A XIII. ifjúsági atlétikai EB női távolugrás döntőjének biomechanikai elemzése Biomechanical analysis of XIII-th junior athletic European Championship women long jump final Béres Sándor
Absztrakt Az Ifjúsági Európa Bajnokság távolugrás döntőjének biomechanikai elemzésével a szerző kettős célt szeretne elérni. Egyrészt, a döntős ugrók legjobb ugrásainak elemzésével, az ugrások biomechanikai paramétereinek bemutatásával, ezek összehasonlításával kapott eredmények közlésével, pótolni kívánja a hiányt, amely ebből fakad, hogy ebben a témában, erről a korosztályról még nem készült ilyen jellegű biomechanikai elemzés. Másrészt az élvonalbeli felnőtt ugrók hasonló paramétereinek bemutatásával és ezek összehasonlításával, a két korosztály közötti technikai és fizikális különbségeket kívánja feltárni. Tanulmányunkban vizsgáltuk a tömegközéppont pályáját, vízszintes sebességét az utolsó három lépés és az elugrás során. Meghatároztuk az utolsó lépések hossz és frekvencia értékeit, ill. a repülési és támaszfázisok időértékeit. Megmértük az elugrás biomechanikai paramétereit, a vízszintes, függőleges és eredő tkp sebességeket és a kirepülési szöget. Az eredmények rámutatnak, hogy az elugrás támaszideje nagyobb hatással van a teljesítményre, mint a kirepülés szöge. A ugrások távolságával csak egy paraméter mutatott szoros összefüggést, ez a tkp emelkedésének értéke volt amelyet az elugrás talajfogása és a talajtól való elszakadás között mértünk. Az utolsó lépések során a tkp magassága fokozatosan csökkent. A legalacsonyabb ponton az elugrás talajfogásánál volt. Abstract The aim of this study was to investigate the biomechanical characteristics of the jumps carry out by elite junior women long jumpers. The best trials of 8 finalist were recorded on video tapes with 2 cameras on the women's long jump final of the European Junior Championship. We examined the path of the body center of gravity (CG), the horizontal velocity values of the CG at the take-offs of the three last strides. It was determined the length, the frequency values of the last strides and jump and the time values of the flight and support phases. We measured the biomechanical parameters of the jump, as well as the horizontal, vertical and resultant velocities and the angle of projection. The results indicated that the contact time has greater importance to the performance than the angle of projection. There was only one parameter, which significantly correlated to the distance of the jump the elevation value of the CG between the touch-down and take-off during the jump. The height of the CG decreased gradually during the last strides. The lowest point of the CG was at the point of touch-down of the jump. Kulcsszavak: ifjúsági, távolugrás, nekifutás, biomechanikai paraméterek Keywords: junior, long-jump, run-up, biomechanical parameters Bemutatás. A távolugrás biomechanikai szempontból négy fő szakaszra osztható. Nekifutás, elugrás légmunka és talajfogás. A leginkább vizsgált terület az utolsó három lépés és az elugrás biomechanikája. A legtöbb hasonló témában íródott tanulmány célja, hogy bemutassa ezeket a biomechanikai paramétereket ill., hogy összehasonlítsa őket az ugrás távolságával vagy önmagukkal. Feltevésünk szerint az ifjúsági és felnőtt élvonalbeli versenyzők teljesítménye közötti különbség a nekifutási sebességék különbségétől függ. Az ifi versenyzők nem rendelkeznek még azokkal fizikális lehetőségekkel, amelyekkel a felnőtt versenyzők. Ennek ellenére az ugrás előkészítő szakasza, az utolsó három lépés és az elugrás biomechanikai karakterisztikája hasonló a két korosztálynál. Klause-Dieter Prause (1990) kiemeli az utolsó lépések előkészítő szerepét. Az elugrás talajfogásának vízszintes tkp sebessége közel kell legyen a maximális vízszintes sebességhez. A függőleges sebességnek minimálisnak kell lennie. Ha az előkészítő fázis ilyen, akkor ez rövidebb utolsó és hosszabb utolsó előtti lépést eredményez. Hay és tsi. (1985, 86) a következőket kapta: az átlag lépéshossz növekedett a negyedik utolsó lépésnél, újra nőtt a harmadik és az utolsó előtti lépésnél és csökkent utolsó lépés folyamán. Ezzel együtt a kutatók rámutatnak, hogy
