A fiatal Cecile, Norma és Amanda egyetemi éveik során sülve-főve együtt voltak. Pedig a három lány – a három muskétás, ahogy összetartásukat jelképezve magukat nevezik – teljesen különbözik egymástól. Cecile előkelő, gazdag családból származik, királynői szépségű lány; a gátlásos, de jó humorú Norma latin szakos tanárként képzeli el az életét; Amanda, aki egy isten háta mögötti kisvárosból lett az egyetem ösztöndíjasa, nyitott természetével, hihetetlen vonzerejével pedig mindenkit maga felé tud fordítani. A lányok az egyetem után három eltérő utat választanak: Cecile hozzámegy tehetséges építész barátjához, Norma a tanításnak szenteli magát, és a saját szerelmi élete helyett inkább bátyja és Amanda kezdődő románcának gardedámja lesz. Háromfelé indulnak, de tragédiák, váratlan csodák, érzelmi viharok újra és újra egymás felé sodorják őket. Mindnyájuk élete letér a tervezett útról, mit nyerhetnek és mit veszíthetnek? Belva Plain regénye izgalmas olvasmány, érzékenyen járja körül az idő és a szerelem által szétzilálódott emberi kapcsolatokat, azok elkerülhetetlen buktatóit és a minden tragédiát feloldó szépségeit.
Belva Plain Szép emlékek A mű eredeti címe Looking Back Copyright © 2001 by Bar-Nan Creations, Inc. Hungarian translation © Dézsi Tímea © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította DÉZSI TÍMEA Szerkesztette KISS MARIANNE A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette. ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 243 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ irodalmi vezető PÁLVÖLGY1 LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 20 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3089-10
Prológus Két férfi ült a maine-i fogadó verandáján. Az olívzölden duzzadó óceán hullámait nézték, amint a lábuk előtt a sziklás partra omlottak. A jó megfigyelő azonnal felismerhette, hogy mindkét férfi egy bizonyos korosztályhoz és típushoz tartozik. Régimódi, jól szabott öltönyt és fényes, puha bőrcipőt viselnek, és idegenek társaságában meglehetősen szűkszavúak. Hallgatagon ültek. Az egyikük hirtelen megtörte a csendet. – Először vagy itt? – Nem. Időnként, ha óceánt akarok látni, eljövök ide. Bár legutóbb az ellenkező irányba mentem, a Csendes-óceánhoz. A hullámok kitartóan csapkodták a partot, a fák között szél duruzsolt, és a két férfi újra csendbe burkolózott. Aztán az egyikőjük, mintegy magában morfondírozva, csendesen megjegyezte: – Olvastam egy érdekes dolgot tegnap. Balzac egyszer állítólag azt mondta: „Minden nagy vagyon bűntettből származik.” – Ez valóban érdekes gondolat. – Én is így éreztem. Ami azt illeti, van is egy idevágó történetem, ha érdekel. – Feltétlenül. Mondd csak el! Első fejezet Az ablak alatt a kártyaasztalt könyvek, táskák, három üres diétáskólás-doboz és egy nagy pizza maradványai borították példás rendetlenségben. Az ablakon túl üde május tombolt. Orgona és nedves fű illatától terhes szellő frissítette a nyüzsgő embereket a gótikus könyvtár, a természettudományi kar modern, üvegvázas épülete és az
ódon, vöröstéglás múzeum között és azon túl kanyargó gyalogösvényeken. – Megújulás! Inkább befejezés. Temetés. Két társa megütközve nézett Amandára. Nem szokta ilyen borúsan látni a világot. Olyan lelkes, ragyogó személyiség; aranybarna, hullámos hajával keretezett, nyílt, üde arca mindig rendületlenül bizakodó jövőképről árulkodik. A három lány közül mindig is ő keltette a legnagyobb érdeklődést. Igaz, voltak, akiket Cecile nyugodt, klasszikus eleganciája jobban vonzott. Cecile vidámabb hangulatban fordult barátnőjéhez. – Ez valami újnak a kezdete, Amanda. – Számodra igen. Valószínűleg te vagy az egyetlen a végzősök közül, aki még a nyáron férjhez megy. – Tudom. Hát nem nevetséges? Úgy érzem magam, mint a saját nagyanyám! Az ég szerelmére, az ő idejében volt ez a dolgok rendje. „Tavaszra jegygyűrű, suli után esküvő” – mondogatták. – Cecile pajkosan mosolyogva élcelődött magán. – De mi már négy éve várunk, hogy Peter befejezze az építészetet New Yorkban, és ennyi idő bőven elég volt. A februári szünet óta nem láttuk egymást. Már tűkön ülök! – Elégedett sóhajjal tette hozzá: – Ha nem ez várna rám, én is minden bizonnyal borzasztóan szomorú lennék, hogy el kell mennem innen. – Ave atque vale – mondta Norma. – Ez mit jelent? – érdeklődött Amanda. – „Élj és boldogulj.” Latin. – Mi a fenéért tölti valaki a fejét ilyen haszontalan dolgokkal, és mi vihet arra egy embert, hogy élete hátralévő részében ezt akarja tanítani olyanoknak, akik soha nem fogják használni, csak tanítani még több olyan embernek, akik szintén soha nem fogják használni? Nem érem fel ésszel! – Élete végéig azért talán mégsem! – tiltakozott Cecile. – Miért ne? Történetesen élvezem – válaszolta Norma. – Amúgy is én vagyok a család fekete báránya. Mindig is az voltam. Norma átlagos külsejű, alacsony termetű, kerek arcú lány volt. Figyelmes, intelligens arcában ragyogó, kutató szeme ugyanakkor sokakat megdöbbentett az első találkozáskor. – Nem vagy fekete bárány – jelentette ki Amanda határozottan. – Dehogynem! Még a bátyám, az én szerető, igazán nagyon szerető bátyám is azt mondja, az vagyok, mert evés helyett is inkább olvasok.
De hagyjuk is ezt a témát. Döntöttél már, Amanda? Itt maradsz, vagy visszamégy délre? – Nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok dönteni. Egyvalami azért nagyon bosszant. Soha senki nem mondta, hogy a bölcsész alapképzés szinte semmit sem ér manapság. Ami nekem van, az legalábbis nem. Ha valami konkrét tudás birtokában lennék, ahogy te tudsz latinul, legalább elmehetnék tanítani egy magániskolába. Ott nem kell feltétlenül tanári végzettséggel rendelkezni. De így, mesterképzés nélkül, nem tudom, mihez kezdhetnék – sóhajtott Amanda. – Ennyi erővel akár pénzfeldobással is dönthetnék. Perzselődjek egész nyáron a missouri szárazságban, vagy menjek haza, a Mississippin túlra, és ott főjek a saját levemben, miközben isten tudja, milyen munkát próbálok felhajtani? – Bárhogy döntesz is, vissza kell jönnöd az esküvőmre! – emlékeztette barátnőjét Cecile. – Te vagy az egyik koszorúslány! Fizetem az utat, és a ruhát is megveszem neked, úgyhogy nem fogadok el semmilyen kifogást! – Gyere el hozzánk pár hétre! – ácsingózott Norma. – Valami azt súgja, megoldódnának a problémáid, ha érted, mire gondolok! – Nem, nem tudom, mire célzol. – Amanda, ha akarta, bármikor képes volt magára ölteni, majd újra elhagyni otthoni akcentusát. Most elkerekítette a szemét, és ártatlan csodálkozást mímelve újra átlépett a Mississippi túloldalára: – Há’ eztet meg hogy’ érted? Norma felnevetett. – Pontosan tudod, mire célzok. A bátyám, Larry odavan érted. Szerinte elképesztően gyönyörű vagy. – Az is – vágta rá Cecile határozottan. – A bátyád, Larry, semmit sem tud rólam. Mindössze kétszer voltam nálatok, két-két hétre. Mit tudsz meg egy emberről ennyi idő alatt? – Nagyon is sokat! – jelentette ki Cecile továbbra is határozottan. – Peter és én például már az első pár nap után tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Peter Mack, a végzős, és Cecile Newman, az elsőéves! Ilyet még nem pipáltak itt, az egyetemen! Mégis, bármit mondtak, mi ketten biztosak voltunk magunkban. Amanda a körmeit bámulta – gyöngyházrózsaszín, ovális ékszerlapocskák fehér, francia stílusú végekkel. Gondosan ápolta őket. Larry legutóbbi levelére gondolt, amely előző nap érkezett. Ha a fiú minden levelét félretette volna, mostanra már több mint egy tucat gyűlt volna össze, de nem őrizte meg őket. Az írások átgondoltak, kifogástalanok voltak, ugyanakkor túlzottan őszinték és ömlengők. Jó
érzés, ha imádják az embert, de ez a hirtelen fellángolás már-már abszurd volt. Ugyanakkor itt van Cecile és a meggyőződése, hogy a csodához néhány nap is elegendő. Cecile látta, hogy Amanda a gondolataiba merül, ezért témát váltott. – Nem úgy volt, hogy készíttetünk magunkról egy képet az épület előtt, mielőtt elmennénk? – kérdezte. – De, csak ne ma, és ne egész alakosat! Előbb ki kell vasalnom egy hosszú szoknyát – válaszolt sietve Norma. A két barátnő automatikusan Norma lábára nézett, majd hirtelen elkapták a tekintetüket. A lány alaktalan, vastag lábszára a bokánál ugyanolyan széles volt, mint a térdnél. Összezárva csaknem csípőnyi szélesnek bizonyultak a lábak, Norma életének megkeserítői – és ő engedte, hogy megmételyezzék a lelkét. Általánosban a fiúk „zongoralábúnak” csúfoltak, amíg Larry bátyám elég idős nem lett, hogy móresre tanítsa a kellemetlenkedőket. – Most nekem sincs időm – mondta Amanda. – A Sundale’s kávézó tárt karokkal vár – élcelődött. – Jön ma valamelyikőtök a Sundale’s-be vásárolni? – Biztos nem gond, ha munka közben ugrunk be hozzád? – kérdezte Cecile tapintatosan. – Nem. Miért lenne gond? Gyertek csak, csodáljatok meg az égszínkék egyenruhámban! – Rendben. Ha jól haladok a csomagolással, elmegyek. De nézz csak körül! Az eleve szűkös helyiségben minden talpalatnyi helyet a lányok ingóságai borítottak. A szobában, Norma és Cecile ágya környékén, mintha könyv- és ruhabombát robbantottak volna. A padlón is dobozokban álltak a könyvek. Finom bőrből és tweedanyagból készült bőröndök várták, hogy betölthessék küldetésüket. Amanda próbálta felmérni a csomagolóalkalmatosságok értékét. – Nos, én mindenesetre félreteszek nektek egy-két szelet éclaire-t – mondta. – Ha nem jöttök be hozzám, majd hazahozom és beteszem őket a hűtőbe. – Hirtelen annyira megsajnáltam Amandát! – sóhajtott fel Cecile, amikor az ajtó becsukódott barátnőjük mögött. – Eddig soha nem tűnt úgy, hogy szüksége van sajnálatra. Mióta csak ismerjük, egy zokszót sem ejtett. Ma panaszkodott először. – Hát nem vetted észre, hogy egész idő alatt rejtegette az érzéseit? – Úgy gondolod? Pedig úgy tűnik, a legapróbb dolgokban is annyi örömét leli! Mindenkit megfertőz a vidámsága.
– Állj, állj, állj! Ami neked apróság, az neki nagyon is értékes! Biztos rengeteget nélkülözött. Nem hiszem, hogy neked ez nem tűnt fel! – Valószínűleg azért nem vettem észre, mert engem egész életemben szörnyen elkényeztettek – válaszolta Cecile, bocsánatkérő pillantást vetve barátnőjére. – A körülményeidhez képest cseppet sem vagy elkényeztetve, Cecile. Egyszerűen csak tapasztalatlan vagy. – Azzal mindenesetre tisztában vagyok, hogy nem lehet könnyű a tanulás mellett dolgozni, de annyian teszik ezt, hogy nekem nem is tűnt olyan… – Amanda esetében ennél többről van szó – vágott közbe Norma. – A családja nagyon rossz körülmények között élhet, és ilyen távolságból a helyzet valószínűleg csak még szörnyűbbnek tűnik a számára. Vívódik magában, hogy hazatérjen-e, vagy örökre itt maradjon. Néha, amikor nálunk van, elejt néhány megjegyzést ezzel kapcsolatban, de csak utalásszerűen. – Különös. Hiszen olyan szép és okos! Ha ránézek, azt gondolnám, mindene megvan. Tizenegy órakor, amikor bezárt a Sundale’s, Amanda kilépett a tiszta, lágy tavaszi éjszakába. Az alkalmazottak többsége a sugárút felé indult, hogy elérje a központba induló utolsó buszt, csak egy fiatal lány vette az irányt Amandával az egyetem felé. Több évvel fiatalabb volt Amandánál, még csak középiskolás, de a negyedórás séták során meglehetősen szoros barátság alakult ki a két lány között. Talán a csendes környék, a szendergő házak, lépteik üres utcákon koppanó zaja tette. – Ma nem jöttek el hozzád a barátnőid – szólalt meg Terry. – Nem. Még mindig csomagolnak. Ami engem illet, minden holmimat haza tudnám vinni a két kezemben. – Sajnálni fogod, hogy elmégy innen? – Bizonyos értelemben igen. Néha viszont azt sajnálom, hogy egyáltalán idejöttem. – Na ne! Öregem, ha én oda járhatnék! A fél karomat adnám érte! Azért annak is örülök, hogy az államira járhatok majd. Az feleannyiba kerül, vagy tán még kevesebbe. Öregem, mennyi minden múlik a pénzen! Nem? Az éjszakai égboltról tükröződő gyér fényben Amanda szemügyre vette barátnője, Terry feléje fordított arcocskáját. Úgy érezte, a Terry arcáról sugárzó ártatlanság barátnőjét nem négy, hanem negyven évvel teszi nála fiatalabbá. Szinte anyai gondoskodással fordult hozzá:
– Minden rendben lesz, Terry. Ami azt illeti, ennek a lánynak az életében valószínűleg tényleg minden rendben lesz. Egy szombat délután Terry addig unszolta Amandát, míg a lány beadta a derekát, és rövid látogatást tett nála. A ház kicsi volt és egyszerű, de Terry asztalosmester apja gyönyörűen karbantartotta, az édesanyja pedig, aki cukrászdában dolgozott, mindig gondoskodott a csábító illatokról a konyhában. Az első szobában, az asztalnál apró fiúcska készítette a házi feladatát, az asztal alatt terrier szunyókált. Aznap, miután eljött Tényéktől, Amanda még egyszer visszanézett. Egy pillanatra kínzó irigység fogta el. Mintha a házat és minden lakóját varázslatos burok védené. Terry kíváncsiskodni kezdett. – Hogy a csudába kaptál ide ösztöndíjat? Biztos osztályelső voltál! – Nos, igen. Csak A érdemjegyeim voltak. De tudod, nem minden A ér ugyanannyit. Otthon nem volt nagy a verseny. Itt viszont B pluszokat kapok, és elhiheted, keményen megdolgozom értük! Tény újabb kérdéssel igyekezett csillapítani kíváncsiságát: – És hogy kerültél egy szobába azzal a két lánnyal? – Három órára is együtt jártam Normával. Beszélgetni kezdtünk, és megkedveltük egymást. Aztán amikor Norma és Cecile megkapták azt a szobát, engem írattak be harmadiknak. – Melyikük az a csinos, sötét hajú lány, a skót kockás rakott szoknyában? Olyan sportos és nett. – Ő Cecile. Tényleg sportos. Lacrosse-t játszik. – És mi baja a másik barátnőd lábának? – Cecile azt mondta, valamelyik belső elválasztású mirigy okozza. Agyalapi mirigy? Vagy pajzsmirigy? Valami ilyesmi. – Borzasztó lehet ilyen lábakkal élni, nem? – Én csak azt tudom, hogy Norma az egyik legaranyosabb ember, akivel valaha találkoztam. – Ó! – Amanda szavait csend, majd újabb kérdés követte. – Miért mondtad, hogy sajnálod, hogy egyáltalán idejöttél? – Ha megtudom erre a tuti választ, elmondom. Ez már az én utcám. Vigyázz magadra hazafelé! De mi lehet a tuti válasz erre a kérdésre? Két erő feszült egymásnak Amandában: az otthon hiánya és a vágy, hogy örökre maga mögött hagyja az otthonát, és új életet kezdjen. A benne zajló vita néha szinte már fizikailag is kimerítette – főleg, mivel nem szívesen osztotta volna meg a problémáját senkivel. Ma túl sokat árult el az érzéseiről. Ez nem történhet meg még egyszer.
A hallban derengő halvány fénytől eltekintve csend és sötétség fogadta Amandát, amikor visszatért a kollégiumba. Lábujjhegyen surrant be az aprócska konyhába, és a hűtőbe tette az éclaire-eket. Halkan csukta be a hűtő ajtaját, nehogy felébressze az alvókat. Időnként, amikor azon kapta magát, hogy lábujjhegyen közlekedik, bizonytalan érzés fogta el, mintha nem tartozna erre a helyre, pedig semmi oka nem volt rá, hogy így érezzen. Összességében az elmúlt egy év a kollégiumban csodálatos volt. Mindig úgy fog emlékezni rá, mint az ablaktáblákon lesikló hópelyhek, a Norma CD-lejátszójáből szálló zene, a finomságok, italok, sósperecek, chips, sör és játékosan egymásba fonódó női hangok otthonára. Olyan csajos időszak volt ez: Normának nem volt udvarlója; Cecile, ujján Peter gyűrűjével, meg sem látta a fiúkat; nekem pedig, gondolta Amanda, nem volt időm barátra, mert amikor éppen nem a tanulásban igyekeztem behozni a lemaradásomat, akkor a Sundale’sben robotoltam – minden hétvégén, és még a szünidők nagy részében is. Hihetetlen, hogy egy ilyen év mégis csodálatosnak tűnhet! És hogy mindennek ellenére ilyen fájdalmas lesz magam mögött hagyni ezt az-időszakot! Nyugtalan lett. Noha éjfél felé járt már az idő, és ő hajnali öt óta talpon volt, nem tudott volna elaludni. Ráérősen végigment a szokásos esti ceremónián: kijavította a felpattogzott körömlakkot a körmein, testápolóval bekente a lábfejét, és gondját viselte erős, egyenletes fogainak is. – Rövid a felső ajkad – jegyezte meg egyszer Norma, akinek kiváló érzéke volt a részletekhez –, ezért amikor mosolyogsz, elővillannak a fogaid. Szerencsés vagy, hogy ilyen tökéletesen nézel ki. Szerencse… Végül is igen, sok szerencsében volt része. Soha nem jutott volna el idáig, ha nem Mill Riverből származott volna, és nem lett volna egy kicsit – pontosabban nagyon is – más, mint a többiek az osztályában. Valószínűleg egyedül őt érdekelték ennyire a könyvek. Normához hasonlóan ő is a család fekete báránya volt. És ha az igazgató nem lett volna régi barátja valami fontos embernek itt, a fakultáson… Igen. És ráadásul rátalált erre a két barátra, élete első igazi barátaira. Önmagának is szégyellte bevallani, de valahogy még a testvéreinél is közelebb érezte őket magához. Ez volt az igazság, és ennek semmi köze nem volt ahhoz a sok jóhoz, amit Normától és Cecile-től kapott. Az emberek ugyanakkor gyakran azt gondolják, amit gondolni szeretnének, nem igaz? – faggatta önmagát Amanda. Talán ha Cecile
nem olyan jószívű hozzám – például nem adta volna nekem azt a pulóvert… A kis kék kincs, még eredeti csomagolásában, fényes ajándékdobozban Amanda bőröndjén díszelgett. A pulóver pontos mása volt Cecile egyik pulóverének, amelyet Amanda egyszer ártatlanul megcsodált. Minden bizonnyal az arcára volt írva, menynyire szeretne ő is egy olyan pulóvert, mert a következő születésnapján megkapta Cecile-től a pompás ajándékdobozt, szalaggal átkötve. Amanda a szalagot is megtartotta, gondosan a ruhadarab mellé helyezve, a dobozban. Cecile és Norma mintha egy másik világból származott volna. Óvodás koruk óta barátok voltak, ahogy arról a dús gyeppel körülvett magánóvodában készült felvételek tanúskodtak. A külső szemlélő talán nem érti, mi tarthatja össze a két lányt, de aki ismeri mindkettőjüket, tudja a titok nyitját. Norma bizonyos szempontból nagyon különleges volt. Szó szerint fényképmemóriával rendelkezett. Ezt látni kell, különben el se hiszi az ember! – gondolta Amanda. A barátnője átfutott egyoldalnyi szöveget, majd hibátlanul felmondta az egészet. Jól zongorázott, szellemes volt, és ha akart, nagyon szórakoztató tudott lenni. Arra gondolhatna az ember, hogy mindez talán a lábai által okozott nyomorúságát hivatott ellensúlyozni. Ki tudja? Azonban az sincs kizárva – morfondírozott magában tovább Amanda –, hogy Cecile Norma életmódjához vonzódik. Ahányszor Normáéknál voltam, Cecile mindig meglátogatott bennünket a városban. Valószínűleg örül, ha elszabadulhat a várostól nagyjából huszonnégy kilométerre lévő farmról, ahol a családjával él. Norma csinos kertvárosi utcában, lélegzetelállítóan pompás házban lakott. Az udvart tündéri virágágyások díszítették, a vendégszobához külön bejáratú fürdőszoba tartozott. Még házvezetőnőjük is volt. Elza tartotta rendben a házat, és ellátta a szakácsnői teendőket. Amanda imádott Normáéknál időzni… A bátyám odavan érted. Larry kedves volt, nyugodt és barátságos. Huszonhat éves, nagy termetű fiú, szögletes arcát keretező haja máris gyérült. Idősebbnek tűnt a koránál. Barna szeme Normáéhoz hasonlított. Egyik testvér sem örökölte apjuk, Lawrence Balsan kifogástalan, hűvös, szigorú külsejét. Larry utálta, hogy ő az „ifjabb Balsan”. Ezt a titkát egyik esti beszélgetésük során osztotta meg Amandával, a verandán üldögélve. Szívesebben használta volna másik keresztnevét, a Danielt, ha apja nem ragaszkodott volna az „ifjabb Lawrence” számára oly kedves
csengéséhez. Ez ostoba megalkuvásnak tűnhet Larry részéről, amíg az ember be nem látja, hogy még ostobább dolog lenne magára haragítania az apját, akinek a neve országszerte ezernyi táblán díszeleg: Balsan Ingatlan. A cégnek három irodája volt, melyek közül kettőt Larry vezetett. Öt évvel korábban summa cum laude végzett ugyanazon az egyetemen, ahol most a húga. Szép teljesítmény! Norma olyan büszke volt a bátyjára, mintha az anyja lett volna, ami nem is csoda, hiszen az édesanyjuk meghalt, az apjuk pedig távolságtartó természet volt. A két testvér egymásba kapaszkodott. Amanda addig fésülködött, amíg a fejbőre bizseregni kezdett. Arra gondolt, milyen végtelenül lenyűgözők az emberek különböző indítékaikkal és fura rögeszméikkel. Larry Balsan például mi a fenéért szeretett éppen őbelé? Minden bizonnyal rengeteg csinos lányt ismer. Ennek ellenére, ha akarná, egy szavába kerülne csak, hogy „becserkéssze" az ifjabb Lawrence Balsant. Nem nehéz megállapítani, mikor jut el egy férfi arra a bizonyos pontra. Amanda azonban – Norma szavaival élve – annyira, de annyira nem akarta Larryt! Az a néhány ölelés a veranda hintaágyán egyértelművé tette számára. Bármennyire igyekezett is, nem érzett semmit.
Néhány nappal később Amanda a buszból egyenesen a tűző középmississippi napsütésbe lépett. A Fő utca mentén alig tucatnyi autó parkolt, és emberekből sem lehetett sokkal többet látni a járdákon. Négy évvel korábban minden bizonnyal felismerte volna az arcok többségét – vagy az itteniek ismertek volna őrá. A hosszú távoliét és az itthon töltött szünetek rövidsége következtében azonban mostanra szinte idegenné vált. Elindult. A boltok kirakatait pillantásra sem méltatta, hiszen pontosan tudta, mit látna bennük – azt, amit, mióta világ a világ: a hentes sonkáit, a szépségszalon piperecikkeit, a kisbolt kirakatában felépített konzervpiramisokat, az ingeket és farmernadrágokat Ben Bácsi Ruházati Kiskereskedésében. Itt semmi sem változik. A város aludt, és álmában még otrombábbnak tűnt. Egyedül a felette elterülő zafír égbolt nyújtott kellemes látványt. Semmi szépség nem fogadta az ideérkezőket. Ez eddig fel sem tűnt Amandának. Degeszre tömött bőröndje, melynek tönkrement kerekeit nem volt alkalma kicseréltetni, kegyetlenül húzta Amanda karját. Alig százlépésenként át kellett vennie a másik kezébe. Egyik karján a könnyű utazótáska hintázott, amelyet Cecile-től és Normától kapott
búcsúajándékul. A csinos, fekete-fehér csíkos kiegészítő egész nap mágnesként vonzotta Amanda szemét. Egy könyv volt benne a repülőútra, és az azt követő, három átszállással tarkított buszútra; valamint a diplomája. A családnak elképzelése sincs, mit jelent ez a papír. Csak azt tudják, büszkének kell lenni rá, mert a legtöbb ismerősüknek nincs ilyen papírja. Amanda blúzát a hátához tapasztotta az izzadság. Ahogy a hőségben vánszorgott, arra gondolt, milyen szomorú, hogy a családja nem láthatta a nagyszerű diplomaosztó ünnepséget, a bojtos kalapokat, talárokat, jelvényeket; nem hallhatták, amikor a rézfúvósok a Pomp and Circumstance indulót fújják, amikor a nevét olvassák, és ő a pulpitushoz lép azért a büszke kis papírdarabért. Túl drága. A repülőút, a hotel, a kihagyott munkaidő az inggyárban, ahol a nővére, Lorena és az édesapjuk is dolgozik – mind-mind túl drága. És mégis, ha a családfő nem esik el, és nem töri el a combcsontját azon a héten, az édesanyjával együtt össze- kuporgatta volna a pénzt, és elment volna a diplomaosztóra. Egy csöppnyi árnyékos területen Amandának meg kellett állnia. Letelepedett egy kőre, és megpihentette kimerültségtől remegő karját. íme, az ismerős kereszteződés. A gyár a város másik végében van, arra, amerről jön. A suli jobbra, az otthona pedig további bő három kilométernyire előre. Mintha minden szürke lenne ezen a helyen. Szemmel láthatóan rég nem esett erre az eső; még az aszfaltozott út is szürke. A házak is szürkék, a legtöbbre ráférne már a friss vakolat. A miénkre is. Amandában kavarogtak az érzések. – Kavargó érzések – mondta ki hangosan is. Az itt és az ott. Az itt, ahol önmaga lehet, ahol nem kell azzal törődnie, milyen benyomást tesz másokra. – Ha szép vagy – mondta egyszer Norma vágyakozón –, nem kell azzal törődnöd, mit gondolnak rólad mások. De Norma ebben nagyot tévedett. A szépség Önmagában édeskevés. Milyen benyomást kelthetne ő például az apja főnökében vagy annak a fiában? Nagyon is múló benyomást. Két pillantás, és vége – erre akár mérget vehet. És még ez a pillanatnyi benyomás is kétséges, hiszen ahhoz találkoznia kellene ezekkel az emberekkel, amire vajmi kevés az esély, tekintve hogy annak az osztálynak a tagjai tornácos házaikban, távol a várostól élnek. Nézzük reálisan a dolgokat! Az egy másik világ. Amanda bőröndje és a könnyű útitáska a lába mellett, a földön hevert. Hirtelen ráeszmélt, hogy a föld koszos. Felkapta az útitáskát, és alaposan szemügyre vette, nem tett-e kárt benne. Hála az égnek, nem
lett piszkos. A táska egy összecsukható esernyőt is rejtett, amelyet Amanda kifejezetten azért vett, hogy megóvja az esőtől új kedvencét. A kék pulóvert is ebbe a táskába tette, biztonsági okokból, arra az esetre, ha a bőröndje eltűnne. Legbecsesebb kincseit, az ezüst karkötőt, a virágmintás nyári köntöst, a puha, prémmel szegélyezett kesztyűt – amelynek errefelé nem sok hasznát fogja venni –, mind Normától és Cecile-től kapta. Főként Normától, aki, úgy tűnt, sokkal jobban áll anyagilag, mint Cecile. Felállt. Már csak egy kanyar, és a tölgy alatt ott vár rá az egyik nővére. Minden bizonnyal megnézték a buszmenetrendet, és elébe jön valaki, mint mindig, amikor nincs szabad autó, hogy elhozzák az érkezőt a városból. Ilyen nagy családban soha nincs elég autó. Annyian mennek dolgozni a szélrózsa minden irányába. Azt nem mondhatni, hogy szegények vagyunk – gondolta Amanda –, még sincs soha semmiből elég nálunk. Végre valóban meglátta Lorenát, még mindig gyermeki arcán hatalmas mosollyal. Vidáman felkiáltottak, és megölelték egymást.
Lorena szobájában egy normál méretű ágy és egy babaágy volt. Amanda számára kempingágyat kellett beállítani, Tommynak pedig, aki már túl idős volt ahhoz, hogy valamelyik kishúgával osztozzon egy szobán, be kellett költöznie Hank és Búb mellé. A ház – főleg amióta Lorena hazaköltözött a három lurkóval – majd kipukkadt, úgy tele volt emberekkel. A szobában semmi levegő nem volt: az eső miatt becsukták az ablakot. Első este otthon Amanda nem zuhanyozott, mert a családfő, a bátyjai, a legkisebb húga, Baby és Lorena gyerekei olyan sokáig piszmogtak a fürdőszobában, hogy mire rákerült a sor, Amanda már túl fáradt volt a tusoláshoz. Leszakadt az ég. Mennydörgés rázta meg a házat, és a kisbaba felébredt. A félhomályban Amanda látta, ahogy a nővére felkel, és karjába veszi az apró fiúcskát. A baba sírt, anyukája gügyögött neki és ringatta. Két óra körül járhatott az idő, és Lorena minden reggel fél hatkor kelt, hogy elkészítse a reggelit, mielőtt apjával az inggyárba indult. Még elkeserítőbb helyzetben lenne, ha az édesanyja nem tudna otthon maradni a lurkókkal. – Megváltoztál – mondta Lorena Amandának, amint meglátta. – Hogy érted? – Nem is tudom. Csak valahogy más vagy, mint legutóbb, amikor itthon voltál, karácsonykor. Eddig is más voltál, mint mi, de most még inkább.
– Te viszont semmit sem változtál! Még mindig nagyon csinos vagy! Ez azonban kegyes hazugság volt. Lorena szeme alatt fekete karikák éktelenkedtek, az arca beesett. Túl sovány volt, megöregedett. Megöregedett! Huszonhét évesen! Amanda torkát szánalom fojtogatta. Persze attól, hogy Mill Riverben él valaki, még nem feltétlenül fog ez történni vele. Nem feltétlenül megy hozzá egy semmirekellőhöz egy nevetséges, meggondolatlan fellángolás következményeként. Nem feltétlenül vállal több gyereket, mint amennyit a körülmények megengednek, ahogy a szüleik tették. Valójában az egész azon múlik, hogy az ember, felelősen gondolkodó lényként, milyen döntéseket hoz. Amanda álmatlanul hevert a hepehupás, vékony matracon, és felidézte a pár órával korábbi vacsorát. A családja melegen fogadta, és mint sejtette, mindenki biztosra vette, hogy végleg hazajött. – Megint meg kell ismernünk – panaszkodott az édesapja. – Tavaly nyáron csak egy hetet töltöttél itthon, aztán már mentél is vissza a suliba. Hangjából tisztán kicsengett a megbántottság. Amanda igyekezett megbékíteni: – Dolgoznom kellett, apa. Jól fizető állásom volt, ingyenebéddel. A borravalót is megtarthattam. Vissza kellett mennem. – A diplomáddal most már itt is jó állást kaphatsz – szólalt meg az édesanyja. Homlokára aggodalmas ráncok ültek ki, szinte kérlelte a lányát. Miközben újra és újra a tűzhelyhez lépett, hogy megtöltse a családtagok tányérjait, többször megismételte önmagát. – Egy jó állást a középiskolában. A fejemet rá, hogy kapnál, csak szólnod kell, Amanda. A fejemet rá. A családfő kontrázott: – Talán még a gyár igazgatóságán is kapnál munkát! Hé! Te, Lorena meg én, együtt mennénk dolgozni! Én és Lorena a munkásruhánkban, te meg a magas sarkúdban, elegáns fülbevalóval, fel, egyenesen az irodába! – kuncogott. – Ehhez mit szólsz? – Ja. Csak hozzá ne menj valami lökötthöz, és ne gyere haza lakni a kölykökkel, mint Lorena! – Búb, a legkisebb öccse, szokásához híven üvöltve közölte a mondanivalóját. Akkor is ordított, ha csak a sótartót kérte el az asztalnál. – Annyian vagyunk itt, majd szétreped a ház! Lorena, kisbabájával az ölében, előrehajolt, hogy Dottie arcáról letöröljön egy pötty barna szaftot. Szemmel láthatóan ahhoz is fáradt volt, hogy visszaszóljon Bobnak. Az édesanyja aggodalmas hangon csitítgatta a fiát.
– Ne beszélj így! Bármelyik lányunk hazahozhatja a gyerekeit, bármikor. – Főleg, ha olyan szép kis csemetékről van szó, mint ezek! – tette hozzá a családfő. – Nézzetek csak rájuk! Mindet be kéne állítani filmszínésznek! Akkor aztán mi, többiek egy percig sem dolgoznánk tovább! – Mennénk mi is szerepelni! – évődött az anya. – Apus, te énekelnél, én meg táncolnék! Hogy képesek itt gondtalanul viccelődni? – gondolta Amanda. Ugyanakkor ő is itt nőtt fel, hozzá volt szokva a használt zsír szagához, amely az elhanyagolt, szemetes konyhából terjengett. Minden valószínűség szerint újra hozzászokna, ha arról lenne szó. És hozzászokna a városhoz is, ahol semmi sem történik, és nem is valószínű, hogy valaha történni fog. A holnap ugyanaz lesz, mint a ma, a holnapután is, az azután is… Amanda eddig is kirítt ebből a környezetből, de most még inkább. Az eső verte az ablakot, és Amandának, miközben az óra egyre ütötte az éjszakai perceket, az a fura érzése támadt, hogy szabadon esik, vagy talán inkább lebeg, és remegve vágyik valami szilárd pontra, amelyben megkapaszkodhatna. Végül arra a következtetésre jutott, hogy az egyetlen szilárd dolog az életében a Normával és Ceciie-lel kötött barátsága. Főleg egy olyan család, mint Normáé – most egy pillanatra felejtsük el a bátyját –, sok ajtót megnyitna előtte. Amanda jóval az unalmas, nyálkás hajnalhasadta előtt döntött: Norma meghívta, hogy töltse náluk a Cecile esküvője előtti néhány hetet. Jövő hétfőig még itthon marad, de aztán – szívében a sajnálat fájó tüskéivel – búcsút vesz a családjától, és irány Michigan! Második fejezet
A hintaágy a tornácon nyikorogva, imbolyogva lengett. Larry, idegesítő szokásához híven, megint túl magasra lökte, és Amanda azt kívánta, bárcsak abbahagyná. Már három hete volt Normáéknál, és ezek az esti beszélgetések egyre nagyobb feszültséget keltettek benne. A légkör várakozással volt terhes, mintha mindenki arra várna, hogy történjen valami, hogy megoldódjon valami. És mindenki pontosan tisztában volt vele, mi az a valami. – Holnap lesz az év legrövidebb éjszakája – jegyezte meg Norma csevegő hangon. – Most is elmúlt tíz, de még mindig nem sötétedett be teljesen!
– Bárcsak kivehetném a holnapi napot! – ábrándozott Larry. – Szívesen elmennék valamerre, de két eladás is folyamatban van, és nem hagyhatom veszni őket. Nekem is tanárnak kellett volna mennem, mint neked. Akkor két teljes hónap szabadságom lenne nyáron. Te aztán tudtad, mi a jó, Norma! Larry is csevegni próbált. De a hangja érzelmekkel teli volt, és Norma elnevette magát, mintha a bátyja valami vicceset mondott volna. Aztán felállt, és egy ásítást elnyomva kimentette magát a társaságnál. – Ha nem bánjátok, én most elteszem magam holnapra. – Itt hagyod a vendégedet? – A kérdés inkább rendreutasítás volt, és Lány apja már harmadjára szegezte neki Normának, mióta Amanda náluk tartózkodott. A lány számolta az alkalmakat. Az volt az érzése, Lawrence Balsan sosem elégszik meg a tökéletesnél kevesebbel. – Én cseppet sem bánom – mondta gyorsan Amanda. – Hozzászoktam már Norma napi ritmusához. A koliban is mindig ő ment először aludni. És miért ne tenné, ha egyszer fáradt? – Amanda úgy ismer, mint a saját tenyerét – mondta vidáman Norma. – Ez mind nagyon szép, de nem túl udvarias gesztus- ragaszkodott az álláspontjához Mr. Balsan, tovább oktatva a lányát. – Alig látok már ki a fejemből – válaszolta Norma ügyet sem vetve a kritikára, majd távozott. Amanda tudta, barátnője csak azért ment fel a szobájába, hogy ne legyen útban. Valószínűleg Larry kérte meg, hogy hagyja őket magukra. Az idősebb Lawrence-nek azonban nem állt szándékában félreállni. Folyton elárulja magát – gondolta Amanda amikor arról beszél, hogy a „megfelelő háttérrel rendelkező”, a „megfelelő fajta” embereknek adtak el egy-egy házat. Ezért kérdezgetett annyit – olyan végtelenül udvariasan és lazán – a családomról és az otthonomról. De, isten látja lelkemet, megértem. Éppen én ne érteném meg? Éppen én hibáztatnék valakit, amiért jót akar magának? A semmiből építette fel az üzletét, és azt akarja, hogy a fia gazdag családba házasodjon. Ennyi az egész. A legviccesebb az egészben, hogy tudja: tisztában vagyok a helyzettel. Látom a tekintetében. A házból kiszűrődő fényben kirajzolódott Lawrence szálfatermete, amint a meleg éjszaka ellenére még mindig nappali felöltőben és nyakkendőben ült a verandán. Nemes vonású, csontos arcát sehol nem lágyították zsírpárnák. Orra enyhén görbülő sasorr. Energikus, ragyogó
szemét finoman ívelt orca és határozott áll hangsúlyozta ki még inkább. Gőgös arca volt. Az alkalmazottai valószínűleg tartottak tőle. Amanda akaratlanul elmosolyodott. Arra gondolt: mintha csak egy 19. századi regényből származna a jelenet. Trollope vagy Dickens önthette volna szavakba a rezzenéstelen nyári éj mögött megbúvó összes tragikus és komikus lehetőséget, a lappangó konfliktusokat, kiábrándultságot, az egymásnak feszülő érdekeket. De milyen édes volt az éjszaka! Fehér holdfény csordogált a fák között, csak a talajt borította kékes-árnyékos bársony. Egy madár felriadt a fészkében álmából, és panaszosan füttyentett. íriszek fehérlettek a kerti lámpás derengő fényében az ösvény mentén. – Azon gondolkodtam, Larry – törte meg a csendet Law- rence –, meg kellene vennünk egy kis részét annak a kertes apartmannak. Ők persze azt akarják, nagy összeggel szálljunk be, de én csínján bánnék ezzel az üzlettel. Valószínűleg szép hasznot fog hajtani, ugyanakkor komoly versenyre lehet számítani. – Igen. Az az üres telek a sarkon erős vetélytársat jelenthet. Nagy valószínűséggel hamarosan eladásra hirdetik – bólintott Larry. – Nem adok neki egy-két évnél többet, és felkapják. Az apja kimért, rövid megnyilatkozásaival szemben Larry beszéde ráérős és nyugodt volt. Ez eddig fel sem tűnt Amandának. Az sem, hogy a hang mennyire rímel a férfi személyiségére. – Még apa is tudja, hogy Larry nélkülözhetetlen a cégnél – mondta egyszer Norma Amandának. – Mindenki nagyon szereti. Persze hogy mindenki kedveli. Laza nyugalom árad belőle, amitől mindenki jól érzi magát a környezetében. Csendessége ellenére ugyanakkor határozott. Amanda meglepetten vette tudomásul, mennyire kiélesedtek az érzékszervei Larry tulajdonságait illetően. A hinta továbbra is nyikorogva lengett, de a zaj, amely korábban idegesítette Amandát, most nyugtatón kezdett hatni rá. Ezt is csodálkozással nyugtázta. Tudta, hogy amint Lawrence távozik, Larry átöleli és megcsókolja. Az utóbbi időben ez a fiú szokásává vált, és ő nem tiltakozott ellene. Várható volt, hogy így lesz. Larry vágyott rá. Igazán. Az egyetlen ok, amiért ártatlan csókolózásnál nem mentek tovább, az volt, hogy mégiscsak Larry családjának otthonában voltak, és Larry nem érte volna be egy autó hátsó ülésével, amiért Amanda, felidézve néhány meglehetősen kényelmetlen hátsó ülés emlékét, hálás volt. A két férfi hangja egyre távolabbról csengett. Már alig hallotta őket. Különös, új gondolatok. Ha Larry megkéri a kezét – ami nagyon is
hamarosan, talán még ma este megtörténhet –, lenne bármi értelme nemet mondani? Idővel megszeretem majd – gondolta Amanda. Abban a pillanatban forró szégyenérzet öntötte el, amiért – ha rövid időre is, és csak magának bevallva – fontolóra vette, hogy Larryt ugródeszkának használja egy jobb jövő eléréséhez. A másik megbecsülése ugyanakkor könnyen szerelemmé változhat, még erősebb szerelemmé talán, mintha kezdettől fogva őrülten bele lenne zúgva a fiúba, ahogy Larry most iránta érez. Az emberek a történelem során számtalanszor házasodtak gyakorlati érdekből, aminek az eredménye gyakran jó házasság lett, sokszor stabilabb, mint egyes szerelmi házasságok. Mindig is így volt. Most is így van. A hinta egyre csak lengett, és Amandát kezdte kellemes érzéssel eltölteni, hogy egy férfi válla súrolja az övét. Mintha megérezte volna a változást Amanda hangulatában, Larry még közelebb húzódott. Arcszeszének örökzöldillata volt. Igen – gondolta újra Amanda –, minden bizonnyal tudnám szeretni ezt a fiút. Rózsaszín vágyképek jelentek meg lelki szemei előtt arról, hogy jó feleség válik belőle, és lehetősége nyílik tovább tanulni, valami jelentősei alkotni – a képek melegséggel öntötték el, és ő még szorosabban Larry karjához simult. Igen. Nagyon jó lennék ehhez a fiúhoz. Pont jó lennék neki – gondolta újra. Soha nem bántanék egy ilyen jó embert. Tele van bizalommal, mint Norma. Valami különös módon a tény, hogy Larry apja nem helyesli fia döntését, csak fokozta Amanda izgatottságát, és az elszántságot, amellyel a kihívás felé fordult. Annyi minden megváltozott, és olyan gyorsan, az elmúlt néhány rövid hét alatt! Lawrence végül megszólalt. – Bemegyek. Holnap korán kell kelned, Larry, és a legjobb formádban kell lenned. Ne feledd, Flemingék jönnek. Pontban kilenckor. – Nem felejtem el, apa. Amikor a szúnyoghálós ajtó apró kattanással becsukódott Lawrence mögött, Larry elmosolyodott. – Amelyik kutya ugat, az nem harap. Tartasz az apámtól? – Cseppet sem. – Jó szíve van. Csak meg kell ismerned. Anyánk halála után anyánk és apánk volt egyszerre. A fiú felállt, és Amandát is magával húzva átölelte.
– Gyere, Amanda, gyere ide! Bárcsak elmehetnénk innen valahová! Ugye tudod? Ugye tudod, hogy szeretlek? Egymásba kapaszkodtak. Amikor Amanda kinyitotta a szemét, a fiú válla felett ezernyi csillagot pillantott meg az égen. Tudta, hogy az éj hangulata, a langyos nyári lég és a fák között duruzsoló szellő van rá ilyen hatással. Mintha kívülről látta volna magát, mintha kilépett volna a testéből, ahogy az erdőből holdfényes tisztásra lép az ember. – Mintha álmodnék! – mondta. – Ez nem álom! Már amikor először eljöttél hozzánk a húgommal, már akkor azt mondtam magamnak: „ezt a lányt szeretném feleségül venni!” Nem telt el úgy nap azóta sem, hogy ne gondoltam volna rád! Norma is tudja. Rengeteget mesélt nekem rólad, hogy milyen csodálatos vagy. Elmondta, milyen keményen dolgozol, és milyen talpraesett vagy. Nem mintha én magam nem vettem volna ezt észre – szóval, Amanda, lehetne… megtennéd, hogy…? – Összesen még hat hete sem ismersz. Hogy lehetsz biztos magadban? – Akkor sem lehetnék biztosabb magamban, ha születésedtől fogva ismernélek! Lány elhúzódott a lánytól, és megragadta a kezét. Egyszerű, őszinte arca ragyogott. Amanda meghatódott a fiú szemében tükröződő boldogság láttán. Lány tekintete végtelenül boldog, ugyanakkor vágyakozó volt. A lány addig nem tapasztalt gyengédséget érzett iránta. Szemében könnyek csillogtak, amikor visszanézett rá. Később, jóval éjfél után, Larry elkezdte fontolóra venni a gyakorlati kérdéseket. – A barátnőd, Cecile esküvője után mi is azonnal összeházasodunk, de nem lenne helyes tompítani az ő örömük fényét. El sem fogod hinni, vagy bolondnak fogsz tartani, de az elmúlt hónapot azzal töltöttem, hogy a közös otthonunkról álmodoztam. Négy-öt házat is árulnak mostanában, ami épp megfelelne nekünk. Gyarmatosítás korabelieket, és farmházakat, ahol minden egy szinten van. Valamelyik talán neked is tetszene. Mindegyiknek szép udvara van, öreg fákkal. Észrevettem, hogy szereted a fákat. Ház, máris? Házasság és ház, egyszerre? – Boldognak tűnsz – mondta Larry. – Boldog is vagyok. És ahogy a hihetetlen hihetővé kezdett válni, és a felismerés édes forrósága szétáradt Amandában, a lány valóban boldog volt. A vendégszoba ajtajában Larry még odasúgta neki:
– Nem is tudod, mennyire szeretnék bemenni veled, Amanda! – Nem túl jó ötlet – évődött a lány, Lawrence szobája felé pillantva. – Várd csak ki, amíg elmondjuk neki reggel! – mondta Larry mámorosán. – Norma nem lesz meglepve, de az apámat valószínűleg villámcsapásként fogja érni. De az is lehet, hogy nem. Tudja, hogy szeretek gyorsan dönteni. – És ki is állsz a gyors döntéseid mellett? – És ki is állok mellettük, Amanda drágám. Bármit gondolt is – és Amandának voltak elképzelései a valódi véleményéről –, Lawrence Balsan a megszokott klisékkel fogadta a hírt. Legalábbis Amanda jelenlétében. – Nos, fiam, gyönyörű menyasszonyt választottál. Az esküvőt illetően pedig, természetesen, rendelkezésetekre áll az egész ház. Kint is, bent is. Választhattok. Amanda szólt Larrynek, hogy az ő családjánál kizárt, hogy meg tudják tartani az esküvőt, és a fiú valószínűleg már tájékoztatta erről az apját. Larry Amanda családjával is beszélt, tisztelettel megkért szülőket és testvéreket, hogy vegyenek részt az eseményen, és maradjanak a vendégeik, amíg csak jólesik. Majd rendkívül udvariasan fogadta, ahogy a családtagok különböző okokra hivatkozva kimentették magukat, és megígérte, hogy keresni fogja velük a kapcsolatot, és saját családjának tekinti őket. – Nagyon szomorú vagy, amiért nem lesznek itt az esküvőn? – kérdezte Amandát. – Igen, de nem annyira, mint gondoltam. Négy év egyetem után hozzászokik az ember, hogy távol van a családjától. Bizonyos mértékig közelebb érzem magamhoz Normát, mint őket. Igen. Tényleg közelebb kerültem hozzá, míg együtt laktunk. Larry rendkívül nagylelkűen felajánlotta, hogy állja Amanda családjának útiköltségét Michiganbe, és szintén nagylelkűen elfogadta, hogy a család ezt az ajánlatot is visszautasította, az apa lábfájására és a munkából máris kiesett időre hivatkozva. Mindezekhez Amanda még hozzátette volna, hogy jelentős visszatartó erőt jelent számukra, hogy nincs megfelelő ruhájuk az alkalomra, és hogy meglehetősen tartanak az utazástól, mivel még soha nem voltak háromszáz kilométernél messzebb az otthonuktól. Az édesanyjának ezt külön mondania sem kellett, szavak nélkül is tökéletesen megértették egymást. – Biztosan tudod, Amanda… érezned kell, mennyire boldogok vagyunk, hogy így alakult a sorsod! Majd később, ha te és Larry
berendezkedtetek a saját otthonotokban, és minden egyszerűbb, családiasabb lesz… hiszen érted te… Ő, Larry olyan elbűvölő volt a telefonban! Érzem, hogy nagyon jó lesz hozzád! Larrynek az ingatlanüzletben a nyári időszak volt a legzsúfoltabb; sokszor estébe nyúlón, még vasárnap is házakat mutatott meg ügyfeleinek. Ilyenkor Amanda ideje nagy részét Normával és barátnőivel töltötte a városi strandon vagy a teniszpályán: Könnyed, kellemes időszak volt ez. Életében először adhatta át magát teljesen a kikapcsolódásnak, nem árnyékolták be kötelezettségek a gondtalan napokat. Larry az édesanyja gyűrűjével jegyezte el, melynek kerek gyémántja csodálatot és, érezhetően, nem kevés irigykedést váltott ki a társaság lánytagjaiból. Amandának fogalma sem volt a gyűrű értékéről. Úgy hallotta, a méret megtévesztő lehet. Azt is olvasta valahol, hogy a kör alakúra csiszolt gyémántoknak egyedi a csillogásuk. Mindenesetre remek érzés volt széttárni az ujjait, hogy a napsütés millió szikraként pattanjon vissza a kő felületéről. Cecile gyűrűjében a kövecske túl apró volt ahhoz, hogy megcsillanjon rajta a fény. Cecile-lel a diplomaosztó óta nem találkoztak. Először Peter diplomaosztója foglalta le, New Yorkban, majd a bevásárlások az esküvőre és a lakásukba, amelyet Peter munkahelyének közelében béreltek, bő harminc kilométernyire a Newman szülők házától. – Egyik délután elmehetnénk autózni – javasolta Norma egy nap. – Szinte semmit nem láttál még a környékből a közvetlen szomszédságon kívül, pedig meg kell ismerned. Mégiscsak itt fogsz élni! Elmehetnénk egészen Cecile-ék házáig! Csak úgy elhajtanánk mellette, mivel Cecile most nincs otthon. Egészen véletlenül küldtem neki egy újságkivágást az esküvőtökről. Apa betétette a hírt az egyik helyi lapba. Amanda felnevetett. – Én is küldtem neki egyet! Aztán arra gondolt, milyen fura, hogy csak, mert bekerül a neved egy újságba, ahogy Cecile neve is bekerült, és gyűrűt hordasz a bal kezeden, mint Cecile, valahogy egyenlőbbnek érzed magad. – Megnőttünk – közölte Norma Amandával, miközben egy nap a városba tartottak autóval. – Valaha nagyváros voltunk, az egyik legnagyobb Michiganben, de mára már kész metropolis lettünk. Itt kezdődött minden, a folyó partján, a hajózással. Többnyire terményeket, abroncsokat, acélt és cementet szállítottunk. Mára a Mississippitől nyugatra már minden valamirevaló cégnek vannak itt érdekeltségei. Az elmúlt néhány évben megérkeztek hozzánk az új
technológiák is. Nézd csak! Arra! Szinte kéthavonta újabb torony emelkedik ki a semmiből. Norma jó tanár volt. Imádta a történelmet, imádott elemezni és magyarázni. – És persze egyre többen a kertvárosokba költöznek, minél távolabb a folyótól, miközben a városrész, amihez közeledünk, lassan darabjaira hull. Ez itt a régi pályaudvar. Még mindig látni, milyen elegáns volt valaha! Mint egy ókori római fürdő! Szerintem hamarosan kezdenek vele valamit. A rendező pályaudvarral is. Tizenkilenc holdnyi területen hevernek itt a rozsdás sínek és a bomladozó kocsiszínek. A vasúttársaság persze a kedvező ajánlatra vár, a konzervatívok rá akarják tenni a kezüket, és az egész körül hatalmas a káosz. Eddig semmi nem történt még. Politika az egész. Ez meg itt a Lane Avenue. Hát nem borzasztó, hogy emberek laknak ilyen lerobbant környéken? Nézd csak meg az iskolát! El tudod képzelni, milyen lehet egy ilyen sivár szeméttelepen tengetni a napjaidat? Az egyetlen színfoltot a prostik jelentik errefelé. Ne nevess! Nézd azt a kettőt például! Lehet, hogy prostik, de csinosak, nem? – Ki a fenének van errefelé pénze prostira? – csodálkozott Amanda. – A kuncsaftok nem feltétlenül a környékről származnak. Jönnek ide mindenfelől. Errefelé sok épületben lehet szobát vagy akár egész lakást bérelni. Autóval félóra alatt itt lehet a kuncsaft a kertvárosokból. Nagyon kényelmes megoldás. – Most aztán felnyitottad a szemem. Álmomban sem hittem volna, hogy van ilyen! Norma felnevetett – nem gondolta volna, hogy Amanda ennyire naiv. – Ó, te vidéki fruska! Csak ígérd meg, hogy visszautasítasz minden meghívást, ami a Lane Avenue-ra szól! – Rendben. Észben fogom tartani. – És már itt is vagyunk! A hídon túl friss vidéki levegő vár! A táj drámai hirtelenséggel váltott betonról zöldre. Először a várost hagyták maguk mögött, majd a kertvárosi házak futottak el mellettük, csinos kertekbe csomagolva, hogy végül, mintha függöny gördült volna fel, vagy ajtó tárult volna ki, széles tér táruljon a szemük elé. Végtelen, szabad, üde tér. Hosszú bekötőutak végén nagyszerű házak villantak fel egy-egy pillanatra, magas, oltalmazó ligetek közepén. Egy fehér kerítéssel körbezárt réten lovak galoppoztak. A közelben, aprócska tó vizén, kacsák siklottak. Barna foltos tehenek legeltek csinos, szél- kakassal
díszített kőistállójuk árnyékában. Lágy, finom részletekkel teli nyugalom telepedett az autó mellett elsuhanó hegyekre és az útra. Amanda szokatlanul csendes volt. Norma, attól tartva, hogy barátnőjét untatja a táj, megszólalt: – Jól érzed magad vagy sem? Hallani akarom! Visszafordulhatunk, ha akarod. – Ne, ne! Gyönyörű itt. Szinte paradicsomi. A barátnője szemében csillogó meghatottság láttán Norma önfeledten felkiáltott: – Úgy örülök, hogy a bátyám rád talált! – Én is örülök! – válaszolta mosolyogva Amanda. – Benneteket az isten is egymásnak teremtett! Te élénk vagy, Larry csendes. Te érzelmes vagy, ő visszafogott. Az ellentétek vonzzák egymást, és ez így van jól. – Lány nem is annyira visszafogott, ha épp tudni akarod. – Nos, én úgy értettem… de miért is ne jönnék elő a farbával, ha már itt tartunk? A bátyám erős ember, de nem használja fel minden erejét. Nem könnyű ezt kimondanom, Amanda, de ami igaz, az igaz. Ha egy fiatal férfi az apjának dolgozik, a helyzet könnyen bonyolulttá válhat. Nem arról van szó, hogy apánk nem jó apa, és nem a mi érdekünkben tesz mindent, csak… nos, elégszer ültél már egy asztalnál vele ahhoz, hogy tudd, mire célzok. Ő a főnök. És ebben minden benne van. Ő vezet. Biztosan szörnyen nehéz volt neki, amikor anya meghalt, és magára hagyta egy tizenkét éves fiúval és egy nyolcéves kislánnyal. De ő megtett minden tőle telhetőt, és soha életünkben egy zokszavunk sem lehetett rá. Jól gondoskodott rólunk, és a házunkban béke honolt. Mégsem nevezném az otthonunkat vidám vagy boldog helynek. Hát ezért örülök én annyira Larry szerencséjének. De elég ebből. Elhajtsunk Cecile-ék háza mellett? Csak pár percnyire van innen. A hosszú, alacsony ház ragyogott a napfényben. A kocsibejáró tövében, a tárt kapuban Norma leállította az autót. – Ez? Ez Cecile-ék háza? – kiáltott fel Amanda. – Aha. Szép, nem igaz? – Én azt hittem… azt mondta, egy farmon él… álmomban sem gondoltam volna… ez távolról sem emlékeztet azokra a farmokra, amelyeket eddig életemben láttam! – Ezt szokták kúriának nevezni. Ha több időt töltöttél volna itt, már korábban is elhoztalak volna. Igazán szép hely. A családnak vannak állatai és termőföldjei, a ház pedig jellegzetes vidéki stílusban épült.
– Nem mehetnénk be? Csak egy pillantásra! – kérdezte lenyűgözve és izgatottan Amanda. – Mit gondolsz? Bemehetnénk? Normát meglepte, hogy barátnője ilyen elragadtatással fogadta a látványt. De néha – igen ritkán – az embernek megadatik, hogy egy másik ember bőrébe bújjon egy pillanatra, és Norma e percben teljes mértékben azonosulni tudott Amandával, kék Sundale’segyenruhájában. – Tudod mit? Nem csak egy pillantást fogunk vetni rá, hanem egyenesen odamegyünk és becsengetünk! A Newman család ötéves korom óta ismer, és ha nincsenek itthon, a személyzet akkor is megismer. Gyerünk! Cecile édesanyja, Harriet nyitott ajtót. Mint mindig, ha sokáig nem találkozott Harriettel, Normát most is meglepte, mennyire hasonlít egymásra anya és lánya. Ugyanaz a sima, sötét haj, ugyanaz az alkat, csak Harriet kicsit szélesebb; ugyanolyan dísztűvel összetűzött, skót kockás rakott szoknya. Bizonyára Amandának is feltűnt az ismerős dísztű, és a láttukon megcsillanó öröm Harriet szemében. Jó szeme volt az ilyesmihez. Mintha az egész ház üdvözölte volna érkezésüket: a kényelmes székek, a szobanövények, a csaholó retrieverek. – Ez itt Amanda – szólt Norma. – Egy pillanatra már láthatta, Mrs. Newman, a diplomaosztó ünnepségen. Most nálunk tölt egy kis időt. – Amanda! – kiáltott fel Harriet. – Már jóval a diplomaosztó előtt mindent tudtam rólad – déli, nagyon talpraesett, jól nevelt és rendkívül csinos! Cecile mindent elmesélt! Úgy sajnálom, hogy ő most nincs itthon! Vásárolni ment a városba. – Gondoltam, nem bánják, ha benézünk – mondta Norma. – Még hogy bánjuk-e! Várjatok csak, mindjárt előkerítem Amost! Szokás szerint a kertben van. Kertésznek kellett volna mennie. Erre gyertek! Megmutatom, hol lesz az esküvő! Csak ne essen az eső aznap! Ha mégis esne, az egész vendégsereg bezsúfolódhat a házba. Hogy vannak az otthoniak, Norma? Édesapád? A bátyád? – Köszönjük, mindketten jól. Larry különösen jól van. Házasodik a nyáron. – Ez csodálatos! Csak egyszer találkoztam vele, de emlékszem, jó benyomást tett rám. Ki a menyasszony? – Nos, Amanda az, személyesen. – Valóban? Ez csodálatos, Amanda! A három szobatárs együtt maradhat, mint egy család! Emlékszem, annak idején az én legjobb barátaim szétszóródtak az országban, a szélrózsa minden irányában! Milyen jó dolgotok van!
A széles hallon keresztül a három nő kiment a teraszra, ahonnan néhány lépcső vezetett az előtte elterülő zöld gyepre. A gyepen túl, a távolban, hegyek keretezték a látóhatárt. Amanda megtorpant a lépcsőn. – Soha nem láttam még hegyeket – mondta. – Ahol én nőttem fel, arra nincsenek. – Mindenki azt hiszi, itt, Közép-Nyugaton minden lapos búza- és kukoricamező. Többnyire az is, épp ezért olyan becses ez a néhány hegy. Ott van Amos, a rózsaágyásban. Látom a szalmakalapját. Amos Newman olyan magas volt, hogy a szalmakalapja tetejét látni lehetett a téglafalon túl. Keskeny, hosszúkás arca kitűnően rímelt az alkatával. Norma és Cecile kiskorukban felváltva lovagolhattak a vállán. Ahányszor Norma meglátta Amost, rátörtek az emlékek. Szép emlékek – gondolta most, miközben bejelentette Amanda és Larry eljegyzését, és végighallgatta a szokásos kedveskedő formaságokat. Kedves emlékek – kedves emberek – tette hozzá magában. Egyszerű, szerény emberek, az őket szemmel láthatóan körülvevő bőség ellenére. A rózsák láttán Amanda felkiáltott: – Micsoda gyönyörű színek! Itt lesz az esküvő? – Nem, nem. Itt nincs elég hely. Ez az én angolkertem, téglafalakkal zárom ki a szelet. A különleges rózsáim számára építettem. És nézze csak, próbálkoztam lécekre futtatott espalier gyümölcsfákkal is, de nem teremnek valami jól. Ez itt mégsem angol vagy francia éghajlat. Amos szomorkásán elmosolyodott. Most, hogy hallgatóságra talált, égett a vágytól, hogy beszélhessen a rózsáiról. Norma hallgatott, és Amanda a következő pillanatban ösztönösen ráérzett, mire vár Amos. – Nagyon különlegesek a virágai, Mr. Newman. Nem hiszem, hogy láttam valaha hozzájuk hasonlót. – Nem is nagyon láthatott. Ezek közel-keleti rózsák. Rosa phoenicía. Rendkívül ritka fajta. Nevelgetek még néhány tövet a kis melegházban. Ezek pedig itt, nézze csak, damaszkuszi rózsák. Egész nyáron virágzanak, egészen októberig. A nagy kertben két sor is van belőlük. Ott fogjuk kialakítani az oltárhoz vezető ösvényt az esküvőre. Mintha csak erre a célra ültettem volna oda őket! Pedig annak idején eszembe sem jutott ilyesmi! Jöjjön, megmutatom! – Amos! – intette Harriet. – Nem mindenki lelkesedik annyira a rózsákért, mint te! – Én imádom őket! – mondta gyorsan Amanda. – Nem mintha sokat tudnék rólunk, de ezek a színek ámulatba ejtenek! És az illatuk!
– Csak az idősebb rózsáknak van illatuk – magyarázta Amos, miközben a társaság elhagyta a körbezárt kertecskét. – Ezeknek a hatalmas hibrid bokroknak, amelyek olyan csodálatosan néznek ki, alig érezhető az illatuk. A három nő tisztelettudón követte a férfit évelő ágyások, szabályos formájúra nyírt sövények és festőmályva-bokrok mellett, mely utóbbiról Amos megemlítette, hogy noha kevesen gondolnák, a rózsafélék családjába tartozik. Amanda érdeklődéssel hallgatta a férfi minden szavát, és Norma magában mosolyogva elképzelte, amint Larry ingatlanügyleteinek részleteit is hasonló odaadással issza magába. Amanda tudta, hogyan okozzon örömet másoknak. A kerti séta után a két lányt meghívták, szinte ellentmondást nem tűrő hangon, egy teára a teraszon. Semmi sem változott Norma gyermekkora óta. Balra, a mezőn, tehenek kérődztek a fák árnyékában. Az asztal mellett a kutyák arra vártak, talán lepottyan nekik valami finomság. Egy lány kihozta az ezüst teáskannát és a fajanszcsészéket, és kagyló alakú tálcán felszolgálta a Norma számára régről ismerős süteményeket. – Madelaine sütemény! – kiáltott fel Norma. Amanda is felszisszent: – Szóval ez a madelaine! Folyton próbáltam elképzelni, amikor Az eltűnt idő nyomábant olvastam! Nem is néz ki keksznek! Inkább sütemény. – Olvastál Proustot? – kérdezte elismerőn Mrs. Newman. – Nem mind a hét kötetet, de ezt nem árulom el senkinek. Hadd higgyék csak, hogy mindet olvastam! – nevetett magán Amanda, és csinos orrocskáját végtelenül bájosan elfintorította. Bágyasztó ez a délután. Elterülhetnék a fűben, és nézhetném a fejem fölött táncoló faleveleket – ábrándozott magában Norma. A többiek beszélgetése halk duruzsolássá szelídült a fülében, csak néhány szófoszlány jutott el a tudatáig. – Miután eltörte a lábát, le kellett lőni azt a tehenet – szűrődött hozzá Amos panaszos hangja. – Peter kapott egy kezdő állást nem messze innen – hallotta Mrs. Newmant. – Egyáltalán nem lennék meglepve, ha hamarosan a Balsan Ingatlanhoz fordulnának házvásárlás dolgában. Hirtelen széklábak csikordultak a kövön, ahogy a társaság felállt, és Norma ismét éber lett. Amanda éppen arcon csókolta Mrs. Newmant, és köszönetét mondott a szíves vendéglátásért.
– Ez csodás volt. Soha nem fogom elfelejteni. – Egy percig sem kell aggódnod, hogy elfelejted-e, hiszen amint Cecile újra itthon lesz, gyakran el kell majd járnod hozzánk! – Hadd nézzek körbe még egyszer – kiáltott fel csengő hangon Amanda. Még egy pillantást vetett az ibolyaszín hegyekre a teraszról. Büszke termetét megcsodálhatta a társaság. – Szép ez a lány – suttogta Normának Amos. – Jó ízlése van a bátyádnak. Hát nem különös, gondolta magában Norma, hogy egy férfi fesztelenül meg tudja osztani velem a gondolatait egy másik nőről? Fel sem merül benne – akárcsak a legtöbb férfiban –, hogy érzékelem a kontrasztot önmagam és a megdicsért lány között. Amandának valószínűleg fogalma sincs arról, milyen szerencsés.
Este, a Balsan-ház vendégszobájában, Amanda állát a tenyerébe támasztva bámult ki az ablakon az utca túloldalán lévő házra, amelyet Larry a Balsan-ház kistestvérének nevezett. Mindkét házat az első világháború előtt építették, és minőségi munkát végeztek rajtuk – magyarázta korábban a fiú. Lehet, hogy tartósak, de hirtelen otrombának tűntek Amanda szemében. Túl szögletesek és dobozszerűek voltak, fülkés ablakaik dülledt békaszemekként álltak ki a falakból, a verandák dagadtan omlottak a ház elé, mint az ökörbéka hasa. Kiskölykök száguldoztak egymás felé sikongatva, fel-alá a járdákon, apró triciklijeiken. Kamaszok süvítettek tova gördeszkáikon, melyek hangjától Amanda falra tudott volna mászni. Az utca egyszerre tűnt sivárnak és zsúfoltnak. Amanda lehangoltnak – vagy nyomottnak? – érezte magát. Milyen gyorsan billen át néha az ember egyik hangulatból a másikba! Az a ház és azok a kertek ma délután! És ő még azt hitte, Cecile egy farmer lánya! Norma „kúriának” nevezte Cecile-ék otthonát. – Olyan ez nekik, mint valami hobbi. Nekik „öreg pénzük” van. így hívják errefelé. Nem úgy, mint nekünk – magyarázta Norma mosolyogva. – Ugyanakkor az egész környéken ők a legnagyvonalúbb emberek. Kedvesek, és ahol tudnak, segítenek. Erről híresek. Szinte látom magam előtt – gondolta Amanda –, ahogy délutánonként a teraszon üldögélve teáznak, finom süteményeket esznek, rózsákban és hegyekben gyönyörködnek. Ha pedig hideg, esős
az idő, bent a kandallóban ropogó tűz előtt időznek. Ki gondolta volna, hogy Cecile, ez a nemesen egyszerű lány, így él? Bárhová néztem, mindenfelé szépség fogadott… a gyepen rohangáló kutyák… a monogramos ezüst teáskanna… a kagyló alakú süteményestálca… Cecile nyugodt, kellemes édesanyja, ahogy teát tölt a csészékbe… az egész olyan… olyan meghitten udvarias volt! Amanda még mindig az ablak előtt álldogált, amikor kopogtattak az ajtón. Otthon senki sem szokott kopogni – villant át az agyán, miközben az ajtóhoz lépett. Norma volt az, hatalmas, lapos dobozzal a kezében. – Megérkeztek a ruháink! Egyelőre hagyjuk őket a dobozban, csak kukkants be a selyempapír alá! Holnap elmegyünk a varrónőhöz, ha esetleg valami kis átalakításra szorulnának, de látnod kell őket! A dobozokban citromszín selyem pihent fénylő redőkben. Az anyag lágyan, hűvösen simult Amanda ujjai alá. – És fehér rózsabimbókat kell majd vinnünk? – mormolta. – Bizony. Hát nem fenséges? Még sosem voltam koszorúslány! – lelkendezett Norma. – Még én sem. – Az egyik unokatestvérem felkért egyszer, de a ruha gyakorlatilag miniszoknya volt. Képtelenség, hogy felvegyek egy olyat, úgyhogy visszautasítottam. Szerintem ő is megkönnyebbült, amikor így döntöttem. – A hosszú ruhák amúgy is mindig jobban mutatnak – értett egyet Amanda. Hirtelen elfogta a sajnálat Norma iránt, és szenvedélyesen megölelte barátnőjét, mire Norma, aznap már másodjára, lelkes hangon felkiáltott– Ó, annyira örülök, hogy egymásra találtatok a bátyámmal! Harmadik fejezet
Süt
a nap az esküvőn – boldog lesz a menyasszony, gondolta Norma. Szinte minden esküvőn van valaki, többnyire egy kedves idős hölgy, aki felidézi ezt a régi mondást. Cecile esküvőjén is már háromszor hallotta Norma az elengedhetetlen rigmust. A nyugatra tartó nap a násznép háta mögül ragyogta be gyengéd, cseppet sem tolakodó fényével a jelenetet, a gyepet övező vén tiszafákat, a kerítésen futó repkényt, a félkörben ülő és mindenfelé álldogáló vendégeket, a virágokat. Enyhe szellő hozott felfrissülést
anélkül, hogy megbolygatta volna a menyasszony csipkefátylát. Az ősi rituálé szavai zeneként hullottak a várakozó csendbe. Angyal szállt el felettünk – gondolta Amanda átadva magát a varázslatos hangulatnak. A fehér rózsabimbók megremegtek a kezében. Elragadtatott, ez a jó szó rá – gondolta Norma. Cecile teljes elragadtatással állt új élete küszöbén. De hát nem ez a természetes? Igyekezett megtalálni a szót, amely legjobban leírja az esküvőt.tetőpont?, csúcs? És mindez a meghatott tisztelet és szépség majd a testi szerelem rítusában, a nászágyban teljesedik ki. Nem számít, hogy Peter és Cecile számára közel sem ez lesz az első alkalom -, ez az éjszaka akkor is más lesz. Maga a beteljesedés. Norma látta maga előtt a két testet, megszabadulva ruhától és ünnepélyes kötöttségektől. Aztán hirtelen forró szégyenérzet öntötte el, ahogy ott állt a násznép közepén. Mosolyogj! – korholta magát. Kísérők, nyoszolyólányok, mind mosolyognak. Nézd csak meg Amandát! Amanda az események valamennyi apró részletét magába itta, mielőtt minden felfoghatatlanul gyorsan tovaszállt volna. Mindent látnia kell, mindenre emlékeznie kell! Cecile valósággal ragyog! Sötét szeme, áttetszőén fehér bőre, a gyöngyök, amiket viselt, mind ragyogtak. A lacrosse ellenére is törékeny alkatával maga volt az organtinhabokba bújt tökéletesség. Olyan… előkelő volt. Igen, ez a jó szó rá. Előkelő. Elegáns nyugalma tette volna? Vagy csupán annyi is elég volt hozzá, hogy ilyen helyen nőtt fel? Peter, mélyen a szemébe nézve, épp Cecile ujjára húzta a gyűrűt: – Viseld ezt a gyűrűt szeretetem és hűségem jeléül. Az újdonsült férj vonzó férfi volt, dús hajával, kellemesen zengő orgánumával, klasszikus vonásaival Cecile tökéletes férfi változata: erős, ugyanakkor érzékeny. Határozottan érzékeny – gondolta Amanda. Erről árulkodott merengő tekintete, csendessége. Végül is művész, építész. Minden bizonnyal rendkívül érdekes férfi… Az első sorban ülő örömanyák a szemüket törölgették. Harriet Newman rendkívül csinos nő. Itt valahogy mindenki méltóságteljes és kellemes külsejű a maga módján. Minden a helyén van, minden tökéletes. A sövény mögé rejtett zenészek is épp a megfelelő pillanatban zendítettek Mendelssohn győzedelmes indulójára. Mindenki felállt, és a pár, kíséretével együtt, végigvonult a virágokkal szegélyezett ösvényen. Igen. Tökéletesen szervezett, eltervezett és helyénvaló volt minden, beleértve az óriás platánok alatt rendezett fogadást is. Cecile kipirult az izgatottságtól.
– Peter, Amanda, ti már jól ismeritek egymást. De neked, Larry, bizony jobban meg kell ismerned Petert – még alig találkoztatok! – Kétszer – mondta Peter. – Egyszer, amikor Norma ellátogatott hozzánk, bevittél a városba. Még végzős voltam, és mély benyomást tettél rám mint komoly üzletember, aki már élesben dolgozik. Larry elnevette magát. – Emlékszem, a lányokon, Normán, Cecile-en és Amandán viccelődtünk. Pedig akkor még nem is találkoztam Amandával. Elneveztük őket a három muskétásnőnek. – Igen. Most már örökre a három muskétás maradunk. Most, hogy… itt leszek én is. – Mondd csak ki nyugodtan! Most, hogy te is férjhez mégy – vágott közbe Larry. – Hát nem fantasztikus – lelkendezett Cecile –, ahogy a kép minden eleme a helyére került? Még nem is volt időm gratulálni nektek! – Várnak ránk – figyelmeztette Peter újdonsült feleségét. – Bizony, bizony – mondta sietve Larry, és magával húzta Amandát. – Gyere, drágám! Később majd még beszélgethettek. – Havonta egyszer legalább mindenképpen össze kell jönnie a három muskétásnak! – kiáltott hátra Cecile távozóban. – Nincs kifogás! Havi egy munkaebéd! Ne feledd! Amanda megfogta Larry kezét, és hagyta, hogy a fiú vezesse. Hirtelen egy addig számára ismeretlen érzés kerítette hatalmába: ide tartozik. Ezek közé az emberek közé. Melegség öntötte el a szívét. Vége a bizonytalanságnak. Helye van a világban. – Hát nem kellemes? – kérdezte Larry. – Kellemes? Milyen unalmas kis szó ez! Ez a nap mámorító! A hetedik mennyországban érzem magam! – Az egész esküvő igazán kellemes. Te pedig lélegzetállító voltál, ahogy ott álltál, drágám. – A menyasszonyra kellett volna figyelned, nem rám – mondta Amanda vidáman, és érezte, hogy válasza meglehetősen kacérra sikerült. Nem szívesen hallotta magát így beszélni, de valahogy anélkül, hogy okát látta volna, Larrynek gyakran válaszolt ilyen hangnemben. – Cecile is tüneményes volt, de a nyomodba sem érhet, hidd el – mondta Larry hirtelen elkomolyodva. – Eltűntetek! – kiáltott feléjük Norma, és hozzájuk lépett. – Téged kerestelek, Amanda. Azonnal meg kell jelennünk a fotózáshoz.
Újabb sorban állás. A kísérők Peter oldalán, Cecile mellett a nyoszolyólányok. Az emberek megbámulták a sort, és Amanda megbámulta az embereket, akik csoportokban sétáltak fel-alá a pázsiton. Vékony, fojtott suttogásuk egyetlen duruzsolássá olvadt. Ha lehunynám a szemem, gondolta Amanda, azt képzelhetném, zúgó víz partján állok. Messze, a pázsit túlsó végében, hatalmas zöld sátor állt. Itt költik majd el a vacsorát, és itt fognak táncolni is. Hidegvacsora lesz, családiasan, mindenki oda ül, ahová kedve tartja – magyarázta Larry korábban. – Nincs ülésrend. Szerintem ez jő ötlet. Tetszik, hogy New- manék szeretik egyszerűen intézni a dolgokat. Ettől olyan otthonos lesz az egész. Nézd! Még a kutyákat is elengedték! – Majd, mintha Amanda el sem hangzott kérdésére válaszolna, folytatta: – Jártam már itt vendégségben, amikor Cecile tizennyolcadik születésnapját ünnepeltük. Minden lánynak magának kellett hoznia kísérőt, és Norma engem hívott. Szegény lány! A bátyját kellett elhoznia! – Norma velünk ül! – mondta Amanda. Az utóbbi időben két szerep váratlanul felcserélődött. Norma, aki korábban a maga finom módján dominánsabb szerepet töltött be, és gondját viselte Amandának, most mintha Amanda gondjaira lett volna bízva. A sátorban felcsendülő zene Amanda fejébe szállt. Nyugtalan lett, a szíve kalapálni kezdett. – Imádok táncolni! – kiáltott fel. – Tényleg? Én is! Akkor hát mire vársz? Dobd le azt a csokrot, és indulás! Gyerünk! Larry vérében is ott lüktetett a zene ritmusa, a testek ringatózása és a lépések ritmikus dobogása a padlón. – Tökéletesen passzolunk egymáshoz! Hát nem csodálatos, Amanda? Hangosan felnevetett, egy siheder hahotája tört fel belőle. Fiú még, gondolta Amanda. Egy ártatlan kisfiú, férfitestbe zárva. – Hát nem fantasztikus, hogy újra divatba jönnek a régi táncok? A férfi újra magához szoríthatja a partnerét – áradozott Larry, és jobb karját szorosabban fonta Amanda dereka köré. – Hát nem elképesztő érzés? Valami a fiú viselkedésében mélyen megérintette Amandát. Olyan édes! Édes ember! Rámosolygott, és száját csücsörítve láthatatlan csókot küldött Larry felé. – Szeretlek, Amanda! – suttogta a fiú.
A ringatózás, a zene, a férfi karja a dereka körül mind csak erősítették Amandában a pezsgő keltette, gyönyörködtető bódultságot. Eddig csak egyszer ivott pezsgőt. Egyetlenegyszer. Mikor is? ó, igen! A születésnapján, a kollégiumban. Cecile vett egy palackkal. Keringeni kezdtek körbe-körbe a sátorban. Néhányan felfigyeltek rájuk. Az egyik asztalnál még meg is tapsolták őket. – Nézd, szinte lebegnek! Valóban szárnyra kaptak, repültek a levegőben. Amanda szoknyája ide-oda lebbent, és az egyik zenész feléje kacsintott, amikor eltáncoltak a zenekar mellett. Izgatott kis kiáltás tört fel a lányból. – Szeretlek, Amanda! – suttogta Larry ismét a fülébe. Boldog vagyok – gondolta Amanda. Nincs is ebben semmi különös, hiszen minden okom megvan, hogy ilyen végtelenül boldog legyek!
Norma foglalt nekik széket. A tányérjaikat is megrakta a legjobb falatokkal, többek között Larry kedvenc homársalátájával, a svédasztalnál. – Mintha az anyukánk lenne! – suttogta Amandának Larry. – Feletted is anyáskodni fog, meglátod. Normát cseppet sem zavarta, hogy meghallotta a megjegyzést. Öreg motorosok már ők együtt. A bátyjának talán soha nem jutott eszébe, hogy elemezze a kapcsolatukat, de ő helyette is megtette. Most pedig elégedetten nyugtázta, hogy mint általában mindig, Larryt szinte azonnal bevonták a vendégek az asztaltársaság kacifántos társalgásába. – Őn Larry Balsan? Hát persze hogy tudom, kicsoda! Jason Bates vagyok, a Century Jelzálogtól. Hetente ezerszer is szóba kerül a neve. Örülök, hogy személyesen is megismerhetem! – Ön, pedig minden bizonnyal Amanda. Már sokat hallottam önről. – Ön pedig csakis a húga, Norma lehet! Örvendek. Norma tudta, az emberek nem szándékosan zárják ki a társalgásból. Egyszerűen csak megfeledkeznek róla. Már hozzászokott. Csak tudományos, vagy legalábbis nagyon komoly témák megvitatásában juthatott szóhoz. A többi fiatal nő az asztal körül – többségük Cecile idősebb unokatestvére – vagy most fejezte be a mesterképzést, vagy már férjnél volt. Fő témáik természetesen az esküvők, a lakberendezés és talán a gyereknevelés körül mozogtak. Szoprán hangjuk beleolvadt kísérőik és férjeik baritonjába, és állandó monoton zümmögésként költözött Norma fülébe.
