Béres Tamás. Az igehirdetés tartalma: valóságismeret hála változ(tat)ás. 1. Az igehirdetésről szóló felfogások közelmúltbeli változásai

in: Szabó Lajos (szerk.): Homiletika ökumenikus palettán: Együttgondolkodó előadások az igehirdetésről. Budapest: Luther Kiadó, 2013. pp. 45-52. (ISBN:978-963-380-024-9) 1

Béres Tamás Az igehirdetés tartalma: valóságismeret – hála – változ(tat)ás 1. Az igehirdetésről szóló felfogások közelmúltbeli változásai Az igehirdetés nemcsak az egyházi élet egyik teológiai eszközökkel végzett „művelési ága”, hanem az egyéni és közösségi lelki élet életjele, organikus megnyilvánulása. Az igehirdetés az igehirdetővel és a hallgató közösséggel együtt él. Vannak jelentős normái, de végső megformálásában alkalmazkodik a hely, idő és alkalom által kijelölt kommunikációs tér szerkezetéhez. Tartalmának kialakítása, a klasszikus protestáns ortodoxia felfogása szerint, elsősorban a dogmatikai tételek közvetítésének szolgálatában áll. E felfogás egyirányúságának korlátaival azonban érdemes szembenézni. Ugyanígy elkerülendő a másik véglet is, amelyben az igehirdetéssel kapcsolatos összes teológiai munka a gyakorlati teológia területére összpontosulna.1 A közelmúlt teológiai szemléletváltozásának egyik jellemzőjeként az egyházak egyre érzékenyebben igyekeznek válaszolni a széleskörű társadalmi, tudományos vitákat gerjesztő kérdésekre. Ez a folyamat minden teológiai munkaág területén végbemegy. Csak néhány példa: a gender kérdésének bibliatudományokban megtörtént feldolgozása annyira előrehaladt, hogy számos esetben már az exegézis módszertanaiba is beépült. A relatív világbéke fenntartásához szükséges vallásközi dialógusok jelentősége régen átrajzolta már a konfesszionális hátterű szimbolika határait. A keresztény szociáletika egyes aktuális ágai, mint a bioetika, transzdiszciplináris műhelyek kialakulására van jelentős hatással. A gyakorlati teológia ágai pedig, legalábbis a nyugati társadalmak életében, jól láthatóan alkalmazkodnak a komfortos életmód elvárt nívójához. Félreértés volna ugyanakkor az a vélekedés, hogy az említett szemléletváltozás szükségképpen eligénytelenedéssel jár. Észre kell vennünk, hogy a gyakorlatiasság újabb eszméjének teológiai következményei összességében nem járnak kevesebb munkával vagy kisebb intellektuális erőfeszítéssel a teológus vagy az igehirdető számára. Ennek az ellenkezője igaz; a valóságérzékelés, a pontos műhelymunka és a professzionalizált megnyilvánulás összetettebb, több rétegű feladatát jelentik. A kérdés kulturális beágyazódásának tágabb kerete a posztmodernként leírt szellemi állapot. A bekövetkezett egyik fontos szemléletváltás a hierarchikus megismerési és kifejezési módszerek általános leváltása. Ez a sokáig uralkodó típus a teoretikus mélység elvesztésével vesztette el jelentőségét. Szimbolikusan kifejezve: a gyökér képét a gyöktörzs (rizóma) képe váltotta fel mind az igazságelméletekben, mind a világot felépítő jelentésszerkezetekben, mind ezek kifejezésében.2 A mélység metaforájának elvesztését siratók gyászmunkáját meggyorsíthatja a felismerés, hogy a régi paradigma elvesztése csak abban az esetben járna 1

Ennek a nézetnek gyakorta F.D.E. Schleiermachernek (1768-1834) a gyakorlati teológiára mint egyetlen sajátlagos értelemben vett teológiai diszciplínára vonatkozó véleménye képzi az alapját. Ha figyelembe vesszük, hogy a romantikus szerző a tartalom és forma művészi egységére törekedve alakította ki igehirdetéseit és tanulmányait, akkor a gyakorlati teológiát sem diszciplináris, hanem kiterjesztett, kulturális értelemben kell értenünk nála. 2 Hassan, Ihab; The Postmodern Turn: Essays in Postmodern Theory and Culture. Columbus, OH: Ohio State University Press, 1987.


