Böjti falatok. Elmélkedések nagyböjt minden napjára

Böjti falatok Elmélkedések nagyböjt minden napjára

2014 1

Szerkesztette: SZABÓ GÁBOR SCHP BALLA JÁNOS SCHP

Kiadja a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola Hallgatói Önkormányzata Budapest, 2014

2

Nagyböjt | 2014 5.

szerda

6.

csütörtök

Hamvazószerda

7.

péntek

Szent Perpétua és Felicitász

Iz 58,1–9a; Mt 9,14–15

8.

szombat

Istenes Szent János

Iz 58,9b–14; Lk 5,27–32

9.

vasárnap

Nagyböjt I. vasárnapja

Ter 2,7–9.3,1–7a; Róm 5,12–19; Mt 4,1–11

Joel 2,12–18; 2Kor 5,20–6,2; Mt 6,1–6.16–18 MTörv 30,15–20; Lk 9,22–25

10. hétfő

Lev 19,1–2.11–18; Mt 25,31–46

11. kedd

Iz 55,10–11; Mt 6,7–15

12. szerda 13. csütörtök

Jón 3,1–10; Lk 11,29–31 Ferenc egy éve pápa

Eszt 4,17n. p–r. aa–bb. gg–hh; Mt 7,7–12

14. péntek

Ez 18,21–28; Mt 5,20–26

Március

15. szombat

MTörv 26,16–19; Mt 5,43–48

16. vasárnap

Nagyböjt II. vasárnapja

Ter 12,1–4a; 2Tim 1,8b–10; Mt 17,1–9

17. hétfő

Szent Patrik

Dán 9,4b–10; Lk 6,36–38

18. kedd

Jeruzsálemi Szent Cirill Szent József, a Boldogságos Szűz Mária jegyese

20. csütörtök

Iz 1,10.16–20; Mt 23,1–12 2Sám 7,4–5a.12–14a16; Róm 4,13.16–18.22; Mt 1,16.18–21.24a vagy Lk 2,41–51a Jer 17,5–10; Lk 16,19–31

21. péntek

Ter 37,3–4.12–13a.17b–28; Mt 21,33–43.45–46

19. szerda

22. szombat 23. vasárnap

Mik 7,14–15.18–20; Lk 15,1–3.11–32 Nagyböjt III. vasárnapja

Kiv 17,3–7; Róm 5,1–2.5–8; Jn 4,5–42

24. hétfő 25. kedd

2Kir 5,1–15a; Lk 4,24–30 Urunk születésének hírüladása

Iz 7,10–14.8,10; Zsid 10,4–10; Lk 1,26–38

26. szerda

MTörv 4,1.5–9; Mt 5,17–19

27. csütörtök 28. péntek

Jer 7,23–28; Lk 11,14–23 Mongrovejói Szent Turibiusz

Óz 14,2–10; Mk 12,28b–34

29. szombat 30. vasárnap

Óz 6,1–6; Lk 18,9–14 Nagyböjt IV. vasárnapja

1Sám 16,1b.6–7.10–13a; Ef 5,8–14; Jn 9,1–41

Április

31. hétfő

Iz 65,17–21; Jn 4,43–54

1.

kedd

2.

szerda

Paolai Szent Ferenc

Ez 47,1–9.12; Jn 5,1–16 Iz 49,8–15; Jn 5,17–30

3.

csütörtök

Szent Izidor

Kiv 32,7–14; Jn 5,31–47

4.

péntek

Ferrer Szent Vince

Bölcs 2,1a.12–22; Jn 7,1–2.10.25–30

5.

szombat

6.

vasárnap

Nagyböjt V. vasárnapja

7.

hétfő

De La Salle Szent János

8.

kedd

Jer 11,18–20; Jn 7,40–53 Ez 37,12b–14; Róm 8,8–11; Jn 11,1–45 Dán 13,1–9.15–17.19–30.33–62 vagy Dán 13,41c–62; Jn 8,1–11 Szám 21,4–9; Jn 8,21–30

3

9.

szerda

Dán 3,14–20.91–92.95; Jn 8,31–42

10. csütörtök 11. péntek

Ter 17,3–9; Jn 8,51–59 Szent Szaniszló

Jer 20,10–13; Jn 10,31–42

13. vasárnap

Virágvasárnap

14. hétfő

Nagyhétfő

Ez 37,21–28; Jn 11,45–57 Iz 50,4–7; Fil 2,6–11; Mt 26,14–27,66 Iz 42,1–7; Jn 12,1–11

15. kedd

Nagykedd

Iz 49,1–6; Jn 13,21–33.36–38

16. szerda

Nagyszerda

Iz 50,4–9a; Mt 26,14–25

12. szombat

krizmaszentelési mise: Iz 61,1–3a.6b.8b–9; Jel 1,5– 8; Lk 4,16–21

17. csütörtök Nagycsütörtök

18. péntek

Nagypéntek

19. szombat

Nagyszombat

20. vasárnap

esti mise az utolsó vacsora emlékére: Kiv 12,1– 8.11–14; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15 Iz 52,13–53,12; Zsid 4,14–16. 5,7–9; Jn 18,1–19,42 vigíliamise: Ter 1,1–2,2; Ter 22,1–18; Kiv 14,15– 15,1; Iz 54,4a.5–14; Iz 55,1–11; Bár 3,9–15,32.4,4; Ez 36,16–17a.18–28; Róm 6,3–11; Lk 24,1–12

Húsvétvasárnap

ünnepi mise: ApCsel 10,34a.37–43; Kol 3,1–4 vagy 1Kor 5,6b–8; Jn 20,1–9; esti misében: Lk 24,13–35

4

Beköszöntő „Azért, íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek” (Óz 2,16) SZATMÁRI GYÖRGYI rektorhelyettes

A hűtlenség miatt vádolt Izraelről hangzik el a prófétai szavakban testet öltött isteni üzenet. Ahhoz a közösséghez, akit Istentől elhidegülése miatt így jellemez állapotuk: „Ti nem vagytok az én népem” (Óz 2,1). Az Isten tevékeny vágya szólal meg a sorokban, felidézve Izrael egykori, és történelmében többször megújuló élményét Isten szabadításáról, magáról a szabadító Istenről. A szabadítás idejének pusztai vándorlása során a megélt eseményeken, a pusztai kiszolgáltatottságon és újra- meg újra megfogalmazódó kérdéseken, kísértéseken keresztül mélyül el Izraelnek Isten gondviseléséről, jelenlétéről, önmagához hívó szaváról szerzett tapasztalata. Az éhségüket mannával, szomjukat sziklából fakadó vízzel betöltő, félelmüket és kiszolgáltatottságukat éjszaka tűzoszlop világosságában jelenlétével vigasztaló Isten „édesgetésének”, szívükhöz szóló szavának helyévé válik számukra a puszta. Ott meghallhatják, hogy Isten így szólítja őket: „Népem vagy te!” Ott lehetőségük van, hogy újra megszülessen, megerősödjön bennük egyenként és közösségként a válasz: „Istenem vagy te!” (vö. Óz 2,26), és felismerjék ebben a hozzátartozásban méltóságukat, hogy „az »élő Isten fiainak« hívják majd őket” (Óz 2,1). Az Istenhez tartozás próbája, igazolása Isten Fiának negyven napos pusztai tartózkodása. Lukács evangéliumában Jézus a Lé-

5

lektől vezetve vonul ki a megkísértés helyére. Ő – az igaz izraelita – a maga pusztai időszakában „minden kísértést” elszenvedett (vö. Lk 4,2.13). Megpróbálva vágyakkal, kérdésekkel találta szemben magát, s e vágyakra, kérdésekre választ adott. Vall arról az éhségről, melyet csak Isten éltető szava tölt be. Vall a hatalom iránti szomj kísértéséről, melyre Isten imádásának és szolgálatának válaszát adja. Vall az istenfiúság elbizakodott értelmezésének vakmerőséget eredményező vakságáról, sötétségéről, s az Isten iránti várakozásra kész bizalommal felel. Megpróbálva, a Lélek erejében járva tanít, tesz tanúságot arról, aki Lelke által őt fölkente (Lk 4,18), hogy Isten éltető szavává, életét adó szolgájává és minket megvilágosító világosságává legyen. A keresztény ember számára a húsvéti várakozás pusztája az Isten Lelkétől vezetett időszak. Olyan idő, olyan kitüntetett hely, ahol engedjük, hogy Isten Jézusban elhangzott szavában lelkünkre beszéljen, önmagához édesgessen újra és még inkább. Kívánom, hogy nagyböjt pusztájában az imádság, a böjt és jócselekedetek révén újra felfedezzük Isten „pusztai” ajándékait, s készek legyünk a Húsvétban örökre szóló, szívünkre ható isteni vallomás elfogadására, és Isten gyermekeiként hálát adjunk a mennyből alászállt Kenyérért, aki önmagát odaadva életet ad a világnak (Jn 6,33.51); a „lelki szikláért” (1Kor 10,4), aki megdicsőülése által Lelkében részesíti, „élővíz folyóivá” (Jn 7,38) teszi azt, aki benne hisz; a világ Világosságáért, akit követve miénk lesz az élet világossága (Jn 8,12).

