Benedict Wells: Beck utolsó nyara A oldal | TRACK 1 | Things Have Changed AZ ELSŐ DAL: egy litván csodagyerekről, egy szerelmes éjszakáról, ami nem az, és az első lövöldözésről. |1| Hétfő, február huszonkettedike, az eltékozolt kilencvenes évek vége. Mint minden reggel, Robert Beck meztelenül álldogált a fürdőszobai tükör előtt. Szent ég, hogy elhíztál, gondolta. Számára egyetlen magyarázat létezett: Isten. Isten egyszerűen nem akarta, hogy lefogyjon. De volt egy másik magyarázat is: Beck gyűlölte a mozgást, egészségtelenül étkezett, és a teste sem volt már éppen a legfiatalabb. Az ember túl gyorsan öregszik, morfondírozott Beck. Egy pillanatra nem figyelt oda, és már rég nem egy együttes fiatal énekese volt, hanem egy müncheni gimnázium harminchét éves tanára. Nem épp a remélt pályafutás. Ismét a tükörbe nézett. Jesszus, ezt már nem lehet kibírni, hogy ennyire kövér, állandóan be kell húznia a hasát, nem mintha számítana valamit. Sport, gondolta. Többet kellene sportolnia. Könnyűatlétika vagy jóga. Igen, talán a jóga lenne a megfelelő. Jóga és egészségesebb táplálkozás. Beck szigorúan végignézett magán, aztán eltökélt arcát szemlélte. Egy kicsit hasonlított most arra az angol hollywoodi sztárra, Colin Firthre. Vagy Colin Firth ír? Mindegy. Mindenesetre nem lehetett nem észrevenni, hogy hasonlít erre a brit színészre, beleértve a húsz font súlyfelesleget is. Beck végigsimította a hasát, majd jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a fehér húst. Már régóta érezte, hogy közeledik a katasztrófa. Habár korábban sovány volt, mindig is sejtette, hogy elejétől fogva ott rejtőzött benne egy hájas Robert Beck, aki kikívánkozott. S hogy ami az utolsó hónapokban történt, az félelmetes, de elkerülhetetlen volt. Mint a r.e.m. utolsó albumai. Miután Beck kilépett a házból – szokásos öltözékében: farmer, sötét ing, fekete bőrdzseki –, néhány lépés után megpillantott egy nőt, aki vadul gesztikulált az utcán és közben üvöltözött. Az első pillanatban Beck azt feltételezte, hogy talán egy őrült, de aztán meglátta a kezében a mobilt. – Húzz a francba, te nyálgép, egyszerűen tűnj el… Nem, most szépen meghallgatsz. Vége, érted?! Egyszer s mindenkorra elegem van, és tehetsz nekem egy szívességet! Beck közben már a nő előtt állt és fülelt. Úgy saccolta, hogy húszas éveinek közepe, vége felé járhat. Meglehetősen magas volt, karcsú, világosbarna haja és csinos, tündérszerű arca volt. Csak az orra volt túl hosszú. Egy turkálóból való szoknyát meg színes hippipulóvert viselt, úgy festett, mintha valamiféle „Mentsd meg a világot” ökotúrán lenne. Beck gépiesen konstatálta, hogy csinos, de nem az ő esete. – Tehetsz nekem egy szívességet! – kiáltotta a nő ismét. – Már annyira elegem van belőled. Egyáltalán nem változtál semmit… Á… Nem, felejtsd el. Később elhozom a cuccaimat, aztán viszlát, és nyugodtan összeköltözhetsz azzal az üresfejű cicababával. Amikor kinyomta a telefont, csöndesen, lehunyt szemmel még egyszer az mondta: – A francba! – Csak most vette észre Becket, aki még mindig ott állt előtte, eltátott szájjal. – Maga meg ki a franc? Gyakran szokott hallgatózni? Beck most vette észre, hogy a lányon hosszú fekete kötény
