ legnagyobb rendıri szervezetét építettük fel, amely nemzeti intézménnyé tette a besúgást és tudományos tökélyre emelte a testi-lelki kínzás módszereit. Korbáccsal őzzük a nyögve szenvedı tömegeket a teoretikus jövıbeli boldogság felé, amit csak a mi szemünk lát.” Rubasov elsı vallatója, valamikori elvtársa, Ivanov próbálta az elkövetett kegyetlen és embertelen cselekedeteket megmagyarázni, ill. igazolni az eszme jegyében megtörténteket: „Milliószámra pusztulnak az emberek naponta, teljesen értelmetlenül például járványok vagy más természeti katasztrófák következtében. És mi riadjunk vissza csupán néhány százezer feláldozásától a világtörténelem legígéretesebb kísérletének az érdekében? […] Igen, való igaz, likvidáltuk a parasztság parazita elemeit és hagytuk ıket éhen halni. Sebészi beavatkozás volt, operáció, melyet elıbb utóbb el kellett végezni.”(Koestler, 1988) A fizikai és a szellemi erıszakot és megpróbáltatásokat Koestler és Orwell regényei hasonlóan érzékeltetik, hiszen a kínzás módszerei sem változtak az évszázadok alatt, csak a „technika” fejlıdött. „Pofozták, a fülét csavarták, a haját húzták, egy lábra állították, nem engedték vizelni, éles fénnyel az arcába világítottak, míg a szeme megtelt könnyel; mindezzel azonban csak az volt a céljuk, hogy megalázzák és képtelenné tegyék az érvelésre és magyarázkodásra. Fı fegyverük a könyörtelen kérdezés volt, amely órákon át tartott […], mindent kiforgattak, amit mondott, minden pillanatban meggyızték, hogy hazudik és ellentmond önmagának, míg végül sírni kezdett a szégyentıl és idegi fáradtságtól […] A faggató hangok végül is tökéletesebben összetörték, mint az ırök öklei és csizmái.”(Orwell, 1986) Hódos György: Kirakatperek – Sztálinista tisztogatások Kelet-Európában 1948– 1954. c. munkájában, mely 1988-ban íródott, a fizikai és szellemi erıszak megjelenési formájáról, azaz a kegyetlen kínzásokról a következıket írja : „A fizikai kínzások hetek alatt magatehetetlen, véres húscafatokká változtatták a hatalmuk csúcsán álló kommunistákat, megfosztották ıket emberi méltóságuktól, életük minden tartalmától. Gumibottal és puskatussal ütötték ıket, kitépték a körmüket, sót nyalattak velük a földrıl és nem kaptak inni, […] nem hagyták ıket aludni, ülni, szők ketrecekben kellett kuporogniuk – hosszú és változatos a kínzások listája. És csak ez után következett a lelki terror, a fenyegetések, hogy letartóztatják asszonyaikat és gyermekeiket, ha ugyan már le nem tartóztatták ıket, hogy tehetetlenül ki vannak szolgáltatva, hogy elevenen el vannak temetve. Még az öngyilkosság lehetıségétıl is megfosztva.”(Hódos, 1999) A hatalommal rokon fogalom az uralom. Az uralom a hatalom tartós intézményesülése politikai, szervezeti és kulturális eszközök révén. Az uralom tengelyében a parancsolás és az engedelmesség viszonya áll. Az uralom abban is különbözik a hatalomtól, hogy az uralmi viszonyban lényegessé válik a parancsolás jogosságának és az engedelmesség kötelességének kérdése. Erre utal a legitim, azaz törvényes uralom fogalma, amelyet az alárendeltek belsı indíttatásból, önként fogadnak el. (Bayer, 1999) Az uralkodó elit minden egyes tagjának érdeke, hogy fenntartsa az elit uralmát a társadalom minden más rétege felett, s ilyenformán érdeke az is, hogy elpalástolja a belsı vitákat a kívülállók elıtt. Az erıszak megfékezése nem az erıszak kizárásával kezdıdött,

31

hanem a kisajátításával: a magánerıszakot elkobozta az állam, amely csak jelentıs erıfeszítésekkel tudta magának megszerezni ezen a területen a monopóliumot. A kormányzat a fennálló rendet rendıri hatalommal is megvédheti, azzal a jogával élve, hogy védelmeznie kell az állampolgárok biztonságát, egészségét, jólétét és erkölcseit. „Minden állam erıszakon alapul” – idézi Max Weber Trockij Breszt-Litovszkban mondott szavait A politika mint hivatás c. mővében. A kijelentést szociológiailag elemezve a következı megállapítást tette: „Az állam az az emberi közösség, amely egy meghatározott területen […] önmaga számára igényli (sikerrel) a legitim fizikai erıszak monopóliumát. […] az állam az erıszakhoz való jog egyedüli forrása. […] ahhoz, hogy fennálljon, az uralom alatt lévıknek engedelmeskedniük kell annak a tekintélynek, melyet a hatalom mindenkori birtoklói igényelnek.”(Weber, 1995) Mivel a tekintély rendszerint engedelmességet követel, így sokszor összetévesztik a hatalom vagy az erıszak valamilyen formájával. A tekintély azonban eleve kizárja a külsı kényszer alkalmazását, hiszen a tekintély olyan engedelmességet feltételez, ahol az emberek megırzik szabadságukat. Hannah Arendt már idézett munkájában külön fejezetet szentelt a tekintélynek, és élesen elutasította azt a sokak által elfogadott vélekedést, hogy az erıszak ugyanazt a funkciót tölti be, mint a tekintély, ezért egyenlıségjelet tesznek a kettı közé. Az önkényes és ellenırizhetetlen hatalom és uralom ellentéte a szabadságnak. A modern államra és társadalmi viszonyokra az erıszakon és a kényszerítésen alapuló hatalom visszaszorulása jellemzı. Ez azon a belátáson is alapul, hogy nyers erıvel nem lehet minıségi együttmőködést elérni; egy szabad társadalomban csak a hatalmi eszközök szelektív jellegő, önkorlátozó alkalmazása vezethet a kívánt hatás eléréséhez. (Bayer, 1999) Az erıszak-monopólium kérdése ill. problémája kapcsán egyre többször hangzik el az az igény, hogy a legfontosabb cél a minimális erıszak elvének elfogadtatása. Ha ugyanis olyan ideológia válik uralkodóvá, amely szerint az erıszakra csak még kegyetlenebb erıszak lehet a válasz, akkor kétségkívül a mind veszélyesebbé váló bőnözés kiváltotta válaszreakciók nagyobb bajt okoznak, mint a kriminalitás maga. Az erıszak megnövekedése általában oda vezet, hogy a kezdeti nézeteltérések egyre inkább a „mi és ık” ellentétére szőkülnek, a szemben álló csoportok elszántsága ugrásszerően megnı. A politikai vezetık mind erıteljesebben manipulálják az etnikai és vallásos érzelmeket, ennek következtében az egyes csoportokban félelem, bizalmatlanság és győlölet uralkodik el a másikkal szemben. A 20. század túlnyomó részében a „szegények harca a gazdagok ellen” elképzelés uralta az emberek gondolkodását és meghatározta szervezett akcióikat. „A 21. század – írta Ralph Dahrendorf 1998-ban – más természető társadalmi konfliktussal lesz kénytelen szembesülni: a korábbi harcok individualizált változatával. Az egyes országokban a rend és a törvény kérdéseire irányul majd a figyelem. Nemzetközileg a terrorizmus rendíti meg a hamis biztonságérzetet. A társadalmi konfliktusok egyéni akciókban jelennek meg. Ezekhez nincs közük a szervezett társadalmi csoportoknak, hanem az olyan aktivistáknak, akik mögött – de nem feltétlenül – nagyobb csoportok állnak.”(Howard-Louis, 2002) Dahrendorfnak – sajnálatos módon – igaza lett, hiszen amikor a 21. század éppen hogy elkezdıdött, 2001. szeptember 11-én olyan tragédiával kellett szembesülnünk, amely valóban megrendítette az emberek biztonságérzetét. A két legszembetőnıbb veszélynek a nacionalizmust és a fundamentalizmust tartja, melyek sokszor együtt lépnek fel, fenyegetve a szabadságot és a biztonságot, hiszen vannak olyanok, akik hatalomvágyuk kielégítésére használják fel ıket. E két politológiai ideológia mesterséges összetartó ereje megfosztja az embereket alapvetı szabadságuktól, és egyúttal rombolja a gazdasági lehetıségeket is. Az erıszak egyébként csak végsı eszköz, ultima ratio a kibékíthetetlen konfliktusok esetére. A modern politikában általában békés eszközökkel történik a politikai cselekvés, viszont amennyiben megtagadják az engedelmességet, csak akkor jönnek a gumibotos vagy

32

puskás emberek, és a törvénynek erıvel szereznek érvényt. Hogy ez elkerülhetı legyen, és ne kelljen az erıszak tömeges alkalmazásával élni, szükség van az uralom eszmei alátámasztására, hiszen az uralom mindig kétoldalú viszony, parancsolók és engedelmeskedık viszonya, tehát a bizonyos minimális engedelmeskedni akarás minden igazi uralmi viszonyhoz hozzátartozik. A társadalomnak természetesen rendre van szüksége, amelynek fenntartásához szükség van a tekintélyre és persze a rendfenntartó intézményekre is.

33

4. A közhatalom megtestesítıje: a rendırség

A politikai szintézisben létezı és mőködı intézmények közül csak egyet (nevezzük politikai hatalomnak, politikai tekintélynek, államnak) ruháznak fel az erıszak megszervezésének és irányításának jogával. Az erıszak így rendfenntartó erıvé válik, és az lesz a funkciója, hogy biztosítsa a polgári rendet és a belsı békét. „Minden, folyamatos mőködést kívánó hatalmi gépezetnek szüksége van egyrészt arra, hogy az emberek cselekvését engedelmesség hassa át a legitim erıszak képviseletét igénylık iránt, másrészt arra, hogy ennek az engedelmességnek a révén rendelkezzék mindazon javakkal, amelyek adott esetben a fizikai erıszak alkalmazásához kellenek, vagyis szükség van igazgatási személyzetre és az igazgatás dologi eszközeire.” (Weber, 1995) Az állam tehát, mint politikai szervezet, a saját felségterületén a legitim erıszak monopóliumával rendelkezik; mindenki más csak ennyiben és olyan mértékben rendelkezhet az erıszak eszközei felett, amennyiben erre az államtól felhatalmazást kap. Weber számára nem létezik a meztelen erıszakuralom és a kifinomult, szimbólumokon keresztül való hatalomgyakorlás (manipuláció) mesterkélt ellentéte. Az uralom, még a személyes is, mindig társadalmi csoportok közötti viszony. Szerinte az uralom szükséges dolog, nélküle nem állhat fenn társadalmi rend, s mindig csak az a kérdés, hogy milyen jellegő, önkényes-e, vagy pedig határozott és elfogadott normákon alapul. Az állami erıszak-monopólium például az erıszak alkalmazásának meghatározott normák illetve rögzített szabályok szerinti alkalmazását jelenti. (Weber, 1987) Köztudomású, hogy a rendırség a közhatalom leglátványosabb megtestesítıje. Mind külsı megjelenésénél, mind mőködési közegénél, mind pedig jogosítványainál fogva különleges szerep hárul rá a tevékenysége által védett jogi értékek közvetítésében. ”A rendırség nem más, mint az ellentmondást nem tőrı olyan kényszerítı erı elosztásának mechanizmusa, amelyet a helyzetbıl fakadó szükségesség intuitív megragadása alapján gyakorolnak.” (Szikinger, 1998) A rendırség tehát olyan testület, amely az államhatalom egyik lényegi összetevıjének, a legitim erıszaknak a monopóliumát testesíti meg. A demokratikus jogállamot az különbözteti meg más rendszerektıl, hogy itt a fizikai kényszert szigorúan a jog keretein belül és kizárólag azért alkalmazza a hatalom, hogy az egyéneket a törvényes magatartásra szorítsa. Teljesen elfogadott, hogy az államnak erıszakkal kell válaszolnia a törvénytelen és az együttélés alapjait romboló erıszakra. „Az állam kényszermonopóliumát csak az teszi elfogadhatóvá, hogy egyedül képes a törvényes, az alapjogok által behatárolt és a közérdeket szolgáló erıszak alkalmazására. […] Ahol az emberek tömegei erıszakkal vagy terrorisztikus fenyegetésekkel kényszerítik egymásra akaratukat, ott nincs demokrácia.” (Szikinger, 1998) A rendırség nem helyezkedhet a jog fölé. A rendırség nem jogalkotó vagy jogváltoztató hatalom, hatáskörét, eszközeit a jogalkotó hatalomtól kapja. Mégis, bármennyire szabályozza a törvényhozás a rendıri mőködést, a tényállást a törvény legtöbbször nem írhatja körül, annak meghatározása a kormány, ill. a rendıri hatóság feladata. Ezen a ponton válik a rendırség önálló hatalommá, amely a közrendnek a jog által nem szabályozott tényezıit irányítja. „A rendırállam természetesen nem azonos a rendırség által uralt közhatalommal, a kifejezés a jogállam elıtti hatalomgyakorlás egész rendszerére vonatkozik. Alapvetı jellemzıje ennek a berendezkedésnek, hogy az intézményesült politika ellenırzi a társadalmat, és meghatározza annak kívánatos fejlıdési irányát mind egészben, mind pedig az egyes életviszonyokat, sıt ha kell, az egyes embereket illetıen is. Ezen belül a rendırség és az egész rendvédelem fontos szerepet tölt be, és ha nem is meghatározója, de mindenképpen jó jelzırendszere a közhatalom jellegének. […] A jogállam demokratikus berendezkedésre épül,

34

annak egyik megvalósulási formáját, egyben garanciarendszerét adja a közhatalom gyakorlásának területén. Itt az elıbb említett viszony megfordul, nem a hatalom ellenırzi a társadalmat, hanem elsısorban ez utóbbi a politikai intézmények mőködését.” (Szikinger, 1996) Bármely tudomány eszközeivel vizsgáljuk is a rendırséget, a legfontosabb kérdés az, lehet-e, illetve hogyan lehet létrehozni olyan szervezetet, amely úgy épül fel és úgy mőködik, hogy a demokrácia értékeit és normáit erısíti. Az a feladat, amit a rendırségnek teljesítenie kell, alapvetıen ellentmondásos, így természetesnek tőnik, hogy a végrehajtására létrehozott intézményt ugyancsak ellentmondások jellemzik. „A rendırség, tulajdonképpeni funkcióját tekintve, egy szabad társadalomban anomália. Jelentıs hatalommal látják el ugyan a végrehajtó hatalom rendszerében, ezt a hatalmat azonban csak vonakodva és korlátok közé szorítva adják meg neki. Hatalma, sajátos formáit tekintve – az egyének letartóztatásához, felkutatásukhoz, ırizetbe vételükhöz és ellenük erıszak alkalmazásához való jog –, félelmetes, ahogyan képes a szabadságot szétrombolni, a magánszférába betörni, az egyénekre váratlanul és közvetlenül hatást gyakorolni. Ráadásul, ez az óriási hatalom, szükségképpen, a bürokrácia legalacsonyabb szintjén elhelyezkedıkhöz delegált, akik a legtöbb esetben ellenırzés és felügyelet nélkül gyakorolják azt.” (Krémer, 2003) Ennek következtében a szabad, demokratikus társadalmak, az egyszerre védelmet is ígérı és fenyegetést is jelentı rendırséghez ambivalensen viszonyulnak. A diktatúrákban viszonylag egyszerőek, egyértelmőek és világosak az ellenırzöttek és az ellenırzık közötti viszonyok. A kontroll egyirányú, az ellenırzést végzı intézményeket és személyeket pedig minden lehetséges módon igyekeznek megvédeni azoktól, akiket kontrollálnak. A demokrácia ezt szükségszerően változtatja meg, a kontrollálók nem maradhatnak többé homályban, nem lehetnek többé észrevehetetlenek. A demokrácia nem állhat fenn a társadalmi kontroll intézményeinek átláthatósága, társadalmi ellenırzése nélkül. A rendırségnek képesnek kell lennie arra, hogy csökkentse a konfliktusok elıfordulási valószínőségét. Nem a rendırség „erısítésére”, hanem e képesség kiformálására és folyamatos alakítására kell tehát törekedni, hogy a rendırség mindenkor a lehetı legjobban feleljen meg a kiegyensúlyozott, konfliktusmentes folyamatok iránti társadalmi elvárásnak és az emberek biztonságos élet iránt támasztott igényének.” (Krémer, 2003) A közrend és a közbiztonság megteremtésére, fenntartására irányuló törekvés egyidıs az emberi társadalommal. A rendırség, rendır szó eredete is erre utal. Számos indoeurópai nyelv rendırség szava a görög politeia, ill. a latin politia szóból származik, amelynek jelentése az állam helyes kormányzásának tudománya. A magyar rendırség szó a nyelvújítás terméke, 1823-ban született és a közrendet fenntartó (lovas) karhatalmi szervezetet jelentette. 1872-ben a rendır ill. a rendırség fogalmát a következıképpen határozták meg: „Rendır: hivatalos szolgálatban lévı személy, akinek kötelessége a személy- és vagyonbiztonságra felügyelni. Rendırség: 1. a közigazgatás egyik ága, amely a személy- és vagyonbiztonságra ügyel, 2. a rendırök együttvéve.” (Ballagi, 1872) A rendırség természetérıl és a rendıri mőködésrıl az 1870-es évektıl élénk vita folyt a magyar társadalomban. Ezt a vitát összegezte és bizonyos fokig lezárta az 1881-es rendırségi törvény, mely legmagasabb szintő jogszabályban rögzítette a rendırség feladatait, határozta meg mőködésének feltételeit és kereteit. Az elfogadott törvény a feladatok között elsı helyen a személyi és vagyoni biztonság megırzését, a béke és a közrend fenntartását mondta ki. Ezután következett csak minden más: a törvények, rendeletek megszegıivel szembeni fellépés, a véletlenségbıl vagy mulasztásból eredhetı veszélyek és károk megakadályozása.

35

A rendırségi problematikával foglalkozó szerzık közül feltétlenül meg kell említenünk Concha Gyızı nevét, aki meglehetısen sajátos álláspontot képviselt az 1901-ben megjelent „A rendırség természete és állása a szabad államban” c. munkájában. Azt állítja, hogy „A rendıri mőködés örökké idegen, külsı erıként hat az egyesekre, az automaticus összemőködés hiányát, idıleg, átmenetien pótolja, az egyesek akarata ellenére parancsol vagy tilt.” (Concha, 1901) Szerinte „a rendıri mőködés olyan viszonyban van az állam többi feladataihoz, minıben a pénzügyi. Mindenik közvetve járul csak az állam czéljához, ezért nehezebb megérteni szükségességüket, ezért sohasem lehetnek népszerőek a rendır és a finánc.”(Concha, 1901) Concha arra is kísérletet tett, hogy megszabja a rendıri mőködés határait, amelyeket a rendırségnek nem szabad átlépnie. „A rend – állapítja meg végkövetkeztetésként Concha – az emberi erıknek, javaknak, tevékenységeknek belsı összefüggése, a rendırség pedig e belsı folyamatnak csak idıleges, külsı támogatója ırködı szolgálatával, hozzávetıleges, hamaros eszközeivel. Mint a jó orvos óvhatja, támogathatja, idıleg helyettesítheti az organismus mőködéseit, de nem teremtheti.” (Concha, 1901) Concha munkássága ma is figyelemre méltó, hiszen a szabadság és jogállamiság mint alapértékek tisztelete mellett rámutat a rendırség természetének és mőködésének olyan általános sajátosságaira, amelyeket sem a rendırség, sem az állampolgár, sem pedig a demokratikus jogállam nem hagyhat figyelmen kívül, ha a rendıri mőködés megítélésérıl van szó. Magyarországon, a II. világháború befejezıdése után a megváltozott körülményekhez igazodva kellett a rendvédelmi szervekkel kapcsolatos feladatokat megszervezni és ellátni. „A magyar rendırség, noha nem tartozott a magyar adminisztráció legsötétebb pontjai közé, feltétlenül rászorul felfrissítésre, és feltétlenül kell, hogy átalakuljon a jól öltözött emberek biztonságát ırzı apparátusból a mindenki biztonságát ırzı apparátussá.” (Bibó, 1986) Az Ideiglenes Nemzetgyőlés által 1944. december 22-én megválasztott Erdei Ferenc belügyminiszter a tennivalókat megfogalmazva kijelentette, hogy helyre kell állítani az államélet gépezetét az igazi demokrácia alapján, és meg kell tisztítani a magyar közéletet a demokrácia ellenségeitıl és akadályaitól. A belügyminisztérium, mint országos hatáskörő végrehajtó szervezet, általában két modell szerint mőködik. A szőkebb profilú, ún. rendır-minisztérium, mely a rendıri és a hozzá tartozó közrendvédelmi szervek országos irányító és igazgató fıhatósága és a tágabb profilú, ún. komplex feladatú belügyminisztérium, mely alapvetı feladatai mellett ellátja az önkormányzatok központi felügyeletét, valamint az általános közigazgatási és közjogi feladatok végzését is. 1945-ben a minisztériumot a régi struktúra szerint szervezték újjá, azonban fokozatosan felerısödött a rendır-igazgatási funkciója, elhalványultak az általános közigazgatási és egyéb „civil” funkciók. A koalíciós idıszak végére a belügyminisztérium szigorúan centralizált irányító apparátussá vált, amely hosszú ideig rendır-minisztériumként funkcionál. Az elsı feladat az állami igazgatás legalsó szerveinek megalakítása volt. „Az igazgatásnak a semmibıl való újrakezdésébıl országszerte a szerveknek egy teljesen új típusa alakult ki: a nemzeti bizottság. […] Ezek a nemzeti bizottságok, melyek pártok, szakszervezetek, egyesületek, egyházak képviselıibıl tevıdtek össze községenként változó módon, az elsı pillanatban mindent csináltak: kezdve a megszálló hadsereg elszállásolásán, a közmunka megszervezésén, a mezıgazdasági munka megindításán és a házak újjáépítésén, s végezve a tisztviselık igazolásán, a halottak anyakönyvezésén, utazási és szállítási engedélyek kiállításán; nem volt az igazgatásnak, politikai életnek, termelésnek és népjólétnek olyan

36

területe, amelyet ne a nemzeti bizottságok vettek volna valamilyen módon a kezükbe.” (Bibó, 1986) A rendezetlen, kaotikus állapotok és a bőncselekmények számának emelkedése is befolyásolták, hogy Erdei már 1945 elején, az elsık közt tett elıterjesztést a kormányban a rendırség megszervezésére, és január 23-án meg is alakult a Budapesti Rendır-fıkapitányság Sólyom László vezetésével. A rendelet megvitatása elhúzódott, hiszen több tervezetet is készítettek az egységes karhatalmi szervezet, a rendırség újjászervezésére. Majd mindegyik hangsúlyozta, hogy a régi Államrendırség jól mőködı szervezet volt, mely nem lett győlölt intézmény a nép szemében, ezért „mind tisztikarában, mind legénységi állományában számosan vannak, akiket az új demokratikus állam is alkalmazhat. Ezzel szemben a csendırség mélységesen győlöltté tette magát […]” A kérdéssel kapcsolatos döntésre csak március végén, a rendeletek – Az államrendırség megszervezésérıl, a csendırség feloszlatásáról szóló 1690/1945. M.E sz., valamint A magyar államrendırség felállításáról szóló 1700/1945. M.E sz. – kiadására pedig 1945 májusában került sor. Az 1690/1945. sz. rendelet 1. §-a megállapítja a csendırségnek, mint testületnek a felelısségét, intézményét megszünteti, szervezetét feloszlatja, és akik a csendırség szolgálatában állottak, „szolgálatukból elbocsáttatnak.” Az 5. §-a kimondja, hogy „A magyar állam egész területén a belügyminiszter legfelsıbb felügyelete és ellenırzése alatt a magyar államrendırség gyakorolja az összes rendırhatósági jogokat és látja el rendırközegei útján a rendırszolgálatot.” A 6. § sorolja fel részletesen, hogy mi tartozik az államrendırség szerveinek hatáskörébe, úgy mint „a közbiztonság, az államrendészet minden ágának ellátása, az igazgatási rendészet gyakorlása hatáskörébe utalt közigazgatási ügyekben, rendıri büntetıbíráskodás a törvényes szabályok által hatáskörébe utalt kihágásokban, a volt csendıri és végrehajtó szolgálat valamennyi közigazgatási, közbiztonsági és állambiztonsági (politikai) ügyben,” és végül azoknak az ügyeknek az ellátása, amelyeket külön törvény vagy rendelet a rendırség hatáskörébe utal. A rendelet további paragrafusainak megfelelıen alakultak meg 1945 közepétıl a budapesti és a vidéki fıkapitányságok a belügyminiszter közvetlen felügyelete alatt. Megyeszékhelyeken úgynevezett „vármegyei” fıkapitányságokat, törvényhatósági jogú városokban szintén fıkapitányságokat, minden megyei városban városi kapitányságot és minden járásban járási kapitányságot állítottak fel. A városi fıkapitányságokon és a városi, járási kapitányságokon politikai, bőnügyi, igazgatásrendészeti, rendıri, büntetıbírói, ırszemélyzeti osztályt létesítettek. A városi kapitányságok közvetlenül a vidéki fıkapitányságnak voltak alárendelve, a városi és járási kapitányságok közvetlen felügyelı hatósága a megyei fıkapitányság vezetıje lett, azonban a megyei fıkapitányságok vezetıinek ügyintézıi jogköre nem volt, a felterjesztett hatósági intézkedéseket igénylı ügyekben mégis kénytelenek voltak intézkedni, az ellenırzési és felügyeleti munkájuk háttérbe szorult. A budapesti rendırségrıl az 1945. szeptember 20-án kiadott rendelet intézkedett, amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány kihirdette 8490/1945. sz. rendeletét „A magyar államrendırség budapesti fıkapitányságának szervezetérıl és az államrendırséget érintı egyes kérdések szabályozásáról.” Az 1. § kimondja: „Nagy-Budapesten a rendırhatósági teendıket és a végrehajtó szolgálatot a magyar államrendırség budapesti fıkapitánysága látja el, a budapesti fıkapitányság élén a fıkapitányság vezetıje áll.” A 4. § intézkedik arról, hogy a kerületi kapitány elsıfokú, a budapesti fıkapitány másodfokú, a belügyminiszter harmadfokú hatóságként jár el. Az ideiglenes kormány intézkedett a rendırség létszámáról is, 34 000 fıben állapítva azt meg. A tényleges létszám azonban 36 895 (Budapesten 11 149, vidéken 25 746) fı volt, amely az igazolási eljárásokkal, az átszervezésekkel, a B listázással 4000 fıvel csökkent.

37

1946 végén a vidéki fıkapitányság politikai rendészeti osztálya beleolvadt a budapesti fıkapitányság politikai rendészeti osztályába. A továbbiakban – 1948 szeptemberéig – közvetlen belügyminiszteri felügyelettel és ellenırzéssel, az egész ország területére kiterjedı mőködési körrel, a Magyar Államrendırség Államvédelmi Osztálya elnevezéssel tevékenykedett. (535059/1946. BM sz. rendelet). Ez az elnevezés 1948 szeptemberéig volt érvényes, ettıl kezdve a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága néven mőködött, feladatkörének bıvülésével: alá rendelték az útlevelek kiadását, az idegenrendészeti feladatokat ellátó Külföldieket Ellenırzı Központi Hatóságot, továbbá a határ-, a folyam- és a légi rendészetet (288009/1948. BM sz. rendelet). A következı változásra 1949-ben került sor, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságából és a Honvéd Határırségbıl Államvédelmi Hatóság néven önálló fıhatóság lett (4353/1949. MT sz. rendelet). A rendırséggel való szervezeti összefüggése megszőnt, s felügyeletét papíron a minisztertanács látta el. Fıfelügyeletével Kádár János belügyminisztert bízták meg, vezetıjének Péter Gábor államvédelmi altábornagyot nevezték ki. Folyamatosan alakult ki tehát a Belügyminisztériumnak az az alapvetı profilja, amely 1950-tıl formájában már lényegesen nem, tartalmában, tevékenységében és részfeladataiban azonban idırıl-idıre változott. Fıbb feladatai voltak: 1. hagyományos rendıri feladatok: elsısorban a bőnözés elleni harc, a közrendvédelem, a közlekedésrendészet, az igazgatásrendészet; 2. állambiztonsági feladatok: az idegenrendészet és az útlevélügyek, politikai és állami vezetık személyes biztonságát szolgáló ”kormányırségi” feladatok, politikai szempontból fontos objektumok ırzése; 3. az államhatár ırizete és védelme; 4. az ország közrendjével és biztonságával összefüggı feladatok: tőzrendészet, légoltalom, büntetés-végrehajtás. A tanácsrendszer létrejötte utáni megváltozott struktúra azt tükrözi, hogy a belügy közigazgatási irányítással kapcsolatos feladatai visszaszorultak, ugyanakkor az 1949-ben átmenetileg önállósított állambiztonsági apparátusnak a BM szervezetébe való 1953-as visszahelyezésével teljessé vált az a folyamat, amelynek során a Belügyminisztérium tulajdonképpen rendır-minisztériummá vált. (Az 1953. júniusi politikai fordulat után az Államvédelmi Hatóság újra a Belügyminisztérium szervezeti rendjébe, a megyei államvédelmi osztályok pedig a megyei rendır-fıkapitányságok alárendeltségébe kerültek. Az ÁVH megszüntetését, illetve feloszlatását Nagy Imre miniszterelnök rendelte el 1956. október 28-i rádióbeszédében.) Mint az elızıekbıl is világossá vált, a totális rendszerek erıszakra építenek, és ehhez igénybe kell venniük azt az állami apparátust, amely hivatásszerően képes erıszakot alkalmazni. A diktatúrák ehhez az egyszerő összefüggéshez elméletet is gyártanak. Élcsapatról, a munkásosztály „öklérıl”, az új elitrıl beszélnek. Ebben a kezdeti kemény idıszakban a rendır olyan személy, aki abszolút megbízható, a politikai hatalom kiválasztottja, akitıl félnek az emberek, és akik el is hiszik magukról, hogy a társadalmi fejlıdés az ı kezükbe van letéve és tevékenységük minden másnál fontosabb. Amikor viszont a totális rendszer megbukik, az élcsapatból egyszerre üldözött bőnös lesz, amelyre a diktatúra politikusai a maguk bőnét is áthárítani igyekeznek. A politikai, társadalmi változásoknál azonban lényeges különbség mutatkozik az állambiztonsági elhárító apparátus és a közbiztonsági rendırség megítélésében, sorsában. Az utóbbiak még az egypártrendszerő diktatúrák idején is megıriznek számos elemet eredeti szakmai funkciójukból, ezért távolabb tudnak maradni a monolitikus hatalmi centrumtól. Ez számukra nagyobb lehetıséget ad az új politikai rendszerbe történı beilleszkedéshez.

38

Egyértelmően arról van szó, hogy a nagy belsı fegyelemmel mőködı, szigorúan hierarchizált rendszerek, amelyeknek alapvetı rendeltetése nem a politikai hatalom, hanem a mindennapi élet biztosítása, amennyiben megmaradhatnak a maguk szakmai rendeltetése mellett, képesek gyorsan alkalmazkodni a politikai változásokhoz. A nemzetközi irodalomból ismert az a megközelítés, amely a rendıri munka természetét nem kizárólag a fizikai erıszak alkalmazásában, hanem legalább három, egymáshoz szorosan kapcsolódó funkció együttesében találja meg. Ez a három tevékenységi kör, avagy pontosabban szolgálati funkció: a rendıri jelenlét, az információgyőjtés és a törvényes erıszak alkalmazása. A jelenlét kifejezés önmagáért beszél, hiszen a hétköznapi felfogás szerint ez a közterületeken szolgáló rendırségi személyzet leginkább megragadható és talán legfontosabbnak is minısíthetı tartalma. A dolog azonban ennél összetettebb, mert a jelenlétben benne foglaltatik a hivatal elérhetısége, a helyszínre érkezés gyorsasága és végül a szükségessé váló intézkedés szakszerősége. A másodiknak jelzett funkció, az információszerzés felfogható egyfelıl a jelenlét tartalmának, mert valójában a leghétköznapibb járırözés is folyamatos adatszerzés, a rendészeti hatóságra bízott közrend mindenkori állapotának az értékelése. Nem vitás azonban, hogy az informálódás klasszikus értelmezése átfogja a bőnügyi felderítést, a bőncselekmény gyanújának megerısítésére szolgáló bizonyítékok összegyőjtését és értékelését. További megkülönböztetést kíván az információ megszerzésének módja és eszköze. Rendırségi felderítésnek a nyomozás elrendelését megelızı adatgyőjtést nevezzük, amelyet nem a büntetıeljárás szabályai szerint hajtanak végre, és amelyben felhasználják a titkos információgyőjtés hagyományos csatornáit (errıl rendelkeznek a hazai rendırségi tv. 63. §-a és azt követı szakaszai, amikor meghatározzák a lehallgatásnak, az ügynök alkalmazásának, a titkos kutatásnak és a bőnügyi hírszerzés más taktikai fogásainak bevethetıségi feltételeit és engedélyezésük rendjét). A rendırségi funkcióknak ez a komplex szemlélete sem tagadja a törvényes erıszak alkalmazásának a fontosságát. Ezen harmadik funkció átfogja a bontakozó konfliktusok fizikai erıvel történı korlátozását, a jogellenes és erıszakos támadások fizikai leküzdését és a közbiztonságot széles körben fenyegetı veszélyek csapaterıvel történı elhárítását. A legitim erıszak bevetésének egy másik köre a büntetıeljárás által a rendırség számára biztosított kényszerintézkedések alkalmazása, amelyek szintén feltételezik ezen intézkedések fizikai erıvel történı érvényesítését. Ha a jelenlét, az információszerzés és a legitim erıszak alkalmazását együttesen szemléljük, akkor lényegesen differenciáltabban írhatjuk le magát a rendıri tevékenységet is. Egyfelıl ezek a funkciók egymást erısítik, az esetek jelentıs részében kiszámíthatóvá, megtervezhetıvé teszik a rendıri fellépést, másfelıl pedig módot nyújtanak egy olyan rendırségi stratégia kimunkálásához, amelyben érvényesül a szükségesség, az arányosság és a fokozatosság elve. (Finszter, 1996) A rendırség a társadalom számára közszolgálati funkciókat lát el, célja, hogy minden állampolgár számára garantálja a törvény adta jogok és szabadságok békés gyakorlását. Ezért, az Európa Tanács 690/1979. sz. határozata szellemében megfogalmazódott Európai Rendıri Charta kimondja, hogy biztosítani kell: a) a rendıri intézkedések politikamentességét; b) a rendıri szolgálat minden szempontból való demilitarizálását; c) az alapvetı személyi és állampolgári jogok teljes tiszteletben tartását; d) a tevékenység áttekinthetıségét és ezen tevékenységek, valamint igazgatási központok törvényhozói és jogi oldalról történı ellenırzését; e) a rendırség tevékenységének a bőnüldözésre való korlátozását.

39

A rendszerváltás Magyarországon a bőnözés világában is fordulópontot jelentett: 1990-ben ugrásszerően, 51 százalékkal, 1991-ben további 29 százalékkal növekedett az ismertté vált bőncselekmények száma. A szakemberek számítottak ugyan a növekedésre, hiszen érezhetı volt a társadalmi változások közeledte, ekkora mértékő emelkedést azonban egyikük sem jósolt. A proletárdiktatúra vasszigorából engedı, polgárbaráttá váló rendırség szerepváltozása kevésbé hatott a bőnözésre, bár egyes vélemények szerint a robbanásszerő változásnak ez is egyik kiváltója lehetett (a rendırtıl való félelem azonban csupán csak egy ok a sok közül). A bőnözési hullám okát egyre többen látják a rohamos fejlıdés, és a vele járó mélyreható társadalmi, kulturális változások következtében elıállott átfogó dezintegrációban. Ennek ellenszerét a közösségek reintegrálásában, a kollektív értékek helyreállításában vélik felfedezni. A közösségi kontroll felbomlása, a tárgyi és a szellemi értékek elhanyagolása következtében törvényszerően megjelenik a bőnözés – vélik egyes szociológusok. Az új értékek megszilárdításában, megırzésében feltétlenül szerepe van a rendırségnek is. A politika, a jogalkotás kezdetben helyes választ adott a megváltozott szerkezető és mértékő bőnözés kihívására. A rendszerváltó parlamentek figyelembe vették azt az alapvetı jogtudományi szabályt, amely szerint a társadalmi változásoknak elsısorban az eljárásjogra – nyomozás, vádemelés, bírósági eljárás szabályai – kell hatniuk. Az úgynevezett anyagi jog – a Btk., ami az üldözendı cselekmények megnevezését, a büntethetıség feltételeinek meghatározását tartalmazza – sincsen természetesen kıbe vésve, azonban e szabályokat nem lehet forradalmi módon, futószalagszerő jogszabálycsomagokban, pár hónap alatt megváltoztatni, hiszen ezzel súlyosan sérülne a jogbiztonság. 1990-ben a büntetıeljárás alkotmányos garanciáit kodifikálták: az elızetes letartóztatáshoz – a korábbi ügyészi helyett – bírói felhatalmazást írt elı a jog, a bírósági szervezet átalakításakor alapelvvé vált a bírák függetlensége, kiterjesztették az ügyész nyomozásfelügyeleti jogkörét, illetve a korábbinál jóval több jogot kapott a védelem. Késıbb több ponton módosult a Btk. is: üldözendıvé váltak korábban ismeretlen, elsısorban gazdasági tettek. A Magyar Köztársaság Alkotmánya világosan kifejezésre juttatja, hogy az alapvetı emberi jogok jelentik azt a bázist, amelyre a közhatalom gyakorlásának intézményei támaszkodnak, és amelyek meghatározzák a döntések elıtti mérlegelés szempontjainak súlyát. A magyar rendırség alapvetıen dekoncentrált rendvédelmi szervezet, amelyben azonban a hatáskörök erıs központosítása valósul meg. Vezetését önálló országos hatáskörő szerv, az Országos Rendır-fıkapitányság látja el. A kormány a belügyminiszteren keresztül irányítja, felügyeli és ellenırzi a rendırséget. Hazánkban egyetlen egységes rendırség mőködik, amelyen belül csupán a belsı munkamegosztás alapján különülnek el a közbiztonsági és a bőnügyi ágazatok. Mőködési stratégiájának fı iránya szerint reaktív rendırség, széles processzuális jogosítványokkal a büntetı felelısségre vonás elıkészítı szakaszában, a nyomozásban. A magyar rendırség a sikeres depolitizálás eredményeként közeledik a magas professzionalizmust követı szakmai autonómiához. Törvényességének felügyelıje az ügyészség, de kontrollt gyakorol felette a demokratikus jogállam egész intézményrendszere (országgyőlés, önkormányzatok, kormány, társadalmi nyilvánosság stb.) Mint rendvédelmi szervezet a közigazgatáson belül izolált helyzetben van, szervezési elvei militarista vonásokat mutatnak, a szigorú hierarchikus rend széles körben érvényesíti a feltétlen engedelmesség elvét. (Finszter, 1996) A fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról szóló 1996. évi XLII. törvény látszólag egységes elvek alapján rögzíti a fegyveres erık (honvédség,

40

határırség) valamint rendvédelmi szervek, azaz a rendırség, a polgári védelem, a vám- és pénzügyırség, a büntetés-végrehajtási szervezet, az állami és hivatásos önkormányzati tőzoltóság, valamint a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok szolgálati és társadalombiztosítási jogviszonyának alapjait. Alapvetı kérdésekben – pl. a parancs teljesítésével, sıt annak kiadásával kapcsolatos elvárások terén – azonban továbbra sincs harmónia. Megmaradtak a lényeges különbségek a parancs nem teljesítése esetén alkalmazandó szankciókban, hiszen a fegyveres szervezetek egy részének hivatásos tagjai büntetıjogi értelemben katonák, míg másokéi nem. Utoljára 1990-ben vetıdött föl, hogy a rendırség kerüljön vissza a civil közigazgatás rendszerébe, ami megfelel a magyar hagyományoknak és a külföldi gyakorlatnak. Ám ténylegesen senki sem tett kísérletet arra, hogy a rendvédelem fogalmát és alkotmányos helyét tisztázza, maradt tehát a militarizált szervezet, az ezzel összefüggı problémák sorával. A rendırség ugyanis nem alkalmazkodik automatikusan az államberendezkedés demokratikus átalakulásához. Egyes kutatók szerint alapvetı strukturális változásokra van szükség. Elfogadhatatlannak tartják ugyanis, hogy a rendırség kizárólag a végrehajtó hatalom felügyelete alatt mőködjön, úgy vélik, hogy az önkormányzatoknak érdemi jogosítványokat kell biztosítani, sıt célszerő megvizsgálni helyi, illetve regionális rendırségek létrehozásának feltételeit is. A professzionalizmus a jogállami rendırséggel szembeni egyik legfontosabb követelmény, vagyis a szervezetnek magas színvonalon kell alkalmaznia a legújabb tudományos eredményeket, a legkorszerőbb technikai eszközöket, mindezt hatékony nemzetközi együttmőködés keretében. Ezzel összefüggésben meghatározhatók azok a feladatok, amelyeket centralizálni kell – ilyen többek között a súlyos bőncselekmények felderítése, az informatikai rendszer mőködtetése vagy a nemzetközi kapcsolatok fenntartása. Ha mindent centralizálnak, ha mindenért a kormányzatnak kell viselnie a felelısséget, az így létrejövı mamutszervezet elıbb utóbb finanszírozhatatlanná válik. A profiltisztítás eredménye lehet, hogy a rendırség munkája – az önkormányzatokkal, mint egy másik hatalmi ággal, illetve a civil szférával kialakítandó új típusú viszony eredményeként – a jelenleginél átláthatóbbá válik. A rendırség a rendırségi reform folyamatában alkalmazkodik a modern demokráciához. A reformfolyamatban a társadalmi és rendırségi igények találkoztak abban, hogy a rendırség mőködésén, társadalmi beilleszkedésének módján változtatni kell, ugyanakkor ütköznek is a tekintetben, hogy ez miként tehetı meg, és hogyan ellenırizhetı. A rendırségi reform nem egyetlen kampányból, nem egyetlen döntésbıl és akcióból áll, hanem abból az állandó változtatásból, mely a rendırséget a folyton alakuló, formálódó társadalomhoz igazítja. (Krémer, 2003) Alapfogalmak és szakkifejezések erıszak (fizikai és szellemi) – terror rend akcióhatalom rendırség – közrend – közbiztonság állam – legitim erıszak monopóliuma rendırállam Kérdések

41









Határozza meg az erıszak fogalmát! Mit jelent az akcióhatalom? Értelmezze a weberi idézetet: „Minden állam erıszakon alapul”! Hogyan változott a magyar rendırség feladata, tevékenysége a II. világháború után? Hogyan változott a magyar rendırség feladata, tevékenysége a rendszerváltozás után? Mit jelent a rendırséggel szemben támasztott követelmény, a professzionalizmus?

Ajánlott irodalom Finszter Géza: A bőnüldözés mőködési modelljei. In: Gönczöl–Korinek–Lévai: Kriminológiai ismeretek. Budapest, Corvina, 1996. Koestler, Arthur: Sötétség délben. Budapest, Európa Könyvkiadó–Reform Könyvkiadó, 1988. Krémer Ferenc: A rendıri hatalom természete. Budapest, Napvilág kiadó, 2003. Orwell, George: 1984. Budapest, Forum Könyvkiadó, 1986. Politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1995. Politikatudományi enciklopédia. Budapest, Osiris Kiadó, 2001 Sorel, Georges: Gondolatok az erıszakról. Budapest,Századvég Könyvtár, 1994. Szikinger István: A rendırállam építıkövei. Társadalmi Szemle 1996/10. sz. Szikinger István: Rendırség a demokratikus jogállamban. Budapest, Sík Kiadó, 1998.

42

II. POLITIKAI RENDSZEREK „Ahol az állam erıs, ott a társadalom gyenge, és ahol a társadalom gyenge, a demokrácia még nem eresztett mélyen gyökeret.” A. Tocqueville

1. A politikai rendszer fogalma és összetevıi Bármely rendszert úgy határozhatunk meg, mint egymással meghatározott funkcionális összefüggésben álló, a környezettıl éppen ezen összefüggések és a környezet számára végzett funkciójuk által elkülönülı alkotóelemek egységes egészet képezı összességét. Mivel minden rendszer általában maga is valamilyen más rendszer része, alkotóelemei pedig alacsonyabb szintő más alrendszereket képeznek, ezért minden rendszer csak a környezetével együtt érthetı meg. A rendszer mőködéséhez szükséges hatások ugyanis a környezetben keletkeznek, mőködésének következményei pedig a környezetben mutatkoznak meg. A társadalom egésze is különbözı rendszerek strukturált együttese. Minden társadalomnak alapvetıen négy feladatot kell ellátnia, a négy feladat négy funkciónak felel meg, s e sajátos funkciók alapján a társadalmon mint rendszeren belül alrendszerek különíthetık el. Alrendszer

Funkció

1. Politika 2. Gazdaság 3. Kultúra

A társadalom céljainak meghatározása Az eszközök hozzárendelése a célokhoz A társadalom tagjainak, tevékenységüknek az integrálása A társadalom fennmaradásához szükséges értékek és normák átadása az egyik nemzedéktıl a másikig, vagyis a társadalmi szocializáció

4. Személyiség

(Parsons, 1951, Pokol, 1987) A politikai rendszer a politikai tevékenység területén kialakult értékek, normák, szervezetek, szerepek és az ezeket magvalósító emberi magatartások összessége, egymással funkcionálisan és strukturálisan is összefüggı rendszere. A politikai rendszer egyszerően fogalmazva az a tágabb társadalmi-politikai környezet, amibe az ember beleszületik, amelyben elsajátítja politikai jogainak gyakorlását, a különbözı intézmények és szervezetek használatát, azokat a normákat, ahogyan a társadalom más tagjaihoz és csoportjaihoz viszonyulhat, és amelyben megtalálhatja érvényesülési lehetıségeit is. Politikai környezetéhez lehet lojális, és állhat vele szemben is, de tevékenységével és magatartásával maga is befolyásolja annak alakulását. A politikai rendszer tehát egyfelıl keretet ad a politikai tevékenységnek, másfelıl a politikai cselekvés eredményének tekinthetı. Létrejöttének történelmi feltétele a társadalomirányító funkció fokozatos önállósulása. Mint minden relatíve önálló társadalmi alrendszer, így a politikai rendszer is tartalmi és formai mozzanatok egysége. Legfontosabb tartalmi összetevıi: a hatalmi viszonyok, illetve azok jellege, az érdektörekvések tartalma, a politikai ideológiák és a politikai kultúra. A politikai rendszer hatalmi eleme a politikai rendszer döntési mechanizmusa. A politikai rendszer egyik társadalmi funkciója az adott rendszer jellegét nem veszélyeztetı érdekek és akaratok becsatornázása és közvetítése. 43

A politikai ideológiák valamely politikai cél, akarat köré szervezıdı összefüggı nézetrendszerek, melyek egy-egy társadalmi csoport, réteg politikai érdekeivel kapcsolódnak össze. A politikai kultúra gyakorlatilag a társadalmi konfliktusok kezelésének módja. A politikai kultúra összetevıi közé tartoznak a politikai nézetek, ismeretek, sajátos politikai viselkedésformák (vitakultúra, érvelési módok, politikai elıítéletek, tolerancia stb.) A legfontosabb formai összetevıi: a politikai szervezetek, a politikai közösségek, a politikai normák, a politikai kommunikáció és információ rendszere. A legfontosabb politikai szervezettípusok: a közhatalmi funkciókat ellátó szervezetek, a pártok, az érdekvédelmi szervezetek, a politikai rendszer összes információs szervezetei, az úgynevezett „egy célú” szervezetek, a nemzetközi politikai szervezetek és társaságok, egyéb politikai szervezetek, egyesületek. A politikai közösségek azonos érdekekkel rendelkezı, azonos politikai nézeteket valló emberek többé vagy kevésbé megszervezıdött csoportjai. A politikai normák politikai tartalmú és politikai funkciót betöltı magatartási szabályok. Ide tartozik a jogi normák egy része, a nem állami szervezetek normái (pártszabályok, politikai programok stb.), illetve a nem írott, de kollektíven ismert és követett szervezeti-eljárási szabályok. A tartalmi és formai mozzanatok egysége egyének, csoportok, osztályok és rétegek politikai cselekvése, magatartása révén valósul meg. A politikai magatartásoknak azonban csak egy része kötıdik politikai szervezetekhez, mert legalább olyan jelentısek a nemszervezeti jellegő megnyilvánulások (tömegdemonstrációk, felvonulások, választások stb.). A politikai rendszer tartalmi és formai összetevıit összekötı eleme a politikai hatalom. A politikai rendszer elemeinek összekapcsolódása és mőködése a hatalmi viszonyok konkrét elemzésével tárható fel. (Bihari, 1992) A demokratikus politikai rendszereket az érdekek, szervezetek, normák, értékek, ideológiák rendkívüli sokszínősége jellemzi. „Egy rendszer bonyolultsága egyenes arányban nı a viszonylag független részrendszerek számával és sokféleségével, valamint az alrendszerek közötti lehetséges kapcsolatok sokféleségével. Ahogy egy központilag irányított rendszer egyre összetettebbé válik, a rendszer irányítását végzıknek egyre több információra van szükségük ahhoz, hogy legalább a katasztrófát elkerüljék, kitőzött céljaik megvalósításáról már nem is szólva.” (R. Dahl, 1996) Hogy egy rendszer, adott esetben a politikai rendszer jól mőködjön, szükséges, hogy a szerkezete és az egyes elemei közötti viszonyok átláthatók legyenek, és hogy a mőködtetıi, a társadalom tagjai és különbözı szinten szervezıdı csoportjai legyenek tisztában a mőködésével és a saját helyükkel és lehetıségeikkel a rendszeren belül. Ha a politikai rendszereket is környezetükben szemléljük, fel tudjuk ismerni, miként határolja el vagy juttatja lehetıséghez a rendszer a politikai döntéseket. Egy politikai rendszer alapvetı folyamatai és belsı szervezete leginkább azon keresztül érthetık meg, hogy mely struktúrák szolgálják legjobban a rendszer politikai irányvonalát A rendszer és környezetének együttes vizsgálata megkímél bennünket attól, hogy elhamarkodottan ítéljünk a politikában. Ha egy ország például szegény természeti erıforrásokban, vagy még arra sem képes, hogy meglévı kincseit kiaknázza, akkor nem hibáztatható azért, hogy alacsony az ipari termelés, vagy szegényesek a szociális szolgáltatásai. Egy rendszer és intézményei meghatározzák a vezetık és politikai aktivisták mozgásterét. Mégis, ebben a gyorsan változó világban a politikai intézmények egy része gyorsan kicserélıdhet, ha a vezetı réteg, a politika alakítói új célokat tőznek maguk elé. Az intézményi átalakulás egyik legdrámaibb illusztrációjának tekinthetı, ahogy a szovjet vezetés kiábrándultával a szovjet rendszerbıl és a szocializmusból sorban összeomlottak a kelet-

44

európai kommunista pártok uralta egypártrendszerek, és a helyükre visszatért a többpártrendszer. Tudniillik, mikor a szovjet vezetés elhatározta, hogy feladja a kommunista párt hatalmi monopóliumát, azaz áldását adja a politikai pluralizmusra és a gazdasági reformra, akkor a korábbi csatlósaival szemben is az engedelmesség és békülékenység álláspontjára kellett helyezkednie. Nemcsak a politikai irányvonal és az intézmények, de a politikai rendszer egyes részei is kölcsönös függésben vannak egymással. A strukturális jellemzık csak akkor értelmezhetık, ha elkezdjük vizsgálni a folyamatot és a tevékenységeket. A politikai rendszer elemzése során azonban tudomásul kell venni azt, hogy nem ragadhatjuk ki egy-egy elemét, az elemeket nem vizsgálhatjuk egyenként, hanem csak a rendszer részeként, a rendszer más elemeivel való bonyolult összefüggésükben. A pártok és a pártrendszer vizsgálata például önmagában nagyon csekély információt ad a politikai rendszer jellegérıl, ha nem nézzük meg egyúttal azt is, hogy az adott választási rendszerben mely pártoknak van lehetıségük a hatalomba kerülésre, milyen a civil kontroll lehetısége, és hogyan mőködnek az érdekvédelmi szervezetek. A politikai rendszer funkcióit alapvetıen folyamati funkciókra, rendszerfunkciókra és döntési funkciókra oszthatjuk. A politikai folyamat ott kezdıdik, hogy bizonyos érdekek kifejezıdnek, artikulálódnak. Ahhoz azonban, hogy hatékonyak legyenek, politikai alternatívákká kell összeállniuk (ilyenek például a magasabb vagy alacsonyabb adó, kisebb vagy nagyobb szociális juttatás), hogy a különbözı alternatívák mellé valódi politikai támogatást lehessen mobilizálni. Az alternatívák ebben a formában válnak mérlegelés tárgyává. Ha egy adott koalíció, amely valós politikai forrásokat, például szavazatokat tudhat maga mögött, az egyik mellé áll, már hatalmi döntésrıl van szó. A kialakított politikai irányvonalat be kell tartani, illetve – arra az esetre, ha megsértik – ki kell alakítani az ítélkezési eljárást. Ezekben a folyamati funkciókban a pártok, törvényhozások, kormányzatok, bürokráciák és bíróságok vesznek részt. Az úgynevezett rendszerfunkciókat a szocializáció, a rekrutáció és a kommunikáció alkotják. A politikai szocializáció a társadalmi lénnyé válás folyamatának része. Egyesülnek benne a családok, az iskolák, a kommunikációs eszközök, az egyházak és azok a különbözı struktúrák, melyek kialakítják, megerısítik és transzformálják a politikailag fontos társadalmi magatartásformákat. A rekrutáció a politikai és kormányhivatali tevékenységre alkalmas emberek kiválasztását jelöli. A politikai kommunikáció a társadalmon és a rendszeralkotó struktúrákon átáramló információkra utal. E három funkció határozza meg, hogy változni foge a rendszer vagy korábbi állapotában marad, hogy például a politikai döntéshozatalt továbbra is egyetlen párt, esetleg egy katonai tanács tartja-e a kezében, vagy átadják a helyüket a versengı pártoknak és a törvényhozásnak. A funkciók harmadik csoportja a politikai folyamat alkalmazására vonatkozik. Döntési funkcióknak nevezzük ıket, és jelentıs hatással vannak a társadalomra, a gazdaságra és a kultúrára. Ezekhez a funkciókhoz tartoznak a magatartás-szabályozás különbözı stratégiái, a források elvonása, adók és egyéb fizetési kötelezettségek formájában, valamint a javak és szolgáltatások elosztása. A szóban forgó politikai tevékenységek gyarapíthatják vagy csökkenthetik a rendszer támogatottságát. Az említett funkciók minden társadalomban megvannak, függetlenül attól, hogy miként szervezıdik a politikai rendszere, és ez milyen politikát folytat. (Almond–Powell, 1996) Az a tény, hogy a politikai rendszer egyes elemei és résztvevıi egymással érdekkonfliktusban lehetnek, azzal a következménnyel jár, hogy az elemek és a közöttük lévı viszonyok, s így maga a politikai rendszer is állandó változásban vannak. Nemcsak a politikai rendszert jellemzi azonban a megújulás folyamata, hanem a társadalom más alrendszereit is,

45

amelyek közül különösen a gazdaság változásaira reagál érzékenyen a politikai rendszer. Ennélfogva magát a társadalom egészét is folyamatos átalakulás jellemzi. 2. Politikai rendszer tartalmi összetevıi (Emlékeztetıül: a legfontosabb tartalmi összetevık: a hatalmi viszonyok, illetve azok jellege, az érdektörekvések tartalma, a politikai ideológiák és a politikai kultúra.) 2.1. A hatalom jellege és gyakorlása: kormányzati rendszerek A politikai gondolkodásban már az ókorban felismerték (Arisztotelész), hogy a politikai rendszerben különbözı hatalmi ágak vannak jelen, nevezetesen a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom. Az angol polgári forradalom gyakorlati tapasztalatai és a felvilágosodás eszmeáramlata tették általánossá azt a felfogást, hogy a hatalom forrása a nép. A 18–19. század polgári forradalmai valóban a népet tették a politikai küzdelmek fıszereplıjévé, s ha maga a nép nem is, vagy csak rövid idıre lehetett a hatalom birtokosa, a feudális kötöttségek megszőnésével fokozatosan egyre többen vehettek részt a politikai jogok gyakorlásában, és igyekeztek hatással lenni a politikai hatalom jellegére és mőködésére. Ezek a tapasztalatok és a korai liberalizmus küzdelme az abszolút monarchiákkal szemben vezettek ahhoz a következtetéshez, hogy a hatalmi ágak egymáshoz való viszonya hatással van a politikai rendszer jellegére, s hogy a hatalmi ágak szétválasztásával el lehet érni a politikai hatalom korlátozását (Montesquieu), az állammal szemben az egyén jogainak szavatolását és az abszolút hatalom kialakulásának megakadályozását. Az önkényuralom megvalósításának akadálya azonban nemcsak a hatalmi ágak szétválasztása lehet, hanem a hatalom egy-egy területen való további szétdarabolása is, illetve bizonyos „fékek és ellensúlyok” (Tocqueville) beépítése is. Szövetségi államok esetében például a hatalom megoszlik a tartományok (tagállamok) között, a hatalom megosztását jelenti a központi államhatalom és az önkormányzatok viszonya is, de ugyanilyen célt szolgál a kétkamarás parlamentek mőködtetése, és az egyeduralom kiépítésének akadálya lehet az állampolgári jogok kiszélesítése is. Minél kiterjedtebbek az állampolgári jogok, minél több információ birtokába juthatnak az állampolgárok, és minél nagyobb lehetıségük van a nyilvánosság felhasználására, annál nagyobb a lehetısége annak, hogy a polgár úgynevezett társadalmi kontrollt gyakorolhasson a hatalom felett. A hatalommegosztás elméletének továbbfejlesztésébıl született a modern polgári demokráciák körülményei között a 19–20. század fordulóján a politikai pluralizmus elmélete. Alapja a polgári társadalomban egyidejőleg jelen lévı érdekek és érdekcsoportok, s az ezekre épülı politikai törekvések és szervezetek sokszínősége. A pluralista demokrácia sokközpontú hatalmat jelent (Dahl, 1990), melyben egymáshoz képest jelentıs autonómiával rendelkezı különbözı társadalmi szervezetek vannak jelen. Az érdekviszonyok sokféleségével átszıtt plurális társadalomban a demokrácia és a társadalmi konszenzus feltétele nem egyszerően a hatalmi ágak elválasztása, hanem az önigazgatás és a civil szervezetek általi ellenırzés lehetısége. Nagyon találó megállapítás, hogy „a hatalommegosztás a 17–18. század pluralizmusa, miként a pluralizmus a 20. század hatalommegosztása.” (Sári, 1995) A hatalommegosztás klasszikus közjogi elvének megfelelı hatalmi ágak (törvényhozó, végrehajtó, bírói) elválasztása mellett, illetve helyett a társadalmi hatalommegosztás válik meghatározóvá. Minél demokratikusabb egy társadalom, annál szélesebb körőek az emberi és állampolgári jogok, annál nagyobb az érdekszervezetek, az államhatalomtól független civil szervezetek és az önigazgatás különbözı formáinak jelentısége. „Ebben a rendszerben tehát az állami szervek különbözı csomópontjaira különbözı társadalmi-politikai szervek

46

gyakorolnak befolyást. Ugyanakkor minden társadalmi szervezet, érdekcsoport stb. keresi és megtalálja az állami intézményi rendszernek azokat a pontjait, amelyeket befolyása alá vonhat. A pluralisztikus felfogásokban szinte egyetlen követelmény, hogy a különbözı társadalmi szervezetek, érdekcsoportok az állami szervek különbözı elemeinek befolyásolására egyenlı eséllyel induljanak. Amíg tehát Montesquieu – hogy a legnagyobb orákulumunkra hivatkozzunk – alapvetıen a különbözı hatalmi ágak közötti egyensúly megteremtésében látta a hatalommal való visszaélés megakadályozásának biztosítékát, addig a mai pluralisztikus felfogásokban ez a társadalom egész rendszerében a társadalom különbözı szervezetei, illetve az állami intézményi rendszer elemeinek egymásra hatásával valósul meg.” (Sári, 1995) A hatalom gyakorlásának módja lehet monopolisztikus és hegemonisztikus. 2.2. Diktatórikus és demokratikus politikai rendszerek A diktatúráról Monopolisztikus hatalomgyakorlás esetén egy személy vagy egy szőkebb csoport sajátítja ki a hatalmat. Ez a személy vagy politikai csoport törvényes eszközökkel nem fosztható meg a hatalomtól, nem váltható le, a politikai stabilitásban pedig az erıszak játssza a döntı szerepet. Az ilyen politikai rendszereket önkényuralomnak, diktatúrának nevezzük. A modern kori diktatúrákat azonban mint kormányzati rendszereket értelmezzük és vizsgáljuk. Ebben a felfogásban törvényes felhatalmazás nélküli kormányzást értünk. A diktatúrák legfontosabb jellemzıi, hogy a döntések a hatalom birtokosainak önkényes elhatározásából születnek, melyeknek sem törvényi korlátai, sem társadalmi ellenırzése nincs, a hatalom legitimációját pedig nem az állampolgárok választása, beleegyezése vagy támogatása szolgáltatja. A mai diktatúráknak két meghatározó típusuk van. Az autoriter (tekintélyelvő) diktatúrák elsısorban politikai diktatúrák, melyek a kormányzati és államhatalom birtoklására irányulnak, de a politikán kívüli területek (például kultúra, oktatás, magánélet) autonómiáját meghagyják. Azonban ezek a társadalmi területek sem uralom nélküliek. Az uralkodó osztályok gazdasági hatalmuknál fogva, valamint a hagyományos társadalmi intézmények vagy az egyház révén itt is biztosítják dominanciájukat. Ilyenek voltak régen pl. az isteni jogon felépülı, vagy az abszolút monarchiák, de a mai politikai rendszerek között is találhatunk autoriter diktatúrákat. Ezek lehetnek vallási alapú tekintélyuralmi rendszerek, mint például az iráni berendezkedés, de ilyenek a Közel-Kelet pártok nélküli monarchiái, vagy az elsısorban Afrikában és Dél-Amerikában megjelenı katonai diktatúrák. Ezeknek a rendszereknek általában a legfontosabb céljuk a politikai stabilitás biztosítása. „A tekintélyelvő államban az intézmények mőködése nem a jog, hanem az államfı tekintélye szerint alakul; az államfı tekintélye alapján gyakorolt hatásköreivel ellensúlyozza (közömbösíti) azt a törvényhozást, amely a választójog kiszélesítése nyomán radikalizálódik.” (Sári, 1995) A totális diktatúrák nem pusztán a politikai pluralizmus felszámolására törekszenek. A pluralizmust a társadalom minden szférájában megszüntetik, a gazdaság, a kultúra, a tudomány, az oktatás, sıt a magánélet területén is teljes politikai ellenırzést valósítanak meg. A totalitárius rendszerek legismertebb formái a fasiszta és a kommunista diktatúrák. Kialakulásuk történelmi gyökereinek eltérése ellenére közös vonásaikhoz tartozik, hogy egypártrendszerek, hogy állandó erıszakot, terrort alkalmaznak, hogy céljaikat úgynevezett programideológiákban fogalmazzák meg. „A propaganda a totalitarizmus egyik legfontosabb eszköze a nem totalitárius világhoz való viszonyban; a terror pedig, éppen ellenkezıleg, a kormányzási módjának legfıbb lényege.” (Arendt, 1992)

