BŐDY EDIT „Az angol az anyanyelvünk”: Nyelv és identitás Seamus Heaney néhány versében „Írország az egyetlen olyan ország Európában, amely rendelkezik mind korai, mind későbbi gyarmati tapasztalattal”, hiszen ez az ország volt Anglia első gyarmata. Az ott lezajlott gyarmatosítási folyamat nem tér el jelentősen a világ több részétől, csak éppen jóval korábban kezdődött, és egy bizonyos mértékig napjainkban is tart, mert Észak-Írország ma is Nagy Britannia része, ahol „a mai modern gyarmatosítás hatásait láthatjuk” (Deane 1990: 3, 8). A „gyarmatosítás olyan folyamat, amely valakit radikálisan megfoszt valamitől. A gyarmatosított népnek nem lesz saját történelme, és az is előfordul, mint Írországban, hogy saját nyelve sem lesz” (Deane 10). A posztkolonialista irodalomtudomány egyik gyakran feltett kérdése éppen ez: milyen nyelven írjon a szerző: a gyarmatosító, más esetben az egykori gyarmatosító nyelvén, ezáltal szélesebb közönséget célozhat meg; vagy esetleg térjen vissza a helyi nyelvhez, mintegy elhatárolódva a gyarmatosítótól? Ma is jellemző dilemmája az ír születésű szerzőknek, hogy milyen nyelven írjanak, publikáljanak: ha írül, akkor azt kockáztatják, hogy az emberek többsége nem, vagy alig érti majd meg a művet; ha angolul, felszínre kerülhet a régi ellenérzés: hogyan is lehetne ír szellemű művet az elnyomó nyelvén írni? A probléma még az Ír Köztársaságban is napirenden van, nem is beszélve a mindmáig Nagy-Britanniához tartozó Észak-Írországról. Számos szerző, például a drámaírók valamiféle kompromisszumos megoldást dolgoztak, dolgoznak ki, amely egyénenként eltér. Az általános módszer a következő: az angol nyelvet elegyítik egy vagy több ír dialektussal, így azt az illúziót keltik, hogy az ír szereplők nem angolul társalognak a színpadon. Figyelemre méltó, hogy „a kilábalás abból a krízisből, amelyet az ír nyelv elvesztése okozott, milyen mértékű, majdhogynem bosszúszomjas virtuozitást hozott létre az angol nyelv használatában. Ez egy kísérlet arra, hogy az írt angol nyelvvé alakítsák, egy olyan nyelvvé, amely sokkal inkább szuverén, mintsem az angol nyelv kiegészítése” (Deane 10). A nyelvvel kapcsolatos dilemma a költők életművében is jelen van, már csak azért is, mert „az identitáskutatás talán a legkitartóbb ír költői téma ”, amely a nyelvi kérdésen kívül is sokféle formát ölthet, például régebben a mítoszok, legendák szereplőit, eseményeit használták előszeretettel, s a vidéki életformát. Mindezen felül manapság nem ritka, hogy híres ír emberek jelennek meg versekben, esetleg ír történelmi események (Perkins 1987: 471), mint például Seamus Heaney esetében. Ez a tanulmány azt célozza, hogy néhány vers alapján körbejárja, hogyan tudja egy észak-ír költő identitását, akár nyelvi identitását kifejezni – alapvetően angolul. Heaney 1939-ben született egy Mossbawn nevű farmon Derry megyében. Az ő nemzedéke volt az első, akinek sikerült kilépnie Yeats hosszantartó és
253
nyomasztó árnyékából, és a kritika szinte azonnal Heaneyt szemelte ki vezéralakjának. (…) Yeats örökségén az ulsteri költőknek paradox módon úgy sikerült túllépniük, hogy megismételték a nagy előd mutatványát: ahogy Yeats annak idején, a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján kitalálta a modern Írországot és a modern ír irodalmat, Heaney és társai, legalábbis fellépésük idején megteremtették az északír költészetet. Ilyen kategória korábban ugyanis nem volt. Volt viszont egy ország, amely ír volt és brit, és ahol a nemzet – politikai–vallási identitás olyan mértékben tolakodott be a magánéletbe, mint Nyugat-Európában kevés helyen (…). Heaneyék ennek a többszeresen megosztott országnak találtak ki identitást (Ferencz 2010: 379). 