komoly veszteséggel, ha az új nem adna lehetőséget a valóságismeret pontosítására. Amennyiben – az újabb szemlélet szerint – a világ nem rendelkezik előzetesen rögzített jelentésekkel, hanem minden jelentés egy-egy sajátos kapcsolatrendszerben jön létre (pl. a megismerés aktusában vagy a nyitott találkozásokban), az eddigi tájékozódási pontok sem vesznek el feltétlenül, csupán önálló, magánvaló státuszukat vesztik el. A jelentés ezzel nem a megismerő aktus előtt jár, hanem azzal együtt adott. A megismerési folyamat most már elméletileg sincs abban a helyzetben, hogy önálló erőfeszítés nélkül bármit is tudjon a világ jelentéseinek meglétéről vagy jelentőségéről. Ezzel a metafizika jelentőségét veszti – egy időre legalábbis mindenképp: sem a megismerést megelőző igazság, sem az objektívként elgondolt „isten” nem létezik. Megerősödik viszont a személyes elkötelezettség szerepe az egyedi körülményekből létrejövő valóság felépítésében, és a teológia berkeiben hangsúlyossá válik Istenből mindaz, ami egyszerre láthatatlan és személyes benne. Egyrészt tehát hatalma és istensége (Rm 1,20), másrészt személyes volta (Rm 1,8). E szemléletváltás a rendszeres teológiában azzal jelent meg legérzékelhetőbb módon, hogy a dogmatikai rendszer korábban hirdetett hierarchikus omnivalenciáját felváltotta az a szemlélet, amely a rendszerben többé már nem az átfogó szisztematizálás ortodox keretlehetőségeit látta. Ehelyett nagyobb szabadságot engedett az elemek kapcsolódását kívülről, a konkrét társadalmi diszkusszióban megerősödő motívumok felől érkező, meghatározó folyamatoknak. A dogmatika és etika végiggondolására jellemző eddigi rendszeres teológiai szemlélet – nevének megtartása mellett, vagy annak ellenére is sokszor – problémaérzékenyebb és kontextuális érdeklődésében módszeresen is kifelé irányuló lett, miközben nem vesztette el korábbi normarendszerét. Az átrendeződés iránti nyitottsága ellenére megtartotta elemeinek belső összetartó erejét és vállalta a valóságos társadalmi folyamatok kontextuális kihívásait. Az így létrejövő konstruktív teológia pontosabb és aktuálisabb válaszok megfogalmazására készül, viszont a felvetődő kérdések feldolgozásához több irányban elkötelezett műhelymunkára van szüksége. Bár a konstruktív teológia kifejezés nem terjedt el nagyon széles körben, munkamódszere és orientációs mintája szélesebb körben hatott a hagyományos elnevezés alatt folytatott rendszeres teológiai munka módszereire és érdeklődésére is.

2. A teológiai munkaágak egymásra utaltsága Összefoglalóan teológiai munkának nevezi a rendszeres teológia azt a több szálon futó folyamatot, amelynek során a teológus megalapozott, szakszerű és kidolgozott választ talál egy konkrétan feltett kérdésre és ezt megfelelő keretek közt ki is fejti. Témái egyaránt lehetnek elméleti és gyakorlati jellegűek. Az egyházi közösségben végzett teológiai munka kitűntetett célja az igehirdetés. Az igehirdetés tartalmának megválasztása és elhangzása között a teológia belső tudományágai és segédtudományai mind szerepet kapnak, ezek szerteágazó, tematikus és módszertani kapcsolódásai esetén beszélhetünk a teológiai munka egységéről. Mivel az igehirdetés – a mindenkori kontextus tisztázott ismerete mellett – igényli a keresztény hit hagyományos formáit és az igehirdető önálló tájékozódási pontjainak tudatos kialakítását, igehirdetés és rendszeres teológia mindkét irányban többrétűen függ egymástól. Amennyire a rendszeres teológia nem merülhet ki ránk hagyományozott tanrendszerek közvetítésében, annyira a gyakorlati teológia sincs abban a helyzetben, hogy megszokott


