Beszélhetések Hubert Jutkával (2004. augusztus-október)1 Mert az iskolának valamiért „égni” kell, valamerre menni kell.
Nem kezdtem pont szeptemberben, hanem április elsejétől tanítottam néhány osztályt – kettőt pontosabban. Tehát volt azért néhány élményem a suliról. Igazából nagyon kemény döntés volt az, hogy itt maradjak, mert sokáig úgy készültem, hogy megyek haza Győrbe. Inkább csak játszottam azzal, hogy na, esetleg itt maradok. És nekem piszkosul tetszett az az április, május, június, amit a Berzsenyiben voltam. Keményen megfogott. Nagyon jó osztályt kaptam. Az egyik volt nagyon érdekes, az a Gartner Éva osztálya volt, harmadikban vettem át őket. Éva nagyon sokat tanított engem, az első perctől kezdve nagyon sokat tanított. Beszélgettünk. Úgy kezdődött, hogy bemutatta a saját osztályát, és utána nem volt olyan óra hetekig, hogy ne kérdezte volna meg, hogy na, milyenek voltak, meg milyen volt. Tehát nem volt ebben ilyen direkt, hogy most mesélek neked, csak úgy, hogy milyen az ő osztálya. És akkor ő mondta a gyerekekhez a kulcsot, meg egyáltalán az órákhoz a kulcsot. Tényleg jó volt. Szakmailag meg a Pali bácsi volt, aki nagyon sokat segített. Ő tanította őket valamikor, tán egy fél évet összesen. Apró Pali bácsi. Nem jöttek ki jól. Tehát nem arról az osztályról szólt, amit tanított, hanem a fizikáról. És annyira természetes volt, hogy az első perctől kezdve mindenbe bevont, ami a fizikában történik. Hát, ha az ember bemegy egy tök’ idegen fizikaszertárba, az egy dzsumbuj: összevissza eszközök (de tényleg összevissza), pedig akkor még viszonylag rend volt, több hely volt a szertárban, de hát az isten tudja, hogy mi mire való. Olyan természetességgel segített az embernek, hogy csak na! Akkor nagyon nagy volt a nyüzsgés a fizika körül, mert akkor terveződött a fizikatagozat.
A
következő
tanévben,
’69
szeptemberében
indult
az
első
fizikatagozat. Ott mindenféle bővítések, tervezgetés volt: iderakjuk, odarakjuk, így
1
Az interjút készítette: Hosszú Gyula. Az eredeti interjúszöveg nyers, szerkesztetlen, rövidített formája.
2
építsük át, úgy építsük át, ilyen felszerelés kell… Akkor terveződött a fizikalabor. És az első perctől Pali bácsi azt mondta: jó, akkor csináljuk együtt. Nagyon jó élmény volt az a néhány hónap, amit ott tanítottam, és aztán repdestem, amikor mondta Feri, hogy maradhatok, mert kapott státuszbővítést a fizikatagozatra. Mondta, hogy de akkor fizikát kell zömmel tanítani. És annyira tetszett a Berzsenyi, hogy azt mondtam, jó. Merthogy én előtte elsősorban matekos voltam. Jó, azt megígérte, hogy belemászhatok a matekba is. Szóval ennek én piszkosul örültem. Visszamentem augusztus akármikor az alakuló napra, mert akkor még nem közös alakuló értekezlet volt, hanem munkaközösségenként… Reggel nyolctól úgy szépen, sorban alakultak a munkaközösségek. És akkor derült ki, hogy elment néhány kolléga. Akkor derült ki a számomra, hogy osztályfőnök leszek, a legelső fizikatagozatnak az osztályfőnöke. Akkor derült ki, hogy… „Nem ismersz még valakit, akinek szintén nincs állása? Mert kéne még egy ember”. Mondtam, hogy de, az Istókot. És utána megalakult a mat-fiz munkaközösség, mert akkor még ez úgy együtt volt, és elmentem Istókot keresni. Istók Szegeden végzett, én meg itt Pesten. A bátyját ismertem jól, aki a sógoromnak volt osztálytársa a Fazekasban, és ennek kapcsán az öt év során, amíg itt voltam Pesten, Katival találkoztam jó néhányszor. Jött le velünk táborozni. Mi rendszeresen egyetemista korunkban Velencén táboroztunk – az egyik csajnak volt ott egy teljesen üres telke, oda jött le velünk –, meg voltak olyan dolgaink, hogy irodalmi kör, és ha Kati itthon volt, akkor ő is jött. Tehát így ismertem. Meg mindenki mondta, hogy egy nagyon értelmes csaj, mert néhányan ismerték még. Úgyhogy elmentem Istókot keresni. Katinak volt állása a nyolcadik kerületben, egy általános iskolában. Pontosan ezt az egy napot töltötte ott. Na, meglett Istók, vittem vissza az iskolába, úgyhogy azóta van ő is ott. És tartotta a Feri a szavát, beszállhattam a matektagozatra is gyakorlatot vezetni. Az nagyon jó tanulás volt. Akkor az úgy működött, hogy a matektagozat egész osztálya az alapvető témákat együtt tanulta – vetésforgóban: egyik évfolyamot Bánhegyi tanította, a másik évfolyamot János. Herczeg. És úgynevezett gyakorlatra bontották szét az osztályt, és oda Jánosék jelölték ki az anyagot, munkaigényesebb, önálló 2
3
munkát inkább igénylő anyagrészeket. És akkor én beszállhattam ilyen gyakorlatra hozzájuk, mind a kettőjük mellé. Ez baromi jó tanulóidőszak volt, mert mindig el kellett mondani (persze el is akartam mondani), hogy mit tanítottál, hogy tanítottad – és ehhez persze volt szavuk –, hogy haladtak a gyerekek vele, hogy használhatom már az elméletben…? – baromi jó volt. Tehát adta a tanítás lehetőségét, mármint a fiatal tanárok tanításának a lehetőségét. Ez volt a legelső osztályom. Tanítottam őket egy és egynegyed évig. És tényleg nagyon jó volt, mert nagyon-nagyon sokat segítettek. És nem direktben, hogy na, most én segítek neked foglalkozni az ifjakkal. A fenét, beszélgettünk egyszerűen. Hát emlékezzél vissza a nagy tanárinak a hangulatára! Én nem ott laktam, de hogyha kijött az ember óráról, először oda ment be természetesen. És akkor, ha valami nagyon jó volt, akkor azt mondta, ha nagyon szar volt, azt is mondta. És nekem még az volt a mázlim, hogy ugye, a legelején megismerkedtem a Gartnerrel, mert az osztályát tanítottam, és ugye, lett osztályom rögtön, ahol ő tanította a magyart. Ráadásul egyfelé laktunk, tehát nagyon gyakran jöttünk egyfelé haza. Úgyhogy ez olyan laza tanulás volt, de nagyon jó volt. Szerintem ez piszok jó négy év volt. Ők is így emlékeznek rá, most is. Azért akkor még elég vagány voltam a huszonnégy évemmel. Mentünk osztálykirándulni. Hova mentünk, hova vittem őket? Természetesen a Bakonyba, mert ez nekem teljesen otthoni terep volt. Kölyköt levittem az anyuékhoz (Győrben kell átszállni úgyis), aztán az apu kijött velünk a Bakonyba, mert ő szerezte nekünk a szállást. Akkor még a kisebb-nagyobb vállalatok mindegyikének volt egyegy kulcsos háza természetesen, úgyhogy abból szerzett az apu vagy kettőt, megmutatta, hogy melyek azok. Nem igaz, hogy a nagy lakli kölykök mit csináltak az ekkora kis hapsival! Mert hát ő is jött ki velünk a Bakonyba, persze. Na, hát csak egy órára, aztán jött az apuval vissza. Ilyen „apró” kölykök, mint a Kovács Péter, tudod, melyik, kézilabdázó volt… Rohadt nagydarab volt, mint abban az osztályban még néhány. Ez egy nagyon vagány társaság volt. Felvételiztetni még nem lehetett, széles körben meghirdetni még nem lehetett, mert hát elég későn kaptuk meg az engedélyt a 3