1972-ben, miután észak-ír politikai helyzet sokkal súlyosabbra, válságosra fordult (1968-ban), Heaney mintegy tiltakozásként átköltözött az Ír Köztársaságba, és különböző amerikai egyetemeken is tanított. Mindezek mellett még abban az évben kiadott egy új kötetet (Wintering Out – Áttelelés), amely változást jelez az életművében, és olyan, később híressé vált műveket tartalmaz, mint a lápversek (pl. „The Tollund Man” – „A tollundi férfi”) (Ferencz 381). Ebben a kötetben különösen nyilvánvaló Heaney érdeklődése a nyelvben rejlő lehetőségek iránt, pontosabban az iránt a lehetőség iránt, hogy akár a nyelv szintjén is lehet küzdeni, ha elkülönítjük a „mi” nyelvünket az „övékétől”. Mindezt a már vázolt megoldással lehet elérni, ha az angolt ír dialektussal elegyítjük (Molino 1991: Abstract). Ebben a kötetben feltűnik még egy sajátos vonás, amelyet a modern ír szerzők előszeretettel használnak: a kelta helynevek gyakori szerepeltetése, s a költő egy későbbi kötetben, az 1975-ös Northban (Észak) is ezzel a módszerrel él: „elmorfondírozik a helyeken, neveken és helyneveken”, amelyek egyszerre tartoznak ez egyéni és a történelmi emlékezethez (Morrison 1982: 39). A helynevek néha már versek címében megjelennek, például „Broagh” vagy „Anahorish”: valószínű, hogy Heaneyt is elbűvölték ezek a különös, lágy hangzású szavak, helynevek. S ezzel nincs is egyedül, de nem is pusztán kedvtelésről van szó. Az ír irodalomban születtek más olyan művek, amelyek valóssággal mágikus tulajdonsággal ruházták fel a helyneveket, például Brian Friel drámái, mindenek előtt a Translations (Helynevek, 1980). E mögött a felfokozott érdeklődés mögött egy, a 17–18. századra visszamenő jelenség áll, amelyre Patrick Sheeran (2003) hívja fel a figyelmet: ekkor kezdtek az írek kétféle tájképet megkülönböztetni: az egyik angol–ír volt, a valóság, kimondottan politikai vetületű, s ez az eltulajdonított földet jelentette. A másik kelta volt, tisztán a szavak, legendák szintjén létezett. Tehát az ott lakó angolok vagy angol-írek olyan földön éltek, amelyhez ők nem kötődtek, viszont az írek egy olyan földhöz kötődtek, amely politikailag-jogilag nem volt az övék. Heaney is ezt a paradoxont ragadja meg a helynevekkel: „nyelvi és területi kifosztást mutat be egyszerre” (Sheeran 35). Sheeran azt is megállapítja, hogy „válaszul erre a kifosztásra, a helynevek és a hozzájuk kapcsolódó nemzetség- és családnevek (…) azt a célt szolgálták, hogy az emberek emlékezetébe véssék az elvesztett világot, és megőrizzenek valamit az identitásból. (…) Írnek lenni és a hely iránti érzék összetartozik”¹ (Sheeran 31).
254
Ez törekvés egyébként nemcsak ír, illetve észak-ír jellegzetesség: a területi kifosztás jelenségéről (act of geographical violence) és annak következményeiről már a posztkolonialista elmélet egyik megalapítója, Edward W. Said (1990) is értekezett, hozzátéve: ha egy nép hazája idegen kézre kerül, akkor annak a népnek „később fel kell kutatnia földrajzi identitását, vagy helyre kell azt állítania” (Said 1990: 77). Az „Anahorish” alapjául szolgáló helynév (Derry megye, Észak-Írország) több versben is felbukkan, így a későbbi Kálváriaszigetben is. Mossbawn, a tanya, ahol Heaney született, ott állt a közelben, és a költő az anahorish-i iskolába járt. Az Áttelelés című kötetben szereplő versben a beszélő azonnal le is fordítja az amúgy már angolosított helynevet egyben utalva a gyermekkori kötődésre: „Tiszta víz” helyem, a világ első dombja, ahol forrás mosott friss füvet, sötét kavicsot az ösvény ágyán. Anahorish, mássalhangzók finom hordaléka, hangzók rétje, mint lámpa-szellemkép hintázik át az udvaron egy téli este. Kannával, taligával ama vályoglakók derékig járják a ködöt, és törik hártyás jeget kutakon, trágyadombon.
