Bod Péter Ákos: Globális válság - magyar válság (a Magyar Pax Romana 51. kongresszusára, 2009) Bár a világ gazdasági életében és különösen a pénzügyi rendszerben már hosszabb ideje látszottak a feszültségek, mégis meglepetésszerűen, az előrejelzettnél sokkal mélyebb krízis érte el a világot 2008 őszén. A prognózisok azóta is hónapról hónapra egyre nagyobb visszaesést valószínűsítenek a fejlett világra, azon belül a legtöbb európai gazdaságra, benne hazánkra. Nálunk ugyanakkor egy sor sajátos belső ok miatt már korábban, a világ nagy trendjeitől jórészt függetlenül is súlyos gazdasági, pénzügyi, szociális és politikai feszültségek halmozódtak fel, ezért célszerű a magyar vonatkozásokat egy időre félretenni, és előbb a globális viszonyokra tekinteni. Mi is zajlik most? Nagy kiigazítás, ami fájdalmas ugyan, de időről időre eljön? Vagy rendszerválság? Sok múlik a válaszon. Ha az egyenetlenül fejlődő világkapitalizmus soron lévő korrekcióját éljük meg, akkor bár napi teendőinket ugyanúgy el kell végeznünk, mintha az utóbbi minősítés lenne érvényes, de nem kell az értékek, intézmények átalakulásának nagy ügyeivel mélyebben foglalkoznunk. Másként áll a dolog, ha a válságjelenségekből egészen új minőség jön létre. Van elég indok a rendszerválság kifejezés használatára, két okból is. Az egyik a nemzetközi turbulenciának a mélysége, kiterjedtsége: sok megszólaló az előttünk álló időszakot az 1929-33-as nagy világgazdasági válsághoz méri. Egyelőre az akkori szociális megrázkódtatás mélységét sehol sem érte el a visszaesés, és bár nagyot nőtt a munkanélküliek száma a világ vezető államaiban, de már maga a munkanélküli segély léte jelzi: mekkorát változott a világ az 1930-as évek elejének ingyenkonyhái óta. Mégsem lehet kizárni a súlyos és tartós visszaesést, amely valóban emlékeztethet minket a Nagy Válságra, amely ténylegesen a rendszer, a kapitalizmus krízisét hozta el 80 éve. Másodszor pedig éppen az indokolhatja a szóhasználatot, hogy az eszmék, ideológiák, nézetek világában kirobbanó viták az egész globális piacgazdasági rendszerről szólnak. 1 A Nagy Válság idején – ne feledjük, egy értelmetlen, hosszú és brutális világháború utáni időszakról van szó, amelyet zavaros és agresszív nézetek, kollektív félelmek és mániák jellemeztek – a polgári rendet súlyos támadások érték, és nem is egyetlen irányból. Embertelen mozgalmak, népirtók ugyan most is léteznek, amint Afrika több szomorú sorsú országának tragédiája mutatja, de bizonyos fegyelmet tartanak az Ensz intézményei, a centrum országaiban pedig jelenleg nyíltan és radikálisan demokrácia-ellenes erők nem kerültek hatalom közelébe. Ma tehát a világ sokkal civilizáltabb, mint nyolc évtizede. Ugyanakkor van tere a rendszervitának.Nemcsak elvont eszmei síkon kérdőjeleződtek meg korábbi evidenciák: a kormányzatok olyan intézkedések sorát hozták (bankok államosítása az Egyesült Államokban vagy Németországban, hatalmas összegű állami pénzköltő programok indítása Írországban, Angliában, Amerikában), amelyek akár egy évvel a pénzügyi válság kitörése előtt is elképzelhetetlennek számítottak volna. Míg a piacgazdaság mibenlétéről, a kapitalizmus alapértékeiről a korábbi évtizedekben a társadalomtudományi kutatás viszonylag zárt körében esett szó, most a közvélemény előtt zajlik a vita az olyan alapkérdésekről, mint amilyen az állam és a magánszektor viszonya, a reálgazdaság és a 1