van, amelyen vörös betűkkel az áll: „Macchiato”. Nyilván abban a kávézóban dolgozik, amely előtt álltak. – Nem hallgatóztam – mondta végül. – Természetesen hallgatózott. Beck egy másodpercre elgondolkozott. – Na jó, hallgatóztam – ismerte be. – És akkor mi van? Mindenesetre maga sem tett meg semmit azért, hogy ne hallgatózhassak. – Micsoda? – Jesszus, itt áll az utca közepén és azt üvölti, hogy nyálgép. Tovább kellett volna sétálnom, mintha mi sem történt volna? Ha intim szférára van szüksége, akkor telefonáljon valahol máshol. Feltehetőleg nem is volt tudatában, hogy hallja valaki. A nő tényleg elgondolkozott néhány pillanatig ezen a pimaszságon, aztán összeszűkült szemmel Beckre nézett. – Na, ide figyeljen, maga kis hobbipszichológus, természetesen nem fogom feljelenteni. De ha szorult volna magába egy csöppnyi illendőség, egyszerűen továbbsétált volna, mert észrevette volna, hogy nem igazán vagyok jól. Beck csak most fogta föl, hogy a nő nem áll messze a sírástól. – Sajnálom – mondta végül. – Tényleg sajnálom. A nő összeszorította az ajkait. Egy akaratos kislány arckifejezése ült ki az arcára. – Tudom, mindenki sajnálja. Maga is sajnálja, ő is sajnálja. – A mobiljára mutatott, mintha a francba kívánt exbarátja, mint valami kobold, abban lakozna. – Legyen olyan kedves, és legközelebb egyszerűen fogja be. És most mennem kell dolgozni. Azzal megfordult, és visszament a kávézóba. Beck látta a kirakatüvegen keresztül, ahogy az egyik kolléganőjével beszélget, majd a karjaiba borul. Valahogy mégis kedves ez a tündér, gondolta Beck. Talán körül kellene néznie valamikor ebben a kávézóban. |2| Beck késésben volt, az Audival hajtott az iskolába. A hangszórókból Joy Division Transmissonja dübörgött. Meggyújtott egy cigit, és feltekerte a hangerőt. Nem sokkal később megállt a tanárok számára fenntartott parkolóban. A Georg Büchner Gimnázium folyosóján lépkedve ismét érezte, mennyire utálja ezt az épületet. Itt tanított már az apja is, ő pedig itt érettségizett, és miután szertefoszlott a zenészkarrierről dédelgetett álma, éppen ebben az iskolában lett tanár. Időközben jól ismerte a sarkokat, a zajokat, a hangulatokat: a fiúkat, akik titokban a vécében cigiztek, a vihogó lányokat, a csókolózó párt az udvarról, a zaklatott arcokat, a kacajokat, a feleltetés előtti félelmet, a tanárok megemelt hangját. Mindez minden rohadt nap megismétlődött. Az érzések mindig ugyanazok maradtak, míg az emberek, akik megélték őket, kicserélődtek. Miután leadott két óra németet, Beck a nyugati szárnyba ment. A 11. b-vel volt zeneórája. Ezen a tárgyon Norbert Berchtholddal osztozott, ezzel a negyvenes évei elején járó görcscsel, akit rendkívüli módon utált. Ki nem állhatta buzgóságát, kimondhatatlanul unalmas Frank Elstnermodorát, Le Frog vagy Barisal márkájú szűk farmerjét, nyáron is fehér zoknival viselt fehér Birkenstock szandálját. Egyszóval Norbert Fucking Berchtholdot. Az egyetlen izgalmas benne a tizenhárom évvel idősebb barátnője volt, Inge, akinek olyan mély ráncok voltak az arcán, mintha egy késsel hosszú barázdákat húztak volna az agyagba. Beck
