BIBLIAMAGYARÁZAT. Bevezetõ

1

BIBLIAMAGYARÁZAT Bevezetõ Jelen bibliamagyarázat célja, azonosítani a Biblia fõ témáit; a tartalmát kronológiailag elhelyezni, és ezekhez lényeges háttér információkat adni. A cél az, hogy a leendõ bibliamagyarázó, a magyarázatát össze tudja kapcsolni a Biblia részeivel, és el tudja azt helyezni hitelvi és történelmi összefüggésekben. ISTEN A Biblia egy olyan könyv, pontosabban könyvek gyûjteménye, amely Istenrõl, Isten és a világ kapcsolatáról szól, különösen az emberrel való kapcsolatáról. Isten szavakkal és tettekkel jelenti ki magát ebben a kapcsolatban. A Biblia szerint Isten nemcsak létezik, hanem megismerhetõ. Isten személyes kijelentésének fényében a Szentírásban, a következõt mondhatjuk el Róla: 1) Isten egy személy, lélek, aki teljesen független a teremtéstõl. Õ mindennek a Teremtõje, az élet egyetlen forrása. Éppen ezért minden élõlény létezése Tõle függ, és minden élõlénynek számot kell adnia Istennek a magatartásáról. 2) Isten természeténél fogva mindenható lélek, aki egyedül erkölcsi jellemében korlátozott. Õ nem eszmék gyûjteménye, hanem egy személy. Egy részrõl Isten mindenekfölött való, és az örökkévalóságban él, másrészrõl közel van azokhoz, akik alázatosak, és engedelmeskednek Neki. 3) Isten a józanész és az értelem forrása. Alapvetõen szent, és különbözik tõlünk, ezért, azokat a tulajdonságokat, melyeket megoszt velünk (szeretet, kegyelem és bölcsesség) a „szent” szóval kell illetnünk. 4) Isten szuverén, mindenekfölött áll. Eltervez dolgokat, és végre is hajtja azokat a maga idejében, a maga módján. Az intelligenciáját, hatalmát és a bölcsességét ilyen egyszerû

2

módon fejezi ki. Ez azt is jeleni, hogy Isten akarata nem tetszés szerinti, mert annak megvalósulása összhangban van Isten jellemével. 5) Isten háromszemélyû, a Szentháromság. Csak az ember tud közösségben lenni Vele, Szentlelke által. Ráadásul, Isten vágyik az emberrel való közösségre. Éppen ezért készített egy utat, hogy visszataláljunk Hozzá. Elküldte Fiát, – aki a Szentháromság második személye –, hogy megoldja az ember alapvetõ problémáját: az Istentõl való elidegenedést, ami az ember lázadásának következménye. A Bibliában hallunk arról is, hogy Isten miként készítette el az üdvösség útját az ember számára, hogy megmeneküljön, és élvezhesse az örök közösséget Vele.

3

A BIBLIA Az Újszövetség szerint: „A teljes Írás Istentõl ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2 Tim 3,16). De vajon, van erre bizonyíték? Van, és három fõ területen is megtalálható: 1) A próféciák beteljesedése: olyan események történnek meg, amelyeket több száz évvel korábban prófétáltak meg. Ez mutatja, hogy Isten a Biblia egyedüli szerzõje, Õ az, aki a történelmet irányítja. Péter azt mondja: „mert sohasem emberek akaratából származott a prófécia, hanem a Szent-lélektõl indíttatva szólaltak meg az Istentõl küldött emberek” (2 Pt 1,21). Azok, akik tagadják a jövendölõ próféciák lehetõségét, Dánielt a makkabeusi korszakhoz keltezik, és ragaszkodnak egy második, vagy még inkább egy harmadik Ézsaiáshoz. 2) A Szentírás egysége. Bár különbözõ szerzõk, különbözõ idõkben írták, a könyvek tanítása mégis egyezik. A szerzõk mindannyian rendelkeztek a prófétálás ajándékával, vagyis a Szentlélektõl indíttatva írtak, de különbözõ háttérbõl jöttek: volt köztük király, földmûves, pásztor stb. 3) Tipológia. Minden olvasónak feltûnik a Szentírás különlegessége. Az Ószövetségben leírt események mindegyike tartalmaz szellemi igazságokat, melyek Isten jellemérõl tanítanak minket (az Újszövetségben). Az elbeszé-lésekben megjelennek ezek az objektív szellemi igazságok, tanítások. Ezt az írásmódot, nevezzük tipológiának. Az Újszövet-ségben két igevers beszél errõl: „Mindez pedig példaképpen történt velük, figyelmeztetésül íratott meg nekünk, akik az utolsó idõkben élünk” (1Kor 10,11); és „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk” (Róm 15,4). Világos, hogy Isten irányította a Biblia szerzõit, azért, hogy a bibliai szövegek késõbb az Õ céljait szolgálják – Krisztushoz hasonlóvá tegyenek bennünket –, és azok gyakorlati, irányadó tanítások legyenek a hívõk részére. Ez

4

azt jelenti, hogy a bibliai szövegeknek elsõsorban morális céljuk van, így szükségszerûen történelmi szempontból szelektívek. AZ ÓSZÖVETSÉG Az Ószövetség felépítése: Az ószövetségi kánon három részre csoportosítható: A Törvény, a Próféták, és egyéb írások. Az irodalom ezen felosztása valószínû Ezsdráshoz nyúlik vissza, aki sorrendbe rakta a könyveket, és lezárta az ószövetségi kánont. A Törvény (tanítás, vagy Izráel alapvetõ katekézise) az alap, melyre minden más épül. Mózes írta, és szerkesztette, bár a Biblia liberális kritikusai megkérdõjelezik ezt. Azt állítják, hogy több, és késõbbi (az egységes királyság, vagy még késõbbrõl, a babilóniai fogság idejébõl való) szerzõi is voltak a Törvénynek. Véleményüket a hegeli bibliamagyarázatra alapozzák, melynek a 19. században volt a virágkora. Azt is állítják, hogy szájhagyomány útján keletkezett sok írás, melyet a skandináv népek szokásainak megfigyelésére alapoznak. A közel-keleti népeknél más volt a szokás: ott már nagyon korán megjelent az írásos dokumentáció. Ha valaki elfogadja, hogy Mózes inkább szerkesztõ, mint szerzõ volt, akkor valószínû-síti, hogy a munkájába beépített különbözõ, a léviták tulajdonában lévõ (írásos) anyagokat, – különösen a Teremtés Könyvét (Mózes elsõ könyve). Azt is ki kell emelnünk, hogy a zsidó hagyomány szerint Józsué volt az, aki Mózes haláláról beszámolt, melynek leírása a Második Törvénykönyvben (Mózes ötödik könyve) található. Ha valaki azt is elfogadja, hogy a Pentateuchus-t késõbb (az egységes királyság ideje alatt?) modernizálták, és kissé kijavították a Szentlélek vezetése által ihletett írók, akkor annak azt is tiszteletben kell tartania, amit maguk a könyvek mondanak a szerzõségrõl: „Mózes leírta ezt a törvényt, és átadta a papoknak, Lévi fiainak, akik az ÚR szövetségládáját hordozzák, meg Izráel összes véneinek” (5Móz 31,9).

5

„Amikor Mózes leírta egy könyvbe ennek a törvénynek az igéit elejétõl végig, ezt parancsolta Mózes a lévitáknak, akik az ÚR szövetségládáját hordozták: Fogjátok ezt a törvénykönyvet, és tegyétek Isteneteknek, az ÚRnak a szövetségládája mellé, hogy ott tanúskodjék ellened.” (5Móz 31,24–26). Mindez alkotja a Szövetség Törvényét, ami Izráel nemzeti sajátossága, a nemzet életének létfontosságú dokumentuma. A Második Törvénykönyv (Mózes ötödik könyve) szövetségi megállapodásként íródott, ami Mózes idejében általános volt a Közel-Keleten, de a késõbbi idõkre már nem jellemzõ (lásd 5Mózes 31,24-26). A második rész, melyet Próféták-nak neveznek, történelmi könyveket tartalmaz, mert szerzõik próféták voltak. Sámuel (Józsué könyve, A bírák könyve); és Ézsaiás (Sámuel elsõ és második könyve, A királyok elsõ és második könyve). A harmadik rész az (egyéb) Írások. Szerzõi Dávid, Salamon, Dániel és Ezsdrás. Ezsdrás próféta fejezte be az Ezsdrás könyvét, Nehémiás könyvét, és A krónikák elsõ és második könyvének írását. Az Írások egy Tekercsek címû alfejezetet is tartalmaz. (Ezeket a tekercseket a Templomban, különbözõ ünnepek alkalmával olvasták fel.) KÁNON: A próféták nemcsak Isten szónokai, és a Szentírás ihletett írói voltak. Ahogy a különbözõ könyveket írták, õk hozták létre a kánont is. Közülük a legnagyobbak Mózes, Sámuel, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiás, Dániel és Ezsdrás. Voltak, akik néhány korábbi szöveget átszerkesztettek és korszerûsítettek. Nem elhanyagolható tény, hogy õk állapították meg, és egy bizonyos (logikai) rend szerint õk rakták sorba a bibliai könyveket. Az Ószövetség könyvei nem összevissza, véletlenszerûen voltak rendezve. Az elhelyezé-sük általános szellemi igazságok tanítását szolgálta az olvasó számára. Különösen a papoknak, – akik a szent iratok könyvtárát gondozták–, és azoknak a világi vezetõknek, akiknek a

6

társadalomban a bibliai törvényalkotás megvalósítása volt a feladata. A Tóra után következõ irodalom elsõ része a Prófétákhoz, míg második része az Írásokhoz került (királyi könyvek). Az Ószövetség elsõ egysége a Törvény (Tóra), melyet Mózes írt, akit az ószövetségi idõk legnagyobb prófétájának tartottak. Mózes nemcsak megírta a szóban forgó könyveket, hanem kétség kívül, néhány korábban íródott irodalmat – melyek különösképpen Mózes elsõ könyvében találhatók –, meg is szerkesztett. Ennek bizonyítéka (különösen Mózes elsõ könyvében) a szövegben található, de ezt a liberálisok rosszul értelmezték az ún. dokumentum elméletben. Ezek az írások (valószínû, hogy agyagtáblákon íródtak) Ádám családfájának, és leszármazottainak leírásához nyúlnak vissza. Ha ez így van, és semmi okunk sincs a kételkedésre, akkor a Bibliát jogosan nevezhetjük a világ legrégibb könyvének. Az Ószövetség könyveinek második egységét a Prófétáknak hívják: A Bibliában a Prófétákat idõrendi sorrendben három csoportra osztják:1) a korábbi próféták, 2) a nagypróféták, 3) a kispróféták. Szerzõség: A zsidó hagyomány szerint (amiben nincs okunk kételkedni), Józsué könyve és A bírák könyve, Sámuel próféta munkái (lásd ApCsel 3,24). Józsué jegyezte le Mózes halálát (lásd 5Móz 34). Mózes után õ volt az elsõ, akit hivatalosan is prófétának neveztek. Ézsaiás (lásd 2Krón 32,32) volt a szerzõje Józsué könyve és A bírák könyve után következõ királyi könyveknek (Sámuel elsõ és második könyve, A királyok elsõ és második könyve). Ezeket valószínûleg Jeremiás (Baba Bathra 15a) is szerkesztette. Valójában az Ézsaiás könyvét megelõzõ történelmi könyvek tökéletesen jó bevezetést adnak Ézsaiás próféciáinak. Ezekben a könyvekben Ézsaiás elõször pontosan bemutatja Izráel engedetlenségét, majd késõbbi lázadásait és büntetéseit. A próféciáit azokkal a következményekkel hozza összefüggésbe, melyek az elõdök követésébõl fakadnak. Ha ez

7

igaz, akkor ez megerõsíti, hogy Ézsaiás a Szentírás egyik legnagyobb kanonizálója. Ez a Királyok és a Krónikák könyveiben található különbözõ hangsúlyokat is megmagyarázza. Ézsaiás, tézisének megerõsítése érdekében a hangsúlyt Izráel újra és újra megismétlõdõ hitehagyására helyezi, míg a Krónikák könyvének szerzõje (valószínûleg Ezsdrás) rámutat Izráel ideális szervezésének természetére, ahogy a jövõ beteljesülését várja, – õt ez a téma foglalkoztatja. Jeremiás írta a Jeremiás siralmait, amely Jósiás, az istenfélõ király halálának megsiratása a gyászban. (2Krón 35,25, de a Zak12,11-re is utal. Nem a Baalért, hanem Jósiás királyért való gyász ez, aki tragikus halált halt Hadad-Rimmónban. Jósiás kísérletet tett arra, hogy megállítsa Nékót, Egyiptom királyát, aki az Asszír Birodalom ellen vonult hadba.) Jeremiás írta a 89. zsoltárt (lásd 39-41 versek) amiben megemlékezik ugyanerrõl az eseményrõl. Ezzel zárul a Zsoltárok könyvének harmadik szakasza, melynek témája Izráel földjének, Jeruzsálemnek és a Templomnak a pusztulása. Jeremiás valószínûleg át tudta adni Dánielnek (Babilónia zsidó vezetõjének) az általa írt, és megmaradt próféciákat (vagy más, a Templomból kimenekített könyveket). Ennél fogva Dániel, mivel felelõsségteljes személy volt, és õ õrizte Babilonban a szent iratokat, valószínûleg nagyon fontos láncszem volt a kánon kialakításának történetében. Ez tette lehetõvé, hogy Ezsdrás visszavigye azokat Jeruzsálembe a késõbb. Ezsdrás volt az, aki lezárta a kánont, sok szerkesztõi munkát végzett, és a Biblia könyveit a mai (héber) sorrendbe rakta. Az apokrifek. A szó jelentése „rejtett” iratok, mert azokat nem olvasták fel a zsinagógában nyilvánosan, és nem részei a zsidó ószövetségi kánonnak. Magánoktatásra, tanításra használták. Sehol sincs feljegyezve, hogy valaha is részei lettek volna az ószövetségi kánonnak, abból a nyilvánvaló ténybõl kifolyólag, mert nem feleltek meg a kánoni iratok kritériumainak. Ezek a következõk:

8

i) Ismert próféta a szerzõ. ii) A doktrínának összhangban kell lennie a többi Szent Könyvvel. Az „apokrif iratok” kifejezés a következõket takarja: i) a kánoni könyvekhez hozzáadott különbözõ irodalom, ahogy azok a Septuaginta fordításban megjelennek (Eszter, Dániel, Jeremiás és a Krónikák könyvei). ii) Egyes önálló könyvek, melyek legtöbbje görög fordításban jutott el hozzánk, szám szerint kilenc: 1. és 2. Ezsdrás, Tóbiás, Judit, Báruk, Jézus, Sírák fia könyve (Ecclesiasticus), Bölcsesség Könyve (Salamon bölcsessége), 1. és 2. Makkabeus könyve. Akik elfogadják az apokrif iratok tekintélyét, azt állítják, hogy azok a második (alexandriai) kánon részei, – innen van a deutero kanonika kifejezés, de nincs bizonyíték egy második kánon létezésére. A Septuaginta (LXX) és a derivált fordítások tartalmazzák az apokrif iratokat, de mindez nem bizonyítja, hogy a fordítók kanonikus iratoknak kezelték volna azokat. Az õsegyház atyjait is megosztotta ez a kérdés: Jeromos elvetette, de Augustinus elfogadta (noha az ihletettséget másodlagosnak tartotta) az apokrifek iratokat. Mivel Augustinus lett a nyugati egyház legfontosabb tanítója, az õ koncepciója érvényesült. Ezt az irányvonalat csak a reformátorok változtatták meg, akik az apokrifek iratokat külön adták ki (Luther), vagy teljesen kihagyták (Kálvin). Alapvetõen a következõ szempontokat kell figyelembe venni ahhoz, hogy elfogadjuk, vagy elutasítsuk az apokrif iratokat: a) A palesztinai kánon a zsidó igazhitûség véleményét tükrözte: a palesztin zsidók soha sem tették be a kánonjukba az apokrif iratokat. b) Magának, Jézusnak a véleménye, aki nemcsak hogy elfogadta a palesztinai kánon korlátait, de soha nem is idézett az apokrif iratokból. c) A jamniai zsinat (90-100) még nem is mérlegelte annak a lehetõségét, hogy az apokrif iratok kanonizálhatóak vagy sem.

9

d) A korai egyház hozzáállása: az Újszövetség nem jegyez fel apokrif idézeteket. Jézus számára, aki palesztinai zsidó volt, a palesztinai kánon könyvei mérvadók (Mt 23,35; Lk 11,51). Jézus utal két mártírra, Ábelre és Zakariásra, akiket az 1Móz 4,8 és a 2Krón 24,20-22 egyenként említ. Ekképpen utalásunk van a mártírokra a palesztinai kánon elrendezése alapján, annak elsõ és utolsó könyvébõl. Jézus mindenre kiterjedõ ismeretet ad arról a történelmi korszakról, amelyet az ószövetségi kánon lefed az elsõ könyvtõl az utolsóig (1Móz – 2Krón). A Biblia fõ témája a mennyország visszaszerzése, a halhatatlanság megszerzése, és azok a lépések, amelyeket Isten tesz ennek felismertetése érdekében. Ez ígéretet és áldást (az átok korlátozását) foglal magában: Isten építményének különbözõ elemei úgy vannak elhelyezve, hogy az ezeréves uralom idején a forgatókönyv valósággá válhasson: a megtért emberek egy átváltoztatott földön élnek, ahol Isten közöttük lakik (a Messiás személyében), és Isten áldásait a (pogány) népeknek közvetítik. 1. Az eljövendõ Megváltóra utaló ígéretek a Mózes elsõ könyvében: – 1Móz 3,15: az eljövendõ Megváltóról szól. – 1Móz 9,25-27: az igerész egyik lehetséges értelmezése, hogy Isten Izrael népe között szándékozott lakni (Sém sátraiban). Az Ábrahámnak adott eredeti ígéret, melyet utódai örököltek. – 1Móz 12,1-3: Isten elmondja Ábrahámnak, hogy az õ utódaiból származik majd a megígért Megváltó. – 1Móz 49,10: világos utalás az eljövendõ Messiásra: „Nem távozik Júdából a jogar, sem a kormánypálca térdei közül, míg eljõ Siló, akinek engednek a népek.” Az Ez 21,32-ben is hasonlót találunk. 2. A kivonulás idején tett ígéretek. Mózes Isten prófétája, nem volt hozzá hasonló ember (4Móz12,6-8). Õ mintázta meg az

10

Igaz Prófétát. A 4Móz 24,17-18 megprófétálja a Csillag (Messiás) feljövetelét Izráelbõl, aki legyõzi azokat a pogány népeket, akik Izráel elpusztításán fáradoznak. 3. Dávid további ígéreteket kapott. Az 1Móz 12,1-3 az õsatyák kora volt, a 2Sám 7,15-16 Dávidé. Dávid 40 éves uralkodása a mózesi korszak idejéhez hasonlítható. A Templom megalapítása Salamon idejében fontos elõképe az ezeréves uralom eseményeinek. Az Isten által választott jövõbeli uralkodó látható vált Dávid ágán, és a Templomban, az istentiszteleti eszközök között Isten személyes jelenléte jutott kifejezésre. Ebben az idõben kiemelkedõ a bölcsességirodalom, amit „az Úr félelme” jellemez, hogy a törvény tanításait miként ültessük át a gyakorlatba életünk minden területén (a „bölcsesség” az erre való képességet jelenti). A földi lét most több lett, mint egyszerû létezés: az élet értelmet nyert, élvezhetõ, örök értékekkel és elkötelezettségekkel egyesíthetõ. Azonban mindez csak akkor válik valósággá, ha a Lélek bennünk él. Azt is fontos megjegyezni, hogy a Példabeszédek könyvében megszemélyesített bölcsesség emberi testet öltött az inkarnációban, ahol János Logosz-a a Bölcsességnek felel meg. János evangéliumának bevezetõjében, a Péld 8 szövegmagyarázata kizárja annak lehetõségét, hogy a 22. versben az „alkotott” szót használjuk fordításként. Ez az egyik lehetséges fordítása az ott használt igének, de ebben a kontextusban nem a megfelelõ. A Jézus által használt nyelvezet nagy része, mely megnyerõ volt hallgatósága számára, emlékeztet arra, amit a Bölcsesség mond Izráel népének. 4. A próféták, bár sok idõt töltöttek azzal, hogy visszahívják Izráelt a szövetség hûséges megtartásához, a dicsõséges jövõrõl is beszéltek. Ez a fogságot követõen vár Izráel népére, amikor Isten uralkodik majd a nemzetek fölött, miután legyõzték azokat az Úr napján. „Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek… én pedig köztük fogok lakni”. Ezékiel és Dániel írásait meghatározta ez a gondolat. Ezékiel a Jó Pásztor eljövetelérõl

11

beszél, aki egy nap az újraegyesített tizenkét izraeli törzs fölött uralkodik majd, a helyreállított földjükön. Dánielnél az Ember Fiáról (Messiás) olvasunk, aki (bíróként) az ég felhõin jön el. Hatalom, dicsõség és királyi uralom adatik neki, hogy mindenféle nyelvû nép és nemzet tisztelje Õt. Hatalma örök, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg. A fogság utáni próféták teljessé teszik ezt a képet. Az õ királyuk szamáron ül, és üdvösséget hoz. A föld minden nemzetével kész megküzdeni, akik az utolsó napok egyikén, csatára gyûlnek Izrael ellen (Zak 9). 5. Az írások: A Krónikás zárta a kánont, aki Izráel történetén keresztül mutatja be, hogy Dávid házának, a salamoni Templomnak, és az istentiszteletnek a rendje állandó. Ez a rend a tökéletes beteljesülésére vár, amely a Messiás eljövetelével következik be. Sok Zsoltár írja le az ezeréves uralom idejét (Zsolt 2, 18, 20, 21, 45, 72, 89, 101, 110, 132, 144, és az eszkatológikus vagy koronázási zsoltárok 47, 93-100). A TEREMTÉS KÖNYVE Mózes elsõ könyve, a Teremtés könyve két, egyenlõ részre osztható: Az elsõ az õstörténet (1-11), ami az üdvtörténet elõszava, és amivel az egész Biblia foglalkozik. A könyv a világ eredetével kezdõdik, majd kiszélesíti a perspektíváját az egész emberiségre. Elbeszéli a világ és az ember teremtésének a történetét, az ember bûnbeesését és annak következményeit. A gonoszság rendkívüli mértékû megnövekedését, amelynek büntetése a hatalmas özönvíz. Van új kezdet. Noétól és családjától kezdve a föld újra benépesül, de az özönvíz utáni nemzetségtáblázatok segítségével az érdeklõdés középpontja leszûkül Ábrahámra, a választott nép atyjára. A válogatott történetek révén egyes teológiai igazságok hangsúlyt kapnak:

12

1. Isten mindennek, így az egész emberiségnek is a teremtõje. Ezért az ember nem lehet öntörvényû, hanem Istennek tartozik elszámolással. 2. Az emberiség nem engedelmeskedett a Teremtõ parancsának, a büszkeség miatt, egy szenvedésbõl, nehézségbõl, szégyenbõl és megosztottságból álló életet kénytelen élni. Isten levette a kezét, és az emberiség egy olyan világban találta magát, amelyben a véletlenszerûség, és a dzsungel törvénye létezik, illetve amit ellenséges lények uralnak. 3. Az ember bûnével szembesülve, Isten az emberiség megbüntetésével fejezte ki haragját. Egy új emberiséget emelt fel, amely embertõl (Noétól) származott, és amellyel irgalmas. 4. Az emberi korrupció növekedése miatt Isten, – aki megígérte Noénak, hogy soha többé nem enged még egy özönvizet, – hosszú távú irányvonalat vállalt fel, melyben kifejezte hosszútûrését és irgalmát. Megformált egy nemzetet, amely az Õ kiválasztottjától, Ábrahámtól származik. Létrehozta ezt a nemzetet, hogy tanú legyen más népek elõtt, hogy a törvényét megismerjék, és annak engedelmeskedjenek. Ez a törvény Isten jellemének és akaratának kinyilatkoztatása arra nézve, hogy miként éljenek az emberek. 5. A népbõl, amely gyakran hûtlen és csökönyös volt (Isten küldötteinek figyelmeztetése ellenére is), a végén elküldi Fiát, az élõ Igét, hogy Izráelnek, és a többi népnek hirdesse az üdvösségét. Egyedül Jézus, a Messiás. A minden bûnt eltörlõ áldozatával, – amely Isten szeretetének, és egyben az emberi gonoszságnak is páratlan kifejezése –, kezd teljességében megvalósulni Isten célja a világ megváltására vonatkozóan. Ádám Isten parancsa elleni engedetlensége miatt az egész emberiség Isten ítélete alatt van, és kénytelen megtapasztalni a halált. De a Második Ádám, a Messiás halálának és feltámadásának köszönhetõen az üdvösség útja minden ember részére fennáll. Az elsõ és a második rész alaptémája ugyanaz: a választott vonal túlélése az õket ért legyõzhetetlen, egyenlõtlen támadások

13

ellenére. Ez a vonal az Évának tett ígérethez nyúlik vissza a Megváltóról, aki majd az egyik utóda lesz. Isten figyel rá, hogy ez a választott vonal megmaradjon, annak ellenére, hogy néha csak nagyon keskeny menekülési út van. Mind a bûnbeesés, mind az özönvíz látszólag veszélyezteti Isten tervét. A másik fontos téma, hogy ennek a vonalnak tagjai idegenek voltak, akik a társadalom perifériáján éltek, és akiket nagyban megvetett ugyanez az (istentelen) társadalom. A Zsidókhoz írt levélben ugyanez kérdés merül fel (11. fejezet). Mózes elsõ könyvének második része az õsatyák, Izráel nemzet alapító atyáinak történetét tartalmazza (12-50). Ábrahám a hit embere, akinek engedelmességét Isten megjutalmazza, örököst ígérve neki, és az ígéret földjét, amely az utódaié lesz (12,1-25,18). Azt is megígérte, hogy a leszármazottaiból fog eljönni a megígért Megváltó, a Messiás. Ábrahámot nem úgy kell ábrázolni, mint egy nomád pásztort, aki néhány rendetlen kecskét és bárányt terelget, hanem mint egy kereskedõ herceget, aki fejedelmekkel üzletelt, és legalább 318 olyan szolgálója van, akik felügyelik vagyonát, pénzügyeit, és a csordáit. Jákób egy ravasz ember, aki kitúrja a testvérét, és csalással szerzi meg az atyai áldást (Izsáktól), majd Lábán nagybátyját fondorlattal szövi be. Mindez a ravaszság hiábavaló lenne, ha nem õ Isten választottja (hanem Ézsau), a születése elõtt Ábrahámnak tett ígéret örököse (25,19-36). Ábrahám és Jákób között Izsák alakja nem emelkedik ki: az õ élete fõleg az apjával (Ábrahám) és a fiával (Jákób) való kapcsolata révén kerül elõ. Mózes elsõ könyvének második részében sok írás szól azokról a nehézségekrõl, melyek az ígéret beteljesedését akadályozták. Az õsatyák mindhárom felesége meddõsségben szenvedett. Ábrahámnak az idõs kora volt a probléma. Az egyiptomi és palesztinai uralkodók majdnem ellopták

14

feleségeiket. Az alábbi akadályokat láthatjuk még: éhínség, a gyerekekkel való problémák és a fáraó népirtás politikája. Jákób tizenkét fia Izráel (Jákób új neve) 12 törzsének elõdei. Mózes elsõ könyvének utolsó része (37-49 fejezetek) különösképpen az egyikük, József a bölcsesség emberének életérõl szól (értsd: a férfi, aki féli Istent; aki az Isten által rendelt alapigazságok szerint éli az életét). Ez a beszámoló jelentõsen eltér az elõtte lévõktõl, látszólag semmiféle isteni beavatkozást nem tartalmaz. Bár ez önmagában is egy tanulság: a bölcs ember erkölcsi tisztasága jutalmat nyer, és Isten jóra fordítja mások gonoszságát, hibáit. Az õsatyákat prófétáknak nevezik (1Móz 20,7; Zsolt 105,15) nyilvánvalóan azért, mert személyesen kapták meg Isten Igéjét. Közvetlenül, látomásban, vagy az Úr Angyalának alakjában (theophania) jelent meg nekik az Úr. Mózes elsõ könyve egy teljes egység: Izráel nemzet õseinek a történelme. Az õsatyák története egy családtörténet, az elõdökre való emlékezés: Ábrahám, Izsák és Jákób. Jahve a nép Istene, Ábrahámé és utódaié, nem adott földrajzi helyek istensége, ami a kánaáni népek körében gyakorlat volt. Ez egy közismert történet: hosszabban elidõzik személyes anekdotáknál és színes részleteknél anélkül, hogy mindezt megpróbálná integrálni az egyetemes világtörténelembe. Az utolsó elemzésben egy vallás története tárul elénk: minden fordulópontot isteni beavatkozás jellemez, és mindegyiket, úgy tûnik, Isten közvetlenül irányítja. A hit szempontjából ez meghatározó, de másodlagos ügyek részletezésével nem foglalkozik. Mindemellett a tények úgy sorakoznak fel egymás után, úgy vannak összegyûjtve és megmagyarázva, hogy azok egy vallási tételt alátámasszanak (Izráel hitvallását): 1) Van egy Isten, aki életre keltett egy népet, és földet adott nekik. 2) Ez az Isten az Úr (JHWH), ez a nép Izráel és ezt a földet az Ígéret Földjének (vagy Szentföldnek – a föld, amely Istenhez tartozik) nevezik.

15

Fontos megjegyezni, hogy ezeket az ígéreteket Isten sohasem vonta vissza, és nem törölte el, bár az Egyház történetének idejére az emberek felfüggesztették azokat. Kijelenti, hogy akik áldják Ábrahámot (és az õ utódait) áldást nyernek, és azok, akik átkozzák, átkozottak lesznek. Még ma is érvényes ez a kijelentés, amely Izrael állam létrejöttében nyilvánul meg. Valójában Mózes elsõ könyve különféle szempontból majdnem közelebb áll az Újszövetséghez, mint a Ószövetséghez, és bizonyos témaköreirõl alig esik szó ismét, amíg azok jelentõsége teljes mértékben kiemelkedhet az evangéliumban. A házasság intézménye, az ember bukása, Kain féltékenysége, az özönvíz ítélete, a hívõnek tulajdonított igazság, az ígéret szerinti és a test szerinti fiak közötti rivalizálás, Ézsau profanitása, Isten népének zarándok státusza, ezek mind túlnyomórészt újszövetségi témák. Végül szimmetria van abban, ahogyan a legkoraibb fejezetek egyes jelenetei és alakjai újra megjelennek a Jelenések könyvében, ahol elérkezik Bábel (Babilon) bukása és „az õsi kígyóé... aki megtéveszti az egész földkerekséget” (Jel 12:9), és a megváltottak, habár most már inkább veteránként mint ki nem próbált ártatlanként, sétálnak a Paradicsomban az élet folyója és fája mellett. (Kidner: Genesis) kiegészítés Az Éden kertjének sok jellemzõje újra megjelenik a szent sátorban és késõbb a templomban. A bejáratuk kelet felé néz és kerúbok õrzik azt, akik a templom falain is ábrázolva voltak virágokkal és pálma-fákkal együtt. A menóra vagy gyertyatartó az élet fájára emlékeztet. A templom az a hely, ahol az Isten és ember közötti közösség helyreáll. KIEGÉSZÍTÉS 1. A szerkezet könyve Mózes elsõ könyvének anyaga rendkívül régi. Úgy tûnik, hogy a könyv 10 mezopotámiai eredetû agyagtábla forrásanyagának (1-36 fejezetek) és egy egyiptomi eredetû beszámoló (37-50 fejezetek) az együttese. Donald Wiseman a nemzetségek, utódok felsorolásának elõfordulási helyei alapján tagolja Mózes elsõ könyvét (1Móz 2,4; 5,1; 6,9; 10,1; 11,10; 11,27; 25,9-12; 36,1-9; 37,2).

16

Wiseman teóriája szerint a Mózes elsõ könyvét különálló táblákról lett fordították, melyek, a nemzetségek felsorolása elõtt leírtakat is tartalmazhatták. Így a világegyetem (1Móz 1) és az Édenkert teremtésének történetét (1Móz 2) egy táblára írhatta Mózes, mint azt, az események egyetlen szemtanúja, maga Isten jelentette ki számára. A bûnbeesés leírását, és az azt követõ eseményeket Ádám írhatta le, mint szemtanú. Ádám ezeket a táblákat aztán Sétnek, az utódjának adhatta tovább. Sét lejegyezhette az 1Móz 5-öt, és a táblákat utódjára, Noéra hagyta. Noé az 1Móz 6-9 részeket jegyezte le, és Sémnek adta a táblákat, és ez egészen így ment Józsefig. József aztán megírta Mózes elsõ könyvének utolsó fejezeteit, a táblákat pedig elhelyezte a fáraó könyvtárában. Mózes, a fáraó palotájában élve, hozzáférhetett ezekhez a táblákhoz, amelyeket anyanyelvére, héberre fordított. A hosszú szájhagyomány teória egyszerûen hibás, mert a skandináv népek szokásain alapul. A Közel-Kelet népei írástudók voltak, már a megalakulásuk nagyon korai szakaszában (néhány tudós Kr.e. 3000 körüli dátumot ad meg). Más tudósok állítják, hogy egy kulcskifejezéssel kezdõdik mindegyik szakasz ez pedig nem más, mint: „ezek a nemzetsége”. Ha a 1Mózes 2 képviseli az elsõ 10 eredeti dokumentumot, amit Ádámtól kezdve adtak tovább, akkor az 1Mózes 1-et utólag kellet kommunikálni Mózessel, valószínûleg egy látomásban. Lévi törzsének egyik feladata (mely megelõzte a szentsátori szolgálatba való beiktatásukat) az volt, hogy õrizzék ezeket a feljegyzéseket Izráel Egyiptomban töltött ideje alatt. KIEGÉSZÍTÉS 2: A teremtés szónak

Úgy tûnik, hogy a legbiztonságosabb elfogadni a hagyományos értelmezést, de a következõ észrevételekkel, 1) A beszámoló valószínûleg nem a világegyetem teremtésére vonatkozik (bár említi azt futólagosan), hanem a földi élet teremtésérõl szól az. Feltételezi, hogy az univerzum és a Föld bolygó már korábban meg lettek teremtve. Lehetséges, hogy a

17

történetet indító kifejezés “az ég és a föld“ nem jelent többet, mint csupán a Föld bolygót annak több atmoszférikus rétegével. 2) Kétségtelenül van polemikus és oktató jellegû elem a történet elõadásában. Pogányságellenes polémia az olyan céllal, hogy korrigálja az eltorzult perspektívát. Ez magyarázza, hogy az égitestek miért csak a negyedik napon kerülnek említésre. 3) Isten hat nap alatt teremtette az életet a Földön, hogy ezzel egy jelentõségteljes mintát adjon az emberi tevékenység számára (6 nap munka és 1 pihenõnap). Minden olyan kísérletet, amely ezt megkerüli, el kell utasítani. Felettébb valószínûtlen, hogy a 6-napos leírás csupán irodalmi vagy liturgiai eszköz lenne, hiszen a 6 munkanap és 1 pihenõnap mintáját aligha lehetett volna megalapozni bármi mással, mint a ténnyel (vö. az Egyiptomból való kivonulást és a Páska ünnepét). Aligha képzelhetõ el, hogy késõbbi idõpontban került volna ez az olvasat a beszámolóba. A KIVONULÁS KÖNYVE A Biblia második könyve címét a benne leírt fõ eseményrõl kapta. Leírja az Ábrahámnak 430 évvel ezelõtt tett ígéret beteljesülését: Izráel nemzet születését és azt, miként kapják meg a Törvényt, a nemzeti sajátosságot. Ezeket a témákat egy másik esemény köti össze: a 40 évig tartó pusztai vándorlás. A könyv tartalmát a következõképpen foglalhatjuk össze: 1-12: A zsidók Egyiptomban. 13-18: Menekülés Egyiptomból. 19-34: A Törvény adása a Sínai-hegynél. 35-40: A Szentély felállítása Mózes az az ember, akit Isten emel ki, hogy kivezesse népét a pusztán át az egyiptomi szolgaságból. Isten hegyén, a Sínaihegyen Mózes kijelentést kap. A hegyhez vezeti Izráel népét a szabadulásuk után. Isten itt jelenti ki magát a népnek nagyon látványosan, szövetséget köt velük, és a törvényét adja nekik

18

(szabályokat az élethez, melyek az Õhozzá tartozó nemzetet illetik meg). A szövetségkötés célja egy új, eddig nem létezõ kapcsolat kiépítése: Izráelt Isten különleges tulajdonának nevezik, papok királyságának, szent nemzetnek. Izráel látványosan el lesz választva Isten szolgálatára a körülötte élõ népektõl, csakúgy, mint a papok a többi embertõl. Nem sokkal ezután a nép megszegi a szövetséget, amikor az aranyborjút imádja – mely nem más, mint a bálványimádás egyik formája, amit Egyiptomban ismertek meg. De Isten megbocsát nekik, és megújítja velük a szövetségét. Ezután pedig útmutatásokat ad számukra arról, miként kell, hogy imádják Õt a pusztában. Némely útmutatás szigorúsága sokkolhat minket, de ne felejtsük el, hogy Isten szent, és nem engedhette meg, hogy a szentsége csorbuljon a meg nem újult nép lázadó magatartásától. A másik tényezõ Izráel népének kiskorúsága volt: Isten szigora nélkül nem tudtak volna nemzetként megmaradni. Mózes második könyvében nagy hangsúly van a földi eseményekkel párhuzamosan futó szellemi harc természetén. Isten meg akarja szégyeníteni az egyiptomiak isteneit. Majdnem mindegyik csapás során egy-egy egyiptomi istenség kerül ítélet alá, és bizonyul tehetetlennek. A Nílus szent volt az Egyiptomiaknak, és a fáraót egy megtestesült istennek tartották. Ahhoz, hogy Isten népe megszabadulhasson, a szellemi ellenségeiket kellett legyõzni, amit egyedül Isten tudott csak végrehajtani. A csapások egy természetes utat (ok és okozat kapcsolat) követnek, kivéve az elsõszülöttek halálát. Mind az események komolyságában, mind pedig az idõzítésükben látható egy csodálatos elem: Isten a teremtés rendjét használja a saját érdekei szerint. A Kivonulás e tipológiáját a Jelenések könyvében is megtaláljuk, ahol szintén ugyanez az ok és okozat közti kapcsolat irányítja a Jelenésekben leírt katasztrófákat, amelyeket majd valószínûleg egy nukleáris háború követ. Mózes második könyvének eseményei, melyek Izráel népének nemzetté válásához vezettek (2Móz 19,3-6), egy sokkal nagyobb Kivonulásra mutatnak, amely közel 1480 évvel késõbb

19

kell, hogy megtörténjen. Amikor Jézus Megváltóként vérét ontotta, mint a húsvéti bárány, hogy megmentse azokat, akik a Sátán és a bûn fogságában vannak. Így a cselekedete által, azokat, akik hisznek Õbenne új néppé vagy nemzetté tette: Isten népévé. Õk a jobb ígéret földjét, a mennyei Jeruzsálemet öröklik majd. Exkurzus 1. A kivonulás útvonala Az látszik a legjobbnak, hogy a hagyományos útvonalat képviseljük. Úgy tûnik, hogy az izraeliták a Manzala-tótól délre keltek át a tengeren, ahova az említett helyek (Szukkót, PíHahírót és Baal-Cáfon) által jelzett irányvonal mutat. A kivonulás idején az átkelés helye egy árapályos tengeri torkolat része lehetett. Bizonyos újabbkeletû állítások azonban olyan útvonalat valószínûsítenek, amely a Sínai-félsziget közepén haladt át, és a Vörös-tengeren való átkelést Észak-Arábiának azon vidékére teszik, ahol a Sínai-hegy kellene, hogy legyen. A következõ ellenvetések vannak erre: 1. A tengeren való átkelés idõzítése nem tûnik megfelelõnek. Nem valószínû, hogy a fáraó harci kocsisokból álló hadserege az egész Sínai-félszigeten átvonult volna, mire utolérte az izraelitákat. 2. A táborozási helyek nevei jól illeszkednek a part mentén haladó dél Sínai útvonalhoz. A felvetett másik útvonal mentén nem voltak ismert oázisok. 3. Annak ellenére, hogy állítólag kocsi kerekeket fedeztek fel a Vörös-tenger alján, ilyen leletekre adódhat más magyarázat is. Ha az izraeliták nem ragadtak le a feltételezett átkelési helyen levõ szilárd tengerfenéken (vélhetõleg víz alatti hegygerinc), akkor valószínûtlen, hogy az egyiptomiak elsüllyedtek volna ott. 4. A midianiták nem egy adott helyen letelepedett nép volt, hanem vándoroltak nagy területeken át (beleértve a Sínai-

20

félszigetet), így hibás lenne azt feltételezni, hogy tartósan ÉszakArábiában éltek õk. Exkurzus 2. A kivonulás dátuma Úgy tûnik, hogy számos tényezõ egy korábbi idõpontra, i.e. 1450 körüli kivonulásra mutat (lásd Kronológia). Két bibliai utalás van, amelyek lehetõvé teszik számunkra a dátum meghatározását: 1Kir 6:1 és Bírák 11:26. Az 1Kir 6:1-ben arról olvasunk, hogy Salamon a templom építését uralkodásának negyedik évében kezdte el, ami a kivonulás után 480 évvel volt (nem számítva a Bírák korabeli hitehagyás idõszakait). Salamon uralkodása jelentõs bizonyossággal datálható körülbelül i.e. 971-931 között, így uralkodásának negyedik esztendeje i.e. 967-re tehetõ. A bibliai kronológia szerint a kivonulás 480 évvel azelõtt történt, vagyis i.e. 1447 körül, vagy mondjuk egyszerûen i.e. 1450-ben. Ha 40 évet hagyunk Izráel pusztai vándorlására, akkor i.e. 14001410 körülre tehetõ az izraeliták belépése Kánaánba. A másik bibliai szöveg – Bírák 11:26 – arra utal, hogy az izraeliták már 300 évvel Jefte (az egyik vezér) ideje elõtt letelepedtek Transzjordániában. Jefte bírói volta közös megegyezéssel i.e. 1100-ra datálható. Így az izraeliták Jordántól keletre való letelepedése 300 évvel korábbra, vagyis i.e. 1400 körülre tehetõ. A földrajzi utalás Ramszesz városra, lehetséges, hogy egy késõbbi frissített formája a város nevének. A Ramszesz és Pitóm városokkal kapcsolatos régészeti bizonyítékok úgy értelmezhetõk legjobban, ha a 2Móz 1:11 igevers az izraeliták sanyargatásának a kezdetét jelzi (körülbelül az i.e. 18-ik században), nem pedig a kivonulás idejét. Úgy tûnik, hogy az Amarna-levelek (a kánaáni vazallusok és egyiptomi hûbéruraik közötti levelezés) idejével egyezik az izraeliták i.e. 1400 körüli honfoglalása. Ez igazolja a hódításról szóló bibliai feljegyzéseket és a régészeti leleteket egyaránt. Úgy tûnik, hogy sok korábbi felmérés felületes volt, és sok archeológiai helyszín tévesen lett azonosítva a korábbi régészek által. A Biblia-tudósok pedig, akik

21

lehettek volna bölcsebbek, nagyon elsiették a következtetések levonását. LÉVITÁK KÖNYVE A könyv pontosabb leírása a „papi kód” lenne, mivel az alapvetõen a papok számára írt kézikönyv. Lévi törzsébõl nem mindenki, csak egy bizonyos család, Áron leszármazottai voltak papok. Néhány tudós azonban úgy gondolja, hogy a nemzet egészének íródott a könyv, hogy helyes módon tudjanak áldozatokat bemutatni, hogy a papok elszámoltathatóak legyenek, és hogy a titkos ismeretekre hivatkozva ne tudják a népet kizsákmányolni. A papoknak kellett tanítani, és érvényesíteni az Izráeliek mindennapos életével kapcsolatos szabályokat. Érdekes megjegyezni, hogy Lévi törzsének egyedülálló genetikai jellemzõje van. Isten kiválasztotta Izráelt, hogy papság népe és szent nemzet legyen: vagyis egy nép, amelyet elválasztott az Õ szolgálatára. Aki közben tud járni más nemzetek érdekében, aki tanítja õket Isten akaratára, vezeti az istentiszteletben, és tükrözi a szent jellemét annak, Akihez tarozik. A könyv témája, hogy miként lehet egyénként, és nemzetként is fenntartani a kapcsolatot Isten és Izráel között, amit a Kivonulás közben fektettek le. Mózes harmadik könyvében látjuk, hogy Isten maga adja meg ennek eszközét, az áldozati rendszert. A könyv csúcspontja a szent sátor elkészítése és annak fölszentelése. Mostantól Isten az emberek között lakozik és elkezdõdik az áldozati rendszer, amely a szövetség folytatódásának az eszköze a bûnök bocsánata által. Úgy tûnik, hogy a léviták írástudó, igehirdetõ és félig-meddig papi hivatása megelõzte a kivonulást, és már Egyiptomban elkezdõdött. A lévitai törzs tagjai ez idõ alatt, kétségtelenül magukra vállalták az õsatyák tradícióinak megõrzését, és azok tanítását a közösség részére. Lehetséges, hogy alapvetõ papi feladatokat láttak el, még a Sínai-hegy elõtt. Késõbb azonban egyedül Áron utódainak adatott meg Isten szolgálatának

22

kiváltsága a szent sátorban. A hely, amit Isten kiválasztott arra, „hogy oda helyezze nevét, és ott lakjék” (5Móz 12,5). A szentség fogalma az egyik kulcs ahhoz, hogy Mózes harmadik könyvét megértésük. Egy tárgy vagy egy személy akkor szent, ha a tárgyat Isten tiszteletére használják, vagy a személyt felszentelték az Õ szolgálatára, és így Istenhez tartozik. Mózes harmadik könyve bõvebben szól a szent hajlékban történõ istentisztelet rendjének részleteirõl, amelyek csak röviden kerültek említésre Mózes második könyvében. Míg az utóbbi utasításokat adott a különféle elõírásokra és a szent sátor kivitelezésére vonatkozóan, Mózes harmadik könyve elmondja, hogy a papok miként viseljenek gondot a szent hajlékra és a Nagy Király tróntermére. Ez a dokumentum egy alapvetõen fontos jogi értekezés, mivel azokat a rendelkezéseket tartalmazza, amelyek szerint kellett irányítani a zsidó nemzet vallási és civil életét, miután Kánaán földjét elfoglalták. Mózes harmadik könyve egy jól összeállított referenciakézikönyv az ószövetségi papság számára, és két fõ részbõl vagy témából áll, amelyeknek sarkalatos pontja a 16-ik fejezet, ahol az évenkénti engesztelési napra vonatkozó rendelkezések találhatók. Az elsõ 15 fejezet nagy vonalakban vázolja az áldozati alapelveket és eljárásokat a bûn eltávolítására és az egyes személyek Istennel való közösségének helyreállítására vonatkozóan. Az utolsó 11 fejezet pedig az etikára, az erkölcsre és a szentségre teszi a hangsúlyt. A könyvön végigvonuló téma Isten szent voltának rendíthetetlen kihangsúlyozása, és ehhez kapcsolódik annak igénye, hogy az izraeliták saját életükben példázzák ezt a lelki tulajdonságot. A szöveg tartalma papi jellegû, és ezért foglalkozik az izraeliták szövetségi kötelezet-tségeivel olyan szinten, amelyhez hasonló nem található máshol a Tórában. Az engesztelés napjának megtartásához kapcsolódó rendelkezések és eljárások jól illusztrálják ezt a tendenciát. (R.K. Harrison: Leviticus)

23

Ezt megláthatjuk a tábor elrendezésében: Helység a Szent Sátor a tábor a tábor külterülete

Személy papok nép akik átmenetileg isztátalanok puszta tisztátalan lelkek Minél közelebb van valami Istenhez, annál szentebbé válik. Ez a Szent Sátor elrendezésében is látszik: Helység a pitvar a szent hely a szentek szentje

Személy léviták papok a fõpap

Mózes harmadik könyvének fõbb részei: 1. A különbözõ fajta áldozatok bemutatásának szabályai: a. Általános tanítás az áldozatokról (1-5) b. Eligazítás a bemutatással kapcsolatban (6-7) 2. Áronnak és fiainak pappá szentelése, és az elsõ áldozatok bemutatása az újonnan felállított szentélyben (8-10) 3. A szertartási tisztaságot szabályozó törvények sora, melyek a következõket tartalmazzák: a, tiszta és tisztátalan ételek és állatok, b. szülés, c. poklosság embereken, a ruhafélék és a házak beszennyezõdése, d. folyások a nemi szervekbõl, 4. Rendelkezések az engesztelés napjára, 5. A szentség törvénykönyve.

24

SZÁMOK KÖNYVE A könyv héber címe ba-midbar, melynek jelentése „a pusztában”, mivel a Sínai-hegytõl az Ígéret Földjének határáig való vándorlást beszéli el. Mózes negyedik könyve a hûtlenség, a lázadás, a hitehagyás és a frusztráció komplex története, ellentétbe állítva Isten hûségével, jelenlétével, gondoskodásával és béketûrésével. Mindamellett sok más témát taglaló anyagot is tartalmaz. A kivonulás után, fõleg vallási és hadászati okokból nem közvetlen útvonalon mentek az Ígéret Földjére. A tengerpartot a filiszteusok foglalták el, és Isten meg akarta próbálni a zsidókat. Az izráeliek két év alatt is megtehették volna az utat, de az engedetlenségük miatt ehhez még 38, összesen 40 év kellett. Mózes negyedik könyve elvisz minket a Sínai-hegytõl az Ígéret Földjének eléréséig. A könyv népszámlálással kezdõdik és végzõdik, innét kapta a címét. A Sínai-hegyen, amit a nép 3 hónap vándorlás után ért el, Isten kijelenti magát egy drámai szövetségkötési szertartásban a népnek. Itt tudják meg, hogy Isten mit kíván az Õ imádásával kapcsolatban, a papságon keresztül, egy központi szent helyet, a szent sátort fenntartva, a léviták rendjének segítségével. Miután a törvényt megkapta a nép, Izráelben egy rendezett, katonai fegyelem kezdõdött. Sajnos a pusztai vándorlást különbözõ lázadások szakították meg, melyek vagy Mózes, mint vezetõ ellen irányultak, vagy valamilyen módon a bálványimádásba való visszaesésben jelentek meg. Minden egyes alkalommal Isten vagy csapással, vagy katonai vereséggel büntette a népet, melyek megsemmisítették a nép egy részét. Végül Isten megesküdött, hogy azt a generációt nem engedi be az Ígéret Földjére, és a csontjaik a pusztában maradtak. Mikor a leszármazottak elérték Kádes-Barneát, kiküldtek egy felderítõ csapatot, akik nagyon ijesztõ beszámolóval tértek vissza. Egy zendülés tört ki ezután, amelynek eredményeképp

25

Izráelnek még 38 évet kellett várnia. Csak Józsué és Káleb léphetett be az Ígéret Földjére ebbõl a nemzedékbõl. Érdekes megjegyezni, hogy a hely, ahol ezeket az éveket töltötték (Kádes oázisa), az egyetlen oázis volt azon a környéken, mely ennyi embert el tudott látni. Még az ítéletben is gondoskodott Isten a népérõl. A nép folyamatos lázadása ellenére, Isten csodálatosan gondoskodott róluk: 40 éven át, minden nap elegendõ élelemmel látta el az egész népet! Még Mózes is bûnhõdik az elbizakodottsága miatt (Isten elõjogát magának merte követelni), és meghal a honfoglalás estéjén. Mózes negyedik könyvében a közbenjárás fontossága kerül fókuszba. A szent Istennel szembekerülõ bûnösöknek szükségük van valakire, aki közbenjár értük. Szükségük van egy áldozati rendszerre, de egy közbenjáróra is. Mózes és a papok ezt teszik. A móábiakat, Bálákot és Bálémot tartalmazó szakasz Isten egyetemes szuverenitását hangsúlyozza. Bálám, az idegen próféta semmi többet nem mondhat annál, amit Isten engedélyez neki, hogy mondjon. Izráelre vonatkozó nevezetes próféciájában az egyik üzenet elõre tekint az eljövendõ Messiásra, aki csillagként jelenik meg. A jelenések könyvében Jézus ezt a címet magának tulajdonítja: „Én, Jézus, küldtem el angyalomat, hogy ezekrõl bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek elõtt. Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, (Dávid családjának leszármazottja vagyok) a fényes hajnalcsillag”. (Jel 22,16). Ez a 4Móz 24, 17-et idézi. Mózes negyedik könyvének szellemi tanulságai: 1. Isten a népe között lakik. 2. Isten megfegyelmezi a népét, mikor erre szükség van. 3. Isten az emberi lázadás fölött is uralkodik: nem pusztítja el õket teljesen. Õ irányítja a történelmet. 4. Isten szent, és nem tolerálja a riválisokat. Ahhoz, hogy közösségben legyünk Vele, az Õ általa rendelt módon kell közelednünk Hozzá.

26

5. Az Ószövetség Istene az Újszövetség Istene: egy szent, de szeretõ és kegyelmes Isten. MÁSODIK TÖRVÉNYKÖNYV A Sínai-hegynél Isten szövetséget kötött az újonnan formált Izráel nemzetével. Ez a szerzõdés azon egyezmény modelljére hasonlított, amelyet a hettita királyok kötöttek hûbéres államaikkal. Isten, mint egy nagy király megmentette õket a rabszolgaságból, így most már Hozzá tartoznak. Az izráeliek egyetértenek ezzel és a szövetséget jóváhagyják. Isten egy hivatalos egyezséget köt velük. Õ a hûbérúr, és az izráeliek hûbéresei. Annak érdekben, hogy élvezni tudják áldásait, védelmét és jóindulatát, engedelmeskedniük kell, és feladni az összes bálványimádást (vagyis nem keveredhetnek más népekkel). A szövetségi feltételek szerint, ha megszegik az egyezséget, akkor számûzetés és elhurcoltatás lesz a büntetésük. Isten más nemzeteket fog használni ennek megvalósítására. Idõrõl-idõre ezt az egyezményt újra áttekintették és megújították (a Második törvénykönyv jelentése ez: a szövetség megújítása és nem egy második törvény). Mózes ötödik könyve lejegyzi a szövetség megújítását (az új nemzedék javára) a honfoglalás elõestéjén, a pusztai vándorlás után (Mózes negyedik könyve). Azonban Mózes ezen az alkalmon kibõvíti a törvényt, melyhez Izráel népének hozzájárulását kell adnia. „Ezeknek az igéknek az alapján kötött szövetséget az ÚR parancsára Izráel fiaival Mózes Móáb földjén, azon a szövetségen kívül, amelyet a Hóreben kötött velük.” (5Móz 28, 69). Gyakori figyelmeztetéseket ad a bálványimádással, illetve az ezzel járó tiltott gyakorlatokkal kapcsolatban. Mivel teokratikus, Mózes ötödik könyve egy prédikációban jelenik meg. Mózes folyamatosan a nép hûségéért könyörög. Lényeges, hogy ezt a könyvet olvassák fel a sátoros ünnepen

27

(Szukkót) minden évben, ami az eredeti használatára utal, a szövetség megújításának szertartási formájára. Mózes ötödik könyve, Mózes Izráel népéhez intézett beszédeinek sorozata, melyek Móáb földjén hangzottak el. A hosszú pusztai vándorlás után ott álltak meg, hogy belépjenek és elfoglalják Kánaánt. A könyvben feljegyzett legfontosabb témák közül néhány a következõ: (1) Mózes felidézi az elmúlt negyven esztendõ nagy eseményeit. Felhívja a nép figyelmét arra, hogy emlékezzenek meg arról, miként vezette Isten õket a pusztán át, hogy engedelmeskedjenek Istennek, és legyenek Hozzá hûségesek. (2) Mózes áttekinti a Tízparancsolatot, és kihangsúlyozza az elsõ parancsolat jelentését, arra hívva a népet, hogy egyedül az Urat imádják. Aztán áttekinti a különbözõ törvényeket, melyek Izráel életét irányítják az Ígéret Földjén. (3). Mózes emlékezteti a népet Isten velük kötött szövetségének jelentésére, és arra hívja õket, hogy újítsák meg a szövetségüket a kötelezettségeik teljesítésében. (4) Józsuét bízzák meg Isten népének következõ vezetõjévé. Miután elénekli az Isten hûségét ünneplõ éneket, és áldást mond Izráel törzseire, Mózes meghal Móáb földjén, a Jordán folyótól keletre. Természetesen Mózes halálának ezen feljegyzését nem írhatta Mózes, hanem valószínûleg Józsué, az õt követõ elhívott utód jegyezte le. A könyv nagyszerû témája az, hogy Isten megmentette és megáldotta a választott népét, akit szeret. A népének erre emlékeznie kell, szeretnie kell Istent és engedelmeskedni Neki, hogy életük legyen, és továbbra is áldás kísérje õket. A könyv kulcsverse azokat a szavakat tartalmazza, melyeket Jézus valamennyi parancsolat legnagyobbikának nevezett: „Szeresd azért az URat, a te Istenedet teljes szívedbõl, teljes lelkedbõl és teljes erõdbõl!” (5Móz 6,4-6) Magyarázat Az egyezmény (vagy szövetség) tipikus felépítése: 1. A bevezetés megnevezi az egyezmény szerzõjét.

28

2. A két fél múltbeli kapcsolatának felidézése, az egyezmény legutolsó aláírása óta eltelt idõre vonatkozóan. 3. Feltételek, amelyek részletezik a felek kölcsönös felelõsségeit. 4. Záródokumentum, amely elmagyarázza az egyezményt, és rendelkezik arról, hogy a hûbéresek milyen rendszerességgel olvassák el azt. 5. Az istenségek felsorolása, akik az egyezmény tanúi voltak. 6. Átkok és áldások, melyek betegséggel, halállal, elhurcolással stb. fenyegetik a hûbéreseket, ha megszegik az egyezményt, de boldogulást (életet) és jólétet (áldást) ígérnek, ha engedelmeskednek annak. Az ilyen egyezmények célja az volt, hogy biztosítsák a hûbéres uralkodó vagy állam teljes elkötelezettségét a hûbérura felé. Bizonyos kifejezéseket használnak az engedelmes hûbéres magatartásának jellemzésére. A jó hûbéres „menjen utána” Urának, „félje”, „szeresse” Urát, és „engedelmeskedjen Ura hangjának”. A lázadó hûbéresrõl azt mondják, hogy bûnt követ el (értsd: lázad). Ez a frazeológia gyakran visszaköszön az Ószövetségben, még az Újszövetségben is. A próféták által közölt, az eljövendõ ítélettel kapcsolatos fenyegetések gyakran visszhangozzák a szövetség átkait. Az egyezmény ilyen mintájának rövidebb változatait a 2Móz 19-24 részében; a Józs 24-ben és az 1Sám 12-ben találjuk, de legrészletesebben Mózes ötödik könyvében, a következõképpen: 1-3: Történelmi bevezetõ – a közös kapcsolatok áttekintése. 4-6: Feltételek. 27: Záródokumentum. 28: Áldások és átkok. A szerzõdés ilyen formája megfelel a Mózes idejében kötött egyezményekkel, de a késõbbi idõkre ez nem jellemzõ. Így Mózes idejére datálhatjuk az anyagot. A kiválasztás célja, hogy Izráel tanúskodjon azoknak a nemzeteknek, akik emiatt nyernek majd áldást –, Mózes

29

második könyvében nem kap hangsúlyt. Mózes fõ feladata és aggodalma az volt, hogy Izráel elé vigye hitük megrontásának, és a számukra kijelentett igazság elvesztésének veszélyeit, az új hazájukban. A könyv utolsó szakasza pontosan meghatározza az engedelmességbõl fakadó áldásokat, és az engedetlenség átkait is. Az áldások listája felsorolja Isten összes ajándékát népe számára, politikai, mezõgazdasági, és hadászati szempontból is. Viszont az átkok hosszabb sora fenyegeti mindazt, amit Izráel drágának tart a szabadságtól az egészségig, a jóléttõl a föld elvesztéséig. Isten szövetségének jogalapja elleni lázadás változtatta a Megváltót Bíróvá. A TÖRVÉNY FONTOS ÖSSZEFÜGGÉSEI A törvény Isten ajándéka volt népe számára, hogy megalapozza azt az életmódot, ahogy közösségként egymással élniük kell, és rendelkezéseket tartalmazott Istenükkel, az Úrral való kapcsolatukról, és az Õ imádásáról. Ez fontos volt, mivel pogány háttérbõl jöttek, és egy teljesen új nemzetként kellett formálódniuk egy teljesen új sorssal. Ugyanakkor a törvény határokat állított fel az õket körülvevõ kultúrákkal kapcsolatban. Izráelnek nemcsak harcosok hadseregévé kellett formálódnia annak érdekében, hogy az õseiknek ígért földet meghódítsák, hanem egy közösséggé is, amely képes együtt élni a pusztai vándorlás ideje alatt, és végsõ soron magán a földön is. Szükségük volt útmutatásra ahhoz is, miként legyenek Isten népe — mind az egymással való kapcsolataikban, mind pedig az Istennel való kapcsolatukban, —hogy elhagyják Egyiptom kultúráját és hagyományait, és ne vegyék fel a kánaániak kultúráját és szokásait, akiknek földjét birtokba veszik majd. Bár a hívõ keresztény nem köteles engedelmeskedni a törvény azon részeinek, melyet az Újszövetség nem ismétel meg, köteles engedelmeskedni azoknak az alapelveknek, melyeket a

30

törvény gondosan õriz, mivel azok Isten karakterét hangsúlyozzák. 1. A jogi rendszer: A törvény egyedülálló, mert Isten adta, és az Õ személyiségét tükrözi. Ilyen értelemben „tökéletes” törvénynek nevezhetõ. A kegyes Izráel törekedett Isten törvényének minél jobb megismerésére (az áldásra és jólétre vonatkozó isteni szabályok), mert tudta, hogy Isten tökéletes (vagyis nagylelkû, és nincs titkolt listája a teendõkrõl), és hogy alapvetõen jót akar neki. Így a törvénynek nem volt negatív konnotációja, mellékjelentése. Csak akkor változott ez meg, mikor a nép engedetlen volt, Istent meg akarta sérteni, vagy, mint ahogy a késõbbi rabbinusi judaizmusban történt a fogság után, a törvényt az üdvösség eszközeként használták, hogy megkerüljék az áldozati rendszert. A büntetést nem a törvény hozta magával, hanem a törvény megszegése. Mikor Izráel elfogadta, hogy Isten népe legyen, a „szent nemzet” nevet kapta, amely azt jelentette, hogy Isten szolgálatára elválasztottak lettek. Isten ezek után odaadta nekik a törvényét, hogy megmutassa, nemzetként és egyénként is, miként éljenek. Elõször is Isten elmondta nekik törvényének alapjait: a 10 parancsot, vagy 10 szót. A törvény többi részét Mózes közvetítésével kommunikálta. A nép elfogadta a feltételeket, és a szövetséget megkötötték. A Törvény, vagy a Tóra (jelentése: instrukciók a helyes és megfelelõ élethez) nagy általánosságban három fogalomkörre osztható:1. az erkölcsi törvény, 2. a polgári törvény, 3. a szertartási törvény. Mindegyik fogalomkör azon az elõ tételen alapszik, mely szerint Izráel Istenhez tartozik, ezért, mint a nemzet, mint pedig az egyén bizonyos viselkedési formái ezzel összeegyeztethetetlenek. Isten megbünteti azokat, akik ilyen módon viselkednek. A Törvény különbözõ felsorolásai, elszórtan jelennek meg az egész Pentateuchban (a Biblia elsõ öt könyvében). Ezeket négy fõ csoportra oszthatjuk: A. Az alapszabályok, melyek abszolút tiltások. A héber Lo szóval kezdõdnek– ne (tegyed ezt meg azt, mert hozzám

31

tartozol). Más szavakkal: „Ne tegyél semmit sem, ami összeférhetetlen az én jellememmel!” A legfontosabb példája ennek a tízparancsolat. Ezek képezik az úgy nevezett „erkölcsi törvényt”, mely Isten akaratát képviseli minden egyes egyén érdekében. B. A jogi döntések vagy az irányadó esetek lefektetése (melyeket „ítéleteknek” nevezünk). Ezeket hívjuk „általános törvénynek”, és legtöbbjük nyelvezete a következõ: „Ha egy ember ezt és ezt cselekszi, akkor ennek ez és ez lesz a következménye.” (Fix büntetés minden rossz cselekedetért.) C. Közbensõ formák, melyeket parancs határoz meg: „Ha egy ember ezt és ezt teszi, akkor halált érdemel.” Ezek a törvények kifejezetten Izráelre, mint teokratikus társadalomra vonatkoznak, közvetlenül Isten uralma alatt. Ez megmagyarázza azok extrémitását. D. A „szertartási törvény”ahhoz kapcsolódik, hogy Isten mit kíván az Õ imádásával kapcsolatban a Szent Sátorral, késõbb a Templommal összefüggésben. Elmondja, hogy a papok és a léviták (a papok segítõi) hogyan viselkedjenek. Mivel Isten szent és félelmetes, azokat, akik a törvényeket olvassák, egy atomerõmû szigorú mûködtetési szabályzatára emlékezteti. A bûn sok szempontból hasonlít a radioaktivitásra, melyet sugár mentesíteni kell. Az alapelvek ugyanazok: Isten szent, és ezért nekünk nem áll módunkba elé járulni (vagy Neki szolgálni), csak az Õ meghatározása szerint. Izráel törvénye egyedülálló a következõ okok miatt: a). A Törvény egész szellemiségét Isten maga adta közvetlenül. Az engedetlenséget az Ellene irányuló személyes lázadásnak tekintette. A törvény nem volt relatív vagy viszonylagos. Teljesen lefedte a magánélet és a nemzet életének minden területét. Minden egyformán fontos volt. b). Az emberi életet nagyon értékesnek tartja. A brutalitás kizárt volt, és a büntetésnek arányosnak kellett lennie a bûncselekménnyel. A törvény elõtt mindenki, még a király is, egyenlõ volt. A hettita törvénykönyvekben az ember büntetése

32

attól függött, hogy milyen társadalmi osztályhoz tartozott. Izráelben a törvény abszolút volt, kivéve enyhítõ körülmények esetében. c). Senkit nem nyomtak el. Igazából a törvény különleges rendelkezéseket adott a hátrányos helyzetben lévõkrõl, mint az özvegyek és árvák, idegenek, menekültek és szolgák. d). A bíró inkább a jog védelmezõje (döntõbíró), mintsem a bûncselekmény büntetõje. Célja az embereknek való igazságszolgáltatás, és nem az elõkelõk jogainak védelmezése. Mit tanulhatunk ma a törvénybõl? I. Betekintést ad Isten gondolataiba, éppen ezért lényeges része a kijelentésnek. II. Olyan nemzetnek adatott, mely már Isten kiválasztásának tárgya volt, éppen ezért soha sem lehet az üdvösséghez vezetõ út. A Törvény olvasása közben számos dolog fejtörést okozhat: Úgy tûnik, hogy a szex- szel szemben elõítéleteket támaszt. Ez inkább látszólagos, mint valós. Isten két területen határozott: a). Visszautasítja, hogy bálványként imádják. Mindent, ami a kánaáni istenségek imádásával kapcsolatos (amit áthatott a szexualitás és a termékenység), elutasít. b). Isten a szexualitást a házasságon belülre hozta létre. A perverzió minden formáját elutasítja, azon egyszerû oknál fogva, hogy azok a Sátán perverz elméjébõl származnak, aki mindig Isten parancsának szöges ellentétét szándékozik végrehajtani. 2. A tiszta és a tisztátalan fogalma. A tiszta jelentése: „alkalmas Isten jelenlétébe jönni, és Õt imádni”, a tisztátalan ennek ellentéte. Különbözõ tényezõk határozzák meg mi tiszta vagy tisztátalan. a. Bármi, ami halott, vagy elhalt sejteket tartalmazott (mint a menstruációs vér, a magömlés stb.). Az ilyen dolgokkal való érintkezés „tisztátalanná” tette az egyént, mert a halott testek vagy a sejtek a bûnnel függtek össze (bomlás). b. Bármi, ami Isten szemében nem megfelelõ. Néha nincs megindokolva miért.

33

c. Bizonyos állatfajok tisztátalannak számítanak, valószínû azért, mert véres húson élnek illetve dögevõk (például a keselyûk ). Az állatok az embert helyettesítik. Az engesztelési szertartás során egy állat pótolhatja az embert, mert mindkettõben megvan az élet lehelete, melyet a vérkeringés tart fenn. 3. A vért nem lehetett megenni, mert a bûn jóvátételének szertartására volt fenntartva. A vérben van az élet alapja, melyet a bûnös életéért áldoznak fel. 4. Állítások a tökéletességrõl: Dávid nem egyszer állította magáról, hogy tökéletes. Ez alatt azt érti, hogy a törvény külsõséges feltételeit megtartotta. Ahogy a katolikusok mondanák: a kegyelem állapotában volt. Pál késõbb azt mondta, hogy ami a törvényt illeti, nem találhatnak benne hibát (Fil 3,6), ami nem azt jelenti, hogy bûnnélküli tökéletességet állított magáról. 5. A csonkítás kirekeszti az embereket a templomi istentiszteleten való részvételbõl. Ennek a látszólag igazságtalan kirekesztésnek az oka az, hogy a csonkítás a bálványimádási szertartásokra volt gyakran jellemzõ (5Móz 23,1). A hívek gyakran azért csonkították meg magukat, hogy kifejezzék hûséges elkötelezettségüket Baál vagy Astarték iránt. Ez megmagyarázza a Zak13,6 furcsa igéit. 6. Halálbüntetés járt a gyilkosságért, a szexuális bûncselekményekért (beleértve a megerõszakolást), más istenek imádásáért, okkultizmusban való részvételért és a rabszolga kereskedelemért. Lázadó fiakra is vonatkozott a halálbüntetés (5Móz 21,18-21). Rablásra vagy más vagyoni kérdésekre nem vonatkozott, mint más kultúrákban. A törvény elõtt mindenki egyenrangú volt (még a király is). A börtönök valójában olyan helyek voltak, ahol az embereket vizsgálati fogságban, függõben lévõ tárgyalások és ítéletek ideje alatt tarthatták. Az Ószövetség szigorú korlátokat szabva igyekezett visszaszorítani a bosszút. A büntetés kifizetési formája gyakran a sértett fél kártalanítása volt, illetve a halálbüntetés

34

helyettesítésére kivethetõ összeg általános megegyezés alapján (például házasságtörés esetén). 7. Földhasználat. Az Ígéret Földjét Isten tulajdonnának tekintették, melyet bérlõknek adtak ki. A honfoglalás után minden egyes törzs kapott egy földrészt a törzs létszámának megfelelõen. Minden 49 év után ezt a földet vissza kellett adni eredeti tulajdonosának. Ebben a helyzetben az adósságokat is eltörölték. Minden 7. évben parlagon kellett, hogy heverjen a föld. 8. Évszakok: Bár a termény betakarításnak megvolt a sorrendje, Izráelben igazán csak két évszak volt: az ültetés és az aratás. A Fiastyúk csillagképe a téli (vetés) idõszakban volt uralkodó, a Kaszás-csillag pedig a nyáron (Ám 5,8). Így hát a csillagok óraként szolgáltak a földmûveseknek. A téli idõszakban volt két esõs idõszak: a korai (õszi) és a késõi (tavaszi) esõ. Hogyan értelmezzük a törvényt? A Törvény (Tóra) lényegében egy istenfélõ és egészséges élethez szükséges útmutatások gyûjteménye, amelyet az izráeliták kaptak a sínai szövetség összefüggésében. Kijelenti Isten jellemét, így hát alapvetõen jó. Az állam szempontjából a célja, hogy Izráelt erkölcsi rendben tartsa, és Istenrõl lehessen bizonyság. Azért is alkották, hogy az eljövendõ messiási megváltásra készítse fel a népet. A törvény megtartásának helytelen értelmezése, ha csak az érdemek és megfelelés, mint az üdvösség eszközei szemszögébõl látják (fogság utáni elképzelés). Soha sem szánták a törvényt a megváltás eszközének, de arra igen, hogy megmutassa: szükségünk van az üdvösségre. Az Ószövetségben a törvény megtartása áldást jelentett a szövetség összefüggésében, de semmi köze sincs az egyén kiválasztásához vagy a kegyelem által való üdvösséghez. A törvény megtartásából fakadó áldások nem nyúlnak a síron túlra: a törvény nem tudott örök üdvösséget szerezni. A diszpenzacionalisták majdnem azt sejtetik, hogy Isten azért adta Izráelnek a törvényt, mert gyûlölte, és állandóan emlékeztetni akarta õket bûneikre. Ez a Szentírás tanításának megcsúfolása.

35

Ami a keresztényeket illeti, az erkölcsi törvény ránk nézve is kötelezõ, de a Szentlélek munkája által bensõ valósággá vált. A szertartási törvény, ami a szertartások rendszerére, és Izráel más népektõl való elválasztására vonatkozott, eltöröltetett, mivel Krisztus szolgálata feleslegessé tette az ószövetségi papságot. Az áldozat alapelve: Manapság a véráldozat gondolata meglehetõsen visszataszító, de abban a korban az emberek vagyonát az állatállományuk jelentette. Az állat megölése volt az egyetlen módja annak, hogy azt ténylegesen Istennek adják. Ma hajlamosak vagyunk arra, hogy pénzben mérjük a vagyont. De nemcsak errõl van itt szó: ott volt az a gondolat is, hogy mivel a bûnös halált érdemel, meg lehetne ölni egy állatot egy ember helyett. Azért volt ez Isten rendelkezése, hogy az embernek ne kelljen meghalnia. Az ókori Izráelben különféle típusú áldozatokat ajánlottak fel, más-más okokból, nemcsak a bûnért való engesztelésül. Mezõgazdasági termékeket is be lehetett mutatni áldozatként, de az emberáldozat tiltva volt (az engesztelõ áldozatokat épp ennek az elkerülésére végezték – az volt a cél, hogy az egyén életben maradhasson!) Az összes áldozat közös vonása, hogy Isten imádásának szerves részét alkotta. Isten imádása elsõdlegesen az Õ tökéletes terve iránti tisztelet kifejezésre juttatásából állt. Továbbá hálaadás volt a jólétért, melyet Isten szerzett, ezáltal Rá irányult a figyelem. Az áldozati rendszer: I. A Sínai szövetség elõtt. Habár az áldozati rendszer a Sínai

szövetség összefüggésében került bevezetésre, olvasunk áldozatok bemutatásáról Mózes elsõ könyvében már Ádám és Kain történetében (szûkszavúan), és világos híradásban minden egyes szövetségkötés kapcsán. Vér kiontása ratifikálta a szövetséget (mint egy modernkori pecsét), de a vérnek egyben üzenete is volt: ha megszeged, ez fog történni veled (erõszakos

36

halál). Külön említést kell tenni Izsák megkísérelt feláldozásáról, és a húsvéti áldozatról Egyiptomban, amelyek idõben szintén megelõzték a Sínai szövetséget. II. A Sínai-hegynél kapta Izráel népe a törvényt, ami egyfajta okirat volt, és tartalmazta a szövetséggel járó kötelezettségeket. A törvénynek való engedelmesség áldást vont maga után és az Istennel való közösség folytatódását, de örök üdvösséget nem adott. Részletes leírást adott arról, hogy mi az Isten akarata az Õ tiszteletére és imádására nézve. Isten az áldozati rendszert is meghatározta. a) Eszközül egy megromlott kapcsolat helyreállítására, amit bûn vagy rituális tisztátalanság okozott. b) Az istenimádat kifejezésére, amelynek a zene is része volt. c) Az istentisztelet szertartási tisztaságának biztosítására. A törvényhez hasonlóan az ószövetségi áldozatok sem szolgáltak az üdvösség eszközeként. A hit emberei az Ószövetségben ugyanazon az alapon üdvözültek, mint mi (hit által). A megígért, eljövendõ Messiás áldozata került hitelként megelõlegezve a számlájukra. Végtelen hitel van ilyen értelemben a számlájukon (a miénkén is), amit soha semmi nem módosíthat, bármi legyen a tartozás-rovatban. III. A különbözõ típusú áldozatok. Öt fajtája volt: a) Égõáldozat vagy holokauszt. Az áldozatot teljesen elégették, a teljes odaszentelést szimbolizálva azzal. Ez a fajta áldozat lehetett Pál gondolataiban a Róm 12 írásakor: teljesen oda kell adnunk magunkat Istennek, és az Õ szolgálatára. b) Békeáldozat: Jólét vagy közösségi áldozat. Az áldozat helyreállított közösséget jelez. Három típusa volt: specifikus hálaadás, általános hálaadás és fogadalomtétel. Az áldozati állat egy része elégetésre került, másik részét pedig az imádók megették. Ez szimbolizálta a helyreállított közösséget ember és Isten között valamint ember és ember között. A kenyér evése ezt jelképezi az úrvacsoránál.

37

c) Gabona (étel-) áldozat: a munka Istennek való odaszentelését jelképezte. d) Jóvátételi áldozat a lopás bûnéért helyreállításként ajánlották fel. Emellett pénzbeli kártérítéssel kellett elrendezni . A megbékélést szimbolizálja . Néhány bizonyíték azt sugallja, hogy az önkényesen bûnt elkövetõ személy, megtérés által csökkentheti a nem szándékos bûn vétkét, amit aztán jóvátehet, a jóvátételi áldozat bemutatásával. e) Vétekáldozat egy személy vagy a nemzet bûneiért lett felajánlva. Héberben ugyanaz a szó ezt is jelenti: bûn. Így Krisztus bûnné (azaz vétekáldozattá) lett, „aki nem ismert bûnt” 2Kor 5,21. (Vö. Róm 8,3: „Amire ugyanis képtelen volt a törvény, mert erõtlen volt a test miatt, azt tette meg Isten, amikor a bûn miatt tulajdon Fiát küldte el a bûnös testhez hasonló formában, és kárhozatra ítélte a bûnt a testben”). Ezt a fajta áldozatot hozta Jézus a kereszten, amelyre emlékeztet az úrvacsora, mint a megbékéltetés (hálaadás) áldozata. Az engesztelés napján (Jom Kippur), amely évente egyszer történt, az áldozati szertartás sajátos formát öltött. A fõpap belépett a Templom belsõ szentélyébe (szentek-szentje). Elõször önmagáért ajánlott fel áldozatot, mivel bûnös emberként megvolt a veszélye, hogy a szent Isten jelenlétében holtan rogy össze. Azután egy áldozatot mutatott be az egész népért. Két kecskebakot használt erre. Az egyiket megölték, a másikat pedig elbocsátották a pusztába. Az elsõ kecske magát a jóvátételt (a költségét) szimbolizálta, míg a második jelképezte a megbékélést (a bûn eltávolítását). A kettõt együtt nevezték bûnért való áldozatnak (hattat).IV. A vér fontossága. Az ilyen áldozatok mindegyike vérontással járt, akár a fõáldozatban (ha bûnért való áldozat volt az), akár egy elõzetes szertartásban történt, mivel Isten szent jelenlétébe lépett az Õt imádó. Emlékeztette saját bûnös voltára, amelyért az engesztelés vérontással járt. A véráldozat alkotó elemei: a) Isten kiengesztelése, haragjának elfordítása (a bûnös és a szent Isten között fennálló ellenséges állapot büntetést von maga után).

38

b) Bûnhõdés, ami a bûnök eltávolítását jelentette. A jóvátétel mindkét esetet magában foglalja. c) A helyettesítés alapelve. A bûnért való áldozat esetében (habár igaz volt ez az áldozatok mindhárom fõ kategóriájára), a bûnösnek a feláldozandó állat fejére kellett tennie a kezét, a vele való azonosulása jeleként, és ezzel egy idõben bevallania bûnét. d) Isten gondoskodott az áldozatról a jóvátételhez. Az embernek el kellett fogadnia az Istennel való megbékélés útját, amint azt Õ meghatározta (vö. 3Móz 17,11). V. Az áldozati rendszer elõnyei: a) Megrázó tapasztalat a bûnös számára, amire garantáltan emlékezhetett, – bûne egy ártatlan állat életébe került. b) Rámutatott, hogy a bûn nemcsak a tudatos tettekre korlátozódik. Lehet, hogy az egyén nem ismerte fel bûnös voltát, de mások felhívhatták a figyelmét erre. Ez jelezte a bûn mélységét. c) Az embernek kellett Istenhez mennie, az Õáltala meghatározott feltételek szerint. d) Az áldozati rendszer világosan mutatta, hogy Isten nem akarja a bûnös halálát, és hogy vágyik az emberrel való közösségre. VI. Az ószövetségi áldozati rendszer korlátai: a) Mint a törvény, ez is ideiglenes intézmény, amely a Messiás eljöveteléig volt érvényes. Azután már nem volt legális fizetõeszköz, amit mutat a templom és a papság intézményének a megsemmisülése is. Az állatok vérének önmagában nem volt kiengesztelõ értéke, – csak átmenetileg, amíg Isten egyetértett azzal. b) A rendszer nem tartalmazott olyan bûnöket, amelyeket Isten elleni szándékos és tudatos lázadásként követték el, mint a házasságtörés, bálványimádás, gyilkosság és istenkáromlás. (Ma az ilyen esetet elõre megfontolt bûncselekménynek neveznénk.) Az ilyen tettek mindegyike kizárta az elkövetõt a szövetségi közösségbõl, és halálbüntetéssel járt.

39

c) Az áldozati rendszer visszaállította a közösséget Isten és az Õt imádó ember között, de csak a következõ bûn elkövetéséig. Más szóval, a hívõk nem érhettek el örök üdvösséget, ezért az áldozatokat meg kellett ismételni. Jézus áldozata más volt abban a tekintetben, hogy az minden fajta bûnt elfedezett, és mivel Jézus Isten volt, csak egyszer lett bemutatva, s az áldozata mindenkorra érvényes. 3) Ószövetségi létesítmények, amelyek a Messiás

munkájára mutattakA megváltási terminológiát használja az Ószövetség a következõ esetekben: 1. Családi kapcsolaton alapuló jogi helyettesítés. Az Ézs 40-66 szakaszban ezt használja a próféta, amint hirdeti az Urat, mint népe szabadítóját (goel). Családtagok megváltására való utalásban is használják . A megváltó (goel) visszavásárolja (gaal) rokonát, aki eladta magát szolgaságra (3Móz 25,47-49), vagy pedig visszaváltja annak eladott birtokát (3Móz 25,25). Feleségül veszi a gyermek nélkül maradt özvegyet (Ruth 3,13), vagy bosszút áll egyik rokona gyilkosán (ebben az esetben így nevezik: a vér megváltója (4Móz 35). Mindegyik esetben azt tette, amit rokona nem tudott megtenni, mert nem volt olyan helyzetben: ez a családi kapcsolaton alapuló legális helyettesítés. Ezért kellett Jézusnak emberré lennie. 2. Árat fizettek azért, hogy valakit kiszabadítsanak a halálbüntetés alól. Az itt használt ige (pada) gyökének jelentése: váltságdíjért cserébe kiadni. Láthatjuk az Ószövetségben az elsõszülött megváltásának szükségét (2Móz 13,12, 4Móz 3,40, 18,15-17), valamint annak a megváltásnak a szükségét, amit az Úr végez el (Zsolt 130,7). Azért van ez, mert az elsõszülött Istenhez tartozik, és így legálisan oda kellene szentelni áldozatként Istennek. Az emberáldozat azonban iszonyatos Isten elõtt, így Õ fizeti ki az árát, hogy az emberek életben maradhassanak. Éppen ezért az emberek Isten tulajdonai, ebbõl adódóan, oda kell magukat szentelni az Õ szolgálatára.

40

Valaki életének a megmentéséért fizetett váltságdíj volt egyben a fejpénz adó jelentése is, amit az izráelitáknak fizetniük kellett, ha egy népszámlálásra került sor (2Móz 30,12-16). Ez azért volt, mert népszámlálást csak, akkor lehetett tartani, ha a szentélyadót már kifizették. Azért alakult ki ez a gyakorlat, hogy fedezze életüket, amit jogilag elveszítettek, mivel népszámlálás tartása az Istenben vetett hit hiányára utalt (értsd: lázadás). Az Újszövetségben Jézus burkoltan céloz arra, hogy ez az adó ki van már fizetve az Õ országához tartozók javára, akik mentesek ez alól (Mt 17,24-27). 4) Az ünnepek: A pogány vallásokban az ünnepek és a rítusok mitológiai eseményekhez kötõdtek, melyek isteneket és a világegyetem mitológiai erõit hívták segítségül a kedvezõ befolyás eléréséhez. Az õsi Izráelben az ünnepek merõben más jelentéssel bírtak. Olyan történelmi eseményekhez kapcsolódtak, melyeket Izráel népe személyesen megtapasztalt. Az elkövetkezõ generációk megemlékeztek Isten csodáiról, elénekelték hatalmát, szeretetét, ígéreteit és jellemét. Például, a kivonulás eseményeit a húsvéti megemlékezés elevenítette fel, a törvényadást pedig pünkösd ünnepe. De mindegyik ünnep próféciai jelentéssel bírt. Mindegyik a beteljesülésre, a Messiás eljövetelére tekintett. Fontos megjegyezni, hogy Jézus nem állított fel újabbakat a zsidó ünnepek helyére, mert a bibliai események, melyeket ezek az ünnepek képviseltek Õbenne teljesedtek be. Minket, keresztényeket, ezeknek az ünnepeknek a próféciai jellege és azok beteljesülése érdekel, mivel elõre vetítik az eljövendõ dolgokat. Ily módon a húsvét a keresztet, a pünkösd pedig a Szentlélek elküldését, a sátrak ünnepe pedig a második eljövetelt ábrázolják. Tehát mi jelenleg a betakarítás idejében élünk, amikor zsidók és pogányok belépnek a gyülekezetbe. Az ószövetségi zsidó ünnepeket két kategóriába sorolhatjuk: 1. A fõ ünnepek: a) A zarándoklat ünnepei, melyek örömteli alkalmak voltak: Pészah (páska) március-áprilisban , Savuot (pünkösd) május-

41

júniusban és a Szukkót (sátrak ünnepe) szeptember – októberben. b) Komoly ünnepek: Rós Hásáná (újév) szeptemberoktóberben), Jom Kippur (engesztelés napja) szeptemberoktóberben. 2. Kisebb ünnepek: a) Hanuka (felszentelés ünnepe), a Templom felavatása november-decemberben. b) Purim (sorsvetés ünnepe) február-márciusban. A húsvét, a pünkösd és a sátrak ünnepe a három nagy ünnep a zsidó évben. Évente háromszor minden kegyes zsidónak el kellett zarándokolnia a Templomhoz Jeruzsálembe, hogy megünnepelje a három nagy ünnepet. Az Énekek éneke könyvét olvasták fel húsvétkor, Ruth könyvét pünkösdkor. Jeremiás siralmait olvasták fel, megemlékezvén Jeruzsálem elesésérõl, A prédikátor könyvét a sátorok ünnepén, és Eszter könyvét pedig a Purim ünnepén. Ezeket a könyveket a „tekercsek”-hez sorolták, és az Írásokon belül fontos fejezetet, a héber Szentírás harmadik részét alkották. I. A páska ünnepe: 8 napig tartott, és a kivonulás eseményeire emlékeztetett, amikor Isten megkímélte az elsõszülötteket, és megszabadította népet a fogságból. Ezt az ünnepet a kovásztalan kenyér ünnepének is nevezik, mert a kivonulás estéjén sütött kenyérben nem volt kovász, és a húsvéti vacsora a csúcsa a kovásztalan kenyér 7 napon át tartó fogyasztásának. A zsidó háztartásban egy hónapot fordítanak arra, – a páska ünnepére készülve (vö. 1 Kor 5,7-8) –, hogy megkeressék és kitakarítsák az összes kovászt. Jézus korára egy új elemet is hozzáadtak az ünnephez: a templom udvarán bárányokat öltek meg, és az oltárt (nem az ajtófélfát) megkenték azok vérével. Elénekelték a dicséreteket (Hallel) és megfújták a kosszarv kürtöt (héberül sófár). A bárányokat levágták, összegyûjtötték a vérüket és megkenték vele az oltárt. Minden családfõ hazavitt egy halott bárányt, amit megsütöttek. Mindenkit, aki nem neki felróható ok miatt maradt el az ünneptõl,

42

kiközösítettek, így is kifejezve annak fontosságát. Az ételt azután családi körben fogyasztották el a megfelelõ liturgiával (héberül széder). A rabbanikus hagyományok szerint egy széket üresen és az ajtót nyitva hagyták Illésre várva, aki be fog lépni, és kijelenti a Messiás érkezését. Az étkezés 3 fõ részét az alábbiak alkotják: 3 darab kovásztalan kenyér (héberül macesz) egy tálcán, a bárány egy lába, 4 pohár vörösbor, keserû füvek és szósz, és egy üveg sós víz. Ezeket a poharakat a liturgia megfelelõ részeinél isszák meg. A páska az Egyiptomból való szabadulást ünnepli, és elõretekint egy jövõbeli nagyobb szabadulásra, amelyet Jézus, a kereszten szerzett. A megtört macesza(a második a három darab kovásztalan kenyér közül, amit megtörnek) neve afikomen, ami azt jelenti Eljövendõ. Jézus azt mondta, hogy ez az Õ testét jelképezi, a 4 pohár pedig a bárány vérét. Ahogy a tanítványok ittak, Jézus ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség (megpecsételve) az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre (1 Kor 11,25).Ezért Jézus a beteljesítõje annak, amire a húsvét ünnepe elõretekintett. Sajnos a zsidóság még nem ismerte ezt fel. II. A pünkösd ünnepe: a Bibliában még a betakarítás, vagy az elsõ termés heteinek az ünnepe. Ennek megünneplésére az emberek az aratás elsõ terményeit (búza, árpa, szõlõ, füge és datolya) elvitték a Templomba, és odaadták a papoknak, hogy az oltáron Istennek ajánlják fel azokat. Jeruzsálem városának közelében egy felvonulás indult, melynek elején egy áldozati ökröt, furulyások, és zsoltárokat éneklõk kísértek. Mikor Jeruzsálembe értek, találkoztak a papokkal és más méltóságokkal. A zarándokok Jeruzsálemben töltötték az éjszakát. Másnap a termény zsengéjét átadták a szolgálatban lévõ papoknak. Felolvastak Ruth könyvébõl, akit nem zsidóként örökbefogadott az izráeli nemzet. Ez elõretekintés a pogányok és az Izráelben megmaradó hívõk egyesítésére Az ünnep a Sínai-hegyen lévõ törvény átadását is ünnepelte, mely Izráel nemzet születését jelezte, csakúgy, mint az Egyház születését.

43

Eredetileg a vacsorát a Páska (húsvét) ünnepének a nyolcadik napjaként tartották, de 7 héttel az ünnep után. Valóban, az aratás elsõ zsengéjét a húsvét utáni napon ajánlották fel. Ez jelképesen ábrázolja, hogy a keresztény pünkösd közeli kapcsolatban volt a húsvéti eseményekkel. Tíz nappal pünkösd elõtt Jézus elragadtatott a mennybe, és tíz nap múlva, miután a tanítványok kitartottak imádságban, eljött a Szentlélek, és megszületett az Egyház. Elmentek, és minden nemzetnek hirdették az evangéliumot. III. A sátoros ünnep: Izráel 40 éves pusztai vándorlásáról emlékezik meg, mely idõ alatt teljesen az Úrra hagyatkoztak. A termés begyûjtését is ünnepe. 10 nappal a Jom Kippur után ünnepelték. Az ünnepre való készülõdés a Jom Kippur után azonnal elkezdõdött. Jézus idejében a legfõbb ünnepnek tartották, annyira, hogy a zsidók csak „az ünnep”-nek emlegették (Lk 2,41-42; Jn 2,23; Lk 22,7). Az ünnep ideje alatt ágakból és levelekbõl készült sátrakban táboroztak az izráeliek, így emlékezve a pusztai vándorlásra. Az ünneplés hét napig tartott, mely idõ alatt a világ 70 nemzetéért mutattak be áldozatokat. Ez egy próféciai gesztus volt, mely elõretekintett arra az idõre, mikor a nemzetek Izráel Istenét fogják imádni. Isten ismét sátrat vet (lakik) népe között, és minden nemzet képviselõje eljön Jeruzsálembe, hogy ott sátrat vessenek, és Istent imádják (Zak14,16-19). Az ünnep ideje alatt zarándokok ezrei gyûltek össze Jeruzsálemben, mindannyian pálmaágakat lengetve az öröm kifejezéseként. A templom körül négy hatalmas lámpaoszlop állt, mely Jeruzsálemet uralta. Mikor dicséreteket énekelve elérték a templomot, olajlámpásokat vittek magukkal, melyeket négy hatalmas olajtartó korsóban lévõ olajjal töltöttek meg. Egy másik szertartás során a Siloám medencéjébõl származó vizet vezettek a templomba, ahol borral keverve kiöntötték az oltár elõtt álló medencébe. A nyolcadik napon elhozták a tizedüket, és imádkoztak Istenhez, hogy adjon esõt a következõ évre. Ezzel a háttérismerettel kell megértenünk a

44

János evangéliuma 7. részét. Jézus megjelent a templomban, és azt mondta, hogy Õ az élet vize: vagyis Õ az, aki Isten Lelkét adja. Az ünnep kilencedik napján felolvasták a törvényt, és az emberek a törvényt tartalmazó tekerccsel a kezükben táncoltak. Jézus a Jn 7-ben azt mondja, hogy egyikõjük sem tartja meg a törvényt, – mindannyian tisztességtelenek. Szükségük van arra, amit Õ ajánl fel nekik: egy új életre a Lélek bensõ lakozása által. Ez akkor veszi kezdetét, mikor felismerjük, hogy csõdöt mondtunk, és elfogadjuk az Õ megbocsátását, azért, amit a kereszten tett. Aztán megkapjuk a Szentlelket. Ahogy már azt korábban is említettük, a sátrak ünnepe Krisztus második visszajövetelét jelképezi próféciaként. Ezért hasznos megvizsgálni részleteiben ezt az ünnepet, mert néhány támpontot adhat azokkal a végsõ eseményekkel kapcsolatban, melyek a visszajövetelkor bekövetkeznek majd. 1) A kürtzengés ünnepe (1. nap) jelzi a sátoros ünnep kezdetét. Ez az Egyház mennybe (vagy a föld felett lévõ pontba) menetelének felel meg. 2) Jom Kippur (10. nap) hirdeti Izráel népének megtérését. Ez a nemzeti bûnvallásnak felel meg (vö. Zak 12,10-13,5). Ez annak az ideje, mikor144,000 zsidó, akik fizikailag túlélik a megpróbáltatást, megmenekül. Õk jelképezik „az egész Izráel”-t (12 x 12 x 1000), akik Jézus visszajövetelekor megmenekülnek (lásd Róma 11,26). 3) A sátoros ünnep (15. nap) megfelel Krisztus és az Õ Egyházának visszatérésének. 4) Szimhat Tóra (23. nap) a Bárány menyegzõi vacsoráját jeleníti meg. Ha ezt készpénznek vesszük, ez azt jelentené, hogy az Egyház csak 15 napig lenne a mennyben, vagy a föld felett, a visszajövetel elõtt. 5) Izráel elhívása: a) Izráel Apa-Fiú kapcsolata: Izráelt fiaként fogadta örökbe. Isten, a szövetség közösségének feje, most Atyjuk lesz. Izráelt

45

nemzetté formálta, befogadta és vezette (2Móz 4,22-23; 5Móz 32,6). Máté ezt a próféciát („Egyiptomból hívtam el fiamat.” ) Jézusra vonatkoztatja, mert Õ a minden, aminek Izráelnek lennie kellett. Ebben az értelemben nevezhette magát Jézus az igazi szõlõtõnek (vagyis azigazi Izráelnek). Minden egyes izráeli személy Isten fiának számított, mert a választott nép tagja volt. Úgy tartották, hogy Izráelt Isten, a család Atyja formálta családdá, Õ mentette meg õket, és Õ vigyázott rájuk (5Móz 32,6). Az „elsõszülött” címet átvitt értelemben és jelentéssel, „elsõ a rangsorban” és „elsõ a kitûnõségben” használják. Az azt megilletõ személyt az örökösödés és kivételezettség különleges jogaival és érdemeivel ruházták fel. Igaz fiakként Izráelnek utánoznia kellet Atyja cselekedeteit. Mindarra, ami az atya, a fiúnak törekednie kellett (3Móz 19,2). A fiú feladata az, hogy az atya kívánságait tiszteletben tartsa, és tiszteletét és háláját apja parancsolatainak megtartásával fejezze ki. Másrészrõl az atya úgy mutatja ki a fia iránti szeretetét, hogy gyengéden és lojálisan bánik vele. b) A fejedelmi papság királyságává is vált Izráel. Fejedelmiek voltak, mert a királyhoz, a Messiáshoz tartoztak, és papok, mivel elválasztottak voltak Isten szolgálatára, és arra, hogy Isten kegyelmét közvetítsék a föld népei felé. Sajnos a nemzeti papság kiváltságát lealacsonyították, és arra vágytak, hogy egy különleges kaszton (a lévitai papság) keresztül képviseltessenek (2Móz 19,16-25 és 20,18-21), értük, és nem a nemzetekért közbenjárva. Így Isten eredeti célja késett, és csak az Egyházban valósult meg. De eljön az idõ, amikor Izráelben is valósággá válik, a nemzeti megtérésük után, a Messiás (második) eljövetelekor. 6) A megígért Messiás a törvényben így jelenik meg: a) Próféta: Mózes felismerte, hogy az õ munkássága tökéletlen, de látott egy másik Prófétát, aki, nem úgy, mint õ,tökéletesen elvégzi majd Isten tanításának és kijelentésének szolgálatát. Ez a próféta zsidó, és mint Mózesnek, megbízatása lesz, hogy Isten szavát hatalommal hirdesse (vö. Jn 1,45,

46

4,19.29, 6,14 és Apcsel 3,22-26 és 7,37). Mohamed azt állítja, hogy õ ez a próféta, de mivel õ nem zsidó volt, az állítása semmit sem ér. Valójában, amikor a mohamedánok azt mondják: „béke legyen rajta”, igazából (hiába) imádkoznak az üdvösségéért. b) A világ eljövendõ uralkodója: a 4Móz 24,17-18 utal erre. A PRÓFÉTÁK A héber Bibliának ez a második része, mivel a szerzõket: Sámuelt, Ézsaiást és Jeremiást prófétáknak ismerték Izráelben. JÓZSUÉ KÖNYVE: Izráel letelepedésének történetét az Ígéret Földjén Józsué könyve, és A bírák könyve mondja el. A honfoglalás jellege villámháború, amely megsemmisítette az ellenállást, és Palesztina stratégiai pontjait Izráel fennhatósága alá vonta, ugyanakkor hosszú ideig tartó tisztogatásokat követelt. A legtöbb erõdítményt nem ostrommal vették be, lakóikat Józsué csellel csalogatta ki a városon kívülre. Az izráelieknek tulajdonképpen csak az ország hegyvidékén voltak állandóan megszállt területei. A lakosság megerõsödésével, az izráeliek elvesztették uralmukat a tengerparti területek felett elõbb a kánaániak, majd a filiszteusok javára. Józsué kitûnt gyorsaságával, a meglepetés szerû rajtaütések és a rejtõzködés alkalmazásával. A sík területeken bölcsen elkerülte a szabályos ütközeteket, mert az ellenség harci szekereivel szemben hátrányban volt. A könyv nagyon részletesen foglalkozik a föld felosztásával a tizenkét törzs között, mert számukra ez az Istentõl kapott drága terület volt. Örökségüket senkinek sem adták el. Nábót ezért utasította el Áháb kérését. A könyv egy szövetség megújítási szertartással záródik az Ébál-hegy és a Garizim-hegy között. Ákán bûne, majd az Aj feletti gyõzelem után, feltételezhetõen szintén tartottak egy ilyen szertartást.

47

Józsué könyvének tanulságai: Józsué Isten háborúját vívja. Definíció alapján szent háborút, melyet közvetlenül Isten parancsolt. Isten az izráelieket használta, Kánaán lakóinak megbüntetésére. Isten szerint a sikeres háború két tényezõn múlik: a) Józsué hitén. Ez azt jelenti, hogy Isten szavát komolyan veszi, és ez alapján cselekszik. Isten azt mondta, hogy neki adja a földet, éppen ezért Józsué ennek a tudatában kell, hogy harcoljon. b) A Törvénynek (Isten kijelentésének, a Sínai-hegynél) való engedelmességén, melyet tanulmányoznia kell éjjel-nappal. Isten a gondviselésében megengedi, hogy az izráeliek vereséget szenvedjenek Ajnál egy kisebb csapattól, azért, hogy mindezt megértsék. Azzal, hogy egy kisebb létszámú hadseregtõl szenvedtek vereséget Ajnál, világosan megmutatta, hogy ha Isten leveszi róluk a kezét, Izráelnek semmi esélye sincs a gyõzelemre. Mielõtt az elsõ várost, Jerikót megtámadta volna, Isten megjelenik Józsuénak, mint a mennyei angyalsereg vezére, és emlékezteti, hogy a támadással egy idõben szellemi síkon is csata folyik majd Isten és a gonoszság erõi között, melyek Kánaán romlott lakosságát uralják. Az elsõ város, Jerikó, ahogy a neve is mutatja, a hold istennõjének volt szentelve. Józsuét emlékeztetik, hogy a háborút az Isten adta szabályok szerint kell megharcolni. Jerikót, az Ígéret Földjének elsõ gyümölcseként Istennek kell ajánlani, vagyis fel kell perzselni, mint tûzáldozatot. Egyben ez lesz majd az a hídfõ, amely a hadjárat végrehajtásához szükséges. A városállamok, amelyeket Józsué meghódított Egyiptom uralma alatt voltak, de Egyiptom (a Vörös-tengernél szenvedett vereség után), meggyengült. Nem tudott beavatkozni a segélykérések ellenére sem, amelyeket a Tel El Amarna levelek jegyeztek fel számunkra.

48

Józsué könyvét Józsué írta bevezetõ vázlatként és Eleázár tette hozzá a halálának leírását. Ezt az írást aztán Sámuel szerkesztette meg, aki Jásár könyvébõl is idéz. A BÍRÁK KÖNYVE: A „bíra” szó alapvetõen szabadítóra vagy megmentõre utal. Isten – buzgó imádságukra válaszként – számos bírát emelt fel, hogy megmentse Izráelt, miután bûnüknek (bálványimádás) köszönhetõen saját magukat keverték bajba. Sámson az utolsó bíra, aki Izráel egészének dilemmáját testesíti meg. Személyes önfejûsége és vonakodása elhívásának betöltésében tökéletesen összefoglalja a nemzet egészének önfejûségét és küzdelmét. Ahogy az Istennel kötött szövetség által Izráelnek el kellet különülnie más nemzetektõl, nazireusként Sámsonnak is el kellett különülni másoktól. Miképpen Izráel idegen istenek után, Sámson is idegen asszony után ment. Izráel olyan akart lenni, mint más nemzetek; Sámson a többi emberhez akart hasonlítani. Miként Izráel az Úr nevét hívta újra és újra segítségül mikor elcsüggedt, Sámson is ezt tette. Röviden, a könyv középsõ részén végigfutó altémák (Izráel küzdelme sorsa ellen, és az Úr állhatatossága vele ítéletben és kegyelemben) végre élesen központosulnak Sámson történetében. Izráel történetét fejezi ki ebben az idõszakban. Az utolsó fejezetek, melyek idõrendben valószínûleg A bírák könyve által leírt korszak elejéhez tartoznak, az emberi elbukás képét, vallási és erkölcsi káoszt festenek le. Nem hagynak kétségben minket a tekintetben, hogy Izráel megmenekülése ebben a korszakban, Isten kegyelmének a csodája volt. De egy végleges, keserû örökség is megmaradt: az Izráel ellen támadó nemzetek továbbra is ott éltek. Ebben az idõszakban Izráel törzsi szövetségbe rendezõdött. Legfõbb egyesítõ erejük a vallásuk, mert mindannyian egy Istennel voltak szövetségben. Vagy háború ideje alatt jöttek össze (mikor mozgósították õket), vagy az istentiszteletre Silóban, a központi oltárnál. Nem voltak olyan egységben, mint ahogy lenniük kellett volna, még polgárháborúk is dúltak

49

(Benjámin a többiek ellen). Bizony, ezek közül a régi megosztottságok közül néhány megerõsödött a királyok ideje alatt. Az alapvetõ társadalmi egység az „atyai ház”, egyfajta kibõvített család. A családok bizonyos méretû földek tulajdonosai voltak, melyeken gazdálkodtak. A következõ szint az egymással rokonságban lévõk klánja. Mindegyik egy bizonyos földterületet birtokolt. Háború idején a klán felelõssége volt a védelem biztosítása. A következõ szinten a törzs, majd a nemzet következett. A bírák könyvének néhány szakasza valószínûleg fedi egymást. Egy idõben több bíra is tevékenykedett, de az ország más-más részein, és különbözõ törzsekhez kapcsolódva. Elmondják, hogy minden egyes megmenekülés után a nyugalom és a béke idõszakát adta Isten. Néhány történelmi bizonyíték azt sugallja, hogy ezek az idõszakok egybeesnek Egyiptom, Palesztinában meglevõ vazallus államai felett megnövekedett fennhatóságával, amirõl természetesen soha nem mondott le. Mindez elbátortalanította a belsõ lázadókat, és a külsõ támadókat. Merneptah fáraó hadjárata K.e. 1220-ban jó példa erre. Érdemes emlékeztetni magunkat a bálványimádás természetére, melybe az izráeliek folyamatosan beleestek. Miután házasságra léptek a kánaániakkal, felvették szokásaikat. A kánaáni vallásban minden a termékenység tiszteletét helyezte középpontba. Azt hitték, hogy maguk az istenek is az alapvetõ energiák nemzési aktusából születtek, és hogy minden élõnek (emberek és istenek) ugyanaz az eredete. Úgy gondolták, hogy a teremtés az istenek közti szexuális kapcsolatok eredménye, és a föld évenkénti termékenysége is ugyanettõl függött. Éppen ezért, minden évben kultikus prostitúcióban vettek részt, hogy bátorítsák az isteneket példájuk utánzására, és termékenységet hozzanak a növekvõ terményeknek a földön. Ezt a rituálét erdõs dombtetõkön gyakorolták, ahol a kánaániak fából készült karókat

50

állítottak fel, melyek Astárótot, a nõi istenséget ábrázolták, a felállított kövek pedig a férfi istenséget, Baalt. Ha nem volt termékenység, az azt jelentette, hogy az istenek mérgesek voltak, és emberáldozattal kellett kiengesztelni õket: gyermekeket élve égettek el a Molok istennek felajánlásként tûzben. Karthagó-i történetírók 200 nemesi családból származó gyermek feláldozását jegyezték le. Régészek egy hatalmas gyermektemetõt fedeztek fel, rituális áldozatok maradványaival. K.e. 4000-tõl 20000 urnát tártak fel, melyek két év alatti gyermekek elszenesedett maradványait tartalmazzák. Minden egyes földdarabnak megvolt a szellemi tulajdonosa, vagy a „baal”-ja. Minden területre volt egy „baal”. Ez megmagyarázza, hogy miért találunk ilyen neveket, mint BaalPeór, Baal-Berít, Baalbek stb. Két dolog jellemezte ezt a vallást, melyet a Sátán beteg elméje ösztönzött: szörnyû kegyetlenség és erkölcstelenség, amelyek tükrözték a világban folyó eseményeket is. RUTH KÖNYVE is a bírák korszakához tartozik, de attól eltérõ, teljesen más hangvételû. A könyv hídként szolgál a monarchia bemutatásához (különösen Dávid, Júda királyának vonalán, és persze a Messiás vonalán), mint az 1Móz 49,10 próféciájának beteljesedéséhez. A bírák könyvének utolsó fejezeteiben, és a Ruth könyvében Betlehem elõtérbe kerül, mely azzal a ténnyel magyarázható, hogy Dávid majd ott születik meg, és késõbb királynak is ott kenik fel. Boáz, Pérec, Júda és Támár fiának közvetlen leszármazottjaként tûnik fel. Valójában világos párhuzam van Támár és Ruth között: mindkét asszony hosszú utat tesz meg azért, hogy istenfélõ utódaik legyenek. Az1Krón 2-vel összevetve, a tíz generációs nemzedékrend kihagy néhány generációt, de a könyvhöz illõ befejezést formál. Amíg a nyitó szavak éhínséget, kivándorlást, és haláleseteket jegyeztek fel, a könyv vége reménységben elõre tekint. A felsorolt nevek listája, ami az õsatyáktól Dávidig terjedõ idõszakot fedi le, arra emlékezteti az olvasót, hogy ami Naomival és Ruth-tal

51

történt, az Isten századokon átívelõ folyamatos megmentõ munkájának része volt. Az életnek volt értelme, mert az Úr, aki világos ígéreteket adott Ábrahámnak, minden nemzedékben tevékenykedett: kijelentette magát, megtartotta ígéreteit és elérte céljait. Ez a nem látható tényezõ történelmi távlatot teremtett Izráelben, és egyedülálló volt az ókori világban. De Izráel története nem csak a nagyok sorsával foglalkozik. Ruth, Naomi és Boáz bemutatják, hogy az igazi nagyság az élõ Isten jellemét tükrözi, és az Õ állhatatos szeretete hasonló szeretetet hív elõ azokból, akik bíznak Benne. A könyv néhány fontos zsidó fogalmat ábrázol: 1) Hesed (szövetségi hûség, ahogy azt Boáz példázza) 2) Sógorházasság – kötelesség, amivel egy közeli rokon feleségül veszi a testvérének özvegyét, akinek nincs fiúgyermeke, azért, hogy legyen neki, és hogy a családi vonal sértetlen maradjon (5Móz 25,5–10). 3)A föld megmentése: az õsi föld mindig a család tulajdonában kellett, hogy maradjon (3Móz 25,25-tõl). A KIRÁLYOK KÖNYVE Izráel királyai: Sámuel bíráskodásának ideje alatt kezdõdik el ez a korszak, aki egyesíti a bíra, a próféta és a pap tulajdonságait. Tulajdonképpen, Mózes óta, senki olyan nem létezett, mint õ. Bíraként (értsd: szabadító) a filiszteusok elleni harcba vezette a népet (1Sám 7), papi kötelességeket mutatott be (1Sám 7,10; 1Sám 10,8), és amikor a királyság kérdésében Izráellel konfrontálódik, olyan volt, mint egy próféta (1Sám 8,10; 12,20-25). Azonban nem tudta helyesen megfegyelmezni fiait, így végül Isten kénytelen volt megbüntetni õket. A bírák könyve a honfoglalástól a királyság kezdetéig (Kr.e.1375-1030) tartó idõszakot ölelte fel. Sámuel elsõ és második könyve egy sokkal rövidebb idõt, a Kr.e. 1040-tõl 970ig tartó éveket fedi le. Ez idõ alatt alapították a királyságot Izráelben. Sámuel idejében szembesült Izráel a legnagyobb

52

kihívással Józsué óta. Miután Egyiptom visszavonult Kánaánból, felmerült a kérdés, hogy ki fogja irányítása alatt tartani az országot, a filiszteusok vagy Izráel törzsei? A filiszteusok (kikrõl Palesztina a nevét kapta), ennélfogva nagy akadályt jelentettek Isten ígéretének beteljesülésében, mely szerint Isten nekik adja Izráel egész földjét. A filiszteusok: Míg néhány filiszteus nemzetség Krétáról származott, a többség (a tenger népe) az Égei-tengertõl (különösen nyugat Anatóliából) vándorolt be. Kr. e. 13. század késõi szakaszában jöttek Ciprusra Krétáról, Görögországból és Anatóliából, a trójai háború után. Kr. e. 12. század elején még több érkezett: akhájok a Peloponnészoszi-félszigetrõl, vagy nyugat Anatólia szigeteirõl. Ciprusról indították támadásaikat a Földközi-tenger keleti partvidékén, egészen le Egyiptomig. Elõször Mernaptah fáraó, majd III. Ramszesz véglegesen visszaverte õket. Salamon idejében (amikor a filiszteusokat leigázták), Júda és Tírusz királyai is filiszteus harcosokat alkalmaztak testõrként. Kánaánban 5 városállamon alapuló civilizációt találtak: Asdod, Askelón, Gáza, Gát és Ekrón. A filiszteusok már elõzõleg kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki Kánaánnal, az õsatyák idejében (Kr. e. 1900-1700), így korábban megismerték Kánaán földjét. Ám most a legkomolyabb veszélyt jelentették Izráelnek. A filiszteusok fenyegetése behatolt a vezetõségbe. Az Afék melletti csatában Izráel mélypontra került: a filiszteusok legyõzték õket és a szövetségládát elvitték. Úgy tûnik, hogy mind a mannát tartalmazó aranyedény, mind Áron kivirágzott vesszeje ekkor tûnt el a filiszteusoknál. Saul uralkodása idején Sámuel maradt a vallási vezetõ. Jó hadvezér volt, de mint király, sajnos nem sikeres, mert nem volt érzékeny Isten akaratára. Pedig amint már Mózes és Józsué esetében is láttuk, ez a legfontosabb tulajdonság, melyre a boldoguláshoz szükség volt egy olyan nemzetben, amely közvetlenül Isten korlátlan uralma alatt állt. Saul egy olyan ember példája, aki lelki ajándékot kapott (a királyságot), de

53

személyisége az újjászületés jellemzõit sohasem mutatta. Õt nem hívták „Isten szíve szerint való férfi”-nak (értsd: újjászületett személy, vagy férfi, akit Isten választott), mint ahogy Dávidot nevezték. A karizmatikus elemi rész (azaz ha valaki lelki ajándékot kapott) Izráelben nem feltétlenül esett egybe az újjászületés elemével. Saul kiválasztását Isten részérõl az motiválta, hogy Izráel szenvedjen az Õellene lázadó döntése miatt. Isten végleges választása a király személyét illetõen Dávid volt, akinek (nem úgy, mint Saulnak) visszavonhatatlan ígéreteket tett. A királyok könyvei a következõket hangsúlyozzák leginkább: 1. Mindkét királyságnak a sikereit a szövetséghez való hûsége vagy hûtlensége határozta meg. Isten és Izráel kapcsolatának magas és mélypontjai különös hangsúlyt kapnak. 2.Az isteni prófécia beteljesedését hangsúlyozzák. Semmi sem a véletlen mûve: a nép történetét Isten irányítja. 3. A bukások ellenére a Dáviddal kötött szövetség garancia Izráel végleges gyõzelmére, a Messiás eljövetelében. Királyság: Nem kétséges, hogy egy nap Izráelnek királya lesz, mert ez világos kijelentés a 4Móz 24,17 és az 5Móz 17,14ben. Az ószövetségi idõkben a királynak a következõ volt a szerepe: 1) hadvezér a háborúban (de Istent képviselve kellett cselekednie), 2) a nép pásztora – valaki, aki pásztorként törõdik velük, 3) legfelsõ bíró Izráel törvénykezési rendszerében. Isten eredeti szándéka az volt, hogy a királyokat (vezéreket) közvetlenül Õ maga jelölje ki, nem pedig dinasztiák, ahol a fiú automatikusan apja helyére kerül. Izráel jövendõbeli vezetõi soha sem foglalhattak el papi szerepet Mózeshez és Sámuelhez hasonlóan. A legtöbb király életét Dávid életével összehasonlítva ítélték meg, bár õ sem volt tökéletes, és végül meghalt. A neki tett, újra és újra megismételt ígéretek egy örök dinasztiáról, csak olyan Valakiben teljesedhettek be, aki önmaga is örökkévaló.

54

A messiási prófécia arra utalt, hogy a Dávid vonalán választott királyok csak megbízást kaptak a királyi jogok gyakorlására, melyek a Messiást illették. Sõt, Izráel jövõbeli királya (a Messiás) az ezeréves uralkodás viszonylatában a világ uralkodójává rendeltetett; csak egy isteni személy tudja ezt a szerepet betölteni. Saul az elsõ király volt, aki több egy szuper bíránál. Izráel továbbra is egy fõváros nélküli, laza államszövetség. Kánaániak uralták még mindig Jeruzsálem és Bétseán körülzárt területeit. Nem elég, hogy nem az egész földterületet uralta, hanem trónjának birtoklását folyamatosan veszélyeztette Dávid népszerûsége is. A rivalizálás valószínûleg belsõ széthúzást eredményezett Izráelben, különösen Júda és Benjámin törzsei között. Saul legfõbb gyengesége (amely végül is a bukásához vezetett), lobbanékonysága, és Isten szóvivõjének, nevezetesen Sámuelnek a semmibe vétele volt. Saul bukása Izráel történetének mélypontját jelzi, ami nemsokára megfordult Dávid briliáns eredményeinek köszönhetõen. “Így halt meg Saul a hutlensége miatt, mert hutlen lett az ÚRhoz, és nem fogadta meg az ÚR szavát. Sot szellemet idéztetett, és azt kérdezte meg, nem az URat kérdezte meg. Ezért ölette meg ot, a királyságot pedig Dávidra, Isai fiára ruházta.” (1Krón 10,13-14) A Közel-Keleten kialakult hatalmi vákuumot kihasználva Dávid egy apró államot hozott létre Palesztinában. Eredményei a következõk: 1. Egyesítette Izráelt, Jeruzsálemet fõvárossá tette, és Izráelbõl országot kezdett formálni, a megfelelõ államszervezettel (2Sám 8,15-18). 2. Izráel ellenségeit minden oldalról megfékezte (filiszteusok, Amón, Moáb, Edóm, és Szíria nagy részét is). Dávid uralkodása alatt érte el Izráel a legnagyobb területi kiterjedését, mely a szentföldet foglalta magába. Mindezt az Ábrahámnak tett ígéret beteljesedéseként láthatjuk. Dávid egy hatalmas dinasztia atyja lett, amely egy friss kijelentés által Dávidnak tett különleges

55

ígéret tárgya volt (2Sám 7,14-16). A jövõre vonatkozóan, ez adta a messiási remény alapját. Bûnös volt nagy erkölcsi botlásokban is. A házasságtörõ viszonya Betsabéval, és férjének megöletése, élete végéig tartó családi problémákat eredményeztek. Gyermekeinek helyes nevelésében is megbukott, és ezért drágán megfizetett. Salamon élvezte Dávid gyõzedelmeinek gyümölcseit, de legnagyobb eredménye a Templom megépítése, amely Izráel történelmének egyik kulcsfontosságú eseménye, mivel azt az idõt jelzi, amikor Isten eljött és a népével lakott. Mindez pedig eszkatológikus perspektíva felé tekint. A Templom, amit épített ezer évig állt (a fogság 70 évének szünetével). Salamon nagy vagyonra tett szert a kereskedelemnek, adók és sarcok kivetésének köszönhetõen. Hatalmas építkezési programba kezdett. A Templom az állami vallás megalapításával járt, melyhez Istent dicsõítõ énekekre (zsoltárokra), liturgiára, papságra, lévitákra stb. volt szükség. Salamon nagyon bölcs ember volt, megalapította Izráel oktatási rendszerét. A népbõl egy új, a „bölcs”-nek nevezett csoport emelkedett ki, akik csak a próféták és papok után következtek (Jer 18,18).Õk vitték tovább a törvény felolvasásának hagyományát (5Móz 31,9-13). Bár Salamon uralkodása Izráel állam történetének csúcspontját jelzi, a bukás jelei már érzékelhetõk. Az uralkodás negatív oldalára vonatkozó prófécia egyértelmûen látszik Salamon esetében. 1. Rabszolgamunkát alkalmazott, amely mély nehezteléshez vezetett a nép körében. 2. Bár Izráel életszínvonala emelkedett, a vagyoneloszlás nagyon egyenlõtlenné vált. A súlyos adóterhekbõl származó bevételek csak igen kevés ember kezében összpontosultak. 3. Az idegen államokból való asszonyokkal kötött házasságai bálványimádáshoz vezették, ami Izráel bûnét egészen a fogságig jellemzi majd.