A Financial Times honlapján Future of capitalism blog cím alatt egyetlen hónap (2009 márciusa) során olyan neves szerzők írtak a mai kapitalizmus problémáiról, mint Amartia Sen, Paul Kennedy, Robert Shiller, Gary Becker, Alan Greenspen, Mario Monti . Lsd: http://blogs.ft.com/capitalismblog/
pénzvilág közötti kapcsolat, a tőke nemzetállami szintű és világméretű szabályozásának dilemmája. A pénzhez, tőkéhez, pénzpiacokhoz, spekulációhoz, hitelhez és kamatokhoz fűződő viszony hirtelen izzóan aktuális téma lett. Okkal: a válság elsőként a pénzintézeti szektorban jelent meg, nagyhírű és nagyhatalmúnak ismert pénzintézetek mentek csődben, fordultak segítségért az államhoz. Az állami bankmentő intézkedések nyomán természetszerűen felerősödött a bankokkal és bankárokkal szembeni kritika, és nemcsak a korábban is aktívan pénztőke-ellenes körökben. Maguk az érintett államok, kormányok rég látott agilitással fogtak bele válságenyhítő intézkedésekbe: ágazati támogatási projekteket hirdettek meg a pénzintézetek vagy az autógyárak számára, a pangó összkeresletre tekintettel keynesiánus ihletésű nagy élénkítő programokat indítottak, még a nemzetközi konvenciák által tiltott protekcionizmus is előkerült. A kormányzati kezdeményezéssel, a nemzetközi intézmények (IMF) és nemzetállami csoportosulások (G20) aktivizálódásával mintha a magángazdaság, a tőke és vállalkozás defenzívába szorult volna. Ám az etatista felfogás hívei mégsem örülhetnek, mert az állam, a kormányzat sem áll tisztán a kritikus szem előtt. A nemzetközi pénzügyi krízis legalább annyira a nemzeti és nemzetek feletti szabályozó hatóságok hibázásaira is visszavezethető, mint a bankári mohóságra, a tulajdonosi kontrol hibáira. ------_ A továbbiakban a rendszerválság problémahalmazát hét témakörben tekintjük át. Az első: csak a krízis lezárulta után látható a vadállat valódi természete A rengeteg elemzés és kritika, publicisztika és kutatási anyag ellenére mindeddig nem jött létre olyan koherens gondolati rend, amelyet a rendszerkritika és új gazdaságkép alapjának tekinthetnénk. Ez azonban nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy J. M. Keynes nagy műve, az Általános Elmélet 1936-ban jelent meg, már évekkel azután, hogy kirobbant és a glóbuszon végigsöpört a nagy gazdasági válság. Az egyik tanulság, ami levonható a paradigmatikus változást hozó mű kapcsán: a krízis alapjait és természetét illető kérdéseinkre tudományos alaposságú választ csakis ex post lehet megalkotni, akkor, amikor a válság túljutott a mélypontján, megindult – új szerkezetben - a kilábalás. Az akadémiai és üzleti közvélemény, majd pedig a tágabb közösség addigra lesz kész az új paradigma befogadására. Másodszor: a világ többféle választ produkál ugyanazon kérdésre Amikor Keynes publikálta magnum opus-át, már az általa javasolthoz hasonló aktív állami gyakorlat folyt az Egyesült Államokban. Máshol viszont nagyon is másféle megoldásokkal próbálkoztak. Éppen az 1930-as évek végén mutatkozott meg jól láthatón, hogy a különféle államok, rezsimek mennyire eltérő irányban keresték a megoldást, és milyen különböző gyakorlatot követtek. A közös eredetű válságra igen sokban különböző válasz adható. Keynes a parlamenti demokrácia és pénzügyileg aktív állam kombinációját mutatta fel követendő irányként, de egyidejűleg már létrejött a Német Birodalomban az aktív állam a nemzetiszocialista rezsim keretein belül; Sztálin Szovjetuniójában pedig egy egészen más képlet alakult ki: végletesen aktív állam kommunista egypárti rezsim szolgálatában.