47

A politikai hatalom stabilizálására és annak kizárólagos birtoklására törekvı autoriter rendszerek csak akkor válnak totális diktatúrává, vagy más szóval rendırállammá, ha a pluralizmust minden formájában felszámolják a társadalomban. ”Ennek nyomán ezekben a társadalmakban mindaz, ami nem felel meg az uralkodó értékeinek, céljainak és akaratának, törvényen kívül kerül.” (Fehér–Heller–Márkus, 1991) A hatalom gyakorlása a túlméretezett bürokrácián, az erıszakszervezetek uralmán és a hatalomnak alárendelt jogszolgáltatáson keresztül valósul meg. A bürokrácia a totalizált társadalomban egyetlen óriási hierarchizált, politikai jellegő, utasítások alapján mőködı apparátust jelent. „Az egyetlen szabály, amelyben a totalitárius államban mindenkinek bizonyosnak kell lennie, az az, hogy minél átláthatóbbak a kormányzati szervek, annál kevesebbet lehet tudni valamely intézmény létezésérıl, az végül annál hatalmasabbnak bizonyul. Ennek a szabálynak megfelelıen az írott alkotmány által (a Szovjetunióban) a legfelsıbb állami tekintélynek elismert szovjeteknek kisebb a hatalmuk, mint a bolsevik pártnak. A bolsevik pártnak, amely nyíltan toborozza tagjait, s amely az elismert uralkodó osztály, kevesebb hatalma van, mint a titkosrendırségnek. Az igazi hatalom ott kezdıdik, ahol a titkosság területére lépünk. Ebbıl a szempontból a náci és a bolsevik állam nagyon hasonlít egymásra. A különbség fıleg abban van, hogy (Németországban) Himmler monopolizálta és központosította a titkosrendırséget, Oroszországban viszont a látszólag külön-külön folyó rendıri tevékenységek labirintusába ütközünk.” (Arendt, 1992) A totalizálás mértéke ott a legnagyobb, ahol a társadalom már megismerte a pluralizmus ízét, a totális állam szükségképpen rendırállam, s lényegéhez tartozik, hogy „a rendıri hatalom mindenütt jelen legyen, a felügyelés mindent áthasson, miszerint mindaz akadályoztassék, ami a korlátlan hatalom érdekei keresztülvitelének némileg útjában állhatna.” (Fehér–Heller– Márkus, 1991) Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy a rendırség mint a legitim erıszak szervezete autoriter rendszerekben egyértelmően és kizárólagosan a politikai hatalom eszköze, és a társadalom hozzá való viszonya a győlöletig fokozódóan negatív lehet. Ez a negatív viszonyulás azonban nem magának az intézménynek az elutasítását jelenti, hanem hatalmi eszközként való mőködését, funkcióját és módszereit tartja elfogadhatatlannak. Az erıszakszervezeteknek a politikai rendszerben elfoglalt helyére, funkciójára, mőködésére és mozgásterére vonatkozó társadalmi igények és akarat megfogalmazásának lehetısége csak a jogállamiság körülményei között vetıdhet fel és találhatja meg kifejezıdésének intézményes kereteit. A jog nem az igazságszolgáltatást szolgálja a totalitárius rendszerekben, hanem sokkal inkább ideológiai funkciója van. Végsı soron azt kell vele elérni, hogy a hatalmon lévık igényének megfelelıen bármely emberi tevékenységet törvénytelennek lehessen minısíteni. A különbözı totális diktatúrákban ezért különbözı szervezetek, tevékenységek és értékek váltak üldözendıvé. Például a zsidóknak nyújtott támogatás nem számított törvénytelennek a fasiszta Olaszországban, a fasiszta Németországban viszont büntetendı cselekedet volt, mert az antiszemitizmus nem volt része az olasz fasiszta párt ideológiájának, a német párténak viszont a lényegét alkotta. A visszacsatolás jellegének és formáinak minden hatalmi struktúrában nagy jelentıségük van. A népesség felıli visszacsatolás egy totalitárius társadalomban mindössze lázadásként jelentkezhet. Lehet ez forradalom, fegyveres fölkelés, utcai rombolás, szimbólumok megsemmisítése stb. A visszacsatolás a párton és az apparátuson belül ugyanakkor a hatalmi struktúra lényegéhez tartozik. A terrorisztikus totalitarizmus idején azonban ezek a visszacsatolások mindenkor névlegesek voltak, nem váltak információvá, az apparátus arról számolt be, amit a hatalom hallani akart. (Ez alól csak a titkosrendırség csatornáin jövı információ lehetett olykor kivétel.) A valós visszacsatolásnak persze semmiféle funkciója sem

48

lehet egy totalitárius államban, hiszen a lakosság meg van félemlítve, a hatalom pedig érdekei ellenére is rákényszerítheti akaratát. (Fehér–Heller–Márkus, 1991) A totális diktatúrák is szükségesnek tartották politikai rendszerük legitimálását. A kommunista típusú diktatúrákban kettıs legitimációs érvrendszert alakítottak ki. Egyrészt a „jövı felıli legitimáció”, másrészt a „parlamenti legitimáció” érvrendszerét. A „jövı felıli legitimáció” értelmében a hatalmat az igazolja, hogy az emberi társadalom fejlıdésének céljaként megjelölt kommunista társadalom eléréséhez szükséges módszerekkel, eszközökkel és tudással csak a hatalmat monopolizáló úgynevezett élcsapat rendelkezik. Ezen érvelés alapján a rendszer legitimálását „ideológiai formában oldották meg”. (Bayer, 1997) Mivel azonban a kommunista diktatúrák polgári demokráciák környezetében léteztek, a hatalom gyakorlását formálisan polgári alkotmányjogi normáknak megfelelıen építették fel. „Az államszocializmus kiépült hatalmi rendszerének legitimációs szempontból mármost egyik legfıbb jellegzetessége, hogy bár legalitása formailag többé-kevésbé leképezte az alkotmányos jogállam nyugat-európai normáit, azonban ennek hatását tartalmilag (informálisan) korlátozták az állampárt monopol jellegő hatalmi jogosítványait. A legfıbb hatalom forrását az alkotmány a népszuverenitás elvébıl vezette le, ennek érvényét azonban a párt alkotmányba iktatott vezetı szerepe kvalifikálta.” (Bayer, 1997) Ugyan egypártrendszer körülményei között, de periodikusan megtartott általános választások útján hozták létre a parlamentet és az annak alávetett kormányt, „de a szavazás csak a formális jóváhagyás aktusára korlátozódott.” (Bayer, 1997) Késıbb e kettıs érvrendszer az életszínvonal folyamatos emelésének kísérletével bıvült. (Bihari–Pokol, 1992) A rendszerek gazdasági összeomlása, illetve az érdekviszonyok egyre erıteljesebb felszínre törése darabokra törte e diktatúrák legitimációs érvrendszerét. A demokráciáról Hegemonisztikus hatalomgyakorlás esetén törvényes keretek között rendszeresen cserélıdnek a hatalom birtokosai. Demokrácia alatt olyan politikai struktúrákat értünk, melyekben az állampolgárnak lehetısége van a választásra a versengı politikai erık, ideológiák és vezetık között. Egy uralmon lévı párt a következı választási ciklusban helyet cserélhet saját ellenzékével. A rendszer legitimációja a polgárok szabad választásán, az általános, egyenlı és titkos választójogon alapul. Egy rendszer annál demokratikusabb, minél többen élhetnek benne ezzel a választási lehetıséggel, illetve minél nagyobb jelentısége van a polgárok szabad választásának. Demokratikus rendszerekben az állampolgároknak lehetıségük van a politika ellenırzésére, és a hatalomnak az ı érdekükben kell mőködnie. A modern demokrácia is tömegdemokrácia. A demokrácia népuralmat jelent, a modern demokráciákat azonban kormányzati rendszerekként értelmezzük. Ebben a felfogásban a demokrácia meghatározott intézményrendszert és döntéshozatali módot jelent, melyek együttesen szolgálják az állampolgárok érdekei, vagyis a közérdek szerinti kormányzást. Minden demokrácia jogállam, de nem minden jogállam tekinthetı plurális demokráciának. A jogállamnak célszerő két típusát megkülönböztetni, a formális és az alkotmányos jogállamot. A formális jogállamban „az állam mőködése formailag helyes eljárás útján kibocsátott jogszabályokon nyugszik. Ebben a fogalomban az állam marad a központban, törvényekkel, jogszabályokkal, per leges (a jognak megfelelıen) kormányoz. […] Az alkotmányos jogállam, amely magában foglalja és mőködteti – a plurális (többpárti rendszerő) politikai rendszerben – az államhatalom egyes ágainak (törvényhozás, végrehajtás, bíráskodás) elválasztását, tartalmazza az ágak együttmőködését biztosító és bármelyik túlsúlyát kizáró »fékek és ellensúlyok« rendszerét, magában foglalja az emberi és állampolgári jogok feltétlen garantálását, éspedig úgy, hogy az

49

e jogok biztosítását, az államhatalomnak az alkotmány szerinti mőködését és az államhatalom korlátainak megtartását az alkotmányosságot sértı jogszabályok és magatartások elbírálására, megsemmisítésére, illetıleg megtiltására hivatott bírói szerv ellenırzi. […] Az állam mőködése tehát sub lege jellegő (vagyis a jognak alávetetten kormányoz).” (Kulcsár, 1994) A modern demokráciák kialakulásának alapvetı feltételei közé tartozott a parlamentnek felelıs kormányzás kialakulása, a politikai pártok létrejötte és a politikai élet centrumába kerülése, illetve a választójog kiterjesztése. Az elmúlt két évszázad demokratizálási kísérleteibıl nyilvánvalóvá vált, hogy mivel a társadalomban egyidejőleg törvényszerően sokféle érdek, érdekcsoport és konfliktus van jelen, egy demokratikus országban a szervezett politikai pártok és érdekcsoportok a politikai élet szükségszerő és természetes, sıt kívánatos résztvevıi. Az ennek a sokszínőségnek megfelelı politikai intézmények együttesen minden más rendszertıl megkülönböztetik a demokratikus politikai rendszereket. A demokráciák legfontosabb, megkülönböztetı jellemvonásai a következık: 1. Alkotmány írja elı, hogy választott tisztségviselık ellenırizzék a kormány politikai döntéseit. 2. A választott tisztségviselıket sőrőn tartott, tisztességes választásokon választják meg. 3. A tisztségviselık megválasztásánál szinte minden felnıttnek joga van szavazni. 4. Szinte minden felnıttnek joga van kormányhivatalra jelöltetni magát, bár a hivatalviselést magasabb korhatárhoz is köthetik, mint a szavazati jogot. 5. A polgároknak joguk van véleményt nyilvánítani a tágabb értelemben vett politikai ügyekrıl, egyebek közt bírálhatják a tisztségviselıket, a kormányt, a politikai rendszert, a társadalmi-gazdasági rendet és az uralkodó ideológiát. 6. A kormányzati információforrásokon kívüli, más információs csatornák is a törvény védelme alatt állnak, és a polgároknak joguk van ezeket is igénybe venni. 7. A polgárok jogaik érvényesítése céljából független társulásokat, szervezeteket, többek között politikai pártokat, érdekcsoportokat hozhatnak létre. A demokratikus intézményrendszer mőködtetése azonban nem mindig az ideális formában történik, a demokratikus módszerek nagyléptékő, országos alkalmazásában léteznek bizonyos eredendı korlátok, felléphetnek mőködési zavarok. A demokrácia intézményes garanciáinak meglétébıl nem következik, hogy a szervezeti pluralizmus ne férhetne meg széles körő társadalmi egyenlıtlenségekkel. A szervezetek maguk erıforrásai lehetnek az egyenlıtlenségeknek azáltal, ha közvetlen elınyhöz juttatják a szervezet vezetıit, s közvetve legalább néhány tagját. A szervezetek nemcsak közvetítıállomások, hanem maguknak is megvannak a partikuláris érdekeik. Így egyfelıl szolidaritásra és összetartásra ösztönöznek, másfelıl állandósítják a megosztottságot és a konfliktusokat; erısítik a tagságon belüli szolidaritást, és kiélezik az ellentéteket a tagság és a tagságon kívüliek között. Az egyenlıtlenül megoszló források, melyek révén a szervezetek állandósítják a társadalmi megosztottságot, módot adhatnak arra, hogy olyan választási lehetıségeket igyekezzenek napirendre tőzetni, melyek a polgárok egy kisebb részének rövid távú hasznával kecsegtetnek, a polgárok többségének hosszú távú hasznával szemben. Egy demokratikus országban a képviselık jogszerően ruházhatják át hatalmi jogkörük egy részét különbözı hivatalokra, önkormányzatokra, magán- vagy nem állami szervezetekre, korlátozottak viszont azok az eszközök, melyekkel mőködésüket kontroll alatt tarthatják, és rákényszeríthetik politikájukat az önállósulni kívánó részrendszerekre. (Dahl, 1996) A társadalmi-politikai élet modern fejleményeinek következménye, hogy a kifejezetten politikai, tehát nem állami intézmények az államiakkal összemérhetıvé válnak. Beigazolódhat, hogy a politikai intézmények társadalmi jelentısége meghaladja az állami

50

intézményekét, hogy az állami intézmények a politikaiaktól függı helyzetben vannak, vagy legalábbis ezek által befolyásolhatók. Hatalommegosztásos kormányzati rendszerben a kormányzati szervek egymáshoz való viszonyának olyan elrendezését értjük, amelyben a különbözı hatalmi tényezık kölcsönösen ellenırzik, illetve korlátozzák egymás tevékenységét. Az államfı és a kormány egymáshoz való viszonyának alapvetı kérdése, milyen szerepe van az államfınek a kormány keletkezésében. Az államfı lehetıségei a kormány megbízatása keletkezésében a kormány parlament elıtti felelısségével együtt ítélhetı meg. Parlamentáris viszonyok között a törvényhozás többségének bizalmát nem bíró kormány nem lehet hosszú élető. A kormányzás és a kormányzati tevékenység egy meghatározott politika érvényesítését jelenti. A kormányzati tevékenység különbözı intézményi eszközökkel valósul meg. Ezek az intézményi eszközök egyúttal a kormányzati tevékenység korlátjainak is számítanak és igen sokfélék. Elemei közé tartozik a rendeletalkotás, az anyagi eszközökkel való rendelkezés, s azoknak a – törvény keretei között történı – rendelkezésre bocsátása, politikai kérdésekben való döntés, a fegyveres erıkkel való rendelkezés stb. Ide sorolhatjuk a kormány döntés-elıkészítési jogát és tényleges lehetıségeit, de még az igazságszolgáltatással kapcsolatos – a bírói függetlenség elvét tiszteletben tartó, arra épülı – hatásköreit is, például a vádhatóság irányításában, felügyeletében stb. Errıl az oldalról a kormányzati tevékenység szinte valamennyi állami szerv felé irányul, s a címzettek közül nem lehet kizárni az országgyőlést, a törvényhozást sem. A kormányzati tevékenység végsı címzettje természetesen maga a társadalom, megnyilvánulási formáiban, eszközrendszereiben bármennyire is az állami szervezetre irányul. Kérdés az, hogy a fentiek szerint maghatározott kormányzati tevékenységben osztozik-e az államfı a kormánnyal. Ebbıl a szempontból fontos szerepe van az államfıi hatalom keletkezési módjának. A parlament általi választás s az attól való függés kevéssé teszi hitelessé a hatalmi jogkör semleges gyakorlását, mint az általános választás során elnyert megbízás. Az államfı, ha közvetlenül választják, más összetételő társadalmi többségre támaszkodhat. A társadalom, illetve az állam egészét érintı veszély esetén az államfıi hatalom elıtérbe kerül. Az államfıi kormányzati hatáskör korlátozottsága azonban kiegyensúlyozott viszonyok között sem jelenti azt, hogy az elnök a közélet eszköztelen szereplıje lenne. A kormánypolitika kidolgozásában és érvényesítésében a miniszterelnöknek van meghatározó szerepe. Az ellene irányuló bizalmatlansági szavazás minden esetben a kormány bukásával jár. Parlamentáris keretek között a törvényhozás és a kormány viszonya az egymásra hatás bonyolult rendszerében realizálódik. Intézményi keretek között a parlament és a kormány viszonyának legfontosabb eleme a politikai felelısség. Lényeges különbség van azonban az angol és a kontinentális alkotmányos gyakorlat között. Az angol házfeloszlatás, illetve a bizalmatlanság a törvényhozás társadalomnak való megfelelése szolgálatában áll. A kontinensen kisebb mértékben követi a bizalmatlansági szavazást a parlament feloszlatása, sokkal nagyobb a valószínősége annak, hogy az egyik kormány bukásának következménye egy másik kormány megalakulása. A kormánypártiság és az ellenzék jelenléte a parlamentben a kormány politikai felelısségére épülı intézményi rendezettség hátterével alapvetı biztosíték arra, hogy a kormány folyamatos és tényleges ellenırzése megvalósuljon. Európában a parlamentarizmusnak alapvetıen két formája alakult ki. Az egyik a kétpártrendszer, az angol Westminster-modell, ahol az egyik párt kormányoz, a másik pedig ellenzékben van, és idırıl idıre cserélnek a hatalomban. A másik forma a sokpártrendszer, melyben, mivel egyik párt sem tud abszolút többséget szerezni a választásokon, egymást váltó, különbözı összetételő koalíciós kormányok irányítják az országot. Az európai formáktól eltér az Egyesült Államok parlamentáris rendszere, az elnöki vagy prezidenciális

51

rendszer. Formálisan az Egyesült Államok politikai rendszerében is két párt vetélkedése során dıl el a politikai hatalom sorsa, azonban éppen az elnöki rendszer sajátosságai miatt nem azonos az európai kétpártrendszerrel. A kormányforma lényegét leginkább az mutatja meg, hogy milyen a végrehajtó hatalom felelısségének konkrét alkotmányi megoldása. Az angol, úgynevezett Westminster-modell a tiszta parlamentarizmust, a kormány parlamenttel szembeni felelısségének rendkívül erıs formáját képviseli. Ebben az esetben a kormánnyal, a kormányfıvel szembeni minden negatív szavazás elvben egyúttal bizalmatlanságot is jelent. A másik véglet a felelısség nélküli amerikai elnöki vagy prezidenciális rendszer. A végrehajtó hatalom feje itt nem a kormányfı, hanem az elnök, akit a nép választ, és csak a népnek tartozik elszámolással. A Kongresszus tagjait is a nép választja, tehát felhatalmazásukat ugyanonnan kapják. Az elnöknek vétójoga van a törvényhozásban, ugyanakkor nem oszlathatja föl a Kongresszust. Elıfordulhat, s a gyakorlatban többször volt példa rá, hogy más politikai párt alkotta a kongresszusi többséget és más adta az elnököt. Ilyen esetben az elnök a törvényhozás ellensúlyaként mőködik, és az amerikai prezidenciális rendszerben tökéletesen megvalósul a végrehajtó és törvényhozó hatalom szétválasztása. Önmagában azonban a szervezeti elkülönülés nem jelenti a hatalommegosztás tényleges érvényesülését. Éppen ezért alakították ki a fékek és ellensúlyok (checks and balances) rendszerét, vagyis azt az eszközrendszert, mely által minden hatalmi ágnak megvannak az eszközei a többi megfékezésére. A képviselıház például jelentıs szerepet kapott a közjogi felelısségre vonási eljárás (impeachment) lefolytatásában. A kongresszus alsóháza vádhatóságként funkcionál a köztisztviselık hivatalukhoz méltatlan magatartása miatt indított eljárások során, még akkor is, ha az adott esetben az elnök. Európában némileg hasonló, úgynevezett félprezidenciális rendszer alakult ki Franciaországban, itt azonban sokpártrendszer van. A köztársaság elnökét Franciaországban is a nép választja 7 évre, a végrehajtó hatalom azonban megoszlik az elnök és a kormány között. A kormányfı a pártérdekek felett álló elnöknek és a sokpárti parlamentnek is felelıs. A köztársasági elnök nemcsak formálisan kinevezi, hanem választja a kormányfıt és a minisztereket, kinevezi a katonai és polgári tisztviselıket, ı a fegyveres erık fıparancsnoka. Feloszlathatja a parlamentet, és új választásokat írhat ki. A nemzetgyőlésbıl és szenátusból álló parlament hatásköre a többi parlamentáris demokráciákhoz képest korlátozott. A parlament a kormány és az államfı egymáshoz való viszonya alapján az európai sokpártrendszerő demokráciákban, például Németországban és Ausztriában, még kancellártípusú kormányforma is kialakult. Itt a hatalommegosztás rendszerében a kormány és a kancellár (miniszterelnök) rendelkezik a végrehajtó hatalom jogosítványaival. Az államfı pozíciója viszonylag súlytalan, aminek az egyik oka az, hogy nem közvetlenül az állampolgárok választják, hanem egy választói testület. A kancellárt a parlament csak a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal tudja megbuktatni, melynek egyúttal az új jelölt személyét is tartalmaznia kell, ugyanakkor a parlamentet a kancellár javaslatára föl is lehet oszlatni (esetleg éppen a bizalmatlansági indítvány megelızése céljából). A kormány mőködésének politikai irányelveit is a kancellár határozza meg. (Magyarország kormányformája alapján parlamentáris jellegő, de egyre erıteljesebben mutat kancellár típusú jegyeket is.) Más sokpártrendszerő demokráciákban a parlamentarista kormányforma, vagyis a törvényhozás dominanciáján alapuló kormányzás a jellemzı. „A hatalmi ágak elválasztása, illetıleg fúziója talán az elnöki és a parlamentáris rendszer közti eltérés legfontosabb ismertetıjegye. Az elnöki rendszerben ugyanis a végrehajtás feje, az elnök nem függ a törvényhozás politikai bizalmától; mandátumát ugyanis nem tıle, hanem közvetlenül a választóktól kapja, mégpedig fix idıtartamra. […] Ezzel szemben a parlamentáris rendszerben

52

a végrehajtást vezetı kormány(fı) politikailag függ a törvényhozástól, azaz a parlament bizalmától (mandátumát csak e bizalom fennállásáig kapja).” (Körösényi, 1998) 2.3. A magyar közjogi rendszer 1989. október 23. óta Magyarország államformája köztársaság (sorrendben a harmadik, 1918. november 16. , 1946. február 1.) A pártállam lebontása és a többpárti demokrácia kiépítése 1987-ben kezdıdött, s alapvonásaiban 1990-re befejezıdött. A jogállamiság gerince a kedvezı kül- és belpolitikai körülmények között 1989–90-ben alakult ki. Törvényt alkottak az egyesülési, gyülekezési és sztrájkjogról, a népszavazásról és a népi kezdeményezésrıl. Az 1989. október 23-i alkotmánymódosítás megszüntette az egypártrendszert, s ezután az alkotmányozás folyamata már egyértelmően a rendszerváltoztatásra irányult. Kiemelkedı szerep jutott e folyamatban az 1989. március 22-én életre hívott Ellenzéki Kerekasztalnak. Az eredeti elképzelés szerint a teljes körő alkotmányozás az új parlamenti választások nyomán születendı törvényhozó hatalom feladata lett volna. Miután azonban a valóságos hatalmát elvesztı MSZMP vezetése is elfogadta a reformerık követelését, ezt az alkotmányozást a háromoldalú Nemzeti Kerekasztal (ellenzéki pártok, MSZMP, társadalmi szervezetek) nemcsak átvette, hanem gyakorolta is. A megállapodás szerint a törvényalkotásnak követnie kellett a politikai megállapodásokat, s ezáltal a Nemzeti Kerekasztal hatalmi szerepet kapott, bár közjogi funkciót nem tölthetett be. A megegyezések kiterjedtek az alkotmányozás lényegét és irányát tartalmazó törvényjavaslatokra (alkotmánymódosítás, Alkotmánybíróság felállítása, a pártok mőködése és gazdálkodása, az országgyőlési képviselık választása, a büntetı anyagi és eljárásjog módosítása a polgári jogszabályok szerint), melyeket 1989 ıszén iktattak törvénybe. Az 1989. évi XXXI. tc. formailag ugyan az 1949. évi XX-as törvény módosítását jelentette, valójában azonban gyökeres változást jelentett, hiszen deklarálta a parlamentáris köztársaságot, a jogállamiságot, a népszuverenitás elvét, a többpártrendszert, biztosította az egyéni személyes jogokat. Az októberi alkotmányozás után a végrehajtó hatalomra, az önkormányzatokra, valamint a köztársasági elnöki jogkörre vonatkozóan is törvény született. A pártállam békés lebontása az 1990. évi tavaszi országgyőlési választásokhoz kötıdik. (Pölöskei, 1995) A pluralista berendezkedésben a hatalom forrását a népben jelölik meg, és erre építik fel a képviseleti demokrácia intézményeit. A választások nyomán kialakult erıviszonyok határozzák meg az alapkérdéseket. „A domináns párt gyakorolja két hatalmi ágban a [törvényhozó és végrehajtó] hatalmat, azokkal az alkotmányos korlátokkal, amelyek egyrészt a köztársaság elnökét, a nemzet egységét reprezentáló és az államszervezet demokratikus mőködése felett kontrollt gyakorló államfıt megilletik. Másrészt a hatalom korlátját jelentik az alkotmánybíráskodásról és az önkormányzatokról szóló törvények, a belsı jogba beemelt nemzetközi szerzıdések és nemzetközi kötelezettségvállalások, valamint a minısített többséget elıíró alkotmányos szabályok. A de jure önálló önkormányzati testületek politikai összetétele folytán pedig elvi lehetıség van arra, hogy az önkormányzatok részleges ellensúlyt képezzenek az országos szintő hatalom politikai minıségével szemben.” (Szigeti, 1993) A magyar parlamentáris rendszer mőködésében több sajátos vonást fedezhetünk fel. 1. A magyar parlamentarizmusban nem érvényesül a hatalmi ágak elválasztásának elvébıl következı személyi összeférhetetlenség. A hatalmi ágak annak révén fonódnak össze, hogy a végrehajtást irányító kormány tagjai általában a parlamenti képviselıkbıl kerülnek ki. 2. A kormányfı jelölésében az államfınek általában kisebb-nagyobb önálló szerepe van, de azt a parlamenti többség ellenében nem gyakorolhatja.

53

3. A parlamentnek felelıs kormányzás alapja, hogy a kormánynak bírnia kell a parlament többségének bizalmát. A politikai bizalom megvonása esetén a kormány megbukik, új kormány alakul, vagy feloszlatják a parlamentet, és új választásokat írnak ki. Magyarországon a kormány parlamenti felelısségét két tényezı, a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményének nehézkessége, illetve a miniszterek elleni bizalmatlansági indítvány hiánya korlátozza. 4. Magyarországon a parlament feloszlathatósága többszörösen korlátozott, hiszen az államfınek nincs általános feloszlatási joga (vagyis parlamentfeloszlatási joga a törvény által erısen korlátozott), a kormányfınek pedig egyáltalán nincs a feloszlatást kezdeményezı joga. 5. A kormányban a kabinet-elv érvényesülését az jelenti, hogy a kormányfı ugyan kiemelkedik a kormányból, de az egyes minisztereknek is van önálló politikai kompetenciájuk és ebbıl adódó személyes felelısségük a parlament elıtt. Magyarországon azonban a kabinet-elv érvényesülését gyengíti, hogy a miniszterek ellen nem lehet a parlamentben bizalmatlansági indítvánnyal élni, a minisztereket csak a kormányfı mozdíthatja el. 6. A kormány kiemelt résztvevıje a parlamenti törvényhozásnak. Ez a szerepe közjogilag is biztosított (pl. törvénykezdeményezési jog, napirendi javaslat, a kormány tagjainak privilegizált helyzete a parlamenti eljárásokban). 7. A döntéshozatalban jelentıs szerepet játszik a kétharmados törvények széles körő alkalmazása. 8. Magyarországon is érvényesül az a tendencia, hogy a parlamentben fegyelmezett pártfrakciók mőködnek, és hogy a kormány a parlamenti pártfrakciók révén politikailag a törvényhozást is kontrollálja. 9. A törvényhozás és végrehajtás elválasztását a kormány és az ellenzék dualizmusa váltja fel. A kormány és a parlamenti többség szorosan együttmőködik, így a hatalmi ágak tradicionális elválasztása helyett a hatalommegosztás új formája a kormány(többség) és az ellenzék közötti ellentét. (Körösényi, 1998) A Magyar Köztársaságban az egykamarás, 386 tagú, négy évre választott Országgyőlés a legfelsıbb államhatalmi és népképviseleti szerv, amely a népszuverenitásból eredı jogait gyakorolva biztosítja az állam alkotmányos rendjét, a kormányzás rendjének szervezetét, irányát és feltételeit. Fı funkciói közé tartozik a törvényhozás, a parlamenti ellenırzés, a kormányzati szervrendszer létrehozása és irányítása, de jelentıs feladatai vannak a külügyek és hadügyek terén is. Feladatai közé tartozik a demokrácia alkotmányos hibernálása, a rendkívüli jogrend bevezetése is. A Parlament legfontosabb funkciója a törvényhozó, alkotmányozó funkció. A törvényalkotás a kezdeményezéstıl a kihirdetésig tartó folyamat, amelynek vannak parlamenten kívüli és belüli szakaszai. Törvénykezdeményezési joga a köztársasági elnöknek, a kormánynak, a parlamenti bizottságoknak és a képviselıknek van. A törvényalkotás demokratikus technikáját a házszabályok tartalmazzák. Ha a parlament megszavazza a törvényjavaslatot, és a köztársaság elnöke és a parlament elnöke is aláírja, akkor törvényerıre emelkedik. A parlamenti ellenırzés megvalósulhat a plénumon (interpelláció, vita, kérdés stb. formájában), és a kormány parlament elıtti felelısségét valósítja meg, de léteznek önálló parlamenti ellenırzı szervek is, mint például a számvevıszék vagy az ombudsman. A parlamenti ellenırzés a politikai nyilvánosság jóvoltából a demokratikus társadalmi ellenırzést biztosítja a közigazgatás, a végrehajtó hatalom egésze felett. Az Országgyőlés választja a köztársaság elnökét, a miniszterelnököt, az Alkotmánybíróság tagjait, az állampolgári jogok, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségek országgyőlési biztosait, az Állami Számvevıszék elnökét és alelnökeit, a Legfelsıbb Bíróság elnökét, valamint a legfıbb ügyészt. Különös jelentısége van a parlament alkotmányban

54

felsorolt tradicionális jogköreinek, melyek közül a legfontosabbak a költségvetési jog, a nemzetközi szerzıdések kötésének joga, a közkegyelem gyakorlásának lehetısége és a hadsereg feletti rendelkezés. (Drahos–Setényi–Varga, 1994) Magyarországon az államfı, más parlamentáris rendszerekhez hasonlóan, az alkotmány szerint kifejezi a nemzet egységét és ırködik az államszervezet demokratikus mőködése felett. A parlament választja, az államfı személyének megválasztása a pártok közötti alku eredménye. Megválasztásának módja az alkotmányban nincs automatikusan összhangban jogkörével, de valójában kisebb, mint abban az esetben, ha a nép közvetlenül választaná. A törvényhozás folyamatába sem avatkozhat bele oly módon, hogy azt akadályozza vagy megváltoztassa, vétójoggal nem rendelkezik. Jogköre arra korlátozódik, hogy egyet nem értése esetén a törvényjavaslatot egy alkalommal visszaküldje a parlamentnek újbóli megfontolásra, illetve, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljon. Döntéseihez rendszerint a miniszterelnök vagy az illetékes miniszter ellenjegyzése szükséges. Az elnök szerepe veszélyhelyzet, rendkívüli állapot esetén nı meg. Az ı joga a hadiállapot kinyilvánítása, a rendkívüli állapot kihirdetése, a Honvédelmi Tanács létrehozása és meghatározott körülmények között a parlament feloszlatása. Annak ellenére, hogy a magyar közjogi rendszerben nem erıs a köztársasági elnök szerepe, az elnök feladatai közé tartozik a demokrácia feletti ırködés. Politikai szerepe felül és kívül áll a pártharcokon, ezért azokban kiegyensúlyozó szerepet játszik. „Ha úgy tetszik tehát az elnöki hatalom bizonyos részében látens, hallgatva jelen lévı. Más részében azonban az elnök – normális körülmények között – döntıbíróként, arbiterként léphet fel a politikai-hatalmi tényezık vitájában.” (Sári, 1995) A politikai rendszerben az elnök helye a végrehajtó hatalomtól elkülönült hatalmi ágat jelent. A végrehajtó hatalom letéteményese a kormány, melynek tagjai a parlament által választott miniszterelnök és a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök által kinevezett miniszterek. Legfontosabb funkciója a kormányzati tevékenység és a közigazgatás legfelsıbb szintő irányítása. A végrehajtó hatalom kormányzati tevékenységét egyrészt önállóan, másrészt a parlamenthez, az államfıhöz és az önkormányzatokhoz kapcsolódóan végzi. A közigazgatási szervezetrendszer élén áll, rendelkezési joga a közigazgatás felett – a törvények keretei között – korlátlan. A legmagasabb szintő közigazgatási szervek a minisztériumok. A kormány hatáskörét testületként látja el, és felelısséget is testületként visel. Megbízatása az új parlament megalakulásával szőnik meg, megszőnhet a miniszterelnök halálával, illetve, ha a kormány ellen a képviselık legalább egyötöde konstruktív bizalmatlansági indítványt terjeszt elı, vagyis a miniszterelnöki posztra új személy megjelölésével a kormány ellen bizalmatlansági indítvánnyal él. A kormány, mint általában a parlamentáris demokráciákban, a parlamentnek felelıs. A miniszterelnök kormányfıi hatalma nagymértékben függ attól, mennyire tudhatja maga mögött pártját és annak parlamenti frakcióját. A magyar kormányfı azért válik az egész kormányzati rendszer kulcsszereplıjévé, mert a választásokon gyıztes párt vezetıje vagy támogatottja. A stabil pártháttér hiánya ugyanakkor politikai korláttá válhat. Magyarországon az 1990-es választásoktól fogva koalíciós kormányzás folyik. A koalíció mindig a kormány politikai egységét és a miniszterelnök politikai játékterét gyengítı tényezı. Ezzel szemben 1998 óta a Miniszterelnöki Hivatal folyamatos megerısödése, hatáskörének bıvítése folyik, mellyel párthuzamosan a végrehajtó hatalom erısödése és a parlament gyengülése figyelhetı meg. Az állami „legitim erıszakszervezetek”, a rendvédelmi szervek és a katonaság feladatköre és jogállása a magyar demokráciában is alkotmányosan szabályozott. A társadalmi hatalommegosztás rendszerében a központi, állami hatalommal szemben a helyi önkormányzatokat találjuk, a kormányzással szemben az önkormányzást. Az önkormányzatok létrehozása alapvetıen emberi jog. A területi önkormányzatok hatásköre az

55

adott település lakosságának egészére kiterjed, és az önkormányzat alanyai döntéseik révén maguk befolyásolják sorsuk alakulását. A helyi önkormányzatok irányítását a polgárok által választott képviselı testület, illetve a polgármesterek és a fıpolgármester végzik, akiket a választópolgárok az általános, egyenlı választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással választanak. Az önkormányzati törvény értelmében a tízezer lakosnál kisebb településeken kislistás választás van, csak egyéni jelöltek indulnak a választásokon. Az ennél nagyobb településeken és a fıvárosi kerületekben kétszavazásos rendszer mőködik, vagyis van egyéni és pártlista is. A Fıvárosi Közgyőlés megválasztása listás szavazással történik. A 88 képviselı közül 66 az egyes pártokra és szervezetekre leadott szavazatok arányában kerül be, 22 fıt pedig a kerületek delegálnak. Az önkormányzatok egyenrangúak, nincsenek egymással alá-fölérendeltségi viszonyban. Az önkormányzatok alapjogai és kötelezettségei azonosak, közszolgálati feladataikban azonban lehetnek közöttük különbségek. A feladatok ellátását szolgáló anyagi alapok részben a központi költségvetésbıl, részben helyi forrásokból származnak. Mivel a kormány a költségvetés révén tud nyomást gyakorolni az önkormányzatokra, a legtöbb feszültség és megoldatlan probléma az önkormányzatok gazdálkodásával kapcsolatban jelentkezik. Tevékenységüket a belügyminisztérium koordinálja. „Az állam és az önkormányzatok közötti osztozkodás a hatalmon, a hatáskörökön, vagyonon és mőködési, fejlesztési forrásokon, nyilvánvalóan elsırendően politikai kérdés, eredménye attól függ, hogy az osztozkodó felek milyen alkupozícióban vannak egymáshoz képest.” (Pálné, 1992) Az önkormányzati jogban összekapcsolódik a közvetlen demokrácia a képviseleti demokráciával. A települési önkormányzat támogatja a lakosság önszervezıdı közösségeit és együttmőködik a civil szervezetekkel. Szuverén bírói hatalom nélkül demokrácia nem képzelhetı el. A bírói hatalom legfontosabb funkciói a büntetı és polgári igazságszolgáltatás, valamint a közigazgatási határozatok törvényességének ellenırzése. Az igazságszolgáltatás feladatát a független bírói testületek, a helyi, megyei bíróságok, a Fıvárosi Bíróság, illetve a Legfelsıbb Bíróság látják el. A bírói szervezetek között nincs hierarchikus viszony, de a Legfelsıbb Bíróság irányító tevékenysége érvényesül. A bíróságoknak eljárásuk során érvényesíteni kell a pártatlanságot, az igazságszolgáltatás bírói monopóliumának és az igazságszolgáltatás egységének elvét, a társasbíráskodás és a nyilvánosság elvét, valamint a védelemhez és a jogorvoslathoz való jogot. Az Alkotmánybíróság nem része az igazságszolgáltatási szervezetnek, önálló szervezetként tevékenykedik, s önmaga állapítja meg mőködési költségeit, melyeket a költségvetés finanszíroz. Az Alkotmánybíróság olyan korlátozott kompetenciájú intézmény, mely ki van vonva a közvetlen politikai és pártpolitikai befolyás alól, tehát konkrét gazdasági és nem gazdasági érdek- és akaratérvényesítésnek nem lehet a színtere. Az Alkotmánybíróság elnöke az állami protokolláris rend értelmében az öt legmagasabb közjogi méltóság közé tartozik. Az alkotmánybírák személyére független ad hoc bizottság tesz javaslatot, s a parlament Alkotmányügyi Bizottságának meghallgatása után az Országgyőlés választja meg ıket. Az alkotmánybírákat mentelmi jog illeti meg. Az Alkotmánybíróság tagjai nem lehetnek tagjai pártnak, és az Alkotmánybíróság hatáskörébıl adódó feladatokon kívül politikai tevékenységet nem folytathatnak. A parlamenti és a végrehajtó hatalom által kibocsátott jogszabályok alá vannak vetve az Alkotmánybíróság alkotmányos normakontrolljának, míg az Alkotmánybíróság alá van vetve az alkotmánynak, a mőködésére és hatáskörére vonatkozó, a parlament által alkotott törvénynek. Az Alkotmánybíróság a politikai rendszerben betöltött funkcióját tekintve végsı konfliktuselhárító intézmény, azzal a fontos megszorítással, hogy nem az összes társadalmi-politikai-jogi konfliktus kerülhet elé, hanem csak azok, melyekre a hatásköri és eljárási szabályok lehetıséget adnak. Az Alkotmánybíróság az alkotmányosság

56

mértékén túllépı hatalomgyakorlás számára jelent korlátot. A funkcionális munkamegosztás és a tagolt intézményrendszer csak az ellensúlyok lehetıségét, s nem a valóságát teremti meg, mert ez utóbbihoz a különbözı politikai minıségek közötti szabályozott versenyhelyzetnek is érvényesülnie kell. (Szigeti, 1993) A rendszerváltozás megindulása óta a magyar politikai rendszer folyamatos változásban van. Ezeknek a változásoknak lehetnek elınyös és kevésbé elınyös következményeik. Maga az átalakulás természetes folyamat, de hangsúlyozni kell, hogy jogállami és demokratikus keretek között is elıfordulhat, hogy a politikai rendszer alapvetı és látványos változása nélkül megváltozhat a törvényhozó és végrehajtó hatalom belsı erıviszonya a végrehajtó hatalom javára, átalakulhatnak a pártok közötti erıviszonyok, esetleg maga a pártrendszer is. Egy szóval a demokratikus politikai rendszerek sem egyformán mőködnek, s nem mentesek a belsı, a demokratikus intézményrendszert akár bıvítı, akár esetleg szőkítı tendenciáktól. Az 1989. évi XXXI. törvénnyel a Magyar Köztársaság parlamentáris köztársaság, független demokratikus jogállam lett, az alkotmánymódosításban deklarálták a hatalommegosztás, a népszuverenitás, a többpártrendszer, az emberi jogok és a törvények uralmának elveit. Alapfogalmak, szakkifejezések rendszer – alrendszer – politikai rendszer rendszerfunkciók – folyamati funkciók – döntési funkciók monopolisztikus és hegemonisztikus hatalomgyakorlás autoriter és totális diktatúra jogállam – demokrácia – plurális demokrácia Westminster-modell prezidenciális, félprezidenciális és kancellár típusú kormányzati rendszer konstruktív bizalmatlansági indítvány alkotmánybíróság Kérdések








Határozza meg a politikai rendszer fogalmát! Melyek a politikai rendszer formai és tartalmi összetevıi? Melyek a politikai rendszer funkciói? Jellemezze a diktatúrák különbözı típusait! Mit nevezünk jogállamnak? Jellemezze a plurális demokráciát! Melyek a magyar közjogi rendszer sajátos vonásai?

Ajánlott irodalom Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Budapest,Európa Könyvkiadó, 1992. Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. In: Bibó István válogatott tanulmányok, 1945– 1949. Budapest, Magvetı, 1986. Bihari Mihály: Magyar politika. A magyar politikai rendszer történetének fıbb szakaszai a II. világháború után 1945–1995. Budapest, Korona Kiadó, 1995. Bihari Mihály–Pokol Béla: Politológia. Budapest, Universitas, 1992. Dahl, R. A.: A pluralista demokrácia dilemmái. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Samu Mihály: Államelmélet. Budapest, Püski Kiadó, 1992.

57

2. 4. Politikai ideológiák és eszmeáramlatok Az ideológiáról Az ideológia kifejezést, fogalmat – mely eszmék, eszmények győjteményét jelenti – elıször Destutt de Tracy, francia filozófus használta a 18–19. sz. fordulóján. A felvilágosodás korának felfogása szerint a tiszta és racionális eszmék alapozzák meg az igazságos társadalmat. Az eszmék a társadalom hajtóerıi, s Saint Simon, a nagy utópista szocialista szerint az egymásra épülı, de egymást meghatározó eszmék egyben az elızınél fejlettebb és igazságosabb társadalmi rendszert teremtenek. Napóleon, majd a restauráció korában (a 19. sz. elsı harmada) azután kiderült, hogy az eszmék birodalma helyett a polgári törvényekre épülı császárság vagy királyság létesült a népszuverenitást megtestesítı republikanizmus helyett. A 19. században meglehetısen általánossá vált az ideológiának az a Marxtól származó felfogása, amely azt egyrészt hamis tudatként értelmezi, másrészt a gazdasági, társadalmi konfliktusok tudatosításának eszközeként. A 20. században tért hódított az a felfogás, amely az ideológiát olyan eszmerendszernek tekinti, amely a társadalomról és csoportjairól kialakított ítéleteket, megállapításokat foglalja össze, s a konfliktusok feloldását, a célok és cselekvések megjelölését is tartalmazza. Az ideológiák központi kérdése a politika, s így az ideológia elsısorban a politikai eszmerendszert foglalja magában. Noha az ideológia nemcsak politikai állásfoglalásokat tartalmaz s az emberi tevékenység más területeire is kihat, mégis a társadalmi konfliktusok kezelésének, a gyakorlatnak, a politikának szolgál eszmei forrásul. A politika és ideológia nehezen választható el egymástól, s fı problémája a hatalom kérdése. Pl.: Kié a hatalom; hogyan szerezhetı meg vagy hogyan tartható meg; a hatalom eredete, korlátai, ellenırzése vagy ellenırizhetetlensége; a hatalom berendezkedése; a gazdaság és a hatalom összefonódása vagy elkülönülése. A sokféle és sokrétő ideológiák különféle választ adnak a politikára vagy az azzal összefüggı kérdésekre. Gyakran ellentétesek, egymást kizáróak, olykor hasonlóak vagy éppen azonosak. Az ideológiák a történelmi tapasztalatok alapján alaposan változnak, módosulnak, alapvetı ellentéteik ellenére is közelednek egymáshoz, s konfrontációik élesedése vagy csökkenése mellett kölcsönhatásban is állnak. Koronként az ideológia szerepe az egyéb tudatformák (vallás, filozófia, mővészet, tudomány stb.) mellett változik. A viharos társadalmi változások korában (pl. a 19. sz. közepétıl napjainkig) az ideológia kitüntetett szerepet kapott a tudatformák körében. Az 1960-as, 70-es évektıl számos mő az ideológia, sıt a történelem végérıl értekezett, s értekezik. Mindez az „államszocializmus” az élet minden apró kérdését megideologizáló gyakorlatának szélsıségesen túlzó reakciója. A valóság inkább az, hogy a politikai cselekvés nem lehet távlat nélküli, pusztán prakticista, de az ideológia elsıbbségének kora lejárt, más gondolkodásmódok is nagyobb gyakorlati, azaz társadalmi cselekvési lehetıséghez jutottak vagy jutnak. Az ideológia az egyén érdekeinek érvényesítése során integráló szerepet játszik. Az egyén egyedül kísérli meg érdekeinek érvényesítését, de konfliktusai rádöbbentik valamiféle szervezıdéshez való csatlakozás szükségességére. Az érdekérvényesítı csoport, közösség mőködése ideológia nélkül szinte lehetetlen, ami egyben azt is jelenti, hogy az ideológia az emberek egy-egy csoportját összefogja, s egyben más csoportoktól elválasztja (a „Mi" és az „İk" tudata). Néha egyazon ideológián belül éles viták bontakozhatnak ki, különféle áramlatok mőködnek, s szakadások következnek be, mégis a meghatározó az, hogy az

58

ideológia különbözı érdekekkel is rendelkezı embereket, csoportokat összefog, s a kollektív tevékenységet integrálja. Kézenfekvınek tőnhet, hogy csak az az eszme, világ- és társadalomkép lehet az emberi cselekvés mozgatója, amely a konkrétan létezı ember számára befogadható, amely összhangban áll az ember céljaival és tapasztalataival. Valamely ideológia a fennálló rend ellen küzd, míg egy másik a fennállót védi. A hatalom kérdése az ideológiák ütközésében vagy kiegyenlítésében is kifejezıdik. Az ideológia elfogadásában (legitimációjában) ill. befogadásában meghatározó szerepet játszhat: képviselıjének karizmatikus, „vezér” alkatú személyisége, a tradíciók, a hagyományok, a felgyülemlett tapasztalatok bizonyító ereje, a megszokott értékekhez való ragaszkodás, a változtatáshoz nélkülözhetetlen racionális érvek. Az ideológia befogadásának ezek a típusai élesen nem különülnek el, egymással keveredve jelentkeznek, s a logikairacionális érvek és szempontok meggyızıbbnek tőnhetnek, de idınként rendkívül erıs bázisra épülnek az irracionális, emocionális, karizmatikus, tradicionális ideológiák. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a demokratikus berendezkedéső, képviseleti rendszerre épülı állam szerves tartozéka az ideológiai pluralizmus. Ez egyben feltételezi az ideológiák versenyét, harcát a szavazókért. A politikai döntésekben vagy az egyes emberek politikai cselekedeteiben az ideológiai meggyızıdés, a hitbéli értékrendszer motivációs szerepet játszik. Nem ritkán nagyobb szerepe lehet, mint a „nyers”, materiális érdeknek. A politikai döntésekben az ideológia motiváló szerepe koronként változik, lehet erısebb vagy gyengébb, de nincs tisztán ideológiai vagy praktikus, tapasztalati döntés, hanem célirányos és gyakorlati. Az ideológia külsı kényszerként is hat a politikai döntéshozókra, néhol korlátokat szab, vagy éppen megköt. Az ideológia szőkítheti a döntési szabadságot, ha a döntéshozók valamely ideológiai „tétel” rabjai maradnak, néhol az ideológusok amolyan döntıbírók lehetnek, (egyházi vagy kommunista dogmák), de minden esetben a „doktrinérség” az ideológiák alkonyát jelenti. Korunk legerıteljesebb ideológiáival az a legnagyobb gond, hogy alakjuk és tartalmuk a 18–19. században vagy jóval korábban formálódott ki, így pl. a liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus is egy olyan világgal kerül szembe, amely alakjában és mozgásának irányában módosítja alapfeltevéseiket, kívánalmaikat, helyzetértékelésüket, jóslataikat, reményeiket, elvárásaikat vagy éppen elıírásaikat. Fı politikai irányzatok A liberalizmus A liberalizmus*, mint a feltörekvı polgárság ideológiája a feudális kiváltságok és az abszolutista hatalom ellen született a 17–19. században (Anglia, Franciaország), s napjainkig tartó átalakulás jellemzi eszmevilágát. Igazi térhódítása a kapitalizmus kibontakozásának korára, a 19. századra esett. A liberalizmus alapja a racionalizmus természetjog filozófiája, mely szerint születésénél fogva minden ember egyenlı, s mindenkit megillet az élethez való jog, melyhez szorosan kapcsolódik a szabadsághoz való jog, amelyre épül a jog elıtti egyenlıség elve, az egyén, a személyiség méltóságának érvényesítése, hisz az egyén elsıbbséget élvez a kollektívával szemben. A liberalizmus azt hirdeti, hogy a kollektívák, közösségek érdekei nem magasabb *

A liberalizmus kifejezés a latin liber (szabad) szóból származik és egy haladó spanyol polgári párt, a Los Liberales 1810-ben történt fellépése után terjedt el.

59

rendőek, mint az egyének érdekei. A szélsıséges individualizmus a társadalom kollektív intézményeibe ütközhet. A természetjogból, a racionalizmusból következıen a liberalizmus bizakodó és optimista az ember és intézményei tökéletesítésének kérdésében. Már Hobbes az írott alkotmányt helyezte az állami erıszakkal szembe, míg a kormány ellen az ellenırzést. (A liberális jogalkotás elsı és leghatásosabb okmányai: Bill of Rights, 1684. Anglia, az USA alkotmánya 1787., Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata 1789.) A liberalizmus gyökerei sokfelé és nagyon mélyre ágaznak, melyek közül feltétlenül ki kell emelnünk John Locke 17. századi angol filozófust, a Levél a vallási türelemrıl címő mő szerzıjét, aki szerint minden kormánynak képesnek kell lennie arra, hogy a neki alávetett egyének fölötti hatalmát erkölcsileg igazolja, és John Stuart Mill nevét, aki azt vallotta, hogy az egyén belügyeibe a hatalomnak akkor sem illik beavatkoznia, ha annak cselekedeteit nem a ráció, hanem esetleg holmi ostoba érzelmi vagy irracionális rugók mozgatják. „Általánosságban nemigen képzelhetı el, hogy alkotmányos országokban a kormány – akár teljesen felelıs a népnek, akár nem – gyakran próbálja korlátozni a vélemény szabad kifejezését, azoktól az esetektıl eltekintve, amikor ezzel a közösség általános intoleranciájának kifejezıjévé válik. Tételezzük fel ezért, hogy a kormány teljes egységben van a néppel, és csak akkor kívánja korlátozó hatalmát gyakorolni, amikor úgy véli, hogy ezzel a nép kívánságának tesz eleget. Én azonban tagadom, hogy a népnek joga volna ilyen korlátozást gyakorolni, vagy kormányával gyakoroltatni. Maga az erıszak jogtalan. A legjobb kormánynak éppúgy nincs rá joga, mint a legrosszabbnak. Legalább annyira ártalmas, ha nem ártalmasabb, amikor a közvélemény beleegyezésével gyakorolják, mint amikor annak ellenére. Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni, ahogy annak sem lenne joga – ha hatalma volna is rá – az emberiséget elhallgattatni. Ha a vélemény olyan magánvagyon volna, mely csak tulajdonosa számára értékes, s ha élvezésében zavarni valakit egy egyén magánsérelme lenne csupán, akkor volna értelme mérlegelni, hogy kevés vagy sok emberen követték-e el a sérelmet. Ám ha korlátozzák egy vélemény kifejtését, abban épp az a különlegesen rossz, hogy az emberi nemet rabolják meg, az utókort éppúgy, mint a kortársakat, s az eltérı véleményeket még jobban, mint az egyetértıket. […] Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az a vélemény, melyet elnyomni próbálunk, helytelen; és még ha biztosak lennénk is ebben, elnyomása akkor is káros. Lehet, hogy az illetékesek által elnyomni kívánt vélemény helyes. Azok persze, akik el akarják nyomni, tagadni fogják helyességét, tudnunk kell azonban, hogy nem tévedhetetlenek. Nincs joguk rá, hogy az egész emberiség helyett eldöntsék a kérdést, s mindenki más elıl elrejtsék a mérlegeléséhez szükséges eszközöket. Hogyha azért hallgattatnak el egy véleményt, mert biztosak benne, hogy helytelen, akkor úgy viselkednek, mintha feltételeznék, hogy az ı bizonyosságuk azonos az abszolút bizonyossággal. A vita elhallgattatása mindig egyenértékő a csalhatatlanság feltételezésével.” (Mill, 1994) Az egyén elsıbbsége és a szabadság eszménye egyben azt is jelenti, hogy a liberális gondolatiság pluralista, vagyis nem törekszik kizárólagosságra, valamiféle ideológiai egyeduralomra. A szabadság korlátlan érvényesítése és annak képviselete egyben a kockázatvállalást is magában foglalja. A liberalizmus felfogása szerint mindent szabad, amit a törvény nem tilt. Noha a liberalizmus az alapvetı szabadságjogokat hirdette (pl. egyesülési, gyülekezési jog, sajtószabadság) a választójogot hosszú évtizedeken át korlátozta, vagyoni cenzushoz vagy iskolai végzettséghez, egyhelyben lakáshoz kötötte. Vagyis a liberalizmus ugyan emancipációt hirdetett, a valóságban a vagyonnélkülieket kizárta a jogokból. A választójog általánossá Európa néhány országában a 19. sz. végén vált, többségében azonban csak az I. világháború után. Noha korlátozta a népszuverenitást, de megalkotta a népképviseleteknek felelıs kormányzatot, költségvetést. Megalapozta a modern városgazdálkodást, a községi

60

önkormányzatot. A liberalizmus eszmeisége számos országban összefonódott a nemzeti függetlenség eszmeiségével. A liberalizmus sajátossága az a követelés, hogy bizonyos alapvetınek tekintett jogok mindenkit egyenlı mértékben kell, hogy megillessenek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a liberalizmus jellegzetessége az emberi jogok univerzalizálása, vagyis az az igény, hogy az állammal szemben nem csupán egyes csoportoknak vannak partikuláris jogaik, a jog nem privilégiumok rendszere, hanem minden egyént mint egyént megillet. Ez pedig arra utal, hogy a liberalizmus alapvetı morális normája nemcsak a szabadság, hanem az egyenlıség (egyenlı jogok) valamilyen értelmezése is. A gazdasági liberalizmus azt vallja, hogy a termelés, a kereskedelem kizárólag az egyén világa. A szabadság és tulajdon egymástól elválaszthatatlan. Az állam a gazdaság világából vonuljon ki, s a termelést a piac törvényei és a konkurencia szabályozzák. A gazdasági liberalizmus közgazdászai a korlátlan szabad kereskedelem hívei, s a késıbb életbe léptetett protekcionizmus ellenfelei voltak. Elvük: hadd menjen minden a maga útján (laissez fair, lassez passer). „A liberalizmus szabad folyást akar engedni az életnek, és ebbe lehetıleg belenyúlni nem kíván. Aminthogy minden szerves alakulat legegyenletesebben akkor fejlıdik, ha a külsı befolyások nem igyekeznek ezt a felfogást megbolygatni, úgy a liberális felfogás szerint az államnak sem szabad feleslegesen hozzányúlnia a társadalomban és ennek gazdaságában megnyilvánuló erık szabad érvényesülésébe. Éppúgy a liberális felfogás szerint a politikus is igyekezhetik kedvezı atmoszférát teremteni egyesek szemében helyesnek látszó törekvések részére, eltávolíthat ezek útjából egyes akadályokat, de nem nyúlhat bele mesterségesen a társadalmi erık mőködésébe, egyeseket dédelgetve, másokat viszont elnyomva. Az államnak hivatása a jogrend, jogbiztonság és jogegyenlıség szempontjainak érvényesítése, azon belül az erık szabad mőködésének van helye. A liberális politikának nem szabad arra szorítkoznia, hogy mindenkivel teljesen egyformán bánjon, hanem abban kell megtalálnia a maga hivatását, hogy mindenki úgy felvértezve és felfegyverkezve léphessen a küzdıtérre, hogy azokkal szemben, akikkel érdekellentétben áll, egyenlı kilátásokkal vegye fel a versenyt.” (Gratz, 1993) A kibontakozó ipari forradalom és a kapitalista fejlıdés nyomán kialakult társadalmi ellentmondások a liberalizmust válaszút elé állították. Megjelent a liberalizmus ideológiáján belül a szociál-liberalizmus, amely felismerte, hogy a feszülı társadalmi ellentmondások az állami beavatkozás nélkül megoldhatatlanok. A liberális felfogáshoz ragaszkodók úgy érveltek, hogy a nyomor és a civilizáció egymástól elválaszthatatlan, s csak a gazdaság képes saját problémáinak megoldására. Korunkban, a neoliberalizmus korában ez a két áramlat lényegében fennáll. A liberalizmus térhódítását a századfordulón visszaszorította a tömeges munkásmozgalom, majd a II. világháború elıtti idıben a szélsıjobboldali radikalizmus. „A régi liberális iskola mellett, amely a gondolatszabadságot hirdette, bizonyos radikális irányzatok kaptak lábra, amelyek a szabadgondolkodást írták zászlójukra. Az elsı türelmes minden más véleménnyel szemben, kutatja annak rugóit, és igyekszik azt egy magasabb igazságba beleolvasztani. A másik dogmákat állít fel arról, amit szabad gondolatnak tart, és igyekszik azokat mindenkire ráerıszakolni. A liberalizmus lényegénél fogva türelmes, a radikális szabadgondolkodók bizonyos szektánsos győlölettel szállnak szembe a más véleményen lévıkkel. Az egyik ellenez minden erıszakos beavatkozást az élet szabad fejlıdésébe, a másik a saját maga felállította doktrínák erıszakos érvényesítésétıl sem riad vissza. Azoknak a pártoknak eszközeivel küzd, akik a maguk osztályérdekét tolják elıtérbe, de mégsem képes ezekkel versenyezni, mert ezek nagyon is megfogható, valóságos érdekeket képviselnek.” (Gratz, 1993)

61

A neoliberalizmus II. világháború utáni s napjainkig tartó megélénkülését mindenekelıtt a liberalizmus nagy értékeinek (szabadság, jogegyenlıség, prosperitás, az egyéni függetlenség, tolerancia stb.) újraértékelése, valamint az magyarázza, hogy szembefordult a gondoskodó (a paternalista) állam szerepével. A neoliberális gondolkodás azt vallja, hogy az ún. jóléti állam hosszabb távon nem képes szavatolni az egyén biztonságát, s végsı soron az állam a magánvállalkozás dinamizmusát gátolja. Ugyanakkor a pénz, a piac szerepének újabb egyoldalú túlhangsúlyozása már a klasszikus kapitalizmus korából megismert társadalmi feszültségeket és ellentmondásokat ismét felszínre hozza. A neoliberalizmus újjáéledésének másik fontos oka, hogy a totális rendszerek összeomlása után az alapvetı emberi jogok értéke központi helyre került. A liberális elvek tartósan beépültek az emberi gondolkodásba, s értékrendszere a társadalmi együttélés nélkülözhetetlen eleme. Más eszmeáramlatok is közelebb kerültek, kerülnek egymáshoz. A liberalizmus túlzott magántulajdonosi, individualista, piaci szemlélete a világ globális problémáira, s a társadalmi feszültségek kezelésére nem ad megnyugtató választ. A liberális elvek rövid foglalata: 1. A liberalizmus fundamentuma az emberi természetrıl szóló tanítás. 2. Az állam demisztifikálása. Az állam nem a természet vagy az Isten teremtette bálvány, amely elıtt le kell borulni, hanem az emberek számára szolgáltatást nyújtó intézmény. Az államot ellenırizni kell, és ha a kormányzat rosszul teljesít, le kell váltani. 3. A liberális hit a haladásban. A legjobb megoldás megtalálásához elengedhetetlen az eszmék szabad versenye, a többit az emberek jobb belátására bízhatjuk. (Bayer, 1998) A konzervativizmus A konzervativizmus** a racionalizmus, a forradalmak reakciójaként született a 17–19. században. Egyik kiváló képviselıje, Edmund Burke szerint a francia forradalom leginkább azért marasztalható el, mert aláásta az embernek a világrenddel való hagyományos egyetértését és harmóniáját. A forradalom – szól az érvelés a Töprengések a francia forradalomról c. írásában – megsértette és lerombolta ezt a szimmetriát, s ennek lett végzetes következménye a terror. Már ebbıl is látható, hogy a konzervativizmus a felvilágosodás racionalizmusával szemben az ember morális és intellektuális tökéletlenségébıl indul ki. A konzervatív szemlélet meghatározó jellemzıi a tradicionalizmus, az organicizmus és a politikai szkepticizmus. Az elsı alapelv a tradicionalizmus, a fennálló szokásokhoz, intézményekhez való ragaszkodás. Mindebbıl eleve következik, hogy a tradíción alapuló kollektív bölcsesség magasabb rendő, mint az individuális elméleti következtetésre épülı tanítás. Az ember tökéletlenségébıl következik, hogy az egyén olyan közösség része kell legyen, melyet az évszázados, netán évezredes szokások, hagyományok, s az ezekre épülı intézmények, szervezıdések, közösségi autonómiák fognak egybe. A konzervatív minıségi szabadságeszmét – szemben a liberalizmus egyéni szabadságfelfogásával – nem az egyének, hanem az ıket összefogó közösségek valósítják meg. A közösségi autonómiák szorosan kötıdnek a történelemhez, a nemzethez. *

Chateaubriand volt az, aki elsı ízben nyomott e szóra sajátos veretet, amikor lapjának, melyet a politikai-

egyházi restauráció szolgálatába kívánt állítani, a Le Conservatuer címet adta. Németországban e szó csak a harmincas években honosodott meg, Angliában csak az 1835-ös évben mutatható ki az elsı hivatalos átvétel.