gondolatminták vagy az egyházi tanítás tartalmához hozzá nem mért ötletek darabjaiból állíthasson össze az üdvösség pillanatait közvetítő, méltó tartalmat. A kettő akár csak teoretikus szétszakítása is, nemcsak szellemi-lelki igénytelenség, hanem durva hozzá nem értés jele volna. A dogmatikai tisztázás iránti igény és érzékenység a gyakorlati teológiának éppúgy sajátja, mint a hit gyümölcseinek igénye és az iránta való érzékenység a rendszeres teológiában. Elmélet és gyakorlat a keresztény élet szétválaszthatatlan elemei. Egymás forrásai, normái, kritikai elvei és conditio sine qua nonjai. Ha a közismert kanti mondat értelmében „szemlélet nélkül a fogalom üres és fogalom nélkül a szemlélet vak”, akkor a teológiai munkára nézve a reflektív-normatív, közösségileg elfogadott tartalom nélkül üres az igehirdetés, és a kialakított, átélt és deliberált közösségi megnyilvánulás nélkül vak és reménytelenül teoretikus állapotban marad a rendszeres teológiai erőfeszítés. Egymásra utaltságukat vesztve az egyik legfeljebb szűk rétegfilozófia, a másik előbb-utóbb parttalan fecsegés lesz, amely kezdeti rajongóinak elvárásait sem elégíti már ki egy idő után. Egymásra utaltságuk miatt a homiletika tartalma nem a rendszeres teológia, de még nem is egyszerűen csak a rendszeres teológiai tisztázás eredménye, hanem mindkettőjük abban az egységes és dinamikus folyamatban gyökerezik, amely a keresztény közösség életfolytatását jellemzi. A keresztény élet alapképlete, napi periodicitással átélhető tartalma, formája és folyamata a valóságismerettől a hálán át vezet a változás ill. változtatás igényéig. A rendszeres teológia a maga normatív-tisztázó eszközeivel járul hozzá e folyamat elemeinek kidolgozásához és tudatosításához, az igehirdetés pedig ennek az igényes külső és belső reflexióra képes keresztény életgyakorlatnak a reprezentációja. Az igehirdető arról a belső élményen nyugvó külső tapasztalatáról tud beszélni, hogy az őt a többiekkel együtt körülvevő világ miként kapcsolódik a jézuskövetés normáihoz, és hogy a Jézushoz való hűség hogyan képes észrevenni vagy áthatni akár tragikusan megváltoztathatatlannak látszó élethelyzeteket, gazdasági struktúrákat, embertelen körülmények sorsszerűségét vagy hatásos, de üres és kegyetlen aktuálpolitikai losungokat.

3. Exkurzus: Az igehirdető kiégése ellen A kettő egymásra utaltságának keretei közt értelmezhető az igehirdető személy kiégettségének kérdése is. A kiégett igehirdető ebben az értelemben nem a szakmai kompetenciáját vesztette el tevékenységének hosszú évei alatt, hanem megszűnhetett benne az a meggyőződés, hogy a világnak vannak még számára is felfedezhető, új összefüggései. Megszűnhetett benne a vágy, hogy ő legyen az, aki – elsősorban saját, de ezzel együtt mások üdvére is – felfedezze ezeket. Elfelejtette, hogy kell rácsodálkozni a mindennapok banális álruháiban megjelenő isteni útmutatás apró jeleire. A jelenlegi gyülekezeti struktúráinkban élő lelkészeknek és tanítóknak sokszor és sokféleképpen kell megnyilvánulniuk, és az esetek nagy részében ez sokkal több, mint amilyen ütemben a hétköznapok terhe alatt képesek vagyunk a szellemi regenerálódásra: nyitottnak maradni az újra, figyelemmel kísérni saját belső reflexiós önéletrajzunkat vagy egyszerűen gondoskodni arról, hogy a gondolatok kifelé közvetítésében ne veszítsük el a szellemi szabadságunkat megalapozó kognitív képességeinket. Az intellektuálisan talán nem süket, de mindenesetre néma gyülekezeti közegben, ahol a hitélet „minden elképzelhető” formája már rögzült pár összetett szó szintjén,


vagy ahol a „kipróbált testvérek” kemény elvárásai szabályozzák a megnyilvánulások tartalmi-formai rendjét, vagy a gyülekezetnek egyszerűen csak minden jó, amit a lelkész mond, ott a lelkész előbb-utóbb intellektusa felfüggesztésére, majd feláldozására kényszerül. Előbb-utóbb azért válik alkalmatlanná mások vezetésére, mert kognitív érzékenységét vesztve saját életében sem látja meg az elmozdulás irányát vagy lehetőségét.

4. Az igehirdetés tartalma a keresztény élet folyamatában A megélt kereszténység útja, a keresztény élet iskolája természetesen többféleképpen is leírható. A továbbiakban olyan leírásról lesz szó, amely három alapvető elemből áll. A választás nem a véletlenszerűség vagy az elszigetelt egyéni gyakorlat alapján esik épp e három elemre, hanem egységes felhasználásuk ötlete – a bevezető gondolatok értelmében – a hagyományos teológiai módszertanokon kívül eső területről származik.3 Ezek az elemek a valóságismeret, a hála, és a változás. Az igehirdetés tartalmaként e három elem a keresztény élet folyamatának megjelenítése: mindenekelőtt a valóság helyes megismerésének biztosítása, ezt követően a hála különleges, az egész személyiséget átható állapotának átélése és megfogalmazása, majd ennek erejével a változás ill. változtatás igénye és az erre irányuló hálás tevékenység. a) A valóságismeret A valóság görög szava (alétheia) a szó jelentésének metafizikai, archaikus mélységéig vezet vissza. Az a-létheia a felejtéssel szembeni igényt fejezi ki. A felejtés előtti állapotba való visszatérés, a létezés jelenlegi részleteinek eredeti ismerete ill. helytálló magyarázata nem érhető el a természetes megismerő képességgel.4 A Platónnál is szereplő kifejezés feloldására, értelmezésére ő maga sem tud jobbat mitikus magyarázatnál. Pál apostol a Jézus Krisztusban adott kegyelemért ad hálát a korinthusi gyülekezet esetében, mert a vele való közösségben minden beszédben és ismeretben meggazdagodtak (εν παντι λογω και παση γνωσει), ahogy a Krisztusról szóló bizonyságtétel megerősödött bennük (1Kor 1,4). Szavaiból jól érthető, hogy a valóság megismerésében való elmélyülésben főszerepet játszik Jézus szavainak ismerete és ezek elfogadása. Szemben a pusztán szemlélődő, teoretikus típusú ismeretkereséssel, a jézusismeret aktivitása, feldolgozottsága, normativitása volt segítségükre a valóságismeret kialakulásában. Valóságismeretünk kettős gyökere a világ mindenkori állapotáról szóló aktuális és megbízható ismeretek, valamint ezek egyéni és közösségi feldolgozása. Földünk mai állapota csak olyan információk birtokában ismerhető meg pontosan, amelyek megszerzéséért meg kell küzdeni. Az eladók, a kívánatos vevőszám elérése érdekében, nem kötik a lehetséges 3

Nevezetesen a rendszer- és irányításelmélet alapvető összefüggéseinek területéről, ahol egy rendszer kezdeti állapotának felmérése, ezek hatásának elemzése és a kívánt hatás hármas kapcsolatára bonyolult folyamatok értékelése és irányítása építhető fel. 4 E cél elérésére különféle iskolák és tanítások természetszerűleg eltérő választ adnak. A legtisztább tudás elérésének vágyát megfogalmazó platóni hagyomány nyomdokain a teológiatörténetre jelentős hatást gyakorló újplatonizmus részletesebben is kidolgozta az eredethez való visszatérés gondolatát. Figyelemreméltó, hogy a gondolat annak ellenére épült be a keresztény felfogásba, hogy a bibliai iratok nagyon kevés okot adnak rá.


vásárlók orrára az alkalmazott pszichológiai fogásokat. A nagy, tőkeerős energiacégek, anyagi érdekeiket követve, nem sietnek az alternatív energiaforrások technológiáinak elterjesztésével. Az önmagukról kedvező képet festeni kívánó bankok nem teszik közhírré az igazságtalan rezsimeknek és gazdasági gyarmataikon rabszolgamunkát alkalmazó világcégeknek nyújtott kedvező hiteleiket. Ezek a példák, sok hasonló háttérfolyamattal együtt, megmutatják, hogy az etikailag igényes életforma kialakítása nem történhet meg megbízható információk hiányában. Elvileg persze élhetünk a felejtés technikáinak divatos, folyamatos használatával, radikálisan a fogyasztásra berendezkedő életet. Pál apostol előbb idézett szavai viszont azt fejezik ki, hogy a Krisztusról szóló bizonyságtétel megerősödése előhívja és megerősíti a helyes ismeret és helyes beszéd iránti igényt is. A keresztény gyülekezetek, közösségek számára ez azzal a feladattal jár, hogy váljanak ezek is, minél nagyobb számban és mértékben, az ún. világproblémák (world problematique5) megértésével és leküzdésével kapcsolatos megbízható információk forrásává, megosztásának hiteles helyeivé. b) A hála A hála motívuma sokszor játszik jelentős szerepet a bibliai szereplők életében. Legtöbb esetben azt látjuk ezekben a történetekben, hogy a hálát megelőzi egy személyes vagy másokkal együtt közösen átélt tapasztalat, amely lehet különleges vagy hétköznapi, de az érintettek számára különösen jelentős. Rendszerint annyira jelentősnek bizonyul, hogy az átéltekre adott válasz is különleges formában fejeződik ki: a hála formájában. A hálás ember tudja, miért ad hálát. Jól tudja Lea, amikor fiát Júdának nevezi el (Gen 29,35). Tudja a zsoltáros, amikor éneket ír az Úr szabadításának átéléséről (Ps 28,7). Egy másik zsoltár írója a korábban megtapasztalt segítségre emlékezve ad hálát akkor is, amikor a segítség elmarad (Ps 52,11). Hálát ad Jézus az Atyának, mert meghallgatta Lázár feltámasztásánál (Jn 11,41), és hálát ad Pál aposotol is azért a kegyelemért, amelyet a korinthusi gyülekezetben tapasztalt meg (1Kor 1,4). E bibliai szövegekből kitűnik, hogy az igehirdetés tartalma – mint Isten tetteiről való személyes beszámoló – az üdvösség átélésének kifejezése és átadása is lehet. Az üdvösség soha sem pusztán egyéni vonatkozásban vagy elszigetelő jelenségként jelenik meg. Átélése összeköt másokkal, sőt a teremtés egészével. Benne átléphetetlennek ismert határok omlanak össze vagy épülnek át, a kapcsolati létezés erejének átélése történik meg. Az „adok, hogy kapjak” önző és számító féligazságának helyét a megajándékozottság érzésének kibeszélhetetlenül nagy felismerése veszi át. Mindezt az igehirdetésnek is tükröznie kell, „tiszta beszéddé” kell válnia, ahol az üdvösség szabadon és nyíltan terjed (árad) és felszabadít a szándékos rejtegetnivalók világának uralma alól. Az üdvösség a hála szempontjából a megváltott kozmosz egységének Isten szeretetére épülő felismerése, a megsejtéstől a mártíriumig.