4
fizikatagozatra. Igazából a XIII. kerületből jött össze az osztály. Akkor még körzetek voltak, beiskolázási körzetek, és nagy-nagy dolog volt, ha egy menő tagozathoz a körzethatárokat föloldották. Hát itt még nem volt föloldva a körzethatár, nem lehetett felvételiztetni. Jelentkeztek a Berzsenyibe, és aztán az osztályfőnöki jellemzések alapján meg a jegyek alapján összeállt az osztály. Volt egy bújtatott fizika előkészítő előtte, ott már a gyerekek szándékáról lehetett valamit tudni. Nagyon sok nem kimondottan jó tanuló, de érdeklődő és nagyon nyitott srác került abba az osztályba. Most azokat imádtam. Nem fizikát tanítottam nekik, hanem matekot, mert Pali bácsi (hát ő készítette elő az egész fizikatagozatot), nyilván ő tanította a fizikát. De annyira élt az a társulat! Egész más világ volt, ahonnan ők jöttek, egészen mást tanultak. Mert azért Angyalföld széle, az nem olyan volt, mint most. Engem ezek a vagány fiúk abszolút nem zavartak, mert én nagyon sokat voltam vagány fiúk között a sport kapcsán. Teniszeztem, és én ott éltem kint a teniszpályán meg a csónakházban (tavasztól őszig persze), de Budapesten nem találtam meg azt a klubéletet, mint Győrben. Itt ki lehetett menni a pályára, aztán vagy ott volt valaki, vagy nem, egy héten egyszer volt edzés… Jó, szóval semmi élvezet nem volt benne, úgyhogy nagyon gyorsan abbahagytam. De a vagány srácok, az ismerős terep volt, úgyhogy abszolút nem ijesztett meg, nem rémisztett meg. Jó társulat volt nagyon. El is szúrtam a második osztályomat, mert a második osztályom, az teljesen más volt. És aztán folyamatosan kaptam osztályokat. ’97-ben mondtam: na jó, több osztály nem kell. Addig mindig osztályfőnök voltam. És amikor egy év múlva Laci azt mondta, hogy nem vinnék-e mégis még egy osztályt, azt mondtam, hogy de. Annyira hiányzott. Piszkosul hiányzott. Ami a Berzsenyiben nagyon-nagyon megfogott és tetszett, az az igényesség. Hogy tanórán tanulunk. Még akkor is tanulunk valamit, ha a gyerekekkel beszélgetünk. Mert hát az természetes, hogy nem biztos, hogy matematikáról beszélgetünk, de akkor is akarok valamit azzal az órával. Én ezt találtam meg a Berzsenyiben, a tantestületben, hogy igenis partnerek voltak a nagyon fontos beszélgetéshez a tanárok – órán, órán kívül, szünetben –, de nem tanulás helyett.
4
5
Szóval ez nekem nagyon jó volt. És nagyon jó volt az, hogy úgy fogadtak be, hogy soha nem éreztem azt, hogy na, te zöldfülű. És közben baromi sokat megtanultam tőlük, de soha nem éreztem azt, hogy no, te zöldfülű, és ez nekem nagyon jó volt. És hát, amit nagyon élveztem, hogy lementek az órák, és mindig volt társaságunk. Rohanni kellett volna már haza persze, de baromi jó volt bent lenni. És dolgoztunk együtt – tehát nemcsak rexezés ment, hanem dolgoztunk együtt –, és lehetett együtt dolgozni. Nekem ez volt nagyon jó a Berzsenyi tantestületében. Nem is tudtam otthagyni. Valamikor a hetvenes évek közepén, amikor beindult a győri főiskola, akkor nagyon haza kellett volna menni. Mondjuk, akár még a lakás dolgok megoldása miatt is érdemes lett volna hazamenni, mert ott kapott az ember szolgálati lakást. Keresték az embereket, és hát baromi nagy volt a csábítás. Meg volt írva minden, a beszélgetéseken túl voltam, föl is vettek volna – nem tudtam akkor elmenni. Éjjel fél tizenkettőig ültünk és beszélgettünk, hogy