– Ismerted korábban Petert? Én ma találkoztam vele először. Azt mondják, elbűvölő. Nagyon okos. A férjem találkozott valakivel, aki osztálytársa volt New Yorkban. – Feledhetetlen ez a nap! Cecile és Peter tökéletes pár! – Peter? Valami kisvárosból származik, északról, lényegében Kanadából. – És mit tudsz a családjáról? – Semmi különös. Nincs pénzük. A saját erejéből jutott el idáig. – Azt mondják, izzott a levegő, amikor először meglátták egymást. – Láttál már ilyen virágokat? Úgy tudom, Cecile édesapja termeszti őket. – Ezeket nem. Ilyen orchideák csak Hawaiiról származhatnak. Amanda élvezte a körülötte pergő beszélgetést, de saját véleményét megtartotta magának. Testbeszéde azonban egyértelművé tette, hogy minden porcikájával figyel. Ha alkalmazkodni kellett, Amanda alkalmazkodott. Időnként lepillantott a gyűrűsujjára. Talán ellenőrizni akarta, hogy megvan-e még a gyűrűje, talán csak gyönyörködni akart benne. Leendő sógornőjét nézve Norma kedélyes meghatottságot érzett. Úgy vélem, gondolta magában, ha összeszedném magam, és szükséges lenne, én is be tudnék illeszkedni ebbe a társaságba. De itt, ahová mindenki a párjával jött, jelenleg esélyem sincs. Az órájára pillantott. Szerencsére később volt, mint gondolta, hamarosan valószínűleg kimentheti magát, és hazamehet. Ez járt a fejében, amikor Cecile édesapja, egy másik férfi kíséretében, útnak indult, hogy jó házigazdaként tiszteletét tegye minden vendégnél. Amos – valószínűleg a pezsgőnek köszönhetően – a szokásosnál is vidámabb volt. A kísérőjéül szegődött férfi, úgy tűnt, még kedélyesebb hangulatban leledzett. – Ne, ne! Üljenek csak le! Mindenki, kérem! – mondta Amos, amikor az asztaltársaság fiatal férfi tagjai felemelkedtek a közeledtükre. – Magát már ismerem, Larry, de a húgának, Normának mindenképpen meg kell ismernie a barátomat, Alfréd Cole-t. – Igen, igen! Mindenképpen meg akarom ismerni, Norma. Azt mondják, a Country Dayben fog latint tanítani, és a fiam, Lester lesz ott szeptembertől az igazgató jobbkeze. Ó, kedves Norma! Az én időmben még nem voltak ilyen fiatal és bűbájos latintanárok! – mondta Alfréd Cole, miközben kezét nyújtotta Amanda felé. Larry gyorsan közbevágott:
– Ő itt a menyasszonyom, Amanda. A másik oldalamon ülő csinos hölgy a húgom. Normának hirtelen úgy tűnt, hogy mindenki elpirul zavarában. Körülötte minden arc lángba borult, főként az idős Cole-é. – Ó! Nos, elnézést! – szabadkozott a férfi, kerülve mindenki tekintetét. – Ez a sok csinos arcocska itt… elveszi a férfiember eszét! Mindenesetre remélem, hogy ön és Lester élvezni fogják… úgy értem, majd mondom neki, hogy keresse a csinos, fiatal latintanárnőt… A fiam nagyon különleges fiatalember, biztosíthatom. Elnézést a hencegésért, de ő az én egy szem gyermekem, és… – Gyere, Alfréd! – vágott közbe Mr. Newman, majd határozottan karon fogta barátját, és elvezette az asztaltól. Norma ismét az órájára pillantott. Joggal lehetne zavarban. Lehetne szomorú vagy dühös. Dühös? Kire? Mr. Cole nem akarta megbántani! Sok hűhó semmiért, persze… mindenki így érez, kivéve őt. Halkan megszólalt: – Cecile és Peter hamarosan indul New Yorkba. És onnan tovább valahová, ami az ő titkuk. Mindjárt vége az ünnepségnek, és nem hiszem, hogy ragaszkodnak ahhoz, hogy integessek nekik, amikor indulnak. Azt hiszem, hazamegyek. – Nem akarod látni a rizs- és konfettiesőt? – kérdezte gyengéden Amanda. – Nem igazán. Larty is igyekezett ott tartani a húgát. – Táncolj velem még egyet, mielőtt elmégy! – Köszönöm, de tényleg jobban szeretnék még a nagy nyüzsgés előtt elindulni. Ne is törődj vele! Azok az átkozott lábai! Bárcsak az orvosok tehetnének valamit Normáért! – morgolódott Larry a nap végén. – A lábai miatt fenekestül felfordult az élete! Próbálkozik, és többnyire jól is tartja magát, de igazság szerint a lábai miatt teljesen átalakult az énképe. Megváltozott az egész élete. – Az az ostoba vénember! – sóhajtott fel Amanda. – Egy kicsit spicces volt, ennyi. Csak elkövetett egy szerencsétlen hibát. Más nőnek ez nem okozott volna ekkora gondot. Alfréd Cole egyébként igazán kedves ember. Remek ügyvéd. Nagy cége van, időnként ingatlanügyletekkel is foglalkoznak. A felesége Mrs. Newman legjobb barátnője volt, Alfréd valószínűleg azért volt ott az esküvőn. Mrs. Newmannak Mrs. Cole halála után is szokása maradt meghívni őt
a családi eseményekre. Gondolom, kötelességtudatból. Becsatoltad magad? Addig nem indulunk el. Larry feldúlt volt, és Amanda annyira máris kiismerte, hogy tudja, jobb, ha nem kérdez semmit, amíg a fiú ki nem beszéli magából a feszültséget. Végighajtottak a hosszú bekötőűton, már az útra is kifordultak, mire Larry ismét megszólalt. – Te olyan jól boldogulsz az emberekkel, drágám! Olyan kellemes természeted van! Talán ha majd berendezkedtél itt, és sok barátot szereztél, tehetnél valamit Normáért. Kiráz a hideg a gondolattól, hogy élete hátralévő részét abba az iskolába zárva töltse, csupa kiégett, korosodó ember között! – Boldog lesz, Larry. Ne aggódj! A suliban is mindenki szerette! Tisztelték a tudásáért, és egyébként is szórakoztató, jó társaság! – Ki az a „mindenki”? A lányok! Elmondta. Férfira van szüksége. Ez így természetes. Larry remek ember, gondolta Amanda. Csupa szív. Egy férfi, aki így törődik a testvérével, az a feleségéhez is jó lesz. – Megteszem, amit tudok – mondta, és ezt komolyan is gondolta. – Tudom. Gyere ide, drágám! Húzódj közelebb! – Nagy kezét egy pillanatra megpihentette Amanda kezén. – istenem, annyira tündéri vagy! Mi jár a fejedben? – Csak az, hogy milyen jól érzem magam. Az egész nap csodálatos volt, most pedig ebben a lenyűgöző látványban gyönyörködhetek. Az út mindkét oldalán buján zöldellt a természet. A fákat telt, nehéz levelek borították, vaskos fűszálak lengedeztek lágyan a szélben. Minden teljes pompájában díszelgett. – Nézd azokat a lovakat, Amanda! Hát nem gyönyörűek? Valóságos paradicsom ez itt nekik. Akarsz egyet lovagolni, vagy inkább hazamennél? – Meg sem várva Amanda válaszát, hirtelen elkanyarodott. – Gyere csak, mutatok valamit, ha már ilyen messzire eljöttünk! Cagney Falls. Ilyen csinos városkát még életedben nem láttál. El sem hinnéd, hogy ilyen hely van az otthonunktól alig ötven kilométernyire. Az átmeneti otthonunktól, úgy értem. Lassan itt az ideje, hogy beszéljünk a közös otthonunkról is. De nem most. Váratlanul beértek Cagney Fallsba. Az egyik percben még a Newmanékéhez hasonló felhajtók mellett haladtak el, a következő pillanatban pedig már egy elegáns kisvárosi főtéren találták magukat, amelyhez az utcává keskenyedő út vezetett. A teret minden irányból boltok vették körül; színes kirakatokkal és vászonponyva tetőkkel a hely remekbe szabott játékvároshoz hasonlított. Túlsó végében kis
fehér fatemplom állt, mintha csak valami New England-i képeslapból vágták volna ki. A tér közepén virágzó park terült el, néhány paddal a terebélyes fák árnyékában. – Emlékszem, régen szerény környék volt ez. Vaskereskedés, patika, élelmiszerbolt, textilbolt, benzinkút, ilyenek voltak itt. Érted, mire gondolok, ugye? Amanda nagyon is értette. – Mára pedig elegáns hely lett belőle – fejezte be Larry a gondolatmenetét. – Gyere, nézzünk körül. Ráérünk. Az asszonyok mindig szeretnek kirakatokat nézegetni, nem igaz? Sétált néhány ember az utcán, de nem volt nagy tömeg. Kellemes volt a kirakatok előtt andalogva, meg-megállva nézelődni, szemügyre venni a női sportfelszereléseket, lovaglócsizmákat, kézzel hímzett gyermekruhákat, könyveket, ékszereket, régiségeket, csokoládékat és az eredeti, gyarmatosítás korabeli bankot, melynek emeletén tőzsdeügynökség volt. – Úgy csillog-villog ez a tér, mintha karácsony lenne! – lelkendezett Amanda. – Olyan, mintha itt a világon mindent megkaphatnál, amire csak szükséged van! Larry felnevetett. – Az egyetlen, amire szükséged van itt, az a pénz! Gyere, vegyünk egy fagyit! Van egy kellemes hely a sarkon túl. – Ez után a rengeteg ünnepi fogás után? Ki van zárva. Csak sétáljunk még egyszer végig a kirakatok előtt, hogy alaposabban szemügyre vehessek mindent, aztán mehetünk is. – Tetszik, igaz? – Elbűvölő. Olyan eredeti. Imádnék itt élni! – Meghiszem azt! Csakhogy errefelé a telkeket aranyáron adják! Inkább gyémántáron! Rendben, tegyünk még egy kört, és azzal végeztünk is mára. A sétálóutca valóságos kincsesbányának bizonyult: az egyik kirakatban rózsaszín kardigán, a másikban egy arany százszorszépekkel kirakott karkötő, a harmadikban csinos, rézzel futtatott evőeszközkészlet vonzotta Amanda tekintetét. – Egy este visszajövünk – szólt Larry. – Van egy jó étterem arra, ha továbbsétálunk az utcán. Valaha béristálló volt, mára sikkes hely lett belőle. Olyannyira, hogy két hétre előre kell asztalt foglalni. Ez azért már túlzás, nem? De a főztjük finom, azt meg kell hagyni. Megéri idáig kocsikázni érte.
– Apropó, kocsikázás! – folytatta hazafelé menet. – Szereznünk kell neked egy autót, Amanda. Ez errefelé elengedhetetlen. A környéken nincs buszközlekedés, hacsak nem szeretnéd igénybe venni a nyugdíjasok járatát. Bár kétlem, hogy felengednének. Milyen autó tetszene? – Nem is tudom. Kis autót szeretnék. Valami olyasmit, mint az ott, előttünk. Igen, az tetszik. – Hohó! Egy BMW! Jó ízlésed van, az már egyszer biztos! – Amandához hajolt, és csókot lehelt a homlokára. – Ne aggódj, biztosan találunk olyat, ami tetszeni fog! A tánc okozta túláradó jókedv már csillapodott Amandában, helyét ismét az a csendes elégedettség és biztonságérzet vette át, mely újra és újra meglátogatta az elmúlt bő egy hét folyamán. Álmosság tört rá, és ezt közölte is Larryvel: – Rögvest elalszom! – A nap teszi. Pont szembe megyünk vele. Hajtsd csak a vállamra a fejed, és pihenj! Amanda egyre halványabban hallotta, ahogy Larry magában dudorászik. A fiú hangja meghitt, néha hamis, de elégedett mormolássá tompult. Legközelebb akkor ébredt fel, amikor a hídon átzötyögve a városba értek. – El se hinnéd, mi, azok után, ahol ma jártunk, hogy ez ugyanaz az állam! Egyáltalán, hogy ugyanaz az ország. Micsoda disznóól van itt! A Lane Avenue nyomorúságos környékétől a pályaudvarig, az egész mindenség az enyészeté. Ha az ember jobban belegondol, a fő problémát a rendező pályaudvar jelenti, arra. Tizenkilenc holdnyi üres, kihasználatlan terület, ahol a szemét és a pusztulás az úr. Valaminek történnie kell itt, és történni is fog. Nagyon szívesen beszállnék az üzletbe, de hát ostobaság ilyesmin törni a fejem, a vasúttársaság akkora összeget szeretne érte, amiből a teljes államadósságot fedezni lehetne. Politika az egész. Olyanoknak való, akik jó összeköttetésekkel rendelkeznek. Hé, felébresztettelek? Aludtál még? – Félig-meddig – ásított Amanda. – Igen, emlékszem, Norma már mesélt erről a pályaudvarról. A város egy részét egészen új utcácskák hálózták be. Apró, rendezett házak álltak az utcák két oldalán, alig tizenöt-húsz éves fák árnyékában. A zsebkendőnyi méretű kertekben, úgy tűnt, minden létező gyermekjáték fellelhető. – Nos, azt hiszem, ha egy házról el lehet mondani, hogy boldog, ezek itt olyanok – szólalt meg Larry leállítva a motort.
– Az egyiket épp most kezdték árulni. A fickó hirtelen sok pénzhez jutott. Mindenesetre ki kell festeniük, mielőtt érdeklődőket vinnénk oda. Vagy megbeszélhetek holnapra egy időpontot, és megnézhetnéd. Azt hiszem, tetszene neked, Amanda – fordult komolyan a lányhoz Larry. – Vessünk rá kívülről egy pillantást, ha már itt vagyunk! Amanda szemügyre vette a házat. Szörnyen alaktalan, gondolta. De legalább nem az a hatalmas, vén skatulya, mint Balsanék barna hodálya. Ha jobban megnézi, egész helyes. Ráadásul bármikor találhatnak jobbat, ahogy az előző tulajdonosa. Larry átkarolta, és Amanda látta a fiú szemében a kimondatlan kérdést; látta, mennyire szeretne örömet okozni neki. Hálás melegség járta át minden porcikáját, ahogy meleg víz ömlik szét a fázó kézen, vagy ahogy a forró tea felmelegít egy didergés napon. – Mit szólsz? Tetszik? – Igen – válaszolta Amanda. – Nagyon is. Mindent köszönök, Larry! Valaki szereti! Nagyon szereti. Végre tudja, ki is Amanda. Végre pontosan tudja, hol van és hol lesz a jövőben. Ahogy korábban a menyasszony tette az esküvőn, úgy fordult Larry felé, egész szívét felajánlva neki. Ragyogó mosollyal ajándékozta meg a fiút. Negyedik fejezet
Egymás mellett feküdtek a stégen, tetőtől talpig bekenve naptejjel. Arcukat szalmakalap fedte, lábujjaik az ég felé böktek. A nekicsapódó hullámok állandó ringatózásban tartották a stéget. Sirályok vijjogtak türelmetlenül. Cecile félretolta a kalapját, hogy lássa, mi történik, de mindössze egy, a horizonton végigsikló vitorlás mozdult a tájban. A rekedten lármázó madarak is tovarepültek, a megszokott, csendes nyugalom maradt csak utánuk és a puszta kék ég. Peter keze a törzse mellett pihent. A bal gyűrűsujján csillogó gyűrű párja Cecile kezét ékesítette. Hogy jelenthet ekkora különbséget egy ilyen átlagos kis ékszer, vagy az a pár szó, amelyet az anyakönyvvezető jelenlétében elmondtak otthon, a kertben? Vagy az a tanúsítvány, amelyet a városházán aláírtak? Manapság sokan állítják, hogy mindez semmi különbséget nem jelent, és Cecile úgy érezte, hogy eddig is bármerre mentek együtt, szétválaszthatatlan egységet alkottak Peterrel. Mégis, ahogy a férje ujjara esett a tekintete, áhítat járta át. Peter összerezzent, nyújtózott egyet, majd felült. – A szépségemet csodáltad, miközben aludtam?
– Arra gondoltam, mennyire szeretlek. Ha bajod esne, veled véreznék. Érted ezt? – Igen – válaszolta Peter komolyan. – Igen. Én is így érzek. Na gyere, ki ér vissza hamarabb? A dagály ellenük dolgozott, de Cecile jól úszott, és, mint rendesen, Peter csak néhány hosszal előzte meg. Elégedettséggel töltötte el, hogy méltó párja a férjének mindenben, amiben mindketten jók: a teniszben, a hegyi kerékpározásban, a táncban – harmónia uralkodott közöttük. A ház alatti védett kis öbölhöz érve letelepedtek a langyos, tengerillatú parti gyepre, és falatozni kezdtek a piknikkosárból, amelyet korábban otthagytak. Beszélgetésbe merültek. Vége-hossza nem volt a még kimerítetlen témáknak. Új világot fedeztek fel, tele csodás meglepetésekkel. Az aranyló órák észrevétlenül szálltak tova. A ház felettük pálmafák gyűrűjében állt. Bent a szobák hűsek voltak, a házat átjáró tengeri fuvallatnak köszönhetően. A tengerre néző helyiségek falát akvamarinkékre festették, és antik angol, illetve kínai nádbútorok bohém egyvelegével rendezték be. Mindenfelé virágok pompáztak. – Ismered azt a híres Winslow Homer-festményt, a citromszín házat a szikrázó fehér tetővel? Akár ez a ház is lehetne az! – mondta Peter. – Vagy ezt a házat festette meg Homer, vagy a rokonaid merítettek ötletet a festményéből. – Mindkettő lehetséges. Időtlen idők óta miénk ez a ház. Nem is tudom már, hány generáció óta. Apa nagynénje igazán nagylelkűen bánik vele. Mindig elutazik, ha a családból valaki itt szeretné tölteni a mézesheteit, vagy ha egy lábadozó rokonnak bermudai napfényt ír elő az orvos. – Lenyűgöző a családod. Valamelyik unokatestvéred azt mesélte az esküvőn, hogy édesanyád benne van a nyomornegyedek megtisztítására létrehozott bizottságban. Jól hallottam? Vagy ez csak amolyan városi szóbeszéd? Aznap nagyon kevés dolgot hallottam tisztán. Azt sem tudom, hogyan tettem egyik lábamat a másik elé. A térdem mintha kocsonyává változott volna, a fejem meg ködben úszott egész nap. Mesélj nekem édesanyádról! – Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy ő mindennek a végére jár. Ő nem csak jótékonysági ebédeket szervez, meg aláír, noha ezek is a teendői közé tartoznak. Ő és apa igazi polgárok. Képesek változtatni a dolgokon. A kórház gyermekrákosztályát például nekik köszönhetjük. És ott van az új park is, amiért szembeszálltak a szindikátussal, mert az
irodaházakat tervezett oda. Az aztán a park! Mióta az eszemet tudom, ilyen dolgokról hallok, és biztos vagyok abban, hogy ők is ebben nőttek fel. A nagyszüleim is adakozó polgárok voltak. – Fogalmam sem volt, hogy ekkora vagyon áll mögötted. Honnan van mindez? Cecile megvonta a vállát. Neki is csak nagy általánosságban voltak elképzelései a családi vagyon számos forrásáról és az öröklési vonalról. – Egy része olajból és vasúti részvényekből származik. Aztán meg az egyik dédapám feltalált valami gépet, ami fém alkatrészeket erősít össze, és – nem tudom pontosan, hogyan, de a világon mindenfelé használják építkezéseken. Peter elmosolyodott, és hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Soha senki nem gondolná ezt rólad, hacsak nem jár véletlenül az otthonotokban. – Szerencsénk volt – válaszolta Cecile egyszerűen. – Sosem érzed ezt tehernek? – Nem. Miért kellene? – Mindegy. Csak azért kérdezem, mert én kényelmetlenül érezném magam a helyedben. – Kényelmetlenül? – Igen. Persze nem lehetek biztos benne, de azt hiszem, igen. – De hát feleségül vettél, úgyhogy most már… – Úgyhogy most már ez továbbra is a tiéd marad. Nem az enyém. – Ostobaságokról beszélgetünk – váltott témát Cecile. – El is felejtettem mondani neked, hogy a szobalány átadott egy üzenetet. Susan néni egyik barátja érdeklődik, hogy van-e kedvünk náluk vacsorázni egyik este. – Már csak négy esténk van itt. – Rendben, akkor ezt megbeszéltük. Nekem sincs kedvem hozzá. Akkor mi a terv? – Ma estére? Óriási vacsora, szokás szerint! Az a nő, aki itt főz – mi is a neve? – Sylvestrina. De jobban szereti, ha Sallynek szólítjuk. Meg tudom érteni. – Eszméletlenül jó szakács. Mondtam is neki ma reggel. – Nos, idáig megvolnánk, de mi legyen vacsora után? – Fészkeljük be magunkat a nádkanapéra, és hallgassunk zenét, amíg elő nem bukkannak a csillagok! – Remek ötlet. Milyen zenét? A szekrényben több ezer CD lehet. Választhatsz.
– Hallgassunk egy szólózongora-felvételt! Olyan csendesek itt az éjszakák, egy zenekar darabokra tépné a nyugalmat! Butaságokat beszélek? – Egyáltalán nem. És a zene után? – Úszni fogunk. Meztelenül, mint a halak. – És aztán? – Ó, nem is tudom – válaszolta Peter. – Vannak ötleteim…
Noha
egy hónappal korábban megesküdtek volna arra, hogy mindent tudnak, amit tudni lehet a másikról, nem akart vége szakadni az újabb és újabb felfedezéseknek. Beszélgettek séta közben, úszás közben, amikor vitorlázni mentek. Mindent alaposan kiveséztek, a közös gyermekek számától kezdve a kínai politikai helyzeten át a gasztronómiai ízlésükig. – Nekem mindennap szükségem van valami csokisra – vallotta meg Cecile Peternek. – Engem hidegen hagy a csokoládé. Az én gyenge pontom az indiai rizses hús, jó fűszeresen, tele curryvel. Mindketten beszéltek a munkájukról. Cecile különösen komolyan és büszkén vázolta fel a terveit. Egyelőre nem állt szándékában, mint mondta, „karriert” építeni, a szó hagyományos értelmében. A következő hónapban önkéntesnek akart jelentkezni a gyermekkórházba, ahol az elmúlt két nyáron dolgozott. Rajongott a helyért, és most végre rábólintottak. a kérésére, és ötnapos beosztást kapott, amibe még a szociális munkások számára indított képzés is belefért. – A szociológusi végzettségem sokat segített abban, hogy megértsem a családok gondjait. Néha még én is meglepődöm magamon, mert a szakmában elismerik a munkámat. Aztán Peter beszélt a terveiről. Az új állását csak átmenetinek szánta. Amint egy kis nevet szerzett magának a szakterületén, szabadúszó akart lenni. Cecile-nek elég volt hallgatnia a férjét a történelmi helyreállítási munkálatokról, vagy átlapozni a fényképgyűjteményét, a könyveit ahhoz, hogy őt is magával ragadja a lelkesedés. Az egészet átszőtte a történelem. Az 1857-ből származó kis téglafogadóban például egyszer állítólag az az ember is megfordult, aki később lelőtte Lincolnt. Akár igaz a történet, akár nem, érdemes volt megmenteni az épületet. Mint ahogy érdemes volt megőrizni az utókor számára azt a világítótornyot is az Atlanti-óceán partján, amelynek lábától valaha hatalmas bálnavadászhajók vágtak neki az óceánnak.
Egy évvel korábban Cecile még felfedezőútra is elkísérte Petert. Egy vidéki vasútállomáshoz látogattak el, amelyet viktoriánus facsipkék és cirádák díszítettek, és amelyet étteremmé akartak átalakítani. Peter itt, Bermudán is készített vázlatokat barangolásaik során. Igen. Ők ketten, a munkájuknak és az egymás iránti szeretetüknek szentelve magukat, tökéletesen boldogok lesznek együtt.
Nászútja utolsó előtti napján Peter és Cecile korán kelt, hogy egyetlen értékes perc se vesszen kárba. Peternek még el kellett végeznie néhány utolsó simítást a gótikus templomról készített vázlatán. – Furának tűnhet, hogy ilyesmivel pepecselek – fordult a férfi újdonsült feleségéhez –, és valóban megeshet, hogy soha nem lesz alkalmam hasznosítani a gótikus templomok szerkezetéről szerzett tudásomat, de sosem lehet tudni. Azon a tanfolyamon, tavaly nyáron, ellátogattunk egy 19. századi templomhoz, amelyet szinte teljesen tönkretett egy tűzvész. Elkeseredett vita alakult ki azok között, akik újjá akarták építeni, és azok között, akik le akarták bontani, hogy újat építhessenek a helyére. – Mi lett vele végül? – Ami általában lenni szokott. Amikor legutóbb hallottam felőle, még mindig tartott a vita. Elköltötték utolsó kényelmes reggelijüket a partra néző teraszon, majd elindultak Hamilton felé. Éppen akkor köthetett ki egy nagy utasszállító, mert az utcákon nyüzsögtek a vásárló kedvű turisták. A templom azonban, távol a tömeg zajától, áldott csendbe burkolózott. Ami azt illeti, Peteren és Cecile-en kívül senki nem volt odabent. Csak saját hangjuk és lépteik zaja törte meg a csendet. Végigsétáltak a falak mentén, történelmi leírásokat és tömör életrajzokat olvasgattak kőtáblákon, festett üvegeken. A madárcsicsergést leszámítva a templomkert is ugyanolyan nyugodt volt, mint az épület belseje. Cecile leült a fűbe, Peter pedig újra körbejárta a templomot, megvizsgálva minden vízelvezetőt, felkutatva minden vízköpőt, alaposan szemügyre véve minden gádorablakot. Cecile a maga módján legalább annyira lelkes volt, mint a férje. Nézte, ahogy a férfi magas alakja fényből árnyékba lép, miközben körbejárja az épületet. Nézte, ahogy arcán apró ráncok jelennek meg az elmélyült gondolkodástól, miközben jegyzetfüzetét a falnak támasztva írt. Annyira büszke volt rá! Hiszen éppen erről szólt az egész, erről az összefonódásról, erről az egy-ségről, ahogy Norma mondaná, az ő különös modorában, latinból fordítva. Egy-ség. Ezentúl felelősek
egymásért, Peter és Cecile. Nem válnak el többé, nincs több „viszlát hamarosan”. Reggel együtt kelnek, együtt reggeliznek majd, este pedig ismét együtt költik el a vacsorát, és együtt térnek nyugovóra. Egy idő után gyerekeik születnek, és rengeteg komoly megvitatnivalójuk lesz. És ott lesznek a hétköznapok kihívásai is, amelyekkel nap mint nap szembe kell majd nézniük. Hát nem figyelmeztette Petert pár napja is, hogy ne vegyen fel barna pulóvert tengerészkék nadrággal, amikor Hamiltonba készültek? Cecile-nek nevethetnékje támadt, ha arra gondolt, mennyire hasonlít az édesanyjára. Harriet Newman minden komoly közéleti feladata ellenére a végletekig precíz feleség volt. De hát miért is ne lenne az? Mi rossz van abban, ha az ember otthona rendes, a főztje finom, a ruhái pedig tiszták? Nem is gondoltam bele, töprengett magában tovább Cecile, hogy a házasság mennyire intim kapcsolat: beköltözünk egymás gondolataiba, és életünk végéig gondoskodunk a másikról. – Végeztem – szólalt meg Peter, a zsebébe süllyesztve jegyzetfüzetét. – Valószínűleg soha nem fogom használni, de legalább megvan. Most mi a terv? Irány haza, le a partra, remélem! – Még szép! Csak egy kis kerülővel. Egészen kicsivel. Búcsúajándékot kell vásárolnunk Sallynek azért a rengeteg finomságért, amivel elhalmozott bennünket. – Van számára egy szép, kövér csekkem. – Tudom, de egy ajándék, díszdobozban, szalaggal átkötve, még jár mellé. Bermudán híresen szép pulóvereket lehet kapni, ő biztosan nem venne magának ilyesmit. A reggeli hajóról leözönlött tömeg szétszállingózott, nagy valószínűséggel a rájuk köszöntő ebédidőnek köszönhetően. Sally ajándékával a kezében Cecile lassan lépkedett Peter oldalán. Csak futó pillantásokat vetett a kirakatokra. Hirtelen megtorpant. – Nézd, Peter! Ilyen gyönyörű gyertyatartót még életemben nem láttam! Általában nem kaphatók ilyen érdekes színekben. Az elegáns, korallvirág- és barna levélmintával díszített törzsből hat kecses porcelánkar nyújtózkodott az ég felé, mindegyik egy-egy karcsú, fehér gyertyát tartva. – Tökéletes pár. Pedig ezek a régi darabok gyakran kopottak vagy hibásak. Csodálatosan mutatnának az étkezőben, a tálalószekrényen! – Valószínűleg egy vagyonba kerülnek. – Nem, látom az árcédulát. Nem drágák. Használjuk fel az unokatestvérem, Luke csekkjét!
– Cele, azt teszel az esküvői csekkekkel, amit csak akarsz. De mégis hová fogod tenni ezt a két gyertya tartót? Nincs tálalószekrényünk. Ami azt illeti, étkezőnk sincs – mosolygott Peter felesége „női” szeszélyén. Éppolyan arcot vágott, amilyet Cecile apja szokott, amikor Harriet valami könnyelmű vásárt csinált -, például amikor egy pár rózsaszín bársonypapuccsal lepte meg magát, templomtorony méretű sarkakkal – de ez, szerencsére, nem fordult elő túl gyakran Cecile viszonozta férje mosolyát. Már két hete érlelgetett magában egy csodálatos titkot, s csak a megfelelő alkalomra várt, hogy Peter elé tárja. Eddigi megfontoltsága azonban most szertefoszlott, és túláradó izgalmában kitört belőle a nagyszerű hír. – Van, Peter! Házunk is, étkezőnk is! Nem lett volna szabad elárulnom, amíg haza nem érünk. Meglepetésnek akartam, de nem bírtam tovább magamban tartani. Imádni fogod azt a házat, meglátod! – Miről beszélsz, Cele? – Egy csodálatos helyről, Cagney Fallsban. Nem a központban, csak a kertvárosban. Imádni való ház, bő egyholdas telken. Apa ismeri a jelenlegi tulajdonost, aki megígérte, hogy nem kezdi árulni, amíg haza nem megyünk, és meg nem nézzük. Kívülről már láttam, megfelel az ízlésednek. Nagyon egyszerű, terméskővel van kirakva, az ablaktáblák fehérek, és hagyományos, gyarmatosítás korabeli bejárata van. Azt hinné az ember, hogy a függetlenségi háború előtt épült. Peter nem válaszolt. Cecile nem erre számított. A férje a semmibe révedt a válla felett. – Nos, mit szólsz? – Bő egy hold? Az már kész birtok! Nem is tudom, mit gondoljak. És nem tudom, te hogy gondolod ezt. – Az árára célzol? Arról semmit nem kell gondolnunk. Ajándékba kapjuk. Esküvői ajándék. – Na nem, Cele. Ez már túlmegy minden határon. Elég ajándékot kaptunk így is. – Ne légy ostoba! Ez egy életre szóló ajándék! Egy otthon! Rengeteg szülő megteszi ezt a gyermekéért, ha van rá módja. – Lehet, de én nem tudok megbarátkozni a gondolattal. Jövő hónapban abban a lakásban kezdjük meg a közös életünket, amit együtt választottunk ki, és lépésről lépésre építjük fel a jövőnket. – Hallgass meg, Peter! Nem palotáról van szó. Egészen egyszerű ház. Pont nekünk való, meglátod!
– A te mércéddel nézve lehet, hogy így van, de én nem vagyok gazdag, és soha nem is leszek az. És eszem ágában sincs úgy élni, mintha gazdag lennék, valaki más kontójára. Peter határozott visszautasítása lesújtotta Cecile-t. Értetlenül és megbántva állt az elhangzottak előtt. – Miért vagy ilyen undok? – kérdezte elhaló hangon. – Nem akartam undok lenni. Csak őszinte vagyok. Így érzem. – És amikor majd – Cecile egy pillanatra habozott –, amikor majd apám már nem lesz köztünk? Akkor mit fogsz tenni? – Édesapád egyelőre fiatal, egészséges és életerős. Mindez rám is igaz, ráadásul én még fiatalabb vagyok. Egyszerűen nem akarom, hogy ő vagy bárki más azért dolgozzon, hogy az én számláimat fizesse. Peter egyetlen határozott vonallá összeszorított szája cseppet sem illett arca többi részéhez. Cecile soha nem látta még ilyennek, zavarba hozta ez az új Peter. – Meg sem nézed? – Nem. Semmi értelme, ha már egyszer döntöttem. Hangját enyhén megemelte, ami épp elég volt ahhoz, hogy a mellettük elhaladó pár furcsálló tekintetet vessen rá. Cecile érezte, különös látványt nyújthatnak, amint egy porcelánnal és ezüsttel megrakott kirakat előtt vitatkoznak. – Menjünk innen. Szörnyen csalódott vagyok, Peter. Fogalmad sincs, mennyire. Legalább megnézhetnéd. Olyan nagy kérés ez? Talán meggondolnád magad, ha látnád a házat. – Kezdjük azzal, Cele, hogy nem látod át a dolog gyakorlati oldalát. Eszedbe sem jut, hogy mennyibe kerülhet egy ilyen ház fenntartása. Más dolog kapni egy otthont, és megint más dolog fenntartani azt. – A kertet én magam tartanám rendben, hétvégénként. Fűnyírót tologatni még tudok. – Most már végképp butaságokat beszélsz. Még hogy te fogod a füvet nyírni! Azt a buta, gyerekes mindenit – na, menjünk! Ez az utolsó délutánunk itt, és mi ahelyett, hogy a parton lennénk, itt vitatkozunk, a járdán. Cecile-t kezdte elönteni egy érzés, amely leginkább haraghoz hasonlított. Nem csak arról volt szó, hogy első pillantásra beleszeretett abba a házba, öreg fáival és rózsakertjével. Az édesapja szeretetteljes nagylelkűségét fogják durván visszautasítani! Ezt szóvá is tette. – Igazán, végtelenül tapintatlan vagy! Mit mondjak apának?
– Nem kell mondanod neki semmit. Majd én beszélek vele. Megmondom neki, hogy nagyra értékelem az ajánlatát, ami igaz is, de nem fogadhatom el. – Nem érted, hogy szörnyen meg fogod bántani ezzel? – Nem hiszem, hogy megbántódna ezért. – Nem „hiszed”? Hiszen nem is ismered! Én ismerem. – Akkor sajnálom, Cele. Szívből kedvelem a családod, de nem szeretnék beállni a tőlük függők sorába. A pénzeden annyi gyertyatartót vásárolhatsz, amennyit jónak látsz, de a kettőnk otthonát megteremteni az én feladatom. Az én dolgom. Úgy beszélt, mint valami viktoriánus családfő! A hangja tekintélyt parancsoló volt. Le vagy maradva száz évvel, Peter – akarta mondani Cecile, de nem tette. – Vissza akarsz menni, megvenni azokat a gyertyatartókat? – kérdezte Peter. – Még csak egysaroknyit jöttünk. Békíteni akarta gyermeki, finom kis feleségét. – Nincs sok értelme megvenni őket, ha nincs számukra hely, nem igaz? Úgyhogy nem, nem megyek vissza értük – válaszolta Cecile, hangsúlyozva a „nem” szót. – Csak kérdeztem – vágott vissza Peter, a „csak” szóra téve a hangsúlyt. És ott álltak, úgy méregetve egymást, mintha valami megmagyarázhatatlan módon egymás mellé sodródott idegenek lennének, akik nem nagyon tudnak mit kezdeni a helyzettel. – Nem értelek – mondta Cecile. – Legalább próbáld meg! – Miért nem próbálsz te megérteni engem? – Én értelek téged. Láttál valamit, ami megtetszett, ráadásul elérhető. Én meg kötöm az ebet a karóhoz. Sajnálom, hogy nemet kell mondanom neked, de… Peter lassú, megfontolt modorától Cecile türelmetlen lett. Közbe kellett vágnia. – De miért? Miért? – Menjünk, Cecile. Itt útban vagyunk. A sarkon megálltak taxit fogni. Turisták hajtottak el mellettük motorbiciklin, dudáltak, nevetgéltek, és szemmel láthatóan bizonytalanul vezették járműveiket. Bohóckodásuk minden ok nélkül bosszantotta Cecile-t. Hidegen fordult Peterhöz: – Mióta itt vagyunk, egyszer sem ültünk motorbiciklin. Ki akarom próbálni. Most.
– Nem motorozunk, már mondtam. Még sosem ültem motoron, és eszemben sincs veled a hátam mögött kísérletezni. Három csúnya balesetet is láttunk már. Igaza volt. Csak a feddő hangnem és az összepréselt száj ingerelte Cecile-t. Csendben ült be egy taxiba Peter mellé, és egész úton visszafelé, Susan néni házáig, egyikük sem szólalt meg újra. Valami megfoghatatlan, ostoba elv miatt Peter felforgatta a közös jövőjükről szőtt terveit. Az elmúlt két hétben gyakran időztek a gondolatai a nagy meglepetés körül, elképzelte új otthonuk tágas szobáit: a hálót, közös ágyukkal, amely kétszemélyes lesz, de nem túl nagy méretű, hogy egymáshoz közel aludhassanak; az üde zöldre festett polcokat, melyeken mindkettőjük kincsei megférnek majd; a kényelmes dolgozószobát, ahol Peter zavartalanul rajzolhatja a terveit. Álmában sem jutott eszébe, hogy Peter nemet mond minderre. Ráadásul, tetézve a sértést, a férje most rá mérges, mert merészelt megbántódni! Most is, ahogy ott ül mellette, a taxiban, és tüntetőleg lapozgatja a jegyzeteit, egyértelműen arra vár, hogy Cecile szólaljon meg először. Azt várhatja. Bementek a házba. Cecile a konyhában találta Sallyt, és odaadta neki az ajándék pulóvert, majd szándékosan hosszan vele maradt még beszélgetni. Peter csak várjon rá, ha akar, a parton. Ez volt az utolsó éjszakájuk Bermudán, és eredetileg kettesben akartak ünnepelni. Ehelyett vendégek érkeztek, Susan néninek a fiatalabb korosztályhoz tartozó barátai, akik aznap telefonáltak, hogy vacsorára hívják Cecile-éket. Cecile leleményesen megfordítva a meghívást a párt magukhoz invitálta estére, így Peternek nem lesz más választása, el kell játszania a házigazda szerepét. Végtelenül bosszantó lesz számára ezekkel az idegenekkel tölteni az egész estét. Hadd mérgelődjön csak.
A nap végén Cecile az ágyban olvasgatott, amikor Peter a szobába lépett. A férfi mellkasán összefont karral megállt, és komolyan Cecilere nézett. – Tökéletes délutánt hagytál ki a stégen – mondta. – Nem volt kedvem a stéghez. – Inkább szenvedtél, csak hogy engem büntess. – Tökéletesen jól éreztem magam a parton egy jó könyv társaságában. – Nem igaz. Nem érezted jól magad. Fortyogtál a dühtől. Aztán meg úgy gondoltad, visszavágsz nekem azzal, hogy meghívod azokat az
embereket. A vicces az, hogy jól éreztem magam velük, kellemes emberek. Nem gondoltad, hogy ez fog kisülni belőle. – Semmit sem gondoltam. – Kimentem Markkal a verandára, és mint férfi a férfinak, feltettem neki egy kérdést. Azt kérdeztem, szoktak-e Rose-zal vitatkozni. Mondtam neki, hogy én még zöldfülű vagyok ezen a téren. Most tényleg rám kacsintott ez a pimasz fráter? – mérgelődött Cecile. – Úgy nézett rám, mintha az égből pottyantam volna mellé. „Tizenöt év házasság után azt kérdezed, vannak-e vitáink? Na ide figyelj, fiatal barátom! Ha valaki azzal jön neked, hogy soha nem zördülnek össze a feleségével, akkor az az ember vagy hülye, vagy hazudik” – mondta. – De hát a nászutunkon! – siránkozott Cecile. – Épp a nászutunkon veszekszünk, amikor soha korábban nem volt rá példa! – Mert eddig még soha nem töltöttünk együtt ennyi időt egyszerre. – Borzasztó dühös volt az arcod! – Cele, az emberek nem vágnak jó képet, amikor mérgesek. Nem mintha olyan nagyon mérges lettem volna. Te voltál dühös. Én csak túl határozott voltam. – Eddig mindig mindenben egyetértettünk. Ez az első alkalom, hogy… – Azt hitted, egész életünkben egymás tükörképei leszünk? Sajnálom, ha durva voltam ma. És sajnálom a házat. Istenemre, mindent meg akarok adni neked, ami tőlem telik, Cele! De ezt nem tehetem meg. Szükségem van függetlenségre, hogy bizonyítsam, mennyit érek. Nem tudom, miért, de ilyen vagyok. Ennyi az egész. Érts meg, kérlek! Cecile szeméből akarata ellenére két kövér könnycsepp csordult ki. Lassan gördültek le az arcán. – Ó, Cele, nincs miért sírnod! Ennyire fájdalmas? Igen. Fájdalmas volt. De nem ez csalta elő a könnyeket. El akarta mondani Peternek, hogy hirtelen megnyílt előtte egy ablak, melyen keresztül kilátása nyílt a végtelen puszta életre, és meglátta a hosszú utat, melyen két törékeny emberi teremtés most indult el, egymáshoz kötve, időnként óhatatlanul bántva egymást, majd megbánást érezve. – Tedd le azt a könyvet – mondta Peter, miközben letörölte felesége arcáról a könnycseppeket. Aztán kitárta a karját. Ötödik fejezet
Lawrence Balsan szeretett elidőzni az asztalnál, egy második csésze kávé mellett. Közlékeny hangulatban volt akkor este. – Azt hiszem, említettem már, hogy nyugodtan használhatjátok a kertet – mondta. – Elég nagy egy kisebb esküvőhöz. Jövőbeli esküvőkről ábrándozhattam, amikor dupla telket vásároltam, huszonhárom éve. Azért volt ilyen közlékeny, mert Lány aznap délután sikeres üzletet ütött nyélbe. Mostanra Amanda már jó úton haladt afelé, hogy kiismerje jövendőbeli apósát és a család működési elveit. – Természetesen csak szerény esküvőre futja. Sajnos – itt a hangja enyhén gunyoros színezetet kapott – nem engedhetünk meg magunknak olyan fényűzést, mint amilyen a Newman-es- küvő volt. Látványos lehetett. Kik voltak ott? Valaki az ismerőseim közül? – Tucatnyi emberrel találkoztam, akiket ismersz – mondta Larry. – Batesszel a Century Jelzálogtól, Ralph Frieddel, O’Connorékkal, Alfréd Cole-lal, és… – Egyszóval mindenkivel, aki számít. Kész vagyonba kerülhetett az az esküvő, örülök, hogy nem nekem kellett állnom. Tudom, Lawrence, gondolta Amanda, tudom, mennyire csalódott vagy. Olyan menyre vágytál, mint Cecile Newman. Tudom, sőt te is tudod, hogy tudom. Lawrence gőgös, finom metszésű arcára ironikus kifejezés kúszott, mintha nevetést igyekezne elfojtani. Amandát méregette. Kutató tekintetével mintha áthatolt volna a testén, mintha minden négyzetcentiméterét kielemezte volna. Amandának hirtelen olyan érzése támadt, mintha összekente volna magát málnaszósszal, vagy észrevétlenül kigombolódott volna a blúza. – Biztos vagy abban, hogy nem akarod meghívni a családodat, legalább a szüléidét, Amanda? – kérdezte Lawrence. – Bőven van hely számukra. Nem fogja a családját kitenni Lawrence Balsan vizsgálódó tekintetének és hűvös udvariaskodásának! Egyszerűen nem kompatibilisek a családja és Lawrence. Vagy fordítva, Lawrence meg a rokonai és a családja. Épp közölni akarta – immár harmadik vagy negyedik alkalommal –, hogy a családja nem hagyhatja ott a munkáját, amikor Larry válaszolt helyette. – Azt tervezzük, hogy majd inkább mi látogatunk el hozzájuk. Semmi ilyesmit nem terveztek. Csak Larry vetette fel egyszer az ötletet. És bár Larry nem ítélkező típus, nem sznob, hogyan is
engedhetné Amanda, hogy lássa az istálló hátuljában rozsdásodó autóroncsot, vagy Lorena legkisebb csemetéjét, amint piszkos pelenkában a földön mászkál, vagy a zsíros pörköltestálat az ebédlőasztal közepén? – Bármit terveztek is – mondta Lawrence, miközben felállt a mahagóniasztaltól, és az ajtó felé indult –, minél hamarabb előálltok vele, annál jobb. – Nem kell itt összeházasodnunk – fordult Larry Amandához, amikor kettesben maradtak. – Tudom, hogy nem szeretnél. – Igazad van, nem szeretnék. Az ember vagy rendesen bevállalja az esküvőt, családdal, zenével, virágokkal és barátokkal, vagy hagyja az egészet. Ebben nincs arany középút. – Tudod, arra gondoltam, sokkal személyesebb lenne, ha elszöknénk egy csendes vidéki városkába, és a helyi békebíró előtt mondanánk ki az igent. Ha belegondolsz, sokkal romantikusabb így, mint ez a nagy felhajtás. Persze, tudom, ti nők szeretitek a szaténruhát és a csipkefátylat… – tette hozzá elnéző mosollyal Larry. Az arca ugyanakkor aggódó volt. Teljesen átérezte Amanda helyzetét.
A Sundale’sben kapott fizetéséből Amanda néhány száz dollárt félre tudott tenni, ami most bőségesen elég volt ruhatára feltöltéséhez. Augusztus lévén, a nyári ruhák mind le voltak árazva. – Vigyünk fürdőruhát! – mondta Larry. – Tópartra megyünk. Már jártam ott. Neked is biztosan tetszeni fog! – Egy hét sem telt bele, és Amanda készen állt az utazásra, felszerelkezve saját ruházattal minden egyes napra, új ruhákkal a vacsorákhoz, két pongyolával és egy kék vászonkosztümmel az esküvőre. Az igazság az, hogy Larry megkérdezte, hová szeretne menni nászúira, és Amandának, mivel valójában még sehol sem járt, az első ötlete Bermuda volt. A fiú azonban azt javasolta, halasszák Bermudát olyan alkalomra, amikor hosszabb ideig tudnak távol maradni, így hát Amanda leendő férjére bízta a választást. Kora hajnalban lopóztak ki a házból az autóhoz. Már ott várták őket a bőröndök, amelyeket Larry előző este csempészett ki. A reggelizőasztalon rövid levelet hagytak az otthon maradottaknak. – Nem fogják bánni – mondta Larry. – Valószínűleg ők is fellélegeznek, hogy ezt a megoldást választottuk. Apám ki sem látszik a
munkából ebben a hónapban, Norma meg cseppet sincs oda az esküvőkért. Larry a hűtőtáskába bekészített egy régimódi, csipkepapírba csomagolt csokrot és két palack pezsgőt. – A csokorra most lesz szükségünk, de a pezsgőt csak később bontjuk ki, ha megérkeztünk az úti célunkhoz. Igaza volt Larrynek, gondolta Amanda. Van valami fojtott izgalom, valami Rómeó és Júlia-hatás abban, hogy megszöktek együtt. Észak felé tartottak. Négyórányi út után megérkeztek a városba, ahol Larry szervezésének köszönhetően már várta őket a békebíró és két tanú. Felmentek néhány lépcsőfokon egy kis, színtelen épülethez. Ez lehet a városháza, gondolta Amanda. Csak halvány hatást gyakorolhatott rá a környezet, mert a korábbi örömteli izgatottság helyét hirtelen szorongás vette át: manapság már nem nehéz ugyan elválni, de ez az egész mégis olyan… végleges! Egy válás határozottan nem képezte részét az életéről szőtt terveknek. A szülei idén a huszonkilencedik évfordulójukat ünnepük – amennyiben azt ünneplésnek lehet nevezni. De igen, ünneplésnek lehet nevezni. Minden bizonnyal. Lorena pedig tűkön ül, hogy visszafogadhassa mihaszna emberét. De hogy juthat ilyesmi eszembe egy ilyen pillanatban? A borzasztó gondolatok miatt történhetett, hogy megbotlott, és elejtette a csokrát. – Nyugodj meg, drágám! – mondta Lány lágyan, miközben visszaadta neki a virágot. Ez a fiú maga a megtestesült kedvesség. Amanda felemelt fejjel vonult mellette az asztalhoz, mely mögött egy idős ember várt rájuk. A teremben volt még egy fiatalember is, az egyik tanú talán, és Amanda a szemébe nézve látta, hogy gyönyörű menyasszony… Ahogy Larry karjára tette a kezét, a fiú édesanyjának gyűrűje szikrázva csillant meg a fényben. A gyűrű azt üzente: állandóság, jóság, őszinteség, igazság. Fura volt összehasonlítani ennek a szertartásnak a rövid, praktikus szövegét egy pap hosszú, ünnepélyes cirádáival. Az eredmény azonban ugyanaz. Gyűrűt és csókot váltottak, majd elhagyták a közhelyes kis termet, és épp annyira voltak házasok, mintha Mendelssohn nászindulójára vonultak volna. – Érzel valami különbséget? – kérdezte Larry az első néhány, döbbent csendben eltöltött perc után, ismét az autóban. – Nem is tudom. Olyan zsibbadt vagyok – válaszolta Amanda őszintén. – Olvasd fel a házassági anyakönyvi kivonatot!
– Vicces. Olyan… olyan hivatalos. Mint egy adóbevallás. Amanda Louise és Lawrence Daniel. – Mindig szerettem volna, ha Danielnek hívnak. Dan. Hát nem hangzik sokkal jobban? Nem illik jobban hozzám? A Larry inkább egy általános iskolai focicsapat tagjának a neve. Tipikus „ifjabb” név. Apám szereti, hogy van egy ifjabb a családban. Nem éri meg a civakodást és a neheztelést ragaszkodni a Danielhez. Larry érzékeny fiú volt, pedig ránézésre nem tűnt annak. Senki nem gondolta volna, hogy ennyire foglalkoztatja egy olyan apróság, mint a név. Ugyanakkor, összehasonlítva egy Peterhöz hasonló férfival, már nem is volt olyan nehéz elképzelni róla. Érdekes. – Csodálatos hegyeket fogunk látni, drágám! Az a hely tulajdonképpen a kanadai határon van. Hoztál fürdőruhát, ugye? A tó valóságos kis drágakő. Az egész térség tele van tavakkal. Kanadától egészen a Nagy Tavakig – fecsegett tovább a fiú idegességében. – A fogadóban isteni az étel, és időnként tábortüzet gyújtanak este. Ehetünk majd pisztrángot, frissen fogják a patakból. Szereted a halat? Annyi mindent nem tudok még rólad! Minden bizonnyal az előttük álló éjszakán jár az esze, amelytől már csak néhány óra választja el őket. Már alig bírja kivárni. Manapság rendkívül ritka, hogy két ember az esküvője éjszakáján legyen együtt először. Náluk sem ez lenne a helyzet, ha Lawrence szobája történetesen nem éppen ugyanazon a folyosón lenne, mint Amandáé és Larryé. A fiú dudorászni kezdett. – Ismered ezt a dalt? A dallamát nem tudom kiverni a fejemből, de a szövege nem akar beugrani. Amandát hirtelen melegség töltötte el. Az érzés még sokáig ott remegett a mellkasában. Ezen a napon, úgy tűnik, az érzések teljes skálája a belsejében kavargott, ami, semmi kétség, természetes reakció. Végül is ez élete legfontosabb napja. Úgy érezte, mindenkinek ez élete legfontosabb napja. – A fenébe is, nem jut eszembe a szöveg! – panaszkodott újra Larry. – Pedig tudom, hogy valami régi nagy sláger. – Nagyon-nagyon régi sláger. Talán még a harmincas évekből. A rádióban hallottam. „Mindig és mindig, csodálni foglak…” – valami ilyesmi. – Tényleg! „Lényed ragyogását, csodálatosságát.” Ez az!
Mióta az eszét tudta, Amanda korán kelő volt: gyermekkora óta az
egyetemig, ahol reggel kellett elvégeznie otthoni teendőit, mert este a Sundale’sben dolgozott. Így hát házasélete első napján is alig hasadt még a hajnal, amikor már kinn állt a veranda korlátjánál, és a kilátásban gyönyörködött. A tó partján mindenfelé az övékhez hasonló gerendaházak álltak elszórva, egymástól kényelmes távolságra. Kicsit feljebb, egy kis emelkedőn, a földút végén, amelyen előző este végigdöcögtek a kocsijukkal, a szálloda központja volt látható: nagyobb gerendaépület, gyeppel körülvéve. Közvetlen szomszédságában zászló lengedezett a reggeli szellőben. A tó vize csillogott, a levegő kristálytiszta volt. Amerre csak a szem ellátott, fenyőfák álltak. – Többnyire lucfenyők – magyarázta korábban Larry. – De távolabb bürökkel és borókával is találkozhat az ember. Vannak itt vezetett túrák, öt-hat kilométeresek, de hosszabbak is, ha van hozzá kedved. Egyszer elmentem egy tizenhét kilométeres gyalogtúrára. Soknak hangzik, de nem volt az. Remekül éreztem magam utána. Egy csapat vadliba húzott el Amanda feje felett, hangos gágogással törve meg a csendet, mintha száz autós nyomta volna egyszerre a dudát. Tekintetével követte a dél felé tartó madarakat. Csak a csend maradt utánuk, amelyet korábban megzavartak. Még percekkel a ludak távozása után is arra a távoli pontra meredt Amanda, ahol az ég elnyelte a lármás hadat, majd a tó szürkéskék, rezdületlen tükrére tévedt a tekintete. Végül a korláton nyugvó két ismerős kéznél állapodott meg, melyeket két ismeretlen gyűrű díszített. Mintha nem is az ő kezei lettek volna. Minden más volt, mint amire számított… A rajongást, az elmormolt szavakat, a szenvedélyes gyengédséget, az öleléseket, az egymásba kapaszkodást mind megragadták, birtokba vették és elnyelték. Élve felfalták… Egyetlen korábbi élménye sem készítette fel ilyen lázas szenvedélyre; hogyan is készíthette volna fel néhány, autók hátsó ülésén vagy hátsó udvarok szúrós füvén elkapkodott együttlét? – Jó reggelt, drágám! Gyönyörködsz a tájban? Hát nem csodálatos itt? Larry éppen akkor lépett ki a zuhany alól, testéről még csöpögött a víz, ahogy ott állt, az ajtóban. Amanda kíváncsian vette szemügyre a férjét. Jó felépítésű, széles vállú, keskeny csípőjű férfi volt, sehol egy fölösleges gramm rajta. Amandának valahogy mégsem akaródzott hozzábújnia.
– Nem látok lent senkit. Valószínűleg túl korán van még a reggelihez. Bújjunk vissza egy kicsit az ágyba! Erre a kérésre nemet mondani, de még húzódozni is, képtelenség lett volna. És amikor Larry az ágyban azt súgta, „nagyon szeretlek”, Amanda ugyanezt válaszolta neki. Lehetetlenség nem viszonozni egy ilyen heves vallomást. Később, férje karjában pihenve, Amanda feszültnek és zavartnak érezte magát: hazugság olyasmit színlelni, amit valójában nem érez – ugyanakkor, groteszk módon, kegyetlenség lenne nem színlelni. Larry hisz az ő szerelmében. Bízik benne. És ő valahol tényleg szereti a férjét. Kicsit később felöltöztek, és átmentek reggelizni a központi épületbe. Bájos, falusias berendezésű étterem várta őket. Az asztalokat kék vászonterítő és kerámiakorsóban néhány szál korai őszirózsa díszítette. – Gyönyörű vagy, amikor mosolyogsz – jegyezte meg Larry. Gyakran kell mosolyognia, jegyezte meg magában Amanda. Ez a feladat aznap cseppet sem bizonyult nehéznek. Úsztak, kenuztak, és hatalmasat ebédeltek. Larry hamar a társaság középpontja lett. A vendégek nagy része nyugdíjas vagy gyerekes pár volt, amitől Amanda kissé csalódottnak érezte magát. Azt remélte, a saját korosztályukból lesznek többen. De végül is kedvesek voltak a többiek, figyelmesek és érdeklődők a nászutas párral. Larry pedig, szokásához híven, mindenkivel gyorsan barátságot kötött. Egy tízéves srácnak gyorsúszást tanított, egy idősebb úrral pedig hosszan beszélgetett az ingatlanüzletről. – Ma este kicsípjük magunkat, és megisszuk azt a pezsgőt! – jelentette ki Larry jókedvűen. – Ez lesz a mi kis lakodalmunk! A tükörbe nézve Amanda általában elégedetlen volt a látvánnyal-. vagy a hajára fért volna rá egy igazítás, vagy a cipője nem illett tökéletesen a ruhájához, néha pedig túl sápadt volt az arca. Ezen az estén azonban semmi kivetnivalót nem talált magán. A napsütés egészséges színt vitt az arcára, a haja is a legjobb formáját hozta, és az egyszerű, fehér selyemruha rózsaszín fodrokkal a nyakánál és a szegélyeken mesésen mutatott. Testileg-lelkileg ünneplőbe öltözve Amanda Larrybe karolt, és együtt beléptek az étterembe. Az ajtóban Amanda Iába földbe gyökerezett. – Ez hihetetlen! – kiáltott fel. Minden vendég felállva tapsolt. Az asztalukon az őszirózsák helyett most fehér gardéniákkal és fréziákkal tűzdelt, takaros koszorú állt. Az asztaluk mellett pezsgő várta őket jégbe hűtve. Minden asztal mellett
látott egy behűtött palackot. Amanda izgatott rajongással fordult a férjéhez. – Ez a te műved, Larry! Te szervezted az egészet! Larry a boldogságtól, és egy csepp zavartól kipirulva, bólintott. – Nem tagadom. – Te rendeltél pezsgőt minden asztalhoz? – Ezt sem tagadom. – Amanda a meglepetéstől szóhoz sem jutott. – Itt a soha vissza nem térő alkalom, Amanda. Te vagy a menyasszony, ragyogj hát! Amanda ráeszmélt, hogy Larry fejében Cecile esküvője járt. Ki akar engem engesztelni! – gondolta, majd hirtelen szégyenérzettől vezérelve csókot nyomott a férje arcára. A rendezőség az asztalukat előrelátón az egyik csendes sarokba húzta, így néhány feléjük villanó mosolyon és integetésen kívül szinte teljesen magukra maradhattak. Csak amikor tálalókocsin hatalmas tortát tolt be a személyzet, kerültek ismét a figyelem középpontjába. Többen köszöntötték az ifjú párt, és rájuk emelték poharukat. Az étteremnyi idegen hirtelen meleg jókívánságokkal ostromló rokonok és barátok gyülekezetévé vált. A tortából mindenkinek jutott. Az aprócska menyasszonyt és vőlegényt a tetejéről óvatosan leemelték, becsomagolták, és éppen akkor nyújtották át Amandának, amikor a szomszédos táncteremben rázendített a zenekar. Aztán Larry és ő táncoltak – úgy szálltak körbe, ahogy azon a másik esküvőn. Amanda szíve valósággal szárnyalt. A nyitott ajtón keresztül látta az asztalukon pompázó fehér virágokat. Milyen édes Larrytől, hogy erre is gondolt! Milyen édesek ezek az emberek, mind! Édes, édesek… Fejembe szállt a pezsgő. Néhány férfi felkérte a menyasszonyt, amit Larry cseppet sem bánt. Annyira édes volt! Egy idő után azért leültette Amandát, és kávét rendelt mindkettőjüknek. Nevetett. – Micsoda este! Sétáljunk lassan vissza. Jót fog tenni a friss levegő. Visszatérve a szobájukba, Larry végignézte, ahogy a felesége levetkőzik. Tekintetében félreérthetetlenül tükröződött, mi következik. De amikor átölelte Amandát, a lány csak egy másik testből áradó kellemes meleget érzékelt, és végtelen álmosságot, semmi többet. Aztán elaludt.
Larry, Amanda megkérdezése nélkül, minden napra tervezett valamit. Egyszer egy közeli szigetecskére mentek piknikezni, másszor rövid gyalogtúrára jelentkeztek. Mit szólna egy lovas túrához? Nem
számít, hogy nem ült még soha lovon! Westernnyeregben könnyű megmaradni, a keskeny erdei ösvényeken pedig úgyis csak lépésben tudnak haladni! Egyszóval csodálatos, lendületes, ragyogó napokat töltöttek a kis hotelben. Az augusztusi napfény azonban kimerülőben volt, és egy nap hűvös éllel kezdett lengedezni a levegő az északi üdülőhelyen. Még aznap éjszaka esni kezdett az eső, és másnapra sem csillapodott. A hőmérséklet hirtelen zuhanni kezdett, az esőcseppek kellemetlen hidegséggel toppantak az emberek bőrén. Mindenki az időjárásról beszélt az étteremben. – Mi, itt fent, már hozzászoktunk. Be kell szerezniük valami eső elleni felszerelést, ha nem hoztak magukkal. Valószínűleg egy hétig ilyen marad az idő. Larry és Amanda beautóztak a városba esőkabátokért. Amikor délben visszaértek a hotelbe, a hideg eső még kitartóan esett. Ködbe borította a tavat, és sötétségbe a szobájukat. Fáradhatatlanul kopogott az ablakokon, egész éjjel, másnap reggel is. – Nem sok mindenhez tudunk kezdeni ma – szólt Larry. – Egy dolog azért mégiscsak hiányzik ebből a hotelből – nincs tévé a szobákban. Azt hiszem, hozok a recepcióról néhány magazint. Te kérsz valamit? – Kösz, nem. Hoztam néhány könyvet. Larry átkukucskált a felesége válla fölött. – Shirley, Charlotte Brontetól. Miről szól? – Nagyon régi történet, több mint százéves. Egy angol lányról szól, aki Belgiumba megy, és ott beleszeret egy nős tanárba. Persze ennél sokkal bonyolultabb. – Ahá. Értem. Én nem vagyok odáig az ilyen történetekért, de látom, te igen. Három könyvet is hoztál! Nekem ez fél évig kitartana. Nem tudom, hogy vagy képes ilyen gyorsan olvasni! Larry elragadtatottsága bosszantotta Amandát. Úgy beszélt, mintha egy gyereket dicsérne, amiért el tudta olvasni egyedül a Péter nyuszit – Én nem nagyon szoktam olvasni. Az üzleti tanulmányaim során nem igazán volt rá szükség, kivéve a szakirodalmat, persze. Norma és te, meg a könyveitek! – álldogált továbbra is Amanda felett, szeretetteljes, elragadtatott mosollyal az arcán. – De a húgom még nálad is rosszabb, a latinjával! Te legalább angolul olvasol. Az eső három napig szüntelenül szemerkélt. A negyedik napon, átmeneti éjszakai enyhülés után, erősödni kezdett, szinte ta-
pinthatóvá vált, mint egy szélben lengedező függöny. Csapkodta az ablaktáblákat, tajtékozva áramlott ki az esőcsatornák kifolyóin. A hideg beszivárgott a falakon keresztül a szobákba. Olyan sötét lett, hogy délben már lámpafénynél kellett olvasni. Amanda befejezte a Shirley-1, és nekifogott az örökösöknek. Larry a recepción fellelhető összes magazint oda-vissza átlapozta már. Most az ablaknál állt, kifelé meredt, és negyedórája a zsebében lévő aprópénzt csörgette. A hangos és hamis dudorászás mellett, amit borotválkozás alatt művelt, ez volt a másik idegesítő szokása. Hirtelen elfordult az ablaktól. – Örökösök – olvasta, Amanda válla fölött átkukucskálva. Vállak fölött átkukucskálni is idegesítő szokása volt. – Igen. Egy Pusztaház nevű helyen játszódik. Akár ezt a hotelt is nevezhetnénk így, az utóbbi pár napban. – Tudom, tudom. De senki sem tehet az időjárásról. – Az itteniek azt mondják, ilyenkor így szokott lenni. – Lehet. De mi kényelmesen megvagyunk itt. Az étel nem is lehetne finomabb, és továbbra is úgy gondolom, minden adott itt egy tökéletes nászúihoz. Azért esett erre a helyre a választásom folytatta kicsit aggódó hangon mert szerintem egy elegáns, kiöltözős helyen nem szórakoztunk volna ilyen jól. Szerintem ez a hely és a mi kis esküvőnk messze lekörözte a Newman-féle hercehurcát. – Az az esküvő tökéletes volt. És nagyon ízléses – válaszolta Amanda, felemelve tekintetét a könyvből. Fogalma sem volt, miért védelmezi Cecile-t, amikor a barátnőjének semmi szüksége nem volt erre. – Az ízlésüket soha nem kérdőjeleztem meg – folytatta kissé megenyhülve Larry. – Szinte már „túl hétköznapiak”, nem gondolod? Mindig felnéztem arra a családra, amiért a maguk módján egyszerűek maradtak, minden vagyonuk ellenére. Mit kell annyira csodálni az „egyszerűségben"? Larry is, Norma is állandóan azt ajnározzák, milyen egyszerűen élnek a Newmanek! Mintha ez valami nagy érdem lenne! Amandának elege volt abból, hogy folyton ezt hallgassa. Főleg mivel nem is volt igaz. Cecile egyik fotóján ő és Peter egy teraszon állnak. A korláton túl pálmafák látszanak és az óceán. Oldalt belóg a képbe egy ház, citromsárga falakkal, ragyogó fehér tetővel. Bermuda gyönyörű lehet! Hirtelen szégyen öntötte el Amandát. Hiszen ez a hely is gyönyörű! Kint álldogálni a verandán, a friss, fenyőillatú, reggeli levegőben! Larry
olyan édes, olyan jó, a föld sava-borsa, ahogy Norma mondaná az ő régies modorában. Larry maga a megtestesült jóság. – Mit szólnál, drágám, egy teához és egy kis süteményhez? – kérdezte a férfi. – Addig is lefoglaljuk magunkat. Hihetetlenül sokat ettek az elmúlt pár napban, és Amanda a legkevésbé sem kívánta a süteményt, mégis talpra ugrott, magára vette új esőköpenyét, és Larrybe karolva elindult a főépület felé az esőben. A tea- és süteményválaszték a szinte teljesen üres étteremben árválkodott. A vendégek egyik fele már elment a hotelből, a másik fele pedig, hallva a következő heti időjárás-előrejelzést, éppen a szobájában csomagolt. – Jobban átgondolhattuk volna ezt a nyaralást! – jegyezte meg egy férfi, elhaladva Amanda és Larry mellett. – Senki nem jön ide augusztus végén, ha van egy kis esze! – Azt hiszem, nekünk is mennünk kellene – mondta Larry olyan szánalmas képet vágva, mint egy kisfiú, akit leszidtak. – Akarsz menni, drágám? Vagy várjunk még, mi lesz? – Ahogy te gondolod – válaszolta vidáman Amanda. – Az eső ellenére nagyon jól éreztük itt magunkat, nem?
Késő
délután hajtottak át a hídon, az elhagyatott vasútállomás mellett, majd átvágtak a Lane Avenue-n, a felsőváros felé. Larry újra megjegyezte.– Az állam szégyenfoltja ez a hely. Az egész terület az enyészeté, az állomásépületével együtt, ami pedig a 19. század egyik ikonja volt. A Lane Avenue… az meg egy szeméttelep, isten bizony! Amanda gondolatban vállat vont. Ahányszor átmentek a hídon, Larry vagy Norma rázendített ugyanarra a mondókára. Már unta. – Találd ki, hová megyünk! – kiáltott fel vidáman a fiú. – Gondolom, haza. – Beleborzongott, amikor a „haza” szót kimondta. Nem is tudta, mi üthetett belé, amikor annak idején azt az otromba barna skatulyát kellemesnek találta. Kellem – ezt a szót már vagy száz éve nem használják. Az örökösökben olvashatta. Nem, inkább egy még annál is régebbi könyvben, egy 18. századi regényben talán. Kellem. Olyan park, kert, hely jellemzője, ahol élvezettel tartózkodik az ember. Amanda a nyár folyamán nem túl nagy élvezettel tartózkodott a Balsan-házban. Úgy tűnt, ahányszor felnéz a tányérjából, Lawrence Balsan kutató tekintetébe ütközik. Összezavarta a hol közönyös, hol
szelíden érdeklődő pillantás, ilyenkor mindketten elfordították a fejüket, hogy aztán, kicsit később, újra találkozzon a tekintetük. Legalább most, hogy a fia gyűrűjét viselem az ujjamon, erőltethetne magára egy kis melegséget! Mindenesetre minél hamarabb elköltözünk, annál jobb lesz. Kibírhatatlan a légkör. Mintha csak a gondolataiban olvasna, Larry megszólalt: – Amint lehet, saját lakásba kell költöznünk. Ha készen állsz, akár most, azonnal megnézhetjük azt a házat, amit egyszer kívülről mutattam neked. Már kiköltöztek belőle, itt van a kulcsa a zsebemben. Van kedved hozzá, vagy túl fáradt vagy az egész napos autókázástól? Vajon mindig ilyen lesz Larry? ilyen gondoskodó? A legtöbb férfira ez nem jellemző. – Menjünk most – egyezett bele Amanda. Aprócska házak álltak hosszú sorokban egymás után. Az egyiknek zöld és kék ablaktáblái voltak, a másiknak piros bejárati ajtaja-, néhányukat léckerítés vette körbe, és legtöbbjük udvarán mászóka állt. Számos ház elé „Eladó” tábla volt kitéve, soknak a gyepén azonban már az „Elkelt” tábla díszelgett. A legtöbb tábla a Balsan Ingatlanhoz tartozott. – Adás-vétel – szólalt meg Larry. – Ebben van a pénz. De azért, majd egy nap, szeretnék valami igazán nagyszerűt létrehozni. Szeretnék hírnevet szerezni magamnak. Leállította az autót egy ház előtt, melynek fehér fala ragyogott a napsütésben. Kívülről lefestette, magyarázta Amandának, de a belső tereket az ő ízlésére bízza. – Amennyiben tetszik neked a ház. Én úgy gondolom – remélem tetszeni fog. Igazán jő üzlet. A korábbi tulajdonosai sok újítást végeztek rajta. A konyha vadonatúj, és a ház mögött egy járólappal kirakott teraszt alakítottak ki, amit, a nyugodtabb magánélet kedvéért, csodálatos kis sövénnyel vettek körül. A konyha valóban új volt. Bőven érte napfény, és tökéletesen felszerelték. Még egy konyhai grillsütő is volt benne. Követve Larryt mindenfelé a házban, Amandának be kellett látnia, hogy kifogástalan állapotban van az épület. Még a makulátlan tapétát sem szükséges kicserélni. – Még nem is mondtam – szólalt meg Larry –, de a suli is itt van, néhány háztömbnyire. Amanda felnevetett.
– A suli? Neked meg mi jár a fejedben? Éppen csak hogy befejeztem az egyetemet! Huszonkettő vagyok, te meg már a gyerekek sulijáról beszélsz! – Majd idővel, úgy értettem. – Van még időnk bőven. Először találnom kell valami munkát, mielőtt bekattanok a négy fal között. Túl élesen csattanhatott a hangja, mert Lariy megütközve nézett rá. Kijavította magát, és gyengédebben hozzátette-. – Manapság már később alapítanak az emberek családot. – Nem mindenki. Néhány srác a sulimból, szintén huszonhétévesek, már büszke apák. De most ne ezzel foglalkozzunk. Mi a véleményed a házról? Amanda kinézett az ablakon. A ház mögötti kertben csodálatos, érett juharfa állt, teljes pompájában. A fűre napsütés csordogált apró foltokban. – Azonnal be is költözhetünk. Már jövő hétre a végére járhatok az üzleti részének. A juhar alatt, egy hátrahagyott kis madáritatóban, két gerle fürdőzött. – Máris beköltözhetünk? – Miért ne? Csak meg kell írnom egy csekket, és kész. Az én házam! Nem túl fényűző, de szép, és én még szebbé tehetem. És az enyém! Anya le lesz nyűgözve. Mindent lefényképezek majd, és hazaküldöm a képeket azzal együtt, amin Larryvel a fehér ruhámban állok. – Nem is tudom, mit mondjak, Larry! – Csak mondd, hogy örömmel elköltöznél a Balsan-házból, az apámtól – kacsintott rá a fiú. – Ilyet sohasem mondanék. – Rendben. Akkor csak mondd, hogy szeretsz! – Szeretlek, Larry. – Mutasd, mennyire! Amanda átkarolta és megcsókolta a férjét. Larry hosszú ideig magához szorította még, úgy csókolta. Amikor végül elengedte, jegyzettömböt és tollat vett elő a zsebéből. Amanda nézte, ahogy percekig jegyzetel. Larry felnézett, világosbarna szemét összehúzta, ahogy összpontosított. – Mindent átgondoltam. A mozgatható tőkém, ami marad, éppcsak elég lesz, hogy bebútorozzuk a házat. Szükségünk van egy teljes nappaligarnitúrára, hogy vendégeket fogadhassunk, ismeretségeket
kell szereznünk neked. Egy étkezőgarnitúra is kell. Itt elfér nyolc normál szék, ha pedig valami nagyobb összejövetelt tervezünk, hozhatunk még összecsukható székeket. Fent, a második hálót berendezhetnénk dolgozószobának, tévével, számítógéppel és néhány extra kényelmes fotellel. És ott van még a mi szobánk – az ikerágyak kizárva! – Csak ne kacsingatna folyton… – Megegyeztünk, drágám? Hé, rögtön vacsoraidő van! Ne várakoztassuk meg a többieket! Gyerünk! Amandának tetszett, ahogy Larry belevetette magát a teendőkbe. Az apja – az egyetlen férfi, akivel Larryn kívül valaha is együtt élt – tökéletesen tehetetlen volt a felesége nélkül. Hazaadja, amit keres – mondogatta mindig az édesanyja –, de attól kezdve felőle akár ránk is szakadhat a ház, csak a székében és a tévében ne essen kár. Larry éppen beszámolót tartott a családnak. – Jó vásár, apa. A fickó hirtelen sok pénzhez jutott, és gyorsan be akar költözni az új házába. Nem akar alkudozással időt fecsérelni. Ami pedig a bútort illeti, majd felkeresem a barátomat, Tóm Richet. Emlékszel még Tómra? Bútorkereskedése van az autópályánál. Biztos szívesen segít. Tudod, mit, Amanda, holnap elmegyünk hozzá együtt, és megnézzük a választékot. Ha nem találunk ínyünkre valót, Tóm gyors rendeléseket is vállal. – Úgy örülök nektek! – kiáltott fel Norma. – Mindketten olyan boldognak tűntök! Csodálatos! – Szeretetteljes mosoly terült el az arcán. – Ne feledjétek, felelősnek érzem magam értetek! Szóval, megerősítést kérek! Amanda bólintott. – Boldogok vagyunk. Nagyon is. De elég már belőlünk. Veled mi újság? – Mit mondjak? Két hét múlva már iskola. Másodikos osztályt kaptam, Caesartól fogjuk olvasni A gall háborút. Lesz néhány franciaórám is, meg valami „Bevezetés a zenébe”. – Szép kis órarend! – mondta Larry szeretetteljesen. – Nagy kihívásnak tűnik. Az lehet, de Norma szívesebben foglalkozna egy férjjel és a közös otthonukkal, gondolta Amanda. Nem mintha manapság minden nő erre vágyna, de sokan, Normát is beleértve, akár bevallják maguknak, akár nem, erről álmodoznak. – És mik a te terveid, Amanda? – kérdezte Lawrence. Félórája, amikor megérkeztek, Lawrence atyai csók kíséretében ugyan kifejezte jókívánságait Amandának, de azóta csak most fordult hozzá először személyesen. Az igazság az, gondolta Amanda megvetőn,
hogy Lawrence Balsan úgy döntött, a menye nem tartozik a városi elitbe, sőt semmilyen elitbe, és ezért csak a legszükségesebb esetekben kezdeményez vele beszélgetést. A kérdésre Larry válaszolt. – Amanda először is a házunkat akarja rendbe tenni. – És aztán? Amanda nem olyan nő, aki bezárja magát négy fal közé, távol a világtól. Ő élni akar. – Ragyogó, energikus tekintetét egy hosszú percre Amandán pihentette. A lány a döbbenet és a megmagyarázhatatlan, kényelmetlen érzés ellenére gyorsan rátalált a megfelelő válaszra. – Arra gondoltam, jogi asszisztensnek tanulok. Szeretek a szavakkal bíbelődni, és nem is tartana sokáig a tanfolyam. Nem olyan, mint egy diploma. Nem is olyan drága. – Soha nem beszéltél még erről! – kiáltott fel Larry. – Mert nem voltam benne biztos. – Nos, egyelőre nem tudsz még hozzáfogni. Első a ház! Biztosan eltart majd pár hónapig. – Larrynek igaza van – szólt közbe Lawrence. – Ne siess, Amanda! Ne rohanj át ezen a csodálatos időszakon! Amanda meglepetéssel fogadta a szívből jövő tanácsot. Nos, képtelenség teljesen kiismerni az embereket. Később Larry felvitte a csomagjaikat az emeletre, és letette őket a vendégszobában, ahová pár hete még tilos volt számára a bejárás. – Minden áldott éjszaka, amikor elmentem az ajtód előtt, majd megőrültem a vágytól, hogy bejöhessek! Nem voltál magányos egyedül, az ágyadban? – Persze hogy az voltam, de nem volt mit tenni. – Elég a boldogságtól ragyogó arcodra nézni, és minden gond elszáll. Amandában ismét feltört a bizonytalanság, az a megfoghatatlan félelem, hogy szerepet játszik. De aztán ellenállt: hiszen szeretem Larryt, nem igaz? Hát nem létezhet többféle szeretet, csak egy? Vetkőzni kezdett, miközben Larry mosolyogva figyelte. Visszamosolygott rá. Hatodik fejezet
Miss Elizabeth jenkins nyugdíjba vonul. Norma az utolsó pénteki órája után szembesült a ténnyel, amikor az iskola haliján átvágva
meglátta Elizabethet, amint a harmadikosok termében egy kartondobozba pakolt éppen. – Ó! – kiáltott fel Norma. – Szörnyen érzem magam! Valami különlegeset terveztem az utolsó napjára, de teljesen összefolytak a napjaim, és a naptárba sem néztem bele! Meg tud nekem bocsátani? Elizabeth fáradt, a koránál idősebbnek ható tekintettel nézett fel Normára. – Örülök, hogy egyáltalán eljött hozzám – mondta egyszerűen. – Jó érzés elköszönni valakitől az utolsó napon. Valószínűleg senki más nem jött be elbúcsúzni Elizabethtől. Mindenki túlzottan elfoglalt volt, vagy egyszerűen csak megfeledkeztek róla. Megrázó volt Norma számára a felismerés. Egy csendes tragédia. Nem is tudott hirtelen mit mondani azon kívül, hogy felajánlotta a segítségét, és elmormolt néhány unalmas és felesleges klisét. – Ezeket a könyveket is elteszi itt, az asztalon? Szüksége lesz még egy dobozra? – Nem, köszönöm. Azok az iskola könyvei. Csak az íróasztalomból pakoltam ki. Úgy állt ott, vékony termetével, szürkésbarna hajával, apró, csintalan arcával, mint egy kis veréb. – Mennyi ideje is? – kérdezte Norma, mert úgy érezte, mondania kell valamit. – Hány éve? – Harmincöt. Hát nem hihetetlen? – Miss Jenkinsnek szokása volt költői kérdéseket feltenni. – Néha egy örökkévalóságnak tűnik, néha meg úgy érzem, csak tegnap kezdtem. De hát mindig ezt mondogatjuk, nem igaz? – Hiányozni fog – mondta Norma. – Az igazat megvallva, általában nem sok örömömet lelem az alsós nyelvoktatásban, de az ön osztályának élvezet volt franciát tanítani. Az ön tanulói érdeklődők és okosak. Valahogy… mások, mint a többiek. – Ó, tényleg így gondolja? Örülök, hogy ezt mondja. Mindig is a legjobbat akartam kihozni belőlük, hogy halljanak és lássanak meg mindent maguk körül a világban, az embereket, a madarakat… Norma Elizabeth mozdulata nyomán a falra nézett, ahol takaros keretbe foglalt metszetek sorakoztak egy-egy madár képével és nevével. – Ó, de szépek! Segítek levenni őket! – Ne. Itt hagyom őket. Felvidítják ezt a termet a gyerekeknek. Több hasznukat veszik itt, mint én venném, otthon.
Meglátott egy törött krétacsonkot a tábla alatt, és lehajolt érte, majd a szemetesbe dobta. Mennyi krétacsonkot szedhetett fel harmincöt év alatt Elizabeth Jenkins? – töprengett Norma. – Valamit el kell mondanom magának, Norma. Számos nyelvtanárral találkoztam már életemben, de magáról az első, tavaly szeptemberi nap óta tudom, hogy különleges ember. Fiatal volt és tapasztalatlan, amikor először az osztályomba lépett, de már akkor megvolt magában az a bizonyos ihletettség. – Köszönöm, Elizabeth. Nagyon köszönöm. Az elmúlt egy évben, mióta tanárként tért vissza az iskolába, ahol korábban maga is tanult, Norma inkább a fiatalabb tanárok társaságát kereste. Nem tudott volna egyenlő partnerként kezelni valakit, aki korábban a tanára volt. De Elizabeth Jenkinsszel könnyebb volt a helyzet. Ő sosem tanította Normát. – Mihez fog kezdeni ezzel a rengeteg csodálatos szabadidővel? – kérdezte Elizabethet. – Ó, lesz mit tennem. Anyám és én egy kellemes lakásban élünk már jó ideje, csakhogy az a lakás a másodikon van, egy meredek lépcső tetején. Költöznünk kell. Múlt hónapban anyám elesett a lépcsőn, szerencsére felfelé menet, de így is eltörte a bokacsontját. A bérleti szerződésünk jövő hét kedden jár le, ezért megyek el az iskolából egy héttel korábban. Költöznünk kell – mosolygott Elizabeth Jenkins, pedig úgy tűnt, nem sok oka van a derűre. Megszokásból mosolyog, gondolta Norma. Így igyekszik kellemes benyomást kelteni az emberekben. Egy idős nő, aki az idős édesanyjához megy haza! Nincs társa, férje, gyermeke! Csendes tragédia. És még hány ilyen tragédia zajlik körülöttünk, csak nem vesszük észre őket, annyira személyesek! – Nos, Norma, azt hiszem, jobb, ha most megyek, örülök, hogy megismerhettem. Dolgozzon továbbra is ugyanilyen lelkesen! Együtt vitték a kartondobozt Elizabeth autójához, majd búcsút vettek egymástól. – Az irodában majd meghagyom az új címemet, hogy el tudjanak érni, ha szükség van rám, Norma. Nem sokan fogják keresni. Most még úgy gondolom, én próbálom majd tartani vele a kapcsolatot, de egy-két próbálkozás után valószínűleg én is fel fogom adni. Hiszen egész évben nem beszélgettünk összesen annyit, mint most! Nézte, ahogy kitolat az autó, elindul, majd megáll.
– Jaj, majdnem elfelejtettem! Megtenné, Norma, hogy visszaszalad, ellenőrizni az ablakokat? Attól tartok, nyitva hagytam egy ablakszárnyat, és ha esni kezd, foltos lesz a padló. Pedig frissen van csiszolva. – Persze. Ne aggódjon. Fontos neki, tényleg fontos neki az a padló… Elizabeth termébe visszatérve Norma kibámult az ablakon, és beleolvadt az iskola délutáni csendjébe. Harmincöt év – visszhangzott a fejében. Az osztályok jönnek és mennek, cserélődnek az arcok, a tölgylevelek lehullanak, az azáleák rügyet hajtanak, majd kinyílnak. Harmincöt év, és aztán hazamegy az idős édesanyához. – Te vagy az, Norma? Hátrafordulva Norma Mr. Cole-t pillantotta meg. Azaz Lestert, ahogy néhanapján szólította, távol a gyerekek kíváncsiskodó fülétől, tea mellett, a tanáriban. A férfi egyébként Mr. Cole volt, Norma pedig Ms. Balsan. Már csak két-három nyugdíjazáshoz közel álló tanárnőt szólítottak „Miss”-nek. – Igen. Bejöttem elköszönni Miss Jenkinstől. Úgy érezte, ha a férfi Normának szólította, megoszthatja vele az érzéseit. – Senki más nem jött el. Nagyon szomorú. – Igazad van. Olyan elfoglaltak vagyunk, egy pillanatra sem állunk meg átgondolni, mi az igazán fontos… Nem is tudom. De tegnap én is beszélgettem vele az irodámban, elmondtam neki, mennyire méltányolom a munkáját. Nem könnyű. Hogyan is lehetne megköszönni ekkora odaadást? Ennyi évet? A fiú zaklatottnak tűnt. Talán tényleg bántja ez a dolog. Igen, rosszulesik neki, gondolta Norma. Annyi történetet hallott már róla, diákokkal és tanárokkal kapcsolatban egyaránt, hogy tudta, Lestert tényleg bántják a történtek. Csendes ember volt, gyakran viselt barna kordbársony nadrágot. Barna volt a szeme és a haja is, mindene barna volt, dús sárgásbarna. Külsőre tipikus tanár volt, ami eléggé ostoba kijelentés, hiszen, az ég szerelmére, pontosan hogy néz ki egy tanár? Mégis, Norma úgy gondolta, ha Lestert a bátyja mellé állítanák, gyerekjáték lenne megmondani, hogy kettejük közül nem Larry a tanár. Melanie Fisher bele volt zúgva Lesterbe. Soha senkinek nem beszélt róla, de nem volt nehéz rájönni. Mindenki tudta, hogy Lester néhányszor randira hívta, de aztán elmaradtak a találkák. Az emberek egyszer egy gyönyörű, fiatal vörös nővel is látták, egy étteremben. Máskor meg egy fiatal, modellalkatú lány társaságában vélték látni.
– Itt maradtak a madaras metszetei! – Szándékosan hagyta itt őket, a gyerekeknek. – Ezek nagyon értékes metszetek. Ez a papagáj például már kihalt. Nem mintha olyan sokat tudnék róluk, csak szeretem a madarakat, és erről a fajról történetesen olvastam is már. Nos, én végeztem mára. És te? – Nem is tudom. Lehet, hogy maradok még egy kicsit, és leülök a zongorához a zeneteremben. Jobb, mint a miénk, otthon. Persze csak ha nem bánod. – Dehogy bánom! Tégy belátásod szerint. Csak vigyázz, be ne zárjon a portás éjszakára!