5

http://www.clubofrome.org


c) A változás „A hála az, amikor az ember az isteni jótéteményeket felismeri és jól használja” – írja Luther.6 A hála mint felismerés és érzés az egész személyiséget átjáró vonásként tevékenység is egyben. A hála megnyilatkozása a hálás tettben Isten cselekvésének következménye, ahogy „a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie” (CA VI.). Hálás tett lehet az igehirdetés is, nem csak beszéd vagy meghallgatás. Az igehirdetés beszédaktus. Cselekvés (illokúció, beszédtett), ahol a hallgatókra tett hatás (perlokúció, reakció) következményeivel is számolni kell. Az igehirdetőnek tisztában kell lennie azzal, hogy milyen hatást kíván elérni szavaival. Ha nem akar elérni „semmi különöset” vagy nem fogalmazza meg, hogy mit szeretne elérni, igehirdetése akkor is ki fog váltani valamilyen hatást a hallgatókban és benne magában is. Igehirdetőként ezért jobb tisztában lenni az igehirdetés céljával. Ha az igehirdető valóságszeretetét a hála mozgatja, akkor valóságismerete alapján eljut a változtatás igényéhez. A világban mindenképpen történnek változások, de – a fentebb említett világproblémákra gondolva – sok olyan irányú változtatásra van szükség, amely megbízható információkkal és a Teremtő iránti hála erejével lehetséges. Régi, igaz tétel, hogy az igehirdetés textusa mindig Jézus Krisztus, a kontextus változó. A „textus” félreértése lenne az igehirdető részéről, ha csak Jézus szavairól, történeteiről beszélne a rá vonatkozó későbbi dogmatikus szabályok alkalmazásával vagy egy választott kegyességi hagyomány értelmezésében. Jézus Krisztus Isten szeretetének tökéletes transzparenciája. (Rm 8,38-39.) Jézusról beszélni annyi, mint Isten szeretetéről beszélni. Isten szeretetéről beszélni annyi, mint szóhoz engedni a bennünk élő tapasztalatot, amelyben konkrét értelmet nyert szeretetének ereje. A szeretet kettős parancsában Jézus nem is említi magát, a figyelmet kizárólag az Atyára és az embertársakra irányítja. Transzparenciája abból adódik, hogy miközben beszél, önmagát mondja el. A róla szóló beszédnek is át kell látnia személyén, meg kell látnia az Atya szeretetét és az emberek helyzetét a világ mindenkori állapotában. Keresztül kell látnunk rajta, hogy meglássuk, ami a világban van: a szegénységet, a szenvedést, a politikai igazságtalanságokat, az aszociális gazdasági formákat és ezekkel valamit kezdenünk is kell. Ha ezt nem akarjuk bevinni a prédikációba a változtatás igényével, akkor – lassan vagy gyorsabban – kiüresedik az igehirdetés, és az örökélet átadja helyét a luxus-kiégésnek igehirdetők és hallgatók szívében egyaránt.

6

D. Martin Luthers Sittenbuch; Leipzig, (Voß und Compagnie), 1794. (Zenodot, 2011.)

Béres Tamás. Az igehirdetés tartalma: valóságismeret hála változ(tat)ás. 1. Az igehirdetésről szóló felfogások közelmúltbeli változásai

Recommend Documents