62

A konzervativizmus másik alapelve az organicizmus, mely a társadalmat egységes, szervesen fejlıdı, rendezett, élı egésznek tekinti. A társadalom olyan társas lényekbıl áll, akiket hagyományok, különféle intézmények szövevénye kapcsol össze. Az állam és intézményei organikus eredetőek, a jog, a család, a vallás, a nemzedékeket átható tradíció a társadalom összetartó ereje. Ha a társadalom összetartó erıi, szervezetei megbomlanak, vagy megbontják azokat – szól a konzervatív érvelés –, bekövetkezik a felfordulás, a forradalom, mely nemcsak az emberi természettel ellentétes, hanem az organikus fejlıdéssel is. A konzervatív felfogás a meglévı társadalmi szokásokat, beleértve a hierarchiát is, organikusnak értelmezi. A konzervatív gondolkodás harmadik alapelve a politikai szkepticizmus, vagyis az a nézet, hogy a politikai bölcsesség nem a politikai gondolkodók, filozófusok elméleti tételeiben van, hanem a történetileg bevált, tartós intézményekben és a társadalom egésze által felhalmozott tapasztalatokban. Az emberi tökéletlenségbıl is következik, hogy a társadalom kormányzásra született, amely Burke szerint örök és isteni eredető, csak a kormányzás formái változnak. „A kormányzat az emberi bölcsesség találmánya, melynek célja, hogy emberi szükségleteket elégítsen ki. Az embereknek joguk van arra, hogy a bölcsesség kielégítse ezeket a szükségleteket. E szükségletek közé számít az a polgári együttélésbıl fakadó igény, hogy szenvedélyeik megfelelı korlátok közé zárassanak. A társadalom megköveteli, hogy ne csupán az egyének indulatai vettessenek alá, hanem azt is, hogy tömegesen és testületileg csakúgy, mint egyénileg, az emberek szándékai gyakorta meghiúsuljanak, akaratuk ellenırzés alá essék, szenvedélyeik kordában tartassanak.” (Quinton, 1995) Jóllehet a konzervatív felfogás az idık során nem feltétlenül maradt vallásos kötıdéső, de eredetében vitathatatlan valamely fı valláshoz (kereszténység, iszlám, buddhizmus stb.) való kapcsolódása. Mindez kifejezıdhet viselkedés- és magatartásbeli megnyilvánulásokban, erkölcsi ítéletekben, kialakított értékrendben. A konzervatív értékek között megkülönböztetett helyet kap a hagyományos társadalmi rend alkotóelemei iránti tisztelet, beleértve természetesen a társadalmi elıkelıségeket, notabilitásokat, valamint az alattvalói tisztelet, lojalitás a vagyoni, egyházi és hatalmi hierarchia nagyjai iránt. Mindez következik az emberi egyenlıtlenséget öröknek és megváltoztathatatlannak vélt nézetükbıl. Az ember morális tökéletlenségébıl az következik, hogy az egyénnek egy olyan közösség részévé kell válnia, melyet hagyományos szokások és intézmények fognak egybe (tradicionalizmus), amennyiben pedig morális lényekrıl, szilárd és mőködı társadalomról van szó, ez valóban így is van (organicizmus). Az ember intellektuális tökéletlensége azt jelenti, hogy az általa megszerezhetı politikai tudás korlátozott, gyakorlati jellegő és társadalmilag meghatározott (szkepticizmus), különösen akkor, ha figyelembe vesszük a társadalom szervezetének összetettségét (organicizmus), s ily módon világossá válik az is, hogy a társadalom politikai változásainak folyamatosan és fokozottan kell végbemenniük (tradicionalizmus). (Quinton, 1995) A konzervativizmusnak több válfaja volt és van: a) A status quo (fennálló állapotok) konzerválása. Világképe és értékei statikusak. Az intézmények védelme a lényeges. A 19. században felismeri a társadalmi, szociális kérdéseket, s a létezı robbanásával, felbomlásával is számol, mégis legfeljebb nagyon részleges szociális reformok bevezetésére vállalkozik. Ez a konzervativizmus inkább nosztalgikusan a múltba tekint, bár tudja, hogy ideje lejárt, de harcolni nem akar. b) A reform jellegő vagy liberális konzervativizmus, amely fıleg Angliában honosodott meg, elkerülhetetlennek tartja a változásokkal való bizonyos – de takarékra állított – együtt haladást. A robbanás elkerülendı és megelızendı, helyette reformok kellenek. Okulva a forradalmakon, ez az irányzat ırködik a hagyományok és intézmények, szokások értékein, azok megújítását, kiterjesztését támogatja. A politikát, noha ingoványosnak érzi, mégis úgy

63

kezeli, mint a lehetséges mővészetét. Amint tökéletes emberek nem lehetnek, úgy tökéletes politikai intézmények sincsenek, de akkor legalább – mint az emberek – elviselhetıek legyenek. A liberál-konzervativizmus elfogadja az egyén szabadságát a piacgazdálkodást illetıen. (Angliában a politikai gyakorlatban a konzervatívok kissé liberálisok, míg a liberálisok kissé konzervatívok voltak.) c) A reakciós konzervativizmus, amelyet fundamentalistának is szoktak nevezni, minden változtatást, változást elkeseredetten elutasít, eszelısen múltba tekintı. Ez a felfogás minden haladó mozgalom mögött forradalmat, de még inkább összeesküvést sejt. Saját eszmerendszerén belül is minden halovány reformnézetet árulásnak vél. A II. világháború utáni neokonzervativizmus – megırizvén korábbi romantikus antikapitalista álláspontjának magvát – fı figyelmét a jóléti állam szociális vívmányainak bírálatára, visszaszorítására irányítja. Úgy véli, hogy ezek a juttatások érdemtelenül karolják fel a munkanélkülieket, az esélyteleneket, a hátrányos helyzetőeket, s az állam kiadásait feleslegesen duzzasztják az igyekvık, a sikeresek rovására. Védelmezi a régi értékeket, tradíciókat, a nemzeti kultuszt. Ugyanakkor egy fajta bezártságot, idegengyőlöletet gerjeszt. A technicizmus bírálata túlságosan is egyoldalú, mert csak a fonák jelenségekre utal. A liberális neokonzervativizmus alapjait sérti, nyugtalanítja a szélsıségesebb populista törekvések antikapitalista felhangja. „A neokonzervativizmus lényegében három komponensbıl áll össze. Elıször: a kínálathoz igazodó gazdaságpolitikának javítania kell a tıkeértékesítés feltételeit, és újfent mozgásba kell hoznia a felhalmozási folyamatot. Ennek érdekében – szándéka szerint csak átmenetileg – megalkuszik egy viszonylag magas munkanélküliségi kvótával. Másodszor: csökkenteni kell a politikai rendszer legitimációs költségeit. Az adminisztráció és a nyilvános akaratképzés erıteljesebb szétválasztását célzó politika az »igények inflációja« és a »kormányozhatatlanság« jelszavaival lép fel. Harmadszor: a kultúrpolitikát kétfrontos harccal bízzák meg. Egyrészt rossz hírbe kell hoznia a modernizmust hordozó hatalomsóvár, ugyanakkor improduktív értelmiséget. Másrészt ápolnia kell a tradicionális kultúrát: a konvencionális szokáserkölcs, a patriotizmus, a polgári vallás és a népi kultúra végvárait. Ezeknek kell kárpótolniuk a privát életvilágot a személyes megterhelésekért, és ellenállóvá kell tenniük a konkurencián alapuló társadalom és a felgyorsult modernizáció nyomásával szemben. A neokonzervatív politikának van bizonyos esélye az érvényesülésre, ha megtalálja bázisát a kettéosztott, szegmentált társadalomban. A kitaszított, illetve a társadalom peremére szorított csoportoknak nincs vétójoguk, hiszen kitartott, a termelési folyamattól elválasztott kisebbséget alkotnak.” (Habermas, 1994) A konzervatív elvek rövid foglalata 1. A történelem folytonos, a hagyományok szentek. 2. Tekintély (autoritás) és hatalom nélkül nem létezik stabil rend, rend nélkül pedig nem létezik szabadság. 3. A család minden tekintély és morál alapja, a társadalom alapvetı sejtje, az államrend legfıbb támasza. 4. Az állam nemcsak a hatalom szimbóluma, hanem a társadalom erkölcsi nevelıje is. 5. A vallás minden erkölcs és minden közösségi érzés forrása és legfıbb támasza. A vallás szentesíti a tradíciókat, s motiválja az egyént kötelességei teljesítésére. 6. A tulajdon szent, különösen a föld tulajdona, és a birtoklás a személyiség kifejlıdésének alapja. (Bayer, 1998) A szocializmus

64

A szocializmus elızményei a régmúlt idıkbe nyúlnak vissza. Eszmeisége és a vele párhuzamosan haladó társadalmi mozgalom az egyenlıség vágyához, az igazságosság képzetéhez, fogalmához kapcsolódott. Már az antik társadalom korától kezdıdıen évezredeken átnyúlva a szegények a gazdagok ellenében kívánták a nyomasztó egyenlıtlenséget enyhíteni, de leginkább felszámolni. Az ıskeresztény szekták, a középkor eretnek mozgalmai a szociális igazságokról szóló keresztény prófétai tanításokat a szeretetre, a testvériségre hivatkozva, messianisztikus módon kívánták életbe léptetni. E tanítások és mozgalmak egyrészt kifejezték a hatalmas társadalmi különbségekbıl fakadó ellentmondásokat, másrészt elképzelésük valóra váltását a messianizmus jellemezte. Az ıskeresztény szekták, s a késıbbi mozgalmak, majd a kapitalizmus korának egyes társadalmi mozgalmai inkább egalitárius (egyenlısdi) tartalmúak voltak. Az egyenlısítı felfogások és „világmegváltó eszmék” inkább a javak felosztásával, és nem annyira elıállításával, inkább a fogyasztással, és nem a termeléssel foglalkoztak. A nagy földrajzi felfedezések korában az utópikus szerzık (Morus, Campanella) olyan új világba kalauzolják olvasóikat, ahol pl. nincsenek születési alapon kiváltságosok, de megkülönböztetett tisztelet övezi a tehetségeseket, a tudósokat. Szerintük a munka, a termelés mindenki számára kötelezı, nincs egyéni kisajátítás, s nincsenek felesleges fényőzések, viszont elengedhetetlen a szükségletek szerinti fogyasztás. A föld és az azt megmunkáló eszközök az ott élık tulajdonát képezik. Az idillikus állapotok leírása mellett Morus pl. az eredeti tıkefelhalmozásról, a parasztok előzésérıl is beszél, amikor azt írja, hogy „a juhok megeszik az embert”. A racionalizmus, a felvilágosodás korában az igazságosabb, a jobb társadalom megvalósítását a józan belátásra, a felismerésre, az eredményes nevelésre bízták. Fourier, aki több könyvben részletesen írta le a közösség – a falanszter – napi programját, munkáját, írásait Európa uralkodóinak is megküldte a részletek megbeszélése céljából. A modern szocializmus a kapitalizmus talaján született, de antikapitalista bírálata nem a prekapitalista viszonyok visszarendezésére irányult, hanem a szabadversenyes kapitalizmus társadalmi ellentmondásaiból fakadó és következı jelenségek felismerésére, a viszonyok megváltoztatására. Saint Simon a 19. század eleji kapitalizmus „megváltoztatását” már nem a morális megítélésre, a belátásra, de nem is a tulajdon erıszakos kisajátítására bízta, mint Babeuf, hanem az ipari társadalom nagy összetevıinek – a munkának, a tıkének – az együttmőködésére. A tulajdonnak nem valamiféle nyers, durva kisajátítását, hanem ésszerő korlátozását, ill. kiterjesztését vallotta. Saint Simon a termelı, alkotó munka nagy elismerıje volt, és kigúnyolta az arisztokratikus kiváltságokat, bár ı is arisztokratának született. Az „értelmiségi szocializmus” az 1830-as években találkozott az egyre gyakrabban jelentkezı, nagyobb tömegeket érintı és megszólító munkásmegmozdulásokkal, fellépésekkel, géprombolással vagy éppen sztrájkokkal, elbocsátásokkal, kizárással, egyszóval az újszerő, városi, tömegmérető szociális mozgalmakkal. A bérmunkásság tömegének gyors kialakulásával a történelem porondján megjelent a „negyedik rend”. Nem az volt a szokatlan, hogy a többé-kevésbé azonos helyzetőek érdekeiket érvényesíteni akarták, hanem az, ahogyan: tudniillik szervezetten. Noha a hatóságok a munkáskérdést eleinte igyekeztek „rendırügyként” (bőnözık, csavargók, munkakerülık ügyeként) kezelni, hamarosan kiderült, hogy esetükben egy osztály (vagy társadalmi csoport) saját érdekeinek érvényesítésérıl van szó, arról, hogy megállapodjon vagy harcoljon a vele szemben állókkal: a munkaadókkal. A céhek patriarchális világa visszavonhatatlanul leáldozott, s a munkásságnak magának kellett megszerveznie önmagát kollektív jogainak érvényesítése érdekében. A munkás- és szociális kérdés hamarosan társadalmi kérdéssé vált a

65

vad szabadversenyes kapitalizmus idején (szociális törvények, munkaidı korlátozása, gyermek- és nıi munka szabályozása, a különféle biztosítások, munkaszerzıdések, sztrájkjog stb.). Az anyagi helyzet rendezése, javítása azonban a tágabb értelemben vett munkáskérdést nem merítette ki. A mozgalom szükségszerően a politika területére lépett, hisz a korai liberalizmus korlátozó, kirekesztı gyakorlati politikája és mőködési rendszere, intézménye szinte provokálta, felkínálta a harcot a munkásság számára a politikai emancipációért, a politikai diszkrimináció ellen. Vagyis ez a mozgalom egyben demokratikus, polgárjogi mozgalom is volt. A kapitalizmus átfogó elemzése, s valamiféle kiút felvázolása a radikális értelmiségre hárult. A 19. század közepétıl gondolkodók egész sora vállalkozott erre. Ebben az elemzésben a legmélyrehatóbb következtetések levonása Marx nevéhez főzıdik. Marx elemzése nem az igazságosságból, elvont etikai normákból, emberszeretetbıl, belátásból, hanem korának társadalmi struktúrájából, érdekviszonyaiból indul ki, s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a tıkés gazdaság és társadalom ellentmondásai teremtik meg meghaladásának vagy éppen megdöntésének feltételeit. Marx az emberiség történetében az emberi cselekvést, az emberi munkát látja a legdöntıbbnek, melynek során az ember új termelési, társadalmi viszonyokat is termel. Ezek feltételezik a munkamegosztást, ami a magántulajdon kialakulásához, a tulajdon a termelés elsajátításához vezet, a munkavállaló pedig a tulajdonnal rendelkezı alárendeltjévé válik, jogi szabadsága ellenére. A termelés folyamán elıállított többletet (értéktöbblet-elmélet) a tulajdonos sajátítja ki, s így a termelı elválik (elidegenedik) a terméktıl, de egyben a termelési viszonnyal is szembekerül, ami végsı soron az egész társadalmi berendezkedés ellen fordítja. A 19. századi kapitalista viszonyokból vonta le azt a következtetést, amely szerint a kapitalizmus önmaga képtelen meghaladni saját rendszerének ellentmondásait, s ezek társadalmi forradalomhoz vezetnek. „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerő, akaratuktól független viszonyokba, termelési viszonyokba lépnek, amelyek anyagi termelıerıik meghatározott fejlıdési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális alapot, amelyen a jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, ami létüket, hanem megfordítva: társadalmi létük az, ami tudatukat meghatározza. A társadalom anyagi termelıerıi, fejlıdésük bizonyos fokán, ellentmondásba kerülnek a meglevı termelési viszonyokkal, vagy – ami ennek csak jogi kifejezése – azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között eddig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelıerık fejlıdési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor a társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmi átalakuláson megy át az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmi átalakulások vizsgálatánál a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos pontossággal megállapítható átalakulást mindig meg kell különböztetni a jogi, politikai, vallási, mővészi vagy filozófiai, egyszóval ideológiai formáktól, amelyekben az emberek ennek az összeütközésnek tudatára jutnak és azt végigharcolják. Mint ahogy az egyént nem aszerint ítéljük meg, aminek önmagát véli, ugyanúgy az ilyen átalakulási korszakot sem ítélhetjük meg saját tudatából, hanem ellenkezıleg, ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelıerık és termelési viszonyok között meglevı összeütközésbıl magyarázni. Egy társadalomalakulat nem pusztul el mindaddig, amíg nem fejlıdtek ki mindazok a termelıerık, amelyek számára elég teret nyújt, és új, magasabbrendő termelési viszonyok sohasem lépnek helyébe, mielıtt azok anyagi létfeltételei magának a régi társadalomnak az ölében ki nem csíráztak. Ezért az emberiség mindig csak olyan feladatokat tőz maga elé, amelyeket meg is tud oldani, mert ha pontosabban megvizsgáljuk, mindig azt

66

láthatjuk, hogy a feladat maga is csak ott merül fel, ahol megoldásának anyagi feltételei már megvannak, vagy legalábbis keletkezıben vannak. (Marx–Engels, 1963) A marxi elemzés a 19. századi kapitalizmust kétpólusúnak (munkások – tıkések) ábrázolta, s feltételezte, hogy a középrétegek és kisárutermelık elıbb-utóbb valamelyikben feloldódnak. Az 1890-es évekre azonban kiderült, hogy a kapitalista állam képes a szociális kérdéssel szembenézni. Átfogó szociálpolitikai törvények bevezetésére került sor, s a választójog kiterjesztése megnövelte a parlamenti demokrácia szerepét. Engels az 1890-es évek elején már idıszerőtlennek tartotta a 48-as forradalmak korára emlékeztetı fegyveres felkelést, barikádharcot, s a demokratikus választáson többséget szerzı szociáldemokráciától remélte a kormányzati, politikai hatalom megszerzését. Ebben az idıben már nyilvánvalóvá vált, hogy a kiterjedt érdekvédelem (szakszervezet) eredményes, s a demokratizálódást minden téren elımozdító reformok nagyobb megrázkódtatások nélkül készíthetik elı a jövı társadalmi berendezkedését (demokratikus szocializmus). Karl Kautsky 1903-ban megjelent, A szociális forradalom c. mővében festett képet az elképzelt szocializmusról: A szocializmus biztonságot, nyugalmat és szabad idıt nyújt majd az embereknek, megszabadítja értelmüket a hétköznapi gondoktól, mert nem kell nap mint nap azon gondolkodniuk, hogyan szerzik majd meg holnapi kenyerüket. A személyiséget függetlenné teszi majd más személyiségektıl, és így ki fogja irtani a szolgaság érzését, valamint az emberek megvetését. Egyúttal kiegyenlíti majd a város és a falu közti különbséget, az emberek számára hozzáférhetıvé teszi egy gazdag kultúra összes kincseit, és visszaadja nekik a természetet, amelybıl erıt és életörömöt merítenek. […] A szocializmus véget vet az ínségnek és a dúskálásnak, a természetellenességnek, életvidámakká, a szépnek örülıkké és azt élvezni tudókká teszi az embereket. És egyben mindenkinek meghozza a tudományos és mővészi alkotás szabadságát. (Kautsky, 1987) A marxi szocializmus nem az egalitarianizmusra, a modernizáció tagadására s a kisárutermelık kisajátítására épült, hanem elsısorban a meghatározó termelıeszközök közösségi, társadalmi tulajdonba vételére. (Proudhon a tulajdont még egyszerően lopásnak minısítette.) A szocialista teoretikusok és felelıs politikusok a közösségi, osztálynélküli társadalom megteremtését a távlatokba helyezték, és sokkal fontosabbnak vélték a modernizáció elindítását. Az idı elıtti forradalmakat vagy politikai hatalomátvételt (pl. kommün) a szocializmus jövıje szempontjából károsnak és végzetesnek tartották. Ebbıl a szempontból az 1917-es bolsevik hatalomátvétel fordulópont volt. Noha az elmaradottságból adódóan a cári Oroszországban az ellentétek különösen összetorlódtak, s az azt követı kísérlet a szocializmus szempontjából kiábrándító eredményeket hozott; a forradalom radikalizálódása várható fejlemény volt. Jóllehet az egész szovjet rendszer a szocializmust írta zászlajára, annak diktatórikus megvalósítása meghiúsította a szocializmus eredeti céljait. Az elsı ellentmondás éppen abban van, hogy a szocializmus demokrácia nélkül elképzelhetetlen és értelmetlen. Lehetetlen politikai voluntarizmussal átugrani fejlıdési fokokat, rendeleti úton megteremteni a modernebb, fejlettebb struktúrákat. A sztálinista kísérlet, mely a szocializmustól idegen, totális államrendszert teremtett, a termelés eszközeinek centralizálásával nem közösségi, társadalmi termelést, hanem államilag szervezett, parancsuralmi gazdaságot hozott létre. A demokratikus önkormányzattal szemben egy bürokratikus, etatista elit létrejöttét idézte elı. A szocialistának vagy kommunistának mondott és hirdetett kísérlet figyelmen kívül hagyta az egyént s annak szabadságát. A szovjet, sztálinista rendszer az egyén szabadságának felrúgásával okozta a legnagyobb kárt a szocializmus eszméjének. Az 1970-es években a nyugat-európai országokban, az úgynevezett „jóléti” társadalmakban a szociáldemokrácia eszméje egyre nagyobb tért hódított. Svédországban Olof Palme, Nyugat-Németországban Willy Brandt, Ausztriában Bruno Kreisky neve fémjelezte

67

ezt az idıszakot. Hármójuk levelezésében fogalmazódtak meg azok az elméleti és gyakorlati feladatok, amelyeket követendınek tartottak. Palme ezt így fogalmazta meg ill. foglalta össze: „A szocializmus mint politikai ideológia és filozófia magas intellektuális követelményeket támaszt. Ugyanakkor rendkívül gyakorlatias eszme […] Szerintünk a társadalom megváltoztatását az emberek nagy többségének egyetértésével kell végrehajtani. Ez a gondolat mélyen gyökerezik a szocializmusban. Az emberek aktívan elkötelezettek a demokrácia iránt, és ennek megvan a maga értéke. Semmit sem értékelünk oly nagyra, mint azt, aminek létrehozásában magunk is közremőködtünk. Ha a jövı formálását egy despotára vagy egy úgynevezett felvilágosult elitre bízzák, az semmivel sem jobb, mintha egy névtelen külsı erı végezné ezt. Mindig is nehezen értettem, miért nevezhették önmagukat az elit gondolkodók és a forradalmi erıszak hívei a szocialista és marxista hagyományok hordozóinak, amelyeknek gyökerei Nyugat-Európában és a nyugat-európai humanizmusban vannak. E csoportok azt állítva, hogy mindenkinél jobban értik és alaposabban ismerik a marxi, és különösképpen a lenini tanítások »igazi« lényegét, azon versengtek, hogy melyikük különb Biblia-magyarázó a másiknál. Ez pedig szakadásokhoz és szekták létrejöttéhez vezetett […] A demokráciához való hőség a törvényes rend tisztelete, a tartózkodás az erıszak politikai fegyverként való alkalmazásától és az a követelés, hogy a politikát széles körő viták alapján határozzák meg; minderrıl az emberek Svédországban tapasztalatból tudják, hogy a biztonságukat szolgálja. Tudják, hogy ezekben a társadalom számára döntı kérdésekben rábízhatják magukat a szociáldemokráciára […] Mi olyan mőveltségi körben élünk, amelynek hagyományait eszmék és etikai értékek határozzák meg. A demokratikus szocializmus Európában – ahogyan azt Willy Brandt a godesbergi programból idézi – »a keresztény etikában, a humanizmusban és a klasszikus filozófiában gyökerezik«. Ez a hagyomány mélyen él bennünk.” (W. Brandt , B. Kreisky O. Palme, é.n.) Az államszocialista totális rendszerek összeomlása után is idıszerő maradt egy átalakult szocializmus mint a kapitalizmus ellentmondásainak feltárását elvégzı elmélet és mozgalom. Olyan eszmeiség, amely a társadalmi igazságosság, az esélyegyenlıség, a szolidaritás alapján kívánja befolyásolni az anyagi javak arányosabb és igazságosabb elosztását. A kapitalizmus viszonyai között számol az egyes régiók közötti különbségekbıl fakadó súlyos ellentmondásokkal is. A globalizáció elıretörése ma a szocialisták, szociáldemokraták számára is új kérdéseket vet fel, melyekre olyan válaszokat kell találni, amelyek össze tudják egyeztetni a gazdasági versenyképesség követelményeit a szociális integráció, a társadalmi egyenlıség és igazságosság követelményeivel, csökkenteni tudják a szakadékot Észak és Dél között, megoldást tudnak találni a környezeti válságra és az új biztonsági kockázatokra. A „harmadik útnak” nevezett koncepció, melyet Tony Blair, brit munkáspárti miniszterelnök hirdetett meg és melyet támogatott Gerhard Schröder német szociáldemokrata kancellár is, kompromisszumot keresett a hagyományos baloldali értékek és a modern kor hatékonysági követelményei között. A szocialista elvek rövid foglalata 1. A szocialisták mindenekelıtt teljes társadalmi egyenlıséget és igazságosságot követeltek. Az egalitarizmus kisebb-nagyobb mértékben a szocializmus minden válfajának sajátja. 2. A szabadság a szocialisták felfogásában nem pusztán a külsı kényszerektıl való mentesség, hanem valamihez való, pozitív szabadság. Ez magában foglalja a szabadságjogokkal való élni tudás lehetıségét is. 3. A szocialisták bírálják a termelési eszközök magántulajdonát, mint az egyenlıség és szabadság legfıbb korlátját és a kizsákmányolás forrását.

68

4. A szocialisták az átfogó gazdasági tervezés hívei. A termelés összehangolásában szerepet kell játszania a politikának, az állam gazdasági és szabályozó aktivitásának. 5. Az individualizmussal szemben a szolidáris, kölcsönös segítségen alapuló közösségekre van szükség, amelyek egy új, magasabb rendő társadalom irányába mutatnak. (Bayer, 1998) Más ideológiai irányzatok A három fı eszmei politikai irányzat – liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus – egymás mellettisége nemcsak a konfrontációt, hanem az együttmőködést is lehetıvé teszi, hisz kölcsönhatásuk, átalakulásuk állandósul. Mindhárom eszmei irányzat fontos értékeket képvisel, s mindegyik megtalálja azokat a társadalmi rétegeket és csoportokat, amelyeknek érdekei és céljai hozzájuk közel állnak. A demokratikus megmérettetés dönti el, hogy idırıl idıre melyik értékrend nyeri el a többség támogatását. A három fı politikai eszmeáramlat mellett korunkat is, mint más korszakot, többféle irányzat, „izmus” jellemzi, mintegy tükrözve a gondolkodás és a politikai érdek kifejezésének sokrétőségét. Az egyes „izmusok” egy-egy adott korra jellemzıek, míg mások több korszakot is átfognak. A különféle „izmusok” valamilyen formában kapcsolódnak a fı irányzatok valamelyikéhez, vagy egyszerre, erısebb vagy gyengébb formában valamennyihez. Ez az állítás megfordítva is igaz: a fı irányzatok is elválaszthatatlanok az egyes „izmusoktól”. A nacionalizmus A nacionalizmus megjelenése szorosan kötıdik a nemzetállam kialakulásához, noha gyökerei évszázadokra vagy évezredekre nyúlnak vissza, hisz a kulturális, vallási, nyelvi különbségek és elkülönülések nem éppen az újkor termékei. Az évezredek óta folyó háborúk nemcsak a birodalmi, uralkodó-alattvalói tudatot formálták, hanem az etnikai közösség érzelemvilágát, eszményeit, szokásait, „karakterét”, szimbólumait, közös történelmi emlékeit is. A nacionalizmus mozgalomként és ideológiaként (érzelmekkel kapcsolatos jelentésérıl nem is beszélve) az eszményeknek, az elképzeléseknek és szimbólumoknak annyi változatát tartalmazza, hogy nincsen olyan meghatározás, amely azokat hajszálpontosan rögzíteni tudná – fogalmazta meg egyik írásában a téma mértékadó szakértıje, Anthony D. Smith. Az önmagukat nacionalistáknak vallók szavaiból és tetteibıl azonban kiemelhetık bizonyos közös motívumok, köztük a nemzeti identitásról, polgárainak egységérıl és testvériségérıl, valamint az egy területen élık közösségének autonómiájáról és autarkiájáról (zsarnokság, egyeduralom, itt: önellátás) alkotott eszmények. Ezek alapján a nacionalizmus ideológiai mozgalom, melynek célja egy olyan társadalmi csoport identitásának, autonómiájának és egységének megteremtése és fenntartása, mely csoportot annak néhány tagja tényleges vagy potenciális „nemzetnek” tekinti. (Smith, é.n.) A nacionalizmus azonban végsı soron egy fiktív etnicitásra épít, ugyanis a nemzetállam sokkal inkább gazdasági, politikai és kulturális termék, mint valamilyen etnikai karakter, „népszellem” kisugárzása. Etnikai alapja természetesen nem kérdıjelezhetı meg, hiszen a nemzeti kultúra – fıleg a nyelv – eredetileg valamilyen etnikumhoz kötıdött, abból indult ki. A nemzetté válás során viszont ez is változott, és így népösszetartó közössége különbözı asszimilációs folyamatok révén jött létre. A polgári nemzeteszmébıl a 19. század elején kibontakozó modern nacionalizmust úgy foghatjuk fel, mint az etnikai összetartozás megnyilvánulását, amely a francia forradalomtól, annak koncepciójától és az erre adott reakciótól datálható. A koncepció lényege, hogy a nemzet már nem valamely renddel azonos, hanem új, meghatározott elvek

69

szerinti társulás és akaratnyilvánítás eredménye. Azaz a nemzet a szuverenitást és a politikai cselekvés jogát megszerzı néppel lesz azonos. A modern nacionalizmusnak két ideáltípusát különböztetjük meg: az államnemzet és a kultúrnemzet ideáltípusát, melyek a maguk képletszerő, tiszta formájukban szinte sehol sem jelentkeztek. Az államnemzet teoretikusa Rousseau. E koncepció a nyelvi, kulturális és az államipolitikai kereteknek már a késı feudalizmusban többé-kevésbé megvalósult egységére épült. Nyugat- és Észak-Európában az erısödı állam a tartományi nemzetiségeket századok során államnemzetiséggé kovácsolja össze, hogy belıle a polgári politikai nemzet bontakozzon ki a 18. század végére (Svájc, Hollandia, Belgium, Anglia, USA, skandináv országok). A kultúrnemzet teoretikusa Herder. E koncepció a francia forradalom ellenhatásaként született meg Közép- és Kelet-Európában, ahol a nyelvi és állami-politikai keretek nem estek egybe, azaz hiányzott a nemzeti államkeret. „A Rajnától keletre az állam nemzetiségformáló szerepe kimaradt. Itt ugyanis az államok sokkal kisebbek voltak, mint a reneszánsz és a reformáció korától nyelvi-kulturális egységüket egyre határozottabban felismerı leendı nemzetek (olaszok, németek), vagy éppenséggel sokkal monstruózusabbak voltak a középkor óta részben rendileg szervezıdı nemzeti kereteknél (Habsburg monarchia, orosz birodalom, oszmán birodalom). (Szőcs, 1984) Az ide tartozó nemzeti mozgalmak a nemzetkoncepció lényegét a nyelv, a történeti és kulturális tradíciók, valamint a közös eredet múltba visszautaló momentumaiban látták. Míg nyugaton a nyelv olykor nem is kritériuma az államnemzethez való tartozásnak, addig itt a nemzet lényege, a kulturális és történeti tradíciók átörökítıje. A nemzetté válás több évszázados folyamat, amelynek lökésszerő felgyorsulását az árutermelés, a bıvülı piac, a modernizáció határozta meg. Régi hagyományos közösségek megszőntek, feudális vámhatárok, mini hercegségek, grófságok, fejedelemségek az egységesülı, leginkább centralizált nemzetállamokba olvadtak vagy olvasztattak. A zárt falusi világ nyitottá vált, megindult a városba özönlés, a közlekedés megszüntette a leküzdhetetlennek vélt távolságokat, a kereskedelem az egész világra kiterjedt. E folyamattal együtt haladt az egységes nemzeti kultúra megteremtése, a nyelv szabad fejlıdése, a nemzeti irodalom megteremtése. A polgárosodást és a forradalmat korábban elkezdett és megélt országokban a nemzetté válás befejezıdése, valamint a nemzetállam megteremtése nagyjából egybeesett. (Németországban a széttagolt kis államok egyesítése 1870-ben fejezıdött be, míg Olaszországban az egyesítés és az önállóság – a Habsburgoktól való elszakadás – harca fonódott egybe.) A soknemzetiségő közép-kelet-európai birodalmak nemzeti mozgalma is az önállóság, a függetlenség, a polgári átalakulás, a népszuverenitás megteremtését tőzte zászlajára. Azonban a nemzetállam megteremtése a 19. században több nemzet esetében csak részben vezetett sikerre. Anglia és Franciaország esetében az állam szolgált a nemzet keretéül, s a nemzetállamhoz való tartozás egyben a politikai közösséghez való tartozást is jelentette. Ám a Rajnától, s fıleg az Elbától keletre esı térségben – a nagy széttagoltság, s birodalmi státus következtében egy-egy nemzet három birodalomhoz is tartozott (pl. lengyelek) – a kultúra, a nyelv, a történelmi múlt képezik a nemzetfogalmat. A „kultúrnemzet” fogalom magán viselt egyfajta romantikát, (régmúlt dicsıségek, mitológia, nemzetkarakter, nemzeti kultúra, nyelvmővelés kettıssége) nemes elszántságot, melyet elsısorban a humán elit testesít meg és közvetít. A romantika mellett jelentkezik az elkülönülés, kirekesztés, a szembekerülés, az ellenségkép, a másokkal szembeni különleges képesség, felsıbbrendőség. A nyugati fejlıdésben a nemzeti tudatban a politikai intézményekhez (alkotmány, parlament) való ragaszkodás nagy szerepet játszott. Kevésbé mondható ez a kelet-európai fejlıdésrıl, ahol az etnocentrikus nemzettudat erısödött, (nehéz lenne kimutatni az Osztrák– Magyar Monarchia iránti patrióta tudatot) és szembefordult a központi asszimilációs

70

törekvésekkel. Így a centrifugális igények és elképzelések, törekvések jelentették a nemzeti hovatartozást, hiszen az összekötı birodalmi gondolat konfrontálódott a nemzetállami elkülönüléssel. Ezzel az elkülönülési tendencia nem szőnt meg, hanem újabb nemzetek keresték önazonosságukat és igyekeztek önállóságuk megteremtésére. A nacionalizmus ezeknek a mozgalmaknak hordozója és kifejezıje. Mondanivalójának lényege: minden politikai hatalom forrása a nemzet, s célja a legkedvezıbb nemzetállami keret megteremtése és annak fenntartása. A nemzet iránti lojalitás minden egyéb lojalitás felett áll, a szabadság csak a nemzettel való azonosuláson át valósítható meg, a nemzet valójában csak a nemzeti állam keretében tud mőködni. A nacionalizmus hatalmas társadalmi felhajtóerı az elnyomás, az önkény, a gyarmatosítás elleni harcban, az önrendelkezésért, a nemzeti önállóságért, az állami függetlenségért. A nacionalizmus függetlenségi küzdelme általában párosul az emberi polgári szabadságküzdelmekkel. Az elkülönülés, a kiváltság vagy éppen a kiválasztottság az ellenségkép elmélyítését, más népek és nemzetek alábecsülését és leigázását is magában hordozza. Ezzel szemben igaz az, hogy nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom. A nemzeti győlölködést szító sovinizmus lesz az, amely már – Illyés Gyula szavaival – „nem jogokat véd, hanem jogokat sért”. A nacionalizmus alkalmas lehet arra, hogy valamely politikai rendszer saját ingatag helyzetét más népek elleni uszítással, netán háborúval kísérelje meg rendbe hozni. Felhasználható súlyos társadalmi gondok elhallgatására is. Szembeállítható a modernizációval, a gazdasági fejlıdés okozta társadalmi problémákkal. A 20. század végén újra felbukkanó nacionalizmus következtében különösen a kelet-közép-európai térségben történelmi ellentétek kerültek ismét felszínre, országok, államalakulatok estek alkotóelemeikre. A Balkánon elsısorban az etnikai és vallási problémák okozták és okozzák a legnagyobb gondot. Azok a népcsoportok, amelyek kisebbségben élnek egy másik állam területén, az önkéntes vagy erıszakos asszimilációnak és nem egy esetben az etnikai tisztogatásnak vannak kitéve. Az egységesülı világban, amikor a nemzeti válaszfalak leomlanak, az integráció erısödése különféle áldozatokkal, esetleg a szuverenitás korlátozásával jár együtt, fellépnek olyan erık, amelyek a nemzeti tudatot, a nemzeti érzést szembeállítják a korszellemet kifejezı egységesülési folyamattal. Ebben az esetben a nacionalizmus a távlatos fejlıdés gátja lehet. Ezt a visszahúzó erıt növelheti, hogy az integráció sértheti a nemzeti érdekek valamely részét. Az egységesülı világban a nacionalizmus ideológiája a nemzeti elkülönüléshez, esetleg szeparatizmushoz vezethet, ami a valóságos nemzeti érdekekkel szemben áll. A nemzeti kultúra védelme és fejlesztése az integrációs fejlıdés idıszakában is nemzeti feladat. Az anarchizmus Az anarchizmus, mint jelentése is elárulja: uralom és hatalomnélküliség (anarchia – görög szó). Semmi hatalmat senkinek – szól az anarchisták falakra mázolt jelszava. Tagadják a tekintélyelvőséget (állam, egyház, magántulajdon, egyeseknél család), mivel ezek az intézmények gátolják az egyén szabad fejlıdését. Az anarchizmus tagadja az emberiség létezése során kialakult valamennyi társadalmi-gazdasági formációt. Felfogásuk és tapasztalatuk szerint az állam a hatalom természeténél fogva elnyomó, kizsákmányoló és uralkodásra rendelt. Márpedig alávetettek tömege nélkül nem lehet uralkodni. A hatalom s annak képviselıi (tehát hatalmas apparátusa) külön, leginkább saját érdekeket képviselnek, s a közjó szolgálatáról szóló kiszólásaik, amit a hatalom diktátorai és szolgálói hangoztatnak, csak üres frázisok. Elutasítják a kialakult intézményrendszereket, a bürokrata apparátust, mivel ezek nem természetes, hanem mesterséges képzıdmények. Vagyis nem minden intézményt utasítanak el, csak az uralmiakat. Az anarchisták a közvetlen demokrácia hívei, s

71

elutasítják a demokratikus választási rendszert, a parlamentet, hisz ez utóbbi pusztán a pártokba tömörült elitek és érdekcsoportok színjátéka saját hatalmuk megırzése és átörökítése céljából. A társadalom igazgatását nem vertikálisan, a meglévı hierarchiákra épülı, felülrıl lefelé haladó, utasításos centralizációra kell építeni, hanem horizontálisan, mellérendelı módon. Az anarchizmus olyan közösségi társadalmat kíván, ahol az emberek, csoportok alulról jövı szervezıdéssel teremtik meg és mőködtetik termelıi területi közösségeiket. A föderalizmus és a svájci kantonális rendszer kollektivizmusra épülı és továbbfejlesztett válfaja az anarchista felfogás szerves része. Ez az idillikusnak elképzelt berendezkedés az ember veleszületett nemes erényeire, mások tiszteletére és szeretetére épül, hisz az ember kooperációra és nem harcra született. Az embert az intézmények rontották meg, s a konfliktusok forrásai is itt keresendık, más szóval az intézményeket kell leépíteni. Ezt azonban forradalom útján lehet megvalósítani, amely az egész intézményrendszert gyökeresen lerombolja. Ez a törvényhozásra is vonatkozik, pl. Bakunyin szerint a magántulajdont úgy lehet közösségivé változtatni, ha eltörlik az örökösödési törvényt. Az anarchoszindikalisták pedig világsztrájkkal, úgynevezett direkt akciókkal (szabotázs, robbantás) kívánták a kapitalista nagyipart megbénítani. Az orosz anarchisták az egyéni terror útját választották, amikor nagyhatalmú politikusokat, akár az uralkodót gyilkolták meg, (de soha ártatlan, védtelen embereket) többnyire szemtıl szembe, önként vállalva a halálbüntetést. Az anarchizmusnak három megjelenési formája van: kollektivista, individualista, vallásos. A kollektivista anarchizmus a szocializmushoz áll közelebb (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin). Azt vallják, hogy az új szabad társadalmat csak a régi uralmi formák lerombolásával lehetséges megteremteni, azonban elutasítják a centralizációs államszocializmust. „Egyre nyilvánvalóbb, hogy új életre van szükség. Az emberek többségének mindennapi életét szabályozó kialakult erkölcsi normák többé nem bizonyulnak elégségesnek. Amit korábban az emberek igazságosnak tartottak, azt most kiáltó igazságtalanságnak érzik. […] Az új eszmék és a régi tradíciók közötti konfliktus fellángol a társadalom minden osztályában, minden lehetséges környezetben, sıt még a családon belül is. […] A népi lelkiismeret naponta háborodik föl a kiváltságosok és ráérısök köreiben naponta tenyészı botrányokon, a bőnökön, amelyeket az erısebbek törvénye nevében, vagy azért követnek el, hogy kiváltságaikat megırizzék. Azok, akik az igazság gyızelmét áhítozzák, akik az új eszméket a gyakorlatban szeretnék alkalmazni, […] felismerik, hogy szükség van egy forradalmi forgószélre, amely elsodorja mindezt a rothadást, leheletével felpezsdíti a renyhe szíveket és elhozza az emberiségnek az odaadás, az önmegtartóztatás és a hısiesség szellemét, ami nélkül a társadalom a lealacsonyodás és hitványság útján a teljes szétesés állapotába jut.” Így fogalmazta meg hitvallását Pjotr Kropotkin A lázadás szelleme címő mővében. (Kropotkin, 1991) Az individualista anarchizmus a liberalizmushoz áll közelebb (Stirner, Godwin) és az egyén önmaga, a saját személye érvényesítését, a minden kötöttségtıl mentes szabadságot hangsúlyozza az állam, a politikai rendszer elıírásaival szemben. A kapitalista gazdaság bizonyos korlátozását is a szabadság korlátozásaként értelmezi, sıt az állam eltörlését is a legközelebbi céljai közé sorolja. „Szabadságomat a világgal szemben annyira biztosítom, amennyire sajátommá teszem, vagyis amennyire megnyerem, és magamévá teszem a világot, bármilyen úton is, rábeszéléssel, kéréssel, kategorikus követeléssel, sıt akár képmutatással, csalással stb. […] A csalás, a képmutatás, a hazugság rosszabbnak tőnnek fel, mint amilyenek valójában. Ki ne csapta volna be a rendırséget, a törvényt, ki ne vágott volna már törvénytisztelı képet a fogdmeg láttán, hogy véka alá rejtse az elkövetett törvénytelenséget stb.? Aki nem így viselkedik, hagyja, hogy erıszakot tegyenek vele, az gyáva – lelkiismeretbıl. Szabadságomat már akkor megnyirbáltnak érzem, ha akaratomat valaki mással szemben (legyen az akarat nélküli, akár a szikla, vagy akarjon, mint a kormányzat,

72

vagy egy személy stb.) nem tudom érvényesíteni.” – írta Max Stirner Az egyetlen és tulajdon címő mővében. (Stirner, 1991) A vallási gyökerekhez visszanyúló anarchizmus az emberek egyenlıségébıl kiindulva, vallásos és misztikus hagyományokra építkezve vonja kétségbe a politikai hatalom elnyomó rendszerének jogosulatlanságát (L. Tolsztoj, Gandhi, Schmitt Jenı). Jellemzıi: a passzív ellenállás, az erıszakmentesség, a békés, erıszak nélküli tömegmozgalmak támogatása. Lev Tolsztoj errıl így írt: „A mi idınk eszméje nem lehet az erıszak alakjának megváltoztatása, hanem az erıszak teljes kiküszöbölése; ezt pedig úgy kell megvalósítani, hogy az emberek megtagadják a hatalomnak az engedelmességet. Ily módon a dolgozó népre nyomasztóan ható ínség harc nélkül, erıszak nélkül fog megszőnni. Ugyanakkor teljesül a törvény, amelyet a kereszténység tanít: az ember megadással viselje el a hatalmat, de ne engedelmeskedjék neki. Keresztény ember a hatalomnak nem hódolhat meg, vagyis hódolattal nem lehet annak a hatalomnak részese, amely kizárólag erıszakon nyugszik, amelyet az erıszak tart fenn, és a keresztény törvénnyel ellenkezı magatartást tanúsít, és erıszakot követel, katonai szolgálatot, háborút, fegyházat, kivégzéseket, a föld elrablását. Ilyen körülmények között az emberiség testi java éppen úgy, mint magasabb szellemi üdve is, egyetlenegy tett következtében teljesül. Ez az egy tett: az erıszak harc nélküli elviselése, az erıszakban való nem részvétel és a hatalommal szemben az engedelmesség megtagadása.” (Tolsztoj, 1991) Az erıszak nélküliség visszhangra talált a háborúellenes pacifista mozgalmakban is. Az egyes anarchista irányzatokat az átalakulás formájáról, módjáról vallott felfogásuk különbözısége állítja egymással szembe, jóllehet egyetértenek abban, hogy a nem magántulajdonra épülı anyagi termelés és elosztás az állam beavatkozása nélkül is megoldható az önkéntességen alapuló kisközösségek együttmőködésével. Fıleg az 1960/70-es évektıl jelentkezı, majd szélesebben terebélyesedı új társadalmi mozgalmak – a terrorizmus, a zöldek mozgalma, az új feminizmus, az új békemozgalom – több szálon kapcsolódnak az anarchista hagyományokhoz. A populizmus A világ különbözı régióiban más és más történeti korszakban lezajló polgárosodási folyamat, a gazdaság és társadalom átfogó modernizációja számos nagy társadalmi csoport – elsısorban a középrétegek, a tágabb értelemben vett agrárnépesség – helyzetét, életformáját döntıen változtatja meg, nagy részüket perifériára sodorja. Az ipar struktúrájának átalakítása az államszocializmus volt országaiban a munkásság korábbi stabil helyzetét megingatta, s százezrek, milliók kerültek vagy kerülnek a tartós munkanélküliség állapotába. A haszonelvőség korában az értékek átrendezıdése során az értelmiség jelentıs része a proletarizálódás útjára kényszerült. A modernizáció elkerülhetetlen folyamata feltétlenül értékvesztéssel jár, s a vesztesek különbözı hıfokú tiltakozását váltja ki, hisz megszokott életformák bomlanak fel, szőnnek meg, s ezért képviselıik, vezetıik támadják az átalakulás egy-egy mozzanatát, s különféle leegyszerősítı javaslatokkal, részjavaslatokkal gondolják megoldani a problémákat, nem számolva az elkerülhetetlen objektív folyamat egészével, a modern társadalom összetettségével. Különösen akkor, amikor a modernizáció kívülrıl érkezik s a tiltakozás a nacionalizmussal is találkozik. A populizmus felbukkanása a 19. századra nyúlik vissza. Az 1848-as francia forradalom idején Louis Bonaparte a néphez, fıleg a vidéki agrárnépességhez szólva hangzatos jelszavakkal kívánta visszaszorítani a városi népesség megnövekedett politikai súlyát, akik – úgymond – ingyenélık módján tartatják el magukat a többszörösen megadóztatott falusiak terhére. (Felhasználta a Napóleon-kultuszt, a franciás dicsıségkultuszt.) A bor- és sóadó eltörlését követelte, győlésein bort mértek, kolbászt fıztek.

73

Fontos volt, hogy a perifériára sodort lumpenelemeket megnyerje. A szociális, a népre hivatkozó demagógia és manipuláció a populizmus elengedhetetlen alkotóeleme. A fasizmus ideológiája is gyakran hivatkozik a külföldi rabló, zsidó tıke kizsákmányolására. A délamerikai peronizmus látszólagos tıkeellenessége hatalomra jutva a szakszervezetek közbeiktatásával ingatag politikai rendszert teremtett, és nem oldott meg semmit az ország gazdasági gondjaiból. Az orosz népiség (narodnyikság) széles önkényuralom-ellenes társadalmi mozgalom volt, amely a paraszti életmód értékeit kívánta átmenteni a jövı társadalmába, s egyben a parasztság fı szerepét hangsúlyozta. A két világháború közötti Magyarországon az értelmiség egy része a parasztság körében kereste az ısi, kapitalistaellenes értékeket. A népies útkeresés romantikus antikapitalizmusban is kifejezıdött. A populizmusnak gyakori szóhasználata a népre való hivatkozás, a modernizáció elutasítása, az egymásnak ellentmondó követelések hosszú sora, az idegengyőlölet, a múltba való visszatekintés és a hamis nosztalgia. A populizmus a magántulajdon (fıleg a kistulajdon) sérthetetlenségét hirdeti, elutasítja a piacgazdaságot, de a tervgazdaságot is. Minimális adót követel és teljes szociális biztonságot. Elutasítja a kereskedelem, a bankok szerepét. Örökös célpontja az állami bürokrácia, az értelmiségi elit, az érdekegyeztetés, a kompromisszum. A parlament helyett a közvetlen beleszólást hirdeti. Nem szakszerő pártrendszert, hanem az egyszemélyi, karizmatikus vonást helyezi a politizálás tengelyébe. A populizmus szavakban minden probléma azonnali megoldását helyezi kilátásba. A populizmus sikerét elısegítheti az összetorlódott társadalmi problémák rossz vagy megoldhatatlan kezelése, a lakosság alacsony politikai kultúrája, kevés ismerete. A szélsıséges populizmus színrelépése a társadalom problémáinak elmélyítését és nem megoldását hozhatja, hisz a legszélsıségesebb fordulatok elıkészítését teszi lehetıvé. Általában elmondható, hogy a populizmus felbukkanása bizonyos, a társadalomban felgyülemlı feszültségeket, politikai problémákat jelez. Gyakran strukturális váltás elıtt álló, modernizációs válsággal küzdı társadalmakban figyelhetı meg. E válság következtében túlságosan nagy szakadék alakul ki a politikai elit és a néptömegek között. A szakirodalom tulajdonképpen kétféle populizmust különböztet meg: az agrárpopulizmust, amely az Amerikai Egyesült Államokban és Európában hatott, valamint a politikai populizmust, amely egy átfogó eszmei irányzat, politikai gyakorlat és LatinAmerikában alakult ki. Itt jöttek létre a populista pártok és az elsı populista rendszerek, pl. Argentínában, Brazíliában, Mexikóban. Közös jellemzıjük, hogy a népre hivatkozva fogalmaznak meg fejlıdési reformstratégiákat. A 20. század elején jelentek meg a populista pártok, a karizmatikus vezetıkkel az élen, a maguk tömegekhez szóló és ıket megszólító retorikájával, demagógiájával. A karizma szerepét a pártvezetık, államfık esetében feltétlenül hangsúlyozni kell, hiszen a vezérnek és a népnek közvetlen kapcsolatban kellett lenni. Ezzel magyarázható a sok nagygyőlés, a találkozók sorozata, és nemcsak választások elıtt. Nagyon kevés populista mozgalom dolgozott ki saját populista ideológiát, ezért érdemel különös figyelmet Juan Peron, aki justicialismo néven kidolgozta a peronista populizmus társadalomfilozófiáját. A justicializmus is magán viselte az ideológiai eklekticizmus jellemzıit, hiszen Peron több eszmei irányzat (nacionalizmus, keresztény tanok, szocializmus) egyes elemeinek felhasználásával hozta létre az argentin populizmus ideológiáját. (Horváth, 1996) A nacionalizmus szellemében a nemzeti érdek volt az, amire végsı soron mindig hivatkozni lehetett, amelynek nevében le lehetett szerelni a szeparatista törekvéseket vagy éppen mozgósítani lehetett a mindenkori ellenség ellen. A populizmus széles tömegeknek adta meg a politizálás lehetıségét, a beilleszkedés, a beleszólás illúzióját keltve. Hirdeti a felülrıl végrehajtott reformok szükségességét, melyek végrehajtása az állam feladata. Peron egyik beszédében a tıke és munka együttmőködésérıl, a tıkés, munkás

74

szakszervezetekrıl szólt: „Azt akarjuk, hogy a munka és a tıke kéz a kézben dolgozzon a haza javára, miközben az Állam mindegyik javára cselekszik azáltal, hogy biztosítja az igazságot a gazdagnak és a szegénynek, az erısnek és a gyengének. Biztosítja, hogy senki se parancsoljon és senkinek ne kelljen engedelmeskedni. […] Törekszünk arra, hogy megszüntessük az osztályharcot, helyettesítve a munkaadó és munkavállaló közötti megfelelı egyezséggel, amelyet az államból sugárzó igazságosság támogat.” (Horváth, 1996) A populista rendszerek válságkezelı rendszerekként jöttek létre, azonban tevékenységük újabb válságot teremtett, és ebben a helyzetben katonai puccsok vetettek véget a populista vezetık uralmának. Alapfogalmak és szakkifejezések ideológia és politika összefüggése ideológiai pluralizmus természetjog individualizmus – alkotmányosság egyéni véleményszabadság – általános szabadságjogok gazdasági és szociális liberalizmus tradicionalizmus – organicizmus – politikai szkepticizmus tradíció – hagyomány – maradiság szocializmus és az egyenlıség eszménye a munka és a tıke ellentéte vagy együttmőködése államnemzet – kultúrnemzet nacionalizmus – sovinizmus globalizáció anarchizmus és terror kollektív, individualista és vallásos anarchizmus populizmus – romantikus antikapitalizmus demagógia Kérdések








Hogyan változott az ideológia fogalma? Milyen tényezık játszanak szerepet valamely ideológia elfogadásában? Mi a három fı ideológia (liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus) lényege? Melyek a nacionalizmus válfajai? Jellemezze azokat! Melyek az anarchizmus válfajai? Jellemezze azokat! Milyen összefüggés van a populizmus és a nacionalizmus között? Mi a peronizmus lényege?

Ajánlott irodalom Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest,Osiris Kiadó, 1998. Eszmék a politikában: A nacionalizmus. Budapest, Tanulmány Kiadó, (é. n.) Horváth Gyula: A peronizmus. Szeged, 1996. Modern ideológiák. Anarchizmus. Budapest, Századvég, 1991. Modern ideológiák. Magyar liberalizmus. Budapest, Századvég, 1993. Politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest, Kossuth Kiadó, 1995. Quinton, Anthony: A tökéletlenség politikája. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1995.

75

2.5. Politikai kultúra, politikai elit Általánosan elfogadott megállapítás, hogy minden politikai rendszer annak megfelelıen mőködik, amilyen polgárainak politikai kultúrája, amilyen a társadalmi háttere és a szellemi politikai elitje. A politikai rendszer elsısorban e három jelenség köré szervezıdik, de megfordítva is igaz: a politikai rendszer is hatással van a társadalom politikai kultúrájára, az elit alakulására és a társadalmat körülvevı civil szférára. Mindhárom dolog hosszas történelmi fejlıdés eredménye, melyet egyik napról a másikra, kívülrıl, politikai akarattal nehéz megváltoztatni. Politikai kultúra Minden nemzeti közösségre jellemzı egy sajátságos politikai kultúra. Olyannyira, hogy egy-egy nemzeti közösség határai többnyire egybe is esnek egy adott politikai kultúra határaival. Sok esetben tapasztalhatjuk, hogy nem minden nemzeti határ nyelvi határ is egyben, de az bizonyosra vehetı, hogy ahol véget ér egy politikai kultúra, ott nemzeti határ is húzódik. Az is igaz azonban, hogy egy-egy nemzeten belül is eltérı lehet az egyes csoportok politikai kultúrája és egy integráló elit szükséges ahhoz, hogy sikeres nemzeti közösség, „nemzeti egész” jöjjön létre. A politikai kultúrától elválaszthatatlan, de azzal össze nem keverendı fogalom a politikai stílus, ami tulajdonképpen a politikai elit kommunikációs módjának tekinthetı. A civilizált politikai stílus kialakulásához meglehetısen hosszú idı, tartós, kiegyensúlyozott fejlıdés szükségeltetik. Amikor az emberek politikáról beszélnek, akkor eseményeket, gesztusokat, tárgyakat, szavakat, személyeket, cselekedeteket hallanak és látnak, és ezeknek adnak politikai jelentést. A politizáló ember számára mindig az a legfontosabb kérdés, hogy mit és hogyan kell tennie, tehát természetes, ha válaszát a közeli vagy a távoli múltból meríti. A történelembıl akar tehát tanulni, de egyrészt soha nem tanulhat eleget, másrészt különbözı problémák tanulságaira van szüksége, harmadrészt pedig a jelenben elfoglalt pozíciói meglehetısen befolyásolják múltértelmezı igényeit. A politikus és politizáló ember tevékenysége a színész munkájához hasonlít. A jelen hatása alatt áll és a kortársakhoz, sıt a nézıkhöz szól. A politika, vagyis a zajló történelem az élet színpada, ahol az emberek saját drámájuk szerzıi és szereplıi is egyben. A század számtalan jelentıs politikusa pályája során politikai köpönyeget és politikai beszédmódot váltott, hogy a színpadon – a hatalmon – maradhasson. Aki belép a politika világába, mások ellenfeleként jelenik meg ott, számíthat rá, hogy a többiek riválisuknak tekintik, és elkerülhetetlen a kulturált versengés. „A színházi érzék fontos, de kétélő szerepet tölt be a politikában. Vannak, akik képesek tettekre sarkallni a társadalmat és táplálni a demokratikus kultúrát, a civil kurázsit és a felelısségérzetet. De az ilyen emberek képesek mozgósítani a legsötétebb ösztönöket és szenvedélyeket is, képesek fantáziálni és akár pokolba is vezetni az embereket. Emlékezzenek a gigantikus náci nagygyőlésekre, fáklyás felvonulásokra, Hitler és Goebbels izgató hatású beszédére, a német mitológia kultuszára. A politika teatralitásával való visszaélésre nehéz volna ezeknél döbbenetesebb példát mutatni. És ma még Európában is vannak olyan vezetık, akik színházi eszközökkel szítják a háborúkhoz, etnikai tisztogatásokhoz, koncentrációs táborokhoz és népirtásokhoz vezetı, elvakult nacionalizmust.” (Havel, 1997) A politikai kultúra problematikájával való foglalatosság az amerikai Gabriel Almond nyomán terjedt el a politikatudományban az 1950-es években, bár a politikai kultúrához hasonló fogalom már sokkal régebben létezett. Megkülönböztették egymástól a politikai kultúrát és a politikai struktúrát, ami ekkor jelentıs elırehaladásnak bizonyult. Hangsúlyozták

76

a politikai kultúra fontosságát azzal, hogy minden politikai rendszer politikai kultúrába ágyazódik. Emellett azt nem állították, hogy elsıdleges a politikai kultúra, hanem úgy kezelték, amely magát a struktúrát is létrehozza, és önmaga is a struktúra segítségével jön létre. Az elmélet lényegét az adja, hogy amint az egyes ember beállítódása befolyásolja a cselekvését, ugyanúgy a nemzetek politikai kultúrája is hatással van a polgárokra és vezetıik magatartására; éppen ezért ennek a megismerése lehetıvé teheti jelenlegi és jövıbeli viselkedésük kiszámítását. Mindezek következtében a különbözı politikai változások – a demokrácia szempontjából – kontrollálhatóvá válnak. Almond úgy látta, hogy nemzetek politikai kultúrája befolyásolja az állampolgárokat és a politikusokat politikai tevékenységükben és reakcióikban. A rendszerrel, a folyamattal és a végrehajtással kapcsolatos állampolgári magatartások alapvetı iránytők lehetnek a múlt és a jövı politikai cselekedeteinek megértésében. Az egymást követı generációk eltérı gondolkodásmintái azt eredményezik, hogy a politikai kultúrák fokozatosan és folyamatosan átalakulnak, minthogy az állampolgárok új csoportjai más tapasztalatokra fognak hagyatkozni ítéleteikben. (Almond, 1996) A 80-as évek elején a magyar kritikai értelmiség egy olyan, a magyarság sorsproblémáit magas színvonalon megfogalmazó, és az 1945 utáni rendszer szolgálatában részt nem vállaló személyt keresett, akit példaképének tekinthet. Ezt a személyt Bibó István személyében találták meg, így az ı politikai kultúráról vallott nézetei jelentették a társadalomtudomány számára a késıbbiekben mind a kiindulási, mind a hivatkozási alapot. Bibó egyik legismertebb tanulmányában, A kelet-európai kisállamok nyomorúságában külön fejezetben foglalkozik e térség politikai kultúrájának „deformálódásával”. A politikai kultúra fogalma több oldalról is megközelíthetı. Az egyik, nálunk is leginkább elfogadott meghatározás Bibótól származik, aki ugyan soha nem vállalkozott egy tételes definíció adására, mégis munkáiból kiindulva Kende Péter meghatározta ezt a fogalmat. Tehát: „politikai kultúrának nevezhetı egy politikai közösség (nép, nemzet), illetve az ezt alkotó egyedek képessége arra, hogy mint közösség összehangolódjék, a külsı kihívásokkal szembenézzen, belsı konfliktusaira megoldást találjon, a változó helyzetekhez alkalmazkodjék, a sorsát érintı problémákra gyakorlatias, tartós, esetleg még példaértékően is érvényes válaszokat adjon. A politikai kultúra röviden a közösségi problémaérzékelés és problémakezelés (még rövidebben az önkormányzás) képessége, illetve ennek milyensége”. (Kende, 1994) Olyan kérdések tartoznak ide, mint az együttélési képesség, a tolerancia, vagy annak hiánya, az erıszakos megoldásra, vagy azok elkerülésére való hajlam, a szabadságra és az ahhoz tartozó intézmények kifejlesztésére való készség, a fensıbbséggel szembeni magatartás (autonóm vagy alattvalói), a közösséget fenyegetı veszélyekkel való szembenézés minısége és az új helyzetek, lehetıségek felismerése, kihasználása. A politikai kultúra részének tekintendık még a politikai viselkedésmódok, stílusok és a politikai szimbólumok is. Továbbá a politikai és társadalmi elitek és a nagyobb társadalmi csoportok politikai gondolkodása, tudatformái. A politikai kultúra a rendszerváltás elıtti idıszakból a legnegatívabbnak értékelhetı örökséget hozta magával. A magyar társadalom magától távolinak érezte a politikát, és arról rossz véleménye is volt, s a politizálást inkább átengedte az aktív politikusoknak. Ezt a mentalitást hően fejezi ki a „becsületes ember nem ártja magát a politikába” és a „politika úri huncutság” meggyızıdése. A negatív örökségek közé tartozik az informális utak keresésének, az alattvalói gondolkodásmódnak, a konszenzusképtelen magatartásmódnak és az ebbıl adódó pártviszályoknak az öröksége. Ezen örökségek ellenére – a politológus-szociológus

77

jóslatokkal szemben – a magyarság politikai kultúrája az elmúlt tíz évben mégis pozitív irányba fejlıdött. Amikor egy országon belül mély törésvonalak húzódnak a különbözı politikai magatartásformák és értékek között, az egyes csoportok politikai szubkultúrákat alkotnak. Az egyes szubkultúrákban az állampolgárok élesen elváló felfogásokat képviselnek legalább néhány kritikus politikai kérdésben: az államhatárok és a helyes ideológia kérdésében, vagy a rendszer természetérıl alkotott nézetükben. A különbözı szubkultúrákba tartozók azután különbözı politikai pártokkal és érdekcsoportokkal vállalnak közösséget, jellemzıen más újságokat olvasnak, nem ritkán különbözı klubokba járnak. Így természetesen más szocializációs hatásoknak vannak kitéve. Ahol a szubkultúrák etnikai, vallási vagy nemzeti feszültségekkel találkoznak, ott a megosztottság sokkal tartósabb és fenyegetıbb, és a különbségek nem oldódnak fel egykönnyen. (Almond, 1996) A magyar társadalom politikai kultúráján belül három nagy törésvonalat különíthetünk el, melynek mindkét oldalán a különbözı politikai kultúrák, stílusok, mentalitások irányítják a politikusok cselekedeteit, és azokon keresztül a demokrácia eszközeit és intézményeit. Az egyes politikai pártokat sajátos politikai kultúra jellemzi. A pártok is inkább politikai kultúrájuk (sajátos gondolkodásmód, politikai szerepfelfogás, politikai érzelmek, ezek megnyilvánulásai), mintsem politikai programjuk alapján különböznek egymástól. Az egyes pártokat a társadalom is inkább hagyományaik, elıtérbe állított politikai értékeik, stílusuk és szimbólumaik alapján ítéli meg, és nem a kidolgozott programjaik, szándékaik tükrében. A politikai kultúra másik nagy törésvonala a pártok politikai elitje és a társadalom között húzódik. (A politikai elitekrıl a következıkben részletesebben lesz szó.) A rendszerváltás utáni elit kiválasztódásában a történelmi elızmények kedvezıen hatottak a pártok sajátos politikai arculatát megjelenítı politikusok feltőnésére. A társadalom túlnyomó többsége pedig hajlott arra, hogy a politizálást átengedje az aktív politikusoknak, mert magától meglehetısen távolinak érezte mindazt. A harmadik nagy törésvonal a kormányzó elitek és az ellenzéki pártok között van. Lényeges különbség ezen elitek között az, hogy míg a kormányzó koalíciós elitek hasonló politikai kultúrát, stílust hordoznak, ezzel szemben az ellenzéki pártok politikai stílusa nemcsak a kormányétól különbözik, hanem egymásétól is. Politikai elit Minden társadalomnak, így a demokráciának is szüksége van kultúrahordozó rétegre, kulturális elitre. Diplomás, értelmiségi, entellektüel, intelligencia – a magyarban ezek a fogalmak keverednek egymással. Közös tartalmi elemük, hogy olyan emberek csoportját jelölik, akik munkájuk során az eszükkel dolgoznak. Az értelmiségi lét azonban nemcsak attól függ, hogy valaki egy adott szakmában milyen kiváló, hanem attól is, hogy a szakmában való kiválósága mellett képes-e egyfajta párbeszédben részt venni. Saját szakmáján túl minden ember kifejt valamiféle szellemi tevékenységet, azaz filozófus, mővész, ízléssel rendelkezı ember, akinek világnézete van, tudatos erkölcsi magatartást tanúsít, tehát hozzájárul valamely világnézet fenntartásához vagy módosításához, vagyis új gondolkodásmódok létrehozásához. Minden ember értelmiségi, de nincs minden embernek értelmiségi funkciója a társadalomban. A diploma tehát önmagában nem elegendı, hogy valakibıl értelmiségi legyen, többletre van szükség, és ez a többlet az alkalmasság egy bizonyos társadalmi funkció betöltésére. „Az igazi elit – legyen az papság, nemesség, osztályelit, hivatáselit vagy világnézeti elit – él és alkot, törvényeket hoz, társadalmi szabályokat ıriz, közéletet él, hadat visel, békét köt, társadalmi munkát és társadalmi lehetıségeket oszt el, országot szervez, utat, csatornát, házat, várost épít, gépet konstruál, expedíciót szervez, embereket gyógyít, és mocsarakat csapol le,

78

erdıt irt, növényt nemesít, állatfajokat keresztez, új kézmőves eljárásokat talál ki, könyvet ír, mőveket alkot, utazik, szórakozik, könyvtárakat és képtárakat győjt, hivatalokat vezet, ítél, békít és büntet, prédikál, gyóntat és vigasztal, tanít és nevel, gondolkodik, kutat és kísérletezik: mindaz, amit csinál, szociális munka, mindazt, amit csinál, társas érzékkel, vagyis a társas élet feltételei s a közösség érdekei iránti érzékkel csinálja. Erıpazarlás, ha mindezek helyett az elit arra kényszerül, hogy a társadalmi egyensúly helyreállítására külön szociális munkát végezzen. Természetes, hogy hirtelen társadalmi vagy gazdasági válságok idején, csakúgy mint földrengés vagy árvíz idején, szükség van alkalmi jóléti és segítı munkára, vagyis a szoros értelemben vett ún. szociális munkára is. Jaj azonban annak a segítségnek, amely gátak helyett örökké csak a düledezı házakat akarja megtámasztani, s mikor a válság állandósulását látja, nem a társadalom szerkezetében rejlı okokat keresi és küszöböli ki, hanem a »szociális« munkát állandósítja, s »szociális érzék« címén a bajok tüneti kezelésére való állandó készséget fejleszti ki magában. A társadalom szerkezeti hibáiért, akár okozta ıket, akár nem, az elit – éppen azért, mert elit – felelıs, ilyenkor tehát a szociális munkával azt toldozza-foldozza, amit egyéb munkájával maga ront el. A hiba nem az elkerülhetetlenül és parancsolóan szükséges szociális munkában van, hanem a tüneti kezelés intézményes állandósításában s az erre való készség hamis túlértékelésében, ami az egész társadalom veszedelmes lelki deformálódására vezet. A vezetı rétegben antiszelekciót hoz létre, mert elıtérbe juttatja az álmunkára, álteljesítményekre és hamis erkölcsi önelégültségre hajló elemeket. A társadalom többi tagjaiban pedig kiöli a rosszul mőködı közösséggel való szolidaritást, valamint az érte való munkakészséget, s ugyanakkor uralkodóvá teszi bennük azt az érzést, hogy a közösséggel szemben csak követelnivalójuk van. (Bibó, 1986) A politikai és társadalomtudományi szakirodalom elitnek azokat nevezi, akik az élet valamilyen területén vezetı szerepet vívnak ki maguknak, illetve játszanak. Az elit szó eredeti jelentése: kiválasztott, legjobb. A politikai elit értelemszerően azokból áll, akik a politikai élet valamennyi intézményében (kormányban, parlamentben, pártban, közigazgatásban) vagy éppen a közvélemény-alakítás formális rendszerében (sajtó) országosan vagy alacsonyabb szinten, fontos szerepet töltenek be. Az elit tagja az, akit társadalmi környezete odatartozónak tekint, s mint ilyet kezel. A mértékadó elitnek saját magát a társadalomból, annak akaratából kell eredeztetnie. Az elitnek társadalomközeli nyelven kell beszélnie és hitelesnek kell lennie. Egy ország belsı társadalmi egyensúlya és jövıje szempontjából különösen fontos az elit minısége: vezetıképessége, szellemisége, problémaérzékenysége, hajlandósága arra, hogy a vezetése alatt álló közösség gondjaival azonosuljon. Az elit minısége nemcsak azért fontos, mert az intézményeket ez mőködteti, hanem azért is, mert a társadalom a maga egészében is e köré szervezıdik és ennek magatartásmodelljeit követi. Az elit pozitív példája feltétlenül mértékadó. A mindenkori elit – elsısorban a politikai – a társadalmat alkotó egyedek és csoportok integrálásában alapvetı szerepet játszik, hiszen az integráló elit nélkül nehezen képzelhetı el az integrált nemzeti közösség. A kelet-közép-európai társadalmakban a rendszerváltozás a társadalom mélyreható átrétegzıdését eredményezte. A nyilvánosságban elıször a régi és az új elitcsoportok kérdései jelentek meg, ami érthetı, hiszen a politikai, gazdasági és tulajdonviszonyok átalakításának ezek a csoportok valóságos alanyai, és meghatározó szerepet játszanak a gazdasági és társadalmi struktúra egészében. Szelényi Iván szerint – aki az orosz, a lengyel és a magyar elitek összehasonlító vizsgálatával már évek óta foglalkozik – a régióban Magyarországon volt a legnagyobb mérető az elitcsere. Szociális szerkezetét tekintve nálunk már jó ideje kétféle elit feszült egymásnak: a nomenklatúra-elit harcolt az új, fiatalabb technokrata elitekkel szemben. Az új

79

technokrata réteg már a nyolcvanak évek elején színre lépett, és a kádárista, bürokratikus csoporttal szemben törekedett a rendszer átalakítására, felbomlasztására. A magyar demokratikus politikai kultúráról, ha az elmúlt tíz év fejleményeit vesszük figyelembe, elmondható, hogy nagy változásokon ment keresztül, de ahhoz, hogy megalapozottabb következtetéseket vonhassunk le, hosszabb idınek kell eltelnie. Ennek ellenére sorra lehet venni azt, hogy mi változott és mi maradt ugyanolyan a politikai kultúra területén, mint volt a nyolcvanas évek végén. A központi hatalom és a civil szféra viszonya alapvetıen változott meg. Fontos kultúraalkotó tényezı, hogy az autonóm közösségeknek sokkal szélesebb cselekvési lehetıségeik lettek, mint korábban. A civil szervezıdések ma átszövik az oktatás, egészségügy, kultúra, szabadidı, helyi társadalmi szervezıdések világát. A panaszkodás és a sérelmi politikai karakter még ma sem tőnt el és nem is tőnhetett el a hazai politikai kultúrából, mert az elmúlt évtizedek ehhez túl sok vesztest produkáltak. Ám mellettük kezdtek megjelenni azok a karakterek, akik a saját teljesítményeik sikereivel érvényesítik tehetségüket. Ezek a sikeres egyéni életutak mintái ma már részei a mindennapi gazdasági-gazdálkodói tevékenységnek. Szemben a nyolcvanas évek állapotával, manapság több százezren gyakorolják a vállalkozói élet önállóságának kockázatát, de örömét is. Az tehát már nem állítható, hogy továbbra is a kudarcorientált és panaszkodó kultúra lenne az uralkodó, mert egyre erıteljesebben tért hódít a saját sikereivel érvényesülı magatartásforma. A konfliktuskerülı magatartásmódnak az elmúlt évtized kevésbé kedvezett. Még túl erıs a rendszerváltás idején a politikusok által a politizálásba bevitt és alkalmazott győlölet, a politikai ellenfelek megsemmisítésére törekvés, a kompromisszumra való képtelenség érvényesülése. Ennek ellenére kialakulóban van – de nem ez az uralkodó –, hogy a politikai elit törekszik a józan és felelıs politizálásra. A politikai elit teljesítményét a közvélemény meglehetısen rosszra értékeli. Ez megnyilvánul a politikai intézmények alacsony tekintélyében, a politika- és politikusellenes bizalmatlanságban. A paternalista mentalitás olyan mélyen gyökerezett meg a politikai kultúránkban, hogy ennek megváltoztatására ez az évtized még nem hozott nagyarányú áttörést. Ennek ellenére fontos tény, hogy a generációs különbségeknek jelentısége lehet majd abban, hogy a politikai kultúrának ebben a vonásában változást hozzanak. Bízhatunk abban, hogy a mára nagykorúvá vált korosztály képes lesz saját ügyeinek egyenrangú intézésére, és mentes lesz az infantilizmustól. Ha a közéleti viselkedés kultúrájára ez a mentalitás lesz hatással, akkor áttörés történhet a hagyományos konfliktuskerülı politikai kultúra világában. A leglátványosabb változást a magyar politikai kultúrában az hozta, hogy megszőnt a politikailag-hatalmilag támogatott hivatalos értékrend kizárólagos uralma, és mára már szinte mindenféle etnikai, vallási, történelmi, regionális és rétegkultúra többé-kevésbé szabadon megfogalmazhatja saját értékeit. Fontos változás továbbá az is, hogy ennek a sokféleségnek a megélhetése – az egész társadalomra nézve – a választási lehetıségekkel is társult. Az elitizmus a politika és a történelem olyan szemléletmódja, amely leghatározottabb formában azt állítja, hogy a társadalmakban mindig egy kisebbség (az elit) uralkodik, hozza meg a fontos döntéseket, és a saját kezében összpontosítja a hatalmat. Az elmélet legismertebb képviselıi és kidolgozói Mosca, Pareto olasz és Michels német szociológusok, akik szerint a történelem az elitváltások története. Egy elit bukását rendszerint azzal magyarázzák, hogy megfogyatkozik benne a politikai ügyesség vagy a politikai akarat, illetve, hogy zárttá válik, és túlságosan elzárkózik az új eszméktıl. A rátermett elit ezzel szemben – hirdetik – megırzi kapcsolatát a társadalommal, és képes új érdekek, célok, személyek bevonására. Ma viszonylag kevesen képviselik a klasszikus elitista álláspontot.

