Barlangrajzi korzó, avagy „Hányra vagyunk a Sztrugackij testvérekhez?” Néhány évvel ezelıtt, Faludy György író-olvasó találkozón járt Gödöllın. Odler Zsolti barátom nagyon szereti Faludy könyveit, ezért rábeszélte közös barátunkat Ladócsy Lacit és engem, hogy menjünk el vele a rendezvényre. Zsolt hozta a fényképezıgépét, mert szerette volna, ha, amikor dedikáltatja a könyvét a Mesterrel és ı kezet fog vele, valaki lefényképezi. Engem eleve kizárt a fényképezıgép kezelık közül, mondván, ismer, én azt elbaltázom. Maradt Laci. A beszélgetést követıen beálltunk a dedikálásért sorakozók végére, s amikor már Zsolti következett, Laci oldalra állt és fényképezett, azaz fényképezett volna, mert a gép a készülıdés hevében, valahogy kikapcsolódott. Faludy úr kedvesen aláírta az elé nyújtott könyvet, majd kezet rázott Zsolttal, s máris én következtem, egy a falról sebtében leemelt plakáttal a kezemben, s kértem az Író úrtól az aszódi Petıfi Múzeumnak egy aláírást. Faludy úr újra aláírt, miközben a gép bekapcsolt, kezet ráztam a Mesterrel, Laci pedig egy kiváló képet készített Faludyról és rólam. Miért is lett volna fontos azt a kézfogást lefényképezni? Abban a világban, amikor az embereket akár ok nélkül is föl lehetett akasztani, Faludy barátaival Recsken, vagy egyedül a magánzárkában azzal szórakozott, hogy híres emberekhez próbált meg mások kézfogása által eljutni. Ezt a játékot ajánlom most magunknak is! Nekünk itt lehetıségünk van arra, hogy néhány kézfogással eljussunk a Sztrugackij testvérekhez. A mai nap rendhagyó. A kiállítást és a bevezetı szöveget, ami nem megnyitó szöveg, hanem egy kollázs, Fedinecz Atanáznak, atyai barátomnak, Frucinak ajánlom. A Képtárban a pénztárosnı gyönyörő volt, ránk mosolygott és kinyitotta a nagy tölgyfa ajtót, s mi beléptünk abba a kitárulkozó magas falakkal bástyázott kiállítást ırzı termekbe. Fruci szemében aznap már másodszor láttam megelevenedni a múltat. Elıször az édesapja sírjánál vettem észre az alá és szétcsurgó emlékekkel teli tekintet nedvesen megjelenı jelenlétét. Kisgyermek volt akkor még Sándor bátyjával, mikor az NKVD pribékjei megtámadták a falura utazó Romzsa Tódor püspök kocsiját és többükkel végeztek. A püspök életét Dr. Fedinecz Sándor sebészprofesszor mentette meg. Romzsa püspök este, miután magához tért, hálából megáldotta a két Fedinecz-fiút, s álomba szenderült. Éjjel az NKVD emberei újra akcióba léptek és egy dél-amerikai méreggel megmérgezték azt a szent embert. Korábban, abban a boldog csehszlovák világban, Fedinecz professzor benne volt egy deputációban, amit a kárpátaljaiak küldtek Masaryk elnökhöz, Csehszlovákia két világháború között hivatalban lévı elnökéhez, hogy autonómiát kérjenek Kárpátaljának. Masaryk elnök fogadta ıket, de az autonómia nem valósult meg. Fedinecz professzorról Ungváron azóta utcát neveztek el, fia az áldást magán hordó, híres
festımővésszé vált, Romzsa Tódort boldoggá avatta a római pápa, a Zóna megszőnt, a föld fellélegzett. Abban a szabadság fuvallatától könnyebbé váló pillanatokban, hangos léptek kongó közeledte hirtelen visszaszürcsölte a múlt édes álmát, vissza a mélyben rejtızı tárnákba, s az ajtóban megjelent Brek, az Orosz Kisebbségi Önkormányzat elnöke, aki a szimfonikusoknál dobol, s akinek kisfiát a szomszéd, még abban a zónabeli világban, megölte. Átölelték egymást Frucival, s az a két szibériai barna medve a kitárulkozás és a találkozás örömében végtelenül sérülékenynek, sebezhetınek látszott, pedig azokban a hatvanashetvenes években egy egész világ fölött uralkodtak, mert az a világ az övék