6

Március 5. Hamvazószerda Joel 2,12–18; 2Kor5,20–6,2; Mt 6,1–6.16–18

„Amikor böjtöltök, ne legyetek búsképűek” Hamvazószerdán a feltámadás örömhírének perspektívájába kerülünk. A nagyböjt előtti napok dilemmája: hogyan éljek a szent idővel, mit vállaljak az előttem álló negyven napra? Már lassan megszoktam a böjt sajátos felfogását, amely az önmegtartóztatás reménytelen elhatározásaival készül a lelki megtisztulásra. Most végre Jézus szavai a maguk egyszerű radikalistásával hatnak rám: azt kéri, ne legyünk „búsképű” tanítványok, amikor böjtölünk (vö. Mt 6,16). Hogy miért kéri ezt tanítványaitól – vagyis tőlünk – Jézus? A válasz egyszerű: hogy önmegtagadásra, és ne pusztán önmegtartóztatásra sarkalljon. Az önmegtagadás lényegi eleme az alázat. E nélkül nem lehet hiteles az önmegtagadás aktusa. Az alázat távol tart a képmutatástól, elűzi a gőgöt, hitelessé tesz a cselekvésben. Lelki tartalommal tölti meg a szent időt, és akkor majd szent derű és jó illat járja át egész lényünket, „búsképűség” helyett. Ennek szellemében tekintek az előttem álló szent időre. Legyen hát ez a néhány gondolat, felhívás az önmegtagadásra és a megtérésre. Mert mi másnak van nagyobb értéke Isten előtt, mint a megtérésnek? Mi más lehet nagyobb kedvére az Úrnak, mint amikor szeretett gyermeke félreteszi lelki csecsebecséit, és minden tehetségével Őrá próbál figyelni? E szent negyven nap kegyelmi idő, ami különös erővel készíti fel a lelket, az erények gyakorlására. E kegyelmi, szent időre a próféta és az apostol egyként figyelmeztet: „Mert ő mondja: »A nekem tetsző időben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged«” (Iz 49,8), illetve „Íme, most van a kellő idő, íme, most van az üdvösség napja!” (2 Kor 6,2). És íme, testvérek, eljött a kellő idő, kezdődik a szent lelki zarándoklat, melynek minden egyes napja az Úrnak tetsző idő. E zarándoklat, amely a magány sötétjéből indul, az út végén, majd szent örömmel fog eltölteni a világosság fényében. FR. DOMONKOS OCD

7

Március 6. Csütörtök hamvazószerda után MTörv 30,15–20; Lk 9,22–25 Csodálkozom azon a kegyelmen, hogy öregedésünkkel arányosan fokozódik a magány utáni vágyunk. Ez kegyelem, igen, én hiszem ezt, én, akinek annyi éven át szüksége volt valakire, hogy a közelében ott legyen. Könnyű felfedezni azokat a társadalmi okokat, amelyek hajlamossá teszik az idős embert arra, hogy az elszigeteltséget kedvelje. Ez az, hogy elveszti az esélyét arra, hogy tetsszen, és ha író, egyre inkább azt akarja, hogy arca ne kerüljön az olvasó és a könyv közé. Az az érzés, hogy olvasták, vitatkoztak róla, szerették, átkozták, magasztalták, a napi postából, újságcikkekből szerzett bizonyosság kétségkívül megkönnyíti az idős írónak a szobájában egyedül maradását. De azért a visszavonulás utáni vágy mégiscsak a kegyelmi élet mélységeihez, a meditációhoz, az imához kötődik – életkorunk megment minket a szemrehányásoktól, hogy a szolgálaton kívül nem telik már másra erőnkből. Idősek vagyunk, jogunk van ehhez a mozdulatlansághoz, ehhez az Atya jelenlétében való meditációhoz. Úgy cselekszünk, hogy nem mozgunk, mi, akiknek a cselekedete összekeveredik a gondolattal. A határon elképzeljük, hogy az időskor egy nagy nyílt tengerhez hasonlít, ahol a hajó formája már elmosódik. A szüntelen imaélet a már elkezdődött örökkévalóság. FRANÇOIS MAURIAC: Irodalmi napló

Március 7. Péntek hamvazószerda után Iz 58,1–9a; Mt 9,14–15 Tehát mélyen a felszín alatt, senkitől sem látva buzog erkölcsi cselekvésünk forrása; a forrás a lelkiismeret, hajtó ereje a jószándék. Ott fogannak az erkölcsi cselekvések a lélek szűz ölén, gondosan eltakarva az avatatlan szemek előtt; a jószándék önti beléjük az alkotó életelvet, a lelkiismeret nyomja homlokukra a jegyet; ott nőnek, érnek, alakulnak, ott éri az Isten, és ott ítéli meg. Aki okaiban ismer meg mindent, nem szorult az okozatok mankóira. Sok rétegen tör utat az a gyönge erecske, az erkölcsi cselekvés, míg a fölszínt éri; ne csodáljátok, ha íze nem érzik, színe nem pompáz, szűz tisztasága fátyolozott. Mit szedett föl, mit vetett el – leginkább kénytelenségből – az a cselekvés, míg a benső küzdelmek, emberi tekintetek és velünk született gyarlóság burkain

8

átszivárogva végre megjelenik a színen, s te ítéletre várod – Isten a megmondhatója. SCHÜTZ ANTAL: Az Ige szolgálatában

Március 8. Szombat hamvazószerda után Iz 58,9b–14; Lk 5,27–32 Az Egyház szeplőtelen és ránctalan, s mégis bűnbánó. Ez talán a legzavarbaejtőbb és legnagyszerűbb rejtély. Az Egyház sine macula, sine ruga létezik, makulátlan, s nincs a számára drágább név Azénál, aki őt szereti: Veni columba mea, jöjj galambom, szépem, te folttalan és ránctalan, szent és szeplőtelen, sancta et immaculata. Mindig úgy tartottam – azon elszakadt testvéreinkre gondolva, akik megbotránkozva tagadják meg az Egyháztól e címet, s azon megfélemlített katolikusokra is, akik szintén haboznak elismerni –, hogy Krisztus szívesebben bocsát meg az arcába köpőknek, mint azoknak, akikben a legcsekélyebb kétely merül fel szeretett Jegyese szentségével kapcsolatban. És ugyanez az Egyház mégis önmagát vádolja, gyakran a legkeményebb szavakkal, siratja vétkeit, megtisztulásért könyörög, szüntelenül bocsánatot kér (naponta megteszi a Miatyánkban), s néha úgy kiált az mélységekből Istenhez, mintha attól rettegne, hogy elvettetik. JACQUES MARITAIN: A garonne-i paraszt

9

Március 9. Nagyböjt I. vasárnapja Ter 2.7–9.3,1–7a; Róm 5,12–19; Mt 4,1–11

Teremts bennem tiszta szívet! A Gonosz számtalan módon próbál beférkőzni az életünkbe. Legtöbbször láthatatlan módon, furfangosan – alig-alig vehetők észre cselvetései. Néha egy kisebb kísértés elég ahhoz, hogy azt sorozatosan kövesse a többi, akár már nagyobb csábításnak való behódolás. Nemsokára láthatóvá válik a rombolás, amit egy ilyen döntés eredményez. A következmények, így a türelmetlenség, a harag, a féltékenység, a lustaság, az önzőség és legfőképp a szeretetlenség, amely az előzőeknek mintegy kiváltója; szeretetlenség mind önmagunkkal, mind másokkal szemben. Ezektől az ember aztán igyekszik egyszerre megszabadulni, mert olykor már kibírhatatlan erővel húzzák le, de ez gyakran kudarcba fullad, és a csalódás, a tehetetlenség megköti, megbénítja a testet és a lelket egyaránt. A lehetőség azonban mindig megmarad, sosem távozik olyan messzire, hogy ne lehessen élni vele bármikor. Ez a remény, az irgalom, amellyel Isten akkor is megajándékoz, ha más már nem is nyújt vigaszt. Bármekkora volt az emberiség által hordozott bűn, Krisztus értünk vállalt szenvedésében megváltotta a gonoszság és a halál uralta világot, hogy elnyerhessük általa az örök életet. SOÓS BERNADETT

10

Március 10. Hétfő nagyböjt I. hetében Lev 19,1–2.11–18; Mt 25,31–46 A kommunikáció testi eszközeinek pusztulása megszakítja Jézusnak az Atyával való párbeszédet. Amikor ugyanis a testi eszközöket szétzúzzák, egyelőre a rajtuk alapuló szellemi tevékenység is megszűnt. Jézus halálában éppen emiatt sokkal több törik össze, mint bármely más ember halálában. Az egész világ lelki, szellemi tengelyét jelentő párbeszéd szakad félbe! A huszonkettedik zsoltár kiáltása: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” – megsejttet velünk valamit ennek a pillanatnak feneketlen mélységéből. Mivel azonban az Atyával való párbeszéd volt magányának oka, és halálának, ennek az iszonyatos halának az alapja, ebben a dialógusban lényegében jelen van a feltámadás is. Ezáltal ugyanis Jézus emberi léte elrejtőzik az örök szeretet szentháromságos párbeszédébe. Többé már nem pusztulhat el, átlépi a halál küszöbét, feltámad, s újjá alakul létének teljessége. JOSEPH RATZINGER: Jézus Krisztus Istene

Március 11. Kedd nagyböjt I. hetében Iz 55,10–11; Mt 6,7–15 Hogyan is törekedjünk hát erre a Krisztussal való azonosulásra? Az igazi törekvésnek belsőnek kell lennie. Az ember igazában az, aminek az Isten látja, aki a titokba is belelát. Kétségtelen, hogy a szertartások nem haszontalanok, mert keretet adnak az embernek, gyengeségében támaszt nyújtanak, de mégsem a lényeget jelentik. A vallásosságnak a látszata nem elég, sőt ez a képmutatás utálatos Isten előtt. Saját nyomorúságának tudatosítása az első lépés abban az igyekezetben, melyet Isten kíván meg az embertől. Ezután, Krisztust követve, arra kell törekednie, hogy „tökéletes legyen, miként az Atya is tökéletes” és át kell alakulnia. HENRI DANIEL-ROPS: Jézus és kora

11

Március 12. Szerda nagyböjt I. hetében Jón 3,1–10; Lk 11,29–32 Isteni orvosunk ugyanis belénk lát, bajaink gyökerét veszi szemügyre, hogy ott és úgy segítsen, ahogy a legmegfelelőbb. Elképzelhető, hogy mennyire kiábrándultak a jelenlévők, a hozzátartozók, a betegszállítók, amikor „csak” a beteg lelkével törődött. Ők is abban tévedtek, mint mi legtöbben: nem értjük meg, hogy Jézus a szó eredeti ételmében akar egészségessé tenni minket, isteni–szellemi–testi létünk egységes egészét orvosolja. Épp a béna gyógyításának története kell, hogy meggyőzzön minket arról, hogy Jézus tudja, „mi lakik az emberben” (Jn 2,25) és jobban tudja, mint mi, hogy mi miatt nem vagyunk „egészek”, vagyis egészségesek. Ezért nem épp azt orvosolja bennünk, amit esetleg mi tartunk legfontosabbnak. A béna ágyánál állva, egyértelmű a válasz: valamit mindig meggyógyít bennünk az Úr Jézus, az Orvos! A gyógyítást legbelül végzi, és csak a beteg döbben rá arra, hogy valami óriási változás történt benne. Lehet, hogy teste „béna” marad, de lelke meggyógyult és isteni energiákat kapott: lelki derűt, türelmet, békét a szenvedések elviseléséhez. BARLAY ÖDÖN SZABOLCS: Találkozások Jézussal