80

Alapfogalmak és szakkifejezések politikai kultúra – politikai stílus – politikai viselkedés politikai szubkultúra elit – politikai elit – elitizmus Kérdések





Hogyan határozhatjuk meg a politikai kultúra fogalmát? Mi a különbség a politikai kultúra és a politikai stílus között? Mit jelent a politikai szubkultúra? Mi a különbség az elit és politikai elit között?

Ajánlott irodalom Bibó István: Az igazi elit. In: Válogatott tanulmányok. Budapest, Magvetı, 1986. Bihari Mihály: Magyar politika 1945–1995. Budapest, Korona Kiadó, 1996. Kende Péter: Politikai kultúra, civil társadalom elit. In: Mi a politika? Budapest, Századvég 1994. Kéri László: Tíz év próbaidı. Budapest, Helikon Kiadó 1998. Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Budapest, Medvetánc, 1989. Varga Tamás: A politikai kultúra fogalma és értelmezései a magyar politikatudományban. Politikatudományi Szemle 1997/3.

3. A politikai rendszer formai összetevıi (Emlékeztetıül: a legfontosabb formai összetevık: a politikai szervezetek, a politikai közösségek, a politikai normák, a politikai kommunikáció és információ rendszere.) 3.1. Politikai szervezetek: pártok, érdekképviseletek, civil szervezetek Politikai pártok A politikaelmélet a modern társadalmak demokratikus mőködéséhez – többek között – elengedhetetlennek tartja a képviseleti demokráciában megvalósuló pártelvő pluralizmusnak a meglétét. A pártpluralizmus alapvetı kérdése, hogy az adott társadalomban biztosítottak-e a legkülönbözıbb érdek- és értékorientációk pártokba szervezıdésének lehetıségei, létezhetnek-e a jogállamiság szabályai szerint a parlamenti képviseletért nyíltan versengı pártok. A pártok eredendıen a kormányzati hatalom megszerzésére, mőködtetésére, illetve a hatalomgyakorlás befolyásolására és ellenırzésére szervezıdött politikai intézmények, amelyek – a választójog kiszélesedésével – a 19. század utolsó harmadában váltak a politikai élet egyik legfontosabb tényezıjévé. A modern, mai értelemben vett pártok ekkortól vállalják fel azt a feladatot, hogy a szavazati joggal rendelkezı tömegek és a közhatalmi döntéseket hozó politikusok szők csoportja között megteremtik a kapcsolatot, mobilizálják a választókat, és a politika aktív szereplıi lesznek. Klasszikus értelemben azonban a párt és a pártosodás nagyon régi jelenségei a politikatörténetnek, hiszen a politika mindig az érdekek harcát jelentette, melyben különbözı csoportok álltak egymással szemben. Már Machiavelli figyelmezette a fejedelmet, és azt

81

hangsúlyozta, hogy tudván, hogy a polgárok közötti ellenségeskedés nem küszöbölhetı ki, arra kell törekednie (ti. a köztársaság alapítójának), hogy ne keletkezzenek különbözı pártok. Ezek a középkori „pártok” azonban még nem a mai értelemben vett, különbözı jogosítványokkal rendelkezı politikai intézmények voltak, ugyanis csak a politika kísérı jelenségeinek lehet ıket tekinteni. Az európai történelmi fejlıdésben az angol polgári forradalom, az ún. „dicsıséges forradalom” fordulópontot jelentett a pártosodás szempontjából is. A királyság és a parlament több mint egy évszázados harcában, melynek eredményeként a hatalom az uralkodó kezébıl egyértelmően a parlament kezébe került, a pártoknak – a whigeknek és a toryknak – meghatározó szerep jutott. A 18. század második felében a reformokat sürgetı E. Burke, aki a parlament függetlenségét hirdette, „fedezte fel” és kezdte hangsúlyozni a politikai kapcsolat (connection) fontosságát, melynek nélkülözhetetlen eszközei a pártok, és már nem a partikuláris érdekekért harcoló hagyományos csoportok. A párt – írja Burke – olyan emberek csoportja, akik közös törekvéseikkel a nemzeti érdek támogatására egyesültek néhány olyan sajátos elv alapján, amelyben valamennyien egyetértenek. A célok eszközöket igényelnek, és a pártok a megfelelı eszközök arra, hogy lehetıvé tegyék az ilyen emberek számára közös terveik végrehajtását, felruházva ıket az állam minden hatalmával és tekintélyével. A Burke által hangoztatott elképzelésekben a politika összehangolásának lehetséges módját fedezhetjük fel, mely egyben a parlamenti képviselık szabadságának megırzését is szolgálta. Angliával ellentétben a kontinensen a pártok szükségességének felismerése és elismerése még sokáig váratott magára, aminek az volt az egyik oka, hogy a pártosodás nem az alkotmányos kereteken belül, azaz a parlamentben, hanem azon kívül, mintegy társadalmi mozgalomként jelent meg. A 19. század elején megjelenı honorácior (elı-) pártok csak képviselıcsoportok voltak szervezet nélkül. Az ipari forradalom és az azt követı demokratizálódási folyamat azonban lényeges változást idézett elı: különbözı politikai irányzatok jelentek meg, melyek képviselıi a politikai rendszer átfogó megváltoztatását sürgették. Az 1848-as forradalmi hullámot közvetlenül megelızı idıszakban a rendi illetve tartományi győléseken az antifeudális és polgárjogi követeléseket hangoztató és azok megvalósítását kikényszerítı irányzatok és csoportok jelentek meg. A jogokból kizárt városi polgárság, értelmiség pedig különféle politikai klubokba tömörült. A választójog fokozatos kiterjesztésével a század második felében megjelentek a tömegpártok, melyek a választópolgárok tömegeinek politikai mozgósítására vállalkoztak. Franciaországban, majd Németországban ez a változás túl gyorsan következett be, ami nem kedvezett az angliaihoz hasonló pártosodásnak, korlátozta a pártok szerepét, illetve hatalmi tényezıvé válását. Amikor Angliában már felelıs kormányzatok juttatták a pártokat a hatalom központjába és döntési pozícióba, Németországban a pártok valóságos hatalom nélkül maradtak, sıt a szociáldemokrata pártot Bismarck törvényen kívül is helyezhette. A modern pártok tehát eredetüket tekintve kétfélék: „parlamenten belül” vagy „parlamenten kívül” keletkeztek. Bárhogy alakult is a pártok helyzete az egyes államokban, a fejlıdés a századfordulóra a pártok növekedésében, sokoldalú intézményesülésében haladt elıre. A lazább, klub jellegő konzervatív és liberális pártok mellett új típusú pártként jelentek meg a munkáspártok. Ezek feladata a munkásság érdekeinek kifejezése és képviselete mellett elsısorban az volt, hogy a tömegeket megfelelı közvetítı csatornákon keresztül „szocializálva” vezesse be a politikába, lefaragva szélsıséges megnyilatkozásaikat és indulataikat. Az általános választójog bevezetését követı idıszakban tehát a politikai párt fı feladata az lett, hogy kapcsolatot teremtsen a választók tömegei és a döntéshozók szők

82

csoportjai között, médium (közvetítı) legyen, és tervszerően, szervezetten mobilizálja a szavazati joggal rendelkezı tömegeket. A politikai pártok különböznek egymástól ideológiájukban, a képviselt értékekben, szervezeti felépítésükben, mőködésük módjában, de még az is meghatározza tevékenységüket, hogy milyen politikai rendszerben mőködnek. A 20. századi európai pártpolitikában a liberalizmus, a konzervativizmus, a szocializmus és a kereszténydemokrácia szellemi-politikai irányzatai játszották a fı szerepet. A liberális és konzervatív pártok már a 19. századi parlamentáris politikának is résztvevıi voltak, a szociáldemokrata és (mintegy válaszként, jó 20 évvel késıbb) a kereszténydemokrata pártok viszont a tömegek politizálásával egy idıben születtek. Egy-egy politikai irányzat, párt szerepe és súlya egy adott ország politikai életében nem teljesen független a politikai paletta többi szereplıjétıl, azaz a pártszerkezettıl. A pártszerkezet jellegzetességei összefüggnek az illetı ország vagy gyakran egy nagyobb térség, régió politikatörténetével, politikai és kulturális tradícióival. A politikai pártok csoportosítására különféle elméletek születtek, melyek közül a már klasszikusnak számító M. Weber nézetei hatottak leginkább, aki elıpártokat (honorácior) és valódi tömegpártokat különböztetett meg. A honorácior pártok egy-egy választási periódusra, valamely személy és programja támogatására állnak össze, és a választás befejezıdésével illetve a megfelelı szavazat leadásával teljesítve feladatukat, tovább nem mőködnek. Többnyire személyes kapcsolatokra, tradíciókra épülnek. A tömegpártok állandó szervezettel, megfelelı politikai programmal, valamint állandó és nagy létszámú tagsággal rendelkeznek. A tömegpártokon belül megkülönböztethetünk ideológiai vagy osztálypártokat és néppártokat. Az elıbbiekhez sorolhatjuk a századforduló szociáldemokrata pártjait, az utóbbihoz pedig az angliai Munkáspártot. A pártoknak tehát többféle típusa alakult ki. Az egyik az érték- vagy érdekalapú, azaz reprezentatív jellegő párttípus, a rétegpárt, amelyik egy meghatározott társadalmi csoport érdekeit és politikai törekvéseit képviseli mind a politikában, mind a parlamentben. Ilyen pártok például az agrárpártok, de ide sorolhatjuk a nyugat-európai kommunista pártokat is. A másik típust az aggregatív, győjtıpárt jellegő pártok alkotják. A győjtıpártok vagy másképpen néppártok célja a választók többségének megnyerése egy általános politikai program segítségével. Ezeket a pártokat „omnibusz” pártoknak is nevezik, hiszen a programot a párt úgy állítja össze, hogy mindenki megtalálhatja a maga számára leginkább elfogadható és követhetı célokat. Győjtıpártnak tekinthetjük a Konzervatív és Munkáspártot Angliában. (Körösényi, 1993) A mai modern pártok legtöbbje strukturált és hierarchizált párt. Hivatalos politikai irányvonalát a párt írott programja tartalmazza, amelyet valamilyen szőkebb vezetı testület készít és a kongresszus vitat meg és fogad el. A pártok mőködését különbözı törvények és elıírások szabályozzák, ugyanakkor a pártok maguk is készítenek saját szervezeti szabályzatot. A pártok általában bejegyzett, tagdíjat is fizetı önkéntes tagsággal, alapszervezetekkel, a párt ügyeit vivı apparátussal és a pártvezetık csoportjával rendelkeznek. A párt finanszírozásának három nagyobb forrása alakult ki: a pártok saját belsı forrásai (tagdíjak), a külsı adományok és az állami támogatás. Pénzügyi szempontból a pártok közötti versenyben a hatalmon lévı, sok érdekszervezeti kapcsolattal rendelkezı párt van elınyösebb helyzetben. Az esélyegyenlıség és a szabad verseny biztosítása érdekében Magyarországon az állam nemcsak a pártok jogi helyzetét és mőködését általában, hanem finanszírozási lehetıségeit is szabályozza. A pártok mindenekelıtt éves támogatásra jogosultak az országos választásokon elért szavazati arányuk, valamint parlamenti képviselıik száma alapján. Ez az összeg elegendı a pártok normális mőködésére, a szervezet fenntartására

83

(ingatlanok, szellemi infrastruktúra) és a párt alkalmazottjainak fizetésére. Kiegészítı támogatás minden választási évben jár a választási kampány költségeinek fedezésére. A pártfinanszírozásnak általában két jellemzı modellje alakult ki. Az angolszász rendszerben elfogadottak a magánadományok, azonban a pártkiadások felsı határát korlátozzák. Az USA-ban a képviselıjelöltek és a pártok is elfogadhatnak magánszemélyektıl anyagi támogatást a kampány céljára, azonban egy bizonyos összeg felett bejelentési kötelezettség terheli ıket, és így nyilvánossá válnak a pártok és érdekszervezeti lobbik kapcsolatai. A költségvetési forrásból azonban nem kapnak támogatást. A modern politikai pártok esetében meghatározó szerepe van a párt parlamentbe bejutott tagjaiból szervezıdött parlamenti csoportnak, melyet parlamenti frakciónak neveznek. Kettejük viszonya nem minden esetben problémamentes, hiszen a parlamenti frakció a politikai hatalom közvetlen részeseként jobban kénytelen alkalmazkodni a törvényhozó vagy kormányzati munkához, ezért jobban képes a kompromisszumokra. A modern politikai pártok a hatalom hordozóivá válva egyrészt szervesen beépülnek a politikai rendszerbe, ugyanakkor a politikai intézmények közül a párt áll a legközelebb a tényleges társadalomhoz. Tagságán és különbözı információs csatornáin keresztül megszerzi, illetve begyőjti és továbbítja az információkat, s ezáltal adott esetben sajátos „nyomásgyakorlóként” mőködik. A pártok a valóság interpretálásának fontos hordozói, s ebben a minıségükben alakítják és formálják tagjaik, valamint választóik gondolkodását és magatartását. Egy párt választók nélkül valójában nem párt, csak egy eszmei társulat vagy szekta. Az állampolgárok mozgósítására a pártok taggyőléseket, konferenciákat és különbözı politikai összejöveteleket szerveznek. A reprezentatív megmozdulások célja elsısorban a párt által képviselt ideológia terjesztése, a választási program elıkészítése, megvitatása, melyek a párton kívüli szimpatizánsokhoz és szélesebb tömegekhez is szólnak. A pártok jelentıs része elvárja az állampolgároktól, hogy részt vegyenek az általuk szervezett politikai, szociális vagy kulturális akciókban, illetve az olyan fórumokon, ahol beleszólhatnak a politika alakításába. A politika alakításának demokratikus, a tömegpárti elveket követı nézıpontjával áll összhangban ez a felfogás, amely szerint az állampolgár nem pusztán a politikai tevékenység tárgya, közege, támasza, hanem cselekvı alanya, és amely szerint a közvetett képviseleti demokrácia nem kényszerítheti passzivitásra a társadalom tagjait. (Fricz–Johancsik, 1997/4.) A mai pártok meglehetısen nagy súlyt fektetnek – különösen a választások elıtt – a politikailag „közömbös” ill. passzív állampolgárok megnyerésére, hiszen az utóbbi idıben a választók nagy része választásról választásra dönti el, hogy melyik pártra szavazzon. A pártok tehát a választásokat tekintik annak a fı területnek, amelyen elvárják az állampolgárok részvételét, hiszen a demokratikus rendszerben mőködı pártok az állampolgárok számára a választási részvételt tartják a legfontosabb politikai tevékenységnek. Ez egyben utal arra is, hogy a pártok saját tevékenységüknél szintén központi helyet szánnak a választásoknak. Ennek következtében alakult ki az a szinte általánosnak mondható jelenség, hogy a pártok már nem igazán programpártok, hanem inkább választási pártok. Sokak szerint a pártoknak megszőnt az a funkciójuk, hogy egyes társadalmi csoportokat, kultúrákat, érdekeket jelenítsenek meg. Létezésük egyetlen értelme voltaképpen a parlamentáris demokrácia legitimációjának megteremtése: hogy legyenek egymással versengı képzıdmények és meg lehessen rendezni a választásokat. A választási rendszer olyan gyakorlati eszköz, amellyel a képviselet elvébıl valóság lesz, mivel a választók által leadott szavazatok és a törvényhozási helyek elosztása között teremt kapcsolatot. A választók csak abban választhatnak, hogy melyik pártra vagy jelöltre adják a voksukat, a választási rendszer határozza meg, hogy a leadott szavazatok milyen módon befolyásolják a parlamenti mandátumok elosztását. Egyáltalán nem magától értetıdı

84

ugyanis, hogy a szavazatokból hogyan lesznek parlamenti mandátumok: a demokratikus képviselet elve erre nem nyújt automatikus megoldást. A parlamenti helyek tényleges elosztása mindig attól függ, hogy milyen választási rendszert alkalmaznak. Az alkalmazott technikának tehát komoly politikai jelentısége van. A választási rendszer sohasem semleges technika: az egyik jelöltnek vagy pártnak kedvez, a másiknak hátrányos. A választási rendszereknek három nagy típusa alakult ki a modern politikában. E tipizálásnál alkalmazott kritérium az, ami minden választási rendszer kulcskérdése: miként osztja el a mandátumokat? A mandátumelosztás elve a legtöbb szavazat, a többségi szavazat vagy az arányosság lehet. Ha a mandátumot a legtöbb szavazatot szerzett jelöltnek juttatja, akkor egyszerő többségi rendszerrıl van szó. Ha a mandátum elnyeréséhez a szavazatok több mint felének az elnyerése szükséges, akkor abszolút többségi a rendszer. Végül, ha a mandátumokat az elnyert szavazatok arányában osztják szét, akkor arányos választási rendszerrel van dolgunk.(Körösényi, 1993) A pártok választásokon elért sikerei nem is annyira a programjuk minıségének és konkrét politikai álláspontjainak, hanem a pártról kialakított képnek (image), a párt rendelkezésre álló személyiségeinek, kormányzati tapasztalatainak, média-befolyásának, a politizálási stílusának, szociális érzékenységének és nem utolsósorban kormányzati tapasztalatainak köszönhetı. A választópolgár mindezeket az információkat a sajtó útján szerzi meg, tehát a tömegkommunikációs eszközöknek óriási szerepük és jelentıségük van. Ha az információs forradalom korában egy modern párt nem akar lemaradni a pártversenyben, megfelelı választ kell adnia a média, sıt a számítógépes kommunikáció kihívásaira. Már csak azért is, mert ezekkel az eszközökkel jóval több választópolgárt tud elérni és esetleg a saját oldalára állítani, mint a hagyományos „face to face” módszerekkel. (Fricz–Johancsik, 1997) A pártok egy-egy politikai rendszerben meghatározott módon viszonyulnak egymáshoz, együttesen fejezik ki egy társadalom politikai tagoltságát. Maurice Duverger a Politikai pártok c. mővében az európai pártok meghatározásánál, illetve felosztásánál a baljobb megoszlást veszi alapul. A bal és a jobb eszerint két pólusát képezi a pártok struktúrájának, amely közé valamennyi létezı párt belehelyezhetı, s amelynek alapján a pártok jobboldali és baloldali családjáról beszélhetünk. A pártok bal-jobb tengelyen való elhelyezkedésének az eredete a francia forradalomhoz nyúlik vissza, amikor a nemzetgyőlésben az alkotmányos monarchia formáján vitatkozva az elnök jobb oldalán a „királyi vétó” hívei foglaltak helyet, ellenzıi pedig a bal oldalán. A forradalom menetében a késıbbiekben jobboldalinak nevezték a tradíciókhoz, nemesi elıjogokhoz, hierarchiához ragaszkodókat, míg a balhoz a rendszer megdöntésére szövetkezıket sorolták. A baloldal és a jobboldal megkülönböztetés mögött meghatározott világszemléleti és ideológiai különbség is meghúzódott. A baloldal – követve a francia felvilágosodás és forradalom szellemi hagyományait – a racionalista, progresszív, változást akaró és konstruktív gondolkodásban határozta meg magát. A baloldali pártok többségükben a korlátozott piac, az állami gazdasági és szociális felelısségvállalás hívei, értékrendjükben továbbra is kitüntetett szerepet kap a társadalmi egyenlıség. A baloldalhoz ma általában a szociáldemokrata, szocialista és kommunista pártokat szokás sorolni. A jobboldalt egyfajta korlátozott racionalizmus, a tıkés termelés és a piacgazdaság védelmezése jellemzi. Ez utóbbit azzal lehet magyarázni, hogy a konzervatív és liberális szembenállás fokozatosan veszített erejébıl, fıként hogy a liberális pártok egy része is a jobboldali pólus felé kezdett tolódni. Más részük a centrumban teremtett magának helyet, vagy szociálliberálissá vált. A bal és a jobb tehát egymással szemben álló ideológiai tradíciókat jelentenek. A politikai gyakorlatban azonban meglehetısen ritkán találkozhatunk ezekkel a tiszta

85

képletekkel. A pártok osztályozásánál tehát gyakori sajátosság, hogy világnézeti céljaikat és politikai profiljukat veszik figyelembe. Klaus von Beyme történelmi kialakulásuk sorrendjében, ideológiai célkitőzéseik és politikai profiljuk alapján tíz párttípust különböztet meg: 1. Liberális pártok, amelyek a legkorábban léptek föl a rendiség ellen. 2. Radikális pártok: a francia forradalom nyomán elterjedt radikális demokratikus követeléseket képviselték. Fı eszméik: szabadság, egyenlıség és a tulajdon biztonsága. 3. Konzervatív és arisztokrata pártok: negatívan viszonyulnak minden forradalomhoz, és inkább a régi rendi viszonyokat akarták fenntartani. Csak átmeneti pártokként léptek föl, ameddig a forradalmi veszélyt el nem hárítják. 4. Szocialista (szociáldemokrata) pártok 1848 óta egyre erıteljesebben jelentkeztek, a negyedik rend, a proletariátus érdekeit képviselték. 5. Kereszténydemokrata jellegő pártok, melyek a szociális kérdésre keresték a megoldást, és fokozatosan átvették a konzervatív pártok funkcióját. 6. Parasztpártok: a vidéki agrártársadalom érdekeit képviselték az ipari és banktıkével, valamint a városi polgársággal szemben. 7. Regionális és etnikai pártok: a politikai önrendelkezésért folytattak harcot. 8. Kommunista pártok: a baloldali radikális szélsıséget képviselik, elkülönülve a szociáldemokrata pártoktól. Forradalmi ideológia és politikai stratégia, valamint zárt szervezeti rend jellemzi ıket. 9. Fasiszta pártok: szélsıséges jobboldali, nacionalista pártok, amelyek totális egyeduralomra törekedtek. 10. Zöld (környezetvédı) pártok, melyek a hetvenes évektıl hallattak magukról. (Bayer, 1999) (Ez a tízes felosztás persze nem szükségszerően kell, hogy jelen legyen minden országban.) A polgári demokráciákban a pártok meglehetısen sokoldalú funkciót töltenek be: amellett, hogy megfogalmazzák céljaikat és feladataikat, nem csak kifejezik (artikulálják), hanem egyesítik, összegzik (aggregálják) az alapvetı társadalmi érdekeket és értékeket. Integráló szerepet töltenek be, hiszen mozgósítják az aktív polgárok egyre szélesebb körét egy közös program megvalósítására. A Magyar Köztársaság Alkotmánya értelmében „közremőködnek a népakarat kialakításában és kinyilvánításában”, amelynek során a nyilvánosság különbözı fórumain kerülnek felszínre a választók problémái és kívánságai. Természetes módon a pártok végzik a politikusok rekrutációját és szelekcióját is, hiszen a legfıbb politikai tisztségek betöltése és a politikai karrier döntıen a pártpolitikai tevékenységen keresztül vezet. A pártok kormányzati vagy ellenzéki szerepet töltenek be a parlamentben. A választások során legtöbb mandátumot elnyerı pártok kormányra kerülnek, és így esélyt kapnak választási programjuk, illetve politikájuk megvalósítására. Hatalmuk azonban korlátozott, ugyanis a kormánypártok képviselıinek tekintettel kell lenniük a hatalmi ágak (törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás) eltérı kompetenciáira. Az ellenzéki pártok feladata a kormány és a parlamenti többség politikájának ellenırzése és bírálata. Az ellenzéknek szinte kötelessége alternatívákat kidolgozni a kormánypolitikával szemben. Beszélhetünk kooperatív, konfrontatív politizálásról, sıt totális szembenállásról is. (Bayer, 1999) Pártrendszerek A pártok csak pártok rendszerében létezhetnek és tölthetik be funkciójukat. A pártok egymáshoz való kapcsolódásából, egymás közötti versenyébıl jön létre a pártrendszer, amirıl azonban csak akkor beszélhetünk, ha pártok – többes számban, mint az egész részei – vannak

86

jelen a politikában. Az olasz-amerikai politológus G. Sartori pártrendszer-tipológiájában megkülönbözteti a nem versengı jellegő pártrendszereket a versengıktıl. A pártrendszerek elterjedt osztályozási típusa szerint, mely a pártok számából indul ki, Duverger politikai pártokról írt klasszikus munkája alapján egypártrendszerekrıl, kétpártrendszerekrıl és sokpártrendszerekrıl beszélhetünk. Az egypártrendszerek sajátossága, hogy a politikai rendszerben tényleges hatalommal csak egy párt rendelkezik, pl. a modern politikai diktatúrákban (totalitárius rendszerek). „Az egypártrendszer nem jelenti szükségképp azt, hogy csak egyetlen párt volna az országban. Az egypártrendszert a következı jegyek definiálják. 1. Valamennyi (végrehajtó, törvényhozó, jogszolgáltató) hatalom centralizált. 2. Minden közügyeket érintı kérdést (a gazdasági, társadalmi, kulturális vagy politikai élet területén) a központi hatalom dönt el. 3. A központi hatalom azonos a párt legfelsı szerveivel. 4. A legfelsı szerveket kizárólag a párttagok választják meg. 5. Minden további (választott vagy kinevezett) szervezetet a párt ellenıriz valamennyi szinten (tehát helyi, nemzeti vagy össz-szövetségi szinten), s a párt hajtja végre és képviseli a legfıbb akaratot. Az egypártrendszer tehát lényegénél fogva kizárja mindazokat a szervezeteket, amelyek a politika, a kultúra, a gazdaság stb. terén lényegileg alternatív programokkal léphetnének fel, s ezáltal az ilyen alternatívák föltevésének mindenfajta lehetıségét is fölszámolja. Lehetetlenné teszi ugyanakkor, hogy egyének vagy közösségek szerzıdéses viszonyra lépjenek egymással az államtól függetlenül. Az egypártrendszer tehát elnyomja a civil társadalmat. Ideáltípusa, nyílt (vagy rejtett) célja a totalizáció, a társadalom teljes alárendelése az államgépezetnek. A társadalom totalitarizálása természetesen nem ugyanúgy megy végbe a különbözı totalitárius társadalmakban. A fasiszta Olaszországban vagy Németországban az államnak már korábban létrejött civil társadalmat kellett elnyomnia, a Szovjetunióban azonban az még csak in statu nascendi (a születés állapotában) volt meg a bolsevik hatalomátvétel idején. A fasiszta Olaszország vagy a náci Németország nem számolta fel a magántulajdon intézményét, erre csak a Szovjetunióban került sor. (Fehér–Heller–Márkus, 1991) Az egypárti rendszerben nem létezhet külsı ellenzék; az igazi ellenzék magán a párton belül található, ellenzéki frakció formájában. A Szovjetunióban 1934-ig maradtak fenn szervezett frakciók a párton belül, Olaszországban mindig meg lehetett különböztetni a Fasiszta Párton belül egy bal, egy jobb és egy centrum irányzatot. A kétpártrendszer elsısorban az angolszász rendszereket jellemzi, mely olyan forma, ahol a kormányzásért való harcban két nagy párt verseng a hatalomért, bár nincs kizárva a kisebb, lényegében esélytelen pártok megléte, azonban a rendszer eleve bipolárisnak tekinthetı. Alapjában véve ez a rendszer a hatalom összpontosításához vezet, ugyanis egyetlen párt rendelkezik abszolút többséggel a parlamentben, és ugyanaz foglalja el a kormány összes miniszteri székét is. Legjobb példa erre Nagy-Britannia, amelyet olyan parlamentáris rendszerrel kormányoznak, ahol kismértékő a hatalommegosztás; a kabinet és a parlament két háza mégis kölcsönösen rendelkeznek olyan eszközökkel, amelyek lehetıvé teszik számukra a másik befolyásolását (vizsgálóbizottságok és bizalmatlansági indítvány a parlament kezében, illetve a Ház feloszlatása a kormány kezében). Gyakorlatilag ugyanaz a párt egyesíti magában a törvényhozás és a végrehajtás lényeges elemeit, például a párt szakértıi bizottságaiban készítik elı a törvények szövegeit, a párt egy képviselıje terjeszti azt a Házbizottság elé, ugyanazon párt parlamenti frakciója szavazza meg és ugyanazon párt alkotta kormány alkalmazza. (Duverger, 1959) A kétpárti (duális) rendszerben az ellenzék szerepe a parlamenti vitákban válik jelentıssé, hiszen a többségi párt kénytelen elviselni a

87

kritikákat, és a nagy publicitást élvezı viták befolyásolhatják a választások kimenetelét, ahol a két versengı párt helyet is cserélhet a hatalomgyakorlásban. A parlamenti vitákban az egységes ellenzék mérsékelt marad: a politikai harc feltételei visszatartják a túlzott, önmaga ellen is fordítható demagógiától. Angliában az ellenzék valójában egy közfunkciót valósít meg azzal, hogy az ellenzéki párt vezetıje az államtól kap fizetést és elnyeri „İfelsége kormánya ellenzékének vezetıje” címet. (Duverger, 1959) A sokpártrendszer vagy multiparlamentarizmus azt jelenti, hogy három vagy ennél több párt található a parlamentben, ahol a pártok viszonya bonyolultabb, mint a kétpártiság esetén. A kormányzás szempontjából ez a rendszer legalább három pólusúnak tekinthetı, és a polarizáció a bal-jobb törésvonal mentén jöhet létre, tehát a jobb- és baloldalon több párt is található. A többségi párt hiánya kötelezıvé teszi valamilyen koalíción alapuló sokszínő kabinet alakítását vagy a közelálló pártok támogatásában bízó kisebbségi kormány létrehozását. Ebben a rendszerben a kormánynak az egymással szövetkezı pártok koalíciójára kell támaszkodnia, ám e szövetség mindig törékeny, hiszen állandó intrikák szövıdnek, hogy az éppen fennálló együttmőködést megzavarják vagy éppen szétszakítsák A szövetséges pártok mindegyikének nyílt ellenségei mellett még saját partnereitıl is óvakodnia kell. A kormány akcióprogramja általában rövid távra szól, és ennek következtében a félintézkedések és elintézetlen, folyamatban lévı ügyek elburjánzását figyelhetjük meg. A kisebbségi kabinetek gyakorlatilag szinte mőködésképtelenek, ezért több elınnyel jár a szövetségesek beemelése a hatalomba, ahol ık is részesei a kormányzásból adódó népszerőtlenségnek és felelısségnek. A parlament számára itt is rendelkezésre áll a bizalmatlansági indítvány, hogy megbuktassa a kormányt, a kormány viszont élhet a feloszlatás eszközével. A többpárti parlamentek a kormánnyal szemben elıszeretettel fordulnak az interpelláció eszközéhez. Az ellenzék a kormány megbuktatása érdekében nem riad vissza a kritikától, a mértéktelen ígérgetésektıl, sıt a demagógiától sem. Elıfordul a multiparlamentarizmus tiszta formája is, amikor nagyjából egyenlı politikai erıt képviselı pártok osztoznak a voksokon, ami Sartori alapján multipoláris sokpártiságnak nevezhetı. A pártrendszerek különbözı típusai másfajta természető döntési, választási lehetıséget kínálnak az állampolgárok, a választók számára. Másfajta dilemma elıtt áll a választópolgár egy kétpártrendszerben, mint egy sokpártrendszerben. Míg egy kétpártrendszerben a választópolgár arról dönthet, hogy leváltsa-e a hivatalban lévı kormányt, és az ellenzéket bízza meg a kormányzati teendıkkel, addig a sokpártrendszerben a választópolgároknak nincsen lehetıségük közvetlenül arról dönteni, hogy melyik párt, illetve politikus kormányozzon. A sokpártrendszerben a választópolgár döntése „csak” abban áll, hogy mely párt képviselıit juttassa be a parlamentbe. A választópolgár számára nemcsak két párt közül adott a választás lehetısége, hanem lehetısége van arra is, hogy a politikai preferenciáihoz legközelebb esı pártot válasszon. A sokpártrendszerben a kormányalakítás és a választók szavazatai között viszont – a kétpártrendszertıl eltérıen – nincsen közvetlen összefüggés. A koalícióalkotás a parlamenti pártok között megkötött politikai alku eredménye, amelynek jellegzetességei a parlament fragmentáltságától, a politikai paletta polarizáltságától és a szereplık motivációitól függenek (vagyis attól, mennyire pozíció- vagy politikaorientáltak a játékosok). Eltérnek tehát a pártrendszerek a választók iránti politikai felelısség tekintetében. Míg a kétpártrendszerben a kormányzat felelıs a választók felé – mivel felelısségre vonható –, addig a sokpártrendszerben a választók nem gyakorolhatnak közvetlen kontrollt a végrehajtó hatalom felett. (Körösényi,1993) A politikai pártok szerepének kibontakozása, a politikai rendszer döntési központjaiba való bejutása a modern demokráciák egyik legjellemzıbb sajátossága.

88

A pártrendszerekkel, azok tipizálásával foglalkozó legújabb szakirodalom egészen más aspektusból vizsgálja – elsısorban a rendszerváltás után létrejött kelet-közép-európai demokráciák sajátosságait is figyelembe véve – a pártrendszereket. A vizsgálat szempontja az, hogy a pártrendszer miként helyezkedik el a társadalom, a politika egészében, azaz milyen társadalmi és politikai státust szánnak neki az ıt alkotó intézmények. Elsıdleges célja, hogy az adott ország pártrendszerérıl ne egy statikus képet adjon, hanem dinamikájában, esetleges változásában mutassa be. Eszerint a pártrendszerek lehetnek: önkorlátozóak, önfenntartók és önfelértékelık. (Fricz, 1999/3.) Az önkorlátozó pártrendszerek fontosnak tartják szerepüket a politikai és társadalmi életben, de tolerálják azt, hogy mellettük egyenrangú fórumok mőködnek a politikai rendszeren belül, illetve a társadalomban. Jellemzı rájuk, hogy saját ideológiájukat, elképzeléseiket a társadalom, a választópolgárok, a közvélemény elvárásaihoz próbálják igazítani, és igyekeznek rugalmasan alkalmazkodni a civil szervezetek, önkormányzatok, érdekszervezetek „ajánlásaihoz”. Ide sorolható többek között pl. az USA, Franciaország, Belgium, Hollandia pártrendszere. Az önfenntartó pártrendszerek központi jelentıségőnek, de nem kizárólagosnak tartják szerepüket a politikai és társadalmi életben. Az ilyen pártrendszer saját ideológiáját, értékrendjét „ajánlja” a társadalomnak, de nem akarja rákényszeríteni. Az önfenntartó pártrendszerek a demokrácia mőködését stabilizálják, mert alapvetı mozgásukat tekintve saját belsı ellentéteiket nem dimenzionálják túl. Ebbe a típusba sorolható pl. Németország, a skandináv államok, Spanyolország, Anglia pártrendszere. Az önfelértékelı pártrendszerek saját, a társadalomban, a politikai életben betöltött szerepüket központi jelentıségőnek ítélik. Ebbıl következik, hogy elképzeléseiket, értékeiket, ideológiájukat igyekeznek rávetíteni a társadalom egészére. Mozgásuk, dinamikájuk alapvetı iránya a terjeszkedés, hiszen arra törekszenek, hogy az élet minden szférájában jelen legyenek, méghozzá meghatározó módon, ezért potenciális veszélyt jelentenek a demokráciára. Ebbe a kategóriába sorolható Olaszország, Törökország, Görögország és a közép-európai új demokráciák, köztük természetesen Magyarország pártrendszere is. Érdekképviselet, érdekképviseleti szervezetek Az érdekképviselet meghatározott társadalmi csoportok érdekeinek nyilvános védelme állami, regionális és helyi szinten, illetve vállalatokon, intézményeken belül. Demokratikus berendezkedéső országok politikai mőködésének természetes része az érdekképviselet, hiszen a döntés-elıkészítési folyamatban az összes társadalmi csoport érdekeit figyelembe veszik. Az érdekképviselet és a párttevékenység eltér egymástól, hiszen az érdekvédelmi szervezetek (pl. szakszervezetek) elsısorban a közvetlen gazdasági, szociális érdekeket képviselik. Az érdekképviseleti szervek mindig egy adott társadalmi csoport valami módon összemőködı töredékének a képviseletei, amelyekben a civil társadalom egy kisebb-nagyobb darabjának akarata, törekvése, hangulata fogalmazódik meg. A 19. század elsı felében a munkások és gyárosok közötti munkaügyi konfliktusok gyakran szervezetlen formában jelentek meg. Ha valahol konfrontáció alakult ki, a munkások elhagyták munkahelyüket, az utcára vonultak, és nagyon gyakran a hatóságok elleni erıszakos akcióikkal fejezték ki sérelmeiket. A sztrájk mint a tiltakozás módszere csak lassan alakult ki. Az ebben az idıben elfogadott szervezkedési törvények megtiltották a tömegtüntetéseket, és a győléseket illegálisnak minısítették. Legelıször Nagy-Britanniában, a 19. század második felében legalizálták a szakszervezeteket, melyek hamarosan a férfi fizikai munkások több mint 50 %-át tömörítették.

89

A modern ipar kialakulásának kezdetén a munkások a legtöbb országban nem rendelkeztek politikai jogokkal, és alig volt befolyásuk a munkakörülményekre. A szakszervezetek célja elsısorban az volt, hogy a munkások és a munkaadók közötti hatalommegosztás aránytalanságát felszámolják. Míg az egyes munkások csekély hatalommal bírtak, a kollektív szervezet révén jelentıs mértékben növekedett a befolyásuk. A szakszervezetek eredetileg fıként „védekezı” jellegő szervezetek voltak: eszközként szolgáltak, amellyel a munkások ellensúlyozni tudták a munkaadójuk életük fölött gyakorolt hatalmát. Mára a munkavállalók a politika szférájában megszerezték a szavazati jogot, és a munkáltatóval is kialakultak a tárgyalások formái, amelyek segítségével anyagi helyzetüket javíthatják és sérelmeiket is kifejezhetik. A szakszervezetek befolyása azonban legtöbbször csupán a vétójog szintjén jelenik meg, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésükre álló eszközöket – tárgyalás, tüntetés, munkabeszüntetés, sztrájk – arra használják fel, hogy megakadályozzák a munkaadók terveit és kezdeményezéseit. Országos szinten a szakszervezetek vezetıi játszhatnak jelentıs szerepet a gazdaságpolitika kialakításában, ami elsısorban a skandináv országokra jellemzı. Független, sztrájkjogokat gyakorló szakszervezetek minden demokratikus országban léteznek. Sıt gyakran hallani, hogy a sztrájkjoggal nyomatékosított kollektív alku egyenesen elengedhetetlen feltétele minden demokratikus rendszernek. A sztrájkjog gyakorlásában a szakszervezeteknek viszonylagos autonómiájuk van mind a munkaadókkal, mind a kormányzattal szemben. Bár a munkaadók általában elıre látják a sztrájkból származó súlyos károkat, nem gátolhatják meg, hogy szervezett dolgozóik sztrájkba lépjenek. Gyakran még a kormányoknak sincs elég hatalmuk ahhoz, hogy megakadályozzák a szakszervezeteket sztrájkok kezdeményezésében vagy kormánypolitikával, sıt olykor a törvényekkel is ellentétes szerzıdések kicsikarásában tárgyalásaikon. (Dahl, 1996) Jelenleg a gazdasági változások következtében a nyugati szakszervezeteknek három egymással összefüggı problémával kell szembenézniük. Egyrészt a világgazdaságot recesszió sújtja, ami nagyarányú munkanélküliséggel, illetve ezen keresztül a szakszervezetek alkupozíciójának meggyengülésével jár együtt. Másrészt lehanyatlanak a tradicionális iparágak, amelyekben hagyományosan erısek voltak a szakszervezetek. Harmadrészt a nemzetközi verseny egyre kiélezettebb, fıként a nyugaton szokásosnál alacsonyabb bérszínvonallal rendelkezı távol-keleti országok támasztotta konkurencia következtében. (Giddens, 1995) Magyarországon a szakszervezetek joga, hogy a munkaszervezeten belül szerveket mőködtessenek, tagjaikat az anyagi, szociális és kulturális, valamint élet- és munkakörülményeiket érintı jogokról és kötelezettségekrıl tájékoztassák, továbbá eközben ıket a munkáltatóval szemben, illetve az állami szervek elıtt képviseljék. Az állami szervek és a munkáltatók kötelesek a szakszervezetekkel együttmőködni, ennek keretében érdekképviseleti tevékenységüket az ehhez szükséges információk biztosításával elısegíteni, továbbá észrevételeikre és javaslataikra vonatkozó álláspontjukat, ezek indokait közölni. A szakszervezetek a munkáltatótól minden olyan kérdésben tájékoztatást kérhetnek, amely a munkavállalók munkaviszonnyal összefüggı gazdasági és szociális érdekeivel kapcsolatos. A munkáltató ezt a tájékoztatást és indoklást nem tagadhatja meg. Az érdekegyeztetés a demokratizmus alapvetı kritériuma. Kiemelkedı jelentısége van a munkavállalók, a munkaadók és a kormány országos szintő érdekegyeztetésének, ahol a kormányzati döntéseket készítik elı. Magyarországon az 1990. augusztus 1-jén alakult és 1998-ban megszőnt Érdekegyeztetı Tanács a munkaügyi kapcsolatokat és a munkaviszonyt érintı, országos jelentıségő kérdésekben a kormány, a munkavállalók és a munkáltatók országos

90

érdekképviseleti szervezeteivel egyeztetett. A kormány az Érdekegyeztetı Tanács egyetértésével döntött a minimálbérrıl és a munkaügyi ellenırzésrıl, tett javaslatot a napi munkaidı leghosszabb mértékére, ill. a munkaszüneti napok meghatározására, és bértárgyalásokat kezdeményezett. A létrejött megállapodást a munkaügyi miniszter jogszabályban hirdette ki. A munka világán túl vannak más olyan állampolgári érdekek is, amelyeket érdemes volna egyeztetni a hatalommal. Természetesen nem arról van szó, hogy mindent és mindenkivel egyeztetni kellene a kormánynak, hanem arról, hogy a társadalom önszervezıdését azzal is elı lehet segíteni, hogy érdemi párbeszédre képes vele. Hiszen létrejöttek azok a civil szervezetek, amelyek szakértelmükkel, problémaérzékenységükkel alkalmasak lennének össztársadalmi kérdésekben véleményt mondani, de azok a speciális érdekeket képviselı szervezetek is, amelyek a szociális, egészségügyi, adó- és jogi kérdésekre szakosodtak. Amikor a társadalom aktív szereplıi úgy érzik, hogy mondhatnak bármit, úgysem figyel oda a hatalom, félı, hogy a demokrácia fog csorbát szenvedni. Ezért szükséges az, hogy a civil társadalom kialakuljon, hallassa hangját és egyre inkább aktivizálódjon, hiszen a civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. Civil társadalom és civil szervezetek A civil társadalom eredetileg a társadalom és az állam nemfogalma, a „politikai társadalom” szinonimája, újabban az államtól különvált társadalmi és gazdasági berendezések, törvények, intézmények. A civil társadalom kifejezés az ókori Róma, majd a középkori katolikus teológia és társadalomfilozófia szóhasználata szerint nemcsak hogy nem különbözött a „politikai társadalom”, illetve közösség fogalmától, hanem annak egyenesen szinonimája volt. A latin „societas civilis” 1400 körül került be az európai szóhasználatba. Nemcsak az egyes államokra utalt, hanem a kellıen fejlett, tehát városokat magában foglaló, saját jogi kódexszel bíró politikai közösségek általános életviszonyaira is, melyekhez hozzáértették a civilizáltságot és urbanitást (a barbár és preurbánus kultúrák nem számítottak civil társadalomnak), a polgári társas viszonyt, valamint a civil élet és a kereskedelmi mesterségek kifinomultságait. A modern civil társadalomról szóló gondolkodás kezdete a 17. századi angol filozófusok, elsısorban John Locke írásaiban jelent meg. Számára is egyfajta civilizációt jelentett, aminek a nép és az uralkodó közötti társadalmi szerzıdés pillérén kell nyugodnia. A cél szerinte civil társadalomban élni, jogbiztonságban, civilizált viszonyokban és közerkölcsben. Egyébként Locke is szinonimaként kezelte a civil vagy politikai társadalom fogalmát. A 19. században Hegel és Marx a civil társadalmat (civil society, bürgerliche Gesellschaft) a haladottabb népek addig elért fejlıdési állapotaként értelmezte, amely azonban kapzsi és haszonlesı társadalom, hiányzik belıle a primitív társadalom erkölcsi összetartása. Marx úgy vélte, a piacgazdaságra épülı polgári társadalomban a jog valójában csak a kiváltságos „burzsoáziának” nyújt elınyöket. A szegények, a munkanélküliek, a kirekesztettek kevéssé fogékonyak polgári jogaik és polgári felelısségük gyakorlására, miközben erıfeszítéseik legjavát a tisztességes létért való küzdelemre kell fordítaniuk. Egy jó évszázadon át tehát a civil társadalom fogalma „Csipkerózsika-álmát” aludta, majd „a 20. század pestise, a totalitarizmus értékelte le a polgárosodás hajnalán fogant és a liberalizmus dicsfényében kiteljesedett eszmét. A totális rendszer, amely ott, ahol felülkerekedett, a civil társadalom valóságos ellenpólusát hozta létre: a politikai diktatúrát, az állam mindenhatóságát, az egyén, a polgár kiszolgáltatottságát, a hatalom befurakodását az élet

91

minden elrejtett zugába. – nincs az a társadalomtudós, aki Illyés Gyula versénél jobban és teljesebben ki tudná fejezni a totális rend pusztítását az évszázadok küzdelme árán kivívott szabadság és emberi jogok testén.” (Molnár, 1996) A nyugati demokratikus társadalmak voltaképpen az államszocializmus (kommunizmus) félévszázados uralma alatt jöttek rá arra, hogy ık „civil társadalmak”, vagyis hogy intézményrendszerük olyan láthatatlan alapzaton nyugszik, amelyet a „civil” kapcsolatok akadálytalansága és változatos sokfélesége jellemez. Egy nem totális rendszerben a civil társadalom fogalma úgyszólván határtalan, tekintve, hogy a társadalom spontán önszervezıdése magában foglalja a politizáló társadalmat is, s mindent, ami a magánvállalkozással kapcsolatos, egészen annak jogi felépítményéig. (Kende, 1994) A mai általános szóhasználatban a civil társadalomnak már nincs morális felhangja, a szó egyszerően a fennálló társadalmi rend nem politikai vonatkozásaira utal. Mindazt jelenti, ami az államhatalom befolyási körén kívül esik: a családot, a baráti kapcsolatokat, az erkölcs szféráját, de a privát gazdaságot, amennyiben csakugyan független az államtól, és az egyházakat is, hacsak nem állnak állami ellenırzés alatt. A civil társadalom tehát a társadalmi önszervezıdési lehetıségeknek, a gazdasági és szellemi kezdeményezéseknek, a kormányzat által semmilyen módon nem ellenırzött interperszonális (személyek közötti) kapcsolatoknak sokrétő hálózata. A plurális demokráciában a civil társadalomra épülhet pl. a alkotmányozás is, hiszen a közélet önként szervezıdı szervek sokaságát öleli fel, s az alkotmányozásban való részvételüket a népszuverenitás érvényesítése teszi szükségessé. A diktatórikus rendszerek bukása után az addig nem létezı, illetve mőködı civil társadalmat nagyon nehéz visszaállítani felülrıl, rendeletekkel, hiszen sokszor évtizedek kellenek kiépítéséhez. „A modern, a mai civil társadalmat nem lehet egy tollvonással megteremteni. Se törvénnyel vagy rendelettel; sem a felvilágosult politikai elit egyszerő rábeszélésével. Annak magából a társadalmi életbıl, a hétköznapokból kell kiformálódnia: a nemzeti hagyományokból, a történelmi tapasztalatokból, a társadalmi és politikai érintkezés csiszolódásából. És – miért ne? – más égtájakról kölcsönzött gondolatokból és tapasztalatokból is. Kész minta azonban nem létezik. Magunknak kell kitermelnünk, mint ahogy angolok, hollandusok, svájciak és mások kidolgozták a magukét. Ahogy a francia Alexis de Tocqueville mondta az amerikai demokráciáról: amit (ott) köztársaságon értenek, az a társadalom lassú és nyugodt munkája önmagán. A Gondviselés minden egyénnek, bárki legyen is, elegendı értelmet adott ahhoz, hogy saját magát irányíthassa mindenben, ami kizárólag rá tartozik. Ezen a nagy elven nyugszik az Egyesült Államokban a civil és a politikai társadalom.” (Molnár, 1996) A civil szféra nem egyenlı a magánélettel. Minden „civilnek” nevezett kezdeményezés jellegénél fogva a civitasba, vagyis a politikailag együtt élı közösségbe ágyazódik. A civil szféra attól civil, hogy „közös dolgokat” feszeget. E közös dolgok lehetnek egy szőkebb (szakmai, helyi vagy akár kulturális, sport-) közösség megoldásra váró ügyei; lehetnek tematikus értelemben vett részproblémák (mint mondjuk a környezetvédelem, az iskolaügy, a városi közbiztonság vagy a bőnmegelızés), s lehetnek persze országos ügyek. A civil szféra nem abban különbözik a szorosabban vett politikától, hogy egy másik, politikamentes világban él, hanem abban, hogy az intézményesülés alacsonyabb fokán áll, mint az állam, s hogy egy-egy „közös dolgot” mindig valamilyen partikuláris megközelítésben, nem pedig másokkal egyeztetett szempontok alapján fogalmaz meg. A civil társadalmat nem szabad, de nem is lehet szembeállítani a politikával, hiszen a civil társadalom sem egyéb, mint a köz érdekében folyó cselekvés. (Kende, 1994) Civil szervezetnek azt tekintjük, amelyik sem egészben, sem részben nem állami, nem közhatalmi, semmiképpen nem döntéshozó és nem is az egyesületi jogról szóló törvény szerinti társadalmi szervezet.

92

A civil szervezetek a nyugati demokráciákban hosszú idı óta a demokratikus politikai berendezkedés nélkülözhetetlen elemei, melyek fontos közvetítı szerepet töltenek be a társadalom és a politikai intézmények között. Közép-Kelet-Európa egyes részein, így pl. Magyarországon is jelentıs történelmi múlttal rendelkeznek, hiszen a II. világháború elıtt számtalan önszervezıdı csoport tevékenykedett. (Egy 1932-es adat szerint az országban több mint 14 000 civil szervezet mőködött.) Újbóli mőködésük megindulására a 80-as években kerülhetett sor, majd a rendszerváltás idıszakában dinamikus fejlıdésnek indultak, és nagyrészt a korábbi ellenzéki mozgalmakat váltották fel. 1991-ben 13 071 egyesületet és alapítványt, 1995 végén 49 000 civil szervezetet tartottak nyilván. Az óriási emelkedés mögött azonban negatív tendenciák is tetten érhetık, hiszen pl. az önvédelmi és karitatív szervezetek mellett jelen vannak és nem kis számban a fantomszervezetek, az ál-civil szervezıdések és az ún. kaméleon szervezetek. Fantomszervezetnek a rejtett céllal létrehozott szervezetet nevezzük, amelynek valós tagsága nincs, valódi céljaik leplezett politikai vagy gazdasági szándékot takarnak, és ebbe a csoportba tartoznak a megalakult, de mőködésüket szüneteltetı egyesületek is. Számuk meghaladja a tízezret. Ál-civil szervezetnek tartjuk a nyílt politikai szándékkal létrehozott, bár nem pártszerően mőködı, de pártokhoz kötıdı szervezeteket. Számuk 5–600 körül mozog. Kaméleon szervezeteknek az egykor állami feladatokat ellátó, kormányzati szervezetekbıl alakult civil egyesületeket nevezzük. Céljaik vállalhatók, hiszen egyértelmően civil kezdeményezésen alapulnak, ám anyagi támogatottságuk és így lehetıségeik is jobbak, mint az alulról szervezıdı, független szervezetekéi. Számuk 3–400-ra tehetı. Társadalmi szervezetként tartjuk nyilván a szakmai, munkaadói és munkáltatói szervezeteket, valamint az egyházakat. Ám ezek feladata, mőködése eltér a hagyományos civil egyesületek gyakorlatától, már kialakult a sajátos érdekegyeztetı mechanizmusuk is. Számuk kb. 5–6000. (Bányai, 1996) Az alapítványokat, a hobbi- és sportegyesületeket sem tekinthetjük az érdekegyeztetés alanyának, hiszen az egyesülési törvény sem nevesíti ıket, továbbá mőködésük alapvetıen eltér a társadalmi egyesületek demokratikus rendjétıl. A civil érdekvédelmi szervezetek jellemzıit a következıkben foglalhatjuk össze: alulról építkezı szervezıdés; valós, tagdíjfizetı tagság; a társadalom jólétéért való munkálkodás; a politikai célok mellızése; a helyi és/vagy az országos döntéshozókat kívánják befolyásolni a lakosság érdekében; gazdaságilag függetlenek, kizárólag tagdíjakból, pályázatokból és egyéb, politikai elkötelezettségeket nem kívánó tevékenységbıl fedezik mőködésüket; a hatalomtól független, nem kormányzati és nem gazdasági szervezetek. A civil szervezetek tehát a politikai és társadalmi élet különféle problémáinak megoldására szervezıdött állampolgári kezdeményezéseket karolják fel. Céljaik kiterjedhetnek bármely, a társadalom számára lényeges problémakörre. Ebbıl adódik, hogy nemcsak a demokráciáért küzdenek, hiszen lehetnek közöttük rasszista, fajvédı, de ugyanakkor a faji megkülönböztetés elleni szervezıdések is. A modern társadalmakban a vallás, a tudomány, a kultúra, a politika vagy akár a gazdaság normális funkcionálásához elengedhetetlenül szükség van a civil szervezetek mőködésére. Elterjedésük és fejlıdésük így a társadalmi-politikai problémákkal áll összefüggésben. A demokratikus berendezkedés ellen irányuló csoportok tevékenysége a legdemokratikusabb országokban is szükségessé teszi a civil szervezetek ellenırzését és esetenként tevékenységük korlátozását vagy akár beszüntetését. Sok esetben a civil szervezetek próbálják meg szemmel tartani és ellenırizni az állam tevékenységét. Hosszú távon a demokratikus politikai kultúra megteremtése szempontjából nyilvánvaló, hogy a civil társadalom részérıl a döntéshozatalban való részvételi kedv még pozitív elıjelő, bár a

93

fásultság, kimerülés és társadalmi fáradtság jelei már mutatkoznak A civil szervezetek érdemi munkáját több tényezı nehezíti: strukturálatlanok, kapcsolatrendszerük nehézkes, mőködési feltételeik vonatkozásában kiszolgáltatottak, függetlenségük sokszor csak jogi értelemben igaz. A pártok legtöbbje a civil szervezeteket alárendelt, alacsonyabb rendő szervezıdésnek tartja és nem támogatja azokat, sıt sok esetben irritálja ıket a civil szervezetek konstruktív indítványa és fellépése. Pedig az önkormányzati választások is azt bizonyítják, hogy a választópolgárok inkább a pártoktól független jelölteket preferálják. Minden demokráciát állandóan fenyeget a közélet iránti érdeklıdés minimumra csökkenése, ezért ezt ellensúlyozandó nagyon fontos, hogy legyenek olyan alulról elinduló kezdeményezések, amelyek életközeli kapcsolatban vannak az emberek bajaival, az állampolgárok kisebb-nagyobb csoportjainak szükségleteivel, s ugyanakkor fogódzópontokat kínálnak a képviseleti szervekben és a döntéshozó testületekben folyó viták számára. A civil társadalom és a képviseleti demokrácia, valamint az ezt megalapozó jogrend kölcsönösen feltételezik egymást. Nem kétséges tehát, hogy minden demokratikusnak nevezhetı államalakulat végsı soron az önszervezıdı, törekvéseit szabadon kifejezésre juttató civil társadalom talapzatán áll. A „civil” – pontosabban az emberek mindennapi létébıl fakadó – érdekek és képviseletükre szervezıdött egyesületek, mozgalmak figyelembevétele nélkül hosszú távon nem valósítható meg a demokratikus fejlıdés, szükség van tehát a civil érdekképviseletek bevonására. Ez lehet az ún. Civil Parlament, mely – míg alkotmányos, törvénybe iktatott módon nem manifesztálódik – egy kvázi törvény-elıkészítı társadalmi párbeszéd fórumaként mőködhet. A Civil Parlament, mely állandó vezetıséggel mőködik, különbözı társadalmi szervezetek vitafóruma. Nem tagsági alapon szervezıdı, hanem a tényleges résztvevık alkotják a tagságát. Jogállásukat az jellemzi, hogy véleményezı, javaslattevı álláspontot kifejtı testület, de egyáltalában nem döntéshozó alakulat. A Civil Parlament az alulról szervezett, egyes civil társadalmi szervezeteknek olyan fóruma és e fórum egyben olyan parlament, amely nem az elfogadott jogi értelemben használatos országgyőlés, hanem az adott magyar társadalom helyzetébıl adódó társadalmi intézmény, amelynek a tartalma kialakulóban van. Többek között azt a célt is szolgálja, hogy a parlamentáris rendszer alapvetı mőködését meghatározó képviselet a közvetlen demokráciát áttételesen megvalósító vélemények útján az állampolgárokra érzelmileg is kedvezı hatást eredményezzen, és biztosítsa a – lehetıségek határain belül – a döntések megalapozottabbá tételét. Egyben eszközt is jelent a közéletben való jártasság elsajátítására és a még jobb demokratizmus érvényesítésére, emellett lehetıség arra is, hogy kiválasztódjanak a megfelelı politikai kultúrával rendelkezı, az emberek érdekeit képviselni tudó jövendı parlamenti képviselık.

Alapfogalmak és szakkifejezések elıpártok – tömegpártok ideológiai vagy osztálypártok – néppártok rétegpárt – győjtıpárt programpártok – választási pártok parlamenti frakció két pólus: baloldal – jobboldal pártrendszerek: versengı – nem versengı érdekképviselet – szakszervezetek – érdekegyeztetés civil társadalom – civil szervezetek

94

Kérdések









Mi jellemzi a modern politikai pártokat? Milyen párttípusokat különböztetünk meg? Mit jelent az ideológiai két pólus? Milyen jellemzık alapján lehet a pártrendszereket megkülönböztetni? Mikor jelentek meg a szakszervezetek mint érdekképviseleti szervek? Mit jelentett a múltban és mit jelent ma a civil társadalom fogalma? Hogyan lehet a civil szervezeteket csoportosítani? Mi a civil szervezetek elsıdleges funkciója és mi jellemzi tevékenységüket?

Ajánlott irodalom Bányai Péter Mihály: A civil szervezetek helye és szerepe, Nyári Egyetem Miskolc, 1996. Bayer József: A politikatudomány alapjai. Budapest, Napvilág Kiadó, 1999. Dahl, Robert: A pluralista demokrácia dilemmái. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Duverger, Maurice: Political Parties. London, Meuthen, 1959. Fehér Ferenc–Heller Ágnes–Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi, 1991. Fricz Tamás: Önkorlátozó és önfelértékelı pártrendszerek. Politikatudományi Szemle 1999/3. Fricz Tamás–Johancsik János: Pártok és választópolgárok kapcsolattartása. Politikatudományi Szemle, 1997/4. Giddens, Anthony: Szociológia. Budapest, Osiris Kiadó, 1995. Kende Péter: Politikai kultúra, civil társadalom, elit. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest, Századvég Kiadó, 1994. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest, Századvég Kiadó, 1993. Molnár Miklós: Civil társadalom és akinek nem kell. Budapest, Educatio Kiadó, 1996. Molnár Miklós: Mit kezdhet a történész a civil társadalommal? In: Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Budapest, 1956-os Intézet–Osiris Kiadó, 1995., 67–73. o. Szabó Máté: Az EU és a civil szervezetek. Politikatudományi Szemle 1998/3.