volt, de annak a világnak semmi köze nem volt a valósághoz, annál több köze volt az alkotáshoz, a mővészethez s annak a megéléséhez. A Képtárból kis lejtı vezet a szobrok felé. Lépkedtünk lefelé, miközben az emeletes ház erkélyérıl egy idıs ember, lehet, hogy háborús veterán, tolószékbıl figyelte az utca zaját, s alatta a fák lombján keresztül a földre csorgó fény vibrált az aszfalton, de akkorra mi már leértünk a Zsupanatszka térre, ahol Boksay József és Erdélyi Béla, a két kárpátaljai bérc a tavacska partjára ültetve szemléli a múló idıt. A szobrot 1993-ban leplezték le, amikor még élt Öcsi, azaz Szemán Ferenc, Fruci jó barátja, az egyik Festır a négy Festır közül, akit olykor a nagybıgı tokjában vittek be az étterembe heccbıl, s akinek itt Aszódon is rendeztünk kiállítást. Fruci egyik akkor kiállított szolarizációs kollázsán, ami azóta a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépmővészeti Múzeumban található, frakkban, kalapban, esernyıjével a karján Öcsivel áll, abban az öltözetben amiben Kijevbe utaztak, hogy tiszteletüket tegyék a hercegi sarjnál, az Ungvárt megismert zongoramővésznél Volkonszkij hercegnél, aki akkor éppen ott adott hangversenyt a madrigál kórusával. Volt egy másik hercegi sarj barátja Frucinak, egy koronaherceg, akinek miután letöltötte a maga Gulag-bünetését, Kárpátalját jelölték ki tartózkodási helyéül. Alekszej Golicin herceg famíliája viszonylag ısi családnak számít, hiszen I. Péterig vezetik vissza a fölmenıiket. Oroszország története és sorsa lüktet azokban a kapcsolatokban. Borzasztóan meleg volt az a nyári ungvári nap. A Korzón is vibráló hullámhegyek képében hömpölygött a hıség, s abban a hıségben egyszer csak föltőnt Vitya, a színházi rendezı, Fruci ifjú barátja, aki azért lassan-lassan korban utoléri atyai barátait, elıdeit. Barátnıje, szláv szépsége felénk áradt, s amikor beléptünk a Korona étterembe, arca párnájába mindkét oldalt aranyosan besüppedtek a grübedlik. Itt találkoztak régen is minden csütörtök délután. Miután a pincér fölszolgálta a teraszon az italokat, Vitya kitárta a karját, Parancsoljatok! kínált meg minket teátrálisan, majd hozzátette szomorkásan, meghalt Ivan Csendej. Ivan Csendej a híres ukrán író, forgatókönyvíró, aki próbált egy könyvet ruszinul is írni, de a témaválasztását nem tartották szovjet állampolgárhoz méltónak és meghurcolták, mutatta be Szergej, vagy ahogyan az ısei és barátai mondták, Szarkisz Paradzsanovnak Frucit, amikor az a varázslatos filmrendezı berendezkedett Kárpátalján, hogy leforgassa az
Elfeledett ısök árnyai címő filmjét, azt a hucul Rómeó és Júliát, ami föllıtte ıt a nemzetközi filmes világ éteri magaslatába, azt a filmet, amelynek mőfaját "Freskók az emberiség életébıl" képi megfogalmazással határozott meg maga a rendezı. Paradzsanov Frucit is be akarta írni a filmbe. Régi, kissé győrött képen ott áll Fruci hucul viseletben, forgatásra várva, aztán valamiért mégsem került be a filmbe, bekerült azonban Paradzsanov szívébe, akivel ezt követıen is többször találkozott. Fruci valamikor a süppedı idıben Kijevben, Paradzsanov lakásán halászlét fızött, amikor az ajándékozásáról híres rendezı egy nercbundát ajándékozott aktuális barátnıjének, de vigyázat!, Fruci is ıriz egy-két ajándékot örmény barátjától, az egyik ilyen nagy becsben ırzött tárgyat, a Gamburszkije márkájú órát, magával is hozta a megnyitóra. Faludy György terminológiája szerint, két kézfogásra vagyunk Frucin keresztül Paradzsanovhoz, akirıl fantasztikus történetek keringenek mind a mai napig a világban. A fıiskolán csoporttársa volt