Barikád füzetek. 1936: Proletárfelkelés, osztálykollaboráció és ellenforradalom Katalóniában könyvismertető

Barikád füzetek 1936: Proletárfelkelés, osztálykollaboráció és ellenforradalom Katalóniában – könyvismertető

2014

1936: Proletárfelkelés, osztálykollaboráció és ellenforradalom Katalóniában – könyvismertető Agustín Guillamón: La revolución de los comités. Hambre y Violencia en la Barcelona Revolucionaria. De julio a diciembre de 1936. (A bizottságok forradalma. Éhség és erőszak a forradalmi Barcelonában. 1936 júliusától decemberéig.) (Aldarull Edicions / El Grillo Libertario, 2012) „Megismerni, terjeszteni a forradalmi történelmet és elmélyedni benne, tagadva a burzsoá történetírás által farigcsált vagy szétköpködött szélhámosságokat és torzításokat, feltárva az osztályharc valódi történetét – a proletariátus forradalmi nézőpontjából írva meg azt –, már önmagában is harc a történelemért, a forradalmi történelemért. Olyan küzdelem, amely része az osztályharcnak, mint bármely vadsztrájk, gyárfoglalás, forradalmi felkelés, „A kenyér meghódítása” vagy „A tőke”.” (idézet a Bevezetőből, 16. o.) Bevezetés Azon kevesek, akiket a mai Magyarországon érdekel a spanyolországi proletárfelkelés és polgárháború története osztályharcos nézőpontból, a hivatalos feldolgozásokon kívül többnyire brosúrákból vagy Orwell könyvéből („Hódolat Katalóniának”) és Ken Loach arra rímelő filmjéből („Föld és szabadság”) illetve a „Megélni az utópiát” címmel a korabeli CNT-t bemutató dokumentumfilmből informálódnak. Noha ez utóbbiakból kiderül, hogy a katonai puccsra a proletariátus fegyveres felkeléssel, általános sztrájkkal, gyárfoglalásokkal, a burzsoáziával és a papsággal való leszámolással stb. válaszolt, az így nyert részinformációk, féligazságok nem alkalmasak arra, hogy azokból a mára és a holnapra nézve valódi tanulságokat vonjunk le. Orwell könyve a szerzőnek a POUM-mal1 szembeni pártos elfogultsága és általában a proletármozgalommal kapcsolatos naiv, felszínes felfogása miatt, a brosúrák pedig szintén valamilyen irányú elfogultságuk, vagy a túlzott, űrben lebegő általánosságok miatt nem teszik lehetővé olyan

1 POUM (A Marxista Egyesülés Munkáspártja): Szakadár trockista politikai szervezet, amely nem csatlakozott a IV. Internacionáléhoz. 3

lényegbevágó kérdések világos felvetését, amelyek a jelen és a jövő harcaiban is okvetlenül vagy nagy valószínűséggel felmerülnek, és amelyekre a spanyolországi forradalmi és ellenforradalmi események alapos elemzésével megkísérelhetünk választ adni. Agustín Guillamón könyve hathatós támaszt nyújt e kérdésfelvetésekhez és a kérdések megválaszolásához. A 30-as évek spanyolországi forradalmi mozgalmairól és ezek leveréséről íródott könyvei közül ez a legutóbb kiadott mű jutott el hozzánk. A könyvet úgy jellemezhetnénk, mint az 1936-os év második felének barcelonai naplója a katonai puccskísérlet nyomán kirobbant proletárfelkelésről és a demokratikus ellenforradalomról. A szerző gyakorlatilag napról napra haladva írja meg a július 17-én (Barcelonában július 19-én) kitört fasiszta puccskísérlet és a válaszként kirobbant proletárfelkelés majd az azt követő események történetét. A szerző meghatározott nézőpontból – a proletariátus kommunista nézőpontjából – követi az eseményeket: a történelem számára osztályharcok története, e fél év története Barcelonában az a folyamat, amelyben a burzsoázia – az osztálykollaboráns munkásszervezetek, mindenekelőtt a CNT2 segítségével – fokozatosan úrrá lesz a forradalmi helyzeten, amely végérvényesen csak az 1937-es májusi felkelés leverésével szűnik meg. A könyv szövegének jelentős részét a korabeli munkássajtóban – mindenekelőtt a CNT „Solidaridad Obrera” (Munkásszolidaritás) című napilapjában – megjelent cikkekből vett idézetek illetve e cikkek rezüméi, a különböző szervezetek határozatai, az anarchoszindikalisták körein valamint az antifasiszta koalíció hatalmi szervein belül zajló viták ismertetése alkotják. A CNT központi szerepe a műben nem véletlen, de ezúttal szó sincs szerzői elfogultságról – az anarchoszindikalista szakszervezeti konföderációnak kulcsfontosságú szerepe volt a munkásfelkelés elindításában és a fasiszták legyőzésében, a kerületekben létrejött és a helyi hatalmat átvevő bizottságok létrehozásában, majd a forradalmi mozgalom feltartóztatásában, az osztálykollaboráció megteremtésében és ezáltal a burzsoá erők megerősítésében is. Jelen írásunk kettős céllal készült: egyrészt szeretnénk felhívni a mozgalmi csoportok és ezek szimpatizánsainak figyelmét erre a fontos munkára, másrészt – gondolva azokra, akik nem tudnak közvetlenül

2 CNT (Országos Munkakonföderáció): Anarchoszindikalista szakszervezeti szövetség.

4

megismerkedni a könyv tartalmával – megpróbáljuk összefoglalni a leírt folyamatok és politikai következményeik közül azokat, amelyeket a legnagyobb horderejűnek és legtanulságosabbnak tartunk. Mindeközben sokszor adjuk át a szót a szerzőnek ill. idézünk az általa bemutatott forrásokból. Proletárfelkelés és osztálykompromisszum A Barcelona feletti uralom megszerzéséért a fasisztákkal vívott fegyveres harc leírásából kiderül, hogy a CNT számított a puccskísérletre, és a lehetőségekhez képest felkészült rá a kerületekben működő védelmi bizottságok mozgósításával3 és bizonyos (szűkös) fegyverarzenál létesítésével. De kiderül az is, hogy – ugyanabból a célból – már a puccskísérlet előtt összeköttetésbe lépett a katalán kormánnyal is. A fegyveres harcok szervezésében és győzelemre vitelében a CNT-nek kulcsszerepe volt. A harcoló proletárok döntő hányada CNT-tagként, a CNT jelszavait követve lépett harcba, szerzett fegyvereket. Nélkülük a rohamosztagok és a civil gárda egységei jó eséllyel a puccsisták oldalára álltak volna. Guillamón részletesen ismerteti a 32 órán át tartó fegyveres harcok eseményeit, amelynek eredményeként a hadsereget legyőző barcelonai proletariátus felfegyverkezett (csupán a San Andrés laktanyából 30.000 puskát zsákmányoltak a harcoló munkások), az állami szervek hatalma de facto megszűnt vagy összezsugorodott, a mindennapi élet (közellátás, közrend stb.) szervezését a kerületi bizottságok vették át, azaz forradalmi helyzet alakult ki. „A július 19-ét követő hetekben Barcelona egy új és ismeretlen, ünnepi és vad forradalmi helyzetben élt, amelyben a fasiszta, a tulajdonos vagy a pap kivégzése MAGA VOLT a forradalom. Erőszak és hatalom egybeestek. Kettős hatalom helyett – ahogyan sok történész interpretálta a helyzetet, az orosz forradalom modelljét követve – a hatalom atomizáltsága volt jelen, ahogyan az események számos résztvevője és egyes teoretikusok rámutattak. Mindent elsodort a forradalmi áradat dühödt, felszabadító és megállíthatatlan extázisa.” (50. o.)

3 Guillamónnak ez a könyve nem foglalkozik részletesen a CNT védelmi bizottságainak eredetével. Úgy tűnik, ezek a szervek sokhelyütt – így Barcelonában is – több éves múlttal és komoly harci tapasztalatokkal rendelkeztek.

5

Július 20-án, a harcok végeztével Companys, a Generalidad elnöke egybehívta az összes antifasiszta szervezet képviselőit, ahol megállapodtak arról, hogy a kormány a helyén marad, az antifasiszta szervezetek pedig közösen létrehozzák a milíciák központi bizottságát, amely biztosítja a városban a rendet és megszervezi a Zaragoza felé induló csapatokat. Még aznap újból összegyűltek a Generalidad, az ERC, az USC, az ACR, a POUM, a CNT és a FAI képviselői, hogy előkészítsék a bizottság formális megalakítását.4 Másnap, július 21-én a CNT regionális plénuma elfogadta a szervezet részvételét a milíciák központi bizottságában. A plénumon egyedül Baix Llobregat megye képviselője foglalt állást ezzel szemben, aki a forradalom folytatását javasolta a liberter kommunizmus létrehozásáért. A CNT megelégedett azzal, hogy (részben a kormánnyal szembeni erődemonstráció céljából) sokkal bővebb hatáskörrel ruházta fel az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottságát (CCMA), mint amekkorát Companys július 21-én kibocsátott rendelete eredendően kijelölt neki. A Generalidad eközben sürgősen kihirdette a munkaidő-csökkentést, a béremelést, a lakbér-csökkentést és „a munkaügyi szabályozás új megalapozását”. A Generalidad képviselője a gyárosokból és más tőkésekből álló gyűlés előtt kifejtette, hogy a forradalmi lendület megfékezése céljából elkerülhetetlenek az azonnali munkaügyi reformok. Érveinek nyomatékot adtak azok a gyűlés folyamán befutott telefonhívások, amelyekben egyes jelenlévőket arról tájékoztattak, hogy otthonukhoz felfegyverzett munkások érkeztek, őket keresve. A könyvben – főleg az anarchoszindikalista sajtó cikkei és interjúi alapján – világos képet kapunk a barcelonai kerületi bizottságok és Katalónia más településein működő helyi bizottságok keletkezéséről és működéséről. Sok esetben a CNT-hez tartozó helyi szakszervezet már napokkal a fasiszta puccskísérlet előtt létrehozta – illetve, ha az már azelőtt is létezett, mozgósította – a CNT helyi védelmi bizottságát, készülve a várható eseményekre. Ezek a védelmi

4 Generalidad: Katalónia legfőbb politikai intézményeinek együttese.

ERC (Katalán Köztársasági Baloldal): katalán nacionalista burzsoá párt, vezetője Companys. USC (Katalóniai Szocialista Unió): sztálinista politikai szervezet, amely néhány nappal a július 19-i felkelés után három másik párttal egyesülve létrehozta Katalónia Egyesült Szocialista Pártját (PSUC). ACR (Katalán Köztársasági Akció): jobboldali republikánus nacionalista párt. FAI (Ibériai Anarchista Föderáció): spanyolországi és portugáliai anarchista csoportok szövetsége, amely szorosan összefonódott a CNT-vel.

6

bizottságok szervezték és vezették a harcot a katonai egységek ellen július 19-20-a folyamán. A harc során és azt követően tevékenységi körüket egyre jobban kibővítették: megszervezték a harcoló milicisták élelmezését (élelmiszerek rekvirálásával, konyhának szánt helyiségek kisajátításával), majd az élelemellátást kiterjesztették a milicisták családjaira (a milicisták egy ideig nem kaptak fizetést, aminek révén családjukat elláthatták volna) és a munkanélküliek családjaira (a munkanélküliség nagyon súlyos probléma volt mindenütt Katalóniában, amit általában a férfiak egy részének frontra vonulása is csak kismértékben enyhített). Ebből a célból a kerületi bizottságok élelmezési bizottságokat hoztak létre, amelyek ingyenkonyhákat nyitottak. A szakszervezetek és a kerületi bizottságok – az utóbbiakat, mint említettük, többnyire az előbbiek hozták létre – gyárakat foglaltak, és előkészültek a hadigazdaság bevezetésére. „A fasizmus a romokban heverő kapitalista rendszer utolsó védőbástyája, a fasizmussal együtt el kell tűnniük azoknak az okoknak, amelyek azt létrehozzák: a gazdasági és politikai egyenlőtlenségnek, amelyek a burzsoá rezsim természetéből fakadnak.” – írta a „Soli” július 22-i száma (66. o.).5 Az idézet szerzője talán tényleg úgy vélekedett, hogy a fasizmus a tőkés rend végső fázisa, ahogyan sokan mások is ezidőtájt (így a magyarországi munkásmozgalomban Justus Pál és elvtársai). Az idézett kijelentés azonban az ellenforradalom előtt egyengeti az utat: ha fasizmus = kapitalizmus, akkor antifasizmus = antikapitalizmus, elfeledkezve az antifasiszta burzsoá erőkről és magáról a republikánus kormányról, amelyekkel a CNT szövetségre lépett. A „Soli” ugyanezen száma közölte a CCMA szabályzatát, és a CNT (precízebben a CRTC6) Regionális Bizottságának nyilatkozatát a CCMA megalakulásáról, amely felszólít: „Ne vitassuk e Bizottság összetételét! (…) Nincs idő vitára, elvtársak. Amikor az ellenség [értsd: a fasiszták] megpróbál minket hatalmába keríteni, az a kötelességünk, hogy mi kerítsünk hatalmunkba őt.” (70. o.) Vagyis a Regionális Bizottság számított rá, hogy a CNT megállapodása a többi antifasiszta erővel és a CCMA közös létrehozása a CNT-tagság ellenszenvét válthatja ki, és előre igyekezett elvágni a tiltakozás útját. Ugyanakkor a „Soli” ugyanezen száma azt is írja: „A

5 A „népnyelv” egyszerűen „Soli”-ként emlegette a CNT napilapját. A

továbbiakban mi is ezt a rövidítést használjuk. 6 CRTC (Katalóniai Regionális Munkakonföderáció): az anarchoszindikalista szakszervezetek katalóniai szövetsége, tulajdonképpen a CNT katalóniai regionális szervezete.