56

4. Apjához, Dávidhoz képest kevésbé volt rátermett. A bizonytalanság érzése vezette abban, hogy likvidálja személyes ellenségeit, míg Dávid mindig Istenre várt, hogy igazolja õt. 5. A szövetség, melyet Isten Izráellel kötött, az egyistenhit, igazság, és a törvény elõtti egyenlõség szigorú elvein alapult. Salamon központosított hatalma kirívóan áthágta a szövetség alapelveit. A büntetés utódait sújtotta, akik hasonló politikát folytatták. Salamon utódjának (Roboám) kíméletlensége szakadáshoz vezetett, melynek következtében Júda és Izráel kettéváltak, és másodrendû államokká váltak. Az északi királyság visszatért korábbi formájához: a laza törzsi szövetséghez. De uralkodója, Jeroboám, hamar meglátta, hogy egy másik állami vallásos kultuszt kell létrehoznia országa déli részén, Bételben és Dánban, amely vetélytársává válik a jeruzsálemi kultusznak. Ez volt a bálványozás kezdete. Északi királyság: Az északi királyság (Izráel) történetének 4 fõ korszaka: Az elsõ korszakot (Kr.e.930-880) Izráel és Júda közti rivalizálás, háborúk jellemezték. Jeroboám, az északi királyság (Izráel) elsõ uralkodója egy új áldozati rendszert állított fel, hogy megakadályozza a jeruzsálemi zarándoklást, és hogy ott imádják Istent. Számos kegyes izráeli ekkor menekült a déli királyságba. Maga a kultusz nagyon gyorsan bálványimádássá fajult. A korszak utolsó uralkodója Omri , aki nagyon fontos szerepet töltött be a térségben, bár uralkodásáról keveset írnak A királyok második könyvében. A második korszakban (Kr.e. 880-841) emelkedett fel Omri dinasztiája, és akkor épült fel egy fontos fõváros, (az Ószövetségben Samáriának nevezett) Shomron, amely egy díszes palotával lett teljes, és romjai ma is láthatók. Omri fia, Aháb Tíruszból hozatott munkásokat és szakembereket a palota építéséhez. Tírusszal kötött szövetségét házassággal erõsítette meg, egy szidóni királylányt, Jezábelt (Izobaal) vette feleségül. Feleségének kedvében járva megengedte, hogy az asszony

57

pogány vallásának 400 prófétáját magával hozza Izraelbe, és ott új kultuszt alapítsanak. Mindez nemcsak erkölcstelenséget és igazságtalanságot eredményezett, hanem bálványimádást is. Isten küldött egy férfit, Illést, hogy tiltakozzon ez ellen a helyzet ellen. Kihirdette a királynak, hogy Isten aszállyal sújtja a népet hûtlenségéért, ami felért egy gazdasági csõd kihirdetésével, mert Izráel mezõgazdasági terményekkel kereskedett. Cserébe luxuscikkeket kapott Föníciától, ami természetesen az elõkelõknek jelentett hasznot. Valószínû, hogy az aszály,(vagy valamelyik más katasztrófa) idején történt Nábót szõlõjének az esete. Böjtöt hirdettek, hogy megtudják a katasztrófa okát, és egy színjátékot szerveztek. Nábótot vélték (helytelenül) a baj okozójának és halálra ítélték. A Karmel-hegyen (ami a mai Haifára tekint), a pogány prófétákkal való látványos szembesítés vet véget az aszálynak, mikor Isten tüzet küld és megmutatja, hogy Õ az igaz Isten. Azt teszi, amit Baalnak, a vihar és az esõ istenének tennie kellene: a tiszta kék égboltból villámot küld, és elhozza a szükséges esõt. Nábót esetében a király és a pogány felesége felháborító társadalmi igazságtalanságot követtek el, ami Illést arra vezeti, hogy prófétálja meg a dinasztia végét. Jéhú pártütésekor ez szó szerint beteljesedik, aki Omri dinasztiáját kiírtja. A gyõzelem ellenére Illés depresszióba esik, mert úgy érzi, küldetése megbukott. Az embereket Istenhez akarta visszavezetni, de látta, hogy a megtérésük felszínes. A Hórebhegyhez menekül, ahol Istennel való találkozásakor újabb utasításokat kap. Úgy tûnik, Isten egyetért Illéssel a nép felületes megtérésével kapcsolatban, és lépéseket tesz három ember kiválasztására: Hazáél, Jéhu és Elizeus. Õk lesznek eszközei az Izráelre mért ítélet végrehajtásának. Elizeus hasonlóképpen lett Illés utóda, mint ahogy Józsué követte Mózest. Az idõszak végét a Szíria elleni háborúk jellemzik. Ekkor tevékenykedett Elizeus, figyelmeztetve és állásfoglalásra késztetve a hûtlen királyokat.

58

Jónás próféta egy fontos gondolatot fejteget abban a kérdésben, hogy miként viszonyul Isten a pogányokhoz. Illéshez és Elizeushoz hasonlóan, neki is volt küldetése más népek felé. Illés Szidónba ment (1Kir 11,8), Elizeus meggyógyított egy szíriai (arám) hadseregparancsnokot (2Kir 5,1), Jónás pedig Ninivébe, a kegyetlen pogány Asszír Birodalom fõvárosába küldetett (melyet Náhum kihangsúlyozott egy századdal késõbb). A tény, hogy Jónás könyvébõl nagymértékben hiányzik a történelmi háttér, mutatja, hogy a szerzõt legfõképpen annak kihangsúlyozása érdekli, hogy Isten az összes nemzettel törõdik, – és ezt csak az Újszövetség fejti ki. A ûarûari csatát Kr.e. 853-ban nem említi a Biblia, de jelzi az asszír terjeszkedési politika átmeneti akadályoztatását, mikor Áháb és a szövetségese legyõzte III. Shalmaneser asszír uralkodót. Az asszír feljegyzések lehetõvé teszik számunkra, hogy láthassuk milyen haderõt sorakoztattak fel a harcmezõn. Szintén asszír feljegyzésekbõl tudjuk, hogy Jónás látogatása elõtt (Kr.e. 765-ben és 759-ben) pestis járvány pusztított, Kr.e. 763ban pedig teljes napfogyatkozás történt. Az asszírok Szemiramisz királynõ és Adad-nirari közös uralkodásának idején fordultak az egyistenhithez. A harmadik korszak (Kr. e. 841-752) Jéhú dinasztiájával foglalkozik. Annak ellenére, hogy Omri uralkodóházának kiirtásában buzgó volt, nem vágyott arra, hogy megadja az Istennek járó tiszteletet. A betörések izráeli területekre addig folytatódtak, míg Asszíria Kr.e. 732-ben le nem gyõzte Szíriát. A korszak fõ uralkodója II. Jeroboám felemelkedett, és kiterjesztette Izráel határait (amit Jónás prófétált meg a 2Kir14,25-ben). Uralkodása idejét nagy jólét jellemezte, de súlyos társadalmi igazságtalanságok árán. Emiatt két másik, Isten által küldött próféta, Ámósz és Hóseás elítélték. A negyedik korszak (Kr. e. 752-722) Izráel királyságának utolsó 30 évét jelzi. Északon Asszíria volt az uralkodó erõ, aki a rettentõ hadigépezetével az egész területet félelemben tartotta. A sorozatos orgyilkosságok és lázadások következtében egymást

59

gyorsan követték a gyengekezû uralkodók, és Izráel Asszíriának alárendelt állam lett. Egy elhamarkodott felkelésnek köszönhetõen Kr.e. 721-ben megszállták az országot, városokat pusztítottak el, a lakosságot pedig deportálták. Ámósz és Hóseás próféták figyelmeztetései valóssággá váltak. Isten komolyan gondolta, amit mondott. Az északi királyság bukása után néhányan délre, Júdába menekültek. A nép egy részét az asszírok rabszolgamunkára küldték, Filisztea olívabogyót termelõ vidékére, ahol tömjénezõ oltáraikat megtalálták. Mi lett azokkal, aki fogságba kerültek? A Gózán folyónál telepítették le õket Mezopotámiában, és a médek városaiban. Az északi királyságba pedig más alattvaló népeket telepítettek be (vö. Sztálin és a krími tatárok). Egy szedett-vedett népcsoport jött létre, a szamaritánusok, akik saját vallási kultuszt hoztak létre a Garizim-hegyen, ahol templomot építettek ésa Tóra sajátos változatát tartották. Ma közülük körülbelül 550-en azt állítják magukról, hogy Efraim, Gád, és Manassé törzseinek a leszármazottjai. De mi történt a többiekkel? Úgy tûnik, hogy Perzsia keletibb részeire vándoroltak. Megmaradtak, és megtalálhatóak Etiópiában (a falashá), Jemenben, Indiában (Manipur törzse), Kínában (Chiangmin és Shinlung törzsei), Burmában (Shinlung törzse) és Afganisztánban (a pashtunok). A pastunok kivételével (sokan közülük a talabán tagjai), többen megtartva zsidó identitásukat, napjainkban mindannyian visszatérnek Izráelbe. A déli királyság: A déli királyságnak, Júdának kezdeti elõnyt jelentett a fõváros (Jeruzsálem) birtoklása, és a ragyogó Templom, amelyet istentiszteletek megtartására szenteltek fel. Mindezt egy Isten által kiválasztott uralkodói dinasztia erõsítette meg. Az ország kettészakadása után, az elsõ király (Roboám) uralkodása idején, megengedte, hogy az egyiptomiak Sisák vezetése alatt megfosszák királyságát a kincseitõl, annak érdekében, hogy az önállóságát valamilyen formában megõrizhesse. Belsõ viszály alakult ki, amikor Jórám feleségül

60

vette Atalját, az izráeli Aháb leányát. Férje halála után õ lett az egyedüli uralkodó, és bevezette a bálványimádást. Megpróbálta kiirtani Dávid egész házát, de ez nem sikerült. Jóás maradt életben egyedül, aki végül is egy palotalázadás során király lett. Korlátozott reformokat vezetett be, de amikor szíriai támadás fenyegette Jeruzsálemet, Szíria királyát a Templom kincseivel vesztegette meg, hogy kivonuljon az országból. Kr.e. 8. században Uzzijjá kiemelkedõ király volt, akinek uralkodása idején, az ország Salamon halála óta nem ismert jólétben élt. Júda ettõl kezdve nagy hasznot húzott a társrégensség gyakorlatából:az apja ültette fiát a trónra, világossá téve, hogy õ az örökös, már jóval az öreg király halála elõtt. Uzzijjá uralkodásának utolsó évében hívta el Ézsaiás prófétát Isten a szolgálatra. Egy másik prófétával, Mikeással együtt õ volt Isten szószólója Júda királyaihoz az asszír beavatkozás idején. Sajnos Isten tanácsait a királyok a legtöbb esetben elutasították. Úgy gondolták, hogy õk Istennél jobban tudják, mit kell tenniük. Az Egyiptommal kötött szövetségben bíztak, hogy a fáraó majd megmenti õket az asszír hódítástól, de Egyiptom sosem volt elég erõs ahhoz, hogy segíteni tudjon. A megsemmisítõ asszír támadást széleskörû rombolás követte, és az ostromlott Jeruzsálem csoda által maradt meg, amikor Ezékiás király válaszolt Ézsaiás és Mikeás igehirdetésére. Ezékiás megváltoztatta apja politikáját, az asszírokkal való megbékélésre törekedett. Megfelelõ alkalom is adódott, mert II. Szargón királyt nagyon lefoglalták birodalma más részein folyó lázadások leverése. Egészen Szanhérib trónra kerüléséig, elkerülte a bajt. A 2Kir 18,7 elmondja, hogy fellázadt ellene. Manassé uralkodása megsemmisített mindent, amit Ezékiás alatt elértek. Júda szörnyû bálványimádás bûnébe esett, amelynek idején sok istenfélõ embert megöltek. A hagyomány szerint Ézsaiást is meggyilkolták, kettéfûrészelték. Néhány pap annyira elkeseredett, hogy Egyiptomba emigrált, ahol a Nílus egyik szigeten (Elephantiné) felépítettek egy másik templomot.

61

Manassé király, és fia Ámón természetesen az asszír uralkodó vazallusai, de Jósiás idejére Asszíria hatalma megtört. Õ ismét megpróbálta Júdát függetleníteni, illetve szakítva apja (Ámón) politikájával, vallási és szociális reformokat vezetett be. Jósiás uralkodásának idején Isten két másik prófétát is elhívott, hogy legyenek szószólói: Zofóniást és Jeremiást. Náhum és Habakuk is ebben az idõben szolgáltak. Mindannyian azt prófétálták, hogy hûtlensége miatt Isten Babilóniát fogja használni Júda megbüntetésére. Amikor Babilónia lerohanta Asszíriát (már a fõvárosát is elfoglalták), Nékó fáraó északra ment, hogy szövetségese segítségére siessen. Jósiás, aki Babilónia oldalán állt, szembeszállt vele (Kr. e. 609), de az egyiptomi uralkodó megölte õt. Nebukadneccar Kr. e. 605-ben, a karkemisi csatában legyõzte Nékót. Jósiás halála szimbolizálja a gyakran rejtélyes isteni szuverenitást. Isten fenntartja a jogot, hogy eltérjen saját sablonjától: a gonosz Manassé (bár késõbb megtért) hosszú életet élt, de az igaz Jósiásnak fiatalon kellett meghalnia. Az északon kialakult hatalmi vákuum tette lehetõvé, hogy az egyiptomiak rövid idõre befolyást gyakorolhattak Júda felett, és egy bábállamot hoztak létre (Jójákimot ültették a trónra). Kr.e. 605-tõl elkezdõdtek a babilóniai betörések Júda területére, és Dánielt fogságba vitték sok más figyelemre méltó zsidóval együtt. Kr. e. 597-ben Júda hûtlensége miatt Nebukadneccar babilóniai király elfoglalta Jeruzsálemet, és fogságba hurcolta vezetõ polgárait, köztük Ezékiel prófétát. A város végsõ kifosztását (Kr. e. 587) Jeremiás Júdában, Ezékiel pedig a babilóniai fogságban prófétálta meg. Edóm, Júda régi ellensége segítette a babilóniaiakat, és a zsidóknak ez a legmegalázóbb, ahogy Abdiás is leírta ezt. A királyok könyveiben bemutatott korszak egésze egy nagy kudarc. Jeroboám elszakadását bálványimádásnak tekintették Júdában, északon pedig a szövetség elleni lázadás, és a bálványimádás kezdete volt ez az idõszak. Sokatmondó, hogy A krónikák könyve szinte nem is utal az északi királyság történelmére. Ez azt mutatja, hogy Ezsdrás (a szerzõ) szemében az nem volt törvényes királyság. Az is jelentõs

62

tényezõ, hogy a fogság után az északi királyság egyetlen lakosa sem tért vissza. Jogosan fel lehet tenni a kérdést, hogy a 12 kispróféta (akik a héber Kánonban egy könyvet alkotnak) miért csak egy korlátolt idõintervallumot fednek le. A válasz, hogy Izráelnek különösen ekkor, a hitehagyás idején kellett Isten figyelmeztetéseit hallania. Három dolog jellemezte ezt az idõszakot: (1) példátlan politikai, katonai, gazdasági és társadalmi zûrzavar; (2) a vallási hûtlenség, és az eredeti mózesi szövetség nagymértékû semmibe vétele, illetve (3) a népesség, és a nemzeti határok eltolódásai, beleértve a nemzetközi helyzetben történõ hatalmas változásokat a politikai egyensúly területén. Ilyen körülmények között, újra szükség volt Isten szavára. Isten prófétákat támasztott, tehát hirdette Igéjét. A BÁLVÁNYIMÁDÁS PROBLÉMÁJA: Sajnos a bálványimádás nem csak Izráelre korlátozódott. Manassé idejében (aki Asszíria vazallusa), a bálványimádást Júdeában is nagymértékben bevezették. Az õ uralkodása alatt írta titokban Ézsaiás a próféciáit, a könyvének második részében. Manassé örökségét Jeremiás támadta. Izráel összes királya közül csak Ezékiást és Jósiást lehet feltétlenül dicsérni, míg másik hat (Ászá, Jósáfát, Jóás, Amacjá, Uzzijjá és Jótám) korlátozott dicséretet kapott. Következésképp a többiek megvetették Isten parancsolatait, és büszkén visszautasították a megtérést. Dávid és Jeroboám a kegyesség illetve az istentelenség mércéjévé váltak. Amint láttuk, ez idõ alatt két nagyobb reform történt Júdában, amelyeket Jósiás illetve Ezékiás hajtottak végre. Jósiás reformja a Manassé ideje alatt lévõ hitehagyást követte. A Második Törvénykönyv (Mózes ötödik könyve) újrafelfedezése köré összpontosul, és az õsi szövetség megújításának tekintették (2Kir 23,1-3). Azonban Jeremiás alig említi, mintha sekélyesnek gondolná, és tovább folytatja a déli királyság pusztulásáról való prófétálást. Mindkét reform, kedvezõ politikai helyzetekhez

63

köthetõ: Jósiás profitálni tudott Asszíria hanyatlásából, Ezékiás pedig a Szanhérib fenyegetõ veszedelmébõl való megszabadulásból. A hûtlen királyok viselkedése nem volt hatással a Dávid házának tett ígéretre, amely tovább adódott az egyenes ági leszármazottaknak. Ugyanezt az alapigazságot használták a hettiták a földtulajdon adományozásában. Az átírást elhalaszthatták, vagy egyénileg elveszíthették, de így is kötelezõ volt a következõ egyenes ági rokonnak átadni a föld tulajdonjogát, és nem lehetett az adott családon kívüli személyre átruházni. Mindez arra a tényre mutat, hogy a Messiásnak Dávid ágából kellett származnia. A FOGSÁG Kr.e. 597-ben kezdõdött. Jeremiás könyvének egy részét a fogságban lévõknek írja. Ezékiel egy új jövõképpel vigasztalta õket. Dániel (akit nem sorolnak a próféták közé), gyakorló államférfi volt. Isten rajta keresztül kommunikált részleteket a zsidóság jövõjével kapcsolatban, amely a Messiás visszatérésében éri el a csúcspontját. A fogságban lévõk eredetileg Babilonban telepedtek le, de a visszatérés után, néhányan (Eszter) tovább vándoroltak Perzsiába, Egyiptomba és Kis-Ázsiába. A fogság ideje alatt hangsúlyt helyeztek az írott Ige (Szentírás) tanulmányozására, és ekkor kezdõdött a rabbinikus judaizmus is. A fogságból való VISSZATÉRÉS Kr. e. 537-ben kezdõdött, Círus új politikája alatt. Sésbaccar lett az elsõ fejedelem. A második helytartó Zerubbábel, Jójákin király unokája, aki zsidó vezérré vált, és aki felélesztette a helyreállított királyság reményét. Jésúa pappal együtt õ fektette le az új Templom alapjait (Ezsd 3), de maga az építkezés Kr. e. 516-ig nem készült el Haggeus és Zakariás szolgálatainak köszönhetõen. Kr. e. 445-ben Nehémiást nevezték ki a harmadik helytartónak. Kr. e. 458-ban Ezsdrás elõször látogatott Jeruzsálembe.

64

Kr. e. 445-ben Nehémiás visszatért, hogy újjáépítse Jeruzsálem falait, és megalapítsa Izráelt, mint valós politikai egységet. Kr. e. 438-ban Ezsdrás másodszor is látogatás tett, további telepeseket hozott és vallási reformot indított el. Ekkor nyilvánosan felolvasták a Törvényt, és sokan fordultak Isten felé. Kr. e. 433-ban Nehémiás másodszor látogatott Jeruzsálembe. Ezsdrás szerkesztette meg a Szentírást abban a formában, ahogy ma ismerjük, és valószínûleg õ zárta le a Szentírás kánonját. A zsoltárok könyvét befejezték, és a Templomban megkezdõdött a Szentírás nyilvános felolvasása. A kései próféták: Sajnos, amint láttuk, Izráel bûne a próféták figyelmét nagyban igénybe vette. Mindazonáltal, az ítélet szavaiba beleszõtték Isten örökké tartó királyságának ragyogó képét, miként az kijelentést nyert már régen, az ígéretben. Csakúgy, mint elõször Izráel, Júda is megmaradt a lázadásban (inkább a bálványimádást választották). A próféták kihirdették, hogy Isten népének ismét meg kell tapasztalnia az isteni ítélet tûzpróbáját, mielõtt megmenekülnek, és végre betölthetik igazi küldetésüket. Ennek következtében az Isten által alapított nemzet akkori formáját el kellett ítélni, de ezt az ítéletet egy másik új nap, új szolga, új szövetség, és Isten újabb gyõzelme követi majd. A próféták olvasásakor fontos emlékezni a következõ tényezõkre: I. Nem jövendõmondó emberek, hanem Isten küldöttei Izráelhez, hogy visszahívják a népet az eredeti szövetséghez, amelyet velük kötött, és amitõl õk eltértek. Ha a nép nem engedelmeskedik, a büntetés, amit hirdettek, Mózes harmadik könyvében (26,14-39) és a Mózes ötödik könyvében (4,15-28; 28,15-32,42) az átkok listájában van összefoglalva: halál, betegség, aszály, ínség, vész, pusztulás, vereség, fogságba vitel, nyomor és gyalázat. Amíg az áldások, amelyek a gazdasági életükre félreérthetetlenül vonatkoznak, alapvetõen ugyan abban

65

a könyvben találhatók (mezõgazdasági bõség, élet, egészség, jólét, tisztelet és biztonság). II. Amikor a próféták a jövõrõl beszélnek, akkor azt a közeljövõrõl teszik. Valamilyen értelemben ennek így kellett lennie, hogy a próféciáik érvényt nyerjenek, hogy még a hallgatóságuk életében beteljesedjenek azok. Több hosszú távú prófécia beleszövõdik a próféták könyveibe. III. A legtöbb prófétai könyv jóslatok végeláthatatlan fonalát tartalmazza, melyeket különbözõ alkalmakkor jelentettek ki, és amelyek egy adott politikai helyzet ellen kellett, hogy megjelenjenek. Nagy segítség, ha tudjuk, mik voltak ezek a politikai körülmények. Általánosabban, hasznos, ha el tudjuk helyezni a próféták szolgálatát: Láthatjuk, hogy Isten prófétákat emelt fel Izráel történelmének négy különbözõ idõszakában, amelyek a nemzeti válságok idejével estek egybe. a) Az elsõ csoport: Illés, Elizeus, (Jónás) és Jóel, a Kr.e. 9. század prófétai voltak. Az északon kialakult válság következtében veszélyt jelentett Izráelre a Föníciából származó Baal tisztelet terjedése. b) A második csoport: Jónás, Ézsaiás, Hóseás, Ámósz és Mikeás a Kr. e. 8. század prófétai voltak, mielõtt az asszírok fogságba vitték az északi királyság lakosságát. Észak késõbb szembeszállt a Manassé bálványimádása okozta válsággal, mely Izráel nemzeti létét veszélyeztette. c) A harmadik csoport: Jeremiás, Abdiás, Náhum, Habakuk, Zofóniás, a Kr. e. 7. század végének prófétái voltak, közvetlenül egy másik válság, a babilóniai fogság elõtt. d) Ezékiel a fogság prófétája volt, amiképpen Dániel is. A fogságban lévõknek sürgõsen tudniuk kellett, hogy Isten még mindig a trónon ül, és hogy van elképzelése a jövõjükrõl. e) A negyedik csoport: Haggeus, Zakariás, Malakiás a visszatérés prófétái a Kr. e. 6. század végén és a Kr. e. 5. század elején. A krízist ekkor a lelki megfáradás okozta, amely a visszatérés nehézségeinek velejárója volt, különösképpen a Templom sikertelen újjáépítése kapcsán.

66

IV. A legtöbb prófétikus jövendölés vers formájában hangzott el. Mint minden zsidó irodalom, ezek is a paralelizmus több fajtáját tartalmazzák: szinonímák (Ézs 44,22), ellentétek (Hós 7,14) és szintézis (Abd 21). Találunk még bizonyos formákat, melyeket szintén a hallgatóság figyelemfelkeltésére, és a mondanivaló elõadására használtak. Ezek a következõk: a) A per (héberül riv): Izráel bíróság elé áll, és Isten vádolja (aki a sértett és a bíró egy személyben) a szövetségben vállalt kötelezettségeinek megszegésével. Megnevezik a vádakat, és mivel nincs enyhítõ körülmény, az ítélet a szövetség tükrében születik meg: halál, betegség, szárazság, ínség, veszedelem, pusztulás stb. Erre látunk példát az Ézs13-26; Hós 3,3-17, 4,119 részeiben. b) A jaj jövendölés (héberül oj).Ez volt az a szó, amit az izráeliek, akkor kiáltottak, amikor egy csapással vagy a halállal találkoztak, vagy temetéseken voltak. A prófétákon keresztül Isten ezt a jelképet használta, hogy az Izráelt fenyegetõ csapást megjövendöljék. A jaj jövendölések általában három részbõl álltak: a gyötrelem kihirdetése, a gyötrelem oka, és az ítélet eljövetelének jövendölése. Erre példákat a Hab 2,6-8; a Mik 2,15; és a Zof 2,5-7-ban találunk. c) A megmenekülés ígéretének jövendölése: (héberül havta). A következõ elemeket tartalmazza: tájékoztatás a jövõrõl, radikális változásra való utalás, és az áldás megemlítése. Erre példákat az Ám 9,11-15; Hós 2,16-22; 2,21-23; Ézs 45,1-7; és Jer 31,1-9-ben találunk. d) A próféta, mint Isten hírnöke: a próféciai könyvekben legelterjedtebb forma, és gyakran más próféciai beszédformával együtt, vagy annak részeként jelenik meg. Ezt szabályos megfogalmazás jelzi, amit állandósult szókapcsolatoknak (formuláknak). Úgy, mint „Ezt mondja az ÚR” vagy „így szól az ÚR” vagy „ezt az igét jelentette ki az ÚR (valami)rõl…”, vagy hasonlók. Ezeket a szabályos formulákat használták a diplomáciában és az üzleti életben is a követek az ókorban, hogy emlékeztessék hallgatóságukat arra, hogy amit mondanak,

67

azt nem õk találták ki, hanem szó szerint idézik küldõjük szavait (vö. 4Móz 20,14; 1Sám 11,9; 2Sám 11,25). Hasonlóképpen a próféták is gyakran emlékeztették hallgatóságukat, a követek beszédformáját alkalmazva arra, hogy õk csupán Isten szóvivõi, és nem független alkotói a próféciáikat közvetítõ szavaknak. A hírnöki beszéd tipikus példáit találjuk az Ézs 38,1-8; a Jer 35,1719; az Ám 1,3-2,16; és a Mal 1,2-5-ben. e) A próféta, mint színész: Mivel a szemléltetõ eszközök felerõsítik a szóbeli üzenetek hatását, és segítenek azokra emlékezni, Isten néha azt mondta a prófétáknak, hogy ne csak egyszerûen az Õ Igéjét szólják, hanem ezt az Igét szimbolikus elõadással együtt szólják, melyek látványosan megerõsítik a próféták beszédének a tartalmát. Például az Ézs 20 leírja, hogy Isten miként parancsolta Ézsaiásnak, hogy „meztelenül és saru nélkül járjon három esztendeig” (v. 3), hogy így jelképezze intõ jelét annak, hogy „úgy hajtja el az asszír király Egyiptom rabjait és Etiópia foglyait mezítelenül és saru nélkül”(v.4). Ebben az esetben Ézsaiás jelképes ítélethirdetése írta le a tényt, hogy a foglyok (mai kifejezéssel élve) csak alsónemût viselhetnek, amikor összegyûjtik õket, mielõtt elkezdik a kitelepítésük hosszú menetét. (Egyrészt, hogy megalázzák õket, másrészt, hogy ne tudjanak fegyvereket rejteni a ruházatukba.)A jelképes ítélethirdetéssel elõnyt kovácsolt abból is, hogy a héber gala szó egyaránt jelent „fogság”-ot és „mezítelen”-t is. Így e többjelentésû szó kétszeresen is megerõsítette a próféciát az izráeli hallgatóság fejében. Zakariás hasonlóképpen hirdette ki, hogy miként fogják Isten népét könyörtelen királyságok elnyomni. A 11,4,17-ben azt kérik tõle, hogy két „pásztor” (király) szerepét játssza el, a levágni való „juhok” felett (Izráel). Az olvasót mindez a jó pásztor, Jézus Krisztus várására készíti fel, aki megment, megáld, és nem használja ki népét (Zak 12,14).

68

A PRÓFÉTÁK TEOLÓGIÁJA A témák: Teológiailag a próféták a következõket hangsúlyozzák: 1. Megtérésre való hívás. Azzal járt, hogy rámutattak, a nép miként tért el a szövetségben vállalt kötelezettségeitõl. Legnagyobb és legfontosabb kötelességük, hogy szent nemzetként (Isten népe) tisztának kell maradni. Így legyen bizonyság a többi nemzetnek, és az a nép lehessen, amelybõl a Messiásnak jönnie kell. Ilyen összefüggésben az ítélettõl való megmenekülés feltétele a megtérés: az ítéletet figyelmeztetésként hirdették, nem pedig egy megváltozhatatlan tényként. Ez néhány kérdést vet fel: a) A szövetségi kötelezettségek olyan kérdéseket, mint például a társadalmi igazságosság, foglalták magukba (vö Ámósz próféta könyve). b) Tiltották a pogány népekkel való szövetségkötést, ami az idegen isteneik imádását vonták maguk után (vö. Ézsaiás próféta könyve). A szövetséget a második törvénykönyvben (Mózes ötödik könyvében) kötötték meg, egy hûbéri szerzõdés formájában. A lázadása miatt Izráel Isten elleni árulást követett el, ezért elhurcolhatták a földrõl, amelyet Isten bízott rájuk a szövetségi ígéretekkel összefüggésben. c) Az Istennel való szövetséget gyakran a házassági szövetségként tüntették fel, amelyben Izráel hûtlen volt. Házasságtörés bûnét követte el, különösen azzal, hogy más népek isteneinek parancsait követte.(A jelenések könyvében ugyanezek a hasonlatok térnek vissza.) Ez nem illett a képbe, mert Isten engedte meg, hogy büntetésként a bálványimádás bûnébe essenek. Pontosan abba a bûnbe, amelybõl Isten mentette ki (5Móz 4,19-20) õket. A kísértést különösen az északi királyságban a szinkretizmus jelentette: Istent baal-ként (a termékenység isteneként) imádták. Az Úr visszautasította ezt az istentiszteleti formát.

69

2. Másodszor az ítélet hangsúlyos. Ha visszautasítják a szövetségi feltételekhez való visszatérést, akkor az izráelieket vereség és fogság sújtja majd. Azonban itt még nincs vége a történetnek, mert végül Istené lesz az utolsó szó, és folyamatosan visszaállítja õket a helyes útra. Itt lép be az eszkatológikus elem. 3. Harmadszor Isten egyetemes uralma kerül elõtérbe. Istent az egész föld bírájaként tüntetik fel. Épp ezért, még a pogány nemzetek is, számot kell, hogy adjanak Neki. Ítélet alá esnek, mert alapvetõen semmibe veszik mai szóhasználattal élve „az emberi jogokat”: a) azért, ahogy Izráellel bánnak, és b) amiért semmibe veszik az alapvetõ erkölcsiséget. Ítélet sújtja õket rabszolga kereskedés, mértéktelen kegyetlenségük és más cselekedeteik miatt. Még akkor is, miután Isten más nemzeteket (Asszíria és Babilónia) használt Izráel megbüntetésére, azok is büntetést kaptak, mert túllõttek a célon. 4. A negyedik hangsúly eszkatológikus. Izráel és a nemzetek jövõjével kapcsolatos, mely a következõket foglalja magába: a) az ítéletet (a vereség és a pusztítás értelmében) illetve b) a szellemi – fizikai megmenekülést. 1. Az Úr napja. Az az idõ, amikor Isten, az idõk végezetével közbeavatkozik, hogy jóvátegye a rosszat. Ez magába foglalja a pogány hatalom széttörését, Izráel helyreállítását, a föld ítéletét, és Isten közvetlen rendjének visszaállítását (Isten Királyságát). Úgy tûnik, hogy ez annak az idõszaknak a végén fog bekövetkezni, amit a „nagy megpróbáltatás”-nak hívunk. Feltûnik a Messiás, aki az Egyház elé megy, hogy találkozzon vele, és tûz emészti el az Izráelben ellene felsorakozott pogány seregeket. Ezután a Messiás az Õ egyházával együtt leszáll és megítéli Izráelt. Isten haragjának napjaként is ismert mindez. Az összes látomás, melyek elõre vetítik a végsõ közbeavatkozást és az ítéletet, az Úr napjára utaló nyelvezettel íródtak. Ezek mindegyike (mint a sáskajárás, vagy késõbb Jeruzsálem pusztulása) az Úr napja kicsiben: idõszakok, mikor Isten különösképpen közbelépett ítéletben. Az Úr napjára

70

vonatkozó utalásokat legfõképpen Jóel és Abdiás próféták könyveiben találjuk. 2. A Lélek kitöltése. A nagy megpróbáltatás ideje alatt, de még az Úr napja elõtt Izráel maradéka megmenekül, és a Lélek kiöntetik (rájuk). Ami pünkösdkor elkezdõdött, egy késõbbi nap majd befejezõdik. Az ószövetségi idõkben a Lélek munkája nagyrészt a lelki ajándékokra korlátozódott. Azonban sok prófécia mutatott rá, hogy a Lélek ismét kitöltetik, amely egy új szövetséghez fog kötõdni. Olyan újfajta kapcsolat lehetõségét adja, amit az Ószövetségben nem ismertek. János mondja, hogy pünkösd napjáig nem adatott még Szentlélek, ami bizonyára túlzás. Ezzel kifejezi, hogy korábban ilyen újfajta módon nem adatott a Lélek. Az egyén és az ajándék egymás mellé rendelése helyett, ezután a Lélek az emberekben fog élni, akikben megterem majd a Lélek gyümölcse. János evangéliumában ezt a különbséget a következõ igevers jelzi: „mert nálatok lakik, sõt bennetek lesz.” (Jn 14,17b). Jer 31,33 így szól: „Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be”. Mivel ez egy prófécia, világos, hogy ilyen jellegû kapcsolat Isten és a hívõ között nem létezett az Ószövetségben. Mindez szorosan összefügg az új szövetség kötésének módjával, amelyre Jeremiás és Ezékiel is utalnak. 3.Csak Izráel maradéka menekül meg (3,5), és éli túl a nagy megpróbáltatást, hogy bemehessenek a királyságba (Jóel 3,5, Ézs 37,32, Abd 17). Az ígéret, hogy a maradék örökli a földet. Izráel az ezeréves birodalom felállítása elõtt lesz megítélve, és csak az igazak (akiknek kapcsolata Istennel a Messiásba vetett hit által rendezõdött) léphetnek be a földre (vö. Ezékiel 20). Tulajdonképpen Pál a Róm 2-ben azt mondja, hogy az igaz zsidó újjászületett (a természetes szülés elõjogokat ad, de üdvösséget nem), és Izráel egész történelmén keresztül csak a kiválasztott maradék menekült meg (Róm 11). 4. A nemzetek ítélete. Ha összefüggéseiben nézzük, ez azoknak a hadseregeknek fizikai megsemmisítését jelenti,

71

amelyek fölvonultak Izráel ellen (Jóel 4,12; Jel 14,14-16,19-20; 19,15). Az ítélet a büntetés végrehajtását jelentette. 5. A végsõ áldás. Láthatjuk, hogy egy átváltoztatott földön, a megtért emberek Istennel együtt laknak, és Isten maga él (a Fia személyében) közöttük. Jeruzsálembõl nemcsak erkölcsi és hitelvi igazságok tanításai származnak, hanem a népek ítélete is (Jóel 4, 2). Eddig soha sem tapasztalt, zavartalan béke és jólét korszaka jön majd el (Jóel 4, 18-). A jeruzsálemi templom a nemzet legfelsõbb bíróságaként szolgált. A nép ott kapott utasítást, és onnét jött a végsõ ítélet. Az ezeréves birodalomra vonatkozó látomásában (Ézs 2,2-3), Ézsaiás a Templomot nemzetközi bíróságként látta, ahol valamennyi nép megjelenik, és tanítást kap, hogy a nemzetközi viszály elcsituljon-, ami nem más, mint a legjobb szándéka az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) Közgyûlésének. Amit az ENSZ nem tud megtenni, azt eléri majd a Messiás uralma. 6. A Messiás alapvetõen Isten ügynöke arra a feladatra, hogy véghezvigye Izráelre és a világra vonatkozó tervét. Lényegében Õ volt Dávid eljövendõ nagy utóda, aki beteljesíti Isten Királyságát. Õ a JHVH által felkent király, aki az örökkévaló királyságában uralkodik majd a földön. Ugyanakkor kiválasztott ember is (az Emberfia) a kiválasztottak vonalában, aki Isten képviselõjeként ül majd Dávid trónján. Az Ószövetségben használt messiási kifejezések: Szent (héberül hasid): Zsolt 16,10 (a híved kifejezés); Hós11,9 és12; JHVH Fia vagy Elsõszülött: Zsolt 89,27-28; Hós 11.1; Sarj (héberül Cemah): Ézs 4,2-6; Jer 23,5-8; Zak 3,8; 6,9-15; Szolga (héberül Eved Jahve): Ézs 42,1-4; 49,1-7; 52,13 – 53,12; Vesszõszál (héberül Necer): Ézs 11,1; 60,21; még a Mt 2,23. Fejedelem vagy parancsoló (héberül nagid): Ézs 55,4; Dn 9,25; 11,22.

72

JÓEL PRÓFÉTA KÖNYVE: Az Úr (Jo) az Isten (El). Jóel Júdából származik, és feltehetõen Jeruzsálemben prófétált. Bár részletes ismeretekkel rendelkezik a Templomról, valószínûleg nem volt papi hivatása. Szolgálatának ideje a Kr.e. 9. századra tehetõ, Illés és Elizeus ideje után az északi királyságban. Az uralkodó királyra nincs utalás a könyvben. Lehetséges, hogy egybeesik ez az idõszak Jóás fiatal korával, amikor Jójádá pap kezelte az állam ügyeit az õ nevében (Kr. e. 835-825). Nincs utalás sem az asszírokra sem a babilóniaiakra, viszont a filiszteusokra, az egyiptomiakra, a föníciaiakra és Edómra igen. Valószínûleg azért van így, mert a ûarûari csatában Áháb és a szövetségeseitõl vereséget szenvedtek, így Asszíria nem volt abban a helyzetben, hogy Izráel vagy Júda ügyeibe beleavatkozzon. Más tudósok sokkal késõbbre, Kr. e. 400-ra datálják a könyvet. Izráel, a régi északi királyságként nem jelenik meg. A nemzet élete kisebb léptékben halad, Jeruzsálemre összpontosulva, és a királyságról nem esik szó. A közösség egész élete a Templom köré összpontosul, mint a fogságból való visszatérés napjaiban. A nyelvezete árnyaltan arám. Található utalás a fogságra, és más prófétákra való irodalmi hagyatkozás. Jóelt idézi Ámósz 1,2 (vö. Jóel 3,16) és 1,6-10 (vö. Jóel 3,4-8). Próféciáinak nyelvezete annak a bûnbánati ceremónia nyelvezetében fogalmazódott, melyet az országot fenyegetõ sáskajárás alkalmával mutattak be (ez egyike azoknak az isteni megtorlásoknak, melyeket hûtlenség esetén az 5Móz 28,38 említ): de mindez az Úr napját (1,15) megelõzõ káosznak, és az azzal járó ellenségeknek és hatalmaknak a mintája lett. A sáskajárás valójában elõképe az Izráel földjét érintõ megszállásnak, a nagy megpróbáltatás idején. Szintén Jóel próféta könyvében találkozunk azzal a próféciával, mely a Szentlélek egész Izráelre való kitöltetésével

73

(3,1-5) és a népek ítéletével (értsd pusztulásukkal) a Jósáfát völgyében (4,2) kapcsolatos. Ennek a kifejezésnek a jelentése: „az ítélet végrehajtás völgye”. A történelmi probléma megvitatása: szükséges errõl beszélni, mert a liberális teológusok Jóel próféta könyvét gyakran közvetlenül a babilóniai fogság elõtti idõre helyezik (Kr. e. 6. század). 1) Jóel nem tesz említést a szíriai megszállásról, mely Jóás (Kr. e. 850-840) késõbbi uralkodása idején történt, Az asszírokat sem említi. Az edómiak fellázadtak Júda ellen Jórám (Kr. e. 889883) napjaiban, de ismételten leigázták õket, bár a gyõzelem, Uzzijjá uralkodásáig nem volt teljes (körülbelül Kr. e. 830). 2) A filiszteusok behatolása, amit Jóel említ Jórám uralkodása idején történt (Kr. e. 889-883: lásd. 2Krón 21,10.16-17; 22,1). Ennélfogva Jóel próféta könyve feltehetõen Kr. e. 889-nél elõbb, de Kr. e. 732-nél nem késõbb íródott. 3) Ataljá bukása elõtt valószínûleg a föníciaiak nem tettek hadmûveleteket (1Kir 16,31; 2Kir 8,18; 10,1), de Jóel megjósolta bukásukat, amely Uzzijjá idején kétségkívül be is következett (Jóel 3,19) Sisák (III. Ramszesz) támadásakor, Jóás uralkodását megelõzõen (1Kir 14,25-26). 4) A könyv nem tesz említést a bálványimádásról, melyet Jórám, Uzzujjá és Ataljá idején gyakoroltak. Ehelyett az Úr helyes dicséretérõl és tiszteletérõl fest képet, melyet Jóás korai éveiben, mikor Jójádá vezetése alatt állt, gyakoroltak (2Kir 11,12.17; 12,2; 2Krón 23,16-17; 24,14). Ennélfogva Illést, Elizeus és Jóelt egy csoportba tehetjük, mint akik ugyanabban a században szolgáltak. Jóel utal a politikai helyzetre, amely alapján a déli királyság korai évtizedeire helyezhetjük õt.

74

Exegézis: 1. Az Úr napja (JOM JAHVE): Az elsõ fejezetben a sáskajárás és az aszály tragédiát hoztak maguk után, mert: a). A teljes gazdaság a mezõgazdaságtól függött. b). A templomi szertartásnak le kellett állnia. Nem tudták Istent úgy imádni, ahogy normális körülmények között tették, mert a (pogány) elgondolás szerint, Isten többé nem tudja megkapni a neki járó élelmet. A harmadik igevers elmondja azt a gondoskodást, amely alapján a nemzeti alkalmakat leírták és generációról generációra tovább adták és elbeszélték, hogy utódaik azokból tanuljanak és bölcsek legyenek (ne kövessék el ugyanazokat a hibákat). (Lásd: 5Móz 4,9; 6,6-7; 11,8; Zsolt 78,5.) Az Úr napja kifejezéssel elõször találkozunk: A kifejezés arra utal, hogy Isten drámai módon fog beavatkozni a történelembe. Ez nemcsak Izráel ellenségeinek pusztulását jelenti, hanem Izráel megrostálását is: az istenteleneket kiirtják, és csak az istenfélõk öröklik a királyságot. Jóel a sáskajárást az Úr napja elõképének látja, kicsiben. A sáskajárást Isten küldte, melyre Jóel helyénvaló választ vár, vagyis a nemzet megtérését. A népet ezért hívja a Templomhoz megtérésre, és Istenhez való könyörgésre, hogy vége legyen a csapásnak. Ilyenkor azt az istentiszteleti liturgiát kellett alkalmazni, amit általában a nemzet megtámadásakor gyakoroltak, és amely a Zsolt 44, 74, és 80-ban található. Az 1Kir 8,36-37-ban leírt rendelkezés is emlékeztet arra, hogy ilyen körülmények között, mit kell tenni. . 2. A Szövetség és a Föld: A népet felszólította, hogy forduljon vissza az Úrhoz. A felszólítás jelzi, hogy a szövetségtõl eltért a nép. Sok vita van arról, hogy az Újszövetségben szereplõ szót „visszatérés”-nek, vagy „megtérésnek” kell-e fordítani. Úgy tûnik, hogy a „visszatérés” különösképpen alkalmazható a zsidósággal összefüggésben (ahol a szövetségkötésnek szerepe van), míg a „megtérést” a pogányokkal (mert az õ esetükben nincs szövetségrõl szó). Az apostolok cselekedeteiben Péter

75

igehirdetése zsidókhoz szólt, ezért a „térjetek vissza”fordítás használata indokolt. A szövetség háromoldalú: Isten, az Õ népe, és az ország (2,18; 1,2,14; 2,1). Isten ajándéka a föld, barométerként jelezte a nép lelki állapotát. A közösség, és az engedelmesség idején termékeny, de terméketlen és élettelen a hûtlenség idején. Ennek fordítottja is igaz: ha az ország felvirágzott, az a lelki helyreállás jele lett. A sáskajárás egyike volt az 5Móz 28,38-ban felsorolt csapásoknak, amelyek a szövetséghez való hûtlenség következményei. 3. A Lélek ajándéka: Jóel 3,1-5: Izráel megtérésére utal, és a Lélekkel való felruházására, mely felkészíti arra a szolgálatra, amit az ezeréves uralom ideje alatt kell végeznie. Ezáltal a zsidók lesznek a kinyilatkoztatás hírvivõi minden néphez. A hangsúly nem annyira az ajándékok eksztatikus jellegén, hanem inkább Isten igaz ismeretén (2,27), és ennek az ismeretnek a megosztásával járó erõn van (4Móz 12,6-8). Fontos, hogy ez az esemény az Úr napja (értsd: a végsõ katasztrófa) elõtt történik, de háborús idõben, politikai káosz idején. Az ítélet képe a háború terrorjára utal: vérontás, erõszak és füstoszlopok (szó szerint gombafelhõk) emelkednek fel a leégett városokból. Úgy tûnik, hogy soha nem látott háborúk sorozata elõzi meg az Úr napját. A „vér” a hold vörös színére emlékeztet, a füst pedig kitörõ vulkánokból jöhet, a tûz pedig a villámlásból (zivatarok), melyek gyakran kísérõi a földrengéseknek. A nemzetek pusztulása, és Izráel megmenekülése Izráel népét arra tanítja majd, hogy az Úr az Istenük, és majd a megtérésben visszatérnek Hozzá. Pál azt állítja, hogy amikor a pogányok teljes számban összegyûlnek, Izráel egésze megmenekül. Ez Izráel megtérését az idõk legvégére helyezi, és feltételezi az Egyház jelenlétét a földön egészen eddig a pillanatig. Mindez az általában, a „megpróbáltatásnak” nevezett idõ végén következik be.

76

Jóel 4,13 segít abban, hogy miként értelmezzük a Jel 14,1416 és19,15 verseket. 4. Maradék: (héberül sëridim = túlélõk): Jóel 3,5 elmondja nekünk, hogy csak a maradék menekül meg, és él Istennel a Sion hegyén (vagyis örökli a földet). Következésképpen Illést, Elizeust és Jóelt egy csoportba sorolhatjuk, mint akik ugyanabban a században szolgáltak. A politikai helyzet, amelyre Jóel utal, a déli királyság korai évtizedeire helyezi õt. ELSÕ KORSZAK: Az északi királyság bukását közvetlenül megelõzõ prófécia. A korszakot beárnyékolta Asszíria nagyhatalmi törekvése és felemelkedése. Kr. e. 722-ben az északi királyság lakosságát elhurcolták, Szanhérib pedig megtámadta Júdát. A királyság alapítása óta a próféciai szolgálat szinte teljesen intézményesített lett. Emlékeztette Izráelt a szövetséggel járó kötelezettségekre (különösen a társadalmi rend szempontjából), és figyelmeztette a népet: az ország szétesik, ha eltérnek ezektõl. Az ilyen figyelmeztetések kiemelten szükségessé váltak, amikor az asszír befolyás hatására, társadalomi nyomás alakult ki a pogány irányultság felé. Különösen Púl (III. Tiglat Pileszer) uralkodása idején, amikor az asszír hadsereg világhódító útra indult. A zsidóknak az asszírokkal kötött bármely szövetsége, az Úr mellett, az õ isteneik elfogadásával is együtt járt. A helyzethelyes megítéléséhez, amelybe Izráel került, meg kell értenünk Palesztina földrajzi fekvését. Az Afrikát (Egyiptom) és Ázsiát (Asszíria, Babilónia) összekötõ földnyúlvány, Palesztinához tartozott. Amikor a fenti birodalmak bármelyike terjeszkedett, Izráelt ellenõrzése alá kellett vonnia, hogy ütközõállamként használja. Izráel jóléte mindig a szomszédos nagyhatalmak erejétõl függött. Amikor ezeknek az államoknak valamelyike meggyengült, mindig nagy kísértés volt Izráel számára, hogy szövetségre lépve más országokkal fellázadjon az éppen

77

uralkodó nagyhatalom ellen. A más országokkal kötött szövetségek egyben azt is jelentették, hogy szövetségesük vallásával is kompromisszumot kötöttek, és nemcsak Izráel Istenére hagyatkoztak. A próféciáknak egy új tulajdonsága jelent meg: a vallási intézmény támadása. A próféták helytelenítették a külsõ rituálékban való elmélyülést, és sürgették a szívbõl és lélekbõl fakadó hitet (Hós 6,6; Mik 6, 7-8). Az újszerû hangnem célja a nemzet megtartása, amikor a népet fogságba taszították, illetve hogy a nemzet vallását megõrizzék, még a Templom hiányában is. Egy másikszempont is felmerült: a fogságtól és az elhurcoltatástól való félelem, amely az asszír és a babilóniai birodalmak megerõsödésébõl fakadt. Korábban a törvény megszegésének büntetése egy király trónfosztása, aszály, az ellenség sikeres támadása, valamennyi földterület elvesztése volt, de Istenre mindig számítani lehetett, hogy a halálos veszélybõl megmentse a népet (vö. Bírák könyve). Most a királyság teljes megsemmisülése fenyegetett. Az országot, amit Isten ajándékozott nekik, elvehették tõlük. 1. ÁMÓSZ PRÓFÉTA KÖNYVE. Ámósz (terhet vivõ) akkor tûnik fel, mikor Izráelt még nem fenyegette veszély. II. Jeroboám idejében (Kr. e. 786-746) Izráel (az északi királyság) a Dávid alatt ismert jólétben élt, de abba a csapdába esett, hogy ennek saját maga vessen véget, mert nem tisztelte a szövetség feltételeit az Isten által meghatározott társadalmi rend fenntartásában. Például egy társadalmi csoport nem uralkodhatott a másikon. Ezzel szemben, Izráelben a gazdag elõkelõk a szegényeken és az elnyomott embereken uralkodtak. Ámószt, aki Tekóából, a júdeai puszta szélérõl származott, ahol pásztor volt, Isten küldte, hogy az északi királyságnak adja át üzenetét. Valószínû, hogy a juhaitól származó különleges

78

gyapjút az északon élõ gazdagok szerették, ezért járt kereskedni oda. A látogatásai során természetesen észrevette a társadalmi igazságtalanságokat, és a felületes, formális vallásgyakorlást, ami akkor jellemzõ volt. Beszédeiben, melyek magukba foglalták Isten imádását, bátran támadta a korrupciót, és a törvényes jogok általános semmibe vételét. Felszólalásai olyan hevesek voltak, hogy kiprovokálták az északi királyság uralkodójának és a Bételben lévõ papok haragját. Õk úgy gondolták, hogy megjegyzései nem helytállók, mert szerintük a világ legjobb helyén éltek. Bételben, ahol az utolsó igehirdetéseit mondta el, az Új Esztendõ (õsz) ünnepén fogták el és vitték fogságba. Ámósznak nagyon rövid ideje maradt arra, hogy próféciáit hirdesse, és a prófécia iskolák intézményével a kapcsolata felületes volt (7,14). Próféciái a bölcsességirodalomhoz tartoznak, és tele vannak irodalmi képes beszéddel, úgy, mint a bírósági ítélethirdetés, temetési gyászének és történelmi hõsköltemény. Könyvét a jövõ képével zárja, amikor Izráel visszatér Istenhez. Visszaadja országukat: a megtért emberek egy átalakított földön fognak élnek (9,11-15). Bár saját generációját tekintve próféciái pesszimisták, de Izráel jövõjét illetõen optimista. Elõbb vagy utóbb Isten célja Izráel választásán keresztül fog érvényre jutni. Próféciáinak másik jellegzetessége az egyetemesség. Az elsõ fejezetben a népeket elítélik, elsõsorban nem az Izráel elleni gyûlölködésük, hanem vétkeik miatt. Ily módon Isten az egész föld bírájaként jelenik meg. Minden népnek számot kell adnia Neki (Móáb, Tírusz és a filiszteusok az elsõ fejezetben, lásd még 9,7-ben). Ámósz próféciái egy növekvõ intenzitás mintáját követi: az oroszlán üvöltései (elõször más nemzetek ellen) fokozatosan közelednek, végül a vadállat ráveti magát Izráelre. Izráel, pontosan azért, mert Isten választottja, ítélet alá kell, hogy essen. Nem csupán azért, mert megszegte a szövetséget a társadalmi igazságtalansággal, hanem vétkei súlyosabbak, mint a szomszéd népeké (2,6-16).

79

A látomások ugyanezt a mintát követik: az elején Isten még kész megbocsátani (7,3), még meg tudja állítani az ítéletet (v. 6), ami aztán fokozatosan lehetetlenné válik, és nem bocsáthat meg többé (v. 8). Az ítélet közel van (8,2), elérkezik és totális (9,1-4), de a megmenekülés esélye megmarad a kevés maradék számára. Nem mindenki vész el. Az Ámósz 9,1-15 arról beszél, hogy Isten birtokba veszi Edón maradékát, mely valószínûleg arra utal, hogy a hívõ maradék beolttatik Isten népe részeként. Jegyzetek: 1) 4,15: József maradéka*: a maradékról szóló tanítás kiemelkedõ a prófétáknál (Ézs11,11; Mik 2,12; 4,7). * Eszerint lesz egy kevés megmenekült, hûséges ember, akikben sok ószövetségi prófécia beteljesül majd. 2) 7,7: A függõón: a függõón használata Izráel magaviseletének megpróbálását szimbolizálja (2Sám 8,2; 2Kir 21,13). Más összefüggésben az ítélet vagy a helyreállás elõjeleként is lehet értelmezni. 2. HÓSEÁS PRÓFÉTA KÖNYVE (Hosheja: Isten a megmentõ) Ámósz és Ézsaiás kortársa, de próféciai szolgálata egészen az (Efraim vagy Izráel néven ismert) északi királyság utolsó éveibe nyúlt vissza. Északi származású, nem úgy, mint a fent említett másik két próféta. Feltehetõ, hogy Hóseás kegyetlen halált halt Izráel utolsó napjaiban, még Szamária, a fõváros bukása elõtt. A könyv valószínûleg néhány odaszánt tanítványának féltve õrzött emlékét mutatja be (az elsõ fejezet E/ 3. személyû igealakja E/1. személyûre vált, a harmadik fejezetben). Hóseás ugyanazokat a bûnöket leplezi le, mint Ámósz, külön kiemelve a vallási korrupciót (szinkretizmus). Az istentiszteletet annyira beszennyezte a kánaáni gyakorlat, hogy az Urat gyakorlatilag nem lehetett megkülönböztetni Baaltól. Istent Baalként imádták, mintha a termékenység istene lenne, és akinek nincsenek erkölcsi elvárásai a népétõl, csak kultikusak. Ámósz óta a dolgok rosszabbá váltak. Bekövetkezett a

80

társadalmi összeomlás, és Asszírianyomasztó árnyékot vetett a halálra ítélt országra. A nemzet vezetõi mindebbõl alaposan kivették részüket. A papok rablóbandaként tevékenykedtek, mivel bûnök elkövetésére bátorították a népet, hogy ezekért vétekáldozatokkal nekik fizessenek az emberek. A kulcsszó, amire Hóseás próféciái épülnek a HESZED. Jelentése: szövetségi hûség, amely nem csupán Istenre, hanem a szövetségben résztvevõ nép tagjaira is vonatkozik. Hóseás közvetlenül is átélte ezt a hûtlenséget. Feleségül kellett vennie egy olyan nõt, akirõl tudta, hogy késõbb hûtlen lesz hozzá. Az asszony lecseréli Hóseást egy szeretõre, aki késõbb elhagyja õt. Hóseás nem válik el az asszonytól (az 5Móz 24,1-4 alapján nem vehette újra feleségül). Amikor visszavásárolja, sérült áru árát (fél árat – 2Móz 21,32) fizet érte (Hós 3, 2). Mindez Izráel történetét példázza. Miután megesküdtek arra, hogy az Úr törvényéhez hûségesek lesznek, Izráel Baallal, és más kánaáni istenségekkel paráználkodott egészen addig, amíg Isten átmenetileg el nem utasította õket (a fogságban). Ezek után a megalázott Izráel visszakapta Isten jóindulatát, és visszatért Júda földjére. Maga a folyamat már a pusztai vándorlás idején, Baal-Peórnál elkezdõdött (9, 10; 4Móz 25). Valószínûleg Józsué után rosszabb lett a helyzet. A folyamat elsõ lépése, hogy helyi istenségeket tiszteltek, JHWH helyett. Késõbb JHWH-t úgy imádták, mintha Baal (termékenységi istenség) lenne. Valószínûleg Sámuel és a munkatársai akadályozták meg ezt a vallási degenerációt. Saul és Dávid által adott nevekbõl is látható (Esbaal Saul fia, Mirebbaal Saul unokája; Beeljádá Dávid fia. Egy Baal-Perácim nevû helység is említenek, ahol a Baal JHWH-t kellett, hogy jelentse), hogy ebben milyen messzire mentek. A késõbbi kéziratok ugyan átírták ezeket a neveket, hogy a Baal nevet elkerüljék, de a Krónikákban felsorolt, kevésbé olvasott nemzetségtáblázatokban megtaláljuk azokat. Amikor kettészakadt a királyság, a kánaániak befolyása az északi királyságban megerõsödött, különösen akkor, amikor kísérletet

81

tettek a tíruszi Baal istenség, Melkart tiszteletének bevezetésére. Bár Illés és Elizeus szolgálatai mindezt ellenõrzésük alatt tartották, világosan látszik, hogy az északi királyságban a vallást erõsen befolyásolta a kánaániak vallása (Tíruszon keresztül). Ennek következménye, hogy JHWH-tõl azt várták, hogy elsõsorban az áldozatokkal törõdjön (értsd a rituáléval) és ne az életvitellel. De a prófétáknak a saját koncepció szerinti istenimádás hamis isten imádását jelentette. A nép sohasem tett különbséget a helyi baal istenség imádása és JHWH között. Ennek az lett az eredménye, hogy JHWH-nak feleséget kellett biztosítani, és az istenimádat része lett a kultikus prostitúció az oltárokon, amelyet azért hoztak létre, hogy a föld termékenységét varázslással fokozzák. Elemzés: Izráel bûnének a természete. 1. Mindennemû etika és moralitás hiánya Izráelben: papok (4,8; 6,9), a királyi udvar tagjai és a király (5,1; 7,3) voltak a fõkolomposok között. 2. Az igaz vallás megrontása, ami különösen a borjú alakokban (8,5a; 10,5a) és JHWH baal-ként való elgondolásában mutatkozott meg. 3. Az Úrba vetett bizalom hiánya, amely tükrözõdött Izráel külpolitikájában (5,13; 7,11; 8,9; 12,1; 14,5). A külföldi segítség keresése magával hozta az idegen istenek segítségének keresését is. 4. Igazából már magának az északi királyságnak a létezése is bûnt jelentett Hóseás számára (8,4; 3,11). Jeruzsálemben mindig mélyen nehezteltek Dávid leszármazottaira (12,2a). 5. Hóseás panaszának középpontjában a szövetségi hûség hiánya állt (héberül heszed: 6,4; 6,6), Isten és az Izráel fiai irányában (4,1; 12,6; 10,12). 6. A papokra ítélet várt, mert megvetették a rájuk bízott Tórát (4,6). Ahelyett, hogy a nép romlottságát visszaszorították volna, üdvözölték azt, mert a vétekáldozatokat nekik fizették (4,8. lásd

82

még 2Krón 5,21és Róm 8,3). A papoknak bíróként kellett volna viselkedniük, ehelyett rablóbanda vezetõiként éltek (6,9). 7. Hóseás a felszínes megtérésük miatt is panaszkodott (6,13 – Izráel Júda elleni támadására utal). 8. Izráel felszínes ismerete Istenrõl. Az Ószövetségben ismerni valakit azt jelentette, hogy az illetõvel szoros kapcsolatot ápoltak; Izráelnek erõsebben kellett volna vágynia az Istennel való közösségre. Történelmi háttér: Csakúgy, mint Ámósz, Hóseás is II. Jeroboám uralkodása idején prófétált, amit külsõ jólét és belsõ korrupció egyaránt jellemzett. Valamiféle vallás létezett, de a szegényeket elnyomták (a heszed-et megtagadták). II Jeroboám halála után az Asszír Birodalom terjeszkedési politikájának következményeként III. Tiglat-Pileszer lett az uralkodó. Elõször Damaszkusz, majd egy évtizeddel késõbb az északi királyság is az asszírok kezére jutott. A lakosságot Asszíriába hurcolták, és más, legyõzött népcsoportokkal telepítették be Izráelt, létrehozva egy kevert nemzetet, akiket késõbb szamaritánusokként ismerünk. Ámósz és Hóseás az északi királyság (Izráel) utolsó esztendeiben prófétáltak, csakúgy, mint Jeremiás, aki Júda történelmének utolsó óráiban prófétált. Hóseás fõként Kr.e.750-725 között szolgált, egészen Ezékiel uralkodásának idejéig (Kr.e. 715). Megjósolta a fenyegetõ fogságot, de a végleges helyreállást várta, mikor a csalódás által megszelídült nép ismét elismeri az Úr kizárólagos jogait (3,5). Lényeges, hogy Pál idézi Hóseást (2,23; 1,10) a rómaiakhoz írt levelében (Róm 9,25), és tovább megy addig a látomásig, mikor egy nap üdvözülni fog egész Izráel (Róm 11,26). 3. JÓNÁS PRÓFÉTA KÖNYVE (Jóna: galamb), eltér a többi próféta könyvétõl, mert önéletrajzi jellegû. Jónás életérõl szól, de szinte semmit sem említ az általa elmondott üzenet tartalmáról. Jónás ugyanaz a személy, akirõl a 2Kir14,26-27-ben

83

olvashatunk. A galileai Gat-Héferbõl származik, és II. Jeroboám uralkodása idején élt (a Kr.e. 8. század elsõ felében). Éppen ezért különösen nehéz lehetett számára hazája ellenségeinek (az asszíroknak) üdvösségégét megjövendölni. A Közel-Kelet népei közül kegyetlenségükkel kitûnõ asszírok fõvárosának, Ninivének a bukása, megmagyarázza Náhum heves diadalmámorát. Jónás próféta könyve egyszerû tanköltemény, amely keményen kritizálta az Izráel köreiben akkor egyértelmûen jelen lévõ nacionalista irányzatot. Izráel azt gondolta, hogy Isten üdvösségének monopóliuma egyedül az övé. Meg kellett tanulnia, hogy Isten a többi nemzettel is törõdik – Õ egy misszionárius Isten. A pogányok üdvössége nem új elem Isten tervében. Már hosszú ideje, Melkisédek óta, Egyiptomból, Jetrótól, Ráhábtól, Ruth-tól, és más hasonló idegenektõl származó embereket mentett meg. Isten ezúttal Ninivének irgalmazott. A zsidóknak meg kellett tanulniuk: Isten Asszíria fölött állt, és a saját céljaira használta fel ezt a népet, hogy észre térítse saját népét. Amikor Asszíria legyõzte Izráelt, és durván feldarabolta Júdát (csak Jeruzsálem maradt meg egy csoda által, lásd Ézs 1,9), a nép természetes reakciója volt, hogy Asszíria „gyõztes isteneit” imádja, miként Áház és Manassé tették (2Kir 16,10-16; 21,3). Jónásnak (és Izráelnek) meg kellett tanulnia: Isten minden nép felett áll, Õ uralkodik a tengeren (Tiámat) és a tengeri szörnyön, a leviatán (cet) is. A kánaáni mitológiában mindkettõ a megfékezhetetlen káoszt jelképezi. Jónás jelképezi azt a személyt is, akinek térdet kell hajtania Isten szuverenitása elõtt: nem tud menekülni hívása elõl. A Jónással történt eseményeket, a Messiással történõ eseményekként is értékelhetjük (Mt 12,40; Lk 11,30). A feltámadás egyfajta megjövendölése ez. A könyv Isten akaratából íródott így, hogy késõbb felismerhetõ legyen az, aminek késõbb a Messiással kellett történnie. Más szavakkal, ez az egyik oka, hogy Isten megíratatta ezt a könyvet. A korai

84

keresztények, akik titkosírással kommunikáltak egymással, gyakran festették le a Jónást kihányó cethalat, amely Jézus feltámadását jelképezte. Kritikus problémák: 1) Néhányan állítják, hogy a könyv csak egy példabeszéd, amely azzal a célzattal íródott, hogy bemutassa Isten szuverenitását és missziós szívét. A vita fõ tényezõje Jézus hozzáállása a történethez, mert Õ történelmi tényként kezeli azt. Vannak, akik a vitában a kenószisz elméletet hívják segítségül, mely szerint Jézus csak egy ember volt, a saját korában. Ezzel szemben megállapíthatjuk, hogy Jézus telve volt Szentlélekkel, és számára nem jelentett problémát, különbséget tenni egy történelemi tény, egy példázat vagy egy allegória között. 2) Vannak kritikusok, akik annak a valószínûtlenségét célozzák meg, hogy Jónás zsoltárt énekelt egy cethal gyomrában! De mivel Jónás próféta volt, erõs kötõdése lehetett a szentélyhez, ahol zsoltárokat rakhatott össze az istentisztelet résztvevõi számára. Reakciója egy olyan ember természetes reakciója, aki éppen csodálatosan megmenekült a vízbe fulladástól. Ráadásul tudta, hogy a hal, ami lenyelte, nem hétköznapi hal volt. Miután elmondta próféciáját, Jónás abban a reménykedett, hogy a niniveiek nem fognak megtérni. A könyv végén, Jónás depressziójának okai: 1) Mindennek az ellenkezõje történt, amit Istentõl várt (büntesse, és ne mentse meg Asszíriát). 2) Isten megkímélte Izráel legveszélyesebb ellenségét. 3) Prófétaként az õ hírnevét tönkretette. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor kiszáradt a növény, és a hõguta miatt halál fenyegette Jónást. Történelmi háttér: Amint már láttuk, a könyv eseményei II. Jeroboám uralkodása idején történhettek, valamikor Kr. e 780 és 750 között. Az elõzõ évszázadban Asszíria fenyegetést jelentett, ami mostanra alábbhagyott, de még mindig számolni kellett a

85

birodalom erejével. Ninive akkor még nem vált az Asszír Birodalom fõvárosává, hanem Kala, a régi városállam egy része volt a fõváros Kr. e 880 és 701 között. Ninivét egy nagyvárosi agglomerációval rendelkezõ városállamnak kell elképzelnünk. Az asszír feljegyzések két nagy járvány pusztításáról számolnak be Kr. e. 765-ben és 759-ben, és egy teljes napfogyatkozásról Kr. e. 763-ban. Mindezek az események felkészíthették az embereket Jónás üzenetére. Azt is feljegyezték, hogy Szemiramisz királynõ és fia, III. Adad-nirári társuralkodása idején egy rövid ideig érezhetõ volt az egyistenhit felé való odafordulás. 4. ÉZSAIÁS PRÓFÉTA KÖNYVE (Jesájáhu: Isten az üdvösség vagy Isten a segítség). Ézsaiásnak nagyon hosszú szolgálata volt az asszír hódítások idején. Asszíra az északi királyságot bekebelezte, Júdát pedig vazallus állammá tette. Mivel bejáratos lehetett a királyi udvarba (Áház király tudta Ézsaiás fiának, Seárjásubnak nevét Ézs 7,3) magas társadalmi rangjának kellett lennie. A zsidó hagyomány szerint apja, Ámóc, Amacjá, Uzzijjá apjának testvére. Az apokrif hagyomány szerint Ézsaiást kettéfûrészelték az üldöztetés idején, Manassé uralkodása alatt. Ézsaiásról elmondható, hogy korszakának meghatározó alakja: királyok konzultáltak vele, féltek tõle, szabadon bejárhatott a királyi udvarba, és közelrõl követhette a nemzetközi politikai eseményeket. Könyve tükrözi szolgálatának különbözõ állomásait, bár próféciái nem követnek szigorú idõrendi sorrendet. Az 1.-12. fejezetek, amelybe beletartoznak az önéletrajzi adatokat leíró 6.-8. fejezetek is, a szolgálata kezdetétõl (Szíria és Izráel közti háborútól, Kr.e. 734) keltezhetõk. A 28.-33. fejezetek pedig Kr.e. 701-be vezetnek minket, amikor Szanhérib hadjáratot indított Jeruzsálem ellen. A 13.-23. fejezetekben találhatjuk a nemzetek elleni próféciákat, a 24.-27. fejezetekben Ézsaiás kisebb fajta apokalipszisét. Elõdeihez hasonlóan Ézsaiás is különbözõ irodalmi eszközöket használt, mint vádolás, siránkozás, példázatok (héberül mashalim), hogy érthetõvé tegye üzenetét a szövetség

86

megszegéséért járó büntetésrõl, a nagy jelentõségû történelmi fejlesztések tükrében a hitrõl, és a bizonyosságról, hogy Isten céljai végül gyõzedelmeskedi fognak. A nép és vezetõk ismételt hûtlensége nem akadályozhatja meg a katasztrófát. A szõlõrõl szóló példázat (5. fejezet), melyet más írók is átvettek, az egyik legdrámaiabb kifejezése ennek. Júdában nyilvánvalóan sokan összekeverték a királyi teológiát a Dávidnak adott feltétel nélküli ígéretekkel, amelyeket önkényes felhatalmazásként használtak. Bármit is tett a nép, jót vagy rosszat, ez utóbbival magyarázták. A nép hibásan feltételezte, hogy Isten sohasem fog ítélkezni a Sionon. Éppen ezért azt gondolták, hogy Isten hozzájuk „ragadt” jóban és rosszban egyaránt. Ézsaiás a 6,11-12-ben ellentmond ennek, ami hitszegésnek hangzott, de valójában az igazságot jelentette ki. A nemzet vezetõinek kiemelt felelõssége volt, hogy a nép hûségesen megtartsa a szövetséget, ezért külön ítélet alá esnek majd (Ézs 1,21-; 3,1-7, 22,15). Asszíria megnövekedett hatalmával szemben a zsidók politikai szövetségekkel és a hadsereg fejlesztésével próbáltak kitérni. A próféta emlékezteti õket, hogy a történelmük végiggondolása által elegendõ hitet meríthetnek ahhoz, hogy a körülöttük élõ nemzetek példáját ne kövessék. Nem a katasztrófa lesz Isten utolsó szava. Ézsaiás biztos abban, hogy beteljesednek a Dávidnak adott ígéretek arról, hogy uralkodóházának sohasem lesz vége, és hogy a Sion sérthetetlen (amit Szanhérib támadásától való megmenekülés külön megerõsített). Annak ellenére, hogy pillanatnyilag méltatlan utódok kerültek a trónra, a királyi vonalban elérkezik majd egy tökéletes fejedelem, aki gyõz a hûséges maradék által, és igazságban, békében, bölcsen uralkodik (9,1-6 és11,1-10). Addig is a legfontosabb, hogy a nemzet felismerje: Isten a céljait valósítja meg (28,23-29), kétségkívül olyan módon, amit nehéz megérteni, de ez felel meg saját elvárásainak. Történelmi háttér: II.Jeroboám és Uzzijjá uralkodásának idején Asszíria meggyengült. Késõbb, egy ambiciózus hadvezér, aki felvette a III. Tiglat-Pileszer nevet, megreformálta az asszír

87

hadsereget, amivel az agresszió és terjeszkedés új korszaka kezdõdött. Ennek csúcspontja Egyiptom legyõzése, vége pedig Ninive pusztulása volt. Így Asszíria domináns hatalom maradt, folyamatosan fenyegetve Izráelt és Júdát. Kr.e. 738-ra a damaszkuszi Recín, a tíruszi Hírám és az izráeli Menahém Asszíria vazallusai lettek. Amikor Kr. e. 735-ben Menahám meghalt, Szíria és Izráel együtttámadták meg Júdát, hogy asszírellenes szövetségre kényszerítsék. Ézsaiás erõfeszítései ellenére, Áház segítséget kért Asszíriától. Az asszírok elfoglalták a filiszteusok városait és Damaszkuszt. Izráelnek a fennmaradás érdekében föl kellett adnia Transzjordániát és Galileát. A lakosságot fogságba taszították, és a júdai Áház asszír alattvaló lett. Egyiptom erõsödése felbátorította Izráelt, hogy lázadjon. V. Salmaneszer, III. Tiglat-Pileszer utóda ellen. Következménye az lett, hogy Szargón elfoglalta Szamáriát, lakosságát pedig elhurcolta. Egyiptom segítségnyújtása Ezékiást is csábította. Úgy döntött, hogy õ is fellázad. Asszíria válaszlépésként Ezékiás szövetségeseit, a filiszteusokat támadta meg. Meródak-Baladán követeinek látogatását erre az idõre tehetjük, ami Izráel és Babilónia közti szövetség kezdetét jelentette. Közben Asszíriában Szargónt Szanhérib követte a trónon, de akkorra már az egész birodalom területén lázadások törtek ki. Négy év elteltével Szanhérib legyõzte az egyiptomi hadsereget, és Ezékiásnak, Egyiptom szövetségesének pedig súlyos büntetést kellett fizetnie (2Kir 18,13-16). Szanhérib nem tartotta be adott szavát, és megszállta seregével Jeruzsálem környékét, de Ezékiás visszautasította õt. Az asszír uralkodó fenyegetõ levelet írt, de csapatait járvány tizedelte, így vissza kellett vonulnia. Ezékiás továbbra is alattvalója maradt. Lehetséges, hogy tíz évvel késõbb Szanhérib újabb támadást intézett Jeruzsálem ellen, de ezt nem tudjuk biztosan. Izráel, II. Jeroboám halálát követõen hanyatlásnak indult (egymást követték a királyok a trónon, közülük sokan

88

orvgyilkosság áldozatai lettek), és Kr. e. 722-ben Asszíriába hurcolják az északi királyság lakosságát. Ugyanekkor Júdában Áház király a pogány Asszíriától várt segítséget a szíriai szövetség ellen. Mikeás és Ézsaiás tiltakoztak. Kr. e. 626-ban Áházt Ezékiás váltotta a trónon, aki vallási reformot indított el, amely a bálványimádás eltörléséhez vezetett. Ézsaiás lett az uralkodó személyes tanácsadója, és arra figyelmeztette õt, hogy Júda védelmének érdekében, ne kössön szövetséget Egyiptommal, Asszíria ellen. Egyiptom széthullott Szanhérib hadseregének támadása következtében, és csak Isten közbeavatkozása mentette meg Júdát egy hasonló összeomlástól. Ezékiást Manassé követte, aki istentelen királyként ismét bevezette a bálványimádást, hogy megbékítse Asszíriát. Manassé politikája komoly kihívást jelentett az igaz hit és Isten tekintélyével szemben. Isten ismét bebizonyította felsõbbségét a bálványok fölött, azáltal, hogy megmutatta: Õ a történelem ura, nem pedig a bálványok. Egy jövendölõ próféciával tette mindezt: egy-két évszázaddal az esemény megtörténte elõtt, kihirdette a hitehagyott Júda, és az Istennek ellenszegülõ Babilónia ítéletét. Ez a magyarázata annak, hogy a földrajzi vonatkozások annyira határozatlanok: sem Palesztinának, sem Asszíriának nem felelnek meg az adatok. Bár Manassé uralkodása idején adattak ezek a próféciák (az idõs Ézsaiás jegyezte fel azokat), mégis azzal a céllal íródtak, hogy a jövõben, a babilóniai fogságban lévõket vigasztalják, és ne adják fel a reményt. A kor legnagyobb problémája, hogy Izráel más népekkel bûnös szövetségeket kötött, amelyhez még hozzáadódott az Istenbe vetett hit hiánya. Pedig Õ kellett volna, hogy legyen a védelmezõjük. Exegézis: 1,27: Sion ítélettel váltatik meg, megtérõi igazság által.

89

Az igaz szó jelentése: egyenesnek lenni, alkalmazkodni ahhoz, ami igaz. Igazgatni azt is jelenti, hogy helyrehozni, helyes kapcsolatba tenni = megmenteni. Ennélfogva az igazság Isten üdvösségének az útját is mutatja. Megtartást és gyõzelem adását is jelenti. Mindez a jelentésforma elõfordul az Újszövetségben is, és az Ézsaiás könyvében használt jelentésekkel összevetve kell nézni azokat. 6,1-13: Ézsaiás elhívása. Bár a 6. fejezetben van lejegyezve az esemény, Ézsaiás szolgálatának kezdetére utal (tehát nem idõrendi sorrendben íródott). Ahogy Ézsaiás látta a népet egyre inkább makacsabbá és keményebbé válni, úgy értette meg saját feladatának összefüggéseit. Ézsaiás valószínûleg a Templomban tartózkodott a nagy õszi ünnep alkalmával, ahol Isten korlátlan hatalmát ünnepelte. Ott láthatta a leprában haldokló Uzzijjá királyt, aki számára a nép bûnét jelképezte. A szeráfok Isten imádása megértette vele, hogy a nép bûnös módon imádja az Istent (tisztátalan ajkak). A nép tudta, hogy Isten szent (elválasztott), de csupán fizikai értelemben értette ezt meg. Isten szentségének hangsúlyozása végigkíséri Ézsaiás próféta könyvét, különösen az „Izráel Szentje” kifejezésben, ami 25-ször fordul elõ (13-szor a könyv második felében). Isten nem csupán szent, hanem azt akarja, hogy Izráel is tükrözze az Õ szent jellemét. Ézsaiás üzenete az ítéletrõl szólt, mert egyik feladata, hogy megkeményítse az emberek szívét (hasonlóan, mint Jézusnak volt – lásd: Mk 4,11; Jn12,37-41, Apcsel 28,25-28 és Róm 9-11). Ézsaiás szolgálatával Júda megszûnt Isten céljaiban nemzetként mûködni. Isten a céljait ettõl kezdve a maradékon keresztül hajtja végre, ami az Ézs 6, 13-ban homályosan látható. A kivágandó fa jelképezi a nemzetet, a gyökérbõl kihajtó sarj pedig a megmaradtakat (ami a Messiásban ölt testet, lásd 11,1). A folyamat a 8. fejezetben kezdõdik, amikor Ézsaiást a nép kollaboránsnak tartja, és elutasítja. Ettõl kezdve úgy tûnik, hogy tanításait egy kis tanítványi csoportra korlátozza, és nem tartott

90

rendszeresen nyilvános szolgálatokat, csak krízishelyzetekben avatkozott be. 7,10 – 8,4: Az Immánuél jövendölés: Kr. e. 735-ben Szíria és Izráel kétségbeesett felhívást intézett a szomszédos népek felé, a hódító Asszíria ellenében. Amikor Júda visszautasította az együttmûködést, a többiek hadsereggel érkeztek, hogy a királyt (Áházt) a saját emberükre, Tábal fiára cseréljék. Ézsaiás bátorította az uralkodót, hogy inkább Istenben bízzon, mint politikai cselszövésben, de a király ekkor már eldöntötte magában a dolgot. Sem a vallásában, sem a politikájában nem játszott szerepet a hit. A hízelgõ szentbeszéd mögött (5Móz 6,16) egy terv húzódott, amellyel úgy akart túljárni ellenségei eszén, hogy közülük a legnagyobbal (Asszíriával) lép szövetségre. Közben Isten maga is jelt adott, a hatalom mutogatásánál gazdagabb üzenettel, és Áház hallgatóságánál nagyobb tömeg részére. Isten nem azt mondta, hogy ennyi és ennyi év múlva ez fog történni, hanem az eseményt egy személyhez kapcsolta (7,15-16) aki megoldja majd Júda problémáit. Mielõtt elérkezik ennek az ideje, tinédzser korában Isten választottjának is lesz Bar Mitzvah-ja (a férfivá avatás ünnepe héberül), a két ország (Izráel és Szíria) lakatlanná válik a lázadásuk miatt (az asszírok elõrenyomulása következtében). A prófécia beteljesedése: a próféciát közvetlenül Ezékiásra is alkalmazhatjuk (egy Messiás jelkép), aki Áház fia (2Kir 18,2). Anyja Abi (Zekarjá leánya). Bár feltételezhetõen nem rá vonatkozott a prófécia, hiszen csak 9 éves volt (7,14), de ez nem bizonyított. Lényeges megjegyezni, hogy Ezékiás uralkodásának idejébõl 10 év kimaradt a feljegyzésekbõl. Mások a szûz alatt azt a prófétaasszonyt értik, akit Ézsaiás nem sokkal ez után a prófécia után vett feleségül. Tény, hogy a prófécia elhangzása idején (Kr.e. 735), a prófétaasszony szûz volt. Mindez elvezet minket Kr. e. 721-be, amikorra beteljesedett a prófécia, V. Salmaneszer és Szargón gyilkos támadásainak következtében. Kr. e. 731-ben Damaszkusz, Kr. e. 722-ben Izráel esett el. Csak

91

késõbb, Asznappar uralkodása idején (Kr. e. 669-626) tudott Izráel helyreállni. A végleges beteljesülés a Messiás személye. A prófécia két lényeges aspektusát meg kell jegyeznünk: 1. A szûz várandós lesz (értsd, szûzen!), ami rendkívüli, és addig ismeretlen esemény. 2. A gyermek neve „Velünk az Isten”, ami a Messiásra kell, hogy utaljon, hiszen nincs földi király, aki ennek megfelelne. 3. A prófécia gyakorlati és teljes beteljesülése, mely Ézsaiást igazolja. Három gyermekrõl olvasunk ezekben a versekben: 1. Seárjásúb (a maradék megtér), akit Ézsaiás feltételezhetõen magával vitt, amikor meglátogatta Áházt. Végül is a fogságból Júda lakosságának csak tizedrésze tért vissza. 2. Immánuél, aki tizenkét évvel az események megprófétálása elõtt született. 3. Maher-shalal-hash-baz (Hamar a zsákmányra! Gyorsan a prédára!), aki három évvel az események megprófétálása elõtt született (addigra már ki tudta mondani, hogy apám vagy anyám). A Júdát elérõ ítélet (lásd Ézs 7,17-25), még jóval a Babilóniába való végsõ elhurcoltatás elõtt beteljesedett. Kr. e. 701-ben az egyiptomi és a szíriai csapatok összecsaptak Eltekénél, megfosztva Júdát minden utánpótlástól. A kegyelemdöfést Szanhérib adta Kr.e. 701-ben (akit Júda királya bérelt föl). Földig rombolta Júdát: 46 várost megsemmisített és 200 000 embert pedig elhurcoltatott. Mindez Ezékiás uralkodása idején történt, de Jeruzsálem (amit a próféta az elsõ fejezetben az uborkaföldön lévõ csõszházhoz hasonlít) megmenekült. A 8. fejezet hátralevõ része a hívõk (akiket ellenségeik összeesküvéssel vádoltak meg) gyõzelmét írja le, és azok felett mond ítéletet, akik visszautasítják a hitet. 9,1-6: a Messiás galileai szolgálatáról beszél, illetve, a Messiásnak köszönhetõen, a terület külföldi megszállás alóli

92

végleges felszabadulásáról. Fontos megjegyezni, hogy Galileát, amit oly sokáig pogányok tapostak, ma mind Szíria, mind pedig a Hezbollah, és más Libanonban található terrorista csoportok fenyegetik. A terület kegyvesztett lett (külföldi megszállás alá került), de egy napon majd fordul a kocka. Minden egy személyen, a Messiáson múlik, egyedül Tõle jön a szabadulás, és Isten közvetlen uralma. Az eljövendõ Szabadító személyleírása: 1. A zsidó népnek egy gyermek születik (Immánuél), 2.Isten királyságát isteni hatalommal fogja irányítani, 3. Csodálatos Tanácsos lesz, vagyis természetfeletti tanácsadó (vö. Ézs 28,29; Bír. 13,18), 4. helyreállítja a békét, amely a bûnbeesés elõtti állapot eredeti harmóniáját jelenti (vö. Ézs 11,6-9), 5. Dávid leszármazottja lesz. A 2. vers így is fordítható (de a szöveg nem világos): „Megszaporítottad a népet és örömét növelted”. Ha ez a megfelelõ fordítás, akkor arra utalhat, hogy a Messiás galileai szolgálatának eredményeként pogányok csatlakoztak Isten népéhez. 11,1-16: A vesszõszál (netser) a Dávid vonalából származó Messiás. Uralmának leírása, és annak körülményei is azt mutatják, hogy Palesztinában fog uralkodni (szent hegyem, földem). Egy helyreállított néprõl beszél, aki egy átalakított földön él. A leírt ítéletek feltehetõen uralkodása elején történnek majd. A 10. vers a királyi városban Vele együtt élõ Egyházról beszél, akit A jelenések könyve 21-22 természetfölöttinek jellemez. Az egész üzenetet a 33,17-24 szakasszal párhuzamban kell olvasni. 14,28-32: Ezékiás király kísértést érzett arra, hogy a filiszteusokhoz csatlakozzon az Asszíria elleni lázadásukban, mert látta annak gyengeségét. Ézsaiás válasza: Asszíriánál rosszabb fog eljönni, a filiszteusok pedig egy halálraítélt nemzet. A különbözõ kígyók az asszír uralkodókkal azonosíthatóak.

93

15. fejezet arra az idõszakra utal, amikor Móáb asszír támadás áldozata lesz (Kír vagy Kerak volt Móáb központja, a többi város pedig a király fõ útvonalán terült el). 17. fejezetben azt írja le, hogy Szíria és Izráel szövetségre lép Júda ellen. 18. fejezet Etiópiára (vagy inkább Núbiára), az egyiptomi dinasztiára vonatkozik. Szó, Pianhi fia, bátorítja Ezékiást az asszírok elleni lázadásra. Késõbb pedig arra, hogy MeródakBaladánnal együtt õ is csatlakozzon a lázadáshoz, de Szanhéribtõl vereséget szenved Eltekénél Kr. e. 701-ben. Tirháká szintén fellázadt, akit Asznappar vert meg Kr. e. 667-ben. Ézsaiás üzenete a királyhoz arról szólt, hogy az Úrnak nincs szüksége ármánykodásra: Õ kivárja az idejét, és a céljait csendesen véghezviszi. Az ellenség eléri majd Júda hegyeit, és amikor azt hiszi, hogy gyõzni fog, akkor csapnak le rá. 19. fejezet az Egyiptomban kialakult helyzetet mutatja, ahol polgárháború alakult ki a rivális dinasztiák között. Kr. e. 671-tõl, tizenkilenc évig tartó asszír megszállás következett, Észarhaddón uralkodásával. Mindezt gazdasági válság követte, majd késõbb Nebukadneccar foglalta el Egyiptomot, a zsidók üldözése közben. Közben ott a héberek jelentõs méretû kolóniákat hoztak létre (18-22 versek). A 20. fejezetbõl tudjuk, hogy Egyiptom Asszíria uralma alá került. Kr. e. 711-ben Szargón elküldte fõparancsnokát, hogy igázza le Asdódot. Mindezek az üzenetek (próféciák) Isten válaszát tükrözik (Ézsaiáson keresztül) a nemzetet ért krízisekre. Fõ kérdés, hogy a nép bízik-e Istenben, és engedelmeskedik-e Neki; vagy más emberekben, a pogányokban bízik? 25,6-8; 26,13-19 igeszakaszok a feltámadás reménységérõl szólnak: ez az egyik legkorábbi utalás erre a hitelvi igazságra. 28.-33. fejezetek Júdáról szólnak, Ezékiás uralma idején. Amikor õ király lett, Ézsaiás nem fogta vissza rendszeres prófétai szolgálatát. A legtöbb próféciára azok az

94

ármánykodások adtak okot, amelyekkel rávették Ezékiást az asszírok elleni lázadásra. 36.-39. fejezetektõl kezdõdnek az Asszíriáról szóló próféciák sora. A 38.-39. fejezetek eseményei idõrendben korábban történtek, mégis hátrébb helyezõdtek, mert a babilóniai fogságban történtekkel vannak összefüggésben. Errõl részletesebb leírás a 40.-55. fejezetekben található. Ézsaiás könyvének második fele leginkább a babilóniai fogsággal és a helyreállással foglalkozik. Idõvel ezek a próféciák rendkívül fontosakká váltak a fogságban lévõk számára, mivel Isten útjait magyarázták. Ézsaiás felismeri, hogy a fogság a nép megérdemelt büntetése. A további szenvedések Izráel mellõzöttségébõl adódtak (nem kétséges, hogy a Kr. u. 70-t követõ eseményekre vártak), amely a többi nemzet üdvösségét eredményezte, és lehetõvé tette, hogy Ábrahám áldása a Föld összes nemzetét elérje. A könyv nem a szenvedést taglalja elsõsorban, hanem Izráel megmenekülését, miután a nagyobb bajokból is megszabadult. Az Úr Szolgájáról szóló énekek szerepe, hogy bemutassák, miként jut el az örömhír a népekhez, és Izráel végsõ szabadulása is megvalósulhat, mert a Szolga munkája (halála, feltámadása és visszatérése), személye nélkül semmi sem lehetséges. Az énekek (Ézs 42,1-9; 49,1-6; 50,4-9; 52,13-53,12) összekötik Ézsaiás próféta könyvének elsõ és harmadik részeit. Bár a 41,8; 42,19 és 43,10 igeversek látszólag Izráel egész népére vonatkoznak, a késõbbi énekekbõl kiderül, hogy különösképpen egy emberrel (Izráel képviselõjével) azonosíthatók. Részletezés (messiási alakok): A 40.-48. fejezetek központi szereplõje Círus. Beazonosítható a következõ kifejezésekkel: mint pásztorom (értsd: uralkodó 44,28); felkentje (messiás 45,1); tervem végrehajtója (46,11), akit az Úr szeret (értsd: akit az Úr választott ki 48,14). Círus zoroasztrista, aki az általa leigázott országok isteneivel udvariasan bánt. A 45, 7-ben azért beszél hozzá Isten, mert Círus hite dualista: azt gondolta, hogy egy isten a jóért, egy másik isten a gonoszért felelt. A 49.-57. fejezetekben

95

az Úr szolgája szerepel. Jézus magát a szolgával azonosította az Ézs. 61-ben (vö. Lk 4), így ugyanez az azonosítás érvényes az Ézs 53-ra is. A vesszõszál egy másik messiási kifejezés, amit más helyeken is használnak. A Mt 2,23-ban, ahol egy szójáték van a Názáret (héberül Netsaret), és a Vesszõszál (héberül Netser) szavakkal, amit helytelenül názáretinek fordítanak. Az 55.-66. fejezetek a legeszkatológikusabbak: miután a nagy megpróbáltatásnak vége, a megváltott nép a megváltott földön él, a Messiás pedig visszatér, hogy népe között uralkodjék. A 40.-55. fejezetek jelzik a prófétai szó szolgálatát, amely a 40. fejezetnél elindul és az 55. fejezetnél visszatér, miután elvégezte a munkáját. A 40. fejezet két fontos gondolatot tartalmaz: 1) 1-11: Isten elsõszülöttje (Izráel) kétszeres büntetésre vagy kétszeres áldásra számíthat (61,7; 16,18). 2) 12-31: Isten nagyságát zengõ himnusz. Ennek fényében a fogság reménytelensége abszurddá válik. A fogság mély sokk volt a nép számára, amely még mindig pogányok módjára gondolkozott. Számukra JHWH-t legyõzték Babilónia istenei. Még ennél is rosszabb, hogy a Templomot lerombolták, ami azt jelentette, hogy JHWH nem kapja meg a Neki járó élelmét (nincs több áldozat) és ezért el fog tûnni. 43,1-13: Prófécia a visszatérésrõl: különbözõképpen értelmezik ezt Izráelen belül: az állam (a szekuláris elgondolást képviseli) és a farizeusok más állásponton vannak. Ez utóbbiak fenntartják, hogy ez a prófécia még nem teljesedett be, és nem ismerik el Izráel jelenlegi államának érvényességét. A fenti rész fõ gondolata, hogy Isten Izráel megmentõje (valójában mindenkié, aki Krisztusban hisz), illetve, hogy Isten mindenkit családjához tartozóként kezel. A 3. verset annak fényében kell nézni, hogy Isten megjutalmazta a perzsákat, mert felszabadították Izráelt. Megkapták Egyiptomot és Núbia egy részét (Círus fiának,

96

Kambüszész uralkodása idején). Meg kell látnunk, hogy a prófécia, amely Izráel visszatérésérõl szól, két dolgot takar: egyrészt a babilóniai fogságból való visszatérést, másrészt a végleges visszatérést az utolsó idõk végén. A beteljesedés jelenleg is tart, a szétszóródott számûzöttek a világ minden tájáról összegyûlnek majd az utolsó idõkben. A Sionhoz való visszatérés a kiválasztottak Jézus Krisztus egyházába való begyûjtésére is utal (7. vers), mert abban benne van „mindenki... akit dicsõségemre teremtettem”. 52,13-53,12: A szolga maga uralkodik személyesen, és a Föld összes királya ezen fog csodálkozni (52,15). Õ az, aki minden ember helyett szenved, így Isten megbékélése lehetségessé válik. Az elsõ eljövetel sokakat bámulatba ejt (1314 versek), de a második eljövetelekor még a föld királyai is befogják szájukat (52,15). A szolga szolgálatának misztériuma ebben rejlik. 52,15: Ha a „meghint” fordítást alkalmazzuk (vagyis meghintés által fog megtisztítani) a 15. versben, akkor ezt úgy is értelmezhetjük, hogy az evangéliummal elért nemzetek megkapják a lelki és szellemi tisztulás ajándékát. 53,2: szopó csecsemõt (mellen lévõ gyermeket) is jelenthet a szó. 53,3: emberektõl elhagyatott = hírnév és támogatók nélküli. Eltakartuk arcunkat elõle = nem akartuk észrevenni, ki is õ valójában. 53,4: Krisztusnak hatalma van a bûnt megbocsátani. Ennek zálogaként sok fizikai betegséget meggyógyított. Azonban, ami igazán fontos, a lélek betegsége, amely a leírt fájdalmakat igazolja. Más szavakkal a pünkösdiek félreértik ezt az igeverset, ahogy szabad kezet adnak maguknak mindenki gyógyítására, arra hivatkozva, amit Krisztus tett a kereszten. 53,5: sebeket kapott = átdöfték vagy átszúrták. 53,6: õt sújtotta = találkozni kellett vele. A 4Móz 35,19-ben ezt a kifejezést találjuk: a vérbosszuló rokon találkozik vele az úton,

97

és megöli. Hasonlóképpen a bûneink rátaláltak Jézusra, és megölték Õt. 53,8: az igazságszolgáltatás semmibe vételére utal, mert egy koncepciós per során ítélik halálra. Ami a kortársakat illeti: õk irtották ki a földön élõk közül, népe büntetése miatt, amely õket illette volna. Tehát azok helyett vállalta a halált, akik valójában megérdemelték azt. 53,10: Meghosszabbítja napjait (sokáig él): ez csak a testi feltámadás által lehetséges. Az eredeti szöveg egyik lehetséges olvasata azt mondja, hogy a szolga majd ”látja a fényt”, ami a feltámadásnak felel meg. A “fény” szó nincs ugyan benne az MT-ben, de megtalálható két jelentõs Ézsaiás kéziratban a holt-tengeri tekercsek között, valamint a Szeptuagintában is. Az “élet világossága” kifejezés egyértelmûen utal a fizikai halálból való megváltásra (v.ö. Zsolt 49:20, 56:14; Jób 33:30). 53,11: ismeretével = azáltal, hogy (Megváltóként) ismerik õt. 53,12: a nagyok között adok neki részt, azt a hívõt jelenti, aki sokak között kap helyet, vagyis a megváltottak között, akikért meghalt (53,11). A hatalmasok kifejezés azokra utal, akik erõsek a Sátán elleni harcban. A zsákmány szó pedig azokra a lelkekre, akiket Krisztus elé állítanak. Az 57. fejezetben ítéletre kerülõ bálványimádás valószínûleg Manassé uralkodásához köthetõ. Az 58. és 59. fejezetek a fogság utáni idõszakot taglalják, amikor a körülmetélés, a szombat megtartása és a böjtölés nagy fontossággal bírtak a közgondolkodásban. Az utóbbi kettõvel visszaéltek. 59,9-21: Júda az asszír igazságtalanság és elnyomás áldozata lett. A függetlenségrõl és gyarapodásról szóló vágyait folyamatosan földbe tiporták. A nemzet erkölcsileg elzüllött, vezetõi törvényt nem ismerõ emberek lettek.

98

16. versben Isten elszomorodik azon, hogy nincs ember, aki közbenjárna Izráelért. Az egyetlen megoldás, hogy saját magát teszi közbenjáróvá, Jézus Krisztus személyében. A 20. vers elmagyarázza miként lehetséges ez. A Megváltónak vérrokonnak kellett lennie, ami csak úgy lehetséges, ha Krisztus ténylegesen emberré lesz. A 17. vers az Ef 6-ra emlékeztet. Ugyanazt a (lelki) fegyverzetet kell viselnünk, amit Krisztus is használt. A 18. és19. versek az elsõ és második eljövetelére tekintenek. Krisztus második eljövetelekor a világ hatalmi erõit szétzúzza, és Isten szent elvárásait érvényre juttatja a Föld minden lakosának életében. Az egész világ tisztelni fogja Istent, és Szentlelke sikeresen visszaver minden támadást, amelyek a megváltott népére irányulnak. Kritikus problémák: vannak kritikusok, akik állítják, hogy Ézsaiás nem lehet a könyv második részének a szerzõje. Teszik ezt mindazért, mert egyszerûen nem hajlandók elismerni, hogy ilyen pontossággal leírt próféciák néhány száz évvel az események elõtt adhatók (pl. a fogságból való visszatérés Círus idejében). A második érvük a könyv késõbbi fejezeteinek stílusbeli eltérése. Harmadszor azzal érvelnek emellett, hogy a második rész teológiája nagyban eltér az elõzõ rész teológiájától: Isten pompás fensége/egyedülállósága és örökkévalósága; minden más istenség fölött való léte/ más istenek létének tagadása; a maradékot, a hûségeseket Jeruzsálemben hagyják /másokat fogságba visznek; a messiási király/ a szolga képe. 1) A próféciák sajátos természete nem szokatlan: Jósiást több mint három évszázaddal a születése elõtt említik (1Ki 13,1-tõl), Betlehemet (mint a Messiás szülõhelyét) Mikeás említi (Mik 5,2), aki Illés kortársa volt; Ezékiel (Ez 26,2-tõl) és Zakariás (Zak 9,1) ígéretet tettek Tírusz leigázásáról a babilóniaiak által. Mindamellett a Círuszra való név szerinti utalásokat az Ézs 44,28 és 45,1-ben tekinthetjük magyarázó széljegyzeteknek is,

99

melyeket egy késõbbi szerzõ, mint Ezsdrás tehettek az eredeti szöveghez. Ezsdrásnak, mint kanonizálónak volt erre jogosultsága. Az egyik kritikus (C.C. Torrey) szerint is, ha a Babilóniára és a Círuszra utaló kb. öt megjegyzést eltávolíthatnánk a szövegbõl, mint késõbbi beszúrásokat, akkor szinte az egész 40.-66. fejezetek palesztinai miliõbe helyezhetõk. 2) A 40.-55. fejezetek inkább a palesztinai, mint a babilóniai élet és vallás háttérét tükrözik. Ez nem hasonlítható össze Ezékiellel, aki részletes háttérleírással szolgál. Továbbá, a ’próféta’ teljesen ismeretlen, mint Ezékiel, mint pedig Dávid számára. A második részben utalásokat találunk a bálványimádásra, ami általánosan elfogadott tény, hogy nem létezett a fogság elõtti érában. (vö. 40,19; 41,7.29; 42,17). 3) A stílusok közti különbséget magyarázhatjuk azzal, hogy a második rész Manassé uralkodása idején íródott, amikor Ézsaiásnak nem lehetett nyilvános szolgálata. A korábbi részek igehirdetésként íródhattak. Bárhogy is legyen, Ézsaiás próféta könyvét végigkísérik bizonyos egymással megegyezõ témák: Az „Izráel Szentje” kifejezés ötször fordul elõ az Ószövetség más részeiben, míg tizenkétszer Ézsaiás próféta könyvének elsõ 29 fejezetében, és tizennégyszer az utolsó 27 fejezetben. Más, egymáshoz hasonló kifejezések a 35,10 és 51,11; 11,9 és 65,25; 1,14 és a 43,24. A János evangéliumának 12,38-41 részében idézetek találhatók az Ézs 6,9 és 53,1-bõl, mindkét idézetet Ézsaiásnak tulajdonítják. 4) A Messiást isteni szolgaként ábrázolják (a szolga a Messiás küldetésében formálódik ki). Az Ézsaiás 55,3-még Dávidot is megemlíti, amely mutatja, hogy nem lett elhanyagolva az sem, ami korábban hangsúlyt kapott. A 40.-60. fejezetek tartalmának nagy része megegyezik Mikeás próféta könyvével, aki kortársa volt Ézsaiásnak. (Különösképpen összevetendõ: Ézs 41,15-/Mik 4,13; Ézs 47,2-/Mik1,11; Ézs 48,2/Mik 3,11; Ézs 49,23/Mik 7,17; Ézs 52,12/Mik 2,13; Ézs 56,10/Mik 3,5; Ézs 58/ 1/Mik 3,8. A dicsõséges jövõt hasonlóan várják, hasonló

100

általános elgondolásuk van a Közel-Kelet népeirõl, és ugyanaz a bizonyosság arról, hogy a megújult Izráel vissza fog térni a fogságból. 5. MIKEÁS PRÓFÉTA KÖNYVE (Mikajehu: Kicsoda olyan, mint Isten?). Mikeás Ézsaiás kortársa volt Áház és Ezékiás uralkodása idején. Hozzá hasonlóan leleplezte a gazdagok botrányait, kritizálta a szinkretizmust és a hamis vallásos biztonságot. Egyszerû származása miatt (móreseti volt, amely Jeruzsálemtõl nyugatra fekvõ régió) kevésbe kötõdött Jeruzsálemhez és a Templomhoz, aminek pusztulását kijelentette (3,12). Mikeás mind a földet jogtalanul, és szívtelenül kisajátítókat, mind pedig az õket támogató, magukat prófétának hirdetõket támadta (Mik 2, 6-11). Ézsaiáshoz hasonlóan, meggyõzõdéssel állította, hogy Júda a pusztulás felé rohan vezetõi elnyomó és bálványimádó életstílusa miatt. Ézsaiással együtt, abban a reménységben élt, mely szerint Dávid házából jön egy fejedelem, aki elhozza majd a szabadulást (megváltás: Mik 5). Móreset-Gátból származott, egy kis vidéki városból Gát közelében Seféla-alföldön. Próféciái Jótám, Áház, Ezékiás, és feltehetõleg Manassé Júdabeli uralkodásaik alatt íródtak. Bár próféciáit kizárólag Júdának címezte, világossá tette, hogy Isten büntetése Izráel népét is utol fogja érni (akiknek fogságba vitelét megélte és látta). Jeremiás is beszámolt arról, hogy Ezékiás (Hízkijjá) uralkodása idején prófétált. Történelmi háttér: A kor meghatározó hatalma Asszíria, amely Szanhérib uralkodásának idején Jeruzsálem és Júda kivételével meghódította szinte az egész Közel-Keletet (amiért Jeruzsálemnek és Júdának is elismerés jár). Az asszír uralkodó halála után a vazallus nemzetek mindegyike fellázadt, így utódjára maradt azok ismételt leigázása. Ennek a folyamatnak a legnagyobb elszenvedõi a vidéken élõ emberek, akiknek sem erõs várfalak, sem más erõdítmények nem álltak

101

rendelkezésükre, ahol menedéket találhattak. Éppen ezért gyakran lerohanták és kifosztották õket. De még azokban a városokban is, amelyeket védõfal vett körül, a vezetõk, a gazdagok, és a velük összejátszó papok kizsákmányolták õket. Mikeás pártfogásba vette minden elnyomott ügyét. Exegézis: Mik 4,1 – 5,5a: Mikeás elõször az ezeréves birodalmat említi, majd az utána következõ eseményeket, a pogány hatalmak leverését. Végül megemlíti a Messiást, aki Izráel fölött fog uralkodni. Ez elvezet minket az elsõ eljövetelhez. Betlehemben született. Az asszony elsõsorban az Izráelbõl megmaradt istenfélõket jelképezi, akiknek Mária lett a megtestesítõje. A jelenések könyvének 12. fejezetében ugyanez a téma jön elõ, amelyben az asszonyra gondot viselnek a nagy megpróbáltatás idején (az evilági történelem utolsó 3,5 éve alatt). Mind Mikeás, mind A jelenések könyve, a 70 hétrõl szóló prófécia szemszögébõl lát mindent. Ez figyelmen kívül hagyja a 69. és a 70. hét közti idõtartamot, amely az Egyház ideje. Jeruzsálembõl nemcsak erkölcsi és hitelvi tanítások származnak, hanem minden nép ítélete is (4,3a). II. KORSZAK: Júdában, a királyság utolsó éveiben élõ próféták. Ézsaiás halálát követõen, még rosszabbra fordultak az események, fõként Manassé uralkodásának idején (Kr. e. 688642).Bár a krónikás (feltehetõen Ezsdrás) elmondja, hogy végül a király megbánta bûneit és megtért. 1. ZOFÓNIÁS PRÓFÉTA KÖNYVE: (Cefanja: Isten megõrzött vagy: Az Úr elrejtett, értsd: megvédi szolgáját). Zofóniás Kr.e. 640 körül prófétált. Õ az egyetlen próféta, akinek származását a nagyapjáig vezetik vissza, aki bizonyára fontos ember lehetett (nem feltétlenül ugyanazt a nevet viselõ királyról van szó). Feltehetõen Jeruzsálemben élt. A vallásos

102

közömbösséget illusztrálja, amikor azt mondja: „Nem tesz az Úr sem jót, sem rosszat” – vagyis közömbös arra nézve, hogy az ember hogy cselekszik (1,12). A korrupció olyan mértéket öltött, hogy Jóel látását a lelki ébredésrõl Zofóniás már nem osztotta. Csak egy kevés embert, a maradékot látta, akik elmenekülnek az eljövendõ harag elõl. Végül Istennek nem maradt más lehetõsége, mint hogy szabadon engedje haragját az Úr napján, amelyrõl a próféta adja az egyik legrészletesebb leírást. De a katasztrófából (amint Ézsaiás elõre megmondta) kiemelkedik a maradék (2,3; 3,12), amely a múltat elhomályosító dicsõséges jövõt jelzi, és arra garancia. Történelmi háttér: Zofóniás szolgálata megelõzte, majd szorosan összekapcsolódott Jósiás reformjával. Jósiás és Ámón követték Manassét a trónon (akinek uralkodása idején született Zofóniás). Hitehagyottságot, istentelen körülményeket örököltek, de késõbb pozitív változások történtek. Jósiás semmit sem tett ennek érdekében egészen addig, amíg Kr. e. 627-ben Zofóniás el nem kezdett prófétálni. Feltehetõen ennek köszönhetõ, hogy Jósiás bevezette reformjait, amelynek hatására néhány évvel késõbb Jeremiás kezdte el a szolgálatát. Zofóniás nemzeti bûnbánatra hívott, amely nagy hatással bírt. Rámutatott arra, ami az északi királysággal történt Kr. e. 722ben, és azt is látta, hogy sokan csak felszínes bûnvallást tettek. Bár Jósiás idején a törvény és Isten tiszteletét felelevenítették és megújították, mégis sokan titokban tovább folytatták bálványimádó szokásaikat. Próféciáját Ninive bukása és Babilónia Júda elleni támadása közé helyezhetjük. 2. JEREMIÁS PRÓFÉTA KÖNYVE (Jirmejahu: Isten felemel vagy Magasztos az Úr) Jeremiás egyértelmûen meghatározó alakja ennek a tragikus korszaknak, amelyet politikailag a babilóniai seregek fölénye, vallásilag pedig a közöny és a szertartásosság jellemez. Jeremiás papi családból származott, Anátót városából, amely Jeruzsálemtõl 7 km-re észak-keleti irányban fekszik, de azt nem tudjuk, hogy õ maga

103

pap volt-e. A prófétai szolgálatra fiatalon kapott elhívást (1,6), olyan idõben, amikor az emberek csekély figyelmet fordítottak a prófétai üzenetre. Jósiás vallási reformja ellenére (Kr. e. 621), a nép nem fordult vissza Istenhez teljes szívvel, így az Isten által rendelt sorsukat nem tudták betölteni. A függetlenséggel kapcsolatos elképzeléseik csupán illúziók maradtak. Isten eszköze Babilónia volt abban, hogy megérdemelt büntetését megkapja a nép. Elvesztették elõdeik földjét és a hamis biztonságérzetet adó Templomot. A sérthetetlenség érzését további események is erõsítették: 1) Jeruzsálem csodás szabadulása Szanhéribtõl, 2) Jósiás reformja, 3) Ninive bukása (Kr.e. 612). Ez lehet a magyarázat Jósiás õrült akciójára, Nékó fáraó elleni támadásakor, amely végül a király halálához vezetett. A nép megkönnyebbült, mert Nékó csak kemény sarcot, és egy általa kinevezett király (Jójákim) trónra ültetését követelte. Ilyen körülmények között, Jeremiás Isten követeként a nép pusztulását hirdette, bár a tény õt magát is lesújtotta. Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, felül kellett kerekednie a népéhez és a nép hagyományaihoz fûzõdõ személyes érzésein. Úgy tûnik, hogy Jósiás reformjainak csendes szemlélõje volt (bár akkor is prófétált), majd Jójákim uralkodásának idején került reflektorfénybe. Jeremiás próféta könyve három részbõl áll: 1) Jeremiás próféciái költeményekben. 2) Jeremiás próféciái prózában. 3) Jeremiásról szóló prózai történetek. 1. Önéletrajzi írások, melyeket Jeremiás „vallomásai”-ként ismernek (12,1-; 15,10-; 16,1-; 20,7-). 2. Bárúk, Jeremiás tanítványa és írnoka írta le a próféta történetét, hitelt adva szavainak. 3. Néhány próféciát Bárúk gyûjtött össze. A nemzetek és saját népének történelme fölé magasodva, Jeremiás a szövetség Istenének végsõ gyõzelmét hirdette. A hûséges Isten

104

személyesebbé tette a szövetséget a megbocsátás hatalma által, amely mindent képes megváltoztatni, (Jer 31,31-34). Jeremiás jelleme: minden más prófétánál jobban kirajzolódik a könyvben (vö. a „vallomásaival”). Zárkózott és érzékeny személyiség, akit mások nem találtak alkalmasnak a feladata elvégzésére, de Isten kegyelmébõl azzá vált. Mindez feszültséget okozott számára, de az elutasítás és az üldöztetés ellenére kitartott, igazolva önmagát. Történelmi háttér: Jósiás uralkodása alatti utolsó vallási reformot követõ hanyatlás, egybeesett Babilónia világhatalommá történõ felemelkedésével. Kr. e. 612-ben Egyiptom Asszíria megsegítésére tett kísérletet, hogy a babilóniaiak terjeszkedését megakadályozza, de vereséget szenvedett Karkemis-nél (Kr. e 605), Jósiás pedig meghalt a megiddói csatában (Kr.e.609). Jeremiás szolgálatával igyekezett rámutatni Jósiás reformjainak felszínességére, és figyelmeztette Júdát a babilóniaiak fenyegetõ veszélyére, hacsak meg nem térnek. Jeremiásnak a megosztott királyi udvarban, ármánykodó politikai tanácsadókkal szemben kellett hirdetnie Isten figyelmeztetéseit. Egyesek az Egyiptommal, mások a Babilóniával való szövetséget támogatták. Jeremiás azt mondta, hogy egyiket se tegyék, hanem bízzanak Istenben. Jójákim, aki Egyiptom bábja, többször is igyekezett Jeremiást elnémítani. Jeremiás szemtanúja lett három Babilóniába történt kitelepítésnek, Jójákim (elhurcolták), Cidkijjá (szintén elhurcolták) és Gedaljá helytartó uralkodásának. Mivel azt hirdette népének, hogy adják meg magukat, ezért õt a babilóniaiak nem hurcolták el, és megengedték számára, hogy szabad maradjon. A fáraó hívei orvul meggyilkolták Gedalját, elmenekültek Egyiptomba, és magukkal hurcolták Jeremiást. Tehát a próféta szolgálata Jósiás reformja után 5 évvel kezdõdött, és a fogság korai szakaszában is tartott. Az extrém nacionalisták, akik másba nem tudtak kapaszkodni, elutasították üzenetét, és magát Jeremiást is. Minden lében kanálnak, árulónak tartották, ezért a nép, az elõkelõk, és királyok felváltva akarták megölni. Jeremiás visszautasította, hogy azt szólja, amit

105

hallani akartak tõle. Mikor Jeruzsálem maradéka kezdte elhinni, hogy a büntetés vihara az érdemeik miatt kerülte el õket, Jeremiás elmondta nekik, hogy pont ellenkezõleg történik majd minden: a fogságba vittek fogják megmenteni utódaikat az eljövendõ haragtól (24. fejezet). Amikor hamis próféták gyors visszatérést ígértek a fogságba kerülteknek, Jeremiás kitartott amellett, hogy amíg Isten büntetésének pontos ideje le nem telik, addig nincs remény (29. fejezet). Ugyanez igaz a messiási ígéretekre is. Amíg a nép nem talál vigaszt az igaz sarjnál (23,5), szembe kell néznie a szomorú ténnyel, hogy a fejedelmi fa kivágattatik (36,20; 22,30, 39,6). Érdekes megjegyezni, hogy a próféta személyére tekintettel nem volt veszélytelen a Babilónia elleni prófécia. Ezt abból látjuk, hogy Jeremiás két rejtjelet is használ: Sésak Babilóniát (25,26; 51,41) Leb-Kamai pedig Káldeát (51,1- Szent István Társulati Biblia), Babilónia szövetségesét jelenti. Exegézis: 7.-8. fejezetek: Az elsõ fontosabb igehirdetését a Templomba menõ néphez intézte. A következõ pontokat tartalmazta az igehirdetés: 1. A Templomba járás nem helyettesíti az igaz bûnvallást (7,411). 2. A vallási szertartások nem helyettesítik az engedelmességet (7,21-28). Arra bátorította a népet, hogy szegjék meg az áldozati törvényt, és egyék meg az égõáldozatot és a véresáldozatot. A szövetségrõl szóló fõ igeszakaszban (2Móz 21.-23. fejezetek) kevés szó esik az áldozati rituálé részletes leírásáról – leginkább néhány kánaáni gyakorlat tiltását tartalmazta. 3. Isten Igéjének birtoklása nem helyettesíti az engedelmességet (8,8). A Szentírás vak vagy kificamodott magyarázata lelki halálhoz vezet.