Paradzsanovnak egy Katanjan nevezető fiatalember, aki összeismertette édesapjával s annak élettársával Szarkiszt. A Brezsnyev-diktatúra 1973-ban négy év munkatáborban letöltendı büntetésre, majd 1982-ben börtönben letöltendı büntetésre ítélte életmódjáért Paradzsanovot, mert azon filmcsinálók köréhez tartozott, „akik nem hivatásosként, hanem életmódként alkottak.” Szarkisz a lágerbıl csodálatos levelezést folytatott több híres mővésszel. Legállandóbb levelezıpartnerei Lilja Jurjevna Brik és élettársa, Vaszilij Abgarovics Katanjan voltak – a hölgy Majakovszkij néhai legendás hírő szerelme és élettársa, a fıiskolás barát apja pedig Majakovszkij életmővének tudós kutatója. Idézzük fel Katanjan Paradzsanovról szóló visszaemlékezésének egyik történetét! „Mit gondolsz – kérdezi egyszer tılem Paradzsanov –, miért tanultam én olyan rosszul, miért álltam örökösen bukásra az iskolában? Azért, mert állandóan hiányoztam. – Hogyhogy hiányoztál? – Hát úgy, hogy majdnem minden este házkutatást tartottak az apámnál, keresték az ékszereket, az aranyrubeleket. – Na és? – Hogyhogy na és? – Amíg a rendırök jöttek fel a lépcsın, velem nyelették le a drágaköveket, nehogy megtalálják. Ez volt az én gyerekkorom: ott ülök, és egész éjszaka nyelem az ékszereket. A rendırök persze nem találtak semmit, dühösek voltak, de elmentek. Másnap, persze nem engedtek iskolába, míg ki nem jöttek a kövek. Így aztán állandóan hiányoztam. Ezért álltam mindig bukásra.” Paradzsanov nagymamája zenemővészeti fıiskolát végzett zongorista, nagypapája pedig a tifliszi, másként Tbiliszi, zenefıiskola igazgatója volt. A 20as évek végén Jerevánba költöztek, mivel Grúziában felerısödtek az örmény kisebbség elleni hangok. Szarkisz szülei antikváriusokként szereztek szép vagyont – így válhatott a régi tárgyak győjtése és szeretete Paradzsanov gyerekkorának egyik legmélyebb élményévé.
Az Elfeledett ısök árnyai címő film, amelynek helyszín kiválasztásában Fruci is közremőködött, s amely Hucul földön, bent a Kárpátokban játszódik, egyszerre romantikus-festıi és népiesen szürrealista, lírai stílusáról ódák és tudományos értekezések születtek, a tömérdek nemzetközi díjról nem is beszélve. "A drámai szituációval teli, színpompás kosztümökkel gyönyörködtetı film a szerelemrıl szól, és messze röpít minket Szovjet-Oroszországtól - a klasszikus Oroszországba" — olvashatjuk a francia Le Figaro-ban megjelent írás ámulatát. Évekkel késıbb is látszottak Paradzsanov forgatásának nyomai a Kárpátokban, ugyanis a rendezés során kékítıvel festette be a sziklákat, hogy az esıvíz ne moshassa le. A festék, így, egy idıre a természeti táj részévé vált. Elıtte senkinek nem jutott eszébe, hogy a filmkocka helyett magát a természetet fesse be a megfelelı hangulat vagy szépség eléréséhez. Csak ı találhatta haloványoknak a természet színeit filmjeihez. Eredetinek tartható az a geg is, amivel Franciaországban ajándékozta meg a jelenlévıket. Az egyik díj átadást megelızıen, mesélte Fruci, a nagykövet mondta Paradzsanovnak, hogy szmokingban menjen. Szarkisz a kérdést egy kicsit átlényegítette, ugyanis talált a reptéren egy „No smoking!” feliratú táblát, azt a nyakába akasztotta, és úgy vette át a díjat. Ez a humorra, gegekre, poénokra épülı menekvés, a mővészet felszabadításának eszközeként mőködött Kárpátalján, Fruci és barátai lelkében, abban a börtönökre, félelemre építı, kizárólagosan gondolkodó és cselekvı szovjet világban. Paradox, de a mővészek által fölépített világ, a kommunisták által fölépített világhoz hasonlóan egy pszeudó valóság volt csupán. A kettıt az különböztette meg egymástól, hogy míg a mővészeket a kommunista valóságból való kilépés, addig a kommunistákat a másként gondolkodók likvidálásának célja motiválta. E két motívum egymás mellett élésére már többször volt példa, de ilyen intenzív antinómiára még nem sok. Tarthatjuk talán emberiségünk történetében ezt a repedést az egyik legborzalmasabbnak, ami valaha is létezett a Földön. Ismerjük mi Paradzsanov másik híres barátját is, akivel levelezett a lágerbıl, s aki a következıképpen emlékezett vissza Paradzsanov alkotói munkájára: „Tudod, mi a csodálatos Szerjózsában? Az, hogy amit kitalál, azt úgy valósítja meg, hogy útközben nem vész el belıle semmi. Olyan tökéletes egység van a lelkében, mint egy gyermekében. Nincs ugrás, nincs szakadék elgondolás és megvalósítás között. Mi ezzel szemben mindjárt elkezdünk mérlegelni, fontolgatni, számítgatni, s végül valahová egészen máshová jutunk, mint ahová jutni szerettünk volna. Az elgondolás és a megvalósítás nem fedik egymást.” E visszaemlékezı barátot Andrej Tarkovszkijnak hívják. „Mindenki tudja – mondta Paradzsanov, hogy nekem három hazám van: Grúziában születtem, Ukrajnában dolgoztam, és Örményországban akarok meghalni." Nos, ez utóbbi sikerült neki, miután Franciaországból nagybetegen hazatérvén, a jereváni kórház intenzív osztályán hunyt el, 1990. júliusában Örményországban. Többen hallani vélték azon az éjjelen a Kárpátok fenyveseibıl fölszálló, minden embert figyelmeztetı, a lélek legmélyebb zugait
is megrázó hangokat, a hucul kürtösök hangszerének hangját, amit akkor fújnak meg a hegyek országában, amikor meghal valaki. Frucin és Paradzsanovon keresztül háromra vagyunk Andrej Tarkovszkijhoz, Katanjanon keresztül négyre Majakovszkijhoz. Andrej Tarkovszkijhoz azonban egy másik útvonalon is el tudunk jutni, nevezetesen édesapja, Arszenyij Tarkovszkijon, Majakovszkijhoz pedig Borisz Paszternakon keresztül. Nagy tél volt abban az 1981-es esztendıben Moszkva környékén, kemény, mint mindig is szokott lenni Oroszországban. A fıvárostól néhány kilométerre meghúzódó faluban különösen megmaradt a térd fölé érı hó, csak a dácsák közti szakaszokat taposták ki halina csizmájukkal az emberek kis, kacskaringós járatokká. Az Írószövetség központi épületében gyülekeztek a meghívottak, köztük Vira és Fruci, akik Alexander Zsurávljov professzor vendégeiként érkeztek Peregyelkinoba szilveszterezni. Zsurávljov, aki elıször alkalmazta a komputert a nyelvoktatásban, Ungváron tanított az egyetemen, de hasonlóan azokhoz, akik nem olvadtak be a szürke masszába, rövidesen ıt is megfosztották katedrájától. Ma New-York-i professzor. Több írónak volt Peregyelkinoban dácsája, a többi közt ott találjuk Andrej Tarkovszkij édesapját, Arszenyij Tarkovszkijt, aki akkoriban ott élt. A Tarkovszkij család ısei arab fejedelmi törzsbıl származtak, amelynek elsı ismert tagja a XV. századtól Dagesztán kormányzósága élén állott. Apja, Alekszandr Karlovics Tarkovszkij, az orosz értelmiség nemes tradícióit adta át fiának. Arszenyij részt vett a második világháború harcaiban, s a moszkvai csaták után amputálni kellett egyik lábát. Fruci nem érzékelte beszélgetésük során, hogy az orosz „ezüstkor”, az úgynevezett „csendes líra” képviselıje, mővégtagban áll, s úgy beszélget, koccint vele. Arszenyij Tarkovszkij verseivel, fia, Tükör címő filmjében, mint ahogyan Peregyelkinoval az Oroszország-ház címő filmben találkozhatunk. Sean Connery, Michelle Pfeiffer és a kéziratát nyugatra juttató Klaus Maria Brandauer egy igen izgalmas, érzelmekkel telített filmben idézi meg a hidegháború éveit. A filmben kilátogatnak a szereplık a nyíresben megbújó temetıbe, ahol Paszternak sírjánál emlékeznek, annak az embernek a sírjánál, akinek, hasonlóan a filmbeli professzorhoz, volt bátorsága nyugatra csempésztetni kéziratát, a Doktor Zsivágot, s aki a Hruscsov-diktatúra nyomására pontosan akkor mondott le az irodalmi Nobel-díjról, amikor Peregyelkinoi dácsájában élte utolsó éveit, mint ahogyan egy késıbbi idıben Arszenyij Tarkovszkij, aki csak ötvenöt éves korában adhatta ki elsı verseskötetét, amelyrıl Anna Ahmatova azt írta, hogy szerzıje a legnagyobb kortárs költı, s akirıl az utókor felismerı hangján mi is hozzá tehetjük, költészete a kortársak közül leginkább talán Paszternak poétikájával rokon. Paszternak fiatalon munkatársa volt Majakovszkij avantgardista folyóiratának, a Lefnek, így Frucin, Arszenyij Tarkovszkijon, Paszternakon keresztül újra négyre vagyunk Majakovszkijhoz, de lehet, hogy csak háromra. Csupán adalékként jegyzem meg, Paszternak mővészcsaládban született. Az apa a maga idejében
ismert festı, festészetet oktató fıiskolai tanár, az anya népszerő zongoramővésznı volt, otthonukban szívesen vendégeskedtek nagy hírő írók, költık, így járt hozzájuk például Tolsztoj, s amikor Moszkvában járt, Rilke is gyakran megfordult a kultúrát árasztó otthonban, de ezt ne folytassuk, mert ez már egy másik kör, hiszen Rilke Rodin titkára volt, s Rodinen keresztül már csak egy vagy két kézfogásnyira van Munkácsy Mihály, aki szintén Kárpátalján született, ott, ahol Fruci! Mond egy nagyon fontos mondatot Zsivágo doktor, amellyel már közelítünk a Sztrugackij-testvérek életmővéhez, ahhoz a kisregényhez, amely alapul szolgált a Vécsey Kamarateátrumnak, hogy színpadra állítsa és megelevenítse „A marslakók második invázióját”. A darab mottója a következıképpen hangzik: „Marslakók nem létezhetnek, mivel a Marson nincs élet. Ez tudományos tény.” A Zsivágo doktor által mondott mondat pedig a következı: "Az idık engem nem vesznek figyelembe, és mindent rám tukmálnak, amit akarnak. Engedje meg, hogy én is semmibe vegyem a tényeket." Miután Andrej Tarkovszkij évfolyamtársával, Andrej Koncsalovszkijjal közösen megírta vizsgafilmjének, Az úthenger és hegedőnek a forgatókönyvét, a Sztrugackij testvérekkel 1975. decemberében átadta a Moszfilmnek a testvérpár Piknik az árokparton c. regényébıl készült szinopszisát, amelybıl majd a Sztalker készült. A következı évben a Sztrugackij testvérekkel befejezték a Sztalker forgatókönyvét, magát a filmet 1977-ben forgatták Észtországban. A Sztalker forgatásakor a hatalom azonban ismét szembehelyezkedett Tarkovszkijjal. Noha forgatókönyvét és a film németországi forgalmazását egy német filmforgalmazó vállalat elıre megvette, a vállalattól a forgatásra küldött jó minıségő negatívot az Állami Filmbizottság nem juttatta el Tarkovszkijhoz, hanem azt más készülı filmekre elhasználta. Tarkovszkij így olyan negatívot kapott, melyet nem lehetett Moszkvában elıhívni, így az elsı, csaknem leforgatott film nyersanyaga megsemmisült. Tarkovszkij ennek ellenére újra belekezdett a forgatásba, és a munka során elszenvedett infarktusa sem akadályozta meg abban, hogy 1979-re elkészítse a film második variációját, amely az elmondások szerint jelentısen különbözik az elsıtıl. „Néhány esztendeje abban a megtiszteltetésben volt részünk, nyilatkozta Arkagyij Sztrugackij, hogy közremőködhettünk a Sztalker címő film forgatásában. (...) A munka során azonban, amely közel három évig tartott, Tarkovszkij végül olyan filmet készített, amelynek semmi köze a kisregényhez. A forgatókönyvünk végleges változatában csupán a "Sztalker" és a "Zóna" kifejezések maradtak meg, valamint az a misztikus hely, ahol a kívánságok teljesülnek. (..) Senki sem kételkedett, hogy a film nemzetközi rangú. Ne vegyék öndicséretnek szavainkat! A film létrehozásában az érdem oroszlánrésze Tarkovszkijé, mi csupán a kisinasai voltunk.” A Sztrugackij testvérek különleges színfoltjai a korszak kultúrájának. Arkagyij nyelvész és japán tolmács, Borisz csillagász és fizikus, ez azonban nem akadályozta meg ıket abban, hogy közösen science-fiction regényeket írjanak.
Saját bevallásuk szerint ilyenkor felváltva dolgoztak: egyikük gépelt, a másik fel-alá járkált, miközben közösen találták ki a történetet. Minden egyes mondatot külön megvitattak, és ha nem tudtak dönteni, akkor kisorsolták, melyik verzió maradjon. Csöndben jegyezzük meg! Erre a bölcsészek többsége képtelen lenne. Bár a testvérpár több regényét lefordították angolra, Sztrugackijék mővei legnagyobb sikereiket fıként a volt Szovjetunióban és Kelet-Európában érték el, ami valószínőleg annak köszönhetı, hogy szinte minden regényükben bújtatottan vagy nyíltan jelen van a kommunista rendszer paródiája vagy kritikája, és ezeket a poénokat nyilván a szóban forgó országok lakói értették és értékelték igazán, No! és a csillagászok, ugyanis az 1977-ben felfedezett aszteroida, a 3054-es Strugatskia, a Sztrugackij-testvérekrıl kapta a nevét. A marslakók második inváziója címő történetben a marslakók megtámadják a földet, de mi csak mellékesen értesülünk ezekrıl az eseményekrıl. Mellékesen tudjuk meg, hogy a kevéske ellenálló elbukott, és hogy az emberek hamar behódolnak a marsiaknak, hisz azok jó pénzt adnak a gyomorsavukért. A szereplık antik neveikkel a világ bármely országában élhetnének, így a cenzúra figyelmét elaltatták az írók. A kisregény, mint a diktatúrában keletkezett mővek általában, történelmi párhuzamok felállítására is lehetıséget ad a finomságok iránt érzékeny befogadónak. Az 1967-ben írt Sztrugackij-mővet Barabás Tamás a Vécsey Kamarateátrum egyik alapítója alkalmazta színpadra, egyben rendezte is. A Kamarateátrum más néven ugyan, de még az elmúlt rendszerben alakult, s azóta folyamatosan mőködik, bár élvezhetne nagyobb támogatottságot is városunkban, térségünkben, hasonlóan ahhoz az Ungváron mőködött Kísérleti Színházhoz, amelyhez Fruci is csatlakozott. İk próbaképpen Kunderát adtak elı, majd a sikert követıen, megkísérelték elıadni Félix Krivin egyik darabját, de a csoportot természetesen azonnal föloszlatták, hiszen Krivin is fölszámolás alatt álló író volt, mint sokan mások akkoriban a szovjet érdekszféra területén. A Kamarateátrum azonban él, szemben sok, elfeledett ısökkel és hısökkel, s a ma fölidézett nagyságokkal. Tarkovszkij 1974. október 18-án keltezett Paradzsanovnak címzett levelében írta a lágerbe néhai fıiskolai osztálytársuk, Vaszilij Suksin halála kapcsán: „Drága Szerjózsa! Igazad van. Vászja halála annak a közös láncnak egyik szeme, amely összefőz minket egymással.” Ilyen – az élıket összefőzı – láncszem lehetett Paradzsanov számára Tarkovszkij halála is, amelynek híre nem sokkal második szabadulása után jutott el hozzá. Andrej Párizsban halt meg, tüdırákban. Ott is temették el, a Sainte-Genevieve-des-Bois temetıben. Sírján ez a felirat olvasható: „Az ember, aki látta az angyalt”. Három évvel fia halála után ment el Arszenyij Tarkovszkij, majd Paradzsanov és Arkagyij Sztrugackij halála is szem lett ama láncban, amely az élıket összetartja. S erre az összetartásra akkoriban, de mostanában itt újra komoly szükség van!
Szemán Öcsi, Ivan Csendej és Paradzsanov, Andrej és Arszenyij Tarkovszkij, Paszternak és Majakovszkij hasonlóan a ma meg nem idézettekhez, üldözöttei voltak a szovjet rezsimnek. İk is áldozatai annak az önmagát fölfaló rendszernek, amelynek kora a Lenin és Csernyenko végpontokkal meghatározható vérfolyam kocsonyás tükrében tanúskodik arról, hogy egy világ hogyan válhat pokollá mindenki számára, ha a másként gondolkodókat, az írókat, a tudósokat, a mővészeket és a napi életüket a rájuk kényszerítettıl alapvetıen másképpen élni szándékozó embereket, a hatalom ahelyett, hogy kamatoztatná tudásukat, kedve szerint kollaboránssá teszi, megtöri, megalázza, hermetizálja vagy megsemmisíti. Paradox, de ez a borzalmas nyomás érlelt ki, táplált óriássá nagyon sok embert, aki az egykori Szovjetunióban élt. Az oroszok köztudomásúan érzékeny emberek, s a velük együtt élı, a nagy generalisszimusz, másképpen, a vonatrabló foltozóvarga fia által össze-vissza telepített nemzetiségiek, így örmények, ukránok, ruszinok, magyarok – hogy csak a szövegünkben szereplık nemzetiségét említsem – olyan kulturális olvasztótégelyben rotyogtak, hogy ha az ember csak a festményeiket, balettjüket, regényeiket, felfedezéseiket ismerné, vágyakozna arra a kivételes helyre. E korszak kiemelkedı képviselıi, egymáshoz kézfogásaikon keresztül elérni tudó láncszemei, kikhez ma Frucin és a Kamarateátrumon keresztül juthatunk el, bepillantást engednek nekünk ebbe a megmagyarázhatatlan borzalmakkal és csodálatos óriásokkal teljes abszurd világba. Fruci és a Sztrugackij testvérek is hosszú ideig éltek abban a rezsimben, de átjártak az apparatcsikok eszén. Fruci kalandos úton Magyarországra került és a kárpátaljai élmények meghatározó alapjaira építve, kiterebélyesíthette mővészetét Aszódon. A Sztrugackij testvérek pedig egyszerően palira vették a kommunista cenzúrát, a mindig éber apparátust és kiváló írásaikkal úgy etették meg a Szovjetunió politikai és mővészeti vezetését, hogy azok még büszkék is voltak rájuk. Talán mondták is, „Nem szívesen lennék most az imperialisták helyében!” Sem az imperialisták, sem a kommunisták helyében nem szívesen lennék, azonban igen jól érzem magamat magyarnak, aki Frucin, Paradzsanovon, Andrej Tarkovszkijon keresztül négyre van a Sztrugackij testvérekhez! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink! Engedjék meg nekem, mint a muzeális győjtemény és kiállítóhely munkatársának, hogy mind a kiállításhoz, mind pedig az elıadáshoz az emlékezés szomorúságát és a magukat hatalmasoknak érzı emberek eszén túljárók vidám szellemgazdagságát továbbá örömteli kézfogásokat kívánjak Önöknek! Aszód, 2010. január 20. Asztalos Tamás