néhány atléta kiemelkedő eredményt ér el más lépéshossz mintával, ahol az utolsó lépés lényegesen hosszabb, mint az utolsó előtti. (Nigg 1974, Popov 1971). Hay és Nohara (1989) megállapítása e szakaszról a következő - az utolsó lépések alatt a távolugró ellensúlyozza az előző futólépésekben esetlegesen létrejött hibákat, azáltal hogy beállítja az utolsó lépések hosszát. Nixdorf és Brüggemann (1990) véleménye az elugrás előkészítésének lépéshosszairól, hogy azok beállíthatóak az utolsó lépések mintájának megfelelően. Hay és Nohara (1990) arról számolnak be, hogy élvonalbeli távolugrók testhelyzetükben kismértékű változtatást végeznek az elugrás előkészítésében az utolsó előtti lépés és az elugrás talajfogása között. Ez a változtatás nagymértékű tkp magasság csökkenést és kismértékű talajfogási távolság növekedést hoz létre az utolsó lépésnél. További változások jönnek létre az elugrás támaszfázisában, kis ellépési távolságot és nagy tkp magasságot eredményezve. Hay (1994) a következőket írja a távolugrás kutatásáról szóló összegző tanulmányában: az ugró tkp magassága az utolsó lépés talajfogásánál nagymértékben csökken, az előző lépésekhez képest kismértékű növekedés figyelhető talajfogási távolságban, a tkp alacsonyabb helyzetbe kerül, így a támaszláb kismértékben még jobban előre helyeződik, mint az előző lépésekben. Eva Ridka-Dradka (1988) véleménye különbözik az előzőekben említettektől. Szerinte a tkp magasságát az elugrás előtti harmadik és második utolsó lépés során kell csökkenteni. A talajfogást kismértékben hajlított lábbal kell kivitelezni és a tkp magasságát a következő támaszfázis során kell emelni. Az utolsó lépés repülési fázisát olyan hamar be kell fejezni amilyen hamar csak lehetséges, megelőzve ezzel a repülés lefelé tartó szakaszát. A szakasz célja a következő: (a) biztosítani a tkp alacsony helyzetét az elugrás kezdeténél ill. (b) biztosítani a tkp függőleges sebesség értékének nem negatív értékét. A tkp süllyesztés helye, épp úgy, mint az utolsó lépések hosszai és az utolsó lépés maximális sebesség értékei, nagymértékű különbségeket mutatnak. Nixdorf és Brüggemann (1990) a következőket tartja a tkp süllyesztés technikájáról: "A tkp süllyesztés már az utolsó előtti lépés támaszfázisában elkezdődik ..." "A hatékony előkészítés érdekében a következő megállapításokat kell figyelembe venni: (a) az elugrás talajfogásánál a tkp vízszintes sebességének a maximumhoz közelinek kell lennie (legfeljebb 0.6m/s alacsonyabbnak, mint a maximum); (b) a talajfogáskori függőleges tkp sebességnek kicsinek kell lenni (-0.6m/s-ig)." határozza meg Klause-Dieter Prause (1990) tanulmányában. Lees és tsi. (1993) női távolugrókat elemezve azt találta, hogy a talajfogásnál az átlag lefelé irányuló sebesség - 0.03 m/s volt, mutatva, hogy az alacsony tkp pozíció segít a lefelé mutató sebesség értéket alacsony szinten tartani. A következő eredményt kapták a férfiaknál (1994): a tkp magassága közvetlenül az utolsó lépés talajfogása előtt volt a legalacsonyabb. Az ugrás sikere főleg a nekifutás vízszintes sebességétől függ, írja Hay (1993) A vízszintes