7

munkásosztálynak minden forradalomban megvannak a maga jelszavai és céljai. Nem létezik olyan modell, amely szerint a munkásokat kizsákmányoló milliomos és az éhen vesző dolgozók harmonikusan élhetnének együtt.” A fegyveres osztályharc integrálása és repressziója A július 19-20-i események nyomán teljesen felbolydult a közrend, az erőszak állami monopóliuma megszűnt, amit köztörvényes bűnözők tömege használt fel önérdekből történő rablásra, fosztogatásra. Ez ellen felléptek mind a kerületi védelmi bizottságok őrjáratozó milicistái, mind a CNT „felsőbb körei” és az antifasiszta koalíció szervei. Hamar kiderült azonban, hogy a CNT-FAI-vezérkar és a koalíciós szervek szemében minden olyan erőszakos fellépés szálka, amelyet utasításaiktól függetlenül, tudtukon kívül hajtanak végre, és ezért szándékosan összemosták az egyéni vagyonszerzést célzó rablást a szakszervezeti tagságnak és a kerületi bizottságoknak a burzsoáziával szemben alkalmazott forradalmi erőszakával. Emögött az összemosás mögött az erőszak-monopólium újbóli megteremtésének szándéka állt, ami kifejeződött az „ellenőrizetlenek” fogalmának megjelenésében – mindenki ebbe a kategóriába került, aki a „felső szervektől” kapott utasítás nélkül alkalmazott erőszakot. Nagyon fontos kérdés a jövő felkelései számára is, hogy a kommunista párt hogyan szervezi és centralizálja a helyi proletárcsoportok burzsoáziával szembeni fellépéseit. Itt azonban nem erről volt szó, hanem egy osztálykollaboráns szervezeti hálózat erőszak-monopóliumának megteremtéséről. 1936. július 30-án a FAI egy kiáltványa írja: „Az Antifasiszta Milíciák Bizottságának függelékeként működik egy Vizsgálóbizottság, amely gondoskodik minden bejelentés kivizsgálásáról, amelyeket a múltbéli fasiszta mozgalomban kompromittálódott elemek tevékenységével kapcsolatban tesznek. Ez a bizottság az egyetlen – a legfelsőbb rendőrfőnökségen kívül –, amely innentől fogva jogosult házkutatások elrendelésére és végrehajtására. A BIZOTTSÁGTÓL FÜGGETLENÜL VÉGREHAJTOTT HÁZKUTATÁS JOGSÉRTŐ. És a FAI készen áll arra, hogy leszámoljon az öntudatlanok e csoportjaival, amelyek szervezetünk ellenőrzésén kívül állnak, és akik, ki tudja, milyen okokból, megbecstelenítik a fasizmus ellen fegyveresen felkelt nép forradalmi mozgalmát. Nem tudjuk, miféle elemekről van szó, de nyomatékosan kijelentjük, hogy bárkik is legyenek, tetteik a legjobb esetben is zavaros elmékként leplezik le őket, akikben a nép igazságtévő ösztöne hamissá válik, a tudatuk legsötétebb bugyraiban tanyázó primitív hangokat ébresztve fel bennük. (…) Kijelentjük azonban hideg fővel,

8

dermesztő nyugalommal és a cselekvés kérlelhetetlen szándékával, hogy ha nem fejeződnek be a felelőtlenség mindezen tettei, amelyek a rémületet hintik el Barcelonában, RÁTÉRÜNK ARRA, HOGY AGYONLŐJÜNK MINDEN EGYÉNT, akiről bebizonyosodik, hogy jogsértő tetteket hajtott végre; minden egyént, aki önmaga olyan felhatalmazásokat adott saját magának,amelyeket a konföderációs és a specifikus szervezet [azaz a CNT és a FAI] egy olyan bizottságnak engedett át, amely az antifasiszta harci front elemeiből áll, kiválasztva a legpártatlanabb és legkomolyabb embereket.” (98-99. o.) Ebben a szellemben a CNT-FAI saját régi tagjai közül kivégeztette a börtönből július 19-én szabadult José Gardeñast és Manuel Fernándezt (az Élelmiszeripari Szakszervezet vezetőjét), akik bosszút álltak korábbi feljelentőiken. Miután anarchisták egy csoportja kivégezte Desiderio Trilles UGT-csinovnyikot7, aki azelőtt megtagadta a kikötői munkát minden CNT-tagtól, a CCMA augusztus elsején közzétett parancsában így fenyegetőzött: „Mindazokat, akik fosztogatásokat és vandál tetteket hajtanak végre, tettük helyszínén agyonlőjük. Mindazokat, akik magánlakásokba vagy közösségi helyiségekbe hatolnak be az Antifasiszta Milíciák Bizottságának felhatalmazása nélkül, hasonlóképpen kivégezzük tárgyalás nélkül. Mindazok, akik – tartozzanak bármilyen szervezethez – a maguk kezébe veszik az igazságszolgáltatást, megismerik a mi igazságszolgáltatásunk súlyát. A felügyeleti őrjáratok a legszigorúbb parancsokat kapták, melyeket kérlelhetetlenül végre fognak hajtani.” (106. o.) „Mindeközben – fűzi hozzá a fent idézett FAI-kiáltványhoz Guillamón – SENKI sem adta ki a kollektivizálás vagy a munkásellenőrzés jelszavát, amelyeket a munkások ez időben spontán módon valósítottak meg Barcelona minden gyárában és vállalatánál.” (100. o.) A CCMA imént idézett parancsa a felügyeleti őrjáratokat nevezi meg megtorló szervként. Ezekbe az őrjáratokba a kerületek védelmi bizottságaihoz tartozó milicisták tömörültek saját kezdeményezésükre közvetlenül a katonai puccs leverése után. Az őrjáratok megszervezésére egyrészt az említett önérdekű fosztogatások miatt, másrészt a nagyszámú „paco” (orvlövész) likvidálásának szükséglete miatt volt szükség. Ezek az orvlövészek az épületek magaslatain megbújva napokkal a puccskísérlet bukása után is áldozatokat szedtek az utcákat járó munkások köréből. A CCMA és a Generalidad számára kulcsfontosságú volt, hogy a felügyeleti őrjáratokat saját ellenőrzésük alá vonják: a felfegyverzett tömegek bizalmát – finoman

7 UGT (Általános Munkásegyesülés): szociáldemokrata ill. sztálinista irányítás alatt álló szakszervezeti szövetség.

9

szólva – nem élvező civil gárdákat és rohamosztagokat fegyvereikkel együtt a laktanyákba vonták vissza, és az őrjáratok lettek a közrend biztosításának új szervei. Július 26-án este a CCMA ülésén kialakították a bizottság belső struktúráját, amelyen belül létrejött a felügyeleti őrjáratokat irányító osztály, a CCMA Vizsgálóbizottságának ellenőrzése alatt. Az elkövetkező hetekben a CCMA intézményesítette a barcelonai őrjáratokat, a következő felépítést alakítva ki: a (kezdetben) 700 járőrt tizenegy területi szekcióra osztották, mindegyik szekcióhoz egy-egy képviselőt rendelve. Mindegyik szekcióban voltak a CNT-hez, az ERC-hez, az UGT-hez és a POUM-hoz tartozó járőrök (összesen 325 CNT-s járőr volt és négy szekció élén állt CNT-s delegált). Idővel a járőrök egyenruhát kaptak, fizetésüket a Generalidad kormánya folyósította. Az őrjáratok intézményesítésének folyamatát Guillamón a következőképpen értékeli: „A forradalmi folyamat egyesek számára túlságosan messzire jutott. Ellenőrzésének első lépése abban állt, hogy feltartóztassák, és ne haladhasson tovább. Ezután jött el annak az ideje, hogy visszahódítsák az elveszített területet. Ebből a célból jelent meg a „forradalmi rend” új fogalma, amely semmi egyebet nem jelentett, mint a forradalom elmélyülésének megakadályozását, és azt, hogy a „forradalmi vívmányokat” egy, már befejezett új rendnek tekintik, amelyet meg kell védelmezni az ellenőrizetlenekkel/a forradalmárokkal szemben, a kisajátított burzsoáziával szemben, a fasizmussal szemben. (…) Ily módon eldőlt a CCMA valódi természete, amely nem volt még a Generalidad kormánya, de az utóbbi újjáépítésének első láncszeme volt, azaz egy osztálykollaborációs szerveződés (…) Minden pillanat megteremtette az éppen adekvát szervet ahhoz, hogy a „júliusi forradalmat” ellenőrzés alá vonják és mederbe tereljék, és előkészítsék az állam jövendő újjáépítését. Ugyanez történt a felügyeleti őrjáratokkal. Miután a közrend „valódi” erőit – azaz a civil gárdát és a rohamosztagokat – beszállásolták a laktanyákba, szükségessé vált egy „forradalmi” rendőrség, amely megvédi az új, „forradalmi” rendet, amely képes elfojtani az önkényes bűnözést, de képes „féken tartani” a kerületi és szakszervezeti bizottságokat is, mindazokkal az ellentmondásokkal együtt, amelyek a felsőbb bizottságok bizonytalan helyzetéből eredtek, mert e bizottságok egy államellenes ideológiára épülő szervezetet irányítottak, és eközben részt vettek a kormányzati munkában és a kapitalista állam újjáépítésének munkájában. A történelem során a forradalmi mozgalmak soha sem voltak tiszták és tökéletesek, hanem heterogének és ellentmondásosak, naivak és élenjárók, ingerlőek és vakok, meghökkentőek és tisztán látók voltak, és mindezek egyszerre.” (123-124. o.) Az idézet utolsó mondata talán maga is meghökkentő kissé az előzmények fényében. A történelem dialektikája azonban valóban így

10

működik: nagyon kényelmes, de egyúttal rendkívül ostoba dolog azt kijelenteni, hogy a CNT-tagság jó, a vezetés pedig rossz, és ezen az alapon kettéválasztani az „áruló vezetést” és a „forradalmi tagságot”. A CNT mint szervezet nem volt ab ovo forradalmi, mert nem volt forradalmi programja.8 De eredendően ellenforradalminak sem nevezhető, hanem olyan szervezetnek, ami a kapitalista „normalitás” feltételei mellett radikális eszközökkel harcol reformcélokért, de a tőkés rend megrendülésekor – amelyet a fasiszta puccskísérlet nyomán kirobbant fegyveres felkelés révén jelentős részben a szervezet maga idézett elő – képtelen volt a proletariátust forradalomra vezetni, aminek – és ezt döntő fontosságú kimondani – a proletariátus diktatúrájának bevezetéséhez kellett volna vezetnie. Ez természetesen az úgynevezett „anarchista elvek” feladását jelentette volna. És a CNT-vezetés valóban fel is adta elveit, de egészen másképpen: a burzsoá pártokkal való szövetségkötéssel és a demokratikus állam támogatásával az ellenforradalom szolgálatába szegődött. A CNTnek nem volt forradalmi programja, nem volt világos és reális képe sem a társadalmi átalakítás módjáról, sem az elérendő „végcél” (az általuk „liberter” jelzővel ellátott kommunizmus) tartalmáról9, sem

8 Guillamón maga azon a véleményen van (lásd „Sem elárult forradalom,

sem pacifista etika” című, 2004-ben íródott cikkét), hogy a CNT-FAI a fasizmus legyőzése érdekében vállalta az antifasiszta egységfront-politikát, és ezért lemondott saját elveiről és forradalmi programjáról. Ez a magatartás pedig onnan eredt, hogy a CNT-FAI-nak nem volt forradalmi elmélete a hatalomról. Ez az érvelés rokon a miénkkel, de egy lényeges pontban eltér tőle: szerintünk a „forradalmi elmélet a hatalomról” – vagyis annak állítása, hogy a proletariátusnak saját forradalmi diktatúráját kell bevezetnie a burzsoá állam romjain – a forradalmi program egyik központi eleme, amely nélkül forradalmi programról nem beszélhetünk, így az arról való lemondásról sem. (Az úgynevezett „elvek” más lapra tartoznak, de ezek forradalmi program híján fabatkát sem érnek.) Egyébként ugyanebben a cikkében Guillamón másképpen is fogalmaz: „1936 Spanyolországában nem csak puskákra, repülőgépekre és ágyúkra lett volna szükség, hanem mindenekelőtt egy forradalmi programra, amelynek első pontja az állam szétzúzása. De nem az állam szétzúzása-e az anarchisták ábécéje?” A gond az volt, hogy ez az „ábécé” az A betűvel le is zárult, és amikor a helyzet ennek elégtelenségét világossá tette, akkor ettől az egytől is meg kellett válni. 9 Ennek egy apró, de árulkodó példája a Spanyolország különböző területein megjelent közvetlen termékcserének mint „a liberter kommunizmusban való létezés gyakorlásának” az egyhangú üdvözlése a CNT-FAI felsőbb bizottságainak 1936. szeptember 8-i ülésén.