95

3.2. Politikai közösségek, politikai normák

A nemzet fogalma és a nemzeti kérdés szinte egyidıs az európai írásbeliséggel. A középkorban is használták már a natio hungarica, vagy a natio germanica kifejezéseket, sıt az etnikai összetartozás tudata is megjelent már a korai társadalmakban. Ugyanakkor a nemzet fogalom egy-egy terület, tartomány lakóinak együttesét, vagy egy társadalmi réteghez, rendhez való tartozást jelentett. A mai szóhasználatban a nemzet olyan történelmileg kialakult emberi közösséget jelent, melyet a közös származás, nyelv, vallás, a történelmileg kialakult kultúra közössége, terület, gazdasági élet és az esetek nagy részében az egy államhoz való tartozás is összeköt. Állam és nemzet azonban nem azonos fogalmak. A polgári fejlıdés gazdasági szükségszerőségei, mindenekelıtt az egységes, mőködıképes piac megteremtésének igénye, fogalmazták a modern nacionalizmusokkal azt a célt, hogy állam és nemzet megfeleljenek egymásnak. Az európai történelemben a polgári nemzetállamok kialakulásának alapvetıen két útja vált ismertté. Franciaországban az abszolutizmus, majd a polgári forradalom kovácsolta össze a polgári nemzetet. A feudális abszolutizmus maga alá győrte az összes nyelvi, kulturális vagy regionális partikularizmust, majd a polgári forradalom pedig az államszuverenitásnak népszuverenitásként való értelmezésével megteremtette a politikailag megszervezett népet, nemzetet. Ez a nemzet olyan politikai közösség, amely magában foglal minden állampolgárt tekintet nélkül arra, hogy az ország melyik részén él, milyen kulturális tradícióval rendelkezik, milyen nyelvet beszél. Közép- és Kelet-Európában ez az út nem volt járható. Az egységes nemzetállam létrehozásának nehézségei már a probléma megfogalmazásánál megmutatkoztak. Az államhatárok és az etnikai határok nem estek egybe, az etnikumok elhelyezkedése mozaikszerő volt, s ellentmondások voltak egyes etnikumok nyelvi-kulturális önazonosság tudatában is. (Schlett, 1994) Ami az etnikumot és a nemzetet megkülönbözteti, az a közösségé válás folyamatában elért fejlettségi szint. Két nagy szakaszt különböztethetünk meg az etnikumból nemzetté válás folyamatában. Az elsıt a laza kötıdéső csoportok kulturálisan integrált etnikai közösséggé alakulása jellemzi, a másodikat pedig a kulturálisan már integrált közösség gazdasági, társadalmi és politikai érdekeinek megfogalmazása, politikai mobilizációja, és végül a különbözı csoportjogok kivívása. Ebben a szakaszban a kulturálisan eltérı, és magukat általában hátrányosan megkülönböztetettnek érzı etnikai közösségek politikai jellegő harca folyik a gazdasági erıforrások és az államhatalom megszerzéséért vagy befolyásolásáért. A második szakasz végére az etnikai közösségbıl politikailag is tudatos, integrált közösség, nemzet vagy nemzetiség lesz. A modern polgári államok nemzetállamok. A nemzetállam a területi állam sajátos formája. Egy állam nemcsak attól lehet nemzeti, hogy nincs nagyszámú nemzetiségi lakossága, hanem attól is, hogy egy korábban nem államalkotó nemzeti elit hozza létre, illetve attól is, hogy ez az elit egységesítı célokat követ. (Romsics, 1998) Mivel gyakorlatilag nem létezik olyan állam, melynek lakossága nemzeti-etnikai tekintetben teljesen egyszínő lenne, a nemzeti állam vagy az uralkodó pozícióban lévı nemzet a lakosság azon csoportjaival szemben, melyek ragaszkodnak saját külön nemzeti identitásukhoz, külön eljárást alkalmaz. A különbözı etnikumok érdek- és normarendszere eltéréseinek és a közöttük lévı érdekkonfliktusoknak a feloldása a politikai rendszer jellegétıl és a politikai kultúra fokától függ. Lényeges, hogy az adott társadalmi csoportnak vagy etnikumnak van-e reális lehetısége az érdekérvényesítésre. A plurális demokráciában általában van, de más politikai rendszerekben vagy az erısebb vagy a nagyobb számú közösség megpróbálhatja a másik értékrendjének negligálásával, vagy akár a másik csoportnak a likvidálásával megoldani a

96

konfliktushelyzetet. Ez a viszony a másikkal szembeni verbális elıítéletességgel az elıítéletes magatartásformákon keresztül szélsıséges esetekben az elutasított csoport fizikai megsemmisítésére való törekvésig terjedhet. (Allport, 1977) A többséghez vagy kisebbséghez való tartozás nem okvetlenül számbeli viszonyt fejez ki, hanem sokkal inkább a politikai hatalomban való reprezentáltságot és a döntésekben való részvétel lehetıségét. „A kisebbségi létállapot tehát nem mindig alárendelt páriák, az etnikai vagy kulturális, nyelvi vagy felekezeti közösségek, a politikai veszteségtudattal élık adottsága, sıt az sem zárható ki, hogy a politikai hatékonyság, az uralmi racionalitás vagy a társadalmi reprezentáció szempontjából olykor éppen egy-egy kisebbség legyen a gyıztes.” (Gergely, 1997) 1917-ben például kisebbségben volt a bolsevik párt, kisebbséget alkottak a csehek az 1918-ban létrejött Csehszlovákiában, vagy a szerbek Jugoszláviában, politikai dominanciájuk ennek ellenére érvényesült. A kisebbségek helyzete ennek fényében egyfelıl valóban a politikai rendszer jellegétıl és a politikai kultúra fokától, másfelıl azonban a kisebbség társadalmi és politikai szervezettségétıl függ. Vagyis nem tekinthetı automatikusan érvényesülı törvényszerőségnek, hogy demokratikus társadalomban a kisebbségek helyzete megnyugtatóan rendezett; státuszuk politikai küzdelem eredménye. Függetlenítve magunkat a politikai rendszer jellegétıl, s csak a nemzetiségi politika sajátosságaira koncentrálva, mindenképpen megállapítható, hogy a kisebbségi lét általában valamilyen joghátránnyal jár együtt. A legalacsonyabb szinten a diszkriminatív, hátrányosan megkülönböztetı nemzetiségi politikáról lehet beszélni. Ebben az esetben a személyt, illetve a lakosság bizonyos csoportját azon a címen, hogy más nemzetiséghez, illetve valláshoz tartozik, kizárják az állampolgári jogok gyakorlásából, és érvényesülését a mindennapi élet minden területén akadályozzák. A hátrányosan megkülönböztetı nemzetiségi politikát az ír katolikusokkal szemben követett angol, a zsidókkal szemben alkalmazott orosz és román, valamint a keresztényekkel szembeni török magatartás példázza. A második fokozat a restriktív, korlátozó nemzetiségi politika. A korlátozás tárgya az emberi kommunikáció legfontosabb eszköze, az anyanyelv. Rendeletileg megtiltják az anyanyelven történı iskolai oktatást, a közigazgatásban és a bíráskodásban kötelezıvé teszik az államnyelv használatát, szankciókat hoznak az anyanyelv nyilvános használata ellen, és mindezekkel az anyanyelvet, ha egyáltalán túléli a korlátozásokat, a magánélet szférájába számőzik. Ilyen korlátozó nemzetiségi politika, nyelvi inkvizíció érvényesült korábban Angliában az írekkel, Franciaországban a bretonokkal, Németországban a dánokkal és a lengyelekkel, Oroszországban pedig az összes nemzetiségekkel szemben. Az anyanyelvet sem tőrı nemzetiségi politika esetén természetesen más jogok gyakorlása sem jöhetett szóba. A nemzetiségi politika harmadik típusa a fokozatokon fölfelé haladva a koncesszív, más néven megengedı vagy elismerı nemzetiségi politika. Az engedékenység fıleg arra irányul, amit a nemzetiségi politika tilalmaz, az anyanyelv használatára. Alkotmány, törvény vagy rendelet írja elı az anyanyelven történı iskoláztatást, úgyszintén az anyanyelv használatának jogát a közélet különbözı fórumain. Ez utóbbi a közösségi szintő nyelvhasználattól a törvényhozási kétnyelvőségig terjedhet. A koncesszív nemzetiségi politika normái érvényesülnek Ausztriában, Belgiumban és Magyarországon. Az engedékenység nemcsak a nyelvhasználat terén jelentkezik, hanem, ugyancsak bizonyos eltérésekkel, a nemzetiségek kulturális és politikai szervezkedési jogának elismerésére is kiterjedt. Végül a negyedik, a legmagasabb típus a disztributív, másképpen osztozkodó nemzetiségi politika Ebben az esetben a vezetı pozícióban lévı nemzet az államiság legfontosabb attribútumán, a szuverenitáson osztozkodik, és más nemzet, illetve nemzetiség területi-politikai különállását is elismeri. Ez történt a horvát különállást biztosító horvát–magyar kiegyezésnél, a teljes politikai önállóságot garantáló svéd–norvég és osztrák–magyar dualizmus esetében, és a svájci

97

kantonok egyenrangúságon alapuló föderációjának létrehozásánál. A szuverenitás megosztása természetesen együtt járt azzal, hogy a területi különállás különbözı fokozatait elnyerı nemzet és nemzetiség a koncesszív nemzetiségi politika valamennyi lehetséges engedményét is magáénak mondhatta. Az elszakadás és az önálló államalapítás jogát azonban még a legtöbb elınyt nyújtó Svájc sem ismerte el. (Diószegi, 1991) A nemzetiségi politika négy felsorolt típusát akár a jogfosztás, jogkorlátozás, jogkiterjesztés és jogegyenlıség szinonimájával is helyettesíthetjük. A gyakorlatban ez az állampolgári jogoktól való megfosztástól a kisebbségek önrendelkezéséig és önkormányzatáig terjedhet. A kisebbségi jogok forrásai pedig részben a nemzetközi szabályozásban, részben pedig az egyes államok közjogában, mindenekelıtt alkotmányában keresendık. Az alkotmány az, mely elsısorban megfogalmazza, hogy az uralkodó, többségi vagy hatalmi pozícióban lévı nemzet államalkotónak tekinti-e a kisebbségeket, és osztozik-e velük a szuverenitásban. Az alkotmányokban a polgárok általános jogegyenlıségének biztosítása mellett azért van szükség külön kisebbségi rendelkezésekre, mert „a kisebbségi jogok nélkül hiányzik a jogegyenlıség, mert akkor a kisebbséghez tartozó polgárok nem bírnak olyan jogokkal (tanszabadság, saját nyelvük használatának joga a hatóság elıtt stb.), aminıkkel a többséghez tartozó polgárok többséghez való tartozásuknál fogva rendelkeznek.” (Balogh, 1997) Az állam általában minden polgári alkotmányban biztosít kollektív és egyéni jogokat. A kollektív jogok lehetnek eredendıen kollektív jogok, ahol a jog birtokosa valóban egy közösség (pl. népek önrendelkezési joga), illetve azok a jogok, amelyeket jogi értelemben véve az egyén egyedül aligha gyakorolhat (pl. sztrájkjog). Látszatra kollektív jogok azok a jogok, melyeknek élvezete feltételezi valamely azonos értéket magáénak valló közösség létét. Ez átmenet az egyéni és kollektív jogok között (pl. a vallásgyakorlat egyéni jog, a vallásfelekezet anyagi támogatása kollektív, de ilyen jog a munkanélküliek joga a segélyhez is). A reálisan csak részben megvalósítható jogok közé tartozik például a munkához vagy a méltányos megélhetéshez való jog, míg az emberi jogok harmadik generációját többek között az egészséges környezethez, vagy a fejlıdéshez való jogok alkotják. (Kovács, 1996) Ha a tendenciákat tekintjük, azt tapasztaljuk, hogy a kisebbségek a kollektív jogok biztosításához ragaszkodnak, míg a többségi állam az egyéni jogok garantálását tartja kívánatosnak. Az egyes etnikumok esetében pedig aszerint változik az álláspont, hogy kisebbségi-alávetett, vagy többségi-hatalmi pozícióban vannak-e. Ha egy nemzeti-etnikai kisebbség képes közösségi érdekeinek megfogalmazására és képviseletére, valódi demokráciában az érdekérvényesítés lehetıségei is adottak számára, mind a törvények, mind pedig az intézményrendszer által. Az 1990-es évek látszólag ellentétes irányzatok jegyében kezdıdtek. Egyrészt a nemzeti és etnikai tudatosodás újjászületésének és megerısödésének lehettünk tanúi világszerte, másrészt viszont nagyobb egységek kialakítása érdekében politikai és gazdasági unióra irányuló törekvéseknek. Az etnikai tudat és a szeparatizmus újbóli megjelenése egy olyan fejlıdéssel párhuzamos, mely úgy tőnik, elismeri a 20. század végének gazdasági és technológiai imperatívuszait, a nemzetek és közösségek életének kölcsönös függıségét. Bizonyos, hogy egyik irányzat sem fog eltőnni a politikai porondról. (Addis, 1991) Tény, hogy a nemzeti és etnikai problémák az utóbbi évtizedben, fıleg Európa keleti felében, de nyugaton is, elementáris erıvel törtek a felszínre. Egyesek a posztkommunista társadalmak jelenségének tartják, mondván: a szocializmus bomlását kísérı ideológiai és kulturális vákuumot tölti ki ez a vehemens nemzeti érzés; mások szerint egy olyan új folyamattal állunk szemben, „mely átformálja az etnicitással és kulturális identitással kapcsolatos társadalmi szemlélet alapvetı kategóriáit.” (Niedermüller, 1999) Kétségtelen, hogy a posztkommunista társadalmakban a plurális demokrácia irányába tett, akár csak bátortalan lépések is e társadalmak eddig rejtett törésvonalait hozták a felszínre, melyek között a nemzeti, etnikai, vallási ellentétek széles

98

palettájával találkozhattunk az elmúlt évtizedben a politikai vitáktól a háborús konfliktusokon keresztül egészen a népirtásig. A kisebbségi kérdés kezelésében a történelmi tapasztalatok tanúsága szerint létezhet a rendezés globális, kontinentális, bilaterális vagy regionális szintje. Kisebbségvédelem állami keretek között már korábban is létezett, de nemzetközi garanciális rendszer része az 1878-as berlini kongresszus alkalmából lett. Legnagyobb igény azonban a nemzeti kérdés nemzetközi szintő rendezésére és egy garanciális rendszer kiépítésére az elsı világháború után jelentkezett. Tulajdonképpen az önrendelkezés, önkormányzás liberális elvének a nemzetekre való kiterjesztését jelentette. Mivel állam és nemzet egymásnak való megfeleltetése a világháború után kialakított új állami keretek között sem lehetett sikeres, a nemzeti feszültségek oldását és Európa elsısorban keleti felének pacifikálását egy kisebbségeket védı garanciális rendszer alkalmazásával próbálták megoldani. Az új államok soknemzetiségő kisállamokként jöttek létre, melyek egymás közötti viszonyai és belsı fejlıdése az elsı pillanattól kezdve a nemzeti kisebbségek problémájával volt megterhelve. A világháborút lezáró békeszerzıdések kiegészítéseként, illetve a vesztes államok esetében azok részeként 17 kisebbségvédelmi szerzıdés született, melyekben minden állam kötelezte magát, „hogy a rendelkezéseket alaptörvényül ismeri el, hogy semminemő törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés ezekkel a rendelkezésekkel nem lesz ellentmondásban.” (Balogh, 1997) Annak ellenére, hogy a kisebbségek nemzetközi jogvédelme elıször az elsı világháborút követıen jelent meg, a gyakorlatban a rendszer nem mőködött. A kisebbségi szerzıdésekben a gyıztes hatalmak kisebb szövetségesei csak a nagyhatalmakkal szemben vállaltak kötelezettséget a kisebbségek védelmére, míg a vesztesek az összes szövetségesekkel szemben. A kisebbségeket nem tekintették az állam keretén belül önrendelkezéssel bíró közösségeknek. A nemzetközi jogrend elismerte ugyan a kisebbségek jogalanyiságát, de a kisebbségek panaszai jogkövetkezménnyel nem jártak. A kötelezettségeket ellátták ugyan nemzetközi jogi és alkotmányjogi garanciákkal, de az állammal szembeni jogok védelmérıl nem gondoskodtak. Az államok pedig nem tettek eleget azon kötelezettségüknek, hogy a kisebbségi szerzıdések szövegét alkotmányaikba foglalják. Annak ellenére, hogy a nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer mint rendszer nem mőködött, nagyon fontos, ma is használható tanulságokkal, illetve ma is létezı részeredményekkel szolgált. A legfontosabb tanulság, hogy a kisebbségek helyzetének alakulása nem egy-egy ország belügye csupán, hanem nemzetközi súlyú kérdés, melynek megfelelı kezelése az európai országok közötti jó viszony és Európa belsı békéjének záloga. A második világháborút követıen a küzdelem nem a nacionalizmus, a nemzeti és nemzetiségi ellentétek síkján folytatódott, hanem a különbözı társadalmi berendezkedéső világok egymás elleni harcában öltött testet. Az európai háború befejezésétıl a békekötésig, ugyanúgy, mint az elsı világháborút követıen, két év telt el, mely egyszerre hordta magában a demokratikus átalakulás ígéretét és a diktatúra kialakulásának lehetıségét is. Az 1947-ben megkötött békeszerzıdés gyakorlatilag az 1937 elıtti határokat állította helyre, tehát a kisebbségek ugyanabban a pozícióban maradtak, helyzetüket viszont súlyosbította, hogy a szovjet megszállási övezetben az 1940-es évek végétıl sztálini típusú kommunista diktatúrák épültek ki. A kisebbségvédelem nem jelent meg a békeszerzıdésekben, de egyáltalán a nemzetközi jogból is kiszorult. Az ENSZ Alapokmánya és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata csak általában a diszkriminációt és az általános emberi jogok megsértését tiltotta. Az elsı ENSZdokumentum, mely tételesen is említést tett a kisebbségek jogairól, az 1966. december 16-án elfogadott állampolgári és politikai jogok nemzetközi paktuma volt, mely így fogalmazott: „Azokban az országokban, amelyekben etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek vannak, a kisebbségekhez tartozóktól nem lehet megtagadni, hogy ugyanazon csoport más tagjaival együtt alkalmazzák kultúrájukat, megvallják vallásukat és gyakorolják szertartásaikat,

99

valamint, hogy használják anyanyelvüket.” Addig azonban a kommunista diktatúrák a legszélsıségesebb asszimilációs politikát folytatták, gyakorlatilag minden nemzetközi kontroll nélkül. A nemzeti kérdés csak a nemzetközi enyhülési folyamattal kerülhetett újra napirendre, az 1970-es, 1980-as években, egyelıre azonban nem változtatva a kisebbségi politika gyakorlatán. Egyértelmő történelmi tapasztalat, hogy a fejlıdés feltétele a feszültséggócok kikapcsolása. Nyilvánvaló, hogy a globális szintő, például az ENSZ kereteiben létrejött jogi szabályozás csak nagyon általános lehet, elvi szinten mozoghat, kielégítı konkrét védelmet egyetlen speciális helyzetben lévı kisebbség számára sem nyújthat. Ez a jellemzı a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmányára, vagy az ENSZ Közgyőlésének 47/135. számú határozatában foglalt deklarációjára. A kontinentális, európai sajátosságokat már jobban figyelembe vette a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (1992), vagy az Európai Kisebbségvédelmi Egyezménytervezet (1994), melyek komoly elırelépésnek tekinthetık abban az irányban, hogy az általános emberi jogvédelem kiegészülhessen a kisebbségek speciális jogvédelmi rendszerével. Az államközi és állami szint alkalmas olyan kérdések szabályozására, mint például az anyanyelvi oktatás és az oktatási feltételek megteremtése (oktatók képzése, tankönyvellátás, diplomák kölcsönös elismerése stb.). Az elsı három szint legnagyobb jelentısége abban van, hogy egy „kisebbségbarát” nemzetközi normarendszer megteremtésével, mely normarendszert a nemzetközi jog közvetítheti az egyes államok közjoga felé, jótékonyan befolyásolhatja többségi és kisebbségi nemzetek egymás közötti viszonyának alakulását. Vannak azonban olyan kérdések, melyeket még az államinál is alacsonyabb szinten lehet eredményesen megoldani. Mivel azonban ez a szint a valódi csoportérdekek megfogalmazódásának szintje, ez ütközik a legnagyobb ellenállásba. Az Európa Tanács közgyőlésének 1201. számú ajánlása, a nemzeti kisebbségek jogairól szóló kiegészítı jegyzıkönyv 11. cikkének szövege így fogalmaz: „Azokban a régiókban, ahol többségben vannak, a nemzeti kisebbséghez tartozó személyeknek joguk van arra, hogy alkalmas helyi, illetve autonóm igazgatásuk vagy különleges státusuk legyen, mely megfelel a sajátos történelmi és földrajzi helyzetnek, és összhangban van az állam belsı jogával.” Az autonómiára törekvéseket azonban egyelıre két oldalról is erıs támadások érik. Egyrészt nyugat-európai államok, mint a globalizációval és az integrációs folyamattal ellentétes tendenciára tekintenek rá, másrészt Kelet-Európa politikai gyakorlatában, különösen azokban az országokban, melyek demokratizálódása még nagyon is kezdeti stádiumban van, mint a szeparatizmus szinonimája jelenik meg. Ha a megvalósult, és a nyugati államokban általában nehezen és sokszor véres események által kiküzdött, már mőködı példákat (pl. Dél-Tirol, Korzika) és a szomszédos országok magyar kisebbségeinek politikai programjait tekintjük, az alkalmazott vagy kívánt rendezı elv mindegyikben az autonómia. Ezek a közösségek számbeli arányukat, belsı társadalmi struktúrájukat, az ország gazdasági és politikai életében való jelentıségüket tekintve is rendkívül eltérı helyzetben élnek. Ugyanakkor közös bennük az a fölfogás, hogy az európai integrációba való betagozódásukat és fejlıdésüket regionális gazdasági és tájegységi szervezıdés keretei között látják biztosítottnak, melynek mintegy feltétele az önigazgatás. „A nemzetiségi önkormányzat, az intézményi autonómia, a szakmai és politikai szervezetek, a területi autonómia mind eszközei lehetnek ennek. Használatukat a mindenkori politikai aktualitásnak kell formálnia.” (KMKSZ, 1993) A magyarországi nemzetiségek mind a nemzetközi viszonyok alakulását, mind pedig a magyarországi rendszerváltozást kedvezınek értékelték nemzeti törekvéseik szempontjából. Maguknak is meg kellett azonban küzdeniük a pártállami nemzetiségi politika kedvezıtlen utóhatásaival és az elırehaladott asszimilációval. 1991-ben az Antall-kormány állásfoglalása tartalmazta a nemzetiségi politika új irányelveit: „A Magyar Köztársaság az asszimilációs politika bármely fajtáját elvetve, érdekelt a nemzeti és etnikai kisebbségek közösségi

100

tudatának erısödésében, identitásuk fenntartásában, illetıleg abban, hogy szabadon tartsanak kapcsolatot anyaországaikkal, anyanemzeteikkel. A kormánynak meggyızıdése, hogy a kisebbségek helyzete – az általános emberi jogok érvényesülése mellett – a népcsoportjogok biztosításával rendezhetı.” 1993-ban megszületett a 77. tc. a „nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól”, mely „annak tudatában, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek együttélése a többségi nemzettel a nemzetközi biztonság alkotó eleme, kinyilvánítja, hogy a nemzeti és etnikai önazonossághoz való jogot az egyetemes emberi jogok részének tekinti; a nemzeti és etnikai kisebbségek sajátos és közösségi jogai alapvetı szabadságjogok, amelyeket tiszteletben tart és mindezeknek a Magyar Köztársaságban érvényt szerez.” 1995-ben feloszlottak az addigi nemzetiségi szövetségek, és létrejöttek a nemzeti és etnikai kisebbségek országos önkormányzatai. A helyi önkormányzatokra támaszkodó országos önkormányzatok elıtt ezzel megnyíltak a valódi önigazgatás lehetıségei. (Tilkovszky, 1998) A gyakorlati munkában azonban még számos ellentmondás tapasztalható. Nem oldódott még meg, az ombudsman intézménye kivételével, a kisebbségek parlamenti képviselete, nem mindig problémamentes az együttmőködés a területi és a kisebbségi önkormányzatok között, és esetenként továbbra is gondot okoz többség és kisebbség egymással szembeni elıítéletes magatartása. Ezek a kérdések a magyar kisebbségi politikában továbbra is megoldásra várnak. Alapfogalmak és szakkifejezések nemzet – nemzetállam nemzeti kisebbség – etnikum diszkriminatív, restriktív, koncesszív, disztributív nemzetiségi politika egyéni és kollektív jogok a kisebbségi kérdés jogi szabályozásának globális, kontinentális, bilaterális és regionális szintje Kérdések





Mit nevezünk kisebbségnek? Mitıl függ a kisebbségek helyzete, többség és kisebbség egymáshoz való viszonya? Melyek a kisebbségi jogok forrásai? Milyen új problémák jelentkeztek a kisebbségi kérdés kezelésében az utóbbi évtizedben Európában és Magyarországon?

Ajánlott irodalom A. Gergely András: Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997. Balogh Artúr: Jogállam és kisebbség. Budapest–Kolozsvár, Kriterion, 1997. Fukuyama, F.: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa, 1994. Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998.

101

3.3. Politikai kommunikáció és információ: médiapolitika és nyilvánosság Ma, a tömegkommunikáció korában a politika és a kommunikáció közötti kapcsolat és az egymástól való kölcsönös függés olyan szintet ért el, amely fél évszázaddal ezelıtt szinte elképzelhetetlen volt. A 20. század második felében a társadalom és a tömegkultúra radikális változása olyannyira megváltoztatta a politika jellegét és egyben a szellemét is, hogy nagyon nehéz elképzelni olyan politikát, amely nincs „mediatizálva”. Politikai intézmények, kormányok, elnökök, pártvezérek, a választásokon szereplı jelöltek, tehát a politika összes résztvevıje kommunikál, hiszen funkciójuk és feladtuk szerint ık a közügy képviselıi és irányítói, és ahhoz, hogy elnyerjék és meg is tartsák a nép bizalmát, nyilvános vitába kell szállniuk az ellenfeleikkel. A politika színpadát meghódította a tömegtájékoztatás, hiszen a színielıadás szabályait kényszeríti arra a kommunikációra, amit a politika szereplıi az állampolgároknak, a nyilvánosságnak szánnak. A politikai kommunikáció kifejezés, mely két ismert szó kombinációja, segít abban, hogy a kommunikáció (sajtó, televízió, információ) és a politika (pártok, képviselık, parlament) világa között kölcsönös összefüggést tudjunk teremteni. Olyan területeket érint, amelyek a politológiától a szociológiáig, a közvélemény területétıl a pszichológiáig és a reklámig terjednek. Interdiszciplináris, komplex területrıl van tehát szó, mely magában foglalja a politikai cselekvés szféráját, a tömegtájékoztatás intézményeit, a szakértık tevékenységét és a tudományos világ figyelmét. A definíciója röviden így hangzik: a politikai kommunikáció a politikai rendszer, a média rendszere és az állampolgár - választópolgár által létrehozott közérdekő és politikai tartalmaknak a cseréje és konfrontációja, tehát a nyilvánosság három szereplıje közötti kölcsönhatás terméke. (Mazzoleni, 2002.) A 20. század végén, a modern társadalmakban a tömegkommunikáció meghatározó helyet foglal el. A politikai kommunikáció a társadalmi nyilvánosság problémájaként jelentkezik. „A társadalmi nyilvánosság a nyilvános kommunikáció tere és fóruma, amely személyek, csoportok és szervezetek között zajlik. A nyilvánosságban közérdekő, fontosnak vélt témákat vetnek fel és azokról nyilvános véleménycsere folyik. […] A szabad nyilvánossághoz mindenkinek hozzá kell férnie, a részvétel sem státushoz, sem pozícióhoz nem köthetı és a megnyilatkozás semmilyen speciális szaktudást nem igényelhet.” (Bayer, 1999) Közvélemény, tömegkommunikáció és politika – olyan intézmények, amelyek a modern társadalomban autonóm módon viszonyulhatnak egymáshoz a demokratikus pluralizmus és nyilvánosság szellemében. Európa legtöbb országában mind valóságosan, mind eszmeként a demokrácia és a szabadság hagyományából táplálkoznak, és ennek igen lényeges tartozéka a véleményszabadság, amely persze nem képzelhetı el a média függetlensége nélkül. A modern hatalom mind szerkezetét és mőködését, mind legitimációját tekintve rá van szorulva a társadalmi nyilvánosság intézményeire, elsısorban a médiára, melynek elsıdleges oka, hogy a demokráciában a politikai hatalom sorsa nagymértékben függ a közvélemény alakulásától, ami a társadalmi nyilvánosságban ölt testet. A hatalmon levık tehát arra törekszenek, hogy ellenırzésük alá vonják a közvélemény-formáló eszközöket. A hatékony kommunikációs rendszer létrehozásához és mőködtetéséhez megfelelı anyagi erıforrásokra van szükség, tehát a tıke és a piac is hatással van a nyilvánosság szerkezetére, vagy ahogy Marx megjegyezte: „A sajtó szabadsága azé, akié a sajtó.” (Bayer, 1999) A politikai elit számára mindenkor elengedhetetlen a feladata ellátásához a megfelelı tájékozottság. Az információk megszerzéséhez általában több csatorna áll rendelkezésre, melyek közül a demokratikus berendezkedéső országokban talán a legfontosabb az állami szféra tájékoztató rendszere. Ezt ismerte fel a háború utáni magyar politika és tudomány

102

vezetı gárdája is, amikor 1945 nyarán újjászervezték az 1930-as évek második felében, a Gallup intézet mintájára létrehozott intézményt, a Magyar Közvéleménykutató Szolgálatot. A Közép-Európában elsıként alakult – sajnálatos módon tiszavirág élető – közvéleménykutató intézet a Magyar Távirati Iroda egyik szerveként 1949 februárjáig készítette havi jelentéseit, melyekben aktuális politikai eseményekre és a közhangulatra vonatkozó válaszokat összegezték. A felmérések eredményeirıl a Közvélemény c. szemlében adtak hírt, ahol különbözı elméleti és módszertani problémával foglalkozó írások is megjelentek. A tömegkommunikációs eszközök, a média óriási szerepet játszik a társadalom közvéleményének alakításában és befolyásolásában. Ebbıl következik, hogy a médiát jelképesen „negyedik hatalmi ágnak" is nevezik, ez az elnevezés azonban mégsem helyes, hiszen a média leginkább befolyásolja, de nem maga hozza meg a politikai döntéseket. A média a tömegtájékoztatási eszközök győjtı elnevezése, tehát mind a nyomtatott és írott (újságok), mind az elektronikus (rádió, televízió, számítógépes hálózat) sajtó ide tartozik. Az elsı rendszeres sajtótermékek – hála Gutenberg tevékenységének és korszakalkotó találmányának, a könyvnyomtatásnak (1445) – a 16–17. században jelentek meg és szolgáltattak híreket. A 19. században a politikai pártok megjelenésével párhuzamosan jelentek meg az elsı pártlapok, amelyek már a mögöttük állók támogatásától függtek. A politika és a sajtó is a társadalom egyre szélesebb rétegeivel kezdett foglalkozni, és a 20. század elejétıl fokozatosan jelentek meg a tömegigényeket kielégítı lapok. A két háború között új találmány indult világhódító útjára: a rádió, mely forradalmasította a tömegtájékoztatást. A televíziózás tömeges mérető elterjedése (az 1950-es évek második fele) az egész társadalomra hatással volt: a politika mindenki számára elérhetı, látható és hallható közelségbe került, mindennapi életének része lett. A média mint közvetítı világszerte a tudományos élet és a mindennapok középpontjába került. Elsıdleges funkciója a hír- és információközvetítés, közvetetten azonban tömeg- és tudatbefolyásoló hatása, illetve feladata is van. Mindenféleképpen kétirányú társadalmi szükségletet elégít ki: a mindenkori politikai hatalomnak szüksége van arra, hogy tájékoztasson, az embereknek pedig igényük van arra, hogy híreket, információkat kapjanak. A polgári demokráciákban – a háborús idıszakoktól eltekintve – a sajtó önálló hatalmi ággá fejlıdött, a totális államokban, mint a náci Németország vagy a Szovjetunió, hatalmi eszközzé vált. Magyarországon a média mint önálló „hatalmi ág” a rendszerváltozásig nem létezett, a sajtó csupán az állam egyik legerısebb befolyásoló, véleményt orientáló eszköze volt. A modern képviseleti demokráciákban – így Magyarországon is – a tömegtájékoztatás meglehetısen fontos és meghatározó helyet vívott ki magának. A társadalom tagjai nagyrészt a média segítségével ellenırizhetik a hatalom tevékenységét és mőködését. Ezzel nagy politikai szerep és felelısség hárul a tömegtájékoztatásra. A felgyorsult híráramlás, a vizuális és verbális információk könnyebb befogadhatósága következtében a média képes a valóságot eltúlozni, deformálni. A médiadömping ellen a közönség apátiával védekezik. „Szomorú kortünet, hogy míg az amerikaiak döntı többsége felháborodott, amikor értesült a Nixon és társai elkövette jogsértésekrıl (Watergate), az Irangate idejére már az emberek zöme annyira cinikussá vált, hogy tudomásul vettük legfelsıbb szintő becsapatásunkat.” (Aronson,1992) A tömegkommunikáció eszközei nyújtják a keretet ahhoz, hogyan értelmezze az egyén a világot és hogyan rendezze el saját tapasztalatait. Az állampolgár számára adódó problémák és a róla formálódó vélemények nyelvi és tartalmi megfogalmazódása is egyre nehezebben képzelhetı el a tömegkommunikáció aktív, alakító közremőködése nélkül. Az átlagpolgár kész képet kap a világról a tévé, a rádió és a sajtó jóvoltából. S noha vannak különbségek a képben, az alapkontúrok legtöbbször ugyanazokból a sablonokból épülnek fel. A fogyasztói társadalom világa a reklám, a divat, a politikai show-k, a kívülrıl irányított egyének

103

uniformizált világa. A klasszikus értelemben érett politikai közvélemény igazi megjelenési helye ma a tömegkommunikáció csatornáin van, nagy kérdés azonban, hogy a pénz, a nagypolitika befolyásától nehezen szabaduló tömegkommunikáció valóban átvállalja-e, át tudja-e vállalni ezeket a feladatokat. A szavaknak nagy hatalmuk van, csak megfelelıen kell használni ıket. Ha a meggyızı jól alkalmazza a meggyızés különbözı elméleteit, illetve megfelelı idıben a megfelelı szavakat használja, nagy valószínőséggel meglesz fáradozásainak eredménye. Már Arisztotelész is foglalkozott a meggyızés elméletével. Három tényezıjét különböztette meg: forrás (ethos), üzenet (logos) és a közönség érzelmei (pathos). Cicero is három tételben dolgozta ki a szónok feladatait (officina oratoris): elkápráztatni, tanítani és meghatni. Egy 1917-ben megjelent tankönyvben már azt olvashatjuk, hogy a hirdetés közönségre gyakorolt hatása ismétlés, intenzitás, asszociáció és leleményesség révén fokozható. Ezen meggyızéselméletek mindegyike épít a befogadó érzelmeire, meglévı tapasztalataira. Olyan gondolatokat közvetít, illetve úgy próbálja beállítani azokat, hogy ne legyenek ellentétesek a befogadó nézeteivel. Ez az önkéntes azonosulás, amit a sajátjához közeli érvelés vált ki a befogadóból, a legjobb eszköz a meggyızık kezében. A politikai kampányok például kitőnıen alkalmazzák ezt a taktikát. A kampány során szóba kerül a jelöltek magánélete, szakmai elımenetele, hobbija, bármi, amivel a célközönség azonosulni képes. A szavak hatalmáról sokat mond Hitler propaganda-miniszterének, Goebbelsnek a megjegyzése, amikor úgy gondolta, hogy kellı számú ismétléssel és lélektani szaktudással be lehet bizonyítani az embereknek, hogy a négyszög amit látnak az valójában egy kör, hiszen valójában mi a négyszög és mi a kör? Szavak amelyek addig gyúrhatóak, míg a dolgokat kellı mértékben álcázzák. (Aronson, 1992.) A szavak hatalmát manapság a média közvetíti a leghatékonyabban. Hogy a tömegkommunikáció milyen meggyızı erıvel rendelkezik, azt a statisztikák és kísérletek bizonyítják a legmeggyızıbben. A modern tömegkommunikáció legkritikusabb pontja a reklámdemagógia. A reklám különös kiváltsággal ruházza fel a testületi beszédet (corporate speech). A közönség maximális növelésére és a költségek minimalizálására törekedı reklámipar a kiscsoportokat legfeljebb korlátozott mértékben szolgálja ki. A „kisebbségi érdekeket” kiszolgáló sajtóközlemények, rádió- és tévémősorok, könyvkiadói kezdeményezések nemcsak mennyiségileg kerülnek olykor kisebbségbe, hanem néha minıségileg is. A rádióban és a televízióban a reklám lassan minden mősort a maga szolgálatába állít. S mivel a programok sikerét elsısorban a hallgatók és a nézık számarányán mérik, a kísérletezés létjogosultságát elsısorban mennyiségi szempontok biztosítják. Arra pedig soha nincs elég idı, hogy valamit mélységében bontakoztassanak ki. Ez különösen akkor elgondolkoztató, ha figyelünk arra, hogy a televíziómősorok esetében a narráció logikáját megzavaró vágások – „sőrítések” – hány híg reklámnak csinálnak helyet. Ha heti 30 órát nézzük a televíziót, akkor körülbelül 38 000 hirdetést nézünk meg egy év alatt. Ez naponta körülbelül száz hirdetést jelent. Ehhez jön még kb. 100–300 reklám a rádióból és a különbözı újságokból, folyóiratokból. Ezeknek a reklámoknak és hirdetéseknek a célja azonban nem a vásárlóközönség tárgyilagos tájékoztatása; így az emberek nem képesek biztonsággal megkülönböztetni az egyenes beszédet, a becsületes versenyt a csalástól. A tömegkommunikáció tartalma alakítja ki a közönség politikai és szociális érdeklıdését és értékrendjét. Az elektronikus média alapjában véve átcsúszik a szórakoztató ágazatba. Bár a közszolgálati adókat törvény kötelezi arra, hogy információs alapellátást nyújtsanak, ez nem mindig valósul meg. A kereskedelmi társaságokkal folytatott versenyben végsı soron a

104

hallgatottsági és nézettségi index a perdöntı, s ennek megfelelıen a mősorok és mősorszerkezetek is hasonulnak egymáshoz. Érvényes ez a politikára is, hiszen a gyakorlat azt mutatja, hogy a politikai háttérre specializálódott tévémősorokat olyan idıpontokban sugározzák, amikor vagy csak gyerekek ülnek a készülékek elıtt, vagy már csak azok vannak ébren, akik az orvosok szerint „szenilis ágykerülésnek” nevezett szindrómában szenvednek. Amennyiben fımősoridıben egyáltalán szó kerül még politikáról és politikai információkról, azokat két vonatkozásban is személyhez kötik. Az adás fıszereplıjévé egyre inkább az válik, aki az információkat tálalja, amit pedig bemutatásra méltónak ítélnek, az a politikus, mint médiasztár. Természetesen mindez nemcsak az elektronikus médiára vonatkozik, hanem a nyomtatott bulvárújságírásra. Külsı formájában ez is a sok színes képet kedveli, míg tartalmában semmitmondó. A modern médiarendszer egész lényegébıl következıen csak azt tudja kiválasztani, amit meg lehet mutatni, ami sokkolja vagy felizgatja az embereket. Nem arra teremtették, hogy megmagyarázzon olyan bonyolult vagy elvont konstrukciókat, mint amilyen például az európai egyesülési folyamat, melyet egyfajta, szabad szemmel nem látható, kamerával pedig nem rögzíthetı növekedés jellemez. A média a politikusok arcát mutatja be, anekdotákról és közjátékokról számol be, olyan kérdéseket vet fel, hogy vajon az amerikai elnök kijön-e az orosszal. Ez persze mindenekelıtt az elektronikus médiára érvényes, amelyhez tömeghatékonysága miatt különösen kötıdnek a politikusok. Amint az a képernyın jól nyomon követhetı, a politika ehhez egyre jobban alkalmazkodik is: rendezvényeit médiaeseményként szervezi meg. „Egy nemzetközi konferencia olyan győlés, ahol semmi sem dıl el, ahol nyilatkozatokat tesznek közzé, amelyekben alig történik valami, hiszen mindenkinek el kell fogadnia ıket, s ahol az jelenik meg gyıztesként, aki a legjobban tudta manipulálni a médiát” – nyilatkozta némi túlzással egy francia politikus. Mindebbıl azt elfogadhatjuk, hogy a politika, amely ma nagyrészt kommunikáció, különösen nagy figyelmet fordít a tömeghatású médiára. Minél inkább elıretör azonban a szórakoztatás a médiaszektorban, minél magasabbra csap egy olyasfajta információáradat, amely a fontos és mellékes anyagokat egyenlı mértékben zúdítja csatornáin át a fogyasztókra, annál jobban nı a válogatás és orientálás iránti igény is. Egy komoly újság közöl olyan részleteket, magyarázatokat is, amelyek nélkül a döntések nem érthetık, és amelyek az Internet honlapjain sem találhatóak. Az újság nemcsak információkat szolgáltat az olvasónak, hanem koordinátarendszert is ad, amelynek segítségével az olvasó egyáltalán megítélheti, mennyire fontosak ezek az információk. A média a klasszikus hatalommegosztás rendszerében ténylegesen nem tekinthetı a „negyedik hatalmi ágnak”, ugyanis nincsenek hatalmi jogosítványai, mint pl. a parlamentnek vagy a kormánynak, azonban mőködése nagyon lényeges eleme a demokratikus társadalomnak. Többirányú csatornaként funkcionál, kitöltve a politikai-hatalmi rendszerben lévı légüres teret. Biztosítja az egyes hatalmi ágak, illetve a hatalom és a társadalom (a közvélemény) közötti információszállítást és bizonyos fajta ellenırzést és kontrollt. A sajtóbefolyás lehetıségei azonban – a demokrácia kényes hatalmi egyensúlyának megóvása érdekében – korlátozottak, ami azonban nem sérti és csorbítja a szólás- és sajtószabadságot, sokkal inkább a média feletti politikai-gazdasági befolyástól óv. Az ún. médiatörvények megakadályozzák a médiapiac feletti teljes rendelkezést, ily módon biztosítva a minél objektívebb tájékoztatást. Magyarországon 1996 februárja óta létezik médiatörvény, mely meghatározza a rádiózás és televíziózás új szervezeti kereteit, piaci szabályait. A törvény elıírásai alapján létrehozták a felügyeleti rendszert, részvénytársasággá alakították a közszolgálati rádiót és televíziókat, a piaci szabályok egy részének érvényesítését azonban nem rendezte a törvényhozás.

105

A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény célja „a szabad és független rádiózás és televíziózás, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tájékoztatás függetlensége, kiegyensúlyozottsága és tárgyilagossága, a tájékozódás szabadsága, valamint az egyetemes és a nemzeti kultúra támogatása, a vélemények és a kultúra sokszínőségének érvényre juttatása […], továbbá a tájékoztatási monopóliumok kialakulásának megakadályozása”. Az ORTT a médiapiac legfıbb döntéshozó és ellenırzı szerve. Elnökét és tagjait a parlament választja. A testület elnökét a köztársasági elnök és a miniszterelnök együttesen jelölik, többi tagját pedig az országgyőlési képviselıcsoportok, mindegyik egyet-egyet. Ha akár a kormánypárti, akár ellenzéki oldalon csak egy képviselıcsoport van, az két tagot jelölhet. A testület minimális létszáma öt fı. Feladatait a törvény a következıkben határozza meg: - ellátja a mősorszolgáltatási jogosultság és a kormányzati rendelkezésben lévı mősorszolgáltatás céljára biztosított mőholdas csatornák pályáztatásának és a pályázat elbírálásának feladatát; - ellátja a törvényben elıírt felügyeleti és ellenırzési feladatokat; - panaszbizottságokat mőködtet az eseti bejelentések kivizsgálására; - mősorfigyelı és -elemzı szolgálatot mőködtet; e szolgálat által végzett vizsgálatok és értékelések rájuk vonatkozó teljes anyagát a Magyar Rádió Közalapítványának, a Magyar Televízió Közalapítványnak, a Hungária Televízió Közalapítványnak, a Magyar Távirati Iroda Részvénytársaságnak, valamint a közszolgálati mősorszolgáltatóknak folyamatosan és térítésmentesen átadja; - véleményt nyilvánít a frekvenciagazdálkodással és a távközléssel kapcsolatos jogszabályok tervezetérıl; - külön törvényben meghatározott számú tagot jelöl a Nemzeti Hírközlési és Informatikai Tanácsba; - ellátja a mősorszolgáltatási szerzıdésekkel összefüggı feladatokat; - nyilvános nyilvántartást vezet a mősorszolgáltatási szerzıdésen alapuló, illetıleg a nyilvántartásba vett mősorszolgáltatásokról és mősorelosztókról; - rendszeresen ellenırzi a vele kötött mősorszolgáltatási szerzıdések megtartását; - állásfoglalásokat, javaslatokat dolgoz ki a magyar mősorszolgáltatási rendszer fejlesztésének elvi kérdéseire vonatkozóan, ideértve a sokcsatornás vezetékes rendszereket, valamint az audiovizuális ágazattal való összefüggéseket is, és részt vesz e területtel kapcsolatos döntések elıkészítésében; - kezdeményezi a fogyasztóvédelemmel és a tisztességtelen piaci magatartás tilalmával kapcsolatos eljárásokat; - biztosítja a központi költségvetés tervezéséhez és végrehajtásának ellenırzéséhez szükséges információkat; - megállapítja a mősorelosztással, valamint a mőholdas terjesztéssel történı mősorszolgáltatás díjának mértékét, és ezt közzéteszi; - ellátja e törvényben, illetve az e törvény felhatalmazása alapján kiadott más jogszabályban meghatározott egyéb feladatait. A médiatörvényben foglaltak szerint tehát Magyarországon az ORTT a média legfıbb döntéshozó és ellenırzı szerve. Adatvédelem – információszabadság – nyilvánosság Az információszabadság fogalma azt jelenti, hogy jogunk van a közérdekő információkat megismerni, jogunk van arra, hogy a hivatalos iratokba betekintsünk. Az állam, mely

106

adónkból tartja fenn önmagát, mőködését nem titkolhatja a társadalom elıl. A sajtónak, az újságírónak kötelessége tiszteletben tartani a polgárok magánéletét, hivatási-szakmai és erkölcsi kötelessége – akár konfliktusok árán is – a közérdekő adatokat a társadalom elé tárni. Az adatvédelem és az információszabadság kétarcú a sajtó szabadsága tekintetében: a személyes adatok védelme korlátozza a szabadságot, van némi tudásellenes éle is, míg az információszabadság a jogintézmények között a szabad sajtó egyik legfontosabb alkotmányos védelmezıje. Ha e két – egymást voltaképpen feltételezı – szabadságjogot együttesen tekintjük, közös „filozófiájuk” aforisztikusan a következıképpen fogalmazható meg: Az adatvédelem és az információszabadság együttes értelme az, hogy a polgár maradjon átlátszatlan az információs forradalmak utáni világban is, míg az állam, a közhatalom váljék áttetszıvé. (Majtényi, 1997/2.) A politikai szabadság és a nyitott társadalom kölcsönösen meghatározzák egymást, s minden bizonnyal a legfontosabb feltétele annak, amit a nagykorú polgár általában szabad és valósághő információn ért, és mint ilyet méltányol. Egy nyitott társadalomban persze a tolerancia fogalmának is fontos szerepe van; azt jelenti, hogy más véleményeket, más meggyızıdéseket és hiteket is érvényesülni engedünk, anélkül hogy saját nézeteinket és életvezetési szokásainkat fel kellene adnunk. A liberális, nyitott társadalmi rend lényege és legfıbb célja az, hogy az alkotmány, a törvények, valamint a törvényes viszonyok fenntartásáért végzett tevékenység révén gondoskodjon a polgárok együttélése során a szabadság tiszteletben tartásáról, de ne írja elı nekik, hogy tartalmi, politikai vagy vallási ügyekben mit gondoljanak, beszéljenek, higgyenek. Egy ilyen berendezkedés értelmében a hosszú évszázadok alatt kiharcolt sajtószabadság a felvilágosodás és a francia forradalom óta egyre erısödı alapvetı jog lett az amerikai, majd az európai államok alkotmányában, s szorosan összefonódik a polgárok gondolat- és véleményszabadságával. Az objektivitásra törekvés és az igazsághoz való hőség, a szabadság és a hozzátartozó felelısség olyan kritériumok, amelyeknek tartós és erıs vezérelvként kell szolgálniuk a nyilvánossággal folytatott párbeszédben. Más vezérelvekkel aligha helyettesíthetık, ha ugyanis a közrend legfıbb mércéjének olyan értékeket tennénk meg, mint a nemzet, a nacionalizmus vagy egy bizonyos hit, akkor az emberek együttélése során a szabadság hamarosan megkérdıjelezıdne. Az adatvédelem alapjai Az információszabadság elveit a felvilágosodás eszméibıl szokták levezetni, eredeti jogi forrását azonban nem az angol, a francia vagy az amerikai felvilágosodásban találjuk, hanem Svédországban, ahol is a világon elıször az 1766-os sajtószabadság-törvény mondta ki, hogy minden svédnek joga van a hivatalos iratokat megismerni (erre kétségkívül csakis azért kerülhetett sor, mert 1718–1772 között Svédországot parlamenti uralom jellemezte, vetélkedı pártokkal). A francia forradalom emberi jogi deklarációjának 14. pontja az állam gazdálkodásának átláthatóságát hirdette meg: a polgároknak joguk van ahhoz, hogy a közkiadások szükségességét akár személyesen, akár képviselıiken keresztül megvizsgálják, azokhoz hozzájáruljanak, felhasználásuk módját ellenırizzék. Az államnak, a kormányoknak, a tisztviselıknek és a hivataloknak el kell viselniük, hogy munkájuk a teljes nyilvánosság elıtt zajlik, döntéseik folyamatosan nyilvánosságra kerülnek, így megismerıdnek. Az információszabadság tehát azt jelenti, hogy a közérdekő információk mindenki számára megismerhetık, nem kell hozzá személyes érintettséget felmutatni. Az állam mőködését, a közpénzeket és a közvagyont érintı információk pedig közérdekőek, tehát nyilvánosak. Ennek az érvényesítésében az Állami Számvevıszék, az adatvédelmi biztos és a

107

tömegkommunikáció szövetségesek. Ha a tízmillió magyar állampolgár közül akár csupán egyetlen személy igényli egy közérdekő adat kiadását, azt sem az államigazgatás, sem a közigazgatás nem tagadhatja meg: a tájékoztatás nem lehetıség, hanem kötelezettség, amit vita esetén akár bírósági döntéssel is ki lehet kényszeríteni. Ha a hivatal akadályozza a közérdekő tájékoztatást, az adatvédelmi biztoshoz lehet fordulni. Az adatvédelmi biztosok Az ombudsman intézményének története 1809-ben kezdıdött Svédországban. Az ombudsmanok – itt csak a parlamenti biztosokról szólhatunk – egyrészt visszavesznek valamit a közigazgatás és a törvényhozás között szakismeretben és információs bázisban, hatalmi súlyban csaknem reménytelenül a szakbürokráciák javára történt hatalmi súlyponteltolódásból, másrészt legfıbb sajátosságukat talán abban határozhatnánk meg, hogy közvetítenek a társadalom és az állam között, ide is, oda is tartoznak. Az országgyőlési biztosok erıs legitimációjú – Magyarországon kétharmados parlamenti többséggel megválasztott – állami tisztségviselık. Ezért helyzetük alapvetıen különbözik az emberjogi szervezeteknek az állam szerveit kívülrıl bíráló partizánjaitól, egyúttal – ha nem vétik el szerepüket – az állam honpolgári ellenırzésének feladatát is ellátják. Ezért jobb, ha formális jogi hatáskörrel nem is rendelkeznek. Általában is az erıs vizsgálati jogkör jellemzı rájuk döntési jogkör nélkül. Egyszerőbben fogalmazva, nem a jog nagy bunkóját használják a jogsértıkkel szemben, hanem sokkal inkább a kommunikáció, a jog szimpla kinyilvánításával, a méltányosság, az igazságosság értékeivel igyekeznek élni. Az ombudsmanok vagy általában, vagy pedig meghatározott jogok védelmében lépnek fel a közigazgatással szemben. A Lajtától nyugatra minden országban mőködik legalább egy – szövetségi államban több – adatvédelmi biztos vagy ahhoz lényegileg hasonló intézmény. Közép-Kelet-Európában a magyar az elsı ilyen intézmény. A magyar adatvédelmi biztos ellenırzi az adatvédelmi törvény és az adatkezelésre vonatkozó egyéb jogszabályok érvényesülését, kivizsgálja a neki megküldött panaszokat, bejelentéseket. Vezeti továbbá az adatvédelmi nyilvántartást. Az adatvédelmi biztos minden olyan jogszabálytervezetet véleményez, amely az információszabadsággal vagy a személyes adatok védelmével kapcsolatos, továbbá javaslatokat tesz jogszabály megalkotására, módosítására. Titokfelügyeleti jogkörében véleményezi a titokköri jegyzékeket, javaslatot tesz a minısített adatfajták bıvítésére vagy szőkítésére, valamint ajánlást tehet a minısítés feloldására. Ebben a tekintetben ajánlása túlmegy az úgynevezett „gyenge” ombudsmani eszközökön, hiszen ez ellen az ajánlás ellen, ha azt a minısítı nem fogadja el, magának a minısítınek, a titkosítónak kell harminc napon belül bírósághoz fordulnia (a perre a Fıvárosi Bíróság illetékes). Ha az adatvédelmi biztos jogellenes adatkezelést állapít meg, az adatkezelıt felszólítja az adatkezelés beszüntetésére. Az adatkezelı köteles haladék nélkül megtenni a szükséges intézkedéseket. A megtett intézkedésekrıl harminc napon belül tájékoztatja az adatvédelmi biztost. Az adatvédelmi biztos minden olyan helyiségbe beléphet, ahol adatkezelés folyik, jogainak gyakorlását az adatok titkos minısítése nem akadályozza. Az adatvédelmi biztos a felettes szervhez fordulhat, a nyilvánosság támogatását kérheti, ha ajánlását nem fogadják el. Természetesen joga van büntetı feljelentést is tenni. A személyes adatok védelme

108

Személyes adat a természetes személlyel kapcsolatba hozható adat, az abból levonható és ugyancsak az érintettre vonatkozó következtetés. Ha az adatot személyes jellegétıl megfosztották, a továbbiakban nem tekinthetı személyes adatnak, ám ha az adat és a személy között a kapcsolat helyreállítható, az adatkezelés során az adatot továbbra is személyes adatnak kell tekinteni. A személyes adatok az Alkotmány (59. §) és a törvények (Magyarországon az 1992. évi LXIII. törvény) védelme alatt állnak. Az az adat, mely meghatározott személyhez nem köthetı, nem áll védelem alatt. Ebbıl következıen, amint az adatkezelés célja lehetıvé teszi, személyes jellegüktıl meg kell fosztani az adatokat, anonimizálni kell ıket. Az ilyen (például statisztikai) adat felhasználását az adatvédelmi jogszabályok már nem korlátozzák. Különleges adatnak azokat a személyes adatokat nevezzük, melyek az ember személyiségét mélyebben érintik, sérelmüket nehezebben viseljük, ezért ezek az adatok fokozott védelemre tarthatnak számot. Személyes adat az érintett beleegyezése esetén kezelhetı. A szakirodalom szerint, de ezt állapíthatjuk meg a magyar törvény alaposabb elemzésébıl is, megkívánandó az adatalany „informált beleegyezése”, amit a magyar nyelvhelyességnek inkább megfelelı fordulattal talán tudatos beleegyezésnek mondhatnánk, és ami azt jelenti, hogy az a személy, akire az adat vonatkozik, pontosan tudja, hogy mihez adta a beleegyezését. A személyes adatok kezelése tekintetében fı szabályként az információs önrendelkezési jogot kell mindenkinek tiszteletben tartani. Eszerint magunk rendelkezünk adatainkkal. Általában bármely módon kinyilváníthatjuk hozzájárulásunkat az adatkezeléshez, akár ráutaló magatartással is (például az interjú alanya azáltal, hogy szóba áll az újságíróval). Megkövetelendı azonban az úgynevezett „informált beleegyezés”, ami azt jelenti – röviden –, hogy a beleegyezésnek ténylegesnek, nem pedig formálisnak kell lennie. Az érzékeny adatok kezelésénél írásos beleegyezést kíván meg a jog. A sajtó és a titoksértés Noha mind az európai joggyakorlatban, mind pedig különösen az USA joggyakorlatában a sajtószabadság eszméje elıtt többször is engednie kellett az állam titokérdekének, az újságírónak tisztában kell lennie a büntetıjogi korlátokkal és fenyegetésekkel. A bőnügyi újságírás mindenütt a világon keskeny ösvényen jár, ha tiszteletben kívánja tartani a személyes adatokhoz főzıdı jogokat. Ez annál is nehezebb, mert ma Magyarországon nincsenek hatályban olyan megnyugtató ágazati jogi szabályok, melyek megfelelı eligazítást adnának abban a tekintetben, mi jogos és mi nem az. Ez persze nem mentesíti sem a szerkesztıt, sem pedig az újságírót a Btk.-ban, illetve az Adatvédelmi törvényben meghatározott felelıssége alól. Az újságnak mind az áldozatok, mind pedig a gyanúsítottak személyiségi jogait tiszteletben kell tartania. Az emberi jogok elkötelezettjeinek pedig tudomásul kell venniük, hogy rendırségi, illetve bőnügyi újságírás nélkül újságot majdnem lehetetlen eladni. A társadalmi igény és az alkotmányos jogok között létezik járható út. A törvénytisztelı újságírót (és a rendırt is) kettıs követelmény köti: a személyiség tisztelete (az információs önrendelkezési jog) és az ártatlanság vélelme. A rendırségnek kötelessége és joga a gyanúsítottakat körözni, eltőnt személyeket akár a sajtó támogatását kérve felkutatni, a személyes adatok e tekintetben jogszerően nyilvánosságra hozhatóak. Az állam hatalmából részesedık, közfeladatot ellátó személyek, de a közszereplık is ebben a tekintetben is nagyobb nyilvánosságot kénytelenek elviselni. Ha pedig a bőnösséget jogerıs bírói ítélet állapította meg, ez közérdekő adat, és a társadalmat errıl – igénye szerint – tájékoztatni kell. Az érdekelt kérelmére tájékoztatást kell nyújtani arról is, ha az eljárás számára kedvezı eredménnyel zárult. (Majtényi, 1997)

109

Az államtitkot jogosulatlanul megszerzı, felhasználó, illetéktelen számára hozzáférhetıvé tevı vagy illetékes részére hozzáférhetetlenné tevı személy egytıl öt évig büntethetı. A gondatlan államtitoksértı egy évet kaphat. Aki a szolgálati titkot jogosulatlanul megszerzi, azt jogosulatlanul felhasználja vagy illetéktelen személy részére hozzáférhetıvé teszi, egy évig terjedı szabadságvesztéssel vagy pénzbüntetéssel büntethetı [Btk. 222. § (1)].

Alapfogalmak és szakkifejezések politikai kommunikáció média – „negyedik hatalmi ág” a média mint közvetítı médiatörvény közvélemény – tömegkommunikáció – politika adatvédelem – információszabadság – nyilvánosság Kérdések






Hogyan lehet meghatározni a média fogalmát? Miért nem igaz, hogy a média a „negyedik hatalmi ág”? Mit jelent a szavak hatalma? Miért van szükség a nyilvánosságra? Mit jelent a személyes adatok védelme?

Ajánlott irodalom Aronson, E.–Pratkanis, A.: A rábeszélıgép. Budapest, Ab Ovo, 1992. Halberstam, David: Mert övék a hatalom. Budapest, Európa, 1988. Horváth Barna: A közvélemény ellenırzése. Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, 1939. Kukorelli István: Alkotmánytan. Budapest, Osiris–Századvég, 1994. Majtényi László: Adatvédelem, információszabadság, sajtó. Világosság 1997/2. Mazzoleni, Gianpietro: Politikai kommunikáció, Budapest, Osiris, 2002. Zsolt Péter: Média és etika. Világosság 1995/3.

110

III. A GLOBALIZÁCIÓ ÉS KIHÍVÁSAI: INTEGRÁCIÓ, MOZGALMAK, TERRORIZMUS, ISZLÁM ÉS MODERNIZÁCIÓ

TÁRSADALMI

„Ahol híján vagyunk a tényeknek, ott az érzés uralkodik. Ezentúl azonban mindenkinek kötelessége lesz az, hogy arról faggassa a jövıt, hogy mi történhet, illetve – a sors megváltoztathatatlan szükségességébıl eredıen – mi fog történni; ez pedig a személyes eszményektıl, reményektıl és vágyaktól teljességgel független.” Oswald Spengler

A globalizáció és a nyomában megindult integrációs törekvések hosszú múltra tekintenek vissza. Az ókortól napjainkig többször elıfordult, hogy egy gazdaságilag, katonailag és esetenként kulturálisan fejlettebb hatalom maga alá győrt kisebb-nagyobb régiókat, s ezekben saját politikai, gazdasági struktúráját tette általánossá. Mai modern világunkban ennek a globalizácónak az eredete és mozgató rugója az ipari kapitalizmus kialakulása és terjeszkedése, mely a 20. században a technológiai és informatikai forradalomnak köszönhetıen soha nem látott méretekben gyorsult fel. A világban manapság észlelhetı gazdasági, társadalmi, kulturális, geopolitikai stb. változások, folyamatok, jelenségek hatására egyre több olyan elmélet – politológiai jellegő jövıkép – születik, amely a hosszú távú politikai-stratégiai tervezés számára használható. Ezeknek az elméleteknek három jelentıs összetevıjét kell feltétlenül hangsúlyozni: a globális szintő összefüggéseket, a regionális tényezıt és a nemzetállam átalakuló szerepét. A globális folyamatok fel nem ismerése, helytelen értékelése vagy éppen elhanyagolása beláthatatlan következményeket vonhat maga után, ezért tartjuk szükségesnek és fontosnak a figyelmet ennek jelentıségére felhívni. A globális világrend egységesülı gazdaságot jelent, a tıke, az áru, a pénz szabad mozgását az egész világon. A 70-es évek elején bekövetkezett olajválság, illetve kıolajárrobbanás óta beszélhetünk arról, hogy megindult a világban egy újfajta gazdasági egységesülés. Ez a folyamat átrendezte az egyes országok közötti jövedelmi viszonyokat, ami azt eredményezte, hogy a vesztesek, a kıolajjal nem rendelkezı országok rohamosan eladósodtak, inflációt és gazdasági stagnálást okozva. A 80-as éveket egyrészt a nemzetközi adósságválsággal való küzdelem, másrészt (a világ nyugati felében), a neoliberalizmus szellemében, az állam befolyásának csökkentése jellemezte. A liberalizáció, a privatizáció és a dereguláció, azaz az állam kivonulása, illetve szerepének lebontása, a 90-es évek elejére kezdtek teljes egészében kibontakozni, mely a globalizációnak nevezett jelenséget eredményezte.