106

Azt hitték, hogy a Templom sérthetetlen, õk pedig vígan követhetnek el olyan égbekiáltó bûnöket, mint rablás és gyilkosság. Ezek az igehirdetések olyan heves ellenállást váltottak ki, hogy Jeremiásnak utcai színi elõadásokhoz kellett folyamodnia (13.-19. fejezetek). Az utolsó cselekedete miatt börtönbe került és megverték – ami igazán megalázó egy arisztokrata számára. Rájött, hogy saját családja is a vesztére tör. Vitakeltõ templomi beszéde óta megbélyegzett ember lett, és elõkelõ származású családja nehezményezte, hogy közismertté vált. 31. fejezet: A fogságból való végleges hazatérésrõl szól. Részletek is találhatók benne, arról az új szövetségrõl, amelyet Isten köt majd népével. A Szentlélek munkája nagyrészt a lelki ajándékokra korlátozódott az Ószövetségben. Mindamellett sok prófécia a Lélek új kiáradását jelezte, amely egy új szövetséghez kötõdik; és ami egy, az Ószövetségben eddig nem ismert, új típusú kapcsolatot tesz lehetõvé. János azt írja, hogy Pünkösd elõtt nem adatott a Szentlélek, – ami bizonyára túlzás. Bizonyára azt érti, hogy ilyen új módon elõzõleg nem adatott a Lélek. Az ajándék és a személy egymás mellé rendelése helyett a Lélek ezek után az emberekben fog élni, akikben a Lélek gyümölcsét újra megtermi. Ján14,17 második része rávilágít erre a különbségre: „nálatok lakik, sõt bennetek lesz”. Ez a kapcsolat Pünkösdkor kezdõdött és a beteljesedése annak, amirõl az Ószövetségben olvasunk: az új szövetség (nem olyan, mint a régi)… „törvényemet a belsejükbe helyezem, a szívükbe írom be”. Ez a prófécia világos bizonyítéka annak, hogy a hívõ ember és az Isten között ilyen fajta kapcsolat az ószövetségi idõkben nem létezett. JEREMIÁS SIRALMAI: Szerzõje Jeremiás. A könyv nagyon kifinomult héber költõi stílusban íródott, így biztos, hogy valaki, aki ilyen mûfajban jártas, átdolgozta azt valamikor. Az irodalmi stílus neve lamentáció vagy gyászének (ûina). Ez magyarázza a

107

könyv egyik címét ûinot (siralmak). Alternatív címe az Ékhá bevezetõ kezdõszóból ered, melynek jelentése: „Miként”. A könyv öt gyászéneket tartalmaz arról, hogy Nebukadneccar elpusztítja Jeruzsálemet. A zsinagógában azon a napon olvassák fel, amikor az elsõ és a második Templom pusztulásáról emlékeznek meg. A héber Bibliában a Megillot (Tekercsek) között kap helyet, ami az Írások egyik alfejezete. A tekercseket a zsinagóga felolvasási rendje alapján rakták sorrendbe. A parallelizmus használatán alapuló héber költõi stílusban íródott, melynek jellemzõi: 1. Ugyanazt a gondolatot, más szavakkal fejezi ki: Pl.: …az Úr törvényében gyönyörködik, és az õ törvényérõl elmélkedik éjjel-nappal (Zsolt 1,2). 2. A gondolat folytatása: Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét (Zsolt1,3). 3. A szó szerinti és a metaforikus jelentés kombinációja: … és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz. (Zsolt 1,3). 4. Az eredeti gondolat ellentéte (A példabeszédek könyvében gyakran használatos): Mert ismeri az Úr az igazak útját, a bûnösök útja pedig semmibe vész (Zsolt 1,6). 5. Egyszerû formalitás, a gondolat folytatása: Így hát fölemelt fõvel állok ellenségeim között (Zsolt 27,6). Az elsõ négy fejezet gyászének stílusában íródott, ami nem használja a parallelizmust. Akrosztikont alkalmaz (minden egyes sor a héber ábécé 22 betûjének egyikével kezdõdik). Ez a

108

magyarázata annak, hogy az elsõ, második, és a negyedik fejezetek 22 sorosak, a harmadik fejezet pedig 66 66 (3 x 22) versbõl áll. A 3. fejezet komplikáltabb: minden egyes vers ugyanazzal a betûvel kezdõdik! A 4. fejezet visszatér a parallelizmushoz, akrosztikont pedig nem alkalmaz. A gyászének hatása ebben a fejezetben úgy jelenik meg, hogy a sorok végén -u, -nu, -ani, -enu, -inu, -unu vannak, – melyek mindegyike szomorú hangzású. Tartalom Az elsõ siralom: Jeruzsálem pusztulását és nyomorúságát beszéli el. A város (amit egy asszony jelképez), a 18. versben elismeri, hogy büntetése igazságos. Igazi reménysége, hogy megláthatja ellenségei hasonlószenvedését. A 2. és a 19. versekben a szeretõk azokat a szövetségeseket jelképezik, akikre a Babilónia elleni védekezésben számított. A második siralom: témája Isten haragja a népe iránt. Istenhez szóló imádsággal végzõdik. A harmadik siralom: a szerzõ személyes szenvedéseit beszéli el. Mindegyikben meglátja Isten kegyelmét, amely nélkül elpusztult volna. Mindez a jövõbe vetett reménységet teremt, így Isten népétõl türelmet, a nép ellenségeire pedig Isten bosszúját kéri. A negyedik siralom: összehasonlítja a múltbéli és a jelenlegi Siont. Különösen a próféták és a papok bûneit emeli ki, mint a csapás okozóját – ami a népet, mint egy kormány nélküli hajót, vezetés nélkül hagyta. Az elõkelõk Egyiptomban bíztak, amely nem tudta õket megmenteni. Az ötödik siralom: A könyv az Istenhez való könyörgéssel zárul. Egy messiási jel is van benne, amint Izráel szenvedése elõre mutat a Messiás szenvedéseire (1,12 és a 3. fejezet).

109

A könyv egy nehéz kérdéssel foglalkozik: miért engedi meg Isten, hogy mindez megtörténjen? Elõször azt engedi meg, hogy egy istenfélõ király (Jósiás) meghaljon egy csatában, aztán alig 20 éven belül a szent városba betörjenek és meggyalázzák azt. Aztán itt van a Dávidnak tett ígéret (2 Sám 7): Isten megengedte, hogy a dávidi vonalat kiirtsák. 3. NÁHUM PRÓFÉTA KÖNYVE: (vigasztalás; vö Noé, Nehémiás) Lehetséges, hogy Náhum Galileában született ( Kapernaumban = Kafarnaum ?), majd délen szolgált. Próféciája nem sokkal Ninive pusztulása elõtt (Kr.e. 612) hangzott el. Ezt két másik utalás is megerõsíti: Jónás megemlíti, hogy Nó (Nó-Ámon) fogságba esik: ez akkor történt, mikor a várost Kr. e. 663-ban Assur-bán-apli elfoglalta. A könyv egyetlen témája Ninive, az ókori Asszír Birodalom fõvárosa. Történelmi háttér: Náhum Júdának tett bizonyságot, Jeremiás, Habakuk és Zofóniás kortársa volt. Feltehetõen Jósiás reformjának idejében prófétált. Miután Isten eszközként használta Asszíriát (Ninivét) Izráel megbüntetésében, Asszíria büntetése következett. Bár Jónás napjaiban megtértek, késõbb mégis régi szokásaikat gyakorolták. Asszíria megérett az ítéletre, kegyetlensége és kapzsisága miatt. Háborúkban kegyetlenek és tisztességtelenek, a vagyonszerzésben pedig telhetetlenek. A médek és a babiloniak hamarosan legyõzték õket.. 4. HABAKUK PRÓFÉTA KÖNYVE: (ölelõ: a férfi, aki az isteni ítélet problémájával küzd egy megõrült világban) Próféciája feltehetõen Jósiás uralkodásának vége felé, Ninive bukása után íródott. (Kr. e. 612-ben, a médek, a szkítákkal és babiloniakkal szövetkezve gyõzték le az asszírokat.) Más szavakkal, akkor prófétált, amikor a Babilónia megjelent a látóhatáron, Isten eszközeként Júda ítéletére. Meglepõ, hogy

110

Isten õket használja, ha azt nézzük, hogy Jósiás szimpatizált Babilóniával. Habakuk merészelte számon kérni Istent: Hogyan lehetséges, hogy Isten megtûri a gonoszt (Izráelben), ráadásul a még gonoszabbat (a babiloniakat) használja arra, hogy végezzen vele? Isten válasza Habakuknak, hogy a hívõ maradjon hûséges Istenhez, és bármi is történjék, ez a dolga, egyedül ezzel törõdjön. Isten a babilóniaiakat használta, de a végén a bûneikért megfizetett nekik is. A harmadik fejezet egy zsoltár imádság, amelyben a próféta kéri Istentõl, hogy avatkozzon be a történelembe és igazolja magát. A zsoltár léte arra utal, hogy Habakuk pap lehetett a Templomban. Hit és hûség: A 2. fejezet 4. verse a kulcsvers, amit négyszer használ Pál apostol. Kérdés, hogy tévesen használja-e? A válasz: nem. A Szentlélektõl sugalmazva a jelentését bõvíti ki. Ez a midrás – egy magyarázattal ellátott idézet, amit a zsidók az exegézis érvényes magyarázataként fogadtak el. Az eredeti szövegkörnyezetben a hit valódi jelentése hûség (értsd: lojalitás) volt, ami természetesen azon alapult, hogy hitelt adtak Isten Szavának, így a második jelentése (hit) magától érthetõ. Az „él” szó, a szövegösszefüggésben túlélést jelent, mert a személy Isten szeretõ kedvességének a tárgya, ami belõlünk egy reakciót vált ki. Pál ennek jelentését az örökkévalóság értelmében bõvíti. A hit semmilyen (sem Ó-, sem Újszövetségben) kontextusban sem hagy jóvá dolgokat: mindig magába foglalja az Isten elõtti alázatot, és az akaratához való igazodást is. 5. ABDIÁS PRÓFÉTA KÖNYVE: (Óvadjá: az Úr szolgája) Jeruzsálem helyzetén elmélkedik, amikor Kr. e. 586-ban edómiak, akik Ézsau ágán rokonságban álltak Izráellel, támogatták a babilóniaiakat, amikor azok a népet kifosztották és megsemmisítették. Isten elõtt ez igen elítélendõ magatartás. Kisujjukat sem mozdították, hogy segítsenek a testvérüknek, sõt

111

még Babilóniát támogatták a bûnpártolásukkal. Az Úr maga tesz ígéretet arra, hogy beavatkozik, és igazságot tesz, mikor eljön az Õ napja. Isten itt egyetemesnek mutatkozik, akinek mindent látó szemei elõl egy nemzet sem menekülhet. Gondja van az elnyomottakra és felemeli õket, visszaállítva mindazt, amit elvettek tõlük. Amikor gúnyolódtak és örültek az Úr birtokának pusztulásán (Ez 35,15), akkor magát az Urat gúnyolták ki és vele kerültek szembe, mert Isten egy nemzetet és egy országot választott ki hozzá tartozónak (5Móz 4,33-), azzal a céllal, hogy mindenkit üdvözítsen. Történelmi háttér: Ismeretes, hogy Edóm Babilónia és más népek szövetségese volt Jeruzsálem bukásakor Kr.e. 587/586ban, és különösen a város kifosztásában vettek részt. Edóm fõvárosa (Szela) a mai Petra. A nabateusok (arabok) kiszorították Edómot õsi lakhelyérõl, így a Holt-tenger keleti felére kellett, hogy költözzön. Hebron lett új otthonának a fõvárosa Júda déli részén. A makkabeusok (különösen Hürkanosz János) megfékezték és zsidó tanokkal ismertették meg az edómiakat, akik közül késõbb egy, Heródes, Izráel királya lett. Kr.u. 70-ben, Titusz, a római hadvezér végleg elpusztította õket a zsidókkal együtt. Ennek köszönhetõen Abdiás az egyetlen próféta, aki Júdában prófétált a fogság idejében. Ez megmagyarázza, hogy miért maradt meg a prófécia, miért nincs utalás Júda bûnére (mert már fogságban volt), és miért kap nagy hangsúlyt az, hogy Izráel visszanyeri földterületeit. Kritikus probléma: Az elsõ kilenc vers nagyon megegyezik a Jer. 49 verseivel, bár a sorrend különbözik. Erre a problémára a legmegfelelõbb válasz az, hogy Abdiás szó szerint idéz Jeremiástól. Fordítva ez nem lehetséges, hacsak azt nem mondjuk, hogy Abdiás sokkal korábban (Kr. e. 586-ban, és nem 843-ban) prófétált.

112

Az Úr napja egyértelmûen nem az ezeréves uralom elõtti végsõ forgatókönyvre utal, hanem Isten beavatkozására ítélet által, amely csak ízelítõje a végsõ eseménynek. A végsõ látomás: „Az Úr fog uralkodni” –teokratikus kormányzása, a fogságból visszatértek maga Isten irányítása alatt lesznek. Az Úristen Izráel fölötti király lesz, aki Jeruzsálembõl fogja uralni az egész világot. III. PRÓFÉTÁK A FOGSÁG IDEJÉN: Az idõszakot Ezékiel és Dániel határozták meg. A fogság nem ölte ki a prófétai szolgálatot: új prófétákat hívott életre, és lehetõséget adott sok kegyes zsidónak arra, hogy a múltbéli próféciákat olvassák, és azokon meditáljanak. 1. EZÉKIEL PRÓFÉTA KÖNYVE: (Jechezkeél: Isten teszi erõssé a gyermeket) Ezékiel fontos papi családból származott (1,3; 40,46; 44,15). Egyértelmû, hogy jól ismerte Jeruzsálemet és a Templomot, ahol felnõtt és Istent szolgálta. Kr. e. 597-ben õt is fogságba vitték a társadalom elitjével együtt. Papnak tanult (amivé a rendelkezés szerint 30 éves korára válhatott valaki), de a hivatásra való felkészülését durván megszakították, és fogságba vitték. Egyúttal ez azt is jelentette, hogy sohasem tudta betölteni küldetését. 30 évesen kapott elhívást a prófétai szolgálatra. Mivel papnak tanult, a szimbolizmus (amellyel tele van a könyve) használata természetes számára. Tél-Ábibban telepedett le, a fogságban lévõk fõ helyén, a Kebár folyó mellett (1,1; 3,15), Nippur város közelében, Babilontól délkeletre. Felesége volt, de gyermekei nem (24,1618). Otthona Izráel véneinek találkozóhelye lett (3,24; 8,1; 14,1; 20,1). A hagyomány szerint Babilonban halt meg, egy herceg ölte meg, akit bálványimádás miatt megdorgált. Kefilben, Birs Nimrud mellett temették el Nebukadneccar uralkodása idején, de erre nincs megbízható bizonyíték. Biztosan emeltek ott egy

113

sírhelyet, amelyrõl azt beszélték, hogy Jójákim építtette Ezékiel emlékére, és ahová idõrõl-idõre elzarándokoltak az emberek. A sírkõ melletti zsinagógát a prófétáról nevezték el. Itt helyezték el a Tóra egy másolatát, amelyet állítólag Ezékiel írt. Történelmi háttér: Ezékiel, miután Kr.e. 597-ben fogságba ment az utolsó deportálás és Jeruzsálem pusztulása elõtt, Júdáról prófétált.(Jeremiás, aki ott maradt elsõ kézbõl tapasztalhatta a megpróbáltatásokat.) Ezékiel többi próféciája közvetlenül a fogságban lévõkhöz szólt. A kezdõ látomás (a mozgó trón révén) megmutatta, hogy Isten elhagyta a Templomot és jelen van népe, a foglyok között. Mivel a nép még mindig hajlamos a bálványimádásra és a körülöttük lévõ civilizációkba beolvadni, Ezékielnek folyamatosan figyelmeztetnie kellett õket (2,3-; 3,4-11; 14,1-; 18,2.25; 20,1-). Emlékeztette a fogságban lévõket, hogy a még mindig Jeruzsálemben élõk, tévesen hivatkoztak a Templom és a föld sérthetetlenségére (11,1-15). Nyilvánvaló, hogy sokan elveszítették hitüket, de az igazak végig kitartottak Ezékiel mellett. Nincs abban semmi különös, hogy miután kiszakítva gyökereiket, távolra kerültek otthonuktól, földjüktõl, templomuktól és áldozataikat se mutathatták be tradícióik szerint; a böjtre, a szombatra és a körülmetélésre fektették a hangsúlyt. Az imádság, a Szentírás olvasása, és a zsoltárok éneklése is nagyobb hangsúlyt kapott. A késõbbi, zsinagóga köré összpontosuló zsidó lét mintájának alapjait a fogság idején fektették le. A könyv: precíz idõrendi sorrendben íródott, teljes terjedelmû írásokat és beszédeket tartalmaz, amely mutatja, hogy Ezékielnek nem kellett titokban dolgoznia. Ezékiel könyve sok szempontból más, mint a többi próféta könyvei: a szerzõ kiléte nem kérdés (mint Ézsaiás próféta könyvénél), Jeremiás próféta könyvének felépítését nézve nehézségekbe ütközünk, illetve más próféták jövendöléseit egy-egy szellemi tétel köti össze.

114

A könyv tartalma: Ezékiel prófétai szolgálata legalább húsz évig tartott. Az elsõ szakaszban hirdette ki, hogy a nép hûtlensége miatt Isten ítélete eljön. A 33. fejezetben található a fordulópont, amelyben hír érkezik Jeruzsálem pusztulásáról. A tény igazolta Ezékiel prófétai voltát (mert pontosan ezt prófétálta meg), és ezek után az emberek jobban hallgattak rá. Attól fogva népe pásztoraként cselekedett, és felkészítette õket a dicsõséges idõre, amikor Isten helyre fog állítani mindent. Üzenetét szavakban és némajátékkal ábrázolta (3,10; 8,1; 11,1). Nyelvezetére nagy hatással volt két látomása, amelyeket szolgálata elején kapott (1.-3. fejezetek). A látomás Isten trónusáról, mint harci szekér, bizonyossággal töltötte el Ezékielt Isten dicsõségének végsõ kinyilatkoztatásáról. A tekercsrõl való látomás pedig meggyõzte az írott szó fontosságáról. A látomások élménye, és mindennapos kapcsolata a foglyokkal, akik folyamatosan kérdésekkel ostromolták, arra indították Ezékielt, hogy pásztoruk legyen. Õrt állt felettük (33) és pásztorolta õket (34), de a foglyok kérdéseire válaszolva, kihirdette Isten munkáját, amely saját földjén, Izráel helyreállításában éri el a csúcspontját (a száraz csontokról való látomás: 37. fejezet). Az utolsó fejezetekben (40-48) Ezékiel nem csupán látomások, hanem a cselekedetek embere is. A nép hitét megerõsítette abban, hogy Istennek fontos célja van velük. Lefektette sarokpontjait a törvénynek és a Templomnak, amelyek köré fog a nép szervezõdése összpontosulni. Érdemes megjegyezni: Ezékiel próféta könyve a bölcsességirodalomhoz tartozik, amelyben sok az allegória és példabeszéd. Ezékiel jól ismerte népe és az õket körülvevõ nemzetek történelmét, különösen Tíruszét és Egyiptomét. Próféciái egy új szövetségen alapuló eljövendõ üdvösségrõl szólnak a zsidóság összegyûjtésérõl, a saját földjükön. Elõtte azonban ítéletre fognak menni, ahol a bárányokat elválasztják a kecskéktõl (vö. Mt 25,31-46). Beszél a Templom, az istentisztelet és az Ígéret Földjének helyreállításáról, és arról, hogy a megtisztított és a megváltott Izráel fog ott lakni (33,11; 34; 36,25-

115

31; 37,40-48). Leírja a nemzeteket sújtó ítéletet, amely magába foglalja az Izráel elleni utolsó támadást, az ezeréves uralom elõtt, és annak végén is. Célzást tesz a nemzetek megtérésére vonatkozóan (16,53-), és látja, hogy a madarakhoz hasonlóan, sok nemzet menedéket talál a pompás cédrus, a Messiás védelme alatt (17,22-24). Exegézis: 1. fejezet: Kr. e. 592-ben Ezékiel révületében Babilontól délre, egy folyóhoz érkezett. Látta, hogy forgószél kerekedett észak felõl, a babilóniai istenek otthonától (Ézs 14,13). A szélviharban látta a mozgó trónt. Az Úr a saját földjén találkozott és gyõzte le Babilon isteneit. A trónust hordozó lények babilóniai templomi õrökhöz hasonlítanak, mert õk az Úr szolgái lettek. 3. fejezet: Az õrálló: ezt az igerészt nagyon félreértelmezik az Újszövetség tükrében. Igaz ember az, aki megtartja a törvényt és fedhetetlen a vallási kötelezettségekben. Itt feladatok végrehajtásáról beszélünk, és nem az újszövetségi értelemben vett megigazulásról. Ha bûnbe esett, múltbéli teljesítményét nem veszik figyelembe, de idõ elõtt meghal – adott esetben a babiloniak ölik meg. A prófétának is ez lehet a végzete, ha nem figyelmezteti népét. Ez összeférhetetlen az újszövetségi hívõ esetével, akinek a státuszát nem lehet visszavonni. Egyedül csak a fegyelmezés területén alkalmazható. Pál pontosan ezt teszi az1Kor 10-ben: figyelmezteti hallgatóit,ha ugyanazt teszik, amit az Ószövetségben Izráel, Isten fizikailag megöli õket. Pál itt nem az örökkévalóságra rendeltekrõl szól, hanem a hívõk extrém fegyelmezésérõl. 17. fejezet: Az új dávidi királyság: A 17. fejezetben egy allegóriát találunk a libánoni cédrusról (Dávid háza), az utolsó dávidi királyt, Cidkijját vádolva, aki inkább Egyiptomra, mint JHVH-ra támaszkodott. De nincs minden veszve, mert a messiási cédrus hegyérõl egy ág nõ, ami túlnõ majd minden más fát (királyságot). A babilóniai saskeselyû fogságba viszi a cédrus hajtásait. De Isten maga tör le egy másik ágat a cédrus hegyérõl

116

(a Messiás), és Izráel magas hegyein ülteti el azt. Egy pompás fává nõ, amelyen mindenféle madár lakik (az ezeréves uralom ideje alatt a nemzetek). 19. fejezet: Jóáház az egyik oroszlánkölyök,Jójákim a másik. Cidkijjá a szõlõtõ, aki, felelõs a számüzetésért, mert nem adta meg magát. A szikkadt és szomjazó föld a babiloni fogság képe. 21. fejezet: Az igazságos király. A fejezet leírja, hogy Isten miként veszi el a gonosz királyfi (Cidkijjá) koronáját és a fõpap süvegét. Ezek az intézmények addig romokban hevernek majd, amíg a JHVH kiválasztotta el nem jön, és vissza nem követeli azokat (21,27). (Vö. 1Móz 49,10.) Lényeges, hogy mind a királyság, mind a papság hozzá fog tartozni. Ez idõ alatt hasonmása (a Sátán) különbözõ antikrisztusi formákban nyilvánul meg. Ézsaiás próféta könyvében Babilónia királyaként, az Ezékiel 28,11-ben pedig Tírusz királyaként. Mindkét üzenet elsõsorban az utolsó antikrisztusi alak megtestesülésének, magának az Antikrisztusnak (a hamis Messiásnak) szól. 23. fejezet: a bûnös lánytestvérek, Oholá és Oholibá története. Õk Jeruzsálemet (Júda) és Samáriát (Izráel, az északi királyság) jelképezik. Mindketten a paráznaság, bálványimádás bûnébe estek, amiért megkapták büntetésüket. Az idegen országokkal kötött szövetségük, az idegen istenek imádását is jelenti. A 34. fejezet más témákat érintve, a jó és a rossz különválasztásáról (a diaszpórában élõ zsidóság) szól, még az ezeréves királyság felállítása elõtt. A 36. fejezet egy új szövetség létrejöttét jövendöli meg. Amikor Jézus megdorgálta Nikodémust, mert nem ismeri eléggé az Írásokat, Ezékiel könyvére hivatkozhatott, amely a lelki újjászületést írta le. A zsidók csak harmincéves koruk után olvashatták ezt a szakaszt. A 37. fejezet nemcsak Izráel helyreállításáról, hanem a szó szerinti feltámadásról is szól. Témája elsõsorban a nemzeti helyreállás, illetve az Újszövetségben Jézus is idézte, amikor a feltámadásról beszélt (vö.: Jn 5, 27-29).

117

38. és 39. fejezetek: Mindkét fejezet Izráel megszállásáról szól, bár kronológiailag a 39. fejezet megelõzi a 38.-at. Az elsõ megszállás az ezredforduló elõtt (39. fejezet), a második az ezredforduló végén történt (38. fejezet és Jel 20, 7-9). Góg és Magóg eredetileg Bábel tornyától indulva terjeszkedtek, egy alkalommal a mai Törökország egy részét is elfoglalták. Utána észak felé vándoroltak, a mai Oroszország területére. A Mesek kifejezést megtaláljuk a Moszkva (a Moszkvai Nagyfejedelemség) szóban, a Tubal szót pedig a Tobolszk névben. Úgy tûnik, hogy Szíriával együttmûködve (északi király a Dán 11,36 verstõl) õk támadták meg Izráelt. 40.-48. fejezetek: A próféciának egy új fajtájával, az apokaliptikus irodalommal találkozunk, amelyben egy mennyei lény mutatta meg a jövõ részleteit a prófétának. A helyreállított Templomról, és a saját földjére visszavitt néprõl beszél, amely meghatározott törzsi területeken él. A Templom célja, hogy olyan hely legyen, ahol a szent Isten találkozhat a bûnöktõl meg nem tisztult világ képviselõivel. Úgy tûnik, hogy a zsidók közül kerül ki a papság, akik helyreállított életû emberek, de rájuk is vonatkoznak a a templomi szabályok. A Messiás nevezi ki azt a személyt, aki felelõs a Templom istentiszteletének vezetéséért. Ezékiel próféta könyvében leírtak alapján a Templom a városon kívül van. A városban uralkodik a Messiás, és együtt él a megdicsõült Egyházával. A Templom tökéletes, ezért Isten szentségének megtestesítõje. Ezékielnek mindezt részletesen el kellett mondania a babilóniai foglyoknak, hogy ezt látva szégyenüljenek meg saját bûnös állapotukban. Bár ezek a fejezetek apokaliptikus stílusban íródtak, tele szimbólumokkal, kivétel nélkül magukba foglalják az emberi cselekedetek elkerülhetetlen beteljesülését. Míg a szimbolikus magyarázat indirekt módon az Egyházra vonatkozik, szó szerinti beteljesedésének azonban Izráelre kell vonatkoznia. Több ószövetségi próféciának kettõs beteljesedése van. Míg ez a prófécia néhány tekintetben beteljesedett a fogságból való

118

visszatéréskor, illetve amikor felépítették a második Templomot, míg a prófécia többi aspektusa eszkatológikus összefüggésekkel bír, és az ezeréves uralommal függ össze. A jelenések könyvében láthatjuk ennek beteljesedését, – az utolsó fejezet az ezeréves uralkodáshoz kapcsolódik. Ezzel együtt még mindig nem teljesen világos, miként kapcsolódik a mennyei a földihez, az Egyház Izráelhez, mivel mindkettõ részese az ezer éves uralomnak, – máskülönben a feltámadásnak nincs értelme. Az új ország földrajzi határai nyugaton a Földközi-tenger (Nagy-tenger, 20), keleten pedig a Jordán folyó (18). Az északi határ nagyjából, a Tíruszból elinduló vonal mentén a Jordán forrásvidékének partján, Damaszkusztól dél-nyugatra található (15-17). A helységneveket lehetetlenség pontosan azonosítani. Hamát a modern Hamának felel meg, az Orontész folyó partján, 184 km-re Damaszkusztól. Valószínû Hamát volt a (déli) bejárata a Libanon és az Antilibanon-hegység vonulatain átfutó 160 km-es lejtõnek (Bekaa). Salamon királyságának északi csücske volt ez, (1Kir 8,65) és ideális határterület védekezésre az északról, az Orontész és a Litani völgye felõl érkezõ támadások ellen. Y. Aharoni nemrég tett kísérletet arra, hogy bemutassa azt a tényt, miszerint Hamát város neve a „Hamát bejárata” kifejezés volt, ami az Orontész folyó egyik forrása mentén feküdt (Aharoni: The Land of the Bible, 1967, 65. oldaltól) Hetlón könnyen lehet a modern Adlun egy tengerparti város, Tírusztól 16 km-re, északra. (A Heitela-val való azonosítás, amely Tripolisztól keletre fekszik, túlságosan északra van.) Cedád, Béróta és Szibraim (15, 16) a Bekaa völgyben fekvõ városok lehettek. Ebben az esetben Béróta a mai Breitan lehet, Baalbektõl délre (azaz Bérótaj, 2Sám 8) Szibraim Szefarvaim lehetett (2Kir I7,24), de ennek elhelyezkedése ismeretlen. HácérHattíkón (16), ‘a Hacar közepe’, valószínûleg ugyanaz, mint a Hacar-Énón (17) amit megpróbáltak a Jordán forrásánál fekvõ Banijasszal beazonosítani (azaz Cézárea Filippi az Újszövetségi

119

idõkben). Haurán a Galileai-tenger keleti részén helyezkedik el, nagyjából Básánnak felel meg. A 17. vers a terület északi oldalát írja le, Damaszkusz és Hámát határától északra (vesd össze a 4Móz 33,7-9). A keleti határ a Jordánt követi délre a Holt-tengerig (a keleti tenger, 18). Támár közel lehetett a déli csücsökhöz, amely a déli határ kezdetét jelezte, ami nyugat felé futott Meribá Kádésen át (a vizeknél lévõ viszály, vö. 4Móz. 27,14). Vagyis Kadés-Barneá, a modern ‘Ain Qadeis, Egyiptom patakjánál a wadi el-Aris, a Földközi-tenger partjainál. Az egész terület leírását érdemes összevetni a 4Móz 34,1-12-ben leírt határokkal, és Salamon királyságának kiszélesítésével az 1Kir 8,65-ban. 2. DÁNIEL PRÓFÉTA KÖNYVE (Dánijjél: Isten a bírám). Bár Dániel próféta könyve nem található a Próféták címû gyûjteményben (hanem az Írások között), és bár természetében közelebb áll az apokaliptikus, mint a hagyományos próféciákhoz, mégis jogosan tanulmányozhatjuk a fogság történelmi összefüggéseiben. Két részbõl áll: 1.- 6. fejezetek (a 2. kivételével) Dánielrõl és társairól szóló történeteket tartalmaznak. A 7.-14. fejezetekben a próféta nagy látomásairól szólnak. Dániel bölcs jellemvonásait mutatja, aki tudja, hogyan kell álmokat megfejteni. A könyv másképp is felosztható: 1. Üzenet a pogányoknak (arámul íródott): A pogány uralomnak egyszer vége lesz. 2. Üzenet a zsidóknak (héberül íródott): Isten népe végül megszabadul, és uralkodni fog minden más nemzet felett. H. L. Ellison kiemeli: a két nyelv használata arra utalhat, hogy a könyvet lefordították arám nyelvre száz (vagy még több) évvel az elkészülése után. Bizonyos héber nyelven íródott részek elvesztek, amelyeket a fennmaradt arám részekkel pótoltak. A könyv célja, megválaszolni egy kérdést: Meddig tart a választott nép szenvedése? Isten válasza, hogy nem csupán 70 évig (ahogy Jeremiás megprófétálta azt: Jer 25,11-14; 29,19), hanem 70 x 7 évig. A prófécia célja, hogy elõre figyelmeztesse a népet,

120

ne lepõdjenek meg, és ne veszítsék el hitüket, hanem ismerjék fel, hogy mindez Isten tervének része. A 7. fejezetben találjuk az elsõ említést az Emberfiáról, aki Istentõl az Atyától az egész világra kiterjedõ hatalmat kap. Ugyanakkor a választott nép helyreáll és igazságot szolgáltatnak számára. A 12. fejezetben világos utalást találunk a feltámadásra, ami más dolgokkal együtt válasz arra a problémára, ami azon mártírokért járó büntetéssel foglalkozik, akiknek életük során soha sem szolgáltattak igazságot. Kritikus problémák: A hagyomány szerint a könyv Kr.e. a 6. században, a fogság idején íródott. Ezzel együtt Porfüriosz az elsõ, aki azt állította, hogy Dániel próféta könyve IV. Antiochus Epiphanes idejében íródott (és éppen ezért nem profetikus). Porfüriosz notórius keresztényellenes propagandista, aki a római államnak dolgozva azon munkálkodott, hogy a keresztényeket hiteltelenítse Decius császár idején, a keresztényüldözésekor. Könyve A kereszténység ellen címet viselte. Egy középkori zsidó szerzõ szerint Dániel próféta könyvét meghamisították annak érdekében, hogy a test feltámadásáról szóló tanítást alátámasszák. Ezek a kételyek újra fénykorukat élik azoknak a kritikusoknak köszönhetõen, akik tagadják a jövõt kijelentõ próféciák létjogosultságát. Ellenvetések: 1) Ha Dániel egyetlen próféciája sem a jövõt kijelentõ, akkor nehéz megérteni, miként kerülhetett be a könyv a kánonba, mivel a prófécia beteljesedése szükséges elõfeltétele a hamis és az igaz próféta megkülönböztetésének. A kánonba akkor sem kerülhetett bele, ha történetileg pontatlan az írás. 2) Állítják, hogy Dániel próféta könyve tele van történelmi pontatlanságokkal, ezért egy Kr.e. 6. században élõ szerzõ nem írhatta azt. a) Állítják, hogy a Dániel 1,1 ellentétben van a Jer 25,1-gyel (Jeruzsálem ostromának dátuma), de mindkét szerzõ más-más

121

szempontból értékeli az eseményt: egyik a zsidóság, másik a babilóniaiak szemszögébõl. Izráelben a király uralkodásának kezdetét az elsõ évtõl számították (csakúgy, mint a jelenlegi idõszámítás szerint), függetlenül attól, hogy részlegesen vagy a teljes esztendõben uralkodott. Babilonban azonban az elsõ teljes éve számított az uralkodás elsõ évnek (ha valami miatt ez megszakadt, akkor azt nem számították). b) A „kaldeus” kifejezés a papok társadalmi helyzetére utal, amely az eljövendõ idõkre mutat. Hérodotosz beszámolója alapján ennek használata egészen Círus idejéig nyúlik vissza. c) Nebukadneccar betegsége: pontatlanul állítják néhányan, hogy a történetírásban erre nincs utalás. Bérosszosz babilóniai pap, (akit Josephus idéz), Abüdénosz (Euszebiosz feljegyzései alapján), és egy híres régész által feltárt babilóniai feljegyzések mind tesznek említést róla. A pszichiátriában létezik a klinikai lycantropiának nevezett betegség, amikor a páciens tehénnek vagy bikának képzeli magát, és füvet eszik. d) Bélsaccar és Nabonidus: Dániel szerint Bélsaccar Babilónia bukásakor uralkodott. Történelmi feljegyzések alapján Naboniduszt Teimaban bezárták, így nem tudott mozogni. Valójában Belssaccár Nabonidusz uralkodásának nagy részében társuralkodó volt, és Babilónia megvédését bízták rá. Nebukadneccar ’fia’ (értsd: unokája) volt. e) A méd Dárius személyazonossága: Dárius egy dinamikus jelzõ, jelentése leigázó, valószínû Istuvigát értette alatta. Õ az utolsó méd király, akit Círus gyõzött le, és társuralkodónak jelölt ki Babilónia felett. f) Dániel próféta könyvének helye a kánonban: nem jelöl késõbbi , egyszerûen rámutat arra, hogy Dánielt nem tartották klasszikus értelemben prófétának. Õ nem közbenjáró Isten és a szövetség közössége között. g) A könyv nyelvezete: Dániel próféta könyvének arám nyelvezetét a királyi udvarokban használták, amely a Kr.e. 7. században hivatalossá vált, majd késõbb széles körben elterjedt. A héber nyelv, amely hasonlít ehhez, Ezékiel, Haggeus, Ezsdrás próféták, és a Krónikák könyveiben található. Néhány

122

szó óperzsa eredetû. A felbukkanó görög szavak pedig a görög kolóniákkal és zsoldosokkal való kapcsolatra utalnak, akik jóval Nagy Sándor hódításai elõtt, már a karkamesi csatában is harcoltak. Történelmi háttér: Dánielt az elsõ deportáláskor, Kr.e. 605ben hurcolták el Babilóniába. A fogság 48 évig tartott (Kr.e. 597538). Jeremiás próféciája a 70 évrõl valószínû ahhoz az idõhöz kapcsolódik, amikor a Templom romokban hevert (Kr.e.587515). Ez idõ alatt a zsidóság átvette az arám nyelv használatát, amely elsõdlegessé vált számukra. Irodalmi mûfaj: Korábban kijelentettük, hogy Dániel próféta könyve elsõsorban apokaliptikus írás, amely a következõkbõl állapítható meg: 1. Látomásokat tartalmaz, amelyeket úgy jegyezett fel, mint megtörtént eseményeket, nem pedig tömören összefoglalva és kivonatolva, ahogy a klasszikus próféciákban szokták. 2. A kijelentés szimbólumokon keresztül jelenik meg, amelyeket vagy megmagyarázott a szerzõ (a kos és a bika, Dán 8), vagy magyarázat nélkül hagyta (a napba öltözött asszonyhoz hasonlóan, Jel 12). 3. Isten népének jövõjét a (nem zsidó) népekkel kapcsolatban jósolta meg, amely a Messiás eljövetelével teljesedett ki. 4. Inkább prózai, mint költõi nyelvezetet (amely a próféciára jellemzõ) használ. Dániel látomásainak magyarázata: 1. Nebukadneccar látomása: négy sikeres királyságot ábrázol, melyek ereje fokozatosan egyre kevesebb. Dániel figyelme az utolsó királyságra fókuszál, ahogy a kijelentésben látja azt. A királyságok: a) Babilónia ( Kr.e. 606-539) b) Perzsák és a médek királysága (Kr.e.539-331) c) Görögország (Nagy Sándor) (Kr.e.331-323 és Kr.e. 32368)

123

d) i) Róma (368-476), ii) A kijelentés formájában 10 európai állam szövetsége (Dán 2,42; 7,23; 9,27). 7,24-26 az EU diktátor. 2. A kos és a bak látomása:(Dániel 8) A kos a perzsák és a médek királyságát jelképezi (a két szarv fejezi ki a kettõséget). A bak Nagy Sándort jelképezi. A 8. versben a királyságot négy részre osztják fel, Sándor négy hadvezére között. A szerzõ gyorsan a szeleukida birodalom tanulmányozására tér át, ami leginkább érdekli õt. A kis szarv IV. Antiochus Epiphanes, aki üldözi a szenteket. A dicsõ ország Palesztina; a csillagok Isten népe; a fejedelem pedig maga Isten. A 2,300 este és reggel a Kr.e. 171-165-ig terjedõ idõszakot jelképezi, amikor a pogányok megszentségtelenítették a Templomot. 3. Az emberfiáról való látomás: Dániel 7,9-14, jelzi a pogányok uralmának végét és Izráel helyreállásának kezdetét, amelyet a Messiás ural, aki a világ uralkodójává is válik. Ez segít megértenünk a Jel 20,4 összefüggéseit. A mennyei ítélõbíróság ülésére utal ez a szakasz, ahol maga Isten szolgáltat igazságot (7,22). Az ítélethirdetés Izráelnek kedvez. Ez természetesen magába foglalja az Egyházat is, aki Krisztussal együtt fog uralkodni. Ettõl fogva Izráel és a világ fölött gyakorolja Krisztus a hatalmat szolgája, az Egyház segítségével. 4) Látomás a hetven hétrõl : A zsidók babilóniai fogsága idején Dániel megkérdezte Istent, hogy meddig tart, amíg a messiási királyság (Isten királysága) fel nem áll? Isten elküldte Gábrielt, hogy megadja neki a választ: „Hetven hét (70 x 7 év) van kiszabva népedre és a szent városodra, akkor véget ér a hitszegés (vagyis Izráel nemzetének megtéréséig) és megszûnik a vétek (azaz a bûnt teljesen féken tartják – vö. Jelenések 20,1-3), engesztelést nyer a bûn (akkor válik a kereszt valóssággá Izráel népe számára, amikor a Messiás visszatér, vö. Zak 12,10; Jel 1,7), és eljön hozzánk az örökké

124

tartó igazság (egy belülrõl fakadó morális átváltozás által lesz mindez valósággá – vö. Jer 31,33-34). Beteljesül a prófétai látomás (az emberek felhagynak a bûnnel, így a próféták fegyelmezõ jövendöléseire nem lesz többé szükség), és felkenik a szentek szentjét (a Templomot újra szentelik az elõzõleg számba vett öt ígéret beteljesedését követõen – vö. még Ezékiel 40,1-4; Ézsaiás 4,2-6). Tudd meg azért, és értsd meg: attól fogva, hogy elhangzott a kijelentés: Artaxerxes Longimanus rendelete Kr.e.445/444; Jeruzsálem újjáépítésérõl a fejedelem felkenéséig: a Messiás eljöveteléig, a messiási bevonulás Jeruzsálembe Virágvasárnap; hét hét és hatvankét hét: 49 év Jeruzsálem és falainak újjáépítésére + 434 év összesen 483 zsidó év (egy zsidó évben 360 nap van), azaz 476 év a mi évszámításunk szerint; és újjáépülnek a terek és a falak (értsd: az egész város), nyomorúságos idõkben. A hatvankét hét eltelte után (vagyis a 69. hét végén), megölik a felkentet, senkije sem lesz: nem lesznek utódai – vö. Ézsaiás 53,8 – egy zsidó számára ez tragédia. Az eljövendõ fejedelem népe pedig elpusztítja a várost és a szentélyt: Titusz elpusztította Jeruzsálemet Kr.u. 70-ben. Elvégzett dolog, hogy pusztán álljanak a háború végéig. De a fejedelemnek is vége lesz, ha jön az áradat: katasztrófa okozza a végét, és addig háború lesz és minden pusztítás elrendeltetett). Ez a szakasz Jeruzsálem pusztulása és a 70. hét kezdete között lévõ idõszakra utal (vö. Máté 24,6). Erõs szövetséget köt sokakkal: az európai diktátor, Titusz utódja, a Római Birodalom folytonossága megmarad, csak más formában. A szövetséget a zsidók többségével köti (õk az Antikrisztus, a hamis messiás uralma alatt lesznek) egy hétre (vagyis 7 évre); de a hét közepén (3 és fél év) véget vet a véres- és az ételáldozatoknak: a templomi szertartásnak véget vet, és bevezeti a saját maga bálványimádását. A templom szegélyére odakerül az iszonyatos bálvány: ami a nép katasztrófájához vezet – Isten ítélete és a nagy nyomorúság; míg csak rá nem szakad a pusztítóra a végleges megsemmisülés: amikor eljön a Messiás. Mikor Jézus eljön, megöli az Antikrisztust, – vö. 2Thessz 2,8.

125

5) A nagy látomás a haragról: A 11. fejezet több szempontból a 8. fejezet részletesebb magyarázata, de a hangsúly a déli királyok (ptolemeidák) és az északi királyok (szeleukidák) közti cselszövéseken, szövetségeken és konfliktusokon van. Az idõszak II. Círus (Kr.e. 559-530) idejétõl egészen azokig az eseményekig terjed, amelyek közvetlenül megelõzik a messiási királyságot (2,44-45). A 36. verstõl a végidõrõl van szó, de ezeket a verseket sokféleképpen magyarázzák: a) Továbbra is IV. Antiochus Epiphanesra utalnak, amely a legegyszerûbb megoldásnak tûnik. A probléma, hogy Aniochus haláláról nem tudjuk pontosan, miként történt. Másrészt az Egyiptom szétzúzására irányuló második hadjárata során a rómaiak útját állták. Még ott tartózkodott, amikor figyelmeztetõ hírt kapott, hogy a helyébõl elmozdított fõpap Jázon a Tobíjjádok segítségével elfoglalta Jeruzsálemet. Ezekre az eseményekre utal a Dán 11,44. b) Az Antikrisztusra utalnak. Jerome elmondása szerint az õ idejében sokan ezt a magyarázatot fogadták el, de ez csak akkor lehetséges, ha a 35.-40. versek közti szakasz egy részét (36.-39. versek) közbevetett megjegyzésként kezeljük. Tehát ez azt jelentené, hogy a 40. vers ott kezdõdik, ahol a 35. befejezõdik. Inkább egy újabb keletû Antiochusra utal, aki közvetlenül a Messiás visszatérése elõtt megszállta meg Izráelt. Az „asszonyok bálványa” feltételezhetõen Tammúz, aki tette a szépet Inanna, a sumér szerelem istennõje (az akkád Istár) elõtt, megnyerte õt, de ennek következtében meg kellett halnia. Ezért siratják az asszonyok. Késõbb a szíriai Adonisszal azonosították azt, akit az asszonyok szerettek (vö. Dán11,37). A további 65 nap (vö. 12,11) a nagy nyomorúság vége és az ezeréves uralom kezdete közt eltelt idõ (1336-1260), melynek során különféle ítéletek valószínûsíthetõk. Ez megmagyarázza, hogy miért áldott (boldog), aki állhatatos maradt, és túlélte az 1336 nap elteltét. Õk azok, akik kiállták a próbát és nem semmisültek meg az ítéletek következtében.

126

Részletezés: Dán 11,2: A három király (II. Círus után, aki abban az idõben volt az uralkodó): II. Kambüszész, Szmerdész és I. Dárius. A negyedik király Xerxész, aki sikertelen hadjáratot indított Görögország ellen. 3. vers: A király Nagy Sándor. 4. vers: Birodalmát hadvezérei között felosztották. 5. vers: A déli király I. Ptolemaiosz Lagi. Nagy Sándor másik vezére, Szeleukosz Nikator, szövetkezett I. Ptolemaiosszal, hogy legyõzzék Antigonoszt (gázai csata Kr.e. 312). 6. vers: Kr.e. 252-ben II. Antiokhosz Theosz, miután szövetséget kötött II. Ptolemaiosszal, férjhez adta hozzá lányát, Berenikét. Az elsõ feleség (Laodiké) féltékenységbõl megmérgezte õt és a fiát. Laodiké fiát, (II. Szeleukosz) nem sokkal ezután, megtámadta és legyõzte II. Ptolemaiosz. Komoly hadizsákmánnyal tért vissza Egyiptomba, de gyõzelmét a továbbiakban nem tudta kihasználni. A 9. vers: Szeleukosz ellentámadására utal. 10. vers: III. Szeleukosz és III. Antiochus csatában döntötték el egymás közt, hogy kinek a fennhatósága alá kerüljön Izráel, de Antiochos súlyos vereséget szenvedett Kr. e. 220-ban Raphiánál. 12. vers: IV. Ptolemaiosz meggyalázta a Templomot, de hatalma nem vált tartóssá Izráelben. Visszavonult Alexandriába, és onnét nagyarányú zsidóüldözést indított: 40.000 embert gyilkoltatott meg, mert nem hódoltak be a bálványimádásnak, illetve mindössze 300 ember tarthatta meg korábbi jogait. 13. vers: Amikor V. Ptolemaiosz került trónra Antiochus egy hatalmas sereg élén tért vissza. 15. vers: Antiochus Gázánál vagy Szidonnál sáncot emeltetett, ahol késõbb sok egyiptomi talált menedéket, miután legyõzték õket a panion-i csatában. 15.-16. versek: Az egyiptomiak ellentámadása Izráelben nem tudta megállítani Antiochust, aki bevonult Jeruzsálembe.

127

17. vers: A rómaiak várható beavatkozását érzékelve, Antiochus egyességet kötött V. Ptolemaiosszal, és feleségül adta hozzá lányát, Kleopátrát, akivel Kr. e. 194-ben Raphiaban meg is kötik a házasságot. De az egyiptomiak így sem álltak Antiochus mellé, tovább harcoltak ellene. 18. vers: Antiochus megszállta Kis-Ázsiát, ahol több tengerparti várost (a szigetek) elfoglalt, de Kr. e. 190-ben döntõ vereséget szenvedett Lucius Cornelius Scipio, római konzultól. A 19. versben látjuk, ahogy a háborúk költségeinek fedezése miatt, kifosztott egy templomot és meghalt. 20. vers: IV. Szeleukosz elküldte egyik fõemberét, Heliodoruszt, hogy adószedõként kifossza a Templomot Jeruzsálemben, de egy természetfeletti látomás megakadályozta ebben. Késõbb Heliodorusz meggyilkoltatta a királyt. 21. vers: IV. Antiochus Epiphanes gyalázatos ember, aki csellel szerezte meg a trónt Dimitriusztól. 22. vers: A zsidó fõpapot III.Oniast, és IV. Ptolemaioszt a pelusiumi csatában gyõzte le IV. Antiochus. 24. vers: Alexandria kivételével elfoglalta az összes egyiptomi várost, és a hadizsákmányt szétosztotta támogatói között. A 25. vers: Antiochus IV. Ptolemaiosz elleni hadjáratára utal. Csellel, barátságot színlelve legyõzte és kizsákmányolta Egyiptomot, majd hazatérõben lerohanta Izráelt (28.v). 29.-30. vers: Második egyiptomi hadjárata kudarcba fulladt, mert az ellene felvonult római hajóhad, távozásra kényszerítette. Visszatért Izráelbe, ahol bosszúhadjáratot indított a zsidóság ellen, de megkegyelmezett azoknak, akik behódoltak neki. A 31.-35. versek a zsidóság elleni, vallási üldözéssel egybekötött hadjáratra utalnak (vö. Zsid11,35-38). A 36.-40. versek lehetséges, hogy nem az Antikrisztusra, hanem egy jövõbeli szíriai uralkodóra utalnak (akit valószínûleg Oroszország támogat), aki Izráelen keresztül fogja megtámadni Egyiptomot. A 40. vers ott folyatódik, ahol a 35. abbamarad: a zsidóság végidõkben való üldöztetésével (nagy nyomorúság), amely a Messiás eljöveteléhez, és országának felállításához vezet.

128

IV. A BABILÓNIAI FOGSÁG UTÁNI PRÓFÉTÁK A fogságból visszatértek kezdeti lelkesedését egy nehéz idõszak követte. A visszatértek és az otthon maradtak közti rivalizálás, a bizonytalan politikai helyzet, és a gyenge termés mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Templom építésének kérdése háttérbe szoruljon. De ez volt a jövõbeni boldogulásuk, boldogságuk feltétele is. 1. HAGGEUS PRÓFÉTA KÖNYVE (vidám, ünnepélyes hangulatban lévõ) Héberül a hag jelentése olyan ünnep, amikor az emberek körben állva vagy ölelkezve táncolnak. Haggeus és Zakariás Kr. e. 520-ban jelentek meg, és felhívták a nép figyelmét a Templom építésének fontosságára. Mikorra I. Dárius perzsa király lett, a Templomot már vagy 16 éve nem építették. Az eredeti látomás tehát elhomályosult az elsõ 50,000 visszatérõ fogolyról. Mivel a helytartó Zerubbábel és Jósua fõpap örömmel fogadták a próféták üzenetét, elérték, hogy ismét elkezdõdjön a munka. A kishitûeket arról biztosította Haggeus, hogy a Templom újjáépítését nagy öröm és jólét fogja követi, amelyben a megváltottak közössége részesül, köztük Zerubbábellel, aki egy messiási alak (2,23). Azonban az abszolút utalás a Krisztus ezeréves uralmának Templomára, és a nép között élõ Messiásra vonatkozik. A könyv Istennek a pogány hatalmak feletti ítéletérõl beszél, és az áldásokról, amelyek az Istenhez megtérõ nemzetekre várnak. Történelmi háttér: A fogságból visszatérve tartottak egy beiktatási ceremóniát (Kr. e. 536), de ennél messzebbre nem jutottak. Úgy tûnt, hogy az épület, fából készült elemeit tûz pusztította el, de annak kõ szerkezete még mindig állt. Ez megmagyarázza, hogy miért tudták rövid idõ alatt befejezni a munkát. A szomszéd népek mindenféle provokációt felhasználtak arra, hogy akadályozzák a munkát, ezért a fogságból visszatért 50,000 zsidó menekült közömbössé vált arra, hogy folytassák a Templom újjáépítését. Isten azért küldte el Haggeust, hogy

129

felrázza õket letargiájukból. Isten ügynöke Zerubbábel, aki szerepvállalásával saját pozícióját (Perzsia helytartója) veszélyezteti, de ígéretet kap védelemre (2,23, vö. Ezsd 5,4). Megjegyzés: A babilóniai Talmud állítja, hogy Zerubbábel Templomából öt dolog hiányzott, ami az elsõ Templomban megvolt:1, a sekina dicsõsége, 2) a szent tûz, 3) a szövetségláda, 4) úrím és tummím, 5) a prófétaság lelke. 2. ZAKARIÁS PRÓFÉTA KÖNYVE (Zehar-ja: az Úr emlékszik). Haggeus kortársa (vö. Ezsd 5,1; 6,14) próféta és pap volt. Tíz látomásban, amelyeket bemutatott, a központi téma azoknak az akadályoknak elmozdítása, amelyek a messiási korszakban fognak felbukkanni, és Jeruzsálem helyreállítását akadályozzák. A 9.-14. fejezetek valószínûleg késõbb íródtak, más a hangvételük, és nincs világos történelmi utalás bennük. A 12. fejezetnek nyilvánvalóan Ézsaiás próféta könyvének 53. fejezetében szereplõ, szenvedõ szolgához van köze. Történelmi háttér: Amikor Perzsia új uralkodója, I. Dárius trónra került (Kr. e. 521), Haggeus és Zakariás feltételezték, hogy az elõzõ uralkodók rendeletei érvényüket vesztették, és ismét bátorították népüket, hogy újra kezdjék el a munkát. A helytartó Zerubbábel és Jósua a fõpap vezették az újjáépítést. Tattenaj, az Eufrátesztõl nyugatra esõ terület helytartójának kérdezõsködése ismét akadályozta a munkát, de Dárius megerõsítette Círus eredeti rendeletét. Addigra a zsidóság elhitte saját végzetét, feltételezve, hogy az események azt mutatják: Isten nem munkálkodik többé. Haggeus és Zakariás azon munkálkodtak, hogy felrázzák a népet közönyösségükbõl. A nép jól reagált és az építkezést Dárius uralkodásának hatodik évében, Kr.e. 516-ban befejezték. Exegézis: A látomások részletezése: Kétségtelen, hogy a látomások Zakariás idejére vonatkoznak, de azon túlmutatva, véglegesen,

130

az utolsó idõkben fognak beteljesedni. Fõ mondanivalójuk a nemzet megtisztulása, egy jövõbeli dicsõséges szolgálat tükrében, amit Zerubbábel szimbolikus megkoronázása (mint a Messiás egyik alakja) követ. 1. A lovasok: emlékeztetnek Kr.e. 519 februárjára, amikor békesség volt Dárius uralkodása idején. A lovasok Istentõl való lelkek, akik bejárták a földet (1,7-17; 13,9; Jel 6,1-9). A látomás a vihar elõtti csendet mutatja be és Isten utolsó felderítõ útját, még mielõtt szabadjára engedi az eseményeket, amelyek a népek ítéletéhez, és Izráel helyreállításához vezetnek. 2. A szarvak és a kovács azokat a pogány hatalmasságokat jelképezik, akiket le kell gyõzni ahhoz, hogy Izráelt újjá lehessen építeni (2,1-4; 12,3-4; Dán 7,8; Jel 13). A kovács Isten ügynöke, aki a pogány hatalmak bukását okozza. 3. Mérõkötél: A megmérettetés a nemzet helyreállításának szemszögébõl történik (2,5-9; Jel 11,1; Ez 41,13). 4. Jósua ruházata: Jósua a népet jelképezi, akit meg kell tisztítani bûneitõl, hogy helyreállhasson, és igazi elhívását betöltse (3,1-9; 12,9-13,1). 5. A lámpatartó és az olajfák a nép igazi elhívását jelképezik, hogy fény legyenek a pogány népek között (5,1-4; 13,1-6; Jel 10,9-11). A látomás azonnali beteljesedését Zerubbábel helytartó és Jósua fõpap jelentették, akik Isten eszközei és rajtuk keresztül jutott el az Õ kegyelme a néphez. 6. A repülõ irattekercs: A Izráel nemzetének vádiratát jelképezi: a népet el kell ítélni (és meg kell büntetni) ahhoz, hogy a többi nemzet világosságává tudjon válni. (vö. Ez 2,9-10; Jel 5,1; 10,2). 7. A vékában ülõ asszony: A nemzetnek meg kell tisztulnia a fogság során, egy tisztátalan országban magukra vett bûnöktõl (5,5-11; Jel 18). Ezeket a vétkeket vissza kell vinni, és ott kell hagyni Babilóniában, oda ahonnét azokat elhozták. 8. A harci kocsik Isten ügynökeit jelképezik, akik Isten ítéletét Izráel ellenségein kitöltik (6,1-8; 9,11-17; Jel 6,1-9). A két hegy a Móríjjá és az Olajfák hegye, amelyeket a Jósáfát völgye választja

131

el. Zakariást arra utasítják, hogy készítsen koronát, Babilóniából hozott ezüstbõl és aranyból (Zak 6,9-15). Az esemény egy cselekménysorban foglalja össze a nyolc éjszakai látomást és azok hatását: fejedelmi ajándékok érkeznek a messzi Babilóniából, amelyek elõhírnökei a nemzetek gazdagságának, amelyek elözönlik majd Jeruzsálemet. Akkor a Messiás (Sarjadék) felépíti az Úr ezeréves uralmának templomát, trónra lép, uralkodik, és egy pap lesz mellette a trónon (6,12-13). A napkeleti bölcsek látogatásának beszámolója az evangéliumokban ezzel nyer értelmet, hiszen õk is ajándékokat hoztak. Az Úr, aki a második templom felépítésének befejezését segítette papként és királyként fog uralkodni. A 7. fejezet áttekinti a nemzet múltját, a 8. fejezet pedig felfedi a messiási üdvösség távlatait. Mindkét fejezet eleje a böjt kérdéskörével foglalkozik — a kérdéssel, amely Kr. e. 518-ban hangzott el. 8. fejezet: Zakariás elsõ nyolc fejezete a Templom újjáépítésére való bíztatást tartotta szem elõtt. Az utolsó hat fejezet olyan eseményekkel foglalkozik, amelyek idõben távolabbra esnek, és amelyeket jóval késõbb, maga a próféta írt le. Izráel népe a perzsák és a médek uralma alatt állt (1.-8. fejezetek), majd a görögök következtek (9. és10. fejezetek). A Római Birodalom uralma alá is kerültek (11. fejezet); és a nemzeti történelmük az utolsó napokban fog kiteljesedni (12.-14. fejezetek). A 9. fejezet Nagy Sándor hódításait beszéli el (1.-8. versek), a 9.-10. versek a Messiásról szólnak (az elsõ és a második eljövetelérõl), a 11.-17- versek pedig a Makkabeusok gyõzelmeit írja le. A 10. fejezet a Messiás uralkodásának áldásairól beszél. A 11. fejezet a Jó Pásztor elutasításáról, és annak szörnyû következményeirõl: fogság, üldöztetés, a hamis Messiás (Az Antikrisztus) uralmáról szól.

132

A 12.-14. fejezetek a Messiás visszatérését követõ eseményekkel foglalkoznak részletesen: a végsõ a politikai drámával és Izráel megtérésével, amely úgy tûnik, hogy csak az utolsó pillanatban fog bekövetkezni. Amikor ténylegesen látják a Messiás visszatérését, aki még mindig viseli a keresztre feszítés jegyeit; és felismerik, hogy Õt feszítették meg – amit a zsidóság megbán és elfogadja Õt a bûnbocsánat eredményeként (a kereszt következményei megelevenednek). Ez magába foglalja Krisztus ezeréves uralmának elõfeltételeit is. Ezek a fejezetek apokaliptikus elemekkel írják le Jeruzsálem szenvedéseit és dicsõségét. Jeruzsálemre nemzetek fognak támadni, de Isten megszabadítja õket, továbbá az üdvösség és a boldogság helye lesz, amelyet az Úr ad népének, hogy az minden nemzet üdvösségének forrása legyen. Ezek a fejezetek a Messiással is foglalkoznak. Említést nyer Dávid házának visszaállítása (12); az alázatos és békét hirdetõ király várása (9,9-10), és a prófécia arról, akit átdöftek (12,10). Háborúval fenyegetõ teokrácia (10,3 – 11,3), de amelyben ugyanakkor a Templom is kirajzolódik, ahogy azt Ezékiel leírja (14). Sokatmondó, hogy az Újszövetségben széles körben idézik Zakariás próféta könyvét (Mt 21,4-5; 27,9; 26,31; Mk 14,27 és Jn 19,37), amely a Messiás elsõ eljövetelével függ össze, és A jelenések könyvében, amely a visszatérésével foglalkozik. Részletezés: 9,11-17 a makkabeusi korszakra utal; a 13. vers a görög seregekre, melyek ellen majd Isten küzd (Kr.e. 165-ben). A prófécia írásának idején Görögországra már a Perzsa Birodalmat veszélyeztetõ fenyegetésként tekintettek (lásd még 2 Mak10,29-31). 10,10: Egyiptom és Asszíria jelképezik az összes országot Izráel diaszpórájában. A 11,1-17 szakasz Krisztus elsõ eljövetele körüli eseményekre utal, amelyek a nép fogságba eséséhez vezettek.

133

A 10. vers: a független Izráel állam megszûnésére utal, amely Kr. u. 70-ben bekövetkezett. A szövetség jelenlegi felbontása azt jelenti, hogy Izráel léte a többi nép jóindulatától, kegyelmétõl függ. A 11. vers három vezérre utal, akiket elutasítottak. Feltételezzük, hogy õk Jonatán, Simon és Elázár lehetnek, akik a rómaiak elleni lázadás (Kr. e 70) vezetõi voltak. A próféciák Izráel állam pusztulására utalnak. A távolabbi jövõben pedig az Antikrisztus (a hamis Messiás, lásd 16.-17. versek) eljövetelére, majd annak legyõzésére utalnak, amelyek Messiás visszatérésekor következnek be. A 15. vers az Antikrisztus uralmához vezet, amely a gyülekezet életében nem hoz törést. 12,10: Miután a Jeruzsálem ellen támadó sereget elpusztította, Isten a lelki, szellemi dolgokat akarja helyreállítani Izráelben. 12,11: A Hadad-Rimmónért való gyász, Jósiás csatában bekövetkezõ halála utáni gyászra utal. Csupán 39 esztendõs volt, akirõl Jeremiás írt siratóénekeket, és hivatalos rendeletben jelöltek ki egy gyásznapot az emlékezetére. 13,7: A „bizalmas emberem” utalás egy határozott kijelentés Krisztus isteni létérõl. A 14. fejezet: Izráel nyilvánvaló legyõzésérõl szól, majd a Messiás beavatkozásáról, amely megfordítja az eseményeket. 14,4: A földrengés okozta talajemelkedés forrásokat, vízhányóként fog létrehozni. Örökké tartó források fognak a városból folyni, keletre és nyugatra, hogy megöntözzék a száraz földet. A rengés várhatóan rengeteg földalatti forrást hoz felszínre, új folyók fognak a Holt-tengerbe és a Földközi-tengerbe ömleni. Ez összecseng Ezékiel próféciájával. A Jordán völgye egy belsõ tenger medencéjévé alakul át, amely Jeruzsálem külvárosait is eléri. Így a hatalmas király városa a világ kikötõjévé lesz, a nemzetek kereskedelmi központja. 14,20: Mindent, amit eddig más cél érdekében használtak, most az Úrért használják. A tiszta és a tisztátalan közti

134

különbségtétel okafogyottá válik, mivel az egész nemzet fog megújulni. Nem lesznek többé kereskedõk, nem lesz többé kétszínûség, és istentelen praktikák sem. 3. MALAKIÁS PRÓFÉTA KÖNYVE: A Malakiás nem eredeti név, hanem ismeretlen nevû prófétát jelöl (követem, küldöttem). Vannak, akik burkolt utalást látnak ebben Ezsdrásra! A könyv egyértelmûen a Perzsa Birodalom idején íródott (1,8), közelebbrõl a Templom újjáépítésekor (1,10; 3,1.10). Feltételezhetõ, hogy Ezsdrás már átadta a törvényt, amelytõl késõbb eltért a nép. A helyzet jól tükrözi azokat a körülményeket, amelyekkel Nehémiás szembesült Kr.e. 433-ban, amikor Perzsiából visszatért, hogy Jeruzsálemben helytartó legyen. Nehémiás reformjára ekkor még nem került sor. Ez egyértelmû azoknak a bûnöknek a megnevezésébõl, amelyet Ezsdrás is igyekezett megszüntetni: 1) A papok semmibe vették a Templom szentségét és szertartásait (Neh 13,1-9). 2) A nép elhanyagolta a tized és az adományok beszolgáltatását (Neh 13,10-13). 3) A szövetség népe (a zsidók) pogány nemzetek tagjaival léptek házasságra (Neh 13,23-28). Malakiás beszélt kortársaival, meghallgatta kifogásaikat, és meggyõzte õket hûtlenségükrõl anélkül, hogy prófétai tekintélyét elveszíttette volna. Mivel megszegték a szövetséget, Isten kénytelen volt elítélni õket, de kifejezte könyörületességét arra az esetre, ha a nép elhagyja gonosz útjait. Végül kihirdette, hogy az isteni ítélet hirtelen fog eljönni, de az igazaknak nem kell félniük, mert Isten gondoskodni fog népérõl (3,16-17; 20-21). A könyv végén arra emlékeztet, hogy maradjanak hûségesek Mózes törvényéhez, majd egy próféciát írt le Illés eljövetelérõl, amely az utolsó figyelmeztetés lesz az Úr napja elõtt.

135

Exegézis: 1,1:A jövendölés (szó szerint teher) jelentése: „fenyegetõ jóslás, ítélettel terhelt üzenet” 1,11:A könyv legvitatottabb verse. Ha az igét jelen idõben fordítják (ami szükségszerû, mivel a héber ige hiányzik, és ennek van a leginkább értelme a szövegkörnyezetben), akkor ez azt jelenti, hogy a pogányok között áldozatokat mutatnak be. Vajon ez a pogány vallás érvényességének elismerését jelenti (ApCsel10,35)? Nem feltétlenül. Lehetséges, hogy Isten azt fejezi ki: legalább a pogányok (bármennyire is félre vannak vezetve), különösen a perzsák tisztelik Õt, szöges ellentétben saját népével, a zsidókkal. Mások úgy látják, hogy ez utalás a judaizáló pogányokra, akik már szellemi áldozatokat is bemutattak. Összességében látható, hogy a pogányság olyan áldozatokat mutat be Jézus Krisztus által, amelyeket Isten elfogad. Antiochiai Szent Ignác és más egyházatyák a Kr.u. 2. században az igeverset a mise közbeni áldozásra vonatkoztatták! 2,5-7: Betekintést ad a papi szolgálatba. Izráelben a papoknak, az Úr küldötteiként az ismeret és a tanítás forrásának kellene lenni. Az Úr tiszteletére ösztönözni a népet és sokakat megtéríteni a bûnbõl. 2,11:Isten gondolata a vegyes házasságokról. Alapvetõ hûtlenség a szövetség, ebbõl következõen pedig Isten ellen. Ha szerzõdés köti egymáshoz az ilyen házasságban élõ feleket, akkor azt fel kell bontani (ami nem ugyanaz, mint a válás – lásd 1Kor 7, 10-16). 2,15-16: Betekintést ad a házasságba, ami alapvetõen a házasulandó felek közti szövetség, amelynek az Úr a tanúja. A szövetséghez és az ígéretekhez való hûség a házassági kapcsolat alapja, amelynek Isten is részese. 3,1: A szövetség Ura és követe ugyanarra a személyre utalnak. Ennek a személynek elõhírnöke Keresztelõ János, tehát a szóban forgó isteni személy csak Krisztus lehet, ami erõs érv Krisztus isteni léte mellett.

136

3,18: Isten világos különbséget tesz Izráelben (az istenfélõk), és a névleges hívõk között (igazak és bûnösök). 3,19: A tûz az ítélet jelképeként gyakori a Szentírásban. A „polyva” említése feltételezi, hogy Isten ellenségei egy pillanat alatt elemésztõdnek, elhamvadnak majd. A Mt13,40 a konkolyra utal (a gonosz zsidók), amit összegyûjtenek és megégetnek. A fákra (vagy ágakra) is vonatkozhat, amelyeket kivágnak és tûzre hánynak (vö. Keresztelõ János igehirdetésével, és a szõlõ példázatával). 3,20: A Messiásról szóló állítás – messiási hajnal. Az „igazság napja” kifejezést a Good News Bible „megmentõ hatalmam”-nak fordítja. „Napként ragyog rátok, és gyógyulást hoz, mint a nap sugarai” (GNB): A „sugár”-ként használt szó bojtot is jelenthet. Mikor az emberek megérintették Jézus imasáljának szélét (vagy bojtját), meggyógyultak. 3,23: Keresztelõ János nem Illés (saját bevallása szerint sem), de hozzá hasonló hatalma és szellemisége volt. A prófécia beteljesedett: Illés eljött, és felkészítette a népét (lásd az evangelizációs kampányait stb.), akik ennek következtében megmenekültek, amikor Kr.u. 70-ben elérkezett az ítélet ideje. Jézus eljött az õ templomához. 3,24: Feltehetõen azt jelenti, hogy „a gyermekeket (istenfélõ) elõdeik hitéhez fordítom”.Mindez csak részleges beteljesedés, mert a végleges beteljesedésrõl A jelenések könyvében olvashatunk. AZ ÍRÁSOK A bölcsességirodalom A megnevezés A példabeszédek könyvét, A prédikátor könyvét, az Énekek énekét és Jób könyvét fedi le. Mi pontosan a bölcsesség? Rövid definíciója: „ A bölcsességirodalmat nemcsak Izráelben, hanem az egész ókori világban megtalálhatjuk. A különbség, hogy Izráelben kihangsúlyozták: a

137

bölcsesség az Úrtól van, annak célja, hogy kedvesek legyünk az Úr elõtt. Tehát a bölcsesség nem önmagáért létezik. A bölcsességirodalom az emberekre illetve emberi magatartásformákra összpontosít, hogy miként tudják sikeresen alkalmazni az igazságot az életben, és mennyit tanulnak az élettapasztalatokból. A bölcsek (hakamim) olyan emberek, akik arra koncentráltak, hogy a saját életük eredményes legyen. Másokat úgy segítettek, hogy Isten törvényének alkalmazását szavakba öntötték. Elõfordult, hogy a bölcsességet gyakorlati dolgok megvalósításában, például építkezésen (2Móz 31,3); máskor a hajózásban alkalmazták (Ez 27,8-9). Isten bölcsessége az Õ céljainak elérését jelenti, hozzáértésével (mint a teremtésben), és a lehetõ legkisebb ráfordítással. A döntéshozók, akik más emberek életét és jólétét befolyásolták, szintén kutatták a bölcsességet. Politikai vezetõket és királyokat, mint Józsué (5Móz34,9), Dávid (2Sám 14,20) vagy Salamon (1Kir 3,9), úgy jellemeztek, mint akiknek Isten által adatott bölcsességük volt. Vagyis tudták, hogy mit kellett tenniük ahhoz, hogy uralkodásuk sikeres legyen. Az emberi bölcsesség, az abból következõ emberi magatartás javításának módja lehet az eszmecsere és a vitatkozás. A bölcsességek kifejtése egyfelõl hosszú szónoki beszédekben, monológokban jelent meg, amelyek azért íródtak, hogy mások elolvassák azokat, és reflektáljanak rá (A prédikátor könyve). Másfelõl emberek közti párbeszédekben fordul elõ, amelyeknek célja, hogy a tudassák egymással gondolataikat az igazságról és az élet dolgairól (Jób könyve). A példabeszédek könyvét domináló bölcsességeket közmondásos bölcseletnek, míg A prédikátor könyvében és a Jób könyvében található bölcsességet spekulatív bölcseletnek hívjuk. A fenti könyvek költõi stílusban íródtak, jellegzetes technikákat használva, mint hasonlatok, akrosztichonok, alliteráció, számsorok, számtalan összevetés, metaforák, túlzások, példabeszédek, allegóriák és közmondások.

138

Az ókori Izráelben voltak, akik nemcsak arra szánták az életüket, hogy megszerezzék a bölcsességet, hanem arra is, hogy másokat tanítsanak arra. A bölcsességet oktató embereket egyszerûen „bölcseknek” (hakamim) hívták, és a papokhoz, prófétákhoz hasonló helyet foglalhattak el a társadalomban (Jer 18,18). A bölcs férfiak és asszonyok különleges társadalmi rétege már korán létrejött, a királyság idejének kezdetén (vagyis Kr.e. 1000 körül; vö. 2Sám 14,2). Tanítóként, tanácsadóként dolgoztak, segítve a bölcsességet kutatókat. Közülük Isten néhányat arra indított, hogy az Ószövetség egyes részeit lejegyezzék. Tudjuk, hogy a bölcsek, szülõket helyettesítõ személyekként szolgáltak a bölcsességet kutatók felé. Még az Egyiptomból való kivonulás elõtt Isten Józsefet a fáraó egész házának urává (atyjává) tette (1Móz 45,8). Késõbb pedig Debóra prófétanõt Izráel anyjának nevezték (Bír 5,7). A példabeszédek könyvében gyakran láthatjuk, hogy a bölcs „gyermekem”-ként szólítja meg a tanítványát. A szülõk azért küldték el gyermekeiket a bölcsekhez, hogy tõlük tanulják meg a helyes életstílust és a megfelelõ hozzáállást az élethez. A bölcsek pedig saját gyermekeikként tanították a rájuk bízott fiatalokat. A PRÉDIKÁTOR KÖNYVE bemutatja, hogy mi történik, ha az életünket úgy éljük le, mintha Isten nem létezne, és amelynek eredménye nem igazán kielégítõ. A könyv felhívásként íródott azok számára, akik ezt a filozófiát követték Izráelben, hogy észre térítse õket, megmutatva nekik nézetük logikus következményeit. A névleges vallásosság halott: semmi mást nem eredményez, csak frusztrációt. A szerzõ saját álláspontját írja le az utolsó két versben (12,13-14). Az író Salamon király, akit prédikátornak, kohelet vagy a ûahal (a gyülekezet), a legfelsõbb tanács elnökének hívják. A teokráciában gyakran ez a tanács vitatta meg a bölcsesség kérdését, és a szerzõ ezeket a megbeszéléseket foglalta össze könyvében. Leginkább az Izráelben mûködõ bölcsességiskola szélsõségeit kritizálta. A dolgok nem mindig úgy valósulnak meg, ahogy a

139

példabeszédekben lett leírva. Az élet jóval összetettebb ennél, mert számtalan dolog van, amelyet az ember nem tud ellenõrzése alatt tartani. A szerzõ tipikus sémi stílusban fejezi ki magát: ismétli érveléseit, retorikai kérdéseket és példabeszédeket használ. Elõfordul néhány héber kulcsszó, amelyeket folyamatosan használ. A hiábavalóság vagy haszontalanság (hevel): a hiábavalóságok hiábavalósága, felsõfok a héber nyelvben. Az adni (natan) jelentése, hogy Isten sok mindent ad a mi örömünkre. Az osztályrész vagy sors kifejezés (heleû), Isten ajándékainak részlegességére, korlátaira vonatkozik. A nyereség (yitron) a (gyakran felesleges) emberi igyekezetet jelenti – mit érhet el önmagától az ember? A halál (mawet) szembesít minket legdrámaiabban saját korlátainkkal, nagyon elveszi kedvünket a hamis optimizmustól. A fáradozás (amal) az élet keménységére utal, amit kiegyensúlyoz a mindennapi örömök élvezete (samah). Mivel a szerzõ olyan társadalomhoz írt, amelyet lefoglalt a siker és az eredmények felmutatásának kényszere, az író ezeknek a törekvéseknek a hiábavalóságára, örömtelenségére figyelmeztet. Az öröm nem abban található, amit az ember önmagától elért, hanem a Teremtõ által kirendelt mindennapi ajándékokban. Egy alternatív megközelítés A prédikátor könyvét úgy mutatja be, mint egy briliáns, mûvészi érvelést amellett, hogy valaki úgy tekintsen az életre, mintha Isten nem játszana direkt, az emberi életbe beavatkozó szerepet, és mintha nem lenne élet a halál után. Ha a deista életvitelre és gondolkodásmódra keresel választ, ahol nincs élet a halál után — vagyis egy olyan világot ábrázol, amelyben ugyan létezik Isten, de többé-kevésbé magára hagyja az embereket, hogy saját elgondolásuk alapján éljenek és haljanak —, akkor A prédikátor könyve megadja a választ. Az ilyen értelmezés szerint a könyv célja annak a fajta „bölcsességnek” a képviselete, amelyet Salamon azután szerzett meg, miután elhajlott az igazhitûségtõl (1Kir 11,1-13). Ez egy olyan életszemlélet, amely fagyossá tesz, mivel annyira fatális és

140

elkeserítõ — és éppen ezért vágyat ébreszt egy valós szövetségi kapcsolat alternatívájára, az élõ Istennel. AZ ÉNEKEK ÉNEKE szintén azt mutatja be, hogy Isten teremtését élvezheti mindenki, aki ismeri Õt. Amit Isten megteremtett (ebben az esetben a házasság), az jó, és része az Õ tervének. A Sátán felelõs annak tönkretételéért. Amennyiben magától ér véget, az is elégedetlenséget szül. A rabbik a házasságot Isten Izráellel való viszonyaként, késõbb a keresztények Krisztus és az Egyház kapcsolataként mutatták be. Fontos felismerni, hogy általánosságban ezeknek a kapcsolatoknak a képe (allegóriája) a könyv, és nem pedig egy allegória, aminek minden részletébõl párhuzamot kell vonni! Egy hasonlat, nem pedig egy dekódolandó szöveg. Az Énekek éneke egy hosszú szerelmes ének, a férfi és nõ románcáról szóló ballada, amelyet az ókori közel-keleti lírai költészet stílusában írtak. Hívhatjuk lírai bölcsességnek is, az ilyen szerelmes énekeknek régi hagyománya van, Izráel történetében is (lásd Ez 33,32). Hogyan illik egy szerelmes ének a bölcsesség kategóriájába, egyáltalán miért van ilyen szerelmes költemény a Bibliában? A válasz elég egyszerû. Egyfelõl Salamonnal hozható összefüggésbe (1,1; 3,6-11; 8,1112), akinek a neve rokon értelmû a bölcsességgel. A könyv valójában a bölcsességnek azzal a kategóriájával foglalkozik, amely a példabeszédekben található: a házassági és szexuális hûség „bölcs választásával”. Másfelõl, tartsuk szem elõtt az Énekek éneke mûfaját! Leginkább az Ószövetségben, és az ókori Közel-Kelet más-más népeinél létezõ szerelemes irodalomhoz hasonlít. A szöveg nem mindenféle szerelemrõl szól, hanem a házasságon belüli vonzalomról. Szerelmes énekeket az esküvõkön énekeltek, amelyek a résztvevõknek sokat jelentett. Vonzalomról, hûségrõl, a kísértés elleni védelemrõl, a szerelem értékérõl, annak örömeirõl és szépségérõl, illetve a házastársi hûtlenség veszélyeirõl szólnak.

141

JÓB KÖNYVE azért íródott, hogy megcáfolja azt a feltételezést (ezt Jób vigasztalói fejtették ki), amely szerint bármi, ami az emberrel történik – jó vagy rossz –, direkt következménye annak, hogy az illetõ Isten elõtt kedves-e vagy sem. Fontos felismerni, hogy Jób vigasztalói mindannyian tévedtek a neki adott tanácsaikkal. Az olvasó ezt nem ismeri fel, csak az utolsó fejezetben, ahol fény derül mindenre. Emlékezzünk a Szentírás tanítására, amely szerint a világ elbukott, bûntõl romlott, a Sátán uralma alatt áll, és az életben sok olyan dolog történik, amely nem Isten kívánsága szerint való. Nem szükségszerû, hogy a szenvedés mindig valamilyen bûn következménye (Róm 8,1823). Még a hívõ emberek (bár Isten alapvetõ gondviselése és védelme alatt állnak) sem mentesülnek a véletlenszerûségtõl, amely jellemzi a világot. A világot, amely elszakította magát Istentõl, az ebbõl fakadó általános következményektõl szenved. Jób esetében viszont tudjuk, hogy egy színfalak mögött levõ cél megvalósítása történik, amelyrõl Jóbnak nincs tudomása. Jób könyve is tartalmaz a feltámadásra vonatkozó utalásokat. Biztosították arról, hogy miután kivágták, a fa újra kihajt; és ehhez hasonlóan az ember is életre tud kelni (Jób 14,7,14). Jób tulajdonképpen várta, hogy meglássa saját szemeivel a megváltóját, miután kukacok lebontják a testét (19,25-27). Az alábbi utalásokat találhatjuk a feltámadásra az ószövetségben: 1Móz 5,24; 22,5 (Zsid11,17-19); Jób 14,7-14; 19,25-27; Zsolt 16,10; 49,15; 73,17 és 24; Ézs 26,19; 2Móz 6,3 (Lk 20,37-38). Kronológiai szempontból Jób könyve az egyik legrégebbi könyv a Bibliában, valószínûleg Ábrahám korára nyúlik vissza. Jóbáb, akit az 1Móz 10,29 említ, ugyanennek a névnek az egyik alakja lehet. A PÉLDABESZÉDEK KÖNYVE az úgy nevezett konzervatív értékeket erõsíti. Általános szabályként kimondja, hogy vannak alapvetõ viselkedésminták és magatartásformák, amelyek segítenek, hogy felelõsségteljes felnõtté váljunk. A könyv

142

általános alapelve, hogy Isten végsõ soron (és nem szükségszerûen azonnal) helyre fogja állítani a világban elrontott dolgokat: megalázva az arrogánsakat és kártalanítja a tisztességesen szenvedõket . A könyv éles különbséget tesz az ostoba és a bölcs életvitel között. Az ostoba életvitelt erõszakos bûncselekmények (1,10-19; 4,14-19), felelõtlen ígéretek és fogadalmak (6,1-5), lustaság (6,6-11), rosszindulat, (6,12-15) és szexuális erkölcstelenség (2,16-19; 5,3-20; 6,23-25; 7,4-27; 9,13-18; 23,26-28) jellemzik. A bölcs életvitel jellemzõi: törõdés a szegényekkel (22,22 és 27), az állam vezetõinek tisztelete (23,13; 24,21-22), a gyermekek fegyelmezésének fontossága (23,1314), az alkohol mérsékelt fogyasztása (23,19-21.29-35) és a szülõk tisztelete (23,22-25). A könyv tanítása arra utal, hogy akik bölcsen cselekszenek, azoknak tetteit valószínûleg jutalmak, áldások és újabb Isten adta lehetõségek fogják követni, de sehol sem tanít automatikus sikerrõl. A sikert Isten határozza meg, de nem úgy, ahogy a világ. A példabeszédek könyve nemcsak Salamon, hanem a korábban élõ bölcs emberek példabeszédeit is tartalmazza. A Biblia Étánt, Hémánt, Kalkólt és Dardát említi (1Kir 5,11), akik Egyiptomban éltek, Józseffel egy idõben. Magát Józsefet is a bölcsek közé sorolták (1Móz 41), mások Arábiából é s Edómból származtak (Abd 8), ahol Jób is lakott A példabeszédek könyve tehát az ókori bölcsességirodalom kiemelkedõ alkotása. A könyv elsõ szakaszának szerzõje József, Egyiptom felügyelõje (1Móz 41), aki arról volt híres, hogy tisztelte szüleit, és az erkölcstelen nõk csábításának ellenállt. A fent említett rész ilyen irányú célzásokkal van tele. A második szakasz szerzõje Salamon (10,1 – 22,16), amelynek fenn maradó részeit is õ gyûjtötte össze, vagy késõbb adta a könyvhöz. A harmadik szakasz (22,17 – 24,22) szerzõi nagy valószínûséggel egyiptomi bölcsek, mert az itt található harminc mondás megfelel a József korából származó egyik dokumentumnak (Amenemopet intelmei).

143

A negyedik szakasz (24,23-24,34 – Salamontól) a lustaság ellen szól. Az ötödik szakasz (25,1-29,27 – Salamontól) bölcsesség mondásait Ezékiás udvaroncai gyûjtötték össze, amelyek a bölcs uralkodásról szólnak. A hatodik rész (30. fejezet) Agúr munkája, aki látszólag agnosztikus! A hetedik szakasz (31. fejezet) Lemúél (Salamonra vonatkozó jel) munkája, amely az ideális feleségrõl szól, aki Salamon életébõl kimaradt (vö. Péld 7,26-29). Röviden összefoglalva, A példabeszédek könyve királyoknak íródott, hogy olvassák azt, és bölcsen vezessék országukat, elkerülve a hibákat, amelyeket Salamon is elkövetett. A példabeszédek könyve pontos nyelvi keretek között íródott, mégis általános alapelvekre épül. Ha ezeket nem ismerjük fel, akkor rosszul értelmezhetjük a könyvet. Egyes példabeszédeknél meg kell keresni a modern megfelelõjét, hogy értelmezni tudjuk azokat. Sajnos a keresztények gyakran helytelenül alkalmazzák az ilyen irodalmat, az alábbi módokon: i, Nem veszik figyelembe a szövegkörnyezetet, így elvész számukra a szerzõ átfogó üzenete. ii. Félreértenek egyes kifejezéseket. Például a bolond kifejezés a hitetlen emberre utal, nem az ostobára. A bölcsesség nem ismeretek felhalmozását jelenti (életbölcsesség), hanem az Istennek tetszõ élet eszköze. Lényegében gyakorlati teológia. A félelem nem terrort jelent, hanem Istennek a tiszteletét, amely a helyes életmódra vezet. iii. Félreértik a szerzõ érvelését. Például lehet, hogy az üzenet ironikus. A legtöbb kijelentés, amelyeket Jób vigasztalói mondtak, egyszerûen hamisak. Ez a könyv végén derül ki. Végül szót kell ejteni A példabeszédek könyvének 8,22-31 közti szakaszáról, amelynek a helyes fordítása: 22. Az Úr birtokolt engem, réges-régen, minden más munkája elõtt.

144

23. Felkent az õsidõkben, kezdetben, még a Föld kezdete elõtt. 24. Még az óceánok elõtt születtem, mikor még vízforrások sem voltak. 25. Elõbb születtem, mint a hegyek, mielõtt a dombok a helyükre kerültek, 26. elõbb, mint az Isten a földet és a mezõket teremtette, vagy ez elsõ porszemet. 27. Ott voltam, amikor az eget a helyére tette, amikor kifeszítette a látóhatárt az óceán felett, 28. amikor elhelyezte a felhõket az égbolton, mikor megnyitotta az óceán forrásait, 29. amikor parancsolt a tengernek, hogy át ne lépje a határt, amit neki szabott, ott voltam, amikor lefektette a föld alapjait. 30. Mellette voltam, mint egy építész, mindennapi örömének én voltam a forrása, mindig boldog voltam jelenlétében. 3l. Boldog voltam a földdel és örültem az embereknek. A fenti szakasz isteni magyarázata János evangéliumának prológusában található (1,1-3), ahol az Ige újszövetségi megfelelõje az ószövetségi bölcsességnek, tehát meghatározza a 22. vers fordítását. Kezdetben volt az Ige, nem pedig alkották azt. Az ószövetségi ige lehetséges jelentései: alkotni, birtokolni, van valamije, de az újszövetségi ige (János 1,1-3) jelentése: birtokolni vagy az õ tulajdona. Istennek mindig birtokában van a bölcsesség, de még a teremtést megelõzõen érvényt szerzett annak. A ZSOLTÁROK KÖNYVE az ókori Izráel himnuszkönyve. A Templomban a következõ eseményekkor használták: 1. állami ceremóniákon, 2. népünnepélyeken, 3. egyéni imák közben (amikor a hálaadó áldozatot hozták, vagy fogadalmat tettek az imádság és közbenjárás alkalmával).

145

Néhányat kórusra írtak, amely megmagyarázza azok antifónás szerkezetét. A héber költészetnek megfelelõen íródtak ezek a versek, amelyek nem rímelnek (a mi költészetünktõl eltérõen), de jellemzõjük a paralelizmus: ismétlések, ellentétek, szintézis, fokozás. A zsoltárok nem javaslatok, nem parancsolatok vagy olyan történetek, amelyek közelebb visznek Istenhez, ezért elsõsorban nem tantételek vagy erkölcsi viselkedésminták tanítására szolgálnak. Ha Isten szándéka szerinti célra használják a zsoltárokat, amelyeket Õ maga ihletett, segítenek, hogy kifejezzük gondolatainkat az Úr elõtt és megismerjük útjait. A zsoltárok rendkívül hasznosak a hívõknek, akik segítséget keresnek a Bibliában érzéseik kifejezésére: örömben és szomorúságban; sikerekben és bukásokban; reménységben és megbánásban. A zsoltárok könyve öt részre osztható, a Tóra öt könyvével párhuzamosan: 1. könyv: Zsoltárok 1-41 – Dávid zsoltárai. Témája: a Húsvét (a kovásztalan kenyerek ünnepe). 2. könyv: Zsoltárok 42-72 – Dávid zsoltárai. Témája: a Pünkösd. 3. könyv: Zsoltárok 73-89 – Témája: Izráel pusztulása. 4. könyv: Zsoltárok 90-106 – Témája: Izráel népének újraegyesítése (az ezeréves uralom). 5. könyv: Zsoltárok 107-150 – Témája: Izráel megváltása. Lehetséges, hogy a zsoltárok egymástól független könyvek gyûjteménye, amely közkézen forogott, de késõbb egyetlen könyvbe egyesítettek azokat. Ez a magyarázata, hogy bizonyos zsoltároknak fennmaradtak másodpéldányai is. A címsor valószínûleg a dallamot jelezte, amelyben a zsoltárt énekelték. A jegyzetek (mint pl. a Szela) olyan pontokat jeleztek, ahol hangnemet kellett váltani, vagy más zenei instrukciókat mutattak (mint például a fortissimo a mi kottáinkban). Néhány zsoltár akrosztichon formájában íródott, mindegyik sora a héber ábécé

146

más-más betûjével kezdõdik: Zsolt. 9,10, 25, 34, 37, 111, 112, 119, 145. A 119. zsoltár minden szakasza tartalmaz egy szinonimát a törvényre. Az egységek a memorizálást segítik. A zsoltárokat típusaik vagy mûfajuk szerint csoportosíthatjuk: Léteznek Istent dicsõítõ himnuszok, nemzeti gyászénekek, fejedelmi zsoltárok, egyének siránkozásai és hálaadó zsoltárai, zarándokénekek, a nemzeti hálaadás zsoltárai, bölcsesség költemények, Tóra liturgia, illetve vegyes típusú zsoltárok. Végezetül megjegyzendõ, hogy a zsoltároknak erõs próféciai üzenete van. A zsoltáros egy ismert témáról kezdett énekelni, amikor Isten Lelke az idõbõl kiemelte (vagy elõre vitte), és így az eljövendõ dolgokról is beszélt. Krisztus a zsoltárokban: Az Újszövetségben rengeteg idézetet találunk A zsoltárok könyvébõl, ami világosan mutatja, hogy a könyv rendkívül gazdag forrása a messiási próféciáknak. Ezeket a következõ megnevezések alatt találjuk: 1) A felkent király (értsd: a Messiás), aki a Felkent és Isten egy személyben (a Zsidókhoz írt levél ezt hangsúlyozza; lásd: Zsolt 45 és 110). 2) A Szolga: Jézus legtöbbször erre mutatott A zsoltárok könyvében. Láthatjuk megújító buzgalmából (69,10a), átgondolt önfeláldozásából, (40,7-9), az elkülönítés élményébõl (69,9). Elárulták, gyûlölték és elutasították (41,10; 69,5; 35,19; 118,22). Ahogy a gyalázattól szenvedett (69,9), kigúnyolták (22,8; 69,21), levetkõztették (22,19) és felszögezték (22,17). Utolsó szavai a Zsolt 22,2 és 31,6-ban találhatók. 3) Krisztusra, mint az ember megtestesítõjére tekintettek (8,5). Király és fõpap egyben (110,4), a kõ, akit az építõk megvetettek (118,22), amelyben sokan elesnek és összetörnek (vö. Ézs 8,1315). A kõ, ami világhatalmakat zúz porrá (Dán 2,34). A zsoltárok könyve elsõsorban a Templom himnuszkönyve, az istentiszteletek során abból énekeltek. Sok köztük a stilizált zsoltár. Találhatók benne panaszénekek, hálaadó zsoltárok, dicsõítõ himnuszok, üdvtörténeti zsoltárok. Más zsoltárok

147

ünneplésre, odaszánásra, megerõsítésre szolgálnak, továbbá a bölcsességrõl szólnak (a bölcsesség érdemeit és a bölcs életet dicsérve) és vannak énekek a bizalomról. Több mint hatvan zsoltár, könyörgõ jellegû. Például: 3, 22, 31, 39, 42, 57, 71, 120, 139, 142. Közösségi könyörgés: 12, 44, 80, 94, 137; hálaadó zsoltár: 65, 67, 75, 107, 124, 136 (közösségi hálaadás) és 18, 30, 32, 34, 40, 66, 116, 118, 138 (egyéni hálaadás). A dicsõítõ himnuszok Istent a világegyetem Isteneként dicsõítik: 8, 19, 104 és 148; Izráel védelmezõjeként és jótevõjeként: 66, 100, 111, 114 és 149; a történelem Uraként: 33, 103, 113, 117, 145, 146, 147. Az üdvtörténet zsoltárai: 78, 105, 106, 135, 136. Az ünnepek, az odaszánás és megerõsítés zsoltárait más kategóriákba sorolják. A nemzeti szövetség megújításának liturgiái: 50, 81; Dávid szövetségi zsoltárai: 89, 132; királyi zsoltárok: 2, 18, 20, 21, 45, 72, 101, 110, 144. A királyokat Isten közvetítõinek tekintették, akik stabilitást és biztonságot adtak a népnek. A koronázási zsoltárokat (24, 29, 47, 93, 95-99) egy-egy király trónra lépésének évfordulóján, az ünnepi szertartásokon használták. Léteznek a Sionról és Jeruzsálemrõl szóló énekek: 46, 48, 76, 84, 87, 122. Jeruzsálem, helyet adott a Templomnak és a dávidi királyság székhelyeként különleges figyelemben részesült. Szem elõtt tartották Krisztus ezeréves uralmában elfoglalt helyét is. Vannak bölcsesség zsoltárok: 36, 37, 49, 73, 112, 127, 128, 133; a hit és bizalom zsoltárai:11, 16, 23, 27, 62, 63, 91, 121, 125, 131, amelyek tanítják, hogy bízhatunk Istenben a nyomorúság idején. APOKALIPTIKUS IRODALOM Dániel könyve az apokaliptikus irodalomhoz tartozik, amely egy szellemi/lelki hanyatlás miliõjében jött lére. A babilóniai foglyok lelkiállapotáról szól. A hanyatlás oka, a nemzeti függetlenség elvesztése, ami ráadásul a többség Istenbe vetett hitét tompította. Akik hûségesek maradtak, azoknak üldöztetést kellett elszenvedniük. Isten kijelentette népének, hogy akármi is

148

történjen, Õ véghezviszi terveit, de nemcsak általánosságban, hanem konkrét módon is. Ami a jelenben történik, nem véletlen, hanem Isten tervének része, amely egyedül az általa meghatározott idõszakig terjed. Az apokaliptikus irodalmi mûfaj jellemzõi: 1) A látomásokat szó szerint jegyezték le. 2) A használt szimbólumok a kijelentés eszközei, amelyeket vagy megmagyaráztak (a kos és a bika), vagy nem (a napba öltözött asszony: Jel 12). 3) Isten, saját népének jövõjét, más népekkel való kapcsolatán keresztül mutatja be, amely a Messiás eljövetelében teljesedik ki. 4) Prózai jellegû, ellentétben a kései próféták költõi stílusával. Dániel próféta könyvének célja, annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy meddig tart a választott nép szenvedése a Messiás eljövetele elõtt. Jeremiás próféta részben ad erre választ (70 évig, a babilóniai fogság végéig), de Dániel próféta könyve hosszabb távlatot tár fel (70 x 70 év lesz, amíg az eljövendõ Messiás fel nem állítja országát). A Bibliában itt található az elsõ feljegyzés az Emberfiáról (messiási cím). Kizárólag Õ képes a népét feltételek nélkül felszabadítani. A halottak feltámadására vonatkozó egyértelmû utalást is találunk itt, amely válasz ad a mártírokért járó jóvátétel problémájára. A könyv két részbõl áll: A./ Az 1.-6. fejezetek elbeszélések. 1. Dániel és három társa Nebukadneccar szolgálatában. 2. Nebukadneccar álma és a vegyes alapanyagból készült szobor. 3. Az aranyszobor imádása. Dániel három társa a tüzes kemencében. 4. Nebukadneccar megbolondul. 5. Bélsaccar lakomája. 6. Dániel az oroszlánok vermében. Dániel és a társai gyõzelmesen kerülnek ki a megpróbáltatásokból, amelyek az életüket (vagy legalábbis a

149

hírnevüket) veszélyezteti, és pogányok adnak hálát az õket megmentõ Istennek. Az események Nebukadneccar, utódja Bélsaccar, majd a perzsa Dárius uralkodása idején játszódtak le. B./ 7.-12. fejezetek: Dániel látomásait tartalmazzák. 7. A négy vadállat. 8. A kos és a bika. 9. A hét év hetven idõszakasza. 10-12. A megpróbáltatás és az utolsóidõk grandiózus látomása. A látomások részletezése: 1. A négy vadállat birodalmakat jelképez: a) Babilóniai Birodalom (Kr.e. 606-539). b) Perzsia (Kr.e. 539-331). c) Makedónia (görögök) és utódállamai (összességében Kr.e. 331-68; azaz Kr. e. 331-323, majd Kr. e. 323-68). d) Római Birodalom (Kr.e. 68-476), amelynek feltámasztására több uralkodó tett kísérletet: I. (Habsburg) Károly, Napóleon, Hitler, illetve manapság az EU. e) A részben vasból, részben cserépbõl való lábujjak (Dán 2,42; 7,23; 9,27) is a Római Birodalom újjáéledt alakját jelképezik: tíz ország államszövetségét, amely a Messiás visszatérésekor Európában létezni fog. 2. A kos és a bak látomásának magyarázata: A kos a médek és perzsák királyságát jelképezi (a két szarv kifejezi a kettõséget). A bak Nagy Sándor birodalmát jelképezi, amelyet késõbb felosztanak négy részre, Sándor hadvezérei között. A szerzõ ezután az egyik hadvezér, a szíriai uralkodó egyik leszármazottjáról Antiochus Epiphanesrõl szól, aki üldözi Isten népét. A dicsõ ország Izráel; a csillagok Isten népe (zsidóság); a fejedelem pedig maga Isten. A 2,300 este és reggel, a Kr.e. 171165-ig terjedõ idõszakot jelképezi, amikor Antiochus Epiphanes megszentségtelenítette a Templomot.

150

3. A hét év hetven idõszakasza Artahsasztá rendeletével kezdõdött, amelyben (Kr.e.444/445) engedélyezte a zsidóknak Jeruzsálem újjáépítését. Ez egyben Izráel politikai létezését is jelentette, amely egészen a messiási királyság felállításáig fennmaradt. Mi még mindig a 7. év 69. szakaszának a végén (amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe virágvasárnap), és a 70. szakasz kezdete közti idõben élünk. A bibliai kijelentést, amely szerint Jézus hamar eljön, ennek a próféciának a tükrében kell látnunk. Ha a 69. hét a 70. héttel végzõdik (és nincs közöttük rés), akkor az nagyon hamar bekövetkezik. 4. A megpróbáltatás utolsó szakasza vezet a végkifejlethez. A 11. fejezet nagyjából a 8. fejezet részletesebb magyarázata, amely Nagy Sándor utódai (Szíria és Egyiptom uralkodói) közötti cselszövésekkel, szövetségekkel és konfliktusokkal foglalkozik. Az idõszak II. Círus (Kr.e. 559-530) uralkodásától az idõ végezetéig terjed, amely az ítéletre való feltámadás és a messiási királyság felállítása (lásd: Zak 9,9; Mt 21,5; 16,20; Lk 9,20). A szerzõt elsõsorban Antiochus Epiphanes érdekli, aki megpróbált egy idegen vallást ráerõszakolni a zsidókra. A szerzõ foglalkozik még a Jel 13,1-7 vadállatával, és Izraelnek a Messiás visszatérése elõtt bekövetkezõ utolsó megszállásával. ESZTER KÖNYVE A babilóniai fogság végén kb. ötvenezer zsidó tért vissza Izráelbe. Egyesek kereskedelmi okok miatt Babilóniában maradtak, mások viszont keletebbre vándoroltak, a Perzsiában található Súsán városába. Eszter könyve ennek a zsidó kolóniának történetérõl szól, a Kr.e.483 és 473 közötti idõszakban, ahogy Isten megmentette õket a megsemmisítésükre tervezett cselszövéstõl. Ahasvéros uralkodott abban az idõben. A könyv a király Súsánban rendezett nagy lakomájának leírásával kezdõdik. Ma már tudjuk, hogy ez, és a hozzá kapcsolódó ünnepségek a görögök ellen tervezett

151

hadjárathoz kötõdtek. Kr.e. 480-ban a görögök súlyos csapást mértek Ahasvéros hajóhadára, és nem sokkal ezután a szárazföldi csapatait is legyõzték. Szomorú emberként tért vissza Perzsiába a király, így próbálta vigasztalni magát a palota gyönyöreivel, és új királynõt keresni birodalmának legszebb lányai közül. Esztert választotta, és õt vette feleségül. Zsidó származású, akinek lehetõségében állt befolyásolni férjét, hogy népe megmenekülhessen a népirtástól. Isten ilyen csodálatos módon mentette meg népét, és visszafordította a gonosztevõkre saját tervüket, amellyel kísérletet tettek a zsidók legyilkolására. A nevezetes megszabadításról a mai napig megemlékeznek a zsidók, Purim ünnepe alkalmával. Eszter könyvében Isten figyelmezteti az antiszemitákat: Hagyjátok békén a népemet! Ha megkísérlitek bántani õket, akkor az visszafordul rátok, és veletek bánnak el! (Esz 9,1) EZSDRÁS KÖNYVE ÉS NEHÉMIÁS KÖNYVE Ezsdrás könyvének témája a babilóniai fogság után kezdõdik. A perzsák akkorra már legyõzték Babilóniát, így megismerhetjük uralkodójukat, Círust, aki engedélyezte a zsidóságnak a szülõföldre való visszatelepedést. A könyv a visszatérõk két csoportjáról számol be. Az elsõ Kr. e. 538-ban Zerubbábel, a második Kr.e. 457-ben Ezsdrás vezetésével tért vissza. Az 1.-6. fejezetek kb. ötvenezer zsidó ember visszatérését írja le, akik Zerubbábellal mentek. A 7.-10. fejezetek hat vagy hétezer ember a visszatelepülését jegyzi, akik 81 év után Ezsdrás pap vezetésével mentek. Az elsõ visszatéréskor Círus uralkodott (Kr.e. 538-530), késõbb Artahsasztá, amikor Ezsdrás vezette a népet (Kr.e.464423). Eszter könyvének eseményei Ezsdrás könyvének 6. és 7. fejezete közti idõszakban játszódhattak. A Zerubbábel vezette csoport rögtön elkezdte a munkálatokat, és lefektette az új Templom alapjait Jeruzsálemben (3,7-13). De

152

a szülõföldön, még a zsidóság visszatérése elõtt letelepedett más népek ellenállása akadályozta a munkát (Kr.e. 534-520). Haggeus és Zakariás próféták az építkezés folytatására bátorították a népet, így Kr.e. 515-ben elkészült a Templom (5.-6. fejezetek). Mindez tizenhat évvel aztán történt, hogy Ezsdrás megszervezte az elsõ Purim ünnepet, amikor Jeruzsálembe látogatott. Nem sokkal késõbb, Kr. e. 465-ben meghalt Ahasvéros király, õt Artahsasztá követte a trónon. Kb. ezekben az években hunyt el Buddha és Konfucius is. Artahsasztá Kr. e. 445-ben kibocsátott rendeletében engedélyezte Jeruzsálem falainak újjáépítését, és Izráel politikai egységének helyreállítását. Az uralkodó Nehémiást nevezte ki Júda (harmadik) helytartójának, és elküldte Jeruzsálembe, hogy ellenõrizze a rendelet végrehajtását. Az ellenállást letörték, és a fal ötvenkét nap alatt elkészült. Kb. százötven évvel az után, hogy a babilóniaiak lerombolták, Jeruzsálem újra fallal körülvett, védett város lett. Néhány évvel késõbb Nehémiás egy másik látogatásra is odament, hogy Ezsdrást támogassa. Törvényt alkottak a templomi istentiszteletek folytonosságának biztosítására. Ezsdrás felhívta a figyelmet Mózes törvényeire, illetve azok szigorú betartását minden zsidó kötelességévé tette. A könyv azt a gondolatot hangsúlyozza, amely szerint Isten a felelõs népe hazatelepítéséért, a pogány nemzetek közvetítésével. Az ismétlõdõ ellenszegülések dacára a Templom felépült, és Izráel jóléte helyreállt. Ám a nép még mindig csökönyös maradt, így a szerzõ várja az idejét, amikor Izráel helyreállított népként, a szülõföldjén, a Messiás uralma alatt fog élni. A KRÓNIKÁK ELSÕ ÉS MÁSODIK KÖNYVE. Ha A krónikák elsõ és második könyvét egységnek tekintjük (eredetileg egy könyvet alkottak), akkor látható, hogy a zsidóság történetének ugyanazon a szakaszát fedi le, mint a 2Sám és a

153

2Kir iratai. A krónikák könyveit a fogságból visszatértek bátorítására és tanítására alkalmazták. Meglehetõsen reményt vesztett állapotban, ezek az emberek azon tûnõdtek, hogy van-e számukra még jövõ Isten tervében. Az Ószövetség könyvei közül A krónikák könyve mutatja be Izrael történelmét a legszelektívebb módon. A krónikás kiemeli a szellemi, lelki és erkölcsi tanításokat, különösen Dávid és Salamon uralkodására fókuszálva. Példáiban, amelyekre hivatkozik, szembe állítja a helyes és helytelen életvitel következményeit. Dávidot, Salamont, Jósiást és Ezékielt a fogság elõtti Júda követendõ példaképeinek tekintették, mivel õk fenntartották Isten népe templomi istentiszteleteit. A krónikás kiemeli Izráel történelmének fordulópontjait. Két korszakot említ: a régi, mózesi szövetség idejét, illetve az új, királyi szövetség idejét, amelyben a birodalom és a Templom játszik központi szerepet. A Templom nemcsak az istentiszteletek helyszíne, hanem az imádság háza, ahová elvitték imáikat az emberek. A bûnbánó és beismerõ imáknak, illetve az ott kapott válaszoknak különleges szerepe volt. Itt nyert bocsánatot Dávid bûne, a népszámlálás összehívása stb. Betsabéval való viszonya nem nyert említést, mert annak semmi köze sincs a Templomhoz. A 2Krónikák 30-ban található annak a leírását, ahogy az északi és déli zsidó államok lakossága együtt imádták Istent a Templomban. Ez minkét fél végsõ befogadására és helyreállásra utal. Valójában a krónikás újra és újra kihangsúlyozza, hogy milyen nagy számban találtak menedéket az északiak délen. Végsõ üzenete nem a Tóra (amit oly sokszor megszegtek), hanem a megbocsátás és a kegyelem, amit a Templom testesített meg. A 2Krón 36,14-21két okot említ, hogy a nép miért került a babilóniai fogságba. Egyfelõl a nép hátat fordított Istennek, ahogy a bálványokat imádta és nem hallgatott Isten prófétáira. Másfelõl nem tartották meg a törvényt, amely elvárta a föld pihentetését. Mivel ezt négyszázkilencven évig nem tették meg, ezért hetven nyugalomévvel tartoztak a földnek, azaz pontosan a

154

babilóniai fogság idõtartamával. A krónikák könyvei olyan eszkatológikus perspektívát mutatnak be, amely Sámuel és A királyok könyveibõl hiányzik. A krónikás (feltehetõen Ezsdrás) olyan szavakat és eseményeket választott ki a dávidi és a salamoni királyság idejébõl, amelyek segítségével elõre lehetett vetíteni az új Dávidban (a Messiásban) rejlõ ígéret kiteljesedését. A krónikásnak látta a jövõben újraegyesített Izráelt, amelynek fõvárosa Jeruzsálem. Dávid és Salamon királyságának dicsõséges napjaihoz hasonlít, de azoknál sokkal jobb, mert a Messiás fog uralkodni. Ahogy A krónikák könyveit a héber kánon végére helyezte, Ezsdrás kifejezte: mennyire várja az idõt, amikor a templomi istentisztelet és a királyság helyreáll a Messiás uralma alatt. Az Egyház Malakiás próféta könyvét tette utolsónak, megcserélve a könyvek sorrendjét. Tehát az elsõ eljövetelt várja, ami egy teljesen más perspektíva. A krónikák elsõ könyvének elemzése Minden Dávidra összpontosul. Az 1.-9. fejezetek tartalmazzák a legterjedelmesebb leszármazási irodalmat az Ószövetségben, de ezek a nemzetségtáblázatok gyakran szelektívek vagy stilizáltak. Dávid vonalát (ahonnét a Messiás származott), és Lévi törzsét (ahonnét a papok származtak) emeli ki. A 10.-29. fejezetek Dávid király uralkodásának történetét írják le: • Trónra jutását Saul halála után (10-12). • Uralkodásának fontosabb eseményeit (13-29): a frigyláda elvitelét Jeruzsálembe (15-16); a szövetséget, amelyet Isten kötött vele (17); a bûnös népszámlálását, melynek következtében hetvenezer ember meghalt (21); Dávid elõkészületeit a Templom felépítésére, amit fia végzett el (22). • Halálát és Salamon trónra jutását (29:22-30).

155

A krónikák második könyvének elemzése Az 1.-9 fejezetek Salamon király dicsõséges uralkodását mutatják be. • A bölcsességet kérõ imádságát trónra kerülésének idején (1). • Leírja az általa épített templomot (2-7). • A királyságát (8-9). A 10.-36,21 fejezetek Júda királyaira összpontosítanak. A királyság kettészakadásától (amely Salamon király halála után következett be, egy polgárháború következtében), egészen a babilóniai fogságba való elhurcolásig. Izrael történelemének ezt a szakaszát hanyatlás jellemzi, amely abból eredt, hogy a mózesi törvénynek nem engedelmeskedett a nép. A könyv nagy része a nyolc jó királlyal foglalkozik, akik megpróbálták a nép lelki életét helyreállítani. Néhány király, akik megpróbálták Júdát Istenhez visszavezetni: • Ászá (14-15). • Jósáfát (17-20). • Jóás (23,16-24:16). • Ezékiás (29-32). • Jósiás (34-35). Minden igyekezetük ellenére, vallási reformjaik sohasem tartottak egy generációnál tovább, mert a nép újra és újra hátat fordított Istennek. A 36. fejezet 22-23 verseiben jegyezték fel Círus, perzsa király rendeletét, amely megengedte a zsidóknak fogságuk végén, hogy visszatérjen Palesztinába. Ez egyenesen a következõ íráshoz, Ezsdrás könyvéhez vezet, amely a visszatérésrõl számol be.

156

A NAGY SZÁMOK PROBLÉMÁJA A BIBLIÁBAN Az összeírásokra, a hadsereg erejére vagy a háborús veszteségekre utaló számok közül sok lehetetlenül nagynak tûnik az Ószövetségben, ha figyelembe vesszük, hogy a hatalmas asszír hadsereg létszáma alig haladta meg a 120 000-et, és hogy az asszírokkal szemben álló koalíciós erõk együttes ereje legfeljebb 70 000fõ lehetett a ûarûari csatában. Az asszírok hadvezére 14000-re becsülte az ellenség veszteségét (lásd: Maurice Vieyra: Les Assyriens, Editions du Seuil, Paris 1961). Sajnos nem áll rendelkezésünkre a megoldó kulcs ezeknek a számoknak megfejtésére. Több lehetséges megoldást javasoltak, de el kell ismerni, hogy azok mindegyike spekulatív: (a) Epikus költemény (eposz) stílusáról lehet szó, amely eleve megengedi, hogy a szerzõ az összeírások számát, vagy egy-egy csatában résztvevõ hadseregek létszámát tízszeresére szorozza? Egyiptomban ez általánosan elfogadott. Platón Atlantiszának rejtélyét is ennek a számbeli zavarnak a felismerése oldja meg. Mára kiderült, hogy amit Platón az egyiptomi papoktól átvett, nem más, mint egy beszámoló a minószi kultúráról és annak hirtelen bukásáról. Mivel minden egyes számot tízzel szoroztak, ezért a feltételezett terület túlságosan nagy, a Földközi-tenger méreteihez képest. Platón az Atlanti-óceánba helyezte azt, az eredetét pedig a távoli ókorba, évezredekkel korábbra. Lehetséges, hogy a Biblia írói olyan forrásdokumentumokat idéztek, amelyek epikus költeményekként íródtak, de az adatok helyesbítését nem látták fontosnak, mert a korabeli olvasók teljesen tisztában voltak a hozzájuk kapcsolódó szokásokkal. Az 2Móz 12,37 azt írja, hogy amikor Izráel fiai elindultak Ramszeszbõl Szukkót felé mintegy 600 000 gyalogos férfit számláltak, a családtagokon kívül. Ez több mint kétmillió embernek felel meg, gyerekekkel és asszonyokkal együtt. A helyes szám valószínûleg 60000, amibõl az következik, hogy a teljes népességet kb. 200 000.

157

Ha az asszír nagyhatalom rendszerint 120 000 fõt vonultatott fel, akkor hihetetlen, hogy Izráel 600.000 emberbõl álló hadsereget tudott kiállítani. Néhány archeológus szerint Egyiptom teljes lakossága négymillió lehetett a kivonulás idején. Biztosak lehetünk benne, hogy Mózes második könyvének adatai nem azt sugallják, hogy Egyiptom teljes lakosságának fele elhagyta az országot a kivonulás idején. Látszólag ellentmond egymásnak a 2Sám 24. fejezetében (800 000 Izráelben és 500 000 Júdában) és az 1Krón 21. fejezetében (1 100000 Izráelben és 470 000 Júdában) leírt népszámlálás. Ellenben van rá magyarázat. A következõ tényezõket kell figyelembe venni, amikor a Krónikák könyvében leírt adatokat tekintjük: 1. Az 1 100 000 szám Izráel egészére vonatkozik, nem csupán az északi királyságra. 2. A szám nem tartalmazta Benjámin és Lévi törzseibõl származó 200 000 embert: õket nem sorolták közéjük, ahogy azt a könyv megállapítja. Így összesen 1 300 000 kapunk. A 2Sám 24-ben szereplõ 500 000 ember, a Júdában levõ 470 000 fõbõl, plusz a Benjámin törzsbõl való 30 000 fõbõl áll össze. Ha ezt hozzáadjuk az északi királyság, Izráel 800 000 fõt számláló lakosságához, akkor szinten 1 300 000-et kapunk. Ellenben ha tízzel osztjuk ezeket a számokat, akkor összesen 130 000 fõt kapunk, amely már sokkal valószínûbb létszám, de még így is óriási hadsereget jelentett. Amikor Józsué megtámadta Aj városát, feltehetõen 3000 erõs vitézt választott (nem pedig 30 000-et), akikbõl 500 embert (nem pedig 5000-et) állított lesbe. A Krónikák második könyvében szereplõ számok is abnormálisan nagynak tûnnek, de ha elosszuk azokat tízzel, mindegyik sokkal reálisabbnak tûnik. Például Áház, Júda királya vereséget szenvedett és 120 000 legjobb emberét elveszítette. A valóságban ez a szám feltehetõen 12 000 katonát jelentett (2Krón 28, 5-6). A Bibliai csaták címû könyvükben, az izráeli hadsereg két egykori tábornoka (Chaim Herzog és Mordechai

158

Gichon, Gold Book Kiadó, 2004) a következõ a következõ lényeges megjegyzést tették: „Ha a 2Krón 17,14-19-ben felsorolt számadatok mindegyikét tízzel osztjuk, akkor a tényleges katonai szolgálatban lévõk száma 116 000, amely valóban lehetséges.” (b) Az általában ezernek (elef) fordított szó valójában olyan katonai egységet jelent, amelynek ereje változtatható (aluf)? Bizonyos szövegösszefüggésekben ugyanezt a szót „tiszt vagy törzsfõ” jelentéssel is lehet fordítani? Például 185.000 a halálos áldozatok száma az Ézs 37,36-ben (amit a 2Kir 19,35 is lejegyez) igencsak eltúlzottnak látszik. Ellenben ha az ezret kifejezõ szó jelentése valójában „tiszt”, akkor ez azt jelenti, hogy a teljes tisztikart legyilkolták (185 fõ, akik együtt táboroztak), így a hadsereg megfelelõ vezetés nélkül maradt. Bár az is lehetséges, hogy 18.500 a valós szám. A sziklafalon letaszított10.000 széíri 10 edómita törzsfõ is lehetett (2Krón 25,11; Zsolt 141,6). Ugyanakkor a 10.000 szám nagy gyakorisággal fordul elõ, amely arra is utalhat, hogy a szám egy változtatható létszámú katonai kontingens egészére utal. A 27.000 katonára omló várfal lehet 27 tisztre vagy 2700 közkatonára való utalás, de még így is nagyon magas ez a szám. Vagy a másoló hibázott, vagy a hadsereg létszámának leírásában valamilyen általunk nem ismert szabályáról van szó (1Kir 20,30). Az 1Krón 12 lejegyzi Dávid lakomáját Hebrónban, amelyen nagy létszámban vettek részt különféle kiváltságokkal rendelkezõ vezetõk – összesen 340.800 fõ. Ebben az esetben úgy látszik, mintha õk „ezredesek” és „századosok” lennének. Így a fogalomcsere illetve az abbreváció által az „ezret” „ezredesként”, a „százat” pedig „századosként” használták. Az „ezreket” és a „százakat” számjegyként használták, és összeadták azokat. Ha ezeket az adatokat ennek megfelelõen alakítjuk át, akkor kb. 2000 „híres embert” kapunk végeredményként, amely nagyon is elfogadható.