11

a forradalmi szervezet szerepéről a fegyveres felkelésben és azt követően. Sodródott az eseményekkel, önálló elképzelések híján a „kisebbik rossznak” tartott burzsoá politikai variánst támogatta a „nagyobbik rosszal” szemben, antifasiszta ideológiával töltve ki az antietatizmus, a kapitalizmus-ellenesség, a „liberter kommunizmus” feladása nyomán keletkezett űrt. Július 20-án, a fasiszták fölött aratott győzelem után García Oliver állítólag ezt mondta Companysnak, a Generalidad elnökének: „Továbbra is elnök maradhat. Minket nem érdekel semmi, ami az elnökséggel vagy a kormánnyal kapcsolatos.” (58. o.) Ha García Oliver őszintébben beszél, a második mondat így hangzott volna: „Nekünk fogalmunk sincs róla, mit tegyünk ebben a helyzetben.” Az osztálykollaboráció kiépülése – a CCMA szervei A kerületi bizottságok a különböző feladatkörökre, amelyeknek megoldását kezükbe vették, további bizottságokat hoztak létre. A kerületi bizottságok szervei közül Katalónia-szerte mindenütt jelen volt kettő: a védelmi bizottság (vagyis a fegyveres testület, amely a puccskísérlet idején felvette a harcot, majd a kerületi bizottság létrejöttének kiindulópontja lett) és az élelmiszerellátási bizottság. Az utóbbi bizottság tevékenységének középpontjában ingyenes étkezdék létesítése és működtetése állt, a milicisták, a munkanélküliek és ezek családjainak ellátására. A városokban lévő élelmiszerkészletek szűkösségéről terjedő szóbeszéd az élelmiszerellátási bizottságokat arra indította, hogy fegyveres osztagokat menesszenek a környező falvakba élelmiszer beszerzése céljából (termékcsere vagy rekvirálás útján). Tekintve, hogy a kerületi bizottságok nagyrészt autonóm módon, egymástól függetlenül tevékenykedtek, gyakran előfordult, hogy ugyanazt a falut több kerületi bizottság „küldöttei” is meglátogatták. „A falusi körzetekben élő gazdákat és a parasztokat fenyegetett helyzetbe hozták ezek az erőteljesen felfegyverzett élelmiszerellátási bizottságok, akár fosztogattak, akár rekviráltak vagy cserét folytattak, előbbiek minden esetben úgy érezték, hogy fegyveres csoportok kényszerítik őket, amelyek csupán a fegyveres fenyegetés útján azonosították magukat.” (105. o.) A mezőgazdasági termékek és élelmiszerek forgalmának centralizálására – csakúgy vagy még inkább, mint a forradalmi terror centralizálására – mindenképpen szükség lett volna, hogy a proletariátus létfeltételei biztosítva legyenek, és ezáltal lehetővé váljék a forradalmi folyamat továbbvitele. Erre a centralizálásra azonban – ismét csak a forradalmat vezető kommunista párt hiányában – az osztálykollaboráció

12

szervei tettek kísérleteket a forradalom intézményesítésének és megfékezésének jegyében. A CCMA már július 23-án létrehozta a CNT-s Doménech vezetésével a Központi Ellátási Bizottságot azzal a céllal, hogy „ellássa a milíciákat és szabályozza az élelmiszeripari termékek forgalmát ebben a pillanatban, amikor a felfegyverzett utca teljes káosz közepette foglalja el a nagy élelmiszerraktárakat, és ezeket főképpen a kerületi bizottságok veszik birtokukba, amelyeknek nincs jól meghatározott küldetésük” (72. o.). A Bizottság célja az élelmezési helyzet normalizálása volt azáltal, hogy megnyugtatja a lakosságot az élelmiszerkészletek mennyiségét illetően, ellenőrzi az ingyenkonyhákat és az azokat igénybevevőket, bünteti az élelmiszerkészleteket felhalmozó személyeket, az élelmiszerárakkal spekulálókat és bárkit, aki élelmiszert rekvirál. Az Antifasiszta Milíciák Központi Bizottsága és a Központi Ellátási Bizottság mellett Companys és Tarradellas 1936. augusztus 11-i rendeletével megszületett az új „forradalmi rend” harmadik intézményi tartóoszlopa, Katalónia Gazdasági Tanácsa, azzal a céllal, hogy irányítsa a terület gazdasági életét. Ebben a szervben Tarradellas elnöklete alatt szintén részt vettek a különböző antifasiszta szervezetek képviselői, amelyek különböző gazdaságszervezési modellek mellett szálltak síkra. A végeredményt Fábregas, a Tanács egyik meghatározó CNT-s tagja a következőképpen ismertette a CNT-hez tartozó szakszervezetek szeptember 24-i regionális plénumán: „Ellentét alakult ki a Tanácsban képviselt két szakszervezeti központ [vagyis a CNT és az UGT] között. Mi logikus módon a szocializáció föderalista és liberter irányzatát támogattuk; a marxisták a centralizációt és az államosítást védelmezték. Végül a kollektivizálás kritériuma diadalmaskodott, amely a legadekvátabb és a legpraktikusabb a forradalom számára.” (250. o.) Úgy tűnik – teszi hozzá Guillamón –, hogy a kollektivizálás fogalma magának Fábregasnak volt a találmánya, és úgy látszott, hogy mind a marxistákat, mind az anarchistákat kielégíti. A továbbiakban Fábregas beszélt szakszervezeti termelésről és szövetkezeti elosztásról, és kijelentette, hogy tiszteletben tartják „az egyéni és magánkezdeményezéseket, de alárendelik ezeket a kollektív érdekeknek”. Beszélt a munkanélküliség csökkentéséről (a július 19-i felkelés előtt 65.000 munkanélküli volt Katalónia-szerte), új iparágak létrehozásáról, amelyek „függetlenítenek minket a külföldtől”, és „a gyárfoglalásokról, az ipar kollektivizálásáról, a munkásellenőrzésről, a szakszervezetek beavatkozásáról a termelés minden megnyilvánulásába”, amelyek előkészítik az új társadalmat.

13

A termelőeszközök burzsoá jellege azonban még fennmaradt, és Fábregas úgy vélte, hogy kénytelenek azokat felhasználni a háború megnyerése miatt. Csak a fasizmus legyőzése után jön el „az a pillanat, amikor nekifoghatunk programunk, eszméink teljes megvalósításához”. A CNT-vezetés tehát azon fáradozott, hogy paktumok révén egyben tartsa az antifasiszta koalíciót, az adott feltételek mellett lendületbe hozza a gazdaságot, „elhalasztva” a forradalmi folyamat továbbvitelét a fasiszták elleni háború megnyerése utáni időkre. Mindezek érdekében a CRTC szeptember 29-én közzétett a „Soli”-ban és a CNT-AIT-FAI10 Információs Bulletinjében egy felhívást „Katalónia szakszervezeteihez és termelő népéhez”, amelyben a háborús helyzetre hivatkozva azt kérte, hogy a munkások tartózkodjanak minden olyan követeléstől, amelyek béremelésre vagy a munkafeltételek javítására irányulnak, a munkaügyi problémák megoldását kizárólag a CNT és a Gazdasági Tanács felelős tisztviselőire bízva. A CNT felső bizottságainak október 13-i ülésén a Regionális Bizottság már a szabotázst tekintette a gazdasági visszaesés legfőbb okozójának, és öntudatosítási kampányt kezdeményezett a „DOLGOZNI, TERMELNI, GYŐZNI, ez az egyetlen kérdés” jelszóval. Másnap az Egységes Szakszervezetek Helyi Föderációja röplapot bocsátott ki, amelyet a „Soli” is közzétett. A röplap tíz jelszót adott ki, amelyekben a Helyi Föderáció felszólította a munkásokat, hogy ne követeljenek munkaügyi változásokat, azonkívül kijelentette, hogy a hadiipari üzemekben nem fogják tekintetbe venni sem az addigi béreket, sem a munkaidőt, és nem fogják kifizetni a túlórákat, a hétköznapra eső ünnepeket megszüntetik, a termelékenységet pedig állandóan fokozni kell. A munkások szakszervezeti érdekvédelméből az a kijelentés maradt, mely szerint „a kompetens szervezetek” szigorúan ellenőrzik az élelmiszerek és egyéb áruk árait. „A Szakszervezetek Helyi Föderációjának e dokumentuma, melyért nem vállalt kezességet semmilyen szakszervezeti gyűlés, valójában a munkások mobilizációját indítványozta, ami magában hordozta a munka militarizálásának veszélyét. És ez az alapvető kritika illeti meg Juan P. Fábregasnak a Gazdasági Tanácsban felvázolt tervét11: hogy a tervezetet felülről kényszerítették ki anélkül, hogy azt a munkások sajátjukként magukra vállalták volna. Egyes iparnegyedekben, például Pueblo Nuevóban

10 AIT (Nemzetközi Munkásszövetség): az anarchoszindikalista szervezetek nemzetközi szövetsége. 11 Fábregas gazdaságszervezési terveit és intézkedéseit a „Gazdaságátszervezési kísérletek, közrend és élelmezés” c. szakaszban ismertetjük.

14

zajlott bizonyos spontán mobilizáció, ennek célja azonban olyan iparágak újraélesztése volt, melyeknél hiányzott az elegendő mennyiségű nyersanyag. A munkásoknak azt a hajlandóságát, hogy egy alulról kiinduló civil mobilizációt valósítsanak meg a termelés növelése és – főképpen Barcelonában – számos iparág nyersanyaghiány miatti leállásának elkerülése céljából, könnyen lehetett felülről manipulálni a munka militarizálását célzó intézkedések bevezetésével. Nem mindig könnyű különválasztani e kettőt.” (Guillamón megjegyzése, 295. o.) Október 16-án a Helyi Föderáció még egy röplapot tett közzé, hogy a két nappal korábban kiadott jelszavaknak még nagyobb nyomatékot adjon. A „Minden munkáshoz! Az egész néphez!” intézett kiáltvány szerzői szerint a cél a háborús győzelem, amelyet az antifasiszta egységgel lehet elérni. Minden munkás tekintse magát mozgósítottnak, és ne támasszon semmiféle követelést. Csak a háború megnyerése után lehet majd megteremteni az új életet. „A felső bizottságok számára a cél nem lehetett más, mint a háború megnyerése, a követendő taktika továbbra sem lehetett más, mint a szent antifasiszta egység. De amit itt indítványoztak, az a munka és a mindennapi élet militarizálása volt. És ezt a döntést az Egységes Szakszervezetek Helyi Föderációja hozta, más felső bizottságokkal egyetértésben, anélkül, hogy egy általános gyűlésen megvitatták volna. A bázist alkotó militánsok és a felsőbb bizottságok között szakadék nyílt.” (Guillamón megjegyzése, 303. o.)12 Kollektivizálások A háborús helyzetből és az ország szétszakítottságából, a hagyományos piacok jelentős részének elvesztéséből, a madridi és a barcelonai vezetés szembenállásából, a burzsoázia egy részének dezertálásából stb. eredő súlyos gazdasági nehézségek (amelyek előidézésében a politikai indíttatású vagy a kizsákmányolt helyzetből természetes módon adódó szabotázsnak jóval kisebb szerepe volt,

12 Hogy milyen gyorsan zajlott a CNT-vezetés bürokratizálódásának,

az államérdekekkel való azonosulásának folyamata, azt jól példázza az a vita, amely a felsőbb bizottságok október 31-i ülésén bontakozott ki a barcelonai várostanácsban helyet foglaló Aragó és a mozgóárusokat képviselő Navarro között. Előbbi közölte, hogy a várostanács a mozgóárusítás teljes felszámolása mellett döntött, „mert annak mértéktelen növekedése az utcákból „afrikai beduintábort” csinál „civilizált nagyváros” helyett”, majd azzal kezdett fenyegetőzni, hogy Eroles emberei fogják megtisztítani Barcelona utcáit a mozgóárusoktól. (A CNT-s Eroles ebben az időben a rendfenntartási szervek egyik legfőbb funkcionáriusa.)