1. A globalizáció, mint jelenség A „globalizáció” fogalma – amely a latin globus (földgolyó) szóból származik – azokat a folyamatokat jelöli, amelyek révén a világ egyik részén zajló események, ott meghozott döntések a világ másik részén élı egyénekre nézve komoly következményekkel járnak. A globalizáció nyomán felmerülı kérdések: az ökológiai probléma, az energia- és nyersanyaghelyzet, a migráció, az egyetemes egészségügyi gondok, a népesedés negatív világtendenciái, a fegyver- és kábítószer-kereskedelem, a világgazdaság megválaszolatlan dilemmái. A globalizáció történetileg kimutatható folyamata különbözı mértékben írta át az emberiség, azaz a népek, nemzetek, egyének társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális létfeltételeit. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az emberiség egységesülése egy olyan hosszú – nem egyenletesen zajló – történelmi folyamat, amelyet konfliktusokba torkolló, érdekellentétekbıl adódó megtorpanások jellemeznek. 111

Ha egy kifejezéssel kell jellemeznünk a globalizáció mikéntjét, akkor az emberi közösségek – a városállamoktól kezdve a nemzetállamokig – közötti kapcsolatokat szükséges kiemelnünk. Egyrészt földrajzi értelemben, amit az utazók, felfedezık, hódítók, gyarmatosítók, misszionáriusok stb. nevéhez köthetünk, másrészt empirikus értelemben, amikor nemcsak az érintkezések sőrőségét, gyakoriságát, hanem azok minıségét is leírhatjuk, értelmezhetjük. A globalizáció fogalmát természetesen másként kell értelmezni az elsı klasszikus nagy civilizációk, „világbirodalmak” vonatkozásában, másként a világvallások kialakulása kapcsán, másként az európai gyarmatosítással, majd a nemzetállamok létrejöttével összefüggésben, és teljesen másként a mai, politikai értelemben vett világrendszer megvalósulása szempontjából. Tehát a történelmi fejlıdés több szakaszára – amelyek során az emberi közösségek közötti interakciók mennyiségi és minıségi tekintetben egyre kiterjedtebbekké váltak – is alkalmazhatjuk a „globalizáció” kifejezést, de ezt a következıkben a 20. század második felére – különös tekintettel utolsó negyedére – értjük. Ezekben az évtizedekben kezdett realizálódni az együttmőködésen alapuló egységesülés szükséglete a gazdaság és a politika területén. A folyamat a globális tıke megjelenésével vált kézzelfoghatóvá: a tıkeakkumuláció átalakulásának – a nemzetállami keretekbıl történı kilépésének – eredményeként az 1970-es évekre kialakult a globális gazdaság. A megvalósulás során nemzetközi szervezetek alakultak meg, és a folyamat részeként megindult a regionális integráció. A globalizáció olyan új uralmi rendszer, amely több centrumból áll, és ezek védelmében a hatalommal rendelkezık meghatározott köre – elitek – lép fel. Ez azonban – reményeink szerint – nem egy új, merev világhatalmi szerkezet kialakulását jelenti, hanem azt, hogy a gazdaság, a politika, a kultúra és a társadalom összes összetevıjének viszonyát globális összefüggésekben próbálják alakítani – napjainkban ez a komplexitás még inkább csak elméletben létezik. Tehát a globalizáció folyamatának meghatározói, irányítói deklaráltan nem új és ismeretlen hatalmi központként vagy világkormányként kívánnak funkcionálni, hanem az említett összes tényezı minıségileg új struktúráit hozzák létre. Ennek következtében a gazdasági szféra tevékenysége – és ezzel együtt a politika „módszertanának”, a kultúrának az exportja – sem korlátozódik földrajzi vagy politikai terekre, hanem a nemzetállamok a szó szoros értelmében egy homogénné váló, virtuális globális tér szereplıivé válhatnak. A globalizáció kiteljesedésével olyan sokpólusú világ kezd létrejönni, amelyet a korábban megszokott módszerekkel nem lehet ellenırzés alatt tartani. A globalizáció új társadalmi viszonyokat is teremt, mert egyének és csoportok versenyeznek egymással, hogy minél kedvezıbb pozícióhoz – és ezáltal nagyobb haszonhoz – jussanak a globalizációs folyamatban. A globalizáció önmagában is nagyon ellentmondásos folyamat, amely mindenekelıtt a gazdaság és ehhez kapcsolódva a pénzügyek, valamint az informatika és kommunikáció szférájára terjed ki. A globalizáció maga hívja életre saját ellenreakcióját: a civilizációskulturális fragmentációt. Mivel nyugati típusú hegemóniája mőszaki, informatikai, pénzügyi területen érvényesül, ezzel szemben a különbözı nem nyugati civilizációk elsısorban kulturális terminusokban határozzák meg magukat, és hangsúlyozzák a nyugati civilizációtól való különbözıségüket. Teljes mértékben igaz az a megállapítás, hogy jelenleg csak globális gazdaság (világgazdaság) létezik, nem alakult ki viszont globális társadalom (világtársadalom) és globális civilizáció (világcivilizáció) sem; ez utóbbi kettı bizonyos mértékig feltételezi egymást. A globalizációnak mint folyamatnak a történeti, politikai, gazdasági, ideológiai, kulturális és identifikációs – komplex – megközelítése, elemzése, értelmezése tárja fel a globális rendszer természetét. A globális rendszer nem más, mint egy adott idıpontban

112

(idıszakban) az alkotóelemek egymásra gyakorolt hatásának, a közöttük kialakult összefüggéseknek a hálózata. A globalizációs fejlıdés a maga teljességében új struktúrát hoz(ott) létre, amelynek alrendszereit a dinamizmus jellemzi, mivel az ezeket alkotó elemek viszonya sokszor változik. Ezekre a viszonyokra – s ezeken keresztül az alrendszerekre – kell „vigyázó szemeinket” vetnünk; kutatni, vizsgálni, elemezni ıket, hogy a változások minél konfliktusmentesebben történjenek és valóban fejlıdést eredményezzenek. A létfeltételek gyors és mélyreható változtatásával a globalizáció újabb és újabb veszélyforrásokat, feszültségeket, konfliktusokat, esetenként háborúkat gerjeszt, de megteremti a fejlıdés, az együttmőködés és ezeken keresztül a jólét változatos formáit is. A társadalmi élet különbözı szereplıi (egyének, vállalatok, pártok, egyházak, államok, civil és nemzetközi szervezetek stb.) eltérı módon reagálnak a globalizációs törekvésekre: 1.) elısegítik érvényesülését; 2.) alkalmazkodnak hozzá; 3.) tüntetnek vagy harcot hirdetnek ellene. A globalizáció-szkeptikusok a globalizáció történelmi folyamatosságát hangsúlyozzák, és semmi rendkívülit nem látnak – vagy nem akarnak látni – abban, hogy az egyetemességre törekvés egyetemes veszélyeket hordoz magában, mint például a terrorizmus globalizálódása. A globalizáció-eufórikusok pedig a meggyızıdésük szerinti nemes cél érdekében nem vesznek tudomást a korlátokról, konfliktusforrásokról, amelyek éppúgy lehetnek ideológiai, mint kulturális megalapozottságúak. A globális társadalmi-politikai szervezet eszméje három fı és egymáshoz kapcsolódó problémát vet fel: a szabályozás és ellenırzés globális rendszerének fejlıdése; az egész emberiségre kiterjedı szolidaritási formák meghatározása; a nemzeti legitimitásokon túllépı egyetemes legitimitás keresése. A globális rendszer mőködése és terjeszkedése olyan összetett folyamat eredménye, amit nem lehet csak az egyes államok gazdasági, társadalmi stb. rendszereinek összegzéseként értelmezni. A globalizáció során az államok önállósága megváltozott. Ahogy a rendır hivatása választásaként önként lemond bizonyos állampolgári jogairól, azok gyakorlásáról, úgy mondanak le önként a globalizáció folyamatában részt vevı, abba bekapcsolódó államok szuverenitásuk bizonyos elemeirıl. Amiért hosszú évszázadokig vérrel harcoltak, azt néhány év alatt önként adják fel. A nemzeti szempontok csökkennek ugyan, de köztük és a globalizáció között még ott vannak az egyre jelentısebb szerephez jutó – már említett – regionális és vallási tényezık. A kétpólusú világ megszőnése a 20. század végén a globalizáció felgyorsulását segítette. Ennek a folyamatnak a következménye ugyan az volt, hogy a kelet-európai régió történelmi hagyományainak és fejlıdésének eredményeként a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlásával új nemzetállamok jöttek létre, de a vesztfáliai típusú nemzetállam elsıdlegességét a multicentrikus államszövetségek primátusa váltotta fel. Ezzel megváltozott a nemzetállami logikán alapuló nemzetközi rendszer is. Ügyelni kell azonban arra, hogy a globalizáció által létrehozott nemzetek feletti értékeket, érdekeket, szervezeteket szükséges összhangba hozni, együtt kell mőködtetni azokkal a nemzeti hagyományokhoz kötıdı értékekkel, érdekekkel és szervezetekkel, amelyek nemcsak „túlélték” eddig a globalizációt, hanem a nehézségek, konfliktusok közepette megerısödtek. Az együtt nem mőködés ugyanis a nacionalista-populista erıket segítheti, s így a globalizáció-ellenesség országokban, régiókban legitimitást nyer. Az említett együttmőködés kereteit a globális jogrendszer alapozhatja meg. A nemzeti politikák sokasága hasonló módon érvényesült a Római Birodalomban is, amely így képes volt a globális szervezeteként mőködı impériumot fenntartani.

113

Az, ami – akár történelmi távlatokban kutatunk, akár napjaink eseményeit próbáljuk meg értelmezni – bármilyen globalizációs folyamatban közös, a konfliktusok megjelenése, „újratermelıdése” és nem egy esetben megoldhatatlansága. Ez utóbbi különösen tetten érhetı a kultúra területén. 2. Globalizáció és civilizáció A globalizáció terjedésével párhuzamosan nem véletlenül lett primátusa a civilizációk vizsgálatának, szemben az államok nemzeti kulturális jellegének vizsgálatával. A civilizációk önmagukban is globálisak, hiszen több államot fognak át, de mégsem válhatnak teljesen függetlenné a nemzeti keretektıl. Gondoljunk csak az iszlámra, amely Délkelet-Ázsiától Törökországig hányféle arcát mutatja, és az iszlám országok hányféleképp viszonyulnak a zsidó-görög-keresztény alapokon álló „nyugati” civilizációhoz. A mindennapi életben a globalizáció legközvetlenebbül a kultúra területén tapasztalható és érzékelhetı. Ma sem bizonyított, hogy az egyes nagy civilizációk elsısorban mintakövetés – kultúrák exportja –, vagy önálló fejlıdés, a kulturális minták újrafelfedezése útján jöttek-e létre. Miközben gazdasági és politikai hatásának eredményeit lehet vitatni, s még a pesszimistáknak is módjuk van egy optimista jövıképben hinni, – ami persze éppúgy lehet realitás, mint illúzió – a kultúra területén a felszínesség csillogtatásával közönségcsalogató színvonaltalanság, értéktelenség válik uralkodóvá. A kultúra meghatározó, nem egy esetben döntı tényezıje lett a külpolitikai kapcsolatoknak. Ezzel összefüggésben a nemzetközi rendszer eseményeit a különbözı kultúrákhoz tartozó államok és államcsoportok saját civilizációs normáik alapján ítélik meg. A civilizáció és kultúra fogalmát szinonim kategóriaként használjuk, azaz mindkettı magában foglalja a társadalmi fejlıdés technikai és szellemi dimenzióit. A civilizáció egyes számban, jelzı nélküli szerkezetben az egyetemességet fejezi ki, többes számú, illetve jelzıs (például „európai”, „nyugati”, „iszlám” stb.) alakja egy tágabb kulturális entitást, több szálon egymáshoz kötıdı – társadalom, vallás, tradíció, nyelv stb. – kulturális csoportokat, egy fajta kulturális szintézist jelöl. (Az egyes és többes számú szóhasználat nem zárja ki egymást.) A globális kultúra nem egyenlı a nemzeti kultúrák egyszerő összegzésével, hanem minıségileg teljesen más. A globalizáció nem teremt olyan zárt és egyedi globális kultúrát, mint amely a történelem során kialakult nemzeti kultúrákat jellemzi, hiszen legfontosabb vonása a területen kívüliség. A globális kultúra olyan mintákat hoz létre, amelyek az egyes nemzeti kultúrákon belül is egyre szélesebb körben hatnak. Ennek következménye egyfajta hibrid, amelyben különös módon keverednek a lokális identitások és a globális minták halmazai. A „nagy” kérdés, hogy miközben mőszaki, informatikai, pénzügyi területen a globalizáció folyamata egyre jobban kiteljesedik, vajon globális civilizáció kialakulhat-e, és hogy ezzel összefüggésben milyen szerepe lesz a következı néhány évtizedben a nyugati civilizációnak, megvalósul-e valamilyen módon a kulturális szintézis? Egy globális civilizáció csak úgy jöhet létre, ha képes szintetizálni a különbözı létezı kultúrákat az önkéntesség, az egyenrangú és egyenjogú szövetség szellemében. A globalizáció és ezen keresztül a világ jövıjét meghatározza, hogy milyen mértékben és hogyan valósul meg ez a szintézis, különben a civilizáció-ellenes hatások fognak érvényesülni. A problémát jól tükrözi egy olyan jelenség, amelynek következményeit rendırségi ügyként kezelik, de hátterükben kulturális különbségek állnak. Európában egyre gyakoribbak a harmadik világból érkezett bevándorlók körében az ún. becsületgyilkosságok, melyek célja a „családi becsület” helyreállítása. A közösség hagyományaitól, normáitól függ, hogy milyen bőnért kell halállal lakolnia a nınek. A

114

leggyakoribb eset a „kötelezı házasság” megtagadása, lehet válási szándék vagy egyszerő flörtölés; de arra is volt példa, hogy egy udvarló egyszerő szerenádja adta az indítékot. Az Europol egy Hágában tartott konferencián foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy miként lehet megelızni ezeket a bőncselekményeket, elemzésükre a londoni rendırség pedig külön csoportot hozott létre. Az elkövetık közül sokan hitükre hivatkoznak, miközben vallási, egyházjogi szakértık szerint a világvallások tiltják a rokongyilkosságot. Ilyen értelmő nyilatkozatot tett például a Brit Muszlim Tanács szóvivıje is. Valójában nem vallási okok állnak az ilyen gyilkosságok mögött, hanem az európaitól eltérı kultúrák és hagyományok. A Keletrıl érkezett elsı generációs bevándorlók nem képesek elfogadni a nyugati értékrendet, ami az ı leszármazottaiknak már természetes. Mindez a hagyományos férficentrikus családmodellel párosul. A Nagy-Britanniában élı etnikai közösségek közötti határok lebontásán fáradozó Dél-ázsiai Fejlesztési Partnerség nevő szervezet szerint az ázsiai fiatal nık körében az országos átlagnál négyszerte nagyobb öngyilkossági arány mögött is a családtagok halálba kényszerítési akciója áll. Még súlyosabb a helyzet a keleti országokban, például a migránsokat nagy számban kibocsátó Törökországban, ahol 4-5 naponta követnek el becsületgyilkosságot. A lokális számok ismeretében nagyon alábecsült az ENSZ adata, amely szerint a világon 2000-ben ötezer asszony vált becsületgyilkosság áldozatává. Az igazság feltárása szinte lehetetlen, mert a család vagy a közösség – amely gyakran kollektívan hozza meg halálos ítéletét – minden segítséget megad a gyilkosnak, aki többnyire férfi (apa, férj, testvér, unokatestvér), de gyakran segítenek a nıi hozzátartozók is. A bevándorlók körében elıfordul, hogy az anyaországba viszik és ott ölik meg a „bőnöst”, nem egyszer balesetnek feltüntetve a rituálét. A menekülıket gyakran drága pénzért fejvadászok kutatják fel, és elıfordul, hogy bérgyilkosra bízzák az ítélet végrehajtását. A világ néhány országában enyhe büntetéssel, pár hónapos börtönnel megússzák a tettesek a bőncselekményt, miközben közösségükben erkölcsi megítélésük nem szenved csorbát, sıt! Az, hogy a modernitás az elmúlt évszázadok folyamán az egész világon elterjedt, bizonyos szempontból a nyugati civilizáció globalizálódását jelentette; kezdetben a gyarmatosítás hol finomabb, hol erıszakosabb módszerei révén, hiszen a Nyugat a kolonizációval esetenként deklaráltan egyfajta civilizációs küldetést teljesített, amelynek célja a felsıbbrendő nyugati civilizáció meghonosítása volt a szerintük civilizálatlan térségekben. Ekkoriban a gyarmati területeken kialakultak azok a helyi, elnyugatiasodott rétegek, amelyek egyfajta nyugatosító típusú modernizáció bázisát képezték. Meghonosodtak a nyugati intézmények és a mőködtetésükhöz szükséges technikák (állam- és közigazgatás, bürokrácia), a gazdaságban és több szempontból a társadalomban is végbement egyfajta modernizációs folyamat (elitek átstrukturálódása). A 20. század közepétıl a függetlenné vált, korábban gyarmatosított térségekben olyan önállósodási törekvés vált meghatározóvá, amit felerısített az addig követett modernizációs, nyugatosító ideológiák és modellek kudarca. (Most nem térünk ki arra, hogy a modernitást belülrıl „támadó” posztmodern kritika hogyan hat a saját múlt (át)értékelésére, a mőködési zavarok kiküszöbölésére.) A helyi elit új generációja egyre inkább szembefordult a nyugati civilizációval, és helyette saját civilizációs gyökereiben kereste azokat az alapokat, amelyekre a modernizáció modelljeit is építheti, és ezzel párhuzamosan erıteljesen bírálják a nyugati civilizációt. A nyugati – és ezen belül az amerikai – civilizációnak nem értékrendszere - és orientációja miatt van hegemóniája a civilizációk között, hanem azért, mert a nyugati civilizációhoz tartozó államok és ezen államok globális szervezetei uralják a világ erıforrásainak nagy részét. Ez a hegemónia azonban nem egyenlı a civilizáció globalitásával – tehát a nyugati (amerikai) kultúra dominanciája nem vált globális civilizációvá.

115

Az amerikai nemzettudatot a sajátos, az erkölcsi és politikai szféra összefonódása által determinált amerikai értékekkel való azonosulás jellemzi, és így alapvetıen nem történelmi, hanem ideológiai alapokon nyugszik. Ez az amerikai polgárok által támogatott „nemzeti civil vallás” azzal a küldetéstudattal bír, hogy feladata a világ legjobb értékeinek, legjobb politikai rendszerének terjesztése. Az amerikai értékrend mindig komoly befolyást gyakorolt a külpolitika alakításában, de gyakran alakul ki abból konfliktus, hogy az értékek alárendelıdnek az érdekeknek. Az bebizonyosodott, hogy a nyugati, és ezen belül az amerikai kultúra – több évtizedes hegemonisztikus törekvése ellenére – mégsem képes olyan abszolút értékteremtıvé, értékimportálóvá válni, amelyet a harmadik világ maradéktalanul elfogad. A nyugati civilizáció hatásainak „ellenlépéseként” ki lehet emelni az ázsiai civilizációk politikai-katonai szervezıdését, az iszlám civilizáció ideológiai alapú erısödését, amelynek a demográfiai-migrációs tényezık adnak nyomatékot. Az amerikai és az iszlám kultúra esetében két, saját magát különlegesnek, értékeit más civilizációk értékeinél különbnek tartó civilizációról van szó; s mindkettı hisz egyetemességében. Ezt kifejezi a két kultúra politikai ideológiája is. Az amerikai politika ideológiáját az Egyesült Államok mindenkori vezetése az összes rendelkezésre álló eszközzel terjesztette és terjeszti, s ezt a tevékenységet az amerikai külpolitikában is preferálják. Az iszlám politikai ideológiájának, az iszlámizmusnak a támogatói, terjesztıi a hatalmon levık ellenzékébıl kerültek, kerülnek ki. Radikalizálódásának egyik oka pont abban rejlik, hogy célja mindig saját politikai vezetésének megdöntése volt. A két civilizáció nemzetközi rendszerben elfoglalt pozíciói nagymértékben különböznek egymástól: az iszlám amerikaihoz hasonló küldetéstudata mögött nem állnak az amerikaival összemérhetı eredmények. Az Egyesült Államok a világ egyetlen szuperhatalma, míg az iszlám világ országai a perifériához tartoznak. Az USA-nak globális hatalmi pozíciójából következıen minden legális eszköz a rendelkezésére áll ahhoz, hogy civilizációs értékeinek terjesztése érdekében az egész világon átfogó lépéseket tegyen, az iszlám világ országainak ilyen lehetıségük azonban nincs. Az iszlám civilizáció több országában tartós válsághelyzet alakult ki, a nemzetközi kapcsolatokban alárendelt szerepet játszanak. A két civilizáció kommunikációját s így a nemzetközi politikai rendszer szereplıi közötti kapcsolatokat alapvetıen befolyásolja, milyen a pozíciójuk, hogyan alakulnak erıviszonyaik. A történelem során az iszlám és a Nyugat, késıbb az iszlám és az USA viszonya soha nem alapult az egyenlıségen: nem voltak egyenrangúak, kapcsolatrendszerüket az aszimmetria jellemezte. A civilizációk közötti konfliktusok elméletében hívık szerint az ellentétek két formában jelentkeznek: a civilizációs törésvonal mentén, amely szomszédos országok közötti konfrontációban nyilvánul meg, másrészt egy államon belül, a különbözı civilizációkhoz tartozó csoportok között. Eszerint a globális civilizációs konfliktusok az iszlám és a Nyugat között, valamint Ázsia, Kína és az Egyesült Államok viszonylatában jelentkeznek. Külön ki kell emelni Kínát, amellyel kapcsolatban – Kon Fu-ce szellemi örökségeként – már megfogalmazódott, hogy a világrend a kínai civilizáció kiterjedése. A Föld legnépesebb országa napjainkban a Nyugattól egyre inkább független gazdasági-politikai tényezıvé válik. A fejlıdést – és ezen belül hangsúlyozottan a demokratizálódást – az akadályozhatja, hogy az elitek felfogásában (is) a konfuciánusi hatás érvényesül: a hangsúly a hatalmon, a renden és a hierarchián van, s a közösség elsıbbséget élvez az egyénnel szemben. A nyugati „recept” szerint ez az új gazdasági, fogyasztási és kereskedelmi rendben nem tartható fenn. Az összefüggések láncolatából nem hagyhatjuk említés nélkül Kína és India – az utóbbi két év eseményeit figyelembe véve – fokozatos közeledését egymáshoz, még ha a közép-ázsiai határterületek rendezésérıl nem született is érdembeli megállapodás. Mindkét

116

országban nı a magántıke jelentısége, ami megkönnyíti a gazdasági, és ezen keresztül a politikai kapcsolatok erısítését. A kultúra globalizálódásában is a magántulajdon elképesztı mértékő koncentrációja játssza a vezetı szerepet; ebben a transznacionális médiatársaságok járnak az élen. A tartalomszolgáltatók, a telekommunikációs és szoftverfejlesztı nagyvállalatok egyesülése révén néhány gigavállalat határozza meg a termelés és elosztás – film, rádió- és televíziómősorok, zene – rendszerét, ezen keresztül befolyásolva az erkölcsi, viselkedési, azaz a szocializációban döntı fontosságú normákat is. A médiumok és a telekommunikációs szolgáltatások összekapcsolódása a kultúrát ténylegesen tömegkultúrává változtatja és silányítja. Illúzió azt hinni, hogy a szabad választást mind nagyobb mértékben lehetıvé tevı digitális televíziózás és a szélessávú Internet elterjedése a választék bıvítése révén értékek felé orientál. Az, hogy az amerikai tömegkultúra által közvetített életstílus és eszmények válnak uralkodóvá, nem értékorientációt jelent, hanem a pénz mindenhatóságát, hatalmát bizonyítja. A média a tartalmak standardizálása révén manipulálja emberek millióit. A média, a médiabirodalmak küldetéstudatát erısíti, hogy ık képesek elsıként lebontani a nemzeti határokat. Feltételezik, hogy hatalmukban áll a demokratikus eszmék elterjesztése révén fajtól, vallástól, nemzeti hovatartozástól függetlenül egyenlıbbé tenni a népeket. A valóságban a kereskedelmi mősorszórásban elırenyomuló médiahatalmak elnyomják a közszolgálati programokat a kultúra és a politikai információszolgáltatás terén. Ezzel aláássák a hagyományos kulturális identitásokat, szőkítik a politikai nyilvánosság terét, mivel a közönséget nem állampolgárként, hanem fogyasztóként szólítják meg. Azzal, hogy a modern tömegkommunikációs rendszer átalakította a társadalmi nyilvánosság szerkezetét és politikai funkcióját, megváltoztatta a politizálás egész közegét. 3. Globalizáció-ellenesség A nemzetközi tiltakozókampányok – például az európai munkásmozgalomban – ismertek a 19. századtól kezdve. Ezeknek a mozgalmaknak a jellegzetességük az volt, hogy nemzeti politikai keretekbıl kiindulva internacionalizálódtak. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a hetvenes évek óta kimutatható a demonstrálókkal szembeni toleránsabb rendıri fellépés, ami összefüggésben áll a tiltakozások intézményesedével, a közvélemény nyomásával. A rendıri vezetés felismerte, hogy a társadalmi- politikai konfliktusok megoldását nem szabad az erıszakszervezet módszereivel magára vállalnia. A tevıleges aktivitást csökkentve a tiltakozók mozgásterét igyekeztek csak bizonyos keretek közé szorítani. Ezzel párhuzamosan azonban egyes szubkulturális csoportok, etnikai és vallási szélsıségesek, szeparatista mozgalmak radikalizálódása arra késztette a rendvédelmi szerveket, hogy fellépésük militarizáltabb legyen. Így egyszerre kellett jelen lennie a toleranciának és a kemény, nem egyszer brutális fellépésnek. A 20. század végére kialakult a nyugati demokráciákban egy olyan rendszer, amelyben a rendvédelmi szervek és a különbözı, általában legális demonstrációkra készülı mozgalmak – bér-, munkaügyi-, szociális követelések, környezetvédelmi elvárások, sztrájkok – elızetesen egyeztetettek, és ezeken a tárgyalásokon a kölcsönös tolerancia és elızékenység vált meghatározóvá. A tiltakozók többsége részese lett ennek a partnerségi rendszernek, amelyet azonban a marginális, radikális szervezetek elutasítottak, ezért a rendvédelmi tevékenység ez utóbbiakra koncentrálódott. A globalizáció-ellenes mozgalmak irányítói, szervezıi megmozdulásaikat azzal indokolják, hogy

117

1. 2. 3.

a globalizáció a gazdag országok érdeke, melynek következtében a szegény országok még szegényebbé válnak; a folyamat során sérül a környezet és sérülnek az emberi jogok; a transznacionális vállalatoknak köszönhetıek a lokális válságok.

A résztvevık között a békés környezetvédıktıl kezdve az agresszív neonácikig és anarchistákig mindenféle ideológia képviselıi megtalálhatók, és azt vallják, hogy 1997 óta felhalmozódtak a neoliberális legitimációt derogáló események. A mozgalmon belül még az akcióorientált (gyújtogató, kirakatokat zúzó, üzleteket felforgató, rendırökre támadó), konfliktuskeresı, a demonstrációkon konfrontációt vállaló, reaktív – általában anarchista – csoportoknak sincs közös ideológiájuk, irányításuk. Egy maroknyi militáns mag vezeti ıket harcba. A kapcsolattartás eszköze az Internet, ahol a mindenkori esemény dátumával nyitnak egy oldalt, és ezen keresztül szerveznek, valamint levelezılistákat is biztosítanak az érdeklıdıknek. Központ nincs, csak sejtek, az információk szabadon, bárki számára hozzáférhetıen áramlanak. A megmozdulás helyszínén a résztvevıknek félmilitáns taktikát oktatnak a könnygáz elleni védekezéstıl kezdve az utcai harcok módszertanáig. Napjaink globalizáció-ellenes megmozdulásai globális politikai-társadalmi térben zajlanak: egyéneket, csoportokat az elektronikus világhálón keresztül szerveznek olyan egyének és csoportok, akiknek ebben a vonatkozásban nincs nemzeti politikai-társadalmi kötıdésük. Az egyetlen cél a régebbi és újabb tiltakozási potenciálok mozgósítása egyetlen meghatározott közös cselekvésre. Az új globalizáció-ellenes mozgalmat mindenki sajátjának érezheti, mivel a demonstrációk és azok résztvevıi – társadalmi-politikai értelemben – nem kötıdnek a rendezvény helyszínéhez. A tiltakozók az új kommunikációs struktúrák felhasználásával globális társadalmi hálózatokat hoznak létre, amelyek révén megteremtik a globális civil társadalom kereteit. A társadalom tagjai szorosabb on-line közösségeket alkotnak, mint amelyeket perszonális kapcsolatokon keresztül mőködtetnének. A világhálón alapuló struktúra hátránya, hogy akik nem jutnak hozzá a kommunikációs technológiákhoz, azok nehezebben követhetik a globalizációs eseményeket, amelyeknek folyamatába beleszólni szinte alig tudnak. Az új struktúra elınye – legalábbis a szervezık és a résztvevık szemszögébıl –, hogy a hagyományos nemzetállami szervezıdéső társadalmi-politikai ellenırzés nem képes kontrollálni ıket. A globalizáció-ellenes tüntetések radikálisai olyan politikai szervezıdési keretet alakítottak ki, amellyel szemben a nemzetállami közrendvédelem tehetetlen. Nem tudnak kommunikálni velük, mert nincs kivel, a flexibilisen változó szervezeteknek nincs székházuk és az Internettel „felvértezve” nagyon mobilak. A globalizáció-ellenes radikálisok koalíciója nemzetek feletti, velük szemben csak nemzetek feletti rendvédelmi koalícióval lehetne fellépni. Ennek hiányában ismét az erıszak dominál a tüntetık és a rendfenntartók részérıl is. A rendırség – általában jog- és szükségszerő – kemény fellépése az ezt kiprovokáló csoportokkal szemben a többi tüntetı részérıl a radikálisokkal való szimpátiát váltja ki, ami újabb, és a bıvülı létszámból adódóan kiterjedtebb erıszakhoz vezet. Ezt követıen az internetes médiában a radikális aktivisták erısen manipulatív értékeléseket, elemzéseket tesznek közzé a rendvédelmi szervek fellépésérıl. A társadalmi mozgalmak – és egyben a globalizáció-ellenesség – történetében új fejezet kezdıdött 1999-ben a Seattle-ben megrendezett WTO-találkozó elleni tiltakozó megmozdulással. A kormányfık által „törni-zúzni akaró garázdák”-nak minısített globalizáció-ellenes tüntetık mintegy 200 ezer fıs tömegének egy része csapott össze a rendırökkel. A Világkereskedelmi Szervezet ülése ellen tiltakozó fiatalokat már az elızı héten

118

erıszakmentes utcai akciókra készítették fel. Az erıszakosan megnyilvánulókat maguk a tüntetık szerelték le. Késıbb a résztvevık tisztességesnek minısítették a rendırség viselkedését, akiknek számát kevésnek ítélték, és akik állandó nyomásnak és provokációnak voltak kitéve. Erıszakot ritkán alkalmaztak, s csak ritkán lépték túl a szükséges mértéket. Egészében véve, a globalizáció elleni fellépés kétségtelen sikert hozott, a városban ostromállapotot kellett kihirdetni. A WTO-nak szembesülnie kellett azzal, hogyan vélekedik róla a jelen lévı több tízezer ember. A Világkereskedelmi Szervezet minden ülését berekesztették úgy, hogy egyetlen határozat sem született. Seattle óta az új radikálisok megjelenése a globális jelentıségő találkozókon megszokottá vált. Tiltakozó magyar baloldali fiatalokat a 2000-es NATO csúcskonferencia alkalmával tartóztattak le elıször Prágában. Ezek után a következı évben rendkívüli biztonsági intézkedések közepette került sor a budapesti NATO csúcsra, melynek során a magyar rendırségnek nem kellett olyan kihívásokkal szembenéznie – azaz nem került sor tömeges konfrontációra –, mint cseh kollegáiknak. 2000. november végén a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank prágai győlése volt a célpont. A „Tegyük Prágát Seattle-lé” jelszó hatására a csehek 15 ezer rendırt és katonát mozgósítottak. A tervezett 40 ezer tüntetı helyett 10–12 ezren jöttek el. A rendırök az olasz „élcsapat” ellen könnygáz helyett a hatékonyabb paprikasprayt használták. Az indulatok akkor szabadultak el, amikor a fekete zászló alatt vonuló anarchisták kockaköveket és Molotovkoktélokat hajigáltak a rendırökre, akik könnygázgránáttal válaszoltak. A tüntetık bezúzták egy vonat és egy rendırbusz ablakát, majd szögeket szórtak az útra. A globalizáció leggyőlöltebb szimbóluma, a rendırök által „kiemelt objektumként” kezelt Vencel téri McDonald’s étterem sem kerülhette el sorsát, éppúgy, mint más gyorséttermek sem. A rendırök 800 tüntetıt vettek ırizetbe. A Prágai Gallup Intézet 430, véletlenszerően kiválasztott 16 évnél idısebb prágai lakost kérdezett meg telefonon szeptember 27–28-án az IMF és a Világbank találkozója elleni tüntetésekrıl és a rendırség fellépésérıl. Arra a kérdésre, hogy inkább egyetértenek vagy inkább nem értenek egyet azokkal, akik tüntetnek vagy tüntettek az IMF és a Világbank találkozója ellen, a válaszolók 83 százaléka azt mondta, hogy inkább nem ért egyet, és csak 17 százaléka felelte, hogy inkább egyetért. Ez lényeges változást jelent a tiltakozók támogatását illetıen, ha összehasonlítjuk azokkal az eredményekkel, melyeket közvetlenül az események kezdete elıtt kapott a Gallup Prágában. (Mielıtt a tüntetések erıszakossá váltak volna, a helybeliek 29 százaléka inkább támogatta a tiltakozókat.) A közvélemény megoszlott azt illetıen, hogy a rendırség fellépése megfelelt-e az elıállott helyzetnek. A válaszolók 51 százaléka éppen megfelelınek tartotta a rendırség fellépését a tüntetéssel szemben, 49 százaléka pedig úgy vélekedett, hogy a rendırségi fellépés a szükségesnél kisebb mértékő volt, és szigorúbb rendırségi fellépést tart szükségesnek ilyen erıszakos tüntetéseknél. Jóformán senki nem volt a 430 megkérdezett között, aki túlzottnak tartotta volna a rendıri fellépést a tiltakozók ellen, még ama 2 százalék között sem, akik maguk is részt vettek a tüntetésekben. A találkozó és az azt kísérı események nem befolyásolták lényegesen a prágaiak véleményét arról a szereprıl, melyet az olyan nemzetközi pénzügyi szervezetek játszanak a világban, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. Még mindig több prágai lakos gondolta úgy, hogy az IMF és a Világbank inkább a gazdagokat segíti, mint a szegényeket. Nıtt azonban azok aránya, akik nem tudnak választ adni erre a kérdésre. 2001 áprilisában a kanadai Québecben tárgyalt az amerikai kontinens – Kuba kivételével – összes állam- és kormányfıje a földrész szabad kereskedelmi övezetté átalakításáról. A tüntetık szerint a szabad kereskedelem és a nyitott határok a gazdagok érdekeit védik a szegényekkel szemben – ezen véleményét mintegy 25 ezer ember békés

119

módon juttatta kifejezésre. Az anarchisták és más erıszakot alkalmazó mozgalmak tagjai azonban összecsaptak a rendırökkel. Az eredmény több tucat sebesült mindkét oldalon, 150 ırizetbe vétel, akiknek nagy részét rövid idın belül szabadon engedték. A kanadai miniszterelnök sajtóértekezletén elismerését fejezte ki a rendıröknek. 2001 júniusában a svéd kisvárost, Göteborgot 12 órás gerillaakcióval dúlta fel 25 ezer tüntetı. A 40 sebesült mellett elıször volt halálos áldozata az antiglobalizációs megmozdulásnak. Július 20-án az erıddé átalakított Genovában – a G8-ak találkozóján – a belvárosban, a hermetikusan lezárt ún. „vörös zóna” határát közelítette meg 50 ezer tüntetı. Ekkor lendült támadásba a 20 ezer felfegyverzett rendır jelentıs része a békés polgári engedetlenség 5000 fıs fiatalokból álló csoportja („Fehéringesek”) és a paraszti szakszervezeti tömörülés tagjai ellen. (Ekkor történt, hogy a 23 éves Carlo Giuliani egy tőzoltókészüléket akart egy rendırségi terepjáróra dobni, és ezért egy 20 éves közrendır agyonlıtte.) Másnap 200 ezer tüntetı vonult végig a város utcáin; a menet végére ismét rátámadtak a rendırök. Több száz sebesült maradt a helyszínen. A genovai találkozó mérlege: 1 halott, 500 sebesült, 197 letartóztatás, 83 megrongált, 24 kiégett autó, szétvertek: 41 üzletet, 34 bankot, 3 hivatalt, 16 benzinkutat, számtalan telefonfülkét, nyilvános WC-t és több tucat köztéri létesítményt. Az anyagi károkat az elsı „körben” 40 milliárd lírára becsülték. Az események hatására július 24-én 300 ezer ember (100 ezer Milánóban) tüntetett a rendıri erıszak ellen. A brit Európa-ügyi miniszter, Peter Hain megengedhetetlennek nevezte, hogy a rendırség ilyen eszközökkel lépjen fel a tüntetıkkel szemben, de közben az erıszakos protestálókat is elítélte. Uwe Hundt, a német rendırszakszervezet elnökhelyettese is bírálta az olasz hatóságokat, az Amnesty International pedig arra szólított fel, hogy vizsgálják felül a rendfenntartóknak a tüntetések során alkalmazott módszereit és eszközeit. A tüntetık és a rendfenntartók közötti egyre durvább összecsapások miatt ma már egyetlen város sem ad szívesen otthont a világszervezetek találkozójának. Amíg a globalizáció káros hatásainak kiküszöbölésére nem készül átfogó, minden érdekelt számára elfogadható megoldás, addig maradnak az összetőzések demonstrálók és rendırök között, és erısödik az antiglobalizációs harc legszélsıségesebb formája, a terrorizmus. Az Egyesült Államok elleni, 2001. szeptember 11-i terrortámadás, melyet az arab kultúra, vallás és civilizáció legszélsıségesebb elemei követtek el, a globalizációs folyamatokban már régóta meglévı konfliktus- és veszélyforrásokat radikalizálta, és különös aktualitást kaptak Samuel Huntingtonnak A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címő munkájában leírtak. 4. Terrorizmus A „terrorizmus” szónak és a hozzá kapcsolódó kifejezéseknek 2001. szeptember 11-e elıtt is nagyszámú definíciója volt, mint ahogy a kérdéssel foglalkozó szakirodalom már több klasszikus mővet foglal magában. Az Egyesült Államokat ért támadás óta ugrásszerően megnıtt a terrorizmussal foglalkozó publikációk, kiadványok száma, melyek ezt a globális fenyegetettséget jelentı problémát igyekeznek sokoldalúan elemezni, elhárítására, kezelésére javaslatokat tenni. A terrorakciók mögött mindig meghúzódik valamilyen stratégia, amelynek alapvetése, hogy az erıszakot megfontoltan alkalmazzák, soha nem véletlenszerően. A terrorcselekedeteket igazolni, megmagyarázni akaró ideológiákban mindig megtalálható a populizmus. A terrorizmus elleni jogalkotás a 90-es évekig az egyes terrorista akciókat próbálta megakadályozni és megbüntetni, elsısorban a repülıgép-eltérítéseket, túszejtést. Ekkor még nem alkalmazták a „terrorizmus” kifejezést, ami a nemzetközi jogban 1999 decemberében két

120

New York-ban aláírt szerzıdésben jelent meg (a terrorizmus pénzügyi támogatásának büntetésérıl és a robbanóanyagokkal elkövetett terrormerényletek megtorlásáról). A terrorizmus jelentését azonban egyik szövegben sem határozták meg. A terrorizmus fogalmi kereteit nehéz pontosan meghatározni, mert ami az egyik oldalon erkölcsi, jogi, politikai szempontból elítélendı terrorcselekményként jelenik meg, azt a másik oldalon pozitív tartalommal töltik fel, és szabadságharcként aposztrofálják. Tovább bonyolítja az értelmezést, hogy terrorcselekményt elkövetı szervezet, csoport stb. nem lehet jó, csak az abban részt vevık, azaz az egyének lehetnének jók; de ık sem minısíthetık annak, legfeljebb cselekedetüket nevezhetjük igazságosnak, ha ezt megalapozott, igazolható önvédelembıl teszik. Nem véletlen, hogy az évtizedek óta a terrorizmus jelentıs támogatójaként nyilvántartott Szíria 2000-ben elhunyt elnöke, Háfez Asszad már 1987-ben Athénben javaslatot tett egy ENSZ égisze alatt tartandó konferenciára, melynek a terrorizmus pontos meghatározásával és az ellene történı nemzetközi fellépéssel kellett volna foglalkoznia. A Syria Times napilap a múlt évben megismételte a javaslatot, miközben Bassár al-Aszad elnök is elítélt mindenféle terrorizmust. De a terrorizmus támogatójaként feltüntetett országok szívesen hivatkoznak az ENSZ 2625-ös határozatára, melyet korlátok nélkül úgy értelmeznek, hogy a fegyverrel szabadságáért küzdı nép bármilyen eszközt felhasználhat, és ez nem minısül terrorizmusnak. Terrorizmus: Szervezethez, szervezkedéshez (összeesküvéshez) vagy egy személyhez köthetı, egy vagy több ember által politikai okból elkövetett erıszakos cselekmény, illetve ezzel történı fenyegetés, nyomásgyakorlás, zsarolás a hatalom megszerzése, törvénytelen követelések teljesítése és/vagy félelemkeltés, a társadalmi rend destabilizálása céljából. A terrorizmus célpontjai a politikai és gazdasági élet vezetıi, a hatalmi ágak reprezentánsai, a lakosság véletlenszerő köre, valamint a tárgyi környezet középületektıl kezdve a fizikai hatalmat jelképezı katonai-rendészeti objektumokon keresztül a nemzeti szimbólumokat megtestesítı létesítményekig; illetve a társadalmi élet színteréül szolgáló épületek (lakóházak, szórakozóhelyek stb.) és a közlekedési eszközök. A terrorcselekményt elkövetı(k) lehet(nek) egy szervezet vagy szervezkedés politikai meggyızıdés/cél által vezérelt tagja(i), míg az individualista terrorista ugyancsak politikai okok motiválta cselekedetét egyénként, önállóan hajtja végre. Az individualista terrorista mozgástere szőkebb, ezáltal lehetıségei is korlátozottabbak, mint a szervezeteké vagy szervezkedéseké. A megbízásból, anyagi ellenszolgáltatásért végrehajtott terrorcselekmény elkövetıje nem, vagy csak részben kötıdik a megbízót vezérlı politikai célhoz. Ebben az esetben a megbízó szervezet, szervezkedés vagy személy erkölcsi és politikai felelıssége pont olyan, mintha ı maga hajtotta volna végre a terrorcselekményt. Államterrorizmus: A hatalom megtartása céljából fizikai erıszak alkalmazásán, illetve ezzel történı fenyegetésen alapuló akarat- és érdekérvényesítı tevékenység az állam lakossága felett, melyet a formális hatalommal rendelkezı személy vagy személyek utasítására az erıszakszervezetek nyíltan vagy nem nyíltan gyakorolnak a társadalom meghatározott tagjaival, illetve csoportjaival szemben. A formális hatalommal rendelkezık mögött vagy mellett megtalálhatók a formális hatalommal nem rendelkezı elitek, akik a társadalmi szféra valamely területén vagy területein érvényesülı befolyásuk megırzése érdekében támogatják a terrort. Az államterrorizmus célpontjai az uralmat közvetlenül vagy közvetve veszélyeztetı és annak tartott személyek, illetve olyan destabilizáló tényezınek kinevezett csoportok, akikkel szemben az erıszak alkalmazása az erıszakot alkalmazók társadalmi támogatottságát is erısíti. Az áldozatokhoz kapcsolódó tárgyi elemek (tudományos-mővészeti alkotások, szimbolikus jelentıségő épületek stb.) fizikai-funkcionális megsemmisítése is gyakran az államterror részét képezik.

121

A terrorizmus mindig kapcsolódik az értelmi-érzelmi-morális attitődöktıl vezérelt győlölethez, amely tartóssága és támogatottsága révén kialakítja a győlöletkultúrát. A terrorista csoport úgy véli, hogy az általa tervezett partikuláris célok megvalósítása egy nagyobb közösség univerzális érdekeinek érvényre juttatását szolgálja. A győlöletkultúra kifejezésre jut a terrorista csoport ideológiájában és politikai programjában, szimbolikus cselekedeteiben – zászló- és bábuégetés, tüntetés, militáns felvonulás stb. –, viselkedésben, retorikában és végül magában a terrorcselekményben. A modern informatikai rendszerek korszerő technológiával párosulva lehetıvé teszik, hogy kis létszámú terrorista szervezetek jelentıs – aránytalanul nagy – védelmi erıket kössenek le. A terrorizmus definiálása kapcsán szólni kell egy olyan módszerrıl, amely a globalizált modernizáció révén sajátos helyet foglal el. Ez pedig a cyber-terrorizmus, amely alig két évtizedes múltra tekint vissza. Az ebbe a fogalomkörbe tarozó cselekmények során a terroristák egyrészt számítógépes hálózatokat bénítanak meg, másrészt illegálisan jutnak olyan adatokhoz, amelyek közvetve szolgálnak terrorista célokat. Az elsısorban kormányzati és infrastrukturális hálózatok megbénítását célzó akcióknak az emberek nagy tömegeire gyakorolt pszichológiai hatása más, mint a klasszikus terrorcselekményeké. Egyrészt nem jár klasszikus értelemben vett áldozatokkal, nem mindig lehet a hagyományos módon társadalmi célcsoportokat etnikai, vallási, foglalkozási stb. alapon elkülöníteni. A másik oldalon azonban az anyagi kár nagyon jelentıs, és az életminıséget rombolják. A terroristák információkhoz való hozzájutása pedig legfeljebb „csak” hír, hiszen ezek gyakori titkossága miatt a konkrétumok nem kerülnek nyilvánosságra; esetleg még magának a támadásnak a ténye sem. A számítógépes hálózatok vezérelte infrastruktúra és szolgáltató rendszerek megbénításának összekapcsolása robbantásos merénylettel növeli az emberi- és anyagi értékekben keletkezı károkat és a tömegek pszichés félelmét. A cyber-terroristák elınye a klasszikus terroristákkal szemben, hogy fegyverüket, a tudást fejükben hordják, ezért átjutnak minden biztonsági ellenırzésen. A munkájukhoz szükséges számítástechnikai eszközöket pedig bármely országban beszerezhetik. Nemcsak kilétüket nehéz felderíteni, hanem tartózkodási helyüket is, ami földrajzi mobilitásuk szempontjából nagy elınyt jelent. A cyber-terroristákat nem szabad összetéveszteni a hackerekkel, akiknek teljesen mások az indítékaik. A terrorista szervezetek anyagi bázisukat többféle módon teremthetik meg. Klasszikus, filmekbıl is jól ismert módszer, amikor bankokat, pénzszállító jármőveket rabolnak ki, de ugyanilyen módszerrel juthatnak fegyverekhez, robbanóanyagokhoz. Napjainkban a szervezett bőnözésben való részvétel folyamatos és egyenletes pénzforrást biztosít; ez különösen érvényes a kábítószer-termelésre és -kereskedelemre. 2001. szeptember 11-e után megkezdıdött a terrorista szervezetek „legális” bankszámláinak befagyasztása, valamint a pénzügyi tranzakciók ellenırzése. Ez is arra ösztönzi a terroristákat, illetve támogatóikat, hogy a kábítószer-termelés és -kereskedelem révén közvetlenül jussanak anyagi forráshoz. Vannak államok, amelyek terrorista szervezeteket támogatnak, nemcsak anyagilag, hanem menedéket biztosítanak a terroristáknak, segítik kiképzésüket. És végül szólni kell a „szponzoráló” magánszemélyekrıl is. A terroristák a 19. század óta elsıdleges céljuknak tekintik a nyilvánosság elé tárni elszántságukat, kérlelhetetlenségüket, eredményességüket és ezzel szoros összefüggésben megismertetni az embereket politikai követeléseikkel, ideológiájukkal. Elıször a nyomtatott sajtó vált tömegtermékké, majd a rádió, a televízió, legújabban pedig az internetes hálózatok juttatják el az információkat emberek milliárdjaihoz. Mivel a média iparágban a profitot nem a klasszikus értékek közvetítésével lehet elérni, hanem a minél véresebb, tragikusabb,

122

hátborzongatóbb események bemutatásával, a terrorista cselekmények híre, képsorai gyorsan jutnak el a hírfogyasztói társadalom tagjaihoz. Minél megrázóbb egy esemény, annál nagyobb a piaci értéke – és ezt ki is használják a terroristák. Nem véletlen, hogy gyakran maguk a terroristák ragaszkodnak a megjelenéshez; követeléseik között szerepel az újságírókkal való találkozás, interjúadás. Hogy ezt mennyire lényegesnek tartják, mutatja az is, hogy terroristákról szóló játékfilmekben a sajtó képviselıi fontos szerepet kapnak. A terrorcselekményekhez kapcsolódó hírek, elemzések, publicisztikák, képsorok, kommentárok manipulálják a befogadót, azaz az olvasót, nézıt, rádióhallgatót, de magukat az újságírókat, a „hírgyártókat” is. A terroristák cselekedetük indítékának média-megjelenítésével olyan erkölcsi szimpatizánsokat, esetleg potenciális támogatókat szeretnének ügyük mellé állítani, akik ezt meggyızıdésbıl teszik, de a félelemkeltés is egyfajta társadalmi bázist – még ha negatív értelemben is – biztosít számukra: a rettegık rétegeit. A terrorcselekményekkel összefüggı esetekben markánsan kidomborodik a média „negyedik hatalmi ág” szerepe. Például, amikor egy akcióval, merénylettel összefüggésben megszólaltatnak politikusokat, magas rangú kormányzati tisztviselıket, rendészeti és katonai vezetıket. Ezzel a módszerrel egy újság, folyóirat, televízió csatorna, rádióadó gyızködheti az embereket arról, hogy a hatalmat gyakorlók mennyire tehetetlenek – és mivel nem képesek megvédeni államuk polgárait, alkalmatlanok a kormányzásra –, de bizonyíthatják azt is, hogy a vezetık mennyi mindent megtesznek a polgárok védelmére, de tılük független okok, tényezık hátráltatják az eredményességet. A média befolyásolhatja a polgárok tolerancia szintjét is: egy-egy esemény kommentálása révén egymásnak ugraszthat, de békíthet is vallási, etnikai, politikai csoportokat. Vannak esetek, amikor a média – szerkesztıség, stúdió, kiadó, újságíró – a terrortámadás célpontja: az elkövetık számára ezekben az esetekben biztos a címoldalra kerülés. A média ellen intézett támadások mögött több ok is meghúzódhat. A célpontként választott szerkesztıség, újságírók riportjaikkal, véleményükkel megsértik a terrorista szervezet „önérzetét”, és/vagy annak prominens személyeit. A merénylet egyben figyelmeztetés is. A második esetben a szerkesztıség, annak munkatársai olyan államot képviselnek, amelyet a terroristák ellenségüknek tekintenek. Végül maga a szerkesztıség annyira közismert, hogy az ellene intézett támadás félelemmel vegyes nemzetközi visszhangot vált ki. Vannak olyan szerkesztıségek, amelyek szerepet vállalnak a terrorizmus holdudvarához tartozó személyek, nézetek propagálásában. Velük szemben ma már gyakran az államhatalom is fellép jogi, illetve rendészeti eszközeivel. Ennek kapcsán merül fel a kérdés: hol húzódik a véleménynyilvánítás, valamint a sajtó szabadsága? Tágabb összefüggésben hogyan akadályozhatja meg egy kormányzat olyan írások közzétételét a médiában, amelyek közvetve, vagy közvetlenül segítik a terroristákat? Hiszen a részinformációk halmaza még tippet is adhat szakértı elemzık segítségével. 5. Az iszlám: vallás és modernizáció Az iszlám terrorizmust általában az iszlám fundamentalizmussal kapcsolják össze. Ez a megállapítás csak részben igaz, mert a fundamentalista szervezetek jelentıs részétıl távol áll a radikális eszközök alkalmazása. Egy részük azonban céljai megvalósításához nélkülözhetetlennek tartja ezeknek az eszközöknek az alkalmazását. Az iszlám fundamentalizmusnak és a belıle sarjadzó terrorizmusnak filozófiai, vallásjogi gyökerei vannak. Az iszlám az egész világon elterjedt egyistenhívı,

123

kinyilatkoztatott vallás, de egyúttal társadalomszervezı program is. Több irányzata van, amelynek hívei gyakran a szó szoros értelmében véres harcot vívnak egymással. A hivatalos iszlám – gyakori ellentmondásos viszonya ellenére – összefonódik az állammal és igyekszik a hivatalos ortodoxiát legitim keretek között képviselni. Ezzel az ortodoxiával szemben áll a liberális, valamint a fundamentalista (politikai) iszlám. Az elıbbi a fundamentalistákkal ellentétben a tolerancia, a demokrácia és a pluralizmus alapján értelmezi az iszlám társadalomszervezı programját. Tehát a fundamentalista csoportok a vallás egészének csak egy részét jelentik. Az iszlám szerint az emberi akarattól függetlenül, Istentıl elrendelve, öröktıl fogva létezik a törvényeknek egy olyan csoportja (saría), amely elıírja és meghatározza a társadalom rendjét és berendezkedését. Eszerint a muszlim hívı feladata ezeknek a – kinyilatkoztatásban olvasható – törvényeknek és szabályoknak az alkalmazása az életben. Az iszlám politikai fundamentalizmus Mohamed próféta „Ábrahám-vallás” koncepciója talaján áll. Eszerint az emberiségnek a teremtés óta létezı, kinyilatkoztatott, monoteista vallása az iszlám, ami Ábrahám vallása is volt. Ezt azonban a zsidók és a keresztények „meghamisították”, s Mohamed küldetésének a lényege ennek az eredeti vallásnak a helyreállítása, visszatérítése az alapokhoz. Ez a reformattitőd az iszlám története során több alkalommal megfogalmazódott. De máig tartó hatása csak az Arab-félszigeten kialakult vahabizmusnak (18. század) és az Egyiptomban tevékenykedı, gyakorlati és ideológiai tekintetben is kiemelkedı szerepet játszott Mohamed Abduhnak (1849-1905) van. A 19. század végén a Török Birodalomhoz tartozó Egyiptom a brit gyarmatosítás korát élte, és ennek során nyilvánvalóvá vált a Nyugat fejlettsége és a Kelet gazdasági-társadalmi elmaradottsága közötti ellentét. Abduh azt a kérdést tette fel, hogy a modernizáció körülményei között alkalmas eszköz-e az iszlám az életvezetésre, s hogy a modernizálódó ember a változó világban hogyan maradhat a vallás keretein belül, hogyan maradhat hívı, aki megırzi az életvezetés muszlim modelljét. Az iszlám középutat jelentett számára: egyfelıl alkalmas a modernizációra, a technikai, tudományos és filozófiai fejlıdés befogadására, másfelıl meg tudja védeni és ırizni az ember szellemi értékeit, erkölcsi és társadalmi jólétét, ha az újraértelmezés (idzstihád) feladatát a vallásos elit, a mővelt vallástudósok végzik el. Mohamed Abduh életében a modernista mozgalom megmaradt elitista kísérletnek, de a 20. század elején hatása szélesebb körben érvényesült. Az elsıdleges cél a muszlim hagyományok kritikai újrarendezése volt, ennek szellemében jelent meg a Korán hivatalos kairói kiadása is. A Mohamed Abduh által kezdeményezett reform a 20. század elsı évtizedeiben olyan körök számára is lehetıvé tette a vallási kérdésekrıl való gondolkodást, amelyek képzettségüknél fogva már nem is lehettek véleményformálók a vallási önállóságot képviselı vallási jogtudósok (ulemá) uralma alatt. Amint ezek az új laikusok el tudták fogadtatni saját vallási, politikai, elveiket a közösségek egyes tagjaival, illetve más értelmezıkkel, azonnal politikai síkra fordult a diskurzus, és közvetlenül az állam kritikája fogalmazódott meg benne. Számos arab országban még a nemzeti függetlenség megszerzésének programja volt napirenden. Sok helyen cenzúrával, tiltással próbáltak gátat vetni a terjedésének. A reform újabb fordulatát az iszlám mellett elkötelezett, a politikai, társadalmi és vallási válságra radikális megoldást keresı laikus értelmiségiek dolgozták ki. A nyugati mintára szekuláris államot szervezı, szocialisztikus elveket valló nemzeti diktatúrák a 20. század ötvenes és hatvanas éveiben látványos sikereket értek el; annál súlyosabb következményei lettek az 1967-es katonai vereségnek, a demográfiai robbanásnak, a tervgazdaság lefulladásának, a fokozódó gazdasági válságnak. Megfogalmazódott, hogy a nyugati modellek alkalmatlanok a muszlim társadalom szervezésére és igazgatására. A hetvenes évektıl újra napirendre kerültek a korábban tiltott elképzelések, amelyek közül

124

hatásában messze kiemelkedett a Nasszer elnök által, politikai összeesküvés vádjával 1966ban kivégzett Szajjid Qutb gondolatrendszere. A Muszlim Testvérek vezetı ideológusának teóriája döntı befolyást gyakorolt Khomeini ajatollahra is. Qutb – aki ösztöndíjjal két évet az Egyesült Államokban is eltöltött – a nyugati eszmék befogadásától jutott el a radikális, konfrontatív nézetekig. Véleménye szerint a világon nincs egyetlen megfelelı társadalom sem, mert még a tradicionális-konzervatív iszlám vezetık is pozícióik védelmére használják ki a vallást. Qutb egyfajta gyakorlati politikai filozófiát dolgozott ki. Alaptétele az volt, hogy az ısök megújításának elméleti igénye mellett a Muszlim Testvérek szervezete nem rendelkezik megfelelı politikai stratégiával, ezért nincs olyan mozgósító ereje, amivel a híveket vezetni tudná. Úgy vélte, a technikai-racionális és a morális fejlıdés kettévált, és válsághoz vezetett az emberiség történetében. Mivel pedig az irracionális belátás, a hit biztosítja az emberiség harmonikus fejlıdését, azt helyre kell állítani. A Nyugat politikai, erkölcsi és vallási hanyatlását túlhangsúlyozva úgy látta, hogy az elveszítette az egészséges fejlıdéshez nélkülözhetetlen életerıt: iszlámkritikájának is ez lett a végkövetkeztetése. Szerinte a muszlim államok még a muszlim nevet sem érdemlik meg, olyannyira távol kerültek a valódi iszlám értékeitıl. Olyan világképet alakított ki, amelyben az egyik oldalon a hit, a valódi iszlám, a másik oldalon a hitetlenség áll. A tömeg felvilágosítása szerinte csak akkor lehetséges, ha az útmutatók, a tanítók mint személyek közvetlenül meg tudnak nyilvánulni a hívık mindennapi gyakorlatában. Ezért egyfajta állandó buzgólkodást épített programjába. Másfelıl, mivel léteznek olyan politikai rendszerek, amelyek megtévesztik az embereket, az igazi tanítás képviselıi védekezésre kényszerülnek. Emiatt az egyén önvédelmi harcának a célpontja az a társadalom, amelyik a tömeget tudatlanságban tartja, és elfedi elıle valós érdekeit. Szajjid Qutb totális társadalmi mozgalmat hirdetett, ami a prédikálás és a meggyızés eszközeit használja, hogy megváltoztassa az emberek nézetét és hitét, hogy felkészítse és visszatérítse ıket a hit világába. Szükség esetén használja a fizikai erıt és a dzsihádot is, hogy felszámolja a tudatlan rendszer szervezeteit és intézményeit. Napjaink minden szélsıséges muszlim mozgalmának ideológiai bázisa a Szajjid Qutb-féle gondolatrendszer. Az Európai Uniónak tizenkétmillió muszlim hitő polgára van. Ez az arány az EU összlakosságának alig több mint három százaléka, de ezek a polgárok még ilyen, sıt ennél kisebb arányban sincsenek képviselve a nemzeti parlamentekben és az unió különbözı intézményeiben. Sokan közülük kétségbe vonják nemcsak az asszimiláció indokoltságát, hanem lehetıségét is. Ez a tizenkétmillió ember – az elterjedt szóhasználattal ellentétben – nem tekinthetı közösségnek, mint ahogy Európának keresztény közössége sincs. A hit ugyanaz, de a nyelv, a kultúra, a társadalmi helyzet, a történelmi tudat, és nem utolsósorban a faji-etnikai hovatartozás sokszínővé teszi az iszlám csoportokat. Nagy-Britanniában a bevándoroltak közül a muszlim hitő háztartások 80 százalékában kisebb a jövedelem az országos átlagénál, miközben a nem iszlám hívık (kínaiak, indiaiak) esetében ez az arány csak 20 százalék. Ha valahol magas a munkanélküliség, az biztosan jobban sújtja a munka- és keresıképes muszlimokat, mint a nem muszlimokat. Mindezen nem változtat, hogy az iszlám hívı vagy ilyen identitású emberek között jelentıs és növekvı számban vannak sikeresek is. Ez nemcsak a sportra és a szórakoztatóiparra igaz, hanem a tudományos életre, a mővészetre és a tömegkommunikációra is. A jó anyagi kondíciójú muszlimok számára a többségi társadalomba való beilleszkedés persze sokkal elérhetıbb cél, mint a szegény és munkanélküli tömegeknek. Lehet címet, rangot és befolyást szerezni a töröknek egy német településen, nincs elzárva még egy kormányzói poszt sem egy francia arab elıl, és pakisztáni háttérrel is be lehet kerülni a Lordok Házába. De akinek az élet nem adja meg a méltóságnak azt az érzetét, amelyet a

125

biztos munka és a biztos kereset nyújt (francia és brit muszlim fiatalok között nagy számban vannak ilyenek), azok gyakran az elkülönülés, a „saját intézmények” kiépítése mellett vannak, és – olykor papi befolyásra – gyors ütemben radikalizálódnak. A fundamentalista iszlám már megtalálta európai báziscsoportjait, melyek tagjai lehetetlennek látják az asszimilációt, a beilleszkedést, mert a nem muszlim többség minduntalan tapasztaltatja velük a másságát. A militáns molla ugyanezt kulturális megfontolásból tartja lehetetlennek. Óvja ıket „önazonosságuk” feladásától, és menedéket mutat neki a rossz sors elıl a vallásban. Így fordul elı, nem is ritkán, hogy az asszimiláció egy bizonyos fokára már eljutott családokban a gyerekek elkezdenek vonzódni az iszlám szélsıségekhez. Elıbb-utóbb elhiszik, amit a szélsıséges iszlámot támogató országokból (kazettákon, CD-ken, speciális weboldalakon) sugallnak nekik: az európai embernek második természete a muszlimok elnyomása, így az „áldozatok” magukba szívják az Európaellenességet, az antiszemitizmust, a „szent háború” és a mártíromság reményét. A harcos iszlám, amely erıs kontrasztban van a már euro-iszlámként is emlegetett mérsékelt iszlámmal (ez a vallást a demokratikus civil társadalomhoz, a pluralizmushoz, az egyenlıséghez és az egyház, illetve az állam szétválasztásához, közös erkölcsi értékekhez kívánná kötni), nem kis mértékben felelıs azért, hogy az iszlámot az európai ember hajlamos fenyegetésként felfogni. És nemcsak a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadások óta. A gyanakvás korábbi kelető, összefügg Khomeini ajatollah iszlám forradalmával, a Nobeldíjas Salman Rushdie halálra ítélésével, az öngyilkos merényletekkel, a terrorizmus más válfajaival és – érdekes módon – a korábbi kelető olajválságokkal is. Az európai ember mármár a civilizációk háborúját látja valóságba fordulni, és szem elıl téveszti, hogy a közelmúlt háborúiban jóval több muszlim vesztette életét, mint nem muszlim – nem egyszer saját hittársai keze által. De nem gondol arra sem, hogy az USA kétszer is háborúba ment iszlám közösségek (Bosznia, Koszovó) védelmében. A muszlim embernek potenciális veszélyforrásként való „megjelölése” sajnálatos módon fokozta az európai iszlám kisebbségekkel szembeni elıítéletek erısödését. Sıt: széles körő ellenségességet szült általában a kisebbségekkel szemben. Számos radikális, szélsıjobboldali párt ezen érzületnek köszönheti a létét, olykor a karrierjét is. A muszlimok – noha jog szerint egyenlıek – a való életben nem azok. Egyelıre nem látni jelét annak, hogy az európai államok felfognák: ha akarják ezeknek a kisebbségeknek az asszimilációját és/vagy integrációját, akkor az iszlám hitő embereket nem zárhatják el befolyásos közéleti pozícióktól. Meg kell szívlelni az igazán felvilágosult iszlám értelmiségnek azt a javaslatát, miszerint az európai muszlimok tömegei történelmi lehetıséget kínálnak a hídverésre az iszlám és a Nyugat között, ám ezzel a lehetıséggel a nyugati politikusok zöme egyáltalán nem kíván élni. (Az Európai Unió bıvítése az „iszlám probléma” egy sajátos és aggályos dimenzióját is érinti. Ennek a dimenziónak a neve: Törökország. A mérsékelten iszlamista besorolású ankarai kormánynak 2004 végéig kell választ kapnia arra, megkezdheti-e a csatlakozási tárgyalásokat. Ha igen, akkor a török EU-tagság még az évtized vége elıtt megvalósulhat, miáltal az iszlám állásai az unióban óriási mértékben megerısödhetnének. A török EUtagsággal szembeni ellenérzéseket természetesen nem lehet az iszlámra „lefordítani”, mint ahogy azt sem lehet-illik kimondani, hogy az EU jelenlegi tagjai az új tagokkal érkezı roma százezrektıl féltik szociális ellátórendszereiket.)

