Bevezetés
Kedves Olvasó! Amikor imádott unokám 2000. május 25-én megszületett, öröm és szeretet költözött a szívembe. Minden nagyszülô tudja, mirôl beszélek, ismeri azt a különleges köteléket, amely – szerencsés esetben – közte és unokája között létrejöhet. De a Sam születése óta eltelt években a kettônk kapcsolata másképpen alakult. Akkoriban jómagam ötvenhárom esztendôs voltam, jelenleg, immáron húsz éve, mind a négy végtagomra béna, nyomorék ember. Hosszú idô ez annak, akinek ilyen állapotban kell élnie az életét, keményen meg is adja az árát. Sokat betegeskedtem, és az elmúlt néhány év során komoly nyavalyákkal kellett megküzdenem. Ezért aztán nem tudtam, lesz-e valaha részem abban a szerencsében, hogy megérjem, amikor a kettônk kapcsolata szárba szökkenhet és kivirágozhat. Nem tudhattam, megadatik-e számomra az idô, amikor megoszthatom Sammel mindazon megfigyeléseimet, amelyekre tolószékem rendkívüli perspektívájából az idôk során szert tehettem. Élményeim azért is rendhagyóak, mert harmincöt éve gyakorló pszichológus vagyok. Végignéztem emberek szenvedését, felépülését, és láttam, hogy egyesek tanultak a 7
szerzett tapasztalatokból, míg mások megrekedtek saját sebeik nyalogatásában. Figyeltem, ahogy az emberek szembeszállnak a démonokkal, és visszafogadják szeretetükbe elbitangolt, elidegenedett családtagjaikat. Példát mutattak nekem bátorságból, igyekezetbôl, emberségbôl. Nagy szerencsémre egy további tapasztalatra is szert tettem: az elmúlt húsz év során házigazdája voltam a Hangok a családból címû betelefonálós pszichológiai rádiómûsornak. Tízezrével mesélték el nekem az emberek, hogy mire vágynak, miért küzdenek, és mi az, amin már sikerült úrrá lenniük. Az utóbbi tíz évben saját rovatom is volt a Philadelphia Inquirer címû napilapban, ahová hetente tucatjával érkeztek a levelek azoktól az olvasóktól, akik meg akarták osztani velem gondolataikat és tapasztalataikat. A pszichológiát jobbára tankönyvekbôl tanultam. Arra viszont az állapotom tanított meg, hogy hogyan kell egy helyben maradni, nyitott füllel és nyitott szívvel élni, és másokat meghallgatni. Attól a perctôl fogva, hogy Sam a világra jött, tudtam: mesélni akarok neki az életrôl és a szeretetrôl, meg arról, hogy mit jelentenek az embernek a szülei, akik maguk is kiszolgáltatott emberi lények. Mesélni akartam neki az iskoláról. Hogy megtudja, milyen fontosak a barátok, még ha néha nagyon utálatosak is. Mesélni akartam neki a drogokról, és a szexrôl, a szerelemrôl, a munkáról, a pénzrôl és minden egyébrôl. És arra vágytam, hogy megismerjen. Nos, ezért láttam hozzá a levelek megírásához – mert mindezeket és még sok minden mást is el akartam mondani Samnek. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy jó sok
8
évbe beletelik majd, amíg egyszer csak ôszintén érdeklôdni kezd mindazok iránt, amikrôl a nagyapja írt neki. De amikor munkához láttam, biztosra vettem, hogy Sam elôbbutóbb el fogja olvasni ôket. Aztán ez is megváltozott. Sam még nem volt kétéves, amikor a szülei is, én is észleltük rajta az autizmus jeleit – ez a betegség olyan agymûködésbeli rendellenesség, amely radikálisan megváltoztatja a gyermek világlátását, viszonyulását a többiekhez… olyasfajta elváltozás, amely befolyásolni fogja Sam életét. A felismerés Sam anyjának, a lányomnak rettenetes csapás volt. Vele sírtam, és nem csupán azért, mert a gyermekem, hanem mert kora ifjúságától rákényszerült, hogy együtt éljen egy magatehetetlen beteggel, és tudtam, mostantól fogva a hátralevô élete is ugyanerrôl szól majd. És sírtam Samért is. Viszont ráébredtem, hogy ily módon még több mondanivalóm van a számára. Most már azt is meg kell magyaráznom neki, milyen az, ha valaki „más”, ha különbözik a többiektôl. Meg akartam tanítani mindarra, amit én megtanulni kényszerültem, miközben szembe kellett néznem a mindennapok megpróbáltatásaival, amelyekkel – minden bizonnyal – neki is szembe kell majd néznie. És el akartam mondani neki, hogy a lelkünk akkor lel megnyugvást, amikor egészen egyszerûen felhagyunk a küzdelemmel, és tudomásul vesszük a tényeket. És mindenekfölött mesélni akartam Samnek a szeretetrôl. Úgy éreztem, tudnia kell: igaza volt Andrew Lloyd Webbernek, amikor azt mondta, hogy „a szeretet mindent megváltoztat”. Azt akartam, hogy tudja meg, mi az igaz szeretet, hogy része legyen mindabban, ami együtt jár a
9
szeretettel. És értésére akartam adni, hogy amint növekedik, talán egyre fontosabb lesz számára is, hogy szeretetet adjon, mint hogy kapjon. De az autizmus tényére fény derült, mérlegelnem kellett, vajon eljutnak-e hozzá valaha a szavaim, az igyekezetem, a szeretetem és az élettel kapcsolatos megfigyeléseim. Az autizmus ismertetôjegyei igen változatosak, s ha egy gyerek ebben a betegségben szenved, a jövôje kiszámíthatatlan. Súlyos esetben talán írni se tanul meg soha, nemhogy felfogná, amit én átadni igyekszem neki. Sam betegségét akkor diagnosztizálták, amikor abbahagyta a gagyogást, és teljességgel elnémult. Az elkövetkezô másfél év során ha bármi frusztrálta, fejét a padlóba verte, és bizonyos hangok hallatán sikoltozott. Akkor elbizonytalanodtam: el fogja olvasni ez a gyerek valaha is a nagyapja leveleit? De attól, hogy a kérdést fel kellett tennem, a szándékom mit se változott: írtam tovább. Fogalmam sem volt, mennyire lesz hátrányos helyzetû, mégis tudtam, hogy el kell mondanom neki a történetemet, hangot kell adnom a szeretetemnek, és tudtára kell adnom, mennyire ragaszkodom hozzá. Állandó társamul választottam hát a reményt, s szinte biztosra vettem, elôbb-utóbb eljut hozzá a szeretet és a lecke, amelyet meg akarok vele osztani. És, mint az menet közben kiderült, megadatott számomra a lehetôség. Könyvem minden fejezete egy-egy levél Samhez. Némelyikben az életem bizonyos történéseit örökítettem meg. De többnyire olyan esetekrôl számolok be, amelyekbôl magam okultam. És mind arról szól, mitôl ember az ember.