15

mint azt a CNT-vezetés képzelte) csak újabb lendületet adtak annak a spontán kisajátító mozgalomnak, amely július 19-e óta folyamatosan terjedt az üzemekben, gyárakban, vállalatoknál. Az Élelmezési Ágazat Egységes Szakszervezetének sütőipari szekciója szeptember 10-én közzétett egy jelentést, amelyet a „Soli” másnapi száma közölt. „Legutóbbi gyűlésükön, amelyet az Olympia Színházban tartottak, az osztály érzéseit tolmácsolva a pékmunkások egyhangúlag elhatározták a sütőipar szocializálását és egy testület kinevezését, amely vitaalapul szolgáló jelentést bocsát ki.” (213. o.) A jelentés ismertette a pékek szörnyű munkafeltételeit, amelyeken a burzsoázia a prosperitás idején sem változtatott. A sütőipar válságának hatására (lényegében nem lehetett profittal termelni tovább) a pékségek egy részét tulajdonosaik bezárták, más vállalkozók pedig arra próbálták rávenni a munkásokat, hogy vegyék át a cégek irányítását. Az ágazat és a benne dolgozók helyzetének javítása érdekében a jelentés szerzői célul tűzték ki az antihigiénikus üzemek és a fölösleges elárusítóhelyek azonnali bezárását. A szakszervezeten belül egy eladói szekció létrehozását indítványozták, és rögzítették, hogy kenyérárusításra 10 pesetás napibérért a leginkább rászorult nőket kell szerződtetni a jelentkezők közül. A bezárt üzemek munkásait és gazdáit a szakszervezet fogja új munkahelyekre irányítani. Guillamón e forrás bemutatása kapcsán kiemeli a szocializáció és a kollektivizálás közötti különbséget: a kollektivizálás során a vállalatok különálló egységek maradnak, míg a szocializáció egy egész ágazatot érintett, ami lehetővé tette a vállalatok egyesítését és az ágazat racionalizálását, az elavult üzemek bezárását. Hamarosan megalakult a Sütőipar Gazdasági Bizottsága (CEIP), amelyben a CNT és az UGT egyaránt képviselve volt. Szeptember 29-én a sajtó közzétette a CEIP kiáltványát, amely leszögezi, hogy „a sütőipari munkások készen állnak feláldozni minden vívmányukat, amelyeket a burzsoázia elleni véres harcokban szereztek” annak érdekében, hogy a kenyér ára ne emelkedjen, és felkéri Barcelona népét, hogy fogadja el a mérlegek kiiktatását a kenyérkereskedelemből, ami jelentősen leegyszerűsíti az adminisztrációt és az eladást. „A CEIP kétségtelenül kiváló szakszervezeti munkát végzett az iparág újraszervezésének terén azzal a tisztességes céllal, hogy megakadályozza a kenyér árának emelkedését. De nem volt semmilyen pénzeszköze, amely lehetővé tette volna, hogy hozzájusson a külföldről való lisztbeszerzéshez szükséges devizához és felhalmozzon egy ésszerű készletet, amellyel elkerüli a kenyérellátási válságot a közeljövőben: nem volt döntéshozói hatalma, amelyet július 21-én a Generalidad kormányának kezében hagytak.” (Guillamón értékelése, 260.

16

o.) A szerző sajtótudósítások alapján más ágazatok (taxi, piaci árusítás stb.) szocializációjának menetét is ismerteti, ezekre itt részletesen nem térünk ki. Általánosságban elmondható, hogy „bizonyos termelő ágazatokban, mint a kenyéripar, a taxi vagy a tehenészetek, amelyekben erőteljesen meggyökeresedtek a kisvállalatok, nagyon korán hozzáfogtak a szocializációhoz. A nagyobb gazdasági súllyal bíró ágazatokban, mint az építőipar és a faipar, a szocializáció folyamata hosszabb volt vagy megkésett, és szembe kellett szegülnie azokkal az akadályokkal, amelyeket az 1936. október 24-én elfogadott kollektivizálásokról szóló dekrétum magába foglalt.” (251. o.)13 A CNT-FAI beépülése az államhatalomba Guillamón szerint (105. o.) a CNT-FAI funkcionáriusai július 21. és augusztus 21. között, vagyis egy álló hónapon át ingadoztak, hogy milyen politikát kövessenek a továbbiakban, de az alternatívák mindegyike az antifasiszta koalíció keretein belül maradt: 1. fenntartsák a CCMA-t; 2. felszámolják a CCMA-t, és (a Gazdasági Tanács mintájára) technikai bizottságokat hozzanak létre a Generalidad különböző „tanácsain” (ténylegesen: minisztériumain14) belül, amelyekkel „úgy ellenőrizhetik a kormányt, hogy nem vesznek részt benne”; 3. felszámolják a CCMA-t, és a kormány feletti ellenőrzést „forradalmi szervezetek” révén gyakorolják (utóbbiak mintájaként pl. a felügyeleti őrjáratok szolgálnak). A dilemma végül a 2. pontban jelzett irányban dőlt el, de a kompromisszumosdi még messzebbre jutott – a közvetlen kormányzati részvételig. Augusztus 17-én a CNT helyi és megyei szakszervezeteinek plénuma titkos döntést hozott a CCMA feloszlatásáról. A döntést az AIT rendkívüli kongresszusán a CNTdelegáció madárnyelven így indokolta: „Úgy ítéltük meg, hogy a CCMA és a Generalidad Kormánya által alkotott hatalmi kettősség elhárítása érdekében

13 A kommunista forradalom végső célja a tőkés termelési mód

felszámolása annak összes gazdasági kategóriájával együtt (magántulajdon, érték, bérmunka stb.), és az osztályok és állam nélküli globális emberi közösség megteremtése. A proletariátusnak a július 19-i felkelés nyomán végrehajtott spontán szocializációs kísérletei megteremtették egy ilyen fejlődés lehetőségét, noha a konkrét eredmények kezdetlegesek és erősen korlátozottak voltak. Az osztálykollaborációs politika a fejlődés útjának elzárását, a továbblépés lehetőségének megszüntetését jelentette. 14 A CNT-FAI egy nevetséges szómágiával próbálta elűzni a gonoszt és leplezni önfeladását: a kormány nem kormány többé, ha „tanácsnak” nevezik, és a miniszter is megszűnik miniszter lenni, amint „tanácsosnak” hívják.

17

utóbbinak meg kell szűnnie, és létre kell hozni a Katalóniai Generalidad Tanácsát, pozitívabb tevékenységeket fejtve ki a hatalmi tényezők ütközésétől nem akadályoztatva, valamint abból a célból, hogy a demokráciák többé ne vonhassák meg tőlünk a támogatást azzal az ürüggyel, hogy „az anarchisták parancsolnak”.” (136. o.) Augusztus 21-én a katalóniai anarchista csoportok regionális plénuma jóváhagyta a CCMA feloszlatásáról hozott döntést, és különböző tanácsok felállítását, amelyekben minden antifasiszta szervezet képviselve van. Augusztus végén a katalóniai liberter mozgalom titkos plénumán a kérdés végleg eldőlt. A CNT-s Marianet korábbi tárgyalásai Companysszal a CNT részvételéről a Generalitat „Tanácsában” valamint García Oliver bömbölése a plénumon („Vagy együttműködünk, vagy bevezetjük a diktatúrát: válasszatok!”)15 meghozták a kívánt hatást: a plénum a kormányba való belépés mellett döntött. A végrehajtás azonban még egy hónapig váratott magára. A háborús erőfeszítések és az antifasiszta koalíció mellett elköteleződött CNT-vezérkar számára a CCMA tehát egyre inkább teherré vált, és ezt csak fokozta, hogy a CCMA kezdte elveszíteni a kontrollt még a hadpolitika felett is: a CCMA még csak nem is tudott előre arról a hadműveletről, amelyet Bayo kapitány és Companys szervezett az UGT és a CNT tengerészeti szakszervezete (!) támogatásával Mallorca elfoglalásáért, és amely katasztrofális kudarccal végződött. A fentiekkel párhuzamosan zajlott a köztársasági kormányba való integrációhoz vezető folyamat. Largo Caballero a központi kormányba való belépésről tárgyalt a CNT képviselőivel, amelynek eredményeiről Isgleas számolt be a CNT-FAI felsőbb bizottságainak szeptember 4-i ülésén. „A válasz egy ideológiai nem, de egy gyakorlati „meglátjuk” volt. Ahogyan Isgleas kuszán megfogalmazta: „szervezetünk semmiképpen sem fogadhatja el részvételünket a kormányban, de elvben megvizsgálható az a lehetőség, hogy bizottságokat [tanácsokat] alakítsunk, de jól megértve azt, hogy ezek csak azért jönnek létre, hogy egységfrontot alkossunk és legyőzzük a fasizmust”. Nem, de igen. Valójában csak arról volt szó, hogy megtalálják a megfelelő formulát, és kivárják a kellő időt, amikor félretehetik az elveket.” (188.

15 García Oliver nem először vetette fel a maximális program megvalósítása versus kollaboráció dilemmáját, ugyanakkor mindig kínosan ügyelt arra, hogy előbbit összekapcsolja az „anarchista diktatúra” bevezetésével, amivel ezt az alternatívát eleve elfogadhatatlanná tette a liberter miliő számára.

18

o.) A vita másnapi folytatása során egyesek már egy Országos Védelmi Junta létrehozását javasolták. Forradalmi ellenállás A CNT-FAI-vezetés kollaboracionista politikája, a „forradalmi elvek” feladása egyre növekvő ellenállást váltott ki a szervezet tagságából. A CNT Országos Bizottságának 1936. július 29-i madridi gyűlésén a katalóniai regionális szervezet képviselője a következőket mondta: „Úgy tűnik, hogy szervezetünk túlsúlya következtében a militánsok többsége készen áll arra, hogy nekifogjon a liberter kommunizmus létrehozásának egész Katalóniában. Ha a Zaragozába indult elvtársak csapatai elfoglalják ezt a várost, nem lesz többé lehetőség rá, hogy a kisebbség feltartóztassa a szervezet zömét.” (92-93. o.) Az Országos Bizottság katalóniai küldötte másképp tüntette fel az erőviszonyokat: „Katalóniában van egy maroknyi elvtárs, akik – figyelmen kívül hagyva a többi regionális szervezet alárendelt helyzetét – ragaszkodnak hozzá, hogy neki kell fogni a liberter kommunizmus bevezetésének.” (93. o.) A helyettes titkár szerint „Katalóniának be kell illeszkednie az országos jellegű szükségletek adta feltételek közé” – azaz szó sem lehet arról, hogy a katalóniai forradalmárok megtörjék az antifasiszta szent szövetséget, elsöpörjék a kormányt és kísérletet tegyenek a termelési viszonyok forradalmi átalakítására. A „Soli” augusztus 5-i száma közölte az alábbi rövid jegyzetet aláírás nélkül: „Egy pillanatra sem szakadhat meg az új milíciák alakításának és létrehozásának folyamata. A proletariátus rohamcsapatai nem bízhatják magukat senkire. Csak a felfegyverzett munkások fogják kiirtani a fasisztákat és szétzúzni az átkozott burzsoá katonai kaszt összes privilégiumát. Nem szabad, hogy a munkások átadják fegyvereiket, bárki is parancsolja ezt nekik. A harcnak, amit folytatunk, nem az a célja, hogy a republikánus kis- és nagypolgárság számára kikaparjuk a gesztenyét. (…) …csakis a fegyveres egységet fenntartva az utcákon, a gyárakban és a műhelyekben, csakis így sikerül valamennyiünknek egységben egy utolsó lökéssel a szakadékba taszítani a kapitalista rezsimet, hogy létrehozzunk egy osztályok és állam nélküli társadalmi gazdaságot. Előre!” A forradalmi elkötelezettség nyilvánvaló, a tisztánlátás azonban hiányzott: „Nem elég, hogy nem adják át a fegyvereket senkinek – ki fogja irányítani ezeket a milíciákat és milyen célokkal? Munkásegység, rendben – de micsoda és hová vezet a polgári pártokkal és az ellenforradalmi munkáspártokkal alkotott antifasiszta egység?” (Guillamón megjegyzése, 112. o.)

19

Szeptember 5-én, a CNT-FAI vezető bizottságainak azon a gyűlésén, amelyen a központi kormányba való belépésről folyt a vita, a CNT Helyi Bizottsága beszámolt a kerületek azon határozatáról, mely szerint csak saját bizottságaik jelszavait fogják követni, és amely szerint senki sem kaphat a szervezettől 8 pesetánál nagyobb napibért. Vagyis „a forradalmi kerületi bizottságok kinyilvánították autonómiájukat a felsőbb bizottságokkal, azaz a Regionális Bizottsággal szemben” (Guillamón értékelése, 191. o.). Marcos Alcón, aki ekkor a CCMA tagja volt, azonnal ellentámadásba lendült: szerinte az ilyesfajta döntések „a kerületi elvtársak alkalmatlanságának eredményei. A Védelmi Bizottságok csupán a Helyi és a Specifikus Bizottság függelékei. Ezért egyáltalán nem megfelelő dolog az, hogy ezek a bizottságok arra vetemednek, hogy ezekben az abnormális időkben ilyen javaslatokat tegyenek.” Eroles úgy nyilatkozott, hogy „a kerületi vagy védelmi bizottságoknak a megfelelő szakszervezeteknél kellene ezeket az ügyeket felvetniük”. Emellett javasolta a fegyverrel bíró személyek arányának felmérését a milicisták száma és ezáltal a fizetendő zsold csökkentése céljából. A kerületek forradalmi szükségleteinek kielégítése céljából pedig munkanélkülieket és önkénteseket kell alkalmazni – vagyis a harc folyamán önmagukat spontán módon megszervezett forradalmi militánsokat felülről összetoborzott és ellenőrzött személyekkel kell felváltani. „A liberter vezetők fenyegetve érezték magukat a gyűlésezés alapján működő kerületi forradalmi bizottságok autonómiája és hatalma által – utóbbiak elutasították azt a szerepet, hogy pusztán alárendelődjenek és engedelmeskedjenek a felsőbb bizottságok utasításainak” – értékel Guillamón (192. o.). A Védelmi Bizottság kijelentette, hogy „a kerületi elvtársak nem akarnak napibéreket, arra vágynak elszántan, hogy újból barikádokat emeljenek, puskát fogjanak és mindenféle más fegyvert, és kisajátítsák, amire szükség van önmaguk egyéni és kollektív ellátásához.” Combina azt követelte, hogy a kerületi bizottságok újból épüljenek be a szakszervezetekbe, „és ott tanulmányozzák az őket érintő ügyeket, elvtársaikkal közösen”, hogy megoldást találjanak rájuk. Guillamón ezzel kapcsolatban megjegyzi: „A szakszervezeti problémáknak és a szakszervezeti plénumok működésének semmi köze sem volt az ellátás mindennapi problémáihoz és a kerületek gyűlésezésen alapuló működéséhez, amellett, hogy e kerületek még fel is voltak fegyverkezve. A kerületek ezenkívül magukba foglalták a nőket, a munkanélkülieket és egyéb kollektívákat, amelyek nem vehettek részt a szakszervezeti gyűléseken.” (193. o.)