2
Az állami aktivitás közös mindhárom megoldási kíséreltben, pedig világos cezúra húzódik a piacgazdasági valamint a két (nemzeti szocialista illetve nemzetközi szocialista/kommunista) hierarchikus modell között. Az elsőben megmarad a piacgazdaság (kapitalizmus) alapvető intézménye: a piaci csere, amely két vagy több, de egyaránt azonos jogállású szereplő között megy végbe. A parancsuralmi rendszer azonban még formálisan sem tesz úgy, mintha a gazdasági (termelési, fogyasztási, megtakarítási) döntések horizontális helyzetű felek között születnének, hiszen az államrezonnak vagy a párt által meghatározott célnak primátusa van az egyén érdekei felett. Majd a rákövetkező évtizedek mutatták meg, hogy melyik modellnek melyek a rövid- és hosszú távú következményei, hatékonysági jellemzői, távlatai. A kortársak jó hosszú ideig nem láttak (nem is láthattak) tisztán a különféle egymást kizáró javaslatok egymáshoz mért eredményességének ügyében. Azután a történelem döntött: az 1990-es évekre a hosszú vita eldőlt a piacgazdaság (kapitalizmus) javára. Most ugyan fundamentális kritikák érik a talpon maradó egyetlen rendszert, de a korábbi vesztes ideológiák nem tértek vissza a porondra, vadonatúj rendszernek pedig nem látszanak körvonalai. Ezért ma (még) a kapitalizmus meglevő sokszínű irányzatai között zajlik a szellemi küzdelem. Megeshet, hogy az intenzív viták következtében létrejön egy bizonyos új konszenzus Európában a fenntartható és a mainál kevésbé ingatag piaci rend körvonalairól. De Európa immár csupán egy a kontinensek között, nemcsak anyagi, hanem intellektuális-eszmei értelemben is. Mások máshol nagyon eltérő következtetésekre juthatnak az állam és a piac, a fogyasztás és megtakarítások és egyéb makrogazdasági aggregátumok szabad alakulását illetően. A válság által kevésbé sújtott és gazdasági teljesítményt tekintve sikeresebb országok (gazdasági rendszerek), mint amilyen Kína, India és néhány más tartósan dinamikus „feltörekvő gazdaság” pedig aligha fogadják el jövőképként vagy követendő modellként a lomha Európában körvonalazódó társadalmi és gazdasági rendet. Már ha egyáltalán lehet beszélni egyetlen európai modellről- Hiszen a különféle európai társadalmakban rendkívül eltérő például az állam gazdasági aktivitása: egyes országokban 60, máshol viszont csak 30 százalékos az állami újraeloszlás mértéke a nemzeti jövedelemhez mérve. Továbbra is nemzeti hatókörben van az adó-, a jóléti- és családpolitika, nem kevés országonkénti eltérést eredményezve. Így tehát igen nehéz lenne egyetlen európai modellt felmutatni, különösen annak ambíciójával, hogy az mintaként szolgáljon más földrészek erősen eltérő helyzetű társadalmai számára. Harmadszor: nemcsak piaci kudarcok vezettek a pénzügyi krízishez. Noha korán megjelent a bankárok mohóságát, a globális erők féktelenségét okoló hang, az események áttekintésekor kimutatható a hatóságok felelőssége is. Már a világméretű krízist elindító ’sub-prime’ válságról lehet tudni, hogy a kockázatos ügyfelek túlhitelezése mögött nemcsak a bankári és ügynöki mohóság áll, hanem az állami mohóság is: a politikai állam terelte arrafele az embereket, hogy vegyenek fel hitelt, fogjanak lakásberuházásba, fogyasszanak. A szabályozó állam pedig talán késve észlelte a folyamatok fenntarthatatlan jellegét, túlságosan bízott a banktulajdonosok és bankvezetők önérdekfelismerő képességében és a hitelfelvevők józan ítélőképességében.