Alapfogalmak és szakkifejezések globálizáció – a globalizáció mint történelmi kategória

126

globális tıke – globális gazdaság globális szkepticizmus – globális euforizmus globális gazdaság – globális társadalom – globális civilizáció konfliktusok globalizációja nemzetállami önállóság – multicentrikus államszövetség transznacionális média – tömegkultúra és érték közrendvédelmi partnerség – globalizáció-ellenesség globális politikai – társadalmi tér – on-line közösségek terrorizmus és államterrorizmus terrorizmus és stratégia győlöletkultúra cyber-terrorizmus terrorizmus és média az iszlám megkülönböztetés integráló szerepe fundamentalizmus iszlám modernizáció az EU iszlám hitő állampolgárai Kérdések:
















Mit foglal magában a globalizáció mint történelmi kategória és mint napjaink jelensége? Hogyan reagálnak a társadalmi élet szereplıi a globalizációs törekvésekre? Milyen hatással van a globalizáció a nemzetállami önállóságra? Milyen összefüggés van a globális civilizáció és a nemzeti kultúrák között? Mit foglal magában a civilizációk közötti konfliktusok elmélete? Hogyan alakítja át a modern tömegkommunikációs rendszer a társadalmi nyilvánosság politikai funkcióját? Milyen okok és tényezık hatására módosult a tüntetık és a rendırség közötti „partnerségi” kapcsolat? Milyen szervezési módszert és tüntetési taktikát alkalmaznak a globalizáció-ellenes megmozdulások résztvevıi? Mi a hasonlóság és a különbség a terrorizmus és az államterrorizmus között? Hogyan kapcsolódik a terrorizmus a modern információs rendszerekhez? Miért fontos a terroristák számára a média-nyilvánosság? Milyen viszony alakul(hat) ki a terroristák és a média között? Hogyan jelenik meg ebben a „kapcsolatban” a média „negyedik hatalmi ág” szerepe? Mit foglal magába az iszlám dualista világképe, és hogyan érvényesült ez a gyakorlatban? Milyen felfogáson alapul az iszlám politikai fundamentalizmus? Miért hatnak napjainkban is Szajjid Qutb nézetei? Milyen veszélyeket rejt magában az Európai Unió muszlim hitő állampolgárainak társadalmi helyzete?

Ajánlott irodalom Bayer József: A globalizáció mint kihívás a politikai gondolkodás számára Politikatudományi Szemle 2001/1–2. szám Lóránt Károly: Cortez, Keynes és a káosz. Népszava 1999. I. 30.

127

Martin, Hans Peter–Schumann, Harald: A globalizáció csapdája – Támadás a demokrácia és a jólét ellen. Perfekt Kiadó, Budapest, 1998. Rostoványi Zsolt: A terrorizmus civilizációs-kulturális háttere – avagy levezethetı-e az iszlám terrorizmus az iszlámból? Belügyi Szemle 2002/6-7. szám Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21. század küszöbén, Budapest, Aula, 1998.

128

IV. Az Európai Unió „A madár választja meg magának a fát, s nem a fa választja meg magának a madarat.” Konfuciusz Az európai polgárrá válás egyik legfontosabb feltétele, hogy ki-ki megfelelı ismeretekkel rendelkezzen magáról az Európai Unióról, mondhatnánk úgy is, hazánkról, Európáról, illetve az iskolából, az alap- és felsıoktatásból széleskörő, megalapozott és az egész integráción belül általánosan elfogadott, versenyképes tudással, szakképesítéssel kerüljön ki. E felismerés motiválta 1998 májusában az EU oktatási minisztereit az együttmőködés alapvonalainak kimunkálásában, és ebben a szellemben született 2001-ben a bolognai nyilatkozat, az úgynevezett bolognai folyamat nyitányaként. A cél 2010-ig egy egységes európai felsıoktatási tér megteremtése, mely azáltal, hogy benne az egyes országok képzési és akkreditációs rendszerei, valamint a megszerezhetı végzettségek is harmonizáltak, a hallgatók számára maximális mobilitását eredményezi, egyúttal versenyképessé teszi ıket a nemzetközi munkaerıpiacon. A versenyképesség és egyúttal a tudásalapú társadalom további követelménye az életen át tartó tanulás (lifelong learning) feltételeinek megteremtése, mely egyúttal az esélyegyenlıségek és az életminıség formálásának is fontos eszköze. A bolognai találkozón a 15 EU-tagország képviselıin kívül 15 nem EU-tag, valamint az Európai Bizottság, az UNESCO, az OECD, az Európa Tanács is képviseltette magát, de oktatók, kutatók, hallgatók, munkaadók és szakszervezetek is jelen voltak. A találkozón elfogadott nyilatkozat bevezetıjében fontos állásfoglalás fogalmazódott meg: „Az utóbbi évek rendkívüli vívmányainak köszönhetıen az európai folyamat egyre növekvı fontosságú, az életet ténylegesen befolyásoló realitássá vált az Európai Unió és annak polgárai számára. A kitáguló lehetıségek és a többi európai országgal elmélyülı kapcsolatok ennek a realitásnak szélesebb dimenziót kölcsönöznek. […] A „Tudás Európája” ma már széleskörően elismert nélkülözhetetlen eleme a társadalmi és emberi fejlıdésnek, az európai polgári lét megszilárdításának és gazdagodásának. Olyan elhanyagolhatatlan komponens, amely lehetıvé teszi, hogy a polgárok elsajátíthassák azokat a legfontosabb tulajdonságokat, amelyek által képessé válnak arra, hogy a közös értékek vállalásával és a közös társadalmi és kulturális térhez való tartozás tudatosságával szembenézzenek az új évezred kihívásaival. Ma már általánosan elismert az oktatás és az oktatásban történı együttmőködés fontossága egy stabil, békés és demokratikus társadalom kifejlesztésében és megerısítésében, különös tekintettel Dél-Kelet-Európa helyzetére. […] A Nyilatkozat határozottan állást foglal az európai felsıoktatási térség létrehozása mellett, amely kulcstényezı a polgárok mobilitásának és munkaerıként való alkalmazhatóságának elısegítésében és az európai kontinens általános fejlesztésében.” A nyilatkozat a korábban általánosan megfogalmazott célokat hat csoportra lebontva konkretizálta: 1. Könnyen érthetı és összehasonlítható fokozatot adó képzési rendszer bevezetése annak érdekében, hogy elısegítsük az európai polgárok elhelyezkedési lehetıségeit és az európai felsıoktatási rendszer versenyképességét. 2. Alapvetıen két fı képzési cikluson, az alapképzésen (undergraduate) és egyetemi (graduate) képzésen alapuló rendszer bevezetése. A második ciklusba való belépés megköveteli az elsı, legalább három évig tartó ciklus sikeres lezárását. Az elsı ciklus után

129

3.

4.

5. 6.

adott fokozat, mint megfelelı képesítés alkalmazható az európai munkaerıpiacon. A második képzési ciklusnak egyetemi vagy doktorátusi fokozathoz kell vezetnie. Kreditrendszer bevezetése, mely elısegíti a legszélesebb hallgatói mobilitást. Legyen lehetıség a kreditek megszerzésére a felsıoktatáson kívül is, például az élethosszig tartó tanulás keretei között. Az egyenlı esélyekkel megvalósuló mobilitás elısegítése, a hallgatókat illetıen a tanuláshoz, gyakorlathoz és ehhez kapcsolódó szolgáltatásokhoz való hozzájutásra, a tanárok, kutatók és adminisztratív dolgozók esetében az európai kapcsolatban eltöltött idıszakra vonatkozó társadalombiztosítási jogok elıítélet nélküli figyelembevételére. A minıségbiztosításban összehasonlítható kritériumokon és módszereken alapuló európai együttmőködés kialakítása. A felsıoktatás szükséges európai vonatkozásainak támogatása, különösen tantárgyfejlesztéssel, intézményközi kooperációval, mobilitási lehetıségekkel és tanulmányokra, a gyakorlati képzésre és a kutatásra vonatkozó integrált programokkal.

Az európai oktatási tértıl joggal elvárható, hogy a gazdasági hátterő mobilitási igény kielégítése mellett járuljon hozzá a polgárok EU-identitásának erısítéséhez, az európai kulturális örökség megırzéséhez, Európának a világ kultúrájában betöltött vezetı szerepe megerısítéséhez. Az 1957-es Római Szerzıdéssel létrehozott Európai Közösséget 1993-ban a Maastrichti Szerzıdéssel felváltó Európai Uniónak 2004. május 1-jétıl Magyarország is tagja, s ezzel a csatlakozott államok száma 25-re emelkedett. Az egy fıre jutó nemzeti össztermék tekintetében Magyarország a vele együtt csatlakozó kilenc állam sorában (Ciprus, Cseh Köztársaság, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia, Szlovénia) a középmezınyben helyezkedik el, Szlovénia, Ciprus és Málta után. Területének nagysága és lakosságának száma (93 030 km2, 10 198 315 lakos) Lengyelországé után következik (312 685 km2, 38 653 600 fı). A csatlakozással Magyarország egy nemzetközi integráció részévé válik, amely számára más minıségő nemzetközi kapcsolatokat teremt, polgárai pedig, állampolgárságuk mellett, fokozatosan az Európai Unió egyenrangú polgárai is lesznek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a nemzeti politikai identitáson túl, az Európához való tartozás, az európai identitás problémája is felvetıdik. Kérdés, hogy melyek ennek az európaiságnak a legfıbb sajátosságai. Kulturális vagy politikai kötıdésrıl van-e inkább szó, vagy a két tényezı együttesérıl, illetve az európai polgárrá válás csökkenti-e a nemzeti politikai kötıdéseket. A csatlakozásra a nemzeti közösségeknek és az egyéneknek egyaránt fel kell készülniük. Az egyéneknek megfelelı tudásra van szükségük az európai közösség és a nemzeti közösségek viszonyáról, az egyének és közösségek viszonyának európai trendjérıl, egyén és közösség, többség és kisebbségek lehetséges konfliktusairól és e konfliktusok demokratikus kezelésének elméletérıl és gyakorlatáról. Végezetül rendkívül fontos, hogy egy adott szakma szempontjából az új helyzet milyen sajátos professzionális követelményeket támaszt. A szakmai követelményeket illetıen meglehetısen konkrét igénynek számítanak az Európai Rendıretikai Kódexben megfogalmazottak, nevezetesen, hogy „26. A rendırképzésnek, a rendırség alapvetı céljaival összhangban, az alapvetı demokratikus értékekre, a törvények szerepére és az emberi jogok védelmére kell alapulnia. […] 30. A rendırképzés során számot kell vetni a rasszizmus és az idegenellenesség kihívásával, és feltétlenül fel kell lépni ellenük.” 1. Az Európai Unió története Mind a kulturális, mind pedig a politikai kötıdést illetıen nehéz kérdésekre kell válaszolni, annál is inkább, mivel azok az értékek, melyeket a csatlakozó országok az

130

integrációba magukkal visznek, a nemzeti múlthoz, kultúrához, történelemhez köthetık, s a maguk egyéniségében részei az európai múltnak, kultúrának és történelemnek. Ilyen értelemben tisztázandó, hogy együttesen alkotnak-e egy sajátos és egységes európai minıséget. Van-e, volt-e valamennyire egységes európai kultúra? Ha van, hogyan befolyásolják ennek érvényesülését, fennmaradását a globalizáció hatásai? Lehet-e egy egyénnek és egy közösségnek egyszerre több identitása, lehet-e egy idıben nemzeti és európai? A politikai integráció meghatározása viszonylag egyszerőbbnek látszik, ennél fogva az európai identitás politikai identitásként való értelmezése is. A 19. századtól folyamatosan születı európai integrációs terveket és kísérleteket, nem véletlenül, egytıl egyig elsısorban a gazdasági és politikai érdekek motiválták. Az integráció demokratikus elképzeléseiben pedig minden esetben a tagok önkéntességen alapuló szerzıdéses viszonya dominált. Az Európai Unió kialakulásának története egyértelmő bizonyítékokkal szolgál erre a megállapításra. E történet legfontosabb állomásai a következık: A világtörténelemben már számtalan esetben elıfordult, hogy egyik nagyhatalom maga alá győrte környezetét, szomszédait, és a világuralomért folytatott küzdelemben nemcsak gazdasági erejét és hadseregét, hanem vallását, ideológiáját, kultúráját is segítségül hívta. Ez történt a törzsek összeolvadásától a fejedelemségek egyesítésén át az Újvilág meghódításáig. A középkor óta létezett egységbe foglaló politikai szándék Közép-Európában. Elég, ha pl. Hunyadi Mátyásra vagy a Habsburgokra gondolunk, láthatjuk, hogy valamiféle középeurópai integrációt sikerült megvalósítaniuk. A Közép-Európának nagyobb állami szervezetekbe történı integrálására irányuló törekvések sora is hosszú és változatos: az Ottomán Birodalomtól a Habsburg Birodalmon keresztül a Szovjetunióig tart. A modern kor integrációjának legfontosabb sajátossága viszont az, hogy szuverén államok vagy nemzetgazdaságok önkéntes, komplex gazdasági és politikai összekapcsolódását jelenti. Nincs köze a korábbi erıszakos hódításokon és gyarmatosításokon alapuló birodalmi „integrációhoz”. Európa néhány nemzetállama (Svájc, Hollandia) is tulajdonképpen a különbözı tartományok egyesülésébıl alakult ki. A Közép-Európa kifejezés a 19. század közepén jelent meg, amikor tulajdonképpen vámpolitikai okok miatt egyetlen nagy gazdasági térséget kellett volna alkotnia valamennyi német államnak, melyhez az osztrák császárság is csatlakozott volna. (Az elképzelés a porosz ellenálláson bukott meg.) A 20. század elején Friedrich Naumann Mitteleuropa c. mővének központi gondolata volt a közép-európai gazdasági tér kialakításának követelése. Úgy vélte, hogy a kisállamiság nem megfelelı alternatíva a fejlıdéshez, ezért van szükség egy nagyobb – német befolyás alatt álló – övezet létrehozására. Naumann elképzelésének sajátossága az volt, hogy olyan nemzetek feletti politikai rendet kívánt megvalósítani, melyben nemzetek és nemzetiségek saját jogrendjük szerint élhettek volna. Az I. világháború után Közép-Európa kisebb területi egységekre esett szét, és a régió politikai térképe is megváltozott. Alapvetı geopolitikai változások mentek végbe: Törökország gyakorlatilag kiszorult a kontinensrıl, az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Oroszország nyugati peremvidékei leszakadtak. Woodrow Wilson, amerikai elnök kezdeményezésére 1919 áprilisában fogadták el az I. világháborúban gyıztes nagyhatalmak a Népszövetség (Nemzetek Szövetsége) alapokmányát. Ezt az elsı állandó kormányközi szervezetet tulajdonképpen a tartós béke megırzésére hozták létre, azonban nem rögzítették a kollektív biztonság koncepciójának alapelveit, és tisztázatlanok voltak az agresszorral szemben hozható szankciók is. Legtöbbször csak gazdasági büntetı intézkedéseket helyeztek kilátásba, így a Népszövetség tevékenysége – még több más ok miatt is – eleve kudarcra volt ítélve. Az Amerikai Egyesült Államok katonai és gazdasági felemelkedése erısen hozzájárult ahhoz a félelemhez, hogy a meggyengült Európa elveszíti hegemón szerepét a világban. Ezt

131

felismerve 1923-ban létrejött a páneurópai mozgalom, mely az egységes Európa híveit tömörítette, azonban lényeges politikai erıvé nem tudott válni. A fasizmus németországi hatalomra jutásával megerısödött a már korábban keletkezett, Haushofer nevével fémjelzett geopolitikai koncepció, melynek lényege a Lebensraum (élettér) kialakításának követelése volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy Németország számára biztosítani kell a szükséges nyersanyagforrásokat és a teret, azaz a hatalom területi felhalmozását. A II. világháború alaposan átrendezte Európa és a világ geopolitikai rendszerét. Központi kérdéssé vált az állami szuverenitás, az államhatárok legitimizálása, de a határok megváltoztatásának kérdését nem etnikai alapon kezelték, hanem nagyhatalmi érdekek szerint. Így teljessé vált Európa gazdasági-politikai megosztottsága egyrészrıl, és nyugati részének integrálódási folyamata másrészrıl. A háború után a békekötések az európai államokat két érdekeltségi körbe sorolták. A szovjet érdekeltségi övezetbe Albániát, Bulgáriát, Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Lengyelországot, Magyarországot, Németország keleti részét és Romániát. Ezekben az országokban az akkori Szovjetunió saját diktatórikus rendszerét vezették be, s ezek az országok elutasították az Egyesült Államok részérıl felajánlott – a lerombolt országok újjáépítését szolgáló – úgynevezett Marshall-segélyt. Európa többi államát a nyugati övezetbe sorolták; ezekben folytatódott, illetve tért hódított a demokrácia (noha Portugália és Spanyolország esetében jelentıs késedelemmel, Görögországban pedig megszakítással). A határok mind átjárhatóbbakká váltak. Az Európai Gazdasági Együttmőködés Szervezete (OEEC) 1948-ban a Marshallsegély lebonyolítására jött létre, majd 1961-ben átadta helyét a Gazdasági Együttmőködési és Fejlesztési Szervezetnek (OECD), amelynek egészen az 1990-es évekig csak az akkori „nyugatiak”: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Dánia, USA, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Izland, Japán, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc, Svédország, Törökország és Új-Zéland voltak tagjai. Ez a tagjai közötti kereskedelmet liberalizáló (korlátozásoktól megszabadító) és a fejlıdı országok segítését is összehangolni szándékozó szervezet a mai integrációs folyamat egyik gyökerének tekinthetı. Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, Izland, Kanada, Luxemburg, Norvégia, Olaszország és Portugália 1949-ben megalapította az Észak-atlanti Szerzıdés Szervezetét (NATO), amelyhez a késıbbiekben Görögország, a Német Szövetségi Köztársaság, Spanyolország is csatlakozott. E politikai és katonai szervezet alapokmánya rögzítette, hogy tagjai egyesítik erıiket közös védelmük, valamint a béke és biztonság fenntartására, továbbá céljuk a szabadság megırzése, a jólét elımozdítása. Az Európa-gondolat, illetve az Európai Egyesült Államok létrehozása jegyében, melyet 1946. szeptember 19-i zürichi beszédében Churchill vetett fel, 1949-ben megalakult az Európa Tanács, amelynek az emberi jogok védelme mellett kulturális és politikai szerepet szántak. Ekkor már több politikus is belátta, hogy a francia Jean Monnetnek, a francia kormány tervhivatala vezetıjének, az egyesített Európa-gondolat élharcosának van igaza, amikor azt mondta, hogy csak akkor van értelme az európai integrációnak, ha a szervezet döntései kötelezı érvényőek a tagállamokra. A gondolatot felkarolta Robert Schuman francia külügyminiszter, és javasolta a francia és német szén- és acélipar integrációját, elsısorban az újabb fegyverkezés megakadályozására. A Schuman-tervet tekintik tulajdonképpen az európai egyesülési folyamat kiindulópontjának, születési okmányának, hiszen megfogalmazza az európai integráció elvi célkitőzéseit és a közös európai intézmények létrehozásának szükségességét. A mai európai integráció közvetlen elızménye tehát az 1952-ben megalakult Európai Szén- és Acélközösség, más néven a Montánunió. A szén- és acélszektorra korlátozódó

132

közös piac nem csupán a közös energiaellátás szempontjából volt hasznos, hanem elsı fontos, s igen konkrét jele volt a német–francia kibékülésnek. A hosszú ellenségeskedésnek véget vetı Franciaországon és NSZK-n kívül alapítói közé tartozott Belgium, Hollandia, Luxemburg és Olaszország. Az említett államok elhatározták, hogy integrációjukat további területekre is kiterjesztik, és 1957-ben aláírták a két Római Szerzıdést, amelyek megalapították az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az Európai Atomközösséget (EAK). Az utóbbi az atomenergia békés célú felhasználását tőzte ki célul, s nem vált különösebben jelentıssé. Az EGK viszont gyors ütemben ért el eredményeket. Az EGK szerzıdés rögzítette a munkavállalók, áruk, szolgáltatások és tıkék szabad áramlását a tagállamok között, a közös piac megalapításának szándékát, továbbá létrehozta az integráció intézményeit. Az Európai Gazdasági Közösséget az integráció sikerei a többi ország számára is vonzóvá tették. 1973-ban Dánia, Írország és Nagy-Britannia belépett a három szervezetet összefogó Európai Közösségbe. 1981-ben Görögország, 1986-ban Spanyolország és Portugália nyert felvételt. Ausztria, Finnország és Svédország 1995-ös csatlakozásával tizenötre nıtt a tagországok száma. 1987-ben lépett életbe az Egységes Európai Okmány, mely megreformálta a szervezet döntéshozatalát, és felvázolta az Európai Unió létrehozásának menetrendjét, feltételeit. Az EU-t tulajdonképpen az 1993-ban életbe lépett Maastrichti Szerzıdés hozta létre, az 1997-es Amsterdami Szerzıdés pedig tovább mélyítette az együttmőködést. A kezdetben hat országot magába foglaló, csak nehéziparra támaszkodó Európai Közösségbıl negyven év alatt egész Nyugat-Európát átfogó, a gazdaság minden területére kiterjedı unió lett. (Palánkai, 1998) Kronológia 1951

-

1957

-

1973 1974

-

1979 1981 1985

-

1986 1990 1993

-

1995 1997

-

Franciaország, Belgium, Luxemburg, Hollandia, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország szerzıdést írtak alá az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) megalapításáról. A „hatok” a Római Szerzıdéssel létrehozzák az Európai Gazdasági Közösséget. Külön egyezmény alapítja meg az Európai Atomenergia Közösséget (Euratom). Nagy-Britannia, Írország és Dánia belép a Közös Piacba. Megalakul az Európai Tanács, a közös piaci állam- és kormányfık évente ülésezı politikai fóruma. Létrejön az Európai Pénzügyi Rendszer. Görögország csatlakozik az EK-hoz. Aláírják a Római Szerzıdést módosító Milánói Szerzıdést az egységes belsı piac kialakításáról. Kialakulnak a közös külpolitika intézményi keretei. Spanyolország és Portugália csatlakozása. Aláírják a Schengeni Egyezményt. Maastrichti Szerzıdés. Az Európai Közösséget az Európai Unió váltja fel. Ausztria, Finnország és Svédország is az Európai Unió tagja lesz. Aláírják az Amszterdami Szerzıdést (életbe lép 1999. május 1-jén). Decemberben az EU tagállamainak kormányfıi megegyeznek az Unió bıvítésérıl.

133

1998

-

1999

-

2001

-

2002

-

2003. április 16. 2004. május 1.

-

Márciusban megkezdıdnek a csatlakozási tárgyalások az EU és a csatlakozni kívánó 11 ország között. Január 1-jétıl 11 tagállam bevezeti az eurót. Görögország 2001-ben csatlakozik az Eurozónához. 2002. január 1-jétıl a készpénzforgalomban is az Euro válik általános fizetıeszközzé. A tagállamok közül Nagy-Britannia, Dánia és Svédország megtartja nemzeti valutáját. Februárban az EU külügyminiszterei aláírják a Nizzai Szerzıdést a szervezet bıvítésével járó intézményi reformokról. December 11-én az Európai Unió állam- és kormányfıi koppenhágai tanácskozásukon lezárják a tagjelölt országokkal folytatott tárgyalásokat. Az új tagállamokkal Athénban aláírják a csatlakozási szerzıdést. A tíz új tagország hivatalosan is az Európai Unió tagja lett.

Bár a gazdasági és szociális haladás igénye továbbra is központi kérdés maradt, az Európai Közösséget a Maastrichti Szerzıdéssel felváltó Európai Unió célkitőzéseibe teljesen új elemek is bekerültek. Az 1957. március 25-én aláírt római szerzıdés céljait a következıkben fogalmazta meg: „Eltökélvén azt, hogy az európai népek egyre szorosabb egységének alapjait lerakják, elszánva magukat arra, hogy közös cselekvéssel biztosítsák országaik gazdasági és szociális haladását, egyben eltörölvén az Európát megosztó korlátokat, lényeges célként tőzvén ki, hogy népeik élet- és munkakörülményeinek állandó javítására szolgáló erıfeszítéseket tegyenek, felismervén, hogy a fennálló akadályok elhárítása egyeztetett cselekvést kíván meg abból acélból, hogy biztosítsák a gazdasági növekedés stabilitását, a kereskedelem egyensúlyát és a verseny tisztességét, ügyelvén arra, hogy gazdaságaik egységét erısítsék, és azok harmonikus fejlıdését biztosítsák, az egyes területek közötti különbségeket és a kedvezıtlenebb adottságú területek elmaradottságát csökkentve, azt óhajtván, hogy egy közös kereskedelempolitika segítségével hozzájáruljanak a nemzetközi kereskedelmi korlátozások fokozatos eltörléséhez, azzal a szándékkal, hogy megerısítsék Európát és a tengerentúli országokat összekötı szolidaritást, és azt óhajtván, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmánya elveinek megfelelıen a tengerentúli országok gazdasági jólétének fejlıdését biztosítsák, azzal az elhatározással, hogy gazdasági erejük egészének összefogásával, a béke és a szabadság védelmét megszilárdítják és felhívják Európa népeit, amelyek eszményeiket osztják, hogy törekvéseikhez csatlakozzanak, úgy döntöttek, hogy létrehozzák az Európai Közösséget; és ebbıl a célból teljhatalmú megbízottaikat kinevezték […].” Az Európai Unióról szóló, 1992. február 7-én aláírt szerzıdés már nem pusztán szuverén államok szoros szövetségét, hanem azok integrációját alapozta meg, egyértelmően mutatva azt a minıségi különbséget, amit az elıbbihez képest az utóbbi jelent. Az integrációban az állami szuverenitás és az állami döntési jogkörök egy része a közösségre ruházódik át. Egyszersmind a gazdasági együttmőködés mellett a demokratikus értékek melletti politikai elkötelezettség is nagy hangsúlyt kap. Az együttmőködés jellegében történt tartalmi változásokat jól nyomon követhetjük a szerzıdés preambulumában: „Azzal az elhatározással, hogy az Európai Közösségek létrehozásával elindított európai integrációs folyamatban új szakaszba lépnek, emlékeztetvén az európai kontinens megosztottsága megszőnésének történelmi jelentıségére, hogy szilárd alapokat teremtsenek a jövı Európájának felépítéséhez, megerısítvén elkötelezettségüket a szabadság, a demokrácia, valamint az emberi jogok és alapvetı szabadságjogok és a jogállamiság tiszteletben tartásának elvei iránt, azt óhajtván, hogy történelmüket kultúrájukat és hagyományaikat tiszteletben

134

tartva elmélyítsék a népeik közötti szolidaritást, azt óhajtván, hogy megerısítsék intézményeik demokratikus és hatékony mőködését, abból a célból, hogy lehetıvé tegyék, hogy azok – egy egységes intézményi kereten belül – jobban teljesítsék a rájuk bízott feladatokat, azzal az elhatározással, hogy megerısítik gazdaságaikat, és biztosítják azok egységes irányba tartó fejlıdését, és hogy egy Gazdasági és Monetáris Uniót hoznak létre, amely – a jelen szerzıdés rendelkezéseinek megfelelıen – közös és stabil pénz létrehozásával jár, azzal az elhatározással, hogy a belsı piac megvalósítása, a kohézió erısítése és a környezetvédelem keretében elımozdítsák népeik gazdasági és szociális haladását, valamint, hogy olyan politikákat valósítsanak meg, amelyek biztosítják a gazdasági integráció és a többi terület párhuzamos fejlıdését, azzal az elhatározással, hogy közös állampolgárságot hoznak létre országaik állampolgárai számára, azzal az elhatározással, hogy közös külpolitikát és biztonságpolitikát valósítanak meg, ideértve végül egy közös védelmi politika meghatározását, amely idıvel közös védelemhez vezethet, erısítvén ezáltal Európa identitását és függetlenségét annak érdekében, hogy elımozdítsák a békét, a biztonságot és a haladást Európában és az egész világon, újra megerısítvén azt a célkitőzésüket, hogy megkönnyítik a személyek szabad mozgását, egyben biztosítván népeik biztonságát és nyugalmát azáltal, hogy a jelen szerzıdésbe az igazságügyre és a belügyekre vonatkozó rendelkezéseket iktatnak be, azzal az elhatározással, hogy továbbviszik azt a folyamatot, amely olyan, egyre szorosabb egyesülést hoz létre Európa népei között, ahol a döntéshozatal – a szubszidiaritás alapelvének megfelelıen –, az állampolgárokhoz lehetı legközelebb történik, a késıbbi szakaszok távlatában, melyekbe az európai integráció elırehaladásának érdekében kell lépni, úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy Európai Uniót […].” Magyarország uniós csatlakozása Magyarország európai uniós csatlakozásának feltételrendszere kétoldalú volt: 1. Alapvetıen az EU-integráció továbbfejlıdésétıl függött, vagyis attól, hogy az EU döntéshozatali, szabályozási, politikai, gazdasági intézményrendszere képes legyen a kelet-közép-európai országok egyenjogú integrációs partnerként történı be- és elfogadására, képes és kész legyen a csatlakozás hatásainak megemésztésére, gyengébben fejlett, új partnerek támogatására. 2. Magyarország mennyire képes beilleszkedni az EU-integráció komplex, évtizedek alatt kialakított rendszerébe? Nemcsak a majdnem 40 év alatt elért közösségi vívmányok átvételérıl, és alkalmazásáról van szó, hogy a magyar gazdaság képes legyen állni a korábbi EU-tagállamok cégeinek rázúduló versenyét, a magyar piacnyerés az EU-ban ellensúlyozza, sıt ha lehet, szárnyalja is túl az EU-cégek magyarországi piachódítását. Az EU keleti irányú kibıvítése nagyobb horderejő és távlataiban jelentısebb következményekkel járó folyamat, mint az eddigi kibıvítések bármelyike. Az évtizedeken át kettészakított Európa nyugati és középsı-keleti felének gazdasági politikai, biztonsági, együttmőködési rendszerben történı újraegyesítésérıl van szó. (Halm–Körösi, 1996) Az Európai Unió számos kibıvítésen ment már keresztül. A korábbi bıvülések általában csoportosan történtek, továbbá a jelölteknek nem kellett elıre meghatározott pontos feltételeket teljesíteniük. A helyzet némileg eltérı volt: jóllehet a csoportos bıvítés hagyománya nem tört meg, a társult európai országoknak a 2004-es csatlakozást megelızıen most már egyfajta követelményrendszernek is meg kellett felelniük. Az EU alapjait jelentı szerzıdések nem adnak pontos eligazítást arról, hogy melyik ország lehet tagja a szervezetnek. Az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerzıdés 0. cikke szerint bármelyik európai állam beadhatja a Tanácsnak címzett jelentkezését. A Bizottsággal konzultálva a Parlament abszolút többséggel kialakított egyetértésének birtokában a Tanács

135

dönt a felvételrıl. A felvétel feltételeit a tagállamok és a jelentkezı állam(ok) közötti tárgyalásokon elfogadott megállapodás tartalmazza. Ezt a megállapodást azután minden szerzıdı állam – a saját alkotmányos szabályainak megfelelıen – törvényerıre emeli. A 0. cikk tehát csak egyetlen, magától értetıdı kritériumot szab meg: a jelentkezı országnak földrajzi értelemben európainak kell lennie (például Törökország kérelmét erre való hivatkozással utasítják el.) Az Európai Tanácsnak 1993 júniusában, a koppenhágai ülésén elfogadott záródokumentuma azt mondja ki, hogy a kelet-közép-európai társult országok csatlakozásának szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy teljesíteni tudjanak bizonyos kritériumokat. Ezek a következık voltak 1. Demokratikus, többpárti jogállam megteremtése, az emberi és kisebbségi jogok védelmét garantáló intézmények. 2. Mőködıképes piacgazdaság. 3. A gazdaság legyen képes elérni a tagsággal szükségképpen felerısödı piaci versenyt, a piaci erık nyomását. 4. A tagsággal járó kötelezettségek, különösen a politikai, gazdasági és monetárius unió célkitőzéseinek vállalása. 5. Az unió legyen képes új tagok befogadására anélkül, hogy megtörne az integráció fejlıdésének lendülete. (Halm–Körösi, 1996) A politikai kritériumoknak Magyarország a rendszerváltás óta megfelel, hiszen a demokratikus gondolkodásnak számtalan elızménye volt a magyar történelemben. A lényeges azonban mégis az, hogy Magyarországon kiépültek és mőködnek a demokratikus jogállam és a többpárti parlamentarizmus szabályai és intézményei. Majdnem ugyanez mondható el a „“mőködıképes piacgazdaság” kritériumával kapcsolatban. Az Európai Unió tíz társult országáról 1997 nyarára elkészült az Európai Bizottság ország-véleménye. A tíz társult ország: Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Románia, Szlovákia és Szlovénia. Amennyiben az EU tagjaivá kívánnak válni, meg kell felelniük a már említett koppenhágai kritériumoknak. Ez a kitétel új fejlemény volt a csatlakozások történetében; Görögország, Spanyolország, Portugália – akkor szintén fiatal és még bizonytalan jövıjő demokráciák, viszont mőködı piacgazdaságok – csatlakozásánál ilyen egységes követelményrendszer felállítására nem került sor, hanem egyedi szempontok alapján születtek a döntések. A stabil demokráciájú és gazdaságú Ausztria, Finnország, Svédország esetében értelemszerően nem merült fel a kérdés. A tíz közép-kelet-európai társult ország esetében azonban egységes követelményrendszert állítottak fel, melynek három eleme: a politikai követelményrendszer, a mőködıképes piacgazdaság szeglete, valamint az európai uniós tagsággal járó kötelességek vállalásának képessége. Az európai integrációs folyamat lazább formájának tekinthetı Európa Tanács (European Council) volt már korábban is az az intézmény, amely a felvételre jelentkezı országok politikai berendezkedését, az intézményrendszer demokratizmusát, az emberi jogok helyzetét megítélte és a tagság feltételeként érvényesítette. A szőkebb értelemben vett európai integráció, az Európai Unió a politikai követelményeket most fektette le elıször határozott egyértelmőséggel. A követelmény négy fı elemet jelölt meg: a demokrácia, a jogállamiság, az emberi jogok, a kisebbségek védelmét biztosító intézményrendszer. Az Európa Tanács sem Koppenhágában, sem késıbb nem határozta meg egyértelmően és világosan a négy fı elem fogalmát. A nemzetközi politikában, nemzetközi szervezetekben, az egyes államokban természetesen van valamilyen fokú egyetértés a fogalmak minimális tartalmát illetıen,

136

azonban a pontos értelmezés országonként és szervezetenként változó, illetve eltérı, ami megnehezíti a szakértık és elemzık dolgát.

Magyarország csatlakozásának története az Európai Unióhoz 1988. augusztus 8. 1991. december 16.

– –

1997. december 12.

–

1998. március 30-31.

–

1998. november 10.

–

2000. október 4.

–

2001. november 28.

–

2002. február 28.

–

2002. szeptember 19.

–

2002. október 9.

–

2002. december 2.

–

2003. április 12.

–

2003. április 16-án

–

Diplomáciai kapcsolat felvétele az EK és Magyarország között. Antall József miniszterelnök aláírja a Magyarország és az EK közötti társulási megállapodást (érvénybe lép 1994. február 1jén). Az EU tagállamok állam- és kormányfıi Luxemburgban megállapodnak az EU bıvítésérıl. Brüsszelben ünnepélyesen megnyitják az EU-csatlakozási folyamatot. Megkezdıdnek az érdemi külügyminiszteri tárgyalások az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó 11 állammal. Az Európai Parlament megszavazza jelentését a tagjelölt országok felkészültségérıl. A Magyarországról szóló jelentés kiemeli a jogharmonizáció terén elért eredményeket, de elmarasztaló abban a tekintetben, hogy az ország nem fordít kellı figyelmet a roma lakosság problémáira, illetve a szervezett bőnözés növekedésére. A csatlakozási tárgyalások során Magyarország elsıként ideiglenesen lezárja a bel- és igazságügyi együttmőködésre vonatkozó joganyagot. A kibıvülı EU és az uniós intézményrendszer reformjával foglalkozó konvent megtartja alakuló ülését Brüsszelben. Budapesten megegyezés születik a kormány és a négy parlamenti párt között a csatlakozási kérdésekben való együttmőködésrıl. Az Európai Unió Bizottsága elfogadja azt a dokumentumot, mely hivatalosan javasolja az EU tíz országgal, köztük Magyarországgal való kibıvítését. A köztársaság elnöke, a kormányfı, a külügyminiszter és a négy parlamenti párt frakcióvezetıi aláírják az európai uniós csatlakozással kapcsolatos alkotmánymódosítási megállapodást. Ennek értelmében a csatlakozásról ügydöntı népszavazást írtak ki 2003. április 12-re. A referendumra bocsátandó kérdés: „Egyetért-e Ön azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagja legyen?” A népszavazás eredményeként (melyen a szavazásra jogosultak 46 %-a vett részt, és a szavazók 84 %-a voksolt igennel) elhárult az akadálya annak, hogy Athénben sor kerülhessen a csatlakozási szerzıdés aláírására, melyen a parlamenti pártok vezetıi, illetve a hivatalban lévı és

137

a rendszerváltás óta hivatalt betöltött állam- és kormányfık egyaránt részt vettek. A szerzıdés értelmében Magyarország 2004. május 1-jétıl az EU teljes jogú tagja.

138

Alapfogalmak és szakkifejezések Európai Unió Római Szerzıdés Maastrichti Szerzıdés Európa Tanács Montánunió Európai Gazdasági Közösség

Kérdések





Mi volt az alapvetı oka a 19. századtól kezdve folyamatosan megjelenı Közép-Európa elméleteknek? Hogyan jött létre az Európai Unió? Miért szükségszerő az EU folyamatos bıvítése? Hogyan felelt meg Magyarország a csatlakozási feltételeknek?

Ajánlott irodalom Az európai integráció alapszerzıdései. Európai jogi füzetek. Budapest, 2003., hvgorac Lap és Könyvkiadó Kft. Az Európai Unió dokumentumainak forrásai az Interneten: www.europa.eu.int/eur-lex Csiffáry Tamás: Minden, amit tudni kell az Unióról. Budapest, 2003., Könyvmíves Könyvkiadó Kft. Izikné Hedri Gabriella: Magyarország úton az Európai Unióba. Budapest, Aula Kiadó Kft., 1995.

139

2. Hazánk Európa – államok és polgárok az európai integrációban A Maastrichti szerzıdéssel az Európai Közösség államai 1993-tól elindultak az integrálódás útján. De mennyiben más, mennyiben több egy nemzetközi szerzıdésekkel kialakított, gazdasági és politikai szövetségnél az integráció? A Római Szerzıdéssel kialakult európai tevékenységi kör szélesítése és mélyítése során lényegében olyan folyamat játszódott le (és ez a tendencia napjainkban is folytatódik), melynek eredményeképpen a hatalmi egyensúly középpontja az államok irányából a Közösség irányába tolódott el. Míg 1981-ben Margaret Thatcher angol miniszterelnök azt a kijelentést tette, hogy a Közösség érdeke nem más, mint „a tagállamok nemzeti érdekeinek összessége” és „elkülönült közösségi érdek nem létezik, az Egységes Európai Okmány, de különösen a Maastrichti Szerzıdés aláírása óta, ugyan parázs viták közepette, de ellentétes irányú folyamatnak vagyunk a tanúi. A kormányközi együttmőködést egy nemzetek feletti szervezet váltja fel fokozatosan, melynek célja az Európai Tanács 1993. áprilisi dublini zárónyilatkozata értelmében: „a gazdasági integráción és politikai együttmőködésen alapuló közösség átalakítása a közös védelmi és külpolitikát is magában foglaló politikai jellegő unióvá”. Az Amszterdami Szerzıdés, melyet 1997-ben írtak alá és 1999. május 1-jén lépett hatályba, több területen elmélyítette, illetve új elemeket hozott az együttmőködésbe. Elıször foglalkoztak például az európai polgárok jogaival, és fogalmazták meg uniós szinten az alapvetı jogokat, illetve a diszkrimináció tilalmát, sıt az e jogokat és alapelveket megsértı tagállamok tagsági jogai felfüggesztésének lehetıségét. Fontos eleme volt a szerzıdésnek a közös külpolitika és biztonságpolitika hatékonyságának növelése. Az Európai Unió maga az új szerzıdés értelmében sem rendelkezik önálló nemzetközi jogalanyisággal, de nemzetközi szerzıdéseket köthet. Ebben a kérdéskörben meghatározó jelentıségő a harmadik pillér reformja. A személyek szabad mozgása, a menedékjog és a menekültügy az elsı pillérbe került át, az 1985-ben született Schengeni Egyezmény részévé vált a Szerzıdésnek, a rendırségi és bírósági együttmőködés pedig továbbra is a harmadik pillérben maradt. A közös stratégia, a közös akciókról és azok végrehajtásáról szóló döntések minısített többséggel történı eldöntése az EU védelmi pozícióinak megerısödését van hivatva szolgálni. Végül a szerzıdés fontos részét képezték az Unió hatékonyságát, demokratikusabbá tételét és (a fokozatos bıvítések során és után is) mőködıképességének fokozását szolgáló intézményi reformok. A fejezet elejére külön jegyzıkönyv került, mely az Unió bıvítésével összefüggı intézményi kérdéseket taglalta. Az intézményi reform szorosan összefügg az európai politikai térnek a sorozatos bıvítések során történı folyamatos kiszélesedésével, az európai demokratikus értékrend és az állampolgárság értelmezésének alkotmányba foglalásával. Ilyen értelemben nem annyira új intézmények megjelenésével kell számolni, hanem sokkal inkább a régiek hatásköreinek és mőködési mechanizmusának módosulásaival, illetve az új tagállamok beillesztésébıl adódó szervezeti kérdések megoldásának kényszerével. A Nizzai Szerzıdéshez csatolt 23. számú, az Unió jövıjérıl szóló nyilatkozat felvetette, hogy meg kell vizsgálni, miként lehetne az Európai Unió és a tagállamok hatásköreit a szubszidiaritás elvének megfelelıen pontosabban elhatárolni, hogyan lehet egyszerősíteni a szerzıdéseket, pontosan meghatározni az EU alapjogi chartájának státuszát és a nemzeti parlamentek szerepét az európai építményen belül. A nyilatkozat elismerte annak a szükségességét, hogy javítani kell az Unió és intézményei demokratikus legitimitásán és átláthatóságán, és közelebb kell hozni ıket a tagállamok polgáraihoz. Az Unió új alkotmányának és intézményi reformjának kidolgozása során a régi és új tagok folyamatosan szembesülnek részint az Unió belsı demokratikus deficitjével, részint pedig a demokrácia kényszerével. A konventnek, mely a régi és új tagok nemzeti parlamentjeinek és kormányainak képviselıibıl, valamint az Európai Parlament és Európai

140

Bizottság képviselıibıl álló 105 tagú testület, állandóan foglalkoznia kell azzal az alapkérdéssel, hogy nemzetek feletti vagy kormányközi együttmőködésen alapuljon-e az Unió. Annak fényében, hogy milyen válasz születik erre a kérdésre, történik meg az intézményi reform kidolgozása és a nemzeti érdekérvényesítés lehetıségeinek megteremtése is. Mivel az integráció szorosabbá válása egyre több kérdésben követeli meg a közösségi döntéseket, minden ország a lehetı legkedvezıbb képviseleti formát próbálja megvalósítani. A Nizzai szerzıdés Spanyolországnak és a 2004-ben csatlakozott Lengyelországnak egyaránt 27 tanácsi szavazatot biztosított, a négy legnagyobb EU tagállam pedig 29-29 szavazattal rendelkezik (Magyarország 12 szavazattal rendelkezik). A spanyolok és lengyelek érthetıen Nizzához ragaszkodtak, a többiek pedig változtatni szeretnének. 2004. június 18-án megszületett az Európai Unió Alkotmánya, melynek pontos címe: „Szerzıdés egy európai alkotmány létrehozásáról.” A 2000. évi nizzai és a 2001. évi leakeni Nyilatkozat alapján a szövegtervezetet 105 tagú konvent Valery Giscard’Estaing elnökletével dolgozta ki. A szöveg több helyen módosult, és a tagországok polgárai számára jobban követhetı megoldás született. Az alkotmány azonban csak az uniós játékszabályok kereteit adja meg, valós tartalommal az érdekelt politikusoknak kell majd megtölteniük. Az alkotmánytervezet egy Periklész-idézettel kezdıdik: „Az alkotmányunkat demokráciának hívjuk, mert az állam nem néhány polgárra, hanem azok többségére alapul.” Az alkotmány preambulumába bekerült a kisebbségvédelmi klauzula, melyet a magyar tárgyalódelegáció hosszas egyeztetés után ért el, hiszen néhány tagország, pl. Franciaország, még a kisebbségek létét sem ismeri el. A magyar kezdeményezésre megszületett klauzula egyfajta biztosíték Európa minden kisebbsége számára. A védelempolitikában is sikerült megtalálni a megfelelı megoldást: nem lesz párhuzamosság a NATO illetve az EU védelmi potenciálja között, ugyanakkor a transzatlanti rendszer megerısítése válik lehetıvé. Az alkotmány akkor lép életbe, ha valamennyi tagállam ratifikálja. A Tanács jogi aktusainak elfogadásához a tagok többsége által leadott legalább 258 igen szavazat szükséges, ha azokat e szerzıdés értelmében a bizottság javaslata alapján kell elfogadni. Ha a Tanács valamely határozatát minısített többséggel kell elfogadni, a Tanács tagjai kérhetik annak igazolását, hogy a minısített többséget adó tagállamok az Unió népességének legalább 65 %-át képviselik. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, a határozatot nem lehet elfogadottnak tekinteni. Az Európai Bizottsággal kapcsolatos vitát az indukálja, hogy szintén a nizzai szerzıdés értelmében, ha a tagországok létszáma eléri a huszonhetet, az EB tagok létszámának kevesebbnek kell lennie a tagországokénál. Ez vagy azt jelenti, hogy nem minden ország rendelkezne saját biztossal, vagy pedig azt, hogy a bıvítés következı köre után a tagországoknak meghatározott idınként változó köre delegálhatna tagokat a Bizottságba. Nyitott kérdés a belsı integráció ügye is, vagyis hogy az Unión belül egyes államok szorosabbra fonhassák egymás közötti kapcsolataikat. Mindezek az uniós intézmények belsı mőködését és bennük az egyes államok érdekérvényesítési lehetıségeit érintı problémák komolyan felvetik részint az egyes államok gazdasági és politikai esélyegyenlıségének kérdését, illetve az egyes nemzetek állampolgári akaratérvényesítési lehetıségeinek korlátozottságát, vagyis együttesen az Unió belsı demokratikus deficitjének kérdését. Az unió, az integráció megvalósulásával az állampolgárság már nemcsak nemzeti, hanem nemzetek feletti, európai szinten is megjelenik. „17. cikk (1) Létrejön az uniós polgárság. Uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára. Az uniós polgárság kiegészíti, és nem helyettesíti a nemzeti állampolgárságot. (2) Az uniós polgárokat megilletik az e szerzıdés által rájuk ruházott jogok, és terhelik az e szerzıdésben elıírt kötelezettségek. 18. cikk (1) Az e szerzıdésben és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított

141

korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. 19. cikk. (1) Minden uniós polgár, akinek lakóhelye olyan tagállamban van, amelynek nem állampolgára, a lakóhelye szerinti tagállam helyhatósági választásain választójoggal rendelkezik és választható ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam állampolgárai. (2) […] minden uniós polgár, akinek lakóhelye olyan tagállamban van, amelynek nem állampolgára, a lakóhelye szerinti tagállamban az európai parlamenti választásokon választójoggal rendelkezik és választható ugyanolyan feltételekkel, mint az adott tagállam polgárai.” (Szerzıdés az Európai Közösség létrehozásáról. Az alapszerzıdések szövege a Nizzai Szerzıdéssel módosított, egységes szerkezetbe foglalt változatban.) A nemzetközi jog elsı generációsnak ismeri el az alapvetı emberi és szabadságjogokat, második generációsnak a kulturális, gazdasági és szociális jogokat, illetve a harmadik generációs jogok körébe sorolja például a békéhez, fejlıdéshez, egészséges környezethez stb. való jogokat. Ez utóbbiak azért nem sorolhatók minden további nélkül az alapvetı emberi jogok körébe, mert biztosításuk meghaladhatja egy-egy állam lehetıségeit és több állam együttmőködése révén biztosíthatók. Az állampolgárság az emberi jogok és az állampolgári jogok bizonyos mértékő szétválasztását jelenti. Jogállamokban az általános emberi jogok mindenki számára biztosítottak, a nem állampolgárok viszont a politikai jogok gyakorlásából ki vannak zárva. Az Unió tagjaivá váló államok polgárai egyúttal, ugyan esetenként kisebb-nagyobb átmeneti megszorításokkal, uniós állampolgárokká is válnak. A jogok a szabad tulajdonszerzéstıl az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való jogon keresztül a szabad munkavállalásig és a tetszés szerinti lakóhelyválasztásig minden uniós polgárt megilletnek. Ugyanez vonatkozik a politikai jogok gyakorlására is. Az Unió döntéshozatali mechanizmusa ugyanis, az egyes tagállamok belsı jogrendjéhez hasonlóan, a parlamentáris demokrácia szabályai szerint mőködik. Az Európai Parlamentben az állampolgárok által megválasztott képviselık pártjaik szerint foglalnak helyet, a különbözı bizottságokba pedig a kormányok igyekeznek a legjobb szakembereket delegálni. (Az említett kisebb-nagyobb megszorítások elsısorban a szabad munkavállalás lehetıségének bizonyos idıre történı, mindenek elıtt az egyes országok belsı munkaügyi helyzete által diktált korlátozásokat jelentik.) Az Unió intézményrendszere is a parlamentáris demokrácia elveinek megfelelıen mőködik. Az egyes tagállamok állampolgárai számára azonban képviselıinek megválasztása ugyan egyszerő feladatnak tőnik, tevékenységük ellenırzése azonban már sokkal kevésbé. Nem nagyon látnak bele a döntéshozatali mechanizmusba, nehezen tudják számon kérni és ellenırizni a képviselık munkáját, annak ellenére, hogy a korábban a nemzeti parlamentek hatáskörébe tartozó minden ötödik döntést európai szinten hoznak meg, és az állampolgárok uniós polgárként elvárják képviselıiktıl a határozott nemzeti érdekérvényesítést. Természetesen ez a dilemma nemcsak a politikai, hanem a gazdasági ügyekre is vonatkozik. Az EU korábbi tagjai még eldönthették, kívánnak-e csatlakozni a monetáris unióhoz is, a 2004-ben taggá válók számára a szerzıdés már kötelezıen írta elı az Eurozónához való csatlakozást. Ez természetesen az önálló pénzügyi politika megszőnését és a nemzeti gazdasági szuverenitás korlátozását jelenti. Ugyanakkor az általa kínált elınyökkel lehet jól is és rosszul is sáfárkodni. (A korábban csatlakozott országok közül Görögország például gazdaságilag nem tudott jelentıs felemelkedést produkálni, míg Írország ugrásszerő fejlıdésen ment keresztül, de a csatlakozás idején rosszabb helyzetben lévı Portugália és Spanyolország jelentıs eredményeket könyvelhet el.) Természetesen minden állam a továbbiakban is maga dönti el, hogy milyen feltételek mellett, és kiknek ad állampolgárságot. Mivel azonban ez az uniós polgársággal is együtt jár (hiszen Nagy-Britannia és Írország kivételével, illetve az új tagállamok közül Ciprus és Málta kivételével valamennyi ország tagja a belsı határok nélküli schengeni övezetnek), ezért ebben

142

a kérdésben is, illetve az egyéb, az ország, és így az Unió területére belépett, harmadik országból érkezık, valamint harmadik országban lakó, de az Unió országaiból korábban kivándoroltak, illetve az államhatárok változásai során harmadik országba kerültek, menedékes, vagy állampolgári státusza megadásának feltételeiben szükséges az egységes, de legalábbis hasonló álláspont. Alapfogalmak és szakkifejezések gazdasági integráció európai politikai tér szubszidiaritás Kérdések






Melyek a Nizzai szerzıdésben felvetett legfontosabb kérdések? Mit jelent az Unió demokratikus deficitje? Mit jelent a demokrácia kényszere a csatlakozott és csatlakozni kívánó országok számára? Mi az uniós állampolgárság tartalma? Melyek az elsı, s melyek a második generációs jogok?

Ajánlott irodalom Az európai integráció alapszerzıdései. Európai jogi füzetek. Budapest, 2003., hvgorac Lap és Könyvkiadó Kft. Az Európai Unió dokumentumainak forrásai az Interneten: www.europa.eu.int/eur-lex Csiffáry Tamás: Minden, amit tudni kell az Unióról. Budapest, 2003., Könyvmíves Könyvkiadó Kft. Politikatudományi Szemle 2004/1–2. szám

143

3. Nemzeti és etnikai közösségek az Európai Unióban Az Unió 2004-es tíz új tagállammal történı bıvítése során, illetve az új alkotmány kidolgozásával kapcsolatban nagyon élénken vetıdtek fel azok a kérdések, hogy milyen elemek tekinthetık az európai kultúra alapértékeinek, hogyan egyeztethetı össze az európaiság és a nemzeti kultúra, a közösségi döntések és a nemzeti érdekérvényesítés. Hogyan hozhatók egymással összhangba az Unió, az egyes államok, a régiók és a lokalitások érdekei, valamint a nemzetek feletti, a nemzeti és a kisebbségi (különösen a veszélyben lévı, önálló állammal nem rendelkezı kisebbségek) értékei. A régi tagoknak Európa megosztottsága idején nagyobb lehetıségeik voltak arra, hogy gazdasági és politikai problémáik egy részét kifelé vezessék le. Az Unió jelentıs és folyamatos bıvítése kiemelt jelentıséget adott egyfelıl a gazdasági egyenlıtlenségek megszüntetésének, másfelıl a nemzeti és kisebbségi konfliktusok kezelése és megszüntetése kérdésének. A 20. század végén felerısödött globalizáció elválasztotta egymástól a multikulturalitás, az európaiság és a nemzeti kultúra fogalmát. Európában már nemcsak a belsı vándorlás jelenségeivel kell szembenézni, de, elsısorban a nagyvárosokban, nagyszámú Európán kívüli területekrıl származó, más kultúrával rendelkezı tömegek jelentek meg, melyeknek nemhogy az asszimilálása, de a velük való konfliktusmentes együttélés feltételeinek megteremtése is nagyon súlyos problémákat vet fel. Sokkal súlyosabbakat, mint korábban a belsı vándorlás résztvevıinek befogadása egy-egy általuk választott új államba. Az alkalmazkodás területeire gondolva ebbıl következıen négy szintet különböztethetünk meg. Egy nemzetek felettit, melyet tovább oszthatunk európaira és multikulturálisra, továbbá egy nemzeti és egy kisebbségi szintet. Az EU jogrendjében az Amszterdami Szerzıdés 13. cikke valamennyi államnak megtiltja az etnikai és vallási hovatartozáson alapuló diszkriminációt. Ugyanakkor a kisebbségi jogok védelme a nemzetközi jogban az általános emberi jogok védelmének részeként van jelen. Míg a polgári és politikai jogok az egyén védelme érdekében szabnak határt az állam hatalmának, addig a második generációs jogok a közösségek védelmét szolgálják. E jogok nemcsak az állam törvényhozói tevékenysége által, esetenként alkotmányba foglalva valósulnak meg, hanem külön törvények révén. A kulturális jogok, az oktatáshoz és a vallásgyakorláshoz való jogok, az úgynevezett második generációs jogok olyan jogok, melyeket az állampolgár csak bizonyos csoporthoz való tartozás révén érvényesíthet. A nemzetközi jog szintjén emberi jogként jelennek meg a kisebbségek jogai is. A Polgári és Politikai Jogok Egységokmányának 27. cikke így fogalmaz: „Olyan államokban, ahol nemzeti vagy vallási kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségektıl nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.” A tagállamok viszonya a kisebbségi kérdés megítélésében meglehetısen sokszínő. A sokszínőség abból is adódik, hogy az identitás választásának jogát, vagyis hogy ki-ki maga dönthesse el, milyen nemzeti, etnikai és/vagy vallási közösség tagjának tartja magát, általában minden ország elismeri. A probléma inkább abból adódik, hogy az identitás választásának, illetve megélésének és ápolásának joga egyének és csoportok, közösségek számára is biztosítandó. Többnemzetiségő országokban általában a kisebbségek csoportos identitásválasztása, kollektív jogainak biztosítása szokott nehézségeket okozni. Vannak országok, melyek egyáltalán nem ismerik el a kisebbségek létét sem területükön (Franciaország), mások különbséget tesznek az úgynevezett történelmi kisebbségek és a bevándorlók között (Németország), egyesek kollektív jogokat is adnak kisebbségeiknek (Ausztria, Finnország), mások csak egyéni jogokat ismernek el. A kisebbségekhez való

144

viszonynak ugyanez a sokszínősége természetesen a 2004-ben az Unióba belépı államok, de általában az európai országok politikáját is jellemzi. Egy közös kisebbségvédelmi szabályrendszer kidolgozásának igénye több ízben és több ország részérıl felvetıdött már. A két e témában keletkezett legátfogóbb javaslat egyike még Maastricht elıtt, 1988-ban, a másik közvetlenül utána, 1993 májusában született. 1988ban a Jogi és Állampolgári Ügyek Bizottságának felkérésére K. F. Stauffenberg az Európai Parlament elé terjesztette a „Népcsoportjogi Charta az Európai Közösség államaiban” címő határozattervezetét, melyet a Maastrichti Szerzıdéshez kellett volna illeszteni, amely azonban egyes parlamenti frakciók ellenállásán megbukott. A tervezet egyéni és kollektív jogokat egyaránt tartalmazott, lényeges eleme volt a közigazgatási autonómiához és a politikai pártok alapításához való jog, valamint az EU kisebbségvédelemmel kapcsolatos feladatainak összefoglalása. 1993 májusában az Európai Parlament Jogi és Állampolgári Ügyek Bizottsága részérıl Siegbert Alber képviselı nyújtotta be a Népcsoportjogi Charta eddigi legteljesebb tervezetét a tagállamokban élı népcsoportok közösségi jog általi védelme tárgyában. A tervezet meghatározza a népcsoport és a népcsoport régió fogalmát, alapelvként pedig megállapítja, hogy ezek védelme az egyetemes emberi jogok nemzetközi védelmének alapvetı eleme, a béke, a stabilitás és a demokrácia záloga, s mint ilyen nem pusztán az egyes államok belügye. A Charta szerint népcsoport (Volksgruppe, ethnic group) „az Európai Közösség tagállamai mindazon állampolgárainak közössége, amely olyan közös etnikai, nyelvi, történelmi, kulturális és/vagy vallási jellemvonásokkal rendelkezik, amelyek megkülönböztetik a lakosság többi részétıl, saját közös kulturális identitással rendelkezik, és azt meg is kívánja ırizni, több nemzedék óta hagyományosan az állam területén lakik, és az állam összlakosságán belül kisebbséget alkot.” (1. cikk) Kizárja a népcsoport fogalmából a vándorló közösségeket, a vendégmunkásokat és a bevándorlókat. (3. cikk) Népcsoport régiónak (Volksgruppenregion, ethnic area) minden, akár szétszórt településeket is magában foglaló településterület tekinthetı, amelyen a népcsoport hagyományosan lakik. (2. cikk) A Charta a kisebbségek jogait egyszerre tekinti egyéni és kollektív jogoknak, és fenntartja a régión belül a közigazgatási autonómiához való jog lehetıségét. Az egyes tagállamoknak a kisebbségi politikában alkalmazott jogelveiben látható, az elıbbiekben felsorolt különbségek azonban, mindenek elıtt elsısorban Franciaország és Görögország álláspontja, ezúttal is meghiúsították a Charta elfogadását. (A görög álláspont hatásait mutatja például a 2004. május 1-jén csatlakozó Ciprus újraegyesítésérıl 2004. április 24-én tartott népszavazás, melynek során a sziget török lakossága az egyesülés mellett, a görögök viszont ellenne foglaltak állást. Ennek eredményeként csak Ciprus görög fennhatóság alá esı területe lehet az EU tagja.) Természetesen a kisebbségvédelem egy közös Európai Unión belüli jogszabályrendszerben való megjelentetésének kudarca nem azt jelenti, hogy az Európai Unióban semmiféle védelemben nem részesülnek a nemzeti és etnikai kisebbségek. A nemzetközi szerzıdések, a kétoldalú megállapodások és az egyes államok belsı jogrendjében megtalálható kisebbségvédelmi jogszabályok továbbra is érvényben vannak. A vonatkozó nemzetközi egyezmények általában az állampolgárság szerinti országokra ruházzák azt a jogot, hogy a határokon belül élı valamennyi személy számára biztosítsák az alapvetı emberi jogok, ideértve a kisebbségi jogok gyakorlását is. Az anyaállamok számára az állampolgárság szerinti államokkal kötött két- és többoldalú egyezmények tekinthetık a kisebbségek védelmével kapcsolatos legfontosabb eszköznek. Ennek következtében az EU is fontos eszköznek tekintette a kétoldalú egyezményeket Közép- és Kelet-Európa stabilitásának biztosítására. 1993-ben az Európai Unió elindította a francia Balladur kezdeményezést, mely a stabilitási paktum aláírásához vezetett. Célja a „stabilitás megteremtése a jószomszédi kapcsolatok elımozdítása révén, beleértve a határok, a kisebbségek ügyét, a regionális

145

együttmőködést és a demokratikus vívmányok megszilárdítását együttmőködési programok révén…” Az 1995-ben elfogadott és 52 ország által aláírt Stabilitási Paktum vonatkozott Bulgáriára, a Cseh Köztársaságra, Észtországra, Magyarországra, Lettországra, Litvániára, Lengyelországra, Romániára és Szlovákiára, melyek mindegyike jelezte az Európai Unióhoz történı csatlakozási szándékát. Az ennek jegyében született kétoldalú egyezmények mindegyike a klasszikus alapjogokat biztosítja, úgymint az identitásválasztás joga, nyelvi, kulturális és oktatási jogok, a médiumok használatával kapcsolatos jogok, szólás- és gyülekezési szabadság, vallásszabadság és a döntési folyamatban való részvétel joga. Néhány egyezmény kollektív jogokat is megfogalmaz, vagy bizonyos fokú autonómiát biztosít, míg mások az államnak a kisebbségekkel szembeni kötelezettségeire teszik a hangsúlyt. Ki kell emelni, hogy ezek az egyezmények elsısorban keretegyezmények, a gyakorlatban való alkalmazásukhoz külön jogszabályokra vagy kormányközi megállapodásra van szükség. Hogy az egyes államokon belül milyen megoldások születnek, nagyon sok tényezıtıl függ. Az aktuális nemzetközi normákon túl nagy hatással van rá a nemzetté válási folyamat jellege, a többség és kisebbség erıviszonyai és a politikai berendezkedés sajátosságai. Az államnak a kisebbségekkel szembeni kötelezettségei egyre határozottabban fogalmazódnak meg a különbözı uniós dokumentumokban. Ezek között a direktívák között az utóbbi években vált hangsúlyosabbá a pozitív diszkrimináció elismerésének, illetve antidiszkriminációs vagy esélyegyenlıségi törvények meghozatalának szükségessége, melynek hatásait a nemzeti törvényhozásokban is nyomon lehet követni. (Meg kell jegyezni, hogy az emberi jogok biztosítása és a faji, etnikai vagy vallási kisebbségi alapon való megkülönböztetés tilalma nemcsak az európai jogalkotásban jelent meg. Az Emberi Jogok Amerikai Egyezménye, Az Ember és Népek Jogainak Afrikai Chartája, valamint az Emberi Jogok Arab Chartája ugyanezt az igényt tükrözi, természetesen a helyi történelmi és kulturális sajátosságoknak megfelelıen. Az Afrikai Charta például kiemelten említi a népek önrendelkezésének jogát, azt a jogot, hogy bármely eszközzel küzdhessenek a gyarmati uralom, bármilyen politikai, gazdasági vagy kulturális elnyomás ellen, és szabadon határozhassák meg gazdasági és társadalmi fejlıdésüket. Az Arab Charta az iszlám sárija és a többi isteni kinyilatkoztatáson alapuló vallás hitelvei alapján hirdeti az emberek közötti testvériség és egyenlıség elvét, és kötelezi magát a kisebbségekkel szembeni hátrányos megkülönböztetés tilalmának megtartására. Kijelenti továbbá, hogy „az állampolgároknak joguk van az olyan szellemi és kulturális környezetben való élethez, amelyben az arab nacionalizmus a büszkeség forrása, amelyben az emberi jogok szentek, és amelyben elutasítják a faji, a vallási és egyéb formájú megkülönböztetést, valamint támogatják a nemzetközi együttmőködést és a világbéke ügyét.”) Európai és Európán kívüli nemzetté válási folyamatok – régi és új konfliktusok A polgári fejlıdés Európában együtt járt a modern nemzetállamok megteremtésével, melynek során egy-egy nemzet településének határait politikai, vagyis államhatárokkal igyekezett megfeleltetni. Valójában a különbözı népek igyekeztek egymás rovására maguknak minél nagyobb és gazdagabb területeket kihasítani és ezeken a maguk számbeli és/vagy politikai dominanciáját biztosítani. Megjegyzendı azonban, hogy a nemzetté válás meglehetısen rögös útja már Európában sem alakult egységesen. A nyugat-európai államnemzet és a kelet-európai kultúrnemzet történelmi okai és így következményei is sokszor megakadályozni látszanak a kisebbségi kérdés kezelését illetı közös normák kidolgozását és alkalmazását. Ez a folyamat az Európán kívüli világban ráadásul az általunk ismerttıl teljesen eltérıen alakult. Hogy csak két példát említsünk, Dél-Amerikában vagy az arab világban. De mindenütt másutt is, ahol gyarmati uralom volt, jelentıs szerepet játszott a