20

Július 19-től kezdve a kerületek fegyveres forradalmi bizottságai voltak a proletariátus hatalmának legfőbb megtestesülései, szervezeti formái és alapvető támaszai, és mint ilyenek a republikánus ellenforradalom első számú ellenségei. Az imént láthattuk, hogy ezek a bizottságok – amelyek döntő hányadukban a CNT-FAI militánsaiból álltak – egyre inkább szembekerültek az anarchoszindikalista vezetéssel, noha nyílt szakításra nem került sor. A CNT-vezérkaron belül Abad de Santillán folytatta a legalattomosabban a harcot a kerületi bizottságok ellen. Santillán, aki Guillamón sokszorosan alátámasztott értékelése szerint „mindig az ellenforradalom élén járt”, már augusztus 21-én, a katalóniai anarchista csoportok azon regionális plénumán javaslatot tett a barcelonai proletariátus lefegyverzésére, amely egyébként jóváhagyta a CCMA feloszlatásáról szóló döntést. Miután hosszasan elmélkedett a katonai helyzetről, „Santillán célzást tett arra, hogy „Barcelonában és a régióban bőséggel vannak fegyverek”, úgy vélekedve, hogy „ezek jó részét” a frontra kellene küldeni. Santillánnak a hátország lefegyverzésével kapcsolatos hozzászólása hosszú és széleskörű vitát gerjesztett, amelyben részt vettek „Seo de Urgel, Mataró, a barcelonai Nosotros csoport, Manresa és mások küldöttségei, végül azt a határozatot hozva, hogy minden rendelkezésre álló fegyvert küldjenek a frontra”, és kötelezve (a jegyzőkönyv szövege szerint „felelőssé téve”) azokat, akik nem akarnak megválni a fegyvereiktől, hogy ezekkel együtt vonuljanak a frontra. Határozatot hoztak arról is, hogy a CCMA fogjon hozzá „azon szektorok széleskörű lefegyverzéséhez, amelyek önkéntesen nem válnak meg a szükségtelen fegyverektől”.” (145. o.) A plénumot követő napon, augusztus 22-én a Védelmi Bizottság így nyilatkozott a CNT-FAI felsőbb bizottságainak gyűlésén: „a barcelonai kerületekben tartott különféle gyűléseken úgy döntöttek, hogy mielőtt átadnák fegyvereiket a front számára, azt akarják, hogy előbb a kormányhoz hű fegyveres testületeket fegyverezzék le” (150. o.). Santillán megpróbálta elhitetni a jelenlévőkkel, hogy a kormányerők laktanyáiban nincsenek fegyverek, de a központi kerület védelmi bizottságának küldötte meg volt győződve ennek ellenkezőjéről, és Joverrel együtt követelte az ügy kivizsgálását. A kormánycsapatok lefegyverzésére nem került sor, de a proletariátus lefegyverzéséről szóló, imént idézett határozatot és a Generalidad kormányának hasonló döntéseit sem tudták soha végrehajtani. „Még a májusi felkelés veresége után sem sikerült elérni a hátország lefegyverzését.” (145. o.)

21

Osztályharc és forradalmi terror – az anarchista milíciák a fronton Külön kell szólni az osztályharcról a frontokon – ez a fontos kérdés a könyv lapjain többször előkerül. Az anarchista proletár milicisták számára a helyzet itt bizonyos tekintetben egyszerűbb volt, mint a hátországban: kizárólag CNT-tagokból álló és többé-kevésbé önállóan cselekvő hadoszlopokba tömörülve harcoltak mindazok ellen, akiket a forradalom ellenségeinek tekintettek. Nem véletlen – ugyanakkor nem is igazolható – Durruti álláspontja, aki Aragóniába vonult, hogy majd Zaragoza elfoglalása után folytassa a harcot a társadalmi forradalomért. Az osztályháború logikájából adódott, hogy az éppen elfoglalt falvakban a milicisták gyakorta azonnali fegyveres tisztogatást hajtottak végre. Ezek során a CNT Aragóniai Regionális Bizottsága szerint számos túlkapás, visszaélés, önbíráskodás történt, ami riadalmat keltett a parasztság körében. Szeptember 22-én a CNT vezető bizottságainak ülése tárgyalta ezeket a vádakat. A megvádoltak többsége kerek perec tagadta mindazt, amit ellenük és csapataik ellen felhoztak. „Így érveltek: „Minden, amit a falvakban csináltak” azzal kezdődött, hogy tartottak „egy gyűlést a faluban, elmagyarázva a programot és a célt, amelyet követnek”. Majd miután a nép kimutatta egyetértését, „kiválasztották a legnagyobb bizalmat élvező embereket, és megalakították a települési bizottságot”. E teljes mértékben felelős bizottságnak, amely élvezte „az őt kinevező falu bizalmát” is, az volt az első dolga, hogy rámutasson „a falubeli zendülő egyénekre, így ha ezeket agyonlőtték, akkor az igaz okból történt. Ami a végrehajtott kisajátításokat illeti – mind a bankokban, mind magánházaknál –, ezekről feljegyzés készült [és] kettős nyugtát állítottak ki, ezek közül egy a bizottságnál maradt, a másik pedig annál a parancsnokságnál, [amelyhez] tartoztak.”” (243-244. o.) Guillamón hozzáteszi, hogy a zendülő elemek közé tartoztak „a papon kívül a hangadó jobboldali elemek és a falu leggazdagabb tulajdonosai. Ez nem jelentette, hogy utóbbiak latifundisták lettek volna, még azt sem, hogy munkásokat alkalmaztak volna. Számos esetben a földek kollektivizálásának szilárd alapja (gazdasági nézőpontból) az agyonlőtt tulajdonosok földjeinek, állatállományának és tulajdonának birtokba vétele volt.” Fresquet, az Ortiz-hadoszlop kötelékében működő Halálbrigád vezetője sértetten reagált azokra a vádakra, amelyeket Chueca a Riojai és Aragóniai Regionális Bizottság képviseletében megfogalmazott

22

a brigáddal szemben. Chueca beszélt a brigád által megkárosítottak panaszairól és a rémületről, amelyet a szegényparasztok körében a brigád járművének megjelenése keltett, és követelte, hogy az Aragóniában harcoló „fegyveres katalán elemek” minden tevékenységéről tájékoztassák a Riojai és Aragóniai Regionális Bizottságot. Fresquet a vádakat igazságtalannak tartotta. Számára teljesen természetes volt, hogy brigádjával bejárják a milicisták által frissen felszabadított falvakat, ahová gyakran e falvak lakosai hívták őket, hogy számoljanak le a fasisztákkal. A vitát végül egy bizottság felállításáról szóló határozattal zárták le: e bizottság feladata a történtek alapos felderítése. A vita jelentősége messze túlnő a Halálbrigád és az Ortiz-hadoszlop tevékenységének határain: a forradalmi terror problémája került itt a középpontba. Erről a jóval általánosabb kérdésről kellett állást foglalni, még ha névleg a vita konkrét szervezetek és konkrét történések körül folyt is. „Nagyon érdekes, hogy Fresquetet meglepetésként érték saját anarchista elvtársainak vádjai, mert az ő véleménye szerint ezek az agyonlövések teljes mértékben igazoltak voltak, egyszerűen azért, mert vállaltan fasiszta személyekről volt szó. (…) Fresquet és oly sok más személy logikája szerint a Halálbrigád szükséges eszköz volt a fasiszta ellenség üldözése és elpusztítása céljából, amely ellenség nem csak a frontvonal túloldalán volt jelen, hanem veszélyesen befészkelte magát a hátországba is egy kegyetlen polgárháborúban. (…) Fresquet nem volt sem vérszomjas szadista, sem sorozatgyilkos, sem emberpusztító őrült, hanem a forradalom katonája volt. Kimagaslóan harcolt a sants-i védelmi bizottságokban, élete súlyos kockáztatása árán győzedelmesen szállt szembe a fellázadt katonasággal. Barcelonában, az España téri Hotel del Relojban megalakította a kerület forradalmi bizottságát. Fresquet sok elvtársát látta meghalni maga mellett. A július 19-i forradalmi harc folytatása volt a fasiszták elleni harc az aragóniai fronton. És 1936 nyarán küldetése az volt, hogy folytassa a hátország fasisztáktól való megtisztítását az „ő” Halálbrigádjának élén. Akár a falvak bizottságai hívták, akár saját maga vagy más kezdeményezésére tett körutazást, akár rendelkezett az elpusztítandó ellenséget felsoroló listákkal, akár in situ dolgozta ki azokat az egyes falvakban, a mechanizmus mindig azonos volt: népgyűlés, a falu forradalmi bizottságának kinevezése vagy ratifikálása, a listák kiigazítása vagy kidolgozása a bizottság által és a fasiszta ellenség agyonlövése. (…) Ha nem értjük meg történelmileg (a megértés nem igazolás vagy ítélkezés, hanem végiggondolás és magyarázat) Fresquet okait és logikáját, akkor nem fogjuk megérteni az „ellenőrizetlenek” csoportjainak számtalan vezetőjét sem, akik Katalónia (és Aragónia) szinte minden jelentősebb helységében megjelentek, parancsot adva számos kivégzésre,

23

melyeket aztán a büntetlenség, a bűnök áthárítása harmadik személyek részéről (akiket kellemetlen ill. büntető célú eljárásoknak vetettek alá) és/vagy a legenda felhizlalt, mint a leguruló hógolyót. Ha nem akarunk lecsúszni az őrültek és önkényes sorozatgyilkosok járványának egyszerű, de abszurd téziséig, el kell fogadnunk, hogy az intézményi válság, politikai erőszak és társadalmi forradalom kivételes helyzete – amelyet a katonai felkelés és a polgárháború váltott ki – termékeny talaj volt, amelyben meggyökeresedett és szárba szökkent az „ellenőrizetleneknek” bélyegzett forradalmárok e vezére. Egy olyan helyzetben, amikor valamennyi intézmény csődbe jutott és hatalmi vákuum alakult ki, ők felhatalmazták magukat arra, hogy üldözzék, elítéljék és kivégezzék a fasiszta ellenséget, és azt is, akiről ezt gyanítani lehetett pusztán azért, mert pap, tulajdonos, jobboldali vagy „ellenszenves” volt. És a fegyverek, amelyeket megragadtak, megadták nekik az ellenség kiirtásának mind a lehetőségét, mind a „kötelességét”. (…) Egy háborúban az ellenséget megölik, mert ő az ellenség: nem volt más törvény, sem más erkölcsi szabály, sem más filozófia, sem etikai bonyodalmak. (…) Forradalmi korszakokban az erőszak – amely destruktív és konstruktív is – nem uralható, és mindig megtalálja alkalmazóit, legyenek azok névtelenek vagy nevesítettek. De amikor az új antifasiszta hatóságok ezt az erőszakot szabályozni kezdték (attól fogva, hogy az „új közrend” legitim vagy legális erőszakjaként új természetet kap), többé már nem volt forradalmi, kollektív, népi, igazságtevő és osztályharcos, ünnepi és spontán erőszak, mivel már kegyetlen, idegen és érthetetlen jelenséggé alakult át annak az új ellenforradalmi, burzsoá és köztársasági rendnek a szemében, amely éppen a megelőző forradalmi helyzet ellenőrzésének és kiirtásának bázisán jött létre.” (246-249. o.) A republikánus burzsoázia és az azt képviselő pártok és apparátusok időt nyertek azzal, hogy a fegyveres forradalmárok jelentős része távozott Katalóniából. Az aragóniai ill. később a madridi fronton harcoló erők „megregulázásának” kérdését elhalasztották addig, amíg a hátországban kellőképpen újjá nem építik a burzsoá államhatalmat. Azonban a kezdet kezdetétől igyekeztek passzívan akadályozni a fronton harcoló anarchista milíciák fegyverrel, lőszerrel, ruházattal és egyéb felszereléssel való ellátását. A régi rendvédelmi gárdákat fegyvereikkel együtt a hátország laktanyáiban tartották. Durruti hónapokon át elkeseredetten, de csekély sikerrel próbált fegyvereket és lőszert szerezni, hogy elindíthassa Zaragoza ostromát. A frontokon harcoló milicisták körében nőttön nőtt a nyugtalanság a hátországban kibontakozó ellenforradalom láttán. A terueli fronton