„dühös Ingének” hívta, mert sohasem nevetett. Dühös Inge munkanélküli volt, és az órák után sokszor bejött Berchtholdhoz, bezárkóztak a zeneterem hátsó szobájába, telecigizték és francia sanzonokat vagy Joe Cockert hallgattak. Beck mindenekelőtt két dolgot vett igen rossz néven a kollégájától. Először is azt, hogy évekkel ezelőtt ez a kiöregedett ökomajom tényleg odafeküdt egy radioaktív hulladékot szállító vonat útjába. Ennyire zavarodott hogy lehet valaki? Másodszor meg ott volt a Garfieldos bögre, amelyből Berchthold mindennap a kávéját itta. Beteges. És egy ilyennel kellene az embernek még vagy két vidám évtizeden át együtt dolgoznia, gondolta Beck, de nem nekem. Mindazonáltal nagyon úgy tűnt, hogy soha nem fog szabadulni ettől a tanárkodástól, ezért hát a következő években kénytelen lesz avatott egyszerűséggel valahogy meggyilkolni Berchtholdot. Talán mérget keverhetne a hülye bögréjébe. Beck belépett a zeneterembe. Anna Lind közeledett felé egy könyvvel a kezében. Anna majdnem tizennyolc volt, a tanárok életre kelt álma, vagy ahogyan Ernst Mayer kolléga nemrég Becknek odasúgta, „csinos darab”. Hosszú szőke haja volt, kék szeme csillogott, mintha folyton könnybe lenne lábadva, és arcáról valami olyasféle hűvösség áradt, ami már majdnem rafináltnak hatott. Ha Beck megpillantotta, olyan szavak jutottak az eszébe, mint hihetetlenül szexi, forró, isteni. – Köszönöm – mondta a lány, és odanyújtotta Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című kötetét. Az irodalmi olvasókörre kérte kölcsön, amit Beck szokott tartani. Anna még rávillantotta a mosolyát, majd leült. Aztán Beck egy laza órát tartott híres zenekari művekről. Már majdnem a szünet következett, amikor kiment lefénymásolni egy jegyzetet Smetanáról. Amikor a másolatokkal a kezében belépett az osztályterembe, észrevette, hogy néhány röhögő diák papírgalacsinnal dobál egy másikat. Rauli Kantast, az új fiút Litvániából. Tegnap hazafelé menet Beck látta sírni a fiút az iskola parkolójában. Most viszont úgy tűnt, Raulit nem zavarja a dobálózás. Sztoikus nyugalommal és fejhallgatóval a fején éppen teleírt egy kis sárga cetlit. Ekkor újra eltalálta egy papírgalacsin a fejét. – Fejezzétek be! – mondta Beck és közéjük lépett. – Jesszus, mi történt veletek? Újra az óvodában érzitek magatokat? Duzzogva, de befejezték a dobálózást. Beck a fejét csóválta. S minthogy az volt a szokása, hogy minden énekóra utolsó öt percében zenét hallgattatott a diákokkal, Smetana Moldva című CD-jét indította el. Aztán odalépett Raulihoz. – Gyere velem! A fiú levette a fejhallgatóját. A sárga cetlit a nadrágzsebébe gyűrte. Kérdően nézett a tanárára. – Igen, neked szóltam. Gyere velem! Rauli felállt. Sápadt volt és sovány, szurokfekete haja kisfiús arcába hullott. Ráadásul szörnyen volt felöltözve. Hosszú katonai kabátja alatt Metallica-pólót és répanadrágot viselt. Habár már tizenhét volt, inkább egy lázadó tizennégy évesnek látszott. Feltehetőleg ezért dobálták meg papírgalacsinnal. Beck hátravitte a fiút a hangszerszobába, és becsukta az ajtót. – Miért én? Valami baj van? – kérdezte Rauli. A hangja szelíd volt, és nem túl mély.
– Nem, nem – mondta Beck. – Csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e veled. Láttalak tegnap. Rauli gyanakvóan nézett rá. – És? – Sírtál a parkolóban. – Vagy úgy… arra gondol. – A fiú különös módon megkönnyebbültnek tűnt. – Semmi gond, tanár úr. Már minden rendben. Tényleg! – Akkor jó. Lenne még valami… Mi az ördög… – Beck hátrafordult. A zeneterem előteréből hirtelen hangos zene hatolt hátra. – Várj csak egy kicsit – mondta Raulinak, és visszasietett az osztályhoz. A 11. b-ben elszabadult a pokol. Senki sem ült a helyén, mindenki bömbölt és pfujolt. Beck látta, hogy az osztály bohóca, Jesper Lier az osztálytársak röhögése közepette egy pad tetején áll, és éppen vetkőzik. Levetett ingét pörgette maga körül. Két vihogó lány bankjegyeket rázogatva úgy tett, mintha a nadrágjába akarná dugni őket. Mindehhez a hangfalakból a You can Leave Your Hat on dübörgött. Valamelyik diák egyszerűen kivette Smetana Moldváját és egy Joe CockerCD-t dugott a helyére, amit valószínűleg Berchthold kolléga felejtett itt. Beck benyomta a stop gombot, a zene elhalt. Mindenki csalódottan morgott, majd leült a helyére. – Jesszus, ti mind teljesen megbolondultatok? – Odament Jesper Lierhez. – Mi ketten még beszélünk az óra után. És ami benneteket illet… – fordult az osztályhoz – öt percre sem hagyhat titeket egyedül az ember? A következő órán akár dolgozatot is írhatunk a notációkból és a partitúrákból, ha nektek az jobban tetszik. Vagy egy kicsit összekapjátok magatokat. Megértettétek? Hangos sóhaj futott végig az osztályon. Igen, igen, ti is engem, gondolta Beck. Akart még mondani valamit, de ekkor kicsengettek. Mindenki összepakolta a cuccait, és menekülésszerűen elhagyták a termet. Beck felsóhajtott, és visszament a hangszerszobába. Ott majdnem megütötte a guta. Ez a Rauli egyszerűen elvette az egyik gyalázatosan drága elektromos gitárját. – Te meg mit csinálsz ott? – kérdezte Beck kicsit aggódva, mint amikor valaki meglátja, hogy a vele szemben álló előveszi a fegyverét. – Azonnal tedd le! – Egy fehér Fender Stratocaster! – suttogta a fiú. – Ez biztos jó drága volt. Kipróbálhatom? Beck eredetileg nemet akart mondani, de aztán arra gondolt, hogy ez a fiú tegnap még zokogott. Bólintott. – De csak egy kicsit. Rauli ledobta a földre a kabátját. Beck ezalatt összekötötte a gitárt az erősítővel. A fiú meglengette a Stratocastert. Mi a francot csinálok itt, gondolta Beck, ez a fura kölyök még teljesen tönkrevágja nekem a gitárt. Aztán a fura kölyök játszani kezdett. A szobát lenyűgöző gitárszóló rengette meg, szédületes sebességgel előadva. Rauli hosszú ujjai végigfutottak a húrokon, és vinnyogó, eszelős hangokat csaltak ki a gitárból, amilyenekről Beck még csak nem is álmodott. A fiú egymás után fogta le az akkordokat, szinte kificamítva ördögien gyors ujjait, amelyek ide-oda siklottak, miközben padló és plafon megremegett és a csillár ide-oda imbolygott. Egy orkán tombolt a szobában, az asztalok és a székek felborultak, a fa megrepedt. Becknek meg kellett kapaszkodnia az ajtókeretben, nehogy őt is elsodorja a vihar. A zongora meghasadt a robajban, az ablaktáblák egyetlen csörrenéssel ezer darabra hullottak, miközben a falakon mély repedések futottak végig, megadva magukat ennek az őserőnek. És a tájfun közepén, teljesen nyugodtan ott állt a fiú, gitárral a kezében.
Beck egyre csak vigyorgott örömében. – Elég lesz – szólalt meg végül, amikor végre újra komoly arcot tudott vágni. – Bocs – mondta Rauli, aki játék közben végig kidugta a nyelvét, mint mindig, ha erősen koncentrált. Beck zavarodottan bámult rá. Ez a litván kölyök legalább olyan átkozottul jó volt, mint Jimi Hendrix, a fenét, jobb volt, mint Jimi Hendrix. És ennek ellenére úgy járkál itt az iskolában, hogy a tehetségéről senkinek még csak sejtése sincs. Miután Rauli megköszönte a lehetőséget, és kiment a szünetre, Beck ott maradt egyedül a hangszerszobában. Érezte, hogy most minden megváltozhat. Másodpercek alatt tervek fogantak benne, látta, amint együtt játszik Raulival, amint ezt a nyers gyémántot drágakővé csiszolja. Látta, ahogy visszatér a zenéhez. Aztán észrevette, hogy a fiú ott felejtette a földre dobott kabátját. Lehajolt érte. Ekkor kiesett belőle valami. Egy átlátszó kis tasak gyanús tartalommal. Beck beleszagolt. A jól ismert illat kúszott az orrába, fullasztó próbatermek és gyönyörű tóparti esték, rég elvesztett barátok emlékét idézve fel benne. Hosszan nézte a tasakot. Első osztályú hasis, semmi kétség. – A rohadt életbe – mondta Beck. |3| – Maga meg mit keres itt? Délután volt, Beck egy sarokasztalnál ült a Macchiatóban, és az a tündelány szolgálta ki, akit reggel szakítás közben kihallgatott. A névtáblájáról olvasta le a nevét: Lara. Az utóbbi negyedórában egyszerűen tudomást sem vett a férfiról, ami összesen két vendég mellett nem lehetett könnyű. Beck a torkát köszörülte. – Nézze, bocsánatot akarok kérni. Ma reggel tényleg elég hülyén viselkedtem. Nem lett volna szabad kihallgatnom. – Semmiféleképp. – Tényleg sajnálom. Egyszerűen azóta sem ment ki ez az egész a fejemből… – Maga nem ment ki azóta a fejemből, tette hozzá gondolatban. – Hoztam valamit, hogy kárpótoljam az idióta viselkedésemért… Benyúlt bőr aktatáskájába, és előhúzott egy doboz Frigor pralinét, ez volt a legjobb, amit a Hertie-ben talált. Arra is gondolt, hogy egy csokor virágot vesz, de az bizonyára nevetséges lett volna, hisz ez itt nem egy kedd esti háziasszony-sorozat, hanem egy vacak kis kávézó. Elnézte Lara magas, karcsú alakját és hegyes kis füleit, amelyek közül az egyik, mint valami antenna, minduntalan előbukkant a fürtjei alól. A lány habozva nyúlt a praliné után. Zavartnak tűnt. – Ennyi? – kérdezte, hangja azonban kicsit melegebben csengett. – Nem. – Nem? Mit szeretne még? – Egy kávét. – Beck nevetett, és a nevetése valahogy lehengerlően hatott. – Kérem. Lara is elmosolyodott, kelletlenül ugyan, de mosolygott.
Kezdetnek jó. Furcsa volt, hogy kikezdett egy fiatal nővel, aki voltaképpen nem volt az esete, de be kellett ismernie, hogy valójában egészen édes volt. És ideje, az aztán volt. A következő napokban majd mindig eljön a kávézóba, sokat rendel, elnézi a nőt, és hagyja, hogy a jó öreg Robert Beck-féle sárm hatni kezdjen. És ha nem jön össze, hát nem jön össze, egy próbát mindenképp megér. Miután Lara otthagyta, Beck belenyúlt a zsebébe. Valami megzörrent. A hasissal teli tasakot egyszerűen megtartotta. Ez volt az egyetlen lehetősége. Ha visszaadta volna Raulinak, vagy észrevétlenül visszadugta volna a kabátzsebébe, mindenképpen büntettet követett volna el, és emiatt nem akarta kockáztatni az állását. Ha meg jelentette volna az esetet, akkor bizonyosan kirúgták volna Raulit az iskolából. Ez sem állt érdekében. Mert ez a fiú és a tehetsége talán éppen az volt, amit az elmúlt években hiába keresett: a valódi ihlet és a kiút a gimnázium áporodott termeiből, az út a világ színpadaira.