Norma
valahogy nem volt pénteki hangulatban. A legtöbb emberhez hasonlóan péntekenként általában ő is örült a pár napos pihenésnek, a semmittevésnek. Ceruzával a kezében nekiállt kijavítani a latin témazárókat. Rendes körülmények között élvezte az ehhez hasonló tennivalókat; a latin számára eszköz és szórakozás volt egyszerre, mint másoknak a matematika. Ma azonban nagy adag önsajnálatot és félelmet is hazacipelt magával. Ő is egy újabb Elizabeth Jenkins lesz? Látta, ahogy az élete kicsúszik az irányítása alól. Egyszer megfigyelt egy strandlabdát. A visszavonuló hullámok magukkal ragadták a könnyű, bolondos játékszert, és egészen messzire kivitték, a tengerre. Egy időre visszasodródott a sekély partközeli vízre, de aztán újra a nyílt vízen találta magát, minden alkalommal egyre távolabb a parttól, egészen addig, amíg már nem lehetett látni, és nem tért vissza többé. Normának akkor az az érzése támadt, hogy – a labdához hasonlóan – egy emberi élet is idegen erők martalékává válhat. Ő is tudta, mennyire abszurd, hogy egy huszonhárom éves fiatal így érez. De nem tudott másképp érezni. Az utca túloldaláról vékony hangú női kacagás szűrődött át hozzá. Két lány lakott a szemközti házban, tizenhat-tizenhét évesek. Máris fiúk hadát vonzották, amióta csak általános iskolába kezdtek járni. De mi lehetett ennek az oka? És miért éppen ők? Miért épp Amanda vagy Cecile? Miért épp Elizabeth Jenkins? Miért épp Norma Balsan? A szekrénye ajtajára nagy tükör volt felszerelve. Hirtelen ötlettől vezérelve eléje állt, és milliméterről milliméterre szemügyre vette magát. A hajában semmi hiba nem volt, főként miután engedte, hogy Amanda rábeszélje arra a drága fodrászra. A bőre makulátlan volt. Átlagos szemek, semmi különös, de azért szép barnák, mint Larry
szemei. Az arccsontja viszont túl széles, szintén Larryéhez hasonlít. Az orra széles egy kissé, de ez sem bizonyult gyötrő szépséghibának. A szája csak egy száj volt. Egészséges fogai fehérebbek az átlagnál, szép látványt nyújtottak, amikor mosolygott. A teste karcsú volt, nem túl buja, csak olyan átlagos. Volt olyan jó, mint a legtöbb fiatal lányé, sokakénál meg jobb is. Igen ám, de a lábai! Hogy teremthetett Isten ilyen lábakat? Oszlopok. Alaktalan oszlopok. A bokánál ugyanolyan szélesek, mint a térdnél. Szinte ráfolynak a cipőjére. Istenem! Tudod te, mi- ; lyen érzés, amikor egy iskolai bálon elindul feléd egy fiú, aztán Iá- 1 tód, hogy a tekintete a lábadra téved, hirtelen meggondolja ma- 1 gát, és elfordul? Petrezselymet árul: ezt mondták a nagyanyáink, vagy inkább a dédanyáink, ha valaki csak ücsörgött mosolyogva, és reménykedett, de senki nem kérte fel. Kivéve a bátyját! i Nagyon szép, hogy azt mondogatják, igazságtalan egy nőt a külseje alapján megítélni, de mondd ezt annak a lánynak, aki a bálban petrezselymet árul, vagy annak a nőnek, aki az „élet” nevű nagy vigasságban teszi ugyanezt! Persze hogy igazságtalan, de ez van. Nem segít rajta ezer lázadó írás sem. Igazán egyszerű a képlet.- mindenki a szépet szereti. Nemcsak egy nőben, hanem egy férfiban, egy tájban, még egy kutyában is. Norma mérgesen lerángatta magáról a szoknyáját, és egy i nadrágot akasztott le a fogasról. Ha nem lenne az a begyöpösödött igazgató, dr. Hű-De-Jónevű Griffin, mindennap nadrágot viselhetne. De amíg ő az igazgató, erre esély sincs. Ha esetleg valaki beszélne Lester Cole-lal… Nem, nem. Egy fiatal igazgatóhelyettest, új pozícióban, nem szabad arra biztatni, hogy szálljon szembe a főnökével. Nem lenne fair. Pedig Lester biztosan meghallgatná. Látszik rajta, hogy kedves és nyíltszívű ember. Elizabeth Jenkins miatt is szomorkodott. Vajon szerelmes valakibe? Biztosan nagyon gyengéd lenne a szerelmével. De honnan veszem ezt? Hiszen nekem semmiféle tapasztalatom nincsen ebben! Honnan tudhatnám? Leült, és az utcát kezdte bámulni, az ablakon keresztül. Lágy tavaszi szellő mozgatta a függönyöket, és a napfény is hangulatot váltott, ahogy a délután lassan estébe fordult. A gördeszkás srácok, akik nem sokkal korábban Amanda idegeire mentek zajos hobbijukkal, szétszéledtek. Az ugróiskolázó csöppségeket behívták vacsorázni. Az öreg, aki egész nap az évelő sövénye körül foglalatoskodott, eltette szerszámait.
Norma nem is tudta már mennyi ideje ücsörgött ott, amikor a földszinten megszólalt a gong. A vacsoragong volt az, amit az apja azért szerzett be, mert a tekintélyes házakban mindig van ilyen. Ahogy elindult, Norma érezte, hogy hangulata fokozatosan megváltozik. Az utcán zajló egészséges, hétköznapi élet megfigyelése tette volna? Meglehet. De az is lehet, hogy önmagától feléledő, saját belső szilárdságának köszönhette. Ragadd meg a pillanatot! Mindig a mának élt, nem igaz? Minden reggel így kelt. Az eszed vezéreljen, ne a szíved! Ezt a leckét is alaposan ismerte már. Hetedik fejezet
Amanda hallotta,
hogy Norma óvatosan dudál egyet odakint. Még egy utolsó, elismerő pillantást vetett az otthonára. Végre, végre elkészült! A „garnitúra” – a hosszú sarokkanapé és a hozzá illő fotelek, mind burgundi színűek, és az egyforma kávézóasztalok, rajtuk a színben harmonizáló lámpaernyőkkel – teljesen kitöltötte a szoba egyik oldalát. Szemben vele hatalmas, tekintélyt parancsoló, világos színű fából készült, fényezett szekrénysor állt, a legutolsó divat szerinti, a kereskedő biztosította őket efelől. A könyveknek és emléktárgyaknak elkülönített rész mellett, a szekrényben, volt egy vitrin is, ahol különböző alakú és méretű palackokban italokat lehetett tárolni. Még egy kis tükrös bárszekrényt is elrejtettek benne. Túl a nappali ajtaján az étkezőgarnitúrára nyílt kilátás: asztal, székek, faliszekrény és tálaló, mind fényes, mind harmóniában a többi bútordarabbal. Az enyém! – gondolta Amanda végtelen elégedettséggel. Melegséggel tölti el az embert, ha ilyen szép dolgok gazdája lehet. Minden más a háttérbe szorul. Ahogy Norma gázt adott, Amanda még egyszer visszanézett a kis fehér házra, a saját házára. – Jó ötlet volt Cecile-től, hogy havonta legalább egyszer találkozzunk – mondta Norma. – Kicsit olyan, mintha még mindig suliba járnánk. Összetart bennünket, mintha csak egy közös ernyő alatt húzódnánk meg – nevetett. – Hiszen az emberek tényleg elsodródnak egymás mellől, ha túl sokáig nem találkoznak. – Nem tudom elképzelni, hogy velünk, hármunkkal is ez történjen. – Én is ebben reménykedem, ó, látnod kell Cecile lakását! Mire képes a festés és az új tapéta! Rá sem fogsz ismerni! Jövő hónapban lesz az első évfordulójuk, és még csak mostanra sikerült kipofozni azt a lakást! Hihetetlen, nem? – Norma ismét szeretetteljesen felnevetett.
– Nekem cseppet sem tűnik hihetetlennek. A mi házunk berendezése is meglehetősen sok időbe telt – mondta Amanda, önelégültséget érezve. Szűk félórával később, amikor megálltak egy apartmanházakkal körülvett zöld terecske előtt, Amanda ismét érezte, hogy eluralkodik rajta az önelégültség. – Utálnék egy ilyen pici apartmanban élni, egy házba zsúfolva idegenekkel! – Ha meglátod, Cecile-ék mire jutottak abban a pici apartmanban, lehet, hogy meggondolod magad. Én biztosan remekül érezném magam egy ilyen helyen, és előbb-utóbb szeretnék is magamnak egyet. Saját otthont akarok. Cecile és Peter valóságos kertet varázsoltak a lakásukba. Futónövények kúsztak fel ezüstös árnyékot vetve az üde zöld falakon, és buktak át egy díszes szegélyen, a plafonon. Az agyagbarna szőnyeget apró szirmok borították, mintha épp akkor hulltak volna le a falra kúszó növényekről. Könyvekkel megrakott asztal mellett az egyik sarokban skarlátszín füles karosszék állt, mellette skarlátvörös keleti virágcserépből hatalmas, élő páfrány burjánzott elő. Amanda megállt, és lélegzethez is alig jutott. – Mi a csudát műveltetek itt? – Csak néhány régiség, amit a nagymamám hagyott hátra, festék és tapéta. Gyertek ebédelni! – válaszolta Cecile. Egy zöld-fehér beugróban várt rájuk a terített asztal. Az ablakpárkányt itt is növények díszítették. A földön, fonott fedeles kosárkában, fehér perzsamacska heverészett. Cecile bemutatta kedvencét: – Ez itt Mary Jane. Hát nem gyönyörű? Nézzétek, milyen kék a szeme! Peter látta meg egy kisállat-kereskedésben, és nem tudott neki ellenállni. Amanda már régen érezte magát ennyire oda nem illőnek. Talán legutóbb első látogatásakor a Balsan-házban. Még a Newman-kúriában sem érezte magát ilyen kényelmetlenül. Most újra rátört az érzés, hogy nem illik a képbe. Ha létezik tökéletesség, ez itt az, a macskát is beleértve. A monogramos, fehér vászon tányéralátétek sarkait horgolás díszítette. Az ezüstnemű ragyogott, a saláta ropogós volt, a cipókat melegen tálalták. Cecile egyszerű rózsaszín pamutruhát viselt, egyetlen ékszere egy széles arany karkötő volt. Már az iskolában különbözött mindenkitől. Az elmúlt egy évben csak nőtt ez a különbség. Cecile
egészen egyszerűen előkelő volt, míg a többség nem. Ennyi: meghatározhatatlan, de szembeötlő különbség. Lehet, hogy nem mindenkinek tűnik fel, töprengett Amanda, de nekem igen. Körbefuttatta tekintetét a szobán. Az egyik polcon Cecile és Peter esküvői képe állt. Ott pózoltak, megörökítve az örökkévalóságnak, a rózsabokrok előtt. Damaszkuszi rózsák, idézte fel Amanda. Annak a napnak minden percére emlékezett. Milyen csodálatos lehet, ha az embernek ilyen emlékei vannak! – Jó döntés volt, hogy Peter nem állt be ahhoz a városi céghez. így az irodán és a titkárnőn is osztozik egy másik emberrel, és van lehetősége órákra járni a továbbtanulásához. – Milyen órákra? – kíváncsiskodott Norma. – Műemlékvédelem? – Mi más? Imádja. A nyarat Washingtonban fogjuk tölteni, ami miatt, természetesen, Peter már tűkön ül. A virginiai vidék, Fredericksburg, az ültetvények és azok a lenyűgöző házak mind arra várnak, hogy felfedezze őket. De hiszitek vagy sem, nekem hiányozni fog a munkám. Annyi szívszorító dologról hallok! Van egy végtelenül tündéri kislány például, aki tüdőrákban szenved. Megműtötték, talán rendbe is jön, de az édesanyja prostituált. A Lane Avenue-n élnek. Milyen törődésben lesz vajon része, ha hazamegy? Belegondolni is borzasztó. Mély csend telepedett rájuk Cecile szavai után. – Nézd azt a rengeteg könyvet ott a földön, Amanda! Kezdjük kinőni ezt a lakást. De egyszer majd lesz egy nagy szobánk, padlótól a plafonig, faltól falig tele könyvespolcokkal Peter könyvei számára! – Átérzem a helyzetet. Én is folyton újabb és újabb könyveket vásárolok. Többnyire puha fedelűeket, mert a kemény fedelűek drágák, de azok is jobbak, mint a semmi. Larry bezzeg mindig azt mondogatja, nem olvas sokat, mert a napi munka után pihentetőbb, ha leül a tévé elé. Amanda gondolatai Peter körül jártak. Milyen ember lehet, igazából? Miről beszélgethet Cecile-lel esténként? – Mi újság munkaügyben, Amanda? – kérdezte Cecile. Döntöttél már? – Utánanéztem a jogi asszisztensi munkának, de még nem döntöttem. Norma bólintott. – Sosem éreztem, hogy valóban lelkesednél érte.
– Larry azt mondta, lehet, hogy újabb irodát nyitnak Derry-ben, és arra gondoltam, dolgozhatnék ott. Számítógépes munkát végeznék, adatot rögzítenék, ilyesmi. – Nem jó ötlet, hogy a feleség egész álló nap a férje mellett dolgozzon. Mit szól ehhez Larry? – tiltakozott Norma. – Még nem is említettem neki. – Mihez lenne igazán kedved? – érdeklődött Cecile. – Tovább tanulnék, mesterképzést végeznék, talán angol irodalomból. Legszívesebben ezt tenném, ha lehetne. Csakhogy túl sok az akadály. Nem nagyon tudom elképzelni magam tanárként, így a könyvszakma maradna az egyetlen megoldás. A kiadók viszont gyakorlatilag mind New Yorkban tömörülnek. De itt egyébként sincs egyetem, és ha lenne is, túl drága lenne. Amanda meglepődve vette észre, hogy elcsuklik a hangja. Mindenkinek ilyen tempóban váltakoznak a hangulatai? Néhány órája még közelebb állt a teljes elégedettséghez, mint életében valaha! – Nekem van egy ötletem számodra – jelentette ki Cecile határozottan. – Azt terveztem, csak ebéd után mondom el, de meghallgathatod a desszert mellett. Íme: anyám egyik barátnőjének, Mrs. Lyonsnak, gyönyörű boltja van Cagney Fallsban, a főtéren. Kis divatszalon, drága, európai importárukkal. Évek óta ez a hobbija. Európában vásárol, és onnan meríti az ötleteit is. Most azonban, hogy kezd eljárni felette az idő, szeretne kevesebbet dolgozni. A boltot viszont, noha pénzügyileg nem lenne életbe vágó számára, szeretné továbbra is fenntartani. Egy fiatal, energikus személyre lenne szüksége, aki átveszi a bolt mindennapi vezetését. És itt jössz te a képbe. – Én? Viccelsz? A világon semmit sem tudok az üzletvezetésről! – Várj, Amanda, hallgass meg! Már meséltem rólad neki, természetesen a neved említése nélkül, és felkeltetted az érdeklődését. Ehhez a munkához nem kell szakképesítés. Elég, ha felelősségteljesen dolgozol. Van ott egy varrónő, aki az átalakításokat végzi, mióta csak megnyílt az üzlet, és ott van Dolly is, az eladó, aki remekül bánik a vásárlókkal. Mindketten nagyon barátságosak. A könyvelő rendszeresen bejár a boltba, hogy rendben legyen a könyvelés. Neked csak az lenne a dolgod, hogy biztosítsd mindenki zökkenőmentes munkáját és az együttműködést. – Ezt ki csinálta eddig? – Egy fiatal nő, aki azonban most elköltözik, ő mindent meg tudna neked mutatni, mielőtt elmegy.
Épp most mondtam, hogy minden vágyam tovább tanulni, erre Cecile ezzel az ajánlattal áll elő, mérgelődött Amanda. Lehetne egy kicsit tapintatosabb. – Jól fizetne – folytatta Cecile. – Meglepően jól, és te azt mondtad, sürgősen szeretnél elkezdeni pénzt keresni. Tényleg azt mondta volna, „sürgősen”? Nagyon úgy tűnik. Valahogy kicsúszott a száján. Ami azt illeti, Cecile-nek igaza van. De hát akkor is, egy ruhaüzlet? Cecile tovább biztatta. – Nem kell örökre ott maradnod, ha ezen töröd a fejed! És esti tanfolyamokat munka mellett is végezhetsz! Idővel, ha majd gyereket szeretnél, otthagyod a boltot. Amanda továbbra is valami elfogadható kifogáson törte a fejét. – A sundale’ses felszolgáláson kívül semmiféle munkatapasztalatom nincs. Nem is lehet, ahhoz még túl fiatal vagyok. – Ehhez a munkához nem vagy túl fiatal. A nő, aki elmegy, huszonnyolc éves, te pedig hamarosan huszonhárom leszel. Ez nem olyan nagy különbség. Te ráadásul sokkal talpraesettebb vagy, mint ő. Tudom, mert találkoztam vele. Egy butik, gondolta újra Amanda. Lehet, hogy jól fizet, de én nem erre vágytam. Ugyanakkor nem lenne szép dolog visszautasítanom anélkül, hogy megnéztem volna. – Rendben, elmegyek majd, és megnézem – adta be a derekát. – Mikor menjek? – Mondjuk most? Amúgy is olyan szép ez a délután, tökéletes egy Cagney Falls-i sétához!
Ma, csak nézelődöm, Dolly. Nem vásárolok – mondta Cecile.
– Csak meg akartam mutatni a boltot a barátnőimnek. Dolly az a fajta nő volt, aki, noha már a harmincas éveiben járt, úgy viselkedett, mint egy csacsogó tini. A bő tíz perc alatt, amit a három barátnő a boltban töltött, egy pillanatra sem tágított mellőlük. Ha itt dolgoznék, gondolta Amanda, biztosan jól összebarátkoznánk. Látszik rajta, hogy nagyon kedves. És majd kicsattan a vidámságtól. A vásárlók biztosan szeretik. – Gyönyörű holmik – suttogta Norma. – És gyönyörű árak. – Ez igaz – mondta Dolly a megjegyzés hallatán de nem minden sarkon találni ezekhez foghatót! – Maga elé tartott egy fehér alapon apró virágmintás kasmírszövet kardigánt. – Ezt nézzétek! Kézzel hímezték. Ez biztosan nem jön szembe az utcán, ha megveszitek!
De nem ilyen csillagászati áron, értett egyet Normával Amanda. Minden szögletben, polcon és sarokban újabb kincsekre bukkantak: kasmírmintás kézitáskára, teknőspáncél fogóval; barackszín nyersgyapjú kosztümre-, a nyakától a szegélyéig rakott selyemruhákra; egyszerű fekete estélyire, lélegzetelállító fehér csipkedísszel. Amanda lenyűgözve állt. Végül is, egy kis időre talán, akár jó móka is lehet… Az üzletből kilépve az autó felé vették útjukat. – Lenyűgöző ez a bolt! – mondta Amanda. – Az egész városka lenyűgöző! – No és mit szólsz hozzá? – kérdezte Cecile. – Nem kis meglepetést okoztam magamnak, és valószínűleg ti is meg fogtok lepődni, de megpróbálom, ha tetszem Mrs. Lyonsnak. Nagyon szívesen megpróbálnám, egy időre legalábbis. – Remek. Tetszeni fogsz neki. Amint hazaérek, felhívom, hogy találkozhassatok. Indulhatunk vissza? – Nem sétálhatnánk itt még egy kicsit? Egyszer már jártam itt Larryvel, egy vasárnap, de akkor minden zárva volt. Ráadásul Larry is sürgetett. Férfiak! Itt nem szabad rohanni! Időt kell hagyni a gyönyörködésre! Cecile egyetértett. – Gyönyörű kisváros. Szívesen élnék itt. Nem közvetlenül a központban, csak a környéken. Norma egy órára mutatott az egyik kirakatban. – Mintha bronzból lenne, nem? De nem az. Lakkozott fa. Láttam már ilyet az egyik tanítványomnál, amikor náluk vacsoráztam. Csinos darab. – Nézzétek azokat az ezüstbékákat! És a zenedoboz! – kiáltott fel Amanda. – Milyen csodálatos dolgokat képes készíteni az emberi kéz! Menjünk be, csak egy pillanatra! A tágas üzlethelyiség zsúfolásig meg volt töltve ízlésesen elrendezett szekrénykékkel, képekkel, székekkel, órákkal, porcelán- és ezüstcsecsebecsékkel. Amanda azt sem tudta, hová nézzen. – Csak nézelődünk, ha nem bánja – mondta Norma a köszöntésükre siető jól öltözött, méltóságteljes férfinak. – Kérem. Ahogy tetszik. Szóljanak, ha bármiben rendelkezésükre állhatok. – Ó, nézzétek ezt a komódot! – kiáltott fel Amanda. – Hát nem szép? A hálószobánkban van kettő is, de az egyik túl kicsi. Az egyik
sarokban még lenne hely. És ez annyira tetszik! Nézzétek, milyen aprólékossággal festették ki! A férfi, aki a közelükben téblábolt, kijavította Amandát. – Nem, nem. Nem festették. Berakás, marqueterie-nek hívják. A leggondosabb famegmunkálás. Selyemfa az egész bútordarab. – Úgy tűnt, jót derül Amandán. – Jó nagy pénztárcára van itt szükség – jegyezte meg Norma a helyiség túlsó vége felé terelve Amandát, ahol Cecile, aki mit sem hallott az előbbi kellemetlen szóváltásból, éppen egy másik fiókos komódot vizsgálgatott. A férfi most Cecile-hez fordult, akinek kérdése volt. – Ez az íves homlokfelületű komód… Nekünk is van egy ehhez nagyon hasonló. 1770-körülről származik? Én úgy tippeltem. – Közel jár az igazsághoz. 1781-ből származik. Rhode Islanden készült, mint a legtöbb ilyen darab. – Gondoltam. Nagyon jellegzetes, nem? Kíváncsi vagyok, mennyit kérnek érte. – Hetet. Kitűnő állapotban van, ahogy ön is láthatja. Minden eredeti rajta, az utolsó szögig. – Hétszáz dollár, ezért! – kiáltott fel Amanda, szándékosan a férfi önelégült képébe tolva megvetését. – Egyetlen bútordarabért, néhány, négy lábon álló fiókért, csak azért, mert régi, és rábiggyesztették az „antik” elnevezést! Nevetséges! – Annak tűnhet. – A férfi ekkor már egyértelműen a hangos nevetés határán állt. – De vannak, akik szerint egy ilyen összeg semmi érte. A valódi értéke ugyanis akár hétezer is lehet, még akkor is, ha nem egy garnitúra része. – Gyerünk – szólt Norma –, fél négy van, és még haza kell érnünk! Ne fecséreljük itt az időnket! Amint kiléptek a boltból, Amandából előtört sértett büszkeségének minden keserűsége. – Az az Önelégült vigyor! Láttátok az arcát? Teljesen idiótának nézett! Mit képzel, kicsoda? – Egy jelentéktelen sznob, semmi több – mondta Norma nyersen. – Felejtsd el! – Majd, látva az Amanda szemében feltoluló könnyeket, lágyan hozzátette.- – Néha találkozunk ilyen érzéketlen fajankókkal. Hozzá kell szoknunk. No igen. A lábaira gondol. Még ő sem szokott hozzá teljesen az érzéketlen emberekhez. Cecile is megszólalt, szokásos nyugodt nyíltságával:
– Szörnyű alak. Miért kellene mindenkinek ismernie a drága antik bútorokat? A legtöbb embert nem érdekli az ilyesmi. Ráadásul minden benne van róluk egy pár könyvben, ha esetleg valaha tanulni akarsz róluk, igazán semmi különös. Norma sietősre vette a lépteit. – Húzzunk bele egy kicsit, lányok! Ugye nem felejtetted el, Amanda, hogy Larryvel ma nálunk vacsoráztok? És hogy apám nem állhatja a késést? Larry szemrehányón nézett a két lányra, amikor alig két perccel vacsora előtt érkeztek meg. Aztán kimért rosszallással hallgatta a nap eseményeit. – Mi ez a hirtelen ötlet? Eddig jogi asszisztens akartál lenni! Miről van szó? – Azt hiszem, nem akartam eléggé. – Tessék? Amanda, vagy ezerszer elmondtad, mennyire szeretnéd! Egymás mellett ültek, így amikor Amanda Larry felé fordult, az arcukat csak pár centiméter választotta el egymástól. Hihetetlen, de soha korábban nem figyelte meg ilyen közelről a férje szemét; nem is volt kifejezetten barna, ahogy korábban látni vélte; inkább furán sárgásbarna árnyalatú volt. – Minden reggel elautózni az isten háta mögé, hogy aztán egész nap talpon állva ruhákat árulj – ennek semmi értelme! Norma barátnője segítségére sietett: – Nincs messze, Larry. Háromnegyed óra a lakásotoktól, nem több. – Akkor is. Ostobaság. Miért mondtad, hogy asszisztens akarsz lenni, ha nem is volt igaz? – Valahogy beugrott. Választ vártál tőlem, én meg kimondtam, ami először eszembe jutott. Lawrence Balsan csendben hallgatott. Mintha még élvezné is ezt a kis perpatvart! – gondolta Amanda. A férfi, mint oly sokszor, ironikus mosollyal figyelte az eseményeket. A fia ezzel szemben zavartnak tűnt. – Nem értem ezt az egészet – motyogta Larry. – Szerintem ne is próbáld – javasolta Lawrence hirtelen. – Az én órám szerint már húsz perce rágódtok ezen. – Feltűrte az ingujját, felfedve nehéz aranyóráját, majd folytatta: – Amanda ezt szeretné, ártani pedig nem árthat. Fogadd el az állást, ha felajánlják, Amanda! Nem leszel hozzákötve egy életre! Bármikor otthagyhatod, és máshoz foghatsz. Zárjuk végre le ezt a vitát!
Amanda elképedve nyugtázta, hogy éppen Lawrence sietett ilyen hathatósan a segítségére. Ráadásul egy ragyogó mosollyal is megajándékozta, ami olyan ritkán lágyította meg szigorú vonásait. Az már kevésbé volt meglepő, hogy Larry azonnal fejet hajtott a rendelkezés előtt. Az lett volna hihetetlen, ha szembeszáll az apjával. Ez tehát el van rendezve. Most azonban, hogy minden akadály elhárult az útjából, Amanda hirtelen elbizonytalanodott. Lehet, hogy csak azért akartam ennyire, faggatta önmagát, mert Larry ellenezte? Különös nap volt ez a mai: először az ebéd Cecile-nél, majd a csodálatos butik, és végül az a szörnyű ember. Még mindig sajgott tőle Amanda büszkesége. Otthon, lefekvéshez készülődve, Larry immár harmadjára vagy negyedjére tette fel a kérdést: – Szóval, szép napod volt? Szép az a hely, nem? – Gyönyörű. Cecile egyszer oda szeretne költözni. Larry megvonta a vállát, mintha cseppet sem lepné meg a hír. – Miért is ne? A Newman-vagyonnal a hátuk mögött… Két évet adok nekik abban a lakásban, és elköltöznek. Nem is értem, miért nem költöztek egyből egy házba. A mindenit, mi megtettük! Nem ugyanarról a házról beszélünk, gondolta Amanda, soha nem beszélünk ugyanarról. Leült, és miközben lehúzta a cipőjét, körülnézett a szobájukban. Sorra vette a „gyarmatosítás korabeli stílusú” bútorokat – az ágyat, az éjjeliszekrényeket és a kis komódot az esküvői fényképükkel, amelyen a fogadó asztalai között álldogálnak Larryvel. Ezeket megvenni sem volt olcsó mulatság, mégis szürkének, fantáziátlannak és otrombának tűntek; ízléstelenek voltak és banálisak, mint minden ház az utcában, amit csak Amanda látott. Tucatgyártmányok, olyan emberek számára, akik megelégszenek ennyivel. Olyan embereknek, mint Amanda Balsan… Ismét látta maga előtt a falra kúszó kecses zöld indákat Cecile lakásában és az ezüstkeretes esküvői fotót a 18. századi komód szomszédságában. Látta maga előtt a kincsekkel zsúfolt kis boltot, és újra magán érezte annak a szörnyű férfinak a sértőn szemtelen tekintetét. Akaratlanul is felkiáltott: – Látnod kellene Cecile lakását! – Biztosan csinos. De nem lehet sokkal takarosabb a mienknél. Szép kis summát fizettünk ezért a házért, de megérte. A jó bútor egész életünkben kitart, még tovább is. – Kigombolta az ingét, nyújtózott egyet, és ásított. – Ha nagyobb helyre költöznénk egyszer, csak ki kell egészíteni, amink már van.
– Nagyobb helyre? Tudod, szerintem a te ingatlanos kapcsolataiddal nem lenne nehéz Cagney Falls közelében találni egy házat. Sosem tudhatod. – Hidd el, drágám, tudhatom. Azok a telkek percről percre drágábbak. Nem… ha egyszer elköltözünk, és nem állítom, hogy ez biztosan be fog következni, akkor minden valószínűség szerint apám házába megyünk. Tudod, Norma már jó ideje mondogatja, hogy saját lakást szeretne, egy kényelmes kis otthont a Country Day közelében. Aztán lehet, hogy apám nem akar majd egyedül tengődni abban a házban. A fenébe is, bárcsak találna magának Norma egy rendes fickót, olyat, mint Peter! Valakit, akivel eljárhatna szórakozni, az ég szerelmére! Túl fiatal, hogy úgy éljen, ahogy most! Nehéz lehet neki látni a barátait, téged és Cecile-t, hogy ti ilyen boldogok vagytok, hogy mindenetek megvan. Azon kívül, hogy néhanapján moziba jár a barátnőivel, csak otthon ücsörög egyedül, és olvas vagy zongorázik. Még apánk is többet jár el, mint ő! Ez érdekes. – Tényleg? Nőkkel? – Még szép. Mit gondoltál? Nem kérdezgeti ilyesmiről az ember az apját, de hát mégiscsak fiatal még, idén lett ötvenkettő. Ráadásul jóképű is, nem gondolod? Balsan – Amanda így nevezte magában ha egyetlen jelzővel kellett jellemezni, egyéniség volt. Jellegzetes. És micsoda rendhagyó élmény volt az este felragyogni látni dölyfös arcát, arisztokratikus orrát, hűvös tekintetét! – De. A maga módján. – Én nem hasonlítok rá. Még a haja is dúsabb az enyémnél. Nem ritkul, mint az enyém – vigyorgott Larry, mintha az egész tréfa lenne. Mosolya egy pillanatra megérintette Amandát. Ironikus, bár Amanda maga sem tudta, miért, hogy Larry egyetlen határozott vonása a magabiztosság volt. Míg a férje zuhanyozott, Amanda önmagáról elmélkedett. Azt mondják, minél öregebbek leszünk, annál kevesebbet tudunk, igaznak tűnik. Hiszen annyira akarta a boldogságot ezzel a férfival! Boldog akarok lenni, mint mindenki más! De szépséget is akarok az életembe! Szép zenét akarok hallgatni, olvasni, tanulni, látni a világot, szenvedélyesen szeretni! De, valljuk be, legfőképp szép dolgokat szeretnék magam körül. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi gyönyörű dolog létezik, amíg el nem költöztem ide otthonról.
Késő ősszel Amanda édesanyja látogatóba jött a lányához.
– Apád nem tudott eljönni – magyarázta mert valami nagy cég felvásárolta a gyárat, és félti a munkáját. Így is rengeteget volt otthon a lába miatt. Lehet, hogy el akarják bocsátani. A hó csendesen hullott, amikor elhagyták a repteret. Anya vacogott vékony kabátjában. – Veszek neked egy meleg kabátot! – mondta Amanda. – Ez lesz holnap az első dolgunk. – Nincs rá szükségem. Köszönöm, de tedd csak félre a pénzedet, kicsim! – Csak adhatok ajándékot az anyukámnak? – igyekezett vidámságot erőltetni magára Amanda. Anya olyan fáradtnak tűnt. – Úgy örülök, hogy itt vagy, Anya! Larry is boldog lesz! Imádni fogjátok egymást! – Ó, én máris szeretem! Mintha mindig is ismertük volna egymást, köszönhetően a heti telefonbeszélgetéseinknek! Istenem, el sem hiszem, hogy ilyen messzire eljöttem, meglátogatni az én kislányomat, a saját házában! Gyönyörű azon a képen, amit küldtél! Messze van? – Nem túlzottan. Dőlj csak hátra, én meg bemutatom a környéket! Anya izgatottabb volt e miatt az utazás miatt, mint Mrs. Lyons vásárlói egy egzotikus hajóút okán. Ámuldozva nézte végig a házat, az udvart és a két új autót a garázsban. Amikor Larry átölelte, úgy tűnt, menten elsírja magát. Larry vacsorázni, moziba és autózni akarta vinni a környéken, de Anya csak „abban a csodálatos házban” akart maradni velük, és dámajátékot játszani vagy egy videotékából kölcsönzött filmet nézni. Egyik nap pekándiós pitét készített, mert Larry sosem kóstolta még az autentikus déli csemegét. – A saját anyukámra emlékeztet – mondta Larry Amandának. A férfi gyengéd arckifejezése megérintette Amandát. Férje nyílt természete mögött egy sebezhető, törékeny embert vélt felfedezni. Az utolsó nap Anya még két pitét készített, hogy lefagyaszthassák. A fagyasztó, a villanytűzhely, és általában a konyhafelszerelés a szemében aranynál is drágább kincsek voltak. – Még a padlótok is gyönyörű! – lelkendezett. Amanda lenézett a sima márványlapokra. Mintha csak a gondolataiban olvasna, Larry egy borítékot nyomott a kezébe, amikor kis időre kettesben maradtak. – Add ezt oda Anyának a repülőtéren, búcsúzáskor! Egy új padlóra – mondta, ugyanazzal a gyengédséggel az arcán.
Mielőtt aznap éjjel nyugovóra tértek volna, Amanda váratlan jó tanácsot kapott Anyától. – Becsüld meg, amid van! Bárcsak a többi lányom is ilyen embert talált volna magának! Tele van jósággal. Amanda jól tudta ezt. Azt is tudta, mit kellene éreznie, így később, amikor Larry mellé feküdt az ágyban, azonnal megérezte, mire vágyik a férje. Larrynek megvoltak a maga kis jelzései, amelyekkel feléje közeledett. És ő, noha a szokásosnál is kevésbé vágyott a férfi közelségére, tudva, mit várnak el tőle, megadta Larrynek, amit kívánt. Nyolcadik fejezet
Játékos felhők úsztak át a nap narancsos korongja előtt, és enyhe,
nedves szellő kezdett lengedezni a Mississippi felől, de Cecile egyiket sem bánta. Csodálatosan telt ez a nap, amelyet New orleans felfedezésével töltöttek. Az étterem árnyas kertjében Peter aggodalmaskodón és zsarnokian kezdett viselkedni. – Taxival megyünk vissza, a hotelbe, Cele, nem nyitok vitát erről. Túl sokat mászkáltál ma, és ez az én hibám. Nem lett volna szabad engednem. – Az ég szerelmére, a terhes asszonyoknak is szükségük van testmozgásra! Tökéletesen fantasztikusan érzem magam. Méterekkel járok a föld felett! Valóban így volt. Házasságuk harmadik évében úton volt az első babájuk, és Peter, aki kitűnő eredménnyel fejezte be a mesterképzést, a szakmai elismerés felé haladt. A héten éppen a Mississippi mocsárvidékére vitte a munkája, egy különleges, 18. századi házba. Cecile annyira örült a sikerének! Olyan büszke volt rá! – Elképesztő, hogy valaki még itt, New Orleansban is megtalált! – mondta Peter. – Elképesztő és nagyon izgalmas is egyszerre. Nem gondoltam volna, hogy tudnak az érkezésemről! – Mert kezdesz már nevet szerezni magadnak. Imádod a munkádat, és ennek megvan az eredménye. Ó, azok a csodálatos régi házak! Történelem és romantika sugárzik minden apró téglájukból! – Az lehet, de a műemlékvédelem nem csak romantikából és „itt élt Washington anyja” típusú történelemből áll, bármilyen érdekfeszítők is ezek. Arról is szól, hogyan élt a közember; összekapcsolódik a várostervezéssel, és azzal, hogy mit mesél egy épület a környezetéről, az éghajlatról, a családról, mely benne élt. Ezerszer is több puszta téglánál, habarcsnál és az ismert építészeti stílusoknál. Nem is olyan
rég például az emberek még lekicsinylőn vélekedtek a viktoriánus kor stílusáról, lomposnak, cikornyásnak és logikátlannak találták. Most meg hirtelen mindenfelé viktoriánus stílusú verandákat terveznek, mert barátságos, és nagyobb társaságnak is alkalmas… – Peter megmosolyogta magát. – A fenébe is, kiselőadást tartok neked. Állíts le ilyenkor! Nem vagyok én egyetemi előadó! – Egy nap az lehetsz, ha akarsz. – Meglátjuk, meglátjuk. De most kóstold meg ezt a gumbót, rendben? A déliek isteni raguja! A legjobb kaja széles e hazában! Galambszürke alkonyatban sétáltak vissza, a hotel felé. – Kössünk egyezséget! – indítványozta Cecile. – A könyváruház után taxiba ülünk. Láttam egy remek könyvet, tele fotókkal New Orleansról, Amandának. – Rendben, de a könyvvásárlás után taxizunk! Korán ágyban akarlak tudni! Cecile egyik felét bosszantotta, hogy úgy kezelik, mint egy gyereket vagy egy tehetetlen öreget, egyébként önálló lényének másik fele azonban élvezte ezt az átmeneti gyermekkort. – Rendben, főnök – mondta. – Bárcsak velem jöhetnél holnap! De lehet, hogy egy hétig is odaleszek, neked pedig el kell menned otthon a vizsgálatokra. – És elmenjek újra megnézni azt a házat? A költözés témáját már ezerszer is alaposan körbejárták. A lakásra kötött kétéves bérleti szerződésük hamarosan lejár, és ha meg akarnák hosszabbítani, a főbérlő ezúttal ragaszkodik a három évhez. Három év múlva azonban a baba már izgő-mozgó apróság lesz, saját szoba nélkül. Azt a lakást egyszerűen nem gyermekes családoknak tervezték. Peter is belátta, hogy költözniük kell. Ugyanakkor Cecile is tudta, hogy tele volt aggodalommal. – Eredeti kis házikó – mondta Peter. – Igen, azt hiszem, meg tudnék birkózni a jelzáloggal. Sőt biztos vagyok benne. Valóban: eredeti is volt, kicsi is volt a ház. Az 1890-es években kapuőrházként szolgált egy ingatlanhoz, melyet a közelmúltban előkelő hellyé varázsoltak. Talán festői mivoltának köszönhetően a beruházók megtartották a kapuőrházat, mely ugyanabból a kőből, ugyanolyan stílusban épült, mint az egykori főépület. Kis, kopár udvar vette körül, amely csak minimális gondozást igényelt. A hotelbe visszatérve Peter hangosan gondolkodni kezdett:
– Egyedül a konyhát kell rendbe hoznunk. Igen, kezdetnek, első háznak pont jó lesz. Egy kellemes étkező-nappali és két hálószoba, épp amire szükségünk van. Igen, nézd csak meg! – Ugye tudod, hogy azt tervezem, a saját pénzemből is felhasználok valamennyit a lakberendezésre, a festésre és a tapétára? – Nem arról van szó, hogy mániákusan ellenzem, hogy a pénzedhez nyúlj, Cele, csak légy vele óvatos! Ne költs féktelenül! Hála istennek, már kezdenek jobbak lenni a kilátásaim, de ne igyunk előre a medve bőrére! Gyere, segítek a csomagolással! Ez az átkozott könyv vagy egy tonnát nyom! Betehetem az én cuccaim közé. – Nem kell, rendben lesz. Amanda születésnapjára vettem. Mostanában annyit olvas művészetekről és lakberendezésről. Biztosan örülni fog neki. – Elhallgatott. – Most meg miért vágsz ilyen savanyú képet? – Talán csak arról van szó, hogy nem vagyok oda Amandáért. – Gonosz vagy. És ez egyáltalán nem jellemző rád! Te mindig jó véleménnyel voltál az emberekről. – Ez igaz, de nem szerethetek mindenkit. – De miért pont Amandát nem? Az egyik legjobb barátom! Úgy tűnt, Peter fontolóra veszi a kérdést, miközben a nyakkendőit hajtogatta és tette a bőröndjébe. Szemöldökét összevonva válaszolt. – Talán mert sajnálom Larryt. – Sajnálod Larryt? – Igen. Úgy érzem, Amanda lekicsinyli. – Így látod? Én nem tudom, miről beszélsz. Mindig úgy tűnt, összeillenek, jól kijönnek egymással. Peter megcsóválta a fejét. – Alig észrevehető. Valahányszor együtt vagyunk, Amanda mintha másról sem tudna beszélni, mint mások nyaralásairól, ékszereiről, ruháiról és házáról. Szerintem a boltban szedi fel, ahol dolgozik. – Peter, Amandának soha nem volt semmije. És ezt ne úgy képzeld el, mint a te helyzetedet, hogy óvatosan kellett bánnod a pénzzel! Neki szó szerint soha semmije nem volt! – Annál inkább meg kéne becsülnie, amije most van – mondta Peter kimérten. – Meg kéne becsülnie Larryt. Kemény szavak. Cecile próbálta megemészteni őket, és közben eszébe jutottak bizonyos esetek, amelyek annak idején nyilván mély benyomást tettek rá, ha most ilyen készségesen újra előbukkantak, ott volt például az a virágmintás selyemruha, amelyet Amanda viselt, amikor pár hónapja együtt mentek vacsorázni. Kilencszáz dollárba
került. Cecile látta korábban a boltban, de nem vette meg, mert túl drágának találta. És ott volt az a karkötő is. Egyszer teljesen ártatlanul megemlítette Normának, hogy milyen mesés karkötőt látott Amandán, mire Norma hirtelen témát váltott. Azt gondolta talán, tanakodott Cecile, hogy elítélem miatta Amandát? Vagy, ami még rosszabb, hogy a háta mögött pletykálkodom? Egyik sem állt szándékomban! – gondolta kényelmetlen érzéssel a szíve mélyén. – Te Larryt sajnálod, én Amandát – válaszolt Peternek. – Legalábbis fogom, ha kettejük között nem stimmel valami. – Nos, nem kell aggódnod, Amanda a talpára esik minden helyzetben. Ilyen arccal és alakkal nem lesz nehéz dolga. – Hogy beszélhetsz így? – Figyeltem, hogy viselkedik társaságban. Mágnesként vonzza az embereket. Ne mondd, hogy nem vetted még észre! – Azt hiszem, sosem figyeltem erre. – Ne vágj ilyen sóvárgó képet! – Nem vágok sóvárgó képet! Csak azon töprengtem, amit mondtál – vágott vissza Cecile, majd sóvárogva hozzátette: – Jó lehet mágnesnek lenni. Peter felnevetett. – De nem úgy, ahogy Amanda az, én édes kis feleségem. Semmiképpen sem úgy.
Ülsz és kapaszkodsz? – kérdezte Cecile. – Elképesztő meglepetésem van számodra! Nem akartam elárulni, amíg haza nem jössz jövő héten, hogy láthassam az arcodat, de egyszerűen képtelen vagyok tovább várni! Ikreink lesznek! – Tessék? Te most viccelsz! – Mi a fenéért viccelődnék ilyesmivel? Komolyan mondom. – Biztos benne az orvos? – Persze hogy biztos. Ikrek. El tudod ezt hinni? – Ikrek! Te is látod magad előtt, ahogy tologatjuk a dupla babakocsit, és a szembejövő idegenek üdvözülten mosolyognak? – kuncogott Peter. – Tudod, mit? Nekem tetszik a gondolat! Nagyon is! Biztos, hogy biztos az orvos? Cecile felnevetett. – Te nagy gyerek! Persze hogy biztos. Ó, Peter, bárcsak két fiúcska lenné, akik rád hasonlítanak! – Nem, egy fiú, egy lány, és rád kell hogy hasonlítsanak. Főleg a lány. Bárcsak ott lehetnék veled, most azonnal! Ha megsürgethetném
itt a dolgokat, a következő repülőn már rajta is ülnék, de szükségem van még pár napra az építtetők miatt. – Csak ne kapkodj! Behűtve tartom a pezsgőt! És Peter, nem vehetjük meg a kapuőrházat. Csak két hálószoba van benne. – Nem fér el két kiságy egyikben sem? – Dehogynem. Csakhogy a babák hamar kinövik a kiságyat. Hely kell nekik, hogy játszhassanak. Ráadásul ha az egyik lány, a másik fiú, idővel külön szobára lesz szükségük. – Mihez kezdenek az emberek, ha nem engedhetnek meg maguknak külön szobákat? Remélhetőleg nem ismétlődik meg az a bizonyos bermudai vita! Tényleg konokságot hallott Peter hangjában? Cecile nyugodtan válaszolt – Ilyen esetben az emberek megpróbálják a legjobbat kihozni a helyzetből. Az egyik ágyat a nappaliba teszik, ami nem a legborzasztóbb dolog a világon, de nem is egy végtelenül kényelmes megoldás. Ha nem kell feltétlenül ehhez a megoldáshoz folyamodnunk, miért tennénk? – Nos, azt hiszem, igazad van. – Végül is, átmenetileg megvehetnénk a kapuőrházat. Imádnivaló, és egy-két évig még ott maradhatnánk. Csakhogy utána újra költöznünk kellene, aminek én nem sok értelmét látom. – Igen, igazad van. Ó, olyan boldog vagyok, Cele, kicsit még kába, de boldog! – Újra felcsendült a nevetése a vonal túlsó végén. – Akkor viszont azonnal ismét neki kell állnod házat keresni. Csak – ó, de hát már unásig hallottad ezt tőlem – ne legyen túl drága! Ne felejtsd el, hogy még csak most kezdenek beindulni a dolgaim! – Észben fogom tartani. Cecile édesapja nemegyszer dicsérte Peter önállóságát. – A legtöbben az ő helyében boldogan hátradőlnének, s élveznék a feleségük vagyonával járó előnyöket. Csodálom Petert. Már az első találkozásunkkor megkedveltem, te is tudod. Így hát Cecile, szem előtt tartva férje kívánságát, hogy maguk vegyék meg a házat, keresgélni kezdett. Először arra gondolt, felhívja Larryt, de aztán két dolog is eszébe jutott: egyrészt a Balsan cég nem túl aktív a városnak ezen a részén, másrészt visszatartotta Amandának a saját házukkal kapcsolatos, lappangó elégedetlensége, és a tény, hogy Amanda éppen azon a környéken szeretne házat, ahol most Cecile keresgél. Meglepően sok ház nem felelt meg az elvárásainak. Volt, ami túl kicsinek bizonyult, volt, ami túl nagynak. Voltak túl rideg stílusúak, és
voltak túl rikítók; sokukat hatalmas, gyönyörű kert ölelte körül, amit azonban túl sokba került volna fenntartani; és látott olyanokat is, amelyek egész egyszerűen túl drágák voltak, öt nap és több mint harminc látogatás után sikerült rátalálnia az épp megfelelő házra. A kimerült ügynök, aki minden valószínűség szerint már feladta, hogy valaha kliense kedvében járhat, csak bámult, amikor Cecile mindössze tízpercnyi nézelődés után kijelentette: – Ez kell. – De hát nem is volt ideje rendesen átgondolni a dolgot! És a férje még nem is látta! Biztos benne? – Teljes mértékben. Nekem nagyon tetszik, és Peter is imádni fogja. De még mennyire! Egy építész tervezte saját magának a házat, egy williamsburgi villa mintájára. Egyszerű volt, stílusos, és majdnem olyan jó, mint egy eredetibe költözni. Körbejárva a házat, Cecile szeme előtt megelevenedett minden régóta lappangó álma: íme, a gyerekszoba, az ablakokon színes függönyök; ott meg, abban a sarokban, a zongora áll, amely jelenleg egy raktárban porosodik; és arra, hátul lesz Peter csodálatos szobája, nyugodtan tanulhat és rajzolhat a verandára néző északi ablakokon át beszűrődő fényben! Látva Cecile lelkesedését, az ügynök is felnőtt a feladatához. – Amint láthatja, a házban jelenleg nem laknak, hamar beköltözhetnek, ami rendkívüli szerencse. Annyira nem volt rendkívüli, de szerencse volt, valóban. Cecile derűs nyugalommal és a befejezettség érzésével írta meg a foglalóról szóló csekket. Íme hát, a végleges otthonuk. Gyerekek fognak felnőni itt, unokák fognak idelátogatni; nyári vacsoráknak, szülő-tanár találkozóknak, társasági és politikai eseményeknek fog teret adni a ház. Cecile engedte teljesen eluralkodni magán az érzelmeket. De miért is ne? Feledhetetlen pillanat az ilyen mindenki életében. Egy idő után azonban árnyék vetült a derűjére. Bármennyire óvatos volt is az árral, végül mégis átlépte a Peter által megszabott határt. Persze nem felejtette el a leckét, amelyet Bermudán tanult: ezúttal nem egy „valóságos palotáról” volt szó, és az édesapja sem szándékozott ajándékba megvenni nekik a házat. Minden extra költséget a nagymamája által ráhagyott örökségből kell állni, amely soha nem volt nagy összeg, és ráadásul már Cecile is hozzányúlt néhányszor. Ez után a vásárlás után semmi nem fog maradni belőle. Akkor aztán nagyonnagyon óvatosan kell majd éldegélniük Peter keresetéből. De Cecile sosem költekezett meggondolatlanul, boldogulni fognak.
Ezt nem hiszem el! – mondta Peter. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük két éve, Bermudán! Erre megint megteszed! Épp most értek haza, a házat nézték meg együtt. Peter bőröndjei még kicsomagolatlanul hevertek a földön, Mary Jane kosara mellett, ahonnan az egyébként higgadt állat most némi zavarodottsággal hallgatta a szokatlan, dühös hangokat. – Nem tettem semmit megint! Apámnak ehhez most semmi köze! – dühöngött Cecile. – Hányszor ismételjem még el, hogy a saját… – Ne gyere megint a nagymamád örökségével! Azt félre kellene tenni az ikreknek, nem pedig elherdálni egy fényűző házra! – Nem fényűző! Neked is nagyon tetszett, egészen addig, amíg el nem kezdtem beszélni az árról! Te is beleszerettél! – Rendben, igaz. De az emberek rengeteg dologba beleszeretnek, amit nem engedhetnek meg maguknak! Rengetegen keserítik meg ezzel a saját életüket, és én nem kívánok közéjük tartozni! – Akkor most te hallgass meg engem! Én következem. Már sokadjára próbálom elmagyarázni, de úgy tűnik, nem akarod megérteni, úgyhogy papírt és ceruzát veszünk elő, és mindent levezetek neked dollárokban, az utolsó centig! Akkor majd meglátod, hogy ki tudjuk gazdálkodni! Magamra egy centet sem fogok költeni… Az új bútorok is várhatnak. Olyan jól mennek mostanában a dolgaid, csak annyira pesszimista vagy! Azt sem gondoltad volna, hogy egyszer így beindul a munkád. Add ide a tollad!… Nem, nem találok másikat!… Vedd elő a zsebedből, kérlek, és add ide, és én megmutatom, hogyan fogunk boldogulni! – Igen. Egyik hónapról a másikra. Csodálatos! Egyszerűen fantasztikus lesz egyik napról a másikra élni egy üres szobákkal teli házban! Gyönyörű! Csengettek. – Ó, az ég szerelmére, ez meg ki lehet? Nyiss ajtót, Cele, én senkit sem akarok látni. Egész nap egyik repülőtértől a másikig cikáztam, és szeretnék végre kicsomagolni. – A szüleim azok. Alig láttak tavaly május óta, amióta megkaptad a mesterdiplomádat. Csak üdvözölni szerettek volna. Amos és Harriet Newman zavarban volt. Ezeknek a lakásoknak a falai mintha papírból lettek volna, minden kihallatszott. Cecile, amint ajtót nyitott, azonnal látta, hogy a szülei hallották a veszekedésüket. Peter is felfoghatta a helyzetet, mert a kölcsönös üdvözlés után azonnal bocsánatot kért.
– Sajnálom, hogy éppen egy vita közepébe cseppentek. Mindenesetre köszönöm, hogy eljöttek! Cecile számára cseppet sem meglepő módon az édesapja egyből a tárgyra tért. – Gondolom, a házról van szó. Ha igen, akartok róla beszélni, vagy sem? Nem Harriet dolga, és nem is az enyém, úgyhogy mondjátok csak meg őszintén! Peter felsóhajtott. – Röviden összefoglalhatom: Cele talált egy csodálatos házat, de többe kerül, mint amit jelenleg megengedhetek magamnak. Ennyi. – És nem akarod, hogy Cecile felhasználja a saját pénzét. – Nem, uram, nem akarom. Ennyi – ismételte Peter. – Gondoltam – bólintott Amos. – Szilárdan eltökélted, hogy egyedül boldogulsz, és ezt csodálom benned. Ezt már nemegyszer mondtam is neked. De lehetek én is őszinte? A két férfi még mindig a szoba közepén álldogált. Két erős férfi, az egyik nagyon fiatal még, a másik, korához képest, rendkívül fiatal még. Mindkettő alapvetően szelíd ember, ugyanakkor mindkettő dühkitörésekre képes becsületbeli ügyekben. Cecile, saját dühe ködén át, feszülten figyelt. – Lehetek én is őszinte? – kérdezte Amos újra. – Kérem, legyen az. – Rendben van. A függetlenséget csakúgy, mint minden jó dolgot, a vitaminokat, az edzést, de még a jótékonykodást is, túlzásba lehet vinni. És ha túlzásba visszük ezeket a dolgokat, elveszítik az értéküket. Hamissá válnak. Peter néhány pillanatig emésztette magában Amos szavait. – A hamis büszkeségre céloz. – Igen, azzá válhat. – Nekem nagyon nehéz bármit is elfogadnom másoktól – mormolta Peter alig hallhatón. – Nem tudhatom, talán még te sem, mi tett ilyenné – folytatta Amos –, a génjeid vagy a múltadból valami, de nem is számít. Az igazság az, hogy nem csak azért jöttem ma, hogy újra itthon üdvözöljelek, hanem egy ötletet is hoztam. – Elmosolyodott. – Cecile, használhatjuk az étkezőasztalt? Édesanyádnak pedig jólesne egy csésze kávé és egy szelet sütemény… Elcibáltam otthonról, mielőtt megehette volna a desszertet, és tudod, milyen édesszájú! Amos nagy lapot húzott elő a zsebéből, majdnem akkorát, mint az asztal; kiterítette, és magyarázni kezdett.
– Ez itt a hatalmas, elhagyatott pályaudvar durva vázlata. Tizenkilenc holdnyi terület, az állomás épületétől a folyóig. Ott fekszik ez a régi terület, rozsdás autókkal és szeméttel teleszórva, egészen a Lane Avenue-ig, ami maga is egy szeméthalom, csak ott emberek is élnek. Túl régóta rontja ez a szégyenfolt a város és az állam jó hírét. Miután Cecile egy csésze kávét és egy szelet süteményt hozott Harrietnek, Amos mellé állt vizsgálódni. Túl sértett és mérges volt még, hogy a férje oldalára álljon. – Ez a seb már olyan régóta vérzik, hogy a legtöbb városlakó hozzászokott. Azok pedig, akik nem tudtak hozzászokni, megosztottak – de erről valószínűleg már te is olvastál. Néhanapján egy-egy főszerkesztő felhozza a témát.- vagy megóvjuk a mocsárvidéket a költöző madarak számára, parkot alakítunk ki, és építünk néhány tisztességes, de nem túl drága épülettömböt a Lane Avenue felőli oldalra, a híd környékére pedig alacsony építésű, kisvárosi bevásárlóközpontot tervezünk – egyszóval kiépítünk ott egy lakóközösséget –, vagy az egész területből nagy hasznot hajtó, sokemeletes, modern épületekből álló városrészt varázsolunk. – Legalább hat emelet magas irodákkal! – csóválta a fejét megvetőn Peter. – Üvegkalickák, egymás hegyén-hátán! Hát nem értik, hogy ezek fölött az épületek fölött eljárt már az idő? Télen hidegek, nyáron pedig meg lehet bennük sülni, hacsak nem vagyunk hajlandók tetemes összegeket fizetni a légkondicionálásért. – Tudod, hogy rengetegen hajlandók bevállalni ezt a plusszköltséget. – És ki fogja megnyerni ezt a csatát? – Nagyon sok múlik a választásokon. Egy kormányzó, ha a törvényhozás is az ő oldalán áll, csodákra képes. Ez az egész kérdés nagyon összetett. Bankok, környezetvédők, területszerzésre hajtó lobbisták, mind a káosz részesei. De végül is valaminek történnie kell. – Amos egy pillanatra elhallgatott. – Nem is kérdezed, miért mondom el mindezt neked? Nem is csodálkozol? – De igen. Azt hiszem, mindez kívül esik az én szakterületemen. – Egy bizonyos dolog nem, Peter. Bármelyik elgondolás valósul is meg, az enyém, a védett területtel vagy a másik, az üvegkalickákkal, az állomás épületének kérdése mindenképpen fennáll. Ezeket a hatalmas, vén állomásépületeket mostanában országszerte elkezdték felújítani, és újra használatba állítani, nem igaz? Na mármost, nem a műemlékvédelem a szakterületed?
Az asztal túlsó oldaláról Cecile fényt látott megcsillanni a férje szemében. Peter felindultságában majdhogynem dadogni kezdett. – Úgy érti… de hát én még kezdő vagyok! Nem akarnának az emberek inkább egy nagy nevet, egy nagy céget? – Mindenkinek el kell kezdenie valahol. És ha jó tervvel állsz elő, miért ne kaphatnád meg a munkát? Képzett vagy és tehetséges. Egy ilyen munka országos hírnevet hozna számodra. – Mielőtt Peter bármit is mondhatott volna, Amos folytatta, ceruzájával lelkesen hadonászva a levegőben. – Az állomásépületből múzeum lehetne. Mit gondolsz? Az egész városban nincs egy valamirevaló múzeum! – A ceruza újabb kacskaringót írt le a levegőben. – Végtelen sokféle lehetőség van, de bármi legyen is a végső döntés, az állomásépület lesz az egésznek a lelke. – Újra elhallgatott, Peter arckifejezését kutatta. – Szóval? Mi a véleményed? Peter pislogott. – Hát, alaposan megdöbbentett. Megtisztelő a belém fektetett bizalma, köszönöm. Szóhoz sem jutok. – Hangsúlyozom, mindez nem holnap fog bekövetkezni. Minden bizonnyal évek kérdése még. De egyszer véget kell érnie a vitának. Muszáj. Sok ismerősöm van, akik nyitva tartják a szemüket. Ha beindul ez az üzlet, az elmúlt fél évszázad legnagyobb eseménye lesz ebben a városban. De nyugalom! Rengeteg időd van átgondolni, hogy mihez kezdenél az állomással. Menj el, és nézz körül ott! Készíts magadnak néhány vázlatot! – Ezzel Amos óvatosan újra összehajtogatta a lapot, és visszatette a zsebébe. – De vigyázz, amiről most beszéltem neked, soha senki nem tudhatja meg! – Ez csak természetes – mondta Peter. – Örülök, hogy te is hallottad, Cecile, de senkinek egy szót se! Egyetlen ostoba, véletlen, talán nem is rossz szándékból elhangzó mondat, és tragikus események láncolata veheti kezdetét, ne feledjétek! Tehát, Peter? Valid be, hogy tetszik! Tudtam, hogy tetszeni fog! – Szóhoz sem jutok! Hogyan köszönhetném meg? – Ha már így rákérdeztél, megmondom, hogyan. Engedd meg a feleségednek, hogy megvegye azt a házat! Annyira szeretné! Odavan érte! – Peter is imádja! – szólt közbe Cecile. Peter a padlót bámulta, majd a feleségére emelte a tekintetét. Ismét alig hallható hangon válaszolt.
– Úgy szeretném megadni neked, Cele! Szeretnék mindent megadni neked! De egyszerűen képtelen vagyok. Az első nálatok tett látogatásom után úgy éreztem, szörnyű hibát készülök elkövetni. Úgy gondoltam, semmi jó nem sülhet ki ebből a kapcsolatból, és hogy azok a festmények, a hatalmas ház, és te egyszerűen nem vagytok nekem valók. Mindenfelől azt hallottam, Newmanék „egyszerű” emberek, ami igaz is, csakhogy az „egyszerűség” fogalma viszonyítás kérdése. Napokig törtem a fejem, és vitatkoztam önmagommal, de minduntalan ugyanoda jutottam vissza: mi ketten egymásnak lettünk teremtve. Cecile fejében még mindig ott visszhangoztak Peter szavai. Most pedig csak álltak ott, egymásba fonódó tekintettel. Végül Amos szólalt meg, elérzékenyülve, szeretetteljesen: – Vedd úgy, hogy csak kölcsönveszed azt a pénzt a feleségedtől, Peter! Ha ettől jobban érzed magad, add neki vissza majd apránként a nagymamája örökségét! – Amit nekem eszem ágában sincs elfogadni! – dohogott Cecile. – Én egy centet sem keresek! Peter dolgozik, és ő teszi az asztalunkra az ételt. Nekem is vissza kellene mindezt fizetnem? Amos és Harriet egyszerre nevettek fel. – Na, gyerünk, csókoljátok meg egymást, és béküljetek ki! És hagyjátok végre mindketten abba a gyerekes viselkedést! – mondta Harriet. – Törődjetek inkább az ikreitekkel! Kilencedik fejezet
Gagney Falls felé menet Amanda időnként ötperces kitérőt tett egy kanyargós, vidéki útra, amely Cecile háza előtt vezetett el. Még egy rideg, kopár téli reggelen is furcsamód kellemes érzéssel töltötte el a szögletes, robusztus, évszázadosnak tűnő ház látványa. Az érzés ugyanakkor – és Amanda pontosan tudta, miért – felkavaró is volt. Az épületből elegáns egyszerűség áradt. Az ablaktáblák – hat az emeleten, kilenc a földszinten –, a sötétzöld bejárat a levelekből és gabonakalászokból álló őszi koszorúval, az ajtó előtt félkörívben húzódó alacsony lépcsőfokok, mind tökéletes volt. Amanda elég gyakran találkozott az általa „rangnak” nevezett jellegzetességgel ahhoz, hogy bármikor felismerje. Minden, amit Cecile és Peter birtokolt, mondott vagy tett, tökéletes volt. Még a döntésük, hogy egymást választották, az is tökéletesnek bizonyult…
A kitérő után Amanda mindig kissé lehangoltan hajtott tovább. Csak amikor a városka főterén leparkolta az importnak tűnő, de valójában nem import autóját, tért vissza szokásos jókedve. Ennél az állásnál jobb nem is történhetett volna vele. Ki gondolta volna, hogy egy butikban dolgozni ekkora megelégedéssel tölthet el egy nőt, aki korábban angol irodalomból készült mesterképzésre menni? Soha nem gondolta volna, hogy érzéke van az üzlethez, de kellemesen kellett csalódnia. Mrs. Lyons egyre felelősségteljesebb feladatokat bízott rá. A tulajdonosnő, aki modorban, beszédben és stílusban lekörözte még Mrs. Newmant is, tudta, mi a jó neki. Örült Amandának, mert amíg a lány dolgozott az üzletben, ő távol maradhatott, utazgathatott hetekig. Ráadásul Amanda mágnesként vonzotta a vevőket, főként az ajándékokra vadászó férfiakat. Amanda is boldog volt, hogy a butikban dolgozhat, és Mrs. Lyons ezzel tökéletesen tisztában volt. Azt is tudta, hogy Amandának gyengéi a szép ruhadarabok, ezért ha egy kisebb – vagy nem is annyira kicsi – kedvezménnyel boldoggá tehette a lányt, az jó befektetésnek számított. így történt, hogy a két nő, mindkettőjük megelégedésére, kimondatlan egyezséget kötött. A butikban vidám hangulat uralkodott. Még a varrónő is dudorászott munka közben. Dolly hangosnak és, Amanda véleménye szerint, nem túl eszesnek bizonyult. Valami oknál fogva csodálta Amandát. És reggelente, nyitás előtt, amikor hármasban fogyasztották a kávéjukat és a fánkjukat, a kis bolt mintha az otthonukká vált volna. Csodás volt ott tölteni a napokat! Főleg télen tűnt meghitt kuckónak: kint eshetett az eső vagy a hó, lehetett szürke az idő, bent, a kis asztalkán, ahol az apróbb cikkeket állították ki, mindig állt egy pompás virágcsokor, amelyet hetente rendeltek Mrs. Lyons kérésére. A ruhák is pompásak voltak. Mrs. Lyonsnak kitűnő érzéke volt a ritka árnyalatokhoz és a különleges párosításokhoz. A készlet minden egyes darabja ellenállhatatlannak tűnt. Megdöbbentő volt látni, hogy a nem túl szerény árak ellenére a legritkább esetben távozott vevő üres kézzel. Ha mást nem is, egy sálat venniük kellett. Történetesen Amanda első szerzeménye is egy fehér, pipacs- és búzavirágmintás selyemsál volt. – Fehér kosztümmel viseld! – tanácsolta Mrs. Lyons, aki épp akkor tért haza Franciaországból, kincsekkel megpakolva. Amikor Amanda megjegyezte, hogy nincsen fehér kosztümje, Mrs. Lyons további tanácsokkal látta el.
– Egy fehér kosztümnek márpedig lennie kell a szekrényedben! Vigyél csak egyet innen! Megkapod huszonöt százalék kedvezménnyel. Ilyen egyszerűen kezdődött. És ugyanilyen egyszerűen vált szokássá. Szép ruhákban egészen más embernek érzed magad. Bármiért, szinte bármiért kárpótolnak, ami hiányzik az életedből. Már sötét volt, amikor egy kora decemberi napon, délután öt órakor Amanda bezárta a boltot. A parkoló felé vette útját. A téren néhány kirakatban még égtek a lámpák. A sarki porcelánüzlet kirakatának fényében hívogatón csillogott egy tetszetős zöld tál. Már hetek óta vonzotta Amanda tekintetét. Még mindig nem adták el, töprengett Amanda, úgyhogy minden bizonnyal szemérmetlenül drága. Mégis megállt megcsodálni a szépséges tárgyat. Valahonnan, talán az utca túloldalán lévő lemezboltból ismerős, régi karácsonyi dallam szállt. A tér egyébként meglehetősen elhagyatott volt. Néhány járókelő, szintén felfigyelve a tiszta, emelkedett zenére, megállt egy pillanatra. Egy elhaladó pár Amandára mosolygott, mintha ők is megérezték volna a pillanat tökéletességét, a mellkasban feszülő élénk boldogságot. Ó, hiszen csak egyszer élünk! Ragadd meg az élet minden szépségét, amíg teheted! Azzal Amanda a boltba lépett, hogy megvásárolja a gyönyörű tálat. – Különleges darab – biztosította Amandát a fiatal eladó. – A századfordulóról származik. Azt mondanám, 1910-nél biztosan nem későbbről. Drága, és megér minden érte fizetett centet. A fiatalember érzékeny, nyugodt, harmonikus vonásai Peter Mackre emlékeztették Amandát. Keze a tál mellett, a pulton pihent, ujján jegygyűrű csillant meg. A kézelője kopott volt. Amandára nézett, tekintetük egy pillanatra összefonódott, majd mindketten gyorsan másfelé pillantottak. Amanda tudta, mi jár a fiú fejében, a fiú azonban nem tudhatta, Amanda mit gondol, hogy érez vele kapcsolatban: ő csak egy eladó itt, aki olyan dolgokat árul, amit magának nem engedhet meg. Otthon feleség és valószínűleg gyerekek várják. Szegénysor, gondolta Amanda, és sajnálatot érzett. Miközben a fiú a tálat csomagolta, a kellemetlen csendet megtörve Amanda megjegyezte, hogy noha szereti a porcelánokat, nem sokat tud róluk. – Rengeteget lehet tanulni róluk – válaszolta készségesen a fiatalember. – Már a görögök előtt is létezett, sőt már az ókori Egyiptomban is ismerték! Szeretne esetleg róla egy könyvet? Arra, azon a polcon talál néhányat.
Így hát Amanda egy könyvet is vásárolt, testes kötetet, tele illusztrációkkal. A szerzett kincsektől megrészegülve indult haza. Csodálatos érzés volt hazaérve óvatosan kicsomagolni, majd, még óvatosabb mérlegelés után, elhelyezni szerzeményeit a számukra legmegfelelőbb helyen. A káprázatos, fényes borítójú könyv, túl magas, hogy bármelyik polcon elférjen, természetesen a kávézóasztalra került. Így az asztalka, amelyet már egy fenséges cserepes növény is díszített, valósággal megszépült. A tállal több kísérletet is kellett tennie: a tálalószekrényre tegye, az étkezőben, vagy a két ajtó közét díszítő állványra? A tál talpáról eltávolított céduláról hirtelen kellemetlen tolakodással ötlött Amanda szemébe az ár. Rossz érzés borzongatta meg. Nem mintha Larrynek bármi kifogása lehetne az ellen, ha ő kétheti – talán valamicskével még annál is több – keresetét erre a tálra akarja költeni! Ez egyedül Amanda dolga, nem? Azért jobb lesz titokban tartani a valódi árat. Amanda még akkor is két becses szerzeményében gyönyörködött, amikor Larry hazaért. A férfi csókot nyomott felesége arcára, majd, szokásához híven, büszkén körbehordta tekintetét a közhelyes kis szobában. – Hé, ezt mikor szerezted? – Ma. Tetszik? – Nem is tudom. Mire jó? – Hát mire jó egy tál? Hogy beletegyél bármit, ahogy kedved tartja. Virágokat fogok beletenni. – Drága volt? – Nem túlzottan. Sőt egyáltalán nem. – Akkor jó. Szép kis összeget félretehettél már abból a fizetésemelésből! – Larry a mustársárga bárpulthoz lépett, és töltött magának egy italt. – Titokban akarod tartani, igaz? Részemről teljesen rendben van, engem nem zavar. De te láthatod az én megtakarításaimat. Minden fent van, az emeleten, az íróasztal bal oldali fiókjában. – Egy bárszékre telepedett, és kinyújtóztatta a lábát egy puffon. – Éppen arra gondoltam ma, hazafelé, hogy talán annyira megkedvelted azt a boltot, hogy meg szeretnéd vásárolni most, hogy Mrs. Lyons a nyugdíjba vonuláson töri a fejét. Valamennyi pénzt elő tudnék keríteni rá, és a te félretett pénzeddel együtt be tudnánk indítani az üzletet anélkül, hogy komoly tőkéhez kellene nyúlnunk. Ez neked is tetszene, igaz?
Komoly tőke! Amanda próbálta felbecsülni, mennyit tehetett már félre a férje. Bizonyára szép summát. Az üzletük kiállta az idő próbáját, és megbízható volt. Ráadásul a Balsan család minden tagját takarékoskodónak, megfontoltnak és előrelátónak ismerte. Ezerszer is hallotta már apát és fiát üzletről, jól bevált részvényekről és kockázatmentes befektetésekről beszélni. Igen, fantasztikus lenne, ha elindítanák az ő saját kis üzletét! – Imádnám! – lelkesedett Amanda. – Képzeld csak el, hogy egy nap Európába utazol feltölteni a készletet! Időnként talán még én is veled tartanék! De ne ugorjunk ennyire előre! A gyerekek előbbre valók! – Lesznek gyerekeink. De semmi értelme kapkodni. – Hé, az meg ott mi, a kávézóasztalon? Megint könyvet vásároltál? Hadd lássam! – Nem hiszem, hogy érdekelne. A porcelán történetéről szól. Larry felnevetett. Nem volt könnyű felkelteni az intellektuális kíváncsiságát. – A porcelán történetéről? Mi a fene! No, hadd nézzem csak! Amanda odaadta neki a könyvet, amit Larry néhány érdektelen lapozás után már vissza is nyújtott. A férfi hirtelen felháborodottan felszisszent. – Hatvanöt dollár! Te hatvanöt dollárt adtál ki ezért a vacakért? Amanda nyugodtan válaszolt. – Ez nem vacak. Tudod nagyon jól. Ez történelem. – Rendben van, történelem. Művészet. De hatvanöt dollár akkor is sok egy könyvért, Amanda. – Larry teljesen megbotránkozott. – Ez pazarlás! Te… azaz mi nem ebbe a rétegbe tartozunk. Remek könyvtár található nem egészen tízpercnyire tőlünk. – Járok abba a könyvtárba. Nem is értem, hogy mondhatod, hogy időnként könyvet vásárolni pazarlás! Minden könyv egy befektetés! – védte magát harciasan Amanda. – A lelket táplálják. Ezt nevezed pazarlásnak? – Kíváncsi lennék, ez a könyv mennyire fogja táplálni a lelkedet! Majd néha, portörlés közben, belekukkantasz. Az egész ház tele van már a könyvekkel, amiket megvásároltál, de nem olvastál el. Larryt ritkán aggasztotta ennyire bármi is, és ha aggodalmaskodott, hamar túltette magát rajta. A legokosabb tehát, amit Amanda tehetett, hogy csendben kivárt. Éppen az egyik redőnyt eresztette le éjszakára, amikor Larry újra megszólalt.
– Nem akartam szóba hozni, Amanda, mert alapvetően békés ember vagyok, de tegnap elhaladtamban benéztem a szekrényedbe. Kész divatszalon! Minden bizonnyal te vagy Mrs. Lyons első számú vásárlója! – Ez nevetséges! Ruhákra mégiscsak szükségem van! Kifogástalanul kell kinéznem a boltban, vagy nem? Ráadásul azt hittem, szeretnéd, ha a magam kedvéért is csinos lennék… és a te kedvedért! – Persze hogy szeretném! De hét nap van egy héten! Hát mennyi ruhára van neked szükséged? Ráadásul azokon az árakon, amiket folyton emlegetsz? – Kedvezményt kapok rájuk. Szinte semmibe nem kerülnek. Te is tudod. Miért ne használnám ki a lehetőséget? Minél jobban megemelte Amanda a hangját, Larry annál nyugodtabban beszélt. Neheztelése kezdett elpárologni. – Rendben, igaz, rendben. Mondtad már korábban is, csak valahogy elfelejtettem. De a könyvet továbbra is meggondolatlanságnak tartom. – Visszaviszem, ha azt akarod – mondta most már lágyan Amanda. – Á, felejtsd el! Figyelj csak, apám holnap este akarja megünnepelni Norma születésnapját. Duplán ünnepelünk, mert ma fantasztikus napot zártam, és apa irtó elégedett velem. Egy farmot sikerült megvennem, egészen kint, arra, amerre az autóutat bővítik. Valószínűleg beletelik még vagy öt évbe, amíg beindul arra az élet, de addig is lesz egy bérlőm, egy gazdag fickó, aki bölényeket akar tenyészteni. Irtó elégedett. L. B. – ahogy Amanda mostanában nevezte magában – az utóbbi időben határozottan meglágyult. Szinte kereste a fia és a menye társaságát, sporteseményekre vitte őket, családi összejöveteleket szervezett, ahová Larry unokatestvérei közül fiataltól az öregig, érdekestől az unalmasig sok mindenkit meghívott, vagy éppen drága éttermekbe vitte vacsorázni Amandáékat. – Légy csinos, Amanda! – mondogatta ilyen alkalmakkor –, hadd legyünk rád büszkék! Amandának eszébe jutott, milyen hűvösen méregette Lawrence négy évvel korábban. Akkor elképzelhetetlennek tartotta, hogy egyszer így fog vele beszélni az apósa. – Egy francia étterembe megyünk, Cagney Falls közelébe. Az öregnek a gatyája is rá fog menni, de megéri. Amúgy is szeret jó fej lenni. A kijelentés egyáltalán nem fedte a valóságot. L. B. cseppet sem volt öreg; senki nem gondolná, hogy ilyen idős fia és lánya van, akik
ráadásul mindketten idősebbnek tűnnek a koruknál. Másrészt L. B. nem volt jó fej. Noha sokat lágyult a viselkedése, továbbra is túl távolságtartó és dölyfös maradt. – Bárcsak lenne Normának valakije, akit magával hozhatna! – sóhajtott Larry, szokásához híven. – Az ég szerelmére, nincs abban az iskolában senki, akit kedvelne? Valaki, akit Norma kedvelne? Dehogynincs! Ott van például Lester Cole, az igazgatóhelyettes. Norma valahogy mindig szóba hozta a nevét, valahányszor az iskoláról mesélt. – Szerintem van valaki, akit kedvel. – Hátakkor? – Ez oda-vissza kell hogy működjön, tudod. – Olyan jó kislány! A szívem szakad meg érte! – kesergett tovább Larry. Hát persze. De „jó kislánynak” lenni valahogy sosem elég.
Cecile elégedetten nézett körbe. Az étkezőben a kandalló párkányát
vörös mikulásvirágok áradata díszítette, és keveredett közéjük néhány Cecile személyes kedvencei, a halványzöldek közül is. Az asztalnál, a Norma számára fenntartott helyen, a Lincoln-emlékmű szobrát mintázó kristály könyvtámaszok lapultak, ajándékdobozban. Azt mondják Lincolnról, jelentéktelen külsejű férfi volt, de Cecile számára különösen szépnek tűnt a nemes, komoly arc. Norma is biztosan egyet fog vele érteni. Gyönyörű téli nap volt, hideg, de nem szeles. A fekete faágak élesen rajzolódtak ki az ég fagyoskék hátteréből, mint egy tusrajzon. Minden ablakból kinézve ez a látvány fogadta a szemlélődőt. Minden ablakon fény csordogált be, soha egy szoba sem merült sötétségbe az egész házban. Végigjárva a szobákat, Cecile tökéletes elégedettséget érzett. Rengeteget haladtak az elmúlt három hónapban. A négy hálóból kettő már elkészült. A bababútorok tegnap érkeztek, épp amikor a micimackós tapéta utolsó szalagja is a helyére került. A polcok zsúfolásig megteltek plüssállatokkal és könyvekkel. Manapság már mindenki tudja, hogy fontos sokat olvasni a gyerekeknek. Amint Norma és Amanda megérkeznek ebédre, mindent megmutat nekik! Csak az bosszantotta, hogy nem érezte túl jól magát. Ami azt illeti, az elmúlt pár napban enyhe lázzal küszködött. A szomszédságban megfázás terjengett, ami szinte törvényszerű már, így ünnepek előtt. A háta is meglehetősen fájt. Időnként már nemcsak a tompa sajgást érezte, hanem valósággal belehasított a fájdalom a derekába. Hatalmas
pocakjának súlya is komoly terhet jelentett mostanra. Néha úgy érezte, menten széthasad. Lement, vissza a földszintre, és elhaladva a hall állótükre előtt, megvizsgálta a profilját, úgy néz ki, mint egy elefánt! Peter folyton évődött vele, napról napra értékelve gyarapodását, imádta a kezét cecile pocakjára téve érezni, ahogy az ikrek megfordulnak, mozgolódnak. Az elmúlt pár napban szokatlanul nyugodtak voltak a babák. Peter azon a véleményen volt, hogy az ikrek minden bizonnyal táplálkoznak. Mohó kis jószágok! Minden vagyonúnkból ki fognak enni bennünket! Ó, milyen boldog otthonuk lesz! Valójában máris az volt. Peter, a kezdeti komoly kétségek eloszlása után, talán még Cecile-nél is jobban örült az új családi fészeknek. A Cecile által előre megálmodott dolgozószobájának ablakai a majdani kertre néztek. A kert kialakításában biztosan számíthatnak Amosra. A kerítés töve tökéletes helynek tűnt a rózsák számára, ott bőségesen éri majd őket napfény. Peter íróasztala az ablak előtt, az árnyas oldalon kapott helyet; ott nem fogja közvetlen napfény zavarni a munkájában. Cecile arra az esetre is talált megoldást, ha a férje éjszakába nyúlón akarna dolgozni: tökéletesen praktikus, dupla tanulólámpát szereltetett fel. Egy pillanatra megállva, Cecile engedte, hogy minden gondolatát betöltsék ezek a kellemes képek. Peter karrierje remekül alakult. Éppen egy fatemplom felújításán dolgozott, illetve egy kötöttáru-üzemet alakított át öröklakásokká. És komolyan dolgozott Amos ajánlatán is. Cecile-nek hirtelen le kellett ülnie. Újra ez az éles fájdalom a derekában! Az elmúlt pár napban szinte elviselhetetlen volt, ha rátört. De most valahogy más! Valóságos roham! Felkiáltott, és a fotel karjába markolt. Néhány perc után a fájdalom csillapodni kezdett, majd elmúlt. Cecile, még mindig remegve a megpróbáltatástól, felállt. Vele jár, gondolta. Az ég szerelmére, nem most érzett életében először izomfájdalmat! Az atlétikában, aminek Cecile gyakorlatilag minden formáját kipróbálta, gyakran kellett éles fájdalmakat elviselni. Már majdnem fél egy volt, és a két muskétás sosem késett. Arra azért még, úgy tűnt, van idő, hogy a bejárati ajtón karácsonyi koszorúra cserélje az őszi díszt. Éppen a koszorút akasztotta a helyére, amikor Judy Miller, a szomszéd, megállt az autójával a ház előtt, és leengedte az ablakot, hogy üdvözölje Cecile-t. – Hogy vagy? Vannak még fájdalmaid? – Á, nem vészes. Bár épp most volt egy elég csúnya görcsöm.
– Tényleg el kellene menned az orvosodhoz, Cele! Legalább hívd fel, és kérdezz rá bizonyos dolgokra! – Nincs itthon a héten, a helyettesét pedig még életemben nem láttam. Megvárom, amíg visszajön. Amúgy sincs semmi komoly. – Nem tudhatod. – Nem szeretnék beállni azoknak a nyűgös kismamáknak a sorába, akik egy kis eperért vagy jégkrémért is felébresztik a férjüket az éjszaka közepén. – Ne beszélj ostobaságokat! Mondtad már Peternek? – Nem. Minek aggódjon egy kis fájdalom miatt? Nézz rám, akkora vagyok, mint egy elefánt! Azt hiszem, cseppet sem meglepő, hogy fájdalmaim vannak. – Nem tudom. Nem vagyok orvos. De te sem. Ha nem szólsz Peternek, én teszem meg! – Rendben, rendben! Valószínűleg igazad van. Ma délután elmondom neki. Lehet, hogy korán hazaér. – Én nem várnék addig. Ne légy ostoba, Cele! Cecile egy darabig még az elhajtó autó után bámult. Lehet, hogy Judynak igaza van. Ugyanakkor, naivitás lenne azt gondolni, hogy fájdalom nélkül megúszhatja a teljes kilenc hónapot. Másrészről egy orvos tudhatja legjobban a választ a kételyeire… ó, te jó ég, már megint! A hátába hasított. Nem, nem is a hátába, a hatalmas domborulatba, ahol a babák voltak. Hasogatott és görcsbe rántotta a testét a fájdalom. Elviselhetetlen volt. Cecile hallotta a saját hangját, ahogy felsikolt. A sikoly visszhangként hullt vissza a falakról. Tárva-nyitva hagyva a bejárati ajtót, két keze közé szorítva hatalmas hasát, felrohant a lépcsőn. Könnyek öntötték el az arcát, és eszét vesztve a rémülettől, zokogva könyörgött magában futás közben. Berontott a fürdőszobába, majd minden elsötétült előtte. Eszméletét vesztve, fejét a mosdókagylóba verve, elterült a földön.
Norma nem messze a bolttól, ahol Amanda dolgozott, az autójában várakozott, és azon töprengett, miért érez időnként valami megfoghatatlan sajnálatot a sógornője iránt. Semmi okát nem látta. Elég csak felidézni, amikor Amanda először lépett a Balsan-házba, kopott bőröndjével a kezében, majd ránézni most, férjes asszonyként, saját házzal, egy férfival az oldalán, aki őrülten szereti, és egy munkával, amit nagyon élvez! Mire fel hát a sajnálat? Köszönhetően testi hibájának, amire ő inkább egyenesen fogyatékként gondolt, Norma rendkívüli érzékenységgel észlelte azokat
az apró részleteket, amelyek mások számára észrevehetetlenek maradtak. Még egy osztály előtt állva, a latin nyelvtanra összpontosítva is volt a figyelmének egy szeglete, mely azonnal megérezte az elfojtott nevetést, a rendbontás legapróbb jelét is. Hosszú ideig például megütközve látta, hogy Jessie-nek, ennek a magányos kislánynak milyen gondozatlan a külseje, noha lett volna rá lehetősége, hogy ápoltabb legyen. Amint azonban az anyuka egy nap úgy állított be az iskolába, mint egy valóságos kirakatbaba, Norma mindent megértett. Jessie nevetséges, lenézett gyermek volt otthon. De Amandának vajon mi gondja lehet? Most is mosolyogva, integetve, lendületes léptekkel közeledik, gyönyörű, dús fürtjei lágyan simogatják kasmírgallérját. – Fél karomat egy kis édességért – kiáltott fel szokásos vidámságával Amanda. – Cecile biztosan fantasztikus tortával készül a szünnapodra! Egész délelőtt ezen járt az eszem. Tényleg tetszett az ajándékom? – Már mondtam, hogy igen! Most is az van rajtam – gombolta ki Norma a kabátját, hogy megmutassa a finoman hímzett blúzt. – Mondtam Cecile-nek is, hogy vegyen egyet, szülés után úgyis újra csinos lesz, de el sem fogod hinni, mit mondott: hogy túl drága! – Nos, pillanatnyilag lehet, hogy tényleg az. – Most viccelsz! Mintha bármi a világon túl drága lehetne neki! A családja számláján valószínűleg milliók hevernek. Nem irigységből… Ó, dehogynem! Mióta csak meglátta Cecile-ék vidéki otthonát, az irigység beszélt belőle. Hol vannak már azok az ártatlan idők, a kollégium, a fürdőszoba padlóján szétdobált szennyes, pizzamorzsa az asztalon! – Peter jövedelméből élnek. Szerintem ez elismerésre méltó. – Szerintem viszont ostobaság. Peter is, ő is kissé túlzásba viszik a szűkmarkúságot néha. Neked nem tűnt fel? Norma, válasz nélkül hagyva a kérdést, az útra összpontosított. Régen sosem beszéltek egymás háta mögött. Még ártatlan dolgokról sem. Az utóbbi időben azonban egyre többször hall ehhez hasonló szurkálódó megjegyzéseket, elsősorban Amanda részéről, és sokkal ritkábban, vagy talán soha, Cecile részéről. Akárhogy is, nem helyes irányban haladnak. Igaz barátok nem pletykálnak egymásról. Hallgatása beszédesebbnek bizonyult minden szónál, mert Amanda gyorsan hozzátette:
– Persze nekem ehhez semmi közöm. Amúgy is tudod, mennyire imádom Cecile-t! Csak azt mondom, ő mindenkivel olyan figyelmes – magától sem kellene megtagadnia semmit. – Nem hiszem, hogy bármitől is megfosztaná magát. Csendben folytatták útjukat, ami szokatlan volt a két barátnő között. Az út egyik oldalán takaros házak suhantak el mellettük, a feljárókon autók álltak, egy görkorcsolyapályán színes kötött sapkás gyerekek játszottak, egy párocska két golden retrievert sétáltatott. És akkor Normának hirtelen beugrott a megfejtés. Természetesen a zöld szemű szörnyeteg keseríti meg Amanda életét. Hát persze! Most, hogy többje van, mint életében eddig bármikor, még többet akar. Szegény Amanda! Ugyanakkor magamat is sajnálhatnám. Hát nem esik nekem is nehezemre Cecile otthonába látogatni, ahol minden, Peter fényképétől kezdve a bababútorokig, arra emlékeztet, nekem mi minden hiányzik az életemből? Mindannyian ki vagyunk éhezve, mindenki a maga módján. Peter és Cecile talán a kivétel, hiszen az ő életük olyan tökéletes harmóniában folydogál, de az emberek többségére nem ez igaz. – Már vár ránk – szólalt meg Amanda –, nézd, az ajtót is nyitva hagyta! – Ilyen időben? Bementek, bezárták maguk mögött az ajtót, és hangosan szólongatni kezdték Cecile-t: – Itt vagyunk! És csak öt percet késtünk! Semmi válasz. – A konyhában vagy? Végigjárták a földszintet, de kiáltásaikra nem jött válasz. A lépcső alján megtorpantak. – Cecile? Cele? Hol vagy? – továbbra sem kaptak választ. Norma és Amanda csak állt, és nézett egymásra. – Betörők? – suttogta Norma. – Nem hagyták volna nyitva a bejárati ajtót. Norma szíve a torkában dobogott. Félelmetes kérdések lógtak a levegőben. – Hívjunk valakit? A szomszédokat vagy a rendőrséget? – Lehet, hogy csak szunyókál. Megyek, megnézem. – Ez nagyon furcsa. Ne menj fel, Amanda! De Amanda bátran elindult, és Normának követnie kellett. A lépcső tetejére érve először a fürdőszoba nyitott ajtaját pillantották meg. Aztán meglátták Cecile-t. Eszméletét vesztve feküdt egy vértócsa közepén, a földön.