24

harcoló anarchista Vashadoszlop milicistái október elsején felhívást tettek közzé, amely „a munkásokhoz, a forradalmárokhoz, az anarchistákhoz” szólt. Ebben követelték a civil gárda lefegyverzését és feloszlatását, az állam szolgálatában álló összes fegyveres testület azonnali frontra küldését és a tőkés és állami intézmények valamennyi irattárának megsemmisítését. Hogy elérjék mindezt, Valenciába mentek, ahol nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt és platinát foglaltak le fegyvervásárlás céljából. Leszögezték, hogy továbbra is harcolni fognak a fasizmus ellen, de nem azért, hogy „fenntartsuk a köztársaságot, sem azért, hogy egy új állami rezsimet hozzunk létre. A TÁRSADALMI FORRADALOM megvalósításáért harcolunk. Az ANARCHIA felé menetelünk.” (269-270. o.) A CCMA önfeloszlatása 1936. szeptember 10-én a CCMA ülése egyhangúlag jóváhagyta a szervezet eljövendő feloszlatásáról szóló megállapodást és azt a javaslatot, hogy a következő ülésen vitassák meg azokat a kritériumokat, amelyek alapján az antifasiszta koalícióhoz tartozó szervezetek el fogják foglalni a Generalidad Védelmi Tanácsának különböző posztjait. Ennek a Védelmi Tanácsnak kellett az addigi kormány és a CCMA helyébe lépnie. A CCMA úgy határozott, hogy önfeloszlatásáról szóló határozatát egyelőre titokban tartja. A szeptember 14-i ülésen a CCMA tagjai már a létrehozandó Tanács (ténylegesen: az új kormány) funkcióiról és programjáról vitatkoztak. Az UGT, az ERC, az UR16 képviselői egy erős kormány létrehozását szorgalmazták. Vidiella (UGT) azt indítványozta, hogy az új felső hatalmi szerv funkciói terjedjenek ki egész Katalóniára, öleljenek fel minden területet, és hogy ez a Tanács legyen az egyedüli hatóság, amelynek hatalmában áll lefoglalni illetve a kollektivizálást vagy szocializálást végrehajtani. Gorkin (POUM) egy „szocialista vagy szocializáló” program megalkotását szorgalmazta. Szerinte „az antifasizmus nem program”, ezért konkretizálni kell az uralkodó privilégiumok felszámolásának módját. Viszont azt is kijelentette, hogy a programalkotás nem azt jelenti, hogy az egyes szervezetek megtagadják saját eszméiket, hanem azt, hogy rögzítik azokat a pontokat, amelyekben egyetértenek, és azokat az irányelveket, amelyekre szükség van a fasizmus legyőzéséhez. Alcón (CNT) szerint

16 UR (Rabassaire Unió): a kis földbérlők katalán nacionalista pártja. 25

„a kormánynak kell a fasizmus elleni háborút vezetnie, a gazdasági átalakítást pedig a munkásszervezeteknek kell végezniük az utcán. És utóbbinak felesleges ellenszegülni, mert a szervezetek döntéseinktől függetlenül cselekszenek.” A kollektivizálást a munkásoknak kell elvégezniük a Gazdasági Tanács révén. Guillamón így összegzi az ülés tanulságait: „Senki sem szegült szembe a CCMA feloszlatásával. Senki sem kételkedett benne – az anarchisták kivételével, akik ragaszkodtak az önbecsapáshoz –, hogy a Generalidad új kormányát hozzák létre, akár „tanácsnak” nevezik azt, akár nem. A CCMA-t megszüntető új kormány programjáról folytatott vita a POUM által védelmezett „szocializáló” illetve az ERC és a PSUC által indítványozott „antifasiszta” fogalmak körül forgott. A CNT-FAI fenntartotta a rá jellemző ambivalenciát: a gazdaság a Gazdasági Tanács feladata, a háború pedig annak a szervnek a dolga, amelyet a CNT-FAI a Generalidad Védelmi Tanácsának nevezett. García Oliver, Marcos Alcón, Aurelio Fernández és José Asens ténylegesen úgy gondolták, hogy a „Tanács” programjának nincs jelentősége. Ez csupán az az ár, amelyet az elszigetelődés elkerüléséért kell fizetni. Számukra az volt a fontos, hogy technikai bizottságok révén a CNT továbbra is ellenőrizze a különböző tanácsokat, ahogyan ez a Gazdasági Tanácsnál vagy a hadiipari bizottságnál történt, miközben a katonai és rendőri apparátus jelentős része a CNT-FAI kezében marad. Az egyértelműségnek ez a hiánya, ez az ambivalencia és inkoherencia jóvátehetetlenül az antifasiszta egység programjának támogatásához vezette őket, azaz egy olyan antifasizmus programjának támogatásához, amely egy erős kormány létrehozását javasolta, mely képes „rendbe hozni” a gazdaságot és megnyerni a háborút.” (221. o.) A CCMA mérlegét Guillamón azután vonja meg, miután ismertette az új kormány 1936. október 9-i dekrétumát, amely minden helyi bizottságot feloszlatottnak nyilvánít, helyükbe az új várostanácsokat állítva: „az utcán és a gyárakban a hatalom teljességét gyakorló helyi forradalmi bizottságokról áttértek ezek feloszlatására, kizárólag annak érdekében, hogy teljes mértékben visszaállítsák a Generalidad hatalmát. Ugyanígy az október 24-én aláírt dekrétumok – a milíciák militarizálásáról november elsejétől kezdve ill. a kollektivizálásokról szóló dekrétum – csak kiegészítették a CCMA katasztrofális mérlegét: a forradalmi önkéntesek munkásmilíciáiról áttértek egy klasszikus burzsoá hadseregre, amely a monarchista katonai törvénykönyvnek van alávetve, és a Generalidad irányítása alatt áll; a kisajátításokról és a gyárak munkásellenőrzéséről áttértek egy centralizált gazdaságra, amelyet a Generalidad felügyel és irányít.” (284285. o.)

26

Gazdaságátszervezési kísérletek, közrend és élelmezés 1936. szeptember 29-én hivatalosan megalakult a Generalidad Tanácsa, azaz az új kormány, melyben a CNT-t három tanácsos (azaz miniszter) képviselte: Doménech az Ellátási Tanácsot, García Birlán az Egészségügyi Tanácsot, Fábregas pedig a Gazdasági Tanácsot vezette. A CNT vezető bizottságainak október elseji gyűlésén Fábregas beszélt a munkásellenőrzésről és az ipar szocializációjáról szóló dekrétumról, amelyet a Gazdasági Tanács a közeljövőben fog kibocsátani. A gyűlés ezután elhatározta egy felhívás kibocsátását a spontán kollektivizálások beszüntetésének érdekében, és egy bizottság létrehozását három CNT-s és két UGT-s taggal, amely Fábregasnak fog segítséget nyújtani a dekrétum kidolgozásában. Ugyanezen a napon Abad de Santillán lemondott a Gazdasági Tanácsban viselt tisztségéről arra hivatkozva, hogy nem ért egyet Fábregas eljárásmódjával. Santillán szembenállása Fábregassal már a kezdet kezdetén előrevetítette utóbbi bukását, és az ellenforradalmi folyamat kiteljesedését a burzsoázia és a sztálinisták előtti teljes kapitulációval. „Santillán óriási befolyásának a konföderációs szervezeti apparátusra, amelyet a Nervio csoporton keresztül gyakorolt, Juan P. Fábregas lett a kárvallottja, akinek helyébe 1936 decemberében, a Generalidad kormányának első válsága idején maga Santillán lépett, míg García Birlánt Pedro Herrera, a Nervio csoport egy másik tagja váltotta fel.” (268. o.) Gazdasági tanácsosként Fábregas azzal indította el a gazdaság átszervezését, hogy október 15-én saját elnökletével megalakította a Katalóniai Külkereskedelmi Juntát, amelyben a Pénzügyi, az Ellátási és a Mezőgazdasági Tanács is képviselve volt.17 „Ahogyan már a dekrétum előszava kijelentette, a Külkereskedelmi Junta csupán az első lépés volt „a kivitel és behozatal feletti ellenőrzésnek egyetlen szervezetben való centralizálása” felé, „az ipari kollektivista elvnek és a külkereskedelmi monopólium rendszerének” alkalmazásával, azzal a kifejezett céllal, hogy felszámolják „a szükségtelen közvetítőket, a termelés valóságos parazitáit”,

17 November 11-én Fábregas a vele szemben kifejezetten ellenséges Santillán egyik közeli elvbarátjára, Pedro Herrerára ruházta át a Külkereskedelmi Junta vezetését. Guillamón csupán a tényt közli, és nem bocsátkozik találgatásokba a döntés okáról. Akár közönséges politikai rövidlátásról, akár békítési szándékról volt szó, utóbb kiderült, hogy Fábregas csupán maga alatt vágta a fát.

27

és ily módon „harcoljanak minden olyan haszon ellen, amely nem a munkán alapszik”, ami hatékony küzdelmet jelentett „a termékek értékének drágulása ellen”.” (300. o.) A dekrétum zavaros és patetikus szövegezése és az „érték drágulásának” minden értelmetlensége dacára a külkereskedelmi monopólium megteremtése Guillamón szerint „racionális és hatékony intézkedés volt egy olyan probléma megoldására, amely napról napra lett egyre sürgetőbb, és amely szükségtelenül súlyosbodott tovább attól a pillanattól kezdve, hogy Comorera bevezette a szabadpiacot: ez a katalán gyárak működéséhez szükséges nyersanyagok hiánya, a fegyverek krónikus hiánya az aragóniai fronton, és az élelmiszerek árának gyorsuló emelkedése, amely a hátországot az éhínség harapófogójába szorította.” (300-301. o.) A Külkereskedelmi Juntának a tervek szerint küldöttek hálózatát kellett létrehoznia Európában, amelynek közvetítésével a fasiszták kezébe került és ezáltal elveszített belföldi piacokat külső piacokkal helyettesíthetik. Ennek első eredményeiről Fábregas beszámolt egy interjúban, amelyet a „Soli” november 8-i száma közölt: a Junta küldötteinek sikerült vevőket találniuk a katalóniai kálisóra, és ennek nyomán újra működni kezdtek Cardona és Sallent bányái. A behozatal biztosításának érdekében pedig Fábregas tervbe vette a devizakészletek ellenőrzését és centralizálását. Fábregas következő lépése a kollektivizálásokról és a munkásellenőrzésről szóló dekrétum kibocsátása volt október 24-én. „A dekrétum legalizálta azokat a spontán kollektivizálásokat, amelyeket a munkásosztály az 1936 júliusában kitört forradalmi felkelés nyomán valósított meg. Ugyanakkor behatárolta és feltételekhez kötötte az újabb kollektivizálási kísérleteket.” (325. o.) A különböző antifasiszta szervezetek, amelyek paktumából a dekrétum született, különbözőképpen interpretálták azt. „A dekrétum forradalmi vagy ellenforradalmi jellege valójában azoktól a későbbi dekrétumoktól és utasításoktól függött, amelyek megszabták e dekrétum gyakorlati alkalmazását. A CNT-s Joan P. Fábregas számára a dekrétum a gazdasági intézkedések három lábon álló szerkezetébe illeszkedett, amely emellett magába foglalta a munkások civil mozgósításának tervét – ez mindvégig puszta terv maradt –, és a külkereskedelem monopolizálását, amelynek első lépése a Külkereskedelmi Junta létrehozása volt. A PSUC és az ERC számára arról volt szó, hogy valamennyi kollektivizálást állami ellenőrzés alá vonják, míg teljesen fel nem számolják azok forradalmi jellegét.” (326. o.) Miután 1936 decemberében Fábregast eltávolították a kormányból, a kollektivizálásokról szóló dekrétum gyakorlatba való átültetésének módját Tarradellas pénzügyi tanácsos (ERC) határozta