Március 13. Csütörtök nagyböjt I. hetében Eszt 4,17n. p–r. aa–bb. gg–hh; Mt 7,7–12 Krisztus, a házasságról alkotott véleményében a legkevésbé sem követi az első századi Palesztina feltételeit. Semmi másra nem utal, csupán a házasság szentségére, ahogyan azt a katolikus Egyház jóval később kifejlesztette. Éppen olyan nehéz volt ez az akkori emberek számára, mint amilyen nehéz a maiaknak. És sokkal zavarba ejtőbb volt az akkori ember számára, mint amilyen ma. A zsidók, a rómaiak és a görögök nem hitték, sőt nem is értették meg annyira, hogy ne higgyék, hogy a férfi és a nő egyetlen szentségi egységgé vált. Gondolhatjuk ezt hihetetlen vagy lehetetlen eszménynek, de nem tudjuk semmivel sem hihetetlenebbnek és lehetetlenebbnek gondolni, mint az akkori emberek. Más szavakkal: bármi igaz is, az nem igaz, hogy a vita alábbhagyott volna. Bármi más igaz is, az hangsúlyozottan nem igaz, hogy a Názáreti Jézus eszményei saját korához igazodtak, és ma már nem megfelelőek. Hogy ponto-

12

san mennyire is igazodtak saját korához, az talán történetének vége mutatja a legjobban. GILBERT K. CHESTERTON: Igazságot!

Március 14. Péntek nagyböjt I. hetében Ez 18,21–28; Mt 5,20–26 Mindezzel azt igyekszem érzékeltetni testvéreim, hogy Krisztus igáját fölvenni, és Tőle tanulni valami nagyon rendkívüli és különleges dolog, ami semmi más szolgálathoz vagy lelkülethez nem hasonlítható. Természetes állapotunk megváltozatásának eredménye, és ez a változás akkora, hogy a természetes állapot halálának vagy megfeszítésének is nevezhetjük. Ne áltassátok hát magatokat, testvéreim, azzal, hogy összeegyeztethető, vagy hogy az a világias lelkület javított kiadása, csupán a világias jellem emelkedett változata. Nem. Ez egy új lelkület, vagy ahogy Szent Pál fogalmaz, „új teremtmény”. JOHN HERNRY NEWMAN: Krisztus igája

Március 15. Szombat nagyböjt I. hetében MTörv 26,16–19; Mt 5,43–48 A szabadságfogalomnak látszólag pusztán filozófiai elemzése lényegesebben több keresztény tartalmat feltételez, mint ahogyan azt általában gondoljuk. A Jézus Krisztus-i felszabadításnak egyik alapvető következménye éppen abban áll, hogy lényeges indításokat adott a személyi szabadság fogalmának kialakulásához. A Krisztus által hozott felszabadítás nem politikai, nem gazdasági, nem társadalmi felszabadítást jelent. Ez kizárólag negatívumnak tűnhetne, ha nem mutatkozna meg éppen ezáltal ennek a felszabadításnak más, mégpedig mélyebb, átfogóbb volta. Mert a krisztusi szabadítás egészen alapvető, húsunkba vágó megkötöttségektől szabadít meg minket. Azáltal szabadítja fel az embert, hogy elvezeti önmagához egy olyan értelemben, mely messze túlmutat minden humanizmuson. WEISSMAHR BÉLA: Az emberi lét értelme

13

Március 16. Nagyböjt II. vasárnapja Ter 12,1–4a; 2Tim 1,8b–10; Mt 17,1–9

Lemondás – hittel és reménnyel Nagyböjt második vasárnapján az Anyaszentegyház egy jól ismert történetet tár elénk az olvasmányban: Ábrahám meghívását. Ábrahám rendkívüli bizalomról tesz tanúságot, amikor az Úr szavára egész addigi életével szakítva, mindenét hátrahagyva elköltözik egy számára teljesen ismeretlen vidékre. Úgy indul el, hogy egyáltalán nem tudja, mi vár rá a jövőben. Emberi szempontból nézve a teljes bizonytalanságba készül. Abban a korban számos veszélynek tette ki magát az, aki ilyen hosszú vándorútra vállalkozott. Ábrahám mégis vállalja mindezt; persze nem értelmetlenül és minden alap nélkül, hiszen ő a fölséges Istentől kapott olyan ígéreteket, amelyek a szíve közepébe találtak. Ez az Úrral való nagyszerű találkozás tette őt elszánttá az Isten akaratának végrehajtásában. Viszont az ígéret egyáltalán nem csökkenti a lemondás nehézségét és értékét. Az a tény, hogy el kell hagynia saját országát, otthonát egyrészt egy nehéz, fájdalmas cselekedet, másrészt szabaddá tevő tényező is. Ebben az otthonelhagyásban, lemondásban felfedezhetjük a keresztény lemondás, hit és remény igazi mondanivalóját. A nagyböjti időszak bizonyos dolgokról, és elsősorban saját magunkról való lemondást kíván tőlünk. Ha ezt a lemondást tudatosan tesszük, akkor csakis hittel és reménnyel tehetjük. Ha nem így tennénk, akkor értelmetlen lenne minden önmegtagadásunk. Viszont ha megvan bennünk a hit és remény, akkor értékelni fogjuk a szeretet és az igazság kívánta lemondást, és látjuk ennek értelmét is. Akkor a hit és a remény növekedése érdekében belátjuk, hogy érdemes vállalni minden fáradságot. HERNÁDI LEHEL OFM

14

Március 17. Hétfő nagyböjt II. hetében Dán 9,4b–10; Lk 6,36–38 Ezt a nyomorúságot magunkra venni szenvedéssel, néha elviselhetetlenül nehéz szenvedéssel jár. Mások ínsége jobban felőröl minket, mint a saját szenvedésünk. Létünket jobban veszélyezteti mások gyengesége, mint a saját magunké. A szenvedő ember tehetetlensége néha túlságosan nagy. Fájdalomszántotta arccal jön hozzánk valaki, és mi tehetetlenül állunk vele szemben, anélkül, hogy segíteni tudnánk. Hátra van még ekkor az irgalmasság legvégső cselekedete, amelyet nem lehet egyszerűen a többi hét mellé állítani, mert ez maga minden irgalomnak alapja: ha a fájdalom valóban mélyre hatol, sokszor nem lehet másként segíteni, mint hogy az ember egyszerűen ’együttszenved’ a másikkal. Az egyetlen, amit még tenni lehet: szélesre tárni a szívet, hagyni, hadd áradjon bele a más fajdalma, és kitartani ebben az együttszenvedésben mindaddig, míg a szenvedő megkönnyebbültnek érzi magát, mert egy szerető szív együtt viseli vele kínját. Aki azt hiszi, könnyű kitartani a szeretetben eddig a keserű végig, vagyis a szeretetet legsajátosabb cselekedetünkké tenni, annak még nincs fogalma az emberi szeretet legmélyéről. BOROS LÁSZLÓ: A köztünk élő Isten

Március 18. Kedd nagyböjt II. hetében Iz 1,10.16–20; Mt 23,1–12 Krisztus egyetlen igazi nagy témája az ember. Akkor is, amikor Istenről beszél, sőt talán akkor a leginkább. Ez következik megjelenéséből, sőt talán küldetéséből. Benne az Isten lett emberré, de nem azzal a célzattal, hogy Isten közöttünk legyen és taníthasson. Szavát, akaratát eljuttathatta volna hozzánk kiválasztott prófétákon keresztül, mint megtette az Ószövetségben. Ő mást, többet akart: leélni az emberi életet isteni módon. Megmutatta, hogyan kell beleállni a családba, a testi, szellemi munkába, hogyan kell viselkednünk a barátokkal és ellenséggel; hogyan kell reménytelennek látszó feladatot megvalósítani, hogyan kell terhet hordozni és meghalni… Igazolni akarta, hogy Istentől nem idegenek azok a problémák, amelyek minket lelkesítenek, untatnak, amikért küzdünk, vagy amelyektől menekülünk. Nem idegen a család, a társadalom, az állam, a testi és szellemi munka, a tudomány, művészet, a bará-

15

tok és szomszédok egymásra utaltsága. Meg akarta mutatni, mit lehet kezdeni az érthetetlen helyzetekkel, amikor az ember reménytelennek látszó vállalkozásba fog, amikor másokat erkölcsi eszmény követésére serkent vagy amikor minden ok nélkül gyűlölnek vagy kisemmiznek bennünket. Mivel maga is végigment az élet megpróbáltatásain, az apostol megnyugodva mondja róla: olyan főpapunk van, aki tud megértéssel lenni gyarlóságaink iránt, hiszen hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett (Zsid 4,14). GÁL FERENC: A hit ébresztése

Március 19. Szerda nagyböjt II. hetében Szent József, a Boldogságos Szűz Mária jegyese 2Sám 7,4–5a.12–14a16; Róm 4,13.16–18.22; Mt 1,16.18–21.24a v. Lk 2,41–51a Titokkal teljes azonban saját emberi természetének viszonya is a bűnhöz. Teljes egészében magára öltötte az emberi természetet – kivéve a bűnt. Zavarbaejtő igazság, hiszen az ember lényege szerint bűnös és esendő. Mit jelent embernek lenni – bűnök nélkül? Hogy ebből csak valamennyit is megsejthessünk, szükséges egy pillantást vetnünk a bűn elkövetésének sajátos természetére. Bűneinkben mindig van valami idegen, anorganikus, rajtunk kívüli elem. A bűn bizonyos értelemben a kegyelmet utánozza, ahogy a részegség az ihletet, vagy akár a misztikusok elragadtatását. A bűnös az alvajáró pontosságával és szinte súlytalanul mámoros önkívületben cselekszik. Bűnét reálisan csupán annak elkövetése után éli át, ha ugyan átéli. Egy tehát bizonyos: teljes realitásában az ember bűnét csak annak elkövetése után éli meg. Jézus – mikor magára vette a világ bűneit – reálisan magára vette azokat a maguk realitásában, vagyis az elkövetett bűnök reális, egyedül reális súlyában. Így ő, aki bűntelen volt, az elkövetett bűn súlyát – vagyis a bűn igazi realitását – jobban érezte bárki bűnösnél és vezeklőnél. Nem bűneinkben, de elkövetett bűneink realitásában osztozott velünk, s volt ember, a legemberibb ember, bizonyos értelemben az egyetlen ember az egész emberiség helyett. PILINSZKY JÁNOS: Jézus és a bűn

16

Március 20. Csütörtök nagyböjt II. hetében Jer 17,5–10; Lk 16,19–31 Egzisztenciális tudatlanságban élünk. Valami nyomottság, tompultság uralkodik gondolkodásunkon. Nem tudjuk, mi lényeges és mi jelentéktelen, honnan jövünk és hová tartunk. Megsejtjük a nagyot, aztán ha előttünk áll, nem ismerünk rá. Krisztus, életének végső tragédiájában, belátja: nem lehet, nem szabad egy embert sem elítélni. Nem tudja, mit cselekszik. Mindenekelőtt azok nem, akik fennen hirdetik, hogy pontosan tudják. Mindnyájan sötétben tapogatunk; nem föltétlenül gonoszságból, hanem érzéseinknek és élményvilágunknak valami furcsa tompasága miatt. Mindannyian gyerekek vagyunk még, nem ismerjük ki magunkat a fölbecsülhetetlen kincseket rejtő világban. Egy embert sem szabad elítélni örök lényegében. Mindig mentegetnünk kell. Ez a végső higgadtság magatartása. Légy készen rá, hogy akár erős érvek és bizonyítékok ellenében is bensődben mentegesd a másikat. Az az ember, akinek van mentsége mások számára, mindenkihez közel áll. Nem hunyja be a szemét, tudja, hol és mikor történik rossz. De nem ítél. Tudja, mennyi sötétség uralkodik az emberi lélekben, milyen kevéssé tudjuk egy-egy tett, talán egy gonosztett indítékait. Keress mentséget a többiek számára; ha kell, kétségbeesetten keress; mindig találsz valamit, amivel felebarátodat mentegetheted. Ha semmit sem találsz többé, akkor Krisztus szavát mondd: „Nem tudják, mit cselekszenek.” Tehát a mentegetés az emberek világához való közelség első feltétele. Senki sem tudja elviselni saját bűnei súlyát, ha nem veszi le a másokét, nem menti föl már eleve a többieket. Ez az igazi közelség az emberekhez, még bűneiktől sem idegen; tört természetünk teljes tudomásulvétele; szeretet a tudatlan, tompa teremtmény iránt – hisz valamennyien azok vagyunk. Világunknak szüksége van erre a magatartásra. BOROS LÁSZLÓ: Az emberekben felénk hajló Isten

Március 21. Péntek nagyböjt II. hetében Ter 37,3–4.12–13a.17b–28; Mt 21,33–43.45–46 Az Isten és a felebaráti szeretet kapcsolata: A két külön névvel jelzett szeretet nem csupán úgy tartozik össze, hogy az Isten-szeretet írja elő számunkra a feleba-

17

ráti szeretetet, s ez azután mintegy a gyakorlatban méri annak erejét. Sokkal szorosabb kapcsolatban állnak: az Isten és felebaráti szeretet kölcsönösen feltételezik egymást. A felebaráti szeretet nem csupán az Isten-szeretetből fakadó parancsot teljesíti, hanem bizonyos értelemben előfeltétele annak. Kölcsönös egymásba fonódottságukat természetesen nem foghatjuk fel valamilyen szekularizált humanista értelmezésben, mintha az Isten-szeretet csupán régimódi, mitológizált elnevezése lenne a felebaráti szeretetnek, s ezért ma már akár el is hagyhatjuk, amikor radikális és önzetlen emberszeretetről beszélünk. Isten több, végtelenül több az embernél. Minden emberi valóságon túl imádva kell szeretni őt. A két szeretet mégis kölcsönös kapcsolatban áll egymással, az egyik valóban feltételezi a másikat. Nincs ugyanis olyan Istenszeretet, amely ne hordozná magában a felebarát szeretetét; sőt, csak ennek megélésével képes önmagára találni. Csak a felebarátját szerető ember tudhatja igazán, kicsoda valójában Isten. És csak az Istent szerető ember képes arra, hogy feltétel nélkül ráhagyatkozzon a másik emberre, a ne tegye őt saját önmegvalósításának eszközévé. KARL RAHNER: A szeretetről

Március 22. Szombat nagyböjt II. hetében Mik 7,14–15.18–20; Lk 15,1–3.11–32 A történet azt mondja, hogy először fel kell menni a Táborra, ha valaki megmászni akarja a Golgotát. Először kell Istenben átváltozni, hogy az ember legyőzze a világot. Nem lehet a Golgotára úgy felmenni, a világot úgy taposni, a szenvedés harcait úgy megvívni, mint Krisztus tette, ha az ember előbb nem jut fel a Tábor hegyére. Én tehát azt gondolom, hogy nem azért foglalkozik az Egyház két nap egymás után egy evangéliummal, hogy mutassa, hogy ez a megalázott Krisztus dicsőséges is, hogy fényének és dicsőségének néhány sugarát belelövelje a szenvedésnek éjébe, hanem azért olvastatja ez evangéliumot, hogy mutassa nekünk az utat a Táboron át a Golgotára. PROHÁSZKA OTTOKÁR: Élet igéi

18

Március 23. Nagyböjt III. vasárnapja Kiv 17,3–7; Róm 5,1–2.5–8; Jn 4,5–42

Életadó találkozás Életutunkon Istennel többnyire váratlanul találkozunk. Nem akkor áll be fordulópont sorunkban, amikor mi szólítgatjuk. Hanem egy – látszólag – a vele való együttléten kívül eső pillanatban. Gyakorta olyankor, amikor mi már feladtuk a kapcsolatot. Talán mert – úgy éreztük – hiába minden szó és tett, Ő csak hallgat. Talán mert már úgy látszik, nem is lehetünk méltóak közelségére. A megközelíthetetlenségből kilépve Isten azonnal kér valamit. Nem valami egész különlegeset. Akárcsak a szamariai asszonytól: tőle egy korty vizet. Mindannyian végezzük a napi feladatainkat, melyekből lassan kiürül a lélek. Kútra vízért, postára csekkért, munkahelyre fizetésért, boltba a szükségesekért. És egy szokatlan pillanatban, különös helyzetben egyszer csak Isten akaratára tehető egy apróság, amivel visszatér a cél, az értelem az életünkbe, és ismét érezhetjük, hogy semmi sem volt és lesz hiábavaló robot. Végül mi kapjuk az éltető vizet. Isten minden találkozáskor az igazsággal szembesít minket. De sohasem oly módon, hogy a szégyentől lebénuljunk. Miközben egy pillanat alatt átlátjuk mi minden romlott el bennünk, elemi erővel ébredünk tudatára, mit kell tennünk. Talán nem is teljesen mást, mint amit addig végeztünk. Csak egészen máshogy. Több örömmel, több reménnyel, több humorral, több szívvel, békével. És akkor velünk jönnek azok is, akik csakúgy megfáradtak, mint mi. És már nem csak a szavunkra hisznek, hanem maguk is láthatnak. KEREKES HUBERT OSB

19

Március 24. Hétfő nagyböjt III. hetében 2Kir 5,1–15a; Lk 4,24–30 A tékozló fiú honvágya és hazatérése, megtérése az atyai házba, és a megbocsátás után atyja karjaiba azoknak képe, akik szívük mélyéből vágyódnak kiengesztelődésre minden területen, fenntartás nélkül. Belső bizonyossággal látják, hogy ez csak akkor lehetséges, ha abból az első, alapvető kiengesztelésből fakad, mely az embert az Isten-nélküliség távolságából visszavezeti az Istennel való gyermeki barátsághoz, kinek végtelen irgalmát ő ismeri. De ha a másik fiú szempontjából nézzük a történetet, meglátjuk az emberiség családjának helyzetét, melyet az önzés megosztott; és megvilágosodnak azokat a nehézségek, melyek egy kiengesztelt és egységes családhoz vezető út akadályai; felismerjük, hogy az embernek szíve legmélyén kell megváltoznia, fel kell fedeznie az Atya irgalmasságát, és le kell gyűrnie a testvérek közötti értetlenséget és ellenségeskedést. Ennek a bűnt eltörlő irgalmasságról szóló kimeríthetetlen parabolának a fényénél érti meg az Egyház a maga küldetését, hogy az Úr nyomdokain munkálkodjék a szív mélyéből fakadó megtérésen és kiengesztelődésen Isten és ember, illetőleg ember és ember között. És lássa meg, hogy e kettő szorosan összefügg. II. JÁNOS PÁL PÁPA: Reconciliatio et poenitentia

Március 25. Kedd nagyböjt III. hetében Urunk születésének hírüladása (Gyümölcsoltó Boldogasszony) Iz 7,10–14.8,10; Zsid 10,4–10; Lk 1,26–38 Micsoda parttalan tenger az emberi szenvedés, mindaz a sok-sok kín, ami minden percben végigömlik az egész Földön! De miből áll ez a tömkeleg? Feketeség, földrehullás, tetemek? Bizony mondom, hogy nem! Mert energia születhet belőle. A Világ előreugrana fejlődésében és szárnyalna Isten felé, ha minden beteg egyszerre alakítaná át szenvedését azzá a közös vággyá, hogy a Föld meghódításán és megszervezésén keresztül gyorsan érjen meg az Isten Országa. Az egész Föld minden szenvedője azért egyesítené nyomorúságát, hogy a Világ verítékezése egyetlen, nagy, tudatos, felemelő és egyesítő tetté

20

váljék. Ugye a Teremtés titokzatos művének ez lehetne egyik legmagasabb formája? Mondjátok, a keresztények szemében nem éppen ezért Jézus Szenvedésével teljesedik be a teremtés? Talán hajlamosak vagyunk arra, hogy a Kereszten csak egyéni, pusztán csak engesztelő szenvedést lássunk. Nem vesszük észre ennek a halálnak teremtő hatalmát. Lássunk nagyobb távlatban, s akkor észrevesszük, hogy a Kereszt jelképe és fókusza egy olyan tevékenységnek, amelynek feszültsége kifejezhetetlen. Ha igazán megértettük a megfeszített Krisztust, akkor még pusztán földi szempontból sem mondhatnánk kivetettnek vagy legyőzöttnek. Éppen ellenkezőleg: Ő veszi vállára a terhet: folyton magasabb fokra emeli az egyetemes haladás eredményeit Isten felé. Tegyünk úgy mint Ő, hogy egész létünk Vele egyesítsen. PIERRE TEILHARD DE CHARDIN: Út az Ómega felé

Március 26. Szerda nagyböjt III. hetében MTörv 4,1.5–9; Mt 5,17–19 Egyet azonban ámulva tudomásul kell vennünk: Isten nem hagyta ezt annyiban, nem hagyta magára az embert – helytelen kifejezéssel élve „kétségbeesésében” – magára vette a szenvedést, leszállt a halálba. Nem tudta feltartóztatni a bennünk feltörő szenvedést, ezért vállalta, hogy együtt szenved az emberrel. Isten közeledett az ember felé, míg az mindinkább távolodni igyekezett Tőle. Újra és újra megajándékozta őt jelenlétével, s végül azáltal, hogy emberré lett, egészen a közelébe került. Magára vette törékeny lényünket, testi-lelki fenyegetettségünket, szenvedésünket és halálunkat. Isten emberré lett, mert az ember nem akart többé együtt lenni Vele. Miért tette, nem tudjuk. A szeretetnek nincsenek indokai. Ok nélkül ajándékozza magát, éppen ez a lényege. És Isten: szeretet, mondja a kinyilatkoztatás. Nem csak szeretet, hanem egész lénye szeretet. Szeret, nem tesz egyebet, csak szeret. Szeretni és létezni, egyet jelent Nála. Nem is lehetne – a feltételezés is képtelen –, ha már nem szeretne. Isten, Krisztusban emberré válva, második teremtést hajtott végre. Ismét megnyitotta számunkra a mennyországot. BOROS LÁSZLÓ: Megváltott lét

21

Március 27. Csütörtök nagyböjt III. hetében Jer 7,23–28; Lk 11,14–23 Melyik ember tündökölt nála fényesebben? A zsidó nép kivétel nélkül őt jövendölte eljövetele előtt. A pogányság őt imádja eljövetele után. És mind a kettő – a pogány és a zsidó – egyaránt középpontjának tekintette. Ennek ellenére ki élvezte kevésbé e roppant feltűnést? Harminchárom esztendőből harmincat a világtól elvonulva élt. Három év elteltével csalónak tartják; a papok és a főemberek elvetik; barátai és legközelebbi hozzátartozói megvetik. Végül övéi egyikétől elárulva, másiktól megtagadva és mindenkitől elhagyatva hal meg. Mi haszna van hát ebből a feltűnésből? Soha ember nem keltett ekkora visszhangot, de embert soha nem ért ennél nagyobb gyalázat. Híre csupán nekünk vált javunkra, hogy fel tudjuk őt ismerni; magának semmi sem jutott belőle. BLAISE PASCAL: Gondolatok

Március 28. Péntek nagyböjt III. hetében Óz 14,2–10; Mk 12,28b–34 A tékozló fiúról szóló példabeszéd tele van az Istenről szóló kinyilatkoztatások bőségével. Hogy annyira tiszteli szabadságunkat, hogy a szokásos atyai intések és figyelmeztetések nélkül rögtön kiadja a fiú örökrészét. Hogy naponta felszalad az erkélyre, hogy meglássa rongyokban feltűnő fiát a messze távolból. És hogy milyen öröme van a züllésből megtérő fián is. De a legmegrendítőbb talán az, mikor a nagyon is korrekt idősebb testvér nem akar bemenni a tékozló fiú tiszteletére rendezett lakomára, az Isten képét hordozó apa fut ki vonakodó fiához, és – mint Jézus maga kifejezi – „kérlelni kezdte”. A kérlelés lelki világában kell egy kissé elmélyednünk. Azt szoktuk kérlelni, akinek valamiképpen megvan a joga ahhoz, hogy ne tegye meg azt, amit mi kérni szándékozunk. Eszünk szerint az atya itt kétszeres igazságtalanságot követett el. Az elsőt a tékozló fiú maga mondja ki. A másik igazságtalanságot a korrekt fiú mondja ki. A példabeszédbeli atya, aki nem más mint az Isten, vállalja a szeretet logikátlanságát is. És ettől kell megdöbbennünk. BELON GELLÉRT: Ellesett pillanatok

22

Március 29. Szombat nagyböjt III. hetében Óz 6,1–6; Lk 18,9–14 Most is csendben imádkozik. Mit is mondott? Azt mondta: „Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Ez azt jelenti, hogy ellenkezőjét teszi annak, amit kellene. Ők azt várják, hogy a Messiás leszálljon a keresztről, és Jeruzsálemben uralkodjon, Jézus pedig a kereszten akar maradni, és Atyjához, az Istenhez imádkozik értünk. A másik lator még mindig káromkodott. A jobb oldali most odafordult hozzá: „»Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.« Aztán így szólt: »Jézus, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz országodba.«” Nem számított arra, hogy Jézus válaszolni fog neki, hiszen ő valóban bűnös ember. Jézus nagy fájdalmak árán, mert töviskorona egészében befonta a fejét, mégis feléje fordult és így szólt: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!” – vagyis Isten országában. A jobb lator többé már nem szólalt meg. Nem tudott szólni. Torkát fojtogatta a megrendülés. Képzeld magadat a helyébe, és próbáld megfogalmazni, hogy mit érezhetett. BARSI BALÁZS: Szombat esti elmélkedések

23

Március 30. Nagyböjt IV. vasárnapja 1Sám 16,1b.6–7.10–13a; Ef 5,8–14; Jn 9,1–41 vagy Jn 9,1.6–9.13–17.34–38

„Akik látnak, vakká legyenek” Ezektől a szavaktól tehát felindultak „egyes farizeusok, és azt mondták neki: vajon mi is vakok vagyunk?” Halld már, mi háborította fel őket! „És akik látnak, vakká lesznek.” Jézus azt mondta nekik, hogy „ha vakok lennétek, nem lenne bűnötök”, jóllehet a vakság maga a bűn. „Ha vakok lennétek”, azaz ha vakká változnátok, ha vaknak mondanátok magatokat, és orvoshoz szaladnátok, ha tehát így lennétek vakok, nem lenne bűnötök, mert én a bűnöket elvinni jöttem. „Most azonban azt mondjátok, hogy látunk, ezért megmarad a bűnötök.” Miért? Mert azzal, hogy kimondjátok, látunk, nem kerestek orvost, megmaradtok vakságotokban. Ez az tehát, amit kevéssel ezelőtt nem értettünk, hogy azt mondta, hogy „én eljöttem, hogy akik nem látnak, lássanak”? Akik bevallják, hogy nem látnak, és orvost keresnek, hogy lássanak. „És akik látnak, vakká legyenek.” Mi az, hogy „akik látnak, vakká legyenek”? Akik azt gondolják, hogy látnak, és nem keresnek orvost, megmaradnak vakságukban. Tehát ezt a megkülönböztetést hívta ítéletnek, amikor azt mondja, hogy „ítéletre jöttem ebbe a világba”, amellyel elválasztja a hívők és hitvallók ügyét a gőgösökétől, akik azt gondolják, hogy látnak, és azért súlyosabban vakulnak meg. Ahogy a vallomást tevő és orvost kereső bűnös mondta neki: „ítélj meg engem, Isten, és válaszd el ügyemet a nem szent népétől!”, tudniillik azokétól, akik azt mondják, hogy látunk, és az ő bűnük megmarad. Nem pedig azt az ítéletet hozta már a világba, amellyel az élők és a halottak felett a világ végén fog ítélkezni. Eszerint mondta ugyanis, hogy „én nem ítélek meg senkit”, mert előbb nem azért jött, hogy megítélje a világot, „hanem hogy a világ üdvözüljön általa”. SZENT ÁGOSTON: Beszédek Szent János evangéliumáról, XLIV. beszéd

24

Március 31. Hétfő nagyböjt IV. hetében Iz 65,17–21; Jn 4,43–54 De hát van-e szeretetre méltó az emberen magán? Egyszerűen csak szeretjük magunkat, mert az mi magunk vagyunk. Isten arra szán bennünket, hogy ugyanezen módon és ugyanezen okból mindenkit szeressünk; saját esetünkre azonban mintegy kidolgozta e szeretet lényegét, hogy megmutassa, hogyan kell annak működnie. Nekünk aztán folytatni kell a dolgot és alkalmazni másokra is a szabályt. S ez könnyebb lesz talán, ha eszünkbe juttatjuk, hogy pontosan így szeret minket Ő is. Nem azokért a szép és vonzó tulajdonságokért, amelyekről azt hisszük, hogy rendelkezünk velük, hanem mert mi saját magunk vagyunk. Hiszen semmi szeretetre való nincs bennünk: olyan teremtmények vagyunk, akik a gyűlöletet tulajdonképpen akkora élvezetnek tekintik, hogy az arról való lemondás szinte olyan, mintha a sörivást vagy a dohányzást kellene abbahagyni… C. S. LEWIS: Keresztény vagyok!

Április 1. Kedd nagyböjt IV. hetében Ez 47,1–9.12; Jn 5,1–16 Az ima mindig az örökkévalóság meglepetésszerű betörése a jelen óra konkrét méretei közé, az örök Bölcsesség leszűkítése az emberi megismerés és érzékelés határai közé, és az örök Szeretetnek beszűkítése az emberi szív méreteire, mely sokszor képtelen annak befogadására és szinte megreped tőle. Ez az ima Jézus Krisztus emberi akaratának találkozása az örök isteni akarattal, mely ebben a percben az Atya akaratának megnyilvánulása a Fiúra vonatkozóan. A Fiú azért lett emberré, hogy ebben a találkozásban teljességgel részt vegyen az igazi emberi akarat és szív, mely el szeretné kerülni a rosszat, a szenvedést, az ítélkezést, az ostorozást, a töviskoronát, a keresztet, a halált. Azért lett emberré, hogy ennek az igazságnak az alapján, az igazi emberi akaraton és szíven keresztül nyilvánuljon ki a szeretet egész nagysága, mely önátadásban, áldozatban fejezi ki magát. KAROL WOJTYŁA: Jel, melynek ellentmondanak

25

Április 2. Szerda nagyböjt IV. hetében Iz 49,8–15; Jn 5,17–30 A jól végzett szentgyónás pedig a világosság forrása. A komolyan végzett lelkiismeretvizsgálat ugyanis arra késztet bennünket, hogy szálljunk le nyomorúságunk, gyengeségünk és gyávaságunk örvényébe és így megmutatja igazi énünket. Márpedig az önismeret nagy bölcsesség. A szentgyónás továbbá a tisztaság forrása. Bármily nagyok és számosak legyenek is bűneink, ha jól vagyunk felkészülve, a feloldozás mindent megbocsát. Lelkünkre kiárad a Szent Vér, melynek egyetlen csöppje az egész világ bűnét eltörölheti. Végül a szentgyónás erőforrás. „A szentgyónás hatása nem csupán abból áll, hogy letöri az elkövetett vétkeket, hanem megakadályozza, hogy ismét előforduljanak.” – tájékoztat Aquinói Szent Tamás. BÁNK JÓZSEF: Jézus közelében

Április 3. Csütörtök nagyböjt IV. hetében Kiv 32,7–14; Jn 5,31–47 Krisztus „meggyőzte” ugyan a világot, azt azonban sehol sem ígérte, hogy győzelme – a zsidók téves reményének megfelelően – már itt a földön valaminő evilági, a földi országokéhoz hasonló uralmi szervezet látható formáiban fog megnyilatkozni. Ellenkezőleg, ő maga figyelmeztet e győzelem sajátos „láthatatlanságára”, Isten országának minden földi birodalométól lényegesen különböző természetére és helyzetére. A megváltás, a „jó hír” nem hozott közvetlen, szemmel látható változást, jelentős jobbulást az emberiség földi sorsában. Műve mint a kovászé, lassú, a világ fölszíne , külső formái alatt végbemenő munka. Isten országa ezen földön, ennek a világnak életében regnum absconditum, elrejtett, „belevegyített” ország. Csakis így, ebben a belevegyítettségében teljesítheti Krisztustól rendelt hivatását: a világ áthatását, megkelesztését az üdvösségre. RÓNAY GYÖRGY: A Kereszt igazsága

26

Április 4. Péntek nagyböjt IV. hetében Bölcs 2,1a.12–22; Jn 7,1–2.10.25–30 Valaki egyszer megkérdezte Szókratésztől, a görög bölcstől: mi az oka, hogy Alkibiádész, a neve államférfi olyan sokat utazik és mégis boldogtalan? A bölcs ezt válaszolta: ez azért van így, mert bárhová megy Alkibiádész, mindenhová elviszi saját magát… Ez a megállapítás természetesen mindnyájunkra vonatkozik. Mi is elvisszük mindenhová magunkat és hűséges útitársunkat: a szenvedést. A kérdés csak az, sikerül-e megvalósítanunk a békés egymással élés feladatát. Mi keresztények ebben a vonatkozásban is szerencsés helyzetben vagyunk. Jézus a szenvedésben is hasonló lett hozzánk és saját példájával megmutatta, mit kezdjünk vele. GYÖRGY ATTILA: Jézussal a szívünkben

Április 5. Szombat nagyböjt IV. hetében Jer 11,18–20; Jn 7,40–53 De mit jelent konkrétan, hogy a szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy nyíltan és bátran hagyjuk el a fáraót és menjünk Mózeshez. A fáraó képviseli ebben az esetben az uralkodást, a saját terveire összpontosító embert. Mózes vele ellentétben az alázatos szolga, aki azzal törődik, hogy mások hasznára legyen. Háttérbe szorítja saját magát; ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, nem fog élni. Ez a keresztény diakónia, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Azért totális diakónia, mert az egész személyiséget igénybe veszi, és mert a keresztény diakóniában nincs helye a professzionalizmusnak. Másrészt a diakonális mentalitás azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk felebarátaink számára. Ez azt jelenti, hogy a keresztények nem fordulhatnak el a minden ember szolgálatától. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfiainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig. CARLO M. MARTINI: Minden utamon Te vezettél

27

Április 6. Nagyböjt V. vasárnapja Ez 37,12b–14; Róm 8,8–11; Jn 11,1–45 vagy Jn 11,3–7.17.20–27.33b–4

„Én vagyok a feltámadás és az élet” Nagyböjt ötödik vasárnapjának evangéliuma Lázár feltámasztásáról szól. Az egész történet újra és újra azt szemlélteti, hogy Jézus más világból jött közénk, mint a körülötte levők. A tanítványai vannak körülötte, Mária és Márta a gyászukkal, és ellenségei is jelen vannak, akik elhatározzák, hogy megölik Őt. Jézus másképp van jelen ebben világban, mint ezek az emberek, akár tanítványait figyelembe véve, akár ellenségeit tekintve. Gondolkodásában, céljaiban más dolgokat tart szem előtt, minden eseménynek egészen más jelentősége van Jézus számára, mint a körülötte élők számára. Emiatt aztán többször nem is értették Őt. Ez nem jelentette azt, hogy Ő nem közöttük élt volna, hiszen pontosan ez a történet mutatja, hogy Jézus teljesen ott volt, közöttük járt a földön, ellenben minden cselekedete azt sugallta, hogy Ő a mennyből jött, és személyében a mennyből jelent itt meg valami. Emberi voltát jelzi az is, hogy érzéseit kimutatva sír barátjának, Lázárnak a sírjánál. Jézus isteni hatalmát azzal mutatja meg, hogy feltámasztja őt a halálból. Számára nem közömbös a körülötte levő emberek nyomorúsága, és ezért segít is rajtuk. Ugyanakkor ebben a történetben újra és újra kiderül számunkra az is, hogy milyen fontos Jézusnak a mennyei Atyjával való szoros közössége. Azzal, hogy Jézus itt járt a földön, és azokra figyelt, akik között élt, megmutatja mennyire fontosak számára. Ugyanazzal a megbocsátó és irgalmas szeretettel fordul ma is felénk, és mutatja az utat gondviselő Mennyei Atyjához. Képes vagyok-e felismerni és befogadni ezt a túláradó szeretetet? JURINKA SZILVESZTER OSB

28

Április 7. Hétfő nagyböjt V. hetében Dán 13,1–9.15–17.19–30.33–62 v. Dán 13,41c–62; Jn 8,1–11 Az embert üdvösségre hívja az Isten. Akarja és szereti őt, s legfőbb feladatául adja, hogy megfeleljen ennek a szeretetnek. Az ember nem gyűlölheti azt, amit Isten szeret. Nem pusztíthatja el, amit örökkévalóságra szánt. Az Isten szeretetére való meghívás egyben elhivatottság a boldogságra. Egyszerre természetes és természetfeletti „kötelességünk”, hogy boldogok legyünk. Amikor Jézus önmegtagadásról, saját életünk elvesztéséről stb. beszél, önmagunk helyes elfogadásának (az önszeretetnek) az útját jelöli ki, ami mindig önfeltárás, önmagunk meghaladását kívánja. De az önmagunkból és önmagunktól való szükségszerű eltávolodás nem zárja ki a valódi önelfogadást, épp ellenkezőleg: így találunk magunkra és szeretjük meg magunkat. Amikor negyven évvel ezelőtt először olvastam Bernanos könyvét, „A falusi plébános naplóját”, kitöröletlenül belém vésődtek e szenvedő lélek utolsó szavai: „Gyűlölni magunkat nem nehéz; a kegyelem csúcsa az lenne, ha úgy szeretnénk önmagunkat mint Krisztus testének egyik tagját.” JOSEPH RATZINGER: Krisztusra tekintve

Április 8. Kedd nagyböjt V. hetében Szám 21,4–9; Jn 8,21–30 A bűn önmagunk keresése. Tetteink és választásaink sohasem fakadnak tisztán szeretetből. Többé-kevésbé magunkat keressük mindig, és így elvétjük emberi feladatunkat. Ennek következménye a lelkiismeret vádoló szava. A bűntudat nem választható el az embertől. Még akkor is hibázunk, amikor szembefordulunk hibáinkkal; miközben kikerüljük egyik vagy másik hibánkat, beleesünk az alapvető hibába, a megelégedettségbe. Mindaddig, amíg nem törjük össze a tükröt, amely jelzi, hogy mennyire haladtunk, kudarcba fullad a szeretetünk. Csak Isten teheti meg azt, hogy az ember úgy szeressen mint Ő. Hinni, hogy ezt megteheti, annyi mint hinni, hogy megteszi. Ilyen a keresztény remény, amely erősebb a félelemnél. Aki remél, nem kételkedik a bocsánatban. A bocsánat az a mód, ahogyan Isten szereti a bűnöst, a bámat pedig, ahogyan a

29

bűnös szereti Istent. A megfeszített Krisztusban egyesül a kétféle szeretet: megváltásunk egyben beteljesülésünk is. NYÍRI TAMÁS: Az idők jelei

Április 9. Szerda nagyböjt V. hetében Dán 3,14–20.91–92.95; Jn 8,31–42 A modern erkölcstani tájékozódást – mint általában az egész mai teológiát – jellemzi az, hogy a Bibliát igyekszik nagyon komolyan venni. Ez a törekvés árnyaltabbá teszi a bűnre, bűnökre vonatkozó fogalmazásunkat is, amelyet a messziről jött vizsgálódó nem egészen ok nélkül állított túlságosan jogászinak. A jogász mintegy „kívülről” szemléli a bűnt, a bírói szék területen kívüliségéből a vádlottak padján kuporgó bűnöst. A Biblián tájékozódó ember egyes szám első személyben vagy többes szám első személyben beszél a bűnről mint aki maga is kísértések közt élő, irgalmasságra szoruló lény, akinek a bűn elleni küzdelmet elsősorban önmagában kell napról napra megvívnia. Szent Pál, a bűn és a megváltás nagy szakértője ilyen mondatokat hagyott ránk: „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval!” (Róm 12,21). És: „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). JELENITS ISTVÁN: Küldetésben

Április 10. Csütörtök nagyböjt V. hetében Ter 17,3–9; Jn 8,51–59 A kereszt fordulat az irgalom kinyilatkoztatásában. A nagypéntek eseményei, és már előtte a Getszemáni kertben mondott imádság is, szemmel látható változást hoznak annak a szeretetnek és irgalomnak kinyilatkoztatási folyamatában, melyet Krisztus messiási küldetésével hajt végre. Ő ugyanis, aki „jót cselekedvén és gyógyítván”, „gyógyítván minden gyengeséget és betegséget” ment végig az emberek között, most ellenkezőleg, saját maga szorul irgalomra; és várná is azt, amikor elfogják és kigúnyolják, elítélik és megostorozzák, tövissel koronázzák és keresztre szegezetten a legkegyetlenebb kínok között leheli ki lelkét. Épp amikor leginkább megérdemelné az emberektől az irgal-

30

mat – azoktól, akikkel csak jót tett –, nem kapja meg. Sőt, akik legközelebb állnak hozzá, azok sem képesek megvédeni, ellenségei kezéből kiragadni. Krisztusban messiási küldetésének ezen az utolsó útján beteljesednek a prófétai jövendölések, főleg Izaiásé, melyet Isten Szolgájáról mondott: „az Ő sebei által gyógyultunk meg”. II. JÁNOS PÁL PÁPA: Dives in misericordia

Április 11. Péntek nagyböjt V. hetében Jer 20,10–13; Jn 10,31–42 „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban.” Ezt egyedül ő ejtheti ki a száján, mert Ő az Úr, és most hajtja végre a megváltás műveletét. Megnyitja a paradicsomot a bűnös előtt. Nem azért, mert bűnös, hanem azért, mert bűnbánó. Milyen csodálatos a magyar nyelv, melyben a bánt és a bán ugyanaz a gyök! És milyen csodálatos az Isten, aki emberlétének legtehetetlenebb állapotában, a kínfára szögezve alkotja a legnagyobbat! És hogyan, és mit! Nem paposkodik, hogy „üdvözülni fogsz”, vagy: a „mennybe jutsz”, hanem hogy „velem leszel a paradicsomban!” Az üdvösség tehát nem csupán általa, de vele és benne történik! Ő az, aki velünk van a világ végezetéig, de azon túl, az öröklétben is. Ő maga az Ország, a menny! CZAKÓ GÁBOR: Misztikai Ösvény

Április 12. Szombat nagyböjt V. hetében Ez 37,21–28; Jn 11,45–57 „Csontunk kiszáradt, reményünk odalett, nincs bennünk semmi épség!” Az ószövetség Izraelére vonatkozó látomás az újszövetségi Isten népének történetében teljesedik be. Csontmező az Egyház, minél közelebb van hozzá valaki, annál jobban látja, mennyire halálra vált. (Mint Marrou, a kiváló egyháztörténész írja: már pünkösd keddje óta.) De ugyanakkor az éltető Lélek fáradhatatlan remeklésének színhelye is. Az a hely, ahol Isten valóban Jahvénak bizonyítja magát, s megmutatja, hogy velünk van, nem válik hűtlenné az emberiségez. JELENITS ISTVÁN: Kinyilatkoztatás és emberi szó

31

Április 13. Virágvasárnap Iz 50,4–7; Fil 2,6–11; Lk 22,14–23,56 v. Lk 23,1–49

Találós kérdés Általános iskolás koromban divatosak voltak a „Ha feldobom, valami, ha leesik, valami más, mi ez?” típusú viccek. A mai liturgikus ünneplésben egészen kivételes, hogy két evangéliumi részlet is felhangzik: Jézus bevonulása Jeruzsálembe és Jézus passiója. Ez a két rész komoly feszültségben áll egymással. Nekünk, az ige hallgatóinak, könnyen lehet az az érzésünk, hogy valamiből kihagytak bennünket. Látjuk a nyitójelenetet és a szemünk előtt megelevenedik a drámai záró felvonás, és a kettő mintha köszönőviszonyban sem állna egymással. Joggal merül fel a kérdés: mi történt a kettő között? Mi változott meg ennyire? Tulajdonképpen Jézus ugyanaz maradt, az igazi változás a környezetének viszonyulásában állt be. A tömeg áradatának iránya totálisan megfordult. A „hozsannából” „feszítsd meg”, a pálmaágakból nádpálca, a leterített ruhákból bíbor köpeny lett. A Duna mellett nőttem fel, így kipróbálhattam néhányszor a folyó sodrását. Amikor térdig merészkedtem be, megvetve a lábam, meg tudtam állni az árral szemben, de nem volt ember, aki nyakig belemerülhetett volna anélkül, hogy a folyó le ne döntötte volna a lábáról. Jézus pedig a feje búbjáig belemerült a mi emberségünkbe, és őt is – látszólag – legyőzte az emberi bűn áradata, elsodorta a közgondolkodás, leteperte az emberi gyűlölet. Azonban keresztényként ismerjük a dráma katartikus végét, és tudjuk, hogy mindez csak félig igaz. Jézus valahogy máshogy állt ellen nyomásnak. A passiót olvasva megdöbbent Jézus mély Atyába horgonyzottsága és az a fajta könnyűség és áteresztő képesség, ami nem hárítja el az ütéseket, nem tartja meg a haragot, hanem pontosan tudja miért áll a kereszttűzben. Itt valami sokkal mélyebb és egyedülállóbb dolog megy végbe. Virágvasárnap igazi találós kérdése talán így hangozhatna: „ha innen nézem, teljes kudarc, ha máshonnan nézem, elsöprő győzelem. Mi ez?”– Ez csakis a megváltás műve lehet. TAMÁS DÁNIEL SVD

32

Április 14. Nagyhétfő Iz 42,1–7; Jn 12,1–11

Új életem Tegnap szemléltük Jézus bevonulását Jeruzsálembe, miközben a tömeg éljenezte. Ma egy sokkal bensőségesebb körben találjuk magunkat, tanítványai és barátai körében: Mária, Márta és Lázár házában. János evangélista az előző fejezetben elmondta, hogy Márta és Mária hogyan jártak közben testvérükért, Lázárért, aki halott volt, de akit Jézus feltámasztott. Milyen kimondhatatlanul mély tapasztalat lehetett ez a számukra, Jézus szeretetéről és hatalmáról! Számukra Jézus több volt mint egy tanító, sőt, több egy egyszerű barátnál is. Ő az, akinek mindent köszönhettek, legfőképpen maga Lázár. Ő csodálatos példája annak, hogyan tesz valakit az Úr az Ő tanújává. Feltámadása az evilági életre előképe Jézus feltámadásának. Olyan ember ő, akivel nagy dolgokat tett az Úr, aki már puszta életével is tanúja Jézus halált legyőző hatalmának. Feladat is ez egyben a számára, hogy jele legyen ennek a szabadító hatalomnak, és éppen ezért a Jézus iránt megnyilvánuló meg nem értésből és üldöztetésből is kijut neki. Mégis talán a legszebb hivatás, hogy minket látva mások is higgyenek Jézusban, és ez nem személyes érdemeink vagy kiválóságunk következménye, hanem annak, hogy megtapasztaltuk saját reménytelen, „halott” helyzeteinkben az Úr szabadítását, és ezáltal már nem vagyunk ugyanazok, akik eddig voltunk, mert most már mindenekelőtt Hozzá tartozunk, hiszen új életünket Tőle kaptuk! Minden bizonnyal életünkben nem csak egy ilyen tapasztalat vár ránk, mint ahogyan Lázár élete sem ért véget a mai történettel, de mindezek által az Úr elmélyítheti a Vele való kapcsolatunkat. A mi hivatásunk, hogy ébren tartsuk magunkban a hálát új életünkért, Jézus szabadításáért, segítsük ennek az új életnek a kibontakozását, és ne szűnjünk meg hirdetni az Úr szabadító hatalmát! FR. JÁNOS OCD

33

Április 14. Nagykedd Iz 49,1–6; Jn 13,21–33.36–38

„A nemzetek világosságává teszlek” Az utolsó vacsorán Jézus a valaha tett legszomorúbb kijelentései hangzanak el. Jézus előre tudja, hogy elárulják, ám ez nem teszi őt érzéketlenné, sőt az evangélista tanúsága szerint „mélyen megrendült a lelke” (Jn 13,21). Ennek láttán Péter azonnal tudni akarja, ki az áruló. Jézus későbbi kiejelntésére, miszerint ahova Ő megy, oda az apostolok nem mehetnek, szinte azonnal kijelenti: „Az életemet is odaadnám érted” (Jn 13,37). Magabiztosságában még csak eszébe sem jut, hogy akár ő maga is elbukhat a kísértésben. Pedig alig néhány órával ezután Péter is elalszik a Getszemáni kertben, majd ugyanitt elmenekül, amikor elfogják Jézust. Péter legfájdalmasabb bukására Kaifás házában került sor, ahol háromszor tagadja meg Jézust. Ezt követően tettét megbánva keserves sírásra fakadt. A másik oldalon Júdás alakja tárul elénk, aki az árulás után nem volt képes a bűnbánatra, és inkább kioltatta saját életét. Ezekből a szakaszokból látszik, hogy Júdás és Péter szeme elhomályosult, így nem ismerték fel, hogy Jézus az Isten szolgája, akit a nemzetek világosságává tett, hogy üdvössége eljusson a föld végső határáig (Iz 49,6). Mindennapjainkban a mi szemünk is sokszor elhomályosulhat, mi is elbukhatunk Júdással és Péterrel. Ennél sokkal fontosabb, hogy képesek vagyunk-e ilyenkor bűnbánatot tartani, hogy hittel és bizalommal fel tudunk-e állni. Ahogy Jézus a nemzetek, úgy a mi életünk világossága is. Tudjuk-e így látni Jézust? Képesek vagyunk-e ennek fényében értékelni mindennapjainkat? JÁNOS OPRAEM

34

Április 15. Nagyszerda Iz 50,4–9a; Mt 26,14–25

Remény Júdási csókot mi, keresztények adhatunk Jézusnak, akik a tanítványai vagyunk. Ő értünk viselte ezt a gyalázatot. Ugyanakkor minket is elárulhatnak azok, akik a legbelsőbb körünknek tagjai, akik ismernek, akik velünk voltak örömeinkben, fájdalmainkban. A barátaink, a kedvesünk, a testvéreink, a szüleink. Elgondolhatatlan mélység próbálhat elnyelni, amikor a jó barátunk is, akiben reméltünk, aki a kenyerünket ette, felemeli sarkát ellenünk. Van-e nagyobb fájdalom ennél? Ha elsőre nézem, balgaság lenne ebben a helyzetben énekszóval áldani Isten nevét és hálával magasztalni. Mégis, aki keresi Istent, annak élni fog a szíve. Jézus Krisztus imája is Istenhez szállt, bízott abban, hogy nem szégyenül meg, hogy az Úristen megsegíti. Valóban, Jézus feltámadt harmadnapra, ahogy megmondta. Neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön, és velünk van mindennap a világ végéig. Részesedhetünk Jézus Krisztus szenvedéseinek mélységeiben. Mégis remélhetünk a legkilátástalanabb helyzetben is, hiszen Istennek minden lehetséges. MÉSZÁROS DÓRA

35

Április 16. Nagycsütörtök krizmaszentelési mise: Iz 61,1–3a.6b.8b–9; Jel 1,5–8; Lk 4,16–21 esti mise az utolsó vacsora emlékére: Kiv 12,1–8.11–14; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15

Az Isten Báránya Jézus az Isten Báránya. S a Bárány ezen az estén megmossa a juhok lábát. Példát mutat, miként kell őt követve élni, miként kell őt követve szolgálni. Mert nem csak annak a lábát mossa meg, aki nem hagyja el őt, de a hűtlenekét is. Sőt, a fekete bárány lábát is megmossa, azét, aki önszántából hagyja el a nyájat. Aki Jézust követi, nem élhet magának. Aki Őt szereti, nem szolgálhat magának. Sőt, aki a Bárányt követi, köteles – legalább lélekben – vérét ontani másokért, mint ahogyan Ő tette, hogy kiszabadítson sokakat „Egyiptomból”, a világ fogságából. Ma este még csak tanít, példát mutat és alapít, de az éjszaka már a vérét ontja, holnap pedig odaadja önként az életét. Ma még csak ujjai közül folyik ki a víz, holnap már felhasított szívéből ömlik megváltó vére és a megszentelő kegyelem. Ma még csak zárt ajtók mögül hallatszik az Ő szava, holnap feltárulnak az igaz Jeruzsálem kapui. Ma Ő mossa meg a te lábadat, holnaptól viszont neked kell a forráshoz járulnod, hogy életed legyen! Hogy bőségben legyen! FR. BULCSÚ OSPPE

36

Április 17. Nagypéntek Iz 52,13–5312; Zsid 4,14–16.5,7–9; Jn 18,1–19,42

Előkészület Nagypénteken évről évre Jézus Krisztus kínszenvedéséről és kereszthaláláról emlékezünk meg. Önmagában szemlélve a sötétség, az elmúlás ideje ez; Jézus halálakor még a nappal is sötétségbe borul (Mt 27,45). De nagypénteket csak a feltámadás fényében érthetjük meg. Az ünnep korábbi feria sexta in parasceve és a keleti egyházban használt szent és nagy készületi nap megnevezés is erre utal: nem a halálé az utolsó szó, Krisztus küldetése nem a halállal, hanem a feltámadással teljesedik be. Ősi hagyomány szerint nagypénteken csak „csonkamisét” tartunk. Nincs átváltoztatás, sokkal inkább a passió és a kereszt kerül a középpontba. Ez nem csak egyszerű megemlékezés arról, hogy egykoron a zsidók, akik nem ismerték fel Jézusban a Messiást, keresztre feszítették őt; Krisztus kereszthalála éppúgy miattunk és értünk is történt. De nagypéntekkel nem ér véget a megváltásunk története, ez csupán az előkészület napja. Nagyszombat csöndje után még drámaiabban robban életünkbe a megváltás üzenete. A megváltás szó (redemptio) eredeti értelmét tekintve a korábban birtokolt, majd elvesztett javak visszaszerzését jelenti (redimo – visszavált, visszavásárol). Jézus az ember legnagyobb javát szerzi vissza a kereszten: az Istennel való kapcsolatunkat, helyünket az Atya házában. HORVÁTH RICHÁRD SCHP

37

Április 19. Nagyszombat

A remény ideje A passió borzalmai után most néma csend és nyugalom van. De a nagyszombat nyugalma különleges. Talán nem is annyira nyugalom, mint inkább a feszültség csendje. Nem a megkönnyebbülés jellemzi, inkább egy fojtott várakozás, hiszen mindannyian érezzük, s talán a tanítványok is érezték a szívük mélyén, talán bennük is élt a feszültség: valaminek még következnie kell. Mint amikor egy mondat lezárása előtt a hangsúly felemelkedik, de a befejezés helyett csak üres csend, amit hallunk. Vagy amikor a zenész felvezeti egy zenei mű lezárását, de a hangszer hirtelen elhallgat a záróakkord előtt. Mindannyian ismerjük az ilyenkor bennünk megjelenő feszültséget. Hiszen hiányzik a teljesség érzése, és az ember feszülten vár a végkifejletre, a magyarázatra. Várjuk, hogy valaki, vagy valami jöjjön és megmagyarázza, hogy mi történt. Talán kicsit ilyen a nagyszombat is: Az élet ura, aki örök és halhatatlan, most halott, és sírban nyugszik. Olyan ellentmondással telt feszültség ez, amelyet a döbbenet és a várakozás csendje hat át. Várjuk a magyarázatot. Valaminek még következnie kell! Milyen szép az Atyának ez a pedagógiája: meghagyja ezt a kis időt a várakozásra. A bizalom és a remény ideje ez. A nagyszombat segít begyakorolnunk azt a bizalomteljes várakozást, amely mindig át kell, hogy hassa a keresztény életet. A nagypéntek borzalmai után mégis milyen jó jöhet még? A látszólagos teljes bukás és katasztrófa után maradhat-e még helye a reménynek? Talán mi is feltesszük életünk során ezeket a kérdéseket, mikor elcsüggedünk, vagy kilátástalan élethelyzetbe kerülünk. Nem tehetünk mást ilyenkor, mint hogy a nagyszombat reményével fordulunk Isten felé. Ez a bizalom a mi illatos kenetünk, amit hajnalban majd a sírhoz vihetünk. Talán olykor hosszú lehet az út, amit a sírboltig meg kell tennünk. De ha mindvégig kitartunk, milyen csodálatos lesz megtapasztalni, az Atya válaszát… FARKAS EMÁNUEL

38

Április 20. Húsvétvasárnap vigíliamise: Ter 1,1–2,2; Ter 22,1–18; Kiv 14,15–15,1; Iz 54,4a.5–14; Iz 55,1–11; Bár 3,9–15,32.4,4; Ez 36,16–17a.18–28; Róm 6,3–11; Lk 24,1–12 ünnepi mise: ApCsel 10,34a.37–43; Kol 3,1–4 vagy 1Kor 5,6b–8; Jn 20,1–9; esti misében: Lk 24,13–35

„A világosság világít a sötétségben” Szent János evangéliuma különös művészi érzékenységgel megírt alkotás. A szerző úgy tárja az olvasó elé mondanivalóját, hogy mellőzi a grandiózus eseményeket, viszont különleges figyelmet fordít az első pillantásra jelentéktelennek tűnő részletekre. Fordítsuk figyelmünket most arra a részre, amit az Anyaszentegyház a mai napon elénk tár, és amely így kezdődik: „A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz.” János beszámolója szerint a feltámadást nem kíséri földrengés, holtak megjelenése és hasonló különleges jelenségek, viszont felhívja a figyelmet egy egyszerű tényre: „sötét volt”. De mit is jelent ez a sötétség, miért fontos annyira János számára? A sötétség, mint a fény hiánya, mint félelmet, borzongást, bizonytalanságot keltő éjszaka jelenik meg előttünk. A sötétség egyben utalhat lélek sötétségére is: az előző napok borzalmai, a Nagypéntek szenvedése és a szombat fájdalmas csendje után Mária a sírhoz siet. És ott egy nem várt kép fogadja: Jézus sírja üres. Gyorsan elfut, és jelenti a tanítványoknak: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Szent Ágoston a Szent János evangéliumáról szóló egyik beszédében kiemeli, hogy bizonyos görög kódexek szerint itt az „én Uramat” kifejezés szerepel, ezzel is nyomatékosítva Máriának Jézus iránt érzett mély és őszinte szeretetét. Ez az őszinte ragaszkodás vezeti őt a sírhoz a korai órákban, és ez a minden akadályt elsöprő szeretet az, amely a kegyelemtől megvilágítva lehetővé teszi számára, hogy felismerje az előtte álló feltámadott Urat. Lelki sötétsége világossággá változik, mi-

39

kor találkozik a Világossággal, akit a sötétség nem fogadott be, és amely minden embert megvilágosít. Ha tovább olvassuk ezt a passzust, láthatjuk, hogy Mária odaadásának jutalma a Feltámadottal való személyes találkozás, mely magában hordozza a megszólítottságot és egyben a küldetést is: „menj el testvéreimhez, és vidd nekik hírül”. Ne féljünk hát attól, hogy a mai nap mi is a Feltámadott elébe menjünk, lába elé boruljunk, és engedjük, hogy Urunk a mi sötétségünket is csodálatos világossággá változtassa, hogy kiszabadítson minket a lelki vakságból, és Isten fiaiként az egész világhoz szóló küldetéssel ajándékozzon meg minket. NAGY SZILVIA ANDREA OP

40