3
Azonban a piaci kudarcok (market failure) tekintélyes szakirodalma megmutatja, hogy az éles verseny – miként a túlzottan nagy sebesség az autópályán – beszűkíti a látást, ami az üzleti száguldás körülményei között döntési hibák sorozatához vezet, legfőképpen a hosszabb táv szem előtt vesztése miatt. De akinek rövid távon kell a versenyben életben maradnia, vagy az éppen megnyíló profitesélyek megragadására csak percei vannak, az percekben és nem évtizedekben gondolkodik. Bárhogy van is, az ilyen jellegű piaci csőd egyidejűleg állami kudarc is (government failure), éppen azért, mert a piaci mechanizmusok természetéről már elég sokat lehet tudni ahhoz, hogy a korlátait és beépített kockázatait előre lássuk. Most az állam, a politikus triumfálni látszik, és egy ideig még a közvélemény is mögötte áll a bankokkal, biztosítókkal, a gyűlölt pénzemberekkel szemben. Holott ha a piacgazdasági mechanizmusok egyik belső gyengesége a rövid távra való hajlam (még erős és közvetlen tulajdonosi ellenőrzés és részvétel mellett is), mennyire így van ez a politika világában, különösen demokratikus viszonyok között, ahol az időnkénti szabad választásokon kell megszerezni vagy megőrizni a politikai hatalmat. Ám ebből az elvből (amelyet a tartós politikai uralomból fakadó veszélyek korlátozásának szándéka legitimál) a közügyek intézőinek időbeli korlátjai fakadnak: az állami döntéshozók zömének is rövid a döntési időtávja, sőt még rövidebb, mint a magánpiaci szereplők zöméé – amit annyi nyilvánvalón ésszerűtlen, csak a mának szóló kormányzati döntés illusztrál. Negyedszer: most is a centrumból indult ki a válság, de ma a piacgazdaság perifériája sokkal aktívabb lesz a válság további menetében és feloldásában, mint korábban. A nagy világgazdasági krízis az akkori világgazdaság pénzügyi központjában fejlődött ki és onnan terjedt tovább. Ennyiben megvan a párhuzam a mai krízissel. Ám az 1930-as években a fejlett világon kívüli kontinensek országainak zöme (a fejlődéselmélet nyelvén: a periféria) gyarmati és félgyarmati alávetettségben élt, vagy éppen csak megindult Európa (akkori szóhasználattal: a fehér ember) civilizációját megrendítő világháború szándékolatlan következményeként az öntudatra ébredés felé. Ma viszont az euro-atlanti térségen kívüli országok között számosan nagyon is komoly anyagi, katonai, szellemi erőt mutatnak fel, és idővel ideológiai, értékrendi, intézményi hatással is lesznek a világ hatalmi rendjére. Ezt már jól megmutatta 2009 áprilisában a G20 elnevezésű informális országcsoport vezetőinek válságkezelő összejövetele. Az új erőviszonyok kihatnak a közvetlen anyagi folyamatokra, mint amilyen a fejlett világba irányuló tőkeáramlás vagy az amerikai állampapírok megvétele, a nemzetközi devizatartalékok mértéke és egyéb roppant fontos gazdasági változó alakulása. Ez sem kevés, hiszen mostantól kezdve a válság által leginkább sújtott fejlett világ nehezebben zárhatja el stratégiai vállalatait, ágazatait a készpénzben gazdag kínai, indiai, orosz és egyéb „feltörekvő” ország magáncégei, félállami és teljesen állami vállalatai előtt. Emellett a közvetett hatás sem csekély: míg korábban lehetett ironizálni az iszlám bankolás sajátosságain, ha azonban tőkeerős iszlám pénzintézetek és befektetési alapok jelennek meg a csődeljárás alá vont amerikai befektetési bankok, biztosítók vevőjeként, akkor nyilván változik a megítélés. Hasonlóképpen komoly intézményi változásokat hoz magával az európai magángazdasági felfogástól igen távol álló ázsiai félállami, hatóság-közeli cégek megjelenése és mértékadóvá válása európai kulcságazatokban.
4
---Mindezek után röviden utalni kell a magyar válság sajátosságaira is, hiszen a nemzetközi turbulenciák természetszerűen erősen érintenek minket, de esetünkben olyan vonatkozások is fontosak, amelyek mondjuk a szlovén, szlovák vagy lengyel kontextusban nem szerepelnének. Ötödször: Magyarországot a válság térségi leszakadási állapotban érte. Az Európai Unió tíz új tagállama a tervgazdasági múltat különböző fokig és határozottsággal volt képes maga mögött hagyni, és a tagsági viszonyból különféle hatékonysággal tudott profitálni. A siker mértékét illetőn jó támpontot ad az, hogy az EU átlagos gazdasági fejlettségéhez (az egy főre jutó hazai termékkel mérve) egy országnak mennyire sikerült felzárkóznia már a tagság elnyerése előtt, és az azóta eltelt idő alatt. A magyar teljesítmény igen különös: míg az EU-ba való bekerülés előtti években igen gyors volt a magyar felzárkózási teljesítmény, addig hazánk az egyetlen új tagország, amely semennyit sem került közelebb az uniós átlaghoz, egyszerűen azon összefüggés alapján, hogy a magyar gazdasági növekedés 2004 és 2009 között nem volt képes felülmúlni a jóval gazdagabb Unió növekedési teljesítményét. Ezen közben az összes többi volt tervgazdaság nagyon is jelentős felzárkózási eredményt mutatott fel; következésképpen hazánk gyorsan és érzékelhetően hátracsúszott a gazdasági fejlettségi rangsorban. Már a csatlakozás előtt is előttünk volt fejlettségben Szlovénia, Csehország, de azóta elénk került Szlovákia és Észtország is. A többi balti ország , Lengyelország, valamint a később felvett Románia, Bulgária sokkal közelebb került a magyar adatokhoz a tagság első fél évtizedében, noha a 2009-es visszaesés nyilván ismét átrendezi a fejlettségi sorrendet. Azonban a válság pontosan az eladósodott és amúgy is gyenge növekedési képességeket felmutató magyar gazdaságot súlyosabban érintette, mint a térség átlagát, azaz a krízis inkább csak hangsúlyosabbá teszi relatív lemaradásunkat. A magyar eset problematikus voltát már maga az a tény is kimutatja, hogy az EU tagállamai közül elsőként hazánk szorult rá a Nemzetközi Valutaalap hitelére 2008 novemberében. A relatív lemaradás több, mint csupán sorrendiségi, netán presztizs-kérdés. A környezeténél lassabb növekvő ország kevésbé vonzó a saját és a külföldi vállalkozások számára, így az ország munkahelyeket veszít. Ennek látható jele, hogy korábban a magyarországi (döntően külföldi tulajdonú) üzemekbe külföldről jártak át magyar és nem magyar etnikumú munkavállalók a szomszédos országból (Szlovéniából, és főleg Szlovákiából, Romániából), most viszont lassan kezd megfordulni a munkavállalói migráció a gyorsabban növekvő Erdély és Felvidék javára. A relatív sikertelenségnek komoly társadalomlélektani következményei is lehetnek nálunk, különösen annak ismeretében, hogy az ország nagyobb felére igen materialista és individuális (önző) beállítottság a jellemző; egyéni és kollektív siker és sikertelenség ügyéről az anyagi javakkal való ellátottság szerint ítélnek a lakosok. Eddig a nyugattal szembeni lemaradásunk mellé legalább a román és szlovák szomszédsággal szembeni gazdasági fölény érzete társult, Szlovákiának az euró 2009-es átvétele óta a kevésbé tájékozott magyar is érzékeli státusbéli esésünket.
5
Lemaradásunk okait itt nem boncolgatva annyit érdemes kiemelni, hogy a 2000es évek fordulóját követően - a pártpolitikai fejleményektől nem függetlenül – mind a nemzeti érdekartikuláció (azaz a magyar belpolitika, „nemzetstratégia”), mind pedig a nemzeti érdekérvényesítés (külpolitika) terén súlyos gyengeséget látni. 2 A 2002-es és 2006-os általános választásokat nagyobb részt anyagi ígéretek (50 százalékos közalkalmazotti béremelés, 13. illetve 14. havi nyugdíj) és lehetséges anyagi következményekkel járó fenyegetések („23 millió román beözönlése”) határozták meg, és teljességgel odavesztek a jövő szempontjából leginkább meghatározó stratégiai kérdések: hogy mi lesz az elöregedés, a területi szétszakadás, a munkaerőpiaci inaktivitás, a közepes és kisebb vállalkozások versenyképessége ügyével, hogyan enyhíthető a cigányság sokrétű gondja, a kistelepülések sorsa, a közteherviselés normáinak meggyengülése. Hatodszor: A válságra adott magyar reagálást a visszahúzódás, passzív alkalmazkodás jellemzi. A 2008-tól kibontakozó pénzügyi és gazdasági krízis során természetesen nem egyféle módon reagált a társadalom. A nagy nyilvánosságot kapó 2008. novemberi IMF-szerződés már mutatta a baj mértékét, az állampénzügyi csőd közelségét, a komor kilátsásokat, azonban a hivatalos válság-nyelvezet ellenére (vagy éppen annak hatására?) egy széles lakossági réteg még egy ideig folytatta az addig megszokott életmódját, amint azt a karácsonyi bevásárlások csaknem megszokott menete mutatta. Volt számos példa azonban az átgondoltabb üzleti és családi viselkedésmintára, amit az óvatosság, vissszafogás, a takarékosság jellemzett. Az előző csakis sikertelen és rövid távra szóló taktika lehet, hiszen a banki hitelek elapadása és/vagy megdrágulása hamar véget vet a tartós jövedelemszintet meghaladó családi költekezésnek. A hitelre vett autók visszavitele 2009 elején már jelezte, hogy nem kevés család került a pénzügyi ellehetetlenül állapotába. A másik jellemző viselekedésminta sokkal kisebb kockázatú – sőt igazából éppen a kockázatcsökkentés az értelme és hozama a családi és vállalati takarékossági döntéseknek. Azonban látni kell, hogy ez passzív alkalmazkodás, amelyben meglehetősen erős a magyar társadalom. A tudatos alkalmazkodásnak azonban lehetne pro-aktív, a válság utáni állapotra felkészítő viselkedésmintája is. Természetesen sokféle pro-aktív cselekvés képzelhető el: átmeneti külföldi munkavállalás az újrakezdés anyagi előfeltételeinek megteremtésére, csoportos vállalkozás az induló tőke hiányának áthidalására, új szakma tanulása. Ehelyett – a sporadikus adatok szerint – továbbra is a nyugdíjba menekülés, a fekete gazdaságba való visszahúzódás, a legális üzleti vállalkozás méreteinek lecsökkentése a jellemző. Némelyeknél az uniós vagy állami támogatási pénzek elnyerésében való reménykedés látszik kiútnak. Hetedszer. Sokan a krízistől etikai változásokat, értékrend-módosulásokat remélnek. De vajon mitől lennének ilyen változások? Szeretnénk belelátni a mai krízisbe annak esélyét, hogy ami nem fenntartható, annak most valóban véget vet az emberiség. De ki is az emberiség? A pénzügyi krízis mögött nyilvánvaló módon megtalálható az önzés, az aránytalan pénzszeretet, a távlatok iráni érdektelenség. Ám nemcsak a bankárok, brókerek, bankjogászok és egyéb exponált szakmák részéről. A fogyasztói A helyzet értelmezését több szerző közös munkájaként létrejött tanulmánykötetben kíséreltük meg, lásd: Granasztói – Kodolányi (szerk. )(2007): Magyarország ma és holnap. Magyar Szemle Könyvek.
2
6
mentalitás vezetett ide – ez igaz. De mit lehet kezdeni ezzel az igazsággal? Hiszen a jólétben élő nyugati társadalmak is tagoltak: abban is vannak gazdagok és szegények, és a szegényebbek is szeretnének anyagi értelemben jobban élni. És ott vannak a periféria és a fél-periféria milliárdjai, akik szintén szívesen részesülnének az anyagi fogyasztói társadalom adományaiból. Az persze igaz, hogy ha minden indiai és kínai valami csoda folytán hirtelen annyit fogyasztanának, mint egy amerikai, akkor a bolygónkat ellepné a szemét és rögtön kimerülne a legtöbb ma használatos nyersanyag. Ezért nem is így lesz a jövő, már csak azért sem, mert a piacgazdaság elemi szabályai szerint a gyorsan fogyásnak induló nyersanyagok (olaj, földgáz) irdatlanul megdrágulnak, csakúgy, mint a tiszta víz, a háborítatlan környezet. Éppen e drágulás révén tud – megkésve, válságok sorozatán át – reagálni a piacgazdaság a változó viszonyokra.
7