A szex, a hazugság és mit jelent embernek lenni
Drága Sam! Elsô tapasztalataimat a lányokkal tizenéves koromban szereztem. És mint a legtöbb korombeli fiú, én is igyekeztem tapasztaltabbnak látszani annál, amilyen valójában voltam, megjátszani, hogy többet tudok, dörzsöltebb vagyok másoknál. Nem volt kihez fordulnom útbaigazításért. Ráadásul azt a luxust sem engedhettem meg magamnak, hogy megálljak és elgondolkodjam azon, vajon készen állok-e az efféle tapasztalatszerzésre, mert minden irányból nagy volt a nyomás, hogy „legyek már férfi”. Így aztán hazudozni kezdtem. Füllentettem a lányoknak, akikkel jártam, hogy ilyen-olyan tapasztalt vagyok már, lódítottam a haverjaimnak, és hazudtam magamnak arról, hogy készen állok-e. Nem tudom, miért, de azt hiszem, hozzátartozik a férfiak alaptermészetéhez, hogy úgy tesznek, mintha tudnák, amit nem tudnak. Ha pedig valamit nem tudnak, akkor játsszák az eszüket. Csakhogy ez rosszul szokott elsülni, kivált olyan esetben, amikor az ember szeret valakit. Ha tudni akarod, mi esik jól és hogyan járhatsz kedvében a partnerednek, jobban jársz, ha beismered a tapasztalatlanságodat, semmint ha úgy tennél, mint aki érti a csíziót. 77
Amikor családterápiát tanultam, volt egy nagyszerû tanárom, Carl Whitaker, aki sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett a zavar jelentôségére. Számára a tudás mint olyan korántsem volt olyan fontos, mint az útkeresés: „A zavar olyan, mint a trágya. Amikor keletkezik, büdös, csak épp semmi nem nô nélküle.” Néhány évvel késôbb igencsak kapóra jött nekem ez a tanács, amikor vendégszakértô voltam egy kábítószerhasználattal kapcsolatos mûsorban. Három kamasz bombázott jól átgondolt, emberpróbáló kérdésekkel. Az egyik komolyan zavarba ejtett, és ezt be is vallottam. – Erre nem tudok válaszolni – feleltem a fiatalembernek. – De majd utánanézek. Hívjon fel hétfôn telefonon. A mûsor után a rendezô odajött hozzám, és hangot adott elképedésének. – Még soha, de soha nem fordult elô ebben a mûsorban, hogy valaki elismerje, hogy nem tud valamit – közölte. Életemben elôször kaptam dicséretet ezért a négy szóért. És meg is változtatott. Azóta nem tétovázom, ha be kell vallanom, hogy nem tudok valamit. Sam, légy ártatlan. Az valami csodálatosnak lehet a kezdete. Ha bevallod a partnerednek, hogy „nem tudom”, vagy ha ô vallja be ugyanazt neked, az kezdete lehet egy tanulási folyamatnak, amelynek során felfedezed, hogy mi az, ami fizikai és érzelmi szempontból jólesik. Megismerheted, mi a szex, a szerelem, az élet, a rettegés. Megismerheted önmagadat. Ha olyasvalakivel vagy együtt, akit nagyon szeretsz és nagyon tisztelsz, kérdezd meg, hogyan nyújthatod neki és kaphatod tôle a legnagyobb élvezetet. Amit ketten együtt fölfedeztek, az sokkal több annál, mint amit egyedül elsajá78
títhatsz. És a tanulás folyamatában nem megjátszanod kell magadat, hanem a partnered elvárásainak kell megfelelned. És ha szeretettel, gondoskodással és türelemmel próbálsz megfelelni az igényeinek, attól a te érzéseid csak megsokszorozódnak. Ily módon megismerheted azt a nagynagy boldogságot, amelyet az önzetlen szeretet jelent. Ez a fajta szeretet oly tiszta, hogy segítségével végtelen örömödet lelheted a partnered örömében, és roppant szomorúság tölthet el az ô szenvedése láttán. A leghôbb vágyad az ô boldogsága. Ha ilyen határtalanul szereted a partneredet, „szeretkezhetsz” vele akkor is, miközben a szemébe nézel, együtt ebédelsz vele, vagy csupán megkérded, hogy telt a napja. Ezt az imádatot akkor is megtapasztalhatod, ha nem vagytok együtt. Mindig, mindenhová magaddal viheted. Ölel Papid