(Heaney 2010: 50, ford. Mesterházi Mónika)
Az Áttelelésben a helynév mindig emléket, hangulatot idéz fel. Egyszerre nyelvi jelenség, egy hangsor, amelyet a beszélő valósággal ízlelget, ugyanakkor mögötte mindig ott van a hozzákötődő élmény, hangulat, emlék (hasonló eszközzel él Friel is a Helynevekben). A szó, anahorish (eredetileg anach fhíor uisce) jelentését már a hangalak is hordozza, és Heaney költői képei ezt erősítik: Anahorish maga a dombról csörgedező tiszta vizű patak és a ködben-párában feltűnő-eltűnő helybeli emberek. A pár soros vers így rendkívül tömör; több tartalmi sík is összefonódik: utal a helynév elsődleges jelentésére, egyben arra is, hogy a beszélőben ez milyen képzettársításokat, emlékeket idéz fel, és persze az olvasó elméjében is felvillan egy állókép az észak-ír falu téli mindennapjairól. Mindezek mellett disszertációjában Mesterházi Mónika (2001) még egy figyelemre méltó értelmezési lehetőséget hoz fel. Miután kitér a víz, folyó víz metafora irodalmi előzményeire, illetve annak kiterjed jelenlétére Heaney
255
költészetében, párhuzamot von a kútkeresés némileg misztikus mestersége és a költői hivatás között: „A költészet nem tanulható részére a varázsvesszővel kutat találó mester tudása a példa” (Mesterházi 144). Heaney „Broagh” (bruach abhana, jelentése: folyópart) című verse is azok közé tartozik, amelyekben ír szavak vagy utalások bukkannak fel: Folyópart, árbocos ló-sóska levelek és baldachin-ösvény visz a gázlóig. A kerti humusz berogyadozott, a zápor vize sarkad nyomában meggyűlt: sötét O Abban, hogy Broagh, tétova tetoválás szeles vidéki fák és rebarbara-élek közt, hirtelen véget ért, akár az a gh befejezés, idegeneknek a legbonyolultabb némahang.
(Heaney 55, ford. Tandori Dezső)
Heaney itt is hasonló technikával él: hely és nyelv összefonódik, s a felvillantott tájat magát a helynevet alkotó hangsor is segít felidézni. Ugyanakkor az itt szereplő helynévnek az a célja, hogy kihívás elé állítsa az angol olvasót és valószínűleg zavarba is hozza, hiszen valósággal felszólítják, hogy „azonosítsa magát: ha helybéli, akkor ki tudja ejteni a gh-t, vagy esetleg ő is az ‘idegenek’-hez tartozik?” (Picot 1997: 224) Az ír helynév a régi, a gyarmatosítás kora előtti országra utal, az összetartozás, identitás érzését erősíti fel, és arra is utal, hogy bár az angolok tulajdonolják a földet, ilyen helyzetben mégis hátrányba kerülnek: nincsenek „otthon”. Heaney, bár jellemzően ír és észak-ír témákról s problémákról írt, elsősorban korai korszakában volt nyíltan nacionalista; az 1980-as évektől sokkal inkább magába forduló, elmélyültebb. „Az új költői önmeghatározás legnagyobb szabású vállalkozása a Station Island (Kálváriasziget, 1984) című ciklusa” (Ferencz 381). Heaney mindig arra törekedett, hogy „költői hivatását összhangba hozza Ulster politikai és kulturális körülményeivel – ennek a törekvésnek a Kálváriasziget nyújtja a legteljesebb kifejezését” (Greer 1996: 106), és ebben a kötetben a nyelvi identitási problémára egy nagyon szokatlan és váratlan megoldást kínál. Szerkezetileg a kötet hármas tagolású. A címadó vers, amely egymaga tizenkét részből áll, a kötet második nagy egységét alkotja. A cím ismét helynév:
256
valóban léztetik egy ilyen nevű sziget, más néven Szent Patrik Purgatóriuma a donegali Lough Derg (Vörös tó) közepén. A sziget a középkor óta közkedvelt zarándokhely. A zarándoklat hagyományosan három napig tart gyónással, bűnbánattal, feloldozással: böjtöléssel kezdődik, és az idelátogatók szigeten felállított stációkat járják végig elsősorban a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet imádkozva valósággal dantei lélekutazáson véve részt. Dante Isteni színjátékának hatását lépen-nyomon felfedezhetjük a műben, sőt az egész verseskötetben is. Ami magát a verset illeti, a fő témája a bűntudat, meghasonlás, bűnbánat, útkeresés, megvilágosodás és megváltás. Szerkezetében is mintegy a „Pokol”-tól haladunk a „Paradicsom”-ig, a megvilágosodásig. Ugyancsak közös vonás Dante művével, hogy a személyes, a politikai és spirituális-transzcendentális síkok összefonódnak (Ferencz 381). A cselekmény két síkon zajlik. Az első valós, amelyben a helyszín maga a sziget, az elbeszélő egy a zarándokok között, akiknek a jelenlétét folyamatosan érezzük, de az beszélő persona nem igazán tartozik hozzájuk mégsem, legföljebb testben, mert szelleme folyamatosan egy másik síkon is mozog. A keret maga a háromnapos zarándoklat, kezdve ott, hogy a beszélő megérkezik a tó partjára, leparkol az autójával és átmegy a szigetre. A valós helyszín ugyanakkor szellemekkel, holt lelkekkel népesül be, akik vagy a beszélő személyes emlékeiben élnek, esetenként pedig az ír és európai történelemhez vagy kultúrához tartoznak – újabb dantei jellegzetesség. Az elbeszélő mind a 12 részben találkozik egy-egy lélekkel (miközben halad a többiekkel együtt végig a stációkon), akik a lelkiismereti viaskodásait, kételyeit, önmarcangolásait jelképezik. Meghallgatják az ént, esetenként vádolják, de néha vigaszt, útmutatást is nyújtanak. Az ilyen kivetített belső dialógusnak már hagyománya van az ír költészetben, a legfontosabb példa éppen a nagy előd, William Butler Yeats (1865– 1939), aki folyamatosan élt ezzel az eszközzel, és egy másikkal is, amelyet Heaney szintén alkalmaz: a maszk, vagy persona használata. A vers szerkezete azonban némileg bonyolultabb a már említett dantei hármas tagolásnál: az egyes egységek egyfajta tükörképei egymásnak, valamennyire elő is készítik egymást, az első az utolsót, a második a tizenegyediket és így tovább. A jelen tanulmány szempontjából a legfontosabb rész a tizenkettedik, amelyben egy rejtélyes jelenés lép elő. Rejtélyes, mert ő az egyik olyan lélek, akinek a beszélő nem mondja ki a nevét. Ugyanakkor a szakasz számos utalást, többek között egy nagyon találó leírást is tartalmaz: „mert a szikár férfit, aki a lépésem követte, / vaknak néztem, bár szál-egyesen járt / a pálcával, s meredt egyenest előre” (Heaney 212, ford. Mesterházi Mónika). Amikor a szikár jelenés hangja is eléri a beszélőt, és egymás után következnek az allúziók, az olvasó is rájöhet, hogy itt az egyik nagy előd, James Joyce kísértete lépett elő, őt készítette elő ellenképe, az öreg istentagadó Simon Sweeney a vers első részében. Helen Vendler (1998) teszi fel a kérdést, hogy vajon miért nem Yeats az útmutató, a segítő? Azért nem Yeats szelleme jelenik meg az utolsó részben, mert Yeats mint public man és költő más problémákkal szembesült a huszadik század első felében: angol nyelvű ír költészet, dráma, színpad megteremtésével,
257
illetve a függetlenség kivívásával és a független ír államban jelentkező súlyos problémákkal (Vendler 97). Ugyanakkor arra is érdemes lenne választ keresni, hogy miért Joyce? Vendler párhuzamot von Joyce és Heaney között, és kulcsszava: az exile, száműzetés. Joyce 1904-ben elhagyta Írországot, hogy egyfajta önként vállalt száműzetésben éljen – és állandóan Írországról, pontosabban Dublinról, az ottani viszonyokról, emberekről írjon. Heaney is száműzetésben él, és mégsem: ő Észak-Írországot hagyta el, de Írországot nem, és természetesen az észak-ír témákat sem (Vendler 92). Joyce jelenléte azonban teljesebb magyarázatot igényel. Az nyilvánvaló, hogy Dante Vergiliusához hasonlóan ő is egyfajta vezető. Ahogy ő megjelenik, a szín nagyot változik: a sziget egy szempillantás alatt Joyce-hoz igazodik, neki szolgál illusztrációul. Joyce kozmopolita író volt, így a környezet is urbánus lesz. Az értelmezők, például Greer érintik Joyce szerepének fontosságát: ő mindenképpen vezető, pontosabban kivezeti a kétségek között hányódó pályatársat, és ars poétikát ad neki. Greer elsősorban ezt a szerepét hangsúlyozza: Joyce a modern művész feladatát, mibenlétét definiálja, miszerint a költő a valós világból átlép egy másikba, az alkotáséba (Greer 117): Menj érintőirányba. Mikor a kört szélesre húzzák, ússz ki egyedül, az elementumot töltse más kézjegyed, a magad hullámhosszán, ekhó, keresés, próba, csábítás
(Heaney 213)
Ugyankor Joyce szelleme valami más fontosat is tanít, amelynek az előzménye ott van az Ifjúkori önarcképben, a regény V. fejezetének elején. Ebben a részben a főszereplő, Stephen Dedalus már egyetemista, és egy reggel az üres előadóteremben szóba elegyedik az ott szorgoskodó dékánnal. Az egyik téma, amelyet először – úgy tűnik – csak mellékesen érintenek, később egy gondolatsort indít el Stephenben, s ez pedig a nyelv kérdése. A beszélgetés éppen visszafordul egy gyakorlati problémára, a lámpa meggyújtására, amikor felmerül egy bizony szó: – Milyen tölcsérbe [funnel]? – kérdezte Stephen – Abba a tölcsérbe, amelyen át olajat tölt a lámpájába. – Abba? – kérdezte Stephen. – Hát azt tölcsérnek hívják s nem garatnak [tundish]? – Mi az a garat? – Az. A … a tölcsér. – Azt garatnak nevezik Írországban? – kérdezte a dékán. – Soha életemben nem hallottam ezt a szót ilyen vonatkozásban. – Alsó Drumcondrában, ahol a legszebb angolt beszélik – mondta Stephen nevetve –, garatnak nevezik (Joyce 2003:148, ford. Szobotka Tibor, a betoldások tőlem).
258
Egy pillanattal később Stephen Nekibúsult fájdalommal érezte, hogy az az ember, akihez beszél, Ben Jonson honfitársa. Azt gondolta: A nyelv, amin beszélünk, előbb volt az övé, mint az enyém. Milyen másként hangzanak ezek a szavak: otthon, Krisztus, sör, mester – az ő ajkán és az enyémen! Én sem kimondani, sem leírni nem tudom e szavakat a lelkem nyugtalansága nélkül. Az ő nyelve, ez a jól ismert és idegen nyelv, számomra mégiscsak elsajátított beszéd lesz. A szavait nem én alkottam, nem is én fogadtam el. A hangom ellene szegül. A lelkem elsenyved ennek a nyelvnek az árnyékában (Joyce 149). A beszélgetés mélyen belevésődik Stephen elméjébe és még hetek múlva is ezen rágódik: „Az a garat már rég nyomja a szívemet. Utánanéztem, s kiderült, hogy angol szó, mégpedig a legeredetibb fajtából. A fene a dékánt a tölcsérjével együtt! Minek jött ide: hogy itt tanítsa az anyanyelvét, vagy hogy itt tanulja meg? Bármelyik esetben egye meg a fene!” (Joyce 198) Ennek ellenére Stephen racionalista és reálisan látja az ír nyelv helyzetét, s annak sem látja értelmét, hogy írül tanuljon: „Az őseim elvetették a nyelvüket, és egy másikat választottak”(Joyce 159). Ezek a gondolatok köszönnek vissza a Kálváriasziget 12. részében, Joyce szellemének egyik hasonlóan racionalista tanácsában: Az angol az anyanyelvünk. Holt parazsat kavarsz. A te korodban – a régi sirámokat. Ez az elnyomott nép ügy híg beszéd, gyerekes, mint a paraszt zarándokút.
(Heaney 213)
Bármennyire is csábítónak tűnik az az értelmezési lehetőség, hogy itt Heaney valamiféle radikális politikai pálfordulást nyilatkoztat ki, óvatosan kell az ilyen interpretációval bánni: a vers elsősorban az egyén önmagával kötött kompromisszumairól, megbékéléséről szól. Heaney nem lett egyik pillanatról a másikra unionista, csak éppen elfogja azt, ami elkerülhetetlen: az emberek Írországban angolul fognak beszélni, ő pedig angolul – igaz, hogy ez az angol valamennyire az ír nyelvre is emlékezet – fog alkotni, s ezzel ugyanarra a megoldásra jut, mint Friel Helynevek című színművének szereplői. Jegyzet: 1 Az angol nyelvű tanulmányban a „hely iránti érzék” sense of place-ként szerepel, amely azért is említésre méltó, mert maga Heaney tartott egy előadást ezzel a címmel („The Sense of Place”, 1977), amelyet később tanulmányként is megjelentetett.
259
Bibliográfia Deane, Seamus 1990. Introduction. In: Nationalism, Colonialism and Literature. University of Minnesota Press. Minneapolis. 3–23. Ferencz Győző 2010. Utószó. Heaney határátlépései. In: Heaney Seamus: Hűlt hely. Válogatott versek. Kalligram Kiadó. Pozsony. Greer, Sammye Crawford 1996. Station Island and the Poet’s Progress. In: Malloy, Catherine – Carey, Pyhillis (eds.): Seamus Heaney. Associated Press. London. 106–120. Heaney, Seamus 2010. Hűlt hely. Válogatott versek. Ford. Ferencz Győző at al. Kalligram Kiadó. Pozsony. Joyce, James 2003. Ifjúkori önarckép. Ford. Szobotka Tibor. Arktisz Kiadó. Budapest. Mesterházi Mónika 2001. Irányzatok a kortárs észak-ír költészetben. Kiadatlan PhD disszertáció. ELTE. Budapest. Molino, Michael Robert 1991. Abstract. In: Questioning Tradition, Language, and Myth: The Poetry of Seamus Heaney. http://epublications.marquette.edu/dissertations/AAI9226221. Retrieved: 2010. 10. 14. Morrison, Blake 1982. Seamus Heaney. Methuen. London. Perkins David 1987. A History of Modern Poetry II. Modernism and After. Belknap Press of Harvard UP. Cambridge. Picot, Edward 1997. Outcasts from Eden. Ideas of Landsape in British Poetry since 1945. Liverpool UP. Liverpool. http://books.google.hu/books?id=p1im6N5BuuMC&printsec=frontcover&dq=pic ot+outcasts&source=bl&ots=HOcCHK3LXU&sig=ShCxk8Eh6Aq4M_yWCJqIc4 MVVwo&hl=hu&ei=dzVZTdyaHYmVOuuGwOAE&sa=X&oi=book_result&ct=r esult&resnum=1&ved=0CBcQ6AEwAA#v=onepage&q&f=false. Retrieved: 2010. 10. 14. Said, Edward W. 1990. Yeats and Decolonization. In: Nationalism, Colonialism and Literature. University of Minnesota Press. Minneapolis. 69–99. Sheeran, Patrick 2003. Genius Faubulae: The Irish Sense of Place (parts). In: Kurdi Mária (ed.): Critical Anthology for the Study of Modern Irish Literature. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest. 31–37. Vendler, Helen 1998. Seamus Heaney. Harvard UP. Cambridge.
260