sebesség és az ugrás távolsága közötti korrelációs értékeket rendszeresen (pontosabban a tkp vízszintes sebessége) 0.7-0.9 között kapták (Hay 1986, Hay és Nohara 1990, Nixdorf és Brüggemann 1990). Hogy a nekifutás során az ugrónak hol kell elérni a legnagyobb sebességet, szintén vita tárgyát képezi. Világversenyek döntőseinek legjobb ugrásait elemezve az esetek többségében a legnagyobb sebességet az utolsó előtti lépés ellépésénél mérték. A további nagy értékek több mint felét a harmadik utolsó lépés ellépésénél (Hay, 1993) kapták. Ebben a tanulmányban a szerző szerint a nekifutás célja az, hogy az ugró érje el azt a legnagyobb sebességet, amelyet még sikeresen tud használni az elugrás során. Ez azt jelenti, hogy a sebesség fejlesztését a láberő és az egyéni technika fejlesztésével párhuzamosan kell alkalmazni. Szintén Hay és tsi. (1985) mértek legnagyobb vízszintes sebesség értéket a nekifutás utolsó előtti futólépésének ellépésénél (hat alany). (Fontos megemlíteni, hogy az adatok szórása viszonylag nagy volt.) Ez a megállapítás azt mutatja, hogy ugyanolyan teljesítmény érhető el úgy is, ha a vízszintes sebesség maximumát különböző helyen éri el az ugró. Említésre méltó variációit találták az utolsó lépések ellépéskori vízszintes sebességeinek és lépéshosszainak. Az Eva Ridka-Dradka (1988) által kifejlesztett matematikai modell eredményei szerint az előkészítő fázis célja a tkp magasság alacsony pozícióban tartása az elugrás talajfogásának pillanatában, ugyanakkor a tkp függőleges sebesség komponensének nulla értéken tartása. Módszerek. Adatainkat a nyíregyházi XIII. Ifjúsági Atlétikai Európa Bajnokság női távolugró döntőjén vettük fel. A legjobb eredményt elérő, nyolc versenyző legjobb ugrását elemeztük. A felvételeket 50 Hz-es képfrekvenciával és 1/1000-es rekesz idővel készítettük Panasonic M40-es kamerával. A kamerák elhelyezését az ábra mutatja. A verseny 1995. 07. 30.-án délután 15:30-kor került megrendezésre 32ºC fok, és 40 %-os páratartalom mellett. Az összes ugrást hátszélben ugrották, amely 0.3 -3.7m/s -között ingadozott. Ábra 1 A kamerák elhelyezkedése
Az elemzés folyamata. A legjobb ugrásokat választottuk elemzésre. A felvételeket APAS-ARIEL mozgáselemző rendszerrel dolgoztam fel. Eredmények. A nyolc döntős által ugrott hivatalos távolság eredmények átlaga 6.21 ± 0.18 m volt. Úgy találtuk, hogy az effektív távolságok átlaga 0.06m-el hosszabb volt min a dOFF (6.27 ± 0.01 m). A hivatalos és effektív távolságok átlagai nem térnek el statisztikailag jelentős mértékben. Az effektív távolságok átlag eredményét nem vettük figyelembe az ugrások karakterisztikájának leírásánál, a túl nagy szórás eredmények miatt. Az hivatalos, effektív, lábujj deszkaszél távolságok átlag, szórás, minimum és maximum eredményeit a Táblázat 1 mutatja be. Táblázat 1 Az ugrások Távolság Adatai alanyok Hivatalos-távolság (m) átlag SD max min
Effektív-távolság (m)
Lábujj-deszkaszéltávolság (m)
szél (m/s)
6.27 0.14 6.57 6.12
0.06 0.06 0.20 0.0
1.93 0.88 2.7 0.6
6.21 0.18 6.56 5.96
A harmadik lépés hossz értékei jelentősen rövidebbnek bizonyultak (t = 3.5, p < 0.01), mint a második utolsó lépés hossz érték adatai. Az utolsó lépés hossz adatai jelentősen rövidebbek voltak (t = 3.3, p < 0.05), mint a az utolsó előtti lépés hasonló adatai. A harmadik utolsó és az utolsó lépés hossza közötti különbség (0.04 m) nem szignifikáns (Táblázat 2) Táblázat 2 Az utolsó lépések hossz értékei és azok kapcsolatai (m) dS(L) alanyok dS(3L) dS(2L) (m) átlag SD Maximum Minimum
2.10 0.15 2.33 1.94
2.25 0.17 2.54 2.01
(m)
2.06 0.20 2.32 1.72
dS(2L)dS(3L) (m)
dS(2L)dS(L) (m)
0.191 0.083 0.27 0
0.188 0.155 0.49 0.03
A második utolsó és az utolsó előtti lépés átlagai közötti eltérés majdnem azonos volt második utolsó és az utolsó lépés átlageredményei közötti különbséggel. A magas szórás eredmény értékek azt mutatják, hogy ezek az átlageredmények nem meghatározói az utolsó lépések közötti kapcsolatnak. Szignifikáns korreláció volt az utolsó előtti-, harmadik utolsó lépés és az utolsó- ill. utolsó előtti lépés átlag hossz értékei között (r = 0.916, p < 0.001, y = x / (0.26 + 3.62 x)). Táblázat 3 Az Utolsó Három Lépés Frekvencia Adatai alanyok f(3L) (1/s) átlag SD Maximum Minimum
4.46 0.29 5.00 4.35
f(2L) (1/s)
f(L) (1/s)
4.13 0.24 4.44 3.80
4.95 4.40 5.71 4.44
Az utolsó három lépés frekvenciája jellegzetes volt, (Táblázat 3) mivel a f(2L) átlaga jelentősen alacsonyabb, mint a f(3L) (t = 2.45, p < 0.05) és f(L) (t = 2.58, p < 0.05). A lépésfrekvencia az utolsó lépés alatt volt a legmagasabb (f(L)), jelentősen magasabb, mint a f(3L) esetében ( t = 2.56, p < 0.05 ). A lépésfrekvencia adatok közötti kapcsolatokat vizsgálva, úgy találtuk, hogy f(3L) jelentős összefüggést mutat a f(L)val (r = 0.691, p < 0.05), de a f(2L)-val már nem. Az összefüggés nem volt szignifikáns a f(2L) és f(L) között. A tkp magassága fokozatosan csökken az utolsó lépések során az ugrás talajfogásáig. A tkp az egyes lépések során a legalacsonyabb pozícióját a lépések támaszfázisa során veszi fel, amikor a tkp a támaszláb felett van. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy nem volt szignifikáns összefüggés az egyes lépések támaszfázisának adatai között (Táblázat 4). Táblázat 4 A tkp Magasságának Változásai az Utolsó Három Lépés és az Elugrás Során ala. hTD(3L) hMS(3L) hTO(3L) hTD(2L) hMS(2L) hTO(2L) hTD(L) hMS(L) hTO(L) hTD(J) (m) (m) (m) (m) (m) (m) (m) (m) (m) (m) Átlag 0.95 SD 0.04 Max. 1.00
0.94 0.04 0.99
0.97 0.04 1.02
0.95 0.03 1.00
0.94 0.03 0.97
0.95 0.04 1.01
0.93 0.05 1.00
0.92 0.06 0.99
0.93 0.06 1.02
0.90 0.05 0.98
hMS(J) hTO(J) (m) (m) 0.94 0.08 1.05
1.09 0.07 1.18
min. 0.87
0.86
0.89
0.89
0.88
0.87
0.83
0.81
0.83
0.82
0.83
0.99
A harmadik utolsó és az utolsó előtti lépés ellépésének vízszintes sebesség értékei voltak közel azonosak (Táblázat 5). A vízszintes nekifutási sebesség szignifikánsan csökkent a talajfogásig. Az átlag értékek vTO(3L), vTO(2L) és vTO(L) figyelemre méltóan magasabbak voltak, mint a vTD(J). A vH átlag értéke, jelentősen alacsonyabb volt, mint a vTO(3L), vTO(2L), vTO(L) és vTD(J) esetén. Ugyanakkor az egymást követő lépések közötti különbségek nem voltak statisztikailag szignifikánsak. Táblázat 5 A tkp Vízszintes Sebesség Értékei az Utolsó Három Lépés és az Elugrás Során (m/s) alanyok vTO(2L) vTO(L) vTD(J) vH (m/s) (m/s) (m/s) (m/s) Átlag SD maximum minimum
9.03 0.23 9.4 8.7
8.89 0.22 9.2 8.5
8.61 0.30 9.1 8.3
7.58 0.30 8.2 7.2
A vízszintes ellépési tkp sebességek átlaga 7.58 m/s volt. A szórás eredmény érték alacsony volt, de a határértékek közötti 1.0 m/s különbséget jelentősnek kell venni. Hasonlóan nagy különbség volt a vV határértékei között is (0.9 m/s). Úgy találtuk, hogy az átlag sebesség értékek közötti különbségek minden szempontból jelentősek voltak. A kirepülés szöge 21.8 ± 1.8 fok volt, a határértékek közötti különbség 6.2°. Mechanikai nyelven a vH és vV határozza meg az vo és a kirepülés szögét. Szignifikáns összefüggést találtunk a vH és vo között (r = 0.952, p < 0.001), viszont nem volt jelentős összefüggés a vH és α között. Ugyanakkor a vV szignifikáns összefüggést mutatott a tkp kirepülési szögével (r = 0.924, p < 0.001), de nem mutatott kapcsolatot az eredő sebességgel. Táblázat 6 A tkp Vízszintes (Vh), Függőleges (Vv) és Eredő (Vo) Sebesség értékekei a Kirepülési Szög alanyok vV vo α (m/s) (m/s) (degree) átlag SD maximum minimum
3.0 0.3 3.4 2.5
8.16 0.32 8.84 7.84
21.8 1.8 24.4 18.2
Az utolsó három lépés hosszértékei szignifikáns összefüggést mutattak egymással. Ugyanakkor az utolsó három lépés hosszértékei közül egyik sem mutatott jelentős összefüggést a dOFF vagy dEFF-gal. Az utolsó előtti lépés hosszértéke, csak az utolsó lépés hosszértékével mutatott jelentős eltérést. Az utolsó előtti lépést a másik két lépéshez arányítva (dS(2L) / dS(3L), dS(2L) / dS(L)) nem volt szignifikáns korreláció és nem volt a köztük lévő arányoknál, sem pedig a hivatalos és effektív távolságok között sem. Nem volt jelentős kapcsolat az utolsó lépések során mért tkp magasság értékek és az ugrási távolságok között sem. Másrészt viszont, negatív szignifikáns korrelációt találtunk függőleges ellépési tkp sebesség és a ellépéskori tkp magasság érték között - ami az elugrás támaszfázisának középtámaszfázis helyzetét és ellépési helyzetét illeti, ugyanis minél alacsonyabb volt a tkp magassága az ellépés pillanatában annál nagyobb volt a vízszintes sebessége. Minél alacsonyabb volt a tkp magassága az elugrás talajfogásának pillanatában (hTD(J)), annál magasabb volt az elugrás ellépésének pillanatában. A tkp függőleges mozgását a hTO(J) - hTD(J) kivonásából kapjuk (hDIFF(J)). Ez az érték negatív szignifikáns korrelációt mutatott a hivatalos és effektív távolsággal (Táblázat 7). Mindkét eset a leírt korrelációban hiperbolikus regressziós egyenlettel közelített. A hDIFF(J) és a vo között is szignifikáns kapcsolat volt található (r = 0.762, p < 0.01, y = 6.7 + 0.265/x). Nem volt szignifikáns kapcsolat a dOFF, dEFF és vTO(3L), vTO(2L), ill. vTO(L) között. Szintén nem volt jelentős összefüggés a hivatalos-, effektív távolságok és az ellépési sebesség értékek (vH, vV, vo), ill. a kirepülési szög között. Találtunk egy nem szignifikáns összefüggést a vízszintes (vH) és függőleges (vV) ellépési sebesség értékek között. A vízszintes sebesség komponens jelentősen összefüggött az eredő sebességgel (r = 0.952, p < 0.001, y = 0.258 + 0.896 x), de nem állt kapcsolatban a kirepülési szöggel. A vV jelentős összefüggést mutatott a kirepülési szöggel ( r = 0.924, p < 0.001, y = x / (7.3 + -0.005x)), de nem állt szignifikáns összefüggésben az eredő sebességgel (vo). Két szignifikáns kapcsolatot találtunk a vízszintes ellépési sebesség és a tkp magasság értékei között hMS(J) (r = 0.683, p < 0.05), és hTO(J) (r = -0.741, p < 0.05). Az eredő sebesség és a tkp magasság értékek között szintén voltak összefüggések: hTD(J) (r = -0.730, p < 0.05); hMS(J) (r = -0.761, p < 0.05); hTO(J) (r = -0.701, p< 0.01), mint a tkp pályájának paraméterei között is: hDIFF(J) (r = -0.676, p < 0.05). Az ellépési sebességet és a szögváltozókat, nem befolyásolta a kontaktidő. Az utolsó lépés és a f(L) (r = -0.729, p < 0.05) ill. vTO(L) (r = 0.722, p < 0.05) között szintén jelentős összefüggés volt található. Minél rövidebb volt az utolsó lépés, annál nagyobb volt a frekvencia érték és nagyobb volt az utolsó lépésnél mérhető tkp sebesség érték. Az utolsó lépés támaszfázisának idő értéke szignifikáns korrelációt mutatott az
utolsó repülési fázissal (r = 0.860, p < 0.001), ami azt mutatja, minél rövidebb volt a támaszfázis, annál rövidebb volt a repülési fázis az utolsó lépés során. Az ellépéskori vízszintes sebesség komponens nem függött az utolsó lépések hosszától. Érdekes módon a vH jelentős összefüggést mutatott a harmadik utolsó lépés támaszfázisának (r = -0.672, p < 0.05) és repülési fázisának (r = 0.816, p < 0.01) idő értékeivel, a frekvencia értékekkel (r = 0.814, p < 0.01) és a vízszintes sebesség értékekkel (r = 0.759, p < 0.05). Nem volt szignifikáns összefüggés más, utolsó lépéseknél talált paraméter és a függőleges sebesség komponens, és a kirepülési szög között. Hasonlóan a vH, a vo szintén jelentős kapcsolatot mutatott a harmadik utolsó lépés támasz (r = -0.781, p < 0.01) és repülő fázisának idő (r = -0.731, p < 0.05), a frekvencia (r = 0.776, p < 0.01) és a vízszintes sebesség (r = -0.756, p < 0.001) értékeivel. Diszkusszió. Az Ifjúsági Atlétika Európa Bajnokság női távolugrás döntőseinek legjobb ugrásait vizsgálva a következő eredményeket kaptuk: Az eredmények ismeretében és azokat összehasonlítva más tanulmányok eredményével, lényeges különbségeket találtunk az ifjúsági és felnőtt ugrók teljesítménye között. A hivatalos távolság eredmények átlaga 6.21 m, mely hozzávetőleg fél méterrel marad el a felnőttek teljesítményétől. Az utolsó előtti lépés számottevően hosszabb volt, mint a harmadik utolsó, vagy az utolsó lépés, de nem találtuk a normál-hosszú-rövid felosztást, mert a harmadik utolsó lépés hossza jelentős mértékben nem tért el az utolsó lépéstől. Az utolsó lépések hossza nem mutatott összefüggést a teljesítménnyel, amely egyezik a Hay és tsi. (1985, 86) által közölt eredményekkel, mivel ők sem találtak szignifikáns összefüggést a relatív lépéshosszak és a távolság eredmények között. Így a következő megállapításra jutottak: az utolsó lépések relatív lépéshosszai gyenge mutatói az eredményességnek. Nigg (1974) sem talált összefüggést az ugrások effektív távolság értékei és az utolsó és utolsó előtti lépés hosszának aránya között. Ez a rövid összegzés azt mutatja, hogy az utolsó lépések hosszának alakulása, másodlagos, korrektív szerepet játszik a teljesítményre nézve, az elugrás előkészítését segíti. Úgy találtuk, hogy a lépésfrekvencia az utolsó lépésnél volt a legnagyobb és az utolsó előtti lépésnél volt a legalacsonyabb. A tkp magassága fokozatosan csökkent az utolsó lépések során. Nem találtuk az irodalomban említett tkp csökkentési tendenciát. A tkp az elugrás talajfogásának pillanatában volt a legalacsonyabb ponton. Lees és tsi. (1993) női távolugrókat vizsgálva azt találták, hogy a tkp a legalacsonyabb pontot az utolsó lépésnél éri el, innen nincs magasságbeli változás az utolsó lépés ellépése és az elugrás talajfogása között. Klause-Dieter Prause (1990) úgy találta, hogy a négy legjobb ugró 1988-ban Dresdában tkp-juk magasságát jelentősen az utolsó lépés során csökkentette. Az utolsó előtti lépés támaszfázisában a tkp magassága csökkent, és ezt a magasságot megtartotta elugrás kezdetekor is. Az egyes tanulmányok a nekifutás utolsó lépéseinek különböző pontjain kapták a tkp maximális sebességét. Popov megállapításának megfelelően a maximális tkp sebességet az elugrás előtti két lépésben érik el az ugrók. Hay és tsi. (1986) úgy találták, hogy nyilvánvaló összefüggés van a lépés, mely ellépésénél a maximális vízszintes sebességet mérték és az ugrás távolsága között. Az ugrás átlag hossza azoknál az alanyoknál, akiknél a tkp maximális sebességét a harmadik utolsó futólépés ellépésénél mérték, majdnem azonos azokhoz képest, akiknél a maximális tkp sebességet az utolsó lépésnél mérték. Az elugrás talajtól való elszakadásának pillanatában a tkp vízszintes és függőleges sebességének aránya meghatározza a kirepülési szöget és az eredő sebességet. Számos tanulmányt összehasonlítva a kirepülési szöget 20.2°-nak kapták. Jelen tanulmányban ez az érték 21.8°. A vízszintes és függőleges sebesség ellépéskori aránya 2.5:1 volt. Nixdorf és Brüggemann (1990) szignifikáns összefüggést talált az ellépéskori függőleges sebesség és a vízszintes sebesség változás között. A nekifutás vízszintes sebessége (utolsó 5 m) szignifikáns összefüggést mutatott az elugrás vízszintes komponensével, de a függőleges komponenssel nem mutatott összefüggést. Hay és tsi. (1986) jelentős összefüggést talált (r = 0.50, n = 12) a vízszintes sebesség vesztés nagysága és a függőleges sebesség nyerés között. Az ellépéskori vízszintes sebesség jelentős mértékű összefüggést mutatott az ugrás távolságával. Nem találtuk az említett tendenciákat. Megfigyelésünk szerint a vízszintes sebesség jelentős mértékben csökkent az utolsó lépések és az elugrás talajtól való elszakadásánál. A vízszintes komponens szignifikáns összefüggést mutatott az eredő sebességgel. A függőleges sebesség komponens viszont összefüggött a kirepülési szöggel. Ennek ellenére egyetértünk azzal az állítással, hogy lehetséges nagy teljesítményt elérni a függőleges és vízszintes sebesség összetevők különböző megjelenéseivel. Hasonló növekvést találtunk a nekifutás utolsó előtti és az utolsó lépésének átlag támasz idői és csökkenést a repülési idők átlagában, mint ahogy azt Nixdorf és Brüggemann (1990) jelentette, de nem találtunk a Hay és tsi. (1985) és Flynn (1973) által említetteket. Hay negatív korrelációt talált a negyedik utolsó lépés repülési ideje és az ugrás távolsága között. Ezek szerint minél rövidebb volt a negyedik utolsó lépés repülési fázisa annál nagyobb volt az adott ugrás hossza. Flynn leírja, hogy az elugrás kontaktideje nagyobb fontossággal bír a teljesítményre, mint a kirepülési szög. Rövidebb kontaktidő, mely feltételezhetően nagyobb nekifutási sebességből következik, hosszabb ugrási távolságot jelent. Ugyanakkor a kontaktidő nem állt összefüggésben ezekkel a paraméterekkel. A kontaktidők átlaga 0.117 s volt, amely igen kis értéknek tűnik.
Csak egy paraméter mutatott szignifikáns összefüggést az ugrás távolságával. A tkp az elugrás talajfogása és ellépése közötti emelkedési értéke fordított arányban állt a hivatalos és effektív távolsággal. Irodalom • James G. Hay & Hiroshi Nohara (1990) Techniques Used by Elite Long Jumpers in Preparation for Takeoff J. Biomechanics Vol. 23, No. 3, pp. 229-239. • Eberhard Nixdorf & Gert-Peter Brüggemann (1990) Biomechanical analysis of the long jump New Studies of Athletics Final Report-Seoul 1988. 263-301. • James G. Hay, John A. Miller & Ron W. Canterna (1986) The Techniques of Elite Male Long Jumpers Journal Biomechanics Vol. 19, No. 10, pp. 855-866. • James G. Hay & John A. Miller, Jr. (1985) Techniques Used in the Transition From Approach to Takeoff in the Long Jump International Journal of Biomechanics 1. 174-184. • Bhowmick (1992) Biomechanical Features of the Take-off in the Running Long Jump Track & Field Quarterly 4. 11-16. • Klause-Dieter Prause (1990) Women's Long Jump - Analysis and Concept of Improvement Conference Proceedings Techniques in Athletic Köln (1990) Vol. 2. 714-719. • Eva Ridka- Dradka (1988) A Mechanical Model of the Long Jump and its Application to a Technique of Preparatory and Takeoff Phases International Journal of Biomechanics 2. 289-300. • James G. Hay (1994) The current status of the research on the biomechanics of the long jump Track Technique 1994. 128. 4089-4093. • Lees, N. Fowler & D. Debry (1993) A Biomechanical Analysis of the Last Stride, Touchdown and Takeoff Characteristics of the Women's Long Jump Journal of Sport Sciences 11. 303-314. • Lees, P. Graham -Smith, N. Fowler (1994) A Biomechanical Analysis of the Last Stride, Touchdown, and Takeoff Characteristics of the Men's Long Jump Journal of Applied Biomechanics 1994. 10. 61-78.