Szörnyűséges hét volt. A rettenetes napok egybefolytak, és Norma úgy érezte, örökre az emlékezetébe vésődött minden apró részletük, az arcok, a hangok, még az időjárás is, minden, ami a rettegés díszletei között zajlott. Arra a hétre hasonlított, amikor az édesanyja meghalt, vagy amikor egy család az utcájukban repülőszerencsétlenségben elveszítette a fiát, és mindenki velük gyászolt. Ha az iskolában nem lett volna szünet, biztosan szabadságot vett volna ki. Semmi más nem számított, semmi a világon, csak hogy Cecile túlélje. Tényleg volt olyan ostoba, hogy azt hitte, Petert és Cecile-t valami csodás varázslat hatására soha semmi baj nem érheti? A barátnője magas, fehér kórházi ágyon feküdt, olyanon, amely Normát leginkább egy kőravatalra emlékeztette, ahol egy régvolt királynő álmodta örök álmát, fiatal arcával sajnálatot ébresztve az arra járóban. Cecile mellett Peter ült, maga is olyan merev és hideg, mint egy kőszobor. Keze a felesége kezén pihent, tekintetét le nem vette Cecile-ről. – Nem tudom, mikor szokott hazamenni – mondta egy nővér, Norma kérdésére válaszolva. – Amikor leteszem este a műszakot, még itt van, és a reggeli műszak már újra itt találja. Egyszer, Norma rendes napi látogatásainak egyikén, Peter megszólította: – A vérnyomása nagyon ingadozó. Erre ma kiderül, hogy fertőzést kapott el. De mi okozza? Csak beszélnek és beszélnek. A végén mindig valami „hibás szervi működésre” hivatkoznak, amiből egy szót sem értek. Csak azt tudom, ez maga a rettegés… ne haragudj, nem vagyok képes tisztán gondolkodni. – Peter hangja természetellenes árnyalatot öltött, az arcát természetellenes foltokban öntötte el a pír és a sápadtság egyszerre. – Mihez kezdek, ha Cecile… A férfi szenvedése talán még Cecile-énél is mélyebb volt, hiszen Cecile kegyes álomba merülhetett. Ő csak az elveszített babákról beszélt, fel sem fogta férje rémületét. – Úgy tűnik, nem fogja fel, hogy lehetnek még gyermekei – mondta Peter. – Ez a különbség köztünk. Engem nem érdekel. Cseppet sem. Nekem csak ő számít… ő az én mindenem… az első pillanattól fogva. Ha átadod magad egy másik emberi lénynek, töprengett Norma, ha ennyire eggyé válsz vele, ilyen szörnyű kínoknak teszed ki magad. Miért vágyunk mégis mindannyian erre az egységre? Pedig ó, én is vállalnám, ezerszer is, a kockázatot, ha egyszer így érezhetnék! Lábujjhegyen lopózott ki a szobából.
Az antibiotikumok csodát tettek, és Peter végül hazavihette Cecile-t. Ködös, nyálkás volt a reggel, egy-egy varjú károgásán kívül fullasztó csend telepedett a tájra. Cecile-ékre várva, Norma rendbe tette az emeletet, elpakolta a játékokat a gyerekszoba polcairól, és bezárta a szomorú helyiségek ajtaját, hogy Cecile- nek ne kelljen szembesülnie velük. Mi mást tehetnének a muskétások, ilyen vészterhes időkben? A földszinten Amanda könnyű ebédet készített. – Hihetetlen – mondta, amikor Norma a konyhába lépett. – A nővérem újra gyereket vár. Nem tudja majd tisztességesen eltartani, és cseppet sem vágyott rá. Az életbe egy csepp logika sem szorult. – Azon gondolkozom, lesz-e valaha Cecile-nek újra babája. – Újabb megválaszolhatatlan kérdés. Ó, most fordultak be a felhajtóra! Itt vannak! Cecile Peterre támaszkodva, lassan lépkedett fel a bejárati ajtó előtti alacsony lépcsőfokokon. – Mindketten itt vagytok! – kiáltott fel. – Ó, milyen aranyos tőletek! – Hát nem tudtad, hogy itt leszünk? Mi vagyunk a három muskétás! Tizedik fejezet
Vannak napok, amikor semmi sem jó. Reggel nem csörög a vekker, és elalszol. Aztán az idő, aminek karácsony közeledtével hidegnek és ragyogónak kellene lennie, nyirkos és borongós, a havas eső pedig életveszélyes korcsolyapályává változtatja az utakat. Így dohogott magában Amanda, úton a bolt felé. Az üzletben minden bizonnyal hemzsegni fog a sok, utolsó pillanatban vásárló ember, főleg tanácstalan férfiak, akik sürgősen ajándékot szeretnének vásárolni, de semmi ötletük nincs hozzá. A vásárlókra természetesen szükség van, de néha szörnyen fárasztóak. Még a legelbűvölőbb ember csacsogása is terhessé válik egy idő után. Ott van például a nevek „véletlen” elejtése beszélgetés közben-. Ó, cseppet sem hasonlít senkire az édesanyja családjából, ők mind sokkal magasabbak és vékonyabbak… – bizonygatják egyesek szoros kapcsolatukat egy-egy neves családdal. Vannak, akik ősi vagyonukkal hivalkodnak: Tudja, ők minden vagyonukra a legutóbbi tőzsdei felfutás során tettek szert. És akkor még nem is tért ki az utazásokról szóló monológokra: Fidzsi szigete káprázatos, de össze sem lehet hasonlítani Bora-Borával.
És a dolgok, amiket ezek a nők megvásároltak, kidobtak, majd újra beszereztek! Egy másik világ, összehasonlíthatatlanul más. Milyen fantasztikus lenne elutazni valahová az ünnepek alatt! Csak egy kis időre kiszakadni a hétköznapokból! Peter néhány hétre a Karibtengerre vitte Cecile-t. Persze Cecile épp most esett át egy komoly betegségen, megérdemli a zavartalan pihenést. Amanda egy pillanatra sem akarta párhuzamba állítani magát a barátnőjével. De Larry állandóan túl elfoglalt volt, hogy bárhová is elmenjenek; néha még a szomszédos mozit is túl távolinak találta. Teljesen elfásult. Így hát ez a karácsony is csak olyan lesz, mint a többi. A Balsanházat szokás szerint unokatestvérek hada veszi birtokába, és Larry apja átadja a szokásos, a helyi bevásárlóközpontba szóló vásárlási utalványokat. Azt azért meg kell hagyni, hogy az ételek, a marhasült és a pulyka terén remekelni fognak, a ház pedig gyönyörű fagyöngy- és magyaldíszbe öltözik, a hagyományoknak megfelelően. A Balsanházban ilyenkor minden a hagyományokról szól. Még a vörös ruha is, amelyet Norma ajánlott Amandának első közös karácsonyukon. Amandának hirtelen, önmaga számára is váratlanul, nevethetnékje támadt. Minden bizonnyal az időjárástól, a megfeszített munkától és attól a lappangó, megfoghatatlan unalomtól került ilyen cinikus hangulatba. Ez akkor is megbocsáthatatlan! Elég, ha szegény Normára gondol! Újabb év telt el, amely számára semmiben sem különbözött az előzőtől vagy az azt megelőzőtől. Amanda megborzongott a gondolattól. A boltba lépve maga mögött hagyta a nyugtalanító gondolatokat,és azonnal felvidult a nyüzsgéstől. Kisegítő munkaerőt kellett alkalmazniuk, aki a vásárolt portékákat ünnepi pirosba és aranyba csomagolja. Sütemény és tojáslikőr várta a betérőket, a hátsó szobában pedig néhány vadonatúj szerzemény lapult. – Nem fogod elhinni – fecsegett Dolly –, de már küldtek néhány tavaszi darabot! Alig öt perccel azután érkeztek, hogy te hazaindultál tegnap. Már el is kezdtem kicsomagolni őket. – És milyenek? – A szokásos. Ismered Mrs. Lyons ízlését! De még mennyire ismerte! Amanda bódultan, mint Ali baba a kincsesbarlangban, egyesével, végtelen óvatossággal emelte fel a ruhadarabokat, mint megannyi műtárgyat. Hirtelen felkiáltott: – Dolly, gyere csak! Nézd ezt a kabátot! Mi lehet ez a szín? Hamvas barack vagy barackvirág? Egyik sem igazán. Lélegzetelállító, nem? Azonnal tegyünk ki egyet! Öt percet sem adok neki, és elviszik.
– Hát, nem is tudom… láttad az árát? Amanda a cédulára nézett, és elszörnyedt. – A mindenit! Egy fiatal hölgy látta meg először a kabátot, az üzlet visszatérő vendége, aki bármit megvehetett volna a boltban. „Legszívesebben beleharapnék!” felkiáltással azonnal felpróbálta. Gyönyörködve nézegette magát benne egy darabig, de csak nem sikerült dűlőre jutnia. Végül azt mondta, alaposan átgondolja a dolgot, és hamarosan visszajelez Amandáéknak. A kabát még késő délután is ott lógott a fogason, amikor az utolsó vendég elhagyta az üzletet. Ekkor Dolly próbálta fel, és a tükör elé állt benne. – Káprázatos, nem? Hiába, nincs Párizshoz fogható hely! – Ez Milánóból való – javította ki Amanda. – Nos, akkor is káprázatos. Kasmír. Nézd, milyen puha! Most te próbáld fel! Amanda akarta is, nem is a próbát. Az a buja szín, a hajtókák lágy íve, a hátrész könnyed lendületessége! Gyönyörű portéka! A fejében kavarogtak a gondolatok, mintha az elméje egyszerre űzte volna, hogy fusson és maradjon, ahol van. – Gyerünk, vedd csak fel! Ha felpróbálja, meg akarja majd tartani. Azonban ha megveszi, rettenetes bűntudata lesz. Ha viszont nem veszi meg, örökké sajnálni fogja. – Látom a szemedben, hogy akarod! – Az emberek sok mindent akarnak, amit nem engedhetnek meg maguknak. – De hát te megengedheted magadnak! Folyton vásárolsz! Miért tagadnál meg magadtól egy ilyen gyönyörű holmit? Legyen ez a karácsonyi ajándékod magadnak! Gombold csak be! Egyébként, nyitva is hagyhatod. Nézz csak magadra! Mintha rád öntötték volna! Valóban. A vállak, a kabát hátának lendületes íve, amelyre korábban már felfigyelt, a különleges szín, mind tökéletesen illett rá. Amanda dermedten állt a tükör előtt. Dolly ismét sürgetni kezdte, az irigység legkisebb jele nélkül, csodálattal a hangjában, mintha belátta volna, hogy ez a luxus nem őt, sokkal inkább Amandát illeti. – Igen, eszelős ára van – gondolkodott hangosan Amanda, de magában hozzátette, hogy a kabát ugyanakkor rendkívül praktikus: viselheti alkalomra vagy hétköznap; klasszikus darab, amely soha nem
megy ki a divatból; és annyi színnel lehet kombinálni! Szürkével, barnával, tengerészkékkel, napsárgával, fehérrel és feketével – számolgatta az ujjain. – Hagyok egy üzenetet Mrs. Lyonsnak – mondta gyorsan, mielőtt meggondolhatta volna magát. – Majd levonjuk hetente a fizetésemből, ahogy szoktuk. – Elállt az eső, de azért hozd ide az autód az ajtó elé, Amanda! Majd gyorsan kirohanok hozzá a kabáttal. Dolly nem sóvárog semmi után, gondolta Amanda, miközben a parkoló felé tartott. Sokkal egyszerűbb lehet így az élet – butikban dolgozni, de nem vágyódni a ruhák után. Mostantól nekem is megálljt kell parancsolnom magamnak. Istenem, úgy beszélek, mint egy alkoholista, aki az elvonó előtt még legurít egy utolsó pohárral. A csomagtartóban már lapult egy doboz, múlt heti újabb porcelánbolti látogatásának eredménye. Ha vacsoravendégek jönnek hozzánk, a teríték mindig tökéletes, gondolta Amanda, bevallva önmagának, hogy a terítés csínját-bínját Cecile-től leste el. Vendégeik többsége valószínűleg nem figyelt fel a finom vászon tányéralátétekre és a Royal Doulton porcelánokra. Larry egészen biztosan nem vett tudomást róluk. De ez mit sem számított; ezek Amanda kincsei voltak. Felvidították. Klasszisokkal jobb hangulatban indult haza, mint ahogy reggel érkezett. Norma az autójában ücsörgött, a ház előtt. Amandának teljesen kiment a fejéből, hogy a barátnője, mint oly gyakran, ha az apja nem töltötte otthon az estét, átjön vacsorára. Érthető, hogy a barátnőjének nincs kedve egyedül asztalhoz ülni a Balsan-ház kíméletlenül nagy étkezőjében. – Vásárolgattál? Norma hanglejtése nem volt egyértelmű. Lehetett megállapítás is, kérdés is. Lehetett ártatlan észrevétel, de lehetett kevésbé ártatlan. Az utóbbi időben Amanda meglehetősen gyakran látott vagy vélt látni különös, kritikus fényt megvillanni Norma szemében. – Igen, vettem néhány apróságot – válaszolta könnyedén, majd amikor Norma felajánlotta a segítségét, még hozzátette: – Óvatosan! El ne ejtsd! Tálak vannak benne! Éppen beakasztotta a szekrényébe a kabátot, amikor meghallotta Larry hangját. A férje imádta nagy hangon tudomására hozni, hogy hazaérkezett. Amanda gyakran legszívesebben bedugta volna a fülét, hogy védekezzen az ormótlan ordítás ellen. Néhanapján azért Larry képes volt visszafogni magát, főleg amikor a húgát üdvözölte szívből
jövőn. Amanda felidézve a saját családját, illetve más, ismerős családokat, újra meg újra meglepődött a két testvér viszonyán. – Itthon vagyok, drágám! Itthon is vagyok, éhes is vagyok! – dörgött Larry hangja felfelé a lépcsőn, léptei dobogásának kíséretében. – Azonnal lent vagyok! Fél órán belül terítve az asztal! – Mindig elégedettséggel töltötte el, milyen szervezetten vezeti a háztartást. Az étel időben elkészült, finom is volt, a ház pedig rendezetten várta a hazatérőt. Már a konyhában szorgoskodott, amikor újabb ordítást hallott az emeletről. – Amanda! Azonnal gyere ide! Larry a lépcső tetején állt, kezében az új kabáttal. – Ez meg mi a pokol? Amanda minden porcikájában remegni kezdett. Larry szemmel láthatóan tajtékzott a dühtől, ami annyira nem volt rá jellemző, hogy Amandának fogalma sem volt, mire számíthat. – Azt kérdeztem, mi a fészkes fene ez! – Kabát. Lorenának, a nővéremnek. Tudod, hogy szoktam ajándékokat küldeni haza. – De nem ilyeneket. Nem szoktál ekkora összegeket költeni valamire, amit aztán egy isten háta mögötti helyre küldesz, ajándékba! – Le volt árazva. Annak az árnak a töredékébe került. Igazán, Larry! – Legalább eltüntethetted volna az árcédulát, mielőtt elkezded beadni nekem ezt a sztorit! Nem most jöttem le a falvédőről! Ide hallgass: te vásárlási mániában szenvedsz! Vannak megrögzött iszákosok, meg szerencsejátékosok, meg te, aki nem tudod abbahagyni a pénzköltést! Ismerlek. Nem akartam ezt mondani, még gondolni sem, de a mohóságodnak nincs határa! Én viszont, ebben a szent minutumban, elérkeztem a tűrőképességem határára! Úgy bánsz a pénzzel, mint más a vízzel, bár a vízzel is bánhatnának takarékosabban az emberek! Amanda pillantása a hálószobában a csúf ágyfőt fedő, fénylő levelekkel és bimbókkal teleszórt ágytakaróra tévedt. Ezer éjszakát is eltöltött már itt, de egyszer sem volt része élvezetben, kivéve az alvás könnyű mámorát. Még hogy Larry ismeri őt! Semmit sem tud róla! Nem is kapiskálja a lényeget. Az ágy látványa és Larry, ahogy ott állt előtte, esetlenül, egy kabáttal a kezében, Amanda reszketését daccá változtatta. Ugyanakkor szánta is a férfit: Larry alig volt még harminc, de sokkal többnek tűnt, felszedett pár kilót, és néhány év múlva már teljesen
kopasz lesz. A dühkitörés sem állt jól neki. Különös módon, Amanda egyszerre érzett hatalmat és sajnálatot. Nyugodt hangon szólalt meg. – Ha költekező vagyok is, Larry, semmi okod ennyire felizgatni magad miatta. A saját pénzemet költöm. – Nem, ez elvi kérdés: Ha valaki napi nyolc órát dolgozik, tegyen félre valamennyit! Különben dolgozhatna ingyen is. Különben az egész valahogy bűnös ostobasággá válik. – Teszek félre. És a családomnak is szoktam ajándékokat küldeni. – Nem erről beszélek. Az teljesen természetes. Én arról beszélek… de ezt ezerszer is megbeszéltük már… akkor sem hittem neked, most sem hiszek. Mutasd meg, hogy takarékoskodsz! – Nem kötelességem! – Beleegyeztél, hogy együtt vesszük meg azt a boltot neked! Azt mondtad, szeretnéd. Akkor miért nem mutatod meg, mennyid van félretéve? Én bármikor hajlandó vagyok megmutatni, amit gyűjtöttem. Nincs semmi rejtegetnivalóm. Irattömböt halászott elő a szekrénye mélyéről, és belelapozott. – Olvasd, itt, az utolsó sort! Ennyi volt a nettó megtakarításom június tizenharmadikán. Amanda elolvasta, és meglepődött. Szánalmas kis összeg volt. Sokkal többre számított, és ennek hangot is adott. – Figyelembe véve, hogy mennyit dolgozol, és milyen üzleteket hozol a cégnek, alul vagy fizetve. Bánhatna veled jobban is az apád. – Ez kizárólag kettőnk dolga! – vágott vissza rettenetesen megsértve Larry. – Az én dolgom pedig az én dolgom. – Ez igaz is, meg nem is. Ha dolgozni akarsz, tedd azt. De ha a keresetedből nem támogatod kettőnk boldogulását, jogom van azt követelni, hogy maradj itthon, és alapítsunk családot! Szülj nekem egy gyereket, vagy többet, és én boldogan eltartom a családot! Gondotokat viselem! – Valami ég a tűzhelyen! – kiáltott fel Norma a földszintről. – Elzártam a lángot, de attól tartok, az edény tönkrement. Mindketten lerohantak a füstös konyhába, az égett edényhez. – A marhapörkölt! – kesergett Amanda. – Melegedni tettem oda. – Adj egypár grillezni való húspogácsát! – vette át az irányítást Larry, továbbra is dühösen. – Kint kell elkészítenem őket. Hol van a kesztyűm? Rohadt hideg van. Hé, abban a dobozban meg mi van? – Ne törődj vele, rendben? Itt a kesztyűd!
– Tudni akarom, mi van abban a dobozban! – Nem fontos. Most nem érek rá. Még nem akarom kinyitni. Norma, aki az ajtó közelében, egy sarokban álldogált, egyre zavartabbnak tűnt. – Ha esetleg azon tűnődsz, mi a fene folyik itt – fordult hozzá Larry –, azon borultam ki, hogy a feleségem minden pénzét elkölti, az utolsó centig. Annyi ruhája van, hogy butikot lehetne nyitni itt, helyben! Na, most lesz min csámcsognia Cecile-nek és Normának! Nem mintha Cecile-nek ínyére lenne az ilyesmi, gondolta Amanda, de nagyon is elképzelhető, hogy Norma élvezettel beszéli ki. Egy kis izgalom eseménytelen napjaiban. Amanda száját gyilkos nyilakként hagyták el a szavak. – Úgy gondolod, sok ruhám van? Azt sem tudod, mit beszélsz! Látnád, más nőknek mennyi van! Látnád, amit én látok nap mint nap! – Amit te azon a helyen látsz, az többgenerációs vagyon! Hagyd a fenébe azt az állást, ha nem vagy képes belátni, hogy mi nem abba a társadalmi rétegbe tartozunk! Ne menjen a tűzhely közelébe, aki nem bírja a meleget! – Apropó, konyha! Új padlóra van szükségünk. Nézd csak meg! És ha már itt tartunk, nézz be a konyhaszekrénybe is! Nézd meg az új függönyöket és a reggelizőkészletet! A legértékesebb dolgokat én vettem ebben a házban. – Kértem én valaha is? Nem én akarok megvásárolni mindent, ami belekerül egy reklámújságba, hanem te! Egyébként meg én is megvenném ezeket a dolgokat, ha úgy gondolnám, megengedhetjük magunknak. De nem engedhetjük meg! Értsd meg végre! – Megengedhetnénk, ha az apád fizetne neked annyit, amennyit a munkád ér. – Mi a fenéről beszélsz? Nagyon is jól megfizet. – Ez nem igaz. Távolról sem. Az után a két legutóbbi nagy üzleted után például kaptál bármi jutalmat? Nem. Beszélned kellene erről vele! – Ebből maradj ki, Amanda! – Ha te nem vagy elég bátor, hogy beszélj vele, talán nekem kellene kézbe venni a dolgot. – Talán elment az eszed! Nem mondom még egyszer, maradj ki ebből! Larry, dühösen becsapva maga mögött az ajtót, kiment az udvarra. Fagyos csend maradt utána, amelyet Amanda tört meg: – Ne gondold, hogy gyakran előfordul ilyesmi nálunk! Nem. Az utóbbi időben szörnyen feszült Larry – füllentette.
– Ugyan, nálam jobban senki sem ismeri Larryt! – válaszolta Norma. – Imádnivaló, de makacs. Ha egyszer véleményt formált valamiről, nincs az az isten, hogy megváltoztatná! Amanda elmosolyodott magában. Larry valójában olyan formálható volt, mint egy darab gyurma. Egy kevés türelemmel bármit el lehetett érni nála. Bár ez bizonyos mértékig minden férfira jellemző, nem igaz? – Gyerekkora óta folyton alkalmazkodnia kellett, tudod. Nekem is, de egy fiú ezt másképp éli meg pszichológiailag, mint egy lány. Nem volt mindig könnyű apánkkal élni, ezt te is láthattad. De az utóbbi időben nagyon megváltozott apa. Régen, amikor kicsik voltunk, rendkívül kritikus volt, azt akarta, minden tökéletesen legyen elvégezve. Larry valószínűleg most ugyanezt éli ki rajtad. Már megint az amatőr pszichológust játssza! Manapság már mindenki szakértő. Az emberek elolvasnak egy újságcikket, és azonmód szakértőkké válnak. Követve Amandát le-fel, az asztal mentén, miközben terített, Norma komolyan, őszintén kezdett beszélni. – Mindennek ellenére mindig nagyon jó apa volt. Egy férfi, ha olyan fiatalon özvegyül meg, mint ő, a legtöbb esetben újranősül. Ő nem tette. Meggyőződésem, hogy azért döntött így, mert attól tartott, ha mostohaanyánk lenne, az saját gyerekeket szeretne, és akkor Larry és én háttérbe szorulnánk. Sosem kiabált velünk. Soha. Mindig kedves volt, csak olyan… hűvös és csendes… ó, a fenébe is! Nem kell ezt neked tovább taglalnom, érted, nem? Tényleg nem szükséges tovább taglalni ezt a témát. Norma azonban még nem fejezte be a mondókáját. – Azzal kapcsolatban meséltem el mindezt neked, amit korábban mondtam arról, hogy egy apa hogyan befolyásolhatja a fiát. Önmaga ellentétévé, de önmaga képmásává is teheti. Az elmúlt egy évben viszont inkább úgy tűnik, hogy az apa utánozza a fiát, nem? Azok a vacsorák és partik, amikre meghív bennünket! Szokatlan tőle… – Norma hirtelen elhallgatott, majd aggódón faggatni kezdte Amandát, hogy valóban komolyan gondolta-e, amit Lány fizetéséről mondott. – Nem szeretné megbántani vagy magára haragítani apát, ugye tudod? – Persze hogy tudom – válaszolta Amanda elfojtva ingerültségét. Norma jót akart, de képes volt lyukat beszélni az ember hasába olyan dolgokról, amiket már eleve tudott. Larry feje a hidegben kitisztulhatott, mert megenyhülve tért vissza a házba, kezében egy tálcányi húspogácsával.
– Sült krumpli? Finomabb az illata a legdrágább parfümnél is! – kiáltott fel körbeszaglászva. – Majd éhen haltam, úgyhogy leteszteltem egy pogácsát. Most már jobban érzem magam. A férfi szívéhez… – idézte magában az édesanyját Amanda. Ahogy fejre állította a ketchupos tubust, hogy meglocsolja a krumpliját, Larry egy ártatlan, éhes kissrácnak tűnt. Amikor egy pillanatra találkozott a tekintete az Amandáéval, halvány, zavart mosolyra húzódott a szája. – Még nem mondtad el – szólt –, hogy mi van a dobozban. – Porcelán. Visszaviszem. – Miféle porcelán? – Egypár tányér. A 18. században készültek, egy vak arisztokrata számára, a mintájuk kiemelkedett a felszínből. Amanda olvasott róluk korábban, és azonnal felismerte őket. – Tetszenek neked? Igazán akarod őket? – Tetszettek, de már nem akarom őket annyira. – Ez igaz volt. Larry bólintott. – És a narancssárga kabátot? – Nem narancssárga, és már azt sem akarom. – Hazugság. – Tartsd csak meg. Szörnyen vágyhattál rá, ha ennyit kiadtál érte – mondta Larry halkan. Egy félórája még mindkettőjükben forrt a düh. A düh egyszerű, gondolta Amanda. Erős, és ellepi az egész elmédet. Amikor azonban véget ér, mindenféle zavarba ejtő gondolatnak adja át a helyét: szégyennek, bűntudatnak, megbánásnak és vágyakozásnak, sajnálatnak… és igen, egyfajta szeretetnek is.
A
ráérős karácsonyi vacsora ezúttal valahogy minden korábbitól különbözött. Amanda körülnézett, és számba vette a különbségeket. Az egész szobát gyertyák világították be. A kéttucatnyi Vagy még annál is több karcsú fényforrás reszkető hamvasságot kölcsönzött az asztal közepén pompázó, szokatlanul buja rózsáknak és a körülöttük ülők arcának. A pezsgő ezúttal az egyik legdrágább importmárka volt; Amanda némi öniróniával emlékezett vissza arra a mindössze pár évvel korábbi időre, amikor még nem ismerte volna fel ennek a pezsgőnek a nemességét. Hihetetlen, mennyi apró információt szed fel a butikban nap mint nap.
Az ülésrend is más volt; míg korábban a házigazda oldalán két idősebb, köztiszteletben álló unokatestvér ült, most Norma és Amanda foglalhatott ott helyet. Larry a felesége másik oldalán ült. – Nos – szólalt meg L. B. –, milyen a desszert? Előtte az asztalon, ezüsttálcán, hosszú karácsonyi fatörzstorta kínálta magát, lágy csokoládéhabbal borítva, körben magyallal díszítve. Ezt az ínyencséget is felismerte Amanda, mivel egyszer már volt szerencséje hozzá, a város legjobb francia éttermében, ahová szintén L. B. vitte őket. – A kedvencem! – kiáltott fel. – Tudtam. A Norma és a te kedvenced. – Ez valóságos örömünnep, lakoma ma este – suttogta felesége fülébe Larry, mintha ő is megérzett volna valamit a vacsora különleges hangulatából. L. B. szokatlanul beszédes kedvében volt, kibérelte magának a központi helyet a társaságban. Vidám volt, és élénk, nemes arca, amikor ilyen sokat mosolygott, évtizedekkel fiatalabbnak tűnt. Akár Larry bátyjának is nézhették volna. Mintha hirtelen úgy döntött volna, gondolta Amanda, hogy külső, kritikus szemlélő helyett a középpontba perdül. A lány fejében egy pillanatra még az a valószínűtlen gondolat is megfordult, hogy L. B.-nek viszonya van valakivel, de gyorsan elhessegette az ötletet. Valószínűleg csak a pezsgő volt ilyen jótékony hatással apósa kedélyére. Az ajándékokat szokás szerint vacsora után a nappaliban adták át. Az unokatestvérek mind személyre szabott ajándékot kaptak: könyveket, nyakkendőket, apróságokat, illetve a gyakorlatiasabbak vásárlási utalványokat, melyeket, mint mindig, Norma választott ki számukra. A lista végén azonban hatalmas meglepetés várt Amandáékra: L. B. mindhármójuknak egy-egy bársonydobozt nyújtott át. Norma, Larry és Amanda hitetlenkedve nézett egymásra, miközben L. B. elégedetten és várakozón nézte reakcióikat, ahogy a felnőtt nézi a kis születésnapost a gyerekzsúron. – Mire vártok hát? – türelmetlenkedett. Nagyon élvezte a helyzetet. – Nyissátok ki! Larry egy pár arany mandzsettagombot talált a dobozában, és azonnal viccelődni kezdett, hogy akkor mostantól kettős kézelőt kell hordania. – Most vehetek új ingeket! – színlelt zsörtölődést.
Norma egy gyémántokkal kirakott, szív alakú medált húzott elő a dobozából, kecses aranyláncon. Amanda ugyanilyet kapott. Aztán az idősebb unokatestvérek meghatott mosolygása közepette L. B. Norma nyakába tette a láncot, mely azonnal eltűnt a lány bordó garbójának nyakrésze alatt. – Így nem látszik – mondta L. B. csókot nyomva lánya arcára. – Más ruhákkal kell majd viselned. Amanda vörös ruhája kivágott volt, a csillogó medál éppen oda került, ahol dekoltázsa mélyülni kezdett. A magas, régimódi tükörben, a két ablak között, a lány egy pillanatra meglátta magát és L. B.-t, ahogy a férfi a nyakához közel hajolva összekapcsolja a láncot. Abszurd gondolat villant át az agyán: Még sosem éreztem az érintését. Nagyon remélte, hogy őt nem fogja arcon csókolni. Megkönnyebbült, amikor a férfi valóban nem tette meg, és szégyellte magát ostoba gondolataiért. Mire a vendégek elmentek, hullani kezdett a hó. Az első bizonytalan pelyhek ellengedeztek a távozó autók lámpájának fényében és a házak mellett, melyekből ünneplő társaságok vágtak neki az éjszakának. Amandát váratlan izgatottság fogta el. – Kitettél ma magadért – mondta neki Larry, amikor már lefekvéshez készülődtek. – Gyönyörű darab. Azzal nevetve a felesége dekoltázsába nyomta hideg ujjait, időnként hihetetlenül idegesítő tudott lenni. – Megfagyok! Gyerünk gyorsan az ágyba, drágám! – Előbb még készítek egy forró teát, és beveszek egy Aszpirint, Larry. Valahogy nem érzem jól magam. – Talán túl sokat ettél. Vagy túl sokat ittál! Nekem mindenesetre fejembe szállt a pezsgő. – Inkább megfázás lesz. Aszpirinre és alvásra van szükségem. Egyszerűen minden porcikája tiltakozott a férje vágya ellen. Majd holnap jó lesz, és kiengeszteli.
Egyáltalán nem ismerem magam. Pedig többnyire azt hiszem, tudom, ki vagyok. Tudom, hogy nagyravágyó vagyok, és azt is tudom, miért, de talán mégsem értem egészen pontosan. Azt gondoltam például, hogy a gyémántmedál végtelenül boldoggá tesz majd, hiszen nem sokszor van dolgom gyémánttal. Mégis – ha ránézek, nem érzek semmit. Semmit. Lehet, hogy úgy érzem, nem érdemlem meg? Ennek semmi értelme! Soha senki sem érdemel ilyen luxust. Ilyen gondolatok jártak Amanda fejében a karácsony utáni vasárnapon. Larry lakásnézőbe vitt egy ügyfelet. Norma korcsolyázni
hívta, de őt annyira lefoglalta az önvizsgálat, hogy inkább nemet mondott, és beült az autójába. Mi a fene késztethette L. B-t, hogy ezt tegye? Valószínűleg Normát sajnálta. Larry folyton azt emlegeti, mennyire aggódik érte az apjuk. Nos, L. B. mindenesetre biztosan nem ment tönkre az ajándékok miatt. Sosem nyújtózkodna tovább, mint ameddig a takarója ér. Amandának eszébe jutott legutóbbi csúnya vitája Larryvel. Gyűlölte a veszekedéseket. Túl sok volt belőlük, amikor még otthon élt. igazából egyik sem volt elég komoly, hogy végleges szakításhoz vezessen, ideges civakodások voltak inkább a túlzsúfolt ház és a munkahelyi bizonytalanságok miatt, civódások, melyek hamar elültek – mégis nyomot hagytak. (Lehet, hogy ezért volt Amanda híres a derűjéről a suliban, amikor elkerült otthonról?) Az a veszekedés Larryvel mindenesetre nem ismétlődhet meg. A férjének igaza volt, amikor a fejéhez vágta, hogy szinte semmit nem tett félre a keresetéből, abban viszont Amandának volt igaza, hogy Larry túl keveset kap kemény munkájáért. A férje fél az apjától, és fél ezt bevallani is. Bizony, ő is, Norma is túl készségesen bizonygatták, hogy L. B. mindig jó volt hozzájuk. Mitől kellene hát tartaniuk? Az egyetlen elbátortalanító dolog L. B.-ben a modora, az a múlt századi családfőket idéző kevélység. A két testvér túl érzékeny volt. Larry is, noha kívülről nem tűnt annak. Amanda elég ideje élt vele ahhoz, hogy tudja róla. Az édesanyjuk lehetett ilyen félénk, tőle örökölhették ezt a tulajdonságot. Külsőre is rá hasonlítottak. Az asszony minden képéről Norma és Larry köszönt vissza. Tényleg beszélhetnék L. B-vel, gondolta Amanda, amint bekanyarodott a sarkon, és meglátta az utca végén az ormótlan, barna Balsan-házat. Igen, beszélek vele, határozott, ahogy a ház felé közeledett Most már maga is kereső a családban, képes kiállni önmagáért. Többé már nem az a szerencsétlen kis látogató, az emlékezetes, kopott bőrönddel, aki ideérkezésekor volt. Minden idegszálában érezve a különbséget régi és új énje között, lendületesen fellépdelt a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Elsa, a házvezetőnő meglepettnek tűnt, amikor ajtót nyitott a szokatlan időpontban érkező Amandának. – Nos, igen, Mr. Balsan itthon tartózkodik. Tudja, vasárnap kora délelőtt szokta átlapozni az újságokat – emlékeztette Amandát enyhe rosszallással. – Nem tartom fel sokáig.
– A fogadószobában van. A helyiségben Amandát egy Wyeth-képhez hasonló csendélet fogadta. A férfi magas támlájú székben ült, csak a feje búbja és előrenyújtóztatott, hosszú lába látszott. Két kutyája az ablak előtt hevert, az ablakon túli világot pedig bolyhos hótakaró fedte. L. B. riadtan ugrott talpra Amanda közeledtére. – Nincs semmi baj! – mondta gyorsan Amanda. – Csak beszélni akartam veled néhány percre. – Ülj csak le. Tízkor el kell mennem – tette hozzá L. B, a faliórára pislantva. Most, hogy tényleg itt volt, Amanda bátorsága elpárolgott. A férfi profilja valóban fenyegetőnek tetszett, mint azok a fejek a régi érméken. Kitervelhette volna a mondandóját, mielőtt belevág a kínos témába… Hirtelen sokkoló felismerés villant át az agyán: most vannak először kettesben, csak ő és L. B. – Nos, Amanda? Valami azt súgta a lánynak, a legjobb, ha kihúzza magát, és egyenesen a lényegre tér. A legrosszabb, ami történhet, hogy élesen visszautasítják. Esetleg L. B. rosszallása egy kicsit kellemetlenebbé teszi jövőbeli kapcsolatukat. Ennyi. – Úgy gondolom, Larryt jobban meg kellene fizetni. Az új iroda teljes felelőssége az ő vállát nyomja, de egy centtel sem kap többet, mint korábban. – Elégedetlenkedik? – kerekedett el L. B. csillogó szeme. – És téged küld? Ahelyett hogy ő beszélne velem? – Nem, ne hibáztasd! Nem tudja, hogy itt vagyok. És cseppet sem elégedetlen. Imádja a munkáját. Most is, vasárnap reggel, egy ügyféllel ment lakást nézni. – Akkor tehát te vagy elégedetlen. – Nem magam miatt. Hosszú csend borult rájuk. Amanda fesztelenül állta a férfi kutató pillantását. – Nem hiszek neked. Magad miatt jöttél ide. Drága ízlésed van. Nem vagyok vak, láttam. Amandának az a különös érzése támadt, hogy L. B. valójában nem dühös. Inkább mintha titokban mosolyogna rajta. – Nem magam miatt vagyok itt. Ez az igazság. – Neked aztán van merszed! Soha életedben nem volt még ilyen jó sorod, de te még többet akarsz!
Amandát sértették L. B. szavai. A hótakaró, amelyre mostanra már akadálytalanul hullott a nap fénye, megfájdította a fejét. Pontosan miért is jött ide, Larry nevében könyörögni? A férje soványka megtakarított pénze és Amanda narancssárga kabátja, amely valójában nem is narancssárga, valahogy éppen ellentmondó mivoltukban kapcsolódtak egymáshoz, ugyanakkor mindkettőnek része volt abban, hogy végül felkereste L. B.-t. – Neked aztán van merszed – ismételte L. B. – Nem hiszem, hogy sok nő megy el a férje főnökéhez a fizetés miatt panaszkodni! – De te az apja is vagy Larrynek! Ez nem teljesen ugyanaz. – Egyszóval már elég bensőségessé vált kettőnk kapcsolata egy ilyen kéréshez? A férfi szájának sarka egy pillanatra megvonaglott. Talán egy mosolyt fojtott el… vagy egy nevetést. Akárhogy is, epés megjegyzése égő szégyennel töltötte meg Amanda zúgó fejét. – Tiszteletteljesen bensőségessé – javította ki Amanda, és örömmel nyugtázta, hogy ilyen gyorsan, ilyen éllel tudott válaszolni. – Az igazságosság nevében kértem, amit kértem. Újra az a rándulás a szája sarkában! Jól mulat rajtam magában, gúnyosan, vagy csak jól mulat, gúny nélkül? L. B. felállt. Amanda is így tett, hogy a szemébe nézhessen. Válaszra várt, és megkapta. – Mondjuk, hogy ügyes próbálkozás volt. – Ennyi? – Ennyi. A bolondját járatta vele! Ezek után Amanda csak arra tudott összpontosítani, hogy minél előbb eltűnjön a férfi szeme elől. Megfordult, és egy szó nélkül az ajtó felé indult. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, megtorpant. – Kérlek, ne mondd el Larrynek, hogy itt jártam! Legalább ezt ígérd meg! – Ígérem. A nagy előszobában egy tükröt pillantott meg Amanda. Úgy látszik, Larry édesanyja szerette tükrökkel díszíteni az otthonukat. Miközben L B. az ajtót nyitotta, élénk, nemes arca egy pillanatra megvillant a tükörben Amanda szélfútta hajjal keretezett, kipirult arca felett. – Óvatosan! Csúszik a lépcső! – óvta a férfi. Amanda nem méltatta válaszra. Az ajtó éles kattanással záródott be mögötte. A beszélgetés rövid volt, de a megaláztatást elfelejteni hosszú időbe, ha nem egy örökkévalóságba fog telni, gondolta Amanda.
Hétfőn, késő délután, Larry nagy hírekkel ért haza. Alig lépte még át a küszöböt, már kiabálta is: – Drágám, nem fogod elhinni! Fizetésemelést kaptam! Évi tíz rongy! Teljesen váratlanul! Csak úgy! Apa még azt is mondta, hogy korábban meg kellett volna ezt tennie. El tudod ezt hinni? Lány csak állt, és izgatottan vigyorgott. Mint egy nagyszerű, nagyra nőtt, jól nevelt kölyök, gondolta Amanda, és vele örült. De vajon miért döntött végül így L. B.? Emberek! Sosem tudhatod, mi zajlik bennük! Ami azt illeti, gyakran még azt sem tudod, a saját bensődben mi zajlik. Tizenegyedik fejezet
Hol vagy? – kérdezte Cecile.
– A suliban. Ebédidő van. A mobilomról hívlak. Már alig vártam, hogy beszélhessek veled! Hogy vagy? Mi újság? – Jól vagyok. Minden rendben. Csak éjfél után értünk haza, de csodálatos volt! Mindkettőnknek nagyon jót tett, hogy elmenekültünk a napsütésbe. Komolyan mondom, Peternek nagyobb szüksége volt a kikapcsolódásra, mint nekem! Majdnem négy kilót fogyott, amíg betegeskedtem! Pedig ha valakinek, hát neki nem kellene fogynia! Norma újra látta lelki szemei előtt a szörnyű képet, ahogy Cecile a földön fekszik, körülötte vértócsa; majd Peter sápadt arca jelent meg előtte, amint Cecile fölé hajol a kórházban. – Úgy örülök! – mondta. – Mindkettőtök alaposan kiérdemelte a pihenést! A legkedvesebb barát is még pótolhatatlanabbá válik, ha ilyen szörnyűségeket kell átvészelnie, gondolta Norma. Főként ha előtte sebezhetetlennek tűnt. – Úsztam, búvárkodtam, táncoltam. Talán az egyetlen, amit nem csináltam, a tenisz, de azt is hamarosan újrakezdem. – Mennyire örülök! – mondta újra Norma. – Amikor meguntuk a szigetet, néhány napos kitérőt tettünk hazafelé New Orleans közelében, ahol Peter korábban azokat a viktoriánus házakat renoválta. Emlékszel, mutattunk róla fotókat neked! Rájuk sem lehet ismerni! Már minden ház előtt kert van, egészen a járdáig, és mályvarózsák meg árvácskák pompáznak utcahosszat! Peter több tucat képet készített, hogy megmutathassa másoknak, akik szintén régi lakóterületeket akarnak rendbe hozni.
– Egyszer talán még a Lane Avenue-n is csodát művel! Ráférne arra a helyre! – nevetett Norma. – Az jutott eszembe, mennyire aggódott, hogy megengedhetitek-e magatoknak az új házat! – Nos, még mindig óvatosnak kell lennünk, Norma. Mondtam is neki, lehet, hogy jobban tennénk, ha eladnánk – sóhajtott hatalmasat Cecile. – Kettőnknek túl nagy az a ház. De ő hallani sem akar erről. Biztos abban, hogy legközelebb több szerencsénk lesz. Nem engedi, hogy a gyerekszobához nyúljak. Folyton csak azt mondogatja: „Csak tartsd zárva az ajtót, hogy ne emlékeztessen folyton a történtekre. Újra hasznát vesszük majd, meglátod!” Peter, az óvatossága ellenére, velejéig optimista. – Igaza van. – Tudom. A munkám során, a kórházban annyi embert látok, akik küzdenek, akik bátrak! Ez mindig csodálattal tölt eljövő hétfőn kezdek újra. Már nagyon hiányzik. De elég legyen már belőlem! Amanda hogy van? Ma mindenképpen felhívom. Együtt karácsonyoztatok, szokás szerint? – Igen. Szokás szerint. Fantasztikus volt apa házában az ünnep! – Valami arra késztette Normát, hogy továbbmenjen. – Ami Amandát illeti, nagyon megváltozott. Korábban már beszéltünk arról, milyen pazarló életet él, nos, ez mostanra irtózatos méreteket öltött. Szörnyű veszekedésnek voltam tanúja közte és Larry között, közvetlenül karácsony előtt. De miért érez ilyen késztetést, hogy Amandáról beszéljen? Általában ki nem állhatta ezt a közönséges pletykálkodást, amit „csajos beszélgetésnek” hívtak, még ha hatvanas éveikben járó tanárnők művelték is! Mégis folytatta. – Véletlenül pont náluk voltam, bár ne lettem volna! Rettenetes volt! Gondoltad volna, hogy Amanda egy centet sem tett félre a fizetéséből? Egyre csak vásárol abban a butikban, pedig tudod, milyenek ott az árak! Annyi ruhát összevásárolt már, hogy más nők szekrényét háromszor meg lehetne tölteni belőle. – Próbáld megérteni! Amandának soha semmije nem volt! – Mindig ezzel jössz. A legtöbb ember nélkülözésben él – azokat a dolgokat legalábbis nélkülözik, amikre Amanda foga fáj. Mit képzel, ki ő? Valami történelem előtti uralkodó felcicomázott udvarhölgye? – Ugyan már! Túl komolyan veszed ezt a dolgot, Norma. Mindig mindent túl komolyan veszel. Lehet, hogy én túlbonyolítok mindent, fortyogott magában Norma, de te, Cecile, viszont mindig, mindent túlzottan leegyszerűsítesz.
– Szerintem az a helyzet, hogy te valójában a bátyád miatt aggódsz. Attól félsz, Amanda nem teszi boldoggá. Hogy végződött a veszekedés? – Nos, az igazat megvallva most már úgy tűnik, minden rendben. A nagy kitörés óta szinte semmit nem vett Amanda. – Honnan tudod? – Ő mondta. Azt hiszem, szégyellte, hogy szemtanúja voltam a történteknek. – Semmi kétség. Hidd el, az emberek időnként civakodnak, de aztán gyorsan megfeledkeznek róla. Emlékszel, Peter és én is sokat veszekedtünk a házvásárlás kapcsán, de már alig emlékszem, mi indította el a vitákat, és hogy pontosan mit vágtunk egymás fejéhez. – Az más. A csontjaimban érzem, hogy valami nincs rendben, ahányszor együtt vagyok Amandáékkal. Ez pedig, meg kell mondanom, egyre ritkábban fordul elő mostanában. Régen imádott apával, velem és Larryvel étterembe járni, de az utóbbi időben mindig talál valami kifogást – egy már korábban megbeszélt találkozót vagy egy megfázást. Egyszerűen kerüli a társaságunkat. – Nos, bármi legyen is az igazság, te nem tehetsz ellene semmit. Túl sokat töröd a fejed, Norma. Túl mélyen vájkálsz. Viseld gondját inkább a saját életednek! – Ne aggódj, gondját viselem. Épp egy latin szövegen dolgozom, kezdőknek. Teljesen más lesz, mint amit eddig használtunk… ó, ez a csengő! Csörögj majd rám hétvégén, ha lesz időd! A beszélgetés végeztével Norma még percekig ült kezében a telefonnal. Lehet, hogy tényleg túl mélyen vájkál. Ezt a konkrét ügyet is már ezerszer átrágta. Valami a karácsonyi vacsora óta nyomja a szívét, és engedi továbbra is uralkodni a gondolatain. Hogy Amanda milyen lélegzetelállító volt a gyémántmedállal, a bordó bársonyruhájában, szikrázó tekintetével! A vacsora után, a nappaliban mindenki, kicsik és nagyok egyaránt, ámulattal csodálták, ahogy sugárzik a boldogságtól, amikor L. B. a nyakába teszi a láncot. Az emlék bántotta Normát. Felidézni, hogy milyen élénk fájdalmat érzett, végtelenül zavarba ejtő tapasztalat volt. Talán azért van, gondolta, mert ha valaki padlón van, ahogy Amanda padlón volt a suli idején, könnyebb nem irigykedni a szépsége miatt. Most azonban Amanda már nincs padlón… Én pedig mélységesen szégyellhetnem magam. Késő délután még mindig teszteket javított, amikor Lester Cole elment az ajtó előtt. Amikor megpillantotta Normát az asztalánál, bekopogott.
– Te aztán szeretheted a Country Dayt – mondta –, ha ilyen sokáig bent maradsz! Lester már nem először mondta ezt. Normának az volt az érzése, a férfi arra kíváncsi, miért marad ilyen gyakran sokáig a suliban. Azt mégsem válaszolhatja, hogy az osztályterem, még egy ilyen borongós februári napon is vidámabb hely, mint az otthona! Az a ház olyan néma és kietlen, hogy egy roppanás az ajtókeretben mennydörgésnek hat. Egész nap egy lélek sincs otthon, kivéve Elsát, aki azonban mintha ott se lenne, úgy elbújik a konyhában. Itt vannak emberek. Sétálnak és beszélgetnek a folyosókon, a tanárok szülőkkel konzultálnak, a diákok az iskolaújságon dolgoznak. – Valóban szeretem a Country Dayt – válaszolta Norma egyszerűen. – Második otthonom, mióta csak oviba jártam ide. Legnagyobb meglepetésére Lester kihúzott egy széket és leült. – Érdekes dolgokat hallottam rólad – mondta társalkodó hangnemben a férfi. – Azt hallottam, latin szöveget írsz. Lenyűgöző! Norma érezte, hogy az arcába szökik a vér. – Nagyon egyszerű szöveg. Nem vagyok nagy szakértő. – Ne kicsinyítsd az érdemeidet! – mondta kedves rosszallással Lester. – Nem teszem. Egyszerűen csak tisztában vagyok a képességeimmel. Annikor az ember látja Görögországban és Rómában azokat a… – Jártál már ott? – vágott közbe a férfi. – Igen. Szicíliában is, Agrigentumban, még egyetem előtt. Akkor azt kívántam, bárcsak tudnék görögül! Egyszer talán majd megtanulok, később. Norma azon törte a fejét, miért ücsörög olyan fesztelenül Lester. Mintha hosszabb időt szándékozna ott tölteni! Valami rosszat tettem volna? Panaszkodott rám egy szülő? Valamiről komolyan akar velem beszélni. – Azt is hallottam rólad, hogy fényképmemóriád van. Valóban? – Igen, ügy tűnik, könnyen megjegyzek dolgokat. Nem jár érte elismerés. Olyan ez, mintha a gyors futás képességével születtem volna – válaszolta Norma, továbbra sem értve a helyzetet. – Szerintem azért nem ugyanaz – mosolygott Lester. – Mindig ámulatba ejtett az emberi memória! Ahogy például egy színész több száz sort megtanul! El sem tudom képzelni, hogyan képesek erre, amikor én már sokadjára nem találom a slusszkulcsomat ebben a hónapban! Úgy szeretném tudni, mi zajlik ilyenkor a fejedben! Bár elég
nagy ostobaság ilyet kérdezni. Hogyan is tudnád elmagyarázni! De legalább megmutathatnád. – Miért is ne? – Norma hiúságát természetesen legyezgette a kérés, ugyanakkor kissé szórakoztatónak is találta. Cole egy könyvespolchoz lépett, és találomra leemelte az Alkotmány egy kötetét. – Ehhez mit szólsz? Megfelel? – Bármi megfelel. Melyik oldal legyen? – Bármelyik. Mondjuk, ez. Mennyi időre van szükséged? – Legyen két perc. Ebédszünet óta nem fésülködtem! – villant a gondolat Norma agyába, magán érezve Lester tekintetét. Nos, késő bánat! Inkább a lapra kezdett összpontosítani. Aztán a szemközti fal felé fordulva lehunyta a szemét, és engedte, hogy a könyvoldal élénk képe zavartalanul, önmagában megjelenjen. – Lejárt az idő! – rikkantotta Lester, megragadva a könyvet. Úgy tűnt, őt is szórakoztatja a játék. – Íme. Egy mondat közepén kezdődik az oldal: „…joghatósága alá tartozó, hasznot hajtó vagy bizalmi tisztséget betöltő személy a Kongresszus hozzájárulása nélkül idegen állam királyától vagy fejedelmétől ajándékot, anyagi juttatást, hivatalt vagy címet nem fogadhat el. 10. § Az egyes tagállamok nem lehetnek szerződés, külföldi szövetség vagy konföderáció részesei; nem bocsáthatnak ki elkobzó és megtorlásként igénybevételt elrendelő leveleket; nem verhetnek pénzérméket; nem bocsáthatnak ki hitelleveleket; adósságok visszafizetése céljaira csak arany és ezüst pénzérméket állapíthatnak meg törvényes fizetési eszközként; a tagállamok nem fogadhatnak el visszaható hatályú, valamint olyan kivételes törvényt, amely az elítélést bírói eljárás nélkül lehetővé tenné, olyan törvényt, mely a szerződéskötést hatályosan befolyásolná, és nem adományozhatnak nemesi címeket. Államok csak a Kongresszus hozzájárulásával vethetnek ki kiviteli vagy behozatali illetéket és vámot, kivéve azt a mértéket, amely feltétlenül szükséges felügyeleti törvényeik végrehajtása céljából; a tagállamok által a kivitelre és behozatalra megállapított vámok és illetékek tiszta jövedelmét az Egyesült Államok kincstára használja fel, és az ezekre vonatkozó törvények felett a Kongresszus felülvizsgálati és ellenőrzési jogot gyakorol. A tagállamok a Kongresszus hozzájárulása nélkül nem vethetnek ki tonnatartalom után vámot, békeidőben nem tarthatnak fenn csapatokat és hadihajókat, nem létesíthetnek megállapodást vagy szerződést idegen
állammal, nem folytathatnak háborút, kivéve a tényleges megtámadtatás esetén vagy olyan fenyegető veszélyt, mely a késlekedést nem teszi lehetővé. ” Aztán, a lap közepén, a második cikkely kezdődik. Római számokkal írja, hogy második cikkely. És aztán leírja az elnökválasztás szabályait… Ennek semmi értelme, ezt már mindketten tudjuk! – Én nem tudtam mindent az elejéről… hozok egy másik könyvet! Ez egy Hemingway-novella. Próbáljuk ki ezt! Norma újra olvasott, amíg le nem járt az idő, aztán elkezdte felmondani a szöveget. – Valaki lát egy öregembert, aki ücsörög. Megkérdezi, milyen fajta állatok azok. Az öreg azt válaszolja, két kecske, egy macska és négy galambpár. Aztán azt mondja, magukra kell hagynia őket. Háború van. Azt mondja, a macskával nem lesz gond. A macskák tudnak magukra vigyázni. A többi állat miatt aggódik. Egy kérdésre azt válaszolja, nem szokott politizálni. A férfi fáradt. Leül. Megkérdezi, hová tartanak a teherautók. Az öreg azt válaszolja, Barcelonába. Aztán újra megjegyzi, hogy a macskával nem lesz gond, de a többiek sorsa aggasztja, majd megkérdezi a narrátort, mi az ő véleménye. A narrátor szerint mindegyik állat boldogulni fog. Az utolsó mondat az oldalon az öreg kérdése: mihez kezdenek az állatai a tüzérségi támadás alatt, hiszen neki azt mondták, a tüzérség miatt kell elmennie. – Fantasztikus! – lelkendezett Lester. – Kilencvenkilenc százalékig pontos! Inkább csak kilencvenötig, mert kihagytad az öreg korát. Norma összeráncolta a homlokát, gondolkozott néhány másodpercig, majd megkockáztatta-. – Hetvenhat? – Hetvenhat. Pontosan. Lester visszatette a könyvet a polcra, majd Normához fordult. – Minden elismerésem! Fantasztikus kis gépezet működik a fejedben! Az lehet, de miért kell ugyanakkor ilyen esetlennek lennie? Olyan szerencsétlennek, hogy nem képes egy épkézláb, bájos választ adni a dicséretre, majd valami szórakoztató témával folytatni a beszélgetést? Semmiféle társasági erény nem szorult belé. Ha csak a közelébe jön ez a rendkívül kellemes férfi, már rátörnek a gátlások. Csak ült, és a papírokon nyugvó kezeit bámulta. Amanda jó szándékú unszolásának köszönhetően szépen rendben voltak tartva. – Ezért még nem kell zavarba jönni! – évődött Lester. – Nem jöttem zavarba – védekezett Norma. – Egyáltalán.
– Rendben, nem jöttél zavarba. Norma azon töprengett, mit gondolhat róla Lester. És amikor az megkérdezte tőle, nem éhes-e, azt kívánta, bárcsak volna egy varázspálcája, hogy eltüntethesse a férfit a közeléből. – Otthon hagytam az órám! – mondta válasz helyett. Lester a tábla feletti nagy faliórára mutatott. – Mi köze ehhez az időnek? Nem tudod, hogy éhes vagy-e, amíg nem áll rendelkezésedre a pontos idő? – Azt hiszem, tudnék enni valamit. – Részemről is aktuális lenne. Ma nem ebédeltem. Elugrunk a Stuffy’sba egy hamburgerre? Semmi extra, csak egy régi vágású hamburger. Ez különös! Mit akarhat tőle Lester? – Aha – mondta. – Fiókba azokkal a tesztekkel, holnap is befejezheted! A Stuffy’s bejáratánál tükör állt. Norma egy pillantás erejéig belenézett, és elégedetten látta, hogy a haja fényes, és kellemes hullámban követi az arca vonalát. A nyaka körül csinos, fekete-fehér kendő futott körbe lazán. Amanda ajándéka. A barátnője azt is megmutatta, hogyan kell divatosan megkötni. – A francia nők csodákra képesek egy olyan jelentéktelennek tűnő kiegészítővel is, mint a kendő! – okította Amanda. A tükörbe vetett röpke pillantás önbizalmat adott Normának. Fia a tanári kar fiatalabb tagjai látnák most Lester Cole-lal! Szóhoz sem jutnának! Vagy ha igen, elégedetlenkedve zsémbelnének. Minden elismerésem! – mondta Lester korábban. Lester Cole minden ízében kimeríti az entellektüel fogalmát. Talán azért akar velem beszélgetni, mert a latin szövegem alapján azt gondolja, egyébként teljesen tévesen, hogy én is az vagyok? Valószínűleg egyszerűen csak szeretne egy jót beszélgetni ma este valakivel. De az ég szerelmére, hogy lehet az, hogy ötletem sincs, hogyan kezdjek érdekes beszélgetést! Kezdjem a napi újságok egyik címlapsztoríjával? Vagy inkább a második pun háborúval? Az agyam megszűnt működni, csak mert Lester hímnemű, nem nőnemű! Aztán hirtelen düh váltotta fel Norma zavarát. Egy pillanatra tisztán látta magát. Ennek többször kellett volna megtörténnie. Mégiscsak abszurd, hogy énnek a férfinak a baráti közeledésé ennyire elbátortalanítja! Nevetséges! Mégis csendben várta, hogy a férfi szólaljon meg először.
– Látszik, hogy élvezed a tanítást – szólt Lester. – Sokan sajnos azért választják ezt a munkát, mert tisztelet övezi, és mert hosszú nyári szabadsággal jár. Norma érezte, hogy szemöldöke a homlokára csusszan az igazgatóhelyettestől szokatlan megjegyzés hallatán. – Tényleg így gondolod? – Nos, nem a legtöbben, de sokan. Ha valaki nem szereti a versengést, a könnyebb utat választja, és tanárnak áll. Tanítani nem olyan, mint egy első osztályú jogi cégnél pedálozni a partneri címért. – Elmosolyodott, és arcán valami merengő hangulat suhant át. – Apám mindig azt vágja a fejemhez, hogy „a könnyebb utat" választom. Mondanom sem kell, ő ügyvéd. – Nos, szerintem a tanítás nem „könnyebb út” – tiltakozott Norma. – Nem. De nem is az elmék csatája. Nem egész napos élethalálharc. A tanár segíti az embereket. Tanárnak lenni könyörületes, emberközpontú foglalkozás. Ez a téma Normát is lázba hozta. Eszébe juttatott egy makacsul visszatérő kérdést, amivel épp reggel találkozott újra. – És mi van akkor, ha az ember segíteni próbál, de süket fülekre talál? Akkor mitévő legyen? Csak nézze ölbe tett kézzel, ahogy egy másik emberi lény élete tönkremegy? Ahogy egy tizenöt éves lány könnyes szemmel bámul ki az ablakon? – Jessie-re gondolsz? Norma elámult. – Igen! Honnan tudod? – Beszéltem már néhányszor az anyukával – válaszolta borús hangon Lester. – Szép kis nőszemély, nem? Szegény gyerek! – Már ezerszer is beszéltem Jessie-vel. Az anyjával úgyszintén. Jessie tudja, hogy segítségre van szüksége, de az anyja feleslegesnek tartja. Azt mondja, „Jessie majd összeszedi magát”! – Majd összeszedi magát – sóhajtott Lester. – Hát nem vég- telenüi egyszerű? Szóval, mit gondolsz, mit tehetnénk Jessie-ért? Valami ötlet? Norma gondolatainak egy része párhuzamosan futott a beszélgetéssel. Kellemes fickó ez a Lester! Az iskolában mutatott határozottságán túl meggyőződésem, hogy félénk. Legalább tízféle öltönye kell hogy legyen, mind a barna valamelyik árnyalata.- a sárgásbarnától a mahagóniig. Vicces, mennyire más itt, ahogy tejfölt keneget a sült krumplijára, és kávét a nyakkendőjére, mint a suliban, az emelvényen, egy tanári értekezleten! Olyankor olyan tiszteletet
parancsoló, szinte kemény… Igen. Kifejezetten kellemes ember. És nem nehéz vele beszélgetni. Cseppet sem. A Stuffy’sban lement a délutáni vendégáradat, kezdett kiürülni a hely. Norma észre sem vette, hogy szalad az idő. A beszélgetés elkanyarodott az iskolától koncertek, régi filmek és alaszkai kempingtúrák felé. A pincér porszívózni kezdett az asztaluk közelében, mire Lester az órájára pillantott, és elnézést kért. – Több mint két órája rabolom az idődet, Norma. Rajtunk kívül már nincs itt senki. Zárni akarnak. Kifelé menet Normának természetesen Lester előtt kellett haladnia. Hátulról biztosan borzasztóak a lábai! De miért gondolja, hogy csak hátulról azok? És elképzelhető vajon, hogy több mint három év alatt Lester nem figyelt fel rájuk? Persze az is lehet, hogy Normára nem figyelt fel annyira, hogy a lábait is szemügyre vegye. Ha így van, nem lesz legközelebb. Norma egyszerre érezte magát elégedettnek és feldúltnak, amikor búcsút intettek egymásnak. – Lemaradtál a vacsoráról – fogadta az apja. – Már aggódtam, hogy történt veled valami! – Ne haragudj, apa! Telefonálnom kellett volna, de beszélgetés közben elrepült az idő. – Kivel beszélgettél ilyen elmélyülten? Amikor Norma elmondta, kivel vacsorázott, Lawrence egyetértőn bólintott. Szemében hamiskás fény csillant. – Ugye tudod, ki az a fiú? Alfréd Cole fia. Cole-Armistead. A legbefolyásosabb fél tucat jogi cég között van az államban. Állandó munkakapcsolatban vagyunk velük, természetesen az ingatlanügyletek kapcsán. Azt mondják, Alfréd mindig azt szerette volna, ha a fia a nyomdokaiba lép. Cole, aki Cecile esküvőjén elkövette azt a kellemetlen baklövést. – Igen, Lester is beszélt erről. – De ha egyszer a fiú az iskolában boldog… Tetszik neked? – Igen, de… – látva apja túlzottan bizakodó arckifejezését, Norma próbálta lehűteni a hiú ábrándokat. – Kérlek, ne végy semmit a fejedbe, apa! Nagyon kérlek! Csak ettünk együtt egy hamburgert, és a suliról beszélgettünk, ennyi. – Rendben, rendben! Én is azt mondom, lassan járj, tovább érsz! És nem szoktam „a fejembe venni” dolgokat.
Dehogynem! Nagyon is voltak elképzelései például Larry jövőjét illetően! Hosszú időbe telt, amíg elfogadta és családtagként tudta üdvözölni Amandát. Amikor Norma erre gondolt, aznap már másodjára jegyezte meg magában, hogy Larry és Amanda karácsony óta alig tette náluk tiszteletét. Hiszen megvan a saját életük, megvannak az indokaik rá, és ez természetes! Milyen keveset is tudunk egymásról! Csak a felszínt mutatjuk, néha ennél jóval többet, de a motor, az a forró, vibráló erő, ami hajt bennünket, láthatatlan marad. Tizenkettedik fejezet
Hűvös április volt. Az ég lucskos, szürke takarója alacsonyan lógott a táj felett, a nyálkás fákról víz csepegett. Az eső olyan kitartóan kezdett szitálni, hogy Amanda a fejére húzta pulóvere kapucniját. Nem számított ennyire rossz időre, és túl messzire kocogott otthonról. Most hirtelen elfáradt, és egy magas, idegen falnak dőlve megpihent. A szeme elé táruló látvány a maga módján igazán szép volt. Soha nem szokott nagy forgalom lenni ezeken a kanyargós külvárosi utakon; dél körül, a hét közepén, ilyen időben meg végképp alig lehetett autókkal találkozni. A lankás pázsitokon meghonosodott nárciszok bontogatni kezdték szirmaikat. Apró vörösbegycsalád kutatott élelem után a nedves füvön. Két fiú biciklizett el Amanda mellett fütyörészve. Nyomukban újra visszafolyt a környékre a nyugodt csend. Egy nagy művész talán meg tudná festeni ezt a nyugalmat, gondolta Amanda. Fura ötlet, nyugalmat festeni! De Amanda pontosan tudta, mire gondol. Amint ott állt, és várta, hogy elálljon az eső, gondolatai százfelé kalandoztak: a butik jutott eszébe és az édes kis Dolly zűrjei a legújabb barátjával, majd a hely, melyre még mindig az otthonaként gondolt. Milyen távoli! Térben is, időben is. Eszébe ötlött a csomag, amelyet délután akar feladni, még mielőtt négykor bezár a posta. Eszébe jutott a három muskétás. Mostanában már nem is szokták így nevezni magukat. Ami azt illeti, a havi közös ebédeknek is végük szakadt hónapokkal korábban. Cecile babái már majdnem hat hónaposak lennének, ha nem fordulnak rosszra a dolgok. Norma az utóbbi időben elég gyakran találkoz- gat Lester Cole-lal, legalábbis Larry beszámolói alapján ez a helyzet. De miért nem mesél erről neki a barátnője? – tűnődött Amanda. Persze örült, hogy Norma boldog. Hiszen olyan jó lélek! Mint Larry. Larry családot szeretne alapítani. Amanda nem. A
munkahelyén érzi magát legjobban. Most is, a szabadnapján, legszívesebben ott lenne. Egy autó ment el mellette, lassított, visszatolatott, majd megállt. – Amanda! Te vagy az? Mit keresel itt? – kérdezte L. B. Bárcsak ne látta volna meg! Most már muszáj lesz odamennie az autóhoz, és válaszolnia. – Várom, hogy elálljon az eső. – Ilyen időben kocogni! Ugorj be, mielőtt bőrig ázol! A rádióban egy Mozart-zongoraverseny szólt. Amandát meglepte, hogy L. B. a klasszikus zenei csatornát hallgatja, és hogy figyelmesen kivárja a darab végét, mielőtt kikapcsolná a készüléket. Amikor a zene elhallgatott, néhány perces csend ereszkedett közéjük, amelyet egyikőjük sem tört meg. A két első ülés szűkös volt, mindkettőjük magas testét összekuporodásra ítélte. Amanda legalábbis így érezte. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag eszébe jutott, hogy ez mindössze a második alkalom mióta férjes asszony, hogy kettesben marad L. B-vel. Az első ilyen eset az a nevezetes reggel volt, amikor Larry fizetésemelése miatt kereste fel az apósát. Kényelmetlenül fészkelődni kezdett nedves ruháiban. – Gondolom, hazafelé? – kérdezte L. B. – Igen, de már alig esik, úgyhogy ha kitennél a fasoron, onnan szívesen hazakocognék. – Ostobaság. Az irpda felé amúgy is útba esik a házatok. De előbb meg kell állnom egy helyen. Maximum tíz percre. L. B-nek nehéz ellentmondani, Amanda nagyon jól tudta. – Viktoriánus stílusú ház, egy tripla méretű telken. Négy generáción keresztül a családé volt, de a jelenlegi tulajdonosok keletre költöznek, és el akarják adni. Szentimentális okokból ragaszkodnak hozzá, hogy az ingatlan eredeti állapotában maradjon meg. Érdekes emberek. Egyszóval nem adják el bárkinek, nehogy az új tulajdonos felossza a birtokot. Mert ugye ez lenne a legtöbb hasznot hajtó megoldás manapság. Az én feladatom tehát olyan új tulajdonost találni, aki ezen a műemlék jellegű ingatlanon akar élni, és meg kívánja tartani az eredeti állapotokat. Ennyi erővel tűt is kereshetnék a szénakazalban. Ugyanakkor sosem lehet tudni, mit hoz a holnap! L. B. egy széles utcán állította le az autót, ahol hatalmas kúriák közé néhány új ház ékelődött. A kúriák közül is a legnagyobb előtt álltak. A borongós, sötét téglaépületet tornácos bejárat díszítette, a pázsiton két fémszarvas üdvözölte a látogatókat.
– Gyere! – intett L, B. Amandának. – Kíváncsi vagyok a véleményedre. Szerintem itt az egyetlen lehetséges megoldás egy fiatal pár sok gyerekkel és sok pénzzel, amiből fedezni tudják a hely rendbe hozását. Talán. Széles, magas terembe léptek, amely félhomályos és hideg volt, mint egy elhagyatott csűr. De a széna tiszta, átható illatával ellentétben itt por, fűszerek, púder és parfüm illatának emléke lengedezett – Amanda legalábbis így képzelte. Valaha itt töltött életek illatfoszlányai. Megállt a hatalmas terem közepén, és tekintetével végigpásztázta a tágas tereket jobbra-balra, majd felfelé, a széles lépcsőn, amely valószínűleg további hatalmas termekbe vezetett. Valami megmagyarázhatatlan, romantikus melankólia lett úrrá rajta. Mintha valahonnan, a ház egy távoli pontjából halovány zene és beszédfoszlányok szűrődtek volna hozzá. L. B. kíváncsian figyelte. – Mire gondolsz? – kérdezte. Amanda nem merte volna a férfi elé tárni a hirtelen támadt érzéseket, ezért prózai válasszal ütötte el a kérdést. – Érdekes a szerkezete. Már nem építenek ilyen házakat. – Milyen igaz! Nézd csak meg az ajtókat! Tömör gesztenye. És nézd az étkezőt! A burkolatokat! A kidolgozást! – vezette a lányt lelkesen L. B. – És a kandallót borító márvány, ez a barna-fehér színezet! Minden bizonnyal rendkívül ritka. Én legalábbis nem szoktam találkozni vele, pedig épp elég első világháború előtti házat látok. Figyeld meg alaposan a kandallókat! Mindegyik szobában van egy, még a konyhában is, a szeneskályhával szemben. Gyere csak! A kályha, hatalmas, vén medve, a helyiség egyik végében kuporgott. Amanda szabadjára engedte a fantáziáját. – Feltételezem, ezt is érzelmi okokból tartották meg. A déd- nagyi még ezen főzhetett – L. B. megborzongott. – Hideg lehetett itt annak idején, telente. Valószínűleg még most is az van, gázfűtés mellett. Minden irdatlan nagy, a helyiségek túl magasak. Körül akarsz nézni az emeleten? Amandát nem vonzotta különösebben az ajánlat, de azért követte L. B.-t, fel a meredek lépcsőn, végig egy hosszú halion, át a nagy, magas plafonú hálószobákon és a tágas, régimódi fürdőszobákon. A férfi minden stílus- és építészeti jegyre felhívta a figyelmét, mintha Amandának próbálná eladni a házat. A korábban rá jellemző távolságtartással és azzal a bizonyos vasárnap reggeli, bántó
visszautasítással ellentétben álló, barátságos modora összezavarta Amandát – nem mintha bármit is számított volna. Vagy mégis számított? Mégis. Ha valaki következetlenül viszonyul hozzád, és ez összezavar, szeretnéd megtudni az illető viselkedésének okát! – Óvatosan! – figyelmeztetett L. B., Amanda előtt haladva lefelé a lépcsőn. Háta és válla figyelemre méltón férfias volt elegáns sötétkék öltönyében. A megfigyelés ostobának tűnt, de valójában nem volt ostobább, mint azt állítani, hogy az egyenruha afrodiziákum. Amikor a férfi a lépcső aljára érve megfordult, Amanda még a lépcsőn állt, így a szemük egy vonalba került. Egy ablakból acélos fénycsík vetült L. B. arcára, és Amanda csodálkozva vette észre, hogy a férfi állán mélyedés van. Szinte már gödröcskeszámba ment a méltóságteljes arcnak e szokatlanul lágy vonása. Hihetetlen, hogy csak ennyi idő után fedezte fel! – Nos, megveszed? – élcelődött a férfi. – Mindössze néhány millióból egész lakható kuckót lehetne belőle faragni – vette fel Amanda az évődés fonalát. – Először is sok ezer rőfnyi vidám színre lesz szükség, hogy elűzzük a borút innen. Aztán meg szőnyegekre, ezüstneműre. És festményekre, ezeken a végtelen falakon! Mondjuk a Hudson-iskola alkotóitól! Szép nagy vásznak, amelyek a falak nagy részét lefedik! – Az biztos sokat segítene. Szépen kiművelted magad, vidéki lány létedre, mióta idejöttél! Úgy beszélsz, mint egy lakberendező. – Vidéki lány… az voltam – ismerte el Amanda. – De a boltban, a butikban, azok között a nők között, láttam, hogy él a felső tízezer. – És könyvekből is tanultál. Norma mesélte, hogy lassan már mozdulni sem lehet nálatok a könyvektől. L. B. továbbra is az útjában állt, így Amanda nem tudta megtenni lefelé az utolsó két lépcsőfokot. A férfi merész, egyenes tekintete felidézte a lányban annak a vasárnap reggelnek minden szégyenét. Valami ugyanakkor, talán a frissen felfedezett gödröcske, arra biztatta, hogy merészen vágjon vissza. – Eljöhetnél, és megnézhetnéd a saját szemeddel – mondta egyenesen L. B. szemébe. – Miért kerülsz bennünket az utóbbi időben? – Ezt én is kérdezhetném tőled. – Amanda nem válaszolt, L. B. tetté meg helyette: – Mert te, nem Larry, hanem te, szintén nem akartál találkozni velem.
– Miért akartam volna találkozni veled? Borzasztóan viselkedtél, amikor Larry fizetése miatt felkerestelek. Aztán ráadásul megadtad neki, amit kértem. Többet is. Sokkal többet, mint amennyit én valaha is kérni mertem volna. L. B. nem adott egyenes választ. Csak annyit mondott: – Nem rád voltam dühös. Magamra. – Mert nem adtál Larrynek már korábban fizetésemelést? – Emiatt is, más miatt is. – Odébb lépett, hogy Amanda végre elmehessen mellette. – Még nem láttál mindent – mondta hirtelen. – Hátul van egy szép, tágas tornác. Gyönyörű a kilátás a kertre, ami ugyan elhanyagolt, de könnyen helyrehozható. A veranda tetején már nem csak kedélyesen kopogott az eső. Valósággal dörömbölt. A keleti ég percről percre szemmel láthatóan sötétedett, vészjósló felhők zakatoltak át a házak felett. – Vihar készülődik. Még szerencse, hogy belém botlottal! Kocoghatnál az esőben még vagy három kilométert hazáig. Gyere, megmutatom a könyvtárat. A padlótól a plafonig állnak benne a polcok. Szükséged lesz még jó néhány könyvre, ha mégis úgy döntenél, megveszed a házat, és szeretnéd megtölteni az összes könyvespolcot. Amanda úgy érezte, valami nincs rendben. L. B. fura, időnként felzendülő nevetése, és az a megjegyzése, hogy magára volt mérges, valahogy nem illettek a képbe. Mást takartak, mint aminek első látásra tűntek. – Szerintem ez a ház legnagyszerűbb szobája. Én is szívesen elfogadnék egy hasonlót. Láttál már ilyen ablakokat, Amanda? Nem, még nem látott. A szoba egyik sarkát két, egymáshoz tökéletes szögben illeszkedő, hatalmas ablak foglalta el, beinvitálva a kelet felől közelgő viharfelhőkhöz gépest még szikrázó nyugati égboltot. A fenyegető fellegek, a csapzott fák és a búskomor ház hatására Amanda hangulata sötéten emelkedetté vált. Ez itt <így morbid díszlet egy Grimm-meséből. – Jöjjön hát az a vihar, és tombolja ki végre magát! – tört ki belőle. – Arra még, úgy tűnik, várnunk kell. Amint ezt kimondta, hatalmas mennydörgés hallatszott. Mintha száz dühöngő óriás esett volna puszta ököllel a tetőnek. Az eget villám szelte ketté. Mintha egyenesen azt a két ablakot célozta volna meg. – Gyere el az ablakoktól, Amanda! Tudhatnád, vidéki lány léteidre! Gyere ide! Amanda észre sem vette, hogy L. B. a kanapéra telepedett. Vülójában az sem tűnt fel neki, hogy van egy kanapé a szobában.
– Az egyetlen bútordarab az egész házban. Minden bizonynyal beépítették ide. Az ajtók és a sarkak elhelyezkedéséből ítélve, se behozni, se kivinni nem tudták volna. Eszement egy darab! Majd ötméteres lehet! – Tényleg őrület. – De kényelmes, és tiszta még. Csak egy hete költözött ki a tulajdonos a családjával. Semmi értelme az ablakban ácsorogva nézni a vihart, ha van hová leülni, gondolta Amanda, mégis habozott. – Más a frizurád – szólalt meg újra L. B. – Megnövesztettem. Most már nem olyan göndör. – Így is jól áll. – Köszönöm – mondta Amanda udvariasan. – Megint divatba jött az egyenes haj, igaz? L. B. pajkosan Amandára villantotta a szemét, végtelenül kedvesen kifejezve az úgynevezett „női butaságokkal” kapcsolatos II unióját. Amanda, értve a jelzést, szintén tréfálkozva válaszolt. Még szép. A kifinomult divat csúcsa – ez vagyok én. Életem lobbik felét egy butikban töltöm. A jobbik felét? Valóban? Igen. Valóban. Ez bizony szomorú, Amanda – mondta ezúttal komoly arcra! I..B. – Miért? – Mert ez azt jelenti, az életed másik felével nem vagy elégedett. Mit mondhatott volna erre? Hogy az élete otthon eseménytelen és szürke? Hogy se célja, se értelme nincs? Larry jó ember, a lehető legkedvesebb és legjóravalóbb, de az érintése, ami korábban sem hozta lázba Amandát, mostanra teherré vált; annál is többé. Amanda szinte rettegett tőle, és mindent megtett, hogy kerülje. Larry pedig túl korlátolt volt, hogy észrevegye, mi zajlik. Ahhoz pedig túl tisztességes és sebezhető, hogy elé tárják az igazságot, történjen, aminek történnie kell. Itt állt hát Amanda, és képtelen volt megválaszolni a kérdést. Ezt a helyzetet, büszkeségből, szánalomból, vagy mindkettő okán, képtelenség volt bárkivel is megbeszélni. Főleg ezzel az emberrel! De hát csak magát okolhatja, amiért kicsúszott a száján az a megjegyzés „élete jobbik feléről”. Mivé lehet egy ártatlan megjegyzés a divatról! – Mi az, Amanda? Mi bánt? A könnyeknek rossz szokásuk akaratunk ellenére felbukkanni. Amanda szemét is elöntötte a forró nedvesség.
– Semmi – mondta, fejét rázva. – Semmi. – Kell legyen valami! Miért nem mondod el nekem? – Miért mondjak el bármit is, azok után, ahogy velem bántál? – Most kedves vagyok, nem igaz? – Mit számít? Gonosz és goromba voltál velem, minden ok nélkül. – Tudom. Nagyon sajnálom, Amanda. De ha elmondanám, miért magamra voltam mérges akkor… Miért nézel? – Nos, mert te vagy az egyetlen ember rajtam kívül a szobában – válaszolta a lány. – Ha tehát mások is lennének itt, nem engem néznél. – Nem ezt mondtam. Birkóztak, vívtak egymással. Egy szakadék szélén álltak – de miféle szakadék szélén? Játékot játszottak – de miféle játékot? – Neked aztán van merszed! – mondta L. B. a szokásos, évő- dő mosollyal az ajkán. – De nekem tetszik. Már amikor azon a vasárnap reggelen felkerestél, akkor is tetszett. Újabb velőtrázó mennydörgés zengte be a házat. Az ablakot dermesztő villám világította be, a férfi felkiáltott: – Mondtam, hogy ne állj az ablakba, amikor villámlik! – Tudom, tudom! Vidéken nőttem fel, emlékszel? A szél dübörögve vágta az esőcseppeket az ablaktáblákhoz. Az ember azt hihetné, ez a rettentő vihar neki szól, szilaj szele őt jött megkorbácsolni, villámai őt jöttek megégetni, megvakítani. Amanda és L. B. megsemmisülten, némán ültek egymás mellett, a vihar hatása alatt. Aztán a férfi, saját figyelmeztetésére fittyet hányva, hirtelen az ablakhoz lépett. Hosszú ideig állt ott, kezét a zsebébe süllyesztve. A kanapéról Amanda profilból látta az arcát. Arcéi egy régi érméről, gondolta újra a lány. Büszke, kifejező és szenvedélyes. Korábban sosem használta a szenvedélyes szót L. B.-vel kapcsolatban. A vihar, vagy ez a különös, elhagyatott ház teszi, hogy ezek a rémisztőén vad és tilos gondolatok felbukkannak a semmiből? El akarta űzni a villanásnyi bűnöket, amelyek időről időre Peter Mack jelenlétében, vagy a nyári lak mögött füvet nyíró szomszéddal kapcsolatban a gondolatait kísértették! Meg akart szabadulni tőlük, végleg ki akarta seperni őket az elméjéből. Semmi értelmük! Semmi jó nem származhat belőlük, kiváltképp ha ezzel a férfival, dús, sötét hajával, délceg, keskeny hátával, érintésével kapcsolatban engedi szabadjára őket.
Mégis, gondolatai újra és újra visszakalandoztak L. B-hez: milyen lehet a karjaiban? Kivel oszthatja meg az ágyát? Mert minden bizonnyal… – A nehezén túl vagyunk. Már csak esik. Hevesen, de nem viharosan – szólt hirtelen L. B. – Indulhatunk haza? – Ahhoz azért még túl hevesen esik, hogy az ablaktörlő elbírjon vele. Várj még egy kicsit! – ült le újra a férfi. – Addig talán elmagyarázhatnám, miért mondtam, hogy magamra voltam mérges aznap reggel. Akarod tudni? Noha a nevetséges kanapé olyan hosszú volt, hogy nyolc-ki- lenc ember kényelmesen elfért volna rajta, L. B. arca alig félméternyire volt Amandáétól. A lány az acélos szemekből kiolvasta a választ, de nem mondta ki. L. B. mondta ki. – A gondolataim miatt voltam dühös magamra, amiket rólad gondoltam. Tekintetük egymásba kapcsolódott. A férfi fekete gyémántszeme fogva tartotta Amanda tekintetét. – Nem akartalak látni. Legalább egy éve küzdők ellene. Az után a karácsony után… istenem, de gyönyörű voltál! Tudtam, hogy nem szabad találkoznunk. És te is így éreztél, Amanda. Tudom, ne tagadd! Amanda szíve olyan hevesen vert, hogy szinte biztosra vette, lüktetése átsejlik vékony felsőjén. A kelletlen könnycseppek, melyek eddig meglapultak a szemhéja alatt, most kecses vonalban végigsiklottak az arcán. – Ó, ne! – suttogta L. B., magához húzva a lányt. – Drága, drága Amanda! Amanda vágyakozón, magától értetődőn simult a férfihoz. Engedte, hogy L. B. melege körülölelje. A férfi lágyan az ajkára tapasztotta az ajkát, és Amanda halványan érzékelte, hogy L. B. uj- jai kigombolják a felsőjét. Hallotta a férfi duruzsoló hangját, saját mély sóhaját. Csak valahol tudata legmélyén érzékelte szíve zakatolását, a fülében dübörgő vért.
Amikor újra kinyitotta a szemét, L. B. felette állt, és őt nézte. Teljesen fel volt már öltözve, Amandát az esőkabátjával takarta be. A lány rémülten kiáltott fel: – Meddig aludtam? – Tíz percet, talán. Nem tudom. Ó, Amanda! Mit mondhatnék? Minden olyan…
Amandát kétségbeesés fojtogatta. – Istenem! – suttogta. L. B. a kanapéra roskadt, fejét két tenyerébe temette, majd homlokon csapta magát, teste megremegett. – Az én hibám. Egyedül az én hibám! – ismételgette. Rémülete ellenére Amanda tudta, hogy ezt meg kell cáfolnia. – Nem, az én hibám is. Én is… – Megtorpant. igen. ő is akarta, régóta már. Csak most eszmélt rá. Minden képzelgése erről szólt, ennek a hiányát érezte az életében. És ha Lárryn múlt volna, soha nem fedezi fel. Mégis fuldoklott, az iszonyat hatalmas hullámai alatt küzdött levegőért: ült, és bámult L. B.-re. Egy idő múlva a férfi felállt. – Ez őrültség volt. így kell rá gondolnunk: egyszerűen valahogy megtörtént, ahogy néha megtörténnek dolgok, hogy aztán… – megerősítette a hangját – többé ne történjenek meg. – Igen. Az ereszekben víz bukdácsolt lefelé, gurgulázva. Az élénk kinti zaj és a ház halotti csendje között hátborzongató ellentét feszült. A magas ablakokon jellegzetes, késő délutáni fény hullott a szobába, és a nap végének közelsége csak fokozta Amanda kétségbeesését. – Haza kell mennem – mondta. – Azonnal. Felállt, hogy megigazítsa a ruháját. L. B. segíteni próbált, de elhúzódott tőle. A férfi felemelt keze élettelenül zuhant vissza. Az autóhoz lépve Amanda idegesen végigpásztázta jobbra is, balra is az utcát. L. B., megértve a lány érzéseit, nyugtatni próbálta, hogy senki nem láthatott semmi gyanúsat. – Én egyszerűen csak a tulajdonos ügynöke vagyok, rajta kívül csak nekem van kulcsom a házhoz. Ne aggódj, Amanda! Egyedül én tudom és te, mi történt. Soha senki más nem fogja megtudni! Amanda még az autóban is reszketett. Istenem! Az apjával! Ha mással tettem volna, egyszerűen hűtlennek, csalárdnak neveznének. De így… vele, ó, bárki mással tettem volna, csak ne az apjával! Néma csendben folytatták útjukat. L. B. szilárdan az útra szegezte tekintetét. Autók hajtottak el mellettük, egy minibusz, tele kissrácokkal, a postásautó és egy „Queen’s Markét” feliratú furgon. Most, hogy véget ért a vihar, újra járókelők kezdték benépe- siteni a járdákat. Minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Hiszen kívülről az a nap is szokványosnak tűnt, amikor cecile-t egy vértócsa közepén találták az otthonában.
– A sarokig viszlek – szólt L. B. – Onnan gyalog kell hazamenned. Ha kérdezik, merre jártál, mert késő van, mondd, hogy kocogtál, vagy hazudj bármit, de arról ne hazudj, hogy hazahoztalak! Néhány perce megláttalak az utcán, és természetesen hazahoztalak. Amanda szíve ismét majd kiugrott a mellkasából. – És mit mondjak, mit csináltam ilyen sokáig? Hol voltam a vihar alatt? – A könyvtárban. Ott kerestél menedéket, amikor lecsapott az első villám – nézett rá a férfi. – Jól vagy? – Amanda bólintott. – Egészen biztos? – Jól kell lennem – húzta ki magát a lány. – Ez az! Ne feledd, amit mondtam! Bizonyos dolgok megtörténnek, az élet nem mindig a terveink szerint alakul. Bizonyos dolgok csak úgy megtörténnek. Túl fogod tenni magad rajta. – Hogy nézek ki? Látszik, hogy sírtam? – Nem. Tégy úgy, mintha kimerült lennél! Nagyot sétáltál, a vihar is elkapott… tudod, mit kell mondanod! L. B. leállította az autót, és kezét Amanda kezére tette. – Nagyon tisztellek, Amanda! És nagyon sajnálom, ha fájdalmat vagy bajt okoztam neked! – A hangja továbbra is mélyen, erőt sugárzón csengett, alig volt benne felfedezhető a remegés. – Csak azt tudom mondani, ne aggódj! Kérlek! Felejtsd el! Meg sem történt. Meg tudod ezt tenni? Rendben? – Rendben. Amanda kiszállt az autóból, és figyelte, ahogy L. B. befordul a sarkon. Aztán elindult az utcájukban, de mindössze pár lépés után újabb sokk érte. A házuk előtt álló hatalmas platán kidőlt! Ott feküdt, keresztben a gyepen, legfelső ágai alig pár centiméterre az étkező ablakaitól. Emberek kis csoportja sopánkodott a tetem felett. Aztán Larry meglátta Amandát, odakiáltott neki, és futva elindult felé. – Hol a pokolban voltál? Az irodámban hívtak, mondták, mi történt a fával, de azt nem, hogy te a házban voltál-e, amikor kidőlt! – Levegőért kapkodott. – Épp most értem ide. Majd megőrültem! Még nem voltam odabent. Merre jártál? – Azzal megragadta Amandát, és arcon csókolta. – Kocogtam, amíg ki nem tört a vihar. Akkor behúzódtam a könyvtárba. Hazafelé meg belebotlottam apádba, a Hampton Avenuen. Elhozott. – Ó, remek! Hála istennek!
Kimondta hát a hazugságot, és Larry gondolkodás nélkül elhitte. – A mindenit! Mekkora szerencsénk van! Pár centiméteren múlott – mondta nyugodtan. – Hiányozni fog a vén platán! Olyan szép volt! A szomszédok a szájukat tátották, és fecserésztek. – Ej, ej! Szépen feltépte a gyepet! – Üjra kell ültetni a füvet. Hamar visszanő! – Most aztán fizethetnek a fa felfűrészeléséért és elszállításáért! – Nézd a villámcsapás helyét! Éppen középen, hosszában. Ha lett volna valaki a házban, kiugrott volna a bőréből. Még jó, hogy nem voltál itthon, Amanda! Dehogy jó! Mennyivel jobban tette volna, ha itthon marad!
Minden jó, ha vége jó! – mondta Larry.
Amanda már várta, mikor mondja ezt a férje. Fogadni mert volna, hogy mondani fogja. A legkisebb szerencsétlen esetnél is mindig elhangzott a rigmus Larry szájából. Már túl voltak a vacsorán, az esti híreket is megnézték; Larry elmondta szokásos megjegyzéseit a világ eseményeivel kapcsolatban, Amanda pedig meghallgatta; ellenőrizték és bezárták az ajtókat; nem maradt más hátra, mint nyugovóra térni. – Mit szólnál egy doboz jégkrémhez, mielőtt felmennénk? – javasolta Larry. Amanda szerette volna felhívni a férje figyelmét arra, hogy kezd elhízni, de Larry általában rosszul viselte a témát, és Amandának csepp kedve sem volt most vitába bonyolódni. Ráadásul annyira nem is volt még túlsúlyos. Egyszerűen csak kövérkés alkata volt és erős csontozata, amitől túl szélesnek tűnt. Amandának eszébe jutott, hogy valaha úgy gondolta, legalábbis bebeszélte magának, hogy a férje „férfias” alkat. De hogy megváltozott azóta az ízlése! Ha most ránézett, sajnálatot érzett – sajnálta Larryt, és sajnálta, amit tett. – Mit szólsz, drágám? Epret, csokit? Mit szeretnél? – Válassz te! – Eper. Hozom! – Ne! Ülj csak le! – mondta Amanda, jóságos mosolyt küldve a férje felé. – Egész nap dolgoztál! – Ez igaz! Te meg szabadnapos voltál. Remélem, kellemes napod volt! Amanda úgy tett, mintha nem hallotta volna a férfi utolsó mondatát. Kezdett újra elhatalmasodni rajta a rémület. Borzasztó érzés volt. Rettenetes. És ha valami előre kiszámíthatatlan helyzetben elveszti az
önuralmát? És ha megbetegszik, lázában félrebeszél, vagy meg kell műteni? Azt mondják, altatásban szoktak beszélni az emberek! Vagy ez ostobaság? – Baj van a jégkrémmel? Amanda észre sem vette, hogy a kanala még mindig érintetlenül hever a táljában. – Baj? Nem, dehogy! Csak nem vagyok éhes. A gyomrom… megálltam egy hotdogra a Stuffy’sban. Valószínűleg nem tett jót. Larry összeráncolta a szemöldökét. – Hányszor mondtam már, hogy menj el orvoshoz! Ne hanyagold el magad! A korodhoz képest túl sokat fáj a fejed és a gyomrod. Lefekvés előtt is folyton azt mondogatod, teára és Aszpirinre van szükséged. Túl gyakran vagy rosszul. Mi van veled? Larry hangja ezúttal valóban türelmetlennek tűnt, és Amanda tudta, valahogy ki kell engesztelnie. – Semmi komoly, biztos vagyok benne – mondta vidáman. – Mindig túlzol, Larry! De ígérem, utánajárok, csak hogy megnyugtassalak! Larry kiengesztelődve feküdt le, és egy pillanatra sem közeledett aznap este, amiért Amanda végtelenül hálás volt. Képtelen lett volna elviselni a közelségét. istenem! Az apjával! Ha legalább kibeszélhetném magam valakinek! – gondolta. Csak feküdt ébren, és azon tűnődött, vajon L. B. is ébren fekszik-e, gyötrődve, arra vágyva, hogy kiönthesse valakinek a szívét. Minden bizonnyal nem. L. B. erős. A szobát sápadt holdfény töltötte be, kíméletlenül kifigurázva Larryt, a férfi ritkuló haját és tátott száját, melyen ritmikus, lágy horkantások szöktek ki rendszeres időközönként. Istenem! Az apjával! Az arca, a szeme, a szája, a karja! A csoda! Hogy értette, hogy „Túl fogod tenni magad rajta”? Hogy elfelejti majd, és többé nem ismétlődik meg? Minden bizonnyal. Hogy is érthette volr na másként? Holnap Larry felhívja majd Amanda családját, ahogy minden héten teszi. De hogy fogja addig összeszedni magát, hogy fog természetes modorban csevegni természetes dolgokról, Anya közelgő újabb látogatásáról, vagy a húga, Doreen terhességéről? Egyáltalán, hogy fog az édesanyja szemébe nézni? A földszinti óra éjfélt ütött, de Amandát továbbra is kerülte az álom. Végül mégis elalhatott, mert mint később felidézte, hirtelen hatalmas,
rémisztő, zöldesfehér holdat látott az ablakpárkányon túl lebegni. A hatalmas gömb kitakarta az ablakon túli éjszakát; már a földet súrolta! Elnyeli, elpusztítja az egész bolygót! Amanda felsikoltott, felébresztve Larryt. A férje gyengéden megrázta. – Ébredj, Amanda! Rémálmod volt! Valami megijeszthetett ma. Valószínűleg a platán. Csukd be a szemed, és hamar visszaalszol! Tizenharmadik fejezet
A busz rángatva, meg-megállva, zörögve vonszolta magát végig a városon. Mintha órák óta mentek volna már! Valóban hosszú kilométereket tett meg a jármű, átkanyarogva a kertváros szélén, majd városrészeken, melyeket Amanda, noha jó négy éve a városban élt már, még sosem látott. Lehangolok voltak ezek a városrészek mustárszínű egyhangúságukban; a főutak viszonylagos jólétét maga mögött hagyva, a busz szerényebb utcákat kezdett járni. Szűkös, elhanyagolt épületek váltották egymást, kis üzletek, garázsok, töltőállomások, éttermek és sötét téglafalú iskolák. Amanda időnként lehunyta a szemét. Időnként, amikor a busz megállt, félig felemelkedett az ülésről, mintha le akarna szállni. Aztán újra leült. Keze szorosan markolta kézitáskáját, leleplezve a benne dúló feszültséget. Olyan erősen szorította a táskát, hogy egy idő után néhányan furcsálló pillantásokat vetettek felé. Négy lány, akik kettesével ültek a busz másik oldalán, egyenesen megbámulták. Amandának sikerült magára vonnia a figyelmüket, és most róla pusmogtak. Az egyikük érdes röhögésben tört ki, mire egy idősebb úr szigorúan rájuk nézett a válla felett. Rajtam nevetnek, gondolta Amanda felháborodva. Épp ők, a sortjaikban és a felháborító miniszoknyáikban, amiből épp csak nem villan elő a bugyijuk! A vaskos combjukkal, a szőrös vádlijukkal, a gyászkeretes körmeikkel, a kopott aranypántos szandáljukban! Gorombák. Gorombák és durvák. Amanda kihúzta magát. Kezét továbbra is lakkbőr táskáján tartotta, két lába, a táskához illő lakkbőr cipőkben, illedelmesen egymás mellett pihent a padlón. A csitrik tovább sugdolóztak és nevetgéltek. – Azt gondolják, fenn hordom az orrom, csak mert nem hasonlítok rájuk. Aztán látta, hogy az egyik lány egy magazint dug a többiek orra elé. Lehetséges, hogy nem is rajtam nevetnek, hanem a magazinban valamin? De ha őt kritizálják is, nem ugyanezt teszi ő is velük? Mit tudhat ő ezekről a fiatalokról azon kívül, hogy modor- talanok és nem
túl jól neveltek? És ők mit tudhatnak Amandáról, azon kívül, hogy drága, divatos ruhát visel? Fogalmuk sincs, mi járatban van. Lehet, megdöbbennének, ha tudnák. Az is lehet, hogy cseppet sem lennének meglepve, inkább izgatottan fogadnák a hírt. Valójában senki nem tud semmit a másikról. Mindannyian idegenek vagyunk, akiket időlegesen egymás mellé sodort a sors egy buszon. Különböző helyekről jövünk, és máshová tartunk. Amanda ajkai némán mozogtak, miközben lázasan törte a fejét: előre vagy vissza? Az egyik láb előre, a másik hátrafelé lépne. De így mozdulatlanságra vagyok ítélve! Dönts! Dönts végre! Éhes nő vagyok, aki törni-zúzni képes egy falat kenyérért. Szomjas nő vagyok, aki víz híján elgyengült a szomjúságtól. Szűkölködő asszony vagyok, akinek most csak ki kell nyújtania a kezét, és megkapja, amire szüksége van. Számít hát, hogy nincs hozzá jogom? Még akkor sincs, ha senki nem fog tudni róla, ha senkinek nem fog fájni. Nincs jelentősége. Miért állnék hát ellen? Egyébként is úgy tűnik, nincs erőm ellenállni. Hetek óta, minden áldott nap és minden áldott éjszaka csak egy dolog körül járnak a gondolataim, miközben szomorúság és végtelen boldogság határán egyensúlyozom. A szíve hevesen kezdett dobogni, szédülés fogta el, amint a busz bevette az utolsó kanyart a Lane Avenue előtt, és lassítani kezdett. Legutóbb a nászútjáról hazatérőben látta ezt a környéket. Legelőször pedig, amikor Norma elsütötte a poént: Sose fogadj el meghívást a Lane Avenue-ra! Amanda hirtelen megrémült: és ha nem lesz ott? Lesz busz visszafelé? Autóval kellett volna jönnie. De nem, L. B. azt mondta, ha defektet kap, vagy összekoccan valakivel, nehéz lenne kimagyarázni, mit keresett a Lane Avenue-n. Senki sem jár erre az ismerősei közül. Ezért biztonságos a hely számukra. L. B. mindenre gondolt. Mellette biztonságban van. Persze hogy itt lesz, a sarkon! Amanda felállt, hogy amint a busz megáll, leszállhasson. – Késtél. Már aggódtam! – üdvözölte L. B. – Azt hittem, talán meggondoltad magad. Semmi más nem jár a fejemben az óta a nap óta! Mintha nem is egy hónapja, de egy éve lett volna! A férfi esdeklő szemében végtelen gyengédség csillant, de még így is a kezében tartotta az irányítást. Amanda a nemes arcba nézett. Óvatosan, félénken rámosolygott, majd elindultak, kéz a kézben, az utcán. – A mosolyod, Amanda! Beragyogja a napot!
Egy kora őszi napon Cecile felhívta Normát, hogy tartson vele a reptérre. Közös barátjuk, Liz, úton Európába, két órát kényszerült ott vesztegelni átszállás közben. Cecile, minden szeretetre méltó tulajdonsága ellenére, idegesítő tudott lenni időnként. Minden bizonnyal Liz unszolta. Cecile pedig, mint mindig, túl előzékeny volt. Ehhez jött még hozzá, hogy ő, Norma sem tudott jobban nemet mondani, mint a barátnője. Így aztán megtették a hosszú utat a repülőtérig, elkávézgattak ott egy kellemes órát Lizzel, akit diplomaosztó óta nem láttak, majd újra autóba ültek, hogy visszamenjenek Norma iskolájához, ahol az autóját hagyta. – Itt, a híd tövénél, napról napra egyre borzasztóbb a közlekedés! – panaszkodott Cecile, miközben nagy nehezen átbukdácsoltak a sarkon. – Még szerencse, hogy te vezetsz! Én alig bírom nyitva tartani a szemem! – ásított Norma. – Kár, hogy Amanda nem tudott jönni! Úgy volt, hogy ma nem megy be a butikba, de rengeteg a dolguk. Nagyon keményen dolgozik! A lépésben haladó kocsisorban beszorultak egy kirakodásra megálló teherautó mögé, kevéssel a Lane Avenue leágazása előtt. – Nézz le, arra! – szólt Cecile. – Azok az épületek már vagy száz éve nem lettek kifestve. Borzasztó! Nézd csak meg! Norma megnézte. Aztán álmos szeme hirtelen felpattant, a szíve nagyot dobbant. Az ott Amanda? Apával? Kart karba öltve… Az a kabát! Az a bizonyos korallszínű vagy narancssárga – vagy az ég tudja már! Nem, ez őrültség. Nem lehet igaz. Fél háztömb- nyire vannak, nem láthatom jól őket. A szeme sarkából Norma Cecile-re sandított. Ő is látja? De nem, ha cecile észrevette volna Amandát, felkiáltott volna. Vagy talán mégsem? Annyira abszurd a gondolat is, hogy senki nem akarná elhinni, óriási félreértést kockáztatna ezzel. Akárhogy is, a teherautó elindult előttük, és végre ők is be tudták venni a kanyart. Cecile bekapcsolta a rádiót. – Hallgassunk egy kis zenét! – mondta. Norma szíve majd kiszakadt a mellkasából; az ereiben dübör- gött a vér. Mintha áramütés érte volna a szervezetét. Férhet-e kétség ahhoz, amit az imént látott? Talán csak beképzeli magának, hogy látta. A szem és az elme gyakran űz tréfát az emberrel. Minden idegszála a zenével együtt lüktetett. Olyan hosszú, élénk színű hajat és korallszín kabátot nem gyakran látni! És az apja!
Lehetséges lenne, hogy valaki ne ismerje fel a saját apját, még ha egy háztömbnyi távolságból is? Küzdött. A vágy, hogy ne higgyen a szemének, reménytelen küzdelmet vívott az egyre valószínűbb tények ellen. Norma zsebkendőjébe törölte izzadó tenyerét. Hirtelen ingerültség öntötte el, amiért olyan lassan araszoltak az autóval. Legszívesebben kiugrott volna, hogy elfusson, vagy tegyen valamit – bármit! De mégis mit? Hiszen tudta, biztosan tudta, mit látott. Mi a fenét keresett itt ez a két ember, amikor úgy volt, hogy Amanda dolgozni megy? Mit csinálnak ezen a környéken? Egyáltalán, mit csinálnak bárhol is kettesben? Ennek semmi értelme. Hiszen sosem voltak odáig egymásért! – Nyugtalannak tűnsz – jegyezte meg Cecile. – Igen? Nem is vettem észre. – Már biztosan elgémberedtél. Fárasztó volt az út. Öt perc, és kiteszlek az iskolánál, aztán már mehetsz is haza! Azért kellemes nap volt, nem? A „haza” szótól csak még lehangoltabb lett fíorma. Az apja hamarabb hazaérhet, mint hogy összeszedné a gondolatait. Időre van szüksége! Megijedt önmagától. És ha valami különös agyi folyamat következtében érzéki csalódás áldozata lett, mint amikor az emberek vizét vélnek látni a sivatagban? Amint Cecile látótávolságon kívül került, Norma az iskolaudvar hátsó végében lévő színházteremhez hajtott. Az épület ajtaját nyitva találta. Az igazgató a szomszédos épületben lakott. Valamiféle gyűlés lehetett nála, mert számos autó sorakozott a felhajtó előtt, a járdaszegélyen. Az emberek közelségének tudata biztonságérzetet adott Normának. Ugyanakkor magányra volt szüksége, ezért a színházterembe ment, és leült gondolkozni. Felmerült benne, hogy talán alaptalanul gyanakszik. Bizonyítékokra van szüksége. Előhalászta a mobilját a táskájából, és a Cagney Falls-i butikot tárcsázta. Amandát kérte a telefonhoz. – Amanda nincs ma bent – csicseregte a vonal túlsó végén Dolly. – Nincs? Norma vagyok. Emlékszel rám, Dolly? Azt hittem, ott van Amanda. – Úgy volt, dolgozik ma, de végül mégsem jött be. Reggel telefonált, hogy szörnyen megfázott. Hörghurut, vagy mi… alig bírt beszélni. Épp most hívtam, hogy megkérdezzem, hogy van, de nem veszi fel a telefont. – Köszönöm, Dolly.
A félelem jeges verejtéke kúszott végig Norma hátán. Ez nem lehet igaz! – mormolta maga elé. Egy-két kétségbeesett perc után Amandáék lakását tárcsázta, de nem járt sikerrel. Akkor a Balsan cég központi irodájával próbálkozott. – Mrs. Flanagan? Norma vagyok. Bent van az apám? Egy üzenetet szeretnék átadni neki. – Nem, kedvesem. Hát nem mondta neked? Ma délután Crestonba ment, megnézni egy ingatlant. – Köszönöm, Mrs. Flanagan. Csodával határos módon a hangja természetes és nyugodt maradt a beszélgetés alatt. Creston legalább nyolcvan kilométernyire van, elfogadható magyarázat egy egész délutános kimaradásra az irodából az apja részéről. Hogy állunk hát, még mindig meg tudja győzni magát, hogy nem látta, amit látott? Döbbenten ült, mintha valami szörnyű katasztrófa szemtanúja lett volna az imént. Engedte a fejét hátrabukní, a szék támlájára, és keserűen bámulni kezdte a plafont. – Láttam az autódat – hallotta Lester Cole hangját. – Gondoltam, megnézem, mit csinálsz itt egyedül. Jól vagy? – Igen, igen. Csak hirtelen kimerültem – ült fel Norma. – Már megbocsáss, de nem hiszek neked. – Ezt őszintén sajnálom – válaszolt Norma szinte mérgesen. Ügy nézhet ki, mint egy madárijesztő a forró, kipirult arcával, a szétzilált hajával. Nem volt tapintatos dolog Lestertől, sőt még csak tisztességes sem, hogy így rátört. Szorulhatott volna belé kicsit több jóérzés. – Mit művelsz itt teljesen egyedül? Most meg ez a szigorú, igazgatóhelyettesi tekintet! Van talán valami szabály arra, hogy csak megfelelő indokkal lehet ide belépni? Nem tudott róla. – Zongorázni szerettem volna, gyakorolni – hazudta. – Emlékszel, hányszor mondtam már, hogy az iskolai zongorák ezerszer jobbak az otthoninál! Azt mondtad, nem bánod. – Nem is bánom. Miért nem játszol nekem valamit? Amit eddig játszottál. Vagy szövegeket kell megjegyeznem a kedvéért, vagy koncertzongoristának néz! Norma legszívesebben rákiáltott volna: Hagyj végre békén! Nem látod, hogy szenvedek? Azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány! Ehelyett engedelmesen a zongorához lépett, és emlékezetből játszani kezdte Mozart D-dúr szerenádját. A hangok mint játékos, ragyogó buborékok kiszálltak az ajtón, fel, a nap felé, majd hirtelen
eltűntek. Normának meg kellett állnia, annyira erőt vett rajta a levertség. – Szégyellem, hogy így látsz. Ez nem én vagyok – mondta alig hallhatón. – Tudom. Ennyire már ismerlek. Rendben, nincs több kérdés, nincs több teszt, de nem hagylak magadra, amíg kicsit rendbe nem jössz! Mégis mitől érezné magát jobban? Hacsak valami bizonyíték hatására hirtelen mindenről ki nem derül, hogy nem az, aminek látszik? Közben ez a férfi, ez a kellemes, jó szándékú férfi csak ül itt. És ő is csak ül itt, és a zongora billentyűit bámulja. – Már rég mondani akartam – szólalt meg Lester, egyértelműen azzal a céllal, hogy megtörje a csendet mennyire értékeljük, ahogy beugrottál Mme Perrault helyett, amikor lebetegedett! A srácok remekül vették az akadályt a,francia záróvizsgán! Csodálatosan teljesítettek! Ezért kitüntetést érdemelnél! – Ugyan, semmiség. – Egyáltalán nem az! Sorsdöntő időszak volt, és neked mellette még négy latinórát is kellett tartanod! A harmadikos franciáról nem is beszélve! Született tanár vagy, Norma. És született nyelvész. Az sem lepne meg, ha az urdut vagy a bolgárt tanulnád meg, szabadidős elfoglaltság gyanánt! Lester szerény próbálkozása, hogy viccelődjön, süket fülekre talált. Előrehajolt, hogy jobban láthassa Normát. Három párhuzamos ránc jelezte a homlokán, hogy aggódik. – Ne haragudj – mondta. – Nem volt vicces. Újra csend ereszkedett közéjük. Csak annyit szeretnék, hogy hagyj végre magamra! – akarta Norma ordítani. Hadd ücsörög' jek itt magam, amíg minden autó elmegy, és én kiszaladhatok az enyémhez anélkül, hogy meglátnák a vörös orromat és szememet! – Említettem már, hogy gyakran megállók a Halé épületben, hallgatni a játékodat? Mondtam? – Nem. – Áldott tehetség vagy, Norma, sok szempontból is. Normának ezúttal is nyelve hegyén volt egy válasz, de ezúttal sem mondta ki: Még ha igaz is, mit érek most vele? – Köszönöm – mondta. – Bár én nem értek veled egyet. – Erről jut eszembe! Mi újság Jessie-vel? Szegény elhanyagolt, magányos Jessie! Róla legalább van értelme beszélni. – Jobban van. Kicsit boldogabb.
– Én is így éreztem, amikor valamelyik nap az udvaron láttam. Olyan manapság divatos, hóbortos kis felső volt rajta. Egy fiúval sétált, és egész csinosan nézett ki. Mit tettél vele? Az a gyanúm, bevontad az apját. – Hogy találtad ki? – Tudtam. Amilyen reménytelen eset Jessie anyja, az egyetlen logikus lépés az apa bevonása volt. – Azt javasoltam Jessie-nek, hogy kérjen az apjától zsebpénzt, hogy magának vásárolhasson ruhákat. Olyanokat, amiket minden más rendes gyerek hord. Az anyja, legalábbis az én véleményem szerint, egy önző tuskó, és komoly problémákkal küzd. Talán azért akarja rút kiskacsának beállítani a lányát, hogy ő maga páváskodhasson. Megesik az ilyesmi. Mégis, meddig akar még maradni Lester? Most már megtette, ami egy irgalmas szamaritánustól elvárható, gondolta Norma. Elterelte a gondolataimat a Jessie-témával. Most meg akarja várni, amíg kíöntöm neki a szívemet? Arról ugyan soha, ha megnyúznak sem fogok beszélni! Hangokat hallottak kintről, aztán autók felberregő motorját. Néhány ember, az ajtó előtt elhaladva, bekukucskált az üres színházépületben kettesben üldögélő párra. – Máshová kellene mennünk – javasolta Lester. Elismerve, hogy nem a legjobb ötlet ott üldögélniük, kettes^ ben, Norma felállt, és az autója felé indult. Lester határozott hangja állította meg. – A pályák felé sétáljunk! Softballedzést tartanak. Nézzük meg őket! Normának ismét el kellett ismernie, hogy Lesternek igaza van. A tanári kar tagjai gyakran pihentek kellemes délutánokon az iskolai pályákat övező zöld gyepen. Azt is belátta, hogy az igazgatóhelyettes joggal várhatja el tőle, hogy teljesítsen egy ilyen egyszerű kérést. Egy árnyas padra ültek, és Lester azonnal újra felvette a beszélgetés fonalát. – Azt hittem, barátok vagyunk. Szerettem volna azt hinni. De hogy őszinte legyek, Norma, néha úgy érzem, te nem vágysz az én barátságomra. – Mivel szolgáltam rá, hogy ezt gondolod? – hüledezett Norma. – Valójában nem tettél semmit. Csak olyan távolságtartó vagy. Norma, továbbra sem akarva hinni a fülének, felkiáltott: – Távolságtartó? Nem állt szándékomban az lenni. Csendes vagyok, mindig is az voltam. Félreértesz.
– Ha így van, bocsánatot kérek. De néha, ha elmegyünk egy- más mellett az iskolában, látom, hogy úgy teszel, mintha nem vennél észre. Pedig én egyenesen rád nézek. Norma mindig azt hitte, a férfi a lábát nézi… Erre nem tudott mit mondani. Ma minden balul sül el! Minden! – Ez nem éh vagyok, Lester! – tört ki belőle. – Szörnyű élményben volt ma részem, és rettenetesen össze vagyok zavarodva. – Szörnyű élmény, itt, az iskolában? – aggodalmaskodott Lester. – Nem. Semmi köze a sulihoz. Ha lehetséges lenne megosztani a szörnyű titkot valakivel, nagyon valószínű, hogy ennek a kedves, intelligens férfinak mondaná el. Lester végtelenül tapintatosan elfordította Normáról a tekintetét, amikor a lány hangja elcsuklott, és a pályán sárga mezben fel-alá szaladgáló diákokat kezdte nézni. – Mit tennél – szipogott Norma –, ha két embert, akiket nagyon szeretsz, és akikben feltétel nélkül bíztál, két hozzád nagyon közel álló embert, rajtakapnál valami szörnyűségen? Mondjuk, meglátnád a… – egy ideig kereste a megfelelő példát – a nagymamádat lopni egy üzletben? Természetesen az én esetemben nem erről van szó, de valami hasonlóan vad, borzasztó dolgot láttam. Te mit gondolnál? – Azt, hogy szegény nagyi nincs jól, és segítségre van szüksége. Norma megrázta a fejét. – Nem. Nem volt jó a példa. Ezeknek az embereknek kutya bajuk. Megbíztam bennük. Hihetetlen. Alig hittem a szememnek! – Tudnunk kell különbséget tenni gyanú és tény között. Lehet, hogy nem is kellett volna hinned a szemednek. – Ezt hogy érted? Tudom, mit láttam! – Tudod te, bűnesetekben hány tisztességes tanúról derül ki, hogy tévedtek, nem jól látták, amit láttak? – Igen, de én tényleg, teljesen biztosan tudom, mit láttam! – Azok az emberek is ezt hitték… meg is esküdtek rá. – De nem, Lester… – Ugyanakkor három nappal korábban, amikor Larryt és Amandát együtt látta, még minden rendben volt. Lehetséges lett volna ez, ha… ha a másik dolog igaz? Talán. Lester nem tágított. – Rendben. Mondjuk, hogy valóban láttál valami sokkolót. Mondjuk, hogy a nagymamád kivetkőzött magából, és bolti lopásra adta a fejét. Attól neked még élned kell tovább a saját életedet, nem igaz? Merem remélni, hogy te is így gondolod!
Norma nem válaszolt. Lester nem hazudtolta meg tanári mivoltát. Úgy próbált a lelkére beszélni, mintha valamelyik bajba jutott diákja lenne. Talán igaza van. Lehet, hogy csak a szeme káp- rázott ott, a Lane Avenue sarkán. – Attól neked még élned kell tovább a saját életedet! – ismételte Lester. Norma halványan elmosolyodott. Ebben igaza van. Nem tehet mást. Nem állhat oda az apja és Amanda elé azzal, hogy tite két láttalak a Lane Avenue-n, a híd közelében? És ha igen, mit műveltetek ott kettesben? – Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket! Én ezt tanácsolom. Előbb-utóbb mindenre fény derül. Legyen az igazság kellemes vagy borzasztó, ki fog derülni. Elhiheted. Előbb-utóbb megtudod, hallucináltál-e, vagy valóban azt láttad, amit látni véltél. Addig is, mit szólnál egy vacsorához holnap?
Cecile-nek
sietnie kellett. A repülőtéri kirándulás tovább tartott, mint tervezte, és még néhány előkészület hátravolt az esti, otthoni találkozó előtt. Az apja befektetési bankárokat hoz, hogy a régi pályaudvarról tárgyaljanak Peterrel. Az eddig többé-kevésbé szunnyadó téma életre kelni látszik; nemrég erőteljes cikk jelent meg az egyik helyi lapban, kritizálva az „értékes területek" hosszadalmas parlagon hagyását. Hazafelé végig az összejövetelre készített, egyszerű frissítők körül jártak a gondolatai. Az apja, aki remek emberismerő, azt javasolta, az első találkozásra fesztelen környezetben, Peter otthonában kerüljön sor. – Azt akarom, hogy a saját terepén nyűgözze le azokat a fickókat! – jelentette ki Amos. – Mert hogy lenyűgözi őket, annyi szent! Bárki összetákolhat egy sor magas profitot hajtó „üvegkalic- kát”, ahogy Peter nevezi azokat az ormótlan dolgokat, de mi műalkotást szeretnénk ott látni! Nem mintha egy műalkotás nem hajthatna csinos hasznot. Hosszú távon még gyümölcsözőbb vállalkozásnak is bizonyulhat, mint egy hétköznapi építmény. Olyasmit kell építenünk, ami idevonzza az embereket, ami talán arra ösztönzi őket, hogy túlszárnyalják! Olyasmit, amire büszkék lehetünk! Ezek a gondolatok foglalták le Cecile-t, amikor üde hangulatban felhajtott a kocsibejárón. Azonban egy kellemetlen, ide nem tartozó gondolat is befészkelte magát a kellemes, várakozásteli gondolatok közé. Egy kép nem hagyta nyugodni, ahogy a szúnyogcsípés is sokáig
viszket még, amikor a szúnyog hét határon túl jár már. Pontosan mit is látott vagy vélt látni délután? Rendkívül különös dolgot – Mr. Balsant és Amandát, ahogy karonfogva sétálnak a Lane Avenue-n! Annyira különös volt a látvány, hogy csak arra tudott gondolni, biztosan képzelődik. Ugyanakkor az a gyönyörű kabát, a jellegzetes színével… és Mr. Balsan jellegzetesen magas alakja… és Norma, aki halálra idegesítette a fészkelő- désével, és aki hirtelen szokatlanul hallgatag lett… Mindez persze csak feltételezés. Nem állja ki, legalábbis nem egyértelműen, a hitelesség próbáját. Minden valószínűség szerint nem is Amandáé- kat látta. Most mindenesetre nincs ideje tovább ezzel foglalkozni. Peter már otthon volt, és rendkívül izgatottnak tűnt. Már kiterítette a papírjait a könyvtárszoba asztalán, elrendezte a székeket, és ellenőrizte a hordozható bár tartalmát – Amos azt mondta, Mr. Baker a whiskyt szereti szódával. Roland Perrier-t iszik. – Bent maradhatok, ha elkezdődik a tanácskozás, vagy szigorúan bizalmas? – érdeklődött Cecile. – Szigorúan bizalmas, legalább, mint egy CIA tárgyalás, de benned teljesen megbízunk, drága Cele, és szívesen látunk! Sőt én még élvezném is, ha produkálhatnám magam előtted! Nyolckor már mind a négy vendég az asztal körül gyülekezett. Peter volt a beszélgetés mozgatórugója. Magyarázott, válaszokkal szolgált, széles gesztusokkal tette szemléletesebbé mondandóját. A nézőközönség Cecile volt, egy személyben. – Terveim szerint a múzeum lesz a terület abszolút középpontja, ahogy fénykorában a pályaudvar volt. A felújított épületben helyet kapó múzeum lesz a környék kulturális központja, ahogy annak idején a pályaudvar a körülötte levő hotelekkel, irodákkal és üzletekkel a város üzleti központjának számított. Nem tudom, mikor jártak utoljára az épületegyüttesnél, de én összesen, ha jól számolom, körülbelül három hónapnak megfelelő időt töltöttem ott, és biztosíthatom az urakat, a hely tele van rejtett kincsekkel. A mennyezet például… emlékeznek még rá? Ó, istenem! Azok az építészek az első világháború előtt tudták, hogy kell szórni a pénzt! A falfestmények már önmagukban párjukat ritkítják. Mindegyik egy-egy amerikai természeti kincset jelenít meg – a Niagara-vízeséstől a Sangre de Cristo-hegységig, amit csak akarnak. Csak egy kis tisztításra és megfelelő megvilágításra van szükségük, mert abban sosem volt részük. Na most a legcsodálatosabb az, hogy ezek a freskók nem fedik le a mennyezet teljes felületét, hanem a
központi boltív körül összpontosulnak egy viszonylag nagy, de nem túl nagy területen. Peter arcán ragyogó, szinte kisfiús mosoly terült el. Módfelett élvezte a helyzetet. Cecile most látta és hallotta életében előszór a férjét szakmai előadást tartani. A könnyed elegancia, amellyel Peter beszélt, meleg borzongással töltötte el. Gyakran eltöprengett azon, vajon van-e értelme azt hinnünk, hogy képesek vagyunk alaposan megismerni egy másik emberi lényt. De akár így, akár úgy, Cecile-nek meggyőződése volt, hogy Peter legapróbb gondolatát is ismeri. A férje végtelenül büszkén ragaszkodott függetlenségéhez-, ezt Cecile már egészen korán megtanulta. De büszkesége nem párosult arroganciával. Nem hasonlította magát másokhoz. Egyedül egy saját maga által felállított ideálhoz mérte magát. Egyszer azt mondta Cecilenek, szerinte minden embernek, amikor reggel kinyitja a szemét, valami szépet kellene megpillantania. Ha mást nem, hát egy árnyas fasort a keskeny utcán. Ez volt a célja. Hogy megóvja és megteremtse a szépséget ott, ahol nincs. – Én abban a vén pályaudvarban – mondta most – tudományos csarnokot, múzeumot, színházat, és még számos más intézményt látok. Oldalszárnyakkal bővíteném ki, ahol előadótermek, vagy ezer más, hasznos dolog kaphatna helyet. Csak a fantáziánk szabhat határt. Itt – folytatta az egyik vázlatra bökve – ez a kerék csapágya, a központ. Innen futnak minden irányba a küllők, azaz az utak, melyek összekötik a területet a külvárossal és a láppal, a folyó partján. Az utak mentén végig legfeljebb háromemeletes lakóházak állnak, minden árkategóriában. Kis hotelek várják az utazókat, akik a múzeumra vagy a mocsárvidékre, esetleg mindkettőre kíváncsiak. Egy pillanatra elhallgatott, összehúzott szemmel a távolba meredt. Látta maga előtt a kész munkát, a fenséges központot, a fákkal szegélyezett utcákat és az egészen a folyóig elterülő, hatalmas, kör alakú területet. Peter most élemében volt, Cecile látta ezt, de miért is ne lenne? A zeneszerző lelki szemei előtt is a tapsoló tömeg lebeg, amikor alkot. A festő szinte látja a képtár előtt kígyózó végtelen sorokat. – Ennek csodájára fognak járni! – lelkesedett Mr. Roland. – Ha csak annyit tennénk, hogy megtisztítjuk a Lane Avenue környékét, már akkor is kitüntetést érdemelnénk. Mindenki nevetett. Amos elégedett pillantást vetett a másik két férfira.
– Amikor az apósom először hozta szóba ezt a munkát – szólalt meg Peter egyből a haldokló Lane Avenue környéke jutott eszembe. Ezer sebből vérzik, azonnal hathatós segítségre van szüksége. Senkinek nem lenne szabad ilyen körülmények között élnie! A jelenlevők egyetértőn bólogattak. Mr. Baker emlékeztette őket, hogy a következő lépés az anyagiak megteremtése kell hogy legyen. – Nekem meggyőződésem, hogy egy ilyen nagyszerű tervvel a kezünkben nem ütközhetünk komoly akadályokba. – Ha sikerül rávennünk valamelyik népszerű hotelláncot, hogy építkezzen valahol a múzeum és a folyó között, sínen vagyunk. – Ugyanakkor a hoteleknek is illeszkedniük kell majd a környezetbe! – figyelmeztetett Peter. – Hetven méter magas üvegkalickák kizárva? – évődött Amos. – De még a kaszinók is! – válaszolta nevetve Peter. – Semmiféle keleti palotákról koppintott förmedvény! – Akkor hát – szólt Roland, ahogy a megbeszélés a végéhez; közeledett –, ezzel megvolnánk, és mindannyian egyetértünk. I Megtettük az első lépéseket. Erről azonban egy szót se, senkinek! Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Végtelenül fontos! – Ezzel mindannyian tisztában vagyunk – mondta Amos –, ne aggódj! Amint a vendégek elmentek, Amos örvendezve fordult a veiéhez-. – Fantasztikus munkát végeztél! Büszke vagyok rád! – kiáltotta. – Főleg ha arra gondolok, mennyi munkád volt ezen kívül, és min mentél keresztül az elmúlt télen! – tette hozzá elkomo- rodva. Ez bizony igaz volt. Minden elszánt akarásuk és a pálmafák alatt eltöltött nyaralás ellenére Peter és Cecile életének eddigi legnehezebb szakaszán esett át az elmúlt hónapokban. A lakatlan szoba az emeleten fájó emlékeket ébresztett nap mint nap. Ahogy elhaladtak az ajtaja mellett, mintha újra és újra nekik szegezte volna a kérdést.- képesek lesztek valaha élettel megtölteni engem? Az egyik legnagyobb előnye az volt ennek a hatalmas munkának, gondolta Cecile, hogy lefoglalta Peter gondolatait. Szinte minden este ezen dolgozott. Ami pedig őt magát illeti, neki ott volt az imádott munka. Az esték azért kibírhatatlanul csendesek… legalábbis, amíg Peter ott nem hagyja az asztalát. Amos hátba veregette a vejét. – Ha ezt véghezviszed, fiam, te 4 leszel az egyik legnagyobb név a szakmában, itt, az Államokban! § Én ezzel a gondolattal térek nyugovóra. Viszlát, gyerekek! %
– Nem is hitted volna – mondta később Cecile –, hogy ennyi- i re beleszeretsz ebbe a munkába, amikor apa először említette neked, ugye? – Nem. Az igazat megvallva, azért fogtam hozzá, mert kötelességemnek éreztem. Egyébként azt gondoltam, nem nekem való. Most már látom, mekkorát tévedtem. Kihívásnak érzem, és égek a vágytól, hogy megfeleljek ennek a kihívásnak! – Tudom. Annyira boldognak látszottál ma este. Megér- demled! – Mindketten megérdemeljük, Cele. És boldogok is leszünk. Újra magunkra találunk!
Később, már az ágyban, Cecile-nek eszébe jutott az a kellemetlenség, ami aznap megzavarta. Elmondta Peternek. – Hihetetlen dolog történt ma velem. Legalábbis azt hiszem. Amikor a Lane Avenue-t emlegettétek, újra bevillant. Szinte biztosra veszem, hogy Amandát és Mr. Balsant láttam karonfogva sétálni. – A Lane Avenue-n? Egészen biztos? – Nos, azt hiszem. Az a korallszínű kabát tűnt fel. Szinte világított abban a mocskos szürke környezetben. És, azt hiszem, Mr. Balsant is felismertem. Egy ilyen magas, elegáns férfi szembetűnő arrafelé, nem gondolod? – De, valóban. – Szóval, mi járatban lehettek ott? Ráadásul együtt? Ennek semmi értelme, nem? Minél tovább töröm rajta a fejem, annál biztosabb vagyok abban, hogy nem láthattam, amit látni véltem. – Lehetetlen. Valahogy mégis… – Nem, Cele, ha emberekről van szó, szinte semmi sem lehetetlen. Én azonban nem említeném ezt a történetet senkinek. Felejtsd el az egészet! – Hát persze – bólintott Cecile. Tizennegyedik fejezet
A piszkos ablaküvegen túl, a Lane Avenue-n, vén tölgy tárta vörös koronáját az októberi nap felé. Talán még a polgárháború előtt ültette egy farmer az akkor még földút szélére a fát. Bent, a nyomorúságos szobában a sárguló falakról pattogzó piszkos festék, kopott lambéria és törött lámpaburák tanúskodtak arról, hogy számos család lakott már ott. A sürgősségi porszívózás sem sokat javított az állapotokon.
Mindez azonban cseppet sem bántotta Amandát. Még a törött burák sem. Elsősorban talán azért nem, mert éjszaka sosem tartózkodtak a lakásban. Szigorúan csak délután találkoztak, és havonta csupán kéthárom alkalommal. A lényeg, hogy a hely titkos és biztonságos volt, a kényelem megteremtése már Aman- dáékon múlt. Kényelmi igényeiket jelenleg egy olcsó, kétszemélyes kanapé, néhány szintén olcsó fotel és egy alacsony kempingasztal igyekezett kielégíteni. Az asztalkán fonott kosárban evőeszközök, porcelántányérok és elegáns poharak lapultak. A poharakból a víztől kezdve a Cháteau Lafíte-Rothschieldig bármit illőn lehetett fogyasztani, ami csak az aktuális étlapon szerepelt. Aznap L. B. állította össze a korai vacsorát. Szőlőre, importsajtra, francia bagettre és a Cháteau Lafite-tal vetekedő minőségű borra esett a választása. Meg tudta adni az ünneplés módját. – Évfordulónk van! – jelentette be. – Legalábbis félévfordulónk. Épp hat hónapja, Amanda, annak az áprilisi viharnak. Gondoltad volna akkor, legmerészebb álmaidban akár, hogy ez lesz a vége? L. B. skót kockás takaróba burkolva feküdt a kanapén, míg Amanda szőlőt csipegetett az asztalnál. Felnézve a lány látta, hogy kedvese végtelen gyöngédséggel követi minden mozdulatát. – Nem, soha. Hogyan is fordult volna meg a fejében ennek a csalásnak, ennek a bűnnek akár a gondolata is? Mert, semmi kétség, borzasztó bűn volt, amit tettek. Mindennap szembesült ezzel. Az élete ugyanakkor soha nem volt még ilyen teljes és örömteli. Eddig nem tudta, milyen szerelmesnek lenni. Vágyott rá, próbálta elképzelni, de néha már kezdte azt hinni, a romantikus szerelem csupán csalóka művészi fogalom, tehetséges írók és trubadúrok ihlette zeneszerzők agyszüleménye. Többnyire azért vágyakozott és remélt; a cinizmus csak legelkeseredettebb időszakaiban talált rá. És aztán, hirtelen, a csoda megtörtént. Amanda gondolatai visszatértek arra a szörnyű éjszakára, amikor a hatalmas holdat az ablakba álmodta, majd még korábbra, a kihalt házban történt sorsfordító eseményekre. Tovább haladva visszafelé az időben felidézte, ahogy egyre kitapinthatób- ban érzékelte a férfi kisugárzását. A férfiét, akitől egykor félt, akit ki nem állhatott. Miért és hogyan történt, ami történt? Nincs rá magyarázat. Ezer- és ezerféleképpen találkozott és egyesült ez a férfi és ez a nő az elmúlt nyár folyamán. Először csak a halvány remény volt, hogy a férfi hívni fogja. L. B. is remény és kétely között vergődött, hogy hívja-e a
lányt, és hogy hívása meghallgatásra talál-e. Mindketten küzdöttek maguk ellen, és mindketten elveszítették a csatát. És azóta is mindkettőjüket végtelen boldogsággal töltötte el, hogy így esett. – Tudtam, hogy vágysz rám – mondta L. B. – Legalább annyira, mint amennyire én akartalak téged. Mindketten éreztük, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Ugyanaz a Lawrence Balsan lenne ez, aki valaha gőgös ábrá- zattal ült az asztalfőn, egy búskomor ház étkezőjében? Amanda tekintete legfrissebb ajándékára esett: amerikai verseskötet, mellette rózsabimbó, nedves kendőbe csavarva. – Vidd haza a rózsát! – mondta L. B., követve Amanda tekintetét. – Mondd, hogy valakinek a sövényén találtad, ez lehet az idény utolsó virága. Talán kitart, amíg legközelebb találkozunk itt! ja, és van néhány vers Edwin Arlington Robinsontól a könyvben, ami szerintem tetszeni fog neked, szokatlanok. Amanda elmosolyodott, és L. B. ezt is észrevette. L. B. mindent észrevett. – Te mosolyogsz? – Igen, mert még mindig nem szoktam hozzá teljesen, hogy ennyire más vagy, mint amilyennek hittelek. – Teljesen magamba zárkóztam, azt hiszem. Fogalmam sincs, miért. Nem vagyok pszichológus. Nem is fontos már. Vége, a múlté. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Egyébként is, ki tudhatja, mi az ok, és mi az okozat? Csak azt tudom, hogy túl fiatalon házasodtam, nagyon különböző személyiségek voltunk, aztán ő meghalt, én pedig mindent megtettem, hogy tisztességes neveltetést biztosítsak a gyermekeimnek. A húszas éveimben találkoztam utoljára a szerelemmel, de az semmi nem volt ahhoz képest, amit most érzek, Amanda! L. B. újra megtorpant. Larry neve íródott ki, csupa nagybetűvel, közéjük, a levegőben. – Tudtam, hogy helytelen, és minden erőmmel küzdöttem ellene. Múlt karácsonykor azonban megadtam magam az érzéseimnek. Az a vacsora, a hirtelen szeszély, egyedül neked szólt, Amanda. Tudtad? Mindent magamba akartam fojtani, de többé már nem ment. Azt akartam, hogy ragyogj! Nem mintha ehhez alkalomra vagy különleges környezetre lenne szükséged! Most is ragyogsz, ezen a nyomortanyán is. És aztán, amikor megjelentél akkor vasárnap, nem akartam egyedül maradni veled, ezért durván viselkedtem.
– Igen. Dölyfös voltál és rideg. Régen mindig azt hittem, az a valódi éned. – Én meg azt gondoltam rólad, már amikor először megláttalak: ezt a tüzet könnyen lángtengerré lehet változtatni! És ettől, az adott körülmények között, rendkívül rosszul éreztem magam. – Honnan sejthettél ilyesmit rólam? Akkor még rendes fiatal lány voltam! Még egy pár kesztyűt is tartottam a kezemben, emlékszem. Nem viseltem, de a kezemben volt. – Nem is tudom. Egyszerűen megérzek bizonyos dolgokat. Akkor is ez történt, azon az áprilisi délutánon, a viharban. Ahogy beléptünk az elhagyatott házba, éreztem, mi fog történni. Nem terveztem semmit, esküszöm, de éreztem, hogy meg fog történni. Mindezt ezerszer végigbeszélték már. Mintha – még mindig a kezdeti sokk hatása alatt – égető szükségét érezték volna a történtek ismételt felidézésének. Rácsodálkozni szerettek volna az eseményekre, vagy felmenteni igyekeztek önmagukat tetteik alól? – töprengett Amanda. Mások vétkeiket rádiós és tévés show-kban tárják a világ elé manapság. Szégyentelenül, félelem nélkül kürtölik világgá, ha például egy fiatalember az anyósával hál. Nemrég újságcikk jelent meg egy fiatalasszonyról, aki az apósával keveredett viszonyba. Amikor kitudódott a dolog, öngyilkosságot követett el. Amanda összerázkódott. Selyempongyolájában a fotelben kuporogva Amanda pontosan érezte azt a gyilkos nyomást a mellkasán. Milyen szomorú, hogy egy ilyen mély, áldott szerelmet átélő nő egy-egy kiszámíthatatlan pillanatban a poklokat járja! Hogy fogja túlélni, ha egyszer mindennek vége szakad? Ez a férfi, ez a szerelem vált élete központjává. – Mi jár a fejedben, drága Amanda? – Hogy a mi történetünk egy még most íródó történet. Nem írjuk, nem is olvassuk, hanem éljük. És én kétségbeesetten imádkozom, hogy jól végződjön. – Úgy lesz. Tudom, hogy helytelen, amit teszünk, rosszabb, mint egy egyszerű házasságtörés. De hallgass rám, és ne feledd, hogy senkinek nem fáj, és nem is fog. Amíg nem ártunk senkinek, megbocsátható a vétkünk. Ha nem így lenne, a fél világ pokolra kerülne. Ó, gyere már ide, drágám! A pongyolát hagyd ott, csak te gyere!
Nem akarok elmenni innen – suttogta Amanda. – Még egy ilyen helyről sem? – Még egy ilyen helyről sem.
Valahol, nem messze, tűz égett. A füst fanyar illata bekúszott a nyitott ablakon. A vén tölgy táncoló levelei között átszűrődő napfény vidám pettyeket festett a plafonra. Egy felnőtt nő fekszik itt, tökéletes békében és elégedettségben a kedvese mellett, gondolta Amanda, de egy fiatal fruska gondolja, hogy ez a dolgok rendje. Annak a száz évvel korábbi nászúinak az emléke hirtelen beárnyékolta a hangulatát. L. B. hangja azonnal elűzte a felhőket. – Jobb helyet érdemelsz ennél, Amanda. Ez a szoba halott, te viszont maga vagy az élet! – Igen. Melletted. A lendület, mely valaha jellemezte – nem csak mások mondták, maga is érezte egykor, hogy jó adag életkedvvel áldotta meg a sors az elmúlt pár évben úgy tűnt, lassan elpárolog. Olyan lassan szivárgott ki az életéből, hogy Amanda nem is érezte a hiányát, amíg L. B. csodálatos módon újjá nem ébresztette, vágyódása határtalan volt. Magában cipelte, vágyai pedig őt hordozták a hátukon, a maguk különös ritmusában, ahogy a tenger ring oda-vissza árapálykor. – Lejárt az időnk – mondta L. B. – Mennünk kell. – Ó, ne! Egy teljes hét! Egy évnek fog tűnni. – Félek – merült gondolataiba a férfi. – Igen, féltékeny vagyok! Annyi emberrel találkozol! Egy ragyogó nő, mint te, ilyen szemekkel, ilyen hajjal… melyik férfi nem halna bele a féltékenységbe? – Ne mondd ezt! Semmi okod a féltékenykedésre. Soha nem is lesz – válaszolta Amanda, mélyen, határozottan a férfi szemébe nézve. – Hiszek neked, drágám. Most mennünk kell. Nem kockáztathatunk. Siessünk! Ahogy Amanda felállt, és a ruháiért nyúlt, a férfi megfogta a kezét, és megcsókolta. Amikor felnézett, könnyek csillogtak a szemében. – Gyönyörű ez a korallszínű kabát – mondta, amikor kiléptek az ajtón. – De nem lenne szükséged egy másikra, egy újra? – Nem, ez az én szerencsekabátom. Ráadásul, valahogy már nem vagyok annyira odáig a ruhákért. Más szerelmet találtam magamnak. Még Larry is megjegyezte, hogy nem vagyok már olyan tékozló. Mostanában alig viszek haza új dolgokat. L. B. összerezzent. – Kérlek, ne említsd többé Lányt! – Sajnálom. Kicsúszott a számon. Óvatosnak kell lennie, egy pillanatra sem felejtheti el – ahogy eddig sem tette –, hogy L. B.-t teljesen más kapcsolat fűzi Larryhez, mint őt.
Az autó már lefordult a Lane Avenue-ról, amikor L. B. újra megszólalt. – Hát nem tudod, hogy csodálatos együttléteink minden pillanatában, és azon túl, minden percben, az jár a fejemben, milyen szörnyűség, amit művelek? Minden porcikámban érzem. De mondd, szakítanunk kell emiatt? – Már annyiszor megbeszéltük ezt! – kiáltott fájdalmasan Amanda. – Igen, és tudjuk, hogy nem lennénk rá képesek. Te sem, én sem. Nem tudnánk megtenni – ismételte L. B. – Annyira tehetetlennek érzem magam néha! Szabadon, nyíltan a világ elé akarok állni veled! Normális kapcsolatban élni! Ajándékokat adni, nem csak jelentéktelen könyveket… – Imádom a könyveket – vetette ellen Amanda. – És úgy akarok találkozni és szeretkezni veled, hogy ne kelljen egy isten háta mögötti lyukban lapulnunk! – Hiszen éppen ez a jó ebben a kapcsolatban! Hát nem érted? Olyan biztonságos és állandó! Épp ez az, amire egy ember – egy nő legalábbis – a szerelemben vágyik. Állandóság. – A férfiak közül is sokan így éreznek. Ez itt, előtted, legalábbis igen. L. B. lassan vezetett hazafelé a csendes mellékutakon. Egyik keze a kormányon, másik Amanda kezén pihent. Szokás szerint öt-hat utcányira a házuktól tette ki Amandát, majd gyorsan továbbhajtott. – Mikor? – kérdezte, amikor közeledett az elválás. – Most szombaton nem jó. Be vagyok osztva a butikban. Hívj fel az autótelefonomon csütörtök-péntek körül! Akkor már tudni fogom, hogy lesz a következő szombat. Nem szorult magyarázatra L. B. számára, hogy Amanda arra gondol, ha Larry teniszezni megy, ő azt mondhatja, az edzőteremben lesz. – Bárcsak hazavihetnélek! – kezdte L. B., de megtorpant. Amanda tudta, hogy azt akarta még hozzátenni: Akkor sétálnánk sötétedés előtt, egy jó étteremben, vagy otthon, a télikertben vacsoráznánk, és… de semmi értelme nem lett volna folytatni ezt a gondolatmenetet. Amúgy sem mehetnek ennél közelebb az autóval Amandáék utcájához. A lány kipattant hát az autóból, L. B. pedig ugyanolyan gyorsan elhajtott. Amanda sietősre vette a lépteit, hogy még Larry előtt hazaérjen.
Újabb könyv? – nyúlt el Larry a kanapén vacsora után. Ásítva nyúlt a távirányítóért. – Semmi jó nincs ma a tévében. Hadd lám azt a könyvet!
– Versek – mondta Amanda, odanyújtva a könyvet. – Amerikai költők versei. Antikváriumban vettem, de újnak tűnik. Larry végigpörgette a lapokat, majd visszaadta a kötetet. – Szép. Sok örömed leled ezekben, ugye? Szerintem a költészet női szórakozás. – Ez fura, tekintve, hogy a világirodalom legjelentősebb költői már jóval Shakespeare előtt is férfiak voltak. Nem akart túl élesen válaszolni, de gyakran tört elő belőle ehhez hasonló válasz, ha Larry valami idegesítőt mondott. Egy kedveskedő kérdéssel és egy mosollyal igyekezett kárpótolni a férjét. – Milyen volt ma a tenisz? – Jó. Phil és én remek* párost alkotunk, úgyhogy jó volt, leszámítva a folytonos zavarást. Komolyan, mintha orvos lennék. Még a teniszpályán is megtalálnak! Az egyik vásárló ügyvédje érdeklődött a véglegesítéssel kapcsolatban. Nem bírt volna hétfőig várni. Újra nagyot ásított. Sosem tette a szája elé a kezét, az egész nyálkásan csillogó, rózsaszín, párnás hús látszott, egészen a mandulákig. Norma sose tenne ilyet. Hihetetlen, milyen különböző ez a két testvér! Az egyik egy két lábon járó enciklopédia, a másik pedig… ilyen. L. B. sem viselkedne így. Hogy lehet apa és fia két ennyire eltérő személyiség? Egyszerűen. Larrynek édesanyja is volt, nem? Túl fiatalon vettem feleségül, mondta L. B. Valószínűleg nem volt leányálom a közös életük. Biztosan nem volt az. – A mindenit, de elfáradtam! – dörmögte Larry. A férje nemrég még életerős, energikus férfinak tűnt. A lendület és a derűs életigenlés voltak a legvonzóbb tulajdonságai. Történt vele valami; ahogy most ott terpeszkedett, sebezhetőnek, erőtlennek tűnt. Gyereknek vagy vénséges öregembernek. Szánalmat keltett Amandában. Ami igaz, az igaz, keményen dolgozik, gondolta a lány. Azt mondják, az üzleti haszonnak több mint a felét ő termeli. Ügyes és kezdeményező, jó üzleti érzékkel. – Néha – törte meg a férfi Amanda gondolatmenetét – úgy érzem, nem szeretsz igazán. A lányt rosszullét kezdte környékezni. A szoba hirtelen összezsugorodott, és fojtogatni kezdte. Valahogy mégis sikerült összeszednie magát. – Ez nevetséges! Mégis mit teszek, amitől így érzed? – Nem tudnám pontosan megmondani. Azt hiszem, inkább arról van szó, mit nem teszel.
– Sosem voltam bújós típus, jól tudod. Nem tehetek róla. Sok más módon viszont kifejezem az irántad való érzéseimet, nem gondolod? – De. Jó vagy hozzám és nagyon kedves. Csak… á, hagyjuk. Felejtsd el, hogy szóba hoztam! Azt hiszem, kimerült vagyok ma este, összefüggéstelen. Most a szokásosnál is ragyogóbban nézel ki, Amanda. Kivirultál, mintha az egész napot a szabadban töltötted volna! – Sétáltam egy nagyot. – Az jó. Mostanában egyébként eszembe jutott, hogy apát már szinte soha nem látjuk. Kivéve amikor az irodában összefutunk. De még az sem történik meg túl gyakran. Engem mostanában már gyakorlatilag folyamatosan a külső irodákban tart. Nem mintha kifogásom lenne ez ellen, de nem lenne fantasztikus egyszer újra együtt vacsorázni vele? Meg Normával és a pasijával? Azt hiszem, kezd komolyra fordulni a dolog a húgom és Lester között. Te mit gondolsz? – Lesterről? Norma nem mond semmi biztosat, de amikor beszél róla, nekem is az az érzésem, boldogok együtt. – Remek! Megérdemel egy jó embert magának, egy épkézláb életet! Szóval, mi a véleményed a vacsoraötletről? Elviselhetetlen lenne, kibírhatatlan! – kiáltott fel L. B., amikor Amanda egyszer közvetítette felé Larry kívánságát. – Hamarosan – válaszolta Amanda. – De ne most. Hagyjunk még egy kis időt Normának és Lesternek, hogy jobban összekovácsolódjanak! – A gyomra még mindig émelygett az idegességtől. Felállt. – Sosem bírsz nyugodtan ülni! Most hová mégy? – A kertbe. Elfelejtettem feltölteni a madáretetőket. – Akkor siess, aztán gyere vissza! Korán szeretnék lefeküdni ma! Az utca két oldalán, a házakban, a kertekben, egyre több fény aludt ki, de az eget csillagok fénye pöttyözte. Amanda csak állt, és bámulta a látványt. A „világegyetem” helytelen elnevezés: nem egyetlen, egyetemes dologról van szó. Több univerzum is létezik, végtelen sok lehet, hiszen minden egyes továbbfejlesztett űrtávcső egyre újabbakat fedez fel. Tovább és tovább, gondolta Amanda. Semmit sem tudunk. Magunkat sem ismerjük, nemhogy a galaxisokat! Még azt sem értjük, miért tesszük* amit teszünk! Larry ezerszer boldogabb lehetne egy másik asszonnyal. Ő mégis engem akar. Most nyilván lehangolt és kétségbeesett, és ez nagy valószínűséggel az én hibám. Tudom, mire vágyik, de az érintése már szinte elviselhetetlen. De hát hogy hagyhatnám el? Őt, aki mindig olyan
jó volt hozzám? Lehetetlen. Kivéve, ha L. B. és én… de L. B. soha nem tenné meg. Mégiscsak Larry apja. Zsebkendő híján Amanda egy lehullt juharlevéllel simította le a könnycseppeket az arcáról, majd bement. A rózsa a konyhapulton hevert. Még mindig nedves volt, hervadásnak alig volt rajta jele. Amanda egy kis vázába tette, hideg vízbe, majd felvitte az emeletre, és az ágy melletti asztalkára helyezte. Amikor reggel kinyitja a szemét, a rózsát fogja megpillantani, és boldogan – végtelenül boldogan! – fog emlékezni arra, akitől kapta. Tizenötödik fejezet
Norma is megjegyzett egy fontos dátumot Épp fél éve történt, hogy,
látva vagy látni vélve Amandát az apjával, lesújtva menedéket keresett az elhagyatott színházteremben, ahol később Lester Cole rátalált – Aznap megtörted a jeget – mondta most a férfinak. Semmi kétség. A közös vacsora másnap események sorozatát indította el, és gyönyörű, új fejezet kezdetét jelölte Norma életében. Gyertyafényes vacsorák, koncertek és előadások sora követte, és barátságuk Lesterrel egyre mélyült. Mindketten visszafogott, zárkózott emberek lévén, remekül kijöttek egymással. Az életszemléletük is nagyon hasonló volt. Norma néha feltette magának a kérdést, szerelmes-e a férfiba, de képtelen volt megválaszolni a saját kérdését Fogalma sem volt, milyen érzés lehet „szerelmesnek lenni". Túl sok ismerősének a szerelmi élete emlékeztetett egy vidámparki hullámvasútra; amikor az egyik kapcsolatnak vége szakadt, dühösek voltak és összetört a szívük, de nem tartott soká, amíg újabb „végzetes” szerelemre találtak. Miféle tanulságot lehet levonni ebből? Kivételnek persze mindig ott volt Cecile és Peter kapcsolata. Egyelőre, mindenesetre, Norma tökéletesen jól érezte magát Ezen az estén a kedvenc éttermük is – közkedvelt vidéki hely Cagney Falls közelében – még élvezetesebbnek tűnt. A kőkandallóban tűz ropogott, nem mintha fűtésre lett volna szükség az enyhe tavaszi estén, inkább a hamisítatlan vidéki hangulat kedvéért. Az asztalokat díszítő miniatűr üvegházi rózsák kellemes változatosságot jelentettek a szokásos nárciszok és tulipánok helyett. – Szóval, megtörtem a jeget? – kérdezte Lester. – Igen. Tudod, hogy valami nagyon nyomta akkor a szívemet Azt hiszem, senki másnak nem vallottam volna be, hogy szenvedek.
– Még el sem mondtad, mi volt a baj. Egy felhő volt az, hatalmas felleg, ami a legfényesebb napot is elsötétíti, de amikor épp végveszélybe sodorna mindent, eltűnik túl a horizonton, és visszatér a fény, gondolta Norma. Egy benyomás nem elég bizonyíték, figyelmeztette Lester azon a szörnyű délutánon. Sokan esküsznek meg szavaik igazságára nap mint nap, hogy aztán kiderüljön: tévedtek. Norma emlékezett ezekre az érvekre. Lesternek igaza volt. Mindig igaza volt. Valami szilárd, csendes bölcsesség rejtőzött benne. Nem lehet rossz döntés megszívelni, amit mond, úgyhogy épp ideje, hogy Norma végleg kiűzze a gondolataiból azt a felleget. – Nem beszélhetek róla – rázta meg a fejét. – Rendben, nem kérdezlek róla többet. De ha már a jégtörésnél tartunk, remélem, nem haragszol meg, ha egy kicsit dolgozom még rajta! – Nem. Mondd csak! – Veszélyes terepre tévedhetek, úgyhogy rendelek előbb egy kávét, hogy erőt adjon. – Az ég szerelmére, miről van szó? – A lábadról – válaszolta egyenesen Lester. Norma reakciója leírhatatlan volt. Érezte, hogy a szemöldöke összeráncolt homlokára ugrik, az arcát forróság önti el, és kegyetlen szégyenérzet hasít belé. Mintha meztelenül látták volna meg az utcán. Legszívesebben felugrott volna, hogy elszaladjon, hogy elbújjon Lester szeme elől. Tombolt benne a düh. És egy szó sem jött ki a torkán. – Nem akarlak bántani, de ideje, hogy megtörjük végre a csendet! – folytatta a férfi. – Azt hiszed, ennyi idő alatt nem figyeltem fel arra, ahogy takargatni próbálod a lábad? Vagy hogy milyen gyakran rátéved a tekinteted? Norma továbbra is képtelen volt bármit mondani. Soha senkivel nem beszélt a lábáról – kivéve Amandát és Cecile-t, abban a régi, meghitt kollégiumi szobában – kora kamaszkora óta, amikor számos orvoshoz elvitték, de egyik sem tudott segíteni a baján. – Miért törődsz bele? – Lester hangja szinte dühös volt. – Rossz lábad van, na és? Nézz magadra! A finom, kifejező arcodra, a gyönyörű szemedre! És ha Pinocchio-orral születtél volna? Vagy olyan fülekkel, mint az enyémek? Norma akaratlanul is a férfi füleire pillantott.
– Az iskolában jó ideig „taxinak” csúfoltak. Azzal kezdődött, hogy valaki kijelentette rólam, úgy nézek ki, mint egy taxi, aminek mindegyik ajtaja nyitva van. Ha alaposabban megnézte az ember, igaznak bizonyult Lester állítása. A fülei nemcsak elálltak, de a fejéhez képest túlságosan nagyok is voltak. – Hogyan? Eddig észre sem vetted? Nos, nem. Azaz, igen, de mégsem. Lester egyébként vonzó férfi volt, ez az apró szépséghiba senkinek nem tűnt fel valószínűleg. – Nos, nem. Azaz igen, de mégsem – válaszolta Norma. – A füleim egy pillanatra sem akadályoztak az előrejutásban, ahogy téged sem akadályozott a lábad. Mit tudhatott Lester az iskolában és a bálokon elszenvedett sérüléseiről! A mai napig rémálmot jelent számára, ha ki kell állnia az emberek elé, főleg ha csoportos fotózásról van szó! Lester felháborodottan folytatta; – Rendben, belátom, egy nő jobban szenved az ilyesmitől. Jobban szenved, pedig nem kellene, hogy így legyen! Amint valamit nem képes kozmetikumokkal palástolni, alsóbbrendűnek érzi magát! Nem fair, de így van. – Intőn felemelte a mutatóujját. – Ne légy te is Elizabeth Jenkins! Nap nap után hazamenni az anyja szoknyája mellé… Ő az édesanyja foglya volt, te pedig a lábaid foglya vagy. Hónapok óta a nyelvem hegyén van, de eddig nem mertem szóba hozni. Ugye, nem haragszol rám, Norma? – kérdezte reménykedve. Norma dühös volt. De jogosan vajon? Lester nyers volt és meglehetősen ügyetlen, de Norma látta a szemében, hogy csak jót akar. Soha nem bántaná meg szándékosan. – Csodálatos nő vagy, Norma! Figyelemre méltó! – Egyszerűen csak annyival könnyebb lenne az életem, ha Mr. Griffin engedné, hogy nadrágot viseljek az iskolában – törölte meg a szemét Norma, szipogva. – Figyelj, az igazgatónk nagyszerű ember, de egy cseppet maradi. De a pokolba már a lábad rejtegetésével! Hordj nyugodtan szoknyát! Vegyél fel miniszoknyát, akár! Pokolba az emberekkel! Hadd bámuljanak, ha jólesik! Tudod, mit? Szerintem az emberek kilencven százaléka jobban el van foglalva a saját bajával, semhogy a te lábaddal foglalkozzon. Na gyere! Most, hogy tiszta vizet öntöttünk a pohárba, menjünk haza! Üljünk ki a verandára csillagokat nézni! Úgy értem, ha nem vagy túl mérges rám…
– Nem vagyok – mondta gyengéden Norma, és bepúderezte kipirult orrát. Lester valóban kíméletlenül szembesítette a valósággal, de őszinte törődésből tette, és néhány perc elteltével Norma már kezdte is feldolgozni a történteket. A kezdeti sokkal együtt a férfi társaságában valaha érzett minden feszengése elpárolgott. A lába, legalábbis ha Lesterrel van együtt, többé nem okoz gondot. Még soha semmivel kapcsolatban nem hallotta ilyen szenvedéllyel beszélni Lestert, gondolta Norma a veranda vén hinta- ágyán ücsörögve. Még amikor egy tanári értekezleten fejti ki egyértelmű határozottsággal a véleményét, annak sem volt eddig soha ilyen elementáris hatása. – Kényelmes öreg ház – jegyezte meg Lester a hinta nyikorgásán túl. – Mióta élsz itt? – Itt születtem. De azt tervezem, hamarosan elköltözöm. – Nem is tudta, miért mondja ezt el, de folytatta: – Úgy érzem, ideje a saját lábamra állni. Igaz, apám magára marad, ha elmegyek, de mit tehetnék? Az iskola közelében szép, új lakásokat lehet találni, ez jó megoldásnak tűnik. Már régóta foglalkoztat a költözés gondolata, ideje, hogy tegyek is valamit érte. Lester nem szólt semmit, ami meglehetősen furán hatott. Norma igyekezett megtörni a beálló csendet. – Így sem leszek túl messze apától. Nem akarom teljesen magára hagyni. De a fizetésemből nagyon kényelmesen el tudnám tartani magam, és kezdem úgy érezni, nem vagyok jobb egy elkényeztetett tinilánynál, aki kihasználja az apja nagylelkűségét. – Te aztán nem vagy elkényeztetve, Norma! Tininek viszont még elmennél. Nem sokat változhattál egyetem óta! Újabb csend következett, amit Lester egy erőltetett torokköszörüléssel tört meg. – Nem rossz ötlet, de én nem kapkodnám el a döntést a helyedben. Nem írnék alá semmit, amíg teljesen biztos nem vagyok a dolgomban. Úgy értem, ez hatalmas változás, csak alapos megfontolás után érdemes belekezdeni. Norma értetlenül nézett a férfira, mire az, újabb torokköszörülés után, újra beszélni kezdett. – Igen. Teljes mértékben, százszázalékosan biztosnak kell lenned benne. Nos, szigorúan bizalmasan elárulhatom, hogy Mr. Griffin nyugdíjba készül vonulni a tanév végén. Azaz májusban – magyarázta, mintha Norma nem tudta volna, mit jelent a tanév vége. – És azt
mondta, szinte biztos… valójában jelző nélkül használta a szót… azt mondta, biztos, hogy én vehetem át a helyét. – Hiszen ez fantasztikus! – kiáltott fel Norma. – Ez csodálatos, Lester! – Így arra gondoltam, hogy talán te és én, hogy esetleg beszélhetnénk… – Az előléptetésemről? – kérdezte lelkesen Norma. – Nos, nem is tudom, hogy ezt előléptetésnek lehet-e nevezni. Valójában talán, bizonyos körülmények miatt, nem is maradhatnál a tanári karban. Sok bonyodalom származhatna abból, ha én lennék az igazgató, és a… már amennyiben igent mondasz, amiért teljes szívből imádkozom… a feleségem ugyanabban az iskolában dolgozna.
A Balsan-ház kertje hatalmas változáson ment keresztül azon a nyáron. Óriási, zöld-fehér csíkos, légkondicionált sátor, táncparkett, elsőrangú zenekar, rózsaszín térítőkkel letakart, vörös rózsafüzérekkel díszített asztalok… az ünneplés vidám kellékei mind az örömapa ötleteinek nyomán kerültek ide, nem a menyasszony kívánságára. Kívül-belül minden, a frissen ültetett virágsort is beleértve, ami az esküvői szertartásnak helyet adó, kovácsoltvas kerti pavilonig vezetett, jó ízlésről tanúskodott, távol állt a giccstől. Egyszerre volt ragyogóan nagyszerű és elegánsan egyszerű. Már amennyire ez lehetséges, gondolta Norma, emeleti szobájának ablakából figyelve a készülődést. Ha őt kérdezik, biztosan sokkal kisebb léptékű családi összejövetelre szavaz, kellemes, de szűk körű vacsorával összekötve, majd az apja és a bátyja kedvéért, valamint a hagyományokról való minimális megemlékezés érdekében, egy kis rizsszórást eltűrt volna még, mielőtt Lesterrel a repülőtérre hajtanak, hogy felszálljanak Görögországba tartó gépükre. Lester biztatta, hogy bólintson rá apja terveire. – Olyan boldogok! Hát nem örülsz, hogy azok? Az apád egyedül küzdötte fel magát idáig, és most itt a remek alkalom, hogy megmutassa, mit képes biztosítani a lányának! – mondta szokásos éleslátásával. – Ugyanez igaz az én apámra is. Megfogta Norma kezét, és a fény felé tartotta. Az ötkarátos, smaragdcsiszolású gyémánt karikagyűrű fenségesen sziporkázott. Mindketten felnevettek, mert mindkettőjüknek ugyanaz jutott eszébe: Norma elképedése és Lester mafla magyarázkodása, amikor átadta a gyűrűt.
– Az ég szerelmére! – kiáltott fel Norma. – Ezt a te fizetésedből? – Nem a fizetésemből, a megtakarításaimból. Születésnapra és diplomaosztóra kapott ajándékokból, és abból a kis örökségből, amit a nagyszüleim hagytak rám. Ahhoz eddig sosem nyúltam hozzá. Most ott csillog a kezeden! Norma nagyon megdöbbent. Valami különös oknál fogva Amanda jutott eszébe, aki feleekkora gyűrűt kapott, és aki ezt a gyűrűt nála sokkal jobban értékelte volna. – Remélem – mondta Lesternek –, nem azt akarod mondani, hogy minden megtakarított pénzed erre költötted! – De. Nem így terveztem, de apám leszidott érte, és végül megtettem – nézett Lester hamiskásan, tettetett megbánással a menyasszonyára. – „Rövid az élet!”, mondta. „Normával mindennap gyönyörködhettek abban a gyűrűben! Jó állásod van, nem leszel pénz híján, miért porosodjon hát az a pénz egy bankszámlán, ahol soha nem láthatod?” Én is, apám is, megfontolt emberek vagyunk, de ebben az esetben neki volt igaza. Azzal emlékezetes csókot nyomott Norma ajkára. Az első lépések megtétele után az események őrült tempóra kapcsoltak, gondolta most Norma. Négy évig figyelték csendben egymást, aztán egy éven keresztül „tapogatóztak”, ahogy ezt az időszakot oly gyakran jellemzik, majd a szokásos kellemes vacsora után Lester egyszer csak megkérte a kezét. Mintha ez valami teljesen magától értetődő dolog lett volna. Mintha mindketten végig tudták volna, hogy ide vezet az útjuk. Hát nem fura, hogy Alfréd Cole, aki öt éve, Cecile esküvőjén azt a rendkívül kellemetlen baklövést elkövette, az apósa lett? Norma nagyon szerette a férfit, nemcsak mert Alfréd is kedvelte őt, hanem mert olyan végtelenül büszke volt a fiára. Ennél jobb indok nem is kellett! Most pedig már itt a gyűrű Norma ujján, a szekrényben pedig ott lóg az esküvői ruha. Fehér taftzuhatag, helyenként kis szalagcsokrokkal díszítve. Cecile és Amanda választotta, mivel Norma legszívesebben egyszerű fehér ruhában jelent volna meg. Méghozzá rövid ruhában, most, hogy sikerült felülkerekednie a Lester által „neurózisként” aposztrofált gátlásán! És magától biztosan nem vett volna fel fátylat sem. De miről is szól tulajdonképpen ez az egész? Két ember annyira kedveli egymás társaságát, hogy értelmes döntésnek tűnik folytatni a kapcsolatukat. Ezt meg is ígérik egymásnak, majd a világ elé tárják
elhatározásukat. Röviden ennyi. Számos ember számára a vallás is jelentős szerepet játszik az eseményekben, bár manapság már sokaknak egyáltalán nem számít; ők egyszerűen csak összeköltöznek. Ez azonban nem Norma világa. Ugyanakkor mi köze a házasságkötés alapvető lényegéhez ennek a drága, kacifántos felhajtásnak, fényképezkedésnek, újságokban közzétett esküvői híreknek, ajándékoknak, koszorúslányoknak? Az utóbbiakra nem lehetett Normát rábeszélni. Akárhogy is, ő és Lester most mindennek a középpontjában állt. Különös módon Lester viselte jobban a felhajtást, pedig általában a férfi panaszkodik többet, vagy szeretne panaszban kitörni. Érthető, neki csak arra kell figyelnie, hogy jól mutasson az öltönyében, és ne hagyja itthon a repülőjegyeket. Norma viszont most is éppen a fodrászra vár. És a csokrára, hogy megérkezzen a virágkötőtől. És imádkozik, hogy – sátor ide vagy oda – ne essen az eső. Az éjjeliszekrényen álló vekker tizenegy tizenötöt mutatott. Még öt óra és tizenöt perc „fél órával négy után”-ig. Miért nem lehetett tizenhat harmincat írni a meghívókra, rendes emberi nyelven? Miért? Nos, csak. Mert nem. És én miért vigyorgok itt magamban? Csak. Mert olyan boldog vagyok.
Milyen csinos lett Norma! – jegyezte meg az édesanyja Cecile- nek. – Be kell látni – itt lehalkította a hangját –, sosem volt szép gyerek. Most mintha átalakult volna. A Mendelssohn-induló utolsó hangjáig tökéletes szertartás már véget ért, a vendégek italokkal a kezükben, előételeket csipegetve sétálgattak a gyepen. Norma és Lester csókok és jókívánságok áradatát fogadták. Olyan remekül illenek egymáshoz – ha valami, hát az ő kapcsolatuk ki fogja állni az idő próbáját! – gondolták a gratulálok. Cecile-nek egy ismerős meg is jegyezte: „Az ifjú pár minden bizonnyal az ágyban is remekül kiegészíti egymást. Nézd csak, hogy ragyog Norma! A jó szex képes teljesen új embert varázsolni egy nőből, főleg egy olyan kevésbé szerencsésből, mint Norma. Ha érted, mire gondolok.” Nos, Harriet Newman soha nem fogalmazna így. – Olyan édes Normától, hogy apádat és engem is meghívott! – fordult a lányához Harriet. – Ó, ez nem is volt kérdés számára! Régi barátok vagytok. Annyi emléke fűzi hozzátok: ahogy gondoskodtál róla az édesanyja halála
után, hogy elmentél vele ruhát vásárolni a ballagására… semmit nem felejtett el. – Nos, jó családba házasodik, azt kell mondjam. Alfréd Coleról mindenki szuperlatívuszokban beszél. Cecile-t szórakoztatta a tény, hogy ezt a megjegyzést aznap már legalább hatszor hallotta különböző emberektől. – Bemegyünk. Már bekukucskáltam. Hosszú asztalokkal várnak, ha jól láttam, tizenkét személyesekkel, mint a mi esküvőnkön. Lehet, hogy többel. – Mintha csak tegnap lett volna! – sóhajtott Harriet. – Máskor meg mintha száz év is eltelt volna azóta. Múlt hónapban volt öt éve. Anyja sóhajából Cecile megértette, Harriet arra a sötét fejezetre emlékezik a Peter és az ő életében – a tucatnyi babanévre, ami szóba került, az ikerkocsira, amely még mindig az alagsorban állt becsomagolva. Ez most azonban nem az ilyen emlékezésre alkalmas pillanat. Létezik egyáltalán alkalmas pillanat a hasztalan gyászra? – Gyere! – mondta Harrietnek. – Már mindenki az asztalnál van. Az asztalfőn, szilárd nyugalomban, mint egy régi pár, Norma és Lester ült. Pedig valójában még csak fél órája voltak egy pár. Bezzeg Peter és én! – gondolta Cecile. A világtörténelem legizgatottabb vőlegénye és menyasszonya lehettünk. Én mintha ködben úsztam volna, Peter arca pedig olyan forrón vörös volt, mintha több tíz kilométer kocogásból ért volna épp vissza. Az esküvők persze bizonyos mértékig mind hasonlítanak egymásra. Főleg ilyen asztalelrendezésnél. Egészen bizonyos, hogy beszélgetésbe keveredsz egy tökéletesen idegen emberrel, csak hogy ne érezze magát kizárva az ismerősök társalgásából. Cecile közelében az ismeretlenek nagy része a Country Dayben dolgozott; egészen fiatal új tanárok, és a frissen nyugdíjba vonult aggastyán, Mr. Griffin. Szerencsére mindannyian érdekes témákat vetettek fel. Cecile-nek szerencsés tulajdonsága volt, hogy alapvetően minden emberi beszélgetést és sorsot érdekfeszítőnek talált. Ha lenne tehetsége hozzá, gondolta sokszor, mennyi regényt írhatna! Hiszen annyi különböző személyiséggel találkozik nap mint nap: szegényekkel és betegekkel a kórház szociális szolgálatánál, befolyásos Cagney Falls-i asszonyokkal… Cecile ráadásul jó hallgatóság is volt, érdeklődő. Gyakran legszívesebben csak ücsörgött csendben, és figyelte a körülötte zajló eseményeket. Az esküvő bővelkedett eseményekben. Voltak, akik
táncoltak, az evés-ivást meg-megszakítva. Mások tiszteletüket tették más asztaloknál, majd maguk is látogatókat fogadtak. És mindenki beszélt. Cecile időnként felismerte Peter hangját az asztal túlsó vége felől zsongó beszélgetésben. Komoly eszmecserébe merült Lesterrel. Valamiben épp nagyon egyetértettek, amit Cecile megkönnyebbüléssel nyugtázott, hiszen nagyon meg tudja nehezíteni két barátnő életét, ha a férjeik nem kedvelik egymást. Peter és Larry például sokkal kevésbé találtak egymás személyében társaságra, mint szerette volna. Nem mintha a két férfinak bármi kifogása lett volna egymás ellen, éppen csak tökéletesen eltérő személyiségek voltak. Cecile tekintete az asztal túlsó oldalára tévedt, ahol Larry és Amanda Alfréd Cole mellett üldögélt. Larry minden figyelmét a vele szemben ülő Alfrednak és Amosnak szentelte, akik második világháborús élményeikről beszéltek. Amanda szokatlanul csendes volt. De nem is kellett mást tennie soha, csak nyugodtan várni, hogy az emberek felfigyeljenek rá Mert előbb-utóbb mindenki tekintetét magára vonzotta; még az öreg nyugdíjas iskolaigazgató is kedvtelve pihentette meg tekintetét a pompás világos hajkoronán és a pimasz arcocskán. – Így van – mondta éppen Alfréd. – Aki nem volt ott, nem értheti. A partraszálláskor egy tankban harcoltam, az első hullámban. Lehet bármilyen jó egy film vagy egy könyv arról az átkozott napról, a valóságnak közelébe sem érhet. – Te lent voltál vérben és mocsokban – mondta Amos –, mi meg pár száz méterrel feljebb, de ott is folyt a vér. A tizenegyedik bevetésemet odaát, Németországban… ó, istenem, azt sosem felejtem! A gépészünk mellett álltam – jó srác volt Pawtucketből, Rhode Islandről… Egy tüzérségi sorozat levitte a fejét. Én csak karcolásokat szenvedtem, bár némelyik a mai napig okoz kellemetlen perceket. De annak a fiúnak a halála időnként még kísért álmomban. Alfréd megértőn bólintott. – Tudom. Normandiában a negyedik napra sikerült néhány kilométerre betörnünk a szárazföldre. Volt ott egy falu, ahol meghúztuk magunkat egy üres pajtában. Kutyákon és macskákon kívül egy teremtett lélek nem maradt benne. Valaki azt mondta: „Kell itt lennie valahol ennivalónak! Talán az utca végén, abban a boltban! Tojás, sajt vagy bármi!” Mondtam, megyek és megnézem. El is mentem, és visszafelé, emlékszem, egy nagy zacskót hoztam. Voltak benne érett barackok is. Aztán megláttam a pajtát. Találat érte. A földdel lett egyenlővé. A srácok mind meghaltak.