menjek, ne menjek... Össze volt pakolva minden, ami a pályázathoz kellett, mert éjfélig kellett volna feladni a postára. És egyszerűen nem, nem tudtam meglépni. Nem igaz, hogy nem voltak akkor is ellentétek. Persze, hogy voltak. De nem volt nyilvánvaló. Ha dolgozni kellett, akkor együtt kellett dolgozni. Borzasztó érdekes: emlegettem már a Gartnert és a Herczeget. Nagyon jól tudtak együtt dolgozni. Soksok év telt el, mire megtudtam, hogy ők igazából nagyon nem szerették egymást. És baromi jól tudtak együtt dolgozni – és nem egymás ellenében. Mondom, sok év telt el, mikor kiderült, hogy nem igazán szerették egymást, de ez a munkában nem volt szempont. Én mindig – középiskolás koromban is, egyetemista koromban is – KISZ-eztem. Itt a suliban először elkezdtem a szakszervezetben dolgozni, aztán itt lettem párttag. És akkor volt egy iskolamegszüntetési balhé a 74/75-ös tanévben. A második osztályom volt másodikos, azért tudom. Volt, aki elment utána. Akkor a pártszervezeten belül kaptam valami feladatot, és így lettem része az iskolavezetésnek. És aztán sokáig párttitkár voltam. Ott volt a Feri már másfél éve, amikor én odakerültem. Az azért nekem is kiderült, hogy nem tapsikolt a tantestület attól, hogy ő lett az igazgató. Egyrészt a Welkert 5
6
szerették, becsülték, és hát azért a kutya se kérdezte meg, hogy kit akarnak ők igazgatónak. Eleve nem akarták a Welkert elengedni. Úgyhogy a Ferinek piszkosul meg kellett küzdenie a tantestülettel azért, hogy valamennyire elfogadják. Meg kellett küzdenie azzal is, hogy nem berzsenyis volt. Ő azért az ilyen bulikon inkább megnyílt. Nem locsogott, mert… ő nem locsogott. Ott inkább lehetett érezni a kínlódását. Ő módszeresen foglalkozott velünk. A foglalkozás az volt, hogy időnként megkérdezte, hogy hogy megy ez, ez az osztály milyen, az az osztály milyen… És így azért egy csomó mindennel… Nem volt idegen az igazgató, na. A Feri rendelkezett a férfiak nagyon gyakori tulajdonságával: igazából a saját gondolatait szerette. De ezt titkolta. Na, én ezt már megtanultam régen, hogy van ilyen, és hogy ezzel lehet mit kezdeni. Rá kellett vezetni, hogy ő találja ki. Tehát kérdezni kellett, eszébe kellett juttatni bizonyos tényeket, rá kellett vezetni, hogy bizonyos ötletek jussanak az eszébe. Vagy el kellett ejteni bizonyos ötleteket, hogy hadd dolgozzon a fejében, aztán ugyanígy rá kellett vezetni, hogy jusson is eszébe. Azért a Ferinek nagyon kis százalékban volt nyerő az ember ötlete, ha így direktben elmondja. Pedzeni kellett. Nemcsak nála találkoztam ezzel a tulajdonsággal, de ő mintapéldánya volt. Volt egy csomó párthatározat, ami az oktatással kapcsolatos. És a párttitkárnak igazából az volt a dolga, hogy a párthatározatok hogy-mint valósulnak meg az iskolában. És ezt lehetett a Ferivel nagyon jól együtt dolgozva megcsinálni – és erre még én is partner voltam –, úgy, hogy az iskola hagyománya meg az oktatási célkitűzései ne sérüljenek. Tehát igazából a párttitkárnak az iskolán belül nem jogszabályban lefektetett vagy paragrafusban leírt jogosítványa volt, hanem azt kellett biztosítania, hogy a párthatározatoknak megfelelően, vagy abba az irányba mozduljon, menjen tovább az iskola. De az én emberi kapcsolataimon az iskolában a párttitkárság nem igazából változtatott. Meg se köveztek érte. De előttem az Ilonkát se, Szilágyi Ilonkát. Nem. Most próbálok keresni, de... ha valakiben felmerültek ilyen bajok, akkor azok valószínűleg nem jöttek ki annyira, hogy megmaradjanak. Hogy milyen szabad hely volt a Berzsenyi. Talán emlékszel, nagyon régen is voltak karácsonyi bulik, osztálykarácsonyok. És hát ott énekeltek, ott még uram bocsá’, a Mennyből az angyalt is elénekelték. És nem volt belőle balhé a Berzsenyiben. Mi 6
7
kaptunk a fejünkre piszkosul, mert följelentettek, hogy hát ilyen klerikális nevelés folyik. Feri ebből sokkal többet kapott, mint én, de a mai napig nem tudja az a kolléganő, akit név szerint feljelentettek, hogy az ő osztályában ez történt. Nagyon emlékszem rá, egy kerületi beszámoló volt a pártbizottságon, és valami ilyesmi volt a témája, hogy a diákok neveltségi szintje. És hát el mertem mondani, hogy tanultunk az XY kolléganőtől (ez már évekkel az előbbi feljelentés eset után volt). Tőle tanulni? Komolyan mondom, hogy ott a nyílt színen akkorát bőgtem! Először nem bőgtem, mert először elkezdtem mondani, hogy igenis meg lehet tanulni tőle ezt meg ezt, meg ezt, és nem érdekel, mert ezt akarom használni. De amikor az ember látja, hogy hiába mondja, mert ilyen fapofákba ütközik… Szóval erre a kiborulásomra nagyon emlékszem. És ezek nem mentek át a tantestületbe. És Feri sokkal többet kapott nálam. Ezt a Feri nagyon céltudatosan csinálta, hogy az iskolát, amennyire lehet, külső támadásoktól megvédje. Egy-egy embert is, én is tudok néhányról. Nagyon keményen védte az embereket. És hát neki voltak kapcsolatai is ehhez, és nagyon sok ismerete – nagyon sok ismerőse meg ismerete. Az ismerete, az volt a fontosabb, hogy hajszálpontosan tudta, hogyan működik a világ – mondjuk ott a kerületben. Nagyon pontosan tudta a működési rendet, ezért tudott jól játszani vele. Nagyon nem szerették a Ferit a kerületben. Azt, hogy megbánták volna, hogy őt rakták oda igazgatónak, azt így soha nem fogalmazták meg, de az megfogalmazódott, hogy „a Berzsenyi arisztokratikus különállása nem változott meg”. Feri nagyon becsülte azt, amit a Berzsenyiben talált, és nagyon nem akarta rombolni. Alakítani akarta (még jó), de nem akarta rombolni azt, amit ő ott talált, és ami elég erős volt ahhoz, hogy ahhoz alkalmazkodjon. Én azt hiszem, ez elsősorban a tanítás minősége volt. Azt hiszem, ez volt az, ami a Ferit megkapta. És hát azért ismerte, hogy ezzel a nagyon jó minőségű tanítással mindent ki lehet hozni a kölykökből – magyarul az eredményeket –, és ezt nem áldozta volna föl semmiképpen. Hogy ezt a Feri régebbről tudta, vagy ott tanulta, nem tudom, de tudta azt, hogy nagyon különböző nézetű emberek is tudnak a kölyköknek adni, sokan sokfélét. Azon jajongott mindig, hogy de azért próbáljuk összerendezni a fejükben a sokféle ismeretanyagot. És hogy hogyan lehet összerendezni, azzal ő elég sokat foglalkozott. 7
8
Ő, azt hiszem, például Bandi bácsitól nagyon sokat tanult. Mindenféle politikai nézetet valló emberrel a Bandika baromi jól meg tudta értetni magát. Vitázni is tudott velük, de nem úgy, hogy törésre vigye, soha nem addig vitázott. Szóval azt hiszem, ez az, amit a Feri tanult tőle. És azt a szemléletmódot, hogy de a gyerekeknek adhat, mert tud, és tanítani akar. Nekem ez, hogy mindenkinek vannak nézetei, de dolgozzon, ez megint otthonról jött – még Győrből. Egyrészt otthonról is, meg a régi iskoláimból. Én borzasztó jó általános iskolába jártam, olyan iskolába, ahová a felső tagozaton tanító tanárok nagy része büntetésből került ’56 után. Félelmetesen jó tanárok. És ott is mázlim volt, mert hatodikban létrehoztak egy vegyes osztályt – ami akkor még nem létezett, csak olyanok voltak az osztálylétszámok, hogy muszáj volt –, és oda viszont nagyon dörzsölt tanárokat akartak rakni. Csupa jó tanárunk volt, és azok is tudtak együtt dolgozni. Az igazgatóval is tudtak együtt dolgozni, aki tényleg hithű kommunista volt. Meg nagyon tisztességes ember. Tehát én ezt láttam ott is. Jó, meg apámtól is ezt tanultam. Talán a legnagyobb probléma az volt, amikor KISZ-esek hozták azt a határozatot, hogy aki vallásos, az ne legyen KISZ-tag. Kész, pont. Előtte másról szólt a mese, az volt a megfogalmazás, hogy a KISZ-tagok ne legyenek vallásosak. De aztán jött egy ilyen megfogalmazás, ami lényegében mást jelent. Az egyik egy cél, a másik egy követelmény. És akkor néhány gyerek mondta, hogy oké, akkor nem leszek KISZtag. Na most, az volt az érdekes, hogy volt néhány gyerek köztük, aki a Berzsenyi diákközösségének oszlopos és irányító tagja volt. Ezt a Berzsenyi simán vitte. Én is mondtam: csináljad továbbra is, amit csinálsz, nem érdekel, hogy KISZ-tag vagy, nem vagy KISZ-tag. Igen ám, de jött a negyedik év vége, és akkor jött a díjazás. Kaphat-e közösségi díjat, aki nem KISZ-tag? Mert azt a KISZ adja. Ez komoly elvi probléma volt. Azt hiszem, Berzsenyi-díjjal oldottuk meg, azért az is megállt. Az első emeleten van egy üveges szekrény, ott találtam KISZ-es kupát. Megkaptuk a KISZ-zászló érdemrendet, az volt az egyik legnagyobb szervezeti kitüntetés. Arra ment ki mindig a KISZ-szervezet is, hogy csináljunk valami hasznosat, értelmeset.
8
9
Számomra az legalább ugyanilyen fontos volt, hogy én matek munkaközösség vezető voltam. De amikor ’89-ben megszűnt az iskolai KISZ-szervezet, akkor már komoly problémát jelentett nekem, hogy azért tovább kéne csinálni a gyerekekkel egy csomó mindent, amit a KISZ keretében csináltunk, és jó és igenis közösségi munka. Mert én még mindig azt hiszem, hogy kell az iskolán belüli közösségi munka. Tehát ha valamin gondolkoztam sokat, akkor az ez volt, hogy ne a magánügye legyen egy-egy osztályfőnöknek, hogy az osztályközösség alakul, kapcsolódik-e az iskola közösségéhez, amit a KISZ iskolai szervezete valamilyen módon megkövetelt. És ez megszűnt. De ne szűnjön meg igazából a közösségek, osztályok egymáshoz való kapcsolódása, ezen nagyon sokat törtem akkor a fejemet. Ne röhögj ki, ezen nagyon sokat gondolkoztam, hogy ne magánügye legyen egy-egy osztályfőnöknek, hogy az osztályközösség kapcsolódik-e az iskola közösségéhez, amit a KISZ iskolai szervezete valamilyen módon megkövetelt. És ez megszűnt. Érted? (…) Karcsi úgy döntött, hogy hamarabb befejezi az igazgatóságot, nem akkor, amikorra tervezett volt. Már nem volt idő pályázat kiírására ahhoz, hogy következő év szeptemberében igazgatóval indulhasson az iskola. Megbízott igazgató kellett. Ez ’95 tavaszán volt. Tárgyaltak az igazgatóiban Karcsival a kerületből. Én úgy hiszem, hogy ott volt a Szamosi is, Baksa biztos. És akkor a Karcsi kijött, és behívott engem, és akkor szembesültem azzal, hogy ő maga is meg a kerület is (a kerület? – hát az idézőjelben) engem szeretne megbízni egy évre. Bennem az a piszok nagy meglepődés volt, mert ha jelezte is ezt előre Karcsi, biztos, hogy nem vettem komolyan. És arra nagyon emlékszem, hogy ott Karcsi azonnal elmondta, hogy miért tartja ezt jónak, akkor elmondták a Baksáék is, hogy miért tartják ezt jónak. Ők ebben maximálisan egyetértettek, és mindenféle más felvetésre azt mondták, hogy szó se lehet róla. Ez egy nagyon lényeges dolog volt, hogy szó se lehet róla. Biztos, hogy kaptam valami – de nagyon minimális – gondolkodási időt. Hogy minimális volt, azt tudom, nagyon gyorsan kellett válaszolni. Na, most egy nap, két nap, három nap, az szerintem elég minimális gondolkodási idő. Aztán azért ez valahogy kiment a tantestületbe, de úgy ment ki a tantestületbe, mint terv. És nagyon emlékszem, a Fenyő Gyurival ebédeltünk, és megpróbált az én érdekemben erről lebeszélni. És ez már az után volt bőven, hogy lejárt a gondolkodási időm, csak azt ő nem tudta. De nagyon okosan és ügyesen érvelve 9
10
próbált lebeszélni, és biztos, hogy még jobban gondolkodóba estem volna, ha ez előtte történik. Utána a tanév végén ez a tantestület elé került. Valami szavazás volt, körülbelül azzal a felvetéssel, hogy hajlandóak-e egy évig velem dolgozni. Azt tudom, hogy én ezt kértem, és mondták, hogy jó, ezt úgyis megcsináljuk. Ezt még akkor, amikor azt mondtam, hogy na jó. És akkor is elhangzott ez az egy évre és csak egy évre. Magamban ez úgy csapódott le, hogy elhiszi a tantestület azt, hogy tényleg tisztességesen megőrizzük azt, amit eddig csináltunk. Mert az is elhangzott azon a tantestületi értekezleten, hogy egy megbízott igazgatónak semmi változtatási... tehát ilyen generális változtatási joga nincsen. Szebben fogalmazva, de ez volt a lényege. És én annyit éreztem akkor a tantestületi véleménynyilvánításból, hogy elhiszik nekem, hogy ezt megcsinálom, és ezt meg tudom csinálni. Én körülbelül ezt éreztem akkor, tehát nem azt, hogy mellettem vannak, de nem is ez volt a kérdés, nagyon nem ez volt a kérdés. Én tényleg úgy csináltam végig ezt az évet, hogy nincs változás, legalábbis azt hiszem. Baromi sokat beszélgettünk a Karcsival. Ugye, ő tanított tovább is, tehát mindennap beszéltünk. Hozzátartozik az is, hogy amíg Karcsi volt az igazgató, akkor is mindennap beszéltünk, és nagyon keményen megbeszéltük az iskola dolgait. Látod, kérdezted, hogy a párttitkárságom megszűnése után az, hogy ez a funkció megszűnt, okozott-e valami változást a tantestületen belüli helyzetben vagy akármi. Valami ilyesmit kérdeztél, és azt mondtam, hogy nem. És amikor a Karcsi lett az igazgató, akkor is beszélgettünk az iskola dolgairól, azokról, amiket ő csinált. Amikor én lettem a megbízott igazgató, akkor is beszéltünk róla. Jóban voltunk. Jó, néhány dologhoz én értettem egy picit jobban, mert beleláttam – még régen – a Feri dolgaiba. Segítettem, és ő is nekem. Egyszer volt egy-két hónap, amikor rosszban voltunk, de aztán ezt rendbe hoztuk. Tehát amikor a Karcsi volt az igazgató, két hónapig tényleg haragudtunk egymásra, de úgy keményen, de aztán eldöntöttük, hogy megbeszéljük. Karcsi valami tájékoztatót tartott valakiknek (nem tudom már, mi volt), és akkor megbeszéltük, hogy na jó, utána leisszuk magunkat és kibeszéljük. Megittunk egy üveg pálinkát. Este 10
11
tizenegy órakor persze már semmi jármű nem járt, taxival kellett hazajönni. Akkor este nagyon sokáig megbeszéltük a dolgokat, aztán folytattuk ott, ahol két-három hónappal azelőtt abbahagytuk. Akkor tényleg nagyon haragudtunk egymásra. De mondom, akkor még a Karcsi volt az igazgató. Milyen emlékeim vannak az első igazgatói évemről? Hm, sokféle. Vannak olyan emlékem is, hogy rohadtul görcsöltem, nagyon-nagyon görcsöltem. Tudod, borzasztó egyszerű volt magamban azt gondolni előtte, hogy XY milyen hülyeséget csinál. Mert ilyet gondolunk magunkban, ha hiszed, ha nem, biztos, hogy te is gondolsz ilyet – akár kollégáról. No, de most én ezzel mit csináljak mint igazgató? Szóljak, ne szóljak? Szólok, de hogy szóljak? Szóval ez nagyon sok görcsöt okozott. Amin röhögtem, tehát ami nem ilyen görcsös dolog volt, hogy… hát nem igaz, hogy környező iskolák, de kerületi iskolákból néhányan a fejükhöz kaptak, hogy jézusom, még igazgatóhelyettes se volt, nem fogja tudni megcsinálni, hát olyan bonyolult az igazgatási rész! Hát ezen meg röhögtem, mert azt a részét meg meg tudtam csinálni, hát az egy könnyebb rész. Nem voltam igazgatóhelyettes, de azt akkor is tudtam, hogy hogy kell csinálni. Megtanultam én azt a Feri mellett. Meg azért volt egy tanuló időszakom, nem sok, egy fél év. Azt nem sokan tudják. Tegyey Teri beteg volt, és akkor… hát nem feltétlenül úgy kimondva, de zömmel én csináltam a munkát. Tehát akkor egy csomó mindent meg is tanultam. A Zsóka meg a Zsuzsa voltak az igazgatóhelyettesek. Ott azon a legelső tantestületi értekezleten, amikor bejelentést nyert, hogy én leszek a megbízott igazgató, akkor kellett még egy igazgatóhelyettes. Én kértem a Zsuzsát, és ő mondta, hogy szó se lehet róla. Aztán ő ezt elfelejtette. És akkor mondtam, hogy hát én megkérdeztem néhány embert, és akkor mondta, hogy őt nem kérdeztem meg – úgy hirtelen –, és aztán eszébe jutott, hogy megkérdeztem. És akkor elvállalta. Látta, hogy el kell vállalja, nincs más lehetőség. Lett volna olyan, aki elvállalta volna, de nem lett volna jó, nagyon nem lett volna jó. Jól megvoltunk. Zsóka nagyon fegyelmezte magát, és nagyon kellett magát fegyelmeznie szerintem azért, hogy nem ő lett a megbízott igazgató. Ennyire azért nem tudom, hogy számított erre, de szinte biztos vagyok. Jóval később mondta 11
12
egyszer, hogy azért jó lett volna magamat kipróbálni igazgatóként. De ezt később mondta. Egészen biztos, hogy nagyon keményen kellett fegyelmeznie magát. De fair módon lehetett dolgozni velük. Eltelt egy kis idő, és akkor mondták, hogy egy évre kaptam a megbízást, most még egy évre kapok megbízást, tehát ez belefér. Na most, akkor már igazából nem sokat gondolkoztam rajta, hogy csinálom tovább vagy nem. Akkor azt mondtam, hogy akkor most tovább kell csinálni. Gyakorlatilag egy bő hétvégét gondolkoztam rajta, komolyan, halál komolyan. Elmentem Mosonmagyaróvárra egy továbbképzésre, szóval akkor kiszakadtam a suliból… Egy jó hangulatú továbbképzés volt, ilyen három- vagy négynapos, és akkor gondoltam végig. Azt mondtam magamban, hogy na, most egy évig tényleg kell igazgató… Tényleg így tartottam, hogy egy évig tényleg kell igazgató… Akkor már éreztem, hogy tényleg nem lehet sokáig így semmit tenni (tehát az iskolával), de most egy újabb megbízott igazgatót keresni, ennek semmi értelme nincs. Akkor még egy évet meg tudok csinálni. Ezt körülbelül ott, Mosonmagyaróváron döntöttem el.
12