159

Egyszerûen nem tudjuk a választ ezekre a kérdésekre. Alapvetõen nyelvészeti problémáról van szó, nem pedig a Szentírás látszólagos ellentmondásait elsimítani akaró próbálkozásról. Természetesen ez nem befolyásolja a Szentírás sérthetetlenségét, hanem rávilágít a nyelvtudományi ismerethiányunkra, illetve megmutatja tájékozatlanságunkat az ókori Izráelben használt hadtörténeti leírások irodalmi szabályáról. AZ Ó- ÉS AZ ÚJSZÖVETSÉG KÖZTI IDÕSZAK Az Ószövetség idõszaka a Perzsa Birodalommal ért véget, amely addig szilárdan uralta Nyugat-Ázsiát. Az utolsó perzsa király II. Dárius (423-404), akit Nehémiás könyve is említ. Görögországban kb. ebben az idõszakban tanított Platón, majd nem sokkal utána Arisztotelész. Az újszövetségi idõkhöz érve már a Római Birodalom uralta Júdea provinciát. De mi történt addig? A makedón Nagy Sándor, és utódai (vezérei, és az õ leszármazottaik) uralták ezt a köztes idõszakot, amelyre tett utalást Dániel próféta és még egy-két könyv az Ószövetségbõl. Terjedelmi korlátok miatt ennek a periódusnak csak azzal a vetületével foglalkozhatunk, amely a bibliai írókat érdekelheti. A következõket vizsgáljuk meg: 1. Milyen csodálatos módon tartotta fenn Isten az õ népét? 2. Miként lehetett sikeres a zsidók ellenállása annak a veszélynek, amelyet az akkori görög kultúrába való beolvadás jelentett? 3. A kor fejlõdése miként magyarázza a világot, amelyben a názáreti Jézus megszületett? A perzsa korszak vége felé fõpapok irányították Júdát, akik felelõsséggel tartoztak a perzsa államvezetés irányába. Sajnos a politikai vezetõk hajlamosak voltak megvesztegetni õket. A

160

szamaritánusok, akik túlélték a régi Izráel királyságát, egy új, a Templommal versengõ istentiszteleti helyet építettek Jeruzsálemben. A Kr.e. 5. századból már ismert egy zsidó kolónia Elaphantiné szigetén, a Nílus elsõ zuhatagánál, közel a mai Asszuán városához. Júdeával és a szamáriaiakkal való hasonlóságukból látható a szinkretizmusra való hajlandóságuk. Õk azoknak a zsidóknak a leszármazottai, akik a Babilónia haragja elõl Egyiptomba menekültek, miután megölték Gedalja helytartót, és magukkal hurcolták Jeremiás prófétát. Kr.e. 333-ban Nagy Sándor legyõzte a perzsa seregeket Anatóliában, végigmasírozott Szírián és Palesztinán. Egy legenda szerint, ahogy Jeruzsálembe ért, találkozott a zsidó fõpappal, aki elmondta neki Dániel próféciáját, amely szerint a görög-makedón hadsereg gyõztes lesz, ahogy a próféta azt könyvének 8. fejezetében kijelenti. Nagy Sándor figyelembe vette a zsidó nép hagyományait. Megengedte nekik, hogy megtartsák a törvényeiket, és a szabbatikus évek alatt mentesítette õket az adófizetés alól. Amikor Alexandriát építtette (birodalmi városainak egyike, amelyet önmagáról nevezett el) Kr.e. 331-ban Egyiptomban, letelepedésre bátorította ott a zsidókat, a görögökéhez hasonló kiváltságokat adományozva nekik. Amikor Kr.e. 323-ban Sándor meghalt, Júdában egyik hadvezére, Antigonosz vette át a hatalmat. Õt hamarosan elmozdították pozíciójából, mert egy másik hadvezér I. Ptolemaiosz, Egyiptom uralkodója észak felé haladva Júdát is meghódította. Kedvezõen viszonyult a zsidósághoz, ahogy utódja II. Ptolemaiosz is, akinek az uralkodása idején fordították le a héber Tórát görögre, Alexandriában. A mû címe Septuaginta, mert feltételezték, hogy hetven ember vett részt a fordításában. Ez a verzió lett a zsidó diaszpóra „Bibliája”, illetve sok nem zsidó származású ember is olvasta. Õk nyitottá váltak a keresztény üzenet befogadására, amikor az jó háromszáz évvel késõbb elért hozzájuk. Kb. egy évszázaddal késõbb egy újabb hadvezér III. Antiochus, (Antióchia városának névadója) aki Nagy Sándor hajdani birodalmának szíriai partjainál uralkodott, Kr.e. 198-ban

161

meghódította Palesztinát. Õ még tolerálta a zsidók szabad vallásgyakorlását, de utóda IV. Antiochus, megtiltotta azt és megpróbálta rájuk erõltetni a görög vallást és kultúrát. Politikai okokból döntött így, mert ideológiailag át akarta formálni Izráelt, és itt ütközõ államot hozott létre Szíria és a terjeszkedõ Római Birodalom között. A rómaiak ebben az idõben vonták Egyiptomot a maguk fennhatósága alá. Ezt nevezték IV. Antiochus „kulturális forradalmának”. Bevonult Jeruzsálembe, kifosztotta a Templomot, és sok zsidót lemészárolt. A polgári és a vallási jogokat felfüggesztette, megtiltotta a Templomban a naponkénti áldozás gyakorlatát. Az égõáldozatok régi oltáránál a pogány isten, Jupiter oltárát állíttatta fel. A Szentírás példányait elégették, a zsidókat disznóhús evésére kötelezték, amit egyébként tiltott a vallásuk. Anyadisznót áldoztak az oltáron, hogy azzal is megsértsék a zsidókat. Vallásukat mindenhol elnyomták. Ellenállási mozgalom indult, amely gerilla háborúba torkollott, amit a Makkabeus testvérek vezettek, Júdás irányítása alatt. A makkabeus szó kalapácsot jelent. A szírek egymás után küldték ellenük a seregeiket, amelyeket egyenként gyõzték le a lázadók. Kr.e. 164-re Júdás elérte, hogy Izráel egész területe a fennhatósága alá tartozzon, és a jeruzsálemi Templomot újraszentelte. A jelenkori zsidóság erre az eseményre a Hanuka alkalmával (a fény ünnepe) emlékezik meg. Nem sokkal ezután Júdás egy csatában elesett, de még a halála elõtt egy fontos szerzõdést kötött a rómaiakkal. Az egyezménnyel jogalapot biztosított számukra a beavatkozásra, õket is érdekeltté téve a térségben. Ebben az idõszakban alakultak ki bizonyos vallási csoportok, amelyek Jézus idején nagyon fontos szerepet játszottak Izráelben. A farizeusok egy ultravallásos csoportja visszautasította a görögök „kulturális forradalmát”. Támogatták a makkabeusi szabadságharcot, de maguk nem vettek részt a harcokban. A szadduceusok kollaboránsok, az ellenséggel kompromisszumot kötõ arisztokraták csoportja. A fõpap Menelaus (az Antikrisztus prototípusa), aktívan segítette IV Antiochus politikáját. A zelóták forradalmárok, a Makkabeusok igazi örökösei, akik készek voltak terrort és erõszakot

162

alkalmazni az államhatalom elleni fellépésük során. Barabbás, és Jézus egyik tanítványa, Simon is ehhez a csoporthoz tartozott. Júdás Makkabeus halála után öccse, Jonatán követte. Úgy tûnt, hogy csak a politika érdekli, de amikor fõpappá és uralkodóvá neveztette ki magát, sok kegyes zsidó elszigetelt közösségekbe vonult vissza. Ilyen volt a qumráni közösség, ahol Keresztelõ János is tanulhatott egy ideig. Jonatánt testvére, Simon követte a trónon. Õt orvul meggyilkolták, majd fia, I. Hürkánosz (Kr.e. 134-104) került hatalomra. Dinasztiát alapított, amelynek tagjai (Júdás Makkabeus egyik családneve után) hasmoneusoknak hívták magukat. A szíreket legyõzték a parthusok, és ez lehetõséget jelentett a zsidóságnak a terjeszkedésre. Hürkánosz idején a zsidó királyság elérte a legnagyobb kiterjedését, Salamon óta. A zsidó vallást az edómiakra (bele értve Heródes apját, Antipátert) és a galileaiakra kényszerítette. Rövidre zárva a hosszú történetet, nemsokára polgárháború tört ki a zsidó királyság trónjáért versengõ riválisok között. Róma beavatkozott, hogy véget vessen a háborúnak, és az egyik fél, Antipáter (Heródes apja) mellé állt, aki késõbb nagyon fontos pozíciót kapott. A békétlenség késõbbi szakaszában, amikor a parthus hadsereg megszállta Izráelt, Heródes úgy helyezkedett, hogy továbbra is Róma megbízható emberének látszódjon. Így lett belõle király. A makkabeusi ellenállás idején, amelyre A zsidókhoz írt levél is utal, voltak emberek, akik dicséretet érdemeltek hitükért, mert nem adták föl azt Antiochus Epiphanes „kulturális forradalma” alatt, a kínzások és a bántalmazások ellenére sem. „Másokat viszont megkínoztak, akik nem fogadták el a szabadulást (hitük árát), hogy dicsõségesebb feltámadásban legyen részük. Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sõt még bilincseket és börtönt is... És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret (vagyis a feltámadás és a messiási királyság), mert Isten számunkra valami különbrõl gondoskodott, és azt akarta, hogy

163

õk ne nélkülünk jussanak el a teljességre (vagyis egy jobb életre való feltámadásra).” A makkabeusi idõszak üldöztetéseit néhányan egy jövõbeni üldöztetés tervrajzaként is látják, amelyben egy Antiochushoz hasonló személy idegen vallást próbál a zsidóságra erõltetni, és ezidõ alatt egy hitehagyott fõpap (az antikrisztus) fogja segíteni és támogatni Izráelben. A bibliai régészet által használt módszerek a keltezés megállapítására Az olyan régészeti leletek, mint a cserépedények, vagy más õsi maradványok segítségével, csak hozzávetõlegesen, kerekített számokkal lehet dátumokat meghatározni. A szerves anyagok vizsgálatánál használt C-14-es kormeghatározási módszer (radiokarbonos eljárásként közismert) esetében is, a tévedési lehetõség 10%-os. A radioaktív szén magfelezõdési ideje 5700 év, tehát ennél régebbi leleteknél a C-14-es módszer nem használható. Egy másik eljárás a termolumineszcencia, amelynek segítségével a hõnek kitett anyagok korát tudják mérni. A laboratóriumban felmelegített anyagminták fényt bocsátanak ki magukból, amelyeknek erõssége attól függ, hogy milyen mértékû elektromágneses sugárzásnak voltak azóta kitéve, hogy legutoljára hõ érte azokat. A módszer használata széles körben elterjedt kerámiák és kõzetek kormeghatározására. A legpontosabb kormeghatározási módszerek magukban foglalják az asszír dokumentumokkal való összevetést is, mert azok nagyon pontos feljegyzéseket tartalmaztak.

164

ÚJSZÖVESÉG Az Újszövetség alapvetõen az Ószövetség beteljesülésének kezdete. A tanítás azon a tézisen alapszik, amely szerint Krisztus meglátogatott minket, embereket a Földön. Meghalt, hogy megmentsen a bûneink következményétõl. A megígért Szentlélek pedig kitöltetett, egy magasabb színvonalra emelve az életet, azaz az etikai mércét magasabbra emelte és igényesebbé tette. Az Ó-, és az Újszövetség közötti kapocs Keresztelõ János, Szûz Mária, az idõs Simeon és Anna, a prófétanõ. Mind õk, mind pedig az Újszövetség szerzõi Istennek abba az ígéretébe kapaszkodtak, amely összefoglalta mindazt, amit az Ószövetségben Isten mondott és cselekedett, és amiket az õ életük során is folytatott. Az ígéret jellegzetességei: – A pogányoknak hirdetett evangélium áldása (Gal 3,8.14.29; Ef 1,13; 2,12; 3,6-7). – A halálból történõ feltámadás doktrínája (ApCsel 26,6-8; 2Tim l,l; Zsid 9,15; 10,36; 2Pt 3-4.9; 1Jn 2,24-25). – A Szentlélek ígérete egy új típusú kiteljesedésben (Lk 24,49; ApCsel 2,33-39; Gal 3,14). –A bûntõl és annak következményétõl való megváltás doktrínája (Róm 4,2-5, 9-10; Jak 2,21-23). – És minden ígéret közül a legnagyobb, Jézus Krisztusnak, a Messiásnak az ígérete (Lk 1,69-70, 72-73; ApCsel 2,38-39; 3,25-26; 7,2.17-18; 13,23, 32-33; Gal 3,12). Az Újszövetség Isten céljainak elsõ nagyobb beteljesülése is a pogányok között. A témát Pál fejti ki a leveleiben. Az evangéliumok tartalmazzák Jézus életét, tanításait, a megígért Megváltót, aki népét az Isten által rendelt sorsa felé fogja vezetni. Mózeshez hasonló prófétaként ábrázolták (5Móz18,15), akinek be kell teljesítenie Isten kijelentését, és akit Mózes maga is várt. Az evangéliumok Jézus küldetésének betöltését hangsúlyozzák, amit az Emberfiaként (értsd: szolga) vitt véghez. Jézus megkeresztelkedésekor kapta ezt a feladatot, amit az Úr

165

szolgájaként töltött be. Mennybemenetele után megkezdte messiási uralkodását. Õ, aki természeténél fogva, mindig Isten Fia, „fiúvá” lett, a messiási értelemben (az Emberfia kifejezés a Messiás egyik szinonimája volt). Az evangéliumok szerzõi más szempontból, és az eltérõ összetételû hallgatóságot szem elõtt tartva írtak. Máté és János apostolok, míg Lukács és Márk nem nevezhetõk azoknak (de õk Péter és Pál szócsövei). Fontos kiemelni, hogy az evangéliumokat milyen szempontok alapján tették sorrendbe, és ezzel mit közvetítettek. Az evangéliumok sorrendjét a következõképpen állapították meg: Az elsõ a zsidóságnak írt Máté evangéliuma. Máté lévita (Lévi), és Jakab szócsöve is lehetett. Márk evangéliumának szerzõje Péter, aki Galileából származó zsidó és saját népe felé szolgáló apostol volt. Lukács evangéliumának szerzõje Pál, aki zsidó származású apostol és a pogányok felé szolgált. János evangéliuma összefoglalja azokat az eseményeket, amelyeken a többiek átsiklottak, vagy nem tartották fontosnak megemlíteni. Lukács elsõ és második írása közé ékelõdik, amely mutatja, hogy késõbb íródott. János evangéliuma azzal a (burkoltan célzó) megjegyzéssel zárul, amely szerint „több ezer evangéliumot lehetne írni Krisztusról, de ez a négy elegendõ. Elégedjetek meg ezzel, ne próbáljatok több információt gyûjteni Krisztusról és az õ tanításáról azon felül, amit én adtam nektek”. Az utolsó fejezet elõrevetíti, hogy Jánosnak adatik meg a kiváltság, hogy megírhatja A jelenések könyvét. Látomásban jelent meg elõtte az eljövendõ Krisztus, ugyanúgy, ahogy az apostolok látták Õt a megdicsõülés hegyén. Az evangélium a Messiás életének alapos interpretációja. Tökéletesen kidolgozott teológiai álláspont foglalkozik Krisztus életének fõbb eseményeivel és tanításaival. Kifejezetten eltér ez a materiális elképzeléstõl, amelyet gyakran a Messiással kapcsolatos

166

tradicionális tanításhoz kötnek. János lelki megjegyzéseket tesz Krisztus majdnem minden tanításához. A levelek írói ott folytatták, ahol az evangéliumok szerzõi abbahagyták: kifejtették, és kibõvítették a tanítások nagy részét, amelyeket maga Jézus mondott el. Bár a levelek elsõsorban gyülekezetek részére íródtak, hogy adott problémákat megoldjanak, de közülük legalább kettõ kilóg a sorból. Pál levele a rómaiakhoz és A zsidókhoz írt levél, amelyek teológiai értekezések. KÁNON: Az ószövetségi Pentateuchushoz hasonlóan, öt könyvre épül (az evangéliumok és Az apostolok cselekedetei), amelyek megfelelnek a Tóra öt könyvének. Az apostolok cselekedeteit nevezhetjük akár a Szentlélek evangéliumának is. A Szentlélekét, aki Krisztus munkáját segíti, valósítja meg. Gondosan leírják, az evangélium terjedését Galileából Jeruzsálembe, majd Jeruzsálembõl Rómába. Azt szemléltetve, hogy az evangéliumot az egész világon hirdették. A „keresztény Tóra” ilyen módon kulcsfontosságú helyet foglal az Ószövetség héber felosztás szerinti huszonkét könyve, plusz az Újszövetség (az evangéliumokat és Az apostolok cselekedeteit követõ) huszonkét könyve között. Ez összesen 49 szent könyvet tesz ki (7x7). A leveleket hét, zsidók részére írt (Jakab, 1 és 2Péter, 1, 2 és 3János és Júdás) és tizennégy pogányokhoz írt levélre osztják fel. Utóbbiakat Pál, a pogányokhoz küldött misszionárius írta. Egy apokaliptikus, vagy látnoki könyvet is tartalmaz, A jelenések könyvét, amely Dániel könyvéhez hasonlítható. Az Újszövetség kánonját maguk az apostolok határozták meg; János apostol és a segítõi végezték el rajta az utolsó simításokat. Valószínû, Péter Rómában bekövetkezett halála után János megörökölt más újszövetségi írásokat is. Ilyen értelemben õ lehetett korának Ezsdrása. Érzékelhetõ ez a könyvek eredeti sorrendjébõl, amely tipikusan héber. Péter és Pál halála után a kereszténység központja valójában Efezus lett,

167

ahol az utolsó apostol élt és dolgozott. Tehát a kánon összeállt az elsõ század végére, amikor a pusztán zsidó származású emberekbõl álló gyülekezet háttérbe szorult. Az elsõ felosztás szerint, az evangéliumok és Az apostolok cselekedetei után következett a rangidõs Jakab (az Úr testvére) levele; azután János levelei, aki papi ágból származott; Péter az apostolok vezérének levelei; Júdás (az Úr testvére) levele; végül Pál apostol levelei. Helyénvaló, hogy az általános leveleket a specifikus levelek elé helyezzük. Elõbbiek általános tanításokat adnak a Krisztusban kiskorú keresztényeknek, azoknak, akik éppen elhagyták a judaizmust. Jakabot, Pétert és Jánost a gyülekezet oszlopainak tekintették (Gal 2,9). Pál írásai sokkal kifinomultabbak, és az Ige „kemény eledel” részét fejezik ki. Tehát a rangsorolás és a tartalom alapelvei élveztek elsõbbséget a levelek sorrendjének kialakításakor. A szerzõk közül ketten, Jakab és János Jézus testvérei (éppen ezért Dávid leszármazottai). János az ároni papság ágáról való, Péter pedig Simeon törzsébõl. Egyedül Pál származott Benjámin (a legkevésbé fontos) törzsébõl. Valamilyen értelemben Pál közbenjáró Izráel és a pogányság között, ezért nem meglepõ, hogy Pál egyik fõ témája a zsidóság és a pogányság megbékéltetése az Egyház keretén belül. A jelenések könyve az utolsó, amelynek szerzõje János, és messze a legmagasabb szintû írás. Péter és Pál, nem sokkal haláluk elõtt elküldhették a kánoni írásokat Jánosnak Efezusba, aki azután hozzátette saját írásait is, és így lezárta a kánont. János evangéliuma ekkor ékelõdött Lukács evangéliuma és Az apostolok cselekedetei közé. Pál levelei ugyanabban a sorrenden vannak, ahogy mi is használjuk, kivéve A zsidókhoz írt levelet, amely a 2Thessz után és a pásztori levelek elõtt foglalt helyet. Bár Pál, vagy a titkára írta, mégis a nyugati egyház teológusai utolsónak tették be, mert

168

azt gondolták, hogy a pogányokhoz kiküldött Pál nem írhatott ilyen levelet. Pál tizennégy levelét három csoportra osztjuk: a) Meghatározott gyülekezeteknek írt levelek (kilenc levél, hét gyülekezet részére). b) Egy általános: A zsidókhoz írt levél (egy) c) Pasztorális levelek (négy). Evangéliumok – hogyan használták ezeket? MÁTÉ EVANGÉLIUMÁT Máté, a vámszedõ írta, aki egyike az apostoloknak. Mivel nagyon tanult ember, ezért feltehetõen az apostolok titkára lehetett. Elõfordulhat, hogy Jézus tanításai közül néhányat gyorsírással jegyzett le. Máté evangéliuma eredetileg zsidóknak íródott, valószínûleg palesztin környezetben. Vagyis a könyv egyedülálló részei elsõsorban a zsidó emberekre vonatkoztak. Tehát a „választott” kifejezés feltehetõen „Isten választott népét” jelenti (értsd a kiválasztott zsidókat). Az eszkatológikus diskurzusban fontos, hogy õk fizikailag túlélik a nagy nyomorúságot, és így egy különleges módon megújult (de még nem megdicsõült) népet alkotnak, akik a többi nemzetet a Messiás imádásához fogják vezetni. Amikor megszólal a harsona, a föld négy sarkából összegyûlnek Izráelbe, hogy az ítélettel szembesüljenek. Csak a Messiásban hívõk kapnak engedélyt az ezeréves uralomba történõ belépésre. Máté evangéliuma természeténél fogva apologetikus, azzal a céllal, hogy leszámoljon a Jézus személyérõl szóló zsidó rágalmakkal. A zsidók különösen nehezen tudták elfogadni: 1) a szûztõl való születést, 2) a keresztre feszített Messiás elgondolását, 3) a feltámadás botrányát. Éppen ezért Máté elidõzik a fenti kérdéseken. Ha Jézus Betlehemben született, miért töltötte legtöbb idejét Galileában?

169

Honnan tudható, hogy nem törvénytelen gyermeke volt Máriának? Ami a „feltámadását” illeti, nem igaz, hogy a tanítványai lopták el a testét? Az idõ múlásával a keresztény gyülekezet érdeklõdése egyre inkább a másodlagos szereplõk köré összpontosult. Az emberek elkezdtek ilyen kérdéseket feltenni: a) Miért árulta el Júdás a mesterét? b) Miért ítélte el Pilátus Jézust? Jézus tanításáról sokat ír, mert a zsidókat különösen érdekelte, hogy Jézus hol állt Törvény magyarázatával kapcsolatban kialakult vitákban. Jézus pontosan a Törvény magyarázatával kavarta fel az indulatokat, mert azt magára, mint Messiásra vonatkoztatta. Így magyarázta, hogy a zsidók a Törvényt olyan mértékben értékelték túl, hogy a Messiást kizárták a gondolkodásukból. Virtuálisan elvették a helyét. A Máté evangéliumára jellemzõ egyedi tanítások elsõsorban azért vannak itt megírva, mert azok kizárólag Izráel népére alkalmazhatóak. Jézust egyértelmûen Izráel Messiásaként mutatja be: Dávid király leszármazottja, aki Izráel trónjának örököse (a könyv elején található nemzetségtábla ezt hangsúlyozza). Õ a második Mózes, aki Isten törvényét a népének adja, amit ezúttal a megígért Szentlélek interpretál az emberek felé. A Szentlelket a Messiás adja gyermekeinek, ily módon a Lélek egy sokkal magasabb morális szint elérését teszi lehetõvé. Máté öt csoportba rendezi Jézus tanításait, hogy azok megfeleljenek a Tóra öt könyvének. Tehát Jézus az új Tórát adja, amely a Lélek ajándéka és hozzájárul az újjászületéshez. Az evangélium öt tanítási részt tartalmaz, hogy a Törvény öt könyvével párhuzamba legyen.

170

1. Erkölcsi tanítás: A hegyi beszéd (5,1-7,27) A „nagyobb Mózes” kinyilatkoztatása; a mennyek országa eszkatológikus elemet hordoz magában (lásd Ézs 65,13). A „szegények” az istenfélõ kegyesek, a „föld” az ígéret földje. A zsidóság szemszögébõl ez adja a boldogmondásokban található mondanivaló hangsúlyát. Ebben a farizeusok értelmezésétõl eltérõ magyarázatát is látják a törvénynek: békét teremtõk azok lehetnek, akik másokat megbékéltetnek Istennel. Ez egy magasabb szintû etika: a farizeusokat bírálata, de óva int az antinomizmustól. 2. Missziós tanítás: A tizenkét tanítvány missziói küldetése (10,1-42). Hirdessék az Igét a zsidóságnak most/a nagy nyomorúság idején. 3. Kerigmatikus tanítás: A mennyek országáról szóló példázatokban (13,1-52), Isten országának különbözõ aspektusait veszi sorra. Az egész evangéliumnak ez a központi üzenete. 4. Ekkléziasztikai tanítás: Kapcsolatok a mennyek országában (18,1-35). Hatalom, megbocsátás, viszályok rendezése. 5. Eszkatologikus tanítás: A második eljövetel (24,1-25,46). A tanítási anyag nyilvánvalóan a memorizáláshoz készült: – Nemzetségtáblázat: 14x14x14. – Boldogmondások: 8 db. – Antitézis: 6 db (Mt 5,21-48). Hallottátok, hogy megmondatott… – Vallási elõírások: 3 féle. – Jaj: 7db jajmondás az írástudókra. – 10 csoda gyûjteménye. – Példabeszédbe burkolt diskurzus: 8 példázat a Mennyek országáról. Máté hajlamos az összes, nem a tárgyhoz kapcsolódó téma lerövidítésére (Pétertõl eltérõen, lásd Márk evangéliumában), mert elsõsorban a megtanulandó lecke kiemelésére törekszik.

171

A törvény magyarázatával Jézus az írástudók és farizeusok téves exegézisét is kijavítja, mert õk Törvényt az emberi mércékhez igazították. Jézus a szenvedõ szolga (vö. Ézs 53), aki a népe bûneiért halt meg, hogy így õket az Isten által elrendelt sorsukhoz vezesse. Mivel a zsidók egy nemzetként utasították el Jézust, ezért egy olyan messiási közösséget alapított, amelyhez zsidók és nem zsidók egyaránt tartozhatnak. Élvezhetik halálának és feltámadásának gyümölcseit, egészen addig, amíg saját nemzete Messiásként el nem fogadja Õt. Jézus éppen ezért tanít a közösségi életrõl. Máté evangéliuma Õt az idõk végezetével visszatérõ Messiásnak mutatja be, aki eljön, és megítéli a zsidó nemzetet. Eldönti, hogy ki léphet be az Õ országába, a királyok királyságába és Isten papjainak közösségébe; és ki az, aki nem. Akik elutasították, ki lesznek zárva. A szerzõ kihangsúlyozza, hogy Jézus életében milyen módon teljesedett be sok, az Ószövetségben található messiási prófécia. Ezért néhány esetben tipológiát használ. A tanítási blokkokat csodákról szóló beszámolók tarkítják, amelyeknek célja, hogy Jézust Messiásként azonosítsák. Õ ugyanaz a személy, aki ugyanazokat a dolgokat, amelyeket most cselekszik, sokkal nagyobb mértékben fogja megtenni az ezeréves uralom idején. Mivel látható módon tudja megtenni a csodákat, ez mutatja, hogy teljes hatalma van az emberi lélekben végbemenõ csodák véghezvitelére, a bûnök megbocsátására vagy a Szentlélek ajándékozására. Máté evangéliuma hangsúlyozza a prófécia beteljesedését. Jézus küldetése a törvény és a próféták betöltése, amit a szerzõ részletesen leírt és megmagyarázott. Az ítélet témájának is kiemelt helye van a Máté evangéliumában. Több „külsõ sötétség, sírás és fogcsikorgatás” szerepel itt, mint bármely másik evangéliumban. Jézus Izráel bírájaként jelenik meg, aki visszatér, hogy meghatározza, kik (legfõképpen zsidók) léphetnek be az õ

172

országába és kik nem. Mindez a Messiással, azaz a názáreti Jézus Krisztussal való kapcsolatunkon múlik. A zsidóság szempontjából Máté erõteljesen kihangsúlyozott dolgokat, amelyek az alábbiakból láthatók: 1. A beteljesedett próféciát hangsúlyozza. 2. Rabbinikus vitákkal összefüggõ dolgokra utal. 3. Az mennyek országa kifejezést használja Isten országa helyett. 4. A zsidó szertartásokat és kifejezéseket nem magyarázza. 5. Jézus küldetését úgy mutatja be, hogy az szorosan kötõdik Izráelhez. 6. A zsidó tanítók tekintélyét komolyan veszi. 7. Keményen elítéli a zsidó nemzetet, különösen annak vezetõit. 8. Hangsúlyt fektet a zsidóság maradékára (a szentekre, a gyülekezetre), amely a pogányokkal fog kiegészülni. 9. Eszkatológikusan, az ember Jézussal való személyes kapcsolatát úgy írja le, mint a királyhoz való viszonyulást, amely meghatározó a mennyek országába való bebocsátást illetõen (a királyi menyegzõ példázata). 10. A király, a Messiás evangéliuma. A következõkbõl láthatjuk: a) A királysággal kapcsolatos eszményképek beteljesedése. b) Egyetemes uralkodó. c) Az itt található kísértések és a gúnyolódások célja Jézus királyságának elvitatása. d) Isten velünk van és A VAGYOK mindig veletek van. 11. Valószínû, hogy a Máté evangéliumában található egyedi eszkatológikus részek elsõsorban a zsidó népet érintik. A szerzõ kifejti: a) olyan személy szempontjából, aki Izráelben él, b) és Dániel hetven hétre vonatkozó próféciájának szempontjából.

173

Eszkatológia: Sok bibliamagyarázó nagy hibát követ el, amikor, azt feltételezi, hogy a Jézusról szóló eszkatológikus diskurzus (ami Jeruzsálem bukására is tartalmaz utalásokat), lefedi az elsõ és a második eljövetel közti idõszakot. Sokkal valószínûbb, hogy az utolsó hét esztendõ Dániel próféciájának hetét fedi le. A bekövetkezõ események, amelyek a második eljövetelt nem közvetlenül elõzik meg, a hét éves idõszak elsõ felére utalnak. Az idõszak második felét a nagy nyomorúság teszi ki, amelyben összezavarodik a világ, majd hirdetik az evangéliumot a zsidóknak, utolsó esélyt adva nekik, hogy elfogadják azt. Tehát õk lesznek az elsõ és az utolsó népcsoport, akiknek hirdetik az evangéliumot. Az1 és 2 Thessz levélben leírt végidõ forgatókönyvének nagy része Izráelben történik, és a zsidóságot érinti. A jelenések könyvében is sok ehhez hasonlót olvashatunk. A Messiás eljövetelével a Biblia egy hirtelen és végsõ elválasztással számol az újjászületett és a nem újjászületett zsidók között Izráel földjén (amely Isten országának földrajzilag meghatározott helyszíne), – és csak az újjászületettek öröklik ezt az országot, ahogy maga Jézus gyakran kihangsúlyozta igehirdetéseiben (Mt 13 és Mt 24-25). Még az Isten országa kifejezés is elsõsorban a zsidók országát jelenti, de Krisztus tanításában már a következõ új elemeket találjuk: 1. Isten országa nemcsak a zsidókra vonatkozik, tehát zsidók és pogányok ugyanannak a testnek a részeivé válnak, és nem csupán a jelenkorra korlátozódik. 2. Jézus eljövetelével kezdõdik. 3. A Messiás visszajöveteléig Isten országa láthatatlan formában létezik. 4. Az ezer éves uralom idején az Egyház nem zsidó tagjai is részt fognak vállalni népük kormányzásában. Amikor a Messiás megjelenik a felhõkön, különbözõ események sora fog bekövetkezni: 1. Az Izráel ellen felsorakozó pogány hadseregek megsemmisülnek. A két vadállatot a pokolba dobják.

174

2. A nem újjászületett zsidókat egy angyal a pokolba viszi, és csak az újjászületettek maradnak hátra. 3. A diaszpóra zsidóságát összegyûjtik Izráelben ítéletre, és csak az újjászületettek léphetnek be Isten országába. Az utolsó harsona megszólalása jelentõs, mert az ítéletet hirdeti ki. 4. A már halott zsidók feltámadnak, és ítéletre mennek. Csak az újjászületettek lehetnek az új Jeruzsálem örökösei. 5. A már halott keresztények feltámadnak, és visszatérnek Jézussal. A még élõ maradék természetfeletti módon átváltozik, és a feltámadt szentekkel együtt a visszatérõ Úr köszöntésére indulnak. Mindez az utolsó harsona megszólalásakor (Izráel ítéletre hívásakor) történik. Az egyház tagjai Krisztus jelenlétébe emeltetnek, ahogy körbejárja a földet, és mindenki látni fogja Õt a megdicsõült egyházával együtt az egekben. A felvonulás végül az Olajfák hegyén ér véget, és Krisztus gyõztesen bevonul Jeruzsálembe. Mindennek tizenöt nappal azelõtt kell történnie, hogy Jézus és az õ egyháza ténylegesen leszáll a földre. Azután a keresztények ítélete (értékelése) történik meg, azzal a szándékkal, hogy Krisztus jutalmakat osszon szét országában, a kormányzásban kapott felelõsségek szerint. Mindezek az események, amelyeknek sorrendje bizonytalan, 24 óra leforgása alatt bekövetkezhetnek. Az evangélium leírásának helyszíne valószínûleg Antióchia. Ignatius, Antióchia püspöke említi ezt elõször. Néhány arám nyelven írott része, mint például a beteljesedett próféciák felsorolása, vagy Jézus gyermekkorának és a feltámadás utáni eseményeknek az elbeszélése, korábban is ismertek lehetettek Palesztinában. Papiasz feltehetõen erre utal, amikor kifejti, hogy Máté megtartotta a mondásokat arám nyelven, amelyeket mindenki más úgy fordította le, ahogy tudta. Lehetséges, hogy Máté evangéliuma eredetileg héber nyelven íródott, és abból fordították görögre. A Máté evangéliumának két héber nyelvû (Shem Tov és Crawford) változatát egészen a középkorig használták a zsidók.

175

Kapcsolat a többi evangéliummal: Feltehetõen Máté lerövidítette a Márk evangéliumában talált történeteket annak érdekében, hogy tanítási részeket vihessen az általa írt evangéliumba. Lukáccsal együtt, olyan kifejezéseket is használt, amelyek származásukból adódóan a mindennapi nyelvhasználatuk részét képezték. Más elbeszéléseket is összegyûjtött és leírt, hogy megcáfolja a zsidó szóbeszédeket. A MÁRK EVANGÉLIUMÁT János Márk írta, aki Pál, Barnabás, késõbb pedig Péter fiatal munkatársa volt. Az antimarkionita prológus zömök ujjúként utal rá, mert az ujjai rövidebbek voltak más testrészeihez képest. Héber neve Johanan (amit Jánosként rövidítettek), latinul Marcus. Anyja Mária, Barnabással állt rokonságban (egy gazdag ciprusi földbirtokos), aki Jeruzsálemben élt egy nagy ház tulajdonosaként, ahol az elsõ keresztények összegyûltek. Mária gazdag, társadalmi pozícióval rendelkezõ asszony volt. Barnabás és Pál, akik a jeruzsálemi gyülekezetet segítõ missziós útról tértek vissza, késõbb Márkot magukkal vitték Antiókhiába (ApCsel 12,25). Nagybátyja Barnabás, aki megvédte és szárnyai alá vette. Késõbb Pál apostol segítõjeként különbözõ megbízatásokban járt el, majd Péter állandó társa lett. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot Lukáccsal, Péterrel és Pállal, tehát korának egyházi vezetõivel! Papiasz (Eusebiustól idézve) ezt mondja: „Márk, Péter tolmácsaként, pontosan leírt mindent, amire emlékezett. Krisztus beszédeit és cselekedeteit is, csak nem sorrendben jegyezte le azokat, mivel õ sem hallgatója (tanítványa), sem pedig kísérõje (apostola) nem volt az Úrnak. De amint már említettem, Péter társa lett, akinek a tanításait szükség szerint feljegyezte.” Miután Péter mártírhalál halt Rómában, Márk az összegyûjtött anyagot, evangéliuma megírásához használta fel. Irenaeus lejegyezte: „(Péter és Pál) eltávozása után Márk, Péter tanítványa írásban adja át Péter igehirdetéseinek anyagát.”

176

Az evangélium alapos vizsgálata is tanúsítja ezt. Márk evangéliuma azzal kezdõdik, hogy Péter Jézus tanítványává vált. Írásában Jézus galileai szolgálatára koncentrál, amely egyúttal Péter otthona is. A mû magában hordozza a szemtanú elbeszélésének minden jellegzetességét. Olyan elemek, amelyek Pétert jó színben tüntetnék fel, hiányoznak, amíg azok, amelyek rossz fényt vetnek rá (például, amikor megtagadja Jézust) hangsúlyosak. Inkább téma szerint rendezi a leírtakat, nem kronológiai sorrendben. Számos olyan részletet hanyagol, amelyek a többi evangéliumban megtalálhatók. Ennek oka, hogy a könyv lényegében egy Péter által írt tanári kézikönyv, amely a keresztségre készülõ felnõttek részére íródott, és ezért csak a szükséges minimumot tartalmazza. Számtalan arám kifejezés is felbukkan a szövegben, amelyek Péterre, mint a szerzõre utalnak. Látható, hogy az evangélium a Palesztinán kívül (értsd: Rómában) élõ hallgatóságnak íródott. A szerzõ gondosan megmagyarázza az általa használt arám kifejezéseket és zsidó szokásokat (pl.: korbán, vagyis Istennek szentelt áldozati ajándék, Golgota, ami azt jelenti: Koponya hely). Vannak latinizmusok, amelyeket a görög nyelvbe ültetett át (pl.: praetorium, flagellosas, kenturion). A tananyag úgy lett kidolgozva, hogy könnyen memorizálható (a keresztségre készülõ felnõtteknek). A tanítás felosztását bizonyos kulcsszavak kötik össze (pl.: 9,41-50… az én nevemben… megbotránkoztat… tûz… só). A tanítványsággal hosszú szakasz foglalkozik. Amint meglátjuk, hogy Péter mely témákat tárgyalja, mindjárt könnyebb megértenünk azok alkalmazását. Pl. a Mk 8 egy olyan fejezet, amely a tanítványok lelki vakságáról beszél. A bétsaidai vak esete a téma illusztrálására kerülhetett be ebbe a fejezetbe, mert a tanítványok valóban úgy viselkedtek, mintha tényleg vakok lennének. A 9. fejezet nyitó versei lehet, hogy eredetileg nem ebben az összefüggésben hangzottak el, de Márk más céllal használja azokat, mint aki egy mozaikot alkot. A szakasz

177

értelmezése elõtt fel kell tennünk a kérdést, hogy mi is a szóban forgó téma. A lényeg, amit itt maga a szerzõ is próbál megértetni, hogy miként lehet az a Jézus Krisztus a Messiás, akit saját népe utasított vissza és feszített keresztre. Tudjuk, hogy Pétert különösen ez a kérdés foglalkoztatta. A hatalommal bíró katolikus egyház hamarosan pártfogásába vette Márk evangéliumát, és nagyon hamar széles körben elfogadták azt. A XIX. századig egyetemesen elfogadott ténynek számított, hogy Máté evangéliumát írták elõször (mivel az Újszövetségben az elsõ könyv helyét foglalja el). Azután egy hirtelen fordulat állt be a tudományos gondolkodás területén, és a XIX. század második felére legtöbben egyetértettek abban, hogy Márk evangéliuma a legrövidebb és valamilyen értelemben a legkevésbé kifinomult. Ezt a nézetet vallotta a legtöbb modern tudományos koncepció, mígnem az 1960-as évektõl egy jelentõs kisebbségi vélemény terjedt el, amely ismét szeretné Máté evangéliumát az elsõként leírt evangéliummá nyilvánítani. Bár ez kisebbségi vélemény maradt, Márk evangéliumának elsõbbségét mégsem kezelhetjük olyan természetes módon, mint azt a XX. század közepéig tették. LUKÁCS EVANGÉLIUMÁNAK szerzõje írta Az apostolok cselekedeteit is. Lukács a szíriai Antióchia városának lakója, foglalkozása szerint orvos, az apostolok tanítványa. Késõbb Pál útitársa lett, egészen tanítója mártírhaláláig. „Az Úr szolgálatában semmi sem zavarta meg, mivel sem felesége, sem gyermekei nem voltak. Nyolcvannégy évesen, Szentlélekkel telve Thébai városában halt meg, Közép-Görögországban. Így aztán, miután az elsõ két evangéliumot már megírták – Máté evangéliumát Júdeában, Márkét pedig Itáliában – Lukács ezt az evangéliumot a Szentlélektõl indíttatva Achaia régiójában írta meg” (Eusebius). Pál apostol állandó munkatársaként, több esetben ellátogatott Jeruzsálembe, ahol valószínûleg beszélt azokkal az emberekkel,

178

akik Krisztus születésének történetéhez valamilyen módon kapcsolódtak. Lukács pontosan tudósítva, hosszan írja le Jézus utolsó útjának eseményeit Jeruzsálembe. Nem apostol, de Pál állandó társaként alkalmassá vált az evangélium megírásának feladatára (a prófétálás ajándékát is megkapta). Egy teória szerint, a két tanítvány egyike lehetett, akikkel Jézus az emmausi úton találkozott, és a házban is jelen volt, ahol vacsoráztak. Lukács evangéliumában azért fektetett a szerzõ nagy hangsúlyt Jézus születésének körülményeire, mert a zsidók közti szóbeszédek ellenében az Ószövetség folytonosságát hangsúlyozta, és a gnoszticizmust akarta legyõzni. Származását illetõen megoszlanak a vélemények, hogy a diaszpórából származó zsidó lehetett-e vagy pogány. Alexandriai Kelemen szerint Lukács fordította le A zsidókhoz írt levelet héberrõl görögre (hogy szélesebb körben, a nem zsidó hallgatóságot is elérje). Így a diaszpórából, Antiókhiából származó zsidónak kellett lennie. Tehát ez azt jelentené, hogy az Újszövetség összes szerzõje zsidó, amely megerõsíti az ószövetségi alapigazságot, hogy Isten kijelentéseinek és bölcsességeinek Õáltala rendelt tulajdonosa a zsidóság (lásd Róm 3,2). Az evangélium elõszava kétféleképpen értelmezhetõ. Egyrészt Lukács a frissen megtért keresztényeknek írhatott, hogy bemutassa hitük történelmi gyökereit. Másrészt olyanoknak írhatott, akik rágalmazó híreszteléseket hallottak a kereszténységrõl, és tisztázni akarja azokat. Az utóbbi valószínûbb. Célja, hogy szilárd igazságokkal lássa el Teofilust vagy a hozzá hasonló keresztényeket (rómaiakat?), akiket igencsak rágalmaztak. Feltette a kérdést, hogy hívõ embereket csak azért ítéltek halálra, mert egy elítélt bûnözõt követtek. Bemutatta, hogy Jézust és tanítványait a római jog képviselõi ártatlannak nyilvánították. A kereszténység tanításait egy furcsa, idegen babonaként a zsidók többsége megvetette. Lukács ezzel szemben bebizonyította az Ószövetség vallási aspirációinak valóságos beteljesedését, amely megérdemelné Róma a

179

zsidóság felé mutatott összes toleranciáját. Továbbá bebizonyította, hogy a kereszténység nem olyan, mint a zsidó nacionalista hitvallás, hanem világvallás, amely egy feltörekvõ világhatalom lelki/szellemi szükségeit kielégíti. Ezért tárgyalta részletesen Keresztelõ János és Jézus születését megelõzõ eseményeket. A keresztényeket feljelentették, mert forradalmárként felforgatták a világot. Lukács ellenben bemutatja, hogy Jézus miként fordított hátat az aktuális politikai harcoknak, annak érdekében, hogy egy mélyebb forradalmat valósítson meg, az emberi eszmék és az értékek birodalmában. A keresztényeket antiszociális viselkedéssel is gyanúsították. Hitük szerzõjét ezzel szemben az evangélium a nemesség, a kegyelem és a kedvesség megformálójaként jellemezte, aki képes az õt követõk életében ugyanezeket a tulajdonságokat elõhozni. Tisztességtudatot, méltóságot ébresztett még a társadalom által számkivetettekben is. Lukács evangéliuma a következõket emeli ki: 1) Univerzalizmus – az evangélium mindenkié. 2) Hitelesség – Lukács érdekelt abban, hogy Jézus életét az Ószövetség prófétáihoz, és a korai egyházhoz kösse. Történelmi kontextusban minden összefügg egymással. 3) Jézus, mint Úr – az Atya Jézusban, a Fiúban, vagyis a Szentháromság második személyében munkálkodva jelenik meg. 4) A Szentlélek szerepe – ahogyan Jézus, a korai egyház is rá hagyatkozott. 5) Az evangélium hirdettetik a szegényeknek és az elnyomottaknak. 6) Jézus könyörületessége és nagylelkûsége különösen a társadalom számkivetettei, a samaritániusok, az asszonyok és a pogányok felé. 7) A gazdagok és hatalmasok felé figyelmeztetõ beszédek hangzanak el. 8) Az ima fontossága (amit Az apostolok cselekedeteiben kibõvít).

180

9) Az evangélium a Templommal kezdõdik és fejezõdik be. Hálaadás hangneme járja át az evangéliumot, mert Isten megtartotta a szavát és megnyitotta az evangéliumot a pogányság felé. A zsidó vallásban gyökerezõ, mély alapja van ennek a kijelentésnek. 10) Jézus Krisztus életében nyilvánvaló létszükséglet hangsúlyozása, engedelmesség Isten felé: Jézusnak az Atya házában kellett lennie (2,49); hirdetnie kellett az Isten országát (4,43); bizonyos jeleknek meg kell történniük a vég elõtt (21,9); az Emberfiának, vagy a Messiásnak sokat kell szenvednie (9,22). Lk. 2,2: Eltérõ megoldásokat terjesztettek elõ a feltételezett történelmi pontatlanság problémájának megoldására: 1. Ciréneus helyett Saturniust kellene olvasnunk. 2. Az itt említett összeírás egy késõbbi, Qurinius ideje alatti adózás alapjául szolgált (ApCSel 5,37), így ugyanannak a procedúrának volt része. 3. Lukács nem úgy érti, hogy ez volt az elsõ összeírás, hanem hogy ez Qurinius összeírása elõtt történt. A szerzoség dátuma: Az Apostolok Cselekedeteiben (amely Lukács evangéliuma után íródott) nincs említés a Kr. u. 62 utáni eseményekrol. Lukács valószínuleg a Cézáreában töltött kétéves tartózkodása (Kr. u. 57-59) során írta evangéliumát, míg Pál börtönben volt ott. Figyelemre méltó, hogy nem említi sem a nagy római tuzvészt (Kr. u. 64), sem Jeruzsálem elestét (Kr. u. 70) az ApCsel-ben. Ami Márk és Lukács közös szöveganyagát illeti, lehetséges, hogy közös forrásból merítették azt, Lukács korábban, Márk pedig késobb. A legtöbb Biblia-tudós érvelése szerint Márk evangéliuma volt az elso, de ez ellentétben áll az egyházatyáktól eredo bizonyítékkal, amely azt állítja, hogy Máté írta az elso evangéliumot.

181

Látszólagos idõrendi eltérések problémája. Nyilvánvaló, hogy Mk/Lk és Mate két különbözõ módszert használnak az idõ számítására. Például Márk és Lukács a római rendszert használják (amely reggeltõl reggelig tekint egy napot), míg Máté a héber rendszert használja (estétõl estéig egy nap). Ez feloldja a látszólagos ellentmondást Márk/Lukács és Máté beszámolója között az utolsó vacsora idejét illetõen. AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEIBEN Lukács úgy próbálta bemutatni az Egyház kialakulását, mint a fõleg nem zsidó népeket érintõ, világméretû, csodálatos jelenséget. A judaizmus felé orientálódó, Jeruzsálembõl kiinduló, zsidó hívõk csoportjától kezdõdött ez a mozgalom. Lukács leírta, hogy egyedül a Szentlélek felelõs a kegyelmen alapuló egyetemes üdvösség csodálatos jelenségéért. Így néz ki az Isten által eltervezett Egyház: evangelizáló, örömteli, egységes és a Szentlélek által felhatalmazott. Amennyiben helyes ez az értelmezés, akkor feltétlenül összecseng Pál írásaival, amelyek nagyrészt a pogányok felé irányuló misszió magyarázatai. Csaknem hogy úgy tûnik, hogy mindkét szerzõ a pogány gyülekezetet próbálja igazolni a zsidó hatóságok elõtt, akiket meg kellett gyõzniük igazságukról. Ebbõl következik, hogy ami esetleges Az apostolok cselekedeteiben, az nem lehet irányadó bizonyos kérdések eldöntésében. Például, nem világos, hogy az ApCsel 6,1-7-ben leírtakat irányadásként szánták-e a diakónusválasztást illetõen. Az apostolok cselekedeteit tekinthetjük a kereszténység védelmének (magyarázatának), amely a római kormányzat felé irányult. Olyan, mintha Lukács megválaszolná a Pál kihallgatásán elhangzott kérdéseket. Mi a kereszténység? Ha egy zsidó szekta a sok közül, akkor látszólag miért van ellene az összes zsidó, és miért van benne olyan sok pogány? Ha a kereszténység inkább vallási, mint politikai csoportosulás, akkor miért hívják Jézust „király”-nak, és

182

mozgalmát „ország”-nak? – és miért tûnik úgy, hogy lázadásokat és egyéb problémákat okoz? A JÁNOS EVANGÉLIUMÁT maga az apostol írta, feltehetõen Efezusba költözése után 66-ban. Lehetséges, hogy jegyzeteket korábban készített, amikor még Palesztinában élt. Mind Iréneusz (130-208), mind Alexandriai Kelemen (155-220) azt állítja, hogy János Efézusban írta az Evangéliumát. Az elsõ kifejezet tanúságot Ireneus solgáltatya 180 körül: “Végül János, az Úr tanítványa, aki a keblén nyugodott, efezusi tartózkodása alatt õ is, kiadta evangéliumát.” János úgy azonosította önmagát az evangéliumban, mint „a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Valószínûleg ezzel arra való utalt, hogy Jézus unokatestvére volt. Írása egyszerûen evangelizációs jellegû. Hét messiási jelet választ, amelyekkel bebizonyítja, hogy Jézus a Messiás és az ember csak általa üdvözülhet, ha hisz Õbenne és engedelmeskedik akaratának. Feltehetõen a diaszpórában élõ zsidóságnak írta János az evangéliumát. Számos háttér információ összecseng a qumráni tekercsek leirataival, illetve a palesztinai zsinagógák leckekönyvének vázlatához való kötõdések is mutatják, hogy ennek az evangéliumnak a gyökerei a zsidó Palesztinában találhatók. A fontosabb gondolatok többségét a szerzõ az Ószövetségbõl vette át (pl. Ige, élet, világosság, pásztor, Lélek, kenyér, bor, szeretet, szemtanú). A többi evangéliumhoz viszonyítva közvetlenebbül mutatja be Jézust, mint a Messiást, Isten Fiát, Emberfiát, a prófétát, a Vagyok-ot. János evangéliuma egyben polemikus jellegû is. Az 1,19-28ban ellentmond annak az elgondolásnak, amely szerint Keresztelõ János lehetett a Krisztus. Keresztelõ János néhány tanítványa gondolhatta ezt, akik közül valahányan még mindig élhettek Efezus környékén (ApCsel 19,1-7). Több gnosztikus elgondolással is szembeszállt. János kihangsúlyozta, hogy „Istent soha senki sem látta”(1,18), míg a gnosztikusok állították, hogy eksztatikus élményeken keresztül õk közvetlenül láthatták Istent. Jézus csodatevéseinek kezdetérõl a

183

2,11-ben János kijelenti, hogy „ezt tette Jézus elsõ jelként”, ellenben a gnosztikusok állították, hogy már gyermekkorában is csodákat tett. A 19,34-35-ben János kihangsúlyozta, hogy Jézus valóban meghalt. A gnosztikusok állítása szerint Jézus nem halt meg a kereszten, hanem Indiába költözött, és ott tovább élt egészen a haláláig, amely nem erõszakos módon, hanem természetes úton történt. Más gnosztikusok állították, hogy az isteni lélek elhagyta Jézust a halála elõtt, és az a személy, aki a golgotai kereszten meghalt, csupán egyszerû ember volt (vö. még 1Jn 5,7-8). János nyomatékosította, hogy valóban az IstenEmber Jézus halt meg a kereszten, betöltve küldetését, a világ bûneiért való bûnhõdést. Megint más gnosztikusok azt hitték, hogy Jézus helyett a cirénei Simon halt meg a kereszten (ezt az elgondolást vette át az iszlám). Külön jelentõséggel bír, hogy János említést sem tesz cirénei Simonról, hanem kihangsúlyozza, hogy valóban Jézus halt meg a kereszten. Erõsen érzékelhetõ, hogy az evangéliumok nem a II. század végén kitalált történetek, hanem erõsen kötõdtek az I. század héber nyelvéhez, ahhoz a zsidó környezethez, amelyben arámul beszéltek. A szerzõk közvetlenül ismerték Jézust, vagy evangéliumaik alapját olyan emberek tanúságtétele adta, akik személyesen ismerték Õt. Tehát az evangéliumok nem nevezhetõk mítoszoknak, hanem pontos történelmi feljegyzések. Az úrvacsora: János evangéliuma utal arra, hogy ez az esemény nem húsvét napján, hanem egy nappal húsvét ünnepe elõtt történt. Ez összecseng a ténnyel, hogy a páskavacsorát nem egy idõben ünnepelték a különbözõ zsidó vallási csoportok. A holt-tengeri tekercsek is rámutatnak, hogy különbözõ naptárakat használtak a heterodox zsidó vallásban. Például, a farizeusok a húsvét napján ünnepelték meg a páskavacsorát, míg a szadduceusok, illetve a qumráni közösség tagjai (valószínûleg akiknek a házában Jézus is ünnepelte a vacsorát), a húsvét elõtt egy nappal ünnepelték. Lényeges, hogy a páskavacsorával kapcsolatban nem említik a bárányt: az

184

állatokat a rákövetkezõ napon vágták le, Jézus keresztre feszítésének idején. Látszólagos idõrendi eltérések problémája. Nyilvánvaló, hogy a szinoptikusok és János két különbözõ módszert használnak az idõ számítására. Például Márk a római rendszert használja (amely reggeltõl reggelig tekint egy napot), míg János a anatol rendszert (azaz a rendszerünk) használja (estétõl estéig egy nap). Ez feloldja a látszólagos ellentmondást Márk és János beszámolója között az utolsó vacsora idejét illetõen. Amikor azt mondja János, hogy egy esemény 6 órakor történt, ezt lehet olyan jelentéssel venni, hogy 6 órakor vagy 18 órakor. Ez azt is jelentené, hogy János evangéliumában a samáriai asszony 18 óra körül jött a forráshoz, a király szolgája 19 órakor gyógyult meg, és Jézust röviddel 6 óra után vezették ki, hogy keresztre feszítsék. APOSTOLI IRATOK: Mindamellett, hogy az apostolok az evangéliumok szerzõi, õk írták a leveleket is. Az apostoli leveleket az általuk alapított gyülekezeteknek írták, vagy a számukra különösen fontos személyeknek küldték ki (az apostoli küldötteknek, mint Timóteus és Titusz). Gyakran azért írtak levelet az apostolok (Pál, Péter és János), mert felelõsséget éreztek a helyi gyülekezetekben lévõ problémák iránt. Számos esetben a problémák a kereszténységtõl idegen filozófiák hatására támadt eretnekségbõl származott. Elõfordult, hogy a gyülekezeti élet rendje a téma, máskor az apostol egyszerûen csak le akarta írni néhány tanítását, mert nem állt módjában a gyülekezetet meglátogatni. A levelek leginkább olyan tanításokat tartalmaznak, amely összekovácsolta a címzettek közösségeit, mert Jézus képviselõi a Szentlélektõl ihletve írták azokat. Az apostolok mindemellett nagyon tehetségesek és egyedülálló tekintélyük megmaradt az írásokban, amelyeket maguk után hagytak. (Az

185

apostoloknak közvetlen meghatalmazásuk volt Jézustól, és mint a feltámadás szemtanúi, különleges tekintélyt élveztek.) Tehát a levelek szerzõi maguk az apostolok, Péter, majd késõbb János gyûjtötték össze, és foglalták ezeket az újszövetségi kánonba. Minden állítást, amely az apostolságra hivatkozik, annak a tanításnak a tükrében kell megvizsgálni, amit az írásoknak ez a különleges gyûjteménye tartalmaz. Például Pál megkövetelte, hogy minden próféciát ennek a mértéke szerint kell megítélni. Az írások egységébõl nem lehet elvenni, és nem lehet ahhoz hozzáadni: egy kész egész, a hit és a gyakorlat kérdését összefoglalja. A levelek tanítást tartalmaznak Krisztus személyérõl és munkájáról, amely a Szentlélek ihletése alatt bontakozott ki, ahogy Jézus azt megmondta, amikor itt tartózkodott a földön. Ugyanazokat a kijelentéseket folytatják és tartalmazzák, gyakran doktrínai szakaszokkal tûzdelve, amelyek az apostoli tanítás gyakorlati módon történõ megélésével foglalkoznak. A pogány háttérbõl jövõ keresztényeket két dolog fertõzte meg: az elfogathatatlan erkölcsi életvitel, illetve a megosztottság és a viszály. Tehát nem meglepõ, hogy ez a két kérdés kiemelt figyelmet kap. A levelek a gyülekezettel kapcsolatban is számottevõ tanítást tartalmaznak. Nem meglepõ, hiszen a fogalom teljesen új, mind a zsidó, mind a pogány olvasók elõtt. Pál a gyülekezet doktrínáját az efezusiakhoz írt levelében vázolja fel. Más levelekben, különösen a pasztorálisokban sok tanítás található a gyülekezeti rendrõl. Az 1Kor-ban Pál sokat beszél a házasság és a keresztény szolgálat kapcsolatáról, az úrvacsora alatti magaviseletrõl, és a lelki ajándékok gyülekezetben való használásáról. Az Iratok (késõbb levelek) az Újszövetség végére kerültek (amelynek könyveit kronológiai sorrendben rakták össze), és egyre növekvõ mértékben foglalkoztak az üldöztetés témájával. Péter apostol két levelet is írt, amelyek számos praktikus tanítást és tanácsot tartalmaznak az üldöztetést elszenvedõk részére. A

186

zsidókhoz írt levél azokhoz a keresztény zsidókhoz szólt, akik valószínûleg a darabokra hullt római közösséghez tartoztak, üldöztetést szenvedtek és a judaizmushoz való visszatérés nyomása alatt álltak. A jelenések könyve szintén olyanokhoz íródott, akik már megtapasztalták az üldöztetést, és a jövõben még több üldöztetésre számíthattak. Jakab levele feltehetõen a Szíriában élõ zsidósághoz szólt héber stílusban, prédikáció formájában íródott és erkölcsileg jó cselekedetekre bátorító beszédek sorozata. Olyan bölcsességirodalomra emlékeztet, mint A példabeszédek könyve. Néhány levelet az apostolok közvetlenül a nekik feltett kérdések megválaszolására írtak, amelyeket az általuk alapított gyülekezetek tettek fel. A téves hiedelmek hitelvi, a magaviseleti problémák pedig a Szentíráson alapuló gyakorlati válaszokat követeltek. A levelekbe foglaltak nagy része az eretnekség ellensúlyozására íródott, mert a frissen megtért hívõk téves elképzeléseibõl fakadtak, amelyeket a pogány hátterükbõl hoztak magukkal, vagy eretnek tanítóiktól hallottak (különösen azoktól, akiket Péter második levele és Júdás levele említenek). Az ilyen tanítók elõre megfontolt szándékkal befurakodtak a gyülekezetekbe, és ortodox kereszténynek adták ki magukat. Megjelent gnoszticizmus és (a legalizmusban testet öltõ) judaizáló tendenciák. Vizsgáljuk meg mindkét jelenséget, illetve annak módját, ahogy az apostolok szembeszálltak ezekkel a tanításokkal: GNOSZTICIZMUS: A gnoszticizmus a platonizmusból származó elgondolások összessége, a hellenizált zoroasztrizmus és a hitehagyott judaizmus ötvözete. A keleti elgondolások a görög filozófia szûrõjén keresztül jutottak nyugatra. A gnoszticizmus pogány szinkretizmus, mágiával és csillagjóslással keverve, amely nagyon hasonlít korunk teozófiai (vagy New Age) tanításaihoz. Miben hittek a gnosztikusok?

187

Teremtés: a Legfõbb Lény szellemi lényeket hozott létre (nem teremtett), amelyek közül az egyik (a démiurgosz: az építõ, vagy a Logosz gnosztikus megfelelõje) messze eltávolodott a Legfõbb Lénytõl. Hibát követett el, és létrehozta az anyagi világot. A teremtés tehát egyfajta bûnös függetlenség eredménye, kísérlet a világegyetem szellemi egységétõl való elszakadásra (lásd hinduizmus). Számos gnosztikus a kígyót a teremtés gonosz istenével való szembenállás szimbólumaként tekintette. A gonoszt lényegében jónak látva, aki az emberiség üdvösségéért dolgozik, hogy az visszatérjen a tiszta spirituális létbe! A gnosztikusok szerint a test gonosz, mert az Ószövetség Istenének teremtõ munkája hozta létre azt, aki ráadásul szemben állt az Újszövetség Istenével. A keresztények hite szerint a teremtés jó, de a bûn megrontotta azt, illetve az Ószövetség és az Újszövetség Istene között nincs ellentmondás. A gnosztikusok nem hittek sem a megtestesülésben, sem a feltámadásban, mert a test gonoszságában hittek. Azt gondolták, hogy az ember legfõbb problémája a test. Szerintük az üdvösség bizonyos titkos információk megszerzésében (amelyeket Jézus állítólag átadott a kiválasztottak egy kis csoportjának), és a testtõl való megszabadulásban rejlett, hogy a teremtés elõtti állapotban újraegyesüljön Istennel. A Biblia tanítása ezzel szemben, hogy az ember problémája a bûn, vagyis a lázadása Isten ellen, akivel így megromlott a kapcsolata. Jézus áldozata és a belé vetett hit által az embernek ismét állandó, jó kapcsolata lehet Istennel, és végül egy új teremtést örököl. A gnosztikusok között kétféle felfogás létezett: 1.Egyesekazt gondolták, hogy a testben (ami amúgy is gonosz) elkövetett dolgoknak nincs hatása a lélekre, nincs bûn, és testi kívánságaikat úgy elégíthetik ki, ahogy akarják. Gyakran erkölcstelen magatartásban nyilvánult meg ez a felfogás. 2. Mások megtagadták a testiséget, és annak bárminemû kifejezési formáját, belemerülve az aszkétizmusba (például jóga stb.). A házasságot elutasították, mert elképzeléseik szerint a

188

gonoszság okai az asszonyok. Belekeveredtek ugyanis a nemzésbe, amely csak arra szolgált, hogy testbe zárva, még több tiszta lelket hozzanak ebbe a gonosz világba. A korinthusiakhoz írt elsõ levelében Pál szembe helyezkedik a lélek túlélésének gnosztikus elgondolásával. Tagadja a különleges csoport, a pneumatikoi (rendkívüli- lelki keresztények) létezését, akik bizonyos lelki ajándékok miatt mindenki fölött álltak. Továbbá tagadja, hogy ami a testben történik, annak nincs kihatása a lélekre, illetve nõtlenséget nem tekinti a házasságnál magasabb rendû állapotnak. Válaszaiban Pál a test feltámadását hangsúlyozza, illetve hogy a lelki érettség inkább a Lélek gyümölcsében (és nem szükségszerûen az ajándékaiban) nyilvánul meg. Kihangsúlyozza, hogy az emberi lény pszichoszomatikus egység, amelynek minden része Isten képmására teremtetett. A nõtlenséget és a házasságot megfelelõ egyensúlyba helyezi. A kolosséiakhoz írt levelében Pál szembe állítja Krisztus tökéletességét az aszkéta gyakorlatokkal, a zsidók törvényeivel, és a közbenjárók imádásával. János apostol az evangéliumában, és az elsõ levelében támadja a gnosztikus elgondolást, amely szerint a megtestesülés sohasem történt meg. Az elsõ levelében szembeszáll azzal az elgondolással is, amely szerint a lélek bûn nélküli, tökéletes, és érzéketlen a testben elkövetett cselekedetekre. Támadja a gnosztikusokat azon kijelentésük miatt is, amely szerint „õk soha nem vétkeztek”, és megállapítja, hogy hiányzik belõlük a keresztény társaikkal való törõdés. Rámutat, hogy a gnosztikusok igazából sohasem lettek kereszténnyé. Bûnösek a halálos bûn vétkében, mert következetesen szembeszegülnek Szentléleknek azáltal, hogy Krisztust elutasítják. Mellékesen megjegyezve ez segít helyes perspektívából látnunk Péter elsõ levelében és Júdás levelében említett gnosztikusokat, akik az elsõ ránézéssel ellentétben, sohasem váltak igazán keresztényekké. Ezt a magatartásuk megerõsíti. Júdás a levelében, Péter pedig a második levelében elítéli az erkölcstelen gnosztikusokat, mert megpróbálták a keresztény

189

közösséget szétrombolni. A jelenések könyve szintén tartalmazza a nikolaiták (a gnosztikusok másik csoportja) és prófétaasszonyuk, Jezábel ítéletét. A HITEHAGYOTT JUDAIZMUS a másik eretnekség, amellyel Pálnak és munkatársainak harcolniuk kellett. Alapvetõen az Ószövetségtõl idegen gondolatokból állt, amelyeket átalakított, magába szívott a judaizmus, és a zsidó tradíció részévé váltak. Visszautasították, hogy az Ószövetség a Messiás eljövetelét elõre látja, illetve a Szentlélek újfajta kitöltetésérõl szóló tanítást. Nem értették, hogy az ószövetségi diszpenzáció ideiglenes, és ennek megfelelõen abszolutizálták a törvényt. A hit és a cselekedetek általi üdvösséget tanították. A galatákhoz írt levelében Pál ellensúlyozza ezeket a tanításokat. A rómaiakhoz írt levele ugyanerrõl szól, csak részletesebben és jobban rendszerezve. Pál kihangsúlyozza, hogy zsidók és pogányok egyaránt vétkeztek, tehát mindannyian híjával vannak Isten életükre vonatkozó tervének. Megállapítja, hogy mindenki halálos ítélet alatt áll, senki sem tudja kiérdemelni az üdvösséget. Az egyetlen kiút, ha elfogadják az Isten által rendelt egyetlen utat az üdvösségre, ha elismerik a Messiást (Krisztus halálát, amelyben az emberek bûneiért bûnhõdött), és ha befogadják Isten Lelkét, aki felhatalmazza õket egy új, az Isten elõtt kedves életre. A zsidókhoz írt levél szintén a Messiásnak és áldozatának felsõbbségét hangsúlyozza, amely Isten üdvtervével összhangban van, illetve figyelmeztet a hit elhagyásának és a zsidó legalizmusnak a veszélyére. Jakab levele elsõ ránézésre úgy tûnik, mintha ellentmondana Pál apostol rómaiakhoz és a galatákhoz írt levelének. Ha alaposan megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy Jakab jogosan helyezkedik szembe azzal a hittel, amely csupán intellektuális, és semmi jelét sem mutatja az újjászületésnek (értsd: cselekedetek). Jakab számára a cselekedetek a Szentlélek gyümölcsét (érts: az üdvösség eredményét) jelentik, amelyek semmi módon sem járulnak hozzá az üdvösséghez.

190

Ebbõl a rövid tanulmányból látható, hogy számos mai, magát kereszténynek valló gyülekezet eltávolodott az apostolok hitétõl. Hitéletükbe és szokásaikba pontosan azokat az eretnekségeket olvasztották be, amelyeket az apostolok az Újszövetség korában is elítéltek. Eltávolodtak az apostoli hittõl, ezért fontos kihangsúlyozni, hogy minden keresztény doktrínát és gyakorlatot meg kell vizsgálni Isten Igéje, a Biblia tükrében. A LEVELEK ÉS A JELENÉSEK KÖNYVÉNEK RÉSZLETEZÉSE PÁL LEVELE A RÓMAIAKHOZ: Pál írta a római gyülekezetnek, amelyet nem õ alapított és sohasem látogatott meg. A levél célja: 1. Bemutatkozni a gyülekezetnek, és megvédeni az általa hirdetett evangéliumot (apológia), mert Rómát kiindulási pontnak tekintette a Hispánia felé terjedõ misszió érvényesülésére. El akarta érni, hogy a római keresztények anyagi támogatással segítsék õt elképzelései megvalósításában. 2. Megnyerni a júdaizálókat és elhárítani azokat a híreszteléseket, amelyek szerint egy antinomista evangéliumot hirdet. 3. Elõsegíteni a zsidók és nem zsidók közti egységet, mindkét felet arra bátorítva, hogy engedjenek nézeteikbõl. A nem zsidóknak meg kellett érteniük, hogy a zsidóság nélkül nem létezne evangélium. A zsidóknak pedig fel kellett ismerniük, hogy a rabbinikustörvényeiket nem kényszeríthetik rá a nem zsidókra.49-ben az összes zsidót számûzték Rómából, beleértve a zsidó származású keresztényeket is, így a gyülekezet közösségének túlnyomó többségét nem zsidó emberek alkották. Egyértelmû, hogy Pál levele a rómaiakhoz nem egy vákuumban íródott teológiai értekezés. Még az elméleti részek is határozottan kapcsolódnak a Rómában lévõ gyülekezethez.

191

Mivel nem Pál alapította a gyülekezetet, így tapintatosan kellett közelítenie az ottani hívõkhöz. A levél írásának helye és dátuma. Valószínûleg 56-57 telén, egy korinthusi házban írta meg Pál apostol a levelét a rómaiakhoz. A harmadik missziós útja a végéhez közeledett, és három hónapig Gájusz vendége volt (vö. ApCsel. 20,3). A levelet Terciusznak, az írnokának diktálta. Az üdvüzletek utáni elsõ nyolc fejezet az evangélium doktrínai alapjait fejti ki. A szöveg vezérmotívuma: „Az igaz ember pedig hitbõl fog élni”. Írása a vallásos illetve a pogány világot egyaránt jellemzõ bûnre és halálra ugyanúgy rámutat, mint az Atyaisten által Krisztusban felajánlott, és a Szentlélek vezetésében megvalósuló egyetemes megigazulásra és örök életre. A hit által történõ megigazulás doktrínájával hosszasan foglalkozik, mivel azt ellenfelei félreértették és a szabadosság igazolására mintegy jogosítványként használták. A levél a megszentelõdés doktrínájával is foglalkozik. A 7. fejezetben mérlegeli tapasztalatait, amelyeket kegyes zsidóként szerzett. Megpróbált Isten elõtt kedves lenni, de szánalmasan elbukott. A 8. fejezetben a keresztény emberrõl írt – Pál megtérés utáni saját tapasztalatait, a Lélek által újjászületett emberét. A 9.-11. fejezetekben a Szentírásból és saját, misszionáriusként szerzett tapasztalataiból következteti ki Isten jelenlegi és jövõbeni terveit, a zsidóságra és a pogányokra vonatkozóan. A levél hátralévõ részeiben az evangélium implikációját és megvalósítását tárgyalja a keresztény közösségen belül, illetve a pogány társadalomban. PÁL ELSÕ ÉS MÁSODIK LEVELE A KORINTHUSIAKHOZ Pál számos levelet írt a korinthusiaknak, amelyekbõl csak kettõ maradt fent. Leveleit személyes látogatások is követték, melyek alapján, minden létezõ adatot egybevetve a következõ kép áll össze:

192

1. Korinthusban tett elsõ látogatása vezetett a keresztény gyülekezet megalapításához, amely a Tenger Csillaga elnevezésû nagy zsinagógától történõ elszakadás során valósult meg (ApCsel 18,1-7). 2. Az elsõ levél (lásd 1Kor 5,9-ig). 3. A második levél, amely a Bibliában az 1Korinthusi levélnek felel meg. 4. A fájdalmas látogatás, amely során Pált megtámadták. 5. A kemény hangvételû harmadik levél (lásd 2Kor 2,4; 7,8), amely követeli támadóinak megfeddését. 6. A negyedik levél, amely a Bibliában a 2Korinthusi levélnek felel meg. 7. A harmadik látogatás. A levél megírásának helyszíne és dátuma: Efezus (1Kor 16,8), Pál harmadik missziós útján, valószínûleg 52 körül, amikor Gallió volt Akhája helytartója (egy Delphoiban talált irat szerint). A levél megírásának okai: 1. Khloé házi gyülekezetébõl származó viszálykodásról szóló hírek indították Pált a levél megírására (1Kor 1,11). 2. Válasz a korinthusiak által korábban írt levélre, amelyet Sztefanász, Fortunátusz és Akhaikosz hoztak el az apostolnak (1Kor 16,17). A gyülekezet különbözõ kérdésekre keresett választ: a házasság, a bálványoknak áldozott étel, a lelki ajándékok, a Jeruzsálemben lévõ zsidó keresztények részére való gyûjtés, és Apollós visszatérése tett javaslat témáiban (1Kor 7,1.25; 8,1; 12,1; 16,1.12). Pál pedig hallott a gyülekezet problémáiról: megosztó viselkedés, vérfertõzés, polgári pereskedés, erkölcstelenség, asszonyok prófétáltak, az úrvacsora meggyalázása és a test feltámadásának tagadása. Pál elsõ levele a korinthusiakhoz az Újszövetség leghosszabb pasztorális levele, bár itt található a legrészletesebb tanítás is a feltámadásról.

193

Miután Pál elhagyta Korithust, szolgálatát Apollós, egy Alexandriából (újabb kutatások szerint Efezusból) származó rátermett zsidó szónok folytatta. Feltehetõen Péter is ellátogatott Korinthusba (1Kor 1,12), mert hamarosan követõket szerzett, akik elõnyben részesítették a kereszténységnek azt a formáját, amely jobban kötõdött a zsidósághoz. PÁL MÁSODIK LEVELE A KORINTUSHIAKHOZ Egyértelmûen két részbõl áll (1-9 és 10-13), és Pál a második részt utólag tehette hozzá, mielõtt még elküldte a levelet. Az elsõ részben megdicsérte a korinthusiakat, mert követték az utasításait, majd részletesen leírta miért változtatta meg utazási tervét, végül a szolgálatának természetét magyarázta el, amelynek része a rabbinikus judaizmus támadása is. Részletes instrukciókat ad, hogy mikén tartsanak gyûjtést a Júdeában elszegényedett keresztényeknek, akik a 46-ban kitört éhínségtõl szenvedtek. Levélírás közben Pál rossz híreket kapott Korinthusból arról a pusztításról, amelyet állítólagos jeruzsálemi küldöttek (hamis apostolok) okoztak. Õk nemcsak Pált támadták, hanem a gyülekezetet is téves irányba vezették. A korinthusi gyülekezetben Pált két irányból is érték támadások. Egyfelõl egy magánszemély részérõl, akit Pál elítélt bûnös és erkölcstelen életvitele miatt, és azt mondta a gyülekezetnek, hogy közösítsék ki, amíg észhez nem tér. Ellenfele viszont úgy gondolta, hogy az erkölcstelenség az arisztokraták kiváltsága, és a legjobb védekezés a támadás. Közvetlenül Pál személye ellen irányuló támadásokat intézett, hasonlóan, ahogy a pogányok tennék. Másfelõl egy csoport részérõl érték támadások, akik azt állították magukról, hogy apostolok. Pál távozása után érkeztek Korinthusba, hogy a hit által való megigazulás tanával kapcsolatban „helyre tegyék a dolgokat”. Pál ellenfelei

194

feltehetõen a zsidó tanok követõi, akik a jeruzsálemi gyülekezetbõl érkeztek. Elfogadták a korinthusiak között elterjedt nézeteket annak érdekében, hogy befolyásolhassák Pál ellen az embereket. Nehéz elképzelni, hogy a korinthusiak felfigyeltek volna rájuk, amennyiben nem azt állították volna magukról, hogy a jeruzsálemi gyülekezet küldöttei. Úgy tûnt, hogy még a tanács döntése után is léteztek olyan csaló elemek a jeruzsálemi gyülekezetben, akiket Jakab sem tudott megfékezni. Pál felszólította ezeket az „apostolokat”, hogy bizonyítsák be apostolságukat. Fáradozása eredményeképpen egy gyülekezetet tudott felmutatni Pál, míg a hamis apostolok egyszerûen csak romboltak. Azzal a kifejezett céllal érkeztek, hogy Pál munkáját aláássák, és ehhez alattomos módszereket alkalmaztak. Világi ismérvekkel ítélték meg Pált, mert tudták, hogy a világi életet élõ korinthusiaknak ez imponál. Mennyit szenvedtek õk az evangéliumért? Semennyit, mert egyszerûen nem az evangéliumról beszéltek. Más Jézust hirdettek (2Kor 11,4) – egy olyan Jézust, aki nem Isten Fia. Más evangéliumot hirdettek (Gal 1,6) – a hit és cselekedetek általi üdvösséget. A gyümölcseirõl ismeritek meg õket, jelenti ki Pál. A hamis apostolok feltehetõen a jeruzsálemi gyülekezetben létezõ kisebb csoport tagjai lehettek, akik késõbb egy eretnek mozgalomként szakadtak ki a gyülekezetbõl – õk lettek az ebioniták. A II. században az ebioniták már nem vallották Krisztus isteni létét, a szûztõl születés gondolatát pedig mindig is elutasították. Hit és cselekedetek által való üdvözülés doktrínája ide vezet. Ha a cselekedeteknek szerepük van az üdvösségünkben, akkor Jézus nem lehetett elég jó ahhoz, hogy annak teljes árát kifizesse, tehát az ilyen logika szerint, Istennél kevesebbnek kellett lennie. Valójában a cselekedetek igazolnak (megigazultként mutatnak) minket, de nem mentenek fel a bûn alól. Nem jelenthetõ ki, hogy emiatt a bûntõl szabadok vagyunk, mert az ilyen állítás alapja csak egy áldozat lehet.

195

PÁL LEVELE A GALATÁKHOZ Pál az elsõ missziói útjáról Antióchiába visszatérve, vitába keveredett a Jeruzsálembõl érkezõ júdaizálókkal, akikrõl az ApCsel 15,1-bõl tudjuk, hogy éppen abban az idõben látogatták meg a várost (lásd még Gal 2,12). Velük vitázott, amikor híreket kapott, hogy hozzájuk hasonló tanítók, Pál útját követve látogatták az általa alapított gyülekezeteket Dél-Galáciában (ApCsel 1314), és sikeresen aláásták addigi munkáját. Ezért nagy sietséggel küldte el Pál a galatákhoz írt levelet, és hetekkel késõbb összeült a jeruzsálemi tanács is a kérdés rendezésére. A levelében említett jeruzsálemi látogatás elsõdlegesnek bizonyult, a Jakabbal, Péterrel és Jánossal történõ tárgyalás szempontjából. Megtérése után ez az elsõ látogatása, amely 33ban történt és ezt az ApCsel 9,26-29 jegyezte fel. Pál megmenekülése Damaszkuszból 35 vagy 36 körül lehetett. Így Pál levelét a galatákhoz, amely Pál elsõ lejegyzett levele, 48-49 környékére datálhatjuk. Észak-Galácia, mint a levél rendeltetési címe valószínûtlennek tûnik több okból is: 1. Pálról nem tudjuk, hogy meglátogatta-e azt a területet – valójában Péter plántált ott gyülekezeteket (lásd1Pt 1,1). 2. Félreesõ terület, nem a hagyományos útvonalak mentén található. Pál stratégiájának nem része, hogy ilyen helyeket látogatott. 3. Észak-Galáciában kelta szubkultúra létezett, amelynek a külvilággal való kapcsolata minimális, így elterjedése is valószínûtlen. Dél-Galácián ugyanakkor fontos stratégiai útvonalak futottak át, nagyszámú zsidó lakosság élt itt, akiket még a szeleukidák (Nagy Sándor utódai), majd késõbb a római uralkodók beleegyezésével telepítettek le. Tartalom: A vita központi témája az evangélium. Kérdés egyfelõl, hogy a pogányoknak be kell-e tartani a zsidók törvényeit

196

és szertartásokat. Másfelõl, hogy hit vagy cselekedetek által vane az üdvösség. Mivel a galatákat félrevezették ezekben a kérdésekben a magukat a Jeruzsálembõl érkezett, és gyülekezeti küldöttként bemutató emberek, ezért Pálnak újra meg kellett szilárdítania tekintélyét. A júdaizálók felcserélték az örömhírt a rossz hírrel, amely szerint az üdvösség a teljesítménytõl függ. Feltehetõen azzal is megvádolták Pált, hogy a maga útját járva a jeruzsálemi anyagyülekezettõl függetlenül tevékenykedett, valamiféle állítólagos megtérés alapján. Lehetetlenségnek gondolták, hogy Pált közvetlenül Krisztus bízta meg, ezért nem tartották valódi apostolnak. Válaszában Pál elmondta, hogy a szolgálatra valóban közvetlenül Krisztustól kapott felhatalmazást, és nem kell a jeruzsálemi gyülekezet jóváhagyása, hogy õt misszionáriusként elfogadják. Ellenfeleit torz evangélium hirdetésével vádolta, amely egyáltalán nem az evangélium. A jeruzsálemi tanács elõtt Jakab kijelentette, hogy õ sohasem hatalmazta fel a júdaizálókat tevékenységük folytatására. Két dologra következtethetünk ebbõl: Jakab csínján bánt az igazsággal (értsd: hazudott); vagy nem rendelkezett teljes felügyelettel minden keresztény felett Jeruzsálemben. Pál az evangélium részletes magyarázatával folytatta levelét, hogy segítsen a félrevezetett galatáknak az evangélium helyes értelmezésében. Végül a megszentelõdés doktrínáját magyarázta el, mert a júdaizálók valószínûleg antinomianizmussal (a megigazulás azt jelenti, hogy szíved kedve szerint követhetsz el bûnöket) is vádolták.

PÁL LEVELE AZ EFEZUSIAKHOZ Háttér: Az efezusiakhoz írt levelét Pál római bebörtönzése idején, a tárgyalásra várva írta valamikor 60 és 62 között. Rengeteget gondolkodhatott az általa Kis-Ázsiában alapított gyülekezetek állapotáról, akik. apostolukként és alapítójukként is

197

emlékeztették Pált az irántuk való felelõsségeire. Egy váratlan lehetõség adódott, hogy levelet küldhessen nekik. Pál bizonyságtételének hatására, egy Onézimosz nevû rabszolga keresztény lett. Az apostol javasolta neki, hogy térjen vissza gazdájához, aki Kolosséban élt. Úgy döntött, hogy Onézimosszal nemcsak egy kísérõ levelet (Pál levele Filemonhoz) fog elküldeni, hanem egy általános jellegût is. Utóbbit azoknak a gyülekezeteknek címezte, amelyeket Onézimosz az Efezusból (korának egyházi fõvárosa) Kolosséba vezetõ útja során látogathatott meg. A levél általános jellegét onnan is láthatjuk, hogy a végén nem szerepel olyan személyek listája, akiket az apostol külön üdvözölni szeretne. Írásának stílusa különösen összetett, olyan fogalmakat tartalmaz, amelyek egy nem zsidó részére nehezen értelmezhetõk. Egyértelmû, hogy Pál, a tipikus rabbi a szerzõje ennek a levélnek. A levél fõ témái: 1. Az Istennel való egyetemes megbékülés Krisztus áldozatán keresztül, aki a Szentlélek által az Istennel megbékélt emberekben él. A gyülekezetben történõ eseményeket Pál egy szélesebb körû cél részeként látta, amelyet Isten a jövõben fog beteljesíteni. Az apostol kijelentette: Isten szándéka, hogy Krisztus által békéltessen meg önmagával mindent. Két dolgot kell itt kiemelni. Pál nem azt mondja, hogy mindenkit, hanem mindent, vagyis Isten teremtésének minden megjelenési formáját. Isten mindent egy fej (Krisztus) alá fog rendezni, vagyis mindeneket a neki való engedelmességre fog rendelni. Tehát akik elutasítják az engedelmességet, el lesznek választva az új teremtéstõl, és pokolra kerülnek. Az egész történet háttere, hogy az ember bûnbe esésének következtében a teremtés elidegenedett Istentõl. Az elidegenedés egyik külsõ megjelenési formája, Izráel elkülönülése a többi nemzettõl. Az elkülönítés fala, amelyet a Templom épület komplexumában emeltek Jeruzsálemben, ezt szimbolizálta. A halálbüntetés terhe alatt, egy bizonyos pont után a pogányok nem mehettek tovább, a zsidók

198

pedig nem léphettek be a pogányok otthonaiba. Maga Izráel sem tökéletes, még a választott népen belül is megosztottság volt jellemzõ: farizeusok, sadduceusok, zelóták, az õslakós és diaszpórában élõ zsidók stb. között. Krisztus mûvének köszönhetõen mindez visszafordítható. A régi válaszfalakat le lehet rombolni, Isten új népet teremt, amely zsidókból és pogányokból áll. Mind a zsidók, mind a pogányok lelki templomként imádhatják Istent. Tehát a fizikai értelemben vett Templom, a szertarásaival együtt kezdi elveszíteni fontosságát. 2) A Krisztusban hívõknek gyõzelmük van a sötétség hatalmasságai felett, amelyek fogva tartották a pogány világot. Efezusban, és feltehetõen Kis-Ázsia többi területein is, az emberek erõteljesen belefeledkeztek ezekbe az erõkbe (okkultizmus, fekete mágia, varázslás stb.). A hívõk Krisztushoz tartoznak. Õ a feltámadás által legyõzte a sötétség hatalmasságait, akik az Istentõl elidegenedett világot uralták, a bûnteher súlya alatt. Pál arra bíztatja a hívõket, hogy értsék meg elhívásukat: testünk teljes megváltását a feltámadáskor, ami Krisztus visszajövetelekor következik be. 3) A levél központi doktrínája kétségkívül az ekkléziológia (egyháztan), vagyis Krisztus kapcsolata az Egyházzal. Õrizkedjünk attól, hogy ezt a hitelvi igazságot a görög szokás szerint interpretálva, Krisztust valami kozmikus, az egeken átnyúló buddhaként; a gyülekezetet pedig az õ „titokzatos” testekén ábrázoljuk! Pál a következõket akarja kifejezni: 1. Krisztus feltámadása és mennybemenetele miatt, Õ sem idõhöz, sem térhez nem kötõdik. 2. Isten energiája, amely az Ószövetségben a Templomra, ezúttal a Szentlélek által a hívõ emberek alkotta gyülekezetre összpontosul. 3. Az Egyház Krisztus teste, olyan értelemben, hogy Isten a céljai megvalósítása érdekében a hívõket használja. Ez magába foglalja a Krisztus és a gyülekezete közti egységét, amely az Ószövetségben található szolidaritás szövetségi gondolatán

199

alapszik. Olyan értelemben titokzatos ez, hogy az ószövetségi idõkben Krisztus teste, az Egyház még nem létezett, de az újszövetségi idõkre ez már kinyilatkoztatott valósággá vált. PÁL LEVELE A FILIPPIEKHEZ Feltehetõen 62 körül Rómában íródott, arra a bírósági tárgyalásra várva, amely végül Pál felmentéséhez vezetett. Filippi fontos város és római kolónia Makedóniában, amelyet a veteránok letelepítésre alapítottak. Egy miniatûr Róma a szó szoros érelmében. 50-ben, Pál második missziói útja során hirdette ott az evangéliumot (ApCsel 16,12-40). Késõbb még két alkalommal érintette a várost: 57 õszén (ApCsel 20.1-2) és 58 húsvétján (ApCsel 20,3-6). A Filippiben élõ keresztények mindig meleg baráti kapcsolatot ápoltak Pállal, és ajándékokat is küldtek munkája támogatására, amikor Thesszalonikában (Fil 4,16) vagy késõbb Korinthusban tartózkodott (2 Kor 11,9). Küldöttjük Epafroditosz, aki elvitte ajándékukat az apostolnak Rómába és társasága lett Pálnak fogsága idején. A levélnek kevés a doktrínai tartalma. Inkább Pál szívének kiáradása, hírek cseréje és figyelmeztetés zsidó tanokat erõszakosan terjesztõ tanítókkal szemben, akik Pál munkájának aláásására törekedtek. Lehet, hogy Filippiben is megkísérelik ezt. A legfontosabb hitelvi tanítás a megtestesülésrõl szólt a Fil 2,6-11-ben, az alázatosságért való esedezésbe ágyazva. Eredetileg ez egy arám nyelven íródott himnusz, amely elmondta, hogy Jézus feladta Istenként való privilégiumait, nem tulajdonította magának és elutasította a neki járó jogokat. Ugyanezek a jogok ismételten megilletik, ráadásul Õ az IstenEmber (aki eddig még nem volt) – isteni közbenjáró népéért és egyházáért. A megtestesülés részletezése mellett, Pál elszórt üzenetekben utalt a kereszt központi helyzetére (3,18), a Lélek munkájára (1,19) és a második eljövetelre (1,6.10; 3,20). Világossá tette,

200

hogy az igazság (az Istenhez való helyes viszonyulás) csakis a Krisztusban, mint a bûnért való tökéletes áldozatba vetett hit által lehetséges, nem pedig érdem vagy teljesítmény alapján. Alapvetõen egy gyakorlatias apostoli levél, amely az evangéliumot és a Krisztus felé való személyes hûségünkben rejlõ egységet hangsúlyozza. Végül Pál felhívta a hívõk figyelmét arra, hogy vele együtt örüljenek. Apostoli levelének alaphangneme az öröm (a szó tizenhatszor fordul elõ ebben az írásában), életkörülményei és tárgyalásának lehetséges kimenetele ellenére is. Az apostol ekkorra már nem hiszi, hogy élete során még visszatérhet Jézus Krisztus. PÁL LEVELE A KOLOSSÉIAKHOZ Pál levele a kolosséiakhoz kb. egy idõben íródott a Filemonhoz és az efezusiakhoz írt levelével. Közvetlenül egy bizonyos eretnekségre irányult, amely kezdte megfertõzni a Kolosséban élõ gyülekezetet. A törvényeskedõ, paragrafusrágó judaizmus és a gnoszticizmus keveréke ez az irányzat, de hasonlított a modern judaizmusban jelenlévõ kabbalához. Pál börtönben volt (feltehetõen 59-ben) Márkkal, Lukáccsal és Onézimosszal együtt. Gyorsan egymás után három levelet is írt (Pál levele Filemonhoz, Pál levele a kolosséiakhoz, és Pál levele az efezusiakhoz). Bár Kolosséban a gyülekezetet egy csoport alapította, Pál mégis felelõsséget érzett irántuk. Azonnal reagált a gyülekezet életét fenyegetõ újabb és újabb kihívásokra. Szembeállította velük a nagyon szilárd krisztológiát, amelyet egy új korszak bevezetésének tekintett, és Krisztust Isten céljainak betetõzõdéseként látta. Pál a gnosztikusok saját szókincsét használta az elgondolásaik cáfolatában, és fordította azt ellenük. Például a pleroma (teljesség) szó a legfelsõbb istenség és a teremtése közti összes közvetítõt jelentette. Pál kijelentette, hogy

201

Krisztusban megvan mindez, tehát Krisztus az egyetlen megfelelõ, és kizárólagos isteni közbenjáró Isten és ember között (2,9 és 15). Bizonyos értelemben Pál levele az efezusiakhoz egy szisztematikusabb verziója a kolosséiakhoz írt levélnek. Az angyali közvetítõk kérdésével is foglalkozott. Izráel esetében a törvény adását irányították, a többi nemzetnél pedig világosan a Sátán ügynökeiként mûködtek, akik nem elégedtek meg a pogányok vádolásával, hanem azt akarták, hogy az emberek õket imádják, és mindenkit romlásba akartak taszítani. Ez világosan mutatja, hogy fennhatóságukat kiterjesztették. A kolosséiak nem vették észre, hogy ettõl az egész rendszertõl megszabadultak: Krisztus által Isten közvetlen uralma és gondviselése alatt álltak. Valójában arra rendeltettek, hogy eltávolítsák a Sátán angyalainak jelenlegi uralmát a pogányoktól. PÁL ELSÕ LEVELE A THESSZALONIKAIAKHOZ Pál feltehetõen második missziói útján, 50-ben írta. Thesszalonikában gyülekezetet plántált, utána Korinthusba ment, ahonnan valószínûleg télen írta meg ezt a levelet, Szilásszal és Timóteussal együtt. Az apostol összefoglalta a velük eltöltött idõ jelentõségét, keresztény életre vonatkozó gyakorlati útmutatásokat adott, fõként az eszkatológia területén. Nem kétséges, a thesszalonikaiak aggódtak amiatt, hogy a halottak le fognak maradni a nagy eseményrõl (Krisztus visszajövetelérõl és a feltámadásról), amikor az bekövetkezik. Pál megnyugtatta õket, mert elmondta: Krisztus visszajövetelekor magával fogja hozni a már meghalt hívõket. Így õk is majd láthatják, illetve részesei lehetnek az eseményeknek. A feltámadásnak, a hívõ emberek nagy újraegyesülésének és dicsõséges megjelenésüknek Krisztussal az égben. Mivel az esemény hirtelen és váratlanul fog bekövetkezni, kihirdette nekik, hogy készenlétben kell állniuk. Természetesen

202

az apostol nem úgy értette, hogy ettõl kezdve adják fel munkájukat, és semmit sem téve csak várakozzanak az elõttük álló történésekre. PÁL MÁSODIK LEVELE A THESSZALONIKAIAKHOZ nem sokkal késõbb íródott. Pál célja, hogy szavainak esetleges félreérthetõségét helyre tegye. Az apostol nem azt tanította, hogy a feltámadás bármikor megtörténhet, hanem azt, hogy gyorsan fog bekövetkezni. A thesszalonikaiak aggódtak amiatt, hogy a halottak le fognak maradni a nagy eseményrõl (az eklézsia elragadtatása – a hozza való gyülekezésünket illeti). Kijelentette, hogy bizonyos események meg fogják elõzni az Úr eljövetelét. Az egyik legfontosabb, az Antikrisztus (hamis Messiás) megjelenése lesz Izráelben, és az ezt követõ nagy nyomorúság, amelynek szintén Izráel válik a központjává. Azt is mondta, hogy ezek az események addig nem fognak bekövetkezni, amíg a visszatartó el nem tûnik az útból (valószínûleg a Római Birodalomra és annak uralkodójára utal). Pálnak óvatosan kellett fogalmaznia, mert könnyen bebörtönözhették hazaárulásért. Nem valószínû, hogy a Szentlélekre vagy az Egyházra utalt. A thesszalonikaiakat üldözték, ezért arra következtethettek, hogy õk is a nagy nyomorúságban szenvedtek, így Krisztus visszajövetele közel lehet. A zsidóknak, akik mindent elkövettek annak érdekében, hogy Pál munkáját aláássák, mindkét levél szörnyû vádiratnak számított. Pál a végzetükrõl beszélt, mert szembeszálltak a rómaiakkal, amelynek vége csak a nemzet legyõzetése és fogsága lehetett. Az 1Thessz 1,10-ben tulajdonképpen kijelenti, hogy az evangélium terjedésének akadályozásával megpecsételték saját sorsukat. A 2Thessz levélben még tovább ment, és a modern kori zsidóságról beszélt, akiket ugyanaz a szellemi beállítottság fog uralni: egy nagy csalás (az Antikrisztus) áldozatai lesznek, és ugyanúgy fogják végezni, ahogy õ. Az apostolnak nem voltak

203

illúziói a zsidókról, akik ellenállnak az evangéliumnak. Kijelentette nekik, hogy az örök kárhozat felé tartanak. A PASZTORÁLIS LEVELEK Pál levelei Timóteushoz és Tituszhoz közel állnak egymáshoz a háttér, a formátum és a történelmi helyzet szempontjából. Közülük kettõt Macedóniában írt. Egyet Timóteusnak címzett, aki Efezusban tartózkodott (1Tim1,1-3) és Pál hamarosan találkozni szándékozott vele (3,14; 4,13). A másik levél címzettje Titusz, akit Pál korábban Krétában hagyott (Titus 1,5), utána pedig Dalmáciában evangelizált. Az apostol Nikopoliszban (Epiruszban) tervezte a telet eltölteni, ahol Titusz (Solun Dalmácia fõvárosa, közvetlenül a mai Split mellett) találkozott vele (Tit 3,12). Timóteushoz írt második levelét késõbb küldte, miután átment Tróászon (4,13) és Milétoszon (4,20). Pál ekkor már fogoly volt Rómában (1,8.16; 2,9), nehéz helyzetbe került (4,16) és úgy érezte, hogy nemsokára meghal (4,6-8; 18). Fogságának magányából sürgette Timóteust, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menjen el hozzá (4,9.16.21). Az látszik, hogy sem a körülményei, sem az azt megelõzõ utazása nem olyanok, mint az elsõ bebörtönzése alkalmával (61-63). Feltehetõen az elsõ bebörtönzése után felmentették a vádak alól és Hispániába utazott, ahogy eredetileg is tervezte. Utána kelet felé tartott (Pál levele Filemonhoz 2). Tehát Pál elsõ levele Timóteushoz és Pál levele Tituszhoz 65-ben íródott, amikor Pál végigutazott Krétán, Kis-Ázsián, Makedónián és Görögországon. Második levele Timóteushoz már egy újabb bebörtönzéshez kapcsolódott, amely 67-ben a kivégzésével zárult, mert a kereszténységég addigra illegálissá vált. Pál a leveleit két leghíresebb tanítványának címezte, akik közvetítõk voltak a gyülekezetek felé. Õk apostoliak olyan értelemben, hogy hûségesen átadták mindazt, amit Pál rájuk bízott. Az apostolhangsúlyozta: tanítványainak résen kell lenniük a hitehagyott zsidók között burjánzó szinkretizmussal, és a görög

204

filozófiával szemben, amelyek hatottak a diaszpórában élõkre, illetve egyesek ezeknek a tanításával pénzt kerestek. Pál az 1Tim1-ben a júdaizálókat támadta, a megszentelõdésrõl alkotott téves elgondolásuk miatt. Nem a törvénykönyv betû szerinti betartásával növekedhetünk lelkileg, hanem az Istennel való új kapcsolat erejével, amely a bennünk lakozó Krisztus által lehetséges; a Jer 31,33-34 és az Ez11,1920 részek utalnak erre. A pasztorális levelek az egyház szerkezetében történõ változások kezdetét mutatták be. Korábban az apostolok felügyelték a vének tanácsával rendelkezõ fiatal gyülekezeteket, amelyeknek egy-egy elöljáró lett az elnöke. Az apostolok elhalálozásával az említett vezetõknek több hatalom adatott, akik a modern értelemben vett pásztorokká váltak. Késõbb alakult ki a püspöki pozíció, amikor szükségessé vált, hogy egy-egy alkalmas ember több gyülekezetnek is felügyelõjévé váljon (a püspök szó lényegében szupervizort jelent). Titokzatos igerészek: 1.1Tim 3,16: „Valóban nagy a kegyességnek a titka: aki megjelent testben, igaznak bizonyult lélekben, megjelent az angyaloknak, hirdették a pogányok között, hittek benne a világon, felvitetett dicsõségben.” Az elsõ szókapcsolat Krisztus megtestesülésére utal. Azután a Lélek igazolta Õt, aki képessé tette a csodák végrehajtására, születésének mennyei kórus lett a tanúja, és így tovább. Az utolsó kifejezés Krisztus mennybemenetelére utal. 2. 1Tim 4, 9-10: „hiszen azért fáradunk és küzdünk, mert az élõ Istenben reménykedünk, aki üdvözítõje minden embernek, de leginkább a hívõknek.” Ennek értelmezésére két megoldás lehetséges:1. Krisztus halála mindenki számára elég, de csak azoknak az életében hatékony, akik hisznek benne. 2. A Gondoskodó értelmében Megváltó Krisztus, de ez az értelmezés elveszíti a párhuzamot. A szónak ugyanolyan jelentéssel kell lennie a mondat mindkét felében.

205

PÁL LEVELE FILEMONHOZ Amint már láttuk, Pál levele Filemonhoz egy idõben íródott a kolosséiakhoz és az efezusiakhoz írt levelekkel, az apostol római fogsága idején, amely 62 körül lehetett. A levél érdekes betekintést enged Pál személyiségének jellemvonásaiba. A börtönben atyai szívvel buzgólkodva megnyerte Onézimosz, a szökött rabszolga lelkét Krisztusnak. Elõtte Filemont nyerte meg Krisztusnak. Mind a rabszolga, mind annak ura kereszténnyé lettek. Megváltozott kettõjük kapcsolata is, mert testvérekké váltak Krisztusban. Ily módon szóródtak szét a rabszolgaság végsõ megszüntetéséhez szükséges magvak. Nem erõszakos felkelés, hanem a keresztény erkölcs társadalomi hatása útján. A folyamat kezdetét Constantinus császár új törvényhozása jelentette, amely a rabszolgáknak kedvezett, majd a XIX. századi Angliában tetõzött, egy vallási ébredés következményeként. A ZSIDÓKHOZ ÍRT LEVÉL A legtöbb jelenkori kommentátor elutasítja, hogy A zsidókhoz írt levél szerzõje Pál, de nem szabad figyelmen kívül hagyni Alexandriai Kelemen (155-220) bizonyságát sem. Véleménye szerint, a levelet eredetileg Pál írta héber nyelven, kizárólag zsidóknak. Késõbb Lukács fordította le kitûnõen görög nyelvre, mert felismerték, hogy az szélesebb körû hallgatóságnak is elõnyére válik. Tehát Lukács a diaszpórából származó zsidó lehetett, hiszen tudnia kellett héberül is a fordításhoz. Ez a tény megmagyarázza, hogy a levél stílusa miért annyira eltérõ Pál többi levelétõl. Az Újszövetség könyveinek eredeti sorrendje, amelyet az ortodox egyház megõrzött, szintén azt bizonyítja, hogy Pál lehetett a szerzõ. Római Szent Kelemen tett elõször említést errõl az írásról, amely bizonyítja annak római rendeltetését. Feltehetõen egy római zsidó-keresztény gyülekezetnek címezték. Ráadásul az olyan típusú üldöztetések, amelyeket a levél említ és a helyi keresztényeknek kellett átélnie, tipikusan Rómában voltak

206

jellemzõk. Már a 64-ben bekövetkezett nagy római tûzvész elõtt is hatalmas nyomás nehezedett a keresztényekre, amelyet Péter elsõ levele is említ. Utána pedig nagyon erõszakos üldözés következett, amely számos római keresztény életébe került. A levél a templomi szertartásra is úgy utalt, hogy azt 70 (a Templom lerombolása) elõtt még gyakorolták. Amennyiben a levelet valóban Pál írta, akkor azt még a római bebörtönzése elõtt (6163) kellett tennie. 49-ben a zsidókat (beleértve a kereszténnyé vált zsidókat is) elõször Claudius ûzte ki Rómából, akik csak 54ben, Néró hatalomra jutása után térhettek oda vissza. Az utolsó fejezetben „az Itáliából valók” megnevezés azokra a zsidókra utal valószínûleg, akik még nem tértek vissza Rómába. A levél Krisztus fõpapi szerepének doktrínáját fejti ki, amelynek két aspektusa van. Elõször önmaga feláldozását végleges áldozatként, amely minden korábbi áldozatot felvált. Másodszor jelenlegi közbenjáró szolgálatát a hívõkért, amelyet passzív közbenjárásként kell értelmezni (Õ az engesztelõ áldozat a mi bûneinkért és Õ a mi pártfogónk). A levél egy része Krisztus, a nagy fõpap alatt szolgáló papokként írja le a hívõket (10). Fejezetenként a következõkben látjuk kibontakozni a fölé-, és alárendeltségi viszonyokat: a) Jézus a Krisztus feljebbvaló az angyaloknál (1-2), és Mózesnél, az elõzõ szövetség közvetítõjénél (3) b) Krisztus (Melkisédek) fõpapsága a zsidó fõpap (5-7) és az ároni papság felett áll. c) A mennyei szentély (amelybe Krisztus belépett, hogy minket képviseljen) feljebbvaló a földinél (a jeruzsálemi Templomnál) 89. d) Krisztus egyszeri áldozata feljebbvaló az ószövetségi áldozati rendszernél (10). Tehát az Újszövetségben egy jobb, (hatásosabb) szövetségünk van, és ennek a szövetségnek egy jobb közvetítõje áll rendelkezésünkre, aki teljes szövetségi kapcsolatot (a tökéletességet), és a mennyben egy biztonságos helyet (a mennyei Jeruzsálemet) garantál a hívõknek.

207

A zsidókhoz írt levélben számos figyelmeztetõ üzenet is található, amely látszatra azt tanítja, hogy a keresztények is elveszíthetik üdvösségüket. Az elsõ ilyen üzenet a Zsid 6,1-12, amely látszatra a minden tekintetben hívõkrõl szól, akiknek az életébõl hiányzó gyümölcsök mégis elárulják, hogy csak névleges keresztények. Arra is utalhat ez a rész, hogy a zsidó nemzet elutasította az evangéliumot az után, hogy szemtanúi lehettek Krisztus közöttük végzett szolgálatának. A másik ilyen figyelmeztetõ üzenet a Zsid10,26-30, amely általánosságban a zsidóságnak szól. A 26. versben a „vétkezünk” kifejezés azt jelentheti, hogy „továbbra is elutasítjuk az evangéliumot”. Amennyiben a hitehagyás bûnérõl van itt szó (ahogy azt sokan gondolják), a hitehagyott ezáltal fedi fel magáról, hogy valójában sohasem vált igazán hívõ emberré. A levél üzenetének lényege bátorítás a hitben való kitartásra, hogy ne adják föl és ne térjenek vissza a judaizálók táborába. Mivel Krisztus eljött, betöltötte az Ószövetség feltételeit, egy új és jobb szövetséget léptetett érvénybe, így annak kockázata is jóval magasabb. A hitehagyás ezért katasztrófát jelent. A szerzõ a 11. fejezetben a hit hõseit sorolja fel. Azokat, akik Istent a szaván fogták és nem adták fel, hanem a legvégsõkig kitartottak, ami néhányuk esetében ez számûzetést, sõt halált jelentett. A felhívást és a leírtak alkalmazását más esetekben Pál az írásai végére hagyta, de itt minden egyes rész végén található egy felhívás, amely valószínûleg a szerzõ sürgetõ figyelmeztetésének tudható be.

JAKAB LEVELE A levél szerzõje Jakab, az Úr testvére, aki nyilvánvalóan csak a feltámadás után jutott hitre és neki külön is megjelent Jézus (1Kor 15,7). Késõbb a jeruzsálemi gyülekezet vezetõje lett. Jézus testvére volt, így valamilyen értelemben az utódja is.62-ben mártírhalált halt. Kegyességét még a hitetlen zsidók is tisztelték, és kiérdemelte a „teve térdû” becenevet, mert gyakran

208

imádkozott a Templomban. Ez a levél nem páli stílusban íródott teológiai értekezés, hanem erkölcsi jóra buzdító beszédek csokra, amit a szavakkal való játék, és egy téma fog össze. Stílusa és tartalma nagyon hasonlít A példabeszédek könyvére, ami arra utal, hogy (Páltól eltérõen) sem Jakab, sem Péter nem vett részt rabbinikusi oktatásban. Mindketten Palesztinában éltek, õslakos zsidók és írásaikban a teológiai hangsúlyok rendkívül hasonlóak. Azt a benyomást keltik, hogy Pálhoz hasonlítva, sokkal inkább arámiak és „katolikusok”. (V.ö.: „Mert jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.”– 2Pt 2,21, Most pedig titeket is megment…a keresztség, – 1 Pt 3,21). Azonban ez a felvetés inkább látszólagos, mint valóságos. A levél másik jellegzetessége, hogy vannak olyan részei, amelyek nemcsak keresztény hívõknek, hanem általában a zsidó közösségnek szól. Nehezen elképzelhetõ, hogy a keresztényeket extrém társadalmi igazságtalansággal, sõt gyilkossággal (értsd: mások halálának okozásával) vádolták meg. Krisztus megmentõ munkája említést sem nyer, magát Jézust is csak kétszer említette (1,1, és 2,1) a szerzõ. Luther emiatt a „szalmalevél” jelzõvel illette az írást. Nem tartalmaz közvetlen idézeteket az evangéliumokból, de számos utalás található Jézus tanításaira. Luther véleménye szerint ez a levél gyenge a hit általi megigazulás tanát illetõen, de észre kell venni a megírásának célját. Nevezetesen, hogy ellensúlyozza Pál evangéliumának antinomista félreértelmezését, amely szerint csak hinned kell, és saját kedved alapján bármit megtehetsz. Jakab végig ragaszkodik alapvetéséhez: a Krisztusba vetett hit megváltozott életet (cselekedeteket) kell, hogy eredményezzen, másként az nem lehet valódi megtérés. Pétert is ugyanez foglalkoztatta, hiszen azt mondta, hogy Pál írásaiban elõfordult néhány nehezen értelmezhetõ kijelentés, amelyet az emberek kiforgatnak a maguk vesztére (2Péter 3,16). Pál a „megigazult” fogalmát a „felmentve, ártatlannak nyilvánítva” értelemben, míg

209

Jakab ugyanezt az „igazolva” vagy „a megigazulást bemutatva” értelemben használta. Az Ószövetség, elsõsorban A zsoltárok könyve gyakran használja a szó utóbbi, másodlagos jelentését. PÉTER ELSÕ LEVELE Egyértelmûen Péter írta Rómában, közvetlenül a nagy tûzvész elõtt. Egyesek állítják, hogy stílusa túl jó egy galileai halászemberhez képest. Mindamellett ne felejtsük el, hogy abban az idõben a galileaiak legalább két nyelven beszéltek, továbbá Péter igénybe vehette Szilvánusz (vagy Szilász) a kiváló írnok szolgálatait is (1Péter 5,12). Majdnem biztos, hogy Babilónia Rómára vonatkozó rejtjeles szó. A keresztények gyakran használtak rejtjeles szavakat, mert akkoriban besúgók és üldöztetés világában kellett élniük, különösen ügyelve a személyes biztonságukra. A hagyomány Pétert tartja a római gyülekezet alapítójának, de lehetséges, hogy mindez az újraalapítására vonatkozik, mert korábban Claudius rendelete alapján az összes zsidót elûzték Rómából. Péter az általa alapított gyülekezetek tagjaihoz címezte levelét, amelyek a mai Törökország északi területén találhatók. Feltehetõen Rómából kiindulva evangelizált azokon a helyeken, ahová Pál nem juthatott el, mert a Szentlélek nem engedte õt. Jakab leveléhez hasonlóan, Péteré is témáról témára ugrál, ami miatt néha nehéz követni a szerzõ okfejtését és gondolatmenetét. Például, amikor Péter arra utal, hogy Jézus prédikált a halottaknak, habár valószínûleg ezalatt azt értette, hogy Noé által Jézus Lelke hirdette az evangéliumot azoknak, akik most halottak és az alvilágban vannak (1Péter 3,18-20). Egy másik igerészben (1 Péter 4,6), arra utal, hogy az evangélium hirdettetik a halottaknak. Itt feltételezhetõen azt érti, hogy az evangélium azoknak hirdettetett, akik most halottak, és azáltal, hogy a Mennyországban vannak, megtartattak. A gúnyolódók valószínûleg azt mondták, hogy nem szükséges

210

kereszténnyé lenni, mert úgy is mindenki meghal, amire Péter válasza, hogy a hívõket igazolni fogja a halál utáni lét. A szenvedés témája nagyon szembetûnõ, az üldöztetés várható erõsödésének tekintetében. Péter látta elõre, hogy ami Rómában elkezdõdött hamarosan az egész birodalomban el fog terjedni. Krisztust a szenvedés páratlan példájaként mutatta be, és található a levélben egy fontos, Jézusról, mint a szenvedõ szolgáról szóló elmélkedés is. Lényeges megjegyezni, hogy éppen Krisztus szenvedésének szükségességét fogadta el nehezen Péter, még tanítványsága kezdetén. PÉTER MÁSODIK LEVELE A levelet közvetlenül a nagy római tûzvész és a nérói üldöztetés kirobbanása elõtt íródott. Elég egyértelmû, hogy a szerzõje Péter, mert az üdvözlésben ezt leírta, továbbá állította, hogy Jézus megdicsõülésének szemtanúja, és utalt jelenlegi olvasóinak az elõzõleg megírt levelére is. Céljai: 1. Megválaszolni a kérdést, hogy az Úr eljövetele látszólag miért késik. 2. Figyelmeztetni olvasóit a hamis tanítók veszélyére. Tantételekbõl is sok értékes meglátást gyûjthetünk össze a levélben. Péter arról beszélt, hogy a keresztények arra hívattattak el, hogy az isteni természet részeseivé legyenek. Nem azt érti ezalatt, hogy istenné váljanak, hanem elnyerjék az örök életet, amelynek forrása egyedül Isten (1,4). Péter beszélt a Szentírás ihletettségérõl (1,20). A következõ utalás nem azt jelenti, hogy csak az egyháznak lehet joga a Szentírás magyarázatára, hanem kiemeli, hogy az igazi prófécia nem emberi akaratból származik. Tulajdonképpen a Szentírást állította szembe a hamis tanítók néhány durva kijelentésével, amelyek az Úr eljövetelével lehettek kapcsolatosak.

211

Péter szerint az Úr eljövetele biztos, annak ellenére is, hogy úgy tûnik, késik. A tûzvészre is utal, amely el fogja pusztítani a civilizációkat, jelenlegi ismereteink szerint az Úr eljövetelekor. A most létezõ bûnös világnak tûz által kell megtisztulnia, mielõtt Isten felállítja országát, az új világot, amely a tisztesség otthona lesz (utalás az ezeréves uralomra). Péter Jézus megdicsõülését a második eljövetel elõre vetülésének és garanciájának tekintette. Jézus úgy jelent meg, ahogy visszatérésekor meg fog jelenni. A tény, hogy sok ószövetségi prófécia beteljesedett Krisztus elsõ eljövetelekor, további biztosítékot jelent arra, hogy a még be nem teljesedett próféciák is be fognak teljesedni Urunk második eljövetelekor. Péter õszintén és nyíltan elmondja véleményét a hamis tanítókról, akik ismerték az igazság útját, de elhagyták azt. Elvesztették üdvösségüket, vagy sohasem voltak igazi hívõk és csak késõbb mutatták meg igazi arcukat. János megjegyzése ugyanerrõl a csoportról, úgy tûnik, az utóbbi véleményt támogatta (1János 2,19). Pál még azt is mondta, hogy egyedül az Úr ismeri az övéit (2Tim 2,19). Ha ez így van, akkor Péter sem tudhatta azt – csak külsõ megfigyelésen alapuló véleményeket alkothatott. Ugyanez az alapelv található a 6,4-8-ban is. JÚDÁS LEVELE A szerzõ Jézus másik testvére, aki feltehetõen Szíriából írta a levelet. Számos ókori irodalom tanúskodik Júdásnak ehhez az országhoz való kötõdésérõl. Az egyháztörténet író Eusebius idézett Hegesippus Egyháztörténetébõl, amely alapján tudjuk, hogy Júdás unokáit Domitianus római császár elé vitték, és késõbb ugyanõk püspökök lettek Traianus uralkodása idején. Júdás levele rengeteg hasonlóságot tartalmaz Péter második levelével, ezért vannak, akik úgy gondolják, hogy egymásról másolták a szerzõk. Valószínûbb, hogy mindketten ugyanarra a forrásra támaszkodtak, olyan (igehirdetõk által gyakran használt)

212

irodalmat gyûjtöttek össze, amelyek a végítélettel és a második eljövetellel foglalkoztak. Júdás levelének nagy része a gyülekezetekbe beszivárgott hamis tanítók, a gnosztikusok elleni támadásként íródott. Felsorolta azoknak az embereknek a példáit, akik Isten ítélete alá kerültek, mert elutasították az erkölcsi normákat, és hasonló szellemi arroganciával éltek. Júdás másik kettõ, nem kánoni könyvre is utalt (Mózes mennybemenetele és Énok könyve), ami nem jelentette azt, hogy tartalmilag mindennel egyetértett. Pálhoz hasonlóan tette ezt, aki pogány költõktõl idézett. Júdás az elbukott angyalokat is megemlítette, amely nyilvánvaló utalás az 1Móz 6,1-5 -re. JÁNOS ELSÕ LEVELE A levelet egyértelmûen János apostol írta, aki 66-ban Máriával, Jézus édesanyjával együtt elhagyta Palesztinát és KisÁzsiában telepedett le. Hamarosan Efezus püspöke lett, és a környéken már létezõ hét gyülekezetért felelt. (A jelenések könyve 2. és 3, fejezetében ugyanezeket a gyülekezeteket említi.) A levél feltehetõen nekik íródott, mert a doketista eretnekség (a gnoszticizmus egyik fajtája, amely tagadta a megtestesülést) fenyegette õket. A fent említett eretnekség ismerete kulcsfontosságú a levélben található több utalás megértéséhez. A doketisták véleménye szerint az anyag gonosz, ezért lehetetlen, hogy egy bûntelen Isten kapcsolatba lépett azzal. Tehát a megtestesülés meg sem történhetett. Szerintük Jézus ember volt, akin (nem akiben) Isten lelke nyugodott. Az isteni lélek a bemerítésekor szállt rá, de közvetlenül a keresztre feszítés elõtt elhagyta Õt. Ennek következménye, hogy aki a kereszten meghalt csak egy egyszerû ember lehetett. Egy ószövetségi prófétánál kicsivel jobbnak tüntették fel Jézust, de pont az evangélium lényegét törték meg, hiszen egy egyszerû ember nem tud minket megmenteni. János különösen az 5. fejezetben állt ellene ennek a tanításnak, amikor kijelentette, hogy az Úr szolgájaként Krisztus küldetése nem csupán

213

elkezdõdött, amikor megkeresztelkedett (eljött víz által), hanem a halála által teljesedett ki az (vér). Így a személy, aki bemerítkezett – az isteni Messiás –, ugyanaz, aki meghalt a kereszten. Cerinthus állítása szerint az üdvösség azt is jelenti, hogy megszabadulunk az evilági élet dolgaitól. Szerinte az üdvösségnek semmi köze sincs az erkölcshöz, vagy a szeretet gyakorlásához mások felé. Ha János elsõ levelét ennek az eretnekségnek az ismeretében nézzük, János utalásai sokkal érthetõbbé válnak. Az elsõ fejezetben támadta az elgondolást, amely szerint Jézus optikai csalódás – nem pedig valódi megtestesülés volt. Vitatja a gnosztikusok kijelentését, amely szerint õk bûntelenek. Vagyis lelkük bûntelen és tiszta, illetve annak állapotát nem befolyásolja, amit a testükben esetleg elkövettek. Az elsõ fejezetben elõfordul néhány igevers, amely magyarázatra szorul, mert gyakran félreértelmezik. A tisztulás a zsidó papság terminusa, amely megbocsátást jelent. „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan õ maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az õ Fiának vére (egyszer kiöntetett) megtisztít minket minden bûntõl.” – ez azt jelenti, hogy Isten a megbocsátottság állapotában tart minket. János itt egy végleges állapotról beszél, amely a megigazulás következménye. Nem kell a vért újra és újra kiontani, vagy újra és újra magunkra venni, minden egyes alkalommal, amikor vétkeztünk. Valójában János itt a megtérésrõl beszélt, amit a gnosztikusok addig nem élhetnek át, amíg azt gondolják magukról, hogy nincs szükségük megbocsátásra. A 2. fejezetben János foglalkozott a keresztég után elkövetett bûn kérdésével is. Mivel Jézus a mi isteni közbenjárónk és védõügyvédünk, minden egyes alkalommal, amikor a Sátán vádol bennünket, vádjai automatikusan célt tévesztenek. Sõt, próbák és kísértések idején is segítséget kérhetünk a Fõpapunktól.

214

Összességében a gnosztikusokat azzal vádolta János, hogy hiányzik belõlük a hívõ társaikkal való törõdés, amely azt jelenti, hogy nem születtek újjá. Támadta õket a megtestesülés tagadásáért, amely nélkül a megváltás lehetetlen. Késõbb az antinomianizmusukért is, amely összeegyezhetetlen az igazi kereszténységgel. A JELENÉSEK KÖNYVE Mint minden apokaliptikus irodalomnál, az elsõdleges célja itt is, hogy bátorítsa az üldözött keresztényeket, és azokat, akiket üldözni fognak. Az elkövetkezõ két évszázadban az egyháznak pontosan erre (értsd A Jelenések könyvére) lett szüksége, mert a római állam keretei között szórványos, de kemény üldöztetetéseken kellett átesniük. A könyvben szereplõ Babilont egyszerûen Rómával, a paráznát pedig a császár-kultusszal lehet beazonosítani. Utóbbi nem zárja ki, hanem inkább magába foglalja a próféciák korunkbeli beteljesedését, amelyben például a Harmadik Birodalom létrejötte jelmezes fõpróbának számít. A korai egyházatyák írásai szerint, János apostol Domitianus császár uralkodásának a vége felé írta könyvét, valószínuleg Kr. u. 94 és 96 között. Lehetséges azonban, hogy egyes részeit korábban írta, már Néró császár idejében. Fontos tekintetbe venni, hogy a Jelenések könyvében bizonyos szavak szukebb jelentéssel bírnak, mint ahogy azt a bibliafordításokból gondolnánk. Az “ország” szó (héberül: háárec) gyakran Izráel országát jelenti, és a “világ” szó (görögül: oikumené) gyakran a Római Birodalomra utal. A “tenger” szó gyakran a Földközi-tengert jelenti. Mindez azt jelenti, hogy a Jelenések könyvében elénk táruló forgatókönyv gyakran Izráelre és Európára korlátozódik, ahol a fenevad újjáéledt Római Birodaloma színre lép majd. MAGYARÁZAT: A könyv kezdetén lévõ látomás arra szolgál, hogy a beszélõt Dániel könyvének Emberfiával azonosítsa. Õ

215

azért jött, hogy megcselekedje, amit a Dániel könyvében megígért, hogy megbüntesse a világot annak lázadásáért, hogy a vértanúkat megjutalmazza, és hogy felállítsa a messiási királyságot. A 2. és a 3. fejezetben található levelek, Jézus válaszai a hét gyülekezet küldötteinek, amelyek János gondozása alatt álltak. Hét gyülekezetre összpontosít talán azért, mert azok a helyek voltak a császár imádásának központjai, ahol a leghevesebb lesz a küzdelem. Rámutatott, hogy a fent említett közösségekben a fõ problémát a gnosztikus eretnekség jelentette, amely morális megalkuvást eredményezett a pogány világrendszerrel. Ennek következtében meggyengült a hit, és az arra való képesség, hogy szilárdan megálljanak az üldöztetés idején. További zavaró tényezõ, amelyre a levelek rávilágítottak, hogy a keresztényeket kitagadták, sõt bántalmazták a helyi zsidó közösségek. Jézus „a Sátán zsinagógájának” nevezte õket. Bizonyos gyülekezeteket arra intett, ha meg nem térnek (értsd: abbahagyják a megalkuvást) és nem térnek vissza az iránta való elsõ hûségükhöz (szó szerint szeretethez), akkor a megmaradásukat kockáztatják, amikor az üldöztetés a tetõfokára hág. Jézus minden egyes levelét követõinek bátorításával zárta, hogy maradjanak hûségesek hozzá bármi is legyen ennek az ára, mert nagy jutalom várja õket. Ázsia területének evangelizálása Pál efezusi szolgálata idején, 52-55 (ApCsel 19,10) történt, és a Jánoshoz tartozó hét gyülekezet mindegyikét akkor alapíthatták. Bár a hét gyülekezet kiválasztását, a hét levélben leírt helyi körülmények adták (2,13,22), a hetes szám használata szimbolikus jelentõségû az egész könyvben. Az üzenetek elsõdleges címzettjei a megnevezett gyülekezetek, de helytállóak minden más közösség esetében is. 1,3: „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük.”A dupla boldogmondás magában foglalta az utasítást, hogy a könyvet elsõsorban gyülekezeti alkalmakkor, nyilvánosan

216

kell felolvasni, de nem kizárólagosan a lent megnevezett hét ázsiai gyülekezetben. Figyelmeztette hallgatóságát, hogy a prófétai igék felolvasásának gyakorlata döntõ módon fogja befolyásolni életmódjukat. 1,13: „… és a gyertyatartók között az Emberfiához hasonlót: hosszú palástba volt öltözve, mellén aranyövvel körülövezve” A gyertyatartók közti „sétálás” a lámpatartók állapotának egyen egyenként való felmérésére utalhat. A jelenések könyvének bevezetõ versei Jézust háromszoros hivatásában, prófétaként, királyként és papként ábrázolták – Isten kijelentéseinek átvevõjeként (2. vers), a „föld királyainak fejedelmeként” (5. vers) és mint aki a fõpap szertartási díszöltözetét viseli (13. vers). A hosszú palást, és a mellét (átlósan) körülövezõ aranyöv királyi papnak azonosította. 1,14: „feje és haja fehér volt, mint a hófehér gyapjú, szeme, mint a tûz lángja”; ez szintén a Dán 7-re emlékeztet, de míg az az Örökkévalót írta le (9. vers), itt a feltámadt Krisztus jelent meg. Az isteni jellemzõk Jézusnak történõ tulajdonítása A jelenések könyvének jellegzetessége, de egyáltalán nem számít különlegesnek az Újszövetségben. Dokumentálja, hogy miként ismerte fel Jézus isteni létét az apostoli idõk egyháza. 1,17: „… én vagyok az elsõ és az utolsó...” Krisztus Izráel Istenének neveit (vö. 8. vers) is viselte, aki felmagasztalva Istentõl azt a nevet kapta, „amely minden névnél nagyobb” (Fil 2,9). „ Ezt mondja az ÚR, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az elsõ és az utolsó, rajtam kívül nincs isten.” Ézs 44,6 (vö. 41,4; 48,12); de már nincs olyan név, amelyet ne osztana meg a keresztre feszített és megdicsõült Fiával. 2,4: „… de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az elsõ szeretet… (nem vagy olyan hûséges hozzám, mint korábban)”. Bár állhatatosságuk dicséretes, az elsõ szeretetük buzgósága – a „minden szent iránt megnyilvánuló szeretetük”, ahogy azt az Ef 1,15 megfogalmazza, – meglankadt. Az agape helyét semmi (sem jócselekedetek, sem igaz doktrína) nem foglalhatja el egy keresztény közösségen belül. Ha a

217

szívben nem történik változás, és nem térnek vissza az elsõ szeretethez, akkor a gyülekezet napjai meg vannak számlálva, gyertyatartója pedig ki lesz mozdítva helyérõl. 2,7: „Aki gyõz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomában van.” Vagyis örök életet adok neki. A szókép eredetét felismerhettük az 1Móz 2,8 illetve 3,22 részekben. A Mózes elsõ könyvében szereplõ Éden kertjének élet fája (vö. 1Móz 3,22) a földi hasonmása a fent említett paradicsomi élet fájának. Tulajdonképpen a levelek végén szereplõ ígéretek az örök élet birtoklására utaltak, illetve azt ígérték, hogy a hûséges hívõ Krisztussal együtt fog uralkodni. 2,13: „Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónusa van”. A Sátán trónusa feltehetõen a császár-kultusz központja. A provincia és Augustus kultuszának legkorábbi szentélyét itt állították fel 29-ben. A jelenések könyvében található császárkultuszra vonatkozó, és több más utalás tükrében ez a legvalószínûbb magyarázata a fenti igeversnek. 2,17: „Aki gyõz, annak adok az elrejtett mannából.” Kiadós kárpótlás a bálványáldozati ételektõl való tartózkodásért. Amint az élet fájának meglett a mennyei archetípusa (7. vers), úgy a mannának is, amit Izráel a pusztában evett. A zsidók között létezett egy jelentõstanítás errõl az elrejtett mannáról, amelyet csak az idõk végezetével fognak felfedni és adni ételként a hûségeseknek (pl. 2Bárúk 29,8). Angyalok kenyerének, vagy isteni kenyérnek (Zsolt 78,25), máshol Istentõl származó mennyei kenyérnek (Jn 6,33) nevezték. A Jn 6,27-tõl, az élet kenyerérõl szóló tanítás tükrében felfedezhetjük az „elrejtett mannát”, mint az örök életre vonatkozó szóhasználatot. „Adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” Az ajándék jelentése itt bizonytalan. Lehetséges, hogy egy vésett kavicsra (görögül psephos) utalt, amely a mennyei vacsorára szóló belépõjegyként szolgált. Az „új név” a 3,12 alapján Krisztusé (vö.: 22,4). „Amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.” A mágikus amulettek viselõi tudták, hogy az erõ nevét fontos titokban tartani.

218

Jézus nevének erejét nem mágikus furfangok irányították, hanem azt tapasztalat alapján ismerté Jézus szolgái. 2,20: „De az a panaszom ellened, hogy eltûröd Jezábelt, azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát.” Az illetõ igazi neve nem Jezábel. Az apostoli rendelet feltételeire való reakciói, és a pogánysággal való további kiegyezése miatt (vö. 14. vers) „Jezábel az asszony”-ként jellemezték, mert mindez az ószövetségi Jezábel utódjává tették õt, akinek Baál kultuszát bálványimádás, és rituális prostitúció jellemezte. 2,24: „Sátán mélységeit” Amint a mennyei bölcsesség megvizsgálta „Isten mélységeit”(1Kor 2,10), ugyanúgy ígérte a hamis bölcsesség, az úgy nevezett „mély dolgok” feltárását is. „Valóban mély dolgok”, mondta az elbeszélõ, „de a Sátán mélységei”. Az utalás a gnosztikus tanítás valamelyik formájára vonatkozott. „Nem vetek rátok más terhet”, vagyis itt a jeruzsálemi tanács által kiróttakon kívül, az ApCsel15,28-ban leírtak köszönnek vissza. 2,28: „és annak adom a hajnalcsillagot.” A 22,16-hoz kapcsolva kell értelmezni, ahol Jézus magát „fényes hajnalcsillag”-nak nevezte. Lehetséges utalás arra vonatkozóan, amit Bálám elõre megmondott: „Csillag jön fel Jákóbból” (4Móz 24,17). A gyõzedelmes hívõ osztozik gyõzedelmes Ura királyi kormányzásában (vö.: 3,21). 3,6: „Aki gyõz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvébõl.” Feltûnt az „élet könyve” kifejezés, de nem úgy, mint máshol A jelenések könyvében (13,8; 17,8; 20,12,15; 21,27). Itt elõször mindazok neveit tartalmazta, akik egy földi gyülekezet taglistáján szerepeltek, de akiknek a tagsága csupán névleges, kitöröltetnek onnan. Az Úr kijelentette róluk, hogy soha nem ismerte õket (vö.: Lk13,25,27). A jelenések könyvének más fejezeteiben, az élet könyvében olyan személyek szerepelnek, akik ellenálltak a hitehagyás kísértésének, ezért fognak Isten hatalmas napján megállni.

219

A keresztényekre irányuló, új szertartásos téma került 85-ben a zsinagógai liturgiába: „A nazarénusok (értsd keresztények) és az eretnekek azonnal legyenek kitörölve az élet könyvébõl!” A kijelentés tükrében a Jel 2,9 és 3,5 új jelentést nyert: „Tudok… azok káromlásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája… Aki gyõz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvébõl, hanem vallást teszek nevérõl az én Atyám elõtt és angyalai elõtt.” Néhány évtizeddel késõbb a szmirnai zsidóság fontos szerepet játszott Polikárp, Szmirna püspöke ellen irányuló támadásban. 3,10: „Mivel megtartottad állhatatosságra intõ beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában (vagy órájától), amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak.” héberül: bajom masa = a veszedelem napján. görögül: ek és nem apo (lásd. Ezek azok,akik a nagy nyomoúságból jöttek (Jel 7,14). 3,11: „Eljövök hamar”: Ha figyelembe vesszük Dániel próféta könyvének 9. fejezetében a 70 hétrõl szóló próféciát, és abból kihagyjuk az egyház korát (a 69. és a 70. hét közti hiányt), akkor az eljövetele valóban hamar lesz. 3,12: „ Aki gyõz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és onnan nem kerül ki többé.”: Úgy tûnik, itt hirtelen megváltozott a metafora. A tetõt illetve az oromzatot tartó oszlop a szentélyben álló istenimádóvá vagy ministránssá változott. Lényeges, hogy ez az oszlop soha sem fog elmozdulni az attól alaptól, amelyen áll, eltérõen számos más, földrengés által megrongálódott oszloptól Filadelfiában. „Felírom rá…”: Gyõztesként hármas név lesz felírva rá – Isten neve, aki az Atyja; Isten városának neve, amelynek polgárai közé soroltatik; és Urának, Krisztusnak a neve. (Vö.: 2,17; 14,1.) A 4. fejezet a mennyben lévõ Isten látomása, ahol imádják Õt. 4,4 A 24 vén alkotja a mennyei tanácsot (Dán 7:9-10). Ezek valójában angyalok, akik a mennyei istentiszteletet vezetik a

220

papok és a léviták 24 rendjéhez hasonlóan (1Krón 24:4-5, 25:13). 4,8 A négy élolény angyalokat jelöl, akik azonosíthatók az Ez 1:4-14-ben említett négy szeráffal. 4,10 Az udvari etikett megkövetelte, hogy a birodalmi uralkodók letegyék királyi koronájukat az “isteni” császár elé (vö. Tacitus Anali 15,29). 4,11 “Úr és Isten” a Domitianus császár önmagára használt titulusai voltak. Az 5. fejezet Krisztus beiktatási istentisztelete, amelynek során megkapta a megbízását és a parancsait. Valójában egy könyvet, amelynek tartalmát egyedül csak Õ képes megvalósítani. 5,8 A szentek el vannak különítve, mint Krisztus saját tulajdonai. 5,9.: „…és új éneket énekeltek”: A 4,11-ben lévõ (vö.: Jób 38,7) teremtés õsi énekéhez képest új ének. „Méltó vagy…”: A római császárokat üdvözlõ diadalmenet közben, az ovatioban ilyen kifejezéseket használtak: „Méltó vagy!”, „Méltó, hogy tiéd legyen a királyi hatalom”. Ellenben kizárólag egyetlen személy méltó a világ feletti korlátlan uralom gyakorlására; aki ezt a jogot engedelmessége és vére árán nyerte el. 5,13 Krisztust illeti meg a legfobb tekintély és az istenimádat, nem pedig a római császárt A 6. fejezet elõrevetíti a megpróbáltatás idejét, egészen Krisztus eljöveteléig és a vele járó heves tûzvészig. 6,2: „egy fehér ló”: A lovas íjjal van felszerelve (ugyanúgy, mint a palesztin hadsereg lovas íjászai), a Római Birodalom keleti végei felõl várható nagyszabású támadásra utal. 6,13: „és az ég csillagai lehullottak a földre”: A fennálló hatalom összeomlását jelenti. (Vö. Mk 13,25.) 6,14: „Az ég is eltûnt, mint egy felgöngyölõdõ papírtekercs.” Az Ézs 34, 4-bõl: „Minden hegy és sziget elmozdult a helyérõl.” A föld és ég teljes megrendülésérõl van szó. A bibliai prófécia jól megalapozott, mert a politikai felbolydulást írta le ez a szakasz.

221

Vö. a Jer4, 23-26-tal, az „újra káosz lesz” képpel, ahol a pusztulást idegen megszállók fogják okozni. 6,17: „mert eljött az õ haragjuk nagy napja, és ki állhat meg?”: A „harag” a megtorlás jelképe, amelynek Isten univerzumához hasonlóan mûködnie kell az erkölcs univerzumában is. (Vö. Jóel 2,11.) Amikor a „megtorlás” szót használjuk a „harag” helyett, hogy kizárjuk az emberi mérgességünkbõl szinte sohasem hiányzó megfékezhetetlen dühöt, ez akkor sem egy Istentõl függetlenül mûködõ alapelv, hanem az õ szentségének válasza a folyamatos, bûnbánat nélküli gonoszságra. Isten tette valóban szokatlan (Ézs 28,21), amelyre lassan és vonakodva készült, ellentétben kegyelme alapos és kedvezõ munkájával. Ahol Isten kegyelmét határozottan elutasítják, ott az embereknek a saját maguk által szabadon választott út összes következményével számolni kell. A 7. fejezet visszautalás a 6. fejezet elejére, amely elmondja Isten szolgáinak elpecsételõdését, ami még a 6. fejezetben leírt katasztrófák elõtt fog történni. Egyesek szerint a144.000 (12 x12 x1000) és a „nagy sokaság, amelyet megszámlálni senki sem tudott” az egyházat jelképezik szimbolikus módon. Mások szerint a144.000 Izráelt jelképezi, és a nagy sokaság pedig azok az embereket, akik a megpróbáltatás idején jutottak üdvösségre. (Azt gondolják, hogy nem az egyházról van szó, mert elragadtatás addigra már megtörténik.) A 144.000 szám valóban Izráel egészét fejezheti ki, amely látva Krisztus visszajövetelét, elfogadja Õt. Õk fizikálisan megtartatnak erre az eseményre, hogy újjászületett, de még nem megdicsõült zsidókként léphessenek be az ezeréves uralomba. Maga a kép az Ezékiel 9,4-6-ból származott, ahol az igazakat megjelölték, mielõtt kezdetét vette a mészárlás. A jelenések könyvében kiemelt s hangsúlyt kaptak a vértanúk, különösen a zsidó mártírok, akik az utolsó idõk üldöztetésének nehezét fogják elviselni. A könyv igazi hõsei õk, és természetesen mindez nagy jelentõséggel bírt a korai egyház üldöztetése során is. A Te Deum, kora keresztény himnusz a „jeles mártír seregek”-rõl

222

beszélt. Az õ feltámadásuk (a 20. fejezetben) nem zár ki más keresztényeket, ahogy azt más újszövetségi igerészekbõl, (pl. az 1Kor 15-bõl) tudjuk. Feltehetõen vértanúságuk oka, hogy a mennyben ábrázolják õket. A látszólagos kirekesztés egy tipikus héber idióma – mikor a héber azt mondja, hogy „ez és nem az”, akkor ezalatt valójában azt érti, hogy „nem csak ez, hanem az is”. Nemcsak a zsidó mártírok nyernek elégtételt feltámadásuk és uralkodásuk által (a témával már a Dániel könyve is foglalkozik), hanem az egyház maradéka is. További ítéletek is lesznek, amelyek elsõsorban a vadállat birodalmát veszik célba, de annak lakosai csökönyösen visszautasítják a megtérést. A 8. fejezet közjátékkal kezdõdik, amelyben Isten népének bosszúért mondott imádságait gyûjtik össze és ajánlják Istennek. 8,2: Miként a zsidó újévet ünnepélyes kürtzengéssel nyitották meg (3Móz 23,24; 4Móz 29,1), az ÚR napját is eszkatológikus trombitazengés hirdeti ki (vö.: Ézs 27,13; Jóel 2,1; Mt 24,31; 1Kor15,52; 1Thessz. 4,16). A 8. és 9. fejezet a trombitaszó csapásokat írta le, amelyeket ezek az imádságok eredményeznek. A 10. fejezetben a hetedik trombita megszólalása elõtt egy közjáték található, amely oda vezet, ahol a 6. fejezet véget ér (a hetedik pecsét), vagyis közvetlenül Krisztus visszatérése elõtti helyzetre. A 11. fejezet Izráelrõl szól, a hetedik trombitaszó után (15.-19. versek). Elõször itt nyer említést a 3,5 éves idõszak, amely során bizonyságot tesznek Izráelnek, és Isten népe elválik az Õt elutasítóktól. A 12. fejezet továbbra is az Izráelben történõ eseményekre koncentrál. Elbeszéli Izráel istenfélõ maradékának megtartását a szörnyû üldöztetés idején, amelyet az európai diktátor, az antikrisztus és izráeli társai szítanak. A Sátán levettetik, az út szabaddá válik, hogy Izráel felemelkedjen azzá a nemzetté, amely végül a népeket az igaz Isten imádásában fogja vezetni. A nemzetté, ahonnét Krisztus fog uralkodni az egész föld felett.

223

12,6: „Az asszony pedig elmenekült a pusztába.” Bár ez egyértelmûen a jövõre mutat (3,5 év), a palesztin egyházzal hasonló történt. A mai Jordánia területére költözött, megmenekülve a császári hatalom legharagosabb üldözésétõl, amely az I. században a római és a kis-ázsiai keresztények ellen irányult. A 13. fejezetben megismerkedünk a két vadállattal – az EU diktátorával és Izráel uralkodójával. Az Antikrisztussal, aki támogatja õt, és arra ösztönzi Izráelt, hogy jótevõjükként imádják. 13,1: Azt az Istent megilletõ tiszteletet sejteti, amiket a korunkbeli római császár magáénak vall vagy neki tulajdonítanak. 13,18: 666. A 666 helyes olvasásának egy közkedvelt magyarázata, hogy ez a szám a héberül vagy arámul leírt „Nero császár” kifejezést alkotó betûk értékének összege (a Néró uralkodását leíró arám nyelvû dokumentumban, a Jordániában található Wadi Murabba’at található a név pontos betûzése). Egy másik vonzó magyarázat szerint János arra a pénzérmére gondolt, ami Ázsia provinciában volt forgalomban, és amin görögül rövidítve Domitianus császár neve állt (‘Emperor Caesar Domitian Augustus Germanicus’), melynek összege adja ki a 666-ot. Biztosan semmit sem állíthatunk. Az is lehet, hogy egy embert jelent (6), aki azt állította magáról, hogy isten (3). A 14. fejezetben egy közjáték található. Krisztus ezeréves uralmára várva, már most az uralkodó hatalmat jelképezõ hegyén állva jelenik meg, körülötte a 144,000 üdvösséget nyert izráeli örvendezõ közössége. Ezután Babilon, a vadállat birodalmának bukását hirdetik ki. A fejezet két aratási képpel zárul. Mindkét aratás magába foglalja azoknak a pogány hatalmaknak pusztulását, melyek Izráel elpusztítása miatt jöttek (vö.: Jóel 4,13). A csata Izráel földjén játszódik, ami egybevág a fejezet végén megadott adatokkal (300 km hosszan). 14,1 A Sion hegyén látja oket, mert oda tér vissza a Messiás a Jeruzsálembe való dicsoséges bevonulása elott (JI 3,5)

224

A 15. fejezet arra a biztonságra tekint elõre, melyet Isten népe, miután sikeresen ellenállt a fenevadnak, Isten jelenlétében élvez majd. Ezután elõkészületeket tesznek egy újabb ítéletsorozatra. 15,8: a szentélybe nem lehet bemenni, mert a közbenjárás ideje lejárt. A 16. fejezet ezeket az ítéleteket írja le, és melyek ugyanannál a pontnál fejezõdnek be, ahol az elõzõek, a végsõ csatánál Harmegedónnál. 16,15: A Misna szerint, a jeruzsálemi templom kapitánya a körzetében körbejárt éjjelente, és ha a templomi rendõrség egy tagját alva találta az õrhelyén, levették annak ruháját és elégették azt, az embert pedig mezítelenül kegy vesztve elküldték vö.: 3,18. 16,16 Armagedon lett a szimbólumává nagy hadseregek vereségének, mint például Jósiás király idején. Az Eufrátesz folyó kiszáradása utat nyitott a párthusok betörésére. A 17. fejezet a nagy paráznát írja le, ami a római császárkultuszt, és annak mai megfelelõjét ábrázolja. 17,2.: „… akivel paráználkodtak a föld királyai…”: Politikai és gazdasági szerzõdéseket kötöttek, melyek vallási következménye az volt, hogy a császár –kultuszt át kellett, hogy vegyék. „… és paráznaságának borától megrészegedtek a föld lakói.”: Vö.: 14,8; az utalás Róma mediterránium feletti uralma. 17,5: A homlokára titokzatos név volt írva. A „titokzatos” azt jelzi, hogy az általa viselt név (a római prostituáltak a homlokukra írva viselték nevüket), nem szó szerint értendõ, hanem allegorikusan. Nagy Babilon van felírva, de Rómát ért alatta (vö.: 9 és 18). „… paráznáinak és undokságaiknak anyja.”: Ez a császári városban koncentráltan jelenlévõ bálványimádásra, babonaságra és a bujaságra vonatkozik. 17,9.-11: Felhívás a bölcsességgel teli értelemre. A hét fej (Róma) hét hegy(e), melyen az asszony (a bálványimádó császár-kultusz) trónol. Hét királyt is jelentenek, öt elesett (Augustus, Tiberius, Gaius, Claudius és Nero) (Vespasianus) most uralkodik, a másik (Titus) még nem jött el, és miután eljön,

225

kevés ideig maradhat. A fenevad pedig, amely volt és nincs: õ a nyolcadik (a modern Titus), a hét király családjából származik (az õket megtestesítõ EU diktátor), és elmegy a kárhozatba (lásd még Dániel próféta könyve 9,26-27). Aztán igazságtalanul megölik Isten felkentjét. A várost és a szentélyt egy hatalmas uralkodó (Titus) megszálló serege pusztítja el. Áradatként jön el a vég elhozva az Isten által elkészített háborút és kárhozatot… Az uralkodó (a mai Titus – valószínûleg az EU diktátora) erõs szövetséget köt sokakkal (Izráelben) hét évre, de amikor ennek az idõnek fele eltelik, véget vet a véres- és az ételáldozatnak (az újjáépített Templomban). A templom szegélyére odakerül az iszonyatos bálvány (a diktátor szobra), és egészen addig ott marad, amíg a végleges megsemmisülés (a vég, melyet Isten készített el), rá nem szakad arra, aki azt odaállította (az Antikrisztus). A 18. fejezet Babilon (a fenevad birodalmának szimbóluma) bukásával foglalkozik. A nagy Babilon bukásának témája folytatódik itt, de most a nagy kereskedõ város pusztulása szemszögébõl. János idejében Róma volt a világkereskedelem központja. A 19. fejezet látja a messiási korszak kezdetét, amelyet a Bárány menyegzõjeként ír le. Ezután Krisztus megjelenését írja le, aki azért jön, hogy legyõzze a pogány hatalmakat, és helyreállítsa Izráelt, az õt megilletõ helyén, Isten céljaiban. A 20. fejezet a mennyei rendeletrõl beszél, amely elrendeli Izráel helyreállítását, ami magába foglalja Krisztus uralkodását az egyházzal, bár a figyelem a vértanúkra fordul. Mivel a következõ esemény az ezeréves uralom végén bekövetkezõ lázadás, és az azt követõ utolsó ítélet leírása, az ezeréves uralom leírása a 21.22. fejezetig vár magára. 20,8 Góg és Magóg eredetileg szkíta törzsek voltak. Mind a 21. és a 22. fejezetek az ezeréves uralmat jellemzik, melyben az új Jeruzsálem különös figyelmet kap, ahonnét Krisztus az õ szentjeivel együtt az egész világ felett uralkodni fog.

226

Csupán a 21,1-8 írja le közismert nevén „az utolsó állapot”-ot, ahol nem lesz többé halál vagy újjá nem született ember. 21,1: A zsidóság számára a tenger az elválasztottság szimbóluma volt (nem úgy a görögöknek, akiknek a kommunikációt jelentette). Mi több, a tenger végigkíséri a Bibliát a nyugtalan engedetlenség jelképeként (vö.: Jób 38,8-11; Zsolt 89,10; Ézs 57,20). 21,8: „De a gyáváknak, és hitetleneknek…”. Jellemzõen János jegyzéke azokról, akik kiszorulnak az új teremtés áldásaiból, azokkal kezdõdik, akik az üldöztetéssel szembekerülve, a félelem miatt megtagadták a hitet. 21,16: János városa egy kocka, csakúgy, ahogy Salamon templomában a szentek szentélye is az volt (1Kir 6,20), és a mennyei Jeruzsálem a Talmudban Baba Bathra értekezés 75b. A 22. fejezet egy utolsó felhívással zárul, az Istennel való megbékélésre most, amíg túl késõ nem lesz, mert amikor hirtelen eljön a vég, már túl késõ lesz megváltoztatni az egyén elkötelezettségét (22,11). Az idõ rövidsége miatt kevés lehetõség lesz a megtérésre és a megváltozásra: „aki gonosz, legyen gonosz ezután is… aki pedig igaz, cselekedjék igazságot ezután is” (11. vers; vö.: Dán 12,10).

227

A BIBLIAI ETNOGRÁFIAI SZÓTÁR (Legtöbbnyire a Wikipédiából, a szabad enciklopédiából) AKKÁD Az Akkád Birodalom a sumer területektõl északra helyezkedett el, melynek központja Akkád város volt, Kis és Babilon közelében, melyet a sumer királylista szerint Sarrukín alapított. Pontos helye nem ismeretes. Neve elõször az agadei dinasztiának a felirataiban tûnt fel. Az akkádokszinte egy idõben telepedtek le a Tigris és az Eufrátesz folyók közti síkságra. Hamarosanvárosállamokat hoztak létre, majd Sarrukín, Agade (jelentése sumer nyelven “tûzkorona, tûzkoszorú”) város királya, a dinasztia alapítója sorra hódította meg a többi akkád várost, végül leigázta a sumer területeket is. Ezzel i. e. 2350 táján létrejött a világtörténelem elsõ ismertbirodalma. Az i. e. 2350 körül Sarrukín által alapított Akkád Birodalom létrejötte döntõ politikai változást hozott Mezopotámiában. A sémi származású és eredetileg az udvarnál hivatalt betöltõ Sarrukín eleinte Kis királyát támogatta, majd saját fejedelemséget alapított, melynek fõvárosa Akkád volt. E város lett Sarrukín további törekvéseinek bázisa. I. e. 2330 körül letaszítja Kis uralkodóját a trónról, majd az ummai Lugalzageszi felett aratott gyõzelem (Lugalzageszit foglyul ejti és elrettentésül bilincsben végighurcoltatja Agadéban) és Dél-Mezopotámia meghódítása után észak és nyugat felé fordul, hogy birodalmát egészen a Földközi-tengerig terjessze ki. Sarrukín hadjáratai során el is jutott a Földközi-tengerig és az Amanus-hegységig, délen és keleten pedig a Perzsa-öbölig és Elámig. Elám élére egy vazallusát állította. Bár a tartósan ellenõrzése alatt álló terület jóval kisebb lehetett, az agadei dinasztiával az ókori Mezopotámia történetében elõször jött létre egy nagy területek felett ellenõrzést gyakorló központosítot hatalom, amely újdonság az addig városállamokba szervezõdõ térségben.

228

Sarrukín és utódainak hódító törekvései fõleg gazdasági okokkal magyarázhatók: Mezopotámiában hiányoznak az olyan nyersanyagok, mint a fa és fém, melyeket más területekrõl, például Libanonból kell importálni. A meghódított népek társadalmi szerkezete változatlan marad, csak a felsõ szintû államigazgatás kerül a királyi család tagjainak vagy más magas rangú akkád polgárnak a kezébe. Emellett szilárd katonai szervezet gondoskodik a kereskedelem, valamint az adó- és vámügyek lebonyolításáról. A Perzsa-öblön keresztül zajló kereskedelmet Akkád monopolizálta. Az akkád birodalom egészét maga a király kormányozta. Ez a monarchikus szerkezet, ami ráadásul az uralkodó istenítéséhez is vezet, a sumer korszakhoz képest – amikor a tekintély hordozói a templom és a városállam voltak – mélyreható változást jelent. Sarrukín a négy világtáj urának kiáltotta ki magát. Nevének jelentése az igaz, vagy törvényes király amibõl felmerül az a gyanú, hogy trónfosztó volt. (Ókori keleti történeti chrestomathia 99. oldal). „Sarrukín vagyok, az erõs király, Agade királya. Enitum az anyám; apám nem ismertem. Apám testvérei a hegyet szeretik. Városom Azupiranu, mely Purattu partján fekszik. Enitum, anyám fogant engem, megszült engem titokban, sásból való kosárba helyezett, szurokkal zárta le kosaram fedelét, a folyóba vetett engem, mely nem lepett el, elsodort engem a folyó, Akkihoz, a vízkimerítõhöz vitt. Akki, a vízkimerítõ kiemelt, mikor vedrét alámerítette. Akki, a vízkimerítõ, fiává fogadott, felnevelt engem, Akki, a vízkimerítõ, bizony kertészévé tett engem. Kertész-voltom miatt Istar (istennõ) bizony belém szeretett.” (Sarrukín legendája). I. e. 2295 körül a birodalomalapító Sarrukín meghalt. Azonos néven szerepelnek még a történelemben I. Sarrukín (i. e. 1900 körül) és II. Sarrukín (i. e. 721–705) asszír uralkodók. Utóbbi nevéhez, a bibliai Szargonhoz fûzõdik Palesztina elfoglalása. Fiai, Rímus (ur. i. e. 2278-70) és Manistusu (ur. 2269-55) uralkodását a birodalom elleni felkelések és az ezek elleni

229

sikeres harc jellemezte. A dinasztia másik jelentõs uralkodója Sarrukín unokája, Narám-Szín (ur. i. e. 2254-18) volt, aki uralkodása majdnem minden évében vezetett hadjáratokat, s a birodalom területét a Sarrukín idejében meglevõnél nagyobbra terjesztette ki. Narám-Szín istenként való tisztelete vélhetõen a központosított állam koncepciójának megvalósulásaként értelmezhetõ. Bár egy i. e. 2. évezredi irodalmi szöveg (Átok Agade fölött) Narám-Szín idejére teszi a birodalom bukását, egészen bizonyos, hogy az csak Sar-kali-sarri ur.(i. e. 22172193) uralkodása utánra tehetõ. A belsõ felkelésektõl meggyengült, területileg egyre kisebb birodalmat végül is a keletrõl érkezõ guti törzsek támadása roppantotta össze. A térség városállamokra bomlott, nagyobb politikai egység csak mintegy száz év múlva, a III. uri dinasztia idejént jött létre újra. Kulturális változások A sémi akkád birodalom létrejöttével kulturális változás is bekövetkezik Mezopotámiában. A sumer nyelv az akkáddal szemben visszaszorul, csak délen marad meg népnyelvként. A birodalom feliratai, gazdasági okmányai akkád nyelven íródtak, uralkodói akkád neveket viseltek. Vallási elképzelésekben a sumer és sémi istenségek összeolvadnak. A képzõmûvészeti alkotásokon elõször vonják be a történésbe háttérként a tájat. A Narám-Szín gyõzelmeit megörökítõ faragott homokkõsztélén kronológiai sorrendben ábrázolják az eseményeket, az egyes képsíkok részekre bontása nélkül. AMORITÁK vagy amurruk, amurrúk, emoreusok (héberül ’emMrî, egyiptomiul Amar, akkádul Tidnum vagy Amurrkm, sumerul MAR.DU vagy Mardu) ókori sémi nép volt a Közel-Keleten. Számos városállamot alapítottak Észak-Szíriában és ÉszakMezopotámiában. A III. uri dinasztia korában beszivárogtak Sumer és Akkád területére is, végül õk adták az Óbabiloni

230

Birodalomuralkodó dinasztiáját (Hammurapi). A mardu/amurrú szó eredeti jelentése „nyugat”, ami arra utal, hogy eredeti szállásterületük az akkádoktól és sumerektõl nyugatra esõ sztyeppés, félsivatagos térség volt. Nyelvük Az amoriták nyelve a nyugati sémi nyelvek közé tartozott a ma élõ nyelvek közül a modern héberhez állt legközelebb. Nehéz közelebbit megállapítani nyelvükrõl, mivel letelepedve a sumerek és akkádok kultúráját átvéve azok nyelvén kezdtek írni. Történetük Nem tudjuk, mikor kerültek a Mezopotámia és Kánaán közötti sztyeppés, félsivatagos területre, de a 3. évezred második felétõl az Eufrátesz folyótól nyugatra nagy területeket népesítettek be. A helyzetet bonyolítja, hogy a sumer és akkád szövegek minden nyugati nomádot mardu/amurrúként emlegetnek. Egy részük korán letelepedett, más részük nomád, félnomád életmódot folytatott. A letelepedés emlékét õrizheti az eredetileg nomád isten Mardu(k)/Amurrú házasságáról szóló történet, amiben a (Kazallu) városi Numusda isten lányát vette feleségül, bekerült a babiloni pantheonba, majd lett késõbb Babilon fõ istene. A korai bronzkor alatt az amurrúknak (Kr. e. 3200 – 2000.) fejlett városállamaik voltak – mint Ebla, Karkemis és Jamhad (központja a mai Aleppó). A városokat erõs falak védték a támadásoktól, míg az épületek az építészet magas színvonaláról tanúskodnak. Az amorita városállamok kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat létesítettek dél és kelet mezopotámiai városállamokkal. Ezekre a kapcsolatokra bizonyíték, hogy a fejlett amorita mûvészet és építészet hatott a Mezopotámiaira, õk viszont az ékírást importálták Dél-Mezopotámiából. A késõbbiekben az amorita városállamok kereskedelmi kapcsolatokat létesítettek Kánaánnal és Egyiptommal is. Aztán Kr. e. 2300-ban számos városállam pusztult el Szíriában, beleértve Eblát is, valószínûleg egy hadjárat során,

231

amelyet a dél mezopotámiai Akkád királyság indított a leigázásukra. Talán klimatikus okai is lehettek, hogy ekkoriban a korábbi letelepedett földmûvelõ életmód rovására elõretört az állattenyésztõ nomadizmus és az amurrúk a korábbi nyugati városi központokból keletebbre húzódtak. Kr. e. 2000-tõl már komoly veszélyt jelentettek Mezopotámia városállamaira. De nemcsak fenyegették, hanem fokozatosan meg is telepedtek a két folyó közt, és számos királyságot alapítottak, az elsõ jelentõset Larszában, vagy I. Samsi-Adad az elsõ, rövid életû asszír birodalmat. Leghíresebb királyságuk Babilon volt, leghíresebb királyuk Hammurapi (Kr. e. 1792 – 1750), az Óbabiloni Birodalom alapítója. A Kr. e. 2. évezredben a Szíriában maradt amorita népesség eltûnt, beolvadt az újabb sémi hullámok népeibe. Törzsi csoportjaik A mári szövegekbõl több törzs vagy törzsi csoport nevét is ismerjük, leggyakrabban a jaminiak és hanaiak törzsszövetségei jelennek meg a forrásokban, de ilyenek még a szimaliak, jahrurúk, amnanúk, szutúk, rabbaiak, a numhimú és a jamutbal szövetség, stb. Ezek nem mindegyikérõl tudjuk biztosan, milyen rokonságban álltak egymással, besorolhatók-e az amurrúk közé. Bonyolítja a helyzetet, hogy az egyes nevek jelentése idõben is változott és esetleg egy idõben más helyen is mást érthettek alatta. Megfigyelhetõ volt, hogy egyes nevek értelme kibõvült és kezdtek alatta minden nomádot érteni. Vonatkozik ez magára az amurrúk elnevezésre is. A szutúkat van, aki nem sorolja az amurrúk közé, van, aki igen. Jaminiak i. e. 1800 körül a jaminiak szövetségéhez tartozó törzsek fõleg az Eufrátesz mellett, Tirka – a mai Asára – környékén és a Balíh felsõ folyása környékén éltek. A jaminiak törzsszövetségéhez tartozott többek között az

232

jahrurúk – egy Máriból származó levél országukat Ékallatum várossal hozza kapcsolatba. Létezett egy Szippar-Jahrurum nevû helység, amibõl feltehetõ, hogy a törzs Mezopotámia közepén lakott. amnanúk – a régészeti leletek szerint Mezopotámia legdélebbi részén éltek, de róluk is elneveztek egy helységet Szippar közelében. Szippar-Amnánum fallal körülvett város volt, Szín-Kasid, Uruk királya i. e. 1850 körül itt uralkodott, magát az „amnanúk királyá”-nak nevezte, ahogy valamivel késõbb egy másik uruki király, Szín-gamil is. ubrabaiak rabbaiak – õket I. Samsi-Adad, mint a Máriban felvonult jaminiak „fivéreit” említi. jarihiak – egy mári levél említi õket, valószínûleg a jaminiak közé sorolhatók. A jaminiak ellen Jahdun-Lim folytatott háborút, és végül legyõzte õket, de továbbra is gondot okoztak neki engedetlenségükkel. Még a valószínûleg a jaminiak közül származó I. Samsi-Adad is arra intette fiát, az akkori mári uralkodó Jaszmah-Adadot, hogy bánjuk velük kíméletesen. ZimríLim idején is ismétlõdõ birkalopásokat hajtottak végre a Mári uralma alá tartozó területen, de ennél súlyosabb problémát is okoztak, amikor Harrán királyával és Zalmakum országgal szövetkeztek, hogy elfoglalják Dirt – a mai Dér-ez-Zór közelében és Tuttult. Hanaiak i. e. 1800 körül a hanaiak szövetségéhez tartozó törzsek fõleg az Eufrátesz mellett, Mári és a Hábúr között voltak fellelhetõk, de elõfordultak a mellékfolyók környékén is. Nem mindig megállapítható, hogy azért, mert ott legeltettek, vagy azért mert Mári királyától valamilyen feladatot kaptak. A hanaiak ellen is folytatottJahdun-Lim gyõztes háborút, ami után felvette a hanaiak királya nevet, de velük a viszonya sokkal jobb volt, mint a jaminiakkal. A hanaiak területét a korabeli források Hána országaként is szokták említeni. Zimrí-Lim békét közvetített

233

közöttük és a Hábúr felsõ folyásánál fekvõ Idamaraz ország között. A mári szövegek a hanaiak kapcsán megemlékeznek kisebb egységeikrõl a ga’u-król, pl. olajfejadagjuk elosztásakor 13 ilyet sorolnak fel. Minden ga’u élén egy sejkállt, a ga’ut azonosíthatjuk a mi törzs fogalmunkkal. Etimológiailag a ga’u a héber goj szónak felel meg. Valószínûleg a többi törzsszövetség is hasonló szerkezetû volt, és itt a törzs, ill. törzsszövetség valószínûleg alkalmilag létrejött alakulat volt, ahogy késõbb az eurázsiai sztyeppén is megfigyelhetõ volt. Szimaliak A szimaliak ritkábban fordulnak elõ a Mári szövegekben, de mindig pozitív értelemben, sosem ellenségként. Vagy bort visznek Máriba – nomádok révén nyilván nem a sajátjukat, – vagy Zimrí-Lim szövetségesei a jaminiak ellen, akik mindig engedelmeskednek a katonai „behívónak”, nem úgy, mint a jaminiak. Ebbõl egyes kutatók arra következtetnek, hogy ZimríLim és dinasztiája (Jaggid-Lim, Jahdun-Lim) eredetileg közülük kerülhetett ki. Egyéb törzsszövetségek numhimú szövetség – a Tigris és a Zagrosz között éltek. jamutbal szövetség – Mezopotámia északi részén éltek, országukat a szövegek Jamutbal-ként emlegetik, uralkodójuk i. e. 1840 körül Kudur-Mabuk volt. szutúk – eredetileg feltehetõen õk is egy amurrú csoport voltak, de nevük jelentése késõbb jelentõsen kibõvült, és minden nomádot jelentett. ARÁMIAK Az arámiak vagy arameusok a sémi nyelvcsaládhoz tartozó arámi nyelvet beszélõ ókori nép. Ezenkívül gyakran arámiaknak

234

nevezik a mai asszírokat is, fõként ezeknyugat- és észak-európai bevándorló közösségeinek tagjait. Történelem Asszír szövegek az i. e. 14. század óta említik az ahlamú-kat, akik a modern kutatás szerint az arámiak egyik törzsével azonosak. Az arámiak az i. e. 2. évezred végén elhagyták õshazájukat, az arábiai sivatagi lakhelyeiket. Babiloni források az i. e. 11. században gyûjtõnéven aramaja-nak nevezik õket. A tengeri népek i. e. 1200utáni vándorlásának következményeit – a korábbi államok bukásával hatalmi vákuum keletkezett – kihasználva Szíriában, Anatólia délkeleti részén és Mezopotámiában telepedtek le. Lassan átvették a térség kereskedelmének irányítását, s az i. e. 8. század elejére nyelvük, az arámi (pontosabban óarámi) lett a térség legfontosabb közvetítõ nyelve. A korábban itt beszélt nyelvek feloldódtak benne és összeolvadtak vele, e jelenség egy tipikus képviselõje a szamali nyelv. Valószínûleg közeli rokonaik voltak a délmezopotámiai kháldok (kháldeusok) – de az asszír források mindig gondosan megkülönböztették õket –, ezek uralkodói dinasztiája alapította meg késõbb az Újbabiloni Birodalmat. Az arámi törzsek államai a kháldokhoz hasonlóan valószínûleg egy dinasztiaalapító õsrõl kapták a nevüket és többnyire bít-nek („ház”) nevezték õket. Ilyen arámi törzsi állam volt Bít-Adíni, Bít Gabbar, Bít-Bahiani, bít nélküli nevûek Laûe, Temani, Szuhi. A kháldeusok hatalomra jutó törzsének székhelye Bít Jakíni volt. Az arámi nyelv Az arámi nyelv körülbelül i. e. 700. és 200. között a korabeli nemzetközi kultúra, az államigazgatás és diplomácia nyelveként terjedt el a Közel-Keleten, egészen Északnyugat-Indiáig, és ebbõl a pozíciójából csak az i. sz. 7. században szorította ki az arab nyelv. Amikor Babilónia i. e. 586-ban legyõzte a zsidókat, azok a héberhelyett az arámit kezdték el beszélni, a héber mint vallásuk szent nyelve maradt meg (Ezra, Jeremiás és Dániel

235

könyveinek egy része az Ószövetségben mindemellett arámi nyelven készült). A perzsák birodalmuk hivatalos nyelvévé az arámit tették. Nagy Sándor hódításait követõen a görög kiszorította az arámit, de a görög-rómaikorban továbbra is igen elterjedt volt, Jézus is e nyelven beszélt. A nabateusok, a szamaritánusok és a palmüraiak nyelvei szintén az arámi változatai voltak. A római korban fejlõdtek ki az óarámi nyelvbõl származó középarámi nyelvek, majd a 13. századtól az újarámi nyelvek, amelyeket napjainkban is több százezer ember használ a Közel-Keleten, mindenekelõtt az ajszorik/asszírok, akik etnikai kisebbségként élnek a Kaukázusban (Grúzia, Orményország), Törökország északkeleti, Szíria nyugati, Irak északi és Irán északnyugati részén. ASSZÍRIA Asszíria ókori történelmi régió Észak-Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz felsõ szakasza között. Asszíria Assurvárosáról (rajta keresztül pedig Assur istenrõl) kapta nevét, mely az itt kialakuló asszír államok egyik legfontosabb városa, és hosszú ideig fõvárosa volt. Az i. e. 3. évezred közepétõl ismert, és i. e. 612-ig jórészt független államként állt fenn. Óriási jelentõsége volt az egész közel-keleti térség történelmének alakulásában. Ma Irak része. Története Óasszír Birodalom A legkorábbi idõkben Assur városában és környékén egy akkád nyelvû népesség, akiknek a nyelve az idõk folyamán fokozatosan az egyik nagy dialektussá alakult a babilóniai mellett. Az asszír archaikumról keveset tudni, nomád állattenyésztõ törzsek voltak, akik valószínûleg sémi–hurri alapnyelvet beszéltek. Ebbõl jött létre az óakkád nyelv tigrisi dialektusa. Az óasszír kor az i. e. 2. évezred elejétõl az i. e. 18. század közepéig beszélhetünk, de hiba lenne Óasszír

236

Birodalmat vagy Asszír Óbirodalmat emlegetni, mivel ebben az idõben Assur zömmel kereskedéssel foglalkozó lakói csak gazdasági szempontból játszottak domináns szerepet aKözelKeleten, összekötve Mezopotámia délebbi régióit Anatóliával. A királyi hatalom ekkor névleges volt, csak az amurrú származású I. Samsi-Adad (i. e. 19. század) nevéhez köthetünk nagyobb hódításokat. Ezeket azonban nem tagozták be, ráadásul nem sokkal a hódító halála után elvesztek Assur számára. Az ezt követõ idõszakban Assur és vidéke az Óbabiloni Birodalom vazallusa, majd a hurri Mitanni alattvalója lett. Anatóliában is megszervezõdött a Hettita Birodalom, így a kereskedelmi dominanciát soha többé nem lehetett kiépíteni. Középasszír Birodalom Az asszírok újbóli felemelkedésére a Hettita Újbirodalom kialakulásával és Mitanni széthullásával párhuzamosan került sor. Az i. e. 14. században I. Assur-uballit vetette le a hurrik igáját Asszíriáról, sõt olyan gyõzelmeket aratott Mitanni felett, hogy a térségben a hettitáknak kellett beavatkozni. Utódai alatt jelentõs hódítások történtek. Ezúttal valóban birodalom jött létre. A fénykor az i. e. 13. század volt, erre az idõszakra tehetõ I. Adad-nirári, I. Sulmánu-asarídu és I. Tukulti-Ninurta tevékenysége. I. Tukulti-apilésarra alatt Asszíria nagyhatalom lett, de nem bizonyult szilárdnak. Ezt követõen trónviszályok ingatták meg a birodalmat, s végül azarameusok támadásainak nem tudott ellenállni. I. Nabú-kudurri-uszur (IV. babiloni dinasztia) babiloni király átmenetileg kiterjesztette a befolyását Asszíriára (i. e. 1140-1120). Ekkoriban a tengeri népek vándorlásai tönkretették a bronzkori világ kereskedelmet és meggyengítették Egyiptomot, a muskik megdöntötték a Hettita Birodalmat, az arámiak pedig elárasztották a Közel-Keletet. Mindebbõl az asszír területek kimaradtak, csak közvetett hatásaikat érzékelték. I. Tukulti-apilésarra nyugati hódításai (elért a Földközi-tengerig) révén a magterületek érintetlenül maradtak asszír kézben az elkövetkezõ zûrzavaros idõszakban is. Erõsebb vasfegyvereiknek és fejlett

237

haditechnikájuknak köszönhetõen az asszírok i. e. 1100 táján már a Földközi-tengertõl a kelet-törökországi Van-tóig terjedõ terület birtokosai. A vas fokozott fölhasználása erõsíti az asszír hadsereg fölszerelését. Ennek érdekében az asszír királyok a meghódított népektõl az adót vasban szedték be. Katonai sikereiket a hadviselésben bevezetett újítások alapozták meg: utászalakulatokat és hatalmas ostromgépeket vetnek be a megerõsített városok ellen. Az asszír királyok magukat istenük Assur (vagy a sumer Enlil) helytartójának tartották. Kötelességüknek érezték Assur isten világuralmáért harcolni, így állandó hadjárataik vallásos igazolást nyertek. A királyok idõrõl idõre úgynevezett istenleveleket fogalmaztak, melyekben elszámoltak istenüknek arról, mit tettek dicsõsége érdekében. A hettiták államának bukása után keletkezett hatalmi vákuum kedvezett az asszírok terjeszkedési törekvéseinek, melyek többek között a kereskedelmi utak biztosítását is szolgálták. Újasszír Birodalom Az i. e. 10. században új felemelkedés kezdõdött Asszíria számára. A középasszír korból örökölt militarista szellemiség jegyében új hódítások indultak. Az i. e. 9. században II. Assurnászir-apli reformokat hajtott végre a hadseregben és a közigazgatásban, ám ezek nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket, sõt az i. e. 8. század elsõ felében jelentkezõ válságnak részben okaiul szolgáltak. Ennek kézzelfogható jele volt a karkari csata, amelyet ugyan gyõzelemként ír le III. Sulmánu-asarídu sztéléje, de nem valószínû, hogy ténylegesen is az lett volna. Végül III. Tukulti-apil-ésarra idején stabilizálódott a helyzet, és utódai, II. Sarrukín, Szín-ahhé-eríba és Assur-bán-apli minden irányba terjeszkedtek és gyõzelmeket arattak. Az Újasszír Birodalom magába olvasztotta Babilóniát, Szíriát és Kánaánt, egy idõre meghódította Egyiptomot, kiiktatta Urartut és Elámot – azaz a kor vetélytárs nélküli szuperhatalmává vált. Bukása mégis rohamos gyorsasággal következett be. A folyton lázongó Egyiptomot már nem lehetett tartani, Elám

238

megszûntével az iráni népek akadálytalanul törhettek nyugatra, Urartu végzetes meggyengülése pedig a szkíták és kimmerek számára nyitott zöld utat. A lakosság emellett folyamatosan lázongott, elsõsorban a nagy történelemmel és kultúrával rendelkezõ, alárendelt de mégis bálványozott Babilóniában, ahol számos kháld vetette meg a lábát. Az arámi vándorlást követõen a nomád arabok is megjelentek a térségben, gátolva a rendezett kereskedelmet. Az oly gyakran alkalmazott deportáció már nem segíthetett. Az utolsó évei során trónviszályban meggyengült Asszíriát az Újbabiloni Birodalom és az iráni médek kényszerítették térdre. Ezt követõen sosem éledt újjá, csak nevében: olykor a császárkorban a Római Birodalom is birtokolt egy Assyria nevû keleti provinciát. Gazdasága Félnomád és transzhumáló pásztorkodást folytattak. Mezõgazdaságuk gyenge, mert a dombos földeken az alsómezopotámiai típusú öntözést nem lehetett megoldani, ezért az állattenyésztés volt a fõ profil. A birkatartás mellékterméke, a gyapjú vált Asszíria legjelentõsebb kiviteli termékévé az óasszír kereskedelemkorában. Ekkorra a távolsági kereskedelem közvetítõjévé is lett, Alsó-Mezopotámián keresztül a Zagrosz környékével is kapcsolatban álltak és összekötötték a Kaukázust, Szíriát és Anatóliát. A csereáru kõ, rézérc és ólom volt fõleg. A kereskedelem és a gazdaság összeomlása Az óasszír kereskedelemnek több tényezõ vetett véget nem sokkal annak kezdete után, alig néhány nemzedéknyi idõre birtokolták a kereskedelmi monopóliumokat. Anatóliában létrejött a Hettita Birodalom, Mezopotámiában pedig az Óbabiloni Birodalom. Asszíria mindkét oldalán lezárultak a szabad kereskedelem lehetõségei. Újabb érclelõhelyek feltárásaival megingott a szilárd réz–ón cserearány, ezért a továbbiakban már nem érte meg több száz kilométert utazni.

239

Asszíria a továbbiakban a hódítások útjára lépett, mivel semmilyen más gazdasági lehetõsége nem volt. Babilónia volt a neve az ókor végén Dél-Mezopotámiának – a mai Irak középsõ és déli részének –, aminek az Óbabiloni Birodalom korától a hellénizmus idejéig Babilon volt a legjelentõsebb városa, szellemi központja. Területe a Perzsaöböltõl azEufrátesz és a Tigris alsó folyása mentén Máriig illetve Asszíriáig terjedt. Megnevezése sokszor változott, mivel uralkodóházai is sokszor változtak, amelyek különbözõ etnikumúak lévén különbözõ nyelveken nevezték meg az országot. I. Babiloni dinasztia – Óbabiloni Birodalom II. Babiloni dinasztia – Tengerföldi dinasztia III. Babiloni dinasztia – Kasszita Babilon vagy Karadúnias, esetleg Kussúkhe Arameus dinasztia – Arámi Babilon Kháldeus dinasztia – Újbabiloni Birodalom, Kháld Birodalom vagy Kháldú Története Területén az i. e. 4. évezred végén, a Dzsemdet Naszr-kultúra Sumer városállamai léteztek. Ezeket saját dinasztiák vezették, de egy-egy város idõrõl idõre megszerezte a formális felsõbbséget közülük. Ennek hagyományát a sumer királylista meséli el, aminek hitelessége további kutatások tárgya, de a lista vége mindenképpen az. Ezek szerint a sumerek számára Sumer egységes politikai fogalom volt. Sumer a késõbbi akkád név, õk maguk országukat Kiengir („fényúr országa”), magukat szaggiga(„feketefejûek”) néven nevezték. Ebben a korban, akárhol is volt a király (lugal), a Kis királya cím jelképezte az egész Sumer feletti uralmat. Ugyanakkor Sumer kulturális központjának a politikai jelentõséggel sohasem bíró Nippur számított.

240

Az i. e. 3. évezredben az elsõ sémi bevándorlási hullám során akkádok telepedtek le Sumer területén, és Sarrukínnak sikerült megszereznie a terület feletti fõhatalmat. Az általa felépített Agade – Babilon és Kis közelében fekvõ város, de pontos helye nem ismert – központtal az i. e. 24. században megalapította a Perzsa-öböltõl („alsó tenger”) a Földközi-tengerig („felsõ tenger”) húzódó Akkád Birodalmat. Babilónia területét ekkortól Sumer és Akkád néven nevezték, a fõhatalmat továbbra is a Kis királya(„sar kissati”) cím jelképezte, az „egész világ királya” értelemben fogtak fel. Az Akkád Birodalom az i. e. 22. században a Zagrosz hegység felõl benyomuló hegyi nomád törzsek, a gutik hódítása következtében dõlt meg, akiket a sumer reneszánsz keretében az utolsó sumer dinasztia, a III. uri dinasztia ûzött el, amelynek birodalma megközelítette a korábbi Akkád Birodalomét. Az i. e. 21. században a második sémi bevándorlási hullám keretében nyugati sémi (sumer: mardu, akkád: amurrú) törzsek telepedtek le Sumer és Akkád területén, több városban megszerezték a fõhatalmat, közülük legjelentõsebb eleinte az I. iszini dinasztia és a larszai dinasztia volt. Küzdelmük végül Larsza javára dõlt el, de ezután a közben megerõsödõ szintén amurrú – korábban Larszának, majd az asszír I. Samsi-Adadnak alávetett – I. babiloni dinasztia uralkodója, Hammurapi lett a nevetõ harmadik, aki a larszai Rím-Szín legyõzése és I. Samsi-Adad halála után létrehozta az Óbabiloni Birodalmat – a város neve Babili volt –, amelyik mintegy két évszázadra egész Mezopotámiát egyesítette. Az Óbabiloni Birodalomnak az i. e. 16. században a kisázsiai hettiták betörése, majd Perzsia felõl a kassúk hódítása vetett véget. A kassú királyok uralma Babilonban – a város és az ország neve ekkor Karadunias ill. Karadunias ország volt a levelezésekben – az i. e. 12. századig tartott, gazdaságikulturális visszaesés jellemezte, bár továbbra is Mezopotámia egyik legjelentõsebb hatalma maradt. Az i. e. 13. századtól egyre

241

gyakrabban ismétlõdtek meg az asszír támadások. Az i. e. 12. században az elámiak nyomása megdöntötte a kassú dinasztiát. Az ezt követõ évszázadokban a – tengeri népek vándorlásával egyidejû – harmadik sémi vándorlás során az arámiakkal közeli rokon kháldok törzsei nyomultak be a Babilóniától délre-délnyugatra esõ – az asszírok által ezután Khaldu országnak nevezett – mocsaras területre, a Tengerföldre. Babilonban helyi (babiloni-akkád), kháld és asszír uralom váltogatta egymást, de az i. e. 9. század után többnyire asszír uralom alatt állt. Babilon újra Mezopotámia legjelentõsebb hatalmává vált a kháld dinasztia idején, miután Nabú-apal-uszur i. e. 610-es években a médekkel szövetségben felszámolta az Asszír Birodalmat. Az általa alapított úgynevezett új-babilóniai birodalom Asszíriat, Szíriát és Palesztinát is meghódította. Babilónia önállóságának a perzsa hódítás i. e. 539-ben véget vetett, az Óperzsa Birodalom satrapiát alakítottak ki Bábirus, azaz Babilónia területén. III. Alexandroszhódítása után – akinek idején babilon utoljára volt birodalmi fõváros – Babilónia a Szeleukida Birodalom része lett. Késõbb a Párthus Birodalom fõvárosa, Ktésziphón Babilón közelében épült fel, majd Babilónia a Szászánida Birodalom tartománya lett, végül az arab hódítás után egy idõben Babilónia – ekkor már Irán részének számított – területén, Bagdadban volt az Abbászida Kalifátus központja. BABILON Az Óbabiloni Birodalom (körülbelül i. e. 18–16. század) az I. babiloni dinasztia korának második fele, a Hammurapiuralkodásától Szamszu-ditána uralkodásáig tartó idõszak. Mindössze 238 év hosszúságú, de jelentõs periódusa az ókornak. Pontosan nem lehet meghatározni Hammurapi trónra lépésének dátumát, körülbelül az i. e. 18. században, 100 évvel Bábilí város alapítása utánra tehetõ. A rövid kronológia szerint a század végére, a középsõ kronológia szerint a század

242

elejére. Virágzásának a kisázsiai hettiták betörése, majd Perzsia felõl a kasszita hódítás vetett véget. Története A babiloni fejedelemség, késõbb városkirályság Hammurapi alatt vált birodalommá, amikor Babilon meghódította csaknem az egész Mezopotámiát. Korábban tipikus mezopotámiai városállam volt, elõször más városkirályságokvazallusaként, majd fokozatosan önállósodva és Babilon környékén terjeszkedve a városállamok közt középhatalommá vált. Hammurapi ügyes szövetségi politikával elérte, hogy legnagyobb ellenfelei egymást gyõzzék le, végül a meghódított városkirályságok haderejével legyõzött minden ellenállást. Hammurapi óriási, de rendezett államot hagyott utódjára. Utódja, Szamszu-ilúna azonban szerencsétlen korszakban regnált, alig kilenc év múlva már a kasszitákkal kellett szembenéznie, akik talán asszír biztatásra vonultak Babilonba. Bár apja birtokainak legnagyobb részét sikerült megtartania, a következõ évben a nehéz helyzetet kihasználó Uruk, Íszín, Esnunna és más városok Elámmal kötött szövetségével állt hadilábon. Több város függetlenítette magát, egyikük uralkodója, Iluma-ilum egy hosszan fennálló alakulatot, a Tengeri Országot hozta létre, s megalapította a tengerföldi dinasztiát, mely késõbb még Babilon ura is lett. Iluma-ilum az íszíni dinasztia leszármazottjának vallotta magát, tehát elsõ ránézésre amoritának tûnik, ennek ellenére utódai mindannyian sumer neveket használtak, mintegy hangsúlyozva az amorita Babilontól való különbözõségüket. Talán valóban sumer etnikum alkotta ezt az öbölbeli államot. Iluma-ilum valószínûleg csak Elám támogatásával tudta függetlenségét biztosítani, vagyis Elám újra kiterjesztette érdekszféráját a Folyamköz alsó részére. A többi város azonban hamarosan újra visszakerült Babilon felügyelete alá. Szamszu-ilúna hamarosan elvesztette Assurt is, és ugyanazon évben meghalt a sokat látott uralkodó, I. Ismé-Dagan, akinek

243

helyét Aszínum vagy Mut-Askur foglalta el. Velük Asszíria homályos korszaka következik, melyben minden bizonnyal erejüket megfeszítve harcoltak a hurriták és szövetségeseik ellen, próbáltak függetlenedni az amorita Babilontól, és talán a hettiták portyázásai sem kerülték el a Tigris mellékét, korábbi területeiken pedig megosztoztak a hurrita és turukú törzsek, mígnem a hurrita Kirta megalapította Mitannit. Szamszu-ilúna utódai többé-kevésbé helyreállították az Óbabiloni Birodalom gazdasági és politikai egységét. Ám a kassziták, hurriták és elámiták sorozatos betörései végül is aláásták az ország erejét, így elegendõ volt egyetlen hettita invázió a távoli Anatóliából, mely nem volt más, mint rablóhadjárat, s az amorita Babilon végleg összeomlott 1600 körül. Szamszu-ditána trónját a tengerföldi Iskibal foglalta el a hettiták elvonulása után, ahol megalapította a babiloni tengerföldi dinasztiát. A Tengerföld – és így a Tengerföldi Babilon – tekinthetõ talán az utolsó sumer államalakulatnak. Hammurapi (vagy Hammurábi, akkád +a-am-mu-ra-p/bi, a „gyógyító fia”) Babilon város királya (rövid kronológia: i. e. 1728 – i. e. 1686, középsõ kronológia: i. e. 1792 – i. e. 1750, hosszú kronológia: i. e. 1848 – i. e. 1806), az Óbabiloni Birodalom létrehozója volt. Apját, Szín-muballitot követte a babiloni trónon, utóda fia, Szamszuilúna volt. Datálása Hammurapi uralkodásának idejét a történészek egyre közelebb hozták korunkhoz. A mezopotámiai kronológia összeállításakor a 19. század végén, 20. század elején még úgy gondolták, Hammurapi az i. e. 20. században élhetett. Fokozatosan egyre rövidebb kronológiák láttak napvilágot, Weidner i. e. 1955–1913-ra datálta, 1938-ban Albright i. e. 1868–1826-ra, 1940-ben Ungnad i. e. 1801–1759-re. A kronológiai áttörést egy szerzõdés szövege hozta meg, amelyben Hammurapi tizedik uralkodási esztendejérõl van szó, az eskü szövege szerint Mardukra, Hammurapira és Samsi-

244

Adadra esküdtek. A szöveg régóta ismert volt, de senki sem merte feltételezni, hogy itt I. Samsi-Adadról lehet szó. Az asszír uralkodólistákkal vont párhuzam tette lehetõvé Hammurapi pontosabb datálását, de mivel az asszír királylisták és limmulisták is hiányosak helyenként, az adatok továbbra sem abszolút érvényûek. Uralkodása Társadalmi változások vagy a politikai helyzet és célok változása állhat amögött, hogy Hammurapi apja volt – az egyébként amorita dinasztia utolsó akkád nevû uralkodója. Hammurapi és utódai már mind amorita nevet viseltek, amely nyelv éppúgy sémi, mint az akkád volt, de annak egy másik ága. Késõbb is különbséget tettek a dinasztia szövegei a régóta letelepedett akkádok és az utóbbi évszázadokban bevándorló amoriták között. Vazallus és szövetséges Hammurapi uralkodása elsõ négy évében vallásos jellegû építkezésekkel erõsítette uralmát, majd az ötödikben dél felé kezdett terjeszkedni, meghódította Íszínt és Urukot, két év múlva Malgumot, a rákövetkezõ évben pedig Rapikumot és Salibit. Ekkoriban valószínûleg az asszír uralkodó, I. Samsi-Adad(i. e. 1813-i. e. 1781), vazallusa volt, és az õ engedélyével és támogatásával történhetett ez az expanzió. Délen a larszai I. Rím-Szín (i. e. 1822-i. e. 1763) illetve keleten Esnunna és Elám voltak a térség jelentõs hatalmai ekkoriban. Hammurapi évnevei szerint uralkodásának 28. évéig templom-, csatorna- és városfalépítkezésekkel foglalkozott, s csak ezután kezdett ismét hódító háborúkba. A birodalom kiépítése Ellentétbe került a larszai uralkodóval, I. Rím-Színnel, aki legnagyobb riválisát, Íszín városát is elfoglalta. A szíriai Mári városát ebben az idõben I. Samsi-Adad birtokolta, nevében

245

kisebbik fia, Jaszmah-Adad volt a helytartó, vazallus uralkodó. Halála után azonban széthullott az óasszír állam, Mári trónjára pedig Zimrí-Lim (i. e. 1779 – i. e. 1759) került, aki követeket váltott Hammurapival és szövetségre léptek. Az így kialakult egyensúlyt Elám fenyegetése borította fel, amely elõbb Hammurapi és Zimrí-Lim segítségével elfoglalta Esnunnát, majd Larsza és Babilón ellen fordult, és megpróbálta a két uralkodót egymás ellen fordítani, õk azonban felismerték ezt. Elám eközben sorra foglalta el az egykori óasszír állam városait, ezzel már Mári szövetségeseit és magát Márit is veszélyeztette. Ugyanakkor seregének másik felével egyenesen Babilón egy kulcsfontosságú erõdje, Opisz ellen támadt. Hammurapi helyzetét súlyosbította, hogy Rím-Szín ekkor nem nyújtott segítséget, ráadásul Elám fellázított egy törzset Hammurapi ellen. Ekkor azonban a szerencse sietett Babilón segítségére: az elámi szukkal ugyanis megbetegedett, és visszavonult Esnunnába. A következõ évben, a 28. uralkodási évben az elámi uralkodó újra támadásba lendült, ezt azonban Hammurapi már felkészülten várta: óriási gyõzelmet aratott, és visszaszorította Elámot. Ugyanekkor sikerült gyõzelmet aratnia Asszíria – felirataiban Subartu – felett, amit a következõ egy évtizedben még többször meg kellett ismételnie. A babilóni uralkodó nem felejtette el Rím-Szín halogató taktikáját, ráadásul larszai csapatok törtek be Babilón területére. Ez nyílt háborúhoz vezetett Mezopotámia két legerõsebb hatalma között. Hammurapi rövid ostrom után elfoglalta Larsza északi területeinek székhelyét, Maskausapirt, ami jelentõs presztízsveszteséget jelentett RímSzínnek, és szövetségesei elpártolását okozta. A következõ évig, Rím-Szín haláláig azonban Hammurapi nem tudott délebbre vonulni. Ekkor viszont közel fél éves ostromot követõen bevette Larszát. A város lakóit megkímélte, és az amurrú uralkodók szokásához híven átvette a korábbi vezetõ réteget. Ezzel Hammurapi lett egész Mezopotámia ura.

246

Nem tartott azonban sokáig a béke, ugyanis ezután az idõközben függetlenné vált Esnunnával következett háború. A babilóni gyõzelem olyan mértékû erõfölényhez juttatta Hammurapit, hogy azt már eddigi leghûségesebb szövetségese, Zimri-Lim sem nézhette nyugodtan, és Babilónra támadott. Hammurapi ezt a háborút is megnyerte, és mivel nem sikerült vazallusává tennie Mári városát, ezért a 35. uralkodási évében a földig rombolta azt. Röviddel ezután ismét elfoglalta a fellázadt Esnunnát, és ráeresztette a Dijála folyó vizét. Ezzel mindkét város örökre eltûnt a történelembõl. A Hammurapi kezében lévõ területtel gyakorlatilag helyreállt a III. uri dinasztia birodalma. Uralkodása utolsó éveiben viszont évnevei tanúsága szerint védekezõ politikára szorult észak felõl, például Szippar és Rapikum falait is megerõsítette. Utódlása Fennmaradt fiának egy levele, amit egy birodalmi tisztviselõnek küldött. Ebben értesíti õt, hogy apja beteg, ezért õ foglalta el a trónt. Már Hammurapi uralkodásának végén, és fõleg fia, Szamszuilúna uralkodása alatt több összetevõjû válság bontakozott ki az óbabilóni állam területén. Szerepet játszott ebben a nagy ütemû elszikesedés, a terméseredmények csökkenése, egy klímaváltozás miatti kisebb népvándorlás a hegyvidék és Szíria irányából, valamint ezzel összefüggésben a távolsági kereskedelem akadozása. Szamszuilúna idején hatalmas felkelés tört ki délen, melynek következtében a déli területek, Tengerföld néven az I. tengerföldi dinasztia vezetésével elszakadtak. Ugyanekkor észak felõl a hegyi népek támadásai okoztak zavart. E tényezõk eredményeképpen Szamszuilúna már csak a birodalom magterületét tudta megtartani, megközelítõleg olyan kiterjedésû államot, amely Hammurapi uralkodásának kezdetén volt.

247

„Törvénykönyve” Hammurapi elsõsorban a legrégebbrõl ránk maradt teljes „törvénygyûjtemény” révén ismert. Ez prológust, 282 cikkelyt és epilógust tartalmaz. A teljes „törvénykönyv” egy 2,25 méter magas diorit kõoszlopra, egy úgynevezett sztélére vésve maradt ránk. Ezt a sztélét Szúszában 1902-ben (vagy 1901-ben) a Jacûues Jean Marie de Morgan vezette ásatás során találták meg. Származási helye ismeretlen. Feltehetõleg hódítás során egy babiloni városból került Szúszába. A sztélé ma a párizsi Louvreban található. Egy másolata a berlini Pergamonmuseumban látható. Az utolsó hat cikkely hiányzik. A „törvény” elnevezés ebben az esetben valójában helytelen, mivel az ókori Mezopotámiában az uralkodó nem hozhatott törvényeket, erre csak az isteneknek volt joguk. Kittu(m)-nak (szó szerint „igazság”) nevezték tágabb értelemben az érvényes világrendet, amelyet az istenek hoztak létre. Az uralkodás lényege pedig a kittu(m) fenntartása volt. A „törvénykönyv” alapját szolgáltató törvénykezési reformot uralkodása elsõ évében hajtotta végre, mivel uralkodásának második éve kapta errõl a nevét: „Az országban igazságot tett”. Magát a törvényoszlopot uralkodása vége felé készíttette, amikor annak bevezetõje szerint már Assur és Ninive is hatalma alá tartozott. Hammurapi „törvénykönyve” nem volt egyedülálló. Mintegy háromszáz évvel korábban Ur-Nammu sumer király hasonló mûvet hozott létre, és száz évvel Hammurapi elõtt Iszín királya, Lipit-Istár ugyancsak sztélébe vésette „törvényeit”, Esnunna városában Bilalama jegyeztette le rendeleteit, és néhány töredék alapján feltehetõ, hogy Larszában is voltak írott szabálygyûjtemények. Sõt már Babilon egy korábbi uralkodója, Szumu-lailú is összeállíthatott valami hasonlót, hiszen a Hammurapit megelõzõ korok dokumentumai gyakran hivatkoznak rá. Hammurapi jelentõsége abban rejlik, hogy elõször szakított a sumér szokásjoggal.

248

EGYIPTOM Ókori Egyiptom Az ókori Egyiptom vagy „Óegyiptom” (egyiptomi nyelven Kemet, a Fekete) hosszú ideig fennállt ókori, nagy folyam menti civilizáció volt Északkelet-Afrikában, túlnyomórészt a mai Egyiptom területén. A Nílus völgyében feküdt a folyó középsõ és alsó szakasza mentén északon a Nílus-deltája és a Nílus negyedik kataraktája között, legnagyobb kiterjedését az i. e. 2. évezredben, az Újbirodalom idején érte el. Egyes korszakokban a birodalom a Közel-Keletet, a Keleti-sivatagot a Vöröstengerig, a Sínai-félszigetet és a mai Líbiai-sivatagot is magába foglalta. Az ókori Egyiptom több mint három és fél évezreden keresztül fejlõdött. Története i. e. 3150 körül kezdõdött a Nílus menti települések egyesítésével és i. e. 31-ben ért véget, amikor a Római Birodalom elfoglalta az országot, bár nem õk voltak az elsõk, akik megszerezték az uralmat Egyiptom fölött. Az egyiptomiak országukat számos néven emlegették, például Kemet, azaz „Fekete Föld”. Az egyiptomi civilizációt és társadalmat sokan merevnek, arisztokratikusnak, kasztszerûnek; irracionálisnak és a halál szeretetére épülõnek; elmúltnak és távolinak tartják. Ez a kép azonban félrevezetõ. Az egyiptomi civilizáció a maga korában nagyon életteli, változatos, sok meglepõen modern kulturális jellegzetességet mutató, és a szoborszerû merevségnél sokkal rugalmasabb volt. A görögök és egyéb fiatalabb kultúrák, melyeket ma a modern európai civilizáció kezdeteinek tartunk, a mezopotámiai kultúrák mellett az egyiptomit tekintették mintaképüknek. Történeti földrajza Mintegy ötvenezer évvel ezelõtt Észak-Afrika éghajlata egészen más volt. Ez a jégkorszakok ideje Európában, melynek globális éghajlat-változtató hatása itt (Észak-Afrika) leginkább a sok csapadékban jelentkezett. A mai Szahara helyén fûtenger,

249

erdõs ligetek és trópusi dzsungel váltogatta egymást. Sokféle állat élt ott, olyanok, amelyek ma Afrika szavannai részein tanyáznak. Antilopok, zebrák, zsiráfok, majmok, struccok, gepárdok, oroszlánok, párducok, bivalyok és orrszarvúak. Ezidõben a Szahara folyamatosan lakott hely volt, vadászó törzsek portyáztak szerte a tájon. Az egykori szubtropikus Európa hegyeit gleccserek szántották fel, az állatvilág meghátrált a zord idõjárás elõl, tipikus hidegtûrõ növény- és állatfajok terjedtek. Európa – fõleg Skandinávia és a Brit-szigetek – területe a hatalmas súly alatt úgy megsüllyedt, hogy a jég elolvadásával, azaz a terhelés megszûntével felemelkedésük ma is tart. A jégsapka és a gleccserek olyan mennyiségû vizet tartottak fogva, hogy a világtengerek szintje leapadt – így juthattak át az elsõ emberek száraz lábbal az amerikai kontinensre. A Nílusnak akkoriban még rengeteg mellékfolyója volt, a mai víztelen sivatagokban bõvizû források fakadtak, és a mai száraz vádik (wâdi) bõséges patakok és folyók medrei voltak. A Nílus magas partjain, a szurdokokban és a völgyoldalakon sûrû erdõk váltakoztak kevésbé sûrûekkel, a fennsík cserjés pusztáin bõven akadtak fûevõk. A völgy ezidõtõl már folyamatosan lakott volt, de nem állandó népességgel. A völgybe ereszkedõ vadászok nem maradtak sokáig egy helyben a meleg, párás vidéken, ahol rengeteg betegség, ráadásul krokodilok és vízilovak leselkedtek rájuk. A mozgó törzsek csak idõnként, rövid idõszakokra telepedtek le. A völgy környéke viszont ideális környezetet biztosított a mezolit vadászainak. Legkésõbb tizenegy-tízezer évvel ezelõtt (i. e. IX. évezred), a Dryas-III. periódus után kezdõdött a máig is tartó interglaciális, mely nagy változásokat hozott Európa, Afrika, Ázsia érintkezõ területein éppúgy, mint a világ legtöbb részén. A Nílus völgyét a folyó bõséges hordaléka feltöltötte, néhány száz méter széles, összefüggõ mocsárvidéket alakított ki az elsõ zuhatagtól (mai asszuáni gát) – a teljes hosszon. Vagyis az ókori Egyiptom teljes területén, hiszen e fogalom tulajdonképpen csak a szorosan vett folyamvölgyet takarja.

250

Ókori földrajza A szó szoros értelmében vett Egyiptom a Nílus elsõ kataraktájától (zuhatagától) a Földközi-tengerig terjedõ terület. Északról a Földközi-tenger, délrõl a Nílus zuhatagai (kataraktái), keletrõl a Sínai-félsziget és a Vörös-tenger, nyugatról pedig a Szahara határolja. A Nílus rendszeres áradása termékeny iszapréteget terített a folyóvölgyre. Így jöhetett létre az élénk mezõgazdaság, öntözés segítségével. Az egyiptomiak már 4000 éve fejlett öntözõrendszereket és gátakat tudtak építeni. Mezopotámiával ellentétben itt nem a folyó szabályozása és az áradás távol tartása volt a cél, hanem épp ellenkezõleg, az áradás által hozott rendkívül termékeny iszap minél teljesebb leülepedése érdekében a kiáradt vizet tartották vissza a földeken. A gátakat és öntözõcsatornákat a települések közösségei hozták létre, majd az egységes Nílus-völgyi állam kialakulása után a közmunkások. Jól nyomon követhetõ, ahogy a települések délrõl észak felé haladva jöttek létre. Ez a folyómeder fokozatos feltöltõdésével magyarázható. Legkorábban az elsõ vízesés környéke, a késõbbi To-Konszit kerület népesült be. Szuanu (görög Szyéné) városa egyike a legelsõknek, valamint itt található Abu (Elephantiné), Lak (vagy Ai-Lak, Pilak, görögül Phylé) és Nubit (Ombosz) is. Az ókori Egyiptom két fõ régiója a délebbre fekvõ FelsõEgyiptom, és a Nílusnak a tengerig tartó legészakibb szakasza, Alsó-Egyiptom. Az utóbbinak alkotta részét a Folyamköznek is nevezett mocsaras Nílus-deltavidék. Felsõ-egyiptomi kerületek és fontosabb helységei To-Konszit (városait ld. feljebb) Honu (vagy Khonu) – Honu (Szilszilisz), Heni (Szpeosz Haremhab) Tesz-Hór – Meszen, Debu (vagy Behdet, Deba, Apollinopolisz Magna)

251

Tjen – Nehen (Hierakónpolisz), Neheb (Eileithüaszpolisz), Esznet (Eszna), Ta-Szenet (vagy Junit, Latopolisz), Per-Hathór (Pathürisz vagyAphroditészpolisz), Hefat (Kontra-Pathürisz) Uaszet – Dzserit (Tuphium), Junit (vagy On-Resi, Hermonthisz), Uaszet (vagy Wászet, Dioszpolisz hé megalé) Hór – Kuszit (vagy Gesza), Gebtiu (vagy Kubti, Koptosz, Apollinopolisz Parva) Tarir – Tentarisz (vagy Tarir, Junet, Tentüra), Pa-Nubit Haszehoh (vagy Khaszekhoh) – Hut-szehem (vagy Hu, Dioszpolisz Mikra) Tjinites – Tin (Thisz), Abdzsu (Abüdosz) Apu (vagy Khemi) – Ipu Hemt-Min (Khemmisz Panopolisz), Hut-Repit (Athrübisz), Sui (vagy Sevej) Baar – Ré-kereret Duf – Sasoptu (Isziu) Itef Hont – Sziut (vagy Szaum, Lükopolisz) Itef Pohu – Kisz (vagy Kuszit, Guszai) Unu – Hatnub (vagy Hetneszut, Alabasztrénon Orosz), AhetAton, Tiroti (vagy Déru), Heszeret, Hmunu (vagy Unu, Hermopolisz Magna), Hor-ver Mihi – Monait-Hufu, Panubit (Szpeosz Artemidosz), Noferusz (vagy Nofirusz), Tatehen-Vernahet (Akórisz) Uabu – Per-Medzsed (Oxürrhünkhosz), Hbonu (vagy Tajudzsájet, Anküronpolisz, Theodosziopolisz), Kasa (Künopolisz), Hajbom (Hipponom) Nuhit Reszi – Hahninszu (vagy Hnész, Hérakleopolisz Magna) Történelem A civilizáció kialakulása Az i. e. 5. évezredben virágzó felsõ-egyiptomi taszai kultúra már érett neolit eszközkultúrával rendelkezett, az emberek háziállatokat tartottak, kõkapákkal mûvelték a földet. Az ezzel nagyjából egyidõs badari kultúra mintegy elõképeként jelenik meg a késõbbi jellegzetes egyiptomi kultúrának. Õk dolgozták ki

252

azt a finom ornamentikát, mely a késõbbiekben oly jellemzõ lesz Egyiptomra, náluk található meg elõször az állatkultusz. Az i. e. 5. évezred végén elterjedt a rézeszközök használata, bár a használt eszközök jelentõs része továbbra is kõbõl készült. Ez a neolitikum vége, a kõrézkor (calcholithikum) ideje. Az i. e. 4. évezred a civilizáció kialakulásának idõszaka a Nílus völgyében. Ebben az évezredben a felsõ-egyiptomi kultúrák következõ lépcsõfokának tekinthetõ a Nagada-kultúra. Más fontos kulturális központok Merimde Beni Szalam (AlsóEgyiptom), El-Faiyum (Középsõ-Egyiptom). Az i. e. 4. évezred második felében kialakult az öntözéses földmûvelés és az egységes termelésirányítás. Ez utóbbi szükségszerûen vezetett az írás kialakulásáig. Az i. e. 4. évezred második felében a sumer íráshoz hasonló képírás alakult ki, majd az ezredforduló után ebbõl stilizált képírás jött létre, amit görög neve után hieroglifáknak hívunk („szent véset”). Az egyiptomiak magukat két õsi városból, Nehebbõl (vagy Nekheb) és Nehembõl (vagy Nekhem) származtatták, az effajta legendás eredetmondákat a régészeti adatok is megerõsíteni látszanak. E városok már az Óbirodalom kezdeti szakaszában is megvoltak. Az egyiptomi „vörös bõrû” nép eredete genetikai szempontból vitatott, lényegében ismeretlen, nyelvüket az afroázsiai nyelvcsaládba sorolják. Az ókori egyiptomi történelem szakaszolása Egyiptom az egyik legrégibb ismert írásbeliséggel rendelkezõ terület, az írás megjelenése természetesen elsõdleges fontosságú adatokkal szolgál. Innen ismertek a leghosszabb egybefüggõ, illetve részben egybefüggõ listák királyok neveivel, uralkodásuk idejével, évenként számba véve azt. Ezek az Évkönyvek, melyek ma is a legfontosabb kronológiai források. E királylisták legalább az i. e. 3100-as évekig visszavezetnek. Egyiptom kronológiája így a történelemtudomány egyik legmegbízhatóbb korai kronológiája. Azonban több olyan egyiptomi királylistát is ismerünk, amelyek a mai szemmel

253

egyértelmûen hibásak – nem lehet tudni, hogy szándékosan vagy szándékolatlanul, de a nevek helytelen sorrendben, sõt kihagyásokkal szerepelnek. Ezután viszont semmi biztosíték nincsen arra vonatkozóan, hogy a palermói kõ, a torinói papirusz vagy bármely más királylista objektív lenne. Az egyiptomi történelem szakaszolása az egyik újbirodalmi uralkodó, I. Széthi (1304-1290) egyik feliratos emlékén bukkan fel. Három királynevet találhatunk kiemelve: Meni (I. dinasztia), II. Mentuhotep (kb. 2061-2010, XI. dinasztia) és I. Jahmesz (15521527, XVIII. dinasztia). Ugyanez a metódus megismétlõdik a Rámesszeumban, azaz Széthi fiának, II. Ramszesz királynak templomában. Tehát már az óegyiptomi tudatban kialakult az a hármas tagolása a történelemnek, melyeket ma Óbirodalom, Középbirodalom és Újbirodalom néven ismerünk. Eme – az i. e. 14-13. század fordulóján keletkezett, nem kevés ideológiai töltésû – korszakolást használta Manethón, sõt Hérodotosz is. Manethón lelkiismeretes szerzõ volt, de írásának keletkezése idõben nagyon távol esik a korai egyiptomi koroktól, ráadásul mûve még az i. sz. 1. század elõtt teljesen elveszett. Amit ma tõle ismerünk, csak az õt kivonatoló szerzõk töredékeibõl származik. E kivonatolók pedig leginkább az anekdotikus részletek iránt érdeklõdtek, elhagyva szinte minden fontosnak mondható részletet. Széthinél Mentuhotep és Jahmesz személye a fennálló rendszer legitimizálásának eszköze. Listáján mindhárom kiemelt uralkodó olyan, aki valamilyen módon saját erejébõl vívta ki hatalma elismerését, vagyis a szakrális királyság folyamatosságának idõnkénti megszakadására hívta fel a figyelmet. Az újkori egyiptológia kezdetben nemigen tudott mihez nyúlni, csak Hérodotosz mûvéhez, és Manethón néhány töredékéhez, melyek utalásokban maradtak fenn, valamint a hieroglifák megfejtése után a templomfeliratok csatlakoztak ehhez. Így szinte természetes, hogy Széthi korszakolása átkerült az egyiptológiába is, sõt még ma is azt a dinasztia-számozást és -

254

beosztást használjuk, amit Manethón hagyott ránk. Azóta – az ismeretek bõvülésével együtt – mindössze annyi változás történt, hogy az Óbirodalomról leválasztották az ún. archaikus kort (I-II. dinasztia), mely egyre nyilvánvalóbban különült el az Óbirodalom klasszikus korától, az egyes szakaszok közé két „átmeneti idõszakot” iktattak be, valamint a Széthit nem sokkal követõ idõt késõi kornak nevezték el (XXI-XXX. dinasztia). Korai dinasztikus kor: I. és II. dinasztia A felsõ-egyiptomi predinasztikus kultúrák egyik legfontosabbika a Nagada II. A Nagada I még éppolyan szekuláris jelenség, mint a többi egykorú. Utódja, a Nagada II viszont már erõs terjeszkedést mutat. Úgy tûnik, a Nagada II – vagy a befolyása alatt álló terület – alkotta a felsõ folyamvölgyet egyesítõ elsõ államot, vagy államkezdeményt. Az i. e. 4. évezred végén a folyamvölgyben kialakult és lassan megszilárdult az államszervezet. A déli részeken több központtal korai államok jöttek létre, valószínûleg Nehem (vagy Nekhem), Neheb (vagy Nekheb) is ezek közé tartoztak. A Hérodotosz által Ménésznek nevezett Meni, a felsõ-egyiptomi király 2900 körül, északi riválisait legyõzve egyesítette a két területet és létrehozta az I. dinasztiát. E király az egyiptomi feliratokon szereplõ Narmer vagy (Hór-) Aha királlyal is azonos lehet, az egyiptológia néha Aha-Meninek is nevezi. A kereskedelem egyre távolabbi vidékeket hálózott be. A Nílus-völgyben Szudánból származó elefántcsont, ébenfa, és a Sínai-félszigetrõl érkezett réz volt található. A Folyamközben kaukázusi obszidiánt is találtak. A kereskedelem és az intenzív földmûvelés lehetõvé tette immár a nagy vagyonok felhalmozását. A csere, a terményfelesleg és az anyagi javak egyéb magánformái már a legkorábbi idõkben rablóháborúkhoz vezettek. A magántulajdonban levõ tárgyak egyre értékesebbek lettek, ezzel egyidõben egyre inkább kifizetõdõvé vált a háborúk indítása ezen javak megszerzésére. Az egyes települések közti vitás kérdések elrendezésére is a fegyveres megoldás látszott a legcélszerûbbnek, a haszon tripla: a legyõzött város javainak megszerzése, az emberek munkaerejének megszerzése,

255

valamint a mûvelhetõ földterület bekebelezése. A társadalmi osztályok elkülönülése ilyen körülmények között szükségszerû, s a Folyamközben és Nílus-völgyben körülbelül egyidõben végbe is mentek. A földmûvelés irányítása, az öntözés megszervezése és a katonai védelem mind olyan tényezõk, mely valamiféle irányító réteg kiválasztódását sürgette. Ez az a kor, melyet John Keegan hadtörténész a preheroikus és heroikus hadviselés közti fordulópontként jelöl meg, amikor a nézeteltérések nem érnek véget a senki földjén rendezett erõdemonstrációkkal, hanem az ellenséges erõk végleges letöréséig tartanak. Ugyanakkor természetesen állandó hadseregnek nyoma sincs, sõt nem is lesz egészen a XVIII. dinasztia koráig. A hadsereg nem más, mint tõrrel, bárddal felszerelt közmunkás-sereg, azaz a földmûvelõ parasztság alkalmi sokasága. Ezidõben a földmûvesek irányítását békében és háborúban egyaránt ugyanazon a személyek intézték. Az Óbirodalom ideje i.e. 2700 és 2200 közé tehetõ. Ebben az idõszakban az egyesült ország a fáraók korlátlan uralma alá került. Az egész országban isteni eredetûnek tekintették a fáraót, akinek hatalma a papságra és a hivatalnokok rétegére támaszkodott. Az uralkodók ekkor kezdtek el piramisokat építeni. A III-IV. dinasztia nagy piram fáraói: Dzsószer (fõépítésze:Imhotep), Sznofru (vagy Sznofrev), Hufu (vagy Khufev, Kheopsz), Hafre (vagy Rakhef, Kephrén). Az északi mocsárvilág (a Nílus-deltavidék) benépesítése és lakhatóvá tétele ezidõben is folyamatosan zajlott. Az uralkodók falvakat telepítettek a királyi birtokokon. Egyedül Sznofru 35 új kolóniát hozott létre itt.

Elsõ átmeneti kor Az i. e. 22. században véget ért az Óbirodalom, az egyiptomi állam elsõ fénykora, kezdetét vette az ún. elsõ átmeneti kor (VII-

256

X. dinasztia), melynek során Egyiptom két részbirodalomra és számos független fejedelemségre esett szét. A korszak megnevezése elég szerencsétlen jelzõ. Hahner Péter például ezt írja: „Átmeneti kor... van-e ennél semmitmondóbb elnevezés”. Középbirodalom Ez az idõszak i. e. 2060 és 1780 közé tehetõ. Felsõ- és AlsóEgyiptomot a XI. dinasztia uralkodója, II. Montuhotep egyesítette újra az i. e. 21. század végén, Théba városából kiindulva, az Amon-papságra támaszkodva. Az egység és a politikai bázis még nem volt szilárd, ahogy azt IV. Montuhotep uralkodásának eseményei mutatják. A XII. dinasztia uralkodói alatt jött létre a tulajdonképpeni Középbirodalom. A XIII-XIV. dinasztia korában, az i. e. 18. században ismét megszûnt a folyamvölgy egysége. A Középbirodalom alatt a fáraó tekintélye még mindig jelentõs volt, de az államszervezetben a papi és hivatalnoki réteg erõs befolyásra tett szert, és a nomoszok (tartományok) vezetõinek súlya is megnõtt. A társadalom fontos változása volt, hogy megjelennek a kézmûvesek és kereskedõk, akik a tevékenységükkel hatottak a gazdasági életre. Gazdasági fejlõdés indult meg, amelyet a központi hatalom a dél felé (Nílus mentén) irányuló területszerzésekre használt fel. Ekkor lépett be Egyiptom a bronzkorba. Második átmeneti kor A XIII. dinasztia második korszaka, valamint északon az ezzel egyidejûleg uralkodó XV-XVII. dinasztiák uralma a második átmenet kort jelentette. A válságot fokozta a hükszoszok támadása, akik az i. e. 17. században elfoglalták Egyiptom északi részeit. A zsidók egyiptomi tartózkodását egyes történészek az ország hükszoszok általi megszállásával hozzák kapcsolatba, ezen elmélet szerint a zsidók velük együtt sodródtak Egyiptomba. Az egyik hükszosz uralkodó, Jakob-her neve mindenesetre feltûnõen hasonlít a bibliai Jákobra.

257

Újbirodalom Ideje: ie. 1550 és 1000 között. Théba uralkodójának az i. e. 16. században sikerült az általuk meghonosított harci szekérfegyvernem alkalmazásával kiûznie a hükszoszokat Egyiptomból és újraegyesítette az országot. Létrejött az Újbirodalom. Társadalmi-politikai változások: a hivatalnoki arisztokráciát felváltotta a katonai arisztokrácia. A papi arisztokrácia egyre nagyobb befolyását IV. Amenhotep (Ehnaton) fáraó új isten, Aton kultuszával próbálta megtörni sikertelenül (Amarna-reform), II. Ramszesz pedig az uralkodó istenítésének népszerûsítésével. Tutanhamon uralma alatt megkezdõdött Egyiptomban a IV. Amenhotep Amarna-reformja utáni restauráció. Õ volt az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiájának egyik utolsó fáraója, aki kb. i. e. 1335 és 1325 között uralkodott, de mivel fiatalon került trónra, helyette más nagy hatalmú személyek, mint Ay és Horemheb irányították az országot. Megjelent az ekés földmûvelés, a saduf (gémeskútszerû vízemelõ szerkezet), elkezdõdött a juhtartás és a tevetartás. A lótenyésztés is terjedt, de csak a harci szekerek elé fogva hasznosították az erejét. Az iparban már ismerték a vasat, de még mindig jelentõs volt a kõeszközök használata, amelynek készítésében az egyiptomi kézmûvesek sokkal magasabb szinten álltak bármely más kultúránál. A vas a vaskor kezdeti fázisában még puha és törékeny szerszámanyag volt, az edzési eljárások megismerésével vált jó eszköz-alapanyaggá. Ekkor a hettita vasmonopólium azért jelentõs, mert a hettiták olcsón és nagy tömegben készíthettek olyan eszközöket és fegyverzetet, amely csak alig rosszabb a drága bronznál. Új építõanyagként megjelent az égetett tégla. A hódítások során (Palesztina és Mezopotámia egy része is a fáraó uralma alá került) sok hadifogoly érkezett Egyiptomba, közülük kerültek ki a házi rabszolgák.

258

A Ramszesz nevû fáraók uralma (a ramesszida kor) az egyiptomi állam utolsó fényes korszaka volt. II. Ramszesz alatt érte el a birodalom legnagyobb kiterjedését. Uralma után, az i. e. 11. századtól kezdve, megkezdõdött a hanyatlás kora. A hanyatlás kora A hanyatlás közvetlenül azzal kezdõdött el, hogy az Amonpapságból származó Herihor (i.e. 11. század), aki Théba fõpapja volt, elszakította Felsõ-Egyiptomot az országtól, és ott egy fõpapok vezette államot szervezett. Ezzel a fáraó tekintélye és befolyása visszaesett. A tengeri népek hadjáratait líbiai és etióp támadások követték, majd az ország az i.e. 7. századra az asszírok (Assurah-iddínaés Assur-bán-apli), majd i. e. 525-tõl a II. Kambüszész vezette perzsák, i. e. 332-ben pedig a III. Alexandrosz vezette makedónok uralma alá került. Ekkor Egyiptom csak e birodalmak egyik tartománya volt. Hellenisztikus kor Nagy Sándor I. e. 323-as halálakor Ptolemaiosz nevû hadvezére volt Egyiptom kormányzója, aki kezdettõl fogva önálló hatalom kiépítésére törekedett. I. e. 305/304 során vette fel a királyi címet, követve a többi diadokhosz példáját. A Ptolemaidák birodalma történetük során több más területet is magában foglalt (Küréné vidéke, szíriai-palesztinai területek, hellaszi birtokok, Ciprus), de központjuk mindvégig Egyiptom, fõvárosuk pedig a korabeli világ egyik legnagyobb városa, Alexandria maradt. A dinasztia elsõ uralkodói (II. Ptolemaiosz Philadelphosz, III. Ptolemaiosz Euergetész) alatt, azaz nagyjából az i. e. 3. század során a birodalom minden szempontból a fénykorát élte, azonban a századforduló után a trónharcok, a lázadások és a Szeleukida Birodalomtámadásai jelentõsen meggyengítették a monarchiát, ami kiszorult Európából és Ázsiából. Egyiptom mindinkább hajdani kereskedelmi partnere és szövetségese, a Római Köztársaság befolyása alá került. Az

259

egyre terjeszkedõ birodalom állandó piacot jelentett Egyiptomnak, és segítséget is nyújtott a támadók megfékezéséhez, azonban az i. e. 1. századra a kiszolgáltatottság egyértelmûvé vált: XII. Ptolemaiosz Aulétész (i. e. 80–51) már évekig küzdött azért, hogy Róma országa bekebelezése helyett elismerje uralmát, de még így is el kellett fogadnia Küréné és Ciprus provinciává szervezését. A római polgárháborús idõszakban uralkodó utolsó Ptolemaida, VII. Kleopátra elõbb Julius Caesar, majd hadvezére, Marcus Antoniusszeretõjeként tudott rövid idõre nagyobb befolyást szerezni, de végül Kr. e. 30-ban Antonius riválisa, az Augustusként uralkodó Octavianus legyõzte és öngyilkosságba kergette a két szeretõt. Római kor Egyiptom meghódítása a Római Birodalom számára mind belpolitikai, mind külpolitikai szempontból szükségszerû volt. Egyiptom biztosította, még szövetségesként, Róma gabonaellátását, ezzel a városi plebejus réteg féken tartását, azonkívül az utolsó Földközi-tengeri nagyhatalom volt, amely nem hódolt be Rómának, és megtörte a Mare Nostrum („A mi tengerünk”) koncepcióját. Meghódítása után Augustus egy lovagrendû tisztviselõre (praefectus Aegypti) bízta a fontos tartomány irányítását, és az itt állomásoztatott három legio parancsnokai (praefecti legionum) is a lovagok közül kerültek ki. A senatorok beutazását külön engedélyhez kötötték. A ptolemaida flottát a rómaival egyesítették, és alexandriai classis néven a római gabonaellátásban játszott továbbra is fontos szerepet. Egyiptomi lakos legfeljebb a kerületi sztratégoszságig vihette, de ez is csak abban az esetben történhetett meg, ha görög volt.Egyiptomiaknak a felsõbb osztályokba emelkedését gyakorlatilag kizárták azzal, hogy a római polgárság alapfeltételévé tették az alexandriai polgárság elnyerését (Caracalla császár i. sz. 215-ben az összes egyiptomit kitiltatta

260

Alexandriából). Caracalla i. sz. 212-ben rendeletet hozott (Constitutio Antoniniana), miszerint a birodalom összes szabad polgárát megilleti a római polgárjog, ennek kiegészítései szerint azonban az egyiptomiak kimaradtak. A rómaiak a vallás területén is nehéz helyzetbe hozták Egyiptomot. A templomi vagyont megnyirbálták, a papi tisztségeket gyakran a legtöbbet ígérõ pályázónak adták el, valamint elõny volt, ha a jelölt római polgárjoggal is rendelkezett. Rómától való távolsága miatt kevés császár utazott ide, azonban õk rendbe tetették Egyiptom infrastruktúráját, templomokat építtettek vagy hozattak rendbe (pl.Hadrianus császár Karnakban). Az Egyiptomi állam (társadalom) élén a király, a fáraó állt. Õt a Napisten (Ré) fiának tartották, aki korlátlan hatalommal rendelkezett. Elnevezése a Per Aa (“nagy ház”) kifejezésbõl alakult ki. A fáraó után rangban a fõpapok, hadvezérek és a tartományfõnökök következtek. Az egyiptomi társadalom életének meghatározói a papi hivatalnokok voltak. Az Óbirodalomban, közelebbrõl a III-IV. dinasztia fordulóján alakult ki a papi réteg, az egyes istenek fennhatósága alá rendelt közfeladatokat ellátók vezetõit ruházták fel papi címmel. A papság mint társadalmi réteg csak a IV-V. dinasztia fordulóján tûnt fel. Õk a kiváltságos sírkerületek vezetõi voltak. Az õ feladatuk volt a halál utáni életbe vetett hit ápolása. Fontos szerepet töltött be az állam életében az írnok. Az írnokok képzése korán, ötéves korukban kezdõdött; az oktatás szigorúságát jellemzi az a ránk maradt közmondás, miszerint „a fiú füle a hátán van, akkor figyel, ha verik”. A tanárok a templom papjai voltak, és az „Életház írnoka” címet viselték. A leendõ írnokok az iskolában elsõként a hieratikus írást sajátították el, majd a hieroglifákat, mindkettõt sok-sok gyakorlás útján, olyan szövegek másolása által, melyek ismerete egyúttal a szükséges mûveltséget is biztosította és erkölcsi útmutatásul is szolgált (közkedveltek voltak például a régi bölcsek intelmei). Számtalan

261

órát eltöltöttek valódi és kitalált levelek fogalmazásával, hogy megtanulják a helyes címeket és megszólításokat. A papok után a társadalmi rangsorban a hadsereg katonái következtek, mivel õk védték az országot és a fáraót, õk õrizték a belsõ rendet és õk hódítottak meg idegen területeket. Az Óbirodalom hadserege még éppúgy közmunkás parasztokból állt, mint a piramisépítõk sokasága. Hadjáratok alkalmával összehívták õket, ahol megkapták fegyverzetüket. Az Óbirodalom korában a katonai pálya nem volt elismert, mivel háborúk is alig voltak. A Középbirodalom harcosa még mindig gyalogos katona, nyíllal, parittyával, lándzsával és harci bárddal felszerelve. Ezidõben a hadvezérek már fontos posztokhoz juthattak, de külsõ fenyegetés hiányában a hadsereg még mindig másodlagos tényezõ volt. Az Újbirodalom hadseregében már megjelent a harci szekér. Fontos szerepet töltöttek be a núbiai fekete bõrû alakulatok, akik többnyire íjászok voltak, mellettük a tengeri népek egyik törzse, a sardana zsoldosok jelentõsek. A kézmûvesek (iparosok) a nagy építkezések kulcsemberei voltak. Értettek az építészethez, a szobrászathoz, a papirusz- és fegyverkészítéshez, az agyag-, bõr- és famegmunkáláshoz. Alkotásaik ma a világ múzeumainak féltett kincsei. A szabad parasztokadták a közrendûek zömét. A földmûvelés, csatorna- és gátépítés, piramisok, templomok és városok építése egyaránt az õ feladatuk volt. A klasszikus kor társadalmi ranglétrájának legalján a rabszolgák álltak. A piramisok építésekor a rabszolgák száma csekély volt (magában az építésben nem is vettek részt!). Az újbirodalmi hódító és védekezõ háborúk idején nagy számban ejtett hadifoglyokból rabszolgák lettek, számuk ekkor jelentõsen megemelkedett. Velük végeztették el a legnehezebb, legpiszkosabb munkákat. A mûvelt, írni és olvasni tudó, a mûvészetek valamelyik ágához értõ rabszolgákat viszont képzettségüknek megfelelõ munkára alkalmazták. A rabszolgák értékét piaci áruk szabta meg. A XX. dinasztia idején rabszolga még mindig csak uralkodó háztartásában és a papi birtokokon

262

jelent meg. A fontosabb munkákat végzõ mesterek a királyi udvar rabszolgáit vehették igénybe a mindennapi ház körüli teendõk elvégzésére. Gazdaság Az Egyiptomi Óbirodalomban Egyiptom két része megfelelõen kiegészítette egymást. Jelentõs fejlõdésen ment keresztül az ipar, legfõképpen a kõfeldolgozás, a papirusznád feldolgozása, valamint az agyag-, bõr-, és ékszeripar. A szükséges nyersanyag jelentõs részét külföldrõl szerezték be. Rezet és türkizt a Sínai-félszigetrõl, ritka köveket a Nílus távolabbi vízeséseitõl, elefántcsontot, olajat, tömjént, és különbözõ vadállatbõröket az Egyiptomról délre fekvõ területekrõl hoztak. A fa és a gyanta egyre gyakrabban volt jelen a II. dinasztia középosztálybeli temetkezésein, ebbõl a libanoni térséggel való kereskedelem felélénkülésére lehet következtetni. Az egyiptomi Óbirodalomban még csak a cserekereskedelem létezett. A késõbbi pénz, a sati itt még csak elméleti értékmérõ volt, csak tételesen bizonyította, hogy a vevõ megkapja a megfelelõ ellenértéket. Az Óbirodalom kereskedelme királyi monopólium volt, ami egyfelõl a pénzforgalom kialakulását gátolta, másfelõl a naturális gazdálkodás elterjedéséhez és rögzüléséhez vezetett. Valószínûleg fontos szerepet játszott ez a körülmény az Óbirodalom gazdasági összeomlásában, amikor az éhínségeket élelmiszer-hiány okozta egy olyan országban, ahol nagyjából 16 millió ember eltartásához elegendõ terményt állított elõ legfeljebb nyolcmillió ember. A Középbirodalomban fellendült a kereskedelem. Kréta és Egyiptom között jelentõs áruforgalom zajlott, erre utal, hogy Egyiptomban az agyagedényeken és a fazekasipar termékein égei hatású elemeket találhatunk. Krétán is több egyiptomi készítésû tárgy került elõ. Az Újbirodalomban a gazdaság több területén is változás következett be, akár az állattenyésztés, akár az ipar tekintetében. A naturális gazdálkodás megerõsödése

263

ellenére megélénkült a belsõ kereskedelem és megjelentek a kereskedõk. Pénzként az ezüst szolgált. Az árukat ugyanúgy árura cserélték, de elõtte értéküket átszámították “pénzre”. Például a XVIII. dinasztia idején 2,5 deben (1 deben 91 gramm ezüsttel volt egyenlõ) megfelelt két borjú és két tehén értékénél. Egyiptom gazdasági életében szinte mindvégig a naturális gazdaság volt a jellemzõ. A piac számára való árutermelés szûk keretek között mozgott. Az Újbirodalom korában a belsõ kereskedelem nem mutatott fellendülést. A kisebb-nagyobb gazdaságok önellátóak voltak, a termékbeszerzésnél pedig nem támaszkodtak a kereskedõkre, inkább árucserével jutottak a hiányzó javakhoz. Nagyobb mennyiségû vagy értékesebb árucserénél már szerepet kapott a pénz is. Ennek alapegysége a deben, amit 10 kedetre és 12 satira osztották. A mai értelemben vett pénzérmék csak a Kr. e. 4. században jelentek meg és kerültek forgalomba. Az értékviszonyok változását a gyakorlatban nem vették figyelembe a kereskedõk. Amikor két értékes áru gazdát cserélt, mindkét árunál a pénzértékét vették figyelembe, ám a piaci cseréknél pénz nem mozgott. Az árak Egyiptomban hosszú ideig változatlanok maradtak, aminek okaként azt említhetjük, hogy nem a piacra termeltek. A Kr. e. 13-11. században gazdasági krízis volt az Egyiptomi birodalomban, amely az élelmiszerárak emelkedéséhez vezetett. III. Ramszesz uralkodása alatt egy zsák búza értéke 1,3 debenbe, VII. Ramszesz alatt már 4 debenbe, az árpa 8 debenbe került. Az aratás elõtti idõszakokban elõfordult, hogy 3-4-szeresére növekedett ez az ár. Az árak az általános áruhiányt vagy –bõséget és a gazdasági állapotot tükrözik. Az ókori egyiptomi nyelv az afroázsiai nyelvcsaládba (korábbi nevén sémi-hámi nyelvcsalád) tartozik, annak hat ága közül az egyik. A nyelvcsalád másik öt ága közül a sémi és a berber hasonlít rá, illetve a kusita ágba tartozó bedzsa nyelv. Az ókori Egyiptom háromezer éves történelmének folyamán mind a beszélt, mind az írott nyelv folyamatosan változott nyelvtanilag is és a szavak jelentésében is. Az ókori egyiptomi

264

nyelvet és az egyházi nyelvként ma is használt kopt nyelvet együttesen egyiptomi nyelvnek nevezik. Története Az egyiptomi nyelv fejlõdése összesen öt nagyobb szakaszra osztható. Ezek (Gardiner alapján): Óegyiptomi vagy óbirodalmi nyelv Az Óbirodalom és az elsõ átmeneti kor nyelve (I.–VIII. dinasztia; i. e. kb. 3180–2240). A legkorábbi ismert nyelvváltozat; ennek idejébõl származnak az elsõ összefüggõ nyelvemlékek, melyek döntõ többsége vallásos szöveg vagy sírfelirat. A leghosszabb óegyiptomi nyelvû szövegek az ún. Piramisszövegek, a nemesek sírjaiban gyakoriak az önéletrajzi írások is. Nem sokban különbözik a következõ nyelvváltozattól, a klasszikus egyiptomitól. Középegyiptomi vagy klasszikus nyelv A IX.–XI. dinasztiák (i. e. kb. 2240–1990) vernakuláris nyelvváltozata, késõbb új elemekkel kiegészülve. A hivatalos feliratok és az irodalom nyelve a Középbirodalom idejétõl egészen a XVIII. dinasztia végéig (i. e. kb. 1300), Ehnaton uralkodásáig, amikor a beszélt újegyiptomi nyelv lett az irodalom hivatalos nyelve (a vallásos szövegeket kivéve, melyeknél még ragaszkodtak a hagyományokhoz). A núbiai és szaiszi korban (i. e. 715–535) egy idõre reneszánszát élte, hieroglif és hieratikus szövegeken gyakran használták a korabeli nyelvváltozat helyett. Ez az egyiptomi irodalom klasszikus nyelve, több mûfajban is jelentõs alkotások születtek: 1) halottkultusszal kapcsolatos szövegek, köztük a legjelentõsebb a Koporsószövegek, 2) intelmek (Ptahhotep intelmei, Merikaré intelmei), 3) prózai történetek (Szinuhe, A hajótörött története, A paraszt panaszai), 4) himnuszok. A középegyiptomi az egyiptológusok által leginkább vizsgált nyelvváltozat, mert rengeteg különféle dokumentum maradt fenn

265

ebbõl a korból, itt a legkisebb az eltérés a hivatalos és irodalmi szövegek nyelvváltozata között, helyesírása pedig következetesebb a többi nyelvváltozaténál. Az elsõ középegyiptomi nyelvtankönyvet Adolf Erman adta ki 1894-ben, ezt Alan H. Gardiner mûve követte 1927-ben. A 20. század közepére az egyiptológusok úgy gondolták, a középegyiptomi nyelvet teljesen sikerült megismerni, és az óbirodalmi felé fordultak, Hans Jakob Polotsky elmélete azonban 1944 után újraélesztette a vitát bizonyos kérdésekben. Újegyiptomi vagy késõegyiptomi nyelv A XVIII.–XXIV. dinasztiák (i. e. kb. 1573–715) vernakuláris nyelvváltozata. Az Amarna-korban készült feliratokon látni elõször, fõleg levelekben, üzleti dokumentumokban és irodalmi szövegekben szerepel, de a XIX. dinasztiától már templomi feliratokon is. Kevés szöveg van, ahol nem keveredik a klasszikussal. Jellemzõ a kölcsönszavak megjelenése. Vallási és szekuláris irodalmi mûvek nagy számban maradtak fenn ezen a nyelvváltozaton, köztük Wenamon története, a Chester–Beatty I papirusz szerelmes versei, valamint Ani intelmei. A ramesszida kor adminisztrációjának a nyelve is volt. A klasszikus és újegyiptomi közt lévõ különbség nagyobb, mint ami az a középegyiptomit választja el az óegyiptomitól. A nyelv szintetikusból analitikussá vált. A két nyelv különbözõségét a latin és olasz vagy az ómagyar és a mai magyar közti különbözõséghez lehet hasonlítani. Az írott újbirodalmi nyelv pontosabban írja le a kor beszélt nyelvét, mint a középbirodalmi. Az 3, w, É- gyenge mássalhangzókat, valamint a nõnemû .t végzõdést egyre gyakrabban elhagyták, valószínûleg mert szóban is lekoptak. A p3 (hímn.), t3 (nõn.) és n3 (tbsz.) mutató névmásokat határozott névelõként kezdték használni. A régism.n=f igeformát felváltotta a sm=f, ami prospektív és perfektív is volt. Múltidõt az Ér segédigével is képeztek, pl. Ér=f s3%3=f (õ megvádolta õt). A

266

fõnevek jelzõjeként használt mellékneveket gyakran fõnevek váltották fel. Démotikus nyelv A XXV. dinasztia idejétõl a késõ római korig (i. e. kb. 715 – i. sz. 470) démotikus írással írt szövegek (közigazgatási és irodalmi) nyelve.[4] Nyelvtanilag közel áll a késõ egyiptomihoz. Fontos irodalmi emlékei a Szetna-regény és Ankhsesonki intelmei.

Kopt nyelv A kopt nyelv az egyiptomi nyelv utolsó változata. Az i. sz. 3. századtól használták, de Egyiptom arab hódítása (640) után az arab nyelv háttérbe szorította, beszélt nyelvként a 16. században kihalt, bohairi dialektusát azonban a kopt ortodox egyház és a kopt katolikus egyház liturgikus nyelvként használja, ahogy a katolikus egyház a latint. Módosított görög ábécét használ. Mivel ez az egyetlen egyiptomi nyelvváltozat, melynek írásos dokumentumaiban a magánhangzókat is jelölik, tanulmányozása közelebb visz az ókori egyiptomi nyelv kiejtésének megfejtéséhez. Az egyiptológusok a szaidi dialektust tanulják, mivel ennek van a legkevesebb olyan jellegzetessége, ami elválasztja a többi dialektustól; a szaidi és bohairi mellett még az ahmími dialektusa jelentõs. ELÁM Elám ókori iráni államalakulat volt, amely a történelem kezdete elõtti idõszakban közös fejlõdési utat járt be Mezopotámia népeivel, majd ezek közül utoljára önálló kultúrát hozott létre. Elám évezredeken keresztül fenyegetést jelentett a Folyamközre, mellyel azonban mindvégig szoros gazdasági és kulturális kapcsolatokat is ápolt. A sumérok Nímnek, az akkádok Elámtunak nevezték.

267

Elhelyezkedése Elám a mai Irán délnyugati részén, a Zagrosz és a Perzsaöböl közötti vidéken, nagyrészt a mai Huzesztán tartományban helyezkedett el. Legjelentõsebb folyója aKárun volt, melynek alluviális síkságán alakult ki a késõbb központi jelentõségû Szúza. Fontos természeti erõforrás volt Nyugat-Elám számára a zsírkõ, amelynek kereskedelme hozzájárult ahhoz, hogy a térség Mezopotámia méltó vetélytársa legyen. Története A legkorábbi idõk Elám legfontosabb városa az i. e. 4000 körül alapított Szúsza volt, amely vallási központként tett szert nagy jelentõségre. Együtt haladását a nyugatabbi régióval jelzi, hogy az írás legelsõ elõzményeinek tekintett számlálókövek Uruk és más folyóközi városok mellett itt is felbukkantak. Ezen a területen ekkor fontos változás ment végbe. Az egyszintû – falusias jellegû – településrendszert, ami az Ubaid-kort és a korai Uruk-periódust is jellemezte, felváltotta egy háromszintû, egyszerû településekbõl (falvakból) valamint alsó- és középszintû centrumokból álló településhálózat. Ez valamiféle társadalmi szervezettségre, adminisztrációra, azaz az állam kialakulására utaló jel, ami valószínûleg innen terjedt át a következõ korszakban Mezopotámiába, – a valószínûleg innen a késõbbi Sumerbe bevándorló proto-sumerek által. Az i.e. IV. és III. évezredben a protoelámi kultúra fejlõdött ki az övezetben, melyben késõbb létrejött az önálló elámi írás. Ezt a mai napig nem sikerült megfejteni. Elám történelme szorosan összefügg a Folyamközével, de kultúrájuk nem afféle szatellitcivilizáció mint amelyek a nagyobb központok körül mindig is alakulnak, hanem bizonyos jellemzõiben endemikus jellegû, – míg tárgyi kultúrája a legkorábbi idõktõl fogva kicsiny fáziskéséssel követte a Folyamközt. Az erdõs, hegyvidéki terület korai önálló kultúrája késõbb felolvadt az erõs sumér-akkád

268

befolyásban, de ami ma megismerhetõ belõle az jelentõs alkotóerõrõl tanúskodik. Saját írásuk is volt, melyet késõbb az ékírás váltott fel. Elám délkeleti részén egy sötétbõrû nép lakott, de az õ nyelvük is igen kevéssé ismert. I. e. 4800 körül jelentõs sumér kultúraátvétel kezdõdött, de a késõi Uruk korban és a Dzsemdet Naszr korban (i. e. 3400–3000 körül) a kapcsolatok megszakadtak. Az önálló elámi írás kialakulása épp ezidõre tehetõ. A kora dinasztikus kor Mezopotámiája már intenzív kereskedelmi kapcsolatokat ápolt e térséggel, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az ún. Sumer királylistán két elámi város, a Dijála folyó mentén fekvõ Avan és Hamazi is szerepel. Az emlékek szerint a kisi Mebarageszi, vagy a lagasi Éannatum is kiterjesztette hatalmát a keleti térségre. Az elámiak ekkoriban vették át az ékírást. A legenda szerint Enmerkar uruki király és a legendás Aratta város uralkodója közti kereskedelmi megállapodás keretében történt meg ez az átvétel, hogy a gazdasági kapcsolatok zavartalanul mûködhessenek. Elámban állattenyésztésre és földmûvelésre alkalmas területek is voltak, mégis fõképpen az Elámon keresztül vezetõ fontos kereskedelmi utak bevételeibõl éltek. A kereskedelem fontos kiegészítõje volt a rengeteg, mindenfelé indított rabló hadjáratok bevételeinek, melyek legfontosabb célpontja azonban Mezopotámia volt. A legkorábbi ismert összetûzést az i.e. 25. századra datáljuk, a szenvedõ alany Lagas városa volt. Sarrukinu uralkodását követõen pedig Elám többé már nem a távoli hegyi nép volt, hanem közvetlen szomszéd ország, ráadásul erõs és mindig harcra kész szomszéd. Az i. e. 8. századig Babilonnak és a többnyire önálló Tengerföldnek folyamatosan figyelemmel is kellett kísérni Elámot, mert Elám puszta léte többször is elegendõnek bizonyult ahhoz hogy a babiloni dinasztiák ne próbálkozzanak más irányokban sem katonai kalandokkal. Az elsõ felemelkedés

269

Elám csak az Akkád Birodalom idején lépett a valóságosan is dokumentált történelem színpadára. I. e. 2200 körül PuzurInsusinak, Awan királya egyesítette elõször Elámot, azonban a III. uri dinasztiához tartozó Sulgi alig kétszáz év múlva ismét kis államok halmazává tette a legyõzött területet. A hegyvidéki régió azonban megõrizte függetlenségét, és – mint késõbb sokszor – a térség súlypontja az elfoglalt Szúszából a keleti Ansanba tevõdött át. Ibbí-Szín király bukását a Simaskit, Ansant és Szúszát egyesítõ elámi uralkodó, Kindattu i. e. 2004-es támadása okozta. Urból csak i. e. 1995-ben sikerült kiverni az Ibbí-Színt elhurcoló elámiakat, akik felett ezután még kb. száz évig a Simaski-dinasztia uralkodott, majd azt az Eparti-dinasztia váltotta fel. Elám királyai magukat ettõl az idõszaktól fogva a szukkalmah címmel illették, ami a III. uri dinasztia idején azoknak a Lagasban székelõ tisztviselõknek volt a címe, akik a keleti területek irányításáért feleltek. Ezek a királyok az i. e. 18. században, Hammurapi idején sikertelenül próbáltak meg beavatkozni a térség ügyeibe Esnunna város megtámadásával, mert az Óbabiloni Bir legyõzte Elámot. Tartós hódításra azonban nem került sor, és ezután négyszáz éven keresztül az Iráni-medence alig hallatott magáról. A királyok nevei ismertek, azonban a feliratos anyag meglehetõsen szegényes. II. Kurigalzu (i. e. 1332 – i. e. 1308) kassú király nevét számos elámi területen elõkerült lelet megõrizte számunkra, és babiloni feliratain is dicsekedett a keleti gyõzelmeivel. Ezek azonban nem bizonyultak tartós hódításnak, de ezekbõl eredõen egy új dinasztia került Elám trónjára. Igehalki király és utódai felvették a harcot a kassú Babilonnal, és hatalmuk növekedését számos építkezés is jelezte. Mi több, Untas-Napirisa király (i. e. 1260 – i. e. 1235) a régi épületek kijavítása mellett egy új fõvárost emeltetett, Ál-Untas-Napirisát.

270

Az i. e. 12. század elsõ felében uralkodott Sutruk-Nahhunte, aki a felirata szerint átkelt az Ulájon, és egy nagyarányú hadjáratban térdre kényszerített 700 várost, köztük Esnunnát, Szippart, Dúr-Kurigalzut, Dúr-Sarrukínt és Opiszt. Ékes bizonyítékul szolgál hogy Szúsza városában számos mezopotámiai eredetû emlékmû is elõkerült ebbõl az idõszakból, így Narám-Szín egyik gyõzelmi sztéléje, Hammurapi híres törvényoszlopa, II. Melisipak király dombormûve és még számos szobor Akkád területérõl. Sutruk-Nahhunte ezenfelül kelet felé is terjeszkedett, és megszilárdította az elámi ellenõrzést a Perzsa-öböl felett is. Sutruk-Nahhunte fia, Kutir-Insusinak is kitett magáért: i. e. 1154-ben végleg megbuktatta a kassú Babilóniát. Babilonból Marduk, Urukból pedig Inanna isten szobrát hurcolta magával zsákmányként. Fivére, Silhak-Insusinak a Zagrosz lába mentén vezetett észak felé hadjáratokat, és õ már a Középasszír Birodalom területeire jutott, amikor elérte Arrapha ésNuzi városát. Silhak-Insusinakhoz hasonlóan utódja és unokaöccse, Huteludus-Insusinak is nagy építkezõ volt, de Elám az õ idejében bukott el újra. A II. iszini dinasztia sarja, I. Nabú-kudurri-uszur babilóniai király (i. e. 1125 – i. e. 1104) – néhány sikertelen próbálkozást követõen egy, a legforróbb idõszakban végrehajtott váratlan támadással legyõzte és kirabolta Szúszát. Elám történetében ezek után ismét sötét kor kezdõdött, amely mintegy 100 évig tartott. A függetlenség vége Elám az i. e. 8. századra erõsödött meg ismét annyira, hogy jelentõs katonai hatással lehetett Mezopotámiára. Idõközben II. Sarrukín (i. e. 721 – i. e. 705) az uralkodásának második évében Dér városánál csapott össze a Babilóniában trónbitorlóként uralkodó II. Marduk-apla-iddínát támogató Humban-nikas hadaival, és az ütközet nagy valószínûséggel döntetlennel végzõdött. (Asszír források szerint Sarrukín, babiloniak szerint

271

Sarukín ellenfele gyõzött). Sarrukín ezután kisebb jelentõségû gyõzelmeket aratott Elám felett is. Utóda, Szín-ahhé-eríba (i. e. 705 – i. e. 681) a visszatérõ II. Marduk-apla-iddina elleni harc során i. e. 703-ban Kúta mellett gyõzelmet aratott a kháld– babiloni–arab–elámi hadak felett. Ezt követõen Szín-ahhé-eríba indított támadást i. e. 694-ben dél felé, azonban gyõzelmi híradásai ellenére az ellentámadásba átmenõ Elám meghódította Szippart, és az asszír király itt regnáló trónörökösét Assur-nádin-sumit is elhurcolták. Az elkövetkezõ években zavaros helyzet alakult ki Babilóniában és Elámban, királyok jöttek és mentek. Asszíria is csak i. e. 690-ben kapott ismét erõre, de a következõ évben porig rombolta Babilont. Az elámiak is többször megtámadták DélMezopotámiát az elkövetkezõ évtizedekben . Késõbb a helyi trónviszályba beavatkozó Assur-bán-apli (i. e. 668 – i. e. 631/629) idején Elámot két nagyobb asszír támadás érte: i. e. 667-ben és i. e. 653-ban. A második, Ulaj menti csatában elesett Tempt-Humban-Insusinak (akkádul Teumman) király, fejét Ninivében tették közszemlére. A következõ évben Assur-bán-apli fivére, a Babilóniát igazgató Samas-sum-ukín fellázadt bátyja ellen, és ebben az elámiak is támogatták. Nem csoda, hogy a felkelés leverése után az Újasszír Birodalom hadigépezete megindult délkelet felé, és i. e. 648 – i. e. 647 során legyõzte Elámot. Az új király, III. Humban-haltas (akkád neveUmmanaldas) is elesett. Az asszírok ekkor kifosztották, lerombolták és sóval bevetették Szúszát, – a királyszobrokat lenyakazták, a sírokat meggyalázták, és rengeteg mûkincset hurcoltak magukkal. Elám i. e. 539-ben lett végleg az Óperzsa Birodalom része, addig több jelentéktelen fejedelemség osztozott a területén, melyeknek azonban már nem volt komolyabb beleszólásuk a történelem alakulásába. Kultúra Elám népének nyelve mai ismereteink szerint rokontalan nyelv, amelynek elsõ emlékei i. e. 2900 körülrõl maradtak ránk.

272

Késõbb a Perzsa Birodalom hivatalos nyelveként szolgált, a behisztuni felirat egyik nyelve is elámi. Az elámi nyelvet az akkádtól nem sokban eltérõ alakú, bár kisebb jelkészlettel rendelkezõ ékírással foglalták írásba, ám hieroglif írásuk máig megfejtetlen. Az elámi vallás is meglehetõsen sajátságos volt. A i. e. 3. évezredben Pinikir istennõt imádták, késõbb Humban / Napirisa (ez utóbbi jelentése „nagy isten”) és felesége a Lijánban tisztelt Kiririsa („nagy istennõ”) került a panteon központjába. Az i. e. 2. évezred végére Szúsza istene, Insusinak (nevének jelentése „Szúsza istene”) lett a fõisten. Szintén fontossá vált Nahhunte, a Nap és igazság istene. Kisebb jelentõségû babilóniai istenek tisztelete – feltehetõen helyi kultuszokkal azonosulva – szintén megfigyelhetõ, például Adad és felesége, Salát, illetve Szín és felesége Nuszku. FILISZTEUSOK A filiszteusok mediterrán eredetû, kora vaskori nép. Szerepelnek az ókori Keletet végigdúló tengeri népek között, azok második inváziójában („második tengeri koalíció”). Az egyiptomi dokumentumok pršt.w vagy pl[t.w néven nevezik õket, a törzsnév valószínûleg paleszet volt (lásd Palesztina). Eredeti nyelvük ismeretlen, de valószínûleg nem sémi, hanem indoeurópai volt; késõbb átvették a kánaáni dialektust és írást. Nevükbõl származik a kulturálatlan, földhözragadt embert, nyárspolgárt jelölõ filiszter szó, valamint abból – a Pilistina, Philistina szavakon át – eredeztethetõ aPalesztina név is. Traianus császár az 70-es hadjárata, a jeruzsálemi szentély lerombolása és a zsidók elûzése után önálló provinciává szervezte a területet. A tengeri népek második hullámával az i. e. 12. században érkeztek talán az Égei-tenger felõl, (a Biblia szerint Krétáról) a térségbe. A filiszteus név egyetlen eddig ismert nyelvhez sem kapcsolható. Sokszor próbálták azonosítani a pelazgok és

273

peleták (Ószövetség, 2Sám 8,18) nevével, de egyik sem helytálló. Elõször III. Ramszesz fáraó uralkodásának elején (Kr. e. 1180 körül) bukkantak föl. A fáraó a szárazföldön birodalma szír tartományának északi határánál, a tengeren pedig a Nílus torkolatánál legyõzte õket. A velük szövetséges népcsoportokkal egyetemben városokat kaptak Palesztina partvidékén. Ezek a városok Gáza, Askelón, Asdód, Ekron és Gath. Az egyiptomiak szívesen elnézték északi és keleti irányú terjeszkedésüket. A bírák korának végére sikerült visszaszorítaniuk az izraelitákat, és Sault is legyõzték, aki ellenük fordult (1Sám 4,1-12; 10,5; 13; 14,1-31.46; 17; 28; 31). Hatalmukat megtörve csak Dávid tudta eredeti helyükre visszaszorítani õket (2Sám 5,17- 25; 8,1; 21,1522). Letelepedve Délnyugat-Palesztina földközi-tengeri partsávját és Kánaán déli részét lakták. Fõbb városaik: Gadzsat (Gáza), Askaluna (Askelón), Asdod, Ekrón és Kiltu (Gát), Ezeket az Egyiptomból Szíriába vezetõ út mellett építették, és ezek szövetkeztek egymással. Erõs szövetségük és vaslelõhelyeik évszázadokra Izrael ellenfeleivé tették õket. A biblikus történetírás szerint különösen a bírák korában állandóan harcoltak Izrael törzseivel, fõleg Sámson, Saul ésDávid hadakozott sokat ellenük. Elpusztították Silót, elfoglalták Megiddót és Bét-Seánt, megszerezték a frigyládát. Dávid visszaszorította õket a tengerparti sávra, de ott Ámosz próféta korában még függetlenek voltak: a zsidók véglegesen soha nem tudták legyõzni õket. I. e. 734-ben III. Tukulti-apil-ésarra csapatai megszállták városaikat, miközben egészen Egyiptom határáig nyomultak elõre. A filiszteusok ezután Asszíria vazallusai lettek, és évi adót fizettek Asszíriának, majd Babilóniának. Az i. e. 6. században eltûntek, asszimilálódtak, részben beolvadtak arámi és arab népességbe.

274

Kultúrájuk A filiszteusok eredeti mûveltségérõl keveset tudunk. Az egyiptomi ábrázolásban (III. Ramszesz harcai) bõrmellényt, rövid kötényt, hosszú, egyenes kardot vagy tõrt, egy vagy két lándzsát és kerek pajzsot viseltek. Vitorlásaikat madárfejekkel díszítették. Harci szekereikben, a fönnmaradt néhány példányból kikövetkeztethetõen hettita és szír mintára három harcos állt. A málhát ökör vontatta kétkerekû kordén szállították. A filiszteusok letelepedésük után gyorsan átvették az õshonos kánaániak mûveltségét. Kérdéses, hogy a part menti városokban elõállított ún. filiszteus kerámiához, amely a mükénei kerámia egy oldalhajtása, volt-e közük a filiszteusoknak, akiknek felbukkanásával idõbelileg épp egybeesett e kerámia megjelenése. Az elõkelõ halottaknak ember alakú agyagszarkofágban való eltemetése nem filiszteus, hanem Egyiptomból átvett kánaáni szokás volt. Az I. e. 10. században a filiszteusok kezében volt a vas monopóliuma Palesztinában. Az Ószövetségben hangsúlyozzák, hogy körülmetéletlenek voltak. Eredeti nyelvükrõl igen keveset tudunk, így meg sem lehet közelebbrõl határozni. A filiszteusok nem szemita nevei látszólag kis-ázsiai eredetre mutatnak, de a beolvadás folyamán hamarosan elvesztették jellegüket. Feltehetõen hamar átvették a kánaániak nyelvét.. A forrásokban a filiszteusok istenei mind szemiták: Baal-Zebub ((Belzebub), Dágon, Astarté. A Biblia legfõbb istenüket Dágonnak nevezi, akit valószínûleg halfejû, embertestû szobor formájában ábrázoltak. Dágon központi kultuszhelye Gázában volt, bár Asdodban is építettek neki szentélyt. Az ekroniak fõistenükként Baál-Zebúbot (Belzebub) tisztelték. Az ún. tengeri népek második hullámához tartoztak. Kiindulópontjaik közül az Ószövetség Kaftort említi, amely Kréta (v. Kappadókia?) lehetett. Közbülsõ állomásként Kis-Ázsia délkeleti részével számolhatunk; eredetüket ma nem lehet biztonsággal megállapítani. Elképzelhetõ, hogy a Duna középsõ

275

térségébõl kiinduló Égei-tengeri megmozdulás hatására nyomultak elõre. A filiszteusok eredetének problémáját újra felszínre hozta az a felirat, amelyre 1996-ban az ókori Ekron (Tel Miûne, Izrael) ásatásain bukkantak rá a régészek. A város egyike volt az öt legjelentõsebb filiszteus településnek (Gáza, Asdód, Askelón és Gát mellett). A kb. 1700–600 között lakott település utolsó rétegében egy nagy kiterjedésû, magas kulturális színvonalon álló várost találtak – a legnagyobb olívaolaj-termelõ központot, ami eddig az ókorból elõkerült. FÖNÍCIA Fönícia (föníciai nyelven: ) egy ókori civilizáció Kánaán északi részén, mely a mai Libanon nagy részét valamint Izrael, Szíria és Palesztina egyes területeit foglalta magába. Fõníciai kultúráról a tengeri népek pusztítását követõen (Kr.e. 1200 körül) beszélhetünk, és kb. Kr.e. 300-ig tartott. Az ezt megelõzõ idõszak a kánaánita kultúra. A fõníciai nép fõleg tengeri kereskedelemmel foglalkozott, az ókor leghíresebb hajósai voltak. A név eredete A Fönícia név a görög Phoiniké (ógörögül: ¦¿¹½¯º·) névbõl ered a latin Phoenice alakon keresztül. A latin nevet eredetileg ugyanúgy ejtették, mint a görögöt, de a magyar nyelvben az erasmista kiejtés alapján honosodott meg. A görög név Kadmosz testvére, Phoiniksznevébõl származik, a föníciai népet a görögök phoinik néven nevezték. Fönícia említése már a lineáris B írásban is feltûnik „po-ni-kijo” formában. Ugyanebbõl származik a karthágóiak poeni (punok) neve, és közel áll a legendás Punt névalakhoz is. Az egyiptomiak fn+.w néven ismerték a népet, a földrajzi egységet viszont sokféleképpen nevezték. Földrajz

276

A föníciai kultúra területe mintegy 350 km hosszan terült el Akkón városától (délen) az Orontész folyó torkolatáig (északon), és mintegy 40 km szélességben az Antilibanon hegységtõl a Földközi-tenger partjáig. Ez a régió földrajzilag igen tagolt, nagyrészt hegyvidék. A tengerparti keskeny földsávot leszámítva kevéssé volt alkalmas a mezõgazdasági termelésre. Ezért esõztetõ mûvelésû kertkultúrás apró falvak alakultak ki, amelyek elõször halásztelepekké alakultak, majd a tengeri kereskedelem jelentette a felemelkedés útját. Létezett egy keskeny szárazföldi átjáró a tenger és a szíriai sivatag között, mely Föníciát összekötötte délen Egyiptommal Palesztinán és a Sínai-félszigeten keresztül. Valamint összeköttetésben állt északon Kis-Ázsiával valamint keleten Mezopotámiával az Eufráteszen keresztül. Ez a terület gazdag kereskedelmi csomópont volt, melyet hatalmas birodalmak vettek körül. Városai Föníciának a történészek az i. e. 1. évezred vége után kialakuló levantei városkirályságok rendszerét nevezik. Sziklás hegyek által elválasztott városállamokból állt, melyek között a közlekedés tengeri úton történt. Fönícia jelentõs városállamai a következõk voltak: Arvád, Akko, Akkra, Türosz, Szidón, Büblosz, Berütosz és Aradosz. A föníciai jellegzetességek kialakulását két körülmény tette lehetõvé: egyfelõl a nagybirodalmak (Hatti és Egyiptom hanyatlása, másfelõl a tengerhajózás hatalmas fejlõdése, amely lehetõvé tette a nyílt tengeri utazást, így a kereskedelem súlypontja a kikötõkre tevõdött. Nem tudni, vajon a föníciaiak önálló etnikumként tekintettek-e önmagukra. Városállamaik politikailag önállóak voltak. GIHON =Az Araksz (vagy Arasz, Arax, Araxi, Araxész, Araz, Yeraskh; törökül Aras, örményül 1•a„}, perzsául ‘13, azeriül Araz,

277

kurdul Aras vagy Araz; oroszul @0:A) folyó, amely a következõ országokat keresztezi, vagy érinti: Törökország, Örményország, Irán és Azerbajdzsán (bib. Kus, Kas)=. Hossza 955 kilométer, vízgyûjtõje 102 000 km², és ezzel a Kaukázus egyik legnagyobb folyója. Leírása A törökországi Erzurum közelében ered. Digortól délkeletre veszi fel az Arpaçay folyó vizét a régi örmény fõváros, Ani szomszédságában, ezután a török-örmény határon folyik, majd elhalad a Törökországot az azerbajdzsáni Nahicsevánexklávéval összekötõ korridor közelében. Ezután az iráni-nahicseváni, majd az iráni-örmény határon folyik, késõbb az iráni-azerbajdzsáni határon, majd behatol Azerbajdzsánba, ahol Szabirabad falunál a Kurával (Azerbajdzsánban Kür) találkozik. A folyó neve innentõl Kür, mert a Kura vízgyûjtõje ugyan kisebb, de a két folyó találkozásánal vízszintje kétszer magasabb az Arakszénál. Jobb oldali (déli) fõ mellékfolyói: Zangmar, Szariszo, Ghotour, Hadzsilar, Kalibarr, Ilghena, Darreh és Balha. Bal oldali (északi) mellékfolyói: Ghareszo, Arpaçay, Metszamor, Hrazdan, Azat, Vedi, Arpa, Vorotan, Voghdji, Megri, Khacsin, Okhcsi, Kuri és Kandlan. GÖRÖGORSZÁG A poliszok kora, azaz a független görög városállamok korszaka az i. e. 8. századtól i. e. 323-ig, Nagy Sándor haláláig tartott. A görög poliszok kultúrájából fejlõdött ki az európai civilizáció. Az i. e. 8. században a görögök kezdtek kiemelkedni a „sötét korból”. Az írásbeliség addigra elveszett, a mükénéi írást elfelejtették, de a görögök a föníciai ábécétadoptálták, mint görög ábécét, és i. e. 800 körül kezdenek megjelenni az írott emlékek. Görögország sok kis önkormányzattal rendelkezõ közösségre volt tagolva, amit a görög földrajz diktált, amiben

278

minden sziget, völgy és síkság el van vágva a szomszédaitól a tenger vagy hegyvonulatok által. Ahogy Görögország gazdaságilag fejlõdött, a népessége meghaladta korlátozott területû mûvelhetõ földjeinek kapacitását. Mogens Herman Hansen szerint az antik Görögország népessége i. e. 800 és i. e. 350 között 700 ezerrõl 8-10 millióra növekedett. Kr. e. 750 körül a görögök mintegy 250 éves terjeszkedésbe kezdtek, minden irányban gyarmatokat alapítva. Kelet felé elõször Anatólia égei partvidékét kolonizálták, majd Ciprust, Trákia partjait, a Márvány-tengert és a Fekete-tenger déli partját. Végül a gyarmatosítás északkeleten elérte a mai Ukrajnát. Nyugat felé Albánia,Szicília Dél-Itália partjait telepítették be, majd Franciaország déli partjait, Korzikát, sõt Spanyolország északnyugati partjait is. A görögök gyarmatokat alapítottak Egyiptomban és Líbiában is. A modern Siracusa, Nápoly, Marseille és Isztambul görög gyarmatként kezdte, mint Szürakuszai, Neapolisz, Masszilia és Büzantion. A görög városok eredetileg monarchiák voltak, bár sokuk nagyon kicsi és vezetõjük „király” (baszileusz) címe félrevezetõen hatalmas. Az ország mindig szûkölködött mûvelhetõ területekben, a hatalom a kevés földbirtokos kezében volt, akik egy harcos arisztokráciát alkotva gyakran kicsinyes háborúkat vívtak a földért, és gyorsan elsöpörték a monarchiát. Nagyjából ebben az idõben a kereskedõ osztály felemelkedése – amit a pénzverés kezdetei jeleznek az i. e. 680 körül – az osztályok közötti ellentétekhez vezetett a nagyobb városokban. i. e. 650 után az arisztokratáknak populista vezetõkkel, a türannoszokkal (türannoi) kellett megvívniuk a hatalomért. A szó nem feltétlenül jelent elnyomó diktátort, ahogy azt a modern jelentése („tirannus”) sugallja. Az i. e. 6. századra számos város felemelkedett és domináns szerepet játszott a görög ügyekben: Athén, Spárta, Korinthosz és Thébai. Mindegyik hatalma alá hajtotta a környezõ vidéki terülteket, az így kialakult miniállam volt a polisz. A polisz központja nem feltétlenül volt egyetlen városias település, mint

279

Athén, Korinthosz és Théba esetén. Spárta tulajdonképpen négy szomszédos és egy kicsit távolabbi falut jelentett. Athén és Korinthosz tengeri és kereskedelmi nagyhatalmakká váltak, a klasszikus görög korszak három legnagyobb városa közé tartoztak a Mediterráneumbanm Szürakuszai volt a harmadik. Athén és Spárta rivalizáltak egymással, ami generációkra meghatározta a görög politikát. Spártában a földbirtokos arisztokrácia megtartotta hatalmát, és Lükurgosz alkotmánya (i. e. 650 körül) bebetonozta azt és Spártának militarista rendszert adott kettõs királyság formájában. Spárta dominálta a Peloponnészosz többi poliszát Argosz és Akhaia kivételével. Athénban viszont i. e. 683-ban eltörölték a királyságot és Szolón reformjai mérsékelt arisztokratikus kormányzatot hoztak létre. Az arisztokratákat Peiszisztratosz és fiainak türannisza követte, akik a várost gazdag kereskedelmi hatalommá tették. Amikor a Peiszisztraditákat megdöntötték i. e. 510-ben, Kleiszthenész létrehozta a világ elsõ demokráciáját i. e. 507-ben induló reformjaival, ahol a hatalom a szabad férfi athéni polgárok népgyûlése kezében volt. Meg kell jegyezni, hogy ez a lakosságnak kb. 10%-át jelentette, mert nem volt polgárjoga a rabszolgáknak, felszabadítottaknak és nem athéniaknak. Athén alatt az egész polisz területét kell érteni, tehát egész Attikát, akik polgárjoggal rendelkeztek. Iónia – a modern Törökország égei partvidéke – városai – köztük Milétosz és Halikarnasszosz – képtelenek voltak fenntartani függetlenségüket, és az Kr. e. 6. század közepén a hatalmas Perzsa Birodalom uralma alá kerültek. A görögök Kr. e. 499-ben felkeltek, kitört a ión felkelés és Athén néhány más görög várossal egyetemben a segítségükre sietett. A felkelést a perzsák i. e. 494-re legyûrték és bosszút esküdtek. i. e. 490-ben a perzsa nagykirály, Nagy Dareiosz flottát küldött a görögök megbüntetésére. A perzsák partra szálltak Attikában, de vereséget szenvedtek a marathóni csatában a görög seregtõl, amit az athéni sztratégosz – a tíz katonai vezetõ egyike

280

– Miltiadészvezetett. Az elesett athéniak halotti dombja ma is megtekinthetõ Marathon mellett. Tíz évvel késõbb Dareiosz utóda I. Xerxész sokkal erõsebb hadsereget küldött szárazföldi úton. Miután I. Leónidasz spártai király athermopülai csatában egy idõre feltartotta, Xerxész betört Attikába, elfoglalta és felégette Athént. Az athéniak már ezelõtt evakuálták a várost és Themisztoklész parancsnoksága alatt legyõzték a perzsa flottát a szalamiszi csatában. Egy évvel késõbb, i. e. 479-ben a görögök Pauszaniasz spártai régens parancsnoksága alatt legyõzték a hátrahagyott perzsa hadsereget a plataiai csatában. Az athéni flotta ezután arra törekedett, hogy kiûzze a perzsákat az Égei-tengerrõl és i. e. 478-ban elfoglalta Büzantiont. Közben az összes szigetállamot és néhány szárazföldi szövetségest a déloszi szövetségbe tömörítette, ami onnan kapta a nevét, hogy a szövetség kincstára kezdetben Délosz szent szigetén volt. A spártaiak, bár részt vettek a háborúban, utána elszigeteltségbe vonultak vissza, hagyva, hogy Athén kiépítse vitán felül álló tengeri és kereskedelmi hatalmát. Athén dominanciája A perzsa háborúk évszázados athéni dominanciát vezettek be a görög ügyek felett. Athén volt a tenger vitathatatlan ura, és a vezetõ kereskedelmi hatalom, bár Korinthosz komoly versenytárs maradt. A korszak vezetõ államférfija Periklész volt, aki a déloszi szövetség tagjai által fizetett adót – õk nem nevezték annak – aParthenón és más klasszikus athéni épületek építésére használta fel. Az i. e. 5. század közepére a szövetség athéni birodalommá vált, amit a szövetség kincstárának Déloszról Athénba költöztetése szimbolizált i. e. 454-ben. Athén gazdagsága vonzotta a tehetséges embereket egész Görögországból, és egy gazdag ráérõ osztályt hozott létre, amelyik a mûvészetek patrónusává vált. Az athéni állam szintén támogatta az oktatást és a mûvészeteket, különösen az építészetet. Athén a görög irodalom, filozófia és mûvészetek

281

központjává vált. A nyugati kulturális és intellektuális történelem legnagyobb nevei közül néhány ebben az idõszakban Athénban élt: a drámaíró Aiszkhülosz, Arisztophanész, Euripidész és Szophoklész, a filozófus Szókratész és tanítványa a fiatal Platón, a történész Hérodotosz, Thuküdidész és a fiatal Xenophón, a költõ keószi Szimónidész és a szobrászPheidiasz. Periklész szavaival a város Hellász iskolája lett. A többi görög állam eleinte elfogadta vezetõ szerepét a perzsák elleni háborúban, de a konzervatív politikus, Kimón bukása, Kr. e. 461 után Athén egyre nyíltabban imperialista hatalommá vált. Az eurymedoni csatában aratott Kr. e. 466-ban aratott görög gyõzelem után a perzsák nem jelentettek többé fenyegetést, és néhány állam, mint Náxosz, megpróbált kiválni a déloszi szövetségbõl, de erõvel behódoltatták õket. Az új athéni vezetõk, Periklész és Epiphaltész hagyták megromlani az Athén és Spárta közötti kapcsolatokat, és i. e. 460-ban háború tört ki, az ún. Elsõ peloponnészoszi háború. Tizenhárom év eredménytelen harcai után a déloszi szövetség és a peloponnészoszi szövetség (Spárta és szövetségesei) 30 éves békét kötött. Ekkor volt az utolsó csata a görögök és a perzsák között, egy tengeri csata a ciprusi Szalamisznál i. e. 450-ben, amit a Kalliasz-féle béke követett ugyanabban az évben a görögök és a perzsák között. I. e. 431-ben újra háború tört ki Athén és Spárta valamint szövetségeseik között. A háború közvetlen okait minden beszámoló másban látja, de három okban meglehetõsen egyetértenek az ókori történészek, nevezetesen Thuküdidész és Plutarkhosz. A háború elõtt Korinthosz és egyik gyarmata, Korküra – a modern Korfu – között ellentét támadt, amibe Athén beavatkozott. Hamarosan ezután Korinthosz és Athén összeveszett a Poteidaia feletti ellenõrzésen, ami végül Poteidaia athéni ostromához vezetett. Végül Athén gazdasági szankciókkal sújtotta Megarát, kitiltva õket az Athén által ellenõrzött kikötõkbõl és az athéni piacról. Mindezek miatt a

282

peloponnészoszi szövetség Athént a 30 éves béke megsértésével vádolta, és Spárta formálisan hadat üzent. Meg kell jegyezni, hogy sok történész szerint ezek csak a háború közvetlen okai, a mélyben rejlõ ok Spárta és szövetségeseinek növekvõ dühe volt az athéniaknak a görögök ügyei felett gyakorolt dominanciája miatt. A háború 27 évig tartott, részben azért, mert Athén – egy tengeri hatalom – és Spárta – egy szárazföldi hatalom – nehezen talált alkalmat az egymással való összecsapásra. Spárta kezdeti stratégiája Attika lerohanása volt, de az athéniak vissza tudtak vonulni falaik mögé. Az ostrom alatt kitört nagy athéni járvány i. e. 430-ban súlyos veszteségeket – köztük Periklészt is – okozott az athéniaknak. Ugyanakkor az athéni flotta csapatokat tett partra a Peloponnészoszon és csatákat nyert Naupaktosznál i. e. 429-ben és Pülosznál i. e. 425-ben. De ezek a taktikák egyik félnek sem hozhattak döntõ gyõzelmet. Sokévi eldöntetlen küzdelem után a mérsékelt athéni vezetõ, Nikiasz tetõ alá hozta a Nikiasz-féle békét i. e. 421-ben. I. e. 418-ban azonban a Spárta és az athéni szövetséges Argosz közötti ellenségeskedés a harcok újrafelvételéhez vezetett. Mantineánál Spárta legyõzte Athén és szövetségeseinek egyesült seregét. A harcok kiújulása az Alkibiadész vezette háborús pártot juttatta hatalomra Athénban. Kr. e. 415-ben Alkibiadész meggyõzte azekklésziát, hogy indítsanak nagy expedíciót a szicíliai Szürakuszai ellen, aki Spárta szövetségese volt. Bár Nikiasz szkeptikus volt a szicíliai expedícióval kapcsolatban, Alkibiadésszel együtt kinevezték annak vezetõjéül. Alkibiadész ellene felhozott vádak miatt Spártába menekült, ahol meggyõzte a spártaiakat, hogy küldjenek segítséget Szürakuszainak. Ennek következtében az athéni expedíció teljes katasztrófába torkollott, a teljes kiküldött haderõ odaveszett, Nikiaszt elfogták és kivégezték. Spárta perzsa segítséggel flottát épített, hogy kihívást intézzen az athéniak tengeri hatalma ellen, és Lüszandrosz személyében briliáns katonai vezetõt talált, aki magához ragadta a stratégiai kezdeményezést a Hellészpontosz elfoglalásával, amin keresztül

283

Athén gabonaimportja bonyolódott. Az éhínségtõl fenyegetve Athén elküldte maradék flottáját Lüszandrosz ellen, aki döntõ gyõzelmet aratott az athéni flotta felett Aigoszpotamoinál I. e. 405-ben. A flotta elvesztése pénzügyi csõddel fenyegette Athént. I. e. 404-ben Athén békét kért, és Spárta megjósolhatóan szigorú feltételeket diktált. Athénnak le kellett rombolnia városfalait, le kellett mondania flottájáról és tengerentúli birtokairól. Spártai támogatással a demokráciaellenes párt jutott hatalomra Athénban (a harminc zsarnok uralma). A peloponnészoszi háború végére Spárta lett Görögország ura, de a spártai elit szûklátókörûsége miatt nem volt alkalmas erre a szerepre. Néhány éven belül a demokratikus párt visszaszerezte a hatalmat Athénban és más városokban. Kr. e. 395-ben Spárta irányítói eltávolították Lüszandroszt hivatalából és Spárta elvesztette a tengeri fensõbbségét. Athén, Argosz, Théba és Korinthosz – az utóbbi kettõ volt spártai szövetséges – kihívást intéztek a spártai hegemónia ellen a korinthoszi háborúban, de a harc eldöntetlenül végzõdött Kr. e. 387-ben. Ugyanabban az évben Spárta sokkolta a görög közvéleményt az Antalkidasz által a perzsákkal megkötött királybékével, amivel lemondott Ionia és Ciprus görög városairól, így semmivé téve egy évszázad görög gyõzelmeit a perzsák felett. Spárta ezután megpróbálta meggyengíteni Thébát, ami háborúhoz vezetett, amiben Théba szövetséget kötött régi ellenségével, Athénnal. Kr. e. 371-ben az Epameinóndasz és Pelopidasz vezette thébai csapatok döntõ gyõzelmet arattak Spárta felett a leuktrai csatában. Ez véget vetett a spártai hegemóniának és megalapozta a thébai hegemóniát, de Athén maga helyreállította saját régi hatalmának java részét, mivel a thébai fensõbbség rövid ideig tartott. Epameinóndasznak a mantineai csatában való halálával Théba elvesztette legnagyobb vezetõjét, utódai pedig tízéves elhibázott háborúba bonyolódtak Phókisszal. Kr. e. 346-ban a thébaiak a makedón II. Philipposzhoz fordultak segítségért, így elsõ ízben bevonva Makedóniát a görög ügyekbe.

284

A Makedón királyságot az i. e. 7. században alakították ki észak-görögországi törzsekbõl. Az i. e. 5. század elõtt kis szerepet játszottak a görög politikában, a makedónokat nem tartották görögnek, csak az uralkodó dinasztiát. Az i. e. 4. század közepén II. Philipposz – egy ambiciózus ember, aki Thébában tanult, – nagyobb szerepet akart játszani. Nevezetesen Görögország új elismert vezetõje akart lenni, felszabadítva az ázsiai görög városokat a perzsa uralom alól. Amphipolisz, Methóné és Poteidaia görög városokat elfoglalva ellenõrzése alá vonta Makedónia ezüst- és aranybányáit. Ez biztosította számára az ambíciói megvalósításához szükséges forrásokat. Philipposz makedón fennhatóság alá vonta Thesszáliát (i. e. 352) és Trákiát, i. e. 348-ra pedig minden területet ellenõrzött, ami északra esett Thermopülai-szorostól. Gazdagságát görög politikusok megvesztegetésére használta és minden városban “makedón pártot” hozott létre. A Théba és Phókisz közötti háborúba beavatkozva elismerték õt, mint görög vezetõt, és lehetõsége nyílt, hogy a görög ügyekben hatalomként lépjen fel. Athén iránti õszinte csodálata ellenére Démoszthenész athéni vezetõ, egy sor híres beszédben – amiket filippikákként ismerünk – a görög városokat Philipposz megállítására buzdította. i. e. 339-ben Théba, Athén, Spárta és más görög városok szövetkeztek Philipposz ellen, hogy kiûzzék õt az északi görög városokból, amiket korábban elfoglalt. De Philipposz támadt elõször, behatolva Görögországba és legyõzve a görög városokat Khairóneiánál i. e. 338-ban. Hagyományosan ez jelenti az önálló görög városállamok korának végét, bár valójában Athén és más városok továbbra is függetlenek maradtak a római idõkig. Philipposz megpróbálta Athént hízelgéssel és ajándékokkal legyõzni, de nem igazán ért el sikert. A városokat a korinthoszi szövetségbe szervezte, és bejelentette, hogy Perzsia ellen hadjáratot fog indítani, hogy felszabadítsa a görög városokat és megbosszulja az elõzõ évszázad perzsa hadjáratait. De mielõtt

285

így tehetett volna, i. e. 336-ban meggyilkolták, valószínûleg udvari intrika áldozata lett. Nagy Sándor hódítása Philipposzt az uralkodásban 20 éves fia, Alexandrosz – akit Nagy Sándorként ismerünk – követte, aki azonnal nekilátott, hogy apja terveit megvalósítsa. Amikor látta, hogy Athén lehanyatlott, vissza akarta hozni az athéni hagyományokat a perzsa király szétzúzásával. Korinthoszba utazott, ahol az összegyûlt görög városok elismerték õt a görögök vezetõjének, ezután északra indult, hogy csapatokat gyûjtsön. A hadsereg, amivel a Perzsa Birodalmat lerohanta, alapvetõen makedón volt, de sok idealista a görög városokból szintén jelentkezett. De amíg Trákiában hadakozott, meghallotta, hogy a görög városok fellázadtak. Délre sietett megint, elfoglalta Thébát, és a földdel tette egyenlõvé figyelmeztetésül a görög városoknak, hogy hatalmát nem lehet többé megkérdõjelezni. I. e. 334-ben Alexandrosz átkelt Ázsiába és legyõzte a perzsákat a Granikosz folyó mellett. Ez ellenõrzése alá vonta a ióniai partvidéket és õ diadalmasan vonult keresztül a felszabadított görög városokon. Néhány anatóliai ügy elintézése után Kilíkián keresztül Szíriába nyomult, ahol i. e. 333-ban legyõzte III. Dareioszt az isszoszi csatában. Ezután Fönícián keresztül Egyiptomba vonult, amit kis ellenállásba ütközve foglalt el, az egyiptomiak a perzsa elnyomás alóli felszabadítójukként üdvözölték. Dareiosz kész volt békét kötni, Alexandrosz pedig diadallal térhetett volna vissza, de el volt tökélve, hogy elfoglalja Perzsiát és a világ ura lesz. Szírián keresztül északkeletre Mezopotámiába nyomult és i. e. 331-ben Gaugamelánál ismét legyõzte Dareioszt. Dareiosz menekült és saját emberei ölték meg, Alexandrosz pedig a Perzsa Birodalom ura lett, Szúzát és Perszepoliszt ellenállás nélkül foglalta el. Közben a görög városok újra megpróbáltak kibújni a makedón ellenõrzés alól. A megalopoliszi csatában Kr. e. 331-

286

ben Alexandrosz régense, Antipatrosz legyõzte a spártaiakat, akik elutasították a korinthoszi szövetséghez való csatlakozást és a makedón fensõbbség elismerését. Alexandrosz eltökélten folytatta elõrenyomulását a mai Afganisztán és Pakisztán területén keresztül az Indus völgyébe, és i. e. 326-ra elérte Pandzsábot. Valószínûleg a Gangesz mentén Bengáliáig is tovább ment volna, ha a hadserege – abban a meggyõzõdésben, hogy a világ végén vannak – el nem utasít minden további elõrenyomulást. Alexandrosz vonakodva visszafordult, és Babilonban egy lázas betegség áldozata lett i. e. 323-ban. Alexandrosz birodalma halála után hamarosan darabokra esett, de hódításai örökre megváltoztatták a görög világot. Görögök ezrei utaztak vele és utána, hogy az általa alapított görög városokban telepedjenek le, amelyek közül a legfontosabb Alexandria Egyiptomban. Görögül beszélõ királyságok jöttek létre Egyiptomban, Szíriában, Iránban és Baktriában. Elkezdõdött a hellenizmus korszaka. Társadalom Az antik görög társadalom megkülönböztetõ jegyei a szabadok és rabszolgák közötti szakadék, a férfiak és nõk eltérõ helyzete, a születés alapján való megkülönböztetés viszonylagos hiánya és a vallás fontossága voltak. Az athéniak életmódja általános volt a görög világban, szemben a különleges spártai rendszerrel. Csak szabad emberek lehettek a polisz törvényeinek védelme alá tartozó teljes jogú polgárok. A legtöbb poliszban az ókori Rómával ellentétben a társadalmi kiválóság nem járt speciális jogokkal. Például egy bizonyos családba való születés nem jelentett különleges elõjogokat. Néha egyes családok birtokoltak bizonyos vallási funkciókat, de ez nem jelentett plusz hatalmat a kormányzatban. Athénban a népességet a gazdagságuk alapján osztották négy osztályba. Az emberek átkerülhettek egy másik osztályba, ha megnõtt a jövedelmük. Spártában minden férfi

287

polgárnak az „egyenlõ” címet adták, amikor befejezõdött a nevelésük. Ugyanakkor a spártai királyok, akik mindketten a polisz katonai és vallási vezetõi voltak, két családból származtak. A rabszolgáknak nem volt státusuk. Megházasodhattak, családjuk és tulajdonuk lehetett, de nem voltak politikai jogaik. Kr. e. 600körülre a rabszolgák teljes mértékben adható-vehetõ ingósággá váltak Görögországban. Néhány poliszban az Kr. e. 5. században már a lakosság egyharmadát tették ki. Spártán kívül a rabszolgák szinte sohasem lázadtak, mivel túl sokféle nemzetiségbõl jöttek, és túlságosan szét voltak szórva ahhoz, hogy szervezkedhessenek. A legtöbb család háztartási szolgaként és munkásként tartotta a rabszolgákat, még a szegény családoknak is lehetett egy-két rabszolgájuk. A tulajdonos nem verhette és nem ölhette meg rabszolgáit és gyakran ígértek jövõbeli felszabadítást, hogy kemény munkára buzdítsák õket. Rómától eltérõen a felszabadított rabszolgák nem nyertek polgárjogot. Ehelyett a metoikoszok táborát gyarapították, akik közé olyan külföldiek vagy más poliszbeliek tartoztak, akiknek megengedték, hogy helyben éljenek. A polisznak szintén voltak rabszolgái. Ezek az állami rabszolgák nagyobb függetlenséget élveztek, mint a családi rabszolgák, egyedül éltek és speciális feladatokat láttak el. Athénban állami rabszolgákat képeztek ki a pénzhamisítás figyelésére, a templomi rabszolgák pedig a templom istenségét szolgálták. Spártában volt egy speciális típusú szolga, a helóta. A helóták görög hadifoglyok voltak, akiket az állam családokhoz rendelt ki. A helóták élelmiszert termeltek és háztartási munkákat végeztek, hogy a nõk erõs gyermekek nevelésére koncentrálhassanak, a férfiak pedig a hoplitaként folytatott gyakorlataiknak szentelhessék életüket. Gazdáik kíméletlenül bántak helótáikkal, akik gyakran fellázadtak.

288

Életmód Hosszú ideig az életmód a görög poliszokban változatlan maradt. A városban lakók alacsony blokkházakban, vagy családi házban laktak, a vagyonuktól függõen. Az agorát középületek, rezidenciák, templomok vették körül. A polgárok egy része az állam területén szétszórt kis falvakban, tanyákon lakott. Athénban többen laktak a falakon kívül, mint azokon belül, egyes becslések szerint a teljes 400 ezres népességbõl 160 ezren laktak a városban, ami nagy urbanizációs foknak számít egy preindusztriális társadalomban. Egy közönséges görög ház egyszerû volt összehasonlítva a maival, hálószobák, kamrák és egy konyha voltak benne egy kis belsõ udvar körül. Az átlagos alapterületét 230 négyzetméterre becsülhetjük az Kr. e. 4. században, jóval nagyobbra, mint más ókori civilizációkét, ami magasabb életszínvonalra utal. A háztartásban a szülõk és a gyerekek éltek, általában más rokonok nem. A férfiak voltak felelõsek a család ellátásáért vagy munka, vagy földbirtoklás vagy kereskedelmi tevékenység által. A nõk a háztartás fenntartásáért feleltek, kezelve a háztartás készleteit, felügyelve a rabszolgákat, akik vizet hoztak a közkutakról, fõztek, takarították és vigyáztak a gyerekekre. A férfiaknak külön szobáik voltak a vendégek szórakoztatására, mert férfi látogatók nem léphettek be olyan helyiségekbe, ahol nõk és gyerekek töltötték idejük javarészét. Gazdag emberek néha szümposzionra hívták barátaikat. Olívaolaj lámpák adták a fényt, faszenes serpenyõk gondoskodtak a fûtésrõl. A bútorzat egyszerû volt és kevés, ami fa székeket, asztalokat és ágyakat jelentett. Az antik görög étel szintén egyszerû volt. A szegény emberek általában árpakását ettek hagymával, zöldségekkel és sajttal vagy olívaolajjal ízesítve. Kevés ember evett rendszeresen húst, kivéve az állami ünnepek állatáldozatainak ingyenes húsosztását. A pékségek naponta friss kenyeret árultak, míg a kis árudákban gyors harapnivalóhoz lehetett jutni. A vízzel hígított bor volt a kedvenc ital.

289

A görög ruházat keveset változott az idõben. A férfiak és nõk is tunikában jártak, a tunikák gyakran színes díszítésûek voltak, és övvel fogták õket össze. Az emberek hideg idõben köpenyt és kalapot viseltek, melegben pedig szandált a bõrcsizma helyett. A nõk ékszereket hordtak és kozmetikázták magukat – különösen porított ólommal, ami sápadt arcszínt kölcsönzött nekik. A férfiak szakállt növesztettek, míg Nagy Sándor divatba nem hozta a borotválkozást. Az orvoslás korlátozott volt az antik Görögországban. Hippokratész segített elválasztani a babonát az orvosi kezeléstõl az Kr. e. 5. században. Növényi hatóanyagok segítettek a fájdalomcsökkentésben, az orvosok pedig képesek voltak bizonyos sebészeti beavatkozásokra. De nem volt ellenszerük a fertõzésekkel szemben, úgyhogy egészséges emberek is gyorsan meghalhattak egy betegségben bármely életkorban. Hogy fittek legyenek és képesek a katonai szolgálatra, a férfiak naponta edzettek. Majdnem minden poliszban volt egy gümnaszion gyakorlóépülettel, futópályával, fürdõvel, elõadóteremmel és parkkal. A legtöbb városban (Spártán kívül) a gümnaszionokba csak férfiak mehettek, és meztelenül gyakoroltak. Az állami ünnepek sok szórakozási lehetõséget jelentettek. Az isteneket zenével, drámákkal és költészettel tisztelték meg. Az athéniak azzal dicsekedtek, hogy náluk minden másnap fesztivál van. Nagy pánhellén játékokat tartottak Olümpiában, Delphiben, Nemeában és Iszthmiában. Az atléták és zenészek, akik ezeket a versenyeket nyerték, híresek és gazdagok lettek. A legnépszerûbb és legköltségesebb versenyszámok a kocsiversenyek voltak. Kultúra Oktatás A görögöknél az oktatás általában privát volt, kivéve Spártát. A hellenizmus idején néhány polisz nyilvános iskolákat alapított. Csak gazdag családok engedhettek meg maguknak egy tanárt. A fiúk megtanultak írni, olvasni és irodalmat idézni. Énekelni is tanultak, valamint egy hangszeren játszani és atlétikai edzésben

290

részesültek a katonai szolgálat céljából. Nem egy állásért tanultak, hanem hogy eredményes polgárok legyenek. A lányok is megtanultak írni-olvasni, valamint egyszerûen számolni, hogy vezethessék a háztartást. A gyermekkor után õk szinte soha sem kaptak semmilyen képzést. Néhány fiú a gyermekkor után is tovább tanult. Tizenéves korban filozófiát tanultak, mint az élethez szükséges erkölcsi útmutatót, és retrorikát, hogy meggyõzõ beszédeket tarthassanak a népgyûlés elõtt. A klasszikus korszakban erre a képzésre szüksége volt egy törekvõ fiatalembernek. Egy gazdag tizenéves képzésének döntõ része volt egy szeretõ idõsebb mentortól kapott képzés. A tizenéves tanult mentorát nézve, ahogy az az agorán a politikáról beszélt, segített neki ellátni a napi kötelezettségeit, gyakorolt vele a gimnáziumban és együtt ment vele a szümposzionokra. A leggazdagabbak olyan felsõ iskolákban folytatták tanulmányaikat, amiket mai szóval fõiskoláknak és egyetemeknek hívnánk. Ezeket híres tanárok szervezték, Athénban közéjük olyanok tartoztak, mint Platón Akadémiája és Arisztotelész Lükeionja (amibõl a modern líceum szó származik). Tudomány A tudomány ekkor még nem volt szakterületekre bontva. Polisztoroknak nevezzük azokat az embereket, akik minden tudományhoz értenek. A tudósok legnagyobb része spekulatívan gondolkodott (nem bizonyítottak, csak elképzeltek). Híres tudósok: Démokritosz: Szerinte minden dolog atomokból áll, az atom a legkisebb alkotóelem. Zénón: Mozgás, tér, idõ függvényét vizsgálta. Euklidész: Fõleg a geometriával foglalkozott. Hippokratész: Orvostudományában jeleskedik. 42-féle betegséget tudott behatárolni, leírni. Ebben az idõben rendkívül fejlett volt a sebészet a nagy harcok miatt, viszont a

291

belgyógyászat annál fejletlenebb volt, hiszen a görögök elve az volt, hogy a „természet gyógyít”. HETTITÁK A hettiták ókori anatóliai nép voltak, akik Hatti történelmi régióban (a mai Közép-Törökország területén) éltek. A hettiták elsõként egyesítették Anatólia területének nagy részét. A hettita nyelv az általánosan elfogadott álláspont szerint az elsõ ismert indoeurópai nyelvként vonult be a történelembe, mint annak kihalt anatóliai ágához tartozó nyelv. Ebben vannak ellenvélemények, amelyek szerint a hettita nyelv indoeurópai elemei nem az alapréteget képezik, vagy épp ellenkezõleg, a hettita maga az indoeurópai alapnyelv, a proto-indoeurópai. Országuk volt az elsõ igazán vaskori állam, amely híres volt kiváló harci kocsisairól. Birodalmuk az i. e. 14-13. század között élte fénykorát. Fõvárosuk Hattuszasz volt. A név eredete Egészen a 19. századig a nyugati világ egyetlen emlékét a hettitákról a Biblia szolgáltatta. Az Ószövetségben említett nép nevét, melyet a magánhangzók jelölése nélküli héber nyelv h-t, vagy ch-t formában írja le, a görög fordítások h kezdõbetûvel írták át. A lutheri Biblia-fordításban ennek megfelelõen a görögbõl átvett „hettita” szóalak („Hethiter”) jelenik meg; a Károlifélében „hitteus”. Számos európai nyelvben a nép nevének helyesírása bizonytalan (például német: Hethiter, Chettiter, Hettiter, Hetiter, Hittiter, Chetiter), ezért számos alakban elfogadott volt. A keresztény felekezetek 1971-ben egyeztek meg a hettita szó helyesírásáról a Bibliában. A hettiták magukat az „ezer Isten népe” jelzõvel illették. A hettita név eredetét a héber a cheta viszonylag híven tükrözi, az asszír források +a-a-ti vagy +a-at-tialakban írták, ami átvétele a hettiták által használt önmegnevezésnek. A név a *attum városnévbõl vagy a *attum régiónévbõl származik. Az elõbbi

292

Hattuszaszóasszír neve, az utóbbi az asszír kolonizáció területét jelölte. A hettita magterületek a mai Törökország középsõ vidékén, a Halüsz (ma: Kizilirmak, azidõben Marasszanta vagyMarasszantijasz) folyó felsõ folyása mentén alakultak ki, dél felé egészen a szíriai térségig elnyúlva. Késõbb jelentõsen megnövekedett a hettiták ellenõrzése alatt álló terület, és Hatti nyugaton egészen az Égei-tenger partjáig, délen pedig Kánaánig terjeszkedett. Történetük A hettiták gyökerei A mai Közép-Törökország területét az i. e. 3. évezredben a hattik lakták. Uralmukat a hódító hettiták az i. e. 3. évezred végén döntötték meg. Az i. e. 3. évezred végén az általánosan elfogadott elmélet szerint jelentõs népmozgás söpört végig Anatólián: megjelentek a kaukázusi eredetû hurrik és az indoeurópai hettiták (szorosabban véve a neszaik), luvik és palaik. A korai hettita idõkrõl nem sokat tudunk. A vidék elsõ írásos forrásai az Óasszír Birodalom intenzív kereskedelmi tevékenységének köszönhetõek. Az asszírok számos autonóm kereskedelmi telepet (kárum) és kisebb lerakatot (wabartum) hoztak létre Assurból kiinduló kereskedelmi útvonalaik végállomásaként anatóliai városokban. Messze a legjelentõsebb ezek közül a hatalmas mennyiségû ránk maradt ékírásos anyag miatt Kanis(a hettita idõkben Nesza) volt, de megemlítendõ még többek között Hattuszasz, Puruszhanda és Calpa (óasszír *attuš, Puruš+attum, Zalpa). Az óasszír kereskedelem virágzásának idõszakában Anatólia településeit indoeurópai nevet viselõ, egymással hadakozó uralkodók irányították, a lakosság azonbanhatti nyelvû volt. A késõbbi hettita királyok legrégebbi õseiknek Pithanaszt és Anittaszt tekintik, akik a máig ismeretlen helyen fekvõ Kusszara városából kiindulva meghódították Kanist (Nesza), majd

293

Hattuszaszt és Calpát is. Feltehetõen velük hozható kapcsolatba az, hogy az i. e. 19. században Kanis tûzvészben elpusztult. Az ezt követõ rétegben találtak egy Anittasz herceg palotája feliratot viselõ tõrt. A Hettita Birodalom történelme nem azonos a hettita nép történelmével. A hettita népre vonatkozóan két alapvetõ definíció lehetséges. Az egyik szûkebb értelmezés, a másik jelentõsen tágabb, és egyik sem esik egybe a Birodalom i. e. 16. századtól i. e. 12. századig terjedõ létével. A nép (szûkebb értelemben) A szûkebb definíció szerint a hettita nép azon anatóliaiak összessége, akik hettita nyelven beszéltek, az asszír ékírást használták, és területileg jól körülírhatóan elhatárolódtak Anatólia más népességeitõl. Ebben a megközelítésben a nép története a kanisi kárum II. réteggel kezdõdik, az i. e. 19. században. Ekkor a telep öt lakókörzetébõl egyben szinte kizárólag helyiek laktak, másik kettõben vegyesen az asszírokkal, és már az asszír írást használták az akkád nyelvû levelezésükben. Elõtörténetükre vonatkozóan írásos források hiányában nem lehet megállapításokat tenni, mert nem tudni, mióta beszéltek elkülönülõ nyelvet, mikor vették át az ékírást. Az bizonyos, hogy mezopotámiai kereskedõk már az i. e. 23. században hagytak nyomokat a környéken. A hettita nyelv neszai nyelvjárása és az asszír írás innen terjedt el Felsõ-Hattiban, az asszír kolonizáció által érintett Hattum területén (hettita nyelven mtum el+tum). Ez a népesség már a hettita újbirodalom kezdetére feloldódott, és az államban egyre több hurri és luvi elem jelent meg. Ezért a hettita nép e szûkebb definíció szerint az i. e. 14. századra feloldódott, és megszûnt önálló népként létezni. A nép (tágabb értelemben) A tágabb értelmezés a kultúra általános jellegzetességei alapján, egyúttal a hatti–hettita kultúrfolytonosság alapján állva a hettita nép etnogenezisének kezdetét az i. e. 23. századra teszi.

294

Akár volt hatti-hettita népességcsere (indoeurópai népvándorlás), akár nem, a kultúra lényeges alkotóelemei ekkortól törésmentesen léteznek, bár nyilván alakultak az évszázadok során. Kultúrahordozó etnikumként tekintve a hettita nép az i. e. 8. század legvégéig feltétlenül létezett az újhettita királyságokban, ekkorra oldódott fel az arameusok áradatában. A tágabb értelemben vett hettita nép magában foglalja a hattikat, hettitákat, luvikat, palaiakat is, vagyis minden anatóliai nyelvet beszélõ törzset, akiknek dokumentumai és nyelvemlékei a hattuszaszi levéltárban fennmaradtak. A nép eredetének problémája A hettita nép eredete gyakorlatilag minden szempontból kérdéses, sõt vitatott. Amikor a hettita nép a történész szakma látókörébe került, már az indoeurópai nyelvelmélet volt forgalomban. Ez a nyelvészeti alapokon álló történeti kronológia az egyik legfontosabb keleti nép, a hettita megismerése elõtt került felállításra, és az indogermán kultúrprioritás elvén állva a véda-árják szanszkrit nyelvû emlékei alapján állt. Ekkor még úgy gondolták, hogy ezek az árják az i. e. 2. évezred közepe elõtt hatoltak be az Indus völgyébe. Ennek alapján dolgozták ki a nyelvfejlõdési és differenciálódási elméleteiket. Ezt a kronológiát súlyosan érintette két késõbbi megállapítás: egyrészt a Védák nem keletkezhettek az i. e. 1. évezred kezdete elõtt, de inkább az i. e. 10–9. század jöhet szóba. Másrészt feltûntek az újólag megismert hettiták, akiknek nyelvében jelentõs indoeurópai elemeket véltek felfedezni, és mindenképpen az i. e. 2. évezred elejérõl származnak. Ugyanakkor a hettita nyelvben hangsúlyos nem-indoeurópai elemek is vannak. Az indoeurópai nyelvelméletet egyetlen módon lehetett megmenteni: feltették, hogy a hettita nyelv két szubsztanciából állt össze, a benne lévõ indoeurópai elemeket hordozó nép az indoeurópai õshaza területérõl vándorolt be Anatóliába és telepedett rá egy nem-indoeurópai népre, akiket jobb híján hattiknak neveztek el. (Innen ered a keleti és nyugati származás

295

elmélete, aszerint, hogy az indoeurópaiakat európai vagy iráni õshazában képzelik el.) A különbözõ hettita nyelveket (neszai, luvi, palai, stb) az indoeurópai nyelvcsalád kihalt mellékágaként az anatóliai nyelvek közé sorolják. Jelenleg ez a széles körben elfogadott, konszenzusos hettita eredet-elmélet, amelyet a szakirodalom zöme használ. Az elmélet súlyos problémája azonban, hogy népességcsere és bevándorló népesség régészetileg nem igazolható. Alaringális elmélet kiterjesztése a hettitákra erõltetett és a hettita–görög kapcsolat is felborítja az indoeurópai nyelvek differenciálódására és kialakulására kidolgozott modelleket. Így például a 20. század közepéig a görög nyelvre vonatkozó elmélet szerint a görögök felülrétegzett indoeurópaiak, vagyis maga a népesség eredetileg nem volt az, késõbb átvette az indoeurópait. Ennek bizonyítására többek közt azt hozták fel, hogy a görög nyelvben lévõ rengeteg -nt-, -nth-, -ssz-, -ksz- és kh- betûkapcsolat a nem-indoeurópai alapnyelvük maradványa. Azóta már kiderült, hogy ezek közvetlenül a (kihaltnak gondolt) hettita nyelvbõl származnak, amelyet viszont teketória nélkül indoeurópainak minõsítettek. Ezen problémák feloldására két alternatív hettita etnogenezismodell alakult ki. Az indo-hettita elmélet szerint a hettita nyelv még a protoindoeurópai kialakulása elõtt vált el a többi rokon nyelvtõl. Ez azonban idõrendileg igen messzire, több évezredes írásmentes korba vezetne vissza. A másik lehetõség szerint a hettiták helyben alakultak ki, helyben differenciálódott a nyelvük, kialakítva az anatóliai nyelvcsaládot. Ez esetben az indoeurópai elem jelenlétére két lehetséges magyarázat marad: vagy a régészetileg igazolható koránál jóval régebbi hurri hatás feltevése, vagy az, hogy a hettita nyelv maga a proto-indoeurópai nyelv. A Hettita Birodalom A Hettita Birodalom Anatólia jelentõs állama lett, hatalmas hódításokat vitt véghez ott és Szíriában, de hódításait sohasem

296

tudta tartóssá tenni. Történelmének minden szakaszában voltak olyan külsõ és belsõ tényezõk, amelyek megakadályozták a birodalom egységes kiépítését, a közigazgatás megszilárdítását, a katonai potenciál fenntartását. Ezen okok közt a nagyfokú politikai széttagoltság és az államszövetségi rendszer áll az elsõ helyen. A Hettita Birodalom azonban etnikailag és nyelvileg sem volt egységes, és az uralkodóházon belül is hatalmas feszültségek rejtõztek. Kultúra Nyelv és írás A hettiták ékírást használtak(lásd hettita ékjelek listája), de emellett létezett a luviktól átvett luvi hieroglif írás is. Ezt elsõsorban kultikus szövegek lejegyzésére használták. Eleinte a hatti nyelv is tovább élt hasonló funkciókat ellátva. A hettiták nyelvének és írásának megfejtéséhez nagyban hozzájárult Hugo Winckler német régész, aki 1906-os ásatásai során a törökországi Bogazköy közelében számos ékírásos táblát talált, köztük a II. Ramszesz és Hattuszilisz között a kádesi csata után kötött békét tartalmazó cseréptáblát, melyen a szöveg hieroglifákkal, és a hettiták ékírásával is megjelenik. Utóbbit mindaddig arzavai-írásnak nevezték, mivel az elsõ cseréptáblák, melyeket ezzel az írással El-Amarnában találtak, egy arzavai címzettnek szóltak. A hettita írás és nyelv megfejtése végül BedYich Hrozný nevéhez fûzõdik.

Államszervezet és diplomácia A hettita korszakból fennmaradt bõ írásos és tárgyi emlék tudományos feldolgozása során fény derült arra, hogy a birodalom viszonylag hosszú léte több, az adott korszakban újításként alkalmazott módszernek és technikának volt köszönhetõ. A hettiták által uralt birodalmi magot képezõ KözépAnatóliában az õslakosság munkája képviselte a birodalom alapvetõ gazdasági alapjait, emellett további mûködést

297

biztosított a korábban kialakult asszír kalmár szervezeteknek, felettük a hettita katonai elit „csak” az irányítást, szervezést, uralmat gyakorolta. Újítást jelentett a birodalom szervezési módja, ami egyfajta szövetégi (vazallus) rendszert képezett, amely a birodalom és a mindenkori befolyási szférájának gyors politikai és katonai erõkoncentrálását és akcióképességét tette lehetõvé (például a kádesi csatában is). Ez azonban a mindenkori térségi politikai erõviszony-változások hatására végül a birodalom gyors szétesését okozta. Hadászati újításként kiemelkedõ jelentõséggel bírt a lovasság egy ágának, a harcikocsis egységek hettiták által kifinomított alkalmazása (melynek egyik alapfeltétele a kiváló lótenyésztés volt). Diplomáciai kapcsolatok tekintetében a szerzõdésszerû együttmûködés hettiták által alkalmazott módszere – amelynek legismertebb korpusza a békeszerzõdés Egyiptommal – bizonyult elõremutató újításnak. Vallás A hettiták fõ istensége kezdetben az ismeretlen helyen fekvõ Arinna település ismeretlen nevû napistennõje volt, mellette valószínûleg nagyobb szerepet kapott Sziusz, de az utóbbiról kevés információval rendelkezünk. Jelentõs kultusza alakult ki Tarhuntasznak, a vihar (idõjárás) istenének. A középhettita kortól (I. Tudhalijasztól) kezdve erõteljes hurri hatás jelentkezett a vallás terén. Ettõl kezdve a hettita panteon nagyrészt megegyezett a Mitannibelivel, és fõhelyre került Teszub viharisten, aki Hebat férje volt. A királyt is istenként tisztelték, az ábrázolásokon is isteni attribútumokkal látható. A Boazkale (Bogazköy) határában levõ Yaz1l1kaya sziklatemplom napjainkig fennmaradt reliefábrázolásain megjelenik a hettita pantheon istenségeinek felvonulása, másutt a Vihar(háború-)isten és az istenkirály rituális kapcsolata. Ugyanígy az ezt megjelenítõ attribútum. A hettita korszak mûvészete is erre az ideológiai forrásra épül.

298

Hadviselés A hettiták fõ fegyverneme a harci kocsi volt, amelynek elsõ emléke már Anittasz korából ismert (CTH#1). A harci szekér nem volt újdonság, de a hettiták egy jelentõs újítást vezettek be, így a nehéz hettita harci szekér mozgékonnyá és jól irányíthatóvá vált. Az újítás lényege az volt, hogy a tengelyt a hátsulsó elhelyezés helyett a szekér alján, a súlypontnál rögzítették. Ezzel csökkent a lovak terhelése, így lehetõvé vált, hogy a kétfõs egyiptomi szekérrel szemben három harcos alkossa a személyzetét: a hajtó (kocsis), a pajzshordó (vagy fegyverhordozó) és a lövész (a szekér tulajdonosa, a harcos). A pajzs vagy négyszögletû, vagy dupla szekerce alakú volt. A lövész fegyverei a lándzsa és az íj voltak. A kerekek általában hatküllõsek voltak. Ezek a szekerek nagy alakulatokban harcoltak, azonban nem voltak hatásosak a szétszórt hordák ellen. A harckocsikon kívül fontos, bár a szekereknél kétségkívül kisebb szerepet játszott a nehézfegyverzetû hettita gyalogság is, illetve a források megemlékeznek felderítõkrõl, sáncásókról, utóvédrõl. A utóvéd nehéz, ökrök vontatta szekéren és szamarakon hordta a málhát. Hettita flottáról nem tudunk, ahogy lovasságról sem. A lovakkal azonban tudtak bánni, ezt bizonyítja a Boazkaleben talált négy agyagtábla, amelyet egy bizonyos Kikkuli írt a lovak idomításáról és tenyésztésérõl.

HURRIK A hurrik (bibliai jebuzeusok), más néven hurriták, ókori nép Észak-Mezopotámiában. Általános feltevés szerint – amelyre azonban konkrét bizonyíték nincs – az i. e. 2. évezred elsõ felében a Van-tó térségébõl vándoroltak be késõbbi lakhelyükre. Innen indították hadjárataikat Hatti, Asszíria, Szíria és Palesztina

299

ellen. A hurrita népelemnek nagy szerepe volt Mitanni és Urartu államok kialakulásában, illetve az asszír nép létrejöttében. Nyelvük Nyelvük hurri–urartui nyelvcsaládba tartozott, ahogy a hattik és urartuiak is. A nyelvcsalád népeinek õshazája Anatólia keleti része, a Kaukázus déli oldala volt, és ez volt az eurázsiai fémmûvesség egyik fõ központja is. A hurri nyelvbõl néhány széleskörûen elterjedt vándorszó is ered. A magyar vas szót is egyes nyelvészek a hurri nyelv uš+u szavára vezetik vissza, amit a Kaukázustól északra elhelyezkedõ magyarok könnyen átvehettek. Hasonló a hettita Ištnu, hurri Eštanistennevek esete is, a magyarban mint isten található meg. Egy jellegzetes hurri szöveg Tusratta címe: +urÅ=M=çe=n– =ve M(m)+n=n–=ve ev[ri=n]ni, azaz a hurrik földjének ura. Történelmük Az i. e. 3. évezred végén a Sumer feletti guti uralom idejérõl ismert Atalsen neve, akit hurri etnikumúnak gondolnak. Urkis és Navar királyának mondta magát, azaz meglehetõsen nagy birodalma volt. Templomot épített Nergal istennek. Egy másik hurri uralkodó, Tisatal, Ninua (Ninive) ura, szintén templomot emelt Nergalnak, és diplomáciai kapcsolatot létesített Su-Szín, a III. uri dinasztia királya uralkodásának harmadik évében annak egyik hadvezérével. Késõbb a legjelentõsebb hurri államok az i. e. 15. század körül felemelkedett Mitanni és az i. e. 9. századtól Urartu voltak. Társadalmuk Egy ma már elavultnak számító nézet szerint a birtokba vett területeken átalakították az uralkodó osztályt. Ezt a feltevést arra alapozták, hogy a hurri nyelv és kultúra viszonylag gyorsan terjedt és rögzült más népeknél. Így a hettiták és az asszírok esetében is. E folyamat iránya azonban még nem kellõen felderített, lehetséges, hogy a hurri kultúra más népekkel egyezõ elemeit

300

éppen a hurrik vették át másoktól. A földbirtokra vonatkozó hurri szabályok hasonlóak a Mezopotámia más területein tapasztalhatókkal, örökletes volt, és a földet nem lehetett eladni. Ezt a rendeletet azonban örökbefogadások és adományozások útján gyakran kijátszották. A fentihez hasonló módon elavult nézet, hogy a harci szekér és a lótenyésztés kizárólag a hurrikhoz köthetõ lenne. A ló háziasítása tekintetében a történettudomány egyik elõfeltevése volt az indogermán elmélet felállítása óta, hogy a lovat az indoeurópaiak terjesztették el a világon, ezért soha nem merült fel a mezopotámiai lóalkatú csontvázakkal kapcsolatban, hogy lovak lennének. Minden lószerû leletet közelebbi vizsgálat nélkül egyszerûen vadszamárként írtak le. Ma már bizonyosra vehetõ, hogy Mezopotámia ismerte a lovat az i. e. 3. évezred elsõ felében is. A gyors harci kocsihoz szükséges küllõs kerék feltalásának területe az i. e. 3. évezredben az Aral-tó és az Urál közötti terület volt, ahol ekkoriban ismeretlen nevû, a nyelvelméletek szerint indoiráni népek éltek. Késõbb ezen a területen alakult ki egyébként a lovas nomadizmus is. Innen az innovációk a Kaukázuson keresztül terjedtek el a hurrik területén keresztül Mezopotámia felé. A közvetítésben a hurrik alapvetõ szerepet játszottak. Vallásuk Legfõbb isteneik Tessub (a vihar istene), Hebat (a Nap istennõje) és Kumarbi (az istenek atyja) voltak. A hurri mitológia az akkád és asszír közvetítés révén nagyon sok õsi mezopotámiai, köztük sumer istent tartalmaz. A hurri mítoszok és legendák az i. e. 14. században a hettiták közt is erõsen terjedni kezdtek. A hurrik eltûntek a történelembõl nem sokkal I. Adadnirári hadjáratát követõen, de hettita közvetítéssel egyes vallási elemek eljutottak a görög mitológiába is. KASSÚK

301

A kassúk, más néven kassziták ókori nép. A történelem színpadán a nyugat-iráni fennsík lótenyésztõ népeként jelentek meg, innen vándoroltak az i. e. 18. században Babilóniába. Leigázták és az i. e. 12. századig fennhatóságuk alatt tartották a területet. Az ezt követõ mintegy ezer esztendõben, idõszámításunk kezdetéig viszonylagos függetlenségüket megtartották, de azt követõen asszimilálódtak a környezõ népességbe. Egyes feltételezések az Egyiptomot elfoglaló hükszoszokkal azonosítják õket. Nyelvemlékeik csak névelemekbõl és babiloni írnokok megbízhatatlan feljegyzéseibõl származnak, ezért nyelvükre vonatkozóan csak homályos feltevések alakultak ki. Egyesek szerint indoeurópai nyelvûek, mások azonban rámutatnak arra, hogy ragozónak tûnik, márpedig az indoeurópai nyelvek között elvileg nincs ragozó nyelv (a kivételt az anatóliai nyelvek képezik, ezek besorolására vonatkozóan máig sincs megnyugtatóan egységes álláspont a nyelvészek között). A kassúk a Babilóniából való kiszorulásuk után korábbi területükön, a Zagrosz-hegységben – Babilontól északkeletre, Szúzától északnyugatra – éltek tovább. Az asszír feliratokon kussu néven is szerepeltek. Függetlenségüket a perzsa királyokkal szemben is megóvták, és csak Nagy Sándor tudta leigázni õket – akosszaiszok-at – i. e. 324 – i. e. 323 telén. Néhány kutató az óperzsa feliratokon olvasható kusija nép nevét azonosítja a kosszaiszokkal. Ír róluk Sztrabón, Klaudiosz Ptolemaiosz stb. Egy feltételezés szerint a bibliai Édenkert történetében Kús nem az egyébként máshol így nevezett Etiópiát, hanem a kassúk fent nevezett országát jelenti. A Gihon folyót viszont nem sikerült azonosítani az itteni folyónevekkel. A kassúk és Kús neve ma az iráni Huzesztán tartomány nevében él tovább. Eredeti településterületük neve Kussúkhe, a Babilonban is uralkodó kassziták idejében egész Mezopotámiát Karadúniasnak nevezték

302

Történetük Az i.e. XVIII. század elõtti történetük meglehetõsen homályos, csak az asszír és babiloni források általi említéseik említendõek. A babiloni regnálásuk elõtti korszakukból egyetlen uralkodói név, a Tiptakzi ismert. Állattenyésztéssel és földmûveléssel foglalkoztak. A kassziták már az akkád-korszakban jelen voltak a Zagroszhegységben, a gutiak és lullubiak délnyugati, az elámiták északkeleti szomszédjaként. A legkorábbi idõktõl folyamatosan zaklatták a folyamköz városállamait, mindenekelõtt a legközelebbi Esnunnát, illetve az Óbabiloni Birodalom idején Nawar-nak nevezett kerületet. I.e. 1795 körül törzsszövetségbe tömörültek. I. e. 1750 körül Gandes vezetésével államot alapítottak Mezopotámiában. Nagy szerepet játszottak az Óbabiloni Birodalom összeomlásában is. Hammurapi utódjának, Szamszu-ilúnának kilencedik uralkodási évében már a kasszitákkal kellett hadakoznia (kb. i.e. 1741). Ekkor még fennmaradt a Babiloni Birodalom, de a kassziták kiterjesztették befolyási övezetüket a lullubiak területére, amellyel közvetlen határosak lettek az Esnunna központú Nawar kerülettel. Babilon végül a hettita I. Murszilisz hadjáratával roppant meg, az amoriták helyét a Tengerföld korábban már függetlenedõ fejedelmei foglalták el, és II. Agum is jelentõsen kiterjesztette érdekszféráját. Sõt Assur-bán-apli könyvtárában van egy olyan dokumentum, amely szerint a hettita hadjárat után egyenesen II. Agum állíttatta helyre az Észagílát és benne a Marduk-szobrot. Ez esetben valószínûsíthetõ, hogy – legalább idõlegesen – Babilont is uralta. A tengerföldi uralkodók hatalmát viszont Elám egy támadása ingatta meg, elõkészítve a terepet a kasszitáknak. A babiloni hatalomátvételt megelõzõen az ókori Kelet politikailag stabilizálódott, de egy kényes egyensúlyi helyzetben. Hatti még mindig nem tudott kilépni a gyengülõ Mitanni árnyékából, de

303

egyre kevesebb befolyást engedett meg. Ugyanakkor Mitannit gyengítette a hettita szakadárkodás, és bár szilárdan tartotta magát Felsõ-Mezopotámiában, s Vassukanniból még mindig nagyhatalmat kormányoztak, a hanyatlás elsõ kézzelfogható jeleként IV. Thotmesz egyik felesége Artatama király leánya lett, majd III. Amenhotep Artatama utódjának, II. Suttarna királynak két, valamint Tusratta egy lányát is feleségül kapta. Az elsõ tengerföldi dinasztia egészen 1371-ig vissza tudta tartani a kasszita törzsszövetség zsákmányra éhes hadait, melyek nagy harcértéket képviseltek ugyan, de szervezetlen bandákban fosztogattak. Egyiptom pedig III. Amenhotep haláláig (1364 vagy 1355) a térség legerõsebb állama maradt. Asszíria 1364-ig bizonyos megosztottságban élt. Mitanni több, mint száz évig tartotta megszállva Ninivét, a maradék területek pedig névleg Babilon vazallusai voltak. 1371-ben némileg lazult a függõség, mikor az elsõ tengerföldi dinasztiát a kassziták elüldözték, Éa-gámil helyét I. Kadasman-Enlil, Kussúkhe királya foglalta el, aki így Karadúnias királyává vált (a kassziták így nevezték Babilont). Az 1364-es év újabb fordulópont a Közel-Kelet életében. I. e. 1364-ben (vagy i. e. 1355-ben) halt meg III. Amenhotep, az utolsó egyiptomi uralkodó, akinek 1334-ig bezárólag még volt némi tekintélye. Halálával nemcsak Egyiptomban szabadultak el az indulatok, de Egyiptom területén kívül a vazallusok is. I. Szuppiluliumasz hettita király ez évben óriási vereséget szenvedett Mitannitól, annak ellenére, hogy Assur – talán nem véletlenül – éppen ugyanakkor támadt Mitannira. De ez volt Mitanni utolsó nagy gyõzelme, s hosszú ideig Hatti utolsó veresége. Assurban ez évben lépett trónra a Középasszír kor második uralkodója, I. Assur-uballit, az elsõ, aki külpolitikájában teljesen önállóan viselkedett. Saját nevében küldött követeket Ehnatonhoz, mint egy önálló uralkodó – ami ellen a kasszita Karadúnias királya, II. Burnaburias hiába tiltakozott. Az új egyensúlyi helyzet nem kevésbé volt bonyolult, mint a korábbi: Karadúnias számára nem volt közömbös, hogy Elám

304

mit tervez, hiszen Elám mindig is készen állt nyugat felé terjeszkedni, s csak az alkalomra várt. Ebbõl kifolyólag viszonylag tehetetlenül szemlélték Assur önállóskodását. Assur viszont a hettita-barát hurri uralkodó, Sattivaza trónralépése után csak beszûkült mozgásterülettel rendelkezett, hiszen gyakorlatilag Hatti közvetlen szomszédjává vált, s a nagy birodalom elzárta elõle a hódítási lehetõségeket. I. Assur-uballit – hogy ne kerüljön két tûz közé – mind Karadúniassal, mind Mitannival kiegyezett. Hattit viszont egyelõre lekötötte a gyengélkedõ Egyiptom. Egyiptom számára ezidõtájt nem maradt más lehetõség a nagypolitikában, mint a szíriai zavarkeltés, mely több-kevesebb sikerrel feltartotta a hettitákat Horemheb idejéig. Ebben a helyzetben a kasszita állam mentesült a nyugati fenyegetettségtõl, és erõit kelet felé fordíthatta. A fordulatot Hatti belpolitikai változásai hozták: II. Murszilisz újra szilárd egységgé kovácsolta a birodalmat. Hattuszasz uralkodói tulajdonképpen ekkor érték el a legnagyobb hatalmukat országukon belül. Murszilisz utódja, II. Muvatallisz egy minden addiginál nagyobb, erõsebb és egységesebb országot örökölt. A korábbi hegemón Mitanni már szerves részévé lett Hattinak, Szíria és Fönícia fejedelmei biztosították hûségükrõl – birodalma Kisázsia nyugati szegélyétõl Babilonig és Egyiptomig terjedt. A kasszita Babilon erejébõl még Asszíria megrendszabályozására sem futotta, Egyiptomot pedig a három emberöltõnyi magába roskadás után kezdték lebecsülni, nem számítottak rá, mint erõs ellenfélre. A tengeri népekkel egyidõben az arámi nép (arameusok) vándorlása is elindult – legalábbis ekkor érkeztek meg Mezopotámiába. A sémi népek eme újabb hullámához képest az amorita, akkád és egyéb sémi expanziók eltörpülnek. Az arámiak a Tigris mellékétõl a Földközi-tengerig nyomultak. Az egymás elleni harcban legyengült Asszíria és Karadúnias erõsen megsínylette az arameusok áradatát. Assur rövid idõ alatt az óbirodalmi területére szorult vissza, Karadúnias pedig teljesen eltûnt, hiszen Babilonba bevonult az elámita hadsereg,

305

megszüntetve a kasszita dinasztia uralkodóinak sorát. Egészen 1126-ig elámiták uralkodtak Babilonban. Visszaszorult a sumerakkád közlekedõ nyelv használata, a Mezopotámiával szomszédos civilizációk ettõl kezdve saját nyelvükön, vagy arámi nyelven fogalmazták meg dokumentumaikat – mind vallási, mind politikai írományaik az akkád ékírás helyi változataival vagy a föníciai ábécével, az ország nyelvén keletkeztek. A közvetlen Folyamközön kívül csak Asszíriában maradt fenn az akkád nyelv, annak asszír nyelvjárása. A kasszita állam A kassziták hosszú babiloni tartózkodása alatt az állam II. Burnaburias idején volt a legerõsebb, de akkor is mindössze annyira jutottak, hogy a Tengerföldet hódoltassák, amivel megszüntették az utolsó sumer államot. A kassziták vitathatatlan politikai tehetetlenségének oka gazdasági és társadalmi berendezkedésükben keresendõ. A huszadik század eleji történészek – s helyenként a maiak is, nem kevés rasszista éllel – a nép tehetetlenségének (nomadizáló életmódjuk) számlájára írták ezt. Persze elképzelhetõ, hogy Karadúnias hosszú fennállásának okai között ott található az a tény, hogy Hammurapi államszervezetébe fészkelték be magukat a kassziták. „… nem a kassziták tartották Babilont, hanem a babiloni államszervezet tartotta a kasszitákat”, mondja Leo Oppenheim. Tény az is, hogy az elámiták rövid gazdasági és politikai fellendülést hoztak Babilonnak. Az elámiták sikerei viszont Asszíria visszaszorulásával is magyarázhatók. Karadúnias háttérbe szorulásának valódi oka talán éppen abban keresendõ, hogy fennállásának teljes tartama alatt a korábbi vazallussal, Assurral hadakozott. E küzdelem sokáig eldöntetlen maradt, ami az instabil belsõ állapotú Középasszír kor és Hatti fenyegetésének következménye is – de ugyanakkor a kassziták elvitathatatlan érdeme is. A kasszita dinasztia végül nem is Assur csapásai alatt omlott össze, hanem egy váratlan elámita betörés

306

következtében egy olyan idõszakban, amikor mind Assur, mind Karadúnias megingott az arameus invázió hatására. A kassziták katonai szervezete hozta létre a bít(u) (= ház) néven ismert közigazgatási rendszert, amely a legerõsebb családok és nemzetségek által felosztott és uralt államot jelenti. A ház urai igazgatták a közigazgatási egységeket, teljesítették az állam felé a kötelezettségeket, de egyúttal az állammal szemben védték érdekeiket. A házak idõvel egyénileg is megerõsödtek, és a királyi hatalom korlátaivá, késõbb megbuktatóivá váltak. Szokásban maradt a határkövek (kudurru) állítása, amelyeknek feliratai sok információval szolgálnak a korra vonatkozóan. Többek közt nyomon követhetõ a házakerõsödése és önállósodása. Visszaesett a pénzforgalom, ami részben annak a következménye, hogy a király pénzbeli adóit egyre kevésbé hajtották be a tartományurak ellenállása miatt. Ez viszont a királyi hatalom csökkenése mellett Karadúnias haderejét is gyengítette, sõt a királyi bíráskodás is egyre inkább visszaszorult. Szippar, Nippur és Babilon hamarosan megszabadult nemcsak a királyi bíráskodástól és a pénzbeli központi adóktól, hanem a közmunkák kötelezettsége alól is. KUS > NÚBIA

LÜDIA Lüdia, latinosan Lydia, akkádul Ludu ókori anatóliai államalakulat volt, amely Phrügia bukásával párhuzamosan emelkedett fel a i. e. 7. században, azonban a rohamosan erõsödõ Perzsa Birodalomnak már nem tudott ellenállni. Lüdia lakói a lüdök (más változatban lídek vagy lüdiaiak) voltak.

307

Elhelyezkedése Lüdia eredeti területe Nyugat-Anatóliában feküdt, Müszia, Kária, Phrügia és Iónia között. A Szardeisz központú állam területét a i. e. 7. és i. e. 6. században Alüattész és Kroiszosz hódításai tették igazán naggyá: bukása elõtt nyugaton az Égeitengerig, keleten pedig a Halüszig nyúlt. Délen Lükia kivételével a Földközi-tenger partvidékét is ellenõrzése alatt tartotta. Lüdia rendkívül gazdag volt aranybányákban, ami lehetõvé tette, hogy itt jelenjen meg elõször a pénz, a királyok pedig mesés vagyont halmozzanak fel. Története Lüdia legkorábbi története a hettita birodalmi korig nyúlik vissza, de a kapcsolat pontos mértéke ismeretlen. Az bizonyos, hogy a korábbi Arzawa helyén létesült, amelynek egyik általában használt neve: Luwia. Ez a név Lüdia nevével összevethetõ. A luvi nyelvet a hat legnagyobb és legfontosabb hettita nyelvként tartják számon, és a hettita ’! görög szóetimológiák nagyban támaszkodnak a luvi nyelv jellegzetességeire. Nem tudni azonban, hogy folytonosság állt-e fenn az államiságban, és az etnikumban Arzava és Lüdia között. A lüd királyok mitikus családfája viszont benyúlik az i. e. 13–14. századba is. Lüdia csak jóval a hettiták bukása után, a kimmerek által elpusztított Phrügia romjain virágzott fel. A Gügész nevû királyt (kb. i. e. 680-650) asszír forrásokból is ismerjük, itt Gug(g)û a neve (az akkád szó szolgát jelent). Gügész szövetségre lépett a kimmerek ellen Assur-bán-aplival, ám kezdeti sikerei után Egyiptommal paktált le, megengedve, hogy a fáraó zsoldosokat toborozzon országából az asszírok ellen. Nem csoda, hogy az asszír források mintegy megérdemelt büntetésnek tekintik, hogy a kimmerek súlyos pusztításokat vittek végbe Lüdiában ezt követõen. Gügész fia, II. Ardüsz a súlyos csapások elõl visszatért Asszíria hûségére. Ardüszt a fia, Szadüattész követte a trónon, akihez Hérodotosz már jelentõsebb hódításokat köt, emellett harcolt az

308

Uvakhsatra vezette médekkel. Az õ utóda, a i. e. 6. század elsõ felében uralkodó, a kimmereket végleg legyõzõ II. Alüattész a keleti terjeszkedés során keveredett komoly harcba a médekkel. A Halüsznél csapott össze a két sereg, azonban az ütközetnek véget vetett egy napfogyatkozás (i. e. 585. május 28.). A harcoló felek kibékültek, és a Halüszt tették meg határnak. Alüattész utóda, a gazdagságáról nevezetes Kroiszosz (i. e. 560–546), az epheszoszi Artemisz-szentély építtetõje a médek bukását kihasználva, miután ellenõrzése alá vonta a kis-ázsiai görög poliszok zömét, ismét kelet felé tört. i. e. 547-ben Pteriánál – a régi Hattuszasz – csapott össze II. Kürosz perzsa király seregével, majd a döntetlen ütközet után visszatért fõvárosába, hogy erõt gyûjtsön az új csapásra. Arra azonban nem számított, hogy Kürosz azonnal üldözõbe veszi és még a télen megostromolja Szardeiszt. A város elesett, Kroiszosz viszont életben maradt, és élete végéig az Perzsa Birodalom nagykirályának egyik tanácsosa volt. Lüdia ezek után sosem lett önálló, de a neve fennmaradt. Elõször III. Alexandrosz, késõbb a Szeleukida Birodalom, végül a független Attalida Pergamon uralta. i. e. 133-ban az utóbbival együtt a Római Birodalom Asia provinciájának része lett. Diocletianus alatt Lydia egy kicsi, Sardes központú tartomány neve lett. Lüdia késõbb a Bizánci Birodalom részét képezte, amíg a 14. században az Oszmán Birodalom meg nem hódította.

Lüdia a mitológiában A görög szerzõk szerint az eredetileg Meiónia nevet viselõ területet három dinasztia uralta. Az elsõ mitikus király a Tartaroszban örök szenvedésre ítélt Tantaloszvolt, de késõbb maga Héraklész is ült a trónján. Az ország Atüsz fia, Lüdosz uralkodása alatt vette fel uralkodójáról a Lüdia nevet. A késõbbiekben is számos istenialakot tekintettek lüdiai királynak, így Tmolosz hegyistent, Marszüasz szatírt, Iardanosz folyóistent

309

és leányát, Omphalét, aki mellett Héraklész a legenda szerint nõi ruhában bûnhõdött. A hagyomány szerint ún. Tilondia-dinasztia i. e. 800 körül került trónra, és olyan királyok tartoztak hozzá, mint I. Ardüsz, Ker, I. Alüattész, Mürszosz és Kandaulész. A hagyomány szerint Gügész, a harmadik (Mermnád-) dinasztia alapítója Kandaulész testõrparancsnoka volt, aki kényszerûségbõl végzett urával, és feleségül vette annak asszonyát. Kultúra A lüd nyelv az indoeurópai nyelvcsalád tagja volt, annak is az anatóliai ágával volt rokon, tehát a hettita nyelvvel állt közelebbi rokonságban. A i. e. 1. században halt ki. A lüd istenvilág fontos szereplõje a phrüg eredetû Kübelé istenanya valamint fia és szeretõje, Attisz volt. Mûvészet Lüdia mûvészete Anatólia bronzkori kultúrái közül fejlõdött önállóvá. Jellegzetesek sírépíményei, fémmûvessége, szobrászati alkotásai. Fontos közvetítõ szerepet játszott Kelet és Nyugat, azaz Hellasz között. A birodalom bukásával, i. e. 546ban az önálló lüdiai mûvészet is megszûnt. MEZOPOTÁMIA Mezopotámia fordításából; arámielnevezése Beth-Nahrain, vagyis a „Két folyó háza”) egy közel-keleti terület volt az ókorban. Földrajzi értelemben egy hordalékkal feltöltött síkság volt, amely a Tigris és az Eufrátesz folyók között feküdt, és felölelte a mai Irak,Törökország és Szíria egy részét. A területet nyugatról a Szírsivatag, délrõl az Arab-sivatag, délkeletrõl a Perzsa-öböl, keletrõl a Zagrosz-hegység, északról pedig a Kaukázus határolta. Mezopotámia a világ egyik legrégibb civilizációja, a globális emberi civilizáció egyik bölcsõje volt.

310

A Mezopotámiából elõkerült írásforma (Uruk, mai Warka, uruki archaikus szövegek) közismerten a legõsibb a világon, mellyel Mezopotámia elnyerte a „civilizáció bölcsõje” elnevezést. A sumer írás párhuzamosan született az egyiptomi hieroglifákkal, és még néhány régebbi felirat is ismert, mely valószínûleg az írások õse lehet (Nagada-kultúra). Mezopotámiát számos ókori civilizáció benépesítette és meghódította, elsõként a sumerek, majd akkádok, babilóniaiak, asszírok, perzsák, hettiták és médek. Itt fontos megemlíteni, hogy az ókori Mezopotámiával kapcsolatos események dátumai még mindig vitatottak, és a dátumozásnak számos különbözõ módszere és meghatározása van. A következõkben felsoroltak a legáltalánosabban elfogadott feltételezések. Földrajzi adottságok Mezopotámia a Tigris és az Eufrátesz folyók közében található sivatagos-félsivatagos területen helyezkedik el. A területet keleti és északi oldalról középhegységek, délrõl nádban és agyagban gazdag mocsaras alföldek határolták. Mezopotámiát belül sok folyó keresztezi, így az egyébként csapadékban szegény földek is megmûvelhetõvé váltak. A folyók áradását csatornarendszer kiépítésével használták ki, így ezek minden évben iszapot terítettek szét partjaik mentén, ami kiváló termõföldnek bizonyult. A folyamok mellett fõleg gyümölcsöket, zöldségeket és gabonát termeltek, valamint itt alakult ki az állattenyésztés (fõleg juh ésszarvasmarha). A folyóközben nem, hanem egyedül a szélsõ hegységekben találhatóak meg a további nyersanyagok, mint például a fémek, a fa, és a kõ, így ezeket hosszas szállítással, vagy kereskedelem útján lehetett beszerezni. Õskor és írott történelem elõtt Tell Halaf-kultúra (i. e. 3500–3250. k.) El Obeid-kultúra (i. e. 3250–3000. k.) Elsõ uruki kultúra (i. e. 3000–2800. k.)

311

Sumer és Akkád Dzsemdet Naszr-kor (i. e. 2900-2700. k.) Meszilim-kor (i. e. 2600. k.) Ur I. és Lagas (i. e. 2500-2350. k.) Akkád-kor (i. e. 2350-2150. k.) Sumer reneszánsz (i. e. 2150-1920. k.) Az elsõ bevándorlók: sumerek Nehéz meghatározni, hogy honnan jöhettek a sumerek, mivel a sumer nyelvet a történeti nyelvészet utód nélkül kihaltnak tartja, az adott korban pedig írásbeliség nélküli nyelvekkel nem lehet összehasonlítani. Az elsõ bizonyosan tõlük származó emlékek a Dzsemdet Naszr-korban keletkeztek. Mitológiájuk számos esetben utal a környezõ területre, de kisebb jelek mutatnak õshazájukra is. Ebbõl a korból valók az elsõ kocsik, melyek fennmaradtak. A Tepe Gawrában folyt ásatások során kerültek elõ. A lakóházak egy központi épület köré, a templom köré épültek. Idõvel ezekbõl a központokból városok fejlõdtek, amelyeket fallal vettek körül. Ez nem csak azt jelezte, hogy elfogytak a környezõ legelõk, szabad földek, hanem azt is, hogy megszületett egy új igazgatási forma, az állam. Az öntözéses földmûvelésen alapuló gazdaság irányítását és a város védelmét meg kellett szervezniük. Ezeket a feladatokat látták el a királyok, hivatalnokok. A késõbbiekben ezeket a bonyolultabb tevékenységeket már csak despotikus módon lehetett irányítani. A király despotává vált. Az i. e. 4. évezred közepére a különbözõ városállamok már nagy hatalommal rendelkeztek. Eridu, Uruk, Ur, Lagas és Girszuvoltak a legfontosabb társadalmi központok. A mitológia szerint Uruk adott otthont az egyik leghíresebb mezopotámiai hõsnek, Gilgamesnek. A termelés a templomgazdaságokban és kisebb paraszti birtokokon történt, a templom illetve állami hivatalnokok irányításával. A felesleges élelmet nagy mennyiségben tárolták. A templomgazdaság önellátó egység volt. A termelõ munkát a

312

közrendû szabadok végezték, akik ezért terményben fizetséget kaptak. A 3. évezredre a városok fokozatosan kiteljesedtek. Az uralkodók és politikai szervezetek óriási építkezéseket folytattak. Akkád birodalom Az i. e. 24. században Sarrukín megalapította az agadei vagy akkád dinasztiát Mezopotámiában, majd elfoglalva a sumer városállamokat egységesítette Mezopotámiát. A városfalakat leromboltatta, központi hadsereget toborzott, elfoglalt városai élére saját hivatalnokait állította. Ez volt az elsõ korszak, amikor egyetlen városban központosították a hatalmat. Az akkád sémi nép volt; az akkád nyelvrõl szóló írásos bizonyítékok kb. 2300-ból származnak. A sumer írást adminisztratív és irodalmi célokra használták, míg az akkádnál a tudomány volt elõtérben. Ez a dinasztia a i. e. 2193-as guti hódításig uralta a területet, és uralkodói között olyan nagy királyok is voltak, mint például a magát elsõként istenné nyilvánító Narám-Szín. Sumer nyelve és kultúrája összeolvadt a hódító akkádokéval. A két mûveltség összeolvadásából létrejött az egységes mezopotámiai kultúra. Késõbbi utódaik ezt vették át tõlük. Sarrukín utódai nem voltak képesek egyben tartani ezt a kezdetleges államot, a nomád gutik támadásai szétzilálták majd romba döntötték a birodalmat. Agade városát a földdel tették egyenlõvé. Miután az utóbbi dinasztia uralma véget ért, különbözõ városállamok versengtek a hatalomért. Ugyanabban az idõben a gutiknak hívott népcsoport áramlott le a Zagroszhegységbõl és vette át a hatalmat egy rövid idõre. Sumer újjászületése A nomád nép, a gutik uralmának lázadás vetett véget Mezopotámiában. Ennek során falvakat, városokat fosztogattak, embereket öltek, nem gondozták az öntözõ csatornákat. Agade romba döntésével Sumer új esélyt kapott arra, hogy ismét visszaállítsa korábbról ismert független államát. Elsõsorban két

313

város emelkedett ki, Íszín és Lagas. A térség végül Ur városállam hatalmába került, amikor megalapították a harmadik uri dinasztiát. Az ipari fejlõdés soha nem látott szintre emelkedett a térségben. Híres uri uralkodók például Utu-hégál, Ur-Nammu és Sulgi, aki létrehozta az egyik legõsibb ismert törvénykönyvet (a késõbbi törvényalkotó, Hammurapi még híresebb). Ur enszijei megerõsítették a központi hatalmat, felújították a régi csatornákat. Jelentõsen befolyásolta a fejlõdést az itt épült zikkurat. Ur tündöklése Agadéhoz hasonlóan ért véget, a betelepülõ, portyázó nomád amarru törzseknek nem tudtak ellenállni. Ur városát porig rombolták. A sumer nép ezek után gyorsabban vegyült a betelepülõ népekkel. Ezek után már nem követhetõ nyomon az elszigetelt sumer nyelv és kultúra. Óbabiloni birodalom Az amarruk támadásai után Mezopotámiában több város emelkedett ki, amelyek közül Babilon(isten kapuja) vált a legfontosabb központtá. A város uralkodói ismét egységes központi hatalmat teremtettek egész Mezopotámiában. A kor legerõsebb birodalma jött létre, amelyben i. e. 18. század körül élt a kor legnagyobb uralkodója, Hammurapi, aki törvénykönyvérõl híres. I. e. 16. század elején újra beteljesedett a folyóköz sorsa: egy kis-ázsiai nép, a hettiták könnyû fegyverzetükkel és harci kocsijaikkal lerohanták a birodalmat. Babilont és a déli területeket a hettiták csak végigrabolták, de nem vonták fennhatóságuk alá, így ezt az elszikesedõ vidéket a kassziták vezére szerezte meg.

Asszíria Asszíria ókori történelmi régió volt Észak-Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz felsõ szakasza között. Ezen a vidéken nem Mezopotámiára jellemzõ alföldi táj terült el, hanem hegyek szabdalták a vidéket. A földmûvelésre öntözés nélküli technika jellemzõ, és legeltetõ állattartás. A hegyek ólomban és fában

314

gazdagok voltak, ezért ezek váltak Asszíria legfõbb árucikkeivé. Katonai állammá válásában nagy szerepet játszott a kényszer. Peremterületek A hurrik egy ismeretlen származású, indoárja hatásokat hordozó nép volt, akik Észak-Mezopotámiát és Anatólia délkeleti részét i. e. 1600 körül népesítették be és i. e. 1450 körül létrehoztak egy kisebb birodalmat, Mitannit kelet, észak és nyugat felé terjeszkedve, és egy idõre adófizetésre kényszerítették a nyugati királyságokat, még a távoli Kaftit is (minószi Kréta) és nagy fenyegetést jelentettek az egyiptomi fáraó számára. i. e. 1300 körül a hettiták és az asszírok felbomlasztották, majd elfoglalták Mitannit. A hettiták egy nyugat-indoeurópai népcsoport (a „kentum” nyelvcsaládból), akik Kis-Ázsia nagy részét leigázták fõvárosukból Hattusas-ból (a mai Törökország) és még Egyiptomot is bevették. Újbabiloni Birodalom Az asszírok ellen felkelõ dél-mezopotámiaiak vezére alapította meg az Újbabilóniai Birodalmat. Legjelentõsebb uralkodója II. Nabú-kudurri-uszur (Nabukodonozor), aki részt vett Ninive elpusztításában, majd elfoglalta Föníciát és Palesztinát. A birodalom átvette az asszírok birodalomszervezõ hagyományait és kegyetlen módszereit. Szamariából az asszírok, Palesztinából a babiloniak hurcolták el a zsidó lakosság egy részét (babiloni fogság, i. e. 6. század). A kegyetlen módszerek miatti elégedetlenség is szerepet játszott abban, hogy a perzsák könnyen megdöntötték a birodalmukat. Perzsa Birodalom A régiónak akkor lett igazán nagy jelentõsége, amikor az Akhaimenidák beolvasztották a Perzsa Birodalomba. Két alkirályságra osztották: délen volt Babilónia és északon Athura (Asszíriából). Ezidõ alatt Perzsia a világ legnagyobb hatalma lett. A perzsák, akik kiváltak Babilonból és az iráni fennsíkon

315

telepedtek le, mára visszavették õsi földjeiket, és uradalmuk alatt virágzott a matematika és asztronómia; ez késõbb a görögökre lett nagyon jellemzõ. Késõbbi történelem Miután a makedónok Nagy Sándor vezetésével egész Perzsiát meghódították, a terület a Szeleukida Birodalom része lett. A hellenisztikus kor után Mezopotámia nagy része a perzsa Párthus Birodalom része lett. A Parthus Birodalom fõvárosa Ktésziphón volt. Az északnyugati rész azonban római fennhatóság alá került. A tetrarchia idõszaka alatt a terület két provinciára oszlott, Osroenére(Edessa környékén; nagyjából a mai Törökország és Szíria közötti határ területén) és Mesopotamiára (északkeletre). A szászánidák vezette Perzsa Birodalom idején, mely sokkal nagyobb volt, a mezopotámiai részt Del-e Iranshahr-nak, azaz „Irán szívének” hívták és fõvárosa Ktésziphón volt (szemben az ókori Szeleukeiával, mely a Tigris mentén helyezkedett el), Perzsia fõvárosa Mezopotámia területére esett. Miután a korai kalifák az egész Perzsa Birodalmat egyesítették és még tovább növelték, Mezopotámia újra egyesült, ám két provinciaként kormányozták: ÉszakMezopotámia (Moszullal) és Dél-Irak(Bagdaddal, mely várost a Perzsák építették, majd késõbb a kalifák fõvárosa lett). Mûvészet Mezopotámia mûvészete a nagy hódítások idején egybeolvadt a környezõ, hódító népek kultúrájával. Viszont amíg Mezopotámiavárosállamai önálló életet éltek addig fejlett és sokrétû mûvészet alakult ki. Építészet Az ókori mezopotámiaiak már használtak égetett agyagból készült téglát, de csak a paloták építéséhez, a lakóházakhoz

316

levegõn szárított téglát, ezen kívül nádatalkalmaztak. A téglákat kifestették így mozaikszerû mintákkal díszítették az épületeket. Alapozáshoz bitument kevertek ki. Hatalmas palotáikat fényûzõ lakosztályok és templomegyüttesek és fogadórészek jellemezték. A zikkurat, más írásmód szerint ziûûurat (szó szerint: „kimagasló (építmény)”) a nagyobb mezopotámiai városok templomnegyedének középpontja. Hét, esetleg kilenc egyenetlenül csökkenõ szintbõl álló toronyépület, amelyen az elsõ emelet – rendszerint a torony dereka – kétoldalt lépcsõfeljárón közelíthetõ meg. Az emeletek mindegyike másmás színûre volt festve. Csupán a legfelsõ részt képezték ki szobává, itt õrizték az istenség szobrát, itt folytak le az évenként megismételt szertartások, s minden bizonnyal ez szolgált a zikkurat tetején folytatottcsillagászati megfigyelések helyszínéül is. A leghíresebb zikkurat a babiloni Étemenanki, azaz „az ég és a föld alapjának temploma”. Ez az i. e. 2. évezred elején készült. A hettita invázióban erõsen megrongálták, és az ókoriírók által említett i. e. 6. századi újjáépítése kapott legendás hírt, egyes kutatók szerint ugyanis ehhez fûzõdik aBibliából ismert „Bábel tornya” történet. Ez a zikkurat eredetileg Marduk kultuszhelye volt. Festészet Fontos volt a festészet. A palotáikat díszítették vele. Kedvelt volt az épületek mozaikkal való díszítése. Zene Zenéjükben különbözõ hangszereket használtak, például hárfát, lantot, lírát, cimbalumot, üstdobot, dobot, kereplõt, csörgõt, fuvolát, nádsípot. A zeneösszekapcsolódott az énekléssel és a tánccal. Zenéjükben fõleg a ritmus játszott nagy szerepet. Irodalom

317

A vallásban szereplõ irodalom nagy részét a himnuszok és az istenségekrõl szóló prózák töltötték ki. Kedvelték a bölcseleti hangvételû költeményeket, a vetélkedéseket. Sok tudományos témájú feljegyzést is készítettek a megfigyeléseikkel kapcsolatban. Ezeknek a leírásoknak a fõbb témái a csillagászat és az orvostudomány. A városállamok uralkodói fontosnak tartották, hogy a törvények is le legyenek jegyezve ezért ilyen irodalmi források is maradtak fenn. Mezopotámiai mitológia A mezopotámiai mitológia alapja a sumer mitológia. A sumer istenek a görögökhöz hasonlóan antropomorfak, emberekhez hasonló alakúak és tulajdonságúak, akik mintegy királyként az embereket alattvalóiknak tekintik. A pantheonba néhány korai uralkodó is belépett halála után (Tammúz). Hasonlóképpen a szomszédos nomád népek mezopotámiai hódítását is az illetõ nép istenének a mezopotámiai pantheonba való beházasodásával írták le (Marduk). Az egyes istenek szerepe városának felemelkedésével erõsen megnõhetett (Marduk, Assur). Az istenek tetteit az agyagtáblára írt sumer és akkád eposzok örökítették meg. A világ története Teremtés A mezopotámiaiak hite szerint kezdetben csak két teremtmény létezett, amelyek élõlények és elemek voltak egyszerre. Egyikük Apszú, az édesvíz, másikuk Tiámat a tenger. Kettõjük egyesülésébõl született az összes többi isten. Özönvíz A sumer királylista összeköti a mitikus kort a régészetileg is igazolható királyok korával. A listát két részre osztja az özönvíz amit egyes vélemények az i. e. 2900 körüli nagy délmezopotámiai folyami árvízzel azonosítanak, aminek nyomát

318

Suruppakban és máshol is közvetlenül a Dzsemdet Naszr-kor feletti zárórétegként azonosítottak. A lista utolsó vízözön elõtti mitikus suruppaki királyát, Ubartutut a késõbbi mítoszok – pl. Ziuszudra és a vízözön –, mint Ziuszudra – másképpen Utnapistim – apját írják le. A Gilgames-eposz szerint Ut-napistim Enki tanácsára bárkát épített és így túlélte az istenek által küldött özönvizet. Ut-napistim így a bibliai Noé sumer elõképe. A MINÓSZI CIVILIZÁCIÓ A minószi civilizáció vagy krétai civilizáció egy bronzkori civilizáció volt, amely Kréta szigetén jött létre, és az i. e. 27. századtól az i. e. 15. századig virágzott. Megoldódott a rejtély Platón Atlantis-át illetõen azon felismerés által, hogy a tényleges földrajzi hely összes koordinátája 10-el volt megszorozva. Platón egyiptomi papoktól szerezte meg a részletes beszámolót a minószi civilizációról (Kréta szigetén) és annak hirtelen végérõl. Mivel minden számadat tízzel volt megszorozva, a terület túl nagy volt ahhoz, hogy a Földközi-tengeren belül elférhetne. Így õ az Atlantióceánba helyezte azt (innen kapta nevét), és dátumát évezredekkel korábbra, egy õsrégi korba tette. Úgy tûnik, hogy az Egyiptomból való kivonulás után a biblia írói követték ugyanezt az egyiptomi konvenciót a történelmi feljegyzéseikben. Ez valószínûleg magyarázatul szolgál a legtöbb hihetetlenûl nagy számértékre, amit az Ószövetségben találunk. A minószi civilizáció eredete, kialakulása nem ismert pontosan. Nyugat-Krétán találtak ugyan õskõkori pattintott kõeszközöket (ezek még a legutóbbi jégkorszakidejébõl valók, amikor a szárazföld és Kréta szigete a tenger alacsony szintje miatt többé-kevésbé egybefüggõ szárazulatot alkotott, így megkönnyítette az õskõkorivadászoknak a bejutást a szigetre). A legelsõ biztos régészeti leletek az újkõkorból származnak. Ekkor hozták be a szigetre az új telepesek a fejlett neolitikus életmódot, az állattenyésztést és növénytermesztést. E telepesek

319

valószínûleg Anatóliából érkeztek, és õk alapozták meg a késõbbi krétai civilizációt, amely i. e. 2500-ban már igen magas szintre jutott. A korai civilizáció idejére megjelentek a szabályosan tervezett városok, építõanyagként használták a téglát és a köveket, ismerték a fémmûvességet és a szépen kidolgozott ékszerek készítésének módját. A korai civilizáció ezután ismeretlen okból hanyatlásnak indult. Az aranykor Az i. e. 2000 és i. e. 1450 közötti kort szokás aranykornak is hívni, ekkor érte el csúcsát a minószi civilizáció, amely a palotaépítésekben is megmutatkozik. A minószi kultúra eredetére egy görög legenda vet némi fényt, amely szerint a civilizáció megteremtõje Minósz, Zeusz fia, az istenkirály volt, aki a Nap lányát, Pasziphaét vette feleségül. Pasziphaéra az istenek bosszúból õrületet bocsátottak, aki egy bikával közösült. Gyermekük, Minótaurosz egy szörny volt, ezért egy labirintusba zárták. Táplálékul minden évben 10 athéni ifjat és 10 athéni leányt áldoztak fel neki, de a hõs Thészeusz megküzdött vele és megölte, majdAriadné fonalának segítségével kijutott a labirintusból. A tudomány máig keresi a legenda eredetét, kutatja Minósz király valódiságát. A kultúra igen magas fokra fejlõdött, de utána hanyatlásnak indult. A hanyatlás okai nem ismertek, talán újabb földrengés vagy háború okozhatta. Mûvészet és kultúra I. e. 2000 körül épültek meg az elsõ nagyobb paloták. Ezek õrzik a minószi kultúra emlékeit. A legnagyobb a knósszoszi palota, melyet i. e. 1900 körül emeltek. Kr. e. 1700 körül újból hozzáláttak a paloták építéséhez. Ekkor jelentek meg a színes falfestmények (freskók) a házakon. A mükénéi sírokban gyakran találtak krétai eredetû ivócsészéket és fegyvereket. A leggazdagabban a

320

tõröketdíszítették, ezüsttel és fekete niellóval vonták be, a markolatot gyakran díszítették arannyal vagy drágakövekkel. Egyes tõrökön teljes jeleneteket ábrázoltak, például harcosokat, amint állatokkal küzdenek, vagy egyiptomi ihletésû vadászjelenetet, ahol macskák üldöznek egy vízimadarat. Gazdaság A kultúrával együtt fejlõdött a kézmûipar is, amely nagy hatást gyakorolt a kereskedelemre. Megjelentek a fazekaskorongok, melyekkel a tömegtermelés megjelenése mellett a kész termékek minõsége is fejlõdött. Fellendült a mezõgazdaság, magas fokra fejlesztették a szõlõ és az olajbogyó termesztését. Egyre több juhot tenyésztettek, így egyre több gyapjúhoz jutottak. Termékeikkel a tengeren is kereskedtek. Fejlõdött az ipar, egyre több vasat és bronzot használtak, amelyekbõl mindennapi használati tárgyakat – evõeszközöket, különféle használati termékeket – készítettek, amelyek megkönnyítették a ház körüli munkát, hatékonyabbá tették a mezõgazdaságot. A kereskedelem is rohamos fejlõdésnek indult. Modernebb társadalom képe bontakozik ki, melynek középpontjában a király állt. Megjelentek mellette az udvari elõkelõk, a nemesség és a gazdagok osztályai is. Mivel a fejlõdés felgyorsult, a népesség száma is megnõtt. Ez megkövetelte az új kormányzati rendszerek kialakítását. Hajózás és kereskedelem A krétai civilizáció virágzásának egyik fontos összetevõje volt a tengeri kereskedelem. Ennek alapját az egyiptomiaktól átvett és továbbfejlesztett hajóépítési ismeretek biztosították, erre bizonyítékok a hajóábrázolásokon megjelenõ egyiptomi jellegzetességek. Jelentõs krétai újítás azonban, hogy megjelenik a döfõorr, ami csak a hajógerinc meghosszabbításaként képzelhetõ el. Vagyis a krétaiak az

321

egyiptomiakkal szemben már használták a hajógerincet, mint a hajótest alapját. Erõs hajóikkal virágzó kereskedelmet építettek ki és tartottak fent a Földközi-tenger keleti medencéjében, amelynek védelmére erõs hadiflottát hoztak létre. A kereskedelem fejlõdésével együtt telepeket is alapítottak. Már i. e. 2000 elõtt települést hoztak létre Kasztrínál,Küthéra szigetén. Az i. e. 16. században krétai telepesek érkeztek Milétoszba, Rodoszra és krétaiak éltek a Kükládoktöbb városában is (például a méloszi Phülakopiban és a keószi Ajína Iríniben). A környezõ szigetek és a szárazföld egyes részei a krétaiak adófizetõi lehettek. Egyiptomba, a görög szárazföldre, Ciprusra és a föníciai városokba nyersanyagot, fegyvereket, textíliákat, fémvázákat, ivócsészéket, valamint finomkerámiát exportáltak; cserébe egyiptomi szövetet hoztak be. Társadalom, vallás, kultúra A minószi civilizáció társadalma valószínûleg sokban különbözött az egykorú keleti kultúrákétól. A hatalmat itt nagyobbrészt nõk tartották kezükben,[forrás?] míg a férfiak szerepe kisebb volt. A nép többi tagja egyszerû pásztorkodásból, kisebb iparral foglalkozott. A társadalomra vonatkozó ismereteink rendkívül hiányosak, mert írásuk a mai napig megfejtetlen. Az elõzõ feltevéseket az alapozza meg, hogy csak azok a városok voltak kiépítve (Knósszosz, Phaisztosz, Malia), melyekben a mûvészet magas fokra jutott, s a kereskedelem is itt zajlott. Flottáik a Mediterráneum keleti felével kereskedtek. A többi kisebb város csupán mezõváros volt vagy iparváros. A vallás nagy szerepet játszott. A vallás azonban nem a keleten ekkorra eluralkodó transzcendens teremtésközpontú, hanem természetvallás volt, középpontjában az azt megtestesítõ nõi istenséggel. A hanyatlás

322

I. e. 1500 körül a kultúra ismét romokban hevert. Ennek oka lehetett a Théra (ma Szantorini) szigetén bekövetkezett vulkánkitörés és szökõár. Mások szerint lázadás állhat a középpontban, megint mások inváziót emlegetnek. Ebben az idõben az égei-tengeri szigetvilág több városát is tûz emésztette el. A minószi kultúra ennek ellenére késõbb még egyszer felemelkedett, és rövid ideig virágzott, de nem volt már elég ereje a kibontakozáshoz. Megjelentek a szárazföld felõl érkezõ új telepesek, az akháj hódítók, akik új írást, új kultúrát hoztak magukkal. Ezzel a krétai kultúra lehanyatlott, helyét a mükénéi kultúra vette át. A civilizáció jellemzõi A krétai civilizáció a mezõgazdaság és az ipar fejlettségének köszönhetõen magas szintre jutott. Ismerték a padlófûtést; vízvezetékeket, csatornákat és fürdõket építettek. A kultúra egyes elemeit átvették a mükénéiek közvetítésével agörögök is. MITANNI Mitanni egy ókori mezopotámiaiállamalakulat volt, amely az i. e. 15. században szervezõdött meg, az i. e. 14. században élte fénykorát, az i. e. 13. században pedig szétesett területeit hajdani vazallusa, a Középasszír Birodalom kebelezte be. Virágkorában kiterjedt szövetségi kapcsolatokat ápolt az egyiptomi Újbirodalomma.

Neve A ma általában Mitanni néven ismert államalakulat neve az ókori forrásokban rendkívül sok alakban fordul elõ. Ennek oka az, hogy bár az akkád nyelv és az az akkád ékírás az i. e. 2. évezredben a nemzetközi diplomáciai nyelv és írás szerepét játszotta, a neveket a levelezõ és szerzõdõ felek többnyire a

323

saját nyelvük kiejtése és annak ékírásban kifejezhetõ leírása szerint alkalmazták. Sokszor azonban még ezt sem következetesen. Mitanni területét az asszírok a legkorábbi idõktõl *anigalbat néven ismerték. Ennek is ismertek változatai, mint a *abilgalbat. I. Tukulti-apil-ésarra dokumentumaiban KUR mi-ta-a-ni, illetve egy vadbikavadászatról szóló feliratában KUR mi-ta-ni. I. Suttarna és Saustatar levelezésében ma-i-ta-ni, ma-it-ta, de alternatívaként megjelenik a mat*anigalbat is. Az Amarnalevelekben KURMi-ta-an-ni (EA#21), KURMi-i-ta-an-ni (EA#23), KUR Mi-i-ta-a-an-ni (EA#22), KURMi-i-it-ta-an-ni (EA#19) és KURMiit-ta-a-an-n[i] (EA#28) fordul elõ. A hettita iratokban KURURUMi-it-ta-an-ni vagy Mi-ta-ni a legáltalánosabb, de megjelenik a KURURU*urri, a KUR.KURmeš/ +i.a(URU) *urri és a Hanikalbat is. Hettita személynevekben is gyakran elõfordul, mint mmi-it-tan-na-A.A, mmi-it-tan-na-mu-u-u/ a, mmi-it-tanan-na-mu-u-u/a, mmi-it-ta-an-na-mu-u-u/a. Ezek a nevek azt jelentik luvi nyelven, hogy „Mitanni ereje”, vagy „Mitanni erõs”. Az egyiptomi forrásokban Nah(a)rina/Na+rinna a megnevezése. Mitanni bukása után újra a *anigalbat elnevezés terjedt el, amelyet az asszírok Mitanni teljes fennállása alatt használtak a térség megnevezésére. Elhelyezkedése Mitanni törzsterülete az Eufrátesz és a Tigris felsõ folyása között, Asszíria területétõl északra, Anatólia déli határán feküdt. Fõvárosuk, Vassukanni helye mindmáig ismeretlen. Az állam legnagyobb kiterjedése idején magában foglalta Asszíria területét, és számos szíriai vidéket ellenõrzött, illetve befolyása alatt tartotta az Eufrátesz felsõ folyásának vidékét (Isuva) és Kilikiát (Kizzuwatna) is. Társadalma

324

Mitanni területére az i. e. 3. évezred végén vándoroltak be a hurrik több hullámban. Nyelvük ismeretlen, az általános vélekedés szerint a kaukázusi nyelvek közé tartozott. A hurri népességet valamikor a története során indoeurópai hatás is érhette, ugyanis panteonjuk és uralkodóik nevei ilyen eredetûek. Ezt korábban azzal magyarázták, hogy egy indoárja katonai arisztokrácia települt a hurrikra, ez az elméletet azonban mára jobbára túlhaladottá vált. Önmagában a védikus istennevek (Indra, Varuna, Násatja, Asvinok) még nem jelentenek közvetlen kontaktust sem, nemhogy népességcserét, vagy az uralkodóréteg etnikai-nyelvi kicserélõdését, hiszen a hurrik betelepülése és a Védák keletkezése között legalább egy évezred telt el (és a Védák az újabbak), és a Véda-árják panteonjának eredetérõl semmit sem tudunk. A hurrik biztosan nem voltak árják. A hurrik történeti jelentõségét régebben abban látták, hogy õk honosították volna meg Mezopotámiában a háziasított lovat. A mezopotámiai régészet mai állása szerint azonban lovak már a legkorábbi sumer korban is voltak, de az indoárja lótenyésztésrõl alkotott elõítéletek miatt korábban minden lóalkatú csontleletet egyszerûen vadszamárként írtak le. Anittasz i. e. 18. századi Szalativara ellen indított hadjáratában már 40 harci szekér vett részt. Tény, hogy idejükben jelent meg tömeges használatban a harci kocsi. Ennek olyan nagy jelentõsége volt, hogy a harci kocsizó nemesség, a marjannu réteg alkotta a társadalom gerincét, amelyik örökölhetõ szolgálati birtok fejében katonai szolgálattal tartozott a királynak. Hurri eredetû az a Hatti területén talált szöveg, amit Kikkuli írt a lótenyésztésrõl és -kiképzésrõl. A hurrik olyan mértékben vették át az akkád ékírást, hogy ebbõl fontos kulturális és gazdasági centrumra lehet következtetni.[5] Az írást asszír közvetítéssel sajátították el. A hurri nyelv és egyáltalán a hurri kultúra elemeinek megfigyelhetõ terjedése is ez irányba mutat. A király és a királyné a hettitákhoz hasonló sajátos szerepet tölthetett be a társadalomban, hatalmuk – a többi nomád vándorló eredetû társadalomhoz hasonlóan – nem volt olyan

325

kiemelkedõ, mint a despotikusabb, régóta letelepedett társadalmakban. A király és a marjannu réteg között úgy tûnik, nem volt egy szûkebb örökletes arisztokrácia, csak a király néhány kinevezett fõhivatalnoka. Ilyen volt elõször is a sákin máti és a sukallu, két meghatározhatatlan feladatkörû miniszter. Léteztek még a halzuhlu nevû, talán erõdparancsnok tisztviselõk, és az általában „polgármester”-nek fordított hazannuk. Ez a társadalmi szerkezet mindenekelõtt a birodalom keleti felére, Arrapha környékére volt jellemzõ, innen rendelkezünk több forrással. A nyugati rész is hasonló lehetett, de ott ismerünk példát vazallus fejedelemre is, például az alalahi Idrimi esetén. A birodalom kiteljesedésével a marjannu nemesség szolgálati birtoka egyre inkább valódi földtulajdonná alakult. A gazdálkodás hasonlít a palotagazdaság felépítésére. Nuzi nagy részét a palota foglalta el, amelynek nagy számú állami rabszolgája a környezõ falvakban lakott. Minden állami alkalmazott és a szabad kézmûvesek is a palota alárendeltségébe tartozott. A földtulajdon formailag a faluközösségeké volt, de i. e. 1500 körül már megindult a parcellák tömeges felvásárlása. A magánbirtok azonban „papíron” még nem létezett, ezért az ingatlanok vásárlásait fedõügyletekkel álcázták. Érdekes kitételei vannak egyes „örökbefogadási” és „örökségkiadási” szerzõdéseknek, melyek szerint az „örökbefogadót” terhelik továbbra is a földdel járó kötelezettségek. Ez azt mutatja, hogy az eladott föld révén szinte feudális függésbe került a parasztság. Ismert olyan személy ekkorról, akit több mint százötvenszer fogadtak örökbe, és adták ki „részét” az örökségbõl. A zálogügyletek lejárati határidejét akár 200 évben is megszabhatták, és a kölcsönök kamatai általában 30% körül mozogtak. Története

326

Mitanni politikatörténetérõl csak külsõ forrásból rendelkezünk adattal. Dacára a feltehetõ rendkívüli mûveltségnek, az állam törzsterületeirõl eddig semmilyen egykorú írásos emlék nem került elõ, ami összehasonlítható lenne az Amarna-levelekkel, a hattuszaszi levéltárral, Mári, Ebla, Assur, Ninive vagy bármelyik belsõ mezopotámiai település írásos forrásaival. Talán ha egyszer Vassukanni elõkerül, változhat a helyzet. Addig azonban csak hettita, asszír és egyiptomi források vannak. Ez alól csak az Arrapha tartomány Nuzi (ma Yorgan Tepe) nevû erõdítményébõl elõkerült több ezer irat kivétel. Nuzi Mitanni legkeletibb részén terült el, változóan asszír, babiloni, kasszita vagy hurri fennhatóság alatt volt. A kérdéses iratok akkád nyelvûek, de írnokaik nem akkád anyanyelvûek voltak, amint ezt jellegzetes hibáik elárulják. Annyi bizonyos, hogy Hanigalbat térségében az i. e. 18. században még nem létezett hurri állam. Ekkoriban ÉszakSzíriában Jamhad, Hanigalbatban pedig Asszíriagyakorolta a fõhatalmat. A hurri bevándorlók súlyosan meggyengítették a Hettita Óbirodalmat, és a helyén keletkezõ hatalmi ûrt kihasználva megvetették a lábukat a térségben. Ezzel egy idõben az Eufrátesz nagy kanyarjától északra elterülõ anatóliai vidékek és a Tigris felsõ szakaszának megszállásával elszakították Asszíriától a kereskedõ kolóniákat, ezzel meggyengítve az asszírokat. Kulturális hatásuk a hettita mitológiában sokáig éreztette hatását. Letelepedésüket és államalapításukat nagy mértékben megkönnyítette a zavaros mezopotámiai helyzet is, ahol Babilon trónját a II. tengerföldi dinasztia foglalta el, miután I. Murszilisz megdöntötte az Óbabiloni Birodalmat. I. e. 1595-ben (középsõ kronológia) Murszilisz még minden ellenállás nélkül vonult át a hurrita területeken. Murszilisz meggyilkolásával azonban a hettita óbirodalom összeomlott, és utat nyitott a hurrita államnak. Az i. e. 16. században Babilon, Asszíria és Hatti is meggyengült tehát, és ezzel a térség vezetõ hatalma Mitanni és a Tengerföld (MátTámti) lett. Asszíria elveszett Babilon számára, de ezt az asszírok

327

éppen a hurriták és a turuûu törzsek jelenléte miatt nem tudták kihasználni. Az elsõ hurrita államot valószínûleg egyKirta nevû törzsfõ alakította, i.e. 1600 körül azon a területen, melyet már korábban Hanigalbatnak neveztek. A hurrik messze délre is eljutottak: az ékírásos források eddig egységesen Kinahhi (Kina++i) vagy Kinahna néven emlegették Palesztinát és Dél-Szíriát, ettõl kezdve azonban három részét emlegették, északi részét Huru néven, középsõ része Retenu, déli része pedig Dzsáhi. A hurrikat az i. e. 15. században kezdte egységesíteni Parattarna és Saustatar (vagy Saussatar). Az i. e. 1480 körül ténykedõ Parrattarna már komoly szíriai befolyással bírt: Alalah ura, Idrimi hûségesküt tett neki. Saustatar idején Mitanni ÉszakSzíriától Asszírián át Arrapha városáig terjedt a befolyási övezet. Asszíria ekkor félig önálló államalakulat volt, Mitanni királya „követeket” (sukallu) tartott Assurban, akik nemcsak a városi tanács tagjai voltak, de az asszír közigazgatás legfontosabb tisztségét, a limmut is betöltötték. Asszíria hanyatlásának több oka volt: fentebb említett kereskedelmi hálózatának összeomlása a legfontosabb, északnyugaton Kanis környékét a hettiták zárták el, a délnyugatit pedig Mitanni. A kereskedelmi útvonalak áthelyezõdtek délebbre, Vassukannin keresztül haladtak. Saustatar összetûzésbe keveredett Egyiptommal is. III. és IV. Thotmesz több hadjáratot indított Mitanni ellen, mire Saustatar végül békét kötött. Az elkövetkezõ idõszakban a két nagyhatalom rendkívül jónak mondható viszonyt ápolt. Az i. e. 15–14. század két nagy hódítója volt I. Artatama és II. Suttarna, mégis az õ idejükben Mitanni hatalma már szembetûen meggyengült. Suttarna III. Amenhotep egyiptomi fáraó apósa volt, leányát el kellett küldeni az egyiptomi hárembe, és a leány nem lett fõfeleség sem. Mind az asszírok, mind a babiloniak folytonosan lázongtak Mitanni hegemóniája ellen. Õket egy Tusratta nevû bitorló követte, aki a trónviszályban nem tudta megõrizni hatalmát. A harcba, mely során Tusratta életét vesztette, az I. Szuppiluliumasz hettita király alatt új erõre

328

kapó hettiták és az asszírok is beavatkoztak, sõt Asszíria foglalta el Mitanni területeinek nagy részét. Ekkor esett két részre a hajdan virágzó állam: Tusratta fia, Sattivaza a hettiták hûbérese lett, de a terület egy részét a függetlenedõ asszírok tették vazallusukká. Utódállamként, valószínûleg hurri népességgel, Hanigalbat létezett a térségben, amelynek maradványait I. Adad-nirári hódította meg, és olvasztotta birodalmába. Uralkodói Mitanni kultúrájának háza az ókori Niszibisz (ma Nusaybin) városában Mitanni kultúrájáról meglehetõsen keveset tudunk. A hurri állam is átvette az ékírást, azonban forrásokkal csak a perifériákról (elsõsorban Nuzi városából) rendelkezünk, ráadásul ezek is akkád nyelven íródtak. Némi meglepetésre óbabiloni (euphratészi akkád) nyelvjárásban íródtak, az óasszír (tigrismenti akkád) csak nyomokban fedezhetõ fel benn. A névanyag az egyetlen, ami magára a hurri nyelvre utal. Csak kevés hurri nyelvû szöveg maradt ránk, így egy Amarna-levél, valamint néhány Ugaritban és Hattuszaszban talált tábla. A nuzi levéltár az arraphai uralkodó tulajdonában volt, akinek bár Arrapha volt a székhelye, de Nuzi gyakori tartózkodási helye volt. Nuzit a levéltár keletkezése idején egy nõ kormányozta, ami nagyon szokatlan jelenség az ókorban. Nyelvük a hurro–urartui nyelvcsaládba tartozik. A nuzi levéltár egy herceg vagy egy palotai alkalmazott (a „király fia”) mintegy 5000 darab okmányát tartalmazta. A hurri istenvilág a hettitához volt hasonló – bár Arinna város Napistennõjét nem ismerték el –, de kevésbé jelentõs isteneik között már indoárja eredetûnek tartottak is felbukkantak, mint Mitraszil (vö. Mithrász), Arunaszil (vö. Varuna) és Indar (vö. Indra). A hurri panteon feje Tesub viharisten volt, ami gyakorlatilag megegyezik a legkorábbi hettita elképzelésekkel (Tarhuntasz). A hurri mitológia legfontosabb istenei nem az árja eredetûnek

329

tartott (de minden más árja mitológiánál évezreddel korábbi) istenségek, hanem a hettita, asszír és akkád istenekkel párhuzamba vonható istenek. NABATEUSOK A nabateusok, (latin írásmóddal nabataeusok, görögben nabateai) az ókori Arábiában élt nép. Egy olyan törzsnek a leszármazottai voltak, amely az i.e. 6. században Arábia déli részérõl (Sába) a Földközi-tenger partján fekvõ északi, sivatagos területek felé vándorolt, majd jellegzetes, vándorló nomád életformájával felhagyva, magasan fejlett, vegyes etnikai összetételû civilizációt hozott létre. Szállásterülete Szíria és Arábia határán, a Negev-sivatagban, illetve az Eufrátesztõl a Vörös-tengerig terjedt. Királyságuk központja Petra sziklaváros volt a mai Jordánia, a korábbi Edóm területén. Letelepedésüket Kháldea i.e. 585-ös nagyarányú hódító hadjáratai tették lehetõvé, amelynek révén az edomita államiság megszûnt, és a kialakuló hatalmi vákuumba behatoló népek nemcsak letelepedhettek, de államiságot hozhattak létre. Ezenkívül elõsegítette a népkeveredést is, mivel a kháldeusok elõl dél felé menekülõ lakosság a késõbbi Nabatea területén menedéket talált, összeolvadva a délrõl érkezõ népességgel. Kevés ismeret áll rendelkezésre róluk egészen i.e. 312-ig, amikor is I. Démétriosz Poliorketész, Makedónia királya sikertelen támadást indított a Holt-tengertõl délre fekvõ hegyi erõdjük és fõvárosuk, Petra ellen. Gazdagságuk legfontosabb forrása az Arábia belsejébõl a partvidékre irányuló gazdag karavánkereskedelem volt, amelyben a dél-arábiai áruk és piacok összeköttetését teremtették meg a Földközi-tenger medencéjével. Földrajzi elhelyezkedése A Negev-sivatag a Földközi-tenger, a Vörös-tenger, valamint a Holt-tenger között húzódik. E sivatagban az évi hõingadozás elérheti a 40 °C-ot (0-tól +40-ig). A galileai 1300 mm-es

330

csapadékmennyiség délre haladva fokozatosan csökken, a Jordán-folyó holt-tengeri torkolata környékén már csak 100 mm. A név a hébernegev közszóból származik, jelentése déli irányban, vagyis a héber törzsek szállásterületétõl délre. A civilizáció területi kitejedése északi irányban biztos, déli irányban – mert betelepedésük az általuk használt karavánutak mentén történt – ma még egyértelmûen nem tisztázott. A karavánút mentén a közelmúltban is több kiemelkedõ jelentõségû településük kerül elõ (például Mada’in Salih, stb.) Környezõ ókori államok Észak i. e. 6. század – Kháldea i. e. 525–i. e. 331 – Perzsia i. e. 301–i. e. 204 – Ptolemaida Egyiptom i. e. 204–i. e. 140 – Szeleukida Birodalom i. e. 140–i. e. 28 – Júdea, késõbb Júdea és Ammónitisz i. e. 28–38 – Decapolis 38-tól Róma A nabateus civilizáció A nabateusok kultúrája egy évezreden keresztül fennmaradt a mostoha sivatagi körülmények között, és képes volt különbözõ idegen kultúrák hatását egyidejûleg befogadni és integrálni, anélkül, hogy identitását és különállását feladni kényszerüit volna. A nabateus civilizáció egyik legsajátosabb vonása az, hogy képes volt kihasználni és saját elõnyére fordítani a sivatagi körülmények nyújtotta rendkívül kedvezõtlen életfeltételeket. Fejlett vízgazdálkodásuk és a természet erõinek kiaknázása fejlett mérnöki képességekre vall. A nabateusok – délrõl északra irányuló lassú vándolrásuk során – hozták létre a sivatagi kereskedelmi útvonalakat a tengeri kereskedelem kiküszöbölésére, s ezt egészen az iszlám terjeszkedésének elõretöréséig meg is tartották. Igyekeztek elkerülni a katonai konfliktusokat, és bár rendelkeztek saját hadsereggel, a katonákat gyakorlatilag soha nem használták hódító törekvések megvalósítására.

331

Kultúrájuk olyan törzsi vallásból fejlõdött ki, amely megõrizte saját isteneit még a letelepedett keresztény közösség keretein belül is, ahol az etnikai és faji hovatartozás nem játszott szerepet. Ez a sajátos törzsi vallás már az i.e. 2. évezredtõl kezdve ismerte a feltámadás eszméjét, ezért a Petrában gyakorolt kultuszok közvetítésével a keresztény vallás viszonylag könnyen terjedt. A feltámadás eszméje a holdfázisok megfigyelésén alapult. Fontosabb korai isteneik Duszaresztermékenységisten és Allat, az Esthajnalcsillag harcias istennõje voltak, hitvilágukban a Nap és a Víz tisztelete dominált. Az eredetileg törzsi társadalom demokratikus jellegû monarchiává alakult át, amely Róma nyomására végül politikai önállóságának feladására kényszerült, de ezzel párhuzamosan földmûvelésre épülõ, virágzó gazdaságot hozott létre a sivatagban. Fontosabb építészeti emlékeik: a Petra környékén lévõ sziklába vájt síremlékek és templomok stílusukban az egyiptomi, asszír és görög motívumok egyszerû keverékétõl a hellenisztikus kifejezésmódig változatos képet mutatnak, de legtöbbször eklektikusak. A Nabateus (Nabatiei) királyság Az addig nomád nabateusok i. e. 580-ban elfoglalták Edómot és letelepedtek. I. e. 312-ben Antigonosz, Nagy Sándor diadókhosza sikertelenül próbálkozott fõvárosuk, Petra elfoglalásával. Királyaik megõrizték függetlenségüket a Szeleukida Birodalommal szemben is. Szeleukida királyság i. e. II. századi meggyengülésével a északra és keletre, sõt déli irányban valószínûleg a Vörös-tenger keleti partvidéke mentén is kiterjesztette határait (vagy befolyását). Elfoglalták Havránt, és röviddel i.e. 96-ban III. Aretasz király uralma Damaszkuszra és a Bekaa-völgyre is kiterjedt. I. e. 66-ban megostromolták Jeruzsálemet, hódításaikat azonban nem tudták megtartani.

332

Pompeius római hadvezér palesztinai bevonulásával (i. e. 63) Aretasz római kliens-király lett, de megtartotta Damaszkuszt és más hódításait, az elõbbit Nero római császár (i.sz. 54–68) késõbb elfoglalta. Ezután a nabateusok a Római Birodalom szövetségesei és vazallusai lettek, májd Traianus 106-ban a királyságot Arabianéven provinciává szervezte, melynek fõvárosa nem Petra lett. Területük ezidõben a Sínai-félszigeten túl a Vörös-tenger partvidékét Leuce Cornéig foglalta magában. Ez utóbbi kikötõben és Hedzsrában (más néven Mada’in Salih) vették át a kereskedõk az arab tömjént és mirrhát, a perzsa gyöngyöt, az indiai fûszereket és illatszereket és a kínai selymet. Nabateusok a Római Birodalomban A nabateusok idõvel felügyeletük alá vonták a Negevsivatagon át haladó tömjén- és fûszerkereskedelmi karavánutat is, melyet az útszakaszon levõ nabateuskori települések (Avdat, Mamshit, Shivta, al-Khalasa, Elusa és Nitzana) romjainak világörökségi jegyzékbe vétele is tanúsít. A hellenisztikus befolyás nyomait is fellelhetjük a királyi pénzverés és Petra, Madáin Szálih és a Negev-sivatag városainak (szikla)építészetén. A nabateus történelem utolsó nagy korszaka a Róma szövetségeseként töltött békés gyarapodás periódusa volt. A nabateus kultúra és mûvészet csúcspontját kétségtelenül a Petrában és Madáin Szálihban található monumentális építészeti remekmûvek, és hatékony vízgazdálkodási rendszerek (csatornák, ciszternák. stb.) jelentik. A nabateus civilizáció mûvészi kifejezõkészségének sokszínûsége legalább annyira ámulatba ejtõ, mint a nép történetének egyéb vonatkozásai. A nabateusok képesek voltak arra, hogy a környezõ népek kultúráinak és távoli civilizációk különbözõ elemeinek egybeolvasztásával egy teljesen egyéni, semmihez nem hasonlítható új stílust hoztak létre. A 20. század végén megindult Szaúd-arábiai régészeti kutatások, melyek a Vörös-tenger keleti partvidékére irányulnak,

333

sorra tárják fel a nabateus civilizáció emlékeit (Mada’in SalihHegra, Al-Ula, stb.) ami azt jelzi, hogy a nabateus királyság a Hedzsasz-térségre is kiterjedt. Ennek a térségnek a részletes megismerése a folyamatban levõ régészeti kutatások feldolgozásával, a települések világörökségi jegyzékbe vételével napjainkban válik lehetõvé. A civilizáció gyengülése és eltûnése A nabateusok civilizációja alapvetõen a karavánkeresksedelemre épült, sõt, tulajdonképpen a másik nagy jelentõségû gazdassági tevékenységük (a sivatagi körülmények közt megteremtett, fejlett vízgazdálkodással rendelkezõ) mezõgazdálkodás is. A tengerhajózás új rendszerének megjelenése (a monszun-szelek kihasználása) a sivatagi karavánkereskedelem lehanyatlását eredményezte, s ez a nabateusok civilizációjának hanyatlását eredményezte. Ennek csak lelassítását jelentette a római fennhatóság alatt folyó, jellegzetes sivatagi gazdálkodásra történõ átállás. A nabateus civilizáció (már folyamatosan gyengülõ) hatása még átnyúlt az õskereszténység idejére és Bizáncnak az arab-iszlám és az oszmán invázió általi megsemmisüléséig. Ekkor – vélhetõen a mindeddig köldökzsinórként éltetõ karavánutak végleges elvesztése miatt – váratlanul és végérvényesen eltûnt. Nabatea uralkodói i.sz. 106-ig A damaszkuszi Archeológiai Múzeumban található, feldolgozatlan nabateus feliratot tartalmazó sztélén a nabateusok egyik királyát említik. Ez számít a nabateusok államszervezetének legrégibb okmánynak (a sztélé az i.e. harmadik századból való). Zenon (aki II. Ptolemaius Philadelphos pénzügyminiszterének, Apolloniusnak dolgozott) papiruszarchívuma azt tartalmazza a nabateusokról, hogy „Rabbe emberei”. Az a tény, hogy a sztélé felirata és Zenon archívuma egyazon idõbõl származik, azt igazolja, hogy Rabbel az elsõ nabateus királly volt, és mintegy 100 évvel korábban élt

334

mint a nabateus monarchiáról hírt adó elsõ dokumentum keletkezése. I. Aretasz (uralkodási ideje ismeretlen) Elusa nevet viseli a Negevben kialakult elsõ települések egyike. Innen származik az i.e. második évszázadból egy korai nabateus írásos emlék. Ez említi Aretaszt (hivatalosan I. Aretaszt), mint a nabateusok krályát. I. Rabbel (uralkodási ideje ismeretlen) Még teljesen nem bizonyított, hogy I. Aretaszt egy Rabbel nevû király követte volna. De mivel egy korai, datálatlan petrai felirat hézagos helyet tartalmaz I. Aretasz (i.e. 160 körül) és a következõ biztosan ismert király (akit szokás szerint II. Aretasznak neveznek) felsorolása között. II. Aretasz (i.e. kb. 103-6.) II. Aretasz volt az, akit dicsõségesen uralkodóként írnak le még a gyakran fegyveres támadásait élvezõ szomszédos államokban is, többek közt azért, mert lehetõsége volt önálló pénzt veretni, ami akkoriban a politikai és gazdasági autonómia jelentõs kifejezõjének számított. Azonban a nabateusok mindettõl függetlenül úgy gondolkodtak, hogy mellõzhetik a hábosúskodást, ha céljaikat diplomáciával, vagy ajándékozással békésen rendezhetik. Egyúttal azonban arra is gondjuk volt, hogy az esetleges idegen erõszak ellen védekezzenek, s ezért ténylegesen is demonstrálták a védelemre való felkészültségüket, készségüket arra az esetre, ha netán életük, szabadságuk, vagy kereskedelmi érdekük veszélybe kerülne. II. Aretasz uralkodásának végén megtámadta a szomszédos Gázabeli Jannaios dasmona királyt. A gázai gyõzelemmel létrejött a tömjénút teljes nabateus ellenõrzése, ami tartós és biztonságos lehetõséget teremtett a nateusok tömjénkereskedelmének sikeres fejlõdéséhezt. I. Obodasz (i.e. 96-86 körül) Apja, II. Aretas után i.e. 96-ban foglalta el a trónt, amikor egész erejét annak a gazdasági krízisnek (átalakulásnak) a

335

kezelésére fordította, amit a Gáza elleni támadás eredményezett. Ennek az energikus nabateus uralkodónak idején Észak-Arábiának az Alsó-szíriai részén a határok a nabateusok igényeihez igazodva változtak meg. Sikerének alapját elsõsorban a szomszédállamok belsõ konfliktusaik kihasználása alapozta meg. A királynak a zsidók és a szeleukidák felett aratott gyõzelmei következtében a nép I. Obodast az isenek közé emelte. (Õ volt az egyetlen nabateus király, akirõl bebizonyított tény, hogy az istenségek közé sorolva mûködhetett). I. Obodasz egy, a szeleukídák elleni támadásban halt meg és a Negev egyik, róla elnevezett részén temették el, amelyet ma Oboda néven ismerünk. III. Aretasz (i.e. 86-62) III. Aretasz édesapját, I. Obodast követte az uralkodásban. Hosszú uralkodási idõszaka katonai és politikai konfliktusok soraként ismert. Uralkodása a Damaszkusz feletti fennhatóság átvételével kezdõdött, (amikor ott a szeleukidák bukása következtében i.e. 85-tõl uralkodási hézag alakult ki). A helyzet 15 évig így is maradt Damaszkuszban. Itt pénzt is veretett, a szeleukidák által korábban alkalmazott görög stílus szerint, rajta nabateus és görög feliratozással. III. Aretasz i.e. 79-ben Damaszkuszból ellenõrzés alá vonta az örményeket, akik azonban a kétségtelen elnyomás ellen saját hadsereget hoztak létre s, számtalanszor a nabateusok fölé kerültek. Késõbb III. Aretasz egy olyan katonai pucccskísérletet, vert le, amely meg akarta szerezni a Földközi-tengeri kikötõk feletti ellenõrzést. E konfliktus megoldása sorrán megszállta Jeruzsálemet is . A damaszkuszi római legátus erre a kétségtelen agresszív lépésre válaszolva, ultimátumban szólította fel a megszállás feloldására és a nabateusok hazájukba történõ visszavonására, ellenkezõ esetben róma a nabateus államot megtámadja. III. Aretasznak nem volt más választása, mint a visszavonulás, s habár a zsidó ellenségei nyomon követték, Philadelphiánál (ma: Amman) szégyenletes vereséget szenvedtek, melynél mintegy 6000 embert fogságba is ejtettek.

336

II. Obodasz (i.e. 62-59) Az idõs korú II. Obodasz következett a trónon, aki feltehetõen III. Aretasz barátja lehetett. Az uralkodására vonatkozó egyetlen tájékoztatást kereskedelmi egy forgalomban levõ, srcképét ábrázoló pénzérmérõl ismerjük. Másik oldalán görög és nabateus írással nevét is megörökítették. Érdekes tény, hogy II. Obodas uralkodási idejébõl pénzérmék igen kis mennyiségben kerültek elõ, ami azt jelentheti, hogy annak verését gazdasági céltól független, a rómaiaktól való függetlenséget prezentáló politikai célnak szánhatták. I. Malikhosz (i.e. 59-30) II. Obodasz követõjeként I. Malikhosz következett, aki szintén veretett nabateus feliratú pénzérméket. I.e. 55-tõl a nabateusok részt vettek a rómaiak mintegy két évtizedes – kezdetben Pompeius és Julius Cézár közti (i.e. 49.), azután pedig a cézárgyilkos Cassius és Brutus, másik oldalon Marcus Antonius és Octavianus(késõbb az actiumi csatában (i.e. 31) gyõztes Augustus császár) polgárháborúiban. I. Malikhosz – a Heródes elleni szövetséges párthusokkal együtt – Heródessel ellentétben a rossz oldalon vett részt. III. Obodasz (i.sz. 30-9) III. Obodasz 21 évig uralkodott, ez az az idõ, amikor Augustus római császárnak a tömjén és mirha termékek származási helyei és kereskedelme saját ellenõzésbe vonása iránti érdeklõdése felélénkült. Sõt, III. Obodasszal egy 7000 fõs római expedíciót szerveztetett Dél-Arábiába, amelynek vezetõjéül Obodas legfontosabb miniszterét Syllacust állította. Maguk a nabateusok nem vettek részt az expedicióban, de szállást biztosítottak számukra Mada’in Salihban, ahol a katonákat éhség, kimerültség és betegségek tizedelték. Syllacus különféle mesterkedései következtében az inváziós sereg nem tudta elérni kitûzött célját. Augusztust azonban az a kétségtelen tény is kielégítette, hogy katonái olyan területre is képesek voltak eljutni, ahova még Nagy Sándornak sem sikerült.

337

IV. Aretasz (i.sz.9 – 40) III. Aretasz nem hagyott maga után trónörököst. Utódja Aeneas, az egyik korábbi király, I. Malikhosz rokona volt, nevét a királyok közt IV. Aretasz-ként szerepeltetik. Kimerítõ hosszas tárgyalások után kapta meg Augustus császár egyetértését IV. Aretasz ahhoz, hogy a nabateusok királya lehessen. Uralkodási idejének 49 éve a nabateus dinasztia legstabilabb és leggazdagabb idõszaka volt. A legfontosabb nabateus városok (Petra, Mada’in Saleh és Bostra) nagyságukat és hatalmukat ekkor nyerték el, s egyúttal az igazgatás legfontosabb centrumaivá fejlõdtek. I. sz. 34-ben IV. Aretasz és Heródes Antipas (Heródes fia) között háború következett be . Az ellenségeskedés pillanatnyi alapja az volt, hogy Antipas saját népének törvényét is megszegve, feleségét, aki IV. Aretas lánya volt, elzavarta, hogy feleségül vehesse unokahúgát, Heródiást. IV. Aretas ellenségére súlyos vereséget mért. A legyõzött Antipas bepanaszolta a nabateusok agresszióját Tiberius római császár elõtt, akitõl igéretet is kapott a szükséges katonai támogatásra. A háborús összecsapásra azonban Tiberius i.sz. 37-ben bekövetkezett halála miatt nem került sor. II. Malikhosz (i.sz. 40 – 70) IV. Aretaszt fia, II. Malikhosz követte, aki 31 évig volt a nabateusok uralkodója és 84 éves korában hunyt el. Malichus uralkodásának idejébõl kevés vert pénzérmét találni, feltételezhetõen azért, mert az akkori alacsony ezüsttartalmuk miatt visszaesett a kereskedelmi elfogadottsága. A nabateusok határaikon kívüli legjelentõsebb a II. Malikhosz által vezetett csaapataik rómaiak melletti részvétele volt a zsidó háborúban. Ennek során i.sz. 70-ben lerombolták Jeruzsálemet. II. Rabbel (i.sz. 70 – 106) Amikor II. Malikhosz i.sz. 70-ben meghalt, fiatal fia követte a trónon. A nabateusok felett 5 éven át anyja gyakorolta a régensséget. Ezt követõen vette át a 31 évig tartó uralkodást. Ezen idõ alatt került sor a fõvárosnak Petrából Bostrába türténõ áthelyezésére, feltételezhetõen azért, mert így az Észak-arábiai

338

kereskedelmi karavánutak közelébe került. Ez fontos szempont volt, mert a rómaiak a hajózási utakat komplett módon eellenõrzésük alá vonták és a régi déli arab karavánutakat mellõzték. De ami miatt a nabateus uralom végén a fõváros Bostrába került, az a szempont volt, hogy a Golf (keleti)kereskedelmet a rómaiak on kívül mások is csak befolyásolták és az ezek által hassznált többi kereskedelmi utak Bostrát érintették. A nabateus uralom, mint a térség egyetlen olyan nemzete, amely nem tartozott a rómaiak közvetlen ellenõrzése alá, II. Rabbel halála után megszûnt. Annektálták és a birodalom Szíria tartományába olvasztották. Nabateus ábécé A nabateus ábécé a Nabateus (Nabatiei) királyságban a nabateusok által használt írásrendszer. Az arámi nyelv lejegyzésére, körülbelül Kr. e. 150 és Kr. u. 350 között használták. Az egyik legszélesebb körben elterjedt sémi írás, az arámi ábécé rokona. A nabateus írásból alakult ki a neosinai ábécé, az arab ábécé õse. Sémi elõképeihez hasonlóan a jobbról balra írt nabateus írás is 22, mássalhangzókat jelölõ betûbõl állt. Nabateus feliratok kerültek elõ Egyiptomból, Itáliából valamint petrai pénzérmekrõl. Az Égei-tengeri Kósz szigetén egy nabateus és görög kétnyelvû feliratra bukkantak(EBH). A Mada’in Szálih régészeti területen talált sziklafeliratok és petroglifák (sziklarajzok) különbözõ történelmi korszakokból származnak és a nabateusokkal érintkezõ több etnikum ideiglenes,vagy tartós jelenlétére utalnak (M. Babelli)

339

A NÉPTÁBLA A föld benépesítése

10

Ezek Noé fiainak, Szemnek, Hámnak és Jáfetnek az

utódai. Fiaik a vízözön után születtek. 2

Jáfeta fiai: Gómer, Magóg, Madai, Javan, 3Tubal, Mesek és Tirasz. 4Gómerb fiai: Askenász, Rifát és Togarma. Javan fiai: Elisac és Tarsis,d a Kittimc és Ródanim.e 5Ezektõl ágaztak ki a népek szigetei. Ezek Jáfet fiai országuk szerint és mindegyiknek nyelve, törzse és nemzetsége szerint. 6 Hám fiai: Kus,f Micrajim,g Puth és Kánaán. 7Kusi fiai: Szeba, Havila, Szabata, Ráma és Szabteka. 8Rámaj fiai: Szeba és Dedán. 9Kus nemzette Nimródot. Ez volt az elsõ uralkodó a földön. Nagyon nagy vadász volt. Innen a szólás: Nagyon nagy vadász, mint Nimród.k 10Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra és Sineár földjén minden városra. 11Errõl a földrõl indult ki Asszur és megépítette Ninivét, Rehobot-Irt, 12 Kalahotl és Rezent, Ninive és Kalahm között. (Ez a nagy város.) 13 Micrajim fiai a luditák, anamiták, lehabiták, 14naftukiták, patraziták, kaszlukiták 15és a kaftoriták,n akiktõl a filiszteusok származnak. 16Kánaán utódai: az elsõszülött, Szidon, 17azután Het,o továbbá a jebuziták, amoriták, girgasiták, hívviták, arkiták és sziniták,p 18arvaditák, zemariták és a hamatiták. Késõbb a kánaániták nemzetségei szétszóródtak.q 19A kánaániták határa Szidontól Gerar irányában Gázáig terjedt; Szodoma, Gomorra, Adma és Cebojim irányában pedig egészen Lesáig. 20Ezek Hám fiai törzsük, nyelvük, országuk és nemzetségük szerint. 21 Szemnek, Eberr fia õsatyjának, Jáfet idõsebb testvérének is születtek fiai. 22Sem fiai: Elám, Asszur, Arpahsád, Lud és Árám. 23 Árám fiai: Uc, Hul, Getel és Mas. Arpahsád fia Selak, Selaké pedig Éber. Ébernek két fia született. 25Az egyik neve Peleg,s mivel az õ idejében osztották fel a földet. 26A testvére neve Joktán. Joktán fiai: Álmodás, Selef, Hacarmavet és Jerák,

340 27

Hadorám, Usab és Dikla, 28Obál, Abimael, Seba, 29Ofir, Havila és Jobab.t 30Mindezek Joktán fiai. 31Lakóhelyük Mesától Sefárig, a keleti hegységig terjedt. Ezek Szem fiai törzsük, nyelvük, országuk és nemzetségük szerint. 32

Ezek Noé fiainak törzsei családjuk és nemzetségük szerint. Tõlük származnak a népek a földön a vízözön után. a) nemzetek Izráeltõl északra: kimmerek>kelták, , szkíták. Aztán a médek, görögök (ióniak), ibériaiak>etruszkok, <Mushki>, trákok. b) Gómer: askenáziak (Ashkuz) = szkíták, Tógarmá – örmények c) mindkettõ Cipruson levõ néptörzs; <Elisa> (Alashija vagy En-Komi) és a (Kittim – a Kitionból – mai Lárnaka), d) Tarsus Kilikiában, e) a Rodosz sziget lakossága vagy Dódanim f) nemzetek Izráeltõl délre: kusiták Núbiában, DélEgyiptomban g) Egyiptom h) Líbia i) nemzetek a Vörös-tengertõl nyugatra: Szomália, Eritrea, stb. j) nemzetek a Vörös-tengertõl keletre: Arab-félsziget, Jemen, k) Nimród lehetett a kezdeményezõje annak az asszír beidegzõdésnek, miszerint egy királynak az állatok, különösen oroszlánok vadászatakor mutatott bátorságával kellett bizonyítania az emberek között az uralkodáshoz való jogát. l) Nippur m) Nimrud n) a Kréta sziget lakossága o) a hettiták>mongolok p) <sini>sino> kínai, q) Palesztina nemzetei r) amelybõl jön a név: héber (ivri)

341

s) pellazgait t) az Arab-félsziget nemzetei NÚBIA Núbia pontos határokkal nem körülírható, történelmi terület Észak-Afrika keleti részén. A történelmi földrajzi egység ma két állam területén fekszik. Egyiptom déli, és Szudán északi határvidékén Núbia Asszuántól délre, hozzávetõlegesen a Kék- és a FehérNílus találkozási pontjáig terjed. Keleten a Vörös-tenger, nyugaton a Szahara határolja. Egyes értelmezések szerint Núbia csak a Nílus-partot és Nílus és az Atbara folyó közötti Butanát foglalja magában, és nem tartozik hozzá a Nílustól keletre fekvõ Núbiai-sivatag. Déli része, Butána vidéke szavannával borított, a többi – a Nílus termékeny völgyét kivéve – sivatagos. Núbia éghajlata trópusi sivatagi és szavanna éghajlat. Ma a terület legnagyobb része Szudán területére esik, de északi vidékeinek egy része Egyiptomhoz tartozik. Történeti munkákban elõfordul az Alsó- és Felsõ-Núbia kifejezés. Alsó-Núbia alatt a Nílus 1. és 2. kataraktája közötti terület értendõ, Felsõ-Núbia az ettõl délre fekvõ terület. Története Núbia évezredeken keresztül folyamatos kulturális és politikai kapcsolatban állt Egyiptommal. Egyiptom fáraói több alkalommal kiterjesztették uralmukat a terület északi részére. Núbia területén több magasan fejlett bennszülött királyság alakult ki az ókorban, például a Kerma Királyság és a Kusita Királyság, ez utóbbin belül a Napata királyság és utódállama, a Meroitikus Királyság.

342

A paleolitikum A Nílus völgye a múltban mindig is természetes ökológiai folyosót, útvonalat jelentett Afrik központi területeitõl észak felé, különösen a száraz klímaperiódusok idején. Bár a Nílus vízhozam-változásai sok egykori település nyomait eltüntethették, a terület – a folyamparti zóna és az ehhez közvetlenül kapcsolódó vidék – az írott források és a régészeti adatok tanúsága szerint alapvetõ emberi életteret jelentett már a történelem elõtti idõkben is. A legkorábbi emberi megtelepedés nyomai a Nílus-teraszok változásai, valamint a sivatagi erózió nyomán gyakran felszínre kerültek, az így elõkerült pattintott kõszerszámok azonban ritkán maradtak eredeti helyzetben. Az alsó paleolitikum idõszakából fõként a szakócák különbözõ változatai maradtak fenn. Az õskõkor középsõ szakasza az ún. Levallois-szilánk technológiával jellemezhetõ, melynek alkalmazásával sokféle szerszámot, kaparókat, lándzsahegyeket is készítettek. Az egykori vadászok településeinek nyomai gyakran a sivatagi tanúhegyek tetején kerültek elõ. A felsõ paleolitikum során a megelõzõ korszak eszközfajtáinak helyét egyre inkább a pengeeszközök vették át. A térségben elõkerült legrégebbi temetõk ebbõl az idõszakból maradtak fenn. A mezolitikum és az elsõ neolitikus kultúrák Az õskõkor végsõ szakaszának jellegzetes eszközei, a geometrikus mikroeszközök – háromszögletû, vagy félhold alakú pengék, kis méretû nyílhegyek – mellett az ún. „Kartúmmezolitikum” néven elkülönített régészeti kultúra már a termelõ gazdálkodás felé tartó fejlõdés korai példája: megjelentek a háziasított juh- és kecskefélék, emellett a halászat is kiemelt szerepet játszott. Az anyagi kultúrában a kerámia elterjedése jelentett alapvetõ változást. A neolitikum idején a társadalom fokozatos a differenciálódására utalnak a nagy sírszámú temetõkben tapasztalható különbségek. Elõször láthatók olyan tárgycsoportok (például elefántcsont ékszerek, a Vörös-

343

tengerbõl származó kagylók stb.), melyek kifejezetten luxusigény meglétére utalnak. A települések, melyek fõként az egykori Nílusparton helyezkedtek el, hosszú ideig lakottak voltak. Az i. e. 3500–2700 közötti idõszakban létezett pre-Kermakultúra talán már a legkorábbi felsõ-núbiai királyság emléke lehet. A korszak nagyméretû, kerek alaprajzú házakból álló települését Kerma mellett tárták fel. A leletanyag kapcsolatot mutat Alsó-Núbiával, egyiptomi hatásnak nincs nyoma, bizonyos egyiptomi lelõhelyeken jelen lévõ tárgyak viszont errõl a területrõl származhatnak. Alsó-Núbiában ugyanebben az idõszakban jelent meg az úgynevezett A-csoport, amely magasan fejlett kultúrája, folyamatos kereskedelmi kapcsolatban állt a predinasztikus kori Egyiptommal. A i. e. 3. évezred elején az egyiptomi archaikus kor és Óbirodalom uralkodói hódító hadjáratokkal terjesztették ki uralmukat Alsó-Núbiára. A hadjáratok után évszázadokig csak minimális bennszülött régészeti anyag ismert errõl a területrõl, amely valószínûleg drasztikus népességcsökkenésre utal. A i. e. 2. évezred kultúrái Az egyiptomi Óbirodalommal egy idõben, i. e. 2500 körül, a 3. katarakta környékén egy új bennszülött királyság jött létre. A fõvárosáról elnevezett Kerma királyság az idõnkénti háborúktól eltekintve folyamatos kereskedelmi kapcsolatban állt a szomszédos Egyiptommal. Kerma királyai uralták a BelsõAfrikából a Földközi-tenger felé irányuló luxuscikkek: elefántcsont, különleges fafajták, állatbõrök, drágakövek, fûszerés gyógynövények kereskedelmét. A 3. kataraktánál fekvõ fõvárosban, az i. e. 2. évezred elején központi mûhelyek gyártották a vékony falú, fényezett felületû kerámiát, elefántcsontfaragványokat és egyéb kézmûves luxustermékeket. Kermában a királyság utolsó idõszakában az uralkodókat óriási pompával, gyakran több tucat, sõt egy alkalommal több mint háromszáz leölt kísérõvel együtt temették el hatalmas sírdombjaikba.

344

Alsó-Núbia Alsó-Núbiában az i. e. 2. évezred második felében új kulturális csoport, az úgynevezett C-csoport népessége jelent meg. Ez a gazdag, valószínûleg elsõsorban szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó népesség kulturális kapcsolatban állt a kermai kultúrával. A egyiptomi Középbirodalom uralkodói az i. e. 19. században ismét kiterjesztették uralmukat Alsó-Núbiára és 2. katarakta vidékén hatalamas, téglából épült erõdrendszert hoztak létre (Semma Kumma, Uronarti, Buhen) a Kerma Királyság elleni védekezésül. Az erõdrendszer és Alsó-Núbia a Középbirodalom bukása után a Kerma Királyság befolyási övezetébe került. Egyiptomi hódítás (i. e. 1550 k. – 1070 k) Kerma virágzásának az Újbirodalom fáraóinak hódítása vetett véget, akik i. e. 1550–tõl fokozatosan meghódították Núbiát, egészen az 5. katarakta vidékéig. Núbia a fáraók igazi kincsestárává vált, ahonnan évrõl évre hatalmas mennyiségû arany, drágakõ és elefántcsont áramlott Egyiptomba. Az új tartományban dombormûvekkel és hieroglif feliratokkal díszített kõtemplomok épültek az egyiptomi istenek tiszteletére, de úgy tûnik, hogy – elsõsorban a déli területeken – az õsi törzsi vezetõk megtartották hatalmukat az egyiptomi hivatalnokok mellett. A núbiai harcosok is az egyiptomi hadsereg fontos részét alkották. A Kusita Királyság Az átmenet és a Napata-kor (i. e. 1070 k. – 270 k.) Az Újbirodalom bukása után az egyiptomi neveltetésû helyi arisztokrácia ragadta magához a hatalmat, amelynek soraiból Napata környékének uralkodói a i. e. 8. század elsõ felére új, erõs bennszülött királyságot hoztak létre. A Napata királyság uralkodói i. e. 743 körül kiterjesztették uralmukat Egyiptomra is, és mintegy 80 évig núbiai fáraók ültek Egyiptom trónján. Az észak–déli irányban több mint 1600 km kiterjedésû birodalom óriási gazdasági és kulturális fellendülés kora volt Núbia számára. A Nílus mentén minden jelentõsebb városban kõ- és

345

agyagtégla templomok, királyi paloták és nagy kereskedelmi raktárak épültek. Az egyiptomi nyelvben jártas núbiai papság hieroglif feliratokban örökítette meg az uralkodók tetteit, ugyanakkor az egyiptomi és afrikai formák, hagyományok ötvözésébõl lassan új, saját mûvészeti nyelv született. A kusita kultúra önálló jellege tovább erõsödött, miután Napata uralkodóit az asszír seregek, majd a felemelkedõ szaiszi uralkodók (XXVI. dinasztia) seregei i. e. 664 után fokozatosan kiszorították Egyiptomból. A XXV. dinasztia fáraói és utódaik, valamint a királyi család elõkelõi a 4. katarakta közelében található Napata környékén temetkeztek, festett, szent szövegekkel ellátott sírkamráik fölé piramisok épültek. Meroitikus-kor (i. e. 270 k. – 350 k.) Jelenlegi ismereteink alapján a Napata Királyság hatalmi centruma az évszázadok folyamán egyre jobban dél felé, az 5. és 6. katarakta közötti szavannás terület irányába tolódott. A birodalom a 3. század elsõ felében Meroitikus Királyság néven újult meg. A királyság legfontosabb hatalmi központja ekkor már a Kartúmtól északra található Meroé városa volt, ahová az uralkodók és családtagjaik is temetkeztek. Meroé királyai felügyelték a belsõ-afrikai kereskedelmet, feliratokkal és reliefekkel díszített kõtemplomaik, palotáik és piramisaik nagy gazdagságról tanúskodnak. Meroé diplomáciai és kulturális kapcsolatban állt amediterrán világgal és az Egyiptomot elfoglaló Római Birodalommal is. A meroitikus kultúra saját különleges formakincset és stílust hozott létre. A monumentális kõépítészet, a kerámiafestés és más mûvészeti ágak mellett fontos kulturális vívmány volt, hogy a meroéi írnokok az i. e. 2. században sajátos ábécén alapuló írásrendszert hoztak létre nyelvük leírására. A meroitikus írás fokozatosan átvette a korábbi egyiptomi nyelvû feliratok helyét. A Meroitikus Királyság hanyatlása a 4. század elején kezdõdött, ahogy az etiópiai Akszúmi Királyság

346

felemelkedésével a középsõ Nílus-völgy fokozatosan elvesztette jelentõségét az afrikai kereskedelemben. Alsó-Núbia a meroitikus kor idején többször cserélt gazdát. A terület egy része hosszabb-rövidebb ideig a hellenisztikus Egyiptomhoz és azt elfoglaló Római Birodalom határövezetéhez tartozott. Poszt-meroitikus kor és a korai középkor (350 k. – 14. század) A Meroitikus Királyság hanyatlásában minden bizonnyal nagy szerepet játszottak azok az új népcsoportok is, amelyek a délrõl induló népvándorlások során érkeztek Núbiába, illetve Núbiaisivatagból kiinduló támadásokkal veszélyeztették a Nílus-völgy lakosságát (noba, blemmyes csoportok ). Ezek a barbár törzsek a 4. századtól új királyságokat alapítottak a Meroitikus Birodalom romjain. Az új királyok a Bizáncból és Egyiptomból érkezõ hittérítõk hatására a Kr. u. 6. században keresztény hitre tértek, és számos kolostort alapítottak. A núbiai templomok falán ránk maradt gyönyörû falfestmények a korszak mûvészeinek páratlan tehetségét dicsérik. Núbia területén északról dél felé haladva három királyság jött létre: Nobadia, Makuria és Alodia (Alwa). Nobadia az 1. és 3. katarakta között jött létre, legfontosabb városa Faras volt. Nobadia a 7. század végén egyesült a Makuriával. Makuria a 3. kataraktától délre helyezkedett el, fõvárosa Old Dongola volt. Alwa királyai uralták Butánát és az ettõl délre fekvõ területeket, fõvárosuk Soba volt. A keresztény királyságok lakói egészen a 14. századig megtartották vallásukat, amikorra a lakosok nagy részeiszlám követõje lett. A magaslatokon épült hatalmas erõdök a középkori keresztény királyságok, majd a muszlim kor politikai bizonytalanságaira utalnak.

347

PÁRTUS BIRODALOM A Pártus Birodalom az indoiráni népek közé tartozó pártusok birodalma volt az i. e. 3. századtól a 3. századig. A pártusok törzsterülete eredetileg a Kaszpi-tengertõl keletre volt; birodalmuk fõvárosa a babilóniai Ktésziphónlett. Hatalma csúcspontján, az i.e. 1. században a Pártus Birodalom az Eufrátesztõl Afganisztánon keresztül az Indusig, illetve az Oxosz folyótól az Indiai-óceánig terjedt. Az ókorban, a Pártus Birodalom (Kr.e. 238 – Kr. u. 226) (Középsõ Perzsa nyelven: Ashkâniân) volt a Méd Birodalom és Óperzsa Birodalom után a harmadik iráni királyság a tágabb értelemben vett iráni térségben. A Kaszpi-tengertõl délkeletre, a Kopet Dag hegyei és a Dast-e Kavír sivatag határolták. A mai Örményország, Irak, Irán, Grúzia, Kelet-Törökország, Kelet-Szíria,Türkmenisztán, Afganisztán, Tádzsikisztán, Pakisztán, Kuvait, a Perzsa-öböl, Szaúd-Arábia partvidéke, Bahrein,Katar, Libanon, Izrael, Palesztina és az Egyesült Arab Emírségek területét ölelte fel. A birodalmat az Arszakida dinasztia királyai kormányozták. Sokszor háborúztak a kelet felé terjeszkedni kívánó Római Birodalommal. A birodalom létrehozása I. e. 250-ben a párthusok I. Arsak vezetésével lerázták magukról a szeleukida uralmat. A Pártus Birodalom hatalmának csúcspontján, az i. e. 1. században az Eufrátesztõl Afganisztánon át az Indusig, illetve az Oxusz folyótól az Indiai-óceánig terjedt. Marcus Licinius Crassus római politikus és hadvezér legyõzése (i. e. 53-ban, carrhaei csata) után Szíriát és Kis-Ázsiát fenyegették, de Ventidius visszavonulásra kényszerítette õket i. e. 39 – i. e. 38-ban. Ezután a birodalom hanyatlani kezdett, végül I. Ardasír (Artaxerxész), a Szászánida Birodalom megalapítója 226-ban elfoglalta a Párthus Birodalmat. A legfontosabb párthiai városok Ekbatana (ma Hamadán), Szeleukeia, Ktésziphón és Hekatompülosz voltak.

348

A párthus Arszakida-dinasztia laza uralma alatt a hét nagy pahlavi arisztokrata család szinte királyi jogokat gyakorolt tartományaiban. Közülük a Szurénák Jézusszületése elõtt valamivel függetlenítették magukat Szisztánban, és fokozatosan egy önálló indo-pártus királyságot építettek ki. Az Arszakidák a népszerû iránimazdaista vallást fogadták el, de minden más vallással is türelmesek voltak. Kulturális tevékenységüket inkább jellemezték a szintetizáló, mint az újító törekvések: magukba olvasztották és átformálták a szeleukida örökséget, felhasználták a görög tudomány eredményeit, görög igazgatási módszereket és udvari címeket vettek át, pergamenre írtak, sõt a hellenisztikus uralkodókultusz egyes elemeit is átvették. Mûvészetük több eredeti jegyet mutat, az építészetben újításokat is kifejlesztettek. A birodalom megalapítása I. Arsak (Nagy Arszák) vált a Parni törzs vezetõjévé. A bactriai nyomás alól keresett menedéket a parniknál Pártiában. Kr. e. 238-ban Arsak megölte Andragorast, Pártia lázadó kényurát. Az Arrianus hagyomány úgy tartja, hogy I. Arsak megölte testvérét, azonban a modern történetírás úgy hiszi, hogy õ volt Pártia ura Kr. e. 211-ig, amikor fia II. Arsak került hatalomra. Justinus szerint „Õ (Arsak) élete a fosztogatásból és a lopásból állt, amikor hallott Seleucus, Gaulok-tól elszenvedett vereségérõl. Megkönnyebbülve támadta meg a pártusokkal, a tolvajok bandájával és legyõzte elöljárójukat Andragorast, megölte õt és átvette a nemzet feletti uralmat.” Justinus, XLI. 4. Sz. P. Tolsztov szerint minden okunk megvan annak feltevésére, hogy az Arsakida monarchia kialakulásának korai szakaszában Chorezm áll annak a mozgalomnak a háta mögött, amelyet Dél-Turkménia sztyeppelakó törzsei a Szeleukidák ellen indítottak. Chorezm ezeket éppúgy támogatta, mint annak idején Szpitamenészt. Emellett szól az, hogy elõször is, (igaz, hogy csak késõbbi adatok, különösenal-Bírúni szerint) az Arsakidák Choszrov legendás fia , Ask (Arsak) révén családfájukat szintén Szijávusra (az Aveszta Szijávarsan néven ismeri) vezették vissza. Ha ez nem is bizonyítja azt, hogy I. Arsak közvetlenül a

349

chorezmi dinasztia tagja volt, (ezt lehetetlen kimutatni), mégis arra mutat, hogy az Arsakidák és a chorezmi Szijávusidák uralkodóháza között közvetett dinasztikus kapcsolatok álltak fenn. Kr. e. 209-ben a Nagy Antiochus megszállta Pártiát és hadjáratával visszaállította a Seleucida uralmat a keleti területeken. Antiochus elfoglalta a pártus fõvárost, Hecatompylust is, akkor beszorította II. Arsakt Hyrcaniaba, de az elõtte elismerte a Seleucida fennhatóságot. Miután a pártus fenyegetés megszûnt Antiochus aGörög-Baktriai Királyság ellen vonult és háborúzott I. Euthydemus királlyal. Nem telt el 3 év és békét kötöttek. Antiochus keleti hadjárata egy indiai expedícióval ért véget. Röviddel ezután vereséget szenvedett a Római Birodalomtól mely vereség súlyosan meggyengítette a seleucida-kat és ez lehetõvé tette Pártia seleucidáktól való függetlenedését. II. Arsak Kr. e. 191-ben halt meg, a trónon Phriapatius követte. Kr. e. 171-ben I. Phraates király legyõzte a Mardi törzset, de a nomád szkíták elleni csatában életét vesztette. Testvére, I. Mithridatész túlélte a csatát és a legnagyobb pártus királlyá vált. Hasznot húzott a Szeleukida Birodalom pusztulásából. Kr. e. 167-ben elfoglalta Herat városát, elvágta a kereskedelmi utat Indiába és eredményesen kettészakította a Hellenisztikus világot. A szeleukida uralkodók legjobb tudásuk szerint ellenálltak a pártus hódításnak; IV. Antiochus Epiphanes utolsó évében hadjáratot indított az újonnan létrejött iráni államok ellen. Kezdeti sikereket ért el Örményországban, Kr. e. 164-ben bekövetkezett hirtelen halála azonban kedvezett a pártusoknak, akik nagy hasznot húztak az elkövetkezõ dinasztikus viszályból. Pártia aranykora Kr. e. 139-ben I. Mithridates pártus király elfogta a szeleukida királyt, II. Demetrius Nicatort és tíz évig fogságban tartotta, mialatt a pártus csapatok végigdúlták Mezopotámiát és Médiát.

350

Kr. e. 129-re a pártusok irányításuk alá vonták a Tigristõl keletre fekvõ területeket és egyik téli táborhelyükön megalapították Ctesiphon-t, a mai Baghdad elõdjét. Ctesiphon akkoriban egy kicsi külváros közel a Tigris túlpartján lévõ Seleucia-hoz, mely akkor a legnagyobb hellenisztikus városa nyugat Ázsiának. A pártus hadseregeknek szükségük volt a gazdag és erõs kereskedelemmel bíró Seleucia-ra, néhányszor behatoltak a városba, de megengedték, hogy a város megõrizze függetlenségét. A mezopotámiai nyár hõségében a pártus hadakat visszavonták az õsi perzsa fõvárosba Susa-ba ésEcbatana-ba (a mai Hamadan). II. Phrates és I. Artabanus királysága alatt, kiket egymás után megöltek, Kr. e. 130. körül, a pártusok elszenvedõi voltak számos szkíta betörésnek (akiket baktriai tokhároknak hívtak, ezek talán a yuezhi-k lehettek). Kr. e. 90. körül a szkíták ismét berontottak Pártiába és Sanatruces királyt ültették a pártus trónra. Úgy tûnik, a Krisztus elõtti elsõ században, a korai idõkben a Pártus Birodalom egy nagyon rövid és erõsen sötét korszakot szenvedett el, melyrõl kevés írás maradt fenn. Média, Asszíria, Babilónia és Elám meghódítása után, a pártusok kezdték megszervezni birodalmukat. Ezen országok korábbi vezetõ rétege görög volt, és az új uralkodók átvették õket, ha õk tovább akartak szolgálni. Ennek eredményeképpen a városok megtartották õsi jogaikat és a polgári adminisztráció is meglehetõsen zavartalan maradt. Egy érdekes részlet a pénzverés: az érméken található feliratok a görög abc betûivel voltak írva, ez a gyakorlat a Krisztus születése utáni második századig folytatódott, amikor is a görög nyelv ismerete hanyatlásnak indult és már csak néhány ember tudott görögül írni-olvasni. További ihlet forrása volt az Akhaimenida dinasztia, akik a Perzsa Birodalmat uralták egykor. Az udvaroncok perzsául beszéltek és pahlavi írást használtak; a királyi bíróság fõvárostól fõvárosig utazott és az Arsacida krályok önmagukat „királyok királya” jelzõvel illették. Ez egy megfelelõ cím volt, mert egyúttal a

351

pártus uralkodó volt a legfõbb ura a tizennyolc hûbéres királynak úgy, mint Hatra városállam ura, Characene királysága és az õsi Örményország királysága. Hanyatlás A birodalom nem volt központosított. A sok ember számos nyelvet beszélt és sok különbözõ gazdasági rendszert használtak. A laza kötõdés volt a birodalom túlélésének a kulcsa. A Kr. u. 2. évszázadban a legfontosabb fõváros Ktésziphón volt, a rómaiak nem kevesebb, mint háromszor foglalták el (116-ban, 165-ben és 198-ban), de a birodalom túlélte, mert voltak más erõközpontok is. Máskülönben a Pártus Birodalom egy egyszerû halmaza volt a királyságoknak, tartományoknak és a városállamoknak. Idõnként komolyan meggyengült az állam. Ez fontos tényezõ volt Pártia terjeszkedésének a megállásában Mezopotámia és Perzsia meghódítása után. A helyi uralkodók fontos szerepet játszottak és a király tiszteletben tartotta kiváltságaikat. Számos nemesi családnak volt szavazati joga a királyi tanácsban; a Surena háznak joga volt a pártus királyi koronához és minden arisztokratának megengedték, sõt elvárták tõle, hogy saját hadsereget tartson fenn. Amikor a trónon egy gyenge uralkodó ült, a hadosztályok között a nemesség veszélyessé válhatott. A birodalom alkotórészei meglepõen függetlenek voltak. Például engedélyezett volt a saját pénzverés, mely egy nagyon ritka kiváltság volt az ókorban. Addig ameddig a helyi vezetõ réteg adózott a pártus királynak, addig az kevésbé avatkozott be a tartomány életébe. Ez a rendszer jól mûködött a városokban, úgy mint:Ctesiphon, Seleucia, Ekbatana, Rhagae, Hecatompylos, Nisâ, és Susa. Az adó csak egyike volt a királyi jövedelmeknek, emellett vámokat is kivetettek, Pártia ellenõrizte a Selyemutat a Földközitenger és Kína között.

352

Kínai kapcsolatok Az ókori Kínában „Anxi” volt Pártia neve (kínaiul: ‰[o‘, olvasata: ansik a középkori kínai [szövegekben] [ez az] az õsi [ókori] kínai szövegekbõl [származik]: *ArsÝk ~ *Ansek. ), ez az Arsakes dinasztia nevének egy átirata. A kínai Zhang õian követ írta le Anxit, aki ellátogatott a Baktriával és Szogdiával szomszédos országokba Kr. e. 126–ban és írta az elsõ tudósításokat Pártiáról. Pártia vallása Zoroasztrizmus A zoroasztrizmus (vagy mazdaizmus) volt a birodalom államvallása. A mazdaizmus õsi perzsa vallás körülbelül a Kr. e. 9.-8. században keletkezett. Késõbb (a Kr. e. 6.-5. században) összeolvadt Zarathustra (Zoroaszter) próféta tanításaival. A vallás alapítója egy iráni próféta és hitújító, Zarathustra volt, aki a Kr. e. 6. században élt. Perzsa hagyományok szerint Zarathustra tevékenysége Kr. e. 560 körülire tehetõ. A zoroasztrizmus egyaránt tartalmaz monoteista és dualista jellegzetességeket, a vallás követõit zarathustriánusoknak is nevezték, az iszlám megjelenése óta pársziknak is szokták õket nevezni. Istentiszteletük legjellemzõbb vonása tûztemplomokban a szent tûz õrzése; emiatt az iszlám tûzimádóknak tartja õket. Tûzoltárokon mutatták be az áldozatokat az égi tûznek. Sz. P. Tolsztov: Az õsi Chorezm; könyvének 127. oldalán az alábbiakat olvashatjuk egy Bucharában meglévõ szokásról. Ez a szokás Tolsztov szerint feltehetõleg megvolt Chorezmben is, de talán nem áll messze a valóságtól, ha azt feltételezzük, hogy Pártiában is gyakorolta ezt a szokást a Zarathustrát követõ népesség. A képen bemutatott fogadalmi szobor minden bizonnyal egy ilyen kultusz kelléke volt. Szerencsére sértetlenül vészelte át az évszázadokat. Íme az idézet:

353

“Nersachí elmondja, hogy Bucharában a Zoroaszterhitû lakosság minden évben újév napján meg szokta semmisíteni az istenek agyagszobrait és azokat újakkal cseréli fel. ezeket külön bazárban vásárolják, ahol maga a király is személyesen jelen van. Ez a szertartás, amely valószínûleg Chorezmben is megvolt (az összes szobrokat rendszerint már az ókorban összetörték), azokat az elõázsiai kultuszokat jellemezte, amelyek a föld termékenységégének meghaló és újjászületõ istenével voltak kapcsolatosak. A szertartás maga az isten halálát és újjászületését jelképezte.” Manicheizmus Mani, Manichaeus, Manikhaiosz (Dél-Babilónia, Kr. u. 216 – Bélapat, Kr. u. 277) Iráni vallásalapító, kinek szülei feltehetõleg rokonságban álltak az Arsakidauralkodóházzal, már nem lehetett hatással Pártia vallási életére, mert mûködését csak a birodalom összeomlása után kezdte meg. Pártus nyelv Arsacid Pahlavi vagy elterjedtebb néven ismert pártus nyelv egy mára már kihalt õsi Északnyugati Iráni nyelv, a mai Irán északnyugati részén alakult ki. Ez volt az arsacidák közigazgatási nyelve és másodlagos nyelvként a Sassanida dinasztia korai idõszakában is használatos volt. Pártus nyelv meghatározása az Ókori és keleti nyelvek és írások – az ELTE oktatási segédanyagában A párthus: a nyelv eredete az ÉK-iráni Parthia (lat. elnevezés, v.ö. óperzsa Parthava) tartományhoz ( mai Khorászán, Gorgán ill. részben Turkmenisztán), valamint az ókori Arsakida dinasztia (i. e. 247–i. sz. 224) uralkodásához köthetõ. A dinasztiát megalapító õsök, egy északiráni nomád törzs (Aparni vagy Parni) vezetõi, az i. e. 3. sz.-ban meghódították Parthia provinciát, átvették a helyiek nyelvét, és ez lett késõbb az uralkodásuk alatt nagy kiterjedésû birodalommá lett állam hivatalos nyelve. Ennek a nyelvnek az Arsakidák korából kevés

354

emléke maradt, a nyelvemlékek többsége az õket követõ Szászánida dinasztia (i. sz. 225–651) korából származik. A két nyelv, párthus és középperzsa (pahlavík és párszík a korábbi szakirodalomban) írása, az ideogrammok használata, valamint nyelvi jegyei egymáshoz nagyon hasonlóak voltak, így azokat sokáig egy nyelv két, idõben egymást követõ változatának tekintették és csak a dinasztia nevével különböztették meg a nyelvet (arsakida és szászánida pahlavi vagy pehlevi). A manicheus szövegek megismerése óta (1904) a párthus külön nyelvi státusza mint északnyugati középiráni nyelv egyértelmû. Legkorábbi emlékei az i. e. 1. sz.-ból, Niszából származó osztrakonok (melyeket eleinte arámi nyelvûeknek hittek az írás és az ideogrammok használata miatt), majd a királyfeliratok a korai szászánida korból (i. sz. 3–4. sz.). A kínai Turkesztán manicheus emlékei között is találhatók párthus nyelvû szövegek. A párthus a nyugati középiráni nyelvek északi dialektuscsoportjához tartozik. Sem elõzménye, sem folytatása nem ismert. Az Arsakidák mintegy ötévszázados uralkodása alatt a párthus viszonylag sok szót átvett keletiráni nyelvekbõl (pl. a szogdból), és maga is sokat kölcsönzött a környezõ nyelveknek (ld. a nagyszámú párthus kölcsönzést az örményben). Ezek a források segítik a párthus nyelv hangállományának rekonstruálását. Morfológiája és szintaxisa az igei és névszói esetvégzõdések lekopása miatt a korábbi (pl. óperzsa) nyelvállapothoz képest lényegesen megváltozott, de flektáló jellegét megõrizve, új analitikus és szintetikus struktúrákat hozott létre. PERZSA Óperzsa Birodalom Az Óperzsa Birodalom óperzsául: Hakhámanesijan, tudományos átirata: Haxâmanešiyan) volt az elsõ perzsa birodalom, amely i. e. 550-tõl i. e. 330-ig állt fenn a Méd Birodalom utódaként. A birodalomnak virágkorában 8 millió km²

355

volt a területe, amivel az antik világ legnagyobb állama volt, és az akkori világ népességének 46%-a élt itt. A birodalmat II. Kurus perzsa király (II.Kürosz) alapította a Közel-Keleten, amelyet utódai, Kambúdzsija (Kambüszész) és I. Dárajavaus perzsa király (I. Dareiosz) terjesztettek ki Afrikába és Európába, így ez lett az elsõ olyan birodalom, amely három kontinensen terült el. Területe Indiától Kis-Ázsián keresztül a mai Görögországig húzódott, míg Afrikában a mai Egyiptom, Szudán, Líbia és Etiópia egyes részeit is uralta. A birodalom, melynek közigazgatását Kurus és Dárajavaus központosította, gazdag mûvészettel rendelkezett. Felszabadították a zsidókat a babiloni igából és toleráns módon viszonyultak a vallási kisebbségekhez. Az emberi jogokat a Kurus által kialakított törvények biztosították. A birodalmat III. Alexandrosz makedón király (Nagy Sándor)hódította meg i. e. 330-ban. Ezzel ért véget az Óperzsa Birodalom történelme. A perzsák a hódításaik során a leigázott népek kultúráját ötvözték saját és a környezõ társadalmak kultúrájával. Birodalmuk diplomáciai nyelve az akkád, az óperzsa és az elámi nyelv mellett az arámi volt, mivel a kiterjedt birodalomban ezek voltak a legáltalánosabban használt territoriális nyelvek. Vallásuk középpontjában Ahura Mazdá kultusza állt. Emellett sok, az indiai hitvilág mitológiájából ismert istent (például Mithrász, Indra) tiszteltek. A klasszikus perzsa vallást Zarathustra, egy legendás életû pap alakította ki az Akhaimenida–dinasztia uralmának kezdetén, az i. e. 7. század végén. E vallás alapja a jó és a rossz örök ellentéte. Történelmi források Az Óperzsa Birodalom történeti kutatását a kevés írásos leletanyag nehezíti. A perzsa történeti írások legnagyobb része megsemmisült a makedón, az arab és a mongol hódítások során. A fennmaradt dokumentumok fõleg a gazdasági adminisztrációra vonatkoznak, mint például az adózás, a földbérlet. A birodalom történetérõl szóló írások többsége az

356

ellenséges népektõl származik, például a görög Hérodotosztól, Polübiosztól, Sztrabóntól, Plutarkhosztól. A birodalmat egyiptomi írások és a Biblia is megemlítik, utóbbiban azEsdrás és az Eszter könyve is ír a perzsa királyokról. Az ókori források nagyobb része azonban megsemmisült. Az Akhaimenidadinasztia uralkodóiról tudósít többek között a behisztuni felirat, amelyben építési munkálatokról és a perzsa politikáról írtak. Ez a történelmi dokumentum nagyban segíti a kutatók munkáját. Története Az Óperzsa Birodalom kialakulása Az elsõ perzsa törzsek az i. e. 9. században jelentek meg az Urmia-tótól délre fekvõ területen. Késõbb szálláshelyüket délebbre helyezték, ahol a terület korábbi urai, az elámiak már nem voltak elég erõsek ahhoz, hogy megakadályozzák a perzsa letelepedést. A perzsák kezdetben elismerték az elámi fennhatóságot, s ez vezetõjüknek, Hakhámanisnak (Akhaimenész) lehetõséget biztosított a perzsa államiság kiépítésére. A perzsák szemszögébõl nagy jelentõséggel bírt, hogy Elám i. e. 690 körül szembekerült Asszíriával. III. Humbannimena elámi király babiloni szövetségben megtámadta Szín-ahhé-eríbát, de a koalíció i. e. 688-ban teljes vereséget szenvedett, az asszírok Babilont is elfoglalták. Ezidõben az erõs méd, asszír és urartui királyságok perifériáján a Zagrosztól délre telepedtek le a perzsák az i. e. 2. évezred végén, Ansan város környékén. Hakhámanis fia, Csaispis (Teiszpész) megütközött Ansan királyával, és gyõzött. Csaispis lett az elsõ akhaimenida király, aki felvette Ansan királyának címét, azonban halála után a két fia egymás között felosztotta a királyságot. I. Kurusé (I. Kürosz) lett Ansan, míg Arijáramnáé lett Parsa. Ez a két királyság nem tartozott az erõs államok közé, mivel abban az idõben a régióban a médek és az asszírok uralkodtak. I. Kurustól maradt egy pecsét, amelyen ez áll: „Ansan Kuras, Csaispis fia”. Az asszír és a perzsa források késõbb azt írják, hogy I. Kurus egyesítette apja korábbi

357

királyságát, azaz Ansant és Parsát. Ezen elképzelés szerint Kurusék nem akarták, hogy az Újasszír Birodalomba olvadjon a két királyság, ezért egyesítették azokat. Más elképzelések viszont fiktív személynek gondolják Arijáramnát, habár az ansani és a parsai írások ezt cáfolják. Elám a továbbiakban sem tûrte az erõs szomszédot, Asszíriát, míg i. e. 644 és i. e. 639 között az egyesült szkíta–asszír haderõ tönkreverte III. Humbanhaltas seregeit, és Elám önállósága végleg véget ért. Ekkor került Assur-bán-apli fennhatósága alá Parsumas tartomány, azaz Parsa, amelynek fejedelme ekkor már Hakhámanis unokája, I. Kurus volt. Az Asszír Birodalom bukásában végül a perzsák is aktívan részt vettek Uvakhsatra (Küaxarész)méd király vezetésével. Az Újasszír Birodalom bukása után a Méd Birodalom lett a régió fõhatalma. Média az asszírok és Lüdia ellen elért sikerei ellenére továbbra is laza államalakulat maradt. A királyi hatalom erõsödése egyáltalán nem tapasztalható, a méd fejedelmek önállóságuk fejlesztésén fáradoztak, a nagykirály hiába igyekezett centralizálni óriási birodalmát. Hamarosan nyílt médbabiloni konfliktus alakult ki, ami lehetõséget adott Kurusnak a függetlenedésre. I. e. 553-ban Kurus nagyarányú lázadást robbantott ki, melyben a méd arisztokrácia egyes körei is részt vettek. I. e. 550-re teljes gyõzelmet arattak Istuviga méd király (Asztüagész) felett. A méd uraknak azonban csalódniuk kellett, mert Kurus uralma alatt nemhogy nem nõtt függetlenségük mértéke, de jelentõsen csökkentek lehetõségeik. A médek perzsa uralom alá kerültek, még ha formailag egyenrangúak maradtak is a perzsa arisztokráciával. Kabúdzsija (I. Kambüszész) véglegesen egyesítette a médeket és perzsákat, amivel jelentõs mértékben megnövelte a befolyását a térségben. Még Kurus lázadása elõtt feleségül vette Istuviga lányát. Ebbõl a házasságból született II. Kurus (Nagy Kürosz), aki a perzsákat a világ uraivá tette. I. Dárajavaus (I. Dareiosz) volt az elsõ, aki emléket állított II. Kurusnak. Õt tekintik a birodalom alapítójának. Néhány történész

358

szerint azonban Dárajavaus meghamisította családfáját, hogy biztosíthassa a hatalmát.[8] Az elfogadott álláspont szerint a dinasztia az i. e. 7. századtól i. e. 330-ig állt fent. II. Kurus I. e. 559-ben Kabúdzsija fia, II. Kurus lépett az ansani trónra. Nem sokkal késõbb Arijáramna fia meghalt, és a koronát Kurus szerezte meg, így egyesült a két királyság. Ebben az idõben a Méd Birodalom uralta a régiót. I. e. 553–i. e. 550 között a perzsa–méd háborúban Nagy Kurus legyõzte nagyapját, Istuviga méd királyt, és elfoglaltaEkbatanát (ma Hamadán). Ezzel a háborúval a perzsák vették át a médektõl a nagyhatalmi státuszt, és a médek a birodalom alattvalói lettek. II. Kurus megkegyelmezett a korábbi méd uralkodónak: meghagyta az életét és megígérte neki, hogy gondoskodni fog törvényes utódról. Ktésziasz Knidosz és Xenophón szerint Kurus elvette Istuviga lányát, de ez nem valószínû, mivel így a lány a felesége és a nagynénje lett volna egyben, bár ezek a házassági szokások az ókor több államában elfogadottak voltak. Az ellentmondás feloldására feltételezik, hogy Istuviga másodszor is megházasodott, és késõbb ebbõl a kapcsolatból született lányát vette feleségül. A stratégiailag elõnyös helyen fekvõEkbatana volt addig a Méd Birodalom fõvárosa, és innen irányították Közép-Ázsiát. Kurus hadseregreformmal kezdte uralkodását. A hadsereget ettõl kezdve a szabad földközösségek tagjaiból toborozták. Az óperzsa kra szó egyszerre jelenti a hadsereget és a népet. Az új hatalom megváltoztatta a Közel-Kelet politikai viszonyait. A médek korábbi szövetségesei nem fogadták el az új királyt, illetve függetlenedni akartak, de a szomszédos államokkal is feszült volt a viszony. A lüd király, Kroiszosz (Istuviga sógora) megtámadta az új birodalmat, hogy bõvítse a saját királyságát. Kurus a pteriai csatában megvédte a királyságot, majd a lüd fõváros ellen vonult és elfoglalta azt. Ettõl kezdve megszûnt Lüdia. Kroiszoszt elfogták és bíróság elé állították. I. e. 546-ban Nagy Kurus visszatért Kis-Ázsiából, ahol elfoglalta Ióniát és Aioliát. A perzsa nagykirály rögtön

359

hozzákezdett az új expedíciós hadsereg felállításához, mivel Babilont és több szomszédos államot is el akarta foglalni. Ez az idõszak kevéssé ismert, azonban azt tudni lehet, hogy a babilóniai hadsereget legyõzték Opisánál, majd i. e. 539-ben a fõváros is elesett. A perzsa hadsereg ellenállás nélkül egészen az Eufráteszig jutott. Közben i. e. 540-ben Baxtrist (Baktria), Sakát és több szomszédos országot is elfoglalta, sõt egészen Beludzsisztánig, az Iaxarész folyóig is eljutott. Ezek az adatok a behisztuni feliraton szerepelnek. Nagy Kurus, korában szokatlan módon, a meghódított népekkel toleráns volt, hogy meg tudja szilárdítani hatalmát. Hálából a perzsák „atyának”, a görögök „törvényhozónak”, a zsidók pedig egyenesen „felkentnek” nevezték. A perzsa királyoknak sikerült a szomszédos népek közötti feszültséget csökkenteni a birodalmon belül. Babilon elfoglalása után Kurus a Biblia szerint a meghódított városból hazaengedte a zsidóságot, véget vetett a babiloni fogságnak, és engedélyezte a zsidóság új templomának felépítését Jeruzsálemben. A templom kincseit is visszaadta. Errõl az eseményrõl Ezdrás könyve tudósít. Kurus i. e. 530-ban a szkíták ellen viselt hadjárata során elesett. Kambúdzsija Kurust a trónon fia, Kambúdzsija követte (i. e. 525–i. e. 522, görögül II. Kambüszész), aki már apja élete végén Babilon alkirálya volt. Apjuk halála után öccsével, Bardíjával került szembe, akit meggyilkoltatott, hogy egyben tartsa a birodalmat. Kambúdzsija meghódította Egyiptomot, Líbiát és Núbiát, és legyõzte az arabokat, akik vízhiány miatt fellázadtak. III. Pszammetik fáraó akkor bukott el, amikor a ciprusi városok, valamint a Szamosz-szigeti Polikrat türannosz a perzsák oldalára álltak. A Peluziai csatában az egyiptomi hadsereget szétverték, és a perzsák elfoglalták Memphisz városát. A fáraót elfogták és a felkelés megszervezése miatt kivégezték.

360

Kambúdzsija az egyiptomi feljegyzések szerint felvette a fáraó címet. Következõ hadjáratát a Kusita Királyság ellen vezette, de közel ötvenezer fõs serege egy homokviharban elpusztult. Tovább rontotta a helyzetet, hogy otthonról olyan híreket kapott, melyek szerint egy Gaumáta nevû méd pap a három évvel korábban elhunyt lázadó Bardíjának adta ki magát. A király hazaindult a hadjáratból, ám hazafelé Paszargadainál meghalt. Dárajavaus szerint attól való félelmében, hogy nem lesz képes a trónt visszaszerezni, öngyilkos lett. Görög történetírók szerint egy baleset miatt halt meg. I. Dárajavaus Kambúdzsija i. e. 522 elején bekövetkezett halála után a katonaság I. Dárajavaus (görögül I. Dareiosz) héttagú csoportját támogatta. Trónhoz való jogát annak ellenére sem tudta elismertetni, hogy maga is az Akhaimenidák nemzetségéhez tartozott. A satrapák egy csoportja fellázadt ellene, majd hozzájuk csatlakoztak a babilóniaiak is. Dárajavaus azonban leszámolt ellenfeleivel, és gyõzelmét a Babilónt Ekbatanával összekötõ út mentén egy sziklába vésett feliraton örökítette meg: „ Kinyilvánítja Dárajavaus király: A királyságot, amelyet a mi nemzetségünktõl elvettek, azt én visszaszereztem, én azt helyreállítottam. ” – (ÓKTCh. 312–313. Harmatta János fordítása) A belsõ rend helyreállításában kiemelkedõ szerepet játszott a király testõrsége, a Tízezer Halhatatlan. A hálás uralkodó Szúzában és Perszepoliszban a palotája falain kõbe vésette a harcosok alakját. A birodalom megszilárdítása érdekében a legjelentõsebb intézkedése az úthálózat kiépítése volt. A 2680 kilométer hosszú útszakasz Szúzát és Epheszoszt kötötte össze, és fõként kereskedelmi és futárútvonalként szolgált.

361

A birodalmat húsz szatrapiára osztotta, melyek élén a király által kinevezett satrapa állt, és melléjük tõlük független katonai parancsnokokat is kinevezett. Annak érdekében, hogy az esetleges felkeléseknek elejét vegye, Perszepoliszból kiküldött megbízottakkal figyeltette õket. A gazdaság fejlõdése érdekében arany- és ezüstpénzt veretett, amelyet magáról dareikosznak nevezett el. Az adókat nemesfémben szedték be, de a hadsereg élelemmel és lóval való ellátása is az adóterhek közé tartozott. Hérodotosz szerint a király évi jövedelme közel 400 tonna arany és ezüst lehetett. A kincseket felhalmozták Perszepolisz kincstárában, nem kerültek vissza a gazdaságba. Dárajavaus a teljes belsõ konszolidáció után hozzáfoghatott nagy álma megvalósításához, a görög városállamok meghódításához. I. e. 512-ben kitört a háború a szkítákkal. A perzsa hadsereg a Boszporuszig vonult, majd elfoglalva Makedóniát eljutott a Dunáig. A trákokat nem igázta le, õk önszántukból csatlakoztak a birodalomhoz. Késõbb itt épült ki a birodalom egyik fõ hajógyára. I. Dárajavaus meg akarta büntetni Athént, mivel az segített az iónoknak. Az ión felkelés után felkészült a háborúra, és azt tervezte, hogy két nagyobb hadat vonultat fel a poliszok ellen. Ekkor építette fel szúzai palotáját, és megalapította Perszepoliszt, az új fõvárost. I. e. 492-ben a tenger felõl indították meg az elsõ támadást, de a perzsa flotta egy viharban elpusztult. A marathóni vereség után felkelések robbantak kiBabilóniában, Núbiában és Egyiptomban. A görög–perzsa háború volt az elsõ sikertelen kísérlet arra, hogy Dárajavaus kialakítsa azt a világrendet, amelyben a perzsáké a vezetõ szerep. Sem neki, sem utódjának, Khsajársánek nem sikerült a Spárta és Athén vezette görög poliszok meghódítása. I. Khsajársá I. Khsajársá (óperzsául: Xšayrš, „Hõsõk vezére”, görögül I. Xerxész) i. e. 486-ban követte apját, I. Dárajavaust a trónon. Khsajársá uralkodása elején felkelések voltak

362

Görögországban és Egyiptomban is, akik ellen hadakat küldött az uralkodó. Elõször az egyiptomi lázadást verte le, majd hadait Athén és Spárta ellen küldte. A perzsák a Dardanellákon két pontonhidat építettek, amelyek akkoriban a legnagyobb hidaknak számítottak. A thermopülai csatában sikerült legyõznie az I. Leónidasz vezette maroknyi sereget, a plataiai és a szalamiszi csata azonban megpecsételte a perzsák sorsát. Khsajársát ez az utolsó kudarc arra késztette, hogy lemondjon Európa meghódításáról és visszatérjen Perzsiába. Uralkodásának elsõ éveiben megváltozott a perzsák toleráns politikája a népek önrendelkezésével és vallási nézeteivel kapcsolatban. Babilon, Athén és Egyiptom elfoglalásakor lerombolták a templomokat, és a perzsa királyok felvették a fáraó és a babiloni királyi címeket. Az egyiptomiak késõbb kétszer is megvédték a függetlenségüket, és az egyiptomi királyok XXVII. és XXXI. dinasztiaként vezették az országot. I. Artakhsaszjá I. Artakhsaszjá (i. e. 465–424, görögül I. Artaxerxész) I. Khsajársát, az apját követte a trónon, és rögtön fellépett a baktriai lázadás ellen. Ezután megreformálta a jogrendszert, így békítve ki az arisztokráciát. Folytatva Dárajavaus és Khsajársá munkásságát, újabb épületeket emeltetett Perszepoliszban, de továbbra isBabilon és Szúza volt a politikai központ a birodalomban. Egyes feltevések szerint Perszepolisz királyi pihenõhely volt. Baktria után Egyiptomban ismét lázadás tört ki, mivel meghalt a korábbi satrapa. Memphisz városát Athén is támogatta. Perzsia úgy döntött, hogy II. Megabüszész fõparancsnok vezetésével hadsereget küld, akik ugyan leverték végül a felkelést, de Egyiptom továbbra is békétlen hely maradt, a görög támogatás miatt.

363

II. Khsajársá, Szogdianosz és II. Dárajavaus I. e. 424-ben meghalt I. Artakhsaszjá Szúzában, és Perszepoliszban temették el. Õt II. Khsajársá követte, aki a fia és egyetlen örököse volt. Mindössze 45 napig uralkodott, mivel féltestvére, Szogdianosz támogatói megölték. Ókhosz (óperzsául: Vahuka), a másik féltestvére Szogdianoszt hat és fél hónappal késõbb elmozdította a trónról, magát pedig II. Dárajavaus néven királlyá koronáztatta. Uralkodásáról több forrás is fennmaradt, amelyek arról írnak, hogy ismét ellenségessé vált a viszony a görög poliszokkal. I. e. 411–407 között Athén Kis-Ázsiában terjeszkedett, így az Óperzsa Birodalommal került szembe a városállam. Ez az idõszak politikailag bizonytalan idõszak volt, mivel többen is pályáztak a királyi trónra, és a folyamatos vetélkedés következtében a birodalom hanyatlásnak indult. II. Artakhsaszjá II. Artakhsaszjá (i. e. 404–359) uralkodásának elsõ felét testvérének, ifjabb Kurusnak lázadása nehezítette. II. Artakhsaszjá a testvérharcból gyõztesen került ki, és anyja, Pariszatid javaslatára a testvérét Lüdiába számûzte. Kurus 10 000 görög zsoldost (tízezrek) és ugyanannyi ázsiai katonát gyûjtött össze testvére ellen. II. Artakhsaszjának, hatalmas vagyonának köszönhetõen, sikerült elérnie, hogy egyetlen görög polisz sem vállalta egy perzsaellenes koalíció létrehozását, így le tudta verni testvére lázadását. Ekkor Egyiptomban Amürtaiosz lázadt fel, amit a király sikeresen elfojtott. Az ezt követõ átmeneti, nyugalmas idõszaknak a satrapák lázadása vetett véget. A felkelés a király közbelépésével kudarcba fulladt. A satrapák megbüntetése után Artakhsaszjá Tisszafernész bizalmasát helyezte a területre, mint helytartót. Ez a lépés arra késztette II. Agészilaosz spártai királyt, hogy megtámadja KisÁzsiát, de valójában nem ért el komoly sikereket. Ennek a támadásnak az lett az eredménye, hogy II. Artakhsaszjá Athén oldalán bekapcsolódott a korinthoszi háborúba. Tíz évvel

364

késõbb, i. e. 386-ban, a királyi békében az ellenséges városoknak kemény sarcot kellett fizetniük. Ezzel a békével Perzsia biztosította a stabilitást az Égei-tenger partvidékén. Egyiptomban ismét lázadás tört ki, ezért a király elküldte a II. Farbanaz és Titraust parancsnokokat a lázadók ellen, de Hakor fáraó visszaverte a támadásokat. I. e. 366–358 között Kappadókiában szintén felkelés tört ki, amit hamar levertek, ám ennek az eseménynek a késõbbiekben nem volt politikai jelentõsége. II. Artakhsaszjá uralkodása alatt fordultak a zoroasztrizmushoz, Anahi és Mitra istenekhez, egyes történészek szerint azonban ennek már korábban is voltak nyomai a perzsák vallásos életében. III. Artakhsaszjá és IV. III. Artakhsaszjá (i. e. 359–338) mielõtt hatalomra jutott volna, birtokolta a fõparancsnoki tisztséget apja seregében. Plutarkhosz szerint[36] testvére, Dárajavaus, II. Artakhsaszjá legidõsebb fia meg akarta ölni apját, azonban ez kitudódott és kivégezték. Így a trón a második fiúra, Arijasapra szállt volna, de az öngyilkosságot követett el, mert kisebbik testvére azt állította, hogy részese volt az összeesküvésnek. Az õ halála után jött volna Asram, a negyedik fiú, aki szintén meghalt. Ezután adta apja III. Artakhsaszjának a koronát, aki azt utódainak is bebiztosította. A trónra kerülése után azonnal hozzálátott a birodalomban dúló politikai békétlenségek felszámolásának. I. e. 351 környékén a még apja idejében fellázadt Egyiptom leverésére szervezett egy hadjáratot, és személyesen vezette hadseregét Nehethórhebit (II. Nektanebo) fáraó ellen. Nem sokkal késõbb, az egyiptomi hadjárat után, Fönícia, KisÁzsia és Ciprus is kikiáltotta függetlenségét az akkor még gyenge királyságban. I. e. 343-ban III. Artakhsaszjá sikerrel küldte a kariai Hidriuszt 8000 zsoldossal és 40 triérésszel, hogy visszaszerezze a ciprusi fennhatóságot. Eközben Szíriában Belesia satrapa, illetve Kilikiában Mezej satrapa megtámadta

365

Föníciát. A védelemre a szidóni király, Tennes 40 000 görög zsoldossal állt fel, akiket a rodoszi mentor és az egyiptomi fáraó bocsátott a rendelkezésére. A perzsákat ez a sereg visszavonulásra kényszerítette. A sikertelen ütközet után III. Artakhsaszjá úgy döntött, hogy újból felveszi a harcot Szidón ellen, ezért a támadáshoz 300 000 gyalogost, 30 000 lovast, 300 triérészt és 500 hajót gyûjtött össze. Amikor Tennes szembekerült ezzel a sereggel, rögtön kapitulált, azonban ezzel életét már nem tudta megmenteni, árulás miatt kivégezték. A szidóni gyõzelem után ismét Egyiptom ellen vonultak, ahol II. Nektanebo fáraó állt fel ellenük a Nílus mentén, azonban a perzsák hajóikkal a kisebb csatornákba is behatoltak. Az egyik egyiptomi stratégia szerint a perzsákat addig kellett volna visszatartani, amíg azoknak elfogynak a tartalékaik, azonban az egyiptomiak nehezen tartották magukat a perzsák ellen, és a fáraó Memphiszbe szökött, ahol jobban védve volt. Amikor Memphisz is elesett, II. Nektanebo még délebbre, Etiópiába menekült. Ekkor már III. Artakhsaszjá felvette a fáraó címet. A zsoldosok gazdag zsákmányban részesültek, és visszatérvén Perszepoliszba hatalmas gyõzelmi ünnepséget rendeztek. A következõ években a király különbözõ kisebb lázadásokat fojtott el birodalmában, ezzel hatalma stabilizálódott. Mentor és Bagoasz, a két parancsnok, akik leverték az egyiptomi felkelést, pozíciójukban megerõsödtek és diplomaták lettek. A következõ hat évben III. Artakhsaszjá alatt a birodalom legbékésebb idõszakát élte meg. i. e. 338-ban a király meghalt. Temetésére Perszepoliszban került sor. Diodórosz történetíró szerint Bagoasz ölette meg, azonban ékírások szerint természetes halállal halt meg. III. Artakhsaszját fia, IV. Artakhsaszjá követte, akit a görög írások szerint szintén Bagoasz öletett meg. A következõ uralkodó, III. Dárajavaus királyi trónra helyezését Bagoasz kezdeményezte.

366

III. Dárajavaus Mielõtt trónra lépett, elõdeitõl eltérõen, III. Dárajavaus Örményország satrapája volt. Nem volt tapasztalata a birodalom irányításában, sõt ambíciója sem. Ez is közrejátszott a válságba sodródott birodalom bukásához. Bagoasz fõparancsnok személyesen ajánlotta õt királynak, hogy késõbb manipulálhassa. I. e. 336-ban II. Philipposz makedón király létrehozta a korinthoszi szövetséget, és tervezgetni kezdte a kis-ázsiai görög városok invázióját. Az év tavaszán elküldte Parmenion és Attalosz parancsnokokat, hogy felszabadítsák az ottani városokat, de még azon a nyáron megsemmisült az intervenciós sereg. Két évvel késõbb a király fia, Sándor megvalósította apja tervét, és hatalmas hadsereggel bevonult Kis-Ázsiába. Nem sokkal késõbb a makedón hadsereg a Granikosz folyó mellett legyõzte a perzsákat. III. Dárajavaus nem vett részt a csatában, mert arra számított, hogyAlexandrosz megállításához elegendõ lesz a helyi, kis-ázsiai szatrapiák hadereje, ezért Perszepoliszban maradt. Egy évvel késõbb, i. e. 333-ban a két sereg megütközött Granikosznál, ahol a perzsák ismét vereséget szenvedtek. Ezután III. Dárajavaus saját maga vette kézbe a hadsereg irányítását, és az Isszosz folyó mellett már 52 000 perzsával vette fel a harcot a mintegy 47 000 fõs makedón és görög sereggel, ezúttal is sikertelenül. Két évvel késõbb, Gaugamélánál már a satrapák többsége is csatlakozott a királyhoz, ennek ellenére ezt a csatát is elvesztették, és a perzsák ettõl kezdve folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Alexandrosz sorban foglalta el a nagyobb városokat: Ekbatana, Szúza, Babilon és Perszepolisz. Amikor Ariobarza is vereséget szenvedett az úgynevezett „perzsa kapuk” csatájában, Alexandrosz hatalmas gyõzelmi ünnepséget rendezett. III. Dárajavaus ekkor már keletre menekült. I. e. 330-ban Besszosz satrapa megölte III. Dárajavaust, és egy szekérre tette, amelyet elküldött a makedón sereghez. Ez az esemény csalódás volt Alexandrosznak, aki élve akarta elfogni a

367

perzsa királyt. Amikor megtekintette a halott király testét, a makedón király saját gyûrûjét helyezte rá a halottra, majd azt elküldte Perszepoliszba, ahol ünnepélyesen eltemették. Ezt követõen emlékmûvet is emeltetett részére. Mivel felesége, II. Stateira a király lánya volt, ezzel is a legitimitását kívánta növelni. A megmaradt keleti perzsa területeken Bésszosz satrapa V. Artakhsaszjá néven kikiáltotta magát perzsa királynak. A makedón sereg azonban hamarosan elfogta, megkínozták, majd megölték, mert árulónak találták. Ezzel ténylegesen is megszûnt az Óperzsa Birodalom. Nagy Sándor i. e. 323-ban meghalt, birodalma szétesett. Feleségét és fiát nem sokkal késõbb megölték, így nõi ágon is kihalt az Akhaimenida-dinasztia.[50] Politika és közigazgatás Az Óperzsa Birodalom multikulturális birodalom volt, amelyben fõként a perzsa hatások domináltak. Az államot tartományokra osztották, amelyeket a perzsák földnek (óperzsául: dahyva) vagy szatrapiáknak (ógörög szóból származó óperzsa szó xšaçapvan) hívtak. Emiatt gyakran nevezik manapság az elsõ szövetségi államnak. Az államot a király, a szatrapiákat a törvényalkotásra jogosult satrapák irányították. Indoiráni öröksége miatt a királyság feudális társadalom volt, ahol a személyes kapcsolatok domináltak. A királyi ház után a legmagasabb poszton a perzsa nemesek álltak, akik a jogok érvényesítésért voltak felelõsek. A királyi ház õket követõknek (óperzsául: bandaka) hívta. Hûségüket a király nagylelkûen megjutalmazta, míg az ellenállást súlyosan megbüntette. Hitük szerint a király volt a közvetítõ isten, Ahura Mazdá és köztük. A társadalmi kasztok meglétét a kutatások még nem igazolták. A különbözõ keleti népekkel (zsidók, asszírok, hettiták) a perzsa királyok toleránsak voltak, és velük békében éltek, sõt ezek a népek a mai értelemben véve bizonyos mértékû autonómiával rendelkeztek. A tartományok egyesítése jogi,

368

gazdasági és közigazgatási jellegû, a kulturális különbségek azonban megmaradtak. Minden népnek saját politikai szervezete, nyelve, vallása volt a perzsa uralom alatt. A sokszínû együttélésnek és a közös munkának a nyomait Szúzában és Perszepoliszban is megtaláljuk. A birodalom területe Az Óperzsa Birodalom területének pontos meghatározása lehetetlen, mivel egyrészt ellentmondásosak a különbözõ források, másrészt bizonytalanok az egyes területek határai a gyakori területszerzések és vesztések miatt. A legnehezebb az északkelet-afrikai területek határának megrajzolása volt, mivel Kambúdzsija hódításai bizonytalanok. Hérodotosz szerint I. Dárajavaus a Volgáig jutott, azonban nem tudni, hogy pontosan mely részéig. A közép-ázsiai határok a szkíták miatt nem pontosak. A birodalom területe virágkorában a 8 millió négyzetkilométer volt, és három kontinensre terjedt ki. Kormányzat és közigazgatási központ Az Óperzsa Birodalom közigazgatási központja a királyi palota volt, amely elõször Babilonban székelt. Az állam közigazgatási nyelve az arámi volt. Nagy Kurus idején a birodalom fõvárosa Ekbatana lett, bár nemsokára megalapították Paszargadait. I. Dárajavaus trónra kerülésekor Szúzába helyezte át a fõvárost, majd felépítette Perszepoliszt. Az ókori görög szerzõk leírják, hogy a perzsák több fõvárost is fenntartottak. Szúza volt a téli, Ekbatana a nyári, Perszepolisz az õszi, míg Babilon a tavaszi fõváros. Mások szerint viszont Perszepolisz csak vallási helyszínként szolgált. Szatrapiák A birodalmat tartományok, vagy más néven szatrapiák alkották, amelyeket Nagy Kurus hozott létre. A helyi kormányzó, asatrapa komoly jogokkal rendelkezett. Ez a stratégia késõbb is

369

megmaradt, sõt, meg is erõsítették e jogokat. A tolerancia miatt a legtöbb szatrapiában béke volt. A satrapák hivatalos státusza a király védnöke volt, és maga nevezte ki õket. A feladatuk miatt illették õket a rend és a béke õrzõje címmel is. Õk voltak a rendszer mozgatórugói: beszedték az adókat, törvényeket alkottak és betartatták a királyi rendeleteket. Háborút indíthattak és békét köthettek a szomszédos népekkel. A satrapákat a perzsa és méd arisztokratákból, ritkább esetekben a perzsa hercegek közül választotta ki a mindenkori uralkodó. Például Hisztaszposz (a késõbbi I. Dárajavaus) Pársa (azaz Perzsia) satrapája, majd Khsajársá testvére, Masziszt pedig Baktria satrapája volt. A satrapák voltak a király szeme és füle. A birodalomban titkos ügynökök is tevékenykedtek, akik végigjárták az államot, és vészhelyzet esetén segítséget kérhettek a királytól. Némely satrapák hatalomra törekedtek és fellázadtak. A behisztuni írások alapján I. Dárajavaus korában 23 satrapa volt. Ezek Parsa (Perzsia), Uvaya (Elám), Babirus (Babilónia), Athura (Asszíria), Arabaya (Arábia), Mudraya (Egyiptom), tengeri népek, Sparda (Lüdia), Yanna (Iónia), Mada (Média), Armina (Armenia Magna), Katpatuka (Kappadókia), Parthava (Parthia), Zraka(Drangiána), Haraiva (Areia), Uvarizmiy (Horezm), Baxtris (Baktria), Sugunda (Szogdia), Gadára (Gandhára), Saka (Szkítia), Thatagus (Szattagüdia), Harauvatis (Arakhószia) és Maka. Ezt a felsorolást Perszepoliszban, a keleti lépcsõsoron láthatjuk leírva, ahol minden évben megünnepelték a perzsa újévet, a nourúzt. Dárajavausi reformok I. Dárajavaus perzsa király hajtott végre elõször jogi reformokat, azon belül is a bíráskodás, a megvesztegetés és az erõszakos cselekmények területén. Dárajavaus idejében sok nép kezdte el használni a „dta” perzsa szót, amely törvényt jelent, és egyes népek a mai napig így nevezik. A reform fontos részét képezte a hadsereg kiváltságos jellegének visszaállítása,

370

amellyel egyfajta „polgári” haderõt hozott létre. A hódoltatott népek arisztokráciáját bevonta a kormányzásba, ami a birodalom egyben tartását segítette. Reformjain keresztül a birodalom közigazgatása megújult. 23 szatrapiát hozott létre, amelyek élén a satrapák álltak, akik törvényeket hoztak, tradíciókat alakítottak ki. Azonban a magasfokú helyi politikai önállóság körébe nem tartozott a katonaság feletti önálló rendelkezés. Minden tartománynak saját törvényei, független költségvetési ellenõrzése, katonai koordinátora volt, melyeket a királlyal kellett egyeztetni. Ez a közigazgatási felosztás azt eredményezte, hogy kevés felkelés szervezõdött. Dárajavaus megnövelte az államigazgatás tagjainak számát is. Ugyanakkor közgazdasági jártasságáról is ismert volt. Megreformálta a gazdasági rendszert, és aranypénzt, darikot veretett, amely tartós értékkel bírt. Az adórendszerben az adókat ezüstben kellett befizetni. A hadjáratok miatt több hajógyár is épült, fejlõdött az ipar és a kereskedelem, ezzel együtt pedig gyarapodott a népesség. A fizikai mértékegységeket is szabványosította, ezzel megkönnyítette a birodalmon belüli kereskedelmet, és csökkentette az adminisztrációt. Törvények és jogok Az akhaimenida uralkodók mindegyike jelentõs törvényeket hozott. Az Óperzsa Birodalom átszervezése biztosította a birodalom fennmaradását és a közrendet az évszázadok során. II. Kurus perzsa király és I. Dárajavaus perzsa király a legismertebb törvényhozók a perzsa királyok között. Törvényeik hatással voltak a régió késõbbi uralkodóira, valamint a polgári jogok fejlõdésére is. Sajnos, a kurus-hengeren kívül nem maradt fent jogi törvényekre vonatkozó dokumentum. Ennek szövege elismeri a népek szuverenitását, a konfliktusok békés elrendezését. Tiltja a

371

rabszolgaságot és az erõltetett munkát, illetve elismeri az emberek élethez, tulajdonhoz, munkához és bérhez való jogát. Vallásszabadságot, szabad hagyományápolást és szabad mozgást is biztosított. A perzsa nagykirály felelõs volt a bíróságért, õ nevezte ki a bírókat is, tehát abszolút hatalommal rendelkeztek. A bíróság vezette a jogi adminisztrációt. Hérodotosz mûveiben leírja a perzsa bíróság mûködését, amely szerinte követendõ példa. A perzsa uralkodókról a görög történetírók leírták, hogy keményen büntették a korrupciót, de a többi bûncselekményt is szigorúan bírálták el. I. Dárajavaus kihirdette az isteni törvényeket, amely a zoroasztrizmusról szól. A királyi és a helyi törvényeket megtalálhatjuk az egyiptomi sírokban, Memphiszben, Edfuban. Az egyiptomi hagyományban jó királynak tartják I. Dárajavaust, a Bibliában Kurusnak is emléket állítottak a zsidók felszabadítójaként. Gazdaság Monetáris rendszer Valószínûleg I. Dárajavaus perzsa király volt az elsõ akhaimenida király, aki érmét veretett: a perzsa arany darikot. Ezzel a pénzzel finanszírozta a háborúkat; gazdaságilag és ideológiailag is fontos pénznem volt. A darikon kívül veretett még ezüst szigloszt is. Késõbb, miután egységesítette a mértékegységeket, könnyebben tudta behajtani az adókat, valamint ez leegyszerûsítette a kereskedelmet és a bankrendszert is. A darik erõs valutának számított, 95,83%-os tisztaságú aranyból verték, és súlya 8,385 gramm volt. Az ókori görögök a pénzt Dárajavaus után nevezték dareikós statr-nek, bár valószínûleg a pénz neve az óperzsa zarig (arany) szóból származik. Az érmék verésére a királynak monopóliuma volt. A darik mellett használt ezüst šekelt (ógörögül: sziglosz) korábban Mezopotámiában használták, i. e. 3000 körül. A sziglosz 90%-os

372

tisztaságú ezüstbõl készült, és 5,56 gramm volt a súlya. Húsz sziglosz ért egy darikot. A pénzügyi rendszer változásáról Perszepoliszban maradtak fent ékírásos dokumentumok. I. Dárajavaus uralkodásának elsõ éveiben természetben fizettek, amely még utódai alatt is részben fennmaradt. Ebben az idõben a kereskedelem más országokkal csereügylettel, míg a görögökkel pénzügylettel történt. A pénzügyi reform csak részleges volt, mivel késõbb sem váltották érmére a kincstárakban felhalmozott aranyakat. Adórendszer II. Kurus és Kambúdzsija idején a perzsa királyok adóként különbözõ ajándékokat „kaptak” a birodalom népeitõl. Dárajavaus, a reformja után állandó adókat vetett ki, amelyeket ezüstben, a kor általános fizetõeszközében szedtek be (ritkán aranyban). Néhány szegényebb körzetben engedélyezték az egyedi adókat: ló, fa, gabona. Ez a rendszer hatékony volt, de egyenlõ, mivel Fársz régióban, ahol a perzsák éltek, nem fizettek adót. A beszedett adókat az állam a királyi udvarra, közhivatalnokok fizetésére, közmunkákra, csatornák és épületek építésére fordította. A hadsereget a helyõrség környékén lakó népesség tartotta el, de a fegyverzet szintén az adóbevételekbõl került beszerzésre. A Dárajavausi reform elsõdlegesen a Gaumáta által bevezetett közigazgatási rendszer megszüntetésén alapult, aki a hozzá való hûség fejében több tartománynak teljesen elengedte az adókat és szolgálatokat majd helyreállította a hadsereg kiváltságos helyzetét. A perzsa arisztokrácia visszakapta elkobzott javait. Az adók és a királyi birtokok jövedelmei voltak a legfõbb bevételi források. Az egész közigazgatási rendszer az adók rendszeres és megbízható behajtására épült fel. A beszedett adókat a királyi kincstárba vitték, amelynek három városban (Perszepolisz, Szúza, Ekbatana) több épülete is volt. A perszepoliszi ásatások során több anyagtáblán is megtalálták az adókról szóló beszámolókat. Ezek megemlítik, hogy városi és

373

útadó is volt, amelyeket az utakon, illetve a városfalnál kellett befizetni. A hivatalnokok munkáját a szatrapiákban titkos felügyelõk ellenõrizték. Dárajavaus találmánya volt az adóbérleti rendszer, amely szintén a rendszeres királyi jövedelmek igénye miatt jött létre. Az adóbérlõ kifizette egy-egy terület kiszabott adóját, azután annyi jövedelmet hajtott be a lakosságon, amennyit csak tudott. A polgári közigazgatás és a katonai helyõrségek egymástól függetlenek voltak, egymást ellenõrizték. Xenophón leírásában: „Ha a katonai parancsnok nem gondoskodik megfelelõen a tartomány védelmérõl, a lakosság vezetõje vagy a mezõgazdasági munkálatok vezetõje bepanaszolja, hogy védelem hiányában nem lehet dolgozni. Ha viszont a katonai parancsnok gondoskodik a békérõl, s a vezetõ felügyeletére bízott föld még sincs bevetve, megmûvelve és benépesítve, a katonai parancsnok panaszolja be az utóbbit.” Az efféle kölcsönös ellenõrzés gátolta a szatrapiák elszakadási kísérleteit is, amelyek a korábbi közigazgatási rendszerekben megszokottak voltak. Az adórendszerrõl szóló statisztikai adatokat Hérodotosz munkájában találjuk meg, aki I. Dárajavaus perzsa király idejébõl nagy pontossággal jegyezte fel az állandó adóbevételeket szatrapiára lebontva. Ennek hitelessége azonban megkérdõjelezhetõ, mert nem veszi figyelembe a szatrapiák gazdasági erejét. Az adókat talentumban adja meg, amely tömegegység az ókorban elterjedt volt, és a teli vizes amfora súlyát jelentette. A görög és attikai talentumok 26 kilogrammosak, az egyiptomiak 27 kilogrammosak, a babiloniak 30,3 kilogrammosak voltak. 2004-ben egy görög ezüst talentum 20 ezer amerikai dollárt ért. A mûben szereplõ adók: Közlekedés A hatalmas birodalomban a nagy távolságok miatt gondot okozott úgy a csapatok eljuttatása a birodalom egyik végébõl a másikba, mint a kommunikáció. I. Dárajavaus kiépíttette a királyi

374

utat. Ez a lüdiai Szardeisz városától Szúzán, Paszargadain át vezetett keletre, Perszepoliszig. A két város közötti távolság 2700 kilométer volt, amelyet a lovak egy hét alatt tettek meg, míg ez az út gyalog 90 napig tartott. Az út építése nehézségekbe ütközött, mivel meg kellett küzdeni a kis-ázsiai hegyekkel, az asszíriai sivataggal, a babiloni mocsarakkal és a perzsa hegyekkel is. Ezt az utat használta Marcus Ulpius Traianus római császár is majd 700 évvel késõbb. Dárajavaus idején még létezett a régi szuezi-csatorna is, amely egykor a mai csatorna helyén volt, és amelyen akkoriban a perzsa hajók haladtak át. A perzsa mérnökök zsenialitása nemcsak a csatorna megépítésében mutatkozott meg, hanem a Görög–perzsa háborúk idején megépült két pontonhídon is, amelyek a Helészpontoszon íveltek keresztül. Mezõgazdaság Az óperzsa idõkben nagy jelentõsége volt a mezõgazdasági termelésnek, amely a birodalom gazdagságát alapozta meg. Különösen sokat javított az eredményességen, hogy azokat a területeket, ahol kevesebb volt a csapadék, öntözték, így Egyiptomban, Babilonban, Közép-Ázsiában. Ezt egy csatornarendszer tette lehetõvé, amelyet Iránban és Afganisztánban a mai napig használnak.[2] A perzsa királyok nagy pénzt fektetettek a vízellátás kiépítésébe, amelyet öt generáción keresztül fejlesztettek. A csatornarendszer úgy épült fel, hogy van egy függõleges kút, amelynek az alján egy ferde folyású csatorna fut végig. A rendszer jellemzõje, hogy hatásosan használja a föld gravitációját és szivattyú nélkül tudja továbbítani a vizet a föld mélyébõl a felszínre illetve veszteség nélkül juttatja el a vizet távolabbi helyekre. A földek tulajdonosai perzsa nemesek, templomok és vállalkozások voltak. A magas szintû földmûvelés tette lehetõvé a gazdag perzsa kertek kialakítását. Az elámi ékírások szerint a Perszepoliszban és Paszargadaiban talált agyagtáblákon

375

óperzsa nyelven Batrakatašnak, illetve Pâthragâdának nevezték ezeket a kerteket, mai nevük a görögöktõl származik. A görög paradeiszosz szó Paszargadai város nevébõl származik, amelynek hatalmas kertjei voltak az ókorban. Dárajavaus támogatta az új növényfajták nemesítését, terjesztését, uralma alatt terjedt el a rizs, a lucerna és a különféle gyümölcsfák termesztése. Kereskedelem A kereskedelemben a luxusáruk helyét a kézmûipari termékek és használati cikkek vették át. Az emelkedõ árak ellenére ezek egyre több ember számára váltak elérhetõvé, ugyanis az uralkodók közmunkákkal igyekeztek a lakosság számára megélhetést biztosítani. Szabályozták az árak és a bérek jelentõs részét, így próbálva meg elejét venni a lakosság elszegényedésének. Ennek köszönhetõen az átlag perzsa alattvaló életszínvonala magasabb volt, mint például görög kortársáé. A Perzsa Birodalomban virágzott a távolsági kereskedelem, valamint megnõtt a babiloni bankházak szerepe is, amelyek már nemcsak kölcsönökkel foglalkoztak, hanem aktívan részt vettek a gazdasági életben is. Hadsereg A perzsa hadsereg volt az akkori világ legerõsebb serege, amellyel csak Nagy Sándoré versenyezhetett. Több ezer kilométert ellenõriztek, és jártasak voltak a háborúskodásban. A hadsereg ütõereje a kitartó és fegyelmezett gyalogságban volt, amely a legkorábbi idõkben (i. e. 6. század) a szabad földközösségi tagokból szervezõdött. A perzsa elit hadsereget a perzsa „halhatatlanoknak” hívták, akik 10 000-ren voltak, és a királyi testõrség feladatait látták el. A halhatatlanok tagjai perzsák, médek és elámiták lehettek. II. Kurus idejében, amikor Perzsia helyett még a médek uralták a régiót, a hadsereg felkelt a méd uralom ellen. Fontos

376

szerep jutott a hadseregnek a politikai egység birodalmon belüli megteremtésében is. A fõparancsnokot hazaparatinak nevezték, aminek a jelentése: „a király mögött a második”. A seregetgyalogság és lovasság képezte, amelynek létszámát a perzsa nemesség biztosította. A perzsa hadsereget a legtöbben a lovaikról ismerték fel, a katonák pedig remek céllövõk voltak. A késõbbi idõkben színes kocsikkal szálltak harcba az ellenséggel. Az ostromgépeket Iónia elfoglalásakor nem ismerték még a görögök, ezért a perzsák könnyen legyõzték õket. Korabeli általános megítélés volt, hogy a perzsa egységek fegyelmezettek és gyors reagálásúak voltak, azonban a görög–perzsa háborúkat mégis elvesztették. Ennek oka a görög gyalogság és késõbb a lovasság fejlõdése, amely fokozatosan felülmúlta mind fegyverzetben, páncélzatban, mind kiképzésben a perzsa hadsereget. Az i. e. 4. században a kényszersorozott, alkalmi katonaság már nem volt képes felvenni a harcot a gyakorlott görög katonákkal. Ekkorra már a halhatatlanok között is megszûnt a rendszeres kiképzés és gyakorlás. A perzsa hadseregnek több állomáshelye is volt a birodalomban, ezeket perzsa tisztviselõk irányították. Az állomáshelyeket úgy alakították ki, hogy könnyen eljussanak a problémás körzetekbe, ezért stratégiai pontokban, fõutak mellett és határterületeken létesítették õket. A katonákat a birodalom népei adták, kivéve aperzsákat, médeket és elámitákat. A satrapák intézték a hadsereg ellátását, finanszírozását a saját közigazgatási területükön, de nem volt joguk a sereg irányításához. A szatrapia hadseregét a nagykirály által kinevezett helynök felügyelte. Békeidõben, amikor nem volt ütközet, kiképezték a katonákat, és toborozták az újoncokat. A birodalom területén a katonai egységek egyúttal csendõri feladatokat is elláttak. Hérodotosz mûvei alapján tudható, hogy a hadsereget 67 etnikai csoport és három fõ haderõ alkotta: a gyalogság, a lovasság és a haditengerészet, kiegészülve az íjászokkal.

377

A perzsa hadsereg etnikai sokszínûsége ellenére, a perzsa parancsnokok hatásos taktikájával és vezetésével nagy gyõzelmeket aratott. Briant történész szerint I. Khsajársá perzsa király és utódai csak ceremoniális szerepet játszottak a seregben, a morál javítása érdekében volt szükség a jelenlétükre. Ruf római történetíró szerint csak a perzsa király személye miatt tudták összetartani a sokszínû sereget. Kultúra és vallás Nyelv A perzsák az adminisztráció szervezése és a katonaság irányíthatósága miatt hivatalos nyelvnek a perzsát tették meg, bár a diplomáciában használták az arámi nyelvet is. A többi nyelvet a tartományokban, helyi szinten beszélték. Ismert, hogy az elámi nyelvet Fársz régióban hivatalosan is használták. Fõbb egyéb nyelvek: egyiptomi, görög, lüdiai, líciai. A perzsa mellett az elámi és az akkád nyelvet használták a királyi levelekben is (’!Behisztuni felirat). Élet a birodalomban Élet a királyi udvarban A perzsa királyi udvarnak korlátlan hatalma volt a birodalomban. Az udvart a király, annak családja és a perzsa nemesek alkották. Itt rendelkeztek a jogokról és a stratégiai döntéseket is itt hozták. A történelmi dokumentumok, amelyek a perzsa jogrendszerre vonatkoznak nem teljesek, mivel csak kevés maradt fenn napjainkig. Függetlenül a különbözõ királyi rezidenciákban való tartózkodástól (Perszepolisz, Szúza, Babilon, Ekbatana), elkísérte utazásaira a királyt a családja és az adminisztráció nagyobb része. Az utazás során a király és a nemesség egy nagy, szimbólumokkal jelzett luxussátor alatt tartózkodott, amely az ideiglenes tábor közepén helyezkedett el. Pierre Briant történész szerint ezeket a szimbólumokat láthatjuk Szúza és Perszepolisz palotáiban is. A királyi udvar szervezetének szigorú

378

szabályai voltak. A királyt különbözõ magas rangú hivatalnokok vették körül. A népnek joga volt a király elé járulni, és jogi tanácsot kérnie tõle. Hérodotosz és Xenophón leírta, hogy a perzsa király, biztonsági okokból, személyesen választotta ki az ételt, amit fogyasztott. A bankettekre is saját maga választotta ki a meghívottakat. A résztvevõknek a biztonság miatt szigorú szabályokat kellett betartaniuk a ceremóniák során. A görög történetírók megemlítik, hogy az ünnepségek pompásak és fenségesek voltak. A királynak az ételeket elõre kiválasztott szakácsok készítették. A vizet a Saour folyóból hozták, az evõeszközök pedig ezüstbõl készültek. A perzsák nagy jelentõséget tulajdonítottak az evõeszközöknek, mivel úgy vélték, hogy a különbözõ fémek, amikkel étkeznek, megváltoztatják az ételek ízét. A király központi helye az ünnepségen nem csak a ceremónia része volt, hanem a testi épségét is ezzel kívánták megóvni. Fontos szerepük volt az udvarban a görög, illetve egyiptomi orvosoknak, akik a királyi kíséret tagjai voltak. Õk vizsgálták meg az ételeket is étkezés elõtt. Az udvarhoz tartoztak az eunuchok is, akiket két kategóriába soroltak: a királyi család környezete, illetve az egyéb területen dolgozó emberek. Késõbb, ahogy a királyi udvar bõvült a királyi családhoz csatlakoztak jelentõs számú nemesek is. Sok ókori szerzõ leírja, hogy a perzsák poligámiában éltek és háremet tartottak, azonban a modern történészek szerint Perszepoliszban nem volt hárem. A királyi udvarban élõ nõk, akikhez a királynõk és a hercegnõk tartoztak, nagy önállósággal rendelkeztek, amelyet a perszepoliszi írások is megerõsítenek. A nõknek a birodalomban több joga volt, mint bármely más nõnek a világon akkortájt, sõt néhány satrapa is nõ volt. A görög–perzsa háborúkban volt egy nõi parancsnok is: I. Artemiszia Káriából. Mint ahogy Asszíriában és Babilóniában is hagyomány volt, a perzsáknál is kedvelt szórakozás volt a vadászat. Ez mutatta békeidõben az emberek bátorságát és a képességeit. A

379

vadászaton a dárda viselése kizárólag a király joga volt, de különbözõ vadászfegyvereket is használtak, például kardot is. A vadászatot a király saját kertjeiben is ûzte, amelyek gazdagok voltak vadállományban. Élet a királyi udvaron kívül Az átlagember életét bemutató dokumentumokat ritkán találtak a régészek, mert vagy nem készültek, vagy eltûntek ezek az idõk folyamán. A régészeti ásatások során a perzsa házak maradványaiból lehet következtetni arra, hogy téglából, agyagból és sárból építkeztek a közemberek. Az alsóbb rétegekben bitument is felhasználtak a falazáshoz. Az egy vagy két emeletes házakat egy belsõ udvar köré építették. Késõbb, miután a perzsák megismerték a szõnyegcsomózás technikáját, szõnyegeket készítettek a szobák belsõ díszítésére. A perzsa átlagemberek a perszepoliszi reliefeken láthatók; hosszú kabátot hordtak (néha ujj nélkülieket is) övvel, és ehhez nadrágot viseltek bõrbõl vagy szövetbõl a lovaglás miatt. A lábbelikbõl kétfajta volt: zárt cipõ három vagy négy szíjjal, illetve a csizma. Kalapot is hordtak. A ruházat színe megkülönböztette a különbözõ társadalmi csoportokat. A piros a katona, a fehér a pap, a kék a paraszt színe volt. A királyok mind a három színt viselték, ezzel is mutatva nagyságukat. A kötelezõ oktatás a birodalomban ismeretlen volt. Annyi biztos, hogy a perzsa nemesek iskolába járatták a gyerekeiket, de a parasztok többsége írástudatlan volt. Az feltárt írások alapján a perzsa diákok 5 éves korban kezdték az iskolát és 10– 20 évig tanultak. Sztrabón leírta, hogy a gyerekek gimnasztikáztak, vadásztak, fegyverekkel harcoltak, növényismeretet tanultak és hálót szõttek. Xenophón hozzátette, hogy a gyerekek megtanulták a törvényeket, a munkát, a kitartást, az engedelmességet és az önkontrollt. Az étkezésükben a hús játszotta a fõszerepet, fõleg kecske-, ló- és tevehúst fogyasztottak. Ünnepi alkalmakkor vaddisznó-,

380

szarvas- és õzhús is került a fogások közé. Tartottak szárnyasokat is: libát, kacsát, tyúkot. Vallás Az Akhaimenida-dinasztia uralkodása alatt a zoroasztrizmus határozta meg a birodalom hitvilágát olyannyira, hogy de facto államvallás is volt. A vallás és annak világnézete nagy hatással volt a perzsa kultúrára. A jó szerepét ebben a vallásban Ahura Mazda isten testesíti meg. Õ hozta létre a tüzet, ezért ez a szimbóluma. A rossz egy természeti erõ, amely szemben áll Ahura Mazdával, és lelki síkon létezik. A rossz lélek Ahriman, vagy Angramainju. A zoroasztrizmus szerint a jó és a rossz örök ellentéte a világ mozgatóereje. Emellett sok, az indiai hitvilág mitológiájából ismert istent (például Mithrász, Indra) tiszteltek. Az i. e. 5. századból származó hérodotoszi írás I. Artakhsaszjá és II. Dárajavaus korát eleveníti fel: „A perzsák nem tisztelték az istenséget, nem építettek hatalmas templomokat és a görögökkel ellentétben nem hittek abban, hogy az isten ember alakú. A perzsák imádták a Napot, a Holdat, a Földet, a tüzet, a vizet és a szeleket.“ Hérodotosz megerõsíti, hogy az imádság és az áldozat nem folyhatott papok nélkül, akik nem lehettek más vallás tagjai. A megbízatás apáról fiúra szállt. I. Dárajavaus idején a zoroasztrizmust beépítették a királyi ideológiába. I. Dárajavaus és fia, I. Khsajársá több írásában, mint a bíszútun írásban, vagy a reliefeken kijelentették, hogy a királyok Ahura Mazda akaratából lettek uralkodók, ezzel kívánták legitimalizálni a hatalmukat. Óperzsa mûvészet Az óperzsa mûvészet az Akhaimenida-dinasztia alatt virágzott. A birodalom növekedésével a mûvészet is változott, gyarapodott, és annak vége felé érte el a csúcspontját. Az adók

381

beszedésébõl számos épületet emeltek, fõleg a királyi udvarhoz tartozókat. Az Óperzsa Birodalom idejébõl több hatalmas palota maradványai is megmaradtak a városokból (Szúza, Perszepolisz, Ekbatana, Paszargadai). A Colosseumtól és a Parthenóntól eltérõen a perzsa városokat nem rabszolgák építették, hanem a birodalom alattvalói. A legfontosabb óperzsa épületek, a hatalmas paloták, királysírok és tûztemplomok az uralkodót dicsõítették. Ahogy a korai idõkben a perzsa törzsek által emelt építményeknek nem volt egységes építészeti stílusa, úgy késõbb a félnomád telepesekéinek sem. Nagy Kurus, miután megalapította a birodalmat, több új épületet emelt. Kezdetben a leigázott népektõl vették át a különféle stílusokat, majd ezeket fejlesztették, alakították. Az elsõ perzsa város, Paszargadai épületein még a nomád népek stílusa figyelhetõ meg, de az ötven évvel késõbb épült Perszepoliszban már sajátos perzsa elemek láthatók. A komplexum területe szigorúan négyszögletes, több lépcsõvel és udvarral, amelyek aránya 1:1, illetve 1:2. A paloták (Szúza, Paszargadai, Perszepolisz) a mezopotámiai hagyománnyal ellentétben kõbõl épültek, fõként az ablakkeretek, ajtók és oszlopok, így ezek maradtak fenn. E paloták hatalmas méretû oszlopcsarnokból (apadána) és négyzet alaprajzú lakótermekbõl állnak. Az oszlopcsarnokok tetõzetét vízszintes gerendák alkották, melyeket karcsú oszlopokon nyugvó ló- vagybikaprotomék tartottak. Az egyiptomi stíluselemek a tetõnél található portálokon, míg a mezopotámiai elemek két palotán figyelhetõk meg. A lakótermeket kisebb szobák vették körül, s ezekhez kapcsolódtak a kincstárak is. A kincstárakat gazdagon díszítették állatprotomékkel, mázazott és faragott dombormûvekkel. A paloták fennmaradt falain pártázat is látható, melyet többnyire dombormûvekkel töltöttek ki. A perszepoliszi palota, amely Dárajavaus idején épült, egyúttal a szakrális épület szerepét is betöltötte, ünnepi jeleneteket ábrázoló dombormûvei

382

(a király áldozatot mutat be, a fogadás testõrei stb.) arról tanúskodnak, hogy itt végezték az óperzsa királyok az újévi szertartásokat. Ezek az egyedi épületek a különbözõ népek stílusainak kombinációi. A perzsa elemek nem hibridek, hanem továbbfejlesztett, újszerû megoldások. Ez mutatja, hogy az építészek és a munkások szaktudása mennyire magas volt, mivel a perzsa építészet egyszerre rituális, szimbolikus és praktikus. Perszepolisz épületeinél többlépcsõs hatás figyelhetõ meg. Különálló tûztemplomok is épültek. Egy ilyen tûztemplom maradt fenn Naks-i Rusztam közelében. A szakrális építészetnek teljesen különálló, monumentális emlékei nincsenek. Mint az óperzsa paloták többségének, Perszepolisznak is voltak téglából épült falai. Ezeknek az épületeknek a maradványai ma is láthatók. Az uralkodó dicsõítésével kapcsolatos a sírépítészet is. Kurus sírja Paszargadaiban található. Az épület többlépcsõs talapzaton nyugszik, belsejében egyszerû kolostorboltozat tartja a tetõzetet. Kurus sírja vált a perzsa sírépítészet alaptípusává. Szobrászat A szobrászatban jobban érvényesült a mezopotámiai hagyomány, mint az építészetben. A palotákból elõkerült nagyszámú leletanyagon az újbabiloni mellett görög hatás is érvényesült. Legjellemzõbbek a mázas és festett téglából mozaikszerûen kirakott dombormûvek. Ezek leggyakrabban szfinxeket, szárnyas bikákat, testõröket ábrázolnak. Jellegzetesek a paloták oszloptermeiben az állatprotomés oszlopfõk is. Pecsételõ hengereiken a monumentális szobrászat utánzására való törekvés ismerhetõ fel. Ötvösmûvészetük is magas szintre jutott, tanultak a nyugatabbra élõ népektõl, de az indiaiaktól és a sztyeppei nomád népektõl is. Aranyból, bronzból és ezüstbõl készültek

383

tálak, kosfejben végzõdõ rhütonok, állatokkal díszített vázák, drágaköves karperecek, nyakékek. Az oxusi kincs és a Hamadán városából elõkerült leletek alapján rajzolt kép azonban nem teljes. Díszítõelemeik pontosak és cizelláltak. Az Óperzsa Birodalomnak Nagy Sándor hódítása vetett véget, a perzsák mûvészetének egyes elemei azonban a Szeleukida Birodalom korában tovább élt. Hellenisztikus elemekkel bõvült, s kialakult elõbb a párthusok mûvészete, majd a Szászánida Birodalom mûvészete. A legismertebb szobrok a birodalom idejébõl Perszepoliszban maradtak fenn. Számos relief díszíti a lépcsõsorokat, a paneleket a palota elõtt és a királyi udvarokat. A perzsa szobrászatot az egyiptomi, görög, asszír és mezopotámiai inspirálta. A reliefek tárgya legtöbbször a katonaság, a bika, az oroszlán, a griffmadár, illetve egyéb állatok. A reliefeken kívül Hérodotosz és Plutarkhosz megemlíti, hogy a korábbi királyoknak is volt szobruk. PHRÜGIA Phrügia, latinosan Phrygia, egyes magyar változatokban Frügia, Frígia, akkádul Muski egy rövid életû ókori anatóliaiállamalakulat volt, amely Urartu meggyengülésével párhuzamosan emelkedett fel, ám alig három évtizeden belül áldozatul esett a kimmerek támadásainak. Phrügia lakói a phrügök (más változatban frígek) voltak. Elhelyezkedése Phrügia Anatólia nyugati részén, a Halüsztõl nyugatra, Lüdia és Müszia keleti szomszédságában alakult ki, majd a mai Törökország jelentõs részét megszerezte maga számára. Fõvárosa, Gordion késõbb arról lett nevezetes, hogy Nagy Sándor itt vágta el az ún. „gordiuszi csomót” Anatóliába a Kr. e. 13. század végétõl kezdve több hullámban vándorolt be a Balkánról az akkád nyelvû forrásokbanmuskiknak

384

nevezett nép, akik saját magukat a brüg népnévvel jelölték, és akiket a görögök pedig phrügöknek (phryges, ¦ÁͳµÂ) neveztek. (Napjainkban a muski-phrüg azonosságot a legtöbb tudós elfogadja, bár vannak, akik egyértelmû bizonyítékok híján óvatosan kezelik a kérdést.) Nagy valószínûséggel õk tehetõk felelõssé a Hettita Birodalom Kr. e. 1200 körül bekövetkezett végsõ elpusztításáért. A görögök szerint a phrügök a trójai háború idején – a bronzkor végén – települtek át Ázsiába, ami lényegében megfelel a valóságnak. Muskival már I. Tukulti-apil-ésarra (Kr. e. 1114. – Kr. e. 1076.) asszír király összecsapott, azonban a régészeti leletek arra utalnak, hogy egészen a Kr. e. 8. századig tartósan nem telepedett meg senki a területen. Phrügia a Kr. e. 700-as évek legvégén szervezõdött jelentõs állammá. Az Újasszír Birodalom tisztában volt vele, hogy ha a két anatóliai nagyhatalom, Urartu és Muski összefog ellene, az végzetes lesz a számára. Ezért aztán Kr. e. 717-ben II. Sarrukín elfoglalta Karkemist, a két rivális felé közeledõ Tabal fejedelemséget pedig beolvasztotta az országába. Phrügia királya ekkor Mita volt, akit a görögök a legendás, kezével mindent arannyá változtató, szamárfület növesztõMidaszként ismertek. Miután Kr. e. 714-ben Urartu végzetesen meggyengült Sarrukín hadjáratának köszönhetõen, Midasz országára is sor került: a kilikiai (akkádul õue) helytartó támadásai következtében Kr. e. 709-ben Mita Sarrukín szövetségese lett, és a késõbbiekben is közeledett hozzá. Minderre azonban kevés ideje maradt: az idõszakban elárasztották a nomád kimmerek, majd a szkíták Anatóliát. Kr. e. 695 körül kezdõdött a roham, amelynek során Gordion elpusztult. A hagyomány szerint Midasz önkezével vetett véget életének. Phrügia területét a késõbb ugyanerre a sorsa jutó Lüdia kebelezte be, majd a Perzsa Birodalom része lett. Ezt követõen Nagy Sándor hódította meg, Kr. e. 188-ra pedig Pergamon ellenõrzése alá került. Keleti területén a kelták hozták létre Galatiát. Kr. e. 133-ban a Római Birodalom megörökölte

385

Pergamont és a hozzá tartozó phrüg vidéket, ami Asia provincia része lett. Phrügia a római uralom alatt mindvégig kettéosztott maradt: egyik része Asia, a másik Galatia részét képezte, a területet jelölõ elnevezés maga azonban egészen a Bizánci Birodalom bukásáig fennmaradt. A hagyomány három phrüg királyt ismer: a trójai háború idején élt Mügdónt, illetve a történelminek tekinthetõ Gordiaszt és fiát, Midaszt. (Egyes források a Hadészben örök szenvedésre ítélt Tantaloszt is phrüg uralkodónak nevezik.) A mítosz szerint Gordiaszt jóslat alapján választották királlyá, és õ alapította a fõvárost, Gordiont. Szekerét, ami elsõként juttatta fel a fõisten templomához, áldozati tárgyként kiállította – ennek a része volt a gordiuszi csomó is. A trákiai Midaszt ezzel szemben Szilénosszal és a szatírokkal hozzák kapcsolatba, akit Dionüszosz ajándékozott meg a mindent arannyá változtató érintéssel, Apollón pedig szamárfüleket varázsolt neki, amikor többre értékelte Pán sípjátékát az õlantmuzsikájánál. Amikor meg akart szabadulni az egy idõ után kínossá váló aranytapintástól, egy phrügiai folyóban mosta meg a kezét. Itt fogadta örökbe és helyezte Kübelé védelmébe a gyermektelen Gordiasz. A phrügök nyelve az indoeurópai nyelvcsaládba tartozott. A görög csak kevéssé eltérõ írást használtak. A phrüg nyelv a Kr. u. 6. századra halt ki végleg. A phrüg vallás fõistene a késõbb Zeusszal azonosított lovas istenatya, Szabaziosz volt. Késõbb a misztériumvallásokban nagy szerepet kapott a phrügiai istenanya, Kübelé (a római Cybele). Gordiont feltárták a régészek. A leletek tanúsága szerint az épületek többsége megaron-alaprajzú volt, és fa galériákkal épültek. A fellegvárat mintegy 75 tumulusz veszi körül, melyek közül a legnagyobbat a hagyomány Midaszénak tekint. A mérete miatt épen maradt sírdombban számos bronz- és egyéb fémtárgyat találtak (aranyat, drágaköveket és más kincseket nem), illetve egy alacsony, 60 éves kora körül elhunyt férfi

386

holttestét. Írásos bizonyítékok híján nem tudni biztosan, hogy Gordiasz vagy Midasz-e az itt eltemetett férfi. Az aranytapintás legendája valószínûleg onnan eredhet, hogy a leletek nagy része nem klasszikus bronzból, hanem sárgarézbõl készült, ami színe miatt a nemesfémre hasonlít. PISON = A törökül Kura, grúzul ÛâÙÕÐàØ [Mtkvari], azeriül Kür nevû folyó a Kaukázusban. Kelet-Törökországban ered (a korábbi grúz Tao régióban), és Grúzián (bib. Havila, gr. Kolkis) át Azerbajdzsánba tart, ahol a Kaszpi-tengerbe ömlik. Legjelentõsebb mellékfolyója a jobbról érkezõ Araksz, mely Szabirabadnál üríti a Kurába vizét. Neve a Kurus vagy Kuras szóból ered, mely Nagy Kürosz óperzsa király nevének perzsa kiejtése. A folyó ókori (latin) neve, a Cyrus ugyancsak Kürosz nevével egyezik meg. A grúzok Mtkvari-nak (ÛâÙÕÐàØ), vagyis „lassúnak” hívják. A Kura elnevezést az oroszokhonosították meg és tõlük vették az európai térképészek. Vannak olyan definíciók, amely szerint a Kura folyása Európa és Ázsia határa. Hasonló nevû folyók A Kura nem keverendõ össze a hasonló nevû, az orosz Kurszk város közelében elhaladó Kur folyóval, illetve a Habarovszkhoz közel kanyargó, ugyancsak Kur nevû folyóval. Hajózhatósága A folyó korábban Tbilisziig hajózható volt, vizét azonban lelassították és sekélyebbé tették a rajta épült vízerõmûvek. A vizet a folyó mentén található iparvárosok (Tbiliszi, Rusztavi) szennyezik.

387

Azerbajdzsánban A Kura és az Araksz Azerbajdzsán fõ folyói. Bár a Kura vízgyûjtõ területe (86 000 km²) kisebb, mint az Arakszé, (101 937 km²), összefolyásuk után is Kura a folyó neve, mert találkozásuknál a Kura vízszintje kétszer magasabb az Arakszénál. RÓMAI BIRODALOM A Római Birodalom (latinul Imperium Romanum) az ókori Róma által létrehozott államalakulat volt a Földközi-tenger medencéjében. Örökségét közvetlenül a Keletrómai (Bizánci) Birodalom vitte tovább, melynek fõvárosaKonstantinápoly, de kulturális hatásai a mai napig érezhetõek az európai élet számos területén. Római Birodalomról kétféle értelemben beszélhetünk. Amennyiben a birodalmiságot önálló államszervezeti jelenségként fogjuk fel, kritériumainak a rómaiak állama a i. e. 3. századra már megfelelt, miután egyesítetteItáliát, és „külföldön” (a Földközi-tengeren, az Ibériai-félszigeten és a Balkánfélszigeten) kezdett hódítani. Amennyiben a birodalmat pusztán a császárság szinonim kifejezésének tekintjük, úgy Római Birodalomról Augustus principatusának kialakításától, szorosan véve i. e. 27-tõl beszélhetünk. Maguk a rómaiak az általuk meghódított területekre már a köztársasági államforma idején is alkalmazták az Imperium Romanum („római imperium”) kifejezést. A Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején (Traianus) kb. 5 900 000 km² szárazföldi területre terjedt ki. Ekkor a rómaiak kezében volt Itália, az Alpok, a Duna legalább egyik partvidéke végig a folyam mentén, a mai Franciaország, NagyBritannianagy része (Anglia, Wales és Dél-Skócia), az Ibériaifélsziget, Észak-Afrika a mai Marokkótól egészen Egyiptomig, a Közel-Keletegészen Mezopotámiáig, Kis-Ázsia, a teljes Balkánfélsziget és a Kárpát-medence nyugati és keleti része, illetve

388

függõ területek a Fekete-tenger északi partvidékén. Ezzel a Római Birodalom Nyugat-Eurázsia lakosságának kb. a felét foglalta magában és az ókori közel-keleti, európai, illetve afrikai birodalmak történetében a legnagyobb kiterjedésû volt, amit csak a Hun Birodalom múlt felül az ókor legvégén. Napjainkban A Római Birodalom határai-nak részletes feltárására és bemutatására az UNESCO Világörökség Bizottsága kezdeményezésére kerül sor. (A magyarországi limesszakaszok összefoglaló megnevezése: Ripa Pannonica Hungary.) A Római Birodalom maradandó hatást gyakorolt a nyugati civilizációra, kultúrára, vallásra, politikai fejlõdésre és mûvészetre. A birodalom egészében elterjedt hivatalos nyelv, a latin köznyelvi változatából (az ún. vulgáris latinból) alakultak ki Európa újlatin nyelvei, amelyek a gyarmatosítások során más kontinenseken is elterjedtek: legfontosabbak közülük (a beszélõk száma szerinti sorrendben) a spanyol, a portugál, a francia, az olasz és a román. Európa újlatin nyelvû országait összefoglalva a Romanianévvel is illetik. A többi európai nyelv is nagyszámú latin jövevényszót tartalmaz. A római jog képezi a modern európai jog alapjait. Elõtörténet Az ókori Itália népei Itália területét Róma felemelkedése elõtt számos különbözõ nép lakta. Az indoeurópai bevándorlás elõtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília õslakói. A vaskor kezdetén (i. e. 2. évezred–1. évezred fordulója) megjelentek az indoeurópai nyelvet beszélõ italikus törzsek. A latinok és a velük rokon népcsoportok a Tiberistõl délre (Róma, Alba Longa, Praeneste stb.) telepedtek le, az oscus-umber népek pedig Közép- és DélItáliát foglalták el. Ugyanebben az idõszakban települtek meg az Itáliai-félsziget északi részén a szintén indoeurópai illírek és venétek. A legjelentõsebb itáliai civilizációt azonban az ismeretlen eredetû etruszkok és a gyarmatosító görögök hozták létre. Az etruszkok keleti és görög jegyeket egyaránt mutató

389

városállamokban éltek Itália középsõ és északi területein, a görög gyarmatosítás pedig Dél-Itália és Kelet-Szicília területére terjedt ki (Neapolis,Tarentum, Szürakuszai stb.). A római királyság A monda szerint Róma városát Romulus és Re, Mars hadisten és Rhea Silvia ikergyermekei alapították. Romulus megölte Remust, s õ lett Róma elsõ királya. A város alapítását a hagyomány i. e. 753-ra tette. A mondai hagyomány szerint Rómának hét királya volt. A királyság kora két szakaszra tagolódik: a latin–szabin parasztkirályok korára és az etruszk eredetû Tarûuinius-dinasztia uralkodóira. Ebben a korban jelentõs gazdasági–társadalmi változások mentek végbe, Róma etruszk típusú városállammá fejlõdött. Róma területi hódításait az ötödik király, az i. e. 6. század elején uralkodó Tarûuinius Priscus kezdte meg a szomszédos etruszk városok leigázásával. A királyság egészen Tarûuinius Superbus-ig tartott. A király elûzésével szûnik meg a római királyság i. e. 509-ben. Róma felemelkedése A királyságot i. e. 509-ben a köztársasági államforma váltotta fel. A fiatal Római Köztársaság elismerte Karthágó, azészakafrikai pun állam kereskedelmi monopóliumát a Földközitengeren, cserébe az szavatolta Róma és szövetségesei sérthetetlenségét. Az i. e. 5. században Róma csak kemény harcokkal biztosíthatta fennmaradását a támadó latin törzsek és a királyság visszaállítására irányuló etruszk törekvések ellen. Miután a latin városokkal szövetségre léptek, az etruszkok és a vetélytárs dél-itáliai népek ellen összpontosították erõiket. Az 4. század elején Fidenae és Veii (i. e. 396) városok legyõzésével Róma megkezdte az etruszkok központi területeinek meghódítását. Ugyanebben az idõben kelta(gall) törzsek keltek át az Alpokon és telepedtek le Észak-Itáliában, a Pó folyó vidékén. A kelták itáliai hadjáratuk során hatalmas vereséget mértek a rómaiakra, és a Capitolium kivételével elfoglalták és felgyújtották a várost.

390

Rómának az i. e. 4. évszázad közepére sikerült ismét elég erõt gyûjtenie a hódítások folytatásához. Északon visszaverték az újabb kelta betöréseket, délen pedig a volscusokat szorították vissza. Karthágó és Róma újabb szerzõdésben biztosította alattvalói védelmét. Az i. e. 3. század elején a rómaiak legyõzték déli szomszédaikat, a laza törzsszövetségben élõ szamniszokat. Ezzel a római uralom biztosítottá vált Közép-Itáliában. A római köztársaság területe ekkor mintegy 20 000 km² volt, lakossága pedig legalább 1 000 000 fõ. A szamnisz területek megszerzésével Róma közvetlenül szomszédos lett a tengerparti görög városállamokkal. Megkezdõdött a hadiflotta-építés és a tengeri hódítások kora. A pürrhoszi háborúban a rómaiak karthágói segítséggel legyõzték Tarentumot, a dél-itáliai görögök legfõbb városát, amely római fennhatóság alá került. Ezután a többi görög város is szövetségre lépett Rómával, és a rómaiak megszilárdították hatalmukat Dél-Itáliában is. Az elsõ pun háború hadakozásai a rómaiak számára a Szürakuszai városa és egész Szicília feletti uralom megszerzésével fejezõdtek be. Szicília lett az elsõ római provincia, majd rövidesen követte Szardínia és Korzika is. Teuta illír királynõ kalózkodó népének legyõzésével az Adriai-tenger „Mare nostrum” („a mi tengerünk”) lett a rómaiak számára. I. e. 224-ben pedig a Pó-medence gall területeit is sikerült elfoglalni, és Róma így egész Itália felett megszerezte az ellenõrzést. A világbirodalom kialakulása Az i. e. 3. század legvégén, a második pun háborúval Karthágó dõlt ki a versenytársak közül. A Földközi-tenger nyugati medencéjében ezzel Róma lett az úr, keleten azonban a görög világ virágzó hellenisztikus államai tartották hatalmukban a térséget. Amikor a makedónok hódító törekvései miatt Pergamon és Rhodosz Rómához fordultak, i. e. 200-ban kitört amásodik makedón háború (az elsõ a pun háború idején zajlott), mely római gyõzelemmel végzõdött. Bár õuinctius Flaminius római hadvezér kihirdette a görög államok szabadságát,

391

valójában ettõl kezdve a római hadsereg tartotta megszállása alatt Görögországot és Kis-Ázsia nyugati partvidékének városállamait. Az i. e. 2. század elején zajlott le Róma és a szeleukida III. Antiokhosz háborúja, amely szintén a rómaiak gyõzelmével zárult, és melynek eredményeképpen Róma a Földközi-tenger keleti medencéjében is megszerezte a hatalmat. Aharmadik pun háború hamarosan Karthágó végleges elpusztításával zárult: a várost lerombolták és az állam területét Africa néven provinciává tették. A hellenisztikus államok és Karthágó legyõzésével az i. e. 2 század közepére Róma az egész Földközi-tenger medencéjének ura lett. A köztársaság bukása Az itáliai rabszolgalázadások korszaka, majd a köztársaság válsága és a Sulla-féle polgárháborúk idõszaka után i. e. 60–48 között létrejött az elsõ triumvirátus, amely három államférfi, Julius Caesar, Pompeius és Crassus hatalmi szövetsége volt. A galliai háborúban, i. e. 58–51 között Caesar megszerezte Galliát Rómának, és teljesen új provinciapolitikát valósított meg. Crassus halálát követõen Pompeius és Caesar között háború tört ki (Caesar-féle polgárháború), amelyben Caesar gyõzött. Caesart több gyõzelme után örökös dictatorrá választották. Dictatori ténykedése során többek között átalakította az államszervezetet, átrendezte a provinciák adózását, szabályozta az itáliai városok rendjét, földet osztott, nagyszabású építkezésekbe kezdett, kijavíttatta a római naptárat. I. e. 44 március idusán a Senatusban meggyilkolták. A Caesar által képviselt diktatórikus politikai irányvonalat utódai pontosan követték, mivel a korábbi korrupt köztársaság nem volt képes hatékonyan irányítani a hatalma alá tartozó óriási területeket. A második triumvirátus során, i. e. 40-ben Antonius, Octavianus és Lepidus osztották fel egymás között a Római Köztársaság alá tartozó országokat. Lepidus i. e. 36-ban visszavonult, és megkezdõdött Antonius és Octavianus harca az

392

egyeduralomért. A véres polgárháború sok szenvedést okozott Itália és a Róma által uralt területek népének. I. e. 30-ban Octavianus legyõzte Antonius és az egyiptomi királynõ, Kleopátra hajóhadát, majd amikor elfoglalta Alexandriát is, Antonius és Kleopátra öngyilkosságot követett el. Egyiptom nem provincia lett, hanem Octavianus személyes birtoka, melyet megbízottaival igazgatott. Az egyiptomi gabona nagy hatalmat adott a kezébe: Róma élelmezését. I. e. 29-ben hazatérve évrõl évre consullá választották, õ volt az elsõ a senatorok névjegyzékében, a princeps senatus. I. e. 27-ben névlegesen lemondott teljhatalmáról, és bejelentette a „köztársasági rend visszaállítását”, a valóságban azonban minden hatalom az õ kezében összpontosult. A Senatus az Augustus(„fényes”) nevet adományozta neki, és a neve így Imperator Caesar Augustus, divi filius, azaz „az isten fia” lett. A császárság kora A császárkor (részletesen lásd az egyes császárok nevénél) két nagyobb szakaszra tagolódik: a principatus (i. e. 27–i. sz. 284) és adominatus (284–476) korára. A principatus korában a köztársasági intézmények, noha sokáig még léteztek, teljesen kiüresedtek és jóformán minden jelentõségüket elvesztették. Diocletianus (284–305) átszervezte a birodalom közigazgatását, a polgárokból alattvalók (subiecti) lettek, s a birodalom dominatusszá, abszolút monarchiává vált. A Római Birodalom kultúrája A városi élet A Római Birodalmat, ami egy városi településbõl nõtte ki magát, méltán nevezhetjük a városok birodalmának, minthogy a császárkor derekán kb. 2000, egy késõ római forrás szerint 5627 várost számlált. A birodalmi közigazgatás legalsó egységét a városi önkormányzat jelentette. A rómaiak uralmuk biztosítására és a római életforma legfontosabb feltételeinek megteremtésére a

393

városok alapítását szorgalmazták. Ebben a kérdésben a meghódított területek lakosságánál is egyetértésre találtak, hiszen a helyi arisztokraták számára az említett önkormányzat jobban biztosította a hatalmat, mint a korábbi függetlenség. Ráadásul minden római városban a polgárok azokat a civilizációs vívmányokat élvezhették, mint Rómában, ami nagyban elõsegítette a meghódított népek romanizációját. Szinte a császárok mindegyike törekedett tehát arra, hogy uralmuk idején újabb városokat alapítsanak, régieket bõvítsenek, ellátásukat újabb kikötõk, gabonatárolók, piacok, vízvezetékek építésével biztosítsák. A provinciák városi településeinek kialakulásában a katonaság fontos szerepet játszott, hiszen a táborokhoz tartozó külsõ territóriumokon telepedtek le a katonák családtagjai, gyakran a veteránok is, valamint a hadsereget kiszolgáló kereskedõk, iparosok. Ezekbõl a településekbõl alakultak ki a szintén önkormányzattal rendelkezõ katonavárosok, melyeket canabaenak, vagyauxiliaris vicusnak neveztek. A római polgárjoggal rendelkezõ kiszolgált katonák tömeges letelepítése, a deductio volt a feltétele a polgárvárosok egyik típusának, a Rómával azonos jogokat élvezõ colonia alapításának. Amennyiben a város nem ezen a módon jött létre, Hadrianus korától municipium lett és csak késõbb kaphatott colonia rangot. A kárpát-medencei alakulásához Az alapított városok városképe általában Rómát idézte, az alapításkor a nap állásához igazodva kimérték a K-Ny-i tengelyt, erre merõlegesen az É-D-it. Ezekbõl alakult ki a két fõutca a decumanus és a cardo, metszéspontjukban szabad teret hagytak a forum részére, majd a velük párhuzamosan létrehozott újabb utcák alkották a jellegzetes négyzethálós utcarendszert közöttük a szigetszerû háznegyedekkel (insula), ahol többemeletes épületek magasodtak. Az egyes településeket masszív, sok helyen még ma is jó állapotban, sõt használatban lévõ, szárazföldi utak kötötték össze egymással.

394

A kora császárkori városok, illetve azok lakóinak jogállása tehát eltért egymástól; a római jog kiterjesztése után azonban egységessé vált, amit a városi településekcivitas elnevezése is bizonyít. Bizonyos ranglétra azonban még a 4. században is megfigyelhetõ a városi települések között. Róma és Constantinopolis, mint fõvárosok álltak legfölül, majd ezt követték a provincia-székhelyek, az egyéb császári székhelyek (Treviri, Sirmium, Nicomedea, Ravenna stb.), a valami miatt nevezetes városok, végül a többi. A nagymértékû városiasodás ellenére meglepõ módon a Birodalom lakosságának egészen kis része lakott a városokban, a többség vidéki településeken élt. Az egy-illetve másfélmilliós lakosú Rómán kívül kevés igazi nagyváros létezett a Birodalomban. A 4. században például Alexandriának 250 000, Antiochiának 200 000-150 000, Lugdunumnak, Ostiának körülbelül 50 000 lakosa volt. Hasonlóan nagyobb lélekszámú települések közé tartozott pl. Treviri, Aûuleia, Sirmium. Ezzel szemben Pompeji a 20 000 lakosával, vagy Aûuincum a 1012000 fõvel közepes méretû városnak számított, számos településnek csupán 2-3000 lakója lehetett. A városoknak hasonló funkcióik voltak, mint manapság; itt épültek ki a kereskedelem, ipar, kulturális és vallási élet, a képzés, mûvészet központjai, a 4. századig itt laktak az elõkelõek, még akkor is, ha vagyonuk a vidéki birtokaikon koncentrálódott. A fallal körülvett településeknek katonai, védelmi szerepük is jelentõs volt. Különösen a 3., 4. század folyamán figyelhetõ meg, hogy a külsõ barbár támadások gyakorisága miatt szinte minden város védõfalát megerõsítették, vagy újat emeltek. A városi építkezések részben császári, részben magánadományokból, valamint közösségek segítségével folytak. A városokról közvetlenül a városi tanács tagjai, akiket a 3. századtól gyakran curialisoknak neveztek, gondoskodtak. A feladatukhoz tartozott, hogy az államnak fizetendõ adót beszedjék, valamint a közmunka kötelezettséget elosszák a

395

városiak között. Ez utóbbi kötelezettségük biztosította a városlakók zavartalan együttélését, mert ide tartoztak az építésiszállítási munkák, a település tisztántartása, gondoskodás a város rendjérõl, a vízellátásról, a fürdõkrõl, az egészségügyi ellátásról, az élelmiszerekrõl. Az élelmiszerárak folyamatos ellenõrzését is nekik kellett megoldaniuk. Ugyancsak õk gondoskodtak az oktatásról, a mûvészetekrõl, ünnepek megtartásáról, végül de nem utolsó sorban a lakosok szórakozásáról. A városi ellátásban bekövetkezett fennakadás a köznép haragját vívta ki. Elégnek bizonyult egy rosszul fûtött fürdõ, vagy egy kedvelt kocsihajtó bebörtönzése, hogy a városlakók fellázadjanak. A városi életnek minden elõnye ellenére, ahogy manapság szintén, voltak árnyoldalai is: a zaj, a zsúfoltság és egyéb civilizációs ártalmak, miként errõl az antik szerzõk beszámolnak. Mégis mindenki Rómáról, római lakásról álmodott. Ezért írja le az igazgatási szempontból már csekély jelentõségû városról 380-ban Ausonius költõ ezeket a szavakat: “Prima urbes inter, divum domus, aurea Roma” Elsõ a városok között, az istenek lakhelye, az arany Róma. Ausonius XI.1.[1] Szellemi kultúra Vallás A rómaiak az ókori népek többségéhez hasonlóan történelmük jelentõs része során többistenhívõk voltak. Vallásuk erõteljes görög hatást mutat, szinte minden jelentõs római istennek volt görög megfelelõje. Azon történetek közül, melyek nem a görög mitológiából származnak, jelentõsek a Róma alapításáról szóló mondák (Romulus és Remus; Aeneas). Róma annyiban is különbözött a görögöktõl, hogy az egyes istenek körül sokkal szervezettebb kultusz és papi rend alakult ki. Szintén jelentõs különbség, hogy a császárkortól az uralkodót isteni személyként tisztelték (bár ennek csak hivatalos jelentõsége volt), ami nem található meg a görögöknél. A római isteneket, akik nem idegen vallásokból kerültek át a rómaiba,

396

összefoglalóan Di Indigetes néven említették. Õk többnyire csak egy-egy jelenség elvont tulajdonság megszemélyesítései voltak, például Africus a délnyugati szél istene, Felicitas a siker istennõje. A legjelentõsebb talán Janus, a kezdet és vég istene, akinek két arca közül az egyik a múlt, a másik a jelen felé fordul, s akinek nevét január hónapnevünk is õrzi. Mint a más népekkel kapcsolatban lévõ (Róma esetében: azokat meghódító) többistenhívõ népek általában, Róma is meglehetõsen nyitott volt az idegen istenek felé. Fõleg a köztársaság válsága és a császárkor idõszakában voltak elterjedtek a misztériumvallások. Kiterjedt kultusza volt például az egyiptomi Ízisznek, deMithrászt is tisztelték. 313-ban a korábban üldözött kereszténységet I. Constantinus engedélyezte milánói edictumában, a század végén (394-tõl) I. Theodosius rendelkezése nyomán államvallássá lépett elõ, s ez nagy hatással volt a vallás késõbbi történelemformáló szerepére Európában és így az egész világon. Irodalom A latin nyelvû irodalom a korai szakasz után három szakaszra bontható. Az elsõ az úgynevezett „aranykor”, ami nagyjából az i. e. 1. századtól az i. sz. 1. század közepéig tartott, és a római irodalom csúcsának tartják. Ezt követte az „ezüstkor”, ami az ókor végéig tartott. Ami ezután következett, azt rendszerint késõi latin irodalomnak tartják, és pár kivételtõl eltekintve leginkább nem irodalmi értékei, hanem a latin nyelv fejlõdése szempontjából tanulmányozzák. Az aranykor költészetének legismertebb alkotói közé tartozik Catullus és Horatius, akik latinra ültették át a görög versformákat, és Vergilius, az Aeneis szerzõje, aki eposzát a homéroszi eposzok mintájára írta. Az elsõ aranykori költõnek Lucretius Carus epikureus filozófust tartják, „A dolgok természetérõl” címû filozofikus tanköltemény szerzõjét. Az aranykor prózájára példa Caesar A gall háborúja, valamint Cicero beszédei. Fontos mûfaj volt a történetírás, melynek egyik kiemelkedõ képviselõje Livius Ab urbe conditája, melyben Róma történetét írja meg az alapítástól.

397

Az ezüstkor irodalmát az aranykorénál alacsonyabb rendûnek, értéktelenebbnek tartották, ami nem volt éppen igazságos, hiszen olyan szerzõk tartoznak ide, mint az ifjabb Seneca, Tacitus, az ifjabb Plinius és Suetonius. Ebbõl a korból maradt fenn mindkét ránk maradt latin regény, Apuleiustól Az aranyszamár és Petroniustól a Satyricon. Az ezüstkor két további szakaszra bontható. Az elsõt kísérletezõkedv, túlzott ékesszólás, fellengzõs stílus, idegenes kifejezések és csiszolt aforizmák túlburjánzása jellemzi. Témaválasztására is a túlzások jellemzõk, kedvelt témái közé tartoznak az erõszak,boszorkányság és szenvedélyek. Az 1. század végén kezdõdött második szakasz a második klasszikus („neoklasszikus”) stílus ideje, ami az elõzõhöz képest egy nyugodtabb, letisztultabb stílust hozott magával. Bár az ezüstkor elsõ szakaszának túlzásokba esõ jellegzetességeit mind a neoklasszikus rómaiak korában, mind a késõbbi korokban sok bírálat érte, az európai reneszánszidején nagy népszerûségnek örvendtek. A késõi latin irodalom már inkább az Európa lingua francájává elõlépett latin nyelv középkori irodalmát jelenti, és így túlnyomó része szorosan véve nem tartozik a római irodalom témakörébe. Róma késõi irodalmához tartozik többek között Honorius császár udvari költõje, Claudius Claudianus, a történetíró Eutropius vagy a középkorban tankönyvnek használt Cato disztichonjai. SZABÁ Szabá – bibliai héber nevén Sába – egy ókori délarab állam, mely megközelítõleg a mai Jemen területén feküdt. Jelentõsgazdasági és kulturális vívmányai mellett az idõk folyamán domináns szerepre tett szert a környezõ államok (Hadramaut, Máin és Katabán) között.

398

Története Szabáról, hasonlóan a délarab vidék egészének történetérõl, meglehetõsen kevés forrásunk van. A késõbbi arab történetírók alig tudtak valamit a hajdani gazdag államokról, de még a kortárs ókori szerzõk sem ismerték igazán az elszigetelt, de mesésen gazdagnak sejtett jemeni vidéket. A ránk maradt feliratos anyag mennyisége meglehetõsen csekély, illetõleg a politikai és vallási helyzet miatt a régészeti kutatások is jelentõs nehézségekkel szembesülnek. Jemenötös síita vezetõsége az idõk folyamán felbecsülhetetlen értékeket pusztított el az iszlám jegyében. A szabeusok voltak a térség elsõ államalkotó népe. A Nadzsrántól délre elhelyezkedõ eredeti, városállami jellegû[1]hazájuk körülbelül Kr. e. 750-tõl kezdve tekinthetõ államnak, uralkodói eleinte teokratikus jellegû uralmat gyakoroltak kb. Kr. e. 610-ig. Címük „mkrb” volt, amit az arabból visszakövetkeztetve „mukarrib”-ként szokás visszaadni. Szabá jelentõségét mi sem mutatja jobban, mint hogy már a Kr. e. 8. és 7. század fordulóján uralkodó II. Sarrukín és Szín-ahhé-eriba asszír királyok évkönyvei is megemlítenek két szabái uralkodót, Jasza-amart és Kariba-ilt. Az elsõ idõszakban az Almaka (Almaûa) holdisten templomának romjairól nevezetes Szirváh volt Szabá fõvárosa, majd aszekuláris jellegû váltást követõen átköltözött Maribba. Maribban készült el a délarab civilizáció legnagyobb vívmánya, a Szadd Marib, azaz a maribi gát. Körülbelül a Kr. e. 7. század közepén fejezték be építését, majd a Kr. u. 5. és 6. században többször átszakadt, utoljára 543 és kb. 570 között valamikor. A Vádi Dzana vízgyûjtõje 577,5 méter hosszú, fala 15 méter széles – a számos délarab duzzasztógát legnagyobbika. A szabeusoknak emellett vízvezetékeket, csatornákat, kövezett utakat köszönhetett a térség. Szabá uralkodói a Kr. e. 5. század közepén vették fel a „mlk” (*mal(a)k) király címet, elsõként Kariba-il Vatar. Fénykorukban a szábeusok afféle vazallusukká tették északi szomszédjukat, Máint, és elõfordult, hogy a keleti Katabánt és Hadramautot is

399

ellenõrzésük alá vonták. Hatalmuknak végül a déli eredetû himjariták vetettek véget Kr. e. 115-ben. Egyes kutatók korábbra teszik a hanyatlás kezdetét, és a máiniak és katabániak Kr. e. 4. századi elõretörésével magyarázzák Szabá bukását. Máig eldöntetlen kérdés, hogy a délarabok etiópiai „gyarmatosítása” mikor zajlott, de elképzelhetõ, hogy már a szabeusok kivették belõle a részüket, ahogy az abesszin területek függetlenedésére is sor kerülhetett már Szabá dominanciájának korában. Sába királynõje A Biblia ószövetségi részében, a Királyok 1. könyve 10. és a Krónikák 2. könyve 9. része tesz említést Sába királynõjének látogatásáról Bölcs Salamon jeruzsálemiudvarában, hallva annak hatalmáról. „Séba királynõje pedig hallotta Salamon hírét, ezért eljött Jeruzsálembe, hogy próbára tegye Salamont igen nehéz kérdésekkel, nagyon nagy sereggel, valamint fûszereket és hatalmas mennyiségû aranyat és drágaköveket hozó tevékkel…” (2Krón 9:1) Salamon a Kr. e. 10. században uralkodott, a két történeti könyv azonban jóval késõbb, a Kr. e. 6. és Kr. e. 5. században készült. A régészeti leletek arra utalnak, hogy Salamon országa közel sem volt az a nagyhatalom, amit a Biblia leírt, így valószínûÕtlen, hogy egy oly messzi vidékrõl, mint Jemen, hódolni érkezett volna hozzá egy küldöttség – fõleg nem az uralkodónõ vezetésével. Az kétségtelen, hogy az arabokról szóló korai mezopotámiai és szíriai források megörökítették számos uralkodónõ nevét, de a Dél-Arábiából ismert koronás fõk kivétel nélkül férfiak. Ráadásul a leletek bizonysága alapján az is valószínûÕsíthetõ, hogy Szabá a tárgyalt korban nem rendelkezett kitüntetett szereppel. Az újabb kutatások kételkedõek a látogatás megvalósulásával kapcsolatban, „Sába királynõje” több kutató

400

szerint legfeljebb egy délarab kereskedelmi kolónia vezetõje lehetett (ha létezett egyáltalán). A bibliai hagyomány azonban meggyökeresedett a köztudatban. A királynõ – neve Bilkisz – látogatása a Koránban is szerepel, a Kebra Nagasztban megõrzött etióp eredetmítosz szerint pedig Bilkisz gyermeket szült Salamonnak, aki késõbb az elsõ négus lett I. Menelik néven. Gazdaság Szabá és Délnyugat-Arábia éghajlata szubtrópusi monszun, így a félsziget nagy részével ellentétben bõséges esõk érik, és a terület alkalmas az öntözéses földmûÕvelésre. A maribi gát és más vízmûÕvek, kutak mutatják, hogy a szabáiak igyekeztek is kihasználni a kedvezõ helyzetet. Dél-Arábia más szempontból is komoly elõnyöket élvezett: ellenõrizte az afrikai és indiai tengeri kereskedelmi utat. Nem véletlenül nevezi a szabeusokat több történész az „Indiai-óceán föníciainak”: kikötõik, Áden és Kana az Ázsiából és a mai Szomáliából behozott termékek (fûÕszerek, elefántcsont, arany) továbbításából hatalmas hasznot hajtottak, de a szabái föld is megtermelte a maga luxuscikkét, a tömjént. Minderre nagy igény mutatkozott Egyiptomban, Szíria, Palesztina és Mezopotámia elõkelõségeinek udvaraiban és a templomokban. A szabeusok érdeme a Tömjénút kialakítása. Mivel a Vöröstenger nehezen hajózható volt, megszervezték az északra (elsõsorban Gázába, késõbb Petrába ésPalmürába) vezetõ karavánutat. Mindehhez szükség volt a megfelelõ állomások, telepek, pihenõhelyek és itatók kialakítására és az értékes áru északi nomádaraboktól való megvédésére. Szabá urai tették elõször érdekeltté a tevés beduinokat a karavánok biztosításában és védelmezésében – rendszerük pedig rendkívül sokáig, egészen az iszlám gyõzelméig fennmaradt, noha ellenõrzése többször került új kézbe.

401

SZKÍTÁK A szkíták az iráni népek csoportjába tartozó ókori lovas nomád nép volt. Az i. e. 7. századtól – amikor a valószínûleg rokon, általuk elûzött kimmerek helyére települtek – a Feketetengertõl északra a Duna és a Don közötti sztyeppe volt a szállásterületük, amit az i. e. 3. században az ugyancsak rokon szarmaták foglaltak el tõlük. A Donon túl mellettük a sztyeppén a szarmaták, a Kaszpi-tengeren túl pedig a szakák, szogdok és más turáni népek éltek az õ idejükben

Eredetük és nyelvük Ma már tudjuk, hogy szkíták – vagy legalábbis többségük – iráni nyelvet beszéltek. Nyelvüket ma már több forrásból rekonstruálni tudjuk. Hérodotosz (4,27) szerint az arimaszposzok neve szkíta nyelven egyszemût jelent. Óiráni nyelvenvalóban ez a megfejtése (<óiráni *arima-spas- ‘egyetlen szemû’), ami az azt jelenti, hogy a szkíták – az arimaszposzok népének jellegétõl függetlenül – iráni nyelvet beszéltek. Nyelvük a ragozó nyelvek típusához tartozott. A „szkíták” nevet a történelem során sok népre ráaggatták. Már Hérodotosz megállapítja, hogy a görögök minden sztyeppei népet „szkítáknak”, a perzsák pedig ugyanezeket mind „szakák”nak hívják. A perzsák ugyanekkor tudták, hogy különféle szakák vannak, õk négy csoportjukat különböztették meg, ezek közül a sak tayary paradraya („szakák, akik a tengeren túl élnek”) a Fekete-tenger északi partján élõ szkíták. A perzsák minden a sztyeppén élõ nomád indoiráni népet szakáknak neveztek – hasonlóképpen a görögökhoz, akik ugyanazeket mind szkítáknak, ahogy azt már Hérodotosz leírta –, de megkülönböztettek négy népet vagy törzset: sak tayary paradraya „szakák, akik a tengeren túl élnek” – az európai szkíták

402

sak haumavarg „Hauma tisztelõ szakák” (Közép-Ázsiában, a görög földrajzi irodalomban ‘¼ÍÁ³¹¿¹ £¬º±¹) – az indoszkíták sak tigraxauda „hegyes süvegû szakák” (az Amu-darja és a Szir-darja között) – a dahák, másképpenmasszagéták sak tayaiy para Sugdam „szakák, akik Szogdianén, azaz a Szir-darján túl élnek” – a tulajdonképpeni szakák vagy szakaraukák Késõbb a hasonló életmód miatt nemcsak turáni, hanem török népeket is hívtak „szkítáknak”, pl. Anna Komnéné a besenyõket. A magyarokat is hívták „szkítáknak”, „türköknek”, „hunoknak”, „onoguroknak”, „avaroknak”. Történetük Elõször asszír krónikákban jelennek meg, askuza vagy iskuza néven II. Sarrukín idején. Ezt a nevüket a Biblia is átveszi askenáz néven (Jeremiás 51:27). A feljegyzések szerint i. e. 700 körül özönlöttek be északról, és Aszkániában (a mai Azerbajdzsánban) telepedtek le egészen az Urmia-tó délkeleti részéig. Assur-ah-iddina asszír király egy jóslatot kért Samastól, vajon igent mondjon-e Bartatua szkíta királynak, amikor a lányát kéri tõle feleségül. i. e. 673-ban az iráni szkíta királyok legyõzték az asszírokat és a kimmereket. Hérodotosz említi Madüész (Madua?) nevû királyukat, Partatüász (Partatua? azaz asszírul Bartatua) fiát, aki az asszírok hívására egy idõre uralma alá hajtotta a médeket. i. e. 653-ban ellenük esett el Phraortész méd király. i. e. 611-ben a szkíták nagy hadjáratot vezettek Kisázsián, Mezopotámián és Szírián át egészen Egyiptomig. Erre válaszul Küaxarész méd király kiûzte a szkítákat Médiából, akik innen a derbeni kapun keresztül a kimmerek elhagyott területeire vonultak a Duna és aDon közötti sztyeppére. A i. e. 7. század végén a szkíták elfoglalták a kelet-európai sztyeppvidéket az Altaj hegységtõl egészen a Kárpátmedencéig. Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kárpát-medencébe az i. e. 560-as években nyomultak be elfoglalva annak keleti felét.

403

A i. e. 6. század folyamán az ugyancsak iráni eredetû szarmata és szauromata törzsek, majd a görög városállamok törtek rájuk meggyengítve hatalmukat. Hérodotosz leírása alapján a Duna, Fekete-tenger és Kaukázus határolta területen éltek. Az Olbiából, a Dnyepe torkolatától keletre induló szkíta kereskedõk a Donnál (Tanaisz) hagyták el saját felségterületüket, amelyen túl már a szauromaták országa következett. i. e. 513-ban I. Dareiosz perzsa nagykirály vezetett ellenük hadjáratot, de eredménytelenül, seregeit majdnem elveszítve kellett visszafordulnia a döntõ csatát elkerülõ, az utánpótlást megsemmisítõ szkíták elõl. A szkíták nem alkottak egységes birodalmat, csak laza törzsszövetséget, amelynek más etnikumok is részei voltak. Az i. e. 4. századig nyugodtan éltek sztyeppei lakóhelyükön, de ezután a szarmaták nyomása alá kerültek, akik fokozatosan kiszorították õket. Az i. e. 3. századrakettészakadtak. Egyik részük a Dnyeper és Duna között, valamint Dobrudzsában alakított ki új törzsszövetséget Ateasz/Atoiasz (<*¸viya, avesztai ¸wya) király vezetésével. Másik részük a Krímben állított fel királyságot, amely az i. e. 1. századig, VI. Mithridatész pontoszi király bevatkozásáig állt fenn. Maradékaik a 3. századra szívódtak fel a többi népben. SUMER Sumer az ókori Mezopotámiának az Eufrátesz, a Tigris folyó és a Perzsa-öböl által határolt területe volt, a mai Irak déli részén. Területén alakult ki a mezopotámiai civilizáció asumerek révén az i. e. 4. évezredben, amelyik az i. e. 1. évezred végén a hellénizmus majd a következõ évszázadokban akereszténység és az iszlám megjelenésével ért véget.

404

Történelem A termékeny félhold A Közel-Kelet a legkorábbi civilizációk kialakulási területe, amelyek elõzményeit a régészet segítségével a régészeti kultúrákonkeresztül figyelhetjük meg. A civilizációk kialakulásához a újkõkorszak folyamán az élelmiszertermelés – földmûvelés és állattenyésztés – kialakulása vezetett az ezt megelõzõ gyûjtögetõ-vadász kultúra után, amely folyamatok nagyjából i. e. 12000 és i. e. 40. század között zajlottak le. A mezõgazdaság kialakulásának területe a régészet szerint i. e. 9000 elõtt (Natúf-kultúra) nagyjából a késõbbi Kánanán, Szíria valamint a Középsõ- és Délkeleti-Torosz déli lejtõi, valamint a Zagrosz a Felsõ-Záb és Alsó-Záb vidékén – azaz az úgynevezett termékeny félhold peremterületei – voltak, ahol ehhez volt elegendõ csapadék. i. e. 9000 és i. e. 7000 között (PPNA) ez a terület észak felé Anatólia délkeleti részeire, kelet felé a Zagrosz egész északnyugati felére is kiterjedt, i. e. 5000-re (PPNB, Haszúna-kultúra, valamint a termékeny félholdon kívüli egyidejû kultúrák) pedig már Egyiptom, Délkelet-Európa, a Kaukázus, Dél-Irán valamint Baktria is beletartozott. Az elsõ mezopotámiai kultúrának az i. e. 6000 körül kezdõdõ, a mai Moszul környéki lelõhelyrõl elnevezett Haszúna-kultúrát tekintik, amelyik kõeszközeit és kerámiáit tekintve egyértelmû folytatása a korábbi Zagrosz-beli Dzsarmó-kultúrának, mintha az leereszkedett volna a hegyekbõl. A késõbbi mezopotámiai civilizáció magterülete, az i. e. 3. évezredben Sumer és Akkád majd az i. e. 2. évezredtõl Babilónia néven ismert terület volt Délés Közép-Irakban. A mezõgazdaság és az ekkoriban elterjedõ kerámiaedények i. e. 5900 után Dél-Mezopotámiában az Ubaidkultúrával, Közép-Mezopotámiában i. e. 5600 után a Szamarrakultúrával jelentek meg itt. Ezen mezopotámiai kultúrák etnikai jellegét nem ismerjük, de nem sémi népek és nem sumerek voltak. Az Ubaid-kultúra helyére i. e. 4300 körül ÉszakMezopotámiában a Gavra-kultúra, Dél-Mezopotámiában az Uruk-kultúra lépett.

405

Ubaid-kultúra Dél-Mezopotámia területén, a Tigris és az Eufrátesz hordaléka által feltöltött síkságon a legkorábbi településeket az ún. Ubaid-kultúra idejébõl ismerjük, i. e. 5900tájáról. Ebben az idõben az éghajlat sokkal csapadékosabb volt, mint ma, a terület rendkívül elmocsarasodott, ami egymástól elszigetelt falvak rendszeréhez vezetett. Ez a kultúra még nem a sumereké volt, hanem egy korábbi, ma már nem azonosítható mezopotámiai népességé, amelynek nyomai azonban szubsztrátumként megmaradtak a sumer nyelvben és a sumer vallásban. Ebben a korban sok technikai újítást alkalmaztak, például a rézöntést, a folyami szállításra kis vitorláscsónakokat, az égetett téglás építkezést. Uruk-kultúra Az Ubaid-kultúra helyére i. e. 4300 körül ÉszakMezopotámiában a Gavra-kultúra, Dél-Mezopotámiában az Uruk-kultúra lépett. A településrendszer ekkor egyedi falvakból állt, nem mutatkoztak még körzetközpontok. Az Uruk-kultúra idõszaka, amelyet kora, középsõ és késõ Uruk-korra osztanak fel fontos változásokat hozott a civilizáció és az állam kialakulása szempontjából. Az Uruk kor elején Szúszát – valószínûleg vallási központként – a Dél-Mezopotámia és a Zagrosz közötti alluviális síkságon. A középsõ Uruk-korral egyidõben kezdõdött itt a régészek által Szúsza I-nek vagy Szúsza A-nak nevezett korszak, amely a településrendszer átalakulását hozta. Az i. e. 4. évezred elsõ felében kiépült egy egyszerû településekbõl, alsóés középsõ centrumokból álló háromszintû településrendszer, ami az állammá szervezõdés felé tett lépések jele. i. e. 3500 körül az addig emberöltõkön keresztül nedves éghajlatot egy szárazabb idõjárás váltotta fel Mezopotámiában, ekkor ugyanis a folyótorkolatok elõtti tengeri üledékben lecsökkent a szervetlen anyagok aránya. Az ekkor kezdõdõ mezopotámiai késõ Uruk-kor illetve szúsziánai Szúsza II periódusban Szúsziána fokozatosan elnéptelenedett – lakói

406

részben a Zagrosz és az iráni fennsík felé vándorolhattak el –, de ezt követõen kialakult Dél-Mezopotámiában az a többszintû településrendszer, ami eddig Szúsziánára volt jellemzõ. Mindez a Szúsziánából részben legalábbis a Dél-Mezopotámia – ettõl kezdve Sumer – felé mutató népmozgásra utal, amit a sumerek bevándorlásával azonosíthatunk. A következõ Dzsemdet Naszrkultúra idején azután i. e. 3100-at követõen Szúsziánában megjelent az iráni fennsíkkal szorosabb kapcsolatot ápoló protoelámi kultúra (Elám). Dzsemdet Naszr-kultúra A korszakban – körülbelül i. e. 3100 és i. e. 2900 között – folytatódott a késõ Uruk-korban megkezdõdött kiszáradás, ami ebben a korszakban már jelentõs összetelepüléshez, a népességnövekedés miatt a települések méretének jelentõs növekedéséhez vezetett. Ebbõl a korból származnak az elsõ nagyobb öntözõcsatornákra és folyamszabályozásra vonatkozó egyértelmû bizonyítékok, azonban ekkor a szomszédos településközpontok még valószínûleg nem nagyon kerültek konfliktusba egymással, mert a települések még nem szorultak annyira a nagyobb folyók partjára, hogy egymáshoz való közelségük miatt határvitáik legyenek. A korszakból származnak az elsõ nagy biztonsággal sumer nyelvûnek azonosított írásemlékek, zömükben gazdasági feljegyzések. Egy itt elõkerült agyagtáblán egy pecséthengerlenyomat számos város – többek között Ur, Larsza, Uruk, Zabalam, Umma, Aksak – isteneinek jelképét örökítette meg. Ebbõl egyesek egy politikai városállam-szövetség meglétére következtetnek, mások viszont csak valamiféle kereskedelmi szövetséget feltételeznek. Mindenesetre kicsit késõbbi korból, az i. e. 3. évezred elsõ felébõl, a dinasztikus periódusból is maradtak ránk hasonló városlistákat tartalmazó pecséthengerlenyomatok.

407

Kora dinasztikus kor Az i. e. 2900 után kezdõdõ korai dinasztikus korban jelentõsen megváltozott a településhálózat. A települések korábban véletlenszerûen helyezkedtek el, ebben a korban viszont egy lánc szemeihez hasonló sorba rendezõdtek, ami a távolsági öntözõcsatornahálózat kiépülését mutatja. Emellett a kis falvak száma erõsen lecsökkent, a nagyobb települések mérete tovább nõtt. Uruk körzetében Uruk egymaga foglalta el a beépített terület felét. A következõ évszázadokra a sumer városállamok jelentõsen megerõsödtek, hatalmukat kiterjesztették nagyobb területekre is. Az i. e. 2800-2500 közötti idõszakban kezdõdött az eltérõ sémi népek (sémiták) bevándorlása. Az uralkodók ekkorra függetlenedtek a papi hatalomtól. Városaikat erõs falakkal vették körül. Ezután egyre erõsebb és egymással egyre ellenségesebb uralkodók kerültek hatalomra, akik háborúkat indítottak. Az i. e. 2500-2350 közötti idõszakot adinasztiák versengése jellemezte. Az évezred elsõ felének, az úgynevezett „kora dinasztikus kornak” legfontosabb tárgyi emlékei közé tartozik az uri királyi temetõ I. uri dinasztia korára keltezhetõ gazdag leletanyaga. A korszak leggazdagabb forrásanyaga a sumer királylistából kimaradt Lagas városállamból ismert. Uruinimgina átfogó reformjairól vált híressé, amelyekkel igyekezett megakadályozni a gazdasági-társadalmi egyensúly megbomlását és a nagy néptömegek eladósodását. Az utolsó lagasi király Lugalzageszi volt, aki sorra hódította meg a városokat. Terveinek az akkádok vetettek véget. Akkád Birodalom Az i. e. 2350 táján egy északi, úgynevezett agadei akkád dinasztia egyesítette Sumert és Akkádot. A dinasztia alapítója, Sarrukín (i. e. 24–23. század) több hadjáratban elfoglalta a déli sumer városokat. A függetlenségüket szimbolizáló városfalakat leromboltatta, a városok élére helytartókat ültetett, és kísérletet tett a világtörténelem legkorábbi ismert birodalmi típusú

408

rendszerének megteremtésére. Õ és utódai hadjáratokat folytattak Szíriába, Iránba és a Perzsa-öböl térségébe is. Felirataik többnyire akkád nyelvûek. Guti Az Agadei-dinasztia uralmának a Zagrosz-hegységbõl DélMezopotámiába beszivárgó, alkalmanként hadjáratokkal betörõ gutik pusztítása vetett véget. A guti uralom fõként Akkádot érintette, ugyanekkor délen az i. e. 22. század második felében Lagas újból felvirágzott. Legfontosabb uralkodója Gudea (i. e. 2150.körül) volt. Sumer reneszánsz Sumer és Akkád egységét a gutikat legyõzõ Utu-hegal uruki uralkodót felváltó Ur-Nammu (i. e. 2112-2095), Ur királya, a III. uri dinasztia megalapítója teremtette meg ismét. Õ és utódja, Sulgi (i. e. 2094-2047) Sumer és Akkád egész területét meghódította, de hozzácsatolta Elám fõvárosát, Szúszát is, és több hadjáratot vezetett a Tigris mentén északi irányba. A hódítások közigazgatási és gazdasági reformmal, a központi adóbevételek növelésével jártak együtt. Az adminisztrációt a felduzzadt katonai-adminisztratív apparátus irányította. Az állam területét kerületekre osztották, amelyek élén egy hivatalnok állt, enszi rangban. Ur-Nammu törvénykönyvet alkotott, és új épületekkel (köztük négy hatalmas zikkurattal) díszítette Sumer városait. Bár a III. uri dinasztia korszakát a sumer nyelv ismét hivatalossá válása miatt a sumer reneszánsz korának nevezik, a dinasztia valójában akkád eredetû volt. Ekkor jelent meg a templom lépcsõzetes kialakítása, az úgynevezett zikkurat. Sumer hanyatlása A késõbbi uralkodók alatt egyre nagyobb gondot jelentett az északi irányból Dél-Mezopotámia felé vándorló sémi amurrú nomád törzsek feltartóztatása. Su-Szín egy 275 km hosszú falat (Martu-fal) építtetett ellenük Bagdadtól északra a Tigris és az

409

Eufrátesz között, és a városokat is újra falakkal vették körül. A kezdetben bérmunkásokként és zsoldosokként alkalmazott amurrú nomádok beáramlását azonban nem tudták feltartóztatni. A dinasztia utolsó uralkodója, Ibbi-Szín (ur.i. e. 2028-2004) idején elszakadt Urtól az északi városok nagy része, az elámiak egy betörése során pedig Ibbi-Színt is elhurcolták. Bár az iszini dinasztia a korábbi sumer hagyományokat megkísérelte továbbvinni, az i. e. 19.századtól jelentõségük az amurrú vezetésû dél-mezopotámiai dinasztiák (larszai, óbabilóniai) hatására erõteljesen csökkent és Sumer történeti, politikai és kulturális önállósága fokozatosan megszûnt. A birodalmat az északi Elám királyai döntötték meg. Vallás A sumerek vallása igen nagy hatással volt a környezõ kultúrákra, népekre. Az írás elterjedésével megjelentek az õsi vallási íratok, amelyek segítségével le tudták jegyezni a mitológiai hiedelmeiket. A kézmûipar a templomokat kezdte mind magasabb fokra emelni. Megjelentek a lépcsõs piramisok, a vallási szobrok és az istenek képmásai, melyeket tisztelni tudtak. A templomokban áldozatokat mutattak be, továbbfejlõdtek a vallási kultuszok, mind több helyen építettek hatalmas templomokat és szervezték meg köréjük a városállamokat. Függeni kezdtek az isteneiktõl, a föld, ahol éltek, a ház, ahol laktak, a termények és állatok mind-mind az istenek tulajdonát képezték. Az isteneiket a természet erõiben vélték felfedezni. A három fõisten: Anu, az istenek apja, Enlil, a levegõ ura, Enki pedig a víz és a bölcsesség istene volt. Emellett még nagy tisztelet övezte Utut, a nap-, Nannát, a hold- és Innint, a termékenység istenét. Kialakultak a bonyolult szertartások. Bár a természet ereje ellen kérték isteneik segítségét, hittek a túlvilágban is. Amilyen fontos volt számukra a napi megélhetés, olyan fontos lett az is, hogy túléljék a halált. Hittek a túlvilágban, vallásukban jelentek meg az elsõ utalások a mennyek birodalmára és a pokolra. Az uralkodók egy személyben papok,

410

vallási vezetõk is voltak. Kialakultak a papi osztályok, megjelentek az elsõ jósok és bölcsek, akik az írással a tudományt is továbbadták. A sumerok szerint az istenek kiszámíthatatlanok, kegyetlenek és követelõdzõek voltak. Mezopotámia hitvilágának jellegzetes vonása a jóslás. Természeti jelenségek jelezték a jövõt. Ilyenek voltak a csillagok, melyeket toronytemplomokból vagy zikkuratokból fürkésztek. (A istenjegyzékekben az istenvilágban 450, valahol pedig 3600 földöntúli lényrõl is beszéltek. Ennek az a magyarázata hogy eleinte minden városnak külön istene volt, de a kapcsolatok bõvülésével az istenek átvétele, cseréje is megkezdõdött.) Tudomány Fejlett volt a tudományuk is, elõbb képjelekkel, majd ékírással örökítették meg törvényeiket, elõírásaikat. Ezzel párhuzamosan fejlõdött a csillagászat is, amelyben a hatvanas számrendszert alkalmazták. Ennek nagy elõnye, hogy 11 számmal, maradék nélkül osztható. 3600 másodperc az 60 perc, ami egy óra. Így osztották fel akört is 360 fokra. Egy nap 24 óra lett, egy év pedig 12 hónap. Egy év 12, egységesen 30 napos idõszakból állt. A különbséget a csillagképek alapján évente egyszer kiigazították. Itt vezették be az állatöv fogalmát is. A sumer csillagászok az eget már ugyanúgy három részre osztották fel, mint a mai csillagászok. A középsõ régió volt ANU útja, az északi régió volt EN.LIL útja, valamit a déli régió volt EN.KI (ÉA) útja. 12 Zodiákus csillagkép UL.HE “ragyogó nyáj” URARTU Urartu ókori transzkaukázusi államalakulat az Örményfelföldön, az i. e. 9–6. század között, amelynek megalakulását, virágzását és pusztulását az Újasszír Birodalom agresszív terjeszkedõ politikájából adódó fenyegetettség idézte elõ. A Kaukázus történetének rendkívül fontos periódusát képviseli, mivel ekkor alakult ki az örmény nép, amely Örményország

411

közvetlen elõdjének tekinti Urartut, valamint a kartvéliek megjelenése is e korra datálható. Mintegy két évszázados léte alatt folytonosan az asszírokkal háborúzott délen, eközben királyai nagyszabású hódító hadjáratokat vezettek északon egészen a Kaukázusig, késõbb keleten Irán felé és nyugaton Anatólia felé is. Az i. e. 8. század elsõ felében egyenrangú ellenfele volt Asszíriának, majd egy gyengébb periódus következett, a kimmerekmegjelenése gyengítette meg, és az asszír–szkíta szövetség pecsételte meg sorsát. A hanyatlás II. Rusza idején újabb, de rövid virágkorba fordult, végül a médek önállósodásával, megerõsödésével, és a méd–babiloni szövetség létrejöttével Urartu a Méd Birodalom részévé vált. Etimológia és nevek Urartu névetimológiája megegyezik a bibliai Araráttal (’arrt).[4] Az urartu megnevezés asszír eredetû, és az Örmény-felföldre vonatkozik a Van-tó és a Szeván-tóközött, ezért feltehetõleg a hegy kapta a nevét Urarturól, és nem fordítva. Elsõ említései az i. e. 13. század elsõ felében az asszír évkönyvekben Uruatri formájúak. AzUrartu név tulajdonképpen asszír geográfiai terminológia, nem helyi és nem politikai. Az asszírok Urartu vagy Nairi földjének, illetve Urartu és Nairi királyságának nevezték a területet. A helyiek Biainili vagy Nairi királyságról beszéltek. Az Urartu név azért maradt meg a köztudatban és a tudományos megnevezésben is, mert eredetileg minden Urartura vonatkozó adatunk az asszír forrásokból származott. A Biainili vagy Biaineli név már az i. e. 2. évezred végén létezett. A Nairi országnév elsõ említései az i. e. 8. századból származnak, de a nairi vidék kifejezés egyidõs az uruatrival. A „Nairi királyságok” közül elsõ a felsorolásban Uruatri. A nairi nép a Van-tó környékén élõ vaskori népesség. Urartu fõistene – Khaldi – neve után Carl Friedrich Lehmann-Haupt a 20. század elején úgy vélte, hogy a nép +aldieinek nevezte magát. Erre ugyan azóta sincs konkrét bizonyíték, de az istennév így is

412

kapcsolatot teremt Khalitu (késõbb Khaldia), a „hegyi kháldeusok” (ógörög khalüpsz) és az urartuiak között. Földrajza Urartu egykori területén ma Törökország, Örményország, Irak és Irán osztozik, legnagyobb része Törökországban található, Irakban csak a déli perem. Az urartui állam központja a hurrik által lakott területen, a sós vizû Van-tó, a Szeván-tó és az Urmia-tó által alkotott háromszögben, a ma Örmény-felföldnek nevezett térségben feküdt. Az állam kiterjedése gyakran és nagy mértékben változott, legmesszebb keleten az iráni Ardabil környékéig (körülbelül 850 km), nyugaton az Eufráteszig, északon a törökországi Ç1ld1r-tóig, a mai Ardahan közelében (Ardahan tartományban, mintegy 500 km) terjedt.[8] Anatóliától a Pontoszihegység és az Eufrátesz folyó völgye választja el, a természetes határt nagyjából az Ele_kirt (Alaškert, urartui Lusza, Alt1ntepe) térség déli hegylábai alkotják. Délen az Örmény Taurosz hegyvidéke, északon a nyugatra folyó Murat (urartui Arzašku, görög Arszaniasz, ma Aracani)– az Eufrátesz mellékfolyója – és a keleti irányban folyó Araksz – a Kuras mellékfolyója – völgye határolja. Idõnként határfolyóvá vált a Kuras, az Eufrátesz alsóbb szakaszai, sõt a Halüsz és a Tigris is. Az Araksz legtöbbször Urartu belsejében folyt, és a túloldalán a Kis-Kaukázus alkotta a természetes határt. Idõlegesen mezopotámiai területeket is elfoglalt, mint a Dijála völgye, a korábbi Mitanni központja. Az Örmény Taurosz hágói és az Eufrátesz völgyének felsõ szakasza Urartu számára biztosította az összeköttetést Mezopotámia államaival, így Babilonnal és Asszíriával is. E kereskedelmi útvonalak ellenõrzése létfontosságú volt mind Asszíria, mind Urartu szempontjából, ezért volt a legtöbb konfliktus. A fõváros, Tuspa a Van-tó keleti partján épült fel. A területre – felföld lévén – jellemzõ, hogy szinte minden oldalról hegyek határolják, így nehéz megközelíteni. Az Araksz völgye azonban egy termékeny síkságra, az Ajrarati-alföldre vezet, ahol az

413

öntözéses földmûvelés korán megindulhatott. Déli szomszédjával, Asszíriával vívott háborúi során mindig vagy nyugatról – Szíria felõl –, vagy keletrõl – az Alborz déli vidékérõl – kerültek egymás oldalába a hadseregek. Bár Mezopotámiával közvetlen földrajzi összeköttetés is volt a Nagy-Záb és a Bohtan folyók délre nyitott völgyeiben, ezek az útvonalak könnyen védhetõek voltak. Hasonló hágók vezettek a Fekete-tenger felé is, így a pontoszvidék és Kulkha (Kolkhisz) is elérhetõ volt. Társadalma Uralkodók, nemesek Urartu uralkodóiról viszonylag kevés információval rendelkezünk. Ezek egyrészt az asszír krónikák, évkönyvek és egyéb epigráfiák, másrészt a saját felirataik, elsõsorban sztéléken, emlékköveken. Mindkét elsõdleges forrás elfogult, ezért óvatosan kezelendõk mind az asszírok Urartu jelentõségét csökkentõ fogalmazásai, mind „a világmindenség királya” címet viselõ urartui királyok saját közlései. Emellett sokszor nehezen értelmezhetõk, illetve hiányosak is, mivel nem az utókort érdeklõ kérdésekrõl beszélnek, hanem a maguk által fontosnak ítélteket emelik ki. Az urartui királyok – bár az államot asszír mintára szervezték meg, majd az asszírok szervezték át a sajátjukat urartuira – nem vezettek évkönyveket és nem voltak limmujaik, így kronológiájuk is esetleges, teli hiányosságokkal és bizonytalanságokkal. Az bizonyos, hogy központosított kormányzati rendszerük a maga nemében az elsõ, olyan hatékony volt, hogy az asszírok is átvették. I. e. 714-ig a szakrális értelemben legfontosabb területük Muszaszir volt, az itt lévõ város volt az urartui királyok koronázási városa, hasonlóan Asszíriához, ahol viszont Assur töltötte be ugyanezt a funkciót. I. e. 714-ben Sarrukín kifosztotta és lerombolta a várost, a területet annektálta, ettõl kezdve az Urartu belsejében II. Rusza alatt felépített új kultuszközpontok vették át a helyét. Ezek mellett a törzsi hagyományok is nagy szerepet játszottak az országban. A királyi hatalom alapja egyfajta szakralitás volt,

414

amelyet a származás legitimált. A királyi nemesség valószínûleg a korábbi nemzetségi vezetõk leszármazottainak körébõl került ki (helyi elõkelõségek, törzsfõk, fejedelmek, fejedelmi kíséretek), amelyhez a katonai és hivatalnoki nemesség csatlakozott. A katonai nemesség jelentõségét az adta, hogy a gazdagok privilégiumaihoz tartozó harci szekeres és lovassági fegyvernemet kizárólag õk alkották. A kiváltságosok rétegének fontos eleme a papi csoport, a templomok és a papság birtokai a jelek szerint túlszárnyalták a legtöbb más elõkelõség vagyonát. Az állam szervezete és a diplomácia kezdetben nagyon archaikus volt, erõsen Mitannira emlékeztet, éppúgy mint a közigazgatási adminisztráció és a szociális viszonyok. Mintegy másfél évszázaddal Mitanni bukása után a Van környékén már apró hurri fejedelemség alakult ki, amely azonban nem feltétlenül közvetlenül Mitanni utódja, hiszen Hajasa-Azzi és Isuva is hurri királyság volt a megelõzõ században. A törzsi-nemzetségi szervezet és Mitanni szerkezetének keveredése hozta létre az urartui államot. Kézmûvesek, parasztok Az Örmény-felföld gazdasági szerepének kezdete az i. e. 2. évezred végére tehetõ, amikor a vasolvasztás technológiájának meghonosodásával megkezdhették a környék gazdag vaslelõhelyeinek kiaknázását, az érc helyi feldolgozását, a szerszám és fegyvergyártást. Ebben a korban bomlott fel az õsközösségi és faluközösségirendszer, a rendszeres távolsági kereskedelem révén megkezdõdött a vagyon felhalmozása, ezzel párhuzamosan a helyi politikai hatalom kialakulása. A vasés rézércek „nagyüzemi” bányászata szükségszerûvé tette nagyszabású hadjáratok indítását, amelyekben a törzsfõk és fejedelmek hadifoglyokat, azaz rabszolgákat szerezhettek. Az urartui élelemtermelés legkorábban alapvetõen transzhumáló állattenyésztésbõl állt. A mezõgazdaság elterjedéséhez elõször vízvezetékhálózat építésére volt szükség, mert a terület nem gazdag vízben, sem talajvízben, sem

415

esõvízben, legfeljebb a hegyi patakok vizét hasznosíthatták. Menua idején nagyszabású csatornaépítés vette kezdetét, amelynek eredménye a ma is mûködõ Szemiramisz-csatorna, amely Tuspát látta el ivó- és öntözõvízzel. Ezek a vezetékek már a római csatornák közvetlen õseinek tekinthetõk, hozzájuk hasonlóan falazatra emelt kõvályú szállította a vizet, amely kisebb-nagyobb terepegyenetlenségeket is leküzdött. Két-három párhuzamos kõfalat emeltek, amelyet a ferde külsõ felén vízzáró habarccsal, általában agyaggal tömítettek. A technikát átvették az Akhaimenidák, késõbb a rómaiak is. A töltések és víztározók egy része még látható. A szabad parasztok, kézmûvesek és iparosok a hadseregben a gyalogságot alkották. Kezdetben túlnyomó részük pásztor volt, késõbb szabad paraszt. A szabad parasztok egyéni földtulajdonnal is rendelkezhettek, de a földek egy részét és az új hódítmányok földjeit a király birtokolta. Az elfoglalt területeken általában gyorsan megindult a népesítés, mivel a mezõgazdasági terményekbõl szinte mindig hiány volt, szükség volt az új területek minél gyorsabb mûvelés alá vételére. Ennek ellenére nem alakult ki a korábban nagyon jellegzetes palotagazdasági rendszer, az uralkodók annyi terményadót szedtek be, amennyi az udvartartás ellátására kellett, redisztribúciónak csak halvány nyoma van a helyõrségek lakosságánál, ahol a lakóházak környékén nem tartottak állatokat és nem volt kertmûvelés sem. Ezek a városlakók minden bizonnyal közvetlenül a királyi raktárakból kapták az ellátmányukat. A rabszolgák általában a faluközösség tulajdonában voltak. A kézmûvesek egy része közvetlenül a helytartósági, helyõrségi csapatok részére dolgozott, és raktárra termeltek, hogy szükség esetén felhasználható legyen. Az alsóbb rétegek házaiban bútorok alig voltak, használati eszközeik fából és csontból faragott háziipari termékek. Két malomköves kézi gabonaõrlõjük és mozsaraik, valamint vasélû sarlóik általában voltak. A paraszti lakások egy része egyszerû

416

földbe ásott verem volt, amelynek kéménye se volt, a füst a bejáraton távozott. Az urartui hadsereg fegyverzetére nézve idõben az elsõ információ III. Sulmánu-asarídu Imgur-Ellilben épített templomkapuján található, ahol dombormûveken ábrázolták õket. Tarajos sisakokat, övvel leszorított hosszú inget viseltek, egyenes rövidkardot és kis méretû, kerek pajzsot használtak. Ez a fegyverzet a hettitákhoz hasonló, leszámítva a rövidkardot, ami inkább a tengeri népek jellemzõje volt. Íjászaik is voltak, de nem túl nagy számban, és fõleg védelemben alkalmazták ezt a fegyvernemet a sáncok, várfalak védelmére. Ez a fegyverzet és taktika a pregörög, illetve korai görög államokra is jellemzõ, amilyent a trójai háborúból ismerünk. Az íjászok náluk is alárendelt szerepet játszottak, sõt a késõbbi görög harcászatból teljesen ki is veszett. A hatalma csúcsán álló Urartuban Menua vezette be az asszír mintájú harceszközöket, ettõl kezdve bronzsisakot, lemezpáncélt, és nagy méretû, kerek pajzsokat használtak. I. Argisti valószínûleg még tovább ment a haderõ korszerûsítésében, az õ idejébõl származnak az elsõ utalások a harci szekér alkalmazásáról, bár valószínûleg már korábban is használták. A harci szekeret a gišGIGIRjelekkel írták, ahogyan szinte minden ékírást használó nép. Vagyis a „fából készült tárgy” értelmû determinatívumot, és az akkád narkabtu olvasatú sumer ideogramot. A gišsuri ésgiššurgi nevû – az írásmódból következõen fából készült – harceszköz mibenléte kérdéses. Ettõl kezdve ezek az „arisztokratikus fegyvernemek” (harci szekér, lovasság) játszották a döntõ szerepet, csakúgy, mint néhány évszázaddal korábban a Hettita Birodalom hadseregében, és a kortárs Asszíriáéban is. Argisti nagyon sok embert telepített át különbözõ tartományokból Urartu központjába, ezek egy része, valamint a hadifoglyok egy része is a gyalogsághoz kerülhetett. A hadsereg szerkezetileg az idõlegesen harcoló szabad rétegekbõl állt, akik csak háború idején fogtak fegyvert. Mindenki

417

az anyagi lehetõségeinek megfelelõen fegyverkezett fel, így került automatikusan a megfelelõ fegyvernembe. Egyes településeken nagy raktárakat fedeztek fel, amelyekben harceszközöket halmoztak fel, talán ezek a legszegényebb rétegek felfegyverzését is szolgálták, de nagyrészt a helyõrségi raktárkészlet lehet. Viszonylag kisebb jelentõségûek voltak a helyõrségek, várak, erõdök állandó csapatai, amelyek a rendfenntartást és az adóbehajtást és az állandó védelmet egyszerre szolgálták. Ezeknek minden erõdben külön gabona-, fegyver- és takarmányraktáraik, kézmûvesmûhelyeik és borpincéik voltak. Teisebainiben egy ilyen raktárban 20-nál több sisakot találtak. Köztük van egy, amelynek felirata „Szarduri, Argisti fia felajánlja e sisakot Khaldi istennek”. Ez a sisak tehát II. Szarduri csúcsos harci sisakja. A sisakok egyformák, a királyi példányon is csak a felirat és a bevésett kép az eltérés a többitõl.[26] Elképzelhetõ, hogy ezek mindegyike díszítõ célzatú, mert az anyaguk meglehetõsen vékony. Épp úgy, mint az ugyanitt fellelt 70–100 cm átmérõjû bronzpajzsoké. Vékony lemezbõl poncolással és trébeléssel alakították ki õket. Díszítésük koncentrikus körökbe osztott, ismétlõdõ figurális – oroszlán, bika – ábrázolásokból áll. A képeket valamilyen minta után egyenként vésték ki. II. Sarrukín asszír király ilyen kinézetû pajzsokat zsákmányolhatott Muszaszirbõl, ám mind a hat darab színaranyból volt, és darabonként 6,5 kg-ot nyomtak. Története Elõtörténete A régészet eredményei alapján a területen már az i. e. 3. évezredben önálló kultúrájú népesség lakott, ezek a sengavittípusú földmûves települések. Az i. e. 2. évezred folyamán átmeneti jellegû területté vált a déli mezopotámiai és az északi kurgán-kultúra, majd trialeti kurgán-kultúra között.[28] Ekkor többek közt a babiloni tõr, az asszír bronzkard, a harci szekér használata terjedt, ugyanakkor a belsõ-ázsiaiak, a

418

gerendaépítményes sírok kultúrája és az andronovói kultúra által is használt fejszetípus, a nyélnyújtványos fejsze is megjelent. Széles körben terjedt az elari kerámia, ami a folyamközi és az elámi edények változata, ugyanakkor a Transzkaukáziából származó obszidiánt nagy mennyiségben használták Mezopotámiában és Elámban. Az Örmény-felföld települései ezidõben kõházas falvak, amelyeket óriási kõtömbökbõl épített, úgynevezett cyclopikus (küklopikus) várfalak vesznek körül, vagy veremházas települések fal nélkül. A falvak lakói öntözéses földmûvelést, kertmûvelést folytattak, szõlõt termesztettek – ami Urartu korában is nagyon fontos termék maradt. Az i. e. 2. és 1. évezred fordulóján legelõváltó és transzhumáló állattenyésztõ népek éltek itt. Fontos volt a lótenyésztés, bronzzabláik alapján a lovakat már nem csak befogták a szekerek elé, de lovagoltak is. A legkorábbi történetük során elõször Mitanni befolyási övezetébe tartoztak, majd a terület egy része I. Szuppiluliumasz hettita király idejétõl a Hettita Birodalomhoz is tartozott. Szuppiluliumasz után egy évszázaddal már az asszírokkal kerültek közelebbi kapcsolatba. A népesség egy része az i. e. 14. századtól hurrizálódott, csakúgy mint a hettiták. A népesség nagyrészt hurri, vagy hurrizálódott hettita, muskhi, kaska. Mitanni végleges elpusztítása valószínûleg I. Sulmánu-asarídu nevéhez fûzõdik, talán II. Sattuara népének egy része elkerülte a hurri holokausztot, és északra menekülve folytatta életét a Van-tó délkeleti részétõl az Urmiáig. A hettita állam megszûnte után jött el a lehetõség önálló berendezkedésû államok létrejöttére, amelyek közül legfontosabb Hajasa volt, a hajok állama. Urartu törzsterületeit, és késõbb az örmény népet Hajasa, Muszaszir, Supria és Arme egyesülése hozta létre az i. e. 11. század és az i. e. 9. század között. Az „Ararát Királyság” (azaz Urartu) és Arme képezi a késõbbi Armenia állam alapját. Muszaszir kultikus jelentõségû. Az urartui népesség – örmény – pedig a mai napig „haj”-nak nevezi magát, az országot pedig Hajasztánnak. Az állammá szervezõdés magja azonban Arzasku volt, az Arzašku folyótól a

419

Felsõ-Nairiig (Van-tó) terjedõ fejedelemség, amelyben a hurrik alkothatták a többséget. Az állam létrejötte Urartu elsõ említése I. Sulmánu-asarídu asszír király (i. e. 13. század) északi hadjáratát megörökítõ feliratáról ismert – igaz, ekkor még Uratri, Uruatri vagy Urd+u névvel említik a területet, és déli törzseit kutínak. A kutí valószínûleg a korábban mezopotámiában rövid idõre uralomra jutó kutú nép nevébõl ered, de nem tudni, valóban ez volt-e a nevük, vagy az asszírok hagyománytiszteletbõl kerestek ellenfeleiknek valamilyen régi nevet. A kutík a tulajdonképpeni Urartu és a Felsõ-Tigris vidéke között éltek. Az i. e. 13. században Uruatri nevet földrajzi régió leírására használták, amelynek területén nyolc fejedelemség volt. Sulmánu-asarídu „három nap alatt”, azaz valószínûleg három csatában gyõzte le a helyi törzsszövetséget. Ez a hadjárat nem hódító támadás volt – államiság nélküli területeket nem nehéz legyõzni, megtartásuk azonban nagyon problémás –, hanem pusztán rablóexpedíció, elsõsorban rabszolgák szerzése volt a cél. Az i. e. 1275-ös asszír hadjárat Uruatriban nyolc királyságot (fejedelemséget) érintett, ami ismét arra utal, hogy az Uruatri név csak geográfiai megnevezés, amely a Nagy-Záb felsõ folyásától az Arzasku folyóig terjedõ terület összefoglaló neve. Alternatívaként feltûnik a „Khurri ország” név is, ami a hurrik szerepére utal. Az Uratri és Uruatri nevek I. Sulmánu-asarídu után még I. Tukulti-Ninurta, I. Tukulti-apil-ésarra és Assur-Bél-kala évkönyveiben fordulnak elõ. Tukulti-Ninurta említi a subartu és kutí törzseket, valamint Nairi felsõ tengerét, amivel valószínûleg a Van-tóra utalt. A „Nairi országok” kifejezés is a tó környéki fejedelemségekre utal, így feltehetõ, hogy magának a Van-tónak volt valamelyik nyelvjárásban Nairi a neve. Hadjáratában a Tigris felsõ folyásának kicsiny hurri településeit és fejedelemségeit foglalta el, mint Supria, Alzi, Purukuzzi és Amadani. Évkönyvei szerint csak Alziban 180 várat rombolt le és fosztott ki. I. Tukulti-

420

apil-ésarra amoszkhoszok öt királyát említi, akik betörtek Kommagénébe, valamint a Nairi elleni hadjáratot, amely után sztélét emeletetett a Van-tó („Felsõ-Tenger”, „Nairi felsõ tengere”) partján. A sztélé szerint Nairi királyai addig nem ismerték a hódolást. A Tigris forrásvidékén felállított emlékoszlop szerint viszont: „… legyõztem a népeket a nagy tengertõl Nairiig, harmadszor hajtottam szolgaságba a nairibelieket.” Assur-Bélkala ismét „Uruatri vidékére” vezetett expedíciókat. II. Tukulti-apilésarra háromszor támadta meg Nairit, és eljutott „Nairi nagy tavához” (ismét valószínûleg a Van-tó, bár az Urmia is szóba jöhet). II. Adad-nirári ismét Uruatrit ésUratrit említi évkönyveiben. Ekkoriban lépett szövetségre Uruatri és Muszaszir, és ekkor jelenik meg az Urartu név is. A térség az i. e. 11–10. század fordulóján független államok és törzsi területek összessége, az i. e. 10. század folyamán laza törzs- és államszövetség jött létre. A fontosabb területek (amelyek késõbb Urartu tartományaivá váltak) Diauekhi (Diaue+i, talán azonos Daiakkuval, görög Taokhia, lakói a taokhok), Alzi (a korábbi Azzi), Supria (Šupria, valószínûleg a késõbbi Arme, azaz Armenia elõdje), Khubuskia (*ubuškia), Kumeni, Ardini-Muszaszir (Mu_a_ir), Mana (a késõbbi Média területén), és Biainili (a tulajdonképpeni Urartu, az asszírok ezt a területet nevezték így). A Kaukázus térsége a Hettita Birodalom bukása után értékelõdött fel, amikor egyfelõl a kis-ázsiai vaslelõhelyek kiaknázása és a kereskedelmi utak bizonytalanná váltak, másfelõl jelentõs vasérclelõhelyeket tártak fel a Kaukázusban. Urartu bányákkal is rendelkezett és a területén fontos kereskedelmi útvonalak haladtak át, így a térségben minden adott volt egy erõs állam létrejöttéhez. Ehhez hozzájárult, hogy a hatalmas déli szomszéd, Asszíria az i. e. 11. század második negyedében hirtelen összeomlott egy rövid hódító periódus után, mivel területeinek nagy részét elárasztották az arameusok. Asszíria fenyegetõ jelenléte egy rövid idõre megszûnt. Az államkezdemények I. Tukulti-apil-ésarra idejében még nagy

421

veszélyben voltak, de i. e. 1076 után az asszíroknak nem volt lehetõségük az északi hódítások folytatására. A vasbányászat fellendülése anyagi jólétet, nagyobb lehetõségeket biztosított, ezért ekkor megkezdõdhetett a rendszeres, viszonylag fejlett technikákon alapuló földmûvelés, ami korábban elképzelhetetlen volt itt. Csatornarendszereket építettek a köves talajban és nehézekéket használtak. Amikor Asszíria az i. e. 10. század végén kilábalt a válságból, újból fontos hódítási területként tekintett Urartura, amely azonban eddigre megerõsödött, védelmi szövetségek alakultak. Az összetûzések szinte mindennaposak voltak, II. Assur-nászir-apli három hadjáratot vezetett a térségbe, amelyek a peremvidéken Alzi, Supriaés Suhmu annektálásával jártak. De csak III. Sulmánu-asarídu hatolt be mélyebben Urartu területére i. e. 859ben és i. e. 856-ban, mivel Arame terjeszkedni kezdett az Eufrátesz felé és a Van környékén. Errõl a hadjáratról tudósít Imgur-Ellil dombormûves templomkapuja. Innen ismert az urtartui harcosok fegyverzete: övvel leszorított hosszú ing, tarajos sisak, kicsi kerek pajzs és rövid, egyenes kard. Védelemben íjászaik is voltak. Azonban – minden asszír propagandafelirat ellenére – eredményt nem nagyon értek el. Néhány várost leromboltak, és az ábrázolások szerint szekérszám szállították el Urartu elrabolt értékeit, valamint a nyakkalodába zárt mezítelen hadifoglyokat, valamint a rendkívül értékes lovakat. A Tigris felsõ folyásától indulva megkerülte ugyan a Van-tavat, és a Nagy-Záb felsõ folyása mentén tért haza, de Arame idején nem jutottak be az Urartut kormányzó uralkodó területeire – Arzaskuba –, viszont a fenyegetés hatására a környezõ államok önkéntes szövetségbe tömörültek, és a következõ asszír hadjáratok alkalmával már nem fejedelemségek laza szövetségével, hanem egy erõs és egységes állammal álltak szemben. Az asszír hadjárat eredményességének megítélése Arzasku pontos helyzetétõl függ, amely vitatott. Egyesek szerint a Van-tó északi partján állt – ez esetben az asszírok biztosan elüldözték onnan Aramét –, más

422

vélemények szerint azonban Arzasku az azonos nevû folyó (Arzašku, Aracani) partján állt – e pozíciót pedig az asszírok nem érték el. Ebben az idõszakban kezdõdött Urartu felemelkedése: I. Szarduri (az i. e. 832-es, sikertelen asszír hadjárat idején már uralkodott, trónra lépési ideje nem ismert) király egyesítette Tuspát és környékét. Tuspa alapítása és fõvárossá tétele számít a tulajdonképpeni Urartu létrejöttének. Még egy feliratát is ismerjük, ami akkád nyelven készült, tanúsítva az erõs kezdeti mezopotámiai befolyást a térségben. I. Szarduri az elsõ olyan urartui uralkodó, akinek feliratai maradtak ránk, de nem õ volt az elsõ urartui király – talán apja, Lutipri –, hiszen i. e. 856 és i. e. 832 között Urartu már képes volt megvédeni magát az asszíroktól, akik az i. e. 845-ös supriai hadjáraton kívül elkerülték az Örmény-fennsíkot. Szarduri címei részben másolják az asszír uralkodói titulatúrát: „Biainili királya, Tuspa uralkodója, nagy király, erõs király, a sokaság királya, Nairi királya.” Urartu Szarduri és fia, Ispuini alatt Asszíria méltó ellenfelévé vált, és teljesen elzárta az asszírok útját észak felé. Az i. e. 832-es asszír hadjárat sikertelen maradt, és az ezen felbuzduló peremterületek ellen i. e. 829-ben és i. e. 828-ban is hadjáratot kellett vezetnie Asszíriának. Asszíria két teljes évtizedig nem támadta meg ismét Urartut. Sõt Sammuramat kormányzása idején talán még barátinak is nevezhetõ kapcsolatok jöttek létre Ispuinival. Nagyszabású építkezések indultak be, amelyek az asszír munkálatokhoz hasonlóak, de ez a szakasz Urartura nézve kevéssé ismert, mivel a békeidõben az asszír források nem beszélnek róla. Az i. e. 9–8. század fordulóján uralkodó Menua – Ispuini fia – egészen az Eufráteszig tolta ki országa határait, és északi, valamint keleti irányban is hadjáratokat vezetett. Délkeleten meghódította Manát. Urartu ekkor már nem csak hódított, hanem szövetségi rendszert épített ki nagy rivális, az Újasszír Birodalom ellen. Ugyanakkor a meghódított Mana folytonos ellenállása bizonytalanná tette keleti helyzetét, sõt ütközõterületté vált, mivel

423

Asszíria igényei között is szerepel. Mégis már Menua alatt Urartu az Eufrátesz teljes felsõ folyását ellenõrzése alá vonta, és ettõl kezdve – mivel közvetlenül határossá vált az észak-szíriai kisállamokkal – a szíriai asszírellenes védelmi koalíciók fõszervezõjévé vált. Északon is tovább kívántak terjeszkedni, amit Menuakhinili erõdjének megépülte mutat: ez az Ararát oldalába telepített erõdítés az araksz-völgyi hadjáratok bázisául szolgált volna. Ezzel Urartu elérte az elsõ virágkor területi maximumát. Menua építtette azt a csatornát, amely ma is ellátja vízzel Van városát, és amelyhez Movszesz Horenaci örmény történetíró a Szemiramisz-legendát kapcsolta. Eszerint a csatornát Sammuramat asszír királynõ építtette volna. Az Araksz és a Kuraš felsõ folyásvidékei stratégiai jelentõségûek voltak, mivel Urartu nemesfémekhez csak a Fekete-tenger felé vezetõ kereskedõutak megadóztatásával, illetve a vazallus fejedelemségek adóiból juthatott hozzá. Menua idejében Urartu már jelentõs politikai súlyt képviselt a térségben. Amikor az i. e. 9. század közepén Hamát szövetségre lépett Asszíriával, az észak-szíriai és kelet-anatóliai királyságok Urartunál keresték a támaszt. A szíriai védelmi koalíciók általában gyenge lábakon álltak, mert a részt vevõ államok laza kapcsolatban voltak, és sokszor egymás ellen is háborúztak. Így Urartu tényleges segítségnyújtására végül nem került sor, Asszíria pedig sorban foglalta el e kis országokat. III. Sulmánu-asarídu a karkari csatában még vereséget szenvedett, de 12 évvel késõbb, i. e. 841-ben a szétesõ szíriai koalíció déli tagjait legyõzve Szíria ura lett. I. Argisti korában néhány viszonylag jelentéktelen terület elvesztése mellett az urartui politikai befolyás és katonai erõ teljesedett ki. Nemcsak a Transzkaukázia vezetõ hatalma lett, de gyakorlatilag Asszíriával egyenrangú nagyhatalommá vált. Asszíria elkerülte Urartut, III. Adad-nirári hadjáratai Szíria vagy a Kaszpi-tó felé irányultak. Sõt Urartu ellentámadásba ment át, és asszír területeket hódított meg Argisti és fia uralkodása idején. Nagy építkezõ volt, és átvette az asszírok deportálási gyakorlatát

424

is. Az urartui hadsereg fegyverzete is átalakult asszír mintára. Volt azonban olyan elem is, amit az asszírok vettek át Urartutól, mégpedig a közigazgatási rendszert. Ispuini és Menua alatt az országot helytartóságokra osztották, és ezeket királyi elöljárók vezették. A régiókat összekötõ minden fontosabb út mentén kisebb erõdök épültek, amelyek a kormányzók székhelyeiként szolgáltak, és ezen erõdök védték a kereskedõkaravánokat és gyûjtötték be a lakosság adóját. Nem sokkal késõbb – minden bizonnyal az urartui mintára, III. Tukulti-apil-ésarra idején– Asszíriában is bevezették ezt a rendszert. Argisti vésette a vani sziklafalakra a horhori krónikát Tuspában. Argisti alapította a mai Armavir város elõdjét, Argistihinili erõdjét. II. Szarduri szilárd helyzetben vette át a kormányzást, körülbelül i. e. 760-ban. A manai és még ettõl délebbre lévõ Dijála-völgy lakosságának felkelései miatt azonban gyakran kellett hadjáratokat indítania. Itt nem járt sikerrel, uralkodásának végére a Dijála-völgy és Mana gyakorlatilag független lett. Szarduri évkönyvei erõsen rongáltak, ezért nem állapítható meg, hogy mikor, vagy milyen sorrendben vezette hadjáratait, fõleg az északiakat, amelyeket nem lehet asszír évkönyvekkel korrelálni. Kumakha (késõbb Kommagéné) elfoglalása után létrehozta az egész Szíriát magában foglaló védelmi koalícióját. Ezután foglalta el Supriakirályságát (valószínûleg azonos az asszírok által Arme néven nevezett területtel). Az asszír évkönyvek szerint i. e. 781–778-ban, majd i. e. 766ban is háborúban álltak Urartuval. Asszíria folytonos deffenzívában volt, és sorban engedte át területeit az északi szomszédnak. Ezen csak III. Tukulti-apil-ésarra (i. e. 745–727) közigazgatási és hadseregreformjai változtattak, aki már i. e. 743-ban betört Urartu belsejébe. Szarduri szíriai pozíciókat szeretett volna foglalni, ebben a névleges asszír vazallus, Arpad városa volt segítségére. Az elsõ csata volt Arame óta Urartu elsõ jelentõs veresége. A második ütközetet talán még ugyanabban a hadjáratban vívták meg, de bizonyosan nem sokkal késõbb az Eufrátesz mentén, ahol a szövetségesek ismét vereséget

425

szenvedtek, ezúttal Szarduri csak a teljes tábora hátrahagyásával menekült meg a csatatérrõl. Tukulti-apil-ésarra i. e. 735-ben Tuspáig is eljutott, a fõváros várát azonban nem sikerült bevennie. Szarduri i. e. 730 körül halt meg. A megnövekedett fenyegetés hatására I. Rusza király a szövetségeseket beolvasztotta államába, keleti hadjáratában pedig legyõzte Manát és megkezdte a belsõ rend helyreállítását. Alig fogott azonban ehhez, amikor kimmer betörés pusztította el az ország északi és nyugati részét. A kimmerek nem veszõdtek a várak ostromával, amikor eleget raboltak, eltávoztak az országból, súlyos válságot hagyva maguk után. Rusza még sikeresen kivezette e válságból az államot. Újabb közigazgatási reformmal még kisebb helytartóságokra osztotta az államot. II. Sarrukín kémei i. e. 720-ban és i. e. 714-ben is Rusza KUR Gamir(-ra) elleni hadjáratáról számoltak be, és az urartui hadsereg gyõzelmet aratott a kimmerek felett.[58] Ezekrõl a hadjáratokról Mirjo Salvani azt feltételezte, hogy az Urmia déli körzetét támadták, de ott ekkoriban a szkíták telepedtek már meg, mivel ebben a térségben e korból kizárólag szkíta stílusú régészeti emlékek ismertek. Egy másik – az elõzõ kettõt ötvözõ – elképzelés szerint a kimmerek nem is Urartuba, hanem Manába törtek be, és ott ütköztek össze Rusza seregeivel. Az bizonyos, hogy Rusza idejében sem a kimmerek, sem a szkíták nem tudtak egyetlen urartui erõdöt sem elfoglalni, hadjárataik csak betörésekre, pusztításra és rablásra korlátozódtak. Azonban Mana elfoglalása miatt újból összetûzésbe került az asszírokkal, akikkel egyébként is egyre élezõdött a viszony, amit Rusza szövetségi politikája mutat. Felvette a kapcsolatot Phrügiával és az Urartu nyugati részével határos fejedelemségekkel. A mana név feltehetõen a médeket jelölte, és mivel zömmel innen érkeztek az asszír hadsereg számára a lovak, II. Sarrukín válaszcsapást indított. I. e. 715-ben beavatkozott a kelet-anatóliai fejedelemségek ügyeibe, és ezek elfoglalásával elválasztotta egymástól Phrügiát és Urartut. I. e. 714-ben betört az északi hegyvidékre, melynek során bevette

426

Zikertut, az Urartuval szövetséges királyságot, majd Muszaszirt is, az ország kultikus központját, és elrabolta Khaldi fõisten szobrát. Az Uaus-hegy (ma Szahend) mellett tönkreverte Rusza hadseregét. Egészen a Van-tó északkeleti vidékéig eljutott, az útbaesõ területeken elpusztított minden elérhetõt. Rusza Tuspába menekült, ahol öngyilkos lett i. e. 713-ban. Urartu néhány évtizede gyakorlatilag ismeretlen. A Transzkaukázia eseményeit eltakaró félhomály vaksötétbe vált, és egészen Teuspa kimmer király i. e. 679-es, Assur-bán-aplitól elszenvedett vereségéig meg is marad. I. Rusza halála után Urartu annyira periférikussá vált, hogy még II. Rusza trónralépésének dátumát sem ismerjük, sõt legalább két évtizedes pontossággal lehet csak megadni: valamikor i. e. 700 és i. e. 680 között. II. Rusza idejében újabb erõsödés köszöntött Urartura, amit a „hosszú békének” köszönhetett, Asszíria néhány határincidensen kívül nem háborúzott Urartuval egészen az i. e. 640-es évekig. Ekkor az erõs déli szomszéd, Asszíria miatt észak és nyugat lett célpont. Az események menetébõl úgy tûnik, hogy i. e. 672 és i. e. 669 között a kimmerekkel is szövetségben volt, mert hadjáratot indított Muskhi (Phrügia) és Khalitu (Khaldia) ellen Kisázsiában, valamintMana ellen keleten. Feltehetõen ehhez a hadjárathoz fûzõdik Míta (Midasz) phrüg király halálának története is. Asszíria és Urartu között békésnek nevezhetõek maradtak a kapcsolatok egészen II. Rusza haláláig. I. e. 674-ben azonban a médek felkelése ismét átrendezte a szövetségi viszonyokat, a kimmerek a médek szövetségesei lettek. Ezért Rusza Asszíria felé közeledett, amelynek eredményeképp Assur-bán-apli i. e. 673-ban a supriai hadjárata után átadta Ruszának az urartui menekülteket. I. e. 654-ben Asszíria legyõzte Elámot, ennek alkalmából a diplomáciai misszió a gratuláció mellett egyúttal biztosította Assur-bán-aplit Urartu semlegességérõl egy esetleges asszír–babiloni konfliktus esetén, valamint arról is, hogy a kimmerekkel és a szkítákkal nem szövetkezik Asszíria ellen. Urartu semlegessége sokat

427

nyomott a latban Asszíria utolsó nagy gyõzelme, az i. e. 650-es babiloni hadjárat eredményességében. Valamikor az i. e. 640-es években halt meg II. Rusza, és utódja, III. Szarduri valószínûleg a kimmereket leverõ szkíták miatt már névleg elismerte Asszíria fõhatalmát, az elsõ olyan urartui király, aki nem az asszír uralkodó testvérének nevezi magát, hanem a fiának. A szkítákkal hosszú évtizedeken át békés viszonyban voltak, nem ismert a kapcsolatok megromlásának oka. I. e. 638 körül Assur-bán-aplinak írt levele az utolsó tény, amit Urartu életébõl ismerünk. III. Szardurit még követte egy III. Rusza nevû uralkodó, de a méd hódítás eseményein túl semmilyen információ nem áll rendelkezésre Urartu végnapjairól. I. e. 590 körül Média vazallusaként még létezett az urartui királyság, majd a méd–lüd háború után semmilyen említés nincs róla. Kultúrája Urartu kultúrája még mindig kevéssé ismert. A 20. század elsõ felében a régészet módszerei voltak kevésbé hatékonyak, a második felétõl viszont vallási és etnikai villongások akadályozzák a feltárásokat. A rablóásatások során valószínûleg jelentõs mennyiségû urartui emlék tûnik el a feketepiacon. Irodalma, tudománya és kultúrája legfontosabb elemei gyakorlatilag ismeretlenek. legjobban az urartui építészet ismert az egykorú alkotások közül. Vallás Urartu vallási központja Muszaszir volt, ahol Ardini városban Khaldi égisten – néha hadistenként említik – temploma állt. Khaldinak Ispuini Tuspában is építtetett templomot. Felesége Arubaini (vagy Uarubani). Mellettük a panteon két fontos alakja volt Sivini napisten, és Kumeni város helyi istene, Teiseba. Az utóbbi néha Tesup, és azonos is a hurri Tessubb. Az esõ és viharok istene, akinek felesége Khuba, azaz Hebat, a hurrik anyaistennõje. A napisten neve pedig figyelemre méltó

428

hasonlóságot mutat az egy évezreddel korábbi, bizonytalan, de okkal napistennek tartható hettitaSziusszal. A hurri–hettita kapcsolatok még az i. e. 13. századra datálódnak, amikor I. Sulmánu-asarídu eltiporta Mitannit, a hurrik pedig talán II. Sattuara vezetésével északra költöztek. Az istennevek és funkciók többsége hurri elõéletrõl árulkodik, de jelentõs a helyi kultuszok hatása. A nagyon korai hettita elemek vagy egy több mint fél évezrede itt lakó protohatti népességtõl származnak, vagy azok is a hurrikon keresztül maradtak fenn.[33] A papság szimbolikus és tényleges vezetõje a mindenkori király volt, bár az erre vonatkozó szöveganyag szegényes. A panteon általában természeti istenekbõl áll, ami nem mezopotámiai minták átvételére utal, ahol az asztrális istenek voltak a legfontosabbak. Ehelyett a hurri éshettita istenvilághoz, közvetve a szíriai mitológiához is hasonló. Az égisten és az idõjárásisten mellett a vizek, hegyek, sziklák voltak fontosak, de az asztrálvilágból a Nap és a Hold is. A panteon sokáig csak az Ispuini által készíttetett Meher Kap1s1-felirat alapján volt ismert. Ebben hosszú istenlista olvasható, jelentõsége azonban vitatott. Elképzelhetõ, hogy nem csak urartui isteneket tartalmaz, hanem azon térségek isteneit is, amelyekre Urartu az i. e. 8. században igényt tartott. Újabban több más helyrõl is elõkerültek rövidebb istenlistákat tartalmazó szövegek, amelyekben egyes istennevek konkrétan földrajzi egységekre utalnak, más szövegekben helyre utaló determinatívumot kapnak. Az urartui népesség nagy valószínûséggel kevert volt, amit jól mutat, hogy kezdetben az akkád volt a hivatalos nyelv. Ennek oka vélhetõen az volt, hogy Muszaszirban már az i. e. 11–10. század fordulóján terjedni kezdett az ékírás asszír változata. Késõbb a saját urartui nyelvüket továbbra is ékírással jegyezték le, de a saját képírásos rendszerük sem halt ki teljesen. Az urartui nyelv a Van-tó és a Nagy-Záb felsõ folyásának vidékén beszélt dialektus, a hurro-urartui nyelvekönálló tagja. Nyelvemlékei csak az i. e. 9. század végétõl az i. e. 7. század végéig terjednek az

429

idõben. Ez annak köszönhetõ, hogy ekkor már nem az akkád nyelv újasszír nyelvjárását használták felirataik elkészítésére, hanem saját nyelvükön írtak. Az írásrendszer átalakult az asszír ékírás alapján – eredetileg a luvihoz hasonló képírásuk volt –, ezért viszonylag könnyen olvasható, de a saját nyelvi sajátosságaikat figyelembe véve kissé módosítottak rajta, ezért az értelmezés sokszor bizonytalan. A rendelkezésre álló szöveganyag viszonylag gyér, valamivel több, mint kétszáz dokumentum került elõ eddig – köztük egy akkád–urartui bilingvis is –, vegyesen agyagtáblák és epigrafikus emlékek. Több mint 500 emléktábla is ismert, ezek azonban állandó szófordulatokat és fogalmazásokat tartalmaznak, ezért nem sokat adnak hozzá a nyelv ismeretéhez. Afonológia, szemantika és szintaxis erõsen bizonytalan, csak a lexikális részében egyértelmû. Ez azonban nagyon kis mennyiség, például alig 100 azonosított fõnevet tartalmaznak a szövegek. Az azonos urartui szövegek különbözõ fordításai mindezek miatt jelentõsen eltérhetnek egymástól. Hangjelölõ, sõt kifejezetten ábécé jellegû – mivel a szótagjelekbõl legtöbbször csak az egyik hangot ejtették, illetve egy kiejtett hang írására alkalmazták a szótagjelet – írásrendszert alakítottak ki, néhány mellékjellel kombinálva. Az Urmia keleti és déli partján valószínûleg szintén az urartui nyelvet beszélték, vagy annak valamilyen nyelvjárását. Ez Mana királyság területe, így a médek nyelvére vonatkozó információkat rejt, amely nyelvrõl egyébként igen kevés, többnyire az óperzsában fennmaradó ismeretünk van. A méd törzsek nevei és a személyneveik elemei közel állnak az urartuiakhoz. Az urartui nyelv is egyre nagyobb mértékben vett át iráni szavakat, határozott iranizáció figyelhetõ meg i. e. 600-ig. ZSIDÓ HÁBORÚ A zsidó háború 66-tól 70-ig tartó Júdea ellen vezetett római hadjárat, mely Jeruzsálem pusztulását és a zsidók teljes szétszóródását eredményezte.

430

Elõzmények I. Heródes Agrippa halála után (44) Júdea ismét római provincia lett, élén újra helytartók álltak. Zendülések követték egymást, a zelóták kifosztották azokat, akik a római uralommal rokonszenveztek. A zendülések a vélt és valódi, vallási és adófizetési sérelmek következtében Galileában, Júdeában és Szamariában is mindennaposak voltak. Antonius Felix igyekezett békét teremteni, ugyankkor a már számottevõ messiásvárók vallási mozgalmát igyekezett elfojtani. Súlyos belsõ, társadalmi ellentétek is körejátszottak, a parasztságot a végsõig kihasználták, emelkedett a nincstelenek száma, ugyanakkor nõtt a papi hatalom. 46-ban leváltották Felix helytartót, helyére Portius Festus került. Az õ idején Caesareában robbant ki egy általános felkelés, Caesarea ugyanis a római közigazgatásban fontos szerepet töltött be. A görögök a zsidók vallásával szemben sértõ módon viselkedtek, ez tettlegességre vezetett. A zavargások Jeruzsálemre is átterjedtek, mikor Gessius Florus helytartó 17 talentumot kizsarolt a templom kincseibõl, és az emiatt háborgó népet terrorral akarta elcsitítani. Cestuis Gallus és II. Agrippa békéltetõ kísérletei sem hoztak sikert. A nem zsidók által felajánlott, a császárnak szóló áldozatot a templom nem fogadta el a nép nyomására, hiába akarták ezt a fõpapok és farizeusok. A császárért bemutatandó áldozat visszautasítása már hadüzenetnek számított. A háború A zelóták és a hozzájuk csatlakozó esszénusok a békepártiakat elhallgattatták, és súlyos veszteségek árán kiverték Gallus seregeit is 66-ban. Néró utasítására Vespasianus 67 tavaszán 3 légió és segédcsapatok élén megtorló hadjáratba kezdett, elsõként Galileát foglalta el. Galileát könnyen meghódíthatta az ottani egységes vezetés hiánya miatt, illetve a jeruzsálemi kormányzat által kijelölt Josephus Flavius alkalmatlansága miatt. Josephus maga is

431

fogságba esett. Vespasianus 68 tavaszán kelt át a Jordánon, Jeruzsálem felé haladt. Néró halála és az azt követõ trónviszályok miatt azonban átmenetileg leállította az elõrenyomulást, mely csak 70 tavaszán, immár Titus vezetésével folytatódott. Titus 70 húsvétja után körülzárta Jeruzsálemet, a körülfogott tömeg az éhség és a fellépõ járványok dacára hevesen ellenállt. Öthavi ostrom után esett el, s teljesen rommá vált, leégett a salamoni templom utódja is. A vezéreket foglyul ejtették, hogy azután 700 válogatott férfival együtt részt vegyenek Titus diadalmenetében. A helyi ellenállás csak akkor szûnt meg végleg, mikor az I. Heródes idejében épült és többször is megerõsített város, Mesada 73-ban elesett. Mesada elestével megszûnt az önálló zsidó állam utolsó esélye is, továbbá megszûnt a zsidó kultusz összetartó ereje. Titus – A zsidó háborúban 65-ben Iudaea provincia lakossága fellázadt az önkényeskedõ római helytartó ellen, és nem csak a helyi procurator, de még a segítségére sietõ syriai proconsul hadseregét is legyõzte. Nero a kegyvesztettség peremén táncoló Vespasianust nevezte ki a térség hét legiója élére, mivel az idõs senatortól feltehetõen nem várt ellenséges fellépést. A zsidó háborúba Titus is bekapcsolódott, ezúttal a Legio XIV. Apollinaris legatusi rangú parancsnokaként, annak ellenére, hogy nem volt praetorviselt. Titus hadvezéri képességeit a késõbbi auktorok magasztalták, bár valószínû, hogy nem volt különösebben kitûnõ. 67-68 között öt lázadási góc felszámolásában vett részt, majd Nero meggyilkolását követõen valószínûleg tárgyalásokat vezetett, hogy apja trónigényének támogatókat szerezzen (többek között Syria helytartóját, Caius Licinius Mucianust sikerült megnyernie az ügy támogatására). 69-ben Aegyptus, Syria és a zsidó háborúban részt vevõ legiók Vespasianust kiáltották ki császárnak, aki elindult nyugatra, és a pannoniai

432

haderõ támogatásával legyõzte Vitelliust, a senatustól pedig megkapta a princepsi hatalmat. Eközben Titusra maradt a háború vezetése, aki 70 tavaszán kezdte megostromolni Jeruzsálemet. Négy hét alatt bevette az Alsóvárost, de a Templom és az óváros augusztusig kitartott. Titus a klasszikus római hadviselés majdnem egész eszköztárát (circumvallatio, ostromgépek) felvonultatva végül bevette az óvárost, amit a Templommal együtt porig égetett. Mintegy betetõzésként áldozatot mutattak be a római isteneknek a szentély udvarán. Az ostromot nagy mészárlás követte, és rengeteg foglyot ejtettek. Katonái imperatorrá kiáltották ki Titust, aki ezt követõen beutazta a keleti tartományokat, és a zsidó foglyok közül sokakat gladiátorjátékok keretében végeztetett ki, a többieket pedig eladta rabszolgának. 71 júniusában tért haza, ahol pompás triumphust tartott atyjával közösen. Titusszal együtt harcolt, sõt, közös katonai sátorban lakott vele a zsidó háború idején Idõsebb Plinius, aki 37 könyvbõl álló természettudományos enciklopédiáját ajánlotta 77-ben Titusnak. A Bar Kohba felkelés a zsidók második felkelése volt a Római Birodalom ellen (132–135). Bar Kohba vezette. Vannak források, amelyek a 115–117-es eseményeket is beleszámítva ezt a harmadik felkelésként tartják számon. Rabbi Akiba ben Joszef javasolta a Sanhendrinnek a kitörõ felkelés támogatását, amelynek vezetésére Simon ben Koszibátválasztotta ki, akit a Számok könyve 24.17 („Csillag tûnik fel Jákob (törzsébõl), jogar sarjad Izraelbõl”) alapján a messiásnaktartott (Bar Kohba arámiul azt jelenti, hogy „egy csillag fia” – ezt a nevet adta neki rabbi Akiba). Ebben az idõben a kereszténység még csak egy elszigetelt csoport volt a zsidóságon belül, és pont az élezte ki az ellentéteket és mélyítette el a szkizmát, hogy Bar Kohbát messiásnak kiáltották ki, hiszen ez ellentétes volt a Jézus Krisztusban mint megváltóban hívõk meggyõzõdésével. A vezetõk gondosan tervezték a második felkelést, hogy elkerüljék a hatvan évvel korábbi elsõt tönkretevõ hibákat.

433

A felkelés kitörése meglepetésként érte a rómaiakat. Hadrianus hazarendelte Britanniából Sextus Julius Severust, csapatokat mozgósítottak még a Duna vidékérõl is. A bevetett hadsereg mérete és a veszteségek is jóval meghaladták a hatvan évvel korábbiakat, amikor Titus állt a rómaiak élén. A zsidók végül 3 évig tudtak ellenállni. A felkelést 135 nyarán brutálisan leverték, Bar Kohbát és embereit elfogták. A források szerint vallatása elõtt megkínozták, nyelvét kivágták, így a kérdésekre csak fejmozdulatokkal (igen/nem) tudott felelni. Végül megölték.