– Nekünk szerencsénk volt – mondta Amos. – Mi túléltük a háborút, hazajutottunk, és itthon továbbra is szerencse kísért bennünket. Neked és nekem jó életünk volt. Itt ülhetünk, egészségben, körülöttünk ezzel a rengeteg boldogsággal. Most el fog érzékenyülni, gondolta Cecile szeretettel. Mindig elérzékenyül, ha a háborúról beszél. És valóban, Amos átnyúlt az asztal felett, hogy megrázza Alfréd kezét. – Többet kellene találkoznunk, Alfréd! Tudom, mindig ezt mondjuk, amikor találkozunk. Valahogy elszalad az idő, elfoglaltak vagyunk, és a végén nem találkozunk gyakrabban. Teniszezel még? – Nem olyan gyakran, mint szeretnék, vagy ahogy kellene. – Akkor járj át hozzánk teniszezni! Rendben tartom a pályát, és nagy kár, hogy nem használjuk ki! A Lane Avenue hídjától mindössze félórányi autóútra vagyunk. Cecile az utóbbi időben ritkán, szinte soha nem hallotta a Lane Avenue nevét vagy a hidat emlegetni. Most egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy akkor is, amikor nagy ritkán arra jár autóval, úton hazafelé, a szüleihez. Bosszantó tulajdonsága a természetnek, hogy ilyen játékot játszik velünk. Ostoba, csúnya emlékeket ás el az emlékezetünkben, amiket pedig szeretnénk elfelejteni. Larry, aki továbbra is a két idősebb férfit hallgatta, most megjegyezte, hogy bajban nem tehet jobbat az ember, mint hogy Alfréd Cole ügyvédet hívja. – Mindenkitől ezt hallottam, amikor dolgozni kezdtem. Főleg az apámtól. Nagy tisztelője önnek, Mr. Cole. – Hé, Larry, most, hogy a fiam elvette a húgodat, akár abba is hagyhatnánk a hivataloskodást! – Rendben, Alfréd. Részemről a megtiszteltetés – felelte Larry ragyogó ábrázattal. – Ha már itt tartunk, merre van édesapád? Miért nem ül itt az ifjú párral? – Ott ül, néhány rokonnal. Lawrence Balsan egy sor szürke és fehér fő társalgását elnökölte kétasztalnyira. – Hatan közülük Vancouverből jöttek – magyarázta Larry. – Anyám kanadai unokatestvérei. Évek óta nem láttuk őket, de úgy döntöttek, eljönnek Ella… így hívták anyámat… szóval Ella lányának az esküvőjére. Miközben magyarázott, Larry tekintete találkozott az apjáéval. Intettek egymásnak, majd Lawrence felemelkedett, és elindult Norma
felé. Az addig csendben pihenő zenekar rázendített, és Lawrence megfogta a menyasszony vállát, csókot nyomott az arcára, majd maga mellé perdítette. – Elrabolom a feleségedet, Lester – mondta. – Szerezz magadnak más táncpartnert! És megkezdődött a tánc. Legtöbbször időbe telik, amíg a főfogás után jöhet az esküvői torta felszeletelése. Norma mondta aznap Cecilenek és Amandának, amikor együtt kerestek neki esküvői ruhát, hogy élő zene lesz és romantikus tánc, nem „diszkólárma és egyedül tipegéstopogás”. Cecile épp ezt mesélte Peternek, amikor Amanda elrepült mellettük Mr. Balsan karján. Micsoda fenséges pár! – gondolta Cecile.
Nem
lett volna szabad felkérned! – siránkozott Amanda. – Mégis hogy képzelted? – Az ég szerelmére, meghallanak! – Nem voltam hangos. Halkan kiabáltam. Most pedig engedj el, kérlek! Le akarok ülni! – Hogy ott ücsörögj, egyedül az asztalnál? Vagy inkább, hogy ott ücsörögjünk egymás mellett az asztalnál? Te hogy képzeled? Légy szíves, mosolyogj! Derűsen beszélgetünk, táncolunk, jól érezzük magunkat! Mosolyogj! – Rendben! Sajnálom! Összeszedem magam. Csak annyira fáj! – Igen, próbálj valami másra gondolni! – Képtelen vagyok! Aztán mégis sikerült másra összpontosítani, de minden egyes gondolattal csak hevesebben vert a szíve, nőtt a torkában a gombóc, és egyre kegyetlenebből égették a szemét a visszatartott könnyek. Ott volt például Cecile esküvőjének emléke, és a barátnője látványa, ahogy most Peterrel táncol. Valószínűleg ők is éppen azt az öt évvel korábbi eseményt elevenítik fel; Cecile ragyogón felnéz a férjére, mire az a nyakába csókol, öt éve házasok már, de Peter még mindig a nyakába csókol, és Cecile még mindig kívánja ezt. – Gondolj Normára, a legjobb barátodra, hogy milyen gyönyörű ez a nap! Igen, valóban csodálatos, hogy Norma olyan férfit talált maga mellé, aki, a vak is látja, tökéletes társa lesz. Épp, akire szüksége volt. – Olyan férfit talált magának, aki megfelel a te elvárásaidnak is, L. B. Magasabb körökbe ment férjhez, a város egyik legbefolyásosabb ügyvédjének a fiához.
– Ne légy ilyen keserű, Amanda! És mosolyogj! Az emberek mindent észrevesznek! – Ne legyek keserű? A karjaidban, ahová minden percben vágyódom, és ahol nincs jogom lenni? Ma este Norma és Lester egy széles hotelágyat osztanak majd meg egymással, holnap pedig már a görög napsütést élvezik kettesben. Felderítik a környéket, vagy csak fekszenek a homokban, és a jövőjükről beszélnek, a házról talán, amelynek a megvásárlását tervezik. Neki bezzeg csak az a nászútparódia jutott, a teljes csalódás és mostanra a kongón üres, semmi jót nem ígérő ismeretlen. – Vége lesz valaha ennek a számnak? Le kell ülnöm, L. B. Nem kellett volna… – Larry kért meg, hogy kérjelek fel. Úgy gondolta, furán venné ki magát, hogy az asztalodnál minden nővel táncoltam már, csak veled nem. Mit mondhatott volna erre Amanda? – Bárcsak elmehetnénk innen örökre, együtt! – duruzsolta a férfi. – Bárcsak újra tiszta lehetne a lelkiismeretem! – Hagyd ezt abba, különben elsírom magam! Esküszöm, nem állok jót magamért! – Ne kapaszkodj ennyire belém! És mosolyogj, ha mondom! Esküvőn vagyunk! – Mintha nem tudnám, hol vagyunk! L. B.-re emelte pedáns mosolyát, és látta, hogy a férfi, hasonlóan szenvtelen álarca mögött, szorong. – Hogy érzed most, Amanda? – kérdezte L. B. – Abba kellene hagynunk? – Hogy abba kellene-e hagynunk? Természetesen. – És képesek vagyunk rá? Te képes vagy rá? Amanda lemondón rázta meg a fejét. – Rossz és végtelenül bűnös, amit teszünk, de nem küzdhetünk ellene. Folyton azzal vigasztalom magam, senkit sem bántunk vele – mondta L. B. –, és neked is ezt kell tenned! Szeretjük egymást, és ezen nem tudunk változtatni. Tizenhatodik fejezet
Cecile kevéssel dél előtt ért haza. Amikor Peter dolgozószobájának ajtajához ért, a férje felnézett a munkájából. – Semmi – mondta Cecile.
– Mit mondott az orvos? – Semmit. Mit mondhatott volna? Ja… azt, hogy legyünk türelemmel. Már három éve, hogy elveszítette az ikreket. Csak állt ott, az izmai mintha felmondták volna a szolgálatot, mintha a lábát megemelni, egyet lépni vagy éppen csak egy szót szólni is végtelenül megerőltető lett volna. – Nos, igaza van – mondta Peter. – Mindig azt mondják, a türelem idővel meghozza a gyümölcsét. Vagy feladhatjuk, és örökbe fogadhatunk egy babát. – Saját gyereket szeretnék, Peter! – válaszolta Cecile nyersen. Peter újra a munkája fölé hajolt, és húzott egy vonalat az egyik tervrajzon. – Peter? – Igen, drágám? – Téged is annyira bánt ez a dolog, mint engem? Peter felsóhajtott. – Én férfi vagyok, és valószínűleg kicsit másképp élem meg, mint te. Természetesen csalódott vagyok, de nem szándékozom ennek az érzésnek szentelni életem hátralévő részét! Hiszen itt vagyunk egymásnak! És ha egyszer mégis úgy döntesz, örökbe fogadnál egy babát, ami nem teljesen kizárható, én ezer örömmel állok elébe! Peter gyengéd hangja és a szemében csillogó sajnálkozás láttán Cecile szíve elszorult. Mit művel a férjével? Mindkettőjükre ráborítja szomorúsága nyomorúságos leplét! – Mindig lelkiismeret-furdalásom van, amikor ilyen vagyok – mondta bocsánatkérésként. – Remélem, nem viselkedem túl gyakran így! Vagy igen? Csak amikor jó hírek nélkül jövök haza az orvostól. – Nem kell magyarázkodnod, Cele! Nem vagy terhemre. Megértelek. – Köszönöm! – mondta Cecile csókot nyomva a férje arcára, a füle közelében. Átkukucskált Peter válla felett. – Esküszöm, beleszerettél ebbe a munkába! Pedig arra is a fejemet tenném, hogy eredetileg csak apám kedvéért kezdtél bele! – Nos, ennél azért többről volt szó, de be kell vallanom, az elmúlt néhány hónapban ez a munka töltötte ki minden gondolatómat itt is, az irodában is. Két munkát is visszautasítottam ebben a hónapban, hogy több időt szentelhessek neki. – Tegnap éjjel felébredtem tizenegy után. Hiányoztál mellőlem. Aztán, ahogy lenéztem a lépcsőről, láttam, hogy még ég a szobádban a Villany, úgyhogy nem zavartalak inkább.
– A zseni alkot, mi? Vicces. Nem vagyok tájépítész, sőt fogalmam sincs, mihez kezdene itt egy tájépítész, mégis látom magam előtt, ahogy a járdák belső oldalán álló fák árnyat vetnek a sétálókra anélkül, hogy az autósok látását korlátoznák. – Azt hiszem, még sosem láttam ehhez fogható tervet, sehol. A kerék küllői kivezetnek egészen a kör kerületén túlra, a folyóig, a Lane Avenue házáig, a madárkórházig. És körök vannak, azok a gyönyörű falfestmények, a pályaudvar épületében is, a bejáratok felett… nem, fejem teszem rá, hogy ilyen sehol máshol nincs! Mikorra készül el, mit gondolsz? – Egy-másfél év alatt. Egyébként a tőkecsoport sem áll készen hamarabb a beruházás üzleti részével, Amos szerint. Hé; nem úgy volt, hogy ma itt ebédel a három muskétás? – Csak egytől. Amanda délelőtt dolgozik. – Nos, én hamarosan indulok, csak elteszem a terveket. Találkozóm van néhány emberrel, akik egy 1890-es pajta mintájára szeretnének építkezni, valahol Jefferson környékén. Azt hiszem, öt körül már itthon leszek. Itt az ideje, hogy vacsorázni vigyem az én kis feleségemet! Na, adj egy csókot, de ezúttal ne a fülemre!
Amanda levette a kabátját az előszobában.
– Ezek az átkozott őszi esők! – panaszkodott. – Milyen szerencse, hogy Cecile-nek van hová tennie a vizes kabátokat! Nálunk egyenesen a nappaliba lépünk be vizes kabátban és csizmában! – Ne panaszkodj már! – mondta Norma. – A ti házatok másfélszer akkora, mint a mi kis bungalónk! – De ti bungalót is akartatok! – Amanda vigasztalhatatlan volt. – Gyertek beljebb! Az ebéd már forrón gőzölög, hogy elfeledtesse ezt a csúnya időt! – próbálta csitítani Cecile a barátnőit. Norma és Amanda között mostanában mintha valami elfojtott ellenségeskedést tapasztalt volna. A másik legapróbb megjegyzésére is élesen reagáltak. Cecile azon tanakodott, vajon arról a régi dologról van-e még mindig szó: Amanda tékozlásáról és Norma túlzott féltéséről Larryt illetően. – Ahányszor itt vagyok, mindig az jár a fejemben, hogy le kellene fényképezni ezt a házat, és beküldeni egy lakberendezési magazinnak! – sóhajtott fel Amanda. Cecile-t valami megmagyarázhatatlan okból zavarta a megjegyzés. Egészen úgy hangzott, mintha ő, Cecile, állandóan mutogatta volna az ingóságait.
– Nem az én érdemem – válaszolta, pedig nem volt teljesen igaz. Az étkezőben az asztalt díszítő őszirózsákon kívül minden bútort örökölt; egyértelmű azonban, hogy az számít, hogyan válogatja össze és rendezi az egyes darabokat. A korábban idejétmúlt brokáttal bevont, csinos székeket áthúzatták, mind halványzöld, nyomott madármintás kárpitot kapott. A szintén brokát sötétítőfüggönyök helyére könnyű, fehér függönyök kerültek, melyeket Cecile a halványzöld anyagból készült szalagokkal kötött össze. – Itt minden darab ősrégi – védekezett. – Rég halott rokonok házából. – Ne szerénykedj, Cecile! – mondta Norma. – Nekem is felajánlották annak idején, hogy vigyek magammal bármit a szülői házból, amire csak vágyom! Bármelyik ősi családi kincset, hiszen apám most, hogy elköltöztem, maga is kisebb házba szeretne költözni. A Balsan-ház sötét, ormótlan bútorainak gondolatára előtört belőle a nevetés. A barátnői is vele nevettek. Nem sokan tudták Normáról, hogy kifinomult humorérzékkel rendelkezik. – Szerintem imádni való a lakásotok, Norma! – mondta Cecile. – Lehet, hogy nem hiszitek, mert tudjátok, hogy nem vagyok odáig a modern dolgokért, de tényleg nagyon tetszik! Attól, hogy nem Peter és az én világom, hozzád és Lesterhez tökéletesen illik. Főleg azokat a könyvespolcokat csodálom, tele a könyveiddel, és a metszeteket! Olyan otthonossá varázsolják a lakást! Mintha már évek óta ott laknátok! – Engem meglepett, hogy olyan házat vettetek, amiben csak két háló van – jegyezte meg Amanda. – Mihez kezdtek, ha családot szeretnétek alapítani? – Nem áll szándékunkban családot alapítani – vágta rá Norma azonnal. Cecile megdöbbent. – Ezt meg hogy érted? – Ahogy mondtam. Nem akarunk gyereket. Mindketten úgy gondoljuk, csak olyan vállaljon gyereket, aki igazán nagyon szeretné. Mi nem tartozunk ebbe a csoportba. Ha pedig valaki nem rajong a gyereknevelésért, nem fair világra hozni egy babát. – Régi, kellemetlen gondolat ötlött fel újra Normában, hosszú idő óta most először: főleg ha a gyereknek olyan lábai lennének, mint nekem! – A Country Dayben gyerekek vesznek körül bennünket. Legalábbis Lestert, egyelőre. És imádja őket. Nekünk ők a családunk. És tudjátok, ha éppen nem a könyvemen dolgozom, vagy nem fordítok, én is tanítok otthon.
– Én ezt akkor sem értem – mondta Cecile. Szemében vágyakozás csillant. – Én igen – állt Norma mellé Amanda. – Én sem vagyok benne biztos, hogy szeretnék gyereket. Szeretem a munkámat, szeretek emberekkel találkozni nap mint nap. Elhihetitek, semmi kedvem önként remetének állni, ha ennyi érdekes dolgot láthatok és hallhatok magam körül! – Lehet, hogy te így gondolod, de Larry egészen biztosan nem így látja a dolgot! – mondta élesen Norma. Amanda megvonta a vállát. A légkör hirtelen, de csak egy pillanatra, megfagyott az asztal körül. Ami tehát elfogadható Norma részéről, az Amandától megbocsáthatatlan. Cecile aznap már másodjára jegyezte meg magában, hogy korábban nem voltak ilyen éles szóváltások közöttük. – Pirítsak még egy-két cipót? – kérdezte. – Remélem, vannak jó híreid, Cele! – mondta gyorsan Amanda. Amandának megvolt ez a különös képessége: rendkívül finoman ráérzett, mi zajlik mások lelkében. Most is, mintha olvasott volna Cecile gondolataiban. Cecile ezt szóvá is tette. – Te tényleg megértesz engem. Anélkül, hogy szükségét éreznéd annak, amire én vágyom, tudod, mit érzek! Nem, semmi változás. Persze, van mindenféle tabletta, szer és eljárás… Tudjátok. Olvastátok a papírokat. – Légy óvatos, nehogy hatos ikreid legyenek a végén! – évődött Amanda. – Hiszitek vagy sem, még azt sem bánnám! A keserédes kis megjegyzés még sokáig csüngött közöttük a levegőben. Cecile megérezte ezt, és vidámabb vizekre igyekezett evezni. – Láttam, kiárusítást tartotok, Amanda! – Á, ne is mondd! Ostoba dolog. Alig maradt valami a nyári készletből! Nem is csoda, hiszen ősz van már. Érkeznek az őszi és a téli áruk, és Mrs. Lyons ragaszkodott hozzá, hogy kitegyük a „Kiárusítás” táblát, végül is ő a főnök, amíg nyugdíjba nem vonul. Aztán majd meglátjuk… ó, hadd meséljek el nektek valami igazán megdöbbentőt! Hogy miket hallok én – pontosabban Dolly! Az emberek a legőrültebb dolgokat is elmondják neki – nem nekem, Dollynak. Akarjátok hallani a legújabb szenzációt? Egy nőről van szó – Cagney Fallsban él, úgyhogy nem akarom elárulni a nevét –, akinek öt férje volt, és a legutolsó közülük… ezt nem fogjátok elhinni…
Amanda addig ecsetelte a rendkívüli történetet, amíg már mindannyian dőltek a nevetéstől. Amandával egy szobában varázsütésre megváltozik a hangulat! – gondolta Cecile. Sajnálta is, amikor kevéssel ebéd után egy orvosi vizitre hivatkozva a barátnője kimentette magát, és elment. – Csak a szokásos éves kontroll. Amikor időpontot kértem, megfeledkeztem a közös ebédünkről, és már nem mondhatom le. Mindent köszönök, drága Cele, és add át üdvözletem Peternek! Viszlát hamarosan! – Egy ideje úgy érzem – fordult Normához Cecile barátnőjük távozása után Amanda kicsit melankolikus mostanában. De ma ismét a régi, élénk Amandával találkozhattunk! – Igen, én is tapasztaltam hangulatváltásokat nála. – Ne haragudj, amiért ezt mondom, de én nálad is tapasztalok változást. – Pontosan mit? – Ó, semmi végzeteset… Továbbra is két lábon járó enciklopédia vagy… csakhogy már soha nem beszélsz a lábaidról! Egészen véletlenül nem Lester van a dologban? – Okos lány! Bizony, ez az ő érdeme. Mint ahogy annyi minden más is! – Annyira örülök a boldogságodnak, Norma! A tiédnek is, Amandáénak is. Mindkettőtök élete csodálatosan alakult. Gondoltad volna valaha, abban a régi kollégiumi szobában, hogy egyszer ide jutunk?
A postával szemben, az út túloldalán, aprócska park állt. Örökzöldek vették körül az eső után még mindig nedves néhány padot. Amanda szorosan összehúzta magán az esőkabátját, és leült. A posta mellett üzletek sorakoztak: írószerbolt, gyógyszertár, éjjelnappali ABC, benzinkút. Amanda csak ült, és figyelte az üzletek környékén álmos lassúsággal zajló életet. Néha egy-egy autó beállt tankolni, fizetett, majd elhajtott. Egy nő kis bozontos kutyáját rózsaszín pórázon vezetve lépett be az írószerüzletbe. Az ABC-ből három fiúcska lépett ki, kezében jégkrémmel. Amanda minden figyelmét ezeknek az eseményeknek szentelte, mintha írni akart volna róluk, vagy meg akarta volna őket festeni. Előbb-utóbb fel kell innen kászálódnia, és el kell indulnia, különben valaki még azt hiszi, baja van, segítségre szorul. Valójában tényleg elkelt volna neki egy segítő kéz. Azt mondják, sok fiatal és bátor katona
az édesanyjáért kiált, amikor megsebesül vagy megrémül: Mama, segíts! A lány csak ült ott, mozdulni is alig mert, egyébként sem tudta, merre induljon. Az orvos barátságos, atyai nevetése még mindig a fülében csengett. Az az ember nevetett! A mondat közepén kitört belőle a nevetés! – Ma este örömteli hírrel várhatja haza az urát, Mrs. Balsan! Jövő áprilisra már háromfős lesz a kis család! Egy bolondos áprilisi baba! Nem örvend olyan népszerűségnek, mint a szilveszteri babák, nem kerül be az új év első újságjába, de azért különleges születésnapja lesz! Valószínűleg rendkívül humorosnak találta magát. A legcsekélyebb fogalma sem lehetett arról, valójában mi zajlik Amandában. – Azt hittem, az otthon végzett tesztek nem százszázalékosan megbízhatók, ezért fordultam önhöz. – Nos, nyugodjon meg! Semmi kétség, már bőven a második hónapban jár! – Az orvos hirtelen sürgető lett. A váróteremben még legalább hat kismama várt rá hatalmas pocakkal. – Kint az asztalnál majd adnak önnek egy részletes tájékoztatót a teendőkről, és egy időpontot jövő hónapra. Gratulálok, Mrs. Balsan! Amanda elővette táskájából a kis jegyzetfüzetét, a hozzárögzített tollal együtt. A tollat a papírnak szegezte, és kétségbeesetten küzdött a megfelelő szavakért. Mint oly gyakran, most is annyi minden múlott azon, hogyan nyilvánul meg! Szavai súlyosan, félelmet keltőn zengneke, vagy olyan emberről árulkodnak, aki ura a helyzetnek, és a poharát félig töltve látja, nem félig üresnek? De hogyan láthatná a poharát félig telinek, amikor üres! Amanda mobilja is a táskájában lapult. Remegő kézzel tárcsázta L. B. számát, és imádkozott, hogy az autójában érje a férfit. Semmi válasz. Fél óra, gondolta. Fél óra múlva újra próbálkozom. Addig összeszedem magam. Csak figyelem ennek az utcácskának az életét, az erre sétálók sorsán töprengek, és igyekszem nem megőrülni. Emlékezz, Amanda, azokra az emberekre, akikről Cecile szokott mesélni! Hogy milyen bátran néznek szembe a szenvedéssel! Vagy nézd azt az öregasszonyt, aki most lép be a tisztítóba! A csontritkulás teljesen megnyomorította. A tükörbe nézve arra gondolhat, vajon mivel érdemelte ki ezt a sorsot. Vagy nézd azt a jobb napokat látott tragacsot, ami most fordul ki a benzin- kúttól! A sofőr minden bizonnyal állandóan lesheti, mikor robban le alatta. Csak rendkívül nehéz körülmények késztethetnek valakit arra, hogy egy ilyen ócskavasban kockáztassa az életét.
Újra próbálkozott L. B. számával. A férfi ezúttal felvette. Amanda elcsukló hangon szólalt meg. Jobb, ha gyorsan túl lesz rajta! – Találkoznunk kell ma! Ott tudsz lenni négykor? – Ma? Lehetetlen. El vagyok havazva. Nem tudok odamenni. – Muszáj! – könyörgött Amanda. – Tessék? Beszélj hangosabban, rosszul hallak! – Azt mondtam, „muszáj”! Nagyon fontos! Komolyan! – Amanda, nem lehet! Szombatig már csak három nap van hátra… – Kérlek! Könyörgöm! – szakította meg zokogva a hívást Amanda.
Elsőként L. B. ért oda. Dühös volt. Ahogy lesegítette Amanda esőkabátját, érezte, hogy a lány remeg. – Mi történt? Beszélj! Megbetegedett valaki? Baleseted volt? Mi van? Mi ez a nagy rejtély? Így letenni a telefont, zokogva! A frászt hozod rám! Mire véljem ezt az egészet? Amanda egy székre rogyott, arcát két tenyerébe temette. – Ne légy rám dühös, L. B.! – Nem vagyok mérges, csak szörnyen megijedtem. Miért sírsz? Mi baj? – Terhes vagyok – mondta Amanda alig hallhatón. – Terhes? Istenem! – sóhajtott L. B. – istenem! Csak ne sírj! – suttogta, megsimogatva Amanda haját. – Kérlek, kérlek, ne sírj! Szegény, édes kis Amanda! Történhetett volna rosszabb is! Tudom, hogy nem akartad, de nem olyan borzasztó, ami történt! Amanda arcán hatalmas könnycseppek csordultak le. – Nem érted! – zokogta. – A te gyereked! – Felemelte a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. L. B. csak bámult. – Hogy a pokolba lehetsz ebben biztos? – kérdezte nyersen. Sosem szokott káromkodni. – Számolni még tudok, nem gondolod? L. B. a döbbenettől egy szót sem bírt kinyögni. Csak állt ott, Amandára meredt, és várt. – Larry állandóan betegeskedett, influenzás volt, és én egyébként is próbálom elkerülni… – szipogott Amanda, majd a kézelőjébe törölte a szemét. Igyekezett lenyelni a továbbra is feltörő könnyeket – elkerülni… mérges miatta… de így is van, hogy hetekig nem… úgyhogy tudom, hogy nem lehet ő… – elhallgatott. – Tudja… úgy értem, fogja tudni valaki az igazságot?
– Larryre gondolsz? Ki van zárva. De én tudom. Ó, egek, én tudom! Semmi kétség. – Egészen biztos vagy benne? – Próbálom végiggondolni… Mi történt? Hogyan? Mindig betartottuk… – Te is tudod, hogy semmi sem százszázalékosan biztos. L. B. felnyögött. Most ő temette a tenyerébe az arcát. Fojtogató csend telepedett rájuk. Amanda hirtelen úgy érezte magát, mintha egy mindkét végén lezárt, sötét útvesztőbe került volna. Nincs kiút. A vekker hörögve egészet ütött. Már harminc perc eltelt! Amanda L. B.-re emelte esdeklő tekintetét. – Nem tudom, mit tegyek. Mit kellene tennem… tennünk? Válasz csak hosszú percek elteltével jött. L. B. végre kihúzta magát, és Amanda lábához telepedett. – Figyelj, Amanda! – mondta alig hallhatón. – Átkozott dolog, ami történt, de lehetne rosszabb is. Amikor meghallottam, hogy sírsz a telefonban, azt hittem… nem is tudom, mit hittem… Fogalmam sincs, mihez kezdenék, ha történne veled valami! Bocsáss meg, amiért türelmetlen voltam, amikor megérkeztél! Sajnálom. Őszintén. Érts meg, kérlek, és bocsáss meg! – De mit tegyünk most? – kérdezte újra Amanda. – Semmit. Emlékszel arra az esetre, amiről nem olyan régen cikkeztek az újságok? Épp te mesélted, hogy tizenöt éve szerették már egymást! – De az a nő nem esett teherbe, L. B.! Mihez kezdjek most? – szögezte a kérdést újra a férfinak Amanda, könyörögve. – Nem tehetsz semmit. Végigcsinálod az egészet, ahogy szokás, és soha senki nem fogja megtudni az igazságot. Mást nem tehetünk. A férfi nyugodt hangja, logikus gondolatmenete nem téveszthette meg Amandát. L. B. felállt, és az ablakhoz lépett. Szokásos, elmélkedő pózában álldogált ott, zsebre vágott kézzel. Semmit nem árult el az érzéseiről, nem tiltakozott, nem siránkozott; mindent fegyelmezetten elzárt magában. Az eszed vezéreljen, ne a szíved! – ahogy Norma olyan gyakran mondogatta. Igen, L. B. képes lesz a fejét használni, mert erős, de Amanda tudta, hogy a férfi szíve is összetört. Tudta, hogy az ablakon kinézve most a fia arcát látja maga előtt, és gyűlöli magát. Amanda felállt, és megérintette a férfi vállát. – Én is rosszul vagyok a gondolattól – suttogta. L. B. végigsimított az arcán.
– A sírástól vörösek a szemeid. Hozok egy kis hideg vizet – hideg zsebkendőt nyomott gyengéden Amanda szemére, és ugyanolyan végtelen gyengédséggel beszélt hozzá. – Minden rendben lesz, Amanda! Tudod, mindig azt mondom, amíg nem tud róla senki, senkinek sem fáj! Csak ez számít! Csak ezt tartsd észben! Most haza kell mennünk. – Nem biztos, hogy képes vagyok rá. Még mindig ráz a hideg. Felfogod te, mit kell tennem, ha hazaérek? Hogyan mondjam el neki? Hogy színleljem, hogy boldog vagyok? – Adj magadnak egy kis időt, várj holnapig. Hazafelé kövess. Nagyon lassan vezetek majd, és figyelni foglak a visszapillantóban. Minden rendben lesz, drágám! Minden! Mindketten túl fogjuk élni, mert nincs más választásunk! Ezt sose feledd! Nincs más választásunk!
Az éjszaka eltelt valahogy. Valószínűleg azért tudott aludni, gondolta Amanda, mert az események teljesen kimerítették. Padlón volt. A másnap is eltelt a munkában, egészen délután háromig. Akkor hirtelen semmivé foszlott a vidám hang, a derűs hangulat, a lelkierő álcája. Dolly észrevette a változást. – Betegnek tűnsz! Falfehér az arcod. Remélem, nem vesz le valami megint a lábadról! – Nem tudom. Nem érzem jól magam. Lehet, tényleg betegség kerülget. Végtelenül abszurd ötlete támadt, ahogy Dollyra nézett. Mi lenne, ha odafordulna a kolléganőjéhez: – Dolly, segíts! – És aztán elmondana neki mindent, töviről hegyire? Dolly csak állna ott leesett állal. Dolly, aki a legtöbb emberrel – bár nem mindenkivel – ellentétben a saját, mások által valószínűleg „szakadtnak” titulált kis életéből sosem csinált titkot, sose rejtegette, hogy egyik férfi karjából a másikba menekül… igen, még Dolly is megdöbbenne. Amanda hazament hát, de nem feküdt le. Az idegességtől félőrülten inkább nekiállt vacsorát készíteni. A terülj-terülj asztalkám majdnem felért egy karácsonyi vacsorával. Ha nem foglalná le magát ezzel, az egyetlen megoldás az maradna, hogy körbe-körbe futja a háztömböt, gondolta. Az is megfordult a fejében, hogy ha nem árulná még el Larrynek a hírt, hanem várna néhány napot, talán jobban össze tudná szedni magát. Aztán rájött: a halogatás gyávaság. – Mit ünnepiünk? – érdeklődött Larry a levegőbe szimatolva, pecsenye és sülő pite illatát érezve.
– Nem volt sok dolgom a butikban, úgyhogy korábban eljöttem. Aztán, ahogy beléptem a konyhába, valahogy elkapott az ihlet. – Nos, szerencsére nem gyakran kap el így az ihlet! Már akkora lennék, mint egy bálna! De félre most ezekkel a kellemetlen gondolatokkal! Együnk! Minden falatot kiélvezett. Ha a dolgok nem úgy állnak, ahogy, ha Amanda nem az, aki, ha ez a sok ha nem lógna ott, köztük, a levegőben, élvezet lett volna figyelni, ahogy Larry eszik. Két falat között a férfi szája be nem állt, dicsérte a finomságokat, és egy szeszélyes vásárlóról mesélt. Amanda egyik fele hallgatta őt, és megfelelő időközönként rövid válaszokat adott neki. Egy másik része az előző napi ebédet idézte fel, a két másik muskétással. Hol vannak már a régi, ártatlan idők! Már akkor is milyen tapasztaltnak és bölcsnek érezték magukat! Most Cecile minden vágya egy gyerek, ami talán soha nem válhat valóra, Norma szilárdan eltökélte, hogy nem alapít családot, ő pedig, Amanda, felelőtlenségének köszönhetően… Ahol ült, onnan épp a nappaliban álló kis, kerek asztalra látott, amelyen élete legfontosabb szereplőinek fotói kaptak helyet: a család, otthon, a verandán; ő maga, kislányként; Larry, baseballfelszerelésben, kisfiúként; a három muskétás talárban és végül megint ő maga, a fehér ruhájában, Larry oldalán, az esküvői torta mellett, azon a fagyos üdülőhelyen. Amanda! Viselkedj felnőttként! – ordította legbelül. Nézz szembe a tényekkel! – szokták mondani. Légy férfi! Ez esetben, légy nő! Gyerünk! Félbeszakította Larry monológját. – Larry, valami fontosat kell mondanom. Terhes vagyok. – Tessék? Felugrott az asztaltól. A villája nagyot csattant a tányérján, a széke hátradőlt, nagyot koppanva a padlón. – Ez biztos? Mikor tudtad meg? Miért nem mondtad azonnal? – Odarohant Amandához, és, eszét vesztve az izgatottságtól, összecsókolta az arcát, a száját, a nyakát. – Biztos vagy benne? Mikor tudtad meg? – kérdezte újra. – Ma. Elmentem az orvoshoz, és onnan egyenesen hazajöttem. – Hazugság, újabb és újabb hazugságok! – Gondoltam, ünnepeljük meg méltó vacsorával.
– Ó, egek! – kiáltott fel Larry. – Megnyertem a tízmilliós főnyereményt! Elnökké választottak! Csillagtúrán vagyok a Mars felé! Mikor érkezik? – Áprilisban. – Ó, egek! – ismételte Larry. – Pedig még csak nem is próbálkoztunk! Gyakorlatilag az egész átkozott telet betegeskedéssel töltöttem, és te sem voltál a legjobb formádban… Sokat dolgoztál. És jól érzed magad? Minden rendben? – Minden rendben – mosolygott Amanda. Hát nem csodálatos, hogy még képes rá? A védőangyala nagyon keményen dolgozhat. – Egészen biztosan jól vagy? Olyan csendesnek tűnsz. – Azt hiszem, csak megdöbbentem – válaszolta Amanda, továbbra is mosolyogva. Larry az órájára pislantott. – Hé, fel kell hívnom apát és Normát! – Hagyd apádat békén estére! Holnap is elmondhatod neki, az irodában. – Azt hiszed, megzavarom az estéjét, ha közlöm vele, hogy életében először nagypapa lesz? Csak úgy dagad majd a melle a büszkeségtől! – Azzal Larry a telefonhoz lépett, de megtorpant. – De mi jut eszembe? Előbb te telefonálj! Hívd csak fel a családod, én majd aztán hívom az enyémet! – Aranyos vagy, de én majd holnap hívom fel anyámat, amikor a többiek már elmentek dolgozni, hogy hosszabban beszélgethessünk. Mindig így szoktuk, a telefonszámla rá a tanúm. – Biztos? – Biztos. Telefonálj csak, amíg én leszedem az asztalt. – Nem, nem! Te főztél, én mosogatok! Ülj csak le, és pihenj! Felesleges lett volna vitatkozni Larryvel. Egyértelmű, hogy terhessége alatt Amandát fogyatékosként vagy királykisasszonyként fogja kezelni. Így hát Amanda minden további vitatkozás nélkül azt tette, amire leginkább vágyott – hallótávolságon kívül került, amíg Larry az apjával beszél. Magára zárta a konyha ajtaját, és leült egyedül a csendben. Néhány perc múlva Larry benyitott, és közölte: – Apám teljesen ledöbbent, az tuti! Alig bírt kinyögni valamit. – Nem mondott semmit? – Ó, de, hogy mekkora meglepetés, és hogy gratulál. Tudod, milyen! Soha nem beszél sokat. Azért hallottam a hangján, hogy boldog. Igazán, nagyon boldog. És hogy Norma milyen izgatott lett! Ő annyira
más! No, hadd súroljam ki azt a serpenyőt! Ahhoz férfi kell. Ha mindenáron csinálni akarsz valamit, tedd be az edényeket a mosogatógépbe! – Larry, te teljesen megbolondultál! Nagyon édes vagy, de szörnyen ütődött! Nem vagyok se beteg, se királykisasszony! – De. Az én királynőm! És itt, bent – simított végig Amanda hasán –, itt pedig a kis trónörökös lapul! Ó, Larry, szegény Larry! Amanda sírni szeretett volna miatta, de képtelen volt rá.
Imádom látni, mennyire feldobott a hír! – mondta Lester, amikor már másodjára tette tiszteletét a szobában, ahol Norma a latin olvasókönyve következő kiadásán dolgozott. – Még sosem láttalak ennyire lelkesedni bármiért is! Lester ugyanakkor, Norma jól látta, meglepett is volt. Az arckifejezése mintha finoman azt kérdezte volna-, mire ez a nagy felhajtás? Végül is a legtöbb embernek, aki gyereket akar, előbb-utóbb lesz gyereke. Mi ebben olyan figyelemre méltón különleges? Általában semmi, de ebben az esetben, amelyről Norma olyan szívesen beszélt volna Lesternek, de tudta, hogy soha nem fog, tehát ebben az esetben, ami történt, tökéletesen megnyugtató volt. Az a végtelen boldogság, amellyel a bátyja a baba érkezését várta, arra utal, hogy közte és a felesége között minden a legnagyobb rendben van, érvelt magában Norma. – Alig várom, hogy láthassam Larry arcát! – mondta Lesternek. – Már olyan régóta vágyik gyerekre! Persze konkrétan sosem mondta, de egyértelmű volt bizonyos megjegyzéseiből, és abból, ahogy a gyerekekkel bánt. A felleg, amely Norma feje felett lebegett a színházteremben töltött szörnyű délután óta, végleg eltűnt! Persze Norma saját józan eszének és Lester jó tanácsának köszönhetően már korábban is zsugorodott. A szemünk néha megviccel bennünket. Ugyanakkor, Normának be kellett vallania, időről időre, amikor megfordult a szél, az aprócska felleg visszatért a tiszta égre, és fenyegetőn integetett a látóhatárról. Most azonban már csak a saját, gonosz, mocskos, trágár gyanúsítgatásai miatt érzett szégyen maradt. De legalább rajta kívül más nem tudott róluk! Most pedig a feledés homályába merülhetnek, oda, ahová tartoznak!
Kint,
a Lane Avenue-n, teherautók zörögtek fel-alá. Benzinszagú hőség áradt be a nyitott ablakon át a szobába, ahol Amanda és L. B. felöltözve, minden vágytól és energiától megfosztottan hevert a poros kanapén. Már hosszú percek óta nem szóltak egy szót sem. Egy idő után L. B. törte meg a csendet. – Tehát boldog. – Hogy kérdésnek vagy kijelentésnek szánta-e, nem lehetett tudni. – Nagyon. – Igen, az irodában is csak erről beszél, mióta megtudta. Átmegyek a másik irodába. Távol tartom magam tőle, amennyire lehet. Rá sem bírok nézni! – Te nem tudsz ránézni? És én? Nekem nem csak néznem kell, tudod! – Tudom. Soha nem kérdezősködik az időpontokról? Hiszen azt mondtad, ritkán… – Nem, soha nem kérdez róla. Miért ne bízna bennem? Az ilyesmit amúgy is a nők szokták észben tartani. Amanda körbenézett a szobában. A biztonságos kis kikötőn túli világ, az idő maga is, mintha csak egy kép lett volna az ablak helyén. Milyen ragyogó volt egykor ez a hely! Milyen gyönyörű és bensőséges, mint egy vidéki, nyári délután! Lesz még valaha a régi? A bűntudat állandóan fojtogatta, vagy vészmadárként a feje fölött vijjogott. Képtelenség volt szabadulni tőle. Társa marad az elkövetkező hét hónapban, és azután is, egész életében. Néha azt kívánta, gyorsan érjen véget ez a hét hónap, máskor azonban visszarettent a gondolattól, hogy egyszer csak vége szakad. A gyermeknek, ennek a szerencsétlen, ártatlan lénynek a jelenléte minden pillanatban arra fogja emlékeztetni, hogy akarata ellenére jött világra. Hogyan szerethetné, hogyan nézhetne rá egyáltalán anélkül, hogy ezt érezné? Hogyan gondoskodhatna róla anélkül, hogy a gyermek megérezné, az ő anyja törődése más, mint más anyáké? Mert minden igyekezete ellenére képtelenség, hogy Amanda rendes anyává váljon, aki ölel és csókol és nevet, és a végtelenségig képes arról beszélni, melyik szülő száját és szemét örökölte a kicsi. Előző nap gyönyörű gratuláló képeslapot kapott Amanda a családjától. Mindenki aláírta, még Lorena csavargó férje is. Múlt héten, a telefonban, az édesanyja félig szomorúan, félig viccelődve jegyezte meg, milyen más a két veje: az egyik állandóan babákat gyárt, akarata
ellenére, a másiknak meg éveket kellett várnia az áhított gyermekáldásra. Miután letette a kagylót, Amanda még sokáig ült, borús gondolataiba mélyedve családról, nehézségekről. L. B.-t minden bizonnyal „nagypapának”, „nagypapinak” vagy „papinak” fogják majd szólítani. De hogy fognak ők ketten egy szobában üldögélni, egymásra nézni? – Megtartod az állásodat? – kérdezte most L. B. – Dolgozni fogok, amíg csak bírok, és amint lehet, visszamegyek a butikba szülés után. Különben megőrülnék. így is lehet, hogy elvesztem a józan eszem – válaszolta keserűn Amanda. L. B. megszorította a kezét. – Nem fogsz megőrülni. Erős vagy. – Aztán fájdalmában felkiáltott: – Annyira sajnálom! Nem is tudod, mennyire sajnálom, amit veled műveltem! – Azt, hogy megajándékoztál életem legszebb időszakával? – Nem. Erre a szörnyűségre gondoltam. – Mégis hogy lehetne ez a te hibád? Semmi sem száz százalékig biztos, tudod! – Soha nem okoznék neked fájdalmat! És Larrynek sem! Az elmúlt két évben alig tucatszor említették ezt a nevet. Mindig csak körülírták, próbálták kikerülni, bárhogy máshogy kifejezni, amit mondani akartak. Az életük máris ezer apró módon megváltozott, és továbbra is változni fog. A találkozások, amelyeket eddig kerültek, most elkerülhetetlenül betolakodtak az életükbe: Norma például ragaszkodott ahhoz, hogy L. B. vacsorázni vigye négyüket, megünneplendő a nagy eseményt. Egész vacsora alatt nem mertek egymás szemébe nézni. Amanda komoly beszélgetésbe kezdett Lesterrel, L. B.-nek pedig sikerült Normára összpontosítania. A gyerek születése után még több ilyen kötelező közös programra számíthatnak; Larry apjának fontos szerepet kell játszania a kis unoka életében. És ezzel a szobával, ezzel a biztonságos kis kikötővel, vajon mi lesz? Kedden eljátsszák a szerepeiket a kicsi második születésnapján, szerdán pedig itt találkoznak? – Látom, hogy sírsz – suttogta L. B., mintha attól tartana, valaki meghallhatja őket. – Figyelj, még túl frissek és megdöbbentők az események, hogy tisztán tudjunk gondolkodni. Egyszerűen csak azt
nem szabad elfelejtenünk, amit mindig is mondtunk: senkinek nem fog fájni, minden rendben lesz! – Ölelj át! Vigyázz rám! – suttogta Amanda. – Mindig. Mindig vigyázni fogok rád! Úgy szeretlek, Amanda! A forróság és az utcáról betörő zaj ellenére Amanda lehunyta a szemét. El akart merülni a jól ismert békességben. Feküdtek csak, kéz a kézben, csendesen. Hirtelen szörnyű gondolat kezdte gyötörni Amandát: Bűnhődni fogtok! De annyira szerette a férfit, hogy nem beszélt neki rémisztő előérzetéről. Tizenhetedik fejezet
Amanda a kórházi ablak előtt szállingózó hópelyheket figyelte. Kora tavasz volt, mégis hóval ünnepelte a világ Stevie Balsan születését. Fura módja az üdvözlésnek. Amanda mintha egészen addig ébren álmodott volna, amíg aznap reggel az orvos derűsen „anyukának” szólította. Hamarosan megjelenik Anya, végtelenül jókedvűen. Az ember azt hinné, ennyi unoka után lohad a nagymama lelkesedése, de távolról sem! Anya kijelentette, minden unoka más, mint a többi, más szülőktől, eltérő körülmények között születtek. Eltérő körülmények… Most legalább már tökéletes kifogással szolgálhatnak Amanda apjának arra, hogy miért nem mennek Mississippibe. Az apja, új állásának és fizetésemelésének köszönhetően, kicsit ki tudta pofozni a házukat, de így sem várnák el tőlük, hogy az apró csecsemővel utazzanak. Amanda keze ösztönösen a hasához ért, mintha csak ellenőrizni akarta volna, valóban újra lapos-e. Az volt, majdnem teljesen. Korábbi lakója a folyosó végén található csecsemőszobában aludta az igazak álmát. Amanda korán ébredt, és azonnal félelmetes érzelmi kavalkád kerítette hatalmába. Leginkább attól rettegett, hogy tudta, hamarosan behozzák neki a kisfiát. Miféle szörnyeteg érez így? Nem szereti a saját gyerekét! Mit jelent ez? Minden olyan távolinak tűnt: a hó, a folyosóról beszűrődő hangok, a sápadt ágy és a baba… az ő babája, kék lepelbe bugyolálva. Stevie. Larry választotta a nevet. Milyen vicces a hangzása! Amanda érezte, hogy zavarosak a gondolatai. – Hadd lám csak! – kérte pár hónappal korábban Larry. Ő vette észre először, hogy a baba mocorogni kezdett a mama pocakjában.
Maga volt a csoda. Amandának azonban inkább maga volt a rettegés. Miféle szörnyeteg egy ilyen anya? Visszaemlékezett az elmúlt hónapokra. Larry a megtestesült kedvesség és vidámság volt. – A legtöbb kismama kezdetben reggelente rosszul van. Borzasztó lehet, de legalább tudod, hogy ez is benne van a pakliban. Larry ontotta magából az ehhez hasonló hiteles és kevésbé hiteles információkat. Azt azonban nem tudta, hogy a legtöbb nőnél nem tartanak olyan sokáig a rosszullétek, mint Amandánál. A legtöbb nő nem hordoz akkora rettegést a bensőjében, mint ő. – Azt hallottam, egy kevés édesség, például egy szelet lekváros pirítós, mielőtt felkelsz, segít a rosszullét ellen. Legalább ez az információ valósnak bizonyult. Így hát, Amanda centire sem emelkedett fel reggelente az ágyában, amíg Larry meg nem jelent egy tálca pirítóssal és lekvárral. Annyival könnyebb lett volna Amandának, ha a férje nem ilyen elbűvölő vele! A tél előrehaladtával a legváratlanabb emberek igyekezték megkönnyíteni Amanda életét. Elképesztő, ugyanakkor nyugtalanító is volt ez a tapasztalat. Az egyik szomszéd takarót kötött a babakocsiba. A legkülönbözőbb emberek látták el tanáccsal a megfelelő etetőszék és gyermekorvos kiválasztásával kapcsolatban. Cecile, aki három ikerpárnak elegendő babakelengyét kapott annak idején, számos luxusholmival lepte meg: egy selyemtakaróval, egy CD-lejátszóval a gyerekszobába és egy ezüstcsészécskével. Norma egy klasszikus mesekönyvsorozatot vitt neki, hogy legyen miből mesélni Stevie-nek, és egy egészen aprócska anorákot is, amelybe Stevie neve volt hímezve. – Apa pénzt ad, egy szép kövér csekket – mondta Norma szeretetteljesen mosolyogva. – Azt mondja, fogalma sincs, mit vehetne egy csecsemőnek. El is hiszem. Ó, nagyon is jól tudta L. B., kinek mi az illő ajándék, bármilyen alkalomról volt is szó! Csak ehhez a babához nincs ötlete, mert úgy született, ahogy született. Úgy született, mint minden rendes emberi lény, tehetetlenül és szeplőtlenül! Mit fognak mondani neki? Ostoba kérdés. A válasz nem kétséges: semmit. Semmit, amíg csak élnek. A baba tökéletes kis arcát nézve Amanda mintha egy borzasztó sebet vizsgált volna. Amikor sebet látunk, először sajnálatot érzünk, majd rettenetet, hogy egy ember ilyen sebet képes okozni egy másik emberi lénynek. Végül elfordítjuk a tekintetünket. Amanda egyszer megosztotta L. B.-vel a vágyát, hogy bevallhassák valakinek a bűnüket. L. B. megértette. L. B. mindig megértette.
Amikor megcsörrent az ágy melletti telefon, Amanda érezte, hogy a férfi az. Egész nap csengett az átkozott telefon, de L. B.-vel még nem beszélt. – Egyedül vagy? – kérdezte a férfi óvatosan. – Igen, tudok beszélni – válaszolta szintén hangját lehalkítva Amanda. – Hogy vagy? – Valamivel jobban, mióta tudom, hogy te is jól vagy. Azelőtt olyan voltam, mint a kíváncsiságtól égő nézelődő, aki azonban nem mer túl sok érdeklődést mutatni. Nagyon rossz volt, drágám? – Egyáltalán nem. Azt mondják, sima szülés volt. – Sima szülés… – ismételte keserűn L. B. Csend állt be, mintha megsüketült volna a készülék. Amanda szólalt meg: – Rá sem bírok nézni. – Én sem akarok. – Kénytelen leszel. – Tudom. – Nem kettőnket féltem. Őt. Milyen élete lesz így? – Szép. A lehető legszebb, amit a lehető legnagyobb gondoskodással nyújthatunk neki. A többi már szerencse kérdése, nem igaz? De nem igaz ez mindannyiunkra? Amanda tudta, hogy L. B. csak segíteni akar az ellentmondást nem tűrő optimizmussal, ezért kedvesen válaszolt: – Erre fogok gondolni, ha legközelebb behozzák. – Gondolj arra is, hogy veled vagyok! Minden nap minden percében melletted állok! – Arra eddig is gondoltam. Az ágyán ülve Amanda csak a puszta eget és a szeszélyes kora tavaszi hóesést látta. Minden elszántsága ellenére hirtelen elöntötte a magány, és akaratlanul felkiáltott: – Ez a magány a legnehezebb! Már olyan régen… – Minden rendben lesz. Nagyon erős vagy, Amanda! Elég jó emberismerő vagyok, és tudom, hogy mindig talpra állsz! Csak ne türelmetlenkedj! Hallom Normától, hogy látogatóid lesznek ma! Norma megy és Cecile, aki egyébként is ott dolgozik, a földszinten, a kórházban. Fogadd őket a legszebb mosolyoddal! – De minek jönnek? Az ég szerelmére, holnap hazamegyek! Nem akarom látni őket! Semmi kedvem hozzá. – Megértem, hogy így érzel, drágám, de nincs más választásod, igaz? Ezentúl egyikünknek sincs más választása.
L. B.-nek igaza volt. Már délfelé járt az idő, úgyhogy, az utolsó csepp energiáját is összeszedve, Amanda felkelt, lezuhanyozott, rózsaszín hálóruhát vett fel, és kényszerítette magát, hogy tegyen néhány kört a szobában. Az ablaknál megállt a havat nézni. Az egyik könyvben, amelyet L. B.-től kapott, volt egy édes vers a „csendes és titokzatos” hóról; Amanda próbálta felidézni az egész verset, de nem járt sikerrel. Még a költőre sem emlékezett. Képtelen volt rendezni a gondolatait. A könyv zöld borítóját ugyanakkor tisztán látta maga előtt. A hosszú szárú vágott rózsát is, amely mellette hevert az asztalon. L. B. a kanapén fekve nézte, ahogy kinyitja a könyvet. Minden gondolatmenet L. B.-hez vezet. Amanda csak állt, kezét a magas párkányon pihentetve, és a lassú hópelyheket figyelte. Még akkor is ott állt, amikor barátnői vidáman csivitelve a szobába léptek. Egyszerre érkeztek. – Összefutottunk a liftben. Nem kellene pihenned, Amanda? – Nem, mozognom kellene. – A férjed – mondta Norma – minden határon túlmegy! Gyakorlatilag zöld hajnal volt még, amikor beállított hozzánk az ebédednek szánt pulykás szendviccsel! Ő maga készítette, pontosan, ahogy szereted, teljes kiőrlésű bagettből. Velem küldte el, mondván, fél éjszaka ébren voltál, mire ő később ideérne, éhen halnál. – Ő is fent volt fél éjszaka, velem! – mondta Amanda. – Látszott is rajta. Szörnyen megviselt volt. Vicces, hogy te végezted a munka oroszlánrészét, mégis te tűnsz kipihentebbnek! Nem igaz, Cecile? – Amanda gyönyörű, mint mindig. Egy kicsit rosszalkodtunk Normával, és megnéztük a kicsit, mielőtt bejöttünk volna hozzád. Csodálatos baba! L. B. azt mondta, a legszebb mosolyoddal fogadd őket! Amanda elmosolyodott. – Ó, olyan egyformák! Pirosak és kerekek mind, mint egy- egy alma! – Nem, ha láttál volna már annyit, mint én – mondta Cecile –, akkor tudnád, hogy ez nem így van! Gyönyörű kis feje van annak a babának, az orra pedig nem túl pisze. Ne nevessetek ki, de szerintem arisztokratikus orrocskája lesz. Norma felnevetett. – Arisztokratikus! Ez jó! Egyébként igazad van. Az a finom vonalú orrocska épp olyan, mint a nagypapájáé. Ó, hogy fog apa örülni, ha ezt megtudja! – Szerencsés fiúcska – mondta Cecile. – Sok szerető ember veszi körül: a nagypapája, ti, többiek… Lent ma épp egy széthullott családdal
foglalkoztam. Az apa múlt héten elhagyta őket egy másik nőért. Az anyuka ma fogja hazavinni a harmadik csemetét. – Szegény teremtés! – sopánkodott Norma. – De, ez van. Minden a szerencsén múlik, mindannyiunk életében. Igen, ahogy az imént mondtad, Stevie szerencsés fiúcska, isten áldja! Nem vethetek semmit a szemükre, gondolta Amanda. Teljesen normális, hogy ilyeneket mondanak. Mindenki ilyeneket mond, amikor kisbaba születik. Larry a szendvicset szokásos nagylelkűségével készítette. Hatalmas volt. A reggeliről ráadásul maradt még majdnem egy teljes kancsó narancslé, úgyhogy Amandának volt elég kifogása, miért van olyan csendben. Túl kimerítő lett volna még számára óvatos társalgásba kezdeni. Lassan evett és ivott, közben tekintetét tétován a kavargó, lassan, céltalanul a földre hulló hópelyhekre fordította. Időnként, egy-egy könnyű megjegyzésre vagy kérdésre válaszolva, visszafordult a többiekhez. Ebben a különös hangulatban, melynek teljes mértékben tudatában volt, a barátnőit fura részletekben látta, mint azokon a modern festményeken az alakokat, amiket a művész szándékosan átrendez, egyes vonásaikat eltúlozza, másokat meg egyszerűen kihagy. Norma keskeny vállú torzó volt, két nyugtalan szemmel és kocsonyás lábbal; Cecile megnyúlt, és aprócska fejében aránytalanul nagynak tűntek a fogai… Amanda pislogott, megfogta a szék háttámláját, és kiegyenesedett. – Jól vagy? – kérdezte Norma. – Egy kicsit kába, talán. Azt hiszem, talán. – Jobb lenne, ha visszabújnál az ágyba. Vagy legalább dőlj le! – mondta gyorsan Cecile. – Gyere, hadd segítsek! Az ágyban, háta mögött a párnákkal, sokkal jobban érezte magát Amanda. A dolgok visszanyerték eredeti formájukat. Norma szeme újra a régi volt. Cecile meleg szövetkabátkájában álldogált ott. Azt a kabátot negyedik szezonja hordja, mégis jó állapotban van. Náluk nincs pocsékolás. – Elmegyek a nővérszobába, és kerítek valakit, aki megnéz – ajánlotta Norma. – Szükséged lehet valamire. – Norma, túl sokat aggódsz! – tiltakozott Amanda. – Nem, igaza van! – szólt közbe Cecile. – Hiszen még egy napja sincs, hogy szültél! Szép dolog volt Cecile-től, hogy eljött megnézni a babát. Borzasztóan fájhatott neki, bár ezt sosem fogja kimutatni, talán még önmagának bevallani se. Olyan Cecile, mint egy hatalmas, nyugodt óceán,
amelynek csak nagy ritkán fodrozódik a vize. Benne sosem dühöngött vihar. Sosem jutott volna oda, ahol most én vagyok, gondolta Amanda. Norma sem, tette hozzá magában, hallgatva, ahogy a folyosón távolodó barátnői beszélgetése egyre inkább elhalkul.
A valóság arcon csapta Amandát, ahogy belépett az ajtón. Mintha valami bohóc lett volna, ami kiugrik a szekrényből, és rákiált, hogy „Hu!” Itt vagy hát, mondta Valóság. Büszke férjjel az oldaladon, zsenge, alvó élettel a karjaidban. Itt vagy, pelenkával, cumisüveggel, receptekkel és minden kutyafülével felszerelve. És itt jön már Joan, a jó szomszéd, a meleg vacsorával, Cecile, jó barátnőd a hűtőben hagyott egy másik adag vacsorát. A sógornőd pedig úgy telepakolta a hűtődet, hogy két hétig se vásárolnod, se főznöd nem kell semmit. A földet kibontatlan babaajándékok borítják. A nappaliban fehér tulipánok és nárciszok várnak. Ez a fogadtatás, ismerve, mi lapul a lelked mélyén, szívet tépő lehet. Joan, aki három gyermek édesanyja már, és most várja a negyediket, tanáccsal látta el: – Manapság túl korán hazaengedik a kismamákat, Amanda. A legjobb, ha most azonnal felmégy a saját ágyadba, és alaposan kialszod magad! Lehet, hogy ez kényeskedésnek tűnik egy olyan tevékeny embernek, mint te, de hidd el, nem az. Minden energiádra szükséged lesz. Abba a három és fél kilós emberkébe ott, a karodban, legalább annyi energia szorult, mint beléd, ha nem több! Majd meglátod. – Kivettem az egész hetet – jelentette be Larry. – Amanda tud majd pihenni. Azután már egyedül lesz. Hé, még nem is láttad rendesen a mi kis Stevie-nket! Mutasd csak meg, drágám! Húzd félre kicsit a takarót! – Milyen szép hajacskája van! – kiáltott fel Joan. – Szerintem olyan lesz, mint a tiéd, Amanda. Amanda egyetlen vágya az volt, hogy megszabaduljon ezektől az emberektől, a kedveskedéseiktől, a csivitelésüktől. – Haj? Az csak egy kis szösz! – válaszolta könnyed derűt erőltetve magára. – Szerintem szőke lesz. De, tudod mit, Larry? Nagyon hasonlít édesapádra. – Úgy gondolod? Gyere, drágám, felviszem a kicsit, és beteszem a mózeskosárba. Te Normával gyere fel! Norma, gondoskodj arról, hogy lefeküdjön! És hívtad már apát? Tudja, mikor értünk haza? – Azt mondta, megpróbál átjönni ma este.
– Megpróbál! Mit jelentsen ez? Még nem is látta Stevie-t! – Nyugi, Larry, el fog jönni! – Azt hinné az ember – mondta Norma felfelé menet Amandának –, hogy Larry szült pár napja! Furák a férfiak! Most, hogy férjhez ment, Norma hirtelen mindent tud a férfiakról, gondolta epésen Amanda. Legalábbis azt hiszi, szegény teremtés! Amikor végre magára hagyták, Amanda hátradőlt a párnáira, és a plafont bámulta. Larry az éjjeliszekrényen hagyta a legfrissebb újságot, Norma pedig egy tál gyümölccsel kedveskedett. Cecile hazament, és a ház végre csendes volt, leszámítva a folyosón át Amandához szűrődő hangokat.- Larry és Norma babázott. A kórházban Larry hallgatta végig, milyen tanácsokkal látják el őket a nővérkék. Még szerencse. Amandának már minden kiment a fejéből, a rettegésen kívül. Kis idővel később hallotta, hogy csengetnek odalent. Fojtogatni kezdte a félelem. Azonnal tudta, ki az, még mielőtt a férje benyitott volna hozzá, bejelenteni a látogatót. – Csak kíváncsi voltam, ébren vagy-e, drágám. Apa az. Feljön megnézni Stevie-t, és hozzád is be szeretne kukkantani, köszönni. – Nem, ne! – nyögött fel Amanda. – Már félálomban vagyok.. Ráadásul fel sem vagyok öltözve… – Az ég szerelmére, a takaró alatt vagy! Amúgy is, csak apámról van szó! – Larry, azt mondtam, nem. Nem érdekel, kiről van szó. Csukd be az ajtót, kérlek! Alig értem haza, szeretnék kicsit magam lenni! – Rendben, rendben! Nevetséges, de majd megmondom neki. Meg fogja érteni. L. B. azt mondta, ne türelmetlenkedj!
Lehetséges,
hogy nem akarta a gyereket? Hogy véletlenül esett teherbe? – töprengett hazafelé menet Norma. Nem tükröződött semmi érzelem az arcán, amikor hazaért. És nem akart találkozni apával, amikor eljött meglátogatni Stevie-t! Ez megbocsáthatatlan. Nagyon goromba dolog. Pedig Amanda mindig maga volt a megtestesült jó modor! Csodálkozom! Cecile gondolatai eközben, hazaérve, a baba körül forogtak. Talán, ha én is meg lennék áldva valami csodálatos tehetséggel, ha én is tudnék alkotni, mint Peter, akinek szíve-lelke benne van abban a Nagy Munkában – nagybetűvel gondol rá ő is –, talán nem vágynék ilyen fájón egy gyerekre. Amikor gyereket szülünk, a legcsodálatosabb dolgot alkotjuk meg a világon… Megtorpant. Annyira irigylem Amandát!
Larry fel volt háborodva. – Ha én egészséges nő lennék, mint te, szoptatnám a babámat. Nézd csak meg Joant! Mind a három gyerekét szoptatta! Ez a természet rendje! – Joan nagyon kedves ember, de én nem vagyok ő – válaszolta Amanda. – Én vissza akarok menni dolgozni. Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen nő manapság, aki így gondolkodik. – Nem értem, hogy lennél képes magára hagyni Stevie-t! Én esténként alig várom, hogy hazajöhessek hozzá! Most is rám mosolygott, amikor a pelusát cseréltem. Hadd higgye, ha ettől boldog! De az egy hónapos babák még nem mosolyognak. Hamarosan azonban elkezd majd mosolyogni Stevie, és akkor hová fordítsam a tekintetem? – kezdett kétségbeesni Amanda. Mert mi oka lenne a boldogságra az én kicsi fiamnak? A végzet kardja ott lóg a feje felett. Én akasztottam oda. Larry képtelen sokáig távol maradni tőle, én viszont képtelen vagyok a közelében maradni, összetöri a szívem. Olyan édes és ártatlan! Mit tettem vele? – Néha egészen egyszerűen nem értelek! – panaszkodott Larry. – Mondtam, hogy apám beugrik tegnap délután. Olyan elfoglalt, úgy kellett vadásznom rá! Erre, amikor megérkezik, a bébiszittert találja itt helyetted! A fruskát a szomszéd háztömbből! – Sajnálom, de mondtam már, hogy borzasztóan kínzott a fogam, és ezt az egy időpontot tudta felajánlani az orvos. – El sem tudom képzelni, mit gondolhatott apa! – Semmit. Túl érzékeny vagy, Larry! – Nekem úgy tűnik, te vagy túl érzékeny. Mindened megvan az égvilágon, szép ház, szerető férj, egy fiúcska… te meg úgy viselkedsz, mint egy holdkóros! Nem értelek! – Mondtam, vissza akarok menni dolgozni. – Ki mondja, hogy nem mehetsz majd vissza? De egyelőre itt a helyed! Amúgy is, egy vagyonba kerül egy elsőrangú dadus. Ha találunk egyáltalán megfelelőt. Ki kell innen szabadulnom! – gondolta Amanda. Nem bírom tovább, összezárva a bűntudatommal! Képtelen vagyok rá!
Ez tehát cseppet sem szokatlan – összegezte az orvos a helyzetet. – Enyhe szülés utáni depressziója van. Felírok egy nem túl erős orvosságot, és ismételten a lelkére kell kötnöm, hogy ne zárkózzon be egyedül a házba! Találkozzon más anyukákkal, sétáljanak, teázgassanak a kertben! Biztosan rengeteg anyuka van a környéken!
– De megmondaná, kérem, a férjemnek, hogy feltétlenül vissza akarok menni dolgozni? Nem egy év múlva. Most. Kérem! Életbe vágóan fontos! Az orvos Amanda szemébe nézett. – Van még valami, amit el szeretne mondani nekem? – kérdezte gyengéden. – Nem, köszönöm. Csak azt, hogy nekem újra dolgoznom kell. – Meg fogom mondani a férjének. Ez az ember tudja, hogy valami nincs velem rendben, gondolta Amanda. Előbb-utóbb mindenki tudni fogja… hacsak… hacsak mi?
Larry jóslata ellenére könnyen találtak megfelelő dadust. Egy kellemes fiatal hölgy, Elfrieda Webb viselte gondját Stevie-nek, amíg Amanda dolgozott, Mrs. Lyons pedig örömmel vette vissza az üzletvezetőjét. Most, hogy az autójában ült, Amanda felhívhatta végre L. B.-t. A legminimálisabb kapcsolat híján L. B.-vel, úgy érezte, egyedül sodródik, egy mentőtutajon, valahol az óceán közepén. Ezt a férfinek is elmondta, amikor hosszú idő után először újra találkoztak a kopott második emeleti lakásban, a Lane Avenue-n. A két fotelben ültek, egymás mellett. Amanda azt hitte, talán… ennyi idő után… de nem, amúgy is lehetetlen lett volna ilyen kevéssel a szülés után. Így csak elmondta, ami hirtelen az eszébe jutott, majd elhallgatott. L. B. is csendben volt. Csak ültek ott, és tekintetük egymásba fonódott. Amanda törte meg a csendet. – Ne keseregj! Most rajtam a sor, hogy figyelmeztesselek: szeretjük egymást, és nem okozunk fájdalmat senkinek! Én máris jobban érzem magam, hogy itt lehetek veled. – Gyűlölöm ezt a helyet, Amanda! Tudod, hogy ki nem állhatom! – Nekünk nem jutott jobb, nem igaz? – Éppen ezért gyűlölöm! És magamat is gyűlölöm! – kiáltott fel indulatosan a férfi. – Igen, tudom. Nem gondolod, hogy én is épp így érzek? Mit gondolsz, milyen érzés a karomban tartani azt a babát? Néha rá sem bírok nézni! Arra gondolok… az jár a fejemben, ha egyszer valaha miattam kell szenvednie… akkor odarohanok hozzá, felveszem, és csak sírok. L. B. a tenyerébe temette az arcát. – Ó, istenem! Istenem! – nyögte. Amanda melléje térdelt, és átölelte a fejét.
– Kérlek, ne – suttogta. – Te mondtad, hogy túl fogjuk élni! – Az még azelőtt volt, hogy láttam volna! És Larry arca, ahogy fogta! Az az öröm és büszkeség… ó, istenem! Az érzés, hogy egy tutajon hányódik az óceánon, azt is jelentette, hogy Amandának szüksége volt L. B.-re, hogy irányítsa a lélekvesztőt. Mindig L. B. volt az erősebb kettőjük közül. Most azonban a férfi kapaszkodott belé, valósággal csüngött rajta. És ettől Amanda nagyon megrémült. Nem maradt senki, akire támaszkodhatna. A családja, gyengéd, szerető édesanyja ki volt zárva, és most az addig sziklaszilárdan kitartó L. B. is feladta. – Bárcsak ne mondtad volna el! – mormolta a férfi. – Mit? – Hát nem érted? Ha azt hinném, hogy Larry gyereke, folytathatnánk! – És így nem folytathatjuk? Tényleg így látod? – Hogy folytathatnánk? Amanda felugrott. – Azt mondod, vége? Felejtsük el? Meg se történt? – Mit akarsz, mit mondjak? Mi mást tehetnénk? – Valahogy folytathatnánk! Nem te mondtad mindig, hogy nincs baj, amíg senkinek sem okozunk fájdalmat? Találkozhatunk havonta! Kéthavonta! Mit bánom én! Közben meg ott van a telefon! Csak tudjam, hogy velem vagy, hogy gondolsz rám! – Állandóan rád gondolok! De vannak mások is, akikre gondolnunk kell. Például a fiam! – Most gondolsz rá? Most? Előbb kellett volna… mielőtt azzá lettünk, amivé lettünk! – Egy pillanatig levegő után kapkodott Amanda. – Nem volt jogod ezt tenni velem, L. B.! – Ha jól emlékszem, neked sem kellett kétszer mondani… Őszintén! Megtörtént, és mindketten akartuk. Amanda tekintete a kanapéra vándorolt, ahol oly sokszor feküdtek egymás mellett. – Mitévők legyünk? – kérdezte lesújtva. – A legjobb, amit tehetünk, hogy elmegyek. – És itt hagysz Larryvel, amikor tudod, mit jelent ez nekem? – Talán, ha én eltűnnék, te és Larry… – Pontosan tudod, hogy ez lehetetlen! Hogy mondhatsz ilyet épp te, akinél senki nem ismeri jobban a szívemet, a lelkemet? – Azt hiszed, könnyű ezt mondanom? Nézz rám! De ha nincs más megoldás, ki kell mondanom!
– Ha komolyan gondolod, akár én is feladhatom. – Komolyan kell hogy gondoljam, Amanda! Kérlek! – Nem hiszek a fülemnek! Hogy éppen te! – a félelemtől és a dühtől Amanda elveszítette a kontrollt. Felkapta a táskáját, és az ajtóhoz lépett. – Megyek. Az életem darabokra hullt. Kezdek megőrülni. Fogom az autóm, és hazamegyek. Kis szerencsével ripityára tör egy szembejövő teherautó! – Hová mész? Ülj le! Nem mehetsz sehová ilyen állapotban! – kapta el L. B. a karját, de Amanda lerázta magáról. – Autóval jöttél? Tudod, hogy nem szabad! Ha valaki meglátott volna… – Te csak ezzel tudsz törődni? – fordult vissza Amanda a lépcsőfordulóból. – Alig bírtam kivárni, hogy újra láthassalak! Nem volt türelmem buszozni! Alig bírtam… – Állj meg! – kiabált utána L. B, ahogy lefelé rohantak a lépcsőn. Még egy nagyot csapott Amanda autójának az ajtajára, mielőtt a lány, alig látva a könnyeitől, elhajtott. L. B. dermedten, könnyeivel küszködve állt az út szélén. Mégis, mindketten érezték: nem szakítottak végleg. Ami azt illeti, a szakítás mindössze másnap reggelig tartott, amikor, úton Cagney Falls felé, Amanda autójában megszólalt a telefon. L. B. nem gondolta komolyan, amit mondott. Hullámvölgybe került, félt, elkeseredett, és tele volt bűntudattal. A menekülés gondolatába kapaszkodott. Gyávaság volt, belátta. Ráadásul lehetetlen is, hiszen szereti Amandát. Túlzottan szereti, semhogy el tudná hagyni. Lehetetlen. De ezt Amanda minden bizonnyal tudja. Így hát onnan folytatták, ahol abbahagyták, mindegy volt, milyen ritkán, de továbbra is találkozgattak. Maga a tudat, hogy együtt vannak, elég lett volna a túléléshez. Amikor, pár perccel a hívás után, Amanda belépett a butikba, ragyogó hangulatban volt. Dolly meg is jegyezte: – Amanda újra a régi! – kiáltott fel, mire a varrónő megjegyezte, hogy Amanda minden bizonnyal magára talált az anyaszerepben.
Hogy Amanda valójában mennyire talált magára anyaként, vitatható volt. Stevie ugyan csak nem egészen kilenc hónapot töltött a hasában, és ő maga nem volt tudatában az őket összekötő hús-vér kapcsolatnak, mégis ijesztő volt Amanda számára az érzés, amit önmagában tapasztalt: a fiúcska idegen számára. Ezt érezte, ha a bölcsőben fekvő apróság apró ökleit, arcát árnyékoló bársonyos szempilláit figyelte, és akkor is, amikor Stevie, csörgőjéért nyúlva,
először felült. Amanda sajnálattal és rémülettel nézett rá, mintha egy utcán kóborló, elhagyott kisgyerek lenne. És, mintha csak a sors büntetni akarta volna, Larry állandóan azt kérdezgette mindenkitől, aki csak ismerte L. B.-t: – Hát nem szakasztott a nagyapja a kis Stevie? – Nem tudom – válaszolta egyszer fásultan Amanda. – Szerintem leginkább saját magára hasonlít. Gyönyörű gyerek. – Te folyton „a gyerek”-ként emlegeted! – kelt ki magából Larry. – Mintha valami ismeretlen strici kölke lenne, a szomszéd háztömbből! Stevennek hívják! Ő Stevie! Stevie születése óta Larry általános hangulata megváltozott. Ami azt illeti, nehezen lehetett egyáltalán „hangulatról” beszélni vele kapcsolatban. De hát korábban meg éppen lassú, unalmasan derűs viselkedése idegesítette Amandát. Az utóbbi időben Amandának úgy tűnt, a férfi hajlamossá vált ezekre az érthetetlen kitörésekre. Máskor meg szinte eufórikus állapotban mászkált és du- dorászott magában, vagy még gyakrabban stevie-nek, akit imádott mindenhová magával cipelni, mint valami trófeát. Egy fiú apja volt; büszkén mérhette magát bármelyik más férfihoz. Gyarapodó üzletember volt, és egy szépséges fiúcska apja. Megerősítésre volt szüksége. Még mindig bosszantotta, hogy Amanda végül visszament dolgozni. Régimódi felfogása szerint valahogy természetellenesnek tűnt, hogy egy nő nyomós ok nélkül úgy dönt, egész napra valaki másra bízza a babáját. Honnan is tudhatta volna, hogy a butik Amanda megmentő- je? Lefoglalta a gondolatait. Távol tartotta Stevie-től. Senki nem ismerte Amanda babakocsival tett, végtelen hosszú sétáinak valódi okát: egyrészt csillapítania kellett az idegességét, másrészt azokon a ritka hétvégi délutánokon, amikor Larry valami miatt nem volt otthon, el akarta kerülni, hogy Stevie-vel egyedül kelljen otthon játszania. A babakocsit maga előtt tolva nem kellett néznie a kicsi göndörödő fürtjeit, amelyeket tőle örökölt, és az arcocskáját, amely máris feltűnően hasonlított L. B.-re. Mennyi örömét lelhette volna ebben a babában, ha másképp alakulnak a dolgok! Küzdött, hogy ne szeresse meg túlzottan, mert… nos, mert ki tudja, mi vár még rájuk? Milyen büntetéssel kell majd szembenéznie? L. B. magabiztosságán kezdte törni a fejét. Valóban így érzett a férfi, vagy csak az ő és Stevie kedvéért tettette? Mindenesetre semmi, semmi az égvilágon nem bánthatja a fiamat, a dundi kis lábát, a cumisüvegre fonódó ujjacskáit, a nagy, komoly
szemét! – gondolta Amanda. Gyakran úgy képzelte, a ragyogó szemecskék azt kérdezik tőle: Ki vagyok én? Egyszer, akarata ellenére, el is sírta magát, tenyerébe temetve az arcát, az ártatlanul figyelő baba előtt. Kötélen táncolok. Szikla szélén állok, és egy széllökés bármikor a mélybe taszíthat. A külső szemlélőnek ugyanakkor valószínűleg kellemes látvány lehetünk, mi ketten. Minden bizonnyal így lehetett, hiszen egyszer, amikor Larry épp a kertben készített róluk képet, egy arra sétáló öregúr megjegyezte: – Túl szépek, hogy ellenálljon nekik az ember. Kereteztesse be ezt a képet! – szólt oda Larrynek. – Szerencsés fickó! Egy bekeretezett példány most a nappaliban állt, a párja pedig Larry íróasztalán, az irodában. Egyet az apjának is felajánlott Larry, de L. B., arra hivatkozva, hogy nem tart családi fotókat az irodában, visszautasította. Larry ezt meglehetősen furcsának tartotta, főleg egy olyan nagypapától, aki ilyen vaskos csekkel támogatta az unokáját. Ráadásul szinte soha nem látogatta meg Stevie-t. Amanda is furának tartja ezt? Amanda szerint ez teljesen érthető volt, hiszen a nagypapa elfoglalt ember, és megvan a saját élete. Amandának és L. B.-nek volt egy titkos, közös élete. Sokkal kevesebb öröm fért bele, mint Stevie születése előtt, valahogy mégis mélyebbnek tűnt-, a test háttérbe szorult a lélekkel szemben. Támogatták egymást. A szobát a Lane Avenue-n nem díszítették már virágok, ajándékok, és roskadozó piknikkosarak. Gyakran csak feküdtek egymás mellett, Amanda és L. B., csendbe burkolózva, amíg csak eljött az idő, hogy hazamenjenek. Akkor megölelték egymást, és elváltak. Gyakran hosszú hetekig nem látták egymást.
Hónapok teltek el, és Stevie Balsan hihetetlen gyorsasággal egyéves lett. A Lane Avenue-n Amanda eleget tett kötelességének, és átnyújtott L. B.-nek egy meghívót a zsúrra. – Larry is hívni fog, gondoltam, jobb, ha előre tudsz róla. Az unokatestvéreit is meghívta, akik ott szoktak lenni a karácsonyi vacsoráidon. És persze, a közvetlen szomszédok is ott lesznek. Kizárt, hogy ki tudnád menteni magad. L. B. felnyögött. – Nem bírok ránézni arra a gyerekre! Legszívesebben elásnám magam!
– Kénytelen leszel eljönni – ismételte Amanda. – Ó, ha elmenekülhetnénk valahová! – Nagy úr a „ha". – Muszáj annak lennie? Nem szökhetnénk el mégis? Stevienek nincs rám szüksége. Jobb lenne neki nélkülem. Én próbálkozom, igazán igyekszem, de a dolgok csak rosszabbra fordulnak, ahogy Stevie cseperedik! Egyre rémesebben fogom érezni magam, és ő meg fogja érezni. Nem fogja tudni, pontosan mit érez, és miért, de érezni fogja. Igen, boldogabb lesz nélkülem az én szerencsétlen kicsi fiam. Mit tegyek? – Amikor nem kapott választ, tördelni kezdte a kezét. – Igen. Jobb lenne, ha nem ismerne meg engem. Larry imádja, és Norma is odáig van érte. Norma néha még bébiszitterkedést is vállal! Átjönnek Lesterrel, hozzák a könyveiket, és csak gyönyörködnek Stevie-ben. Ó – kiáltott fel –, hogy beszélhetek így? Hiszen ő az én kisbabám! Úgy szeretem! Miket beszélek? De… – Butaságokat beszélsz, drágám, te is tudod. Ugye, tudod? – mondta gyengéden L. B. – Azt hiszem, igen – sóhajtott Amanda, örömtelen szürkeség telepedett a szobára. – Elég mára ebből a témából. A szülinapi partira mindenesetre el kell jönnöd. Nincs elfogadható kifogás.
Mindent Larry szervezett meg; a hosszú asztalok és a székek bérlését, a lufikat. Minden az ő munkáját dicsérte, míg Amanda a butikban dolgozott, Cagney Fallsban. Langyos tavaszi nap volt, az ég tiszta kék, Amanda gondolatai mégis azokon az egy évvel korábbi eseményeken jártak, a hulló hópelyheken, a borús időn. Stevie épp előző nap tette meg első lépéseit. Cecile-től kapott sárga kis tipegőjében, amelyre szorgos kezek kacsákat és kakasokat hímeztek, bátran trappolt végig a gyepen Larry és Amanda között. Aztán meg csokikrémtől maszatos arccal, rendületlen jókedvvel tűrte, hogy egyik idősödő unokatestvér a másiknak adogassa. – Imádnivaló! – gügyögték elragadtatva. – Milyen édes természete van! Mindig ilyen? – Igen. Hát nem áldott jó kisbaba? – kérdezte Norma. – Hát nem áldás, hogy itt van nekünk? De Stevie, nagypapa ölében még nem is voltál! Tessék, apa, vedd csak el! Amanda idegesen szalvétákat és papírpoharakat kezdett leszedni az asztalról.
– Ó, hagyd a csudába! Később majd leszedjük az asztalt! – tiltakozott Larry. – Hol van a fényképezőgép? Nálad van, Amanda? Meg kell örökítenünk Stevie-t apával! – Készítek egy családi fotót! – javasolta az egyik unokatestvér. – stevie a nagypapa ölében lesz, a mama és a papa pedig melléjük állnak. Hadd lássam csak! Azt mondják, jó szemem van a fotózáshoz. Ide álljatok, hogy ne süssön a szemetekbe a nap! így remek! Hogy a fenébe fogjuk túlélni ezt a napot? – gondolta Amanda, az órájára nézve. Még csak két óra volt, a társaság pedig valószínűleg nem megy el négy előtt. Larry minden bizonnyal marasztalni fogja őket. A szomszédok amúgy is elsősorban miatta jöttek. Mindig ő volt a barátságosabb, Amanda csak Larry Balsan felesége. Hirtelen gyengeség fogta el. A kertet betöltő hangok távolinak, halványnak tűntek. – Gyere, Stevie! Labdázzunk! – ez Norma hangja volt. Egész délelőtt azzal szórakoztatta Stevie-t, hogy gurítgatta előtte a labdát. A kisfiú teljesen odavolt a játékért. Amanda az asztalra támaszkodott, és küzdött a rátörő gyengeség ellen. Aztán gyorsan pakolászni kezdett, tekintetét elfordította a játszókról. – Olyan remekül megértitek egymást Stevie-vel, Norma! – mondta az egyik rokon, ártatlanul hozzátéve: – Te nem szeretnél egy ilyen fiúcskát? Norma cseppet sem zavartatta magát. – Nem, de Stevie-t hazavinném! – viccelődött. Mindenki nevetett. – Gyere, Stevie, nézd a szép kis labdát! Az olcsó, piros-fehér-kék csíkos filcjáték Amanda családjának ajándéka volt. Amanda szinte látta maga előtt, ahogy Anya és a másik nagypapa gondosan becsomagolják és elviszik a Church és a Main utcák kereszteződésében levő postára. Olyan rég látta már őket, leszámítva Anyát! A bűntudattól gombóc nőtt a torkában. A kézhátával megtörölte a szemét. Beszélnie kell L. B.-vel! Amint az utolsó vendég is hazament, Amanda, arra hivatkozva, hogy néhány könyvet vissza kell vinnie a könyvtárba, az autójába pattant. L. B. még nem ért haza, sikerült az autótelefonján elérnie. – Pokol! – mondta a férfi. – Ez maga volt a pokol! – Szegény Stevie! És szegény mi, amiért ezt tettük vele! – Mondtam már neked, hogy stevie-nek kutya baja sem lesz! Ki kérdőjelezné meg a szülei kilétét? Te nem fogod elhagyni, Larry sem, és amiről Stevie nem tud, amiről senki sem tud, az nem fogja bántani.
L. B. korábban csak egyszer beszélt vele ilyen nyersen, és Amanda megértette, hogy a férfi számára is kínszenvedés volt a nap. Szóvá is tette. L. B. azonnal bocsánatot kért. – Igen, bevallom, szenvedtem. De te is. Figyelj, Amanda, drágám, csak azt tudom mondani, amit eddig is: túl fogjuk élni! Muszáj! Hát nem érted? Jövő utáni szombaton várni foglak. Ott tudsz lenni? – Nem tudom, mi lesz aznap, de nem is számít. Semmi az égvilágon nem tarthat vissza! Úgy szomjazott már L. B. önbizalmára, mint a vízre két nap gyaloglás után a sivatagban. Időre volt szüksége, hogy élvezhesse a jótékony hűsítő hatásait, ezért beugrott a könyvtárba, és véletlenszerűen kiválasztott néhány könyvet. Így alibije is lesz a félórával hosszabb kiruccanásra. Aztán hazahajtott. Stevie, a nap izgalmaitól elpilledve, a bölcsőjében szundikált. – Korán lefektettem – mondta Larry. – Kezdett nyűgös lenni, pedig nem jellemző rá. Igazi kisangyal! – A te természetedet örökölte – mondta Amanda, és valóban így gondolta. Larry a konyhaasztalnál ült lazán, izzadt ingén sárgarépapüré foltja éktelenkedett – Stevie vacsorájának nyoma. Leveseskanállal falatozott egy doboz jégkrémből. – Kint maradt, a kerti asztalon, a napon… – magyarázta. – Még szinte tele volt. Kár lenne veszni hagyni, gondoltam hát, megeszem, hogy ne kelljen kidobni. Amúgy is finomabb, amikor egy kicsit már megolvadt. – Amandára villantotta gyermeki mosolyát. Annyira más volt így, mint üzletemberes öltönyében, amint jobbnál jobb üzleteket üt nyélbe. De hát, gondolta Amanda, mindenkinek számos oldala van. Majd kötelességtudón a férje mellé ült, hogy társasága legyen. Nem tudta levenni a szemét Larryről. Annyiszor figyelmeztette már az elmúlt két évben, hogy el fog hízni! Az öve fölött egyértelmű pocak bukott előre, és az álla alatt is puha redők húzódtak. Kövérkés orcája felett a szeme kicsinek tűnt. Ez utóbbi eddig fel sem tűnt Amandának. A szemei egyértelműen kisebbnek hatottak! Mindez visszatetszést váltott ki Amandából. Magába zárkózott. – Ah, dupla csoki! – csettintett a nyelvével Larry. Az ehhez hasonló cuppogást mindig undorítónak találta Amanda. A férje tisztán tartotta magát, nagyon is, de rémes szokásai voltak. Előszeretettel vágta például a lábkörmét az ágyon, és hagyta, hogy a
darabkák a szőnyegre hulljanak. Fura, hogy az ember képes egyszerre kedvelni valakit, és ugyanakkor irtózni az érintésétől. – Áprilishoz képest meleg van – jegyezte meg a férfi. – Emlékszel, tavaly ilyenkor hó esett. Emlékezett. – Ha lenne medencénk, április ide vagy oda, azonnal fejest ugranék bele! Csapnék egy meztelen fürdőzést! Hogy hangzik? – Nem rossz – válaszolta Amanda kötelességtudón. Larry felállt, és olyan erővel tolta be a székét, hogy minden csörömpölt az asztalon. Aztán nagyot ásított. – Nos, meztelen fürdőzésről szó sem lehet, de mit szólnál egy közös zuhanyozáshoz? Nekem nagyon tetszik az ötlet! És neked? – Majd máskor – válaszolt Amanda. – Hosszú volt ez a nap. Az ásítás, a vigyor, a szemekben csillogó derű egy szempillantás alatt lefagyott Larry arcáról. Helyüket durva arckifejezés vette át. – Soha semmit nem akarsz, amit én! – kiabálta. – Ez nem igaz, Larry! Én csak… – „Ez nem igaz, Larry!” – utánozta ingerülten. – Úristen, hányszor hallottam már ezt, ilyen-olyan okból! Mi van veled? Soha nem akarsz engem! Mindig én kezdeményezek, te meg csak beadod a derekad, azt is csak ha nem tudsz meglengetni az orrom előtt valami elfogadható kifogást, mint most is! Azt hiszed, nem veszem észre? Nézz a szemembe! Nem vagyok vak! Amanda a szemébe nézett. Az apró szemek kitágultak, és dühösen csillogtak. Ez bizony támadás volt a javából, és neki nem volt ideje felkészülni a védekezésre. Erőtlenül próbálta menteni, ami menthető. – Nem... Larry, ne… – De igen! Mi van veled? Mocskos vagyok tán, vagy fertőző? – Nem, Larry, hallgass meg! Félreértesz! Én… – Van valakid? Igen, ez az! Van valakid ott kint, Cagney Fallsban! Csak erről lehet szó! Fogd vissza magad! – mondta Amanda magának. Odafent egy baba alszik! A dühös kiabálás már ilyen fiatalon is nyomot hagyhat benne! – Tévedsz, Larry – mondta. – A bolton és az ott vásárló nőkön kívül nincs semmi Cagney Fallsban. – Hát nem látod, mit érzek? – kiáltott fel újra Larry. – Olyan hideg vagy! Mint egy jéghegy! Hogy melegíthetnélek fel egy kicsit? – Nem szándékosan vagyok hűvös, Larry! Soha nem bántanálak meg szándékosan! Egyszerűen csak ilyen vagyok, ilyen anyagból
gyúrtak, ahogy te is az vagy, aki vagy. – Látta, hogy a férjében fellobbant láng máris csillapodni kezd, ezért folytatta. – Mindig azt mondod, kedves és jó vagyok hozzád. Nem így van? Nem te magad mondod mindig? – De, azt hiszem, így van – dünnyögte Larry. – Egészen biztosan így van. Erre itt állunk, és egy zuhanyzáson vitatkozunk! – mondta Amanda elmarasztaló mosollyal az ajkán, mintha csak egy édes kisgyerekhez beszélne, aki az imént rossz fát tett a tűzre. – Nos, azt hiszem igazad lehet – motyogta Larry. Olyan könnyen lehetett befolyásolni, hogy az már szánalomra méltó volt. Amandának az őszinte sajnálattól könnyek szöktek a szemébe. Ennek láttán Larryt elöntötte bűntudat. Természetesen azt hitte, dührohama váltotta ki a felesége könnyeit. – Ó, ne sírj, Amanda! Ostobaságot beszéltem! Még hogy lenne valakid Cagney Fallsban! Felejtsd el, amit mondtam! Egyébként már én is túl fáradt vagyok a zuhanyzáshoz. Az a sok jégkrém. Teleettem magam. Azzal a dühkitörésnek többé híre-hamva sem volt. Felszállt, és szertefoszlott a levegőben, mint egy robbanás után a keskeny füstcsík. Larry jól nevelten az orra alatt motyogva visszavonult.
Egész egyszerűen goromba volt megint! – mondta Norma hazafelé. – Komolyan nem vetted észre, Lester? – Nem nagyon figyeltem. Peterrel beszélgettem az árnyékban. Nagyon érdekes fickó. Művész. Nem gyakran találkozom hozzá hasonló emberekkel. Szinte semmit nem tudok az építészetről. – És az a családi fotózás, amikor apa az ölében tartotta Stevie-t! – folytatta Norma. – Látnod kellett volna Amanda arcát! – Az is műalkotás – mondta Lester nevetve. – Nem tagadhatod! – Nem is próbálom tagadni. De mostanában állandóan új kifejezés ül ki rá. Kemény és fagyos. Kíváncsi lennék, mi van vele. Valami nincs rendben. Mióta csak Stevie megszületett, ellenállást érzek Amandában. Továbbra is meggyőződésem, hogy nem akart gyereket. – Ez a fajta népszerű pszichologizálás nem a mi asztalunk! – ütötte el Lester viccelődve a gondolatot. – Még ha igaz is, amit az arckifejezéséről mondasz, lehet, hogy egy gyomorgörcsnek vagy egy kezdődő meghűlésnek tudható be. – Nem. Valami nincs rendben. Nem tud átverni.
Egy másik, az ellenkező irányba tartó autóban Cecile megjegyezte Peternek, hogy egyfajta távolságtartást érzékelt Amanda és Mr. Balsan között. – Vajon mi lehet velük? – Nem feltétlenül „van” velük bármi is. Az emberek néha egyszerűen csak nem kedvelik egymást. Főleg ha menyről és apósról van szó. – De hát mindketten olyan finom emberek! – Finomak? Az nem jelent semmit. Rendkívül finom emberek esnek egymás torkának nap mint nap, főleg családon belül. Többnyire a pénz miatt. – Tudod, időnként eszembe jut az a nap… mennyi ideje is?… amikor meg voltam győződve arról, hogy őket láttam azon a borzasztó Lane Avenue-n, a hídnál. Mi a fenéért jut még mindig eszembe? – Ki tudja? Mindenesetre vicces, hogy a Lane Avenue-t emlegeted, épp ma fejeztem be a tervet. Rá sem fogsz ismerni, olyan ragyogó, szépen ívelt körutat varázsoltam belőle! Tizennyolcadik: fejezet
Adj nekem időt! – mondta L. B. – Olyan ez, mint kibogozni egy csomót, vagy megtalálni a kiutat egy útvesztőből. – És képes leszel kibogozni ezt a csomót? Van kiút ebből az útvesztőből? Esetleg végképp beleragadtunk? – Nem ragadtunk bele, csak át kell gondolnom. Adj egy kis időt! A májust június követte, madárcsicsergéssel, korai rózsákkal. A természet kitett magáért azon a nyáron buja szellőivel, illatozó zöldjével és pillangóival. Larry a kertben bóklászva énekelt: – Ó, micsoda gyönyörű reggel, ó, micsoda gyönyörű nap! – Az előző évben ültetett platán már több mint tízcentisre nőtt. Stevie kimondta, hogy „mama”, amivel Larry szerint kiérdemelte, hogy azonnal felvegyék a Harvardra. Elviselhetetlen volt az egész. Amanda egyik percről a másikra élt, az idegei pattanásig feszültek. Elsírta magát egy éhező, kivert kutyáról szóló filmen. Elsírta magát akkor is, amikor Stevie átölelte a nyakát, miután kapott tőle egy darab kekszet. Mi vár erre a családra? A busz ide-oda dülöngélt, és olyan borzasztó szagokat árasztott magából, hogy Amanda újra átélte terhességének ama bizonyos gyomorforgató reggeleit. Larry korábbi tanácsára mentolos cukorkát
vett a szájába, és lehunyta a szemét. Az előtte ülő két középkorú hölgy, minden bizonnyal úton a városi áruházak nyújtotta bevásárlási lehetőségek felé, elmélyülten beszélgetett. Hanghordozásuk, kiejtésük tiszta volt. Bizonyára tanárok, gondolta Amanda. Hasonlítottak is a vendégekre, akiket Norma és Lester szokott vacsorára hívni. Vajon mit szólnának, ha megtudnák, hogy ő, hozzájuk hasonlóan öltözve, visszafogott, sötét pamutkosztümjében, szintén hozzájuk hasonló kifinomultságával és magas képzettségével, egy lakásba igyekszik, melyhez kulcsa van, és amelyben a férje apjával fog találkozni, talán szeretkezni is? Amikor elhagyta a főbb utakat, a busz utasainak nagy része leszállt. A jármű könnyebben folytatta útját a keskeny mellékutakon, melyek olyan ismerősek voltak már Amandának, hogy az épületek minden apró részletét fel tudta volna idézni magában. Miután befordultak a Lane Avenue sarkán, Amanda is leszállt. Az épület bejáratánál összefutott néhány tinivel, akik ugyanazon a folyosón laktak, ahol a bérelt lakás volt, a hely, amelyet mostanra inkább érzett otthonának Amanda, mint Larryvel közös házukat. A fiatalok nem vigyorogtak rá kifejezetten, de a szájuk sarkában lógó enyhe gúnyból Amanda látta, hogy nem veri át őket. Pontosan tudják, mi járatban van. Ez a kis incidens annyira felzaklatta, hogy bukdácsolva futott felfelé a lépcsőn, és dörömbölni kezdett a lakás ajtaján. L. B. a karjába zárta, ő pedig belékapaszkodott, és arcát a vállába temette. – Mi az? Mi történt? – Valahogy sok ez a mai nap nekem, nem is tudom, miért. Ez egy ilyen nap. – Tudom, tudom – mormolta L. B., szorosan átölelve Amandát. – Olyan nehéz két életet élni egyszerre! Csak álltak ott, tökéletes egységben, szívet szívre szorítva, míg Amanda sírdogált. – Jól van, kedves, sírj csak! Ne tartsd vissza! A sírás segít. Sziréna hangja rebbentette szét őket. – Dél van – mondta L. B. – Még sosem találkoztunk itt ilyen korán. Höztam egy kis ebédet… csirkés szendvics, saláta, finom georgiai őszibarack, érett bor… ünneplünk. Szinte könyörgött Amandának. Ki akarta emelni a lányt borzasztó hangulatából, de nem volt könnyű feledtetni a súlyos gondokat. Hiszen Amanda is könyörögni jött.
– Ünnepelünk? – kérdezte a lány. – Mi okunk van rá? – Hogy együtt vagyunk! – vágta rá szilárdan L. B. – Nem elég ok? Gyere, együnk! Töltött a borból, majd minden jókívánság nélkül, némán koccintottak. Csendben ettek. Időnként találkozott komoly tekintetük. A levegő elnehezült a két ember gondterheltségétől és a tikkasztó déli hőségtől. – Vedd le a kabátodat! – mondta L. B. egy idő után. Amanda selyemblúza is a testére tapadt. Levette. Rövid gyöngysora a két melle közötti puha bőrre simult. Újra találkozott a tekintetük. Némán felálltak, és a kanapéhoz léptek.
A
nap olyan messzire haladt pályáján, hogy a szobába egy sugara sem hatolhatott már be, amikor a távolból égzengés hallatszott. – Az első alkalomról álmodozom – mondta Amanda, megtörve a rájuk boruló álomszerű csendet. – Emlékszel arra a viharra? Hatalmas mennydörgés hasogatta az eget, és én annyira féltem! – A vihartól? – Tőled. És magamtól, mert beléd szerettem. – Én akkor már régóta szerettelek, tudod. – Mihez fogunk kezdeni? – jajdult fel Amanda ismét. – Először is nagyon óvatosnak kell lennünk. Norma azt gondolja, hogy te és… hogy ti nem jöttök ki egymással. Még mindig képtelen kimondani Larry nevét. Ennyire fáj neki. – Miből gondolja ezt? – kérdezte Amanda. – Egyik nap beugrott hozzátok, és látta, hogy vörös a szemed a sírástól. – Igaz. Sírtam. Hatalmas sóhaj szakadt fel L. B. mellkasából. – Figyelj – mondta Amanda összeszedve magát. – Elmegyünk innen együtt. Bárhová, ahová csak akarod. Felőlem mehetünk Alaszkába vagy le, az öbölhöz is, bárhová. Én egy kis divatszalont vezetnék, te pedig foglalkozhatnál továbbra is ingatlanokkal. Boldogulnánk. – Úgy leegyszerűsíted az egészet! Mi lenne Stevie-vel? – Larryvel maradna. Nem szakítanám el tőle. Soha nem tennék ilyet Larryvel. És hosszú távon Stevie-nek is jobb, ha itt vigyáznak rá, Norma majd segít nekik. Te is láttad, hogy imádja a kicsit. – Amanda összekulcsolta a két kezét. A mozdulat mostanában vált szokásává. – Nekem is jobb lenne, ha még azelőtt elhagynám Stevie-t, mielőtt
megnőne, és komoly kapcsolat alakulna ki közöttünk! Ha kell, most még el tudok válni tőle – próbálta elfojtani a feltörő zokogást. – Micsoda árat kell fizetnünk a tettünkért! – mondta lesújtva L. B. – Micsoda árat! – Talán ha beváltanánk az igazságot, és szembenéznénk a következményekkel… – Ezt most kéred, vagy mondod? – Mindkettő, egyszerre. – Szerinted képes lennék Norma vagy Larry szemébe nézni, ha tudnák az igazságot? – Nem kellene a szemükbe nézned, ha elmennénk – válaszolta szintén lesújtva Amanda. Aztán, mivel L. B.-től nem kapott választ, elkeseredve felkiáltott: – Be kell látnod, számomra már elviselhetetlenné vált a helyzet! Képtelen vagyok tovább abban a házban élni! Egy óra múlva vissza kellene mennem oda, de minden porcikám tiltakozik ellene! Abban a szobában aludni… gondolj bele… nem bírom már sokáig! L. B. felállt és az ablakhoz lépett, mint korábban Amanda. A szabadság keresésének egy módja ez, gondolta a lány: ha csak egy pillanatra is, de a hátunk mögött hagyni a helyet, ahová be vagyunk zárva. Talán ott, kint lapul valahol a válasz a kérdéseinkre, egy kőbe vagy egy fa törzsébe vésve. Legalábbis ebben reménykedünk. Látva szerelme szenvedését a férfihoz lépett, és kezét a két vállára tette. – Minden reggel egymás mellett ébrednénk! – suttogta. – Amíg világ a világi Amikor L. B. megfordult, hogy átölelje, Amanda könnycseppeket látott megcsillanni a szemében. – Adj időt, hogy kitaláljak valamit! – mondta L. B. – Nem lenne szabad, de szeretjük egymást. Adj időt, hogy kitaláljak valamit!
Pokoli itt a hőség mostanában – mondta Anya. – Tegnap is harminchét fok felett mutatott a hőmérő. A házban meg lehet sülni. Biztosan most akarsz jönni? Amanda tudta, Anya valójában azt kérdezi: „Miért jössz most, amikor eddig felénk sem dugtad az orrod?” Amandának sikerült elkerülnie a válaszadást egy újabb kérdéssel arra vonatkozóan, hogy hol szálljon meg. – A motelben kell szobát kivenned. Mi már így is egymás hegyénhátán élünk. Baby barátja is ideköltözött, amíg meg nem kapja az első fizetését az új munkahelyén.
Baby, a legkisebb lány a családban – most már vajon egész életében Babynek fogják szólítani? –, mintha csak tegnap lett volna alsós, Amandának legalábbis úgy tűnt. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy újra lássa az egész családot. Legutóbb talán akkor vágyott ennyire valahová, amikor büszkén és izgatottan elhagyta a szülői házat, hogy egyetemre menjen. Leginkább Anyát akarta látni. Nem várt konkrét tanácsot tőle; azt kap L. B.-től bőven. Egyszerűen csak egy nőnek időnként szüksége van arra, hogy kiönthesse a szívét egy másik nőnek, akitől törődésre számíthat. És ki lehetne alkalmasabb erre a feladatra, mint a saját anyánk? – A szokásos busszal megyek – mondta Amanda. – A buszmegállóban fogok várni, a pádon, amíg valamelyikőtök el tud jönni értem. Larryt borzasztóan felkavarta, hogy nem mehet Amandával. – Komoly beteg Anya? Mit mondtak? – Enyhe rohama volt, azt mondja a bátyám. Lehet, hogy semmiség, ugyanakkor lehet, hogy súlyos. Mindenesetre úgy érzem, mennem kell. – Természetesen! Figyelj, nincs több kifogás, meg kell látogatnunk együtt a családodat. Ősszel talán, hálaadáskor. Stevie-t is visszük, hogy találkozzon a nagyszüleivel, és mindenkit meghívunk hálaadásnapi vacsorára a hotelbe vagy motelbe, vagy tudom is én, mi van ott! Most hová mégy? – Az emeletre. Csomagolni. Egy hétig távol leszek, szükségem lesz pár dologra. – Maradj még egy kicsit, és nézd velem a tévét! Remek műsor kezdődik tíz perc múlva! Larry hátradőlt kigombolt ingében a nagy fotelben, és sápadt hasát megpaskolva hatalmasat büfögött. Felnevetett. – Hoppá, bocsánat! A sok sült krumpli! Ha egyszer nekiállok, nem bírom abbahagyni. De a fenébe is, mindenki szereti a kövér embereket, nem? Olyan édes pofák, nem? Én is édes pofa vagyok, nem gondolod? Szegény, drága Larry, az ártatlan vigyorával! Amanda szíve majd meghasadt, amikor ránézett, ugyanakkor taszította is a látvány. – Igen – válaszolta gyengéden. – Az vagy.
Rip Van Winkle érezhette ugyanezt, amikor a varázsital okozta álom
után, húsz év múlva, felébredt. Semmi sem változott. A Main és a Church utcák sarkán, a pádon üldögélve láthatta a régi szépségszalont, mindenféle hajápoló termékkel a kirakatában és Ben Bácsi Ruházati
Kiskereskedését, ingekkel, farmerokkal, kezeslábasokkal. A járdák forróságot leheltek magukból, az utcán megolvadt az aszfalt, amivel kitöltötték a kátyúkat. És minden szürke volt. A forrón lüktető égtől kezdve a festetlen kerítés- lécekig minden. Aznap is pontosan ezen a helyen állt, amikor diplomával és az értékes fekete-fehér útitáskával a kezében hazaérkezett az egyetemről. És ezen a szent helyen várta a buszt akkor is, amikor visszaindult, északra, hogy igent mondjon Larry Balsannak, amennyiben a fiú megkéri a kezét, pedig nem is igazán vágyott rá. Jó, hogy nem ismerhetjük a jövőt – vagy inkább rossz? Valaki rádudált. – Hé, kölyök, emlékszel még rám? Hank vagyok, a bátyád! Amanda bemászott a kisteherautóba, és csókot nyomott a bátyja arcára. Hank sem változott semmit. A karja meztelen volt és napégette, a haja fakó tincsekben göndörödött csakúgy, mint Amandáé. – Mi szél hozott? Baj van? A meglehetősen hirtelen kérdést vehette volna akár gúnyolódásnak is Amanda, de a bátyja szemébe nézve látta, hogy az őszinte érdeklődés mondatta vele. Hank amúgy sem volt a gúny és az irónia embere. – Csak látni akartalak benneteket! – válaszolta Amanda. – Akkor jó. Sokat emlegetünk itthon, és imáinkba foglaljuk a nevedet azért a sok holmiért, amit küldesz nekünk! Valóságos kincsesbányára bukkanhattál ott, északon! – Azt azért nem. Jól keresek, és szeretem megosztani, amim van. Ennyi. Amúgy sem küldtem sok mindent, igazán. – Arra azért elég volt, hogy rendbe tegyük a konyhát. Új tűzhely és új hűtő. És Lorena gyerekeit is ruházod. A fajankó férje még egy pár cipőre valót sem képes összekaparni! – örülök, ha segíthetek, Hank. – Van kedved benézni a gimibe? Azóta sem volt olyan tanulójuk, mint te! Könyvmoly! Színjelessel végezni! Az emberek még mindig emlegetnek! Színjelessel… gondolta Amanda. Attól még hatalmas ostobaságokat követhetsz el az életben. Az út, a fák, a ház, mind üdvözlőn nyújtotta Amanda felé képzeletbeli karját. Nemcsak a családja fogadta tárt karokkal, hanem az erős biztonságérzet is. Az otthon tapasztalt állandóság azt sugallta, itt semmi sem változik, itt nem fordulhatnak nagyon rosszra a dolgok. És íme, a vacsorához terített asztal a konyhában, okra, sonka és édesburgonya-pite, mind az ő tiszteletére; a két zsemleszín kutya, amint egy-egy lehulló falatra les; Lorena legkisebb porontya
átnedvesedett pelenkában… Minden tökéletlenségével együtt, amelyek elől Amanda annak idején elmenekült, a ház volt az ő valódi otthona. És Anya az, aki meghallgatja majd, és megnyugtatja, hogy nem is olyan szörnyű a helyzet, nincs veszve minden. Az anyai csók köztudottan fájdalomcsillapító hatású. – Biztosan hoztál képeket a kicsiről! – kiáltott fel valaki. Persze hogy vitt, így a letakarított konyhaasztalt hamarosan Amanda képei borították. Mindenki azonnal egyetértett, hogy Stevie nagyon helyes baba. De miért nem hozta őt is magával? És Larry? ő miért maradt otthon? – Majd legközelebb! – ígérte meg Amanda. – Nem könnyű repülőre szállni egy tizenöt hónapos gyerekkel, főleg ha olyan örökmozgó, mint Stevie. – És ez kicsoda, aki a karjában tartja Stevie-t? – Ó, az Stevie szülinapján készült! – De ki ő? Úgy néz ki, mint egy filmsztár! – mondta Baby. – Larry apja. – A nagypapa! – visított Baby. – Errefelé nem ilyenek a nagypapák! Jó hapsi! Mintha csak egy dugót húztak volna ki, Amanda korábbi könnyed biztonságérzete zúgva-áradva tűnt el a süllyesztőben. Ha tehette volna, azon nyomban sarkon fordul, és futásnak ered. De ügyesen kivágta magát egy kérdéssel Éva nénikéjéről. – Amikor legutóbb beszéltem vele, emlékszem, mondta, hogy elesett, és megsérült a térde. – Jó ideig fájt neki, de most már jobban van. Nagyon szívesen átugrana hozzád valamikor! – Annyi emberrel nem találkoztál már évek óta, Amanda! – mondta Anya. – Ott van Bob bácsi és May néni, Robinsonék, Barnville-ben… rengeteg ember, ha egyszer rászánod magad… – Nos, úgy tervezem, itthon töltök néhány napot, úgyhogy ha valaki körbe tud furikázni, szívesen végiglátogatom ezeket az embereket. Talán éppen erre van szüksége, hogy ezekkel az emberekkel, az idős nagynénivel, a fiatal unokatestvér kisbabájával és ezzel a nagyravágyó tinivel foglalkozzon, aki annyira emlékezteti nem is olyan régi önmagára… A harmadik nap, hazatérve Barnville-ből, Amanda a verandán találta Anyát. Kettesben voltak, Anya mégis halkan, komolyan beszélt. – Miért mondtad a férjednek, Amanda, hogy beteg vagyok?
– Hogy érted? – kérdezett vissza Amanda, de a szíve elnehezült a félelemtől. – Felhívott, amíg oda voltál, és kérdezte, hogy vagyok. Ó, bolond! Te bolond! Fel kellett volna hívnod Larryt, ahogy tervezted, hogy beszámolj Anya állapotáról! Ebben a zavaros lelkiállapotban teljesen kiment a fejedből. – Kifogásra volt szükségem, hogy eljöhessek. Ostobaság volt. – Miért kellett kifogás? Nem jöttök ki jól, hogy hazudnod kellett neki? – Nem, nem. Jól megvagyunk. De a férfiak olyan birtoklók tudnak lenni néha, nem? Én azonnal jönni akartam, de tudtam, hogy ő nem tudja otthagyni a munkáját. Arról beszélt, hogy jöhetnénk hálaadáskor, de én nem akartam addig várni. Anya éles kék tekintete kutatón nézett a pápaszem mögül. Amanda jól ismerte ezt a tekintetet, Nem lehetett egykönnyen a bolondját járatni vele. – Te titkolsz valamit, Amanda. – Nem! Igazán! Egyáltalán nem. – Az egész család, jómagam, Lorena, Hank, Doreen, még apád is és Baby is úgy gondoljuk, bajban vagy. A kék szempár továbbra is kitartó vizsgálat alá vette Amandát. Felettük Anya homlokát vékony sávban őszbe forduló haj keretezte. A szürke sáv felett sötéten csillogott a haja. Egyértelmű, hogy festéssel próbálja helyrehozni, amit az idő tönkretett. Nem lesz már fiatalabb. Sosem volt könnyű élete, és nagy valószínűséggel nem is lesz, bármi várjon is rá a jövőben. A szegénység marad neki, és Doreen meg Lorena a bajaikkal, meg Baby, az új barátjával. Frank és Búb, minden kötelességtudatuk ellenére, még otthon laktak, semmire sem jutottak. Kegyetlenség lenne Anyát tovább terhelni még egy problémával, amellyel a legjobb esetben sem tud semmit kezdeni. – Nem válaszoltál – figyelmeztette Anya. – Nem értem, miért pont most jöttél haza, ennyi idő után. – Azt hiszem, egyszerűen csak honvágyam támadt. Olyan rég jártam már itthon! – El kellene mondanod nekem, ha nagy a baj, Amanda! – A gyengéd szavakat gyengéd mosoly követte. – Az ég látja telkemet, Lorena problémáit is átvészeltem. És most úgy tűnik, kezdenek tiszta vizet önteni a pohárba. Talán tényleg megteszik! Nincs mit szégyellned, Amanda! Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha valakinek gondja van!
Semmi szégyellnivaló… Lehetetlenség lenne elmondani Anyának – vagy bárki másnak – úgy az igazságot, hogy ne tűnjön szörnyen aljas, megbocsáthatatlan dolognak, amit tett. Ez a kedves, tisztességes ember nem értené. Küzdene, és megpróbálná megérteni a lányát az iránta érzett szeretetből, de a seb túl mély lenne, túl kegyetlen. Ez lehetetlen feladat. Amanda felállt, megcsókolta Anyát, és továbbra is igyekezett megnyugtatni őt. – Egyszerűen csak honvágyam volt, hidd el! Most pedig, hogy már láttam az egész családot, azt hiszem, holnap hazamegyek.
A végtelennek tűnő, kimerítő buszút után, Amandának Memphisben sokat kellett várnia a gépére egy késés miatt. A repülőtéren két dolgot lehetett tenni, vehetett még egy magazint, vagy ehetett, ha éhes. Épp a szendvicsbárban üldögélt, amikor belépett Peter Mack. Amikor megpillantották egymást, mindketten meglepődtek, és Amanda sajnálta, hogy Peter szemmel láthatóan túláradó jókedvével szemben neki zord a hangulata. – Hogy épp itt futunk össze! – kiáltott fel Peter. – Szabad? – Persze, ülj csak le! – Merre jártál? – Meglátogattam a családomat. – Nekem meg a szokásos. Kíváncsi vagyok, mennyit fogunk késni! – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Amanda. – Épp most hívtam Cele-t, hogy érdeklődjön folyamatosan a repülőtérnél. Te szóltál már Larrynek? Szívesen kölcsönadom a mobilom, ha kell! Peter csevegett. Mindenáron beszélnie kellett, akár a leghétköznapibb dolgokról is. Amandának fogalma sem volt, mitől lehet ilyen lelkes a férfi. – Nincs otthon. Majd hívom később. Hazugság. Az igazság az, hogy Larry nem is tudta, hogy már ma hazajön. Amanda azt tervezte, a repülőtérről a Lane Avenue-ra megy taxival, onnan telefonál L. B.-nek, és csak másnap megy haza. – Kész szerencse, hogy van még egy napunk – mondta Peter. – Ha harmadika lenne, megeshetne, hogy lemaradunk a negyedikei ünneplésről! Amandának teljesen kiment a fejéből július negyedike. Mostanában meglehetősen sok mindenről megfeledkezik: múlt héten otthon hagyta a fogkeféjét, Hanknek kellett beszereznie egyet a városban; aztán meg
Luké unokatestvére feleségének a nevét felejtette el. Szörnyen kellemetlen volt! Peter rendelt egy szendvicset. Amikor Amandától semmilyen választ nem kapott, folytatta a társalgást. – Nagyon nagylelkű Larry apjától, hogy felajánlotta a kertjét az össznépi ünneplésre! Norma azt mondta, az utolsó pillanatban jött az ötlet, tegnapelőtt. Valaki hirtelen lebetegedett abban a családban, akik rendesen szervezik a mulatságot, és Mr. Balsan nagyvonalúan felajánlotta az otthonát, hogy kisegítse őket. Szóval L. B. házába kell mennem! – gondolta Amanda. Aztán összeszedte magát, és Peterhöz fordult. – Remek kilátás nyílik abból a kertből a focipályára, ahonnan fellövik a tűzijátékokat. – Cele és én még mindig úgy örülünk ennek az ünnepségnek, mint két gyerek! A himnusz, fagylalthegyek és a sziporkázó égbolt! Sziporkázó égbolt! Larry sosem beszél így. Ha nem lenne L. B, gondolta Amanda, vagy ha egy ilyen férfival találkoztam volna… Talán engem választott volna Peter, ha egyszerre ismer meg engem és Cecilet. – Kár, hogy Larry nem tudott veled tartani! – mondta Peter. – De hát első a munka, nem igaz? Nálunk is ugyanez volt: Cele szívesen velem jött volna, de a kórházban éppen egy hatalmas jótékonysági gyűjtés kellős közepén vannak. Hallottad? Az a szóbeszéd járja, jövőre Cecile-t választják meg a jótékonysági szervezet elnökének! – Peter arca ellágyult. – Ez nagyon jót fog neki tenni. Nem is csak az elismerés miatt, hanem mert fontos munka, és kitölti a napjait. Tehát babának még mindig híre-hamva sincs. Amandának eszébe jutott, mennyire szenvedett Peter, amikor Cele élet és halál között lebegett. Ők a legtökéletesebb pár, akiket valaha ismert. Peter olyan férfi, akivel lehet beszélgetni. Bátorságával és bölcsességével képes megoldani a problémákat. Ha megkérdezném, lenne vajon válasza az én bajomra is? Rendelt egy salátát, de nem volt étvágya, hamar visszatette a tányérja mellé a villát. – Mi a baj? Nem ízlik? – kérdezte Peter. – Túl sok. Nem vagyok igazán éhes. Valóban azt fontolgatta az előbb, ha csak egy pillanatra is, hogy Petertől kér tanácsot? összerándult. Még csak az kell, hogy ilyen meggondolatlanságot kövessen el!
Adj időt! – mondta L. B. – Kitalálok valamit! Helyrehozva átmeneti kilengését, Amanda udvariasan megkérdezte: – Sok szép déli kúriát végiglátogattál szokás szerint? – Ezúttal nem túl sokat. Ó, hallod? Ez a mi gépünk lesz! Amanda végtelen megkönnyebbülésére távol ültek egymástól. Lehunyta a szemét, az ülés támlájának támasztotta a fejét, és engedte, hogy gondolatai elkalandozzanak. Annak idején az otthona és az egyetem közötti járaton gyakran lehetett kifogni olyan csevegő pilótát, aki szívesen hívta fér az utasok figyelmét egy-egy alattuk tovatűnő érdekességre: tóra, városra és persze a Mississippi folyóra. Ennek a pilótának elege lehet a mai időjárásból. Egy szóval sem mond többet annál, amit muszáj. Amanda azonban az órájára pillantva meg tudta mondani, körülbelül hol fordult a vén egyetem felé a gép annak idején. Most azonban Michigan irányában folytatták az útjukat. Hirtelen egészen élesen bevillant előtte Terry arca. Terry, a kis gimnazista lány, akivel esténként hazafelé sétáltak a Sundale’sből! Újra látta maga előtt Terry otthonát is. Milyen békésnek és biztonságosnak tűnt! Minden álmának és irigységének tárgya. Mi lehet most Terryvel? Ő is gondol még néha rá? Ó, soha nem gondolná, mivé lett régi barátnője! Fiatalok vagytok és tapasztalatlanok, noha nem tudjátok. Számos ösvény közül választotok majd egyet, noha nem tudhatjátok, hová vezet. Aztán hirtelen Stevie arca jelent meg a szeme előtt, ahogy néhány apró fogacskáját elővillantva mosolyog. Olyan éles fájdalom hasított Amandába, hogy ültében fel kellett egyenesednie; a folyosó túloldaláról egy nő meglepett pillantást vetett felé. Ezt most azonnal abba kell hagynod! – korholta magát Amanda. – Meg kell nyugodnod egy kicsit! L. B. tudni fogja, mitévők legyetek. Larrynek amúgy is hamarosan elege lesz belőled. Bármelyik más férfinál rég betelt volna már a pohár, ha az asszonya ilyen keveset nyújt neki. Hadd döntsön Larry a válás mellett. Hogy is tehetnéd meg te? Hogy törhetnél össze egy férfit, aki ilyen gyengéd, rendes és jó férjed? Egy férfit, akit olyan borzasztó módon elárultál? Igen, neki kell megtennie ezt a lépést. És te mindenben támogatni fogod… amit csak kér. Aztán végre szabad leszel. Nem fojtogat majd annyira a bűntudat sem. És nem fog számítani, mit gondolnak az emberek. Elmentek innen. L. B. tudni fogja, mit tegyetek. Cecile a csomagszállító szalagnál várt. Amanda abban reménykedett, leszálláskor szem elől tévesztik egymást Peterrel, felkaphatja a poggyászát, és leinthet egy taxit a Lane Avenue felé. De
milyen ostoba is volt! Hiszen Peter és Cecile már tudják, hogy újra itthon van! Képtelen logikusan gondolkodni. Mint várható volt, barátai ragaszkodtak ahhoz, hogy hazavigyék, pedig egyedül szeretett volna maradni. – Nem esik útba nektek! – tiltakozott. Érezte, hogy Cecile és Peter furcsálkodva néznek rá. – Hadd menjek inkább taxival! Nem okoz gondot! – Ugyan már! – mondta Peter, miközben a könyökénél fogva vezette Amandát. – Ez nevetséges! Természetesen hazaviszünk! Amanda hallgatagon ült a hátsó ülésen. Amikor áthajtottak a hídon, és lefordultak a Lane Avenue sarkánál, egy pillanatra meglátta a jól ismert ablakot a második emeleten. Sötét volt.
Nem gondolod, hogy valami nincs rendben vele? – fordult a férjéhez Cecile, amikor kitették Amandát a ház előtt. – Tényleg zavarodott volt. A repülőtéren, abban a pár percben, amíg beszélgettünk, úgy éreztem, a háta közepére kívánja a társaságomat. – Norma azt mondja, megesküdne rá, hogy valami baj van Larry és Amanda között. Nagyon aggódik a bátyjáért, természetesen. – Remélem, semmi komoly. Sok hasonló történet kering mostanában. – Tudom, és hálát adok az égnek kettőnkért! Mesélj, milyen volt az utad? Mondj el mindent! Vacsora után Cecile egy újságkivágást nyújtott át Peternek. – A szombati újságból vágtam ki. Apa azt mondja, Mr. Rolandot is beleértve mindenki felfigyelt rá. Ez itt egy rövid hír, beljebb van az egész oldalas cikk. Peter lassan, időnként bólintva, olvasni kezdett, majd még egyszer átfutotta a rövidebb írást, mielőtt válaszolt volna. – Kaszinók. Hallottam már a testületben szerveződő bandáról, akik ezt szorgalmazzák. A „banda” jó szó rájuk! – mondta megvetőn. – Még hogy „reneszánsz”! A terület „üzleti felvirágoztatása”! Képzeld csak el! A mocsárvidéket végig a folyó mentén, az egész kis zöld félszigetet luxusjátékbarlangokká változtatnák! Felhőkarcoló hotelek, szórakozóhelyek, üzletek… kellemes lakótömbök, zöld parkok és a madárkórház helyett! – Az asztalra hajította a lapot. Cecile csillapítani próbálta. – Az egész oldalas cikk teljes mértékben melletted áll! Olvasd el, és meglátod! Apa sem idegeskedik emiatt.
– Én sem idegeskedem. Csak dühös vagyok, amiért az emberek képesek lennének mindent elpusztítani. Ez olyan, mint amikor egy csodás régi épület kerül bontásra. – Mesélj a márványról, amit megnéztél! Milyen volt? – Egyszerűen tökéletes. Kávé- és krémszínű, enyhén rétegelt. Pompás anyag! Attól tartottam, rosszul emlékszem rá, de nem. Szerencsére nincs szükségem belőle túl sokra. Nehéz beszerezni, és ráadásul egy vagyonba kerül. Tudod, Cele, különösen inspiráló élmény ezeken a félreeső helyeken bóklászni! Az „elfeledett” jelző talán még jobban illik rájuk. A múltkor például egy omladozó korlátra figyeltem fel. Még sosem láttam hozzá hasonlót. Szerencsére nálam volt a fényképezőgép! Bevillant, hogy felhasználhatnám az úthoz vezető félköríves terasz tervében. Peter egyszer megsúgta Cecile-nek: azt szeretné, ha a tervek között szereplő múzeum felkerülne a Nemzeti és Történelmi Emlékhelyek Listájára. Bevallotta, hogy elég nagy esélyét látja. Cecile boldogan nézte férje ragyogó arcát. Peter nagy eredményeket ért el, saját erejéből, ahogy mindig is szerette volna: Persze a „pénzügyi emberek” is elengedhetetlenek, de Peter alkotott valami igazán nagyszerűt. Épp felfelé tartottak, a hálószobájukba, amikor petárdadurrogás ütötte meg a fülüket. – A kölykök nem bírnak várni holnapig! – jegyezte meg Peter. – Én is ilyen voltam. Ha lennének gyerekeink, most elvinnénk őket megnézni a tűzijátékot, válaszolta magában Cecile. – Szerintem Mr. Balsan valóságos bankettet fog rendezni az alkalomra. Szereti megadni a módját. A Balsan név említése ismét Amanda felé terelte Cecile gondolatait. Olyan fura mostanában. Valami rossz történik azzal az élénk, megnyerő lánnyal, akit valaha ismert, és ez elszomorította Cecile-t. Tizenkilencedik fejezet
Az ég még ragyogó napsütéses volt, amikor Amanda és Larry kilépett a házból. A férfi kicsit neheztelt, amiért Amanda úgy döntött, Stevie túl fiatal még, hogy fent maradjon megnézni a tűzijátékot. Amanda vidám piros-fehér-kék színekben pompázó ruhája és minden eltökéltsége ellenére, hogy derűt erőltet magára, remegett legbelül.
Újabb hosszú napot kell várniuk, hogy beszélhessenek, hacsak L. B.nek nem adódik alkalma valamikor, hogy félrehívja. Larry neheztelése, szokás szerint, kérészéletűnek bizonyult. – Majd jövőre magunkkal hozzuk! Aztán meg észre sem vesszük, hogy rohan az az utálatos idő, és gimis lesz, és nélkülünk megy majd mindenfelé. Hé, említettem, hogy Norma meghívta a barátnődet, Dollyt, a butikból? A húgom mindenre gondol. Valójában Cecile figyelmeztette, mert eddig te hívtad meg Dollyt évről évre, de idén kiment a fejedből az utazás előtt. Igen. Cecile gondol mindenre. Nem Norma. – Miért vagy ilyen hallgatag? – kérdezte Larry. – Csak hallgattam a zenét. Gyönyörű ez a dal! Hangosítsd fel kicsit! – Bizony, igazi klasszikus. Some Enchanted Evening. Valahogy így van… – fals hangon dudorászni kezdett. – …amikor megtalálod az igaz szerelmed egy zsúfolt teremben, akkor éjszakáról éjszakára… – valami ilyesmi. Már elfelejtettem. Borzasztó régi. Miért kell Larrynek a legapróbb örömökbe is belerondítania? Ha valaki nyilvánvalóan meg szeretne hallgatni egy számot, mi a pokolért nem szorult bele annyi jóérzés, hogy befogja a száját? És miért van, hogy más képes rabul ejteni a legapróbb dologgal, a legegyszerűbb gesztussal? – A hírek jönnek – mondta Larry nagy hangon. – Meghallgatod? – Igen. Hagyd csak bekapcsolva – sóhajtotta Amanda. Legalább addig sem kell beszélgetnie. Kis idő múlva Larry kikapcsolta a rádiót. – Na, nem is adtak híreket! Nem baj! Ne rontsák el rossz hírekkel az ünnepet! Hát nem szépek a zászlók mindenfelé? Nagyszerű ez a környék. Ha vállalnánk még egy-két csemetét, apa háza és annak a környéke azért jobb választás lenne. – Miért? Talán azt tervezi, hogy eladja? – éledt fel Amanda érdeklődése hirtelen. – Nem tudom. Talán. Larry megköszörülte a torkát. Ez, az ég tudja, miért, akkor volt szokása, amikor fontos bejelentenivalója akadt. Amanda megriadt. – Apa és én komolyan elbeszélgettünk, amíg a családodnál voltál. Először azt kérdezte, hogy jövünk ki egymással, te meg én. Hogy sokat vitatkozunk-e. Fura volt. Azt válaszoltam neki, minden rendben. Persze összezördülünk időnként, de mindketten képesek vagyunk lazán kezelni ezeket a vitákat. Főleg te. Röviden szólva, veled nem nehéz kijönni.
– Miért kérdezhette? – vágott közbe Amanda. – Azt hiszem, ezt elszúrtam… – mondta Larry bizonytalanul. – Nem kellett volna belekezdenem. Titok. Meglepetés. Majd ő elmondja holnap, vagy pár napon belül. Arra kért, ne szóljak senkinek. Jellemző! Belekezd valamibe, aztán meg félbehagyja! – Mi lehet olyan nagy titok egy ilyen kérdésben? Gyerünk, mondd el már az egészet! – erőltetett nyugalmat magára Amanda, leplezve idegességét. – Rendben, de egy szót se róla, senkinek! Még Norma sem tudja! Nos hát, nem fogod elhinni, de apa mindent rám ruházott! Az egész céget! Minden részvény az enyém! Én lettem a főnök! El tudod ezt képzelni? – kiabált izgatottan Larry. Amanda szíve kalimpálni kezdett. Hát mégis elmennek! Alig észrevehető mosoly játszott a szája sarkában. – Teljesen ledöbbentem. Arra persze számítottam, hogy egy nap, amikor elég öregnek érzi már magát, hogy visszavonuljon, én veszem át a helyét, de ez azért legmerészebb álmaimban sem jutott volna eszembe! Végtére is még fiatal! Ő meg egyszerűen csak… csak így… – Csettintett az ujjával. – Egy nagy rakás pénzen ülünk, drágám! Na mi van? Szólni sem tudsz a meglepetéstől, mi? Larry túláradó jókedve megrémítette Amandát. Hogy fogja viselni a másik megdöbbentő hírt arról, hogy mi áll L. B. váratlan döntésének a hátterében? Elképzelte Larry elképedt arcát, és a szíve összeszorult a sajnálattól. Mivel a férje nyilván valami válaszra várt, Amanda megkérdezte, váratlanul jött-e a döntés, és mi lehetett az oka. – Nagyon hirtelen elhatározásnak tűnik. Emlékszel anyám kanadai rokonaira. Nos, egyikőjük, egy apánál sokkal idősebb özvegy, aki nem örvend már túl jó egészségnek, viszont hatalmas birtokai vannak, szóval, ez az ember egész életében keményen dolgozott, de most úgy döntött, végre visszavonul. Arra gondolt, hogy talán apa is szívesen visszavonulna, és vele tartana egy föld körüli utazásra. Aztán, ha hazaértek, apa átvehetné a birtokai irányítását Brit-Kolumbiában. Gondolhatod, hogy meglepődtem a hír hallatán! Persze apa is! Átkozottul jó üzletnek tűnt, és apa rá is bólintott. Amanda szeme előtt összemosódott az út. Éles szúrást érzett a mellkasában, és mintha ugyanabban a pillanatban valami kegyetlen, tompa tárggyal fejbe is vágták volna. – Hogy mondod? – suttogta. – Nem értettem pontosan. Mennyi időre megy?
– Nem tudni előre. Amíg a kanadai rokon él. Néhány évről lehet szó. Gondolhatod, először elképzelhetetlennek tartottam, hogy apa elmenjen, de minél tovább töprengek rajta, annál jobb ötletnek tűnik. Egész életében csak dolgozott, nem utazgatott, gyakorlatilag semmi mást nem csinált. Tehát ha van hozzá kedve, miért is ne? Bármikor meglátogathatjuk egymást! Amanda erős hányingerrel küzdött. Lehunyta a szemét, hogy eltűnjön előle a szédítőn ragyogó út délibábja. Larry, aki mindebből semmit sem vett észre, tovább csacsogott. – Nos, megérkeztünk! Nézd azt a terülj-terülj asztalkámat! Apánál mindig fenséges lakomára számíthatunk! sokáig fogják még emlegetni az itteniek ezt a partit! És mondhatnak bármit, messze földön párját ritkítja ez a kert is! Elég azokra az ezüstfenyőkre nézni, amiket még anyám ültetett! Imádta a fákat. A vén ház pedig egyenesen lélegzetelállító lenne fehérre meszelve, nem gondolod? Tudom, azt mondtad, soha nem költöznél ide, de hátha meggondolod magad! Mi a baj? – Semmi… ehettem valamit. Larry leparkolt az utca végén, az utolsó helyen, kiugrott az autóból, és átrohant a túloldalra, kinyitni Amandának az ajtót. – Narancslé és müzli… hogy a fenébe árthatott meg? Hacsak nem… megromlott a tej? Amanda minden erejét összeszedve küzdött: itt nem teheted ki a taccsot! Tökéletes hülyét csinálnál magadból! Tarts ki! Larry minden bizonnyal félreértette az egészet, holnap majd meglátod! Holnap kiderül, csak szedd össze magad! Emberek mentek el mellettük a járdán. Amanda épp Dolly meglepett kiáltására emelte fel a fejét: – Mi a baja Amandának? – Nem tudom, egyszer csak… – dadogta Larry. – Azt mondja, felfordult a gyomra. Igen, biztosan mindent félreértett. – Rögtön jobb lesz – mondta Amanda. – Bármi volt is, már csillapodik. Ez azonban nem nyugtatta meg Larryt. – Biztos? Ahogy jött, el is múlt? El kellene mennünk orvoshoz. Kettő is lakik itt az utcában: dr. Byrnes és dr. Slater, aki már nyugdíjas. A legutolsó dolog, amire Amandának szüksége volt, hogy egy orvos millió kérdést szegezzen neki. – Átmeneti rosszullét volt. Rossz tréfa a szervezetemtől. Sajnálom – mondta, miközben összeszedte magát.
– A frászt hoztad rám, drágám! – Ó, ez itt a barátom, Joey Bates – vágott közbe Dolly. – Elfelejtettem bemutatni a nagy ijedtségben. Bemutatkozások következtek. Amanda Dolly legfrissebb szerzeményének közvetlen, barátságos arcába nézett. A fiatalember vízvezeték-szerelő volt és önkéntes tűzoltó. Olyan kedvesnek tűnt, olyannak, akiben meg lehet bízni. Ugyanakkor képtelenség bárkiben és bármiben megbíznia. – Ez Larry papájának a háza – magyarázta Dolly. – Szép hely – bólintott Joey. – Biztos, hogy jobban vagy már? – kérdezte kétkedve Larry Amandát. – Biztos. – Akkor menjünk! A kertben mindenfelé emberek nyüzsögtek. A fő áramlat a kapu felől a kert hátuljában álló, piros-fehér-kék krepp-papírral díszített, frissítőktől roskadozó asztalok felé vonult. Amanda reszkető térddel Dolly mellett vonszolta magát. Előttük Joey faggatta Larryt a ház és az ezüstfenyők koráról. Amanda hirtelen sürgető kényszert érzett, hogy beszéljen. – Nem a gyomrommal volt baj, Dolly. Borzasztó sokk ért. Nem akarok róla beszélni, mert valószínűleg ki fog derülni, hogy csak egy szörnyű félreértés. Nem is tudom… Hogy nézek ki? – Jól… – fordult barátnője felé meglepetten Dolly. – Milyen jól tetted, hogy megvetted ezt a vászonruhát! Fantasztikusan mutat rajtad! – Úgy értem, az arcom. Minden rendben vele? – Persze. Olyan, mint mindig. Mi bánt, Amanda? Nem akarod elmondani? – Nem lehet. – Szemével a tömeget kutatta: szomszédok, gyerekek, zajos tinédzserek, ismerős arcok a Balsan Ingatlan alkalmazottai közül. Larry, a társaság szíve, már el is vegyült közöttük. A verandánál a Mack és a Cole család tagjai álldogáltak, Alfréd Cole is ott volt. Amanda nem akarta beszélgetésre fecsérelni az idejét, kizárólag egyetlen ember kedvéért jött el, mégis odalépett a két családhoz. – Láttad már az asztalokat? – kérdezte Norma. – Apa a francia pékségből rendelt bagettszendvicseket. Van ott egy tál borba áztatott barack is, és New Orleans-i jégkrémes pite! Bízd csak apára, ő életed legragyogóbb július negyedikéjével szolgál! – Larryhez hasonlóan Norma is végtelen büszkeséggel beszélt az apjáról.
Elegánsan gesztikuláló kezén megcsillant Lester gyémántgyűrűje. Fura, gondolta Amanda, hogy a három muskétás közül épp a legegyszerűbb kapta a legpompásabb gyűrűt. Az is fura, hogy neki ilyen különös, ide nem illő gondolatai vannak. De ami a legfurább, a fák körtáncot kezdtek lejteni a félhomályban. Amanda mozdulatlanul állt, a veranda korlátjának támaszkodva. A többiek beszélgetése zavaros háttérzajjá tompult. Régi képek és beszélgetések foszlányai úsztak át az agyán: a hintaágy nyikorgása ugyanezen a verandán, amikor Larry megkérte a kezét… a csokor fehérsége, amelyet mézesheteik kezdetén kapott abban az esős fogadóban… a vihar hangulata azon az első együttléten L. B.-vel… a Lane Avenue-i szoba részletei… A nyolcas buszra szállj fel, és a híd után, a sarkon szállj le! – Itt van édesapád? – fordult Normához. – Persze hogy itt van! Valószínűleg arra, az asztaloknál találod. Amanda azonnal hátat fordított a társaságnak – érzékelte, hogy túlzottan is hirtelen –, és megindult a jelzett irányba. Nem érdekelte, mit gondolnak a többiek. L. B. az egyik asztalnál felszolgáló férfival beszélt. Amanda határozottan odalépett hozzá. – Beszélnünk kell – közölte. – Ne itt, és ne most! – válaszolta L. B., aggódón húzva össze a szemöldökét. – De igen, itt és most! Gyere a konyhaajtóhoz! Amikor a férfi arcába nézett, Amanda úgy érezte, még fel sem tett kérdésére megkapta a választ. – Igaz, hogy Kanadába mégy? Épp most tudtam meg Larrytől! Aggodalmat olvasott le a férfi arcáról. – Nem tudom, mit mondott Larry… – kezdte L. B., de Amanda közbevágott – Azt mondta, meglepetésnek szántad, de képtelen magában tartani! Ne hibáztasd! Válaszolj inkább a kérdésemre-, igaz ez? A férfi arcára páni félelem ült ki. – Nem mondanám, hogy… Én nem meglepetésnek szántam! Meg akartam beszélni veled holnap. Meg akartam magyarázni! Mindent tisztázunk kettesben, de nem most és nem itt. Amanda, kérlek! – Miért nem válaszolsz? Egyszerű és rövid a kérdés! Adj rá egyszerű és rövid választ! – Az ég szerelmére! Egyáltalán nem ilyen egyszerű! Kérlek, Amanda, túl feltűnőek vagyunk, ahogy itt álldogálunk! Itt nem tudunk beszélni!
Amanda ismét úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. A konyhaajtónak támaszkodott. Újra erőt vett rajta a szörnyű érzés, hogy minden csak hallucináció körülötte. Lehetséges, hogy valóban itt állnak, L. B. kertjében, és így beszélnek? Ő és az ő mindene, a szerelme? – Holnap délelőtt találkozunk a lakásban – mondta fojtott hangon a férfi. – Most pedig hadd menjek, mielőtt feltűnést keltünk! – Csak annyit kell mondanod: „Nélküled megyek, Amanda. Búcsút veszek tőled.” Gyerünk, mondd ki! Vagy mondd, hogy nem igaz! – Kérlek, Amanda! – könyörgött L. B. – Ó, kérlek, ne most! – Csak annyit kell közölnöd velem, hogy elhagysz-e vagy sem. – Látta, hogy a férfi képtelen megszólalni a fájdalomtól, mégis tovább hajszolta. Megemelte a hangját: – Szóval, igaz? – Könyörgök, Amanda drágám, beszéljük meg holnap! – Nincs holnap – vágta oda Amanda faképnél hagyva a férfit. – Semmi szükség rá. Már hallottam a válaszod. Száraz zokogás fojtogatta a torkát. A fájdalom elviselhetetlenebb volt, mint a legrosszabb szülési fájás. El akart rejtőzni valahová, ahol gondolkodhat magában, rejtve a kíváncsi tekintetek elől. A gyep egyik szegletében nagy csoport tini iszogatott papírpoharakból. Amanda arra vette az irányt, hogy eltűnhessen közöttük. Még onnan is látta L. B. kimagasló alakját, ahogy a szívélyes házigazdát játszotta. Ó, ez a kín! – gondolta Amanda. Ez rá a megfelelő szó? Ő is biztosan így érez! Így kell éreznie! Látta a szemében! Ó, jól ismeri már! Nagyon jól! De hát akkor miért? Azért, válaszolt a saját kérdésére, mert végül is nem képes ártani a fiának. Így nekem jut a szenvedés – és neki. Bár ő talán hamar túlteszi rajta magát Kanadában. Bármerre jár majd a világban, mindig lesznek nők, akik rohannak a karjaiba. Mint például az a fruska ott, az asztalnál, aki most is bájosan emeli rá nyílt tekintetét. Valószínűleg még tizenhét sincs… Úton visszafelé, az asztalokhoz, összefutott Larryvel. A férje arckifejezése egyszerre Volt ingerült és aggódó. – Már mindenhol kerestelek! – panaszkodott Larry. – Biztosan jól érzed magad? Hogy jól érzi-e magát? Valószínűleg épp most veszíti el a maradék józan eszét is! Egy kérdéssel válaszolt: – Ki az a lány apád mellett? – Nem tudom a nevét. Diákmunkán van itt, szeptemberig segít ki az irodában. Mi van veled? Látom, hogy valami nincs rendben.
– Semmi. Semmi. Szomjas vagyok. Szerzek egy italt. A puncsostálak mellett álldogáló pincér felvilágosította Amandát, hogy az egyik tálban alkoholmentes, a másikban „nagyon is alkoholos” nedű található. – Vörösbor, rum, citromlé… nem gyerekeknek való. Idehozták, és Mr. Balsan rendkívül fel volt háborodva miatta. Azért állított ide, hogy senki ne ihasson belőle, akinek nem való. – Nos, én már betöltöttem a korhatárt – mondta Amanda, kiszolgálva magát. – Nem ajánlanám azt a poharat, hölgyem! Túl nagy lesz! – figyelmeztette a férfi. – Itt van inkább ez. Erős ez a puncs! Pár perc, és megérzi a hatását. – Épp ez a célom – válaszolta Amanda, megtöltve a magas poharat. Talán, ha eleget iszik, csillapodik a kín. Leül annak a fának a tövében a padra, lassan kortyolgat, és vár. De nem történt semmi. A teste, a lábujjaitól a feje búbjáig, lángolt. Az őt ért rettenetes igazságtalanság felett érzett dühe lassan, de feltartóztathatatlanul összefonódott fájdalmával. Csak ült és várt, mikor robban szét a mellkasát feszítő érzésektől, amikor Larry ismét megjelent. – Rendkívül furcsán viselkedsz! – kiáltott fel a férfi. – Folyton eltűnsz! Itt vannak a barátaink, te meg egyedül ücsörögsz, pohárral a kezedben! Egyébként mi a fenét iszol? Lángol az arcod! Add ide azt a poharat! – Azt iszom, amit akarok! – állt fel Amanda, és visszament a puncsostálhoz. – És ha tovább akarok inni, hát tovább iszom. – Amanda! Nem is szoktál inni! Egy korty bor nem sok, annyit sem ittál karácsony óta! Add ide! – Ne mondd meg, mit csináljak! – kiabálta Amanda. – És te se! – fordult L. B. felé, aki a közelben álldogált a másik puncsostál mellett. L. B. rámeredt. Tekintetében ijedtség, fenyegetés és könyörgés keveredett. – Ne, Amanda! – mondta alig hallhatón. – Kérlek! Nem neked való. Amandát a düh újabb hulláma öntötte el. – Ki vagy te, Mr. Balsan, hogy megmondd, mi való és mi nem nekem? – ordította. – Törődj a saját dolgoddal! Nem vagyok többé se inged, se gatyád! Értetted? Olyan hangosan kiabált, hogy még a gyep túlsó végében álldogáló emberek is felkapták a fejüket. Larry döbbent hitetlenkedéssel ragadta meg a felesége könyökét.
– Nem beszélhetsz így apámmal! Teljesen elment az eszed? – Apáddal! – mondta maró gúnnyal Amanda. – Semmit nem tudsz apádról! Tudod, mit tett? Fogalmad sincs! De én tudom! Én tudom, Mr. Balsan! És te pontosan tudtad, amikor legutóbb találkoztunk, tudtad, mire készülsz ellenem! Már kitervelted, de nem volt benned gerinc, hogy előhozakodj vele! A körülöttük álldogáló néhány tucat ember dermedten, hitetlenkedve figyelte őket. – Szedd össze magad, Amanda! Túl sokat ittál, nem vagy hozzászokva! – igyekezett ura lenni a helyzetnek L. B. – Valóban túl sokat ittam, de nem csak ez ártott meg nekem! Egyre hangosabban beszélt, egyre több ember vette észre, hogy szokatlan esemény kerekedik. Egy pillanatra halálos csend állt be, mint egy borzasztó karambol után. – Igen! Könnyű lelépni az országból, úgy felejteni! A másikra tolni a terhet, és elfelejteni őt! Elfelejteni mindent, a szerelmemet, a babát, akit nem akartam! Igen! – Elkeseredett dühében Amanda fúriaként ontotta magából a gyilkos szavakat, miközben kezét, mintha imádkozna, összekulcsolta, és előre-hátra ringatózott. – Ó, igen, a baba! A te gyereked, L. B.! Nem a tiéd, Larry! Még a mi kis Stevie-nk sem a tiéd! Az apád és én négy éve vagyunk szeretők! – azzal zokogva egy padra hanyatlott. Egy pillanatra még a levegő is megdermedt, mintha elképzelhetetlen katasztrófa közeledne, egy gép csapódna a földbe a nézők szeme láttára, vagy lavina hömpölyögne a mit sem sejtő falu felé. A döbbent szemtanúk tanácstalanul bámultak egymásra, mintha csak azt kérdeznék: Tényleg azt hallottam, amit hallani véltem? Larry összecsukott. Barátok siettek a segítségére, egy fához támogatták, majd lefektették. Normát Lester, Mr. Cole, Cecile és Peter a verandára kísérte, ahol konyakot itattak véle, és mindent megtettek érte, amit csak tudtak. Ez azonban nem volt sok. L. B. arcából kiszökött az utolsó csepp vér is, őt két orvos támogatta be a házba. A szülők elhessegették az idősebb gyerekeket, akik már érthették a történteket, vagy legalábbis valamicskét felfoghattak az eseményekből. L. B. két kutyája magánkívül volt a zavarodottságtól. Larry agya teljesen elborult, le kellett fogni, hogy ne rohanjon be a házba, megfojtani az apját. A hisztérikusan zokogó Amandát Dolly barátja, Joey vitte el Dolly autójáig.
– Vidd haza, hozzám! – siránkozott Dolly. – ó, istenem, istenem! El sem tudom hinni! – Majd felemelte az Amanda lábáról lepottyant fél pár piros cipőt. A tömeg lassan szétszéledt, az emberek az utcán, hazafelé menet még néhány sopánkodó megjegyzést tettek egymásnak. – Minden bizonnyal elment az esze. Vagy igaz lenne, amit mond? – Ezt nem gondoltam volna Balsanról! Egy ilyen ember, egy ilyen közösségben! – Az a nő csontrészeg volt! Botrány! – Inkább tragikus. Szegény feje! – De hát Amanda sosem iszik! Nem is értem! – Veszekedhettek, és elszakadt a cérnája. – Nem, nem. Az ilyen történetek utóbb mindig igaznak bizonyulnak. – Láttad az öreg Balsant? Remegett, mint a kocsonya. Úgy kellett felvinni a lépcsőn az ajtóhoz. Csak remélhetjük, hogy nem kapott infarktust vagy szélütést a történtektől! – Kész szerencse, hogy voltak a közelben orvosok! A vendégek leesett állal távoztak. A kertben csak az ételmaradékokat keresgélő kutyák maradtak. Az utca csendjét is csak a beindított motorok és a távolodó autók zaja törte meg. A közelben élők hazasétáltak a szürkületben, nem érdekelte már őket a tűzijáték. Az ünnepi festményről leolvadtak az alakok.
Norma csak hosszú percek után kezdett magához térni a verandán, a fotelben, ahová leültették. Szipogva, sóhajtozva, hosszú szünetekkel tudott csak beszélni. – A világ minden tudománya nem lenne elég, hogy felérje ezt ésszel az ember! Hacsak nem hazugság az egész! Igen, csak erről lehet szó! Amandának elment az esze, és kitalálta ezt a borzasztó rémtörténetet! – Nem, Norma – mondta halkan Cecile. – Beszéltem odabent dr. Byrnesszel. Apád bevallotta. Igaz. Norma a tenyerébe temette az arcát és feljajdult. – Az apám! Az apám! – A rájuk zuhanó csendben tompán kongtak a szavai. – Sosem mondtam neked, Lester, valójában mit láttam azon a napon. Emlékszel, mondtam akkor délután, ott, a színházteremben, hogy láttam… – képtelen volt folytatni. Cecile fejezte be helyette a mondatot. – Édesapádat láttad Amandával, a Lane Avenue-n, amikor hazafelé jöttünk a repülőtérről. Én is láttam őket, Norma. Sokat törtem a fejem,
vajon észrevetted-e őket, de olyan valószerűtlennek tűnt az egész, hogy azt hittem, csak a szemem káprázott. Nem is mertem említeni. – Szóval erre gondoltál, amikor azt mondtad, hozzád közel álló emberek visszaéltek a bizalmaddal – mondta Lester. – Igen, az apám. Egy jó apa. Egy rendes, tiszteletre méltó ember. Azóta is, ha eszembe jutott, amit láttam, azzal nyugtattam magam, ha ők voltak is, mi rossz van abban? Biztosan valami ingatlan ügyében jártak arra. Vagy arra gondoltam, talán nem is őket láttam. A dagadt hold fénye sápadt zöldre festette az arcokat, mintha mindenkit gonosz kór támadott volna meg. És valóban, gondolta Cecile, ma este mindannyian megmérgeződtünk. Eszébe jutott az ő egészséges édesapja, aki még ennyi év után is őszintén szereti a feleségét. Ránézett Alfréd Cole-ra, aki már a jelenlétével is támogatta fiát és szenvedő menyét. Aztán Amandára és a kis Stevie-re gondolt, és összeszorult a szíve. Miféle ördög bújhatott Amandába? Mi torzíthatta el így a lelkét? Ugyanakkor hány és hány szerencsétlentől hallott már hasonló rémálomszerű történeteket a kórház szociális szolgálatán! – Mintha kómában lennék! – mondta Norma. – Azt hallottam, az ember kómában is képes gondolkodni. Megfeledkeztünk Larryről! Hol van? – Nem feledkeztünk meg róla – csitította feleségét Lester. – Egy barátja hazavitte őt, úgy értem, magához. – De ki és hová? – egyenesedett fel Norma. – Most mellette kell lennem! – Willardnak hívják – válaszolta Lester. – Hallottam. Alacsony fickó, vöröses hajjal. – Igen. Együtt jártak gimibe. Jeff Willard. Azonnal oda kell mennünk, Lester! – Nem, Norma, ilyen állapotban nem mégy sehová! Maradj csak itt, majd én elmegyek Larryhez! Csak add meg a címet! – De hisz nem is tudom! – siránkozott Norma. – Majd én utánajárok! – állt fel Peter. – Te maradj csak itt! – fordult Cecile-hez. – Szükség lehet rád, ha történik valami fent, Balsannal. A távozó autó elhaló hangja után csak a tücsökciripelés törte meg az éjszaka csendjét. Senki nem beszélt, mintha mindent elmondtak volna már, amit el lehet mondani. Komoly vész esetén kevés mondanivaló akad, gondolta Cecile. Mindenki tudja ezt, mégis igyekszünk vigasztaló szavakkal kitölteni a csend támasztotta űrt. A tücsökciripelés azonban többet mond, mint amennyit bármelyikünk képes lenne kifejezni: azt,
hogy az élet megy tovább. Katasztrófák után is van élet, noha a katasztrófa kellős közepén szenvedőt nem tanácsos erről győzködni. Az emeleten, a nagy, kiugró ablakfülkében, amely minden bizonnyal Balsan szobájából nyílt, fény égett. Az orvosok továbbra is mellette maradtak. Annak ellenére, amit tett, Cecile különös módon sajnálatot érzett Lawrence Balsan iránt. Hiszen az élet- fogytiglanra ítéltet is sajnáljuk, bármi legyen is a bűne! Balsant is élete végéig kínozni fogja a bűntudat. – Ó, hogy szerette! – kiáltott fel újra Norma dühödt bánatában. – Az első pillanattól kezdve, amikor tavaszi szünetre meghívtam magunkhoz! A lába elé terítette a szívét. Az én kedves, édes bátyám! Hogy tehette ezt Amanda? Ki mondja meg? Hogy tehette? Soha többé látni sem akarom! Nem is fogom, úgy éljek! Utolsó ringyó! Persze apám is hibás, de Amanda tehet róla jobban! Minél tovább gondolkodom, annál biztosabb vagyok benne. Biztosan ő futott apa után… ő kellett hogy legyen! Erre nem volt válasza senkinek. Az emberek eldönthették, kinek az oldalára állnak és kit hibáztatnak. Minél tovább törte a fejét, Norma annál biztosabban az apja javára billentette a mérleget – Cecile pedig mély sajnálatot kezdett érezni Amanda iránt. Teltek-múltak a percek, és enyhe, borzongató szellő kezdett lengedezni. A házban valahol egészet ütött az óra. Mentő érkezett, és fehér ruhás emberek siettek fel a lépcsőn. Nem sokkal később Peter is visszatért, sikeresen teljesítve küldetését. Jeff Willard nem volt benne a telefonkönyvben, úgyhogy a rendőrségen kellett megszereznie a címét. Willardhoz érve Larryt már ágyban találta. Megnézte egy orvos, nyugtatót adott be neki, és azt mondta, reggel telefonon újra ellenőrzi. Aztán Larry házához ment Peter, kifizette Elfriedát, és megkérte, hogy maradjon a kicsivel, amíg reggel valaki oda nem megy. – Valaki? – gondolta Cecile. Ugyan kicsoda? Norma? Ebben az állapotban? Lesternek rengeteg dolga lesz. Nekem kell holnap Stevieről gondoskodnom. Nem megyek be a kórházba. A percek végtelen lassúsággal teltek. A kis csoport egyre feszültebben várta, jöjjön már hír az emeletről. Egyikük sem mert bemenni érdeklődni, ugyanakkor egyikük sem akart elmenni anélkül, hogy hallana a bentiekről. – Nyugtatót! – szólalt meg Norma, mintha álomból térne magához. – Sebtapasz az amputált végtagra! Csoda lesz, ha valaha túlteszi magát a megrázkódtatáson!
Mindenki egyetértett. Lester igyekezett másfelé terelni a beszélgetést, Peterhöz fordult: – Sok a munka a nyáron? Nekem nem. Mi, tanítók soha nem gazdagszunk meg, viszont remek nyaraink vannak. – Én az útjaim során pihenem ki magam. – Peter is próbált enyhíteni a hangulaton válaszával. – Ódon templomok, pajták, hotelek… ők az én betegeim. De most itthon vagyok, keményen dolgozom. Ha munkának lehet nevezni, amikor valaki azzal foglalkozik, amit imád. Milyen jó emberek ezek ketten, gondolta Cecile, majd azonnal eszébe jutott a zavarba ejtő, érthetetlen ember abban az emeleti szobában. Lester szólalt meg újra: – Semmi értelme, hogy mindannyian itt várunk. Apa, neked holnap reggel a bíróságon kell lenned, miért nem mégy haza? És te is, Peter, körbeszaladtad miattunk az egész várost! Barát a bajban! De most már térjetek nyugovóra Cecile-lel. Mindjárt éjfél van! Felkerekedett hát a társaság, és éppen kocsiba ültek volna, amikor Lester futva hozta a hírt: – Vége. Meghalt. Épp át akarták tenni a hordágyra pár perce, amikor egy szélütés végzett vele.
A másnapi újságokban, ahogy várható volt, megjelent a hír. A Balsan-házban történt szörnyű események elkerülhetetlenül tollvégre kellett hogy kerüljenek. Alfréd Cole közbenjárásának köszönhetően, akinek barátja és régi ügyfele volt az újság főszerkesztője, a családot megrázó eseményekről szóló híradásokat kifejezetten a minimálisra korlátozták. Kizárólag a puszta tények, amelyek már önmagukban is sokkolók voltak, kaptak helyet az újság hátlapján, egy rövid cikkben. A gyászjelentés is röviden, tömören szólt: a halál oka agyvérzés; a temetést szűk családi körben tartják. Arról nem szólt a fáma, hogy Cecile és Peter átmenetileg magukhoz vették Stevie-t. Norma adta beleegyezését, mivel Larry nem volt döntésképes állapotban. Még a temetésre is nehéz volt életet lehelni belé. A halottaskocsi mögött csupán ő, Norma, Lester és a két orvos ment, akik akkor este a haldokló mellett voltak. A sírnál meghallgatták a szeretetről és megbocsátásról szóló imát, majd az orvosokkal együtt Mr. Cole házába mentek, ahol Larry menedékre talált mindaddig, amíg felügyeletet igényelt.
A szörnyűség utáni reggel Cecile felhívta Dollyt, de a lány azt mondta, Amanda nem akar beszélni vele. – Szörnyű állapotban van – mondta Dolly. – Szegény teremtés! Rá sem lehet ismerni a mi Amandánkra! Amikor megtudta, hogy L. B. halott, újra összetört. Biztos, hogy imádta azt a férfit. Én nem is tudom… Én talán soha nem voltam ennyire odáig egy hapsiért sem… nem, ennyire nem. A patikában szereztem altatót neki. Próbáltam orvost keríteni, de nem jönnek házhoz, csak ha valami nagyágyú vagy. Amanda meg nem hajlandó kimozdulni. – Azt szerettem volna mondani neki… kérlek, mondd meg neki… Peter és én vigyázunk Stevie-re. Nálunk van, a bébiszitterrel együtt, és jól van. – Igazi úrinő vagy, Cecile. Mindig mondtam, ahányszor csak nálunk jártál. Nálad ez nem csak látszat. Amanda is így gondolja, de most nem akar beszélni veled. Annyira szégyelli magát, azt mondja, biztosan rosszlelkű, iszákos semmirekellőnek tartod, és… – Egy pillanatig sem gondoltam, hogy rosszlelkű vagy bármi hasonló. Rendkívül szomorú történetbe bonyolódtunk, és biztosra veszem, hogy soha senki nem fogja megismerni teljes valójukban a történteket. Kérlek, mondd ezt el neki helyettem! Vagy esetleg elmenjek hozzád, akár akarja, akár nem? – Szerintem egy darabig még inkább ne gyere. Csak sír, hogy egyedül akar lenni. Szeretne elbújni az egész világ elől. Nálam maradhat, amíg csak akar, vagy legalább amíg talpra tud állni. – És aztán mi lesz? – Nem hiszem, hogy Amandának fogalma lenne róla. – Rendben van, Dolly. Tartsuk a kapcsolatot! Megvan a számom? Fel fogsz hívni? Én keresni foglak. – Persze, fel foglak hívni! Ó, hogy néz ki Amanda, és hogy sír! A szív szakad belé!
Hát nem rémes? – kérdezte Mrs. Lyons a telefonban, amikor Cecile felhívta a butikot. – Azonnal iderohantam reggel, amint meghallottam, mi történt! Nem hittem a fülemnek! Egy ilyen elragadó, művelt nő! És mindez csak látszat volt, a felszín alatt a velejéig romlott! El vagyok képedve, hogy Dolly befogadta! Az én házamba be nem tenné a lábát, annyi szent! A beszélgetés után még sokáig csengett Mrs. Lyons felháborodott hangja a szobában. Eddig mindössze Dolly és Cecile családja mutatott őszinte érdeklődést Amanda sorsa iránt.
Ám ahogy a történet szárnyra kapott, Amandát is egyre többen szánták – és egyre többen érdeklődtek felőle morbid kíváncsiságtól vezérelve. Most mi lesz? – kérdezgették az emberek. Válás? Csata a gyermek gyámságáért? – Hogy fog ez a család valaha is kiutat találni ebből a sötét útvesztőből? – sóhajtott Cecile Peternek címezve a kérdést. – Beszéltem Lesterrel. Norma miatt nem aggódik túlzottan; azt mondja, erősebb a felesége, mint bárki, beleértve őt magát is, gondolná. Máris Stevie helyzetének a rendezésén dolgozik. Larry viszont érthető módon tönkrement, és ránézni sem bír a kicsire, aki valaha a szeme fénye volt, akit néha már a túlzásig imádott! Rá se néz! Azt mondja, nem az övé. Peter tanácstalanul tárta szét a karját. – Fogalmam sincs, mi a megoldás. Ez egy kész görög sorstragédia. Huszadik fejezet
Ezek
a tények – mondta Norma –, és szembe kell velük nézned, Larry! Lassan már egy hónapja történt, őszinte leszek veled. Ez a kis lakás szűk hármunknak. Gyengéden, de határozottan beszélt. Lester soha egy rossz szót nem szólt Larry ottlétével kapcsolatban, Norma nem emiatt döntött így. Valójában a férje volt az, aki folyton emlékeztette, hogy Larry komoly beteg. Egyszerűen, betegség ide vagy oda, bizonyos döntéseket muszáj meghozni, és ha Lány erre képtelen, mint ahogy az, akkor majd ő dönt helyette. – Választhatsz. Visszamehetsz a saját házadba, vagy beköltözhetsz a… a másikba. Már az is a tiéd. – Abba a házba? Megőrültél? Hogy minden sarokból ő vigyorogjon rám? Az a szörnyeteg? És az ezüstfenyők, amik alatt Amanda állt! Még mindig hallom a hangját! Azt az éles, szörnyű rikácsolást, ahogy ott áll, pohárral a kezében! Nem, előbb égetem porrá azt a házat, mint hogy beleköltözzek! Larry megöregedett. Igaz lehet, hogy nagy sokk hatására a haj megőszülhet, vagy kihullhat. Larry is határozottan megkopaszodott. Mély ráncok szántották a homlokát ama bizonyos este óta. Szánalomra méltó, szívfacsaró látványt nyújtott. – Rendben, akkor kezdd el árulni. Akkor a saját házadban kell élnetek, neked és Stevie-nek. Cele és Peter elég ideje viseli már gondját a fiadnak. Csodálatos emberek, rengeteget segítettek, de nem ők a szülei.
Larry a húga mellett valahová, a tér egy meghatározhatatlan pontjára meredt. Amikor megszólalt, alig lehetett hallani, amit mond. – Valamit elfelejtettél. Nem én vagyok az apja. – A világ szemében te vagy. És Stevie szemében is, ezt ne feledd! – Nem csoda, hogy ezek ketten soha nem törődtek vele úgy, mint én. Csak most látom, miért. – Őszintén szólva, bár nem szívesen mondom, Amanda jó anyja volt Stevie-nek a maga módján – vetette közbe Lester. – A maga módján? – ugrott fel a fotelből Larry dühtől tajtékozva. – Szép kis példa egy kisgyereknek! Igaz, megbízható és erkölcsös példa! Hogy pusztulna el, ahol van! Rohadna meg! Minthogy Larry kitörését jogosnak ítélték, Normáék nem szóltak. Súlyos csend nehezedett rájuk, amíg Larry újra meg nem szólalt. – Mi van? Ő nem akarja Stevie-t? – Ki, Amanda? – Ki más? – Azt még nem tudjuk – válaszolta Norma. – Cecile azt mondta, még nincs olyan állapotban, hogy döntsön. Én nem tudom. Egy biztos, én nem vagyok hajlandó szóba állni vele. – Fogadjátok örökbe! Valakinek gondját kell viselnie, és ti úgy szeretitek! – Sok mindent figyelembe kell venni, Larry! – szólt közbe csendesen Lester. – Apámnak igaza van, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Amandának vannak bizonyos jogai; ahogy neked is vannak. Az első dolog aztán, ha válásra kerül a sor, a gyámság megállapítása. – Egy ilyen ringyó nem lehet Stevie gyámja! – Ezt majd a bíróság dönti el. – Nem engedem, hogy hozzá kerüljön Stevie! Halljátok? – Miért nem? – Hogy miért? Miért kapná meg egy ilyen nő, amit szeretne? Ez elvi kérdés! – De hát te sem akarod a kicsit! – tiltakozott Lester, továbbra is ürelmesen. – Mondtam. Azt szeretném, ha ti fogadnátok örökbe. A kör bezárult. Norma és Lester egymásra néztek, és lemondón megrázták a fejüket. Szerencsétlen Larry képtelen tisztán gondolkodni. – Megtennétek valamit a kedvemért? – kérdezte hirtelen Larry. – Bármit, Larry.
– Szerezzetek valakit, aki elmegy a házamba, és összeszedi a holmijait! Ruhákat, könyveket, mindent! Ha kinyitom reggel a szemem, nem akarok látni semmit, ami az övé! – Holnap elintézem. – És ha nem túl nagy kérés, Norma, vennél nekem egy új ágyat? Ha ezt is megtennéd holnap, már csak egy éjszakát kellene itt töltenem. – Megbeszéltük. És Stevie-t is hazaviszem. Nálunk nem fér el Elfriedával együtt, pedig szüksége lenne dadusra, mert Lester és én álló nap távol vagyunk. Amandának egyelőre nincs saját lakása, és Cecile amúgy is azt mondja, rossz állapotban van. Elfrieda hajlandó lenne nálad maradni, úgyhogy, jobb híján, egyelőre ez a terv. – Amikor nem kapott Larrytől választ, Norma még rendkívül gyengéden hozzátette: – Hiszen még csak tizenhat hónapos! És számára te vagy az egyetlen papa!
Tényleg nagyon fontos, hogy beszéljek Amandával! – mondta Cecile Dollynak a telefonban. – Nem baj, ha nem akar találkozni velem, de legalább jöjjön a telefonhoz! Biztosan szeretne hallani Stevie-ről! – Átadtam neki az üzeneted, hogy ismét otthon van Elfriedával és Larryvel, és ez egyelőre megnyugtatta. Egyelőre. Cecile kezdte elveszíteni a türelmét. Már harmadik hete nyomasztotta ez a teher. – Mondd meg neki, hogy beszélnem kell vele! Most! – tört ki belőle. – Mondd meg neki, kérlek, hogy itt várok rá, nem teszem le! Négy-öt perc is eltelt, mire Cecile halovány hangot hallott a vonal túlsó végén. – Tudom, hogy látni akarsz, de még képtelen vagyok bárkinek is a szemébe nézni. Nem bírok. – Még az enyémbe sem? – Még a tiédbe sem. De mindent köszönök! Hogy magatokhoz vettétek Stevie-t… Peternek is mondd meg, hogy hálás vagyok… igazán… – elcsuklott a hangja. Cecile várt egy percet, majd újra megszólalt: – Nem szívesen mondom, de Larry ügyvédhez fordul. Alfréd Cole irodája fogja intézni a válást. Neked is szükséged lesz ügyvédre, Amanda… – Tudom. Sok mindenre szükségem lesz. Új állásra, új lakásra Stevie-nek és nekem… Azt sem tudom, hová forduljak! Úgy érzem, az emberek ujjal mutogatnak rám. Haza sem mehetek, nem lennék képes a családom elé állni. Meg sem merem mondani nekik az igazságot,
hogy miért változott meg a telefonszámom! Még Lorena és a semmirekellő férje sem süllyedtek olyan mélyre, mint én… Képtelen vagyok abbahagyni a sírást… Dolly szólt a telefonba: – Látod, erre gondoltam, Cecile. Beszélni sem bír rendesen. Várj még, és mondd meg azoknak az embereknek is, az ügyvédjükkel, hogy várjanak néhány hetet, amíg Amanda összeszedi magát! Az ég szerelmére, nem sorozatgyilkosságot követett el!
A bátyád teljesen összetört – mondta Alfréd Cole Normának.
– Segítségre van szüksége. Komoly segítségre. Szakemberhez kellene fordulnia. – Próbáltuk már rábeszélni, de nem hajlandó – mondta Lester. – Nem akarja „idegenek elé teregetni a szennyesét”. Ostobaság, de ő így gondolkodik. – Akkor azt javaslom, vigyétek el valahová pár napra. Keressetek neki egy kellemes fogadót medencével és sétautakkal, vidéken, hogy egy kicsit legalább elmenekülhessen az itteni szörnyű élmények elől! Ha csak egy kicsit is jobban érzi tőle magát, már megérte! Norma nem volt benne biztos, hogy Larry beleegyezik az ötletbe. Ezzel Elfrieda is egyetértett. A dadus természetesen tudta, mi történt, és készségesen beszámolt arról is, mi történik jelenleg Larryvel. Mr. Balsan állandó ködben él. Napjai nagy részét ágyban tölti. Nem hajlandó felvenni a telefont; ennek köszönhetően egyre kevesebben keresik. Alig eszik. Minden ruhája lötyög rajta. És noha egy házban élnek, szinte észre sem veszi Stevie-t. Röviden, teljesen magába zárkózott. Nagy meglepetésként érte hát Normát Larry üzenete. Igen, elfogadja az ajánlatot. Egy csendes vidéki panzió nagyon jó lenne. De Normának és Lesternek kell elvinnie, mert ilyen idegállapotban nem mer volán mögé ülni. Larryre bízták a választást, így a május elsejei hosszú hétvége előtti héten keltek útra a kanadai határ felé. Lester és Norma felváltva vezetett, míg Larry csendbe burkolózva utazott a hátsó ülésen. Csak akkor tért magához valamelyest, amikor megálltak, hogy az út mentén megebédeljenek a Norma által készített szendvicsekből. Elfriedának igaza volt, Larry torkán alig pár falat ment csak le. Norma és Lester csak összenézett, nem szóltak semmit. Norma nagyot sóhajtva azon tanakodott, vajon meddig mehet ez így.
Az autó lankás hegyeken át kapaszkodott egyre feljebb. Kihajtottak a valódi nyárból, a levegő enyhe csípős élt kapott. Az örökzöldek között imitt-amott már sárguló levelű fákat lehetett látni. Estefelé Larry, levetkőzve hallgatagságát, kétsávos aszfaltútra irányította az autót. Az út mintha egyenesen a vadonba vezetett volna. – Térkép nélkül! – mondta vidáman Lester. – Te aztán jól tájékozódsz! – Átnéztem az útvonalat a reklámfüzetben. Egy pár kilométeres emelkedő után Larry felkiáltott: – Állj! Ez az! Hosszúkás faház állt előttük, körülötte késő nyári virágok pompáztak. A ház mögött a nyugati eget sötétkék hegyek fodrozták. Norma azonnal beleszeretett a helybe. – Hiszen ez gyönyörű, Larry! Hogy találtál rá? – És hol a tó? – kérdezte Lester. – Az épület mögött. A faházak a tóra néznek, mindjárt meglátjátok! Két kis faház osztozott egy széles verandán. Alattuk a tó tükörsima vize terült el. Levél sem rezdült a nyugodt estében, ahogy Lester és Norma elbűvölve nézte a tájat. Larry jelent meg a veranda túlsó végén lévő ajtóban. – Tetszik? – kiáltotta. – Hogy tetszik-e? – lelkesedett Lester. – Maga a földi paradicsom! Bárcsak itt kint vacsorázhatnánk! – Menjetek át a főépületbe vacsorázni! Tánc is lesz, ha minden igaz! – Nos, meglátjuk. Mindenesetre éhesek vagyunk. Mennyi ideig tart, amíg lezuhanyozol? Mi hamar készen vagyunk. – Menjetek nélkülem. Én nem vagyok éhes. – Ide hallgass! – lépett Larryhez Lester. – A te dolgod, ha halálra akarod koplalni magad, de nagy gorombaság, hogy eljöttünk ide együtt, és aztán nem vacsorázol velünk! Erről van szó – mondta határozottan. – Nem akartalak megbántani benneteket, Lester. – Lehet, hogy nem állt szándékodban, a végeredmény mégis ugyanaz. Na gyerünk! Húsz perc alatt elkészülünk, rendben? – Ha ragaszkodtok hozzá! Rendben. – El sem hiszem, hogy bejött az ötlet! – áradozott Norma. – Ahol a gyengédség nem használ, ott gyakran erélyre van szükség. Persze nem mindig – mondta Lester szomorúan. Larry vacsorához öltözve jelent meg, választott az étlapról, majd hozzálátott az evéshez, amikor kihozták az ételt. Kezdetnek kitűnő.
Talán, gondolta Norma, ez a kis kirándulás valóban csodát tesz! Larry az egész napos hallgatás után még beszélgetést is kezdeményezett! – Szerintem elragadó ez a hely. Vidékies, de nem erőltetetten. Nézzétek például a plafont! Azok valódi tartógerendák! – Mit gondolsz? Fenyő? – ragadta meg az alkalmat Lester érdeklődést mutatva, pedig talán nem is izgatta különösebben az épület szerkezete. – Legalább egy tonnát nyomhatnak egyenként! – Talán tölgy – válaszolta Larry. – A fenyő túl puha. – Lehet, hogy érdekelne a Country Day könyvtára, Larry! – próbálta életben tartani a beszélgetést Lester. – Én persze nem igazán értek hozzá, de azt mondják, a megszólalásig hasonlít egy eredeti Erzsébetkori parókiához. Egyszer megmutatom neked, csak beszéljük meg, mikor jössz! Ugorj be hozzánk valamikor! Tudom, rengeteg épületet látsz a munkád során, de ez egészen különleges! Normát izgatott reménykedés kerítette hatalmába. Larry, más rendes emberekhez hasonlóan, eszik és beszélget! Még a hely hangulata is mintha azt sugallta volna, az élet rendben megy tovább: vidám fiatal párok csiviteltek, de nem túl zajosan; a szomszédos asztalnál egy tízévesforma fiúcska ecsetelte élénken kenus élményeit; Larry egy ősz párt figyelt, akikre épp akkor emelték poharukat a többiek. Szemmel láthatón igyekezett élvezni az estét. Még azt is megígérte, hogy elmegy párost játszani Lesterrel és Alfreddal Amos Newmanhez. Járt már ott, mondta, és igazán gyönyörű a hely. Aztán hirtelen előhúzott valamit a zsebéből, és Normáék felé nyújtotta, mondván, talán szeretnének egy pillantást vetni rá. Norma megdöbbenésére a „valami” egy fotó volt. Amanda állt rajta hosszú, fehér ruhában, kezében csokorral, a mosolygó Larry oldalán. A háttérben idegenek üldögéltek asztaloknál, és a kép egyik sarkában egy részlet volt kivehető… a kandalló, amellyel most épp szemben ültek. Norma szóhoz sem jutott, csak annyit bírt kinyögni: – Te direkt ezt a helyet választottad! De miért, Larry? – Pontosan ebben a sarokban szolgálták fel az esküvői tortánkat. A héten lesz nyolc éve – mondta Larry. – Vissza kellett ide jönnöm. – Elcsuklott a hangja. Felállt, elnézést kért, és távozott. – Hagyd, hadd menjen! – szólt a feleségére Lester, amikor Norma a bátyja után akart menni. – Magányra van szüksége. – Lehet. Ha én egyedül lettem volna, ha nem lettél volna mellettem, nem éltem volna túl ezt a borzalmat. Nem mintha már teljesen jól lennék – mondta Norma. A szemét kegyetlenül égették a feltörő könnyek.
– Te erős vagy, drágám – mondta Lester. – Remekül kezdesz helyrejönni – simogatta meg kedvese kezét. – Ne felejtsd el, hogy a bátyádnak sokkal nehezebb a helyzete! – Amikor egy gyerek rossz útra tér, az emberek azt mondják, „Nem választhatjuk meg a gyermekeinket”. Nos, a szüleinket sem választhatjuk meg, nem igaz? Soha nem fogok megbocsátani apának. Amit Larryvel tett, megbocsáthatatlan. Ugyanakkor, Amanda… ő tehet róla alapvetően… Ez a véleményem, most is csak ezt tudom mondani. Ő csábította el apát. – Gyere – csitította Lester –, rendeljünk desszertet! Vagy ha nem kívánod, menjünk vissza a szobába! Lester ezzel lényegében azt fejezte ki, hogy ami sok, az sok, és Norma tudta, hogy igaza van. Annyit ér ezen rágódni, mint „halottnak a csók”, ahogy apa mondogatta. Milyen undok kifejezés! Apa. Képes lesz valaha vele kapcsolatban olyan dolgokra is emlékezni, amik nem csúfak? De nem szabad tovább fertőznie Lestert ilyen gondolatokkal! – Rendeljünk desszertet! – adta be a derekát. – Van barackos pite, a kedvenced! Kilenckor, amikor felmentek a verandára, Larry szobájában már sötét volt. Amikor azonban a saját szobájukban felkapcsolták a villanyt, a verandára ömlő fényben meglátták Larryt. A korlátnál álldogált. – Mit csinálsz ott? – kérdezte élesen Lester. Talán ugyanaz a rémisztő gondolat jutott eszébe, mint Normának; Larry valami végzeteset forgathat a fejében. A korláton túl gyilkos sziklák várták, és a tó mélye… – Mit csinálsz ott? – Semmit. Csak gondolkodom – fordult feléjük Larry. Az arca kísértetiesen sovány volt. Hogy megöregedett! Hatvannál is többnek néz ki! – Semmiben nem érdemes hinnem többé – mondta. – Engedd meg, hogy valaki megpróbáljon segíteni! – kezdte Lester. – Rájönnél, hogy… – Nem, ti ezt nem értitek. Számomra nincs segítség. Ha egy férfi nem képes kihúzni magát a bajból, nem képes magát megmenteni, akkor nem is kell megmenteni. – Ez nem igaz – szállt vitába a sógorával Lester. – Vissza kell menned dolgozni, Larry. A munka az egyetlen, jól bevált orvosság. Komolyan mondom. Keress valamit, valami új munkát, ami újdonság számodra és kihívást jelent! Egy nagy cég feje vagy…
– Nem! Az Lawrence Balsan cége! Azt akarom, többé semmi közöm ne legyen hozzá! Gyűlölöm a nevét is! Ezentúl szólítsatok Danielnek! Halljátok? Dan vagyok! Ezentúl a másik keresztnevemet használom. A Larryre nem hallgatok többé. Daniel vagyok, értitek? – Értjük, Dan – mondta Lester. Olyan kísérteties volt a jelenet: a fák susogása a fojtogatóan mély sötétben, és a fenyegető, sápadt fénycsík, amelyben a beteg ember állt. Mert Larry beteg volt, a végletekig megtörte, hogy megszégyenítették férfi mivoltában, megcsalták, elárulták. – Soha nem szeretett engem! Norma, Lester, tudjátok, miért akartam ide jönni? Ti tudjátok? Mert én nem. Talán azt hittem, itt választ kaphatok a kérdéseimre. Soha nem szeretett. De ezt talán már nyolc évvel ezelőtt, ugyanezen a verandán, itt, a tó felett, felismertem. Talán csak nem akartam tudomásul venni. De ebben sem vagyok biztos. Aztán jött a baba, és én annyira boldog voltam… – zokogni kezdett. – Én ezt nem bírom – suttogta Norma. – Menj csak be! – nyugtatta feleségét Lester. – Majd én gondját viselem! Normának egy gondolat zakatolt folyamatosan a fejében: Mitévők legyünk? A világ végére is elmennék Larryért, bármit megtennék érte! Anyám volt anyám helyett, amikor apának nem volt ideje ránk. És apám volt apám helyett, amikor az iskolában csúfoltak, nem engedtek a softballcsapatban játszani, nem hívtak meg a bálba… Larry maga a megtestesült kedvesség és jóság, és most rám van utalva… de mit tehetnék én? – Ne csomagolj ki – jött be Lester. – Reggel haza akar menni. Nem vált be ez az utazás. De legalább mi jót akartunk. Huszonegyedik fejezet
Dolly háza Cagney Fallsban egy sor hasonló kicsi, favázas ház között állt. A régi időkben a nagy kúriákban szolgáló családok laktak ezen a környéken. Dolly a verandalépcsőn üldögélt, Cecile-re várt. – Kicsit ideges, hogy találkoznia kell veled, Cecile. Hiába mondtam neki, hogy nincs rá oka. – Túl rég nem láttuk egymást. Pedig én jöttem volna, ha engedi. – Csak ül egész nap és olvas, vagy elsétál a külváros felé. Annyira szégyellj magát, hogy a központnak még a közelébe sem merészkedik, nehogy ismerőssel találkozzon. Menj csak be! Az első szobában van. A
család nincs itthon. Anya, Joey és a testvérem is elmentek, magatok lehettek. Ámulatba ejtő, milyen különbözőek vagyunk mi, emberek. Ott van Mrs. Lyons, aki „romlottnak” nevezte Amandát, és ugyanakkor itt van Dolly. Mrs. Lyons kifinomult úrihölgy, míg Dollyt mindenki „szeles fruskának” tartja. Tényleg elképesztő. Cecile enyhe szívdobogással lépett a házba. A két barátnő megölelte, megcsókolta egymást, majd leültek. Szinte félénken néztek egymásra. Amanda szólalt meg először – Nem gondoltam volna, hogy a közelembe bírsz jönni. Kivetettem magam az erkölcsös világból, az erkölcsös emberek világából. Az őszinte megnyilatkozás őszinte választ kívánt. Cecile egy pillanatra elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. – Ez igaz. De elítélhetem, amit tettél anélkül, hogy téged, személy szerint elítélnélek. Egy részed, biztos vagyok benne, tisztán látja, mit tettél. Persze hogy megölellek, hiszen törődöm veled! Amanda előrebiccentette a fejét. Hosszú, ragyogó, szőke tincsei józan, sötétkék vállára borultak. A térdére könyökölt, álla a két tenyerén pihent. Réges-régen, valaha egy ágyon épp ugyanebben a kislányos pózban üldögélt, történelmi évszámokat biflázva. – Nem csak az ital tette – mondta, kerülve Cecile tekintetét. – Elvesztettem a fejem. Megőrültem. Tudtam, de képtelen voltam bármit tenni ellene. Soha nem leszek képes megbocsátani magamnak, hogy annyi embernek fájdalmat okoztam! Larrynek, L. B.-nek, mindenkinek. – Rövid szünet után megkérdezte: – Hogy van Larry? Itt nem volt helye a dolgok szépítgetésének, Cecile őszintén válaszolt. – Egyáltalán nincs jól. Lester és Norma elvitte ugyan pár napra, hátha helyrejön egy kicsit, de nem sült el jól a kirándulás. Másnap reggel már jöhettek is vissza. – De képes rendesen gondját viselni Stevie-nek? – emelte fel a fejét Amanda. Ezúttal nem volt szíve Cecile-nek tovább fokozni Amanda fájdalmát a teljes valósággal. – Stevie-nek rendesen gondját viselik – válaszolta. És ez igaz volt: Norma és a dadus között tökéletes elégedettségben éldegélt Stevie. – Stevie-nek ott van Elfrieda, ott van Norma és Larry. Jól érzi magát.
– Amíg Larryvel van, nincs okom aggódni érte. Bárcsak találkozhatnék Larryvel, és elmondhatnám neki, hogy… mondhatnék neki valamit, bár még magam sem tudom, mit. – Megtorpant. – Nos, azt hiszem, csak azt mondhatnám, hogy borzasztóan sajnálom. – Újra megakadt. – összetörtem. Az apját megöltem, és a fiamra sem hagytam semmit, amire büszke lehetne. Mindezt senki sem tagadhatta. Cecile tudta, hogy fájdalmas beszélgetésre számíthat, arra mégsem volt felkészülve, hogy ennyire összetörik a szívét a hallottak. Eszébe jutott a nap, amikor mindössze néhány hét után Stevie elköltözött tőlük. A rózsaszín plüssmalackát szorongatta, amelyet Peter vett néki, és nevetett valamin. Sokat nevetett. Cecile szíve majd megszakadt, amikor búcsút kellett vennie tőle. Pedig nem is a saját gyereke! – Szeretnék beszélni Larryvel Stevie-ről, de azt hiszem, nincs hozzá bátorságom. – Meg se próbáld! Amint jogi útra terelődnek a dolgok, alaposan meg kell gondolnod, mit nyilatkozol! Az ügyvéded beszél helyetted. Kerestél már ügyvédet, Amanda? – Beszéltem egy fiatalemberrel, aki itt lakik, szemben – sóhajtott Amanda. – Épp idén fejezte be a jogi egyetemet, és nem kérne sokat. Nincs túl sok pénzem. Egy tapasztalatlan zöldfülű Alfréd Cole ellen! Ez már szinte könyörtelenség! Ugyanakkor sosem lehet tudni… – Úgy össze vagyok zavarodva, Cecile! Azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Ezek szerint Larry adta be a válókeresetet? És nem fordítva? A kérdésből egyértelmű volt, hogy Amanda valóban képtelen tisztán gondolkodni. – Igen, beadta a keresetet. Stevie gyámsága is a per részét képezi majd. Amanda először elsápadt, majd hirtelen kigyúlt az arca, és felkiáltott: – El fogják venni tőlem? Ezt akarod mondani? – Én nem akarok mondani semmit. Egy bíró fogja eldönteni, ki lenne jobb szülő Stevie számára, kinél helyezzék el. Hosszú csend telepedett rájuk. Mintha két hatalmas tenyér borult volna a szobára és a benne ülő két nőre. Aztán Amanda újra megszólalt, de halk szavait Cecile csak közelebb hajolva hallotta. – Gondolom, nincs sok esélyem, hogy az én javamra döntsenek a bíróságon azok után, ami történt… – Nem tudom – válaszolta Cecile az igazságnak megfelelően.
– Mégiscsak te vagy az édesanyja… – Nekem már csak ő maradt – motyogta Amanda. – Úgy szeretem… Mindig is szerettem, de… valahogy képtelen voltam annyira kimutatni, mint szerettem volna. – Felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Küzdenem kell, Cecile. Nem érzem magam igazán késznek rá, de meg kell tennem! – Persze hogy küzdeni fogsz. Erős nő vagy. Mi mást mondhatott volna? Nincs sok esélye, gondolta Cecile, ahogy búcsúcsókot nyomott Amanda arcára.
Néhány héttel később, amikor Cecile Kinyitotta a bejárati ajtót, a kutyák az üdvözlésére rohantak. A két fenséges skót juhász L. B. büszkesége volt Norma szerint, de náluk nincs elég hely számukra, Larry pedig látni se akarja őket. Így a két állat egy kennelbe kényszerült az óta a végzetes júliusi éjszaka óta. – Bezárva! – tiltakozott Peter. – önhibájukon kívül! Ez kegyetlenség! Fogadjuk örökbe őket! A barátságos páros most Peter dolgozószobájáig kísérte Cecile-t. Szerettek az asztal alatt, Peter lába mellett szunyókálni. Mintha csak tudták volna, hogy neki köszönhetik szabadságukat. És valóban Peter volt a megmentőjük. De nem csak az elhagyott állatok sorsa érdekelte! Az együtt töltött évek során Cecile előtt lassanként kibontakozott Peter gyakran titkolt jószívűsége. Más emberektől – a kerítést festő munkástól, a titkárnőtől az irodában – hallotta, hogyan segített nekik a férje, aki, Cecile lépteit hallva, most megperdült forgószékével, és aggódva érdeklődött Amanda felől is. – Ma megint meg akartam látogatni, de ehelyett Norma szolgált hírekkel. Az apósa partnere tárgyalt Amanda ügyvédjével, és elég egyértelmű, hogy látogatási jognál többre nem számíthat. – Mire számítottál a történtek után? – kérdezte Peter. – Nem is tudom. Csak reméltem… felhívtam ma Larryt, de szokás szerint nem volt hajlandó a telefonhoz jönni. Elfrieda azt mondta, még mindig ágyban van. Dél volt. – Teljes idegösszeomlás. Mi jöhet még? – Bele sem merek gondolni, Stevie-ről továbbra sem vesz tudomást. – Nos, akkor szerintem le kell mondania róla, és át kell engednie Amandának, minden további jogi huzavona és késlekedés nélkül! – mondta Peter határozottan. – Az a fura, hogy nem hajlandó erre. így akarja büntetni Amandát.
– Mégiscsak ő Stevie édesanyja! Ilyen esetben még kétséges, hogy hozzá kerüljön-e a gyerek? – Ezt majd a hosszú, elhúzódó válás során fogják eldönteni. Ó, istenem! Hogy tehette ennyire tönkre Amanda az életét? Az ablakon túl a lenyugvó nap a gyepre csorgatta aranyát. Verebek, mátyásmadarak, kardinálispintyek keringtek az etető körül. – Ez a kert a mi édenkertünk! – mondta hirtelen Cecile. – Szegény Amandának is lehetett volna egy édenkertje… – Ha nem evett volna a tiltott gyümölcsből, drágám. – És milyen keserűnek bizonyult az alma! A szerelemnek nem lenne szabad keserűnek lennie! – Tudom, mire gondolsz! – mosolyodott el Peter. – Arra a versre gondolsz, amit olyan szívesen szoktál idézni.- „Hogy szeretlek? Figyelj.” És most próbálod ráhúzni szegény Amanda történetére. – Azt hiszem, igazad van – vallotta be Cecile. – Meddő próbálkozás, drágám. Sehogy sem fog sikerülni. Egyszerűen el kell fogadnod, hogy egy jó ember is képes szörnyű dolgokat tenni. – Nagyot sóhajtott. – Nézzünk szét egy kicsit inkább a saját házunk táján! Nézd ezt! – Hosszú papírlapot emelt a magasba, amelyen apró betűs sorok követték egymást katonás rendben, és folytatta: – Egész délután ezen dolgoztam. Korán hazajöttem az irodából, mindent félretoltam, hogy ezt tisztázzam végre. Ez a teljes munka tömörített változata, ha úgy vesszük, egy térkép. Azoknak a bankárfickóknak készítettem, akik szeretik készen kapni a dolgokat, hogy azonnal a lényegre térhessenek. Olvasd át, és mondd el, mi a véleményed! Ott volt hát Peter teljes műve, a maga fenségében: a kör és a kultúrközponttá alakított pályaudvar, a közepén. A kerék küllői olyan élesen rajzolódtak ki Cecile lelki szemei előtt, mintha már valóban készen álltak volna. Ott voltak a fákkal övezett utak, két oldalukon kerékpárúttal és járdával; az utak mentén sorakozó alacsony építésű szállodák és praktikus lakóházak; kint, egészen a kör peremén pedig nagy, nyílt, zöld terek nyújtóztak a folyó partján. Peter, a mű drága alkotója, ragyogott. Műalkotás, amit létrehozott, gondolta Cecile, és aznap másodjára, noha teljesen más indíttatásból, végtelenül elérzékenyült. – Különös érzés lehet látni a kész művet, ilyen hosszú munka után! Michelangelo érezhetett így, amikor végzett a Sixtus- kápolna freskóival.
– A mindenit! – tört elő Peterből a nevetés. – Hallgassák csak az én kis feleségemet! Ígérd meg, hogy mások előtt nem mondasz ilyen butaságokat! – Én a kemény munkát és az elkötelezettséget hasonlítottam össze! Szíved-lelked benne van ebben a munkában! – Nos, ezt nem tagadom – nézett az órára Peter. – Még vissza kell rohannom az irodába. Valami fickó, akinek holnap kellett volna jönnie, összekeverte a dátumokat. És te? Mégy a kórházba? – Amandához megyek, megnézem, hogy viseli a nem túl jó híreket.
Azt hiszem – mondta Amanda ezt hívják méltó büntetésnek. Anya legalábbis biztosan ezt mondaná. Imádta Larryt; Larry volt az ő „hercege”. És valóban az, igazán jó ember… Kár, hogy… Cecile arra gondolt, ha nem szeretné ennyire Normát, és nem aggódna ennyire stevie-ért, most biztosan beszélne Amandának Larry állapotáról. Bár lehet, hogy mégsem. A szülei azt mondták, Alfréd Cole biztos a válóper kimenetelében, Larry állapotára való tekintet nélkül. Nem számít, hogy Larry a teljes őrület határán lebeg, neki fogják ítélni Stevie-t. Amandának esélye sincs elnyerni a gyámságot, ezen a bíróságon nincs! – jelentette ki Mr. Cole. És Alfréd Cole mindig tudta, mit beszél. Amanda összeszedte magát. A kórházban Cecile ezerszer is rácsodálkozott már, az emberek milyen bátran képesek felülemelkedni kilátástalan helyzetükön, és szembenézni a rossz hírekkel. – Igen – mondta Amanda. – Méltó büntetés. – A te ügyvéded számára sem kétséges a végeredmény? – Nem. Nagyon okos, és nem ért egyet a döntéssel, de lássuk be, az én erkölcseim… – Semmi kivetnivaló nem volt az erkölcseidben, amíg… – Elég, Cecile! – emelte fel tiltakozón a kezét Amanda. – Köszönöm azt a sok jót, amit értem tettél, de kérlek, ne ríkass meg újra! Újra kell kezdenem az életem, ezúttal jobban. Most Cecile-t kezdte fojtogatni a sírás. Az ég tudja, milyen játékot űzött vele az elméje, de úgy látta, mintha Amanda abban az elfelejtett Sundale’s-egyenruhájában ült volna ott, vele szemben. – Ha L. B. most itt lenne, azt szeretné, hogy bízzam Larry gondjaira Stevie-t, és megérteném. Egyszerre elveszíteni a feleségét, az apját, és a gyermekét, akit annyira imád, túl nagy csapás lenne. És Larry nagyon is érzékeny. Tudtad róla? – Nem, épp az ellenkezőjét gondoltam.
Elveszíteni a gyermeked, akit már a karjaidban tartottál… nem lehet ennél borzasztóbb! – gondolta Cecile. Ez szörnyűbb, mint ami az én ikreimmel történt! – Egészen biztosan nincs értelme küzdeni a gyámságért, Amanda? – kérdezte. Képtelen volt magában tartani a kételyeit. – Biztos. Rámenne mindenki egészsége és pénze. És mit érnék a látogatási jogommal, amikor Larry szívből gyűlöl? Stevie érezné. Nem, a fiamnak az a legjobb, ha örökre eltűnök. Amanda felállt, és kinyitotta az ablakot. Hatalmas, barna molylepke csapdosott előtte. – Csapdába esett szegény – mondta. – Ki kellett engednem. Én is csapdába estem ott, az orvosi rendelővel szemben, a pádon, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Ostobaság egy molylepkéhez hasonlítanom magam? El kell innen mennem! Messzire! Akkor talán képes leszek felejteni. – Szomorú mosoly suhant át az ajkán. – Nem hiszed, hogy képes leszek felejteni. Nem, Cecile valóban nem hitte. Bizonyos dolgok örök társadul szegődnek. Ő sem siránkozott már az ikrek elvesztése felett, mégsem ámította magát egy percig sem, hogy feledheti, ami történt. Körbenézett a sötét, barnás falakon, majd az ablakon keresztül ki, az álmos utcára. – Igen, ha menned kell, menj! Dolgozz! Foglald le valamivel a gondolataid! – Kaptam egy állásajánlatot. Elfogadom. Dolly mondta, hogy az egyik vevő ismer valakit Kaliforniában, aki szívesen alkalmazna a divatüzletében. – Amanda ajkán megint halvány mosoly játszott. – Vicces, hogy mindenki azt gondolja, érzékem vaa a ruhákhoz, pedig rég nem vagyok már divatőrült! Minden megváltozott, amikor… amikor vele voltam. – Mondd ki nyugodtan a nevét! – mondta gyengéden Cecile. – Amikor Mr. Balsannal voltál. – L. B.-vel. Olvastunk együtt, és azokról a darabokról és helyekről beszélgettünk, amiket megnéztünk volna, ha másként alakulnak a dolgok. Soha nem találkoztam hozzá hasonló férfival, kivéve talán a férjedet – kulcsolta össze a kezeit Amanda, azzal a nagyon jellegzetes mozdulattal, amely úgy megragadt Cecile emlékeiben. – Tudom, ó, hogyne tudnám, hogy amit tettünk, mocskos és züllött dolog… – kiáltott fel Amanda. – Ha tudtam… ha tudtuk volna, mekkora fájdalmat okozunk egyszer vele, abbahagytuk volna! De egy dologra szeretném, ha emlékeznél, amikor eszedbe jutok: szerettük egymást. Nem volt hozzá jogunk, mégis szerettük egymást. És nekünk,
kettőnknek, maga volt a beteljesülés ez a szerelem. Szerettük egymást az utolsó pillanatig. – Megtört a hangja. – Most már értem, miért kellett volna, hogy elhagyjon. Mert nem lett volna képes ilyen mély fájdalmat okozni a fiának. L. B. jó ember volt, igen, tisztaszívű. Nem bírom felfogni, hogy meghalt! Állandóan ő jár a fejemben, és most már életem minden napján kísérteni fog. Hát nem csodálatos, hogy még egy ilyen sötét történetbe is lopakodott szépség és igazság? – És veled mi van mostanában, Cecile? – fordult barátnőjéhez Amanda. Lassan ideje volt lezárni a fájdalmas találkozást. Ami megtörtént, nem lehet meg nem történtté tenni. Így Cecile, miután válaszolt néhány hétköznapi kérdésre, elbúcsúzott. – Tudasd majd velem, hol vagy! – mondta, amikor átölelte Amandát. – Mindig itt leszek neked, ha szükséged lenne rám. A lépcső aljáról még visszanézett az ajtóban álldogáló Amandára. A lány szinte ragyogott a szürke utcácska díszleteivel a háta mögött. Hiszen mindig, minden környezetből kitűnt a fényével!
Cecile hirtelen végtelenül fáradtnak érezte magát. Reggel Amanda bánatát kellett feldolgoznia, délután Norma dühével kellett megbirkóznia. Cecile minden igyekezete ellenére, hogy más mederbe terelje a beszélgetést, Norma újra és újra visszatért dühe tárgyához. Még a kutyákról is csak a szörnyű történet jutott eszébe. – Valaha imádtam őket, de most már rájuk sem bírok nézni! Az… – képtelen volt kimondani az „apám” szót, megtorpant, majd újra összeszedte magát. – A házban mindig az asztal vagy a zongora alatt heverésztek. Látom, még mindig ez a szokásuk. Cecile a két szunyókáló kutyára nézett. Még ez a két ártatlan teremtés is ingerelte Normát keserű haragjában. – Nem értem, hogy voltál képes meglátogatni Amandát! Ha nem ismernélek olyan régóta, azt gondolnám, ez… nos, ez árulás volt részedről. Norma már másodjára hozta fel ezt a témát, és Cecile ezúttal is ugyanazzal a válasszal szolgált: – Egyáltalán nem volt árulás. Nem engedhettem, hogy csak úgy eltűnjön az életünkből, nem igaz? Gondolj bele! – Belegondoltam, és részemről eltűnhetett volna a föld színéről is. Boldoggá tett volna vele. Utolsó ringyó. – Ahogy ma ott ültem Dollynál, Norma, láttam magam előtt
Amandát, ott, a kollégiumi szobánk ajtajában, göndör hajú vidéki lány, kezében a rongyos bőröndjével. – Nekem eszem ágában sincs ilyesmin gondolkodni, Cecile. Én nem olyan vagyok, mint te. – Nos, az is igaz, hogy engem nem bántott meg olyan mélyen, mint téged. – Te akkor is másképp viselkednél, mint én. Peter is. Illetek egymáshoz. Néha úgy érzem, nem ismerek nálatok értékesebb embereket. Néha túl jók vagytok, hogy bosszút álljatok egy sérelemért, ami viszont ostobaság. – Ne állíts be úgy bennünket, mintha szentek lennénk! – mondta határozottan Cecile. – Nem vagyunk azok. Csak azt mondom, Amanda nem egy lelketlen ribanc. Ő is ugyanolyan bonyolult ember, mint mi. – Én pedig ismét csak azt mondom, hogy túlzásba viszed a kedvességet. Amanda egy senki. Ha nem ütközne törvénybe, lelőném, mint egy kutyát. Nem csinálok titkot belőle. Mit művelt a bátyámmal! Küzdeni fogok Larryért és Stevie-ért, és gondjukat fogom viselni, amíg csak élek! Bármit megtennék értük! Norma született harcos. Fura, gondolta Cecile, hogy eddig nem vettem észre, milyen alacsony. Most is, ahogy abban a fotelben ül, rossz lábát előrenyújtva. Hiszen egész életében védekeznie kellett a lába miatt! Hozzászokott a küzdelemhez. – Igyál még egy csésze teát! Megnyugtat! – mondta Cecile. Üldögéltek még együtt egy kicsit, és olyan semleges témákról beszéltek, mint Norma kezdőknek írt latinkönyve. Hamarosan hazamegy Norma. Cecile valójában már várta az öt órát. Néha, gondolta, ahogy bezárta barátnője mögött az ajtót, könnyebb bajba jutott idegenekkel foglalkozni, mint belecsöppenni a legrégibb barátaid viszályába. – Milyen napod volt? – kérdezte Peter szokásához híven, amikor hazaérkezett. – Nehéz. Olyan nehéz szívvel jöttem haza Amandától! Te is így lettél volna vele. Nem egy ostoba kis fellángolásról volt szó, ahogy mindenki hiszi, ahogy én is hittem korábban! Amanda és Mr. Balsan valóban szerette egymást! Nagyon. És mégis, milyen borzasztó a vétkük! Aztán délután Norma ugrott át. – Megint? – Úgy tűnik, jólesik kibeszélnie magát. Nem volt túl kellemes társaság, meg kell hagyni. Természetesen odavan a bátyja miatt. Larry teljesen elzárkózott a világtól. Norma szerint annyira szégyellj magát,
hogy nem mer visszamenni az irodába, máshová viszont nem igazán tud eljárni, pedig ki kellene mozdulnia a házból. Valami újra lenne szüksége, ami visszahozza az életbe. Valami inspiráló dologra. – Szegény fickó! – rázta meg a fejét Peter. – Hadd lássam csak, talán van számára néhány ötletem. Tudod, mit? Az ember, akivel ma találkozom, egy csodálatos kis színházat akar felújíttatni velem, 1910 körűiről, Watersburg közelében. Van ott egy rozoga üzletsora is, amit szeretne előkelő bevásárlóutcává alakítani, mert az egész környék arculata megváltozik. Ez pont jó lehet Larrynek. Épp a szakmájába vág! Szólj Normának! Van ezenkívül még egy ötletem. Mondd meg Normának, hogy komolyan gondolom! Találok valamit! Szegény fickó! – ismételte. Huszonkettedik fejezet
El sem hinnéd – mondta Norma mindenkinek, aki érdeklődött –, micsoda változáson ment át Larry az utóbbi időben! A katasztrofális nyári események után azt hittük, megőrül. Jő úton haladt efelé. Láttuk, ahogy napról napra egyre jobban leépül. Aztán, miután megjárta a pokol legmélyebb bugyrait, nagyszerű ötletünk támadt – valójában Lester egyik barátjától, egy pszichológustól származik. Konkrét célt adtunk Larry kezébe, egy munkát, amivel utColerheti, sőt le is körözheti az apját. És szerintem ezért tört meg nála a jég. A gondolatra, hogy túlszárnyalhat mindent, amit a gyűlölt apja valaha elért. így, mivel az ingatlanszakma és az építkezés a kisujjában van, három, a témába vágó lehetőséggel álltam elő. Választhatott, öröklakások, fejlesztések, bevásárlóközpont – egytől egyig nagy lehetőségek. Larry mindig remek érzékkel bánt a beruházócsoportokkal, mesterien teremtette elő a pénzügyi hátteret. Ami azt illeti, az utóbbi néhány évben a Balsan Ingatlan üzleteinek nagy része neki volt köszönhető, nem az apjának. – A dolgozószobáját irodává alakította. Számítógép eddig is volt ott, most kiegészítette egy telefonmellékkel és egy faxszal. Nagyon komolyan dolgozik valamin, de nem mondja el, mi az. Nem is kérdezem. Nekem elég, ha újra egy kis mosolyt látok az arcán. Épp kezdtük feladni a reményt. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, pár hete volt csak, amikor hosszú idő után először vette újra a karjába Stevie-t! Ismét úgy ölelte meg, mint régen! Stevie épp a délutáni alvásból jött le az emeletről, és hozzám futott. Larryre néztem, és a szemébe mondtam:
– Csak te vagy neki! Hányszor mondjam még el? Nem érted? – Rám nézett, majd sírva felvette Stevie-t, és megcsókolta. – Korábban mindennap átmentem Larryékhez, hogy megnézzem, minden rendben van-e Stevie-vel, de erre többé nincs szükség. Csak néhanapján ugróm be hozzájuk, mint minden rendes családban szokás. Most, hogy Larry kezd erőre kapni – tegnap például töklámpást faragott Stevie-nek halloweenre! –, újra élhetem a saját életem. – Jut eszembe! Ha találkoztok vele, „Dan”-nek szólítsátok! Ragaszkodik hozzá. Gondolom, új élet – új név. Tényleg csodálatos fordulatot vett! Huszonharmadik fejezet
Egy csendes őszi estén, az egyik utolsón a tél beállta előtt, Peter és Cecile kéz a kézben sétáltak hazafelé, amikor parkoló autót vettek észre a feljárójukon. – Ez édesapád autója! – kiáltott fel Peter. – Vártad ma estére? – Egyáltalán nem. Vajon… – Hát persze! Roland és Baker a héten mentek New Yorkba, véglegesíteni a megállapodást a Bishop National fejeseivel! Amos olyan izgatott, hogy nem bírt várni holnapig a hírekkel! – Ezek tehát az utolsó simítások? – Bizony. Ebben az üzletben azok a fickók az adu ászok. Onnan jön a hatalmas beruházási hitel. – Nekem olyan, mintha évezredek óta folyamatban lenne már ez az üzlet! – Csak körülbelül négy éve. Ez cseppet sem hosszú idő, ha figyelembe vesszük a munka hatalmas méretét, az alkudozást a tulajdonosokkal, akik csillagászati összegeket követeltek, csak mert tudták, hogy égető szükségünk van egy kétméteres sávocs- kára a földjükből, a jogi procedúrát, a környezetvédelmi tanulmányokat, a helyi politikusokat, az ingázó lakosokat… minderre négy év átlagteljesítménynek számít. Ami engem illet, én csak az építész vagyok. Nekem annyi dolgom volt, hogy asztalhoz üljek, és gondolkozzam. – összedörzsölte a tenyerét. – Borzasztóan izgatott vagyok, Cele! Valószínűleg le kell majd fognotok, amikor kiforgatják az első lapát földet! Harriet a kapunál állt, amikor Cecile-ék a házuk elé értek. Egy szuszra hadarta el a mondandóját: – Amos a küszöbön ül, annyira
türelmetlen! Úgy felzaklatták az események! Át kellett vennem tőle a kormányt idefelé! Vezetni sem bír ebben az állapotban. – Mi történt? – kérdezte rémülten Cecile. – Menjünk be! Nem halt meg senki. Majd Amos elmondja. Én nem is akartam ma idejönni. Holnap is ráért volna. – Hagyd már abba, Harriet! – mondta Amos kivörösödve. Szinte érthetetlenül beszélt. – Menjünk végre be, és üljünk le! Ó mégsem ült le a nappaliba érve, hanem állva, időnként az indulattól elcsukló hangon közölte a híreket: – Nem fogjátok elhinni! Legalábbis nem akarjátok majd elhinni, pedig biztos helyről származik az információ! Ezt hallgassátok: Roland felhívott New Yorkból negyed nyolckor, és közölte, hogy ejtettek bennünket! A Bishop National ejtett bennünket! Viszlát! Vége! Lehúzták a rolót! – Nem értem – nyögte Peter. – Vége! – mondta Amos, szinte üvölve. – Mit nem értesz? Nem érted, mit jelent, hogy „vége”? Nincs hitel! Zéró építési hitel! Nincs megállapodás! Cecile még sosem látta az apját ilyen kétségbeesettnek. Az arca riasztóan ellilult, egyébként is kiugró ádámcsutkája szinte átdöfte a nyakát. Peter dermedten ült, mint akit fejbe vágtak. Cecile és Harriet pedig őt nézte, tőle várt megerősítést, hogy mindez nem igaz. Peter összeráncolta a homlokát, mint aki egy kirakójátékot próbál összerakni. – De hiszen volt egy megállapodásunk! Írásban! Aláírva! – Nem, nem, nem, ez nem ilyen egyszerű! – söpört félre minden ellenérvet Amos egyetlen karlendítéssel. – Tucatnyi megállapodásunk volt. Tucatnyi kisebb megegyezést rögzítettünk, de a fő hitelt, ami mindent fedez… ó, ide hallgass, mi nem vagyunk ügyvédek, és ez túl bonyolult, és én túl kimerült vagyok! Figyelj, leegyszerűsítve a dolgot, a következőről van szó: a Bishop National lett volna a tető a házon, amiben mindenki más benne van. Mit ér egy ház tető nélkül? – Azt mondod, mindennek vége? – kérdezte csendesen Peter. – Az egész munka, a beleölt évek, a kukába kerülnek? – Nos, ami minket illet, igen. Nekik azonban már megvannak a terveik! A pályaudvarral is, a környező területekkel is! Ó, nagyon is folytatják a munkát! Éppen csak nem velünk. – Akkor kivel?
– Nem tudjuk. Roland megesküdött, hogy addig nem jön el New Yorkból, amíg ki nem deríti. De mit számít, kivel? Cecile-nek hirtelen fojtogatón szűkké vált a szoba. Végigmégy egy hosszú-hosszú úton, gondolta. Biztosan tudod az irányt, vidáman teszel meg métert méter után, csak hogy a végén egy hatalmas falba ütközz! És nincs vészkijárat! Azzal a felkiáltással, hogy kiengedi estére a kutyákat, Cecile felállt és kiment. Peter hangja csengett a fülében. Távozóban hallotta, hogy ezt mondja, vagy egy régi vallomás cseng vissza? Ez életem legizgalmasabb munkája. Kitölti minden gondolatomat, a napjaimat. Nem szabad sírnom, acélozta meg magát Cecile, mielőtt visszament volna a szobába. Amos és Harriet távozóban volt, Harriet még egyszer megjegyezte, hogy várhattak volna másnapig. – Semmi értelme nem volt megfosztani benneteket a nyugodt álmotoktól ma éjszakára. Ugyan mit lehet ezzel kezdeni most? De Amos annyira türelmetlen volt! – Igazad van, sajnálom! – mondta Amos. – De ha kapok még híreket az este, idetelefonáljak? – Igen, kérlek! – mondta Peter. Felmentek az emeletre. Cecile-nek fogalma sem volt, mit mondhatna. Úgy tűnt, Peternek sem. Túl korán volt még, hogy lefeküdjenek, úgyhogy leültek a foteljaikba egy-egy könyv társaságában. Hosszú percek teltek el, és Cecile azt vette észre, egyikük sem olvasott még egy sort sem. – Talán tévedés az egész. Egy borzasztó félreértés, drágám! – mondta. – Talán csak átmeneti zavar, ami rendeződik holnapra! Előfordul az ilyesmi! Valami azt súgja, erről van szó. – Semmi értelme találgatni – válaszolta Peter. – Próbáljunk aludni! A következő pillanatban megszólalt a telefon. Peter vette fel. A beszélgetés alatt Cecile végig próbálta megfejteni az arckifejezését. A férje vonásai egyszer csak megkeményedtek, megdermedtek. Amikor alig egy perccel később letette a kagylót, a döbbenettől kábán mondta: – Semmi kétség, Cele. Vége. Átpasszolták a Balsan Ingatlannak. Larry Balsannak! El tudod ezt hinni?
A másnapi újságok hosszasan foglalkoztak a pályaudvar környékén
tervezett hatalmas munkával. Sötét volt a reggel, amikor Peter és Cecile, szemhunyásnyi alvás nélkül, a konyhaasztalra teregették az újságokat, és úgy olvasták a cikkeket, mintha egy kedves ismerős
haláláról olvasnának, akit tegnap még láttak: Peter terveinek kivonatát olvasták. Rendkívül eredeti terv. A szokásos városi utcaháló helyét körkörös szerkezet váltja fel. Középpontjában a pályaudvar épülete áll. Innen futnak a szélrózsa minden irányába a sugárutak, nyugaton egészen a folyóig, északon pedig a híd irányába, a megújuló Lane Avenue-ig. Cecile és Peter rémülten, hitetlenkedve nézett fel az újságból. Aztán némán visszatértek az olvasáshoz. Alfréd Cole ügyvéd, a Balsan cég szóvivője úgy jellemezte a munkát, mint „az egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb beruházást a város, de talán az egész állam életében". Fellendíti a kereskedelmet, munkahelyeket teremt, és felvirágoztat egy rendkívül elmaradott területet. Mr. Cole egy általa „nagyon vázlatosnak" nevezett diagramot is bemutatott, melyen látható a kerékszerű alaprajz, valamint a „küllők” mentén sorakozó öröklakások, üzletek, sokemeletes, nemzetközi szállodák terve, le egészen a folyóig, melynek partján várhatóan látványos kaszinót fognak építeni. Néhány cikkben és kommentárban támadták a terveket, felszólalva egy olyan terület elüzletiesitése ellen, melyből a zöld mocsárvidék megőrzése mellett, kellemes, emberbarát környéket lehetne varázsolni. De még ezek az írások is egyetértettek abban, hogy a körkörös szerkezet „zseniális ötlet”, „káprázatos”, „Párizs eleganciáját idézi”. Peter ajka remegett. Cecile ijedten fogta meg a kezét. Aztán, feladva a könnyei ellen folytatott küzdelmet, a férje vállára borult, és zokogásban tört ki. Hosszú ideig ültek így. Cecile végül felállt, megtörölte a szemét, és egy kancsó vizet vitt az asztalhoz. Mindketten ittak egy pohárral, majd az ablakra meredtek. – Ki tudhatott róla? – kérdezte Cecile. – Ez csak valami őrült egybeesés lehet! Peter nyers válaszától meghűlt benne a vér. – Nem tudsz olvasni? Ez lopás, egyszerűen szólva. Még a nyelvezetet is tőlem vették: rotunda, tengely, rotáció, ezt mind én írtam a pályaudvar épületéről, szóról szóra, a munkám összefoglalásában. Még hogy egybeesés! – Egyenesen Cecile szemébe nézve, keményen faggatni kezdte: – Ki járt itt? Ki járt a házunkban? – Nem értem, mire gondolsz! – Arra gondolok, hogy járt valaki a dolgozószobámban! Melyik Balsan volt az? Vagy melyik haverjuk? Ki adta át nekik?
– Elképzelésem sincs, Peter. Tudod jól, hogy az ajtó automatikusan záródik, amint elhagyjuk a szobát. Úgy működik, mint a hotelszobák ajtaja. Ki juthatott volna be kulcs nélkül? – Na, vegyünk mindent sorra! Úgy kell gondolkodnunk, mint egy nyomozónak. Ki szokott a Balsan családból hozzánk járni? Norma és Lester nem jártak se itt, se máshol együtt, mióta Larryről kell gondoskodniuk. Larry, azaz Dan pedig tavaly nyár óta nem tette be hozzánk a lábát. Kizárásos alapon Norma marad, aki szívesen jár hozzád ebédelni. Nyitva hagyhattad az ajtót porszívózáskor. Valószínűleg kitámasztottad a porszívóval, vagy valami ilyesmi, Norma pedig körbeszimatolt. – Ez nem stimmel. Nem szoktam porszívózni, ha vendégem van! – Akkor nincs más ötletem, te kotyogtál. Az ég szerelmére, nem szándékosan! Csak óvatlanul. Előfordul. – Szégyellhetnéd magad! – mondta Cecile. – Először is, amiért feltételezed rólam, hogy ilyen ostoba és meggondolatlan vagyok, másodszor pedig mert ilyen szörnyű dolgokat gondolsz Normáról! – Nos, ha fáj, hogy Normát gyanúsítom, csak te maradsz! Elkotyogtál néhány dolgot valakinek… természetesen minden rossz szándék nélkül. Könyörgök, egy szóval sem állítom, hogy szántszándékkal, de megtetted. Így kellett történnie. Másként hogy kerültek volna a tervek Balsanhoz? – Könnyű a feleségedet hibáztatni! – dühöngött Cecile. – Mr. Bakert vagy Mr. Rolandot bezzeg nem mernéd vádolni! – Bárkit mernék vádolni, Cecile, nagyon jól tudod! Csak történetesen sem Baker, sem Roland nem látott egy sort sem az összefoglalóból! Még apád sem látta ezt a legutolsó, tömörített változatot! Azonnal fel kell hívnom. Át kell mennem hozzá, hogy beszéljünk. Beszélnünk kell! Amikor letette a telefont, Peter közölte, hogy Amos már úton van hozzájuk. – jobb, ha felöltözöl! – vágta oda kurtán Cecile-nek, majd magára hagyta a feleségét. A dolgozószoba ajtaja hatalmasat döndülve csapódott be mögötte pár pillanattal később. Amos teljesen kimerült érzelmileg. Ernyedten hallgatta, ahogy Peter Cecile-t vádolta, Cecile pedig védekezni próbált. Erőtlenül korholta mindkét fiatalt. – Mi értelme ennek a vitának? Nem szívesen mondom, de minden jel arra mutat, hogy te vagy a hibás, Cecile. Nem szivároghatott'ki másképp a terv! Túl sokat beszélsz. A nőknek mindig túl sokat jár a
szájuk. Anyádnak is. Az életemnél is jobban szeretem, de hát nőből van, ahogy te is. Cecile is végtelenül kimerült volt. Egy ilyen idejétmúlt, ostoba és felháborító véleménnyel amúgy is időpocsékolás lett volna harcba szállni. A nőknek sokat jár a szájuk! Akkor beszéljen csak ez a két férfi, ő becsukja a szemét, hátradől, és csak hallgatja őket ezentúl! – Utólag – mondta Amos – már nyilvánvaló, hogy nem kellett volna ennyit vacakolnunk a Bishop Nationallel. De mi a biztonság kedvéért, épp azért, hogy elkerüljük, ami most történt, milyen ironikus, alá akartuk íratni velük, hogy amennyiben a terveink elnyerik a tetszésüket, teljesítik a megállapodást. Pedig nem volt ebben semmi kockázatos! Mindenáron garanciát akartunk a pénzre is. De hát van jobb nevű cég a Bishop Nationalnél? – Csak néhány napon múlt – mondta Peter kongó hangon. – Hogy is van az a mondóka? „Egy szög miatt a patkó elveszett… a lovas miatt a csata elveszett.” – Baker alaposan körbeérdeklődött a városban – sóhajtott Amos. – A telefonon lóghatott egész éjjel. Úgy tűnik, Balsan már több mint egy hónapja környékezi a helyi hitelezőinket. Mindenhol beleegyezett, hogy kicsit kevesebb kölcsönt kicsit magasabb kamattal fizet vissza. Az az érzésem, és ezzel Baker is egyetért, hogy az emberek, akik harminc éve üzletelnek a Balsan Ingatlannal, megsajnálták Larryt, és örültek, hogy segíthetnek neki talpra állni a botrány és a tragédia után. Annál is inkább, mivel nekik ez egy fillérjükbe sem került, sőt még ők is nyernek rajta, mint mondtam. – Ráadásul – tette hozzá Peter – azt a „rendkívül eredeti” tervet is elvitte hozzájuk. – Igen, és Alfréd Cole kapcsolatai sem hathattak hátrányosan – mondta Amos keserűn. Cecile felhergelve magát, visszaadta az őt ért sértéseket. – Úgy értitek, egyikőtökbe sem szorult annyi kurázsi, hogy küzdjetek? Miért nem pereltek? – Hát ez remek ötlet, Cecile! – rándult meg dühösen Peter a székében. – Mégis milyen alapon perelnénk, amikor nyilvánvaló, hogy te kotyogtad ki a titkot a drága, megbízható barátnődnek! A te kis muskétásodnak! – Szörnyen megbántottál! – kiabálta Cecile. – Rád sem bírok nézni, olyan dühös vagyok! Azzal vádolni engem, hogy…
– Nem „vádollak” én téged semmivel. Nem te vagy itt a bűnös. Te csak egy nő vagy, aki sokat fecseg. Nem akartad tönkretenni a munkám, csak… – Ez meddő vita, gyerekek, és csak ront a fejfájásomon, ami azóta kínoz, hogy beléptem az ajtón! – vágott közbe Amos. – Na, figyeljetek! Alfréd Cole a barátom. Szombat délutánonként gyakran átjár hozzám teniszezni. Mára is bejelentkezett. El akarok vele beszélgetni egy kicsit, és felderíteni a terepet, mielőtt lépnénk. – Csak óvatosan! – figyelmeztette apósát Peter – ügyvéd! Minden elismerésem a tiéd, Amos, de te nem vagy hozzászokva a szellemi párbajhoz. – Nos, te sem. Pedig neked is ott kell lenned, hiszen rólad szól az egész. És neked is jönnöd kell, Cecile! – Akkor is mindenképp elmentem volna, ha nem akarjátok! – vágott vissza Cecile.
Alfréd
Cole, teniszezéshez öltözve, ütőjével az ölében, hosszan, elgondolkodva nézett körül az előtte elterülő gyepen, az itt-ott fejüket még felütő, utolsó nyári rózsákon Amos Newman kertjében. Amikor megszólalt, Cecile-nek úgy tűnt, hangjába a meglepettség mellett enyhe ingerültség is keveredik. – Azt hittem, teniszezni jöttünk össze! – mondta Alfréd. – Ehelyett csak ülünk itt, cseverészünk, és semmire sem jutunk. – Nem „cseverészünk”! – javította ki Amos. – Ez számunkra nagyon fontos! Biztosra veszem, hogy megérted – biccentett Peter felé. – Ahogy ti, ügyvédek, szoktátok mondani, rendkívüli jelentőséggel bír! – Megérteném, ha tudnám, miről beszéltek. Mint mondtam, én csak Dan Balsan ügyvédje vagyok. Elképzelésem sincs, honnan származhatnak a tervek, ha nem Dan fejéből. – Nem tudott semmit – kérdezte Peter – a diagramról, ami az újságokban megjelent? – Semmit az égvilágon. – Én állítom, hogy azt a diagramot én találtam ki. – Amennyiben ez valóban így van, valaki odaadhatta Dan- nek, hogy lemásolhassa. Máskülönben csak valami fatális egybeesésről lehet szó. – Alfréd, mennyi ideje ismerjük mi egymást? – vágott közbe ezúttal Amos. – 1944. július hatodika óta. Legyünk őszinték! Ez nem egybeesés, és ezt mindketten tudjuk. – Ez a beszélgetés nem vezet sehová. Újra és újra ugyanoda lyukadunk ki. Nézzük az elejéről! – fordult Peterhöz Alfréd. A hangja
nyugodt volt. – Önt leszámítva egyedül a felesége ismerte a terveket. Korlátlan hozzáférése volt, egyedül neki. Ezt ön is elismeri. Egyértelmű, hogy ő beszélhetett róla… hogy kinek, azt csak találgathatjuk. Egyedül Cecile tudhatja a választ. Minden tekintet Cecile-re szegeződött. Tolakodón, szemtelenül próbáltak behatolni a gondolataiba. Elviselhetetlen volt. Cecile felállt, és faképnél hagyta a társaságot. A terasz lépcsői a „hosszú sétányhoz” vezettek, amelyen egykor menyasszonyként végigment. Az ösvény végében, ahol a rögtönzött oltár állt, most egy nyári pavilon kínálta árnyát a nyári délutánokon friss levegőn olvasni vágyónak. Itt minden nyugodt volt és békés, a szél söpörte sárga avar szép emlékeket görgetett maga előtt a múltból. Cecile fejében ezzel szemben dübörögtek a gondolatok. Reménytelen. Alfréd Cole-tól kezdve, aki az ellenséget képviselte, a többiekig, akik nem voltak ellenségek, mindenki ugyanarra a következtetésre jutott: Cecile okozta a bajt. Még az édesanyja is azt kérdezte gyengéden.– Biztos vagy abban, hogy soha, semmi nem csúszott ki a szádon véletlenül? Tudom, mennyire bíztok egymásban Normával. Igen, anya, valaha így volt. Mi voltunk a három muskétás, emlékszel? És mindannyian megbíztunk egymásban. Persze akkor még nagyon fiatalok voltunk… Amikor a lüktető dübörgés a fejében kicsit csillapodott, Cecile visszasétált a teraszhoz. Rövid távolléte alatt hangosabb lett a vita, felforrósodott a hangulat. – Felfogod egyáltalán, mi történt? – hallotta Amos mély basszusát. – Ezt a tisztességes embert úgy arcul csapták, hogy csoda, hogy talpon maradt! Festéket öntöttek a festő remekművére! Plagizálták az író főművét! Magukénak kiáltották ki a tudós legutóbbi világrengető felfedezését! Folyton ugyanaz a bűn! – A feleségem bízik abban – szólalt meg Peter –, hogy ha elárult is olyan információkat, melyeknek nem lett volna szabad kitudódniuk, egy tisztességes ember nem használja ezt ki saját előnye érdekében. Normát nagyon okos nőnek ismertem meg, feltételezem róla, hogy képes volt Cecile-ből titkokat kihúzni. A Balsanok közül egyedül ő állt kapcsolatban Cecile-lel. – Amennyiben ragaszkodik az abszurd vádjaihoz – ordította Cole, és felpattant –, és perre viszi az ügyet, legalább annyi tisztesség legyen magában, ha már tisztességről beszélünk, hogy Dan Balsant perli! A
fiam feleségét hagyja ki ebből! Nincs joga ilyesmivel vádolni! Ez rágalmazás! – Ne ordibálj velünk! – emelkedett fel Amos is. – Az én házamban vagy, viselkedj tisztelettudón! – Hamis ürüggyel csaltál ide. Én teniszezni jöttem! – hadonászott az ütőjével továbbra is indulatosan Alfréd. – Rajta csak! Pereljetek! Annyi esélyetek sem lesz, mint hópihének a pokolban! De rajta csak! Vigyétek bíróság elé az ügyet! Csináljatok bolondot magatokból! Csináljatok bolondot ebből a fiatalasszonyból, Cecile-ből is! Ti magatok mondtátok, hogy egyedül ő férhetett hozzá a papírokhoz! Ha van vétkes ebben az ügyben, hát ő az! De az ő vétke is csak annyi, hogy szeret csacsogni! Ki tudja, rajta keresztül talán tucatnyi nő tud már a tervekről! – Takarodj a házamból! – Amos arca lángolt. – Kifelé! – ordította. – Már itt sem vagyok – mordult vissza félútról Alfréd. – És ne merészkedj többé a közelembe, Amos Newman! A társaság dermedten állt, és hallgatta, ahogy Alfréd autójának hangja végleg elhalt a távolban.
Amikor autóban ülsz, és olyan elkeseredett vagy, hogy beszélni sem bírsz, legkönnyebben úgy kerülheted el a társalgást, hogy zenét kapcsolsz be, gondolta Cecile. Peter is pontosan ezt tette. Cecile mindenkinél jobban értette: a férjét a halálnál is szörnyűbb veszteség érte. Azt is megértette, hogy, amint hazaértek, Peter a dolgozószobájába vonult, becsapva maga mögött az ajtót. Azért igyekezett halványan fenntartani a kapcsolatot kettejük között. – Egész nap nem ettél, Peter! Meg fog fájdulni a fejed! – Tényleg azt hiszed, ha lenyomsz a torkomon pár falat ételt, csillapodik a fejfájásom? – válaszolta a férfi. Legalább nem tette a mondat végére, ami már a nyelve hegyén volt: a fejfájásom, amit te okoztál! De hiszen nem ő okozta! Ebben tökéletesen biztos volt Cecile. Vannak gyengéi és hibái, de a feledékenység és a gondatlanság nem tartozott közéjük! Szörnyű érzés volt, hogy igaztalanul vádolják, és ő sehogy sem képes bizonyítani a vádak hamisságát! Persze Peter idővel meg fog neki bocsátani, de elfelejteni sosem fogja ezt az ügyet. Ez az eset örökre kettőjük között feszül majd, újra és újra szívfájdalmat okozva Peternek is, neki is. Peter hosszú órákkal később sem jött ki a szobájából. Cecile képtelen volt olvasni, ellátni a ház körüli teendőket vagy pihenni. Az
aranyló nap már alacsonyan járt az égen, amikor eszébe jutott, hogy egy hosszú séta talán segítene. A nap eseményeinek utóhatásai, a ronda vita Alfréd Cole-lal és az érzés, hogy Peter dühös rá, ugyanakkor olyan súllyal nehezedtek rá, hogy túl kimerültnek érezte magát egy valódi sétához. De egy helyben ülni is képtelenség volt! „Bolyongás” – így hívják, amikor az idegesség nem hagyja nyugodni a testet. Cecile fel-le járkált a szobákban és a hallban, kiment a verandára. A dolgozószoba verandára néző ablaka előtt elhaladva bekukucskált, hogy lássa, mit csinál a férje. Peter a hosszú, író- és tervezőasztalként egyszerre funkcionáló asztalnál ült. Homlokát az asztalon összekulcsolt karjain pihentette. Kinyitott újság feküdt mellette. Minden bizonnyal olvasni próbált, de feladta végül. A szánalom néma zokogásként tört fel Cecile mellkasából. Aztán hirtelen döbbenet vette át a szánalom és a fájdalom helyét. Megdermedt. A késő délutáni aranyló napsütés elcsordogált a veranda teteje alatt, és bekúszott az ablakon át, egészen a Peter asztalán heverő, nyitott újságig. Pár milliméterrel közelebb hajolva Cecile tökéletesen ki tudta olvasni az újságban írtakat: A keleti part hokicsapata kapitányt választ; Bizottsági viták az adótörvényről. Egész oldalas cikk egy betörésről. Tisztán, olvashatón. Az izgalomtól félőrülten rohant be a házba, és dörömbölni kezdett a dolgozószoba ajtaján. – Mi a pokol? – mérgelődött Peter, miközben ajtót nyitott. – Add ide az összefoglalót! A terveket! Most! – Mi ütött beléd? Nem tudnál békén hagyni egy órácskára? Cecile meg sem hallotta a férjét. Felkapta az értékes összefoglalót a székről, ahová Peter hajíthatta elkeseredésében, és az asztalon heverő újságra helyezte. – Most pedig gyere ki a verandára! Kérlek! Komolyan mondom, Peter! Peter vonakodva a felesége után ment, oda nézett, ahová Cecile mutatott, majd elfordult az ablaktól. – És? Mi van vele? – kérdezte. – Hát nem látod? Innen látta Norma! – Ez nevetséges. Kezdjük azzal, hogy sosem tartózkodott itt egyedül. Te mondtad. – Azt sosem mondtam, hogy nem hagytam magára pár percre! Kimentem a postáshoz, beugrottam a mosdóba… Norma mindig zaklatott volt. Gyakran járkált fel-alá. Aztán, egy nap… – Egy nap az az ötlete támadt…
– Befejezhetném, Peter? Nézd, ott áttör a fény a zsaluk között. Egyenesen az ablakodra mutat a fénycsík, mint egy nyíl. Persze a megfelelő időben kell észrevenned. Az év és a nap megfelelő időszakában. Más évszakban vagy más időpontban túl sötét van itt, nem lehet olvasni az ablakon keresztül. De most! Nézd! – Cecile gondolatai, szavaival együtt, feltartóztathatatlanul áradtak. – Itt van a tegnapi újság az idézetekkel. Norma néhány dolgot megváltoztatott a szövegben, hogy ne egyezzenek hajszálpontosan. Jellegzetes Norma-stílus: körülölel, írja, ahol te egyszerűen azt írtad, hogy „körbeveszi”. Ő beszél így! Nézd csak végig az egészet, Peter! Ott van a diagram is. Nem teljesen ugyanolyan, mint a tiéd, de kilencven százalékig ugyanaz! – Persze, és megkockáztatta, hogy itt álldogáljon papírral és ceruzával a kezében, amíg te ajtót nyitsz a postásnak! – gúnyolódott Peter. – Ez az összefoglaló majd negyven centi hosszú, szűk margókkal! Nem kevés időbe telne lemásolni! És kétlem, hogy Norma fényképezőgéppel, megfelelő fényképezőgéppel felszerelve jött volna! Nem. Találj ki jobbat, Cele! – Hallgass meg, Peter! Nem másolt! Megtanulta a szöveget! Normának fényképmemóriája van! – Ne etess azzal, hogy ezt mind képes volt megjegyezni! – De igen! Képes két perc alatt megjegyezni egy oldalt a történelemkönyvből, évszámokkal, mindennel együtt! Mindig csodáltuk, amikor még együtt laktunk. Amanda is megmondaná, ha itt lenne! Az utóbbi időben ritkán került szóba ez a név. Szomorúan, távolian csengett, mint egy elfeledett harang hangja a levegőben. – Cele, gondolkozz! Megesküdnél, hogy soha, véletlenül sem… Ez már túl sok volt Cecile számára. Sírni kezdett. – Az ég szerelmére, ne sírj! Nem bírom! Ne sírj már! Többé nem kérdezem. Rendben, vége, elkövettél egy szörnyű hibát, de már nem tehetünk ellene semmit. Csak hagyd abba a sírást! A karcsú fénynyaláb megtört a sarkon, olvashatatlan homályba borítva Peter összefoglalóját. Férje arcába nézve Cecile látta, hogy Peter tajtékzik és elkeseredett, mégis, az iránta érzett szeretetből, visszafogja dühét. Azt is tudta, hogy olyasmi elfogadására kéri Petert, ami nehezen elképzelhető. Fényképmemória! Nem lehetetlen, de rendkívül ritka. Főleg ilyen esetben, amikor egy bonyolult diagramról van szó! Szinte látta maga előtt, hogy a jövőben, akarata ellenére is, gyakran fogják emiatt kétségek gyötörni Petert, de a béke érdekében nem tesz róluk
említést. De attól még ott lesznek azok a kételyek! Ha lenne valaki, aki alátámasztaná, amit Normáról mondott! Megtorpant egy pillanatra, aztán hirtelen mentő ötlete támadt. – Azt akarom, hogy hallgasd meg Amandát! – Hallgassam meg Amandát? Ez meg mi már megint? Mégis miről beszélsz? Mi a pokColert beszélnék vele? Amúgy is, azt mondtad, Kaliforniában van. – Talán még nem ment el. Vedd fel a hallban a mellékvonalat, Peter, és figyelj! Nagyon, nagyon fontos, hogy megtedd! Kérlek! Kérlek, a kedvemért! Miközben Dolly számát tárcsázta, hallotta Peter zaklatott lélegzését a vonalban. Olyan tisztán látta maga előtt a férje arcára kiülő sötét rosszallást, mintha csak mellette állt volna. – Az emeleten van, csomagol – közölte Dolly. – Az utolsó percben csípted el. Éjszaka repül Kaliforniába. Szólok neki. – Még egyszer el akartál búcsúzni? – kérdezte Amanda. – Nos, igen… de nem csak ennyi. Azért is hívtalak, hogy egy szívességet kérjek. Őrültségnek fogod tartani, de nem az. Nagyon fontos dolog. Tudom, hogy nem érsz rá, úgyhogy nem húzom az időt magyarázkodással. Peter az ikervonalban van, azt akarom, hogy hallja, mit válaszolsz egy Normával kapcsolatos kérdésemre. – Én nem folytatom ezt! – szólt közbe Peter. – Kérlek, Peter! Könyörgöm! Nagyon egyszerű, Amanda. Csak mondd el neki… nekünk, hogy mit tudsz Normáról! Van rajta valami szokatlan? – Egek, de fura kérdés! Valami szokatlan? A lábára gondolsz? – Nem, nem. Gondolkozz! – Hogy régebben nagyon feszengett férfiak társaságában? – Valami más. Csend állt be. – Nos, emlékszem, jó humora van. – Ez igaz. És még? – Próbálom! Nagyon okos. – Igen… – Kivételes tanuló. – Ezt hogy érted? El tudnád magyarázni? – Nos, először is, fényképmemóriája van. Elég pár percig néznie egy oldalt, és utána képes visszamondani, amit olvasott. Aztán lapoz, és megismételi a mutatványt. Elmehetne valami tévés kvízjátékba.
– Köszönöm, Amanda! Pontosan ezt akartam hallani. Nem tartalak fel tovább. Jó utat! És küldd majd el a kaliforniai címedet! Írni fogok Stevie-ről! Sok szerencsét! Először Peter, majd Cecile tette le a kagylót. Amikor a férfi lesütött szemmel visszament a szobába, Cecile látta rajta, hogy zavarban van. – Hihetetlen! – mormolta maga elé Peter. Diadalérzésnek, „lám, megmondtam!” típusú mondatoknak természetesen nem volt helyük. Cecile nyugtalanul, némán várta, hogy megszólaljon a férje. – Nekem… azaz, mindenkinek, de főleg nekem… bocsánatot kell kérnem, amiért… amiért megkérdőjeleztük a szavad. És amiért nem hittem neked… Hátba támadtalak. Megkérdőjeleztem az intelligenciádat, amikor feltételeztem, hogy akár véletlenül is kikotyogtad a munkám titkos részleteit. Hogy épp rólad gondoltam ezt! Borzasztóan szégyellem, és sajnálom, Cele! El sem tudom mondani, mennyire! Halovány, apró mosoly suhant át Cecile ajkán, mielőtt válaszolt volna. – Felejtsük el! A szüleim is nekem estek. – Elkomorodott. – Mindez nem sokat számít már, nem igaz? A legégetőbb kérdés most az: mitévők legyünk? – Pereljünk, én azt mondom! Szerezzünk ügyvédet! Nyerjük meg az ügyünknek az egyik legjobbat a városban! – Bármilyen más ügyben Alfréd Cole-hoz fordulnánk. Nem hihetetlen? Csak álltak a szoba közepén, dermedten. Tekintetük egymásba fonódott. Hirtelen megcsörrent a telefon. Norma zúdította Peterre sirámait a vonal túlsó végéről. – Most hallottam, mi történt a Newman-házban! Milyen szörnyű rágalmak, amikor az egész csak fatális egybeesés lehet! Te is tudod, Peter, hogy az! Hát nem szenvedett még eleget az én szegény bátyám egy ilyen kegyetlen támadás nélkül is? – Senki nem támadja a te szegény bátyádat, Norma! De nem kívánok erről veled vitát nyitni – válaszolta Peter. – Találkozhatnánk! – Nem, Norma, igazán sajnálom. Egyáltalán nem akarok veled beszélni. Le is teszem. – Én fogok vele beszélni! – döntött hirtelen Cecile. – Felhívom, és találkozót kérek tőle valami semleges helyen. Nem nála, nem nálunk, mondjuk a könyvtárban vagy a parkban.
– Komisz élmény lesz, és eredménye sem sok lesz! Semmire sem fogsz jutni Normával. Csak felzaklatod magad! Ha valaki ilyen messzire merészkedik, nem lesz hajlandó feladni, amit megszerzett, hiába minden könyörgés és észérv! Ne tedd! – Én azért megpróbálom!
Norma ideges volt. Ideges ellenfél. Fészkelődött, egyik oldaláról a másikra billent a kemény pádon. Érezhetően legszívesebben felpattant és elszaladt volna Cecile kitartóan és tudatosan kutató tekintete elől. Elég iróniával megáldva az ember még sajnálatot is érezhetett volna iránta, kínos helyzetében. – Te is tudod, hogy hazugság, amit állítasz, Norma! Tudod, hogy tisztában vagyok azzal, pontosan mi történt.- fel-alá járkáltál, és megláttál valamit – amit, bevallom, jobban is elrejthettünk volna. Ó, de mi értelme ennek? Miért nem vallod be egyszerűen? Nem kell nekünk bírósághoz fordulnunk! Normális emberek vagyunk, képesek leszünk normális megoldást találni a helyzetre! Már miközben beszélt, érezte Cecile, hogy Peternek volt igaza. Meddő próbálkozás újra és újra a saját igazát bizonygatnia. Nincs mód „normális” megoldásra, csak ha a Balsan cég teljesen kivonul az üzletből. Erre viszont semmi esély, amíg Norma kezében van az irányítás, idegesség ide vagy oda, Norma megingathatatlan volt. Ha Amanda ott lett volna, ő Norma ellen vallhatott volna. De ez az elképzelés minden valóságalapot nélkülözött. Amanda mint szavahihető tanú vallomást tesz a városi bíróság előtt… Ugyanakkor Amanda sosem követte volna el, amit Norma tett. Amandának volt szíve. Elvehette volna Stevie-t Larrytől, és elhagyhatta volna a férfit, mégsem tette meg. Norma, akart a barátnőjéhez fordulni, emlékszel még a három muskétásra? Miért teszed ezt az én Peterömmel és velem? Ő mindig olyan kedves volt hozzátok! Hiszen csak pár hónapja, hogy… De eleget mondott már. Mindketten eleget mondtak. Ideje volt befejezni a beszélgetést, és búcsút venni egymástól. így hát, a viszontlátás említése nélkül, egyetlen kézszorítást sem váltva, elváltak. Az elkövetkező napok és éjszakák során, miután számtalan találkozón túlestek, ügyvédek tömkelegével beszéltek és hallgatták az állandó telefoncsöngést, Cecile-nek gyakran voltak borúsak a gondolatai. Milyen ostoba tud lenni az élet, milyen kiábrándító, kiszámíthatatlan és igazságtalan tud lenni! Nem hihetetlen, hogy egy
olyan kedves, régi barát, mint Norma, ilyesmire volt képes? És nem észveszejtő, hogy Amanda szerelmi élete ilyen mélyen beavatkozott Peter életébe, és felforgathatta azt? A levegő megválaszolatlan kérdések súlyától volt terhes. Peter és Cecile törékeny beszélgetései és hallgatásai szinte ropogtak a feszültségtől. És egy nap, az aggodalomtól és az egyre sürgetőbb türelmetlenségtől vezérelve, Cecile kitört. – Mégis mi a baj? Mire való ez a halogatás? Hiszen olyan egyszerű ügynek tűnik! Mire várunk? Már így is elpazaroltunk két hetet! – Nem olyan egyszerű – mondta sötéten Peter. – De miért? Nem értem! Lopás történt. Mi olyan bonyolult ebben? – Az, hogy úgy néz ki, azzal fognak védekezni, hogy te szabad akaratodból árultad el a terveket. Úgy vélted, érdekes, hogy Larrynek hasonló ötlete támadt. Beszélgettetek erről Normával. Csak egy baráti információcseréről volt szó. Ráadásul Larry terve nem teljesen fedi az enyémet… – Persze hogy nem! Normának volt annyi esze, hogy néhány dolgot megváltoztasson benne. Peter felsóhajtott. Az együtt töltött évek során Cecile sosem hallotta még ennyit sóhajtozni a férjét, mint az utóbbi pár hétben. – Nos, az ügyvédeink próbálnak egy stratégiát kidolgozni, de nem megy gyorsan. Egyelőre ennyit tudok mondani – válaszolta Peter. – És tudnod kell, hogy, noha az ügyvédek meglehetősen biztosak abban, hogy a végén mi nyernénk, elsősorban téged érintene kellemetlenül a pereskedés, a korábban említett okok miatt. – Nem számít! – Fogalmad sincs, milyen, amikor faggatnak, és keresztkérdésekkel kínoznak egy tárgyalóteremben! A másik oldal megpróbál majd totális idiótaként beállítani! Tényleg ezt akarod? Peter még ilyenkor is rá gondol! A munkáját a földdel tették egyenlővé, és ő rá gondol! Cecile végtelen szeretetet érzett a férje iránt. Védelmezni akarta. – Nem érdekel! – kiáltott fel. – Mondtam. Elégtételt akarok! A bíróság elé állunk, és küzdünk! Én is küzdök! Menj, és mondd meg nekik! Mondd meg az ügyvédeknek, Rolandnak, apámnak, mindenkinek! Peter, némán a meghatottságtól, átölelte a feleségét. Tovább teltek-múltak a napok, már harmadik hete szenvedtek az ügytől, Peter ezzel kelt és ezzel feküdt, de szemmel láthatóan nem jutottak egyről kettőre. Cecile nem faggatta. Peter kiszámíthatatlan
időpontokban ért haza, és a vacsorájukat gyakran a tévé előtt költötték el, ami korábban nagyon ritkán fordult elő. Cecile, tudván, hogy a férje nem szolgálhat még hírekkel, aggódó csendbe burkolózott, csak lopva pillantott néha-néha Peterre. És a napok csak teltek. Aztán, egy este, amikor Peter hazaérkezett, Cecile látta az arcán, hogy végre van határozott mondanivalója. – Ülj le – kérte a férfi. – Döntöttünk. Ejtjük az ügyet. Nem perelünk. – Tessék? Mit mondasz? – Hallottad. Az ügyvédek, az apád, Roland és mindenki egyetértett. Vége – mondta Peter zordan. Cecile megdöbbent. – De miért? Miattam? Mert belerángatnának? – Igen, minden bizonnyal ezért. A férje és az apja óvni próbálja… – Mégis mit képzeltek, ki vagyok én? Egy gyáva féreg, egy anyámasszony katonája, akit a széltől is óvni kell? Jobb, ha… – Nem. Apádnak lehet, hogy ez járt a fejében, ő egy másik generációba tartozik, de én engedtem volna, hogy küzdj, mert ismerlek, és tudom, milyen bátor vagy. Mi kiállunk egymás mellett, te meg én! Nem, az ügyet más okból ejtettük, aminek semmi köze hozzád. A partnereink egyszerűen nem akarnak évekig elhúzódó jogi huzavonába bocsátkozni. Valószínűleg megnyernénk a pert. Igen, nagy a valószínűsége. Viszont egy vagyonba kerülne. És rengeteg időt felemésztene, amit a befektetők ésszerűbben is fel tudnának használni egy új vállalkozás beindítására, ami lehet ugyan, hogy nem ennyire grandiózus, de jövedelmezőbb, mint a bírósági huzavona. Így aztán magamra maradtam, egyedül viszont nem tudom előteremteni a pereskedés anyagi feltételeit. Ennyi, Cele. Vége. Az ő szempontjukból nézve teljesen érthető. És ha belegondolsz, a mi szempontunkból is jobb így. Egyszerűen nem éri meg a lelki tortúrát. – A munkád, a látomásod! – sírt Cecile. – A gyermeked! – A gyermekeinket elveszíthetjük. Egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Aztán Peter komor arcán átsuhant az a régi, bátor mosoly, amellyel oly gyakran öntött lelket Cecile-be, amikor elvesztették az ikreket. – De a sírokon nő virág – mondta. – Ez előtt a munka előtt is volt élet. Azelőtt is szerettük egymást. Ezentúl is így lesz – tárta ki karját Cecile felé. – Gyere ide, drágám!
Az elkövetkező években Norma nemegyszer érezte magán Lester szúrós tekintetét, ha az a bizonyos „egybeesés” szóba került. Számos
nehéz percet okozhatott volna kettőjük között a dolog, ha feszegetni kezdik, de egyiküknek sem fűlt a foga a veszekedéshez. Alfréd Cole-nak sem, pedig ő hajthatatlanságáról volt híres a szakmájában. Jobb volt nem beszélni azokról a tervekről. A gondolataikból azonban lehetetlen volt teljesen kizárni a témát. Sokszor jó szándékú emberek – vagy valójában inkább tolakodó pletykafészkek? – támadnak le hírekkel, amelyekre „biztosan kíváncsi vagy”. Így aztán Norma idővel megtudta, hogy Amandának jól megy a sora Kaliforniában. – Emlékszem – mondta valaki egy vacsora alkalmával –, mellette úgy érezte az ember, a világ mégiscsak jó hely. Annyi élet volt benne! Bátor volt. Küzdött, elbukott, és most újrakezdi. Elismerést vívott ki új környezetében – önkéntes egy kórházban, vagy valami ilyesmi. – Saját divatszalonja van Sacramentóban – vélte tudni valaki más. – És úgy hallom, még egyet akar nyitni a kertvárosban. Azt mondják, gyönyörű háza van, remek rendezvényeket szervez, és nincs híján a hódolóknak, ami nem is csoda az ő kisugárzásával. Hirtelen zavart csend támadt. A társaságnak eszébe juthatott, hogy Norma is köztük ül, és azonnal témát váltottak. Mintha a szépsége, a teste, a göndör fürtjei felmentenék Amandát a vétkei alól! – gondolta Norma. Cecile egyszer elmondta neki, hogy Peter „mágnesnek” nevezte Amandát. Még a saját férje, Lester is elkotyogta legfrissebb információit, amelyek szerint Amanda Sacramentóban a jótékonyságáról híres, és arról, hogy gondoskodik a családjáról. Miért nem az jut róla az emberek eszébe, hogy megölte az apámat, és a bátyámmal is hajszál híján végzett? De nem, az emberek inkább a kedvességéről, a mosolyáról, a szőke hajáról locsognak! Kalifornia szerencsére messze volt Michigantől. Normának nem kellett attól tartania, hogy összefut egykori sógornőjével az utcán. Cecile-lel azonban más volt a helyzet. Egy este ki más állt meg Normáék asztala mellett egy belvárosi étteremben, mint Mrs. Lyons, aki kész volt a csillagokat is lebeszélni az égről! – Norma, a napokban láttam a barátnőjét, Cecile-t! A férjével, Peter Mackkel volt. Hát nem csodás pár? És azok a gyönyörű gyerekek! Milyen különös, hogy amint az ember örökbe fogad egy babát, már jön is a másik, a saját! Mackék esetében rendkívül szerencsés, hogy az
örökbe fogadott fiúcska hasonlít a két saját lánykára. Milyen elragadó család! Gyakran találkozik velük? – Soha – válaszolta Norma kimérten. Nem bánta, hogy hűvösen cseng a hangja. Mrs. Lyons szemöldöke alig láthatón megrándult. – Ó, azt hittem, jó barátok! – Azok voltunk. – Igazán, én… – folytatta volna Mrs. Lyons, de a kísérője, valószínűleg érzékelve Norma elutasító viselkedését, magával húzta. Na igen, nagy kár Peterért, gondolta Norma. Már karnyújtásnyira volt a céltól. Országos hírnevet szerzett volna magának, semmi kétség. Biztos nagyon fájdalmas volt. De így is szépen eléldegél a helyreállítási munkáiból, van gyönyörű családjuk, és ez máris több, mint ami sok embernek megadatik. A sors megajándékozta Cecile-t két saját babával. Van egy tiszteletet érdemlő apja, szerető férje, és ráadásul még szép is. Ezzel elégedett lehet. Nekem feleennyi sem jutott. De miért aggódnék én Peter és Cecile sorsáért? Cecile még csak hűséges barátnak sem bizonyult! Együtt érezni Amandával! Nem. Amit tettem, Danért tettem. Csodaszert adtam neki, amelynek segítségével megmenekült az őrülettől. Tucatnyi városban magasodnak az épületei. Művészi értékük ugyan nem sok van, de a bátyám nevét jól csengő névvé tették, amelyet mindenki ismer. Csodálatos érzés látni, ahogy Dan Stevie-vel utazgat! Olyan büszke a fiára! Az emberek azt mondják, Stevie a megszólalásig hasonlít a nagyapjára – de erre jobb nem gondolni. Kellemesebb a vagyonra gondolni, amely lehetővé tette, hogy Dan messze földön híres legyen a jótékonyságáról, főleg a csonka családban nevelkedő gyermekek javára. Ez a vagyon saját bevallása szerint a kétmilliárd dollárt is megközelítheti. Mindig jó volt hozzám, és én is hozzá. Néha azért bántanak az emlékek. Mint amikor a távolban meghallasz egy régi zenét. Ilyenkor előveszek a szekrény legfelső polcáról egy kis, keretes fényképet, és újra szemügyre veszem azt a három fiatal lányt, ahogy ott állnak egymás mellett, talárban, a napsütötte gyepen. Epilógus
Kétmilliárd
dollár – mondta az elbeszélő. – Hát így ér véget a
történet. A nap csak egy vöröslő csík maradt a látóhatáron a megkopott délutánban. Az óceán továbbra is kitartóan ostromolta a parti sziklákat. A két férfi csak ült, és bámult egymásra. Hosszú, nagyon hosszú ideje már, hogy utoljára találkoztak. Most is csak véletlenül. – Nos, Amos, mi a véleményed Balzac elméletéről? Mi számít valódi bűntettnek? Végül is Norma nem egészen… – Nem. Nem „egészen”. – Nem értelmezhető a túlélésért folytatott szánalmas küzdelemként, amit tett? Amos elhúzta a száját, majd ironikus mosoly jelent meg az ajkán. Talán, mint oly gyakran, az idő és az emlékek tompították az élet kegyetlen élét. Ó, az emberi természet! Semmit sem változtunk, mióta világ a világ. – Azt hiszem – mondta Amos –, mint a legtöbb dolog a világon, ez is nézőpont kérdése, Alfréd. A válaszom – bűn is volt, meg küzdelem is. Mindkettő.
Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a Könyv a debreceni Könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben Készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató GENERAL PRESS KIADÓ