146

gyarmatosító kultúrája a polgári társadalom alapjainak megteremtésében, az általa uralt területek pedig a független államok területeinek körvonalazódásában. Dél-Amerika hihetetlenül kevert lakosságára nagy hatást gyakorolt a spanyol, illetve portugál nyelv és katolicizmus. Az arab világban az elsısorban angol és francia kultúra mellett és részben vele szemben kialakult a magas színvonalú arab irodalmi nyelv és az általa hordozott kultúra, és még a legpolgárosultabb arab államokban is fennmaradt az iszlám vallás meghatározó szerepe. Míg elsısorban a nyugat-európai nemzetállamok megalakulása (a görögkeleti vallással és egyházzal már egy kicsit más a helyzet, hiszen például Szerbiában, Romániában vagy Bulgáriában máig ırzi államvallás jellegét) együtt járt az egyház szerepének csökkentésével, addig ez az iszlámról általánosságban nem mondható el. A polgári nemzetállamok megalakulásának folyamata Európában lezárulni látszik, s ennek következtében a különbözı nemzetek és etnikumok közötti érdekellentétek már nem elsısorban látványos háborús konfliktusokban, hanem az egyes országokon belüli politikai küzdelmekben és nemzetközi lobbicsoportok vitáiban öltenek testet. A nemzeti, etnikai és vallási konfliktusok nem tekinthetık valamiféle kelet-európai vagy balkáni anakronizmusnak, a közösséghez való csatlakozás pedig nem jár együtt a nemzeti identitások megszőnésével és az európai identitás automatikus kialakulásával. Az 1990-es évek elején Kelet- és Délkelet-Európa megközelítıleg 330 milliós lakosságából körülbelül 40 milliónyian éltek nemzeti kisebbségként. Politikai, gazdasági és kulturális jelentıségüket jól mutatják a következı adatok: 1. Az orosz kisebbségek száma Ukrajnában 11,4 millió, Fehér-Oroszországban 1,4 millió, Észtországban 400 ezer, Lettországban 900 ezer, Moldáviában 500 ezer és Litvániában 350 ezer. 2. Az ukrán kisebbségek száma Oroszországban 4,3 millió, Moldáviában 500 ezer és Lengyelországban 200 ezer. 3. A fehéroroszok száma Oroszországban 1,5 millió, de élnek Lengyelországban és Litvániában is. 4. A roma kisebbségek száma Romániában 2,5 millió, Szerbiában és Bulgáriában egyaránt 800 ezer, Magyarországon és Szlovákiában egyaránt 600 ezer, Csehországban és Ukrajnában pedig egyaránt 100 ezer. 5. A kisebbségi magyarok száma Romániában 1,5 millió, Szerbiában 350 ezer, Szlovákiában 600 ezer és Kárpát-Ukrajnában 150 ezer. 6. Albán kisebbségbıl Szerbiában 1,6 millió, Macedóniában 500 ezer élt. 7. A zsidók száma Ukrajnában 500 ezer, Oroszországban 300 ezer, Fehér-Oroszországban és Moldáviában egyaránt 100 ezer. 8. Németek Lengyelországban 300 ezren, Oroszországban és Magyarországon 200 ezren, Romániában pedig 100 ezren éltek kisebbségben. 9. A török kisebbség lélekszáma Bulgáriában 800 ezer, Macedóniában 100 ezer. 10. A szerb kisebbség Bosznia-Hercegovinában 1,3 millió, Horvátországban 600 ezer fıt számlált. 11. A horvát kisebbség száma pedig Bosznia-Hercegovinában 750 ezer, Szerbiában 75 ezer. (A londoni Historical Atlas of East Central Europe adatai szerint.) Mindezekhez hozzá kell tenni, hogy az Európa Tanács által veszélyeztetettnek ítélt kisebbségi kultúrák (a 8–11 millióra becsült európai cigányság 80 %-a, a jiddis, aromán, csángó és uráli kisebbségi kultúrák) képviselıinek többsége, kivétel nélkül többségében Kelet- és Délkelet-Európában él. A kommunista rendszerek, valamint a soknemzetiségő szövetségi államok (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) összeomlása és a német újraegyesítés után Európa

147

keleti felének 18 állama négy kulturális régióba sorolható: Kelet-Közép-Európa – Horvátország, Lengyelország, Szlovénia, Szlovákia, Csehország, Magyarország; Észak-KeletEurópa: Észtország, Lettország, Litvánia; Délkelet-Európa: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Macedónia, Románia, Szerbia-Montenegró; Kelet-Európa: Oroszország, Ukrajna, Fehér-Oroszország. Az említettek többé-kevésbé egyértelmően nemzetállamként határozzák meg önmagukat. Tényszerően ugyanakkor egy etnikailag nagyjából egységes nemzetállam kívánalmainak csak Albánia, Lengyelország, Szlovénia, Csehország és Magyarország felel meg, melyekben a nemzeti kisebbségek aránya nem haladja meg a lakosság 10 %-át. Az összes többiben a kisebbségek aránya 20 % körül van, vagy meg is haladja azt, így ezek az államok többnemzetiségő államoknak tekinthetıek. A kisebbségi kérdés megoldására kialakult átfogó rendezési koncepciók alapvetıen két elvet, a területi és a személyi elvet követik. A területi elv alapján alakult ki a föderalizmus, vagy tagállami struktúra, illetve a területi autonómia, mint önkormányzati forma. A kisebbség mindkét esetben bizonyos állami jogok gyakorlásának lehetıségéhez jut. A területi elv ilyen módon való alkalmazásának feltétele a kompakt kisebbségi terület, vagyis olyan jól körülhatárolható terület, melyen az adott kisebbség többséget alkot. (A területi elv ezért nem alkalmazható általában a zsidó és cigány kisebbség esetében.) Az alkalmazás jellege azt is jelenti, hogy aki a területen kívül él, tartozzon bár az adott kisebbséghez, arra nem vonatkoznak ugyanazok a jogok. (Például a bolzánói németekre, ha Dél-Tirolon kívülre telepednek, már nem vonatkoznak az autonómia jogok.) A személyi elv alkalmazása gyakorlatilag kulturális autonómiát jelent, melynek hordozója a népcsoportot képviselı nyitott kisebbségi egyesülés, mint jogi személyiség, és természetesen mindenki szabad elhatározásából és igényei szerint csatlakozhat hozzá. Ez a forma teljesen kielégíti az individuális önmeghatározás, a szabad identitásválasztás jogát. Mindkét elv önmagában való alkalmazásának megvannak azonban a maga korlátai. Csak a területi elv alkalmazásával nem lehet megoldani a kisebbségi kérdést, hiszen a személyes szabadságjogokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Ugyanakkor bizonyos jogok gyakorlása csak a közösség által lehetséges. Ideálisnak tehát inkább tekinthetı, ha a lehetıség mindkét elv gyakorlati alkalmazására adott, és az egyes országokban az ottani speciális helyzetnek megfelelıen a nemzeti, etnikai és vallási közösségek, illetve tagjaik szabadon választhatnak közöttük. Magyarországon a kisebbségi törvény mindkét lehetıséget megadja, egyaránt biztosítja az egyéni és kollektív jogokat, a területi és személyi elv alkalmazásának lehetıségét és a pozitív diszkrimináció lehetıségét. Az 1993. évi LXXVII. törvény a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól kimondja: „I. fejezet: Alapvetı rendelkezések 3. § (1) A Magyar Köztársaságban élı kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezık. /Alkotmány 68. § (1) bekezdés/ Kultúrájuk része a magyarországi kultúrának. (2) A nemzeti vagy etnikai önazonossághoz való jog olyan alapvetı emberi jog, amely egyéneket és közösségeket egyaránt megillet. II. fejezet: Egyéni kisebbségi jogok 9. § A kisebbséghez tartozó személynek joga van a politikai és kulturális esélyegyenlıségre, melyet az állam hatékony intézkedésekkel elısegíteni köteles. 13. § A kisebbséghez tartozó személynek joga van: a) anyanyelvének, történelmének, kultúrájának, hagyományainak megismeréséhez, ápolásához, gyarapításához, továbbadásához; b) részt venni az anyanyelvi oktatásban és mővelıdésben;

148

c)

kisebbségi voltával kapcsolatos személyi adatok védelméhez külön törvényben meghatározottak szerint. III. fejezet: A kisebbségek közösségi jogai 15. § A kisebbségi önazonosság megırzése, ápolása, erısítése és átörökítése a kisebbségek elidegeníthetetlen közösségi joga. 17. § A kisebbségek társadalmi szervezeteket, helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre. IV. fejezet A kisebbségek önkormányzatai 21. § (1) Az egyes kisebbségek az e törvényben meghatározottak szerint községben, városban és a Fıváros kerületeiben kisebbségi települési önkormányzatokat, vagy közvetett, vagy közvetlen módon létrejövı helyi kisebbségi önkormányzatokat hozhatnak létre. 22. § (1) Kisebbségi települési önkormányzatnak nyilváníthatja magát az a települési önkormányzat, amelynek testületében a képviselık több mint felét egy nemzeti vagy etnikai kisebbség jelöltjeként választották meg. (2) Ha az önkormányzati testület képviselıinek legalább 30 %-át egyazon kisebbség jelöltjeként választották meg, e képviselık kisebbségenként legalább 3 fıs helyi kisebbségi önkormányzatot (a továbbiakban: közvetett módon létrejövı helyi kisebbségi önkormányzatot) alakíthatnak. IX. fejezet: Záró rendelkezések 61. § (1) E törvény értelmében Magyarországon honos népcsoportnak minısülnek: a bolgár, a cigány, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán.” (Honos népcsoportnak minısül a Magyarországon legalább száz éve itt lakó, 1000 fıt meghaladó lélekszámú közösség.) Ahogyan általában mindenütt a többi olyan országokban, melyeknek jogrendszerében megtalálható a kisebbségek védelme, a magyar kisebbségi törvény is egyértelmően kimondja: „E törvény hatálya nem terjed ki a menekültekre, a bevándorlókra, a letelepedett külföldi állampolgárokra és a hontalanokra.” (I. fejezet 2. §) Ezen migráns közösségek kialakulásának egyaránt lehetnek politikai és gazdasági okai, melyek Európában és azon kívül különbözı vándorlási mozgalmakat alakítottak és alakítanak ki. 2000-ben a még 15 tagot számláló Európai Unió 380 millió lakosának 4,5–4,8 %-a, 15–18 millió ember minısült lakóhelyén külföldinek, és ezek közül csak körülbelül 5–6 millió volt uniós polgár. A nehézséget mindenek elıtt az okozza, hogy még akkor sem, ha legális bevándorlóként kerültek új lakóhelyükre, nem kezelik ıket egyenrangúan a történelmi kisebbségekkel. Mivel az „ıslakossággal” nem köti össze ıket hosszú évszázadok együttélési tapasztalata, sokkal jobban élnek velük szemben különbözı elıítéletek. Megélhetésük is bizonytalan, ráadásul a honi munkavállalókkal a munkaerıpiacon versenytársként megjelenve reális érdekellentétben állnak. Minden egyes ország küzd az illegális bevándorlók helyzetének megoldásával is, s az Unió folyamatos szándéka a bevándorlás szabályainak megfogalmazásában az egységes gyakorlat kialakítása. A téma fontosságát jelzi, hogy ez a kérdés az elsı pillérbe került át az Amszterdami Szerzıdés értelmében. Természetesen az általános emberi jogok biztosításának kötelezettsége és a diszkrimináció tilalma ıket is érinti, önmagában azonban helyzetük megnyugtató rendezéséhez ez kevés. Ezért is fogalmazódott meg az Unión belül a legális bevándorlók helyzete gyors meghatározásának, és így gyors és tartós beillesztésének, illetve az illegális bevándorlás megakadályozásának és szigorú büntetésének igénye. Egyúttal direktíva is született a tolerancia fokozására és a diszkrimináció indokolatlan formáinak megszüntetésére. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyőlésének 1277. számú ajánlása a migránsokról, az etnikai kisebbségekrıl és a médiáról (1995) egyértelmően kijelenti, hogy „1. A

149

bevándorlás és az etnikai kisebbségek jelenléte az európai identitás szerves része. Nagy bevándorló közösségek élnek társadalmunkban, és járulnak hozzá annak gazdagságához és sokféleségéhez. 2. A bevándorlókkal és az etnikai kisebbségekkel kapcsolatos dolgok média általi bemutatása nagy hatást gyakorol a közvéleményre. Ugyanakkor szerepe lehet ezeknek a nézeteknek a veszélyessé válásában vagy megerısödésében is. 3. A migránsoknak és az etnikai kisebbségeknek joguk van arra, hogy a médiában átfogóan és pártatlanul mutassák be ıket. Ez az elıfeltétele annak, hogy a polgárok racionálisabb képet kapjanak a bevándorlásról és a multikulturalizmusról, és magukkal egyenlınek tudják elfogadni a bevándorlókat és az etnikai kisebbségekhez tartozókat. Objektív képet elsısorban a hivatásos médiaszakemberek felelıs hozzáállásán és a migránsok és etnikai kisebbségek minden szinten jobb megközelítésén keresztül lehet elérni. A Közgyőlés elsırendő fontosságúnak tekinti, hogy a média és a kompetens személyek a lehetıségeik szerinti legtöbbet tegyék meg e célok érdekében. 4. A médiának ugyancsak fontos szerepe van abban, hogy a migránsokat megismertesse az ıket befogadó országgal, annak kultúrájával és nyelvével, és hozzájáruljon a köztük és a befogadó ország közötti kapcsolatok elırehaladásához. Ugyanígy lehetıvé teszik a migránsok számára a származási országukkal való kapcsolattartást, a közösségük tagjaival kapcsolatos megnyilatkozást és a velük való kommunikációt.” Ezen politika érdekében javasolta a Közgyőlés a Miniszterek Tanácsának a Rasszizmus és Intolerancia Elleni Európai Bizottság (European Committee against Racism and Intolerance – ECRI) létrehozását. Ugyanebben a szellemben született meg az Európa Tanács Parlamenti Közgyőlésének 1275. számú ajánlása a rasszizmus, az idegengyőlölet, az antiszemitizmus és az intolerancia ellen (1995). Ebben a küzdelemben a Közgyőlés rendkívül fontosnak tartja a rasszizmus, antiszemitizmus, idegengyőlölet és intolerancia okainak feltárását, valamint a szélsıséges nézetek és magatartások kialakulásának megelızését a közvélemény (elsısorban az iskolások és egyetemisták) nevelése által, valamint az áldozatok védelmét és a kulturális sokféleség támogatását és népszerősítését. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye diszkrimináció ellenes 14. cikke értelmében javasolja egy Európai Menekültügyi Fıbiztos kinevezését, akinek az ENSZ Menekültügyi Fıbiztosával szorosan együttmőködve kell a feladatát végezni. A dokumentum ajánlást tesz a Miniszterek Tanácsának, hogy hívják fel minden tagállam figyelmét a Nemzeti Kisebbségek Támogatásának Európai Keretegyezménye, az Emberi Jogok Európai Egységokmánya és a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának, valamint a faji megkülönböztetés minden formájának megszüntetésére született nemzetközi konvenció aláírására. Kilátásba helyezi minden tagország állandó átvilágítását ebbıl a szempontból, és megnevezi azokat a legfontosabb eszközöket, melyek a rasszizmus, idegengyőlölet, antiszemitizmus, és intolerancia elleni harcban sikerrel alkalmazhatóak. Ezeknek az elvárásoknak az egyes országok jogrendszerében, s ami még ennél is fontosabb, a társadalmi együttélés gyakorlatában úgy kell megjelenniük, hogy ne pusztán egy, egyébként kívánatos és dicséretes toleráns magatartáshoz, de egy nagyon aktív diszkrimináció ellenes tevékenységhez is vezessenek. Alapfogalmak és szakkifejezések Történelmi kisebbségek – bevándorlók Diszkriminációs – antidiszkriminációs – esélyegyenlıségi törvények Veszélyeztetett kisebbségek ECRI Területi elv – személyi elv

150

Kérdések





Hogyan függ össze az európai stabilitás és a kisebbségi kérdés? Milyen európai és Európán kívüli eredményei vannak a jogalkotásban kisebbségvédelemnek? Melyek tekinthetık a legveszélyeztetettebb európai kisebbségeknek? Melyek a magyar kisebbségvédelmi törvény legfontosabb rendelkezései?

a

Ajánlott irodalom A kisebbségi jogok európai okmányai. Dokumentumgyőjtemény. Szerk. Majtényi Balázs–Vizi Balázs. Budapest, Gondolat Kiadó – MTA Jogtudományi Intézet – MTA Kisebbségkutató Intézet, 2003. Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. Században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998.

4. Biztonsági együttmőködés A „vasfüggöny” lebontásával, a kelet-nyugati szembenállás lezárultával megváltozott a biztonságpolitika jellege. A hagyományos területi védelem helyett a háborús konfliktusok megelızésének, a békefenntartásnak, a katasztrófaelhárításnak a szükségessége került elıtérbe, valamint az olyan biztonsági problémáknak a megoldása, mint a menekültkérdés, a nemzetközi bőnözés, terrorizmus, kábítószer-kereskedelem. Az 1992. február 7-én aláírt Maastrichti Szerzıdés alapján 1993. november 1-jén életbe lépett közös kül- és biztonságpolitika átvette és új elemekkel egészítette ki az Európai Politikai Együttmőködés keretében végzett tevékenységet. A közös kül- és biztonságpolitika általános irányelveit az Európai Tanács határozza meg. A megfelelı döntéseket ennek alapján a Tanács, azaz a tagállamok külügyminisztereinek az értekezlete hozza. Az Európai Bizottság is részt vesz a közös kül- és biztonságpolitikát érintı döntések, egyeztetések elıkészítésében. A tagállamok EU melletti nagyköveteibıl álló Állandó Képviselık Bizottsága is egyike a külpolitikai döntések elıkészítıinek. A közös kül- és biztonságpolitika saját intézménye a Politikai Bizottság, melynek tagjai a tagállamok külügyminisztériumainak politikai igazgatói. A mindennapi tevékenységet a külügyminisztérium levelezıinek rendkívül hatékony, zárt hírközlı lánca segíti elı. Ezen keresztül a megfelelı üzenetek szinte naponta – angol és francia nyelven – eljutnak a tagállamok külügyminisztériumaiba és a brüsszeli intézményekhez. A közös kül- és biztonságpolitika még nem jelent közösségi politikát, hanem kormányközi jellegő együttmőködést. Már nem csupán az álláspontok összehangolása folyik, hanem azok egyeztetése is. Amennyiben a Tanács azt szükségesnek ítéli meg, közös álláspontot alakítanak ki. A közös álláspont EU elnökségi nyilatkozat formájában jelenik meg. A közös kül- és biztonságpolitika legátfogóbb eszköze a közös akciók kialakítása és végrehajtása. A közös akciók tárgyáról a döntést egyhangúan kell meghozni, de az EUszerzıdéshez csatolt nyilatkozatban a tagállamok kifejezték szándékukat, hogy az egyhangúságot igénylı döntések esetében lehetıleg tartózkodnak a döntések meghiúsításától, amennyiben a szóban forgó döntés mellett minısített többség áll. A Tanács 1994 márciusában határozatot fogadott el a társult közép- és kelet-európai országok közötti kül- és biztonságpolitikai párbeszédre. A párbeszéd keretében rendszeressé váltak a külügyminisztereknek, a külügyminisztériumok politikai igazgatóinak és a szakértıknek a találkozói. A társult országok az EU meghívására csatlakozhatnak az Unió közös akcióihoz, illetve a közös kül- és biztonságpolitika keretében kiadott külpolitikai

151

nyilatkozatokhoz. Az együttmőködés az EU és a társult országok között kiterjed az EU-n kívüli országokra és a nemzetközi szervezetekre is. (Izikné–Palánkai, 1996) Az Európai Uniót megalapító Maastrichti Szerzıdés harmadik pillére a bel- és igazságügyi együttmőködés néhány területe. Ennek célja a biztonságpolitikai feladatok jobb ellátása. Az 1985 júniusában megkötött, de csak 1995-ben hatályba lépett Schengeni Egyezményben rögzítették, hogy különbözı okok – a határellenırzés nélküli belsı piac kialakulása, a határokon átlépı nemzetközi bőnözés, terrorizmus, kábítószer-kereskedelem, úgynevezett veszélyes anyagok csempészése – miatt szükséges a tagállamok bel- és igazságügyi együttmőködése. A Maastrichti Szerzıdés a következıkben jelöli meg a bel- és igazságügyi együttmőködés közös érdekő területeit: - menekültügyi politika; - a tagállamok külsı határainak ellenırzése; - bevándorlási politika és harmadik országok állampolgáraival kapcsolatos politika, így a harmadik országok állampolgárainak belépése és forgalma a tagállamok területén, EU-n kívüli országok állampolgárainak tartózkodása a tagállamok területén (beleértve a családegyesítést és foglalkoztatást), s végül EU-n kívüli országok állampolgárainak törvénytelen bevándorlása, tartózkodása és munkavállalása elleni küzdelem; - a kábítószer-függıség elleni harc; - a nemzetközi szintő csalások elleni küzdelem; - igazságszolgáltatási együttmőködés; - rendırségi együttmőködés a terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem és nemzetközi bőnözés egyéb súlyos formái elleni küzdelem és megelızés céljából, beleértve a vámügyi együttmőködés bizonyos formáit. Ehhez kapcsolódóan az egész EU-t átfogó információrendszert építettek ki egy európai rendıri szervezet, az „EUROPOL” keretében. A bel- és igazságügyi együttmőködés legfelsı döntéshozó szerve a Tanács, amelyben a tagállamok bel- és igazságügyi miniszterei vesznek részt. A Tanács munkáját segíti az Állandó Képviselık Bizottsága. A szakértıi egyeztetı fórum a Maastrichti Szerzıdés megfelelı számú cikkének megjelölését viselı K4 Bizottság. E bizottságon belül külön csoportok foglalkoznak a bevándorlási, menekültjogi kérdésekkel, a rendırségi és vámügyi együttmőködéssel, valamint az igazságszolgáltatás területén a polgárjogi és büntetıjogi együttmőködéssel. A bel- és igazságügyi együttmőködés az államok szuverenitásának kényes területét érinti, s ezért a megfelelı eszközök megtalálása hosszabb idıt igényel. Ugyanakkor az integráció egyik legfontosabb feladata, hiszen a belbiztonság az állampolgárokat legközvetlenebbül érinti, s csak szélesebb nemzetközi együttmőködéssel valósítható meg. Az Európai Tanács 1993. évi koppenhágai határozata szerint az EU tagállamai és a közép- és kelet-európai társult országok közötti strukturált párbeszéd a bel- és igazságügyi együttmőködés területeit is felöleli. Így a tagállamok és a közép- és kelet-európai társult országok belügyminiszterei évenként találkoznak, értekezleteiket szakértıi egyeztetések készítik elı. Az 1994. évi úgynevezett Berlini Nyilatkozatban a szakminiszterek elfogadták az együttmőködés fı területeit, ezek: törvénytelen kábítószer-elıállítás és -kereskedelem, emberkereskedelem, törvénytelen határátlépés, lopott autók csempészete, pénzmosás elleni harc. Az együttmőködés felöleli a szakemberek cseréjét, a tanácsadói, oktatási és technikai segélynyújtás összekapcsolását és az EU-ban már megszokott módszerek és technikai eszközök elterjesztését. (Izikné–Palánkai, 1996)

152

Mivel a gazdasági, politikai és biztonsági kérdések közötti szoros összefüggés nyilvánvaló, szükségszerő az ezekben a kérdésekben közös érdekő országok közötti együttmőködés. A rendszerváltozási folyamat elindulása, Közép-Kelet-Európa államainak a polgári demokrácia útjára való visszatérése, Európa gazdasági és politikai megosztottságának felszámolása tette lehetıvé a biztonsági rendszer egységesítésének megvalósítása felé tett elsı lépéseket. A különbözı gazdasági, politikai, katonai és belbiztonsági rendszerekhez való csatlakozás nem jelent idegen érték- és normarendszerhez való csatlakozást, hanem a nemzetközi jog, a magyar közjog, valamint a demokratikus és humanitárius értékrend alapján való, a szerzıdı felek érdekeit tükrözı együttmőködést. Különösen érvényes ez a katonai biztonsági együttmőködés fokozatos kialakulására, melynek alapvetı feltételét jelentette a fıként katonai, politikai szempontból bipoláris világrend, a kommunista diktatúrák, köztük a Szovjetunió összeomlása, a Varsói Szerzıdés megszőnése (1991). A katonai biztonsági együttmőködésrıl A nyugati demokráciák biztonságát elsısorban az 1949-ben alakult NATO és az 1954-ben létrehozott NYEU (Nyugat-európai Unió), a nyugat-európai országok közös biztonsági törekvése szavatolta. A NATO alapokmányának 10. cikke értelmében a tagállamok egyhangú megegyezéssel csatlakozásra hívhatnak fel olyan államokat, amelyek hozzá tudnak járulni a szervezet biztonságához, és elı tudják segíteni a szerzıdés elveinek továbbfejlesztését. A NATO a nemzetközi politikai változásokra reagálva 1991-es római csúcsértekezletén új stratégia kidolgozását kezdte meg, melynek megvalósulása során segítséget ígértek Közép- és Kelet-Európa államainak az EBEÉ megerısítésében, a gazdasági-tudományos, politikai és katonai tapasztalatok átadásában. Az együttmőködés szervezeti hátterét az Észak-atlanti Együttmőködési Tanács biztosította. Meghirdették a Partnerség a békéért programot, melyhez 1995-ig Magyarországgal együtt 26 állam csatlakozott. Az új stratégiai koncepció értelmében nıtt meg a NATO szerepe, részben az EBESZ támogatásának jegyében, részben az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntései alapján, a nemzetközi békefenntartó akciókban. Magyarország és vele egyidejőleg Csehország és Lengyelország NATO-felvételére 1999 tavaszán került sor. A felvétel idıpontja egybeesett a szervezet fennállásának 50. évfordulójával és a koszovói válság kibontakozásával. „A NATO alapításának 50. évfordulójáról megemlékezı áprilisi washingtoni csúcstalálkozón a Szövetség vezetıi egy sor kulcsfontosságú döntést hoztak annak érdekében, hogy felkészítsék a NATO-t az elkövetkezı fél évszázad biztonsági kihívásaira. Az a tény, hogy a kérdések megvitatására a Szövetség megalakulása óta kitört legkomolyabb európai válság közepette került sor, bizonyítja a NATO elszántságát arra, hogy fellépjen a kontinens stabilitását komolyan veszélyeztetı fenyegetésekkel szemben. Válaszul a koszovói válságra a Szövetség határozott jelzést küldött arra vonatkozóan, hogy megvédi az atlanti közösség alapértékeit: a szabadságot, a demokráciát, az emberi jogok tiszteletben tartását és a jogállamiságot.” (Solana,1999) A Washingtoni nyilatkozat kiemelte, hogy Európa megosztottságának meghaladását egyértelmően bizonyítja a Cseh Köztársaság, Magyarország és Lengyelország jelenléte a szervezetben, egyúttal kinyilvánította a NATO iránt érdeklıdı minden országgal való együttmőködési készségét. „Minden államnak elemi joga, hogy maga választhassa meg saját biztonsága biztosításának eszközeit. Ezen felül, az összeurópai biztonság és stabilitás erısítése érdekében, a Szövetség jelenleg is zajló bıvítési folyamatának további lépései valamennyi Szövetséges biztonsági érdekeit hivatottak kiegyensúlyozni.” (Washington, 1999) Az Észak-atlanti Tanács 1999. április 23–24-én új stratégiai koncepciót fogadott el a tagok biztonságának oszthatatlansága érdekében. Magyarország és a többi új NATO-tag

153

számára rendkívüli jelentıséggel bír, hogy „a mindennapos politikai és katonai együttmőködésen alapuló szövetségi szolidaritás és összetartás biztosítja, hogy egyetlen szövetségesnek se kelljen egyedül a saját nemzeti erejére támaszkodnia alapvetı biztonsági kihívások kezelésében […] A tagállamok ebbıl következı egyenlı biztonságérzete – függetlenül a nemzeti körülmények és katonai képességek közötti különbségektıl – hozzájárul az euro-atlanti térség stabilitásához.” A Szövetség az alapvetı biztonsági feladatokat a következıkben határozta meg: Olyan stabil euro-atlanti biztonsági környezet nélkülözhetetlen alapját biztosítja, amelyben egyetlen ország sem képes erıvel vagy erı alkalmazásával való fenyegetéssel megfélemlíteni vagy kényszeríteni egyetlen más országot sem. A tagok létfontosságú érdekeit befolyásoló kérdésekrıl konzultációs fórumot biztosít. Feladat a NATO-tagállamok ellen irányuló bármilyen agresszió vagy agresszióval való fenyegetéssel szembeni elrettentés és védelem, továbbá az euro-atlanti régió biztonságának és stabilitásának érdekében a válságkezelés és a széles körő együttmőködés az euro-atlanti régió más országaival. A stratégiai koncepció kiemelten foglalkozik a Szövetség környezetében felléphetı biztonsági kihívásokkal és kockázatokkal, melyeknek egy része katonai, más része nem katonai jellegő. „Ilyen kockázatok a bizonytalanság és instabilitás az euro-atlanti régión belül és azon kívül, valamint a regionális válságok lehetısége a Szövetség perifériáján […] Etnikai és vallási rivalizálás, területviták, nem megfelelı vagy elbukott reform-erıfeszítések, az emberi jogok megsértése, államok felbomlása...” Az ilyen jellegő konfliktusok összehangolt külpolitikai és katonapolitikai lépéseket követelnek. Ugyanakkor a Szövetség globális környezetének vizsgálata olyan problémákat is felvet, melyek kezelése kimondottan nem katonai jellegő megoldásokat kíván. „A Szövetség biztonsági érdekeire hatással lehetnek más, szélesebb körő kockázatok is, mint a terrorizmus, a szabotázs, a szervezett bőnözés és a kulcsfontosságú erıforrások forgalmának akadályozása. Nagy létszámú embercsoportok ellenırzés nélküli mozgása, különösen fegyveres konfliktusok eredményeképpen...” Az ilyen típusú biztonsági kockázatok megelızése és kezelése más típusú, a katonaitól eltérı bel- és igazságügyi tevékenység összehangolását, vagy azt is igényli. Az Európai integráció történetében nagyon fontos lépést jelentett 1992-ben a Maastrichti szerzıdés aláírása. A szerzıdés úgynevezett elsı pillére jelenti a gazdasági és monetáris uniót, a második fedi le a közös kül- és biztonságpolitikát, és a harmadik a belbiztonsági és igazságügyi együttmőködést. A közös védelempolitika feladatköre az Európai Unió felkérése alapján a NYEU-ra hárul, mely e cél érdekében csatlakozásra szólította fel az összes EUtagállamot, az EU-n kívüli NATO-tagállamoknak pedig társult tagságot kínált fel. A nemzetközi bőnözés elleni küzdelem és az államok külsı szuverenitásának viszonylagossá válása a büntetı igazságszolgáltatásban is egyre szorosabb nemzetközi együttmőködést követel, illetve elmélyíti az EU tagállamainak bőnügyi kooperációját. A rendırségek közötti együttmőködés Európában nem új jelenség. Elvileg egészen 1898-ig, a veszélyes anarchizmus ellen tartott római konferenciáig visszamehetünk az idıben, de az INTERPOL eredetét is visszavezethetjük az 1923-as bécsi konferenciáig. A bőnügyi együttmőködés a közös belsı határok fogalmának megjelenése után egyre inkább e tevékenység integrációját jelenti, mely a határokat átszelı rendırségi tevékenységet, a tagállamok közötti együttmőködési gyakorlatot megalapozó szerzıdésekben gyökerezik. Ilyen szerzıdések pl. a Benelux-államok megállapodása 1960-ban, az Aacheni Szerzıdés Németország és Belgium között 1969-ben, és a Saar-vidék Egyezmény Németország és Franciaország között 1978-ban. Mindezek a szerzıdések olyan specializálódott szervezetekkel egészültek ki, mint pl. az Európai Bizottság keretein belül az EK szabályainak kijátszása ellen létrehozott intézmények: GAFI (Group d`Action Financiere Internationale), UCLAF (Unité de Coordination de la Lutte Anti-Fraud), illetve általánosabb feladattal a PWGOT (Police

154

Working Groupp on Terrorizm), a MAG (Customs and Excise Mutual Assistance Group), vagy a TREVI-csoport. A TREVI 1976-ban Rómában alakult, mint az EK nem-intézményes kormányközi szervezete, melynek tagjai a belügyminiszterek és igazságügy-miniszterek. A római alakulás a Trevi-kúthoz is köti elnevezését, de egyúttal a tevékenységi körét lefedı fogalmak rövidítéséhez is – Terrorisme, Radicalisme, Extremisme, Violence Internationale. Ezeken a területeken törekszik a tagállamok tevékenységének összehangolására. Az Európai integráció fejlıdésében határkövet jelentett az Egységes Európai Okmány (1986) és a két Schengeni Egyezmény megszületése (1985, 1990). Az Egységes Európai Okmány célkitőzései részben a Schengeni Szerzıdésekben realizálódnak. Az Okmány azt helyezi kilátásba, hogy az Európai Közösség belsı piaca belsı határok nélküli térséget öleljen fel. Ennek érdekében szükséges a közös határok ellenırzésének leépítése, a közösség külsı határainak fokozott védelme. A Schengeni Szerzıdés meghatározza az új helyzettel összefüggı fogalmakat: belsı határok, külsı határok, belsı repülés, harmadik országból származó külföldi, a beutazás megtagadására kijelölt határátkelıhely, határellenırzés, szállítási vállalkozó, tartózkodási jogcím, menedékkérelem, menedékkérı, menedékkérelemmel való foglalkozás, valamint az ezek kezelésébıl adódó eljárásokat. „Schengen az európai rendıri együttmőködés tekintetében újítás, ám az igazságügyi szervek közötti együttmőködésrıl, kiadatásról, ítéletek végrehajtásának átadásáról szóló fejezetek csupán az Európa Tanács hatályos konvencióin alapulnak.” Az 1991 decemberében Maastrichtban aláírt új uniós szerzıdés záróokmánya tartalmazza a rendıri együttmőködésre vonatkozó alapelveket. A K1. cikkely európai rendıri testület létrehozását irányozza elı, ami az Európa Tanács 1991. júniusi, Luxemburgban megtartott tanácskozásán és a TREVI 1991 decemberében, Hágában megtartott összejövetelén született arra vonatkozó elvi egyetértésérıl tanúskodik, hogy elfogadják Kohl kancellár 1998ban tett javaslatát egy ilyen jellegő nemzetközi szerv létrehozására. A záróokmány szerint az EUROPOL feladata a nemzeti bőnüldözı és biztonsági szolgálatok segítése, különös tekintettel a nyomozások és körözések összehangolására; - információbankok létrehozása, az információk közös kiértékelése és feldolgozása; - az egyes országok megelızési koncepcióinak összegyőjtése, közös megelızési stratégiák kidolgozása; - intézkedések kidolgozása a kutatás, továbbképzés, bőnüldözési technikák és felismerı szolgálatok területén. Az EUROPOL tényleges munkájának kezdetét és operatív feladatainak meghatározását az Amsterdami Szerzıdés 1999. április 30-án történt hatályba lépése jelentette. Székhelye Strasbourg. Hogy az EUROPOL a tagállamok területén önálló hatáskörrel rendelkezı európai rendırség, vagy a nemzeti rendırségek közötti együttmőködés intézményesített formája lesze, az a további gyakorlati munkája során fog eldılni. A bel- és igazságügyi együttmőködés is része a magyar EU-stratégiának. Ezen a területen gyakorlatilag nem voltak különleges elvárások Magyarországgal szemben sem, „hiszen a rendvédelmi együttmőködést speciális szerzıdések szabályozzák az Unión belül is, az *aquis communitaire* (az Európai Unió jogszabályainak összessége) körébe tartozó, témánk szempontjából irányadó források – így mindenekelıtt a Maastrichti szerzıdésben kifejezetten is említett Emberi Jogok Európai Egyezménye – pedig a csatlakozási szándéktól függetlenül is kötelezı ránk nézve.” (Szikinger, 1998) Az Európai Unió a bíróság és a rendırség, mint a jogállamiságot és a demokratikus kormányzást, az emberi jogok és alapvetı szabadságjogok védelmét garantáló intézmények stabilitását követeli meg. A csatlakozás feltétele ebben az értelemben a bel- és igazságügy konkrét területén az elvárásoknak megfelelı jogi és intézményi harmonizáció volt.

155

Alapfogalmak és szakkifejezések külpolitika és biztonságpolitika belügyi és igazságügyi együttmőködés NATO TREVI NYEU EUROPOL aquis communitaire Kérdések





Milyen elızményei voltak Magyarország NATO-csatlakozásának? Melyek az 1999-ben meghirdetett új NATO-stratégia legfontosabb elemei? Milyen szervezeti formái vannak az EU belügyi és igazságügyi együttmőködésének? Milyen feladatokat kellett teljesíteni Magyarországnak a csatlakozás folyamatában?

Ajánlott irodalom Európa zsebkönyv. Az Európai Unió és Magyarország. Budapest, Hans Seidel Alapítvány, 1995. Holé Katalin: Bőnügyi együttmőködés Európában. Budapest, Kriminológiai és kriminalisztiikai tanulmányok XXXVI., 1999. Sallai János: A bel- és igazságügyi együttmőködés általános jogi tudnivalói. Budapest, Hanns Seidel Alapítvány, 2004. Schengeni Egyezmény. Bundesanzeiger. 42. évf. 1990. november 23. 217. szám. Kiadja a Szövetségi Igazságügyminiszter. (fordítás) Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió bel- és igazságügyi együttmőködéséhez és a Schengeni Egyezményhez. Budapest, Az Integrációs Stratégiai Munkacsoport Kiadványa 1., 1996. Szikinger István: A magyar rendvédelem és az Európai Unió. Budapest, Politikatudományi Szemle 1998/1. szám

5. Európai társadalom – rendvédelem Európában Demokratikus társadalmakban a rendvédelmi munka megrendelıje maga a közösség, melyben és melynek támogatásával, és az Emberi Jogok Európai Chartájának szellemében munkálkodva tudja rendfenntartó és szolgáltató feladatait közmegelégedésre elvégezni. A rendvédelmi szerveknek egy kiterjedt, multikulturális, demokratikus társadalom keretei között kell megfelelniük az amszterdami kormányközi konferencia döntésének, nevezetesen annak, hogy meg kell teremteni a „szabadság, biztonság és igazságosság európai övezetét.” A biztonságot és stabilitást veszélyeztetı tényezıket az EBESZ 1996. évi Lisszaboni Záróokmánya abban foglalta össze, hogy „nem minden EBESZ államban tartják tiszteletben az emberi jogokat. Etnikai feszültségek, agresszív nacionalizmus, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak megsértése, éppúgy, mint a gazdasági átmenet komoly nehézségei, fenyegethetik a stabilitást és más államokra is átterjedhetnek.” Ezeket a veszélyeket az Európa Tanács 2000/43/EK sz. Irányelve úgy értékeli, hogy meggátolhatják „az Európai Közösség Szerzıdésében foglalt célkitőzések elérését, különösen a magas szintő foglalkoztatásnak, a szociális védelemnek, az életszínvonal és életminıség emelésének, a gazdasági és társadalmi kohéziónak és szolidaritásnak a megvalósulását. Megakadályozhatja annak a célkitőzésnek az elérését is, hogy az Európai Unió a szabadságnak, a biztonságnak és az igazságosságnak a térsége legyen.” Az Európai Unió harmadik pillérét alkotó bel- és igazságügyi együttmőködés céljai szorosan kötıdnek az integráció más területeihez, így az uniós állampolgárság tartalmának

156

kiterjesztéséhez, a tagállamok közötti szabad mozgáshoz. A bel- és igazságügyi együttmőködéshez, s így az Unió harmadik pilléréhez tartozó területeket a Maastrichti Szerzıdés VI. címének K1. cikke határozta meg. 1999-ben alakult meg az Europol, mely az Unió rendırségi információs központja és a nemzetközi bőnözés elleni együttmőködés koordinálója. 2001-ben létrejött az Eurojust is, melynek kiemelt feladata a több tagállamot érintı szervezett bőnözés elleni küzdelem. Az Amerikai Egyesült Államok ellen 2001. szeptember 11-én elkövetett terrortámadást követıen átfogó tervek születtek terrorizmusellenes rendelkezések, s így az európai letartóztatási parancs elfogadásáról, melynek bevezetési határidejét 2004 januárjában jelölték meg. Az új rendszer 32 különbözı bőncselekmény esetén alkalmazható, melyek közé például a terrorizmus, az embercsempészet, a korrupció, a nemi erıszak és a rasszizmus tartozik. Magyarország és a többi frissen csatlakozott ország számára elengedhetetlen volt a közösségi vívmányok – nevezetesen a szervezett bőnözés elleni törvénycsomag megalkotása, a Nemzetközi Bőnügyi Együttmőködési Központ létrehozása, a határátkelıhelyek fejlesztése és a határellenırzés integrált koncepciója, valamint a Schengeni Akcióterv – beemelése a magyar jog- és intézményrendszerbe. A schengeni együttmőködés központi eleme a SIS, az egyes országok hatóságait összekötı információs rendszer, amely nélkül lehetetlen volna a közbiztonsággal, közrenddel és nemzetközi személy- és áruforgalommal kapcsolatos közös intézkedések megtétele. Az úgynevezett schengeni aquishoz tartozó joganyag átvétele a csatlakozó országok számára feltétel nélkül kötelezı. A rendırség szervezeti felépítését illetıen nincsenek uniós elvárások, lehet centralizált, decentralizált, többé vagy kevésbé militáris jellegő, viszont feltétlenül depolitizáltnak kell lennie és civil kontroll alatt kell állnia. A rendırséggel szembeni elvárásokat az Európa Tanács ajánlása így fogalmazza meg: „12. A rendırség szervezetét úgy kell kialakítani, hogy felépítése biztosítsa a rendır, mint a jog hivatalos védelmezıje és szolgáltatója iránti köztiszteletet. […] 18. A rendırség szervezetét úgy kell kialakítani, hogy felépítése biztosítsa a jó rendır-civil kapcsolatokat, és ahol csak lehetséges, más szervezetekkel, a helyi közösségekkel, nonprofit szervezetekkel, valamint a kisebbségi csoportok képviselıivel való hatékony együttmőködést segítse. […] 43. A rendırségnek tevékenysége közben mindig szem elıtt kell tartania az alapvetı emberi jogokat, úgymint a gondolat, a lelkiismeret, a vallás, a szólás, a gyülekezés, a költözés szabadságát és a tulajdon használatának szabadságát. 44. […] különösen figyeljenek azokra az egyénekre, akik kiszolgáltatott helyzetben lévı csoportokhoz tartoznak.” A rendvédelem gyakorlati munkájának elvi kereteit az Emberi Jogok Európai Egyezménye adja. Az Egyezmény egyértelmően megköveteli a jog uralmának és a törvényességnek a tiszteletben tartását, a biztosított jogok mindenki számára egyforma érvényesülését és a jogorvoslat lehetıségének meglétét. Ugyanakkor az „Egyezmény elismeri az aláíró államok rendfenntartási és biztonsági szükségleteit, és a nemzeti hatóságoknak megfelelı szabadságot biztosít annak meghatározásához, hogy miként lehet a legjobban fenntartani a törvényt és a rendet országukban.” Hogy az államoknak és intézményeiknek, illetve az állampolgároknak egyenként és a különbözı társadalmi csoportoknak milyen törvényeket, direktívákat és erkölcsi elveket kell követniük, meglehetısen egyértelmő. Egyértelmő ugyanakkor az is, hogy a kisebbségek jelenléte a társadalomban sokféle társadalmi törésvonal mentén lehet konfliktusok forrása. A befogadó ország polgárai és a bevándorlók lehetnek egymással partneri viszonyban, például gazdasági fellendülés idején, mikor az ország munkaerı-szükségletét csak külföldi vendégmunkásokkal tudja biztosítani. A fellendülés megszőntével azonban ezek a bevándorlók azonnal a honi munkaerı riválisai, s mint ilyenek nemkívánatos személyek lesznek. Gazdasági és politikai nehézségek idején a többségi társadalmak régi nemzeti és

157

etnikai kisebbségeikkel is konfliktusba kerülhetnek. Mindehhez járulnak még a különbözı eredető (tudatlanság, korábbi konfliktusok, politikai manipuláció, kultúrák különbözısége, stb. alapján kialakult) elıítéletek. A kisebbségek érdekeik védelmében az intézményes, elsısorban hazai és nemzetközi jogi eszközök kimerülése után nem intézményes eszközökhöz nyúlhatnak. Ezek közé tartoznak a polgári engedetlenség különbözı formái, s maga a vándorlás is ilyen eszköz. Kilátástalan helyzetben akár politikai merényletek és terrorcselekmények végrehajtói, de áldozatai is lehetnek. A rendvédelem különbözı területeinek ezeket a konfliktusokat kell megfelelıen kezelnie. Különbözı jellegő településeken különbözı okokból adódhatnak konfliktusok. Nagyvárosokban, ahol általában inkább megtalálhatóak például a legális és illegális bevándorlók csoportjai, az idegengyőlölet, a politikai és vallási szélsıségek találhatók meg elsısorban. Vidéken a szociális és ezzel összefüggı etnikai problémák jelentkeznek inkább. A rendvédelem feladata itt is, ott is rendkívül kényes, mert egy rosszul megválasztott intézkedéssel akár az adott szituáció elmérgesedésének okozója is lehet. A rendvédelemben dolgozókra a társadalom tagjaiként természetesen minden közvéleményt befolyásoló tényezı ugyanúgy hat, mint bárki másra, nem tájékozatlanabbak és nem elıítéletesebbek, mint a társadalmi átlag. Intézkedéseik során azonban nem képviselhetik a társadalmi átlagot, példamutatásra kötelezi ıket foglalkozásuk, és akár egyéni véleményükkel ellentétesen is, minden esetben jog- és értékkövetı magatartást kell tanúsítaniuk. Kétségtelen tény, hogy a jogalkalmazókra nagy feladatok hárulnak a szabadság, a biztonság és az igazságosság Európájának megvalósításában, és feladataiknak csak akkor tudnak megfelelni, ha munkájukat a szakmai professzionalizmuson túl az Európai Unió jogalkotóinak értékrendje is áthatja.

Alapfogalmak és szakkifejezések Multikulturális társadalom Depolitizált Schengeni aquis Polgári engedetlenség Militáris jelleg

Kérdések






Milyen alapvetı feladatoknak kell megfelelni a rendvédelmi szerveknek az Európai Unió sokszínő társadalmában? Melyek az európai stabilitást veszélyeztetı tényezık? Melyek a rendvédelmi tevékenységnek az EU I. és melyek a III. pillérbe tartozó területei? Hogyan kell kialakítani a rendıri szervezeteket? Hogyan határozza meg a rendvédelem gyakorlati munkájának elvi kereteit az Emberi Jogok Európai Egyezménye?

Ajánlott irodalom Az Európa Tanács válogatott egyezményei. Budapest–Strasbourg, Conseil de l’Europe–Osiris, 1999.

158

Az európai integráció alapszerzıdései. Szerk. Dr. Számadó Tamás. Európai jogi füzetek. Budapest, hvgorac Lap és Könyvkiadó Kft., 2003. Csiffáry Tamás: Minden, amit tudni kell az Unióról. Budapest, Könyvmíves Könyvkiadó, 2003. Dick, Leonard: Az Európai Unió. Történet, szervezet, mőködés. Budapest, Geomédia Szakkönyvek, 2002. Európai Rendıretikai Kódex. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága rec (2001) 10. számú ajánlása. Ford. Krémer Ferenc. Budapest, RTF Társadalomtudományi Tanszék, 2003.

159

Hivatkozott és kiegészítı irodalom A kisebbségi jogok európai okmányai. Dokumentumgyőjtemény. Szerk. Majtényi Balázs–Vizi Balázs. Budapest, Gondolat Kiadó–MTA Jogtudományi Intézet–MTA Kisebbségkutató Intézet, 2003. A KMKSZ történetébıl. Dokumentumok, tények, adatok. Kárpátaljai magyar könyvek. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993. A Washingtoni Csúcstalálkozó Közleménye, A Szövetség Stratégiai Koncepciója. Elfogadva az Észak-atlanti Tanács 1999. április 23–24-i Washington D. C.-ben tartott ülésén. NATO tükör. Csúcstalálkozói Kiadás. 1999. 1. A. Gergely András: Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 1997. Addis, Adeno. 1991. Konferenciaelıadás. Idézi: Herczeg Géza: Globalizáció és regionalizmus a mai nemzetközi politikában. In: Konfliktus, Konszenzus, Kooperció. Tanulmánykötet. II. Országos Politológus Vándorgyőlés. Pécs, 1997. Allport, G.: Az elıítélet. Budapest, Gondolat, 1977. Almond, G. A.–Powell, G. B.: Összehasonlító politológia. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Budapest, Szent István Társulat, 1943. Summa Theologica. Részlet. 1968. Arendt, Hannah: A totalitarizmus gyökerei. Budapest, Európa Könyvkiadó. 1992. Arendt, Hannah: Múlt és jövı között. , Budapest, Osiris Kiadó–Readers International, 1995. 120. o. Arisztotelész: Politika. Budapest, Gondolat Kiadó, 1994. Aronson, E.–Pratkanis, A.: A rábeszélıgép. Budapest, Ab Ovo, 1992. Aurelius, Marcus: Elmélkedései. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1974. Az Európa Tanács válogatott egyezményei. Budapest–Strasbourg, Conseil de l’Europe – Osiris, 1999. Az európai integráció alapszerzıdései. Szerk. Dr. Számadó Tamás. Európai jogi füzetek. Budapest, hvgorac Lap és Könyvkiadó Kft., 2003. Az Európai Unió dokumentumainak forrásai az Interneten: www.europa.eu.int/eur-lex Balázs Péter: Az Európai Unió külpolitikája és a magyar EU kapcsolatok fejlıdése Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadványok, 2002. Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára, Pest, 1872 Balogh Artúr: A kisebbségek nemzetközi jogvédelme a kisebbségi szerzıdések és a békeszerzıdések alapján. Csíkszereda, Kájoni, 1997a Balogh Artúr: Jogállam és kisebbség. Budapest–Kolozsvár, Kriterion, 1997. Bányai Péter Mihály: A civil szervezetek helye és szerepe, Nyári Egyetem Miskolc, 1996. Bayer József: A globalizáció mint kihívás a politikai gondolkodás számára Politikatudományi Szemle. 2001/1–2. Bayer József: A legitimációs válság folyamatossága. Budapest, Politikatudományi Szemle 1996/3. szám Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. Bayer József: A politikai legitimitás. Budapest, Napvilág Kiadó, 1997. Bayer József: A politikatudomány alapjai. Budapest, Napvilág Kiadó, 1999. Bayer József: Globalizálódás, európai integráció és nemzeti identitás. Politikatudományi Szemle 1999/1. Bibó István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. In: Bibó István válogatott tanulmányok, 1945–1949. Budapest, Magvetı, 1986.

160

Bibó István: Az igazi elit. In: Válogatott tanulmányok, Budapest, Magvetı, 1986. Bihari Mihály: A politika fogalma és összetevıi. In: Bihari Mihály–Pokol Béla: Politológia. Budapest, ELTE–Nemzeti Tankönyvkiadó, 1992. Bihari Mihály: Magyar politika. A magyar politikai rendszer történetének fıbb szakaszai a II. világháború után 1945–1995. Budapest, Korona Kiadó, 1996. Bihari Mihály–Pokol Béla: Politológia. Budapest, Universitas, 1992. Bíró Gáspár: Kollektív jogok és contractus. Budapest, Régió 1997/1. szám. Bozóki András: Politikai pluralizmus Magyarországon. Budapest, Századvég Kiadó, 2003. Brandt, W.–Kreisky, B.–Palme, O.: Levelek és beszélgetések. Budapest, Kossuth Kiadó, számozott, é. n. Brunner, Georg: Nationality Problems and Minority Conflicts in Eastern Europe. Gütersloh, Bertelsman Foundation Publishers, 1996. Concha Gyızı: Hatvan év tudományos mozgalmai I–II. köt. Budapest, MTA, 1928. Concha Gyızı: Politika. Második kiadás. I. köt. Budapest, Grill, 1907. Csapody Tamás: Civil forgatókönyvek. Válogatott tanulmányok és publicisztikai írások. Budapest, Századvég, 2002. Csiffáry Tamás: Minden, amit tudni kell az Unióról. Budapest, Könyvmíves Könyvkiadó, 2003. Csizmadia Ervin: A politika és az értelmiség. Budapest, Századvég Kiadó, 2003. Dahl, R. A.: A pluralista demokrácia dilemmái. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Dahrendorf, R.: Class and Class Conflict in an Industrial Society. Stanford, Stanford UP., 1959. Diószegi István: A nemzetek Európája. In: Üllı és kalapács. Budapest, Magvetı, 1991. Drahos Péter–Setényi János–Varga Kristóf: A jó polgár. Budapest, 1994. Durkheim, E. A.: A társadalmi tények magyarázatához. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1978. Duverger, Maurice: Political Parties, Meuthen, London, 1959. Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek hatása az álladalomra. Bécs–Pest, 1851. Eszmék a politikában: A nacionalizmus. Budapest, Tanulmány Kiadó, é. n. Európa zsebkönyv. Az Európai Unió és Magyarország. Budapest, Hans Seidel Alapítvány, 1995. Európai Rendıretikai Kódex. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága rec (2001) 10. számú ajánlása. Ford. Krémer Ferenc. Budapest, RTF Társadalomtudományi Tanszék, 2003. Fehér Ferenc–Heller Ágnes–Márkus György: Diktatúra a szükségletek felett. Budapest, Cserépfalvi, 1991. Finszter Géza: A bőnüldözés mőködési modelljei. In: Gönczöl–Korinek–Lévai: Kriminológiai ismeretek. Budapest, Corvina, 1996. Fricz Tamás: Önkorlátozó és önfelértékelı pártrendszerek. Politikatudományi Szemle 1999/3. szám Fricz Tamás–Johancsik János: Pártok és választópolgárok kapcsolattartása. Politikatudományi Szemle, 1997/4. szám Fukuyama, F.: A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa, 1994. Gergely András: Kisebbség, etnikum, regionalizmus. Budapest, MTA Politikatudományok Intézete, 1997. Giddens, Anthony: Szociológia. Budapest, Osiris Kiadó, 1995. Gombár Csaba: Mi a politika? In: Mi a politika? Budapest, Századvég, 1994. Gratz Gusztáv: Politikai és gazdasági liberalizmus (1922) In.: Magyar liberalizmus. Századvég, Budapest, 1993., 469–475. o.

161

Habermas, Jürgen: Válogatott tanulmányok. Budapest, Atlantisz, 1994., 297–299. o. Habermas, Jürgen: Legitimationsprobleme im modernen Staat. In: Rekonstruktion des Historischen Materialismus. Suhrkamp. 1978. Halberstam, David: Mert övék a hatalom. Budapest, Európa, 1988. Herczeg Géza: Globalizáció és regionalizmus a mai nemzetközi jogban és politikában. In: Konfliktus, Konszenzus, Kooperáció. Tanulmánykötet. II. Országos Politológus Vándorgyőlés, Pécs, 1997. Holé Katalin: Bőnügyi együttmőködés Európában. Budapest, Kriminológiai és kriminalisztiikai tanulmányok XXXVI., 1999. Horváth Barna: A közvélemény ellenırzése. Szeged, Acta Universitatis Szegediensis, 1939. Horváth Gyula: A peronizmus. Szeged, 1996. Izikné Hedri Gabriella: Magyarország úton az Európai Unióba. Budapest, Aula Kiadó Kft., 1995. Izikné Hedri Gabriella–Palánkai Tibor: Európa ma és holnap. Budapest, Macropolis Bt., 1996. Kautsky, Karl: A szociális forradalom. Budapest, Kossuth Kiadó, 1987. 149. Kende Péter: Európai közjog és politika. Budapest, Osiris–Századvég, 1995. Kende Péter: Politikai kultúra, civil társadalom, elit. In: Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest, Századvég Kiadó, 1994. Kéri László: Tíz év próbaidı, Helikon Kiadó 1998. Koestler, Arthur: Sötétség délben. Budapest, Európa Könyvkiadó–Reform Könyvkiadó, 1988. Koroda Miklós: Kossuth breviárium. Budapest, Pán Könyvkiadó, 1989. Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest, Osiris Kiadó, 1996. Körösényi András: A magyar kormányzati rendszer. Budapest, Világosság. 1998/2. szám Körösényi András: A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris Kiadó, 1998. Körösényi András: Pártok és pártrendszerek. Budapest, Századvég Kiadó, 1993. Krémer Ferenc: A rendıri hatalom természete Budapest, Napvilág Kiadó, 2003. Kukorelli István: Alkotmánytan. Budapest, Osiris–Századvég, 1994. Kulcsár Kálmán: A jogállam dimenziói. Budapest, Társadalmi Szemle. 1994/4. szám Kulcsár Kálmán: Politikai és jogszociológia. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1987. Leonard, Dick: Európai Unió. Történet, szervezet, mőködés. Budapest, Geomédia szakkönyvek, 2002. Lipset, Seimur Martin: Homo Politicus. Budapest, Osiris Kiadó, 1995. Locke, John: Értekezés a polgári kormányzatról. Budapest, Gondolat, 1986. Lóránt Károly: Cortez, Keynes és a káosz. Népszava 1999. I. 30. Machiavelli, Niccolo: A fejedelem. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1996. Majtényi László: Adatvédelem, információszabadság, sajtó. Világosság 1997/2. szám Manent, Pierre: Politikai filozófia felnıtteknek. Budapest, Osiris Kiadó, 2003. Martin, Hans Peter–Schumann, Harald: A globalizáció csapdája – Támadás a demokrácia és a jólét ellen. Budapest, Perfekt Kiadó, 1998. Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Budapest, Tankönyvkiadó, 1960. Marx, K.–Engels, F.: Válogatott mővek I–II. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1963. Marx–Engels Mővei 21. kötet, Budapest, 1970. Mazzoleni, Gianpietro: Politikai kommunikáció. Budapest, Osiris, 2002. Mi a politika? Bevezetés a politika fogalmába. Budapest, Századvég, 1994. Mill, John Stuart: A szabadságról /1858/ Budapest, Századvég, 1994. 27. o. Modern ideológiák. Anarchizmus. Budapest, Századvég, 1991.

162

Modern ideológiák. Magyar liberalizmus. Budapest, Századvég, 1993. Molnár Miklós: Civil társadalom és akinek nem kell. Budapest, Educatio Kiadó, 1996. Molnár Miklós: Mit kezdhet a történész a civil társadalommal? In: Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Budapest, 1956-os Intézet–Osiris Kiadó, 1995., 67–73. o. Montesquieu : A törvények szelleme. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962. Morus Tamás: Utópia. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1989. Niedermüller Péter: Etnicitás és politika a késı modern nagyvárosokban. Budapest, Replika. 1999. december Orwell, George: 1984. Forum Könyvkiadó, 1986. Paczolay Péter–Szabó Máté: A politikatudomány kialakulása. Budapest, Korona Kiadó, 1996. Pais István: Antik bölcsek, gondolatok, aforizmák. Budapest, szerzıi kiadás, 1988. Palánkai Tibor: Európa ma és holnap. Budapest, Balassi Kiadó, 1998. Pálné Kovács Ilona: Az önkormányzatok mőködésének politológiai alapkérdései. Az állami irányítás területi struktúrájának modellje. In: Tanulmányok az önkormányzatokról. Szerk.: Kilényi Géza. Budapest, Államtudományi kutatóközpont, 1992. Parsons, Talcott: The Social System. New. York, Free Press. 1951., Platon összes mővei. I-II. kötet. Budapest, Magyar Filozófiai Társaság, 1943. Pók Attila: A Huszadik Század Körének történetfelfogása. In: A Huszadik Század Körének történetfelfogása. Válogatta, sajtó alá rendezte és a bevezetı tanulmányt írta Pók Attila, Budapest, Gondolat, 1982. Pokol Béla: A funkcionalista rendszerelmélet Talcott Parsons és Niclas Luhmann társadalomelméletének kategóriáiról. In: Csepeli György–Papp Zsolt–Pokol Béla: Modern polgári társadalomelméletek. Budapest, Gondolat, 1987. Politikai filozófiák enciklopédiája. Budapest, Kossuth Kiadó, 1995. Politikatudományi enciklopédia. Szerk. Vernon Bogdanor, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. Politikatudományi Szemle 2004/1–2. szám Pölöskei Ferenc: Mire való az alkotmányozás? Budapest, Világosság 1995/1. szám Pritz Pál: Pax Germanica. Budapest, 1999. Pulszky Ágost: A jog- és állambölcselet alaptanai. Budapest, 1885. Quinton, Anthony: A tökéletlenség politikája. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1995. Réthy Ervin: A 21.század nagy kihívásai: a terrorizmus Belügyi Szemle 2002/6-7. szám Romsics Ignác: Integrációs törekvések Közép- és Kelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, Magyar Tudomány 1996/11. szám. Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam. Budapest, Napvilág. 1998. Rostoványi Zsolt: A terrorizmus civilizációs-kulturális háttere – avagy levezethetı-e az iszlám terrorizmus az iszlámból? Belügyi Szemle 2002/6-7. szám Rostoványi Zsolt: Az iszlám a 21. század küszöbén, Budapest, Aula, 1998. Rousseau, J. J.: Kisebb írások. A társadalmi szerzıdés. Budapest, Franklin Társulat, 1909. Sallai János: A bel- és igazságügyi együttmőködés általános jogi tudnivalói. Budapest, Hanns Seidel Alapítvány, 2004. Samu Mihály: Államelmélet. Budapest, Püski Kiadó, 1992. Sári János: A hatalommegosztás történelmi dimenziói és mai értelme, avagy az alkotmányos rendszerek belsı logikája. Budapest, Osiris Kiadó, 1995. Schengen. Magyar–magyar kapcsolatok az uniós vízumkényszer árnyékában. Budapest, Kisebbségkutatás Könyvek, 2000. Schengeni Egyezmény. Bundesanzeiger. 42. évf. 1990. november 23. 217. szám. Kiadja a Szövetségi Igazságügyminiszter. (fordítás) 163

Schlett István: A magyar politikai gondolkodás története. Budapest, Korona Kiadó, 1996. Schlett István: A modern nemzetek kialakulásának két útja. In: Mi a politika? Budapest, Századvég, 1994. Schlett István: Magyar politológia-tudomány és publicisztika. Budapest, Politikatudományi Szemle, 1994/2. szám Shermann, L. W.: A helyi rendvédelem szerepe a globális terrorizmus elleni küzdelemben Belügyi Szemle 2002/6–7. szám Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió bel- és igazságügyi együttmőködéséhez és a Schengeni Egyezményhez. Budapest, Az Integrációs Stratégiai Munkacsoport Kiadványa 1., 1996. Solana, Javier: Történelmi pillanat a NATO életében: A Washingtoni Csúcs döntései és a koszovói válság. NATO-tükör. Csúcstalálkozói kiadás. 1999/2. szám Sorel, Georges: Gondolatok az erıszakról. Budapest, Századvég Könyvtár, 1994. Szabó György: Sötétben tündöklıbb a fény. Kolozsvár-Napoca, Dácia Könyvkiadó, 1975. Szabó Máté: Az EU és a civil szervezetek. Politikatudományi Szemle 1998/3. szám Szabó Miklós: Politikai kultúra Magyarországon 1896–1986. Budapest, Medvetánc, 1989. Szent Ágoston vallomásai. Ford.: Balogh József. Budapest, Akadémiai Kiadó–Windsor Kiadó, 1995. Szigeti Péter: Hatalommegosztás – alkotmánybíróság. Budapest, Világosság 1993/1. szám Szikinger István: A magyar rendvédelem és az Európai Unió. Budapest, Politikatudományi Szemle 1998/1. szám Szikinger István: A rendırállam építıkövei. Társadalmi Szemle 1996/10. sz. Szőcs Jenı: Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat, 1984. 31. o. Anarchizmus. Modern ideológiák. Budapest, Századvég Kiadó, 1991. Tanulmányok a liberalizmus történetérıl. Múltunk 1999/3. szám Tanulmányok a szocializmus történetérıl. Múltunk, 2001/2–3. szám Tanulmányok az anarchizmus történetérıl. Múltunk, 2000/4. szám Tanulmányok a konzervativizmus történetérıl. Múltunk, 2003/4. szám Tilkovszky Lóránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998. Tocqueville, Alexis de: A demokrácia Amerikában. Budapest, Gondolat, 1983. Varga Tamás: A politikai kultúra fogalma és értelmezései a magyar politikatudományban. Politikatudományi Szemle 1997/3. szám Veszélyeztetett kisebbségi kultúrák Európában. Budapest, Európa Tanács Információs és Dokumentációs Központ, 2002. Weber, Max: A politika mint hivatás. Budapest, Medvetánc Füzetek, 1989. Weber, Max: A tudomány és a politika mint hivatás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1995. Weber, Max: Gazdaság és társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1987. Zlinszky János: Ius publicum. Római közjog. Budapest, Osiris–Századvég, 1994. Zsolt Péter: Média és etika. Világosság 1995/3. szám

164