28

meg úgynevezett „S’Aragó-i dekrétumai” révén. E dekrétumokkal kapcsolatban Guillamón a következőket mondja el: „A külkereskedelmi monopólium megszerzésének célját teljes mértékben háttérbe szorították és elfeledték. A Tarradellas-terv dekrétumai – más intézkedések mellett – jogot adtak a Generalidadnak arra, hogy minden kollektivizált vállalathoz saját ellenőrt küldjön, aki ténylegesen a vállalat irányítója lett. A Tarradellastervvel szemben makacskodó vállalatokat és azokat a várostanácsokat, amelyek nem fogadták el a helyi bizottságoknak új népfrontos várostanácsokkal való felváltását, pénzügyi fojtogatással vagy a külföldi nyersanyag-, élelmiszerill. fegyvervásárlásoknál elengedhetetlen devizák megtagadásával igázták le. Mindennek 1937 tavaszára egy olyan gazdasági rend lett az eredménye, amelyet szakszervezeti igazgatás és a Generalidad állami felügyelete jellemez. E „szakszervezeti kapitalizmussal” a különféle ágazati szakszervezetek szembeállították az egyes iparágak szocializálásának programját, amely hol kisebb, hol nagyobb intenzitással ütközött össze a kormány ellenőrzési kísérleteivel és ellenőreinek „tűrhetetlen” kirendelésével. Ne feledjük, hogy az 1937 májusi véres események azzal kezdődtek, hogy megpróbáltak ellenőrt rendelni a Telefónicához.” (327. o.) Október 5-én alakult meg a Belbiztonsági Junta a belbiztonsági tanácsos (azaz miniszter) Aguadé (ERC) elnökletével. A Juntában az ERC, a CNT, a PSUC, a POUM és az UR képviselői foglaltak helyett, a titkári posztot Aurelio Fernández (CNT) töltötte be. Ezt a juntát abból a célból hozták létre, hogy a rendvédelmi szervek új irányító testületet kapjanak a CCMA feloszlatása után. Noha a CNT funkcionáriusai arra számítottak, hogy a Juntán keresztül ellenőrizhetik és irányíthatják e rendvédelmi szervek működését, a Junta a kormánynak alárendelt bizottság lett, amelyen keresztül a közrend feletti kormányzati kontroll terjedt ki és erősödött meg. A Belbiztonsági Junta ténylegesen a forradalmi helyzet felszámolásának újabb intézményi mérföldköve volt: „Noha a Belbiztonsági Junta kezdetben a CCMA által nyújtott rendőri szolgálat folytatásának tűnt, valójában minden megváltozott, mert a parancsnoklás összes eszközét a belbiztonsági tanácsos birtokolta, aki pedig a Generalidad kormányától függött. Az, hogy ezen új Junta néhány fontos posztja a CNT-FAI kezében volt, csupán kezdeti és átmeneti szükségszerűség volt e Junta megerősítésének és megszilárdításának érdekében. E CNT-s posztokat visszavonhatta a kormány vagy figyelmen kívül hagyhatta őket a belbiztonsági tanácsos. A Juntán belüli hatalmi kettősség újabb harcmezővé vált a CNT képviselői és a kormány között. Míg a CNT képviselői az Aguadé tanácsos által uralt Belbiztonsági Juntát egy olyan platformmá szerették volna

29

tenni, amely a felügyeleti őrjáratokban meglévő túlsúlyuk alapján lehetővé teszi számukra a közrend ellenőrzését, addig Aguadé egy új Egységes Biztonsági Testületet erősített és szilárdított meg, amely képes a felügyeleti őrjáratok helyébe lépni. Ez egy hosszú folyamat volt, amely 1936 októberében kezdődött, és 1937 júniusának elején zárult le.” (278-279. o.) Hogy a Generalidad számára miért volt szükséges a felügyeleti őrjáratok felszámolása – amelyeket pedig már saját ellenőrzése alá vont –, arról elárul valamit a „Soli” november 5-i számában közölt interjú az őrjáratok vezetőivel. A riporter kérdésére: „Ki nyújtja nektek a legjobb segítséget?”, ezt a feleletet kapta: „A kerületi bizottságok, mert közvetlen kapcsolatban vannak a járőrszekciók küldötteivel. Ezek a kerületi bizottságok úgy ismerik zónáikat, mint a tenyerüket, és ismerik lakóik életét és mozgását… Ezért a kerületi bizottságok együttműködése számunkra minden pillanatban szükséges.” (375. o.) Egyébként a hivatalos őrjáratok mellett megmaradtak az egyes szervezetek „saját” őrjáratai is, amelyek nem legálisan, de intenzíven felügyelték az utcát saját politikai meggyőződésük szerint. Doménech ellátási tanácsos október 13-án dekrétumot bocsátott ki a jegyrendszer bevezetéséről (ezt ténylegesen csak hónapokkal később sikerült bevezetni). A dekrétum szövege szerint az elosztás helyi felügyeleti szervei a kerületek bizottságai, ezek körzeti bizottságokat hoznak létre, amelyekben a várostanács és az Ellátási Tanács (azaz a minisztérium) képviselői is jelen vannak. Emellett a némileg zavaros dekrétum olyan helyi bizottságok felállításáról is rendelkezett, amelyekben minden antifasiszta szervezet képviselteti magát. Úgy tűnik, hogy a dekrétum célja a kerületi ellátási bizottságok integrálása az állam bürokratikus apparátusába, ahogyan azt az ekkor még létező Központi Ellátási Bizottság már elkezdte, ugyanakkor biztosítva azt, hogy az egyes kerületek lakói hozzájussanak az alapvető élelmiszerekhez. Ismét csak egy osztálykompromisszumról van tehát szó, amely nem is lehetett hosszú életű. Az elosztásnak a helyi bizottságok általi ellenőrzése megszűnt „Comorera december 30-i és 31-i dekrétumaival, amelyek feloszlatták a kerületi ellátási bizottságokat, és a lisztet a pékségek gyártási kapacitásának függvényében osztották szét, nem pedig a munkásnegyedek népsűrűségének függvényében, így utóbbiak lettek a kenyér szűkösségének vagy teljes hiányának első áldozatai.” (289. o.)

30

Az ellenforradalmi offenzíva kibontakozása Október 20-án, miután Fábregas a felsőbb bizottságok ülésén gúnyos szavakkal bejelentette, hogy Azaña köztársasági elnök Madridból Barcelonába menekült, a CNT-vezetés arra az álláspontra jutott, hogy új központi kormányt kell alakítani („Országos Tanácsot”, ahogyan a szokásos szómágiával nevezték) közismert CNT-militánsok részvételével. A CNT-FAI végre megérett arra, hogy országos szinten is beépüljön az államhatalomba! Október 25-én hatalmas tömeggyűlés zajlott le a barcelonai Monumental arénában azzal a céllal, hogy megünnepeljék a szakszervezeti egységről két nappal azelőtt aláírt megállapodást, amelyet a CNT, a FAI, az UGT és a PSUC kötöttek. A gyűlést megelőző napon a Generalidad Tanácsa határozatot hozott a milíciák militarizálásáról, november elsejétől életbe léptetve a régi katonai törvénykönyvet. Hogy a CNT-bürokraták mennyire belehergelték magukat az antifasiszta egység mindenekfelettiségébe, azt jól példázza Federica Montseny beszéde, amelyben szó volt „a harc vallásos és misztikus érzéséről”, „a szent egységről”, amelyben „eltűntek a minket elválasztó ideológiai különbségek”, és emellett arról is, hogy hiba volt bevezetni a negyvenórás munkahetet és 15 százalékkal emelni a béreket, mert ezek ártanak a gazdaságnak, és hogy „Katalóniában már nem létezik a tőkés és munkás közötti konfliktus, amelyet megoldott a kollektivizálás”, és ezért a munkásoknak vállalniuk kell a többletmunkát.18 A CNT-UGT-paktum valódi jelentősége kiviláglik Comorera szavaiból, melyek szerint eljött a fájdalmas intézkedések órája, véget kell vetni a fegyelmezetlenségnek, és fel kell számolni azt a léhaságot, amely a Generalidad Tanácsában mindeddig jelen volt – azaz militarizálni kell a milíciákat és rövidebb pórázra kell fogni a CNT-s tanácsosokat. A fronton hiányoznak a fegyverek, így ha a hátországban nem szolgáltatják be azokat önként, azzal kétségbe vonják a kivívott egységet – azaz a CNT-vezetésnek pacifikálnia kell saját szervezeti bázisát. Comorera beszédéből az is kiderült, hogy a kollektivizálásokról szóló dekrétum számára csupán „engedménytétel „a tömegek vágyainak” hadba toborzásuk érdekében” (Guillamón értékelése,

18 Montseny volt az antifasiszta egység „anarchista” énekesmadara.

Különböző gyűléseken és interjúkban előadott hisztérikus és demagóg tirádái opportunizmusban messze túltettek a CNT-FAI más bürokratáinak megnyilvánulásain.

31

333. o.) És végül: „A fronton kémek fészkelték be magukat; ha letartóztatják, agyon is lövik őket. Ha közöttünk a hátországban fedezik fel ezeket az elemeket, akkor ugyanúgy kell tenni, mint a fronton: agyon kell lőnünk őket.” Kinek is szól ez a fenyegetés? „Ha felidézzük, hogy a POUM-ot kizárták az egységről szóló megállapodásból, levonhatjuk a következtetést, hogy Comorera szavai felhívásnak tekinthetők a POUM megsemmisítésére, és fenyegetnek minden lavírozót, a CNT-t is beleértve. Ez már ugyanaz a szónoklat volt, amit majd 1937 júniusában alkalmaznak annak érdekében, hogy a POUM-ot törvényen kívül helyezzék, és üldözzék, legyilkolják és bebörtönözzék a poumista militánsokat és mindenkit, aki az 1937 májusi felkelésben részt vett, köztük az anarchistákat és a CNTtagokat is.” (333-334. o.) Az elkövetkező hetekben a Generalidad Tanácsának ülésén a CNT három tanácsosa és Nin (POUM) a republikánusok és a sztálinisták burkolt, de folyamatos támadásainak voltak kitéve. A november 3-i kormányülésen utóbbiak egymás szájából kapva ki a szót követelték a dekrétumok betartását és betartatását. Doménech védelmébe vette a CNT-t, de Companys és Valdés (PSUC) lehurrogták. Utóbbi szavai jól illusztrálják a sztálinista retorika módszereit: „Nem arról van szó, hogy a CNT-s elvtársak ellen forduljunk, hanem azok ellen, akik nem törődnek senkivel. Törvényes kényszert kell alkalmazni, mert aki nem teljesíti kötelességét, az zendülő, és semmi köze a háborúhoz, sem a forradalomhoz.” (364. o.) Végül felállítottak egy öttagú bizottságot, hogy megvizsgálja azokat a problémákat, amelyek a republikánus és sztálinista tanácsosok számára nyilvánvalóan a legégetőbbek voltak, nevezetesen: 1) a munkás- és katonabizottságok feloszlatása; 2) fegyverbegyűjtés; 3) katonai szervezet; 4) hadvezetés. Ugyanez a kormányülés határozatot hozott arról, hogy nem ismeri el az Aragóniai Tanácsot, amely kizárólag anarchoszindikalistákból állt, azzal az érveléssel, hogy „a terület, amelyen az tevékenykedni szándékozik, háborús övezet”. Ez a döntés – amellyel a CNT egyetlen tanácsosa sem szegült szembe – egyfajta válasz volt J. Ascasónak, az Aragóniai Tanács elnökének október végén kelt „általános rendelkezésére”, amelyben keményen tiltakozott az Aragóniában harcoló katalán csapatoknak a lakossággal szemben tanúsított magatartása ellen. „Joaquín Ascaso kijelentette: „Bizottságokat mozdítanak el, amelyeket a nép választott; olyan embereket fegyvereznek le, akik életüket adják a forradalomért; agyonlövetéssel, börtönnel és testi fenyítéssel fenyegetőznek; és mindennek folyományaként

32

olyan új bizottságokat állítanak fel, amelyek ezen önkényeskedések elkövetőinek politikai krédójára vannak szabva, éreztetve az irányításuk alatt álló fegyveres erő adta teljes súlyt. A terror megsemmisíti azokat a méltó, nemes és szép törekvéseket, melyek életre hívták a népnek a szabadsága megtalálásáért indított nagy harcát.” Ehhez a támadáshoz, amely elsősorban a sztálinista praktikák ellen irányult, Ascaso még hozzátette „az élelmiszerek, az állatok és mindenféle tárgyi javak rekvirálását az egész régióban, amelyet olyan abszurd módon hajtanak végre, hogy az totális és hosszú időre szóló összeomláshoz vezet”, és amelyet valamennyi – mind konföderációs, mind egyéb – hadoszlop folytatott.” (360. o.) A „rendelkezés” dekrétumban jelentette ki, hogy az Aragóniai Tanács jóváhagyása nélkül a falvak bizottságai nem fegyverezhetők le és nem mozdíthatók el, rekvirálások pedig csak sürgős esetekben hajthatók végre az Aragóniai Tanács előzetes engedélye nélkül. Mindez a Generalidad döntése nyomán és a katalóniai CNT-szervezet beleegyezésével puszta írott szó maradt.19 Durruti halála és a milíciák militarizálása November 4-én „Barcelona utcáin nagy várakozás előzte meg Durruti előre nem látott beszédét a CNT-FAI rádiójában, amelyet egész Spanyolországba közvetítettek a barcelonai adók. Ugyanezen a napon tudósított a sajtó arról, hogy négy anarchista foglalta el miniszteri posztját a madridi kormányban: Federica Montseny, Juan García Oliver, Juan López és Joan Peiró. (…) A Durruti-hadoszlopban szenvedélyes vitát folytattak a militarizálásról szóló dekrétumról, és úgy döntöttek, hogy nem fogadják azt el, mert nem képes javítani július 19-e önkéntes milicistáinak harci feltételein, valamint a krónikus fegyverhiányt sem oldja meg. Durruti a Hadbizottság nevében aláírta a militarizálást elutasító írást, amelyet a Generalidad „Tanácsának” címzett, és amelyet jelentőségteljesen arra a bizonyos november elsejére datáltak az oserai fronton, amelyen újból életbe lépett a gyűlölt katonai kódex. A hadoszlop elutasította a kaszárnyafegyelem szükségességét, amellyel szembeszegezték a forradalmi fegyelem felsőbbrendűségét: „Milicisták igen; katonák soha”.” (368-369. o.) Guillamón közli Durruti rádióbeszédének utólag helyreállított szövegét – amelyet maga a korabeli CNT-

19 A kormányviták során a későbbiekben még többször felmerült az

Aragóniai Tanács elismerésének kérdése, de a CNT-s tanácsosok óvatos próbálkozásait az ERC és a PSUC képviselői mindannyiszor gúnyosan söpörték le az asztalról. A katalóniai CNT-vezetés beérte azzal, hogy 1937 januárjában halálra ítélték, majd kivégezték a Durruti-hadoszlop két tagját Aragóniában elkövetett önkényeskedések miatt.

33

sajtó cenzúrázott változatban publikált! Durruti kinyilvánította a milicisták elégedetlenségét a hátországban zajló folyamatokkal szemben, ismét elutasította a militarizálást, és helyenként kifejezetten fenyegető hangot ütött meg a „belső ellenséggel” szemben is („Az is ellenség, aki szembehelyezkedik a forradalmi vívmányokkal, és aki köztünk található, és azt is el fogjuk pusztítani.” – áll a szövegben). Mégse értünk egyet Guillamónnal, aki szerint a szöveg felér egy „forradalmi végrendelettel”. Számunkra a beszéd arról tanúskodik, hogy Durruti, minden forradalmi elkötelezettsége ellenére, nem volt képes kiszakadni az antifasiszta egységfront-politika örvényéből, amely pusztulásba rántotta a forradalmat. Ez nem Durruti személyiségéből, hanem az anarchoszindikalista mozgalom programjának elégtelenségéből fakadt, illetve abból, hogy már túlontúl hosszúra nyúlt azoknak a kompromisszumoknak a sorozata, amelyeket a júliusi események óta a CNT megkötött – késő volt visszakozni. Durruti vitába száll, érvel és számon kér – nem csak a CNT-FAI-tól, hanem az antifasiszta koalíció egyéb szervezeteitől is, ahelyett, hogy leszámolna velük. Abban azonban Guillamónnak minden bizonnyal igaza van, hogy a burzsoá rendet védő antifasiszta szervezetek számára a beszéd így is nyugtalanítóan, sőt akár rémisztően hangzott. „A rádióbeszéd közvetlen következménye volt, hogy Companys másnap, november 5-én este 11 órára soron kívül összehívta a Generalidad Palotájába az összes tanácsost és az összes politikai szervezet és szakszervezet képviselőit, hogy kezeljék azt a növekvő ellenállást, amely a milíciák militarizálásáról szóló dekrétum végrehajtásával szemben, valamint a forradalmi bizottságok feloszlatásával és ezeknek népfrontos községtanácsokkal való felváltásával szemben bontakozott ki. Durruti volt a vita kiváltója és céltáblája, noha mindenki elkerülte nevének említését.” (372. o.) Tarradellas közölte, hogy az előző kormányülésen felállított bizottság20 tárgyalása nem hozott eredményt, mert Fábregas a CNT nevében ellenszegült Comorera indítványának21, és ez tette szükségessé a soron kívüli ülést. Az ülés a CNT-re és a POUM-ra való nyomásgyakorlás és

20 Lásd „Az ellenforradalmi offenzíva kibontakozása” című szakaszt. 21 Hogy mit is tartalmazott ez az indítvány, arra Guillamón nem tér ki

(talán nem is derül ki a fellelhető iratokból). Azt viszont hozzáteszi: „Santillán és Companys ellenszenvét Joan P. Fábregas most megtoldotta Comoreráéval és a PSUC-éval is, akiket zavart a CNT álláspontját hajthatatlanul védelmező Fábregas magatartása, és mindenekelőtt az a képessége, hogy szembeszegüljön a sztálinisták javaslataival.”

34

ezek opportunista szócséplésének és mentegetőzésének jegyében zajlott. A republikánus és sztálinista funkcionáriusok szerint az alapvető probléma a Generalidad tekintélyének hiánya, és az „ellenőrizetlenekkel” való leszámolást, a dekrétumok betartatását követelték. Marianet a CNT nevében tapintatlanságnak nevezte a katonai törvénykönyv haladéktalan bevezetését, és azt bizonygatta, hogy egyre kevesebb az ellenőrizetlen, és nem kizárásokra, hanem meggyőzésre van szükség, elkerülendő a lázongást. Nin a POUM nevében úgy nyilatkozott, hogy „alapjában véve egyetértés van”, és hogy „a munkásosztály egyetért egy valódi hadsereg létrehozásával”. Nin szerint olyan hadbiztosságot kell létrehozni, amelyben minden szervezet képviselteti magát. Az ülés végül egy egységes felhívást fogadott el, amely a katalán népet a Generalidad határozatainak fegyelmezett betartására hívta fel, a szervezetek pedig kötelezték magukat arra, hogy sajtójukban kiállnak a kormány valamennyi döntése mellett. „Senki sem szegült szembe a militarizálással: a politikusok és bürokraták számára az egyetlen probléma az volt, hogyan érjék el az engedelmességet.” (374. o.) Egyáltalán nem volt véletlen, hogy maguk a CNT képviselői sem hozták szóba Durruti beszédét: a több tapintatot és diplomatikusságot javasló bürokraták féltek, hogy megidézik az ördögöt! A CNT-vezetés taktikája már a felsőbb bizottságok október 31-i ülésén egyértelművé vált, amikor is megjelentek a CNT-milíciák képviselői, hogy tiltakozzanak a militarizálás ellen. A Regionális Bizottság előbb a vita elterelésével kísérletezett, majd alaptalan ígérgetésekbe kezdett – amelyekből Montseny is kivette a részét –, így végül sikerült leszerelni az ingerült milicistákat. A militarizálás keresztülvitelének egyik nagy akadálya hárult el akkor, amikor Durrutit november 19-én eltalálta egy „eltévedt golyó” a madridi fronton22, ahol másnap belehalt a sebesülésbe. A Generalidad Tanácsának november 20-i ülése már a militarizálás lépéseit tárgyalta. Nin igazságügyi tanácsos közölte, hogy hamarosan elkészül a Néphadsereg új törvénykönyve. Az ülés eldöntötte, hogy a milíciákból hadosztályokat szerveznek, ezek állományát korábbi sorkatonákkal töltik fel. A védelmi tanácsost megbízták egy dekrétum megszövegezésével, amely körülhatárolja a Munkás-

22 Durruti néhány nappal azelőtt hagyta el csapatai egy részével az aragóniai frontot Marianet és Montseny unszolására.

35

és Katonabizottságok funkcióit. Döntöttek – Fábregas tervének megfelelően – a hátország civil mozgósításáról szóló dekrétum előkészítéséről is, de ilyen dekrétum soha nem lépett életbe. „Barcelonában a hatalmas, végeérhetetlen, kaotikus és szervezetlen temetési menet lassan haladt előre, miközben két zenekar, amelyeknek nem sikerült uniszónóban játszani, tovább növelték a zűrzavart. (…) A díszkíséretet számos politikus és bürokrata vezette, de a gyászünnepély főszerepeit Companys, a Generalidad elnöke, Antonov-Ovszejenko szovjet konzul és Juan García Oliver, a köztársaság anarchista igazságügyminisztere kaparintotta meg, akik Kolumbusz szobra előtt emelkedtek szólásra, hogy szónoki tehetségüket megcsillogtassák a tömeg előtt. García Oliver megelőlegezte ugyanazokat az antifasiszták közötti őszinte barátságról és testvériességről szóló érveket, amelyeket majd 1937 májusában arra használ, hogy segítsen eltiporni a sztálinizmus elleni munkásfelkelés barikádjait. A szovjet konzul azzal kezdte meg Durruti ideológiai manipulációját, hogy a katonai fegyelem és egységes parancsnokság védelmezőjét csinálta belőle. Companys dobta be a legaljasabb sértést, amikor azt mondta: „Durrutit hátulról érte a halál, úgy halt meg, ahogyan a gyávák halnak meg… vagy ahogyan azok halnak meg, akiket gyávák gyilkolnak meg”. Mindhármukban közös volt, hogy az antifasiszta egységet mindenekfelett dicsőítették. Durruti ravatala már az ellenforradalom tribünje volt. Három szónok, a burzsoá kormány, a sztálinizmus és a CNTbürokrácia fennkölt képviselői versengtek egymással a tegnap még veszedelmes ellenőrizetlen népszerűségéért, aki mára bebalzsamozott hőssé vált.” (422. o.) Durruti november 22-i temetése, nem egészen egy hónappal a Monumental arénában lezajlott tömeggyűlés után újabb cirkusszá vált, amelyben a republikánus ellenforradalom úgy pózolt a munkásosztály előtt, mintha annak saját forradalmi vívmánya lenne. „Talán soha sem fogjuk megtudni, hogyan halt meg Durruti, minthogy hét vagy nyolc eltérő és egymásnak ellentmondó változat létezik; de érdekesebb feltennünk magunknak azt a kérdést, hogy miért halt meg tizenöt nappal azután, hogy beszélt a rádióban. Durruti rádióbeszédét veszedelmes fenyegetésként észlelték, amelyre azonnali választ adott a Generalidad Tanácsának november 5-i rendkívüli ülése (…) A munkásbürokratákból, sztálinistákból és burzsoá politikusokból álló szent antifasiszta egység nem tolerálhatott Durruti-kaliberű ellenőrizetleneket: ezért volt halála sürgős és szükségszerű. A milíciák militarizálásával szembehelyezkedve Durruti megszemélyesítette a forradalmi ellenállást a bizottságok feloszlatásával szemben, a burzsoázia általi hadvezetéssel szemben és a júliusban kisajátított

36

vállalatok állami ellenőrzésével szemben. Durruti azért halt meg, mert veszélyes akadállyá vált a masírozó ellenforradalom útján.” De még a fizikai meggyilkolása sem volt elég – az ellenforradalomnak saját szentjévé kellett avatnia őt. „Ugyanezen okból Durrutit kétszer kellett megölni. Egy évvel később, a halálának évfordulójáról való megemlékezésen a sztálinista Negrín-kormány mindenható propagandagépezete teljes gőzzel azon dolgozott, hogy Durrutinak tulajdonítsa egy jelszó szerzőségét – amelyet eredetileg Ilja Ehrenburg talált ki, és később a CNT-FAI felsőbb bizottságainak bürokráciája is támogatta –, amelynek révén Durruti szájába adták az ellenkezőjét annak, amit mindig is mondott és gondolt: „Lemondunk mindenről, kivéve a győzelmet.” Azaz hogy Durruti lemondott a forradalomról.” (423. o.) Durruti halála teljes demoralizációt okozott a hadoszlopában harcoló milicisták körében mind Aragóniában, mind Madridban. A harci fegyelem felbomlott. A milicisták meg voltak győződve róla, hogy Durrutit a sztálinisták gyilkolták meg, és fel voltak háborodva, amiért a CNT továbbra is fenntartotta kollaborációs politikáját. A CNT felsőbb bizottságainak november 25-i ülésén Montseny azt javasolta, hogy menesszenek Madridba egy fegyveres különítményt abból a célból, hogy a Durruti-hadoszlopot a fronton maradásra kényszerítsék. December másodikán – minthogy a milicisták elhagyták a madridi frontot – a felsőbb bizottságok már „árulóknak” és „gyáváknak” nevezték őket. Voltak, akik az aragóniai frontra küldték volna őket, mások vissza Madridba. Azokat a milicistákat, akik visszajutottak a hátországba, ahol „léhűtő módra élnek, és mindenféle erkölcstelenséget művelnek”, egyesek büntető csapatokba akarták szervezni, hogy az első vonalba küldjék őket, mások a végleges leszerelést és hazaküldést javasolták. A döntést végül elhalasztották. Felsőbb bizottságok, szakszervezetek és kerületi bizottságok A burzsoá kormány és annak hű szolgája/szövetségese, a CNT-FAI vezetése a milíciák militarizálásával párhuzamosan igyekezték kierőszakolni a forradalmi kerületi bizottságok hatalmának teljes felszámolását. November 25-én este a CNT felsőbb bizottságainak ülésén a Regionális Bizottság már úgy nyilatkozott, hogy „a kerületek számunkra olyanok, mint a legrosszabb ellenségeink”. A legfőbb probléma a fegyverbeszolgáltatás megtagadása volt. Többen kijelentették, hogy a CNT-nek nem szabadna olyan dekrétumokat elfogadni, amelyekről előre lehet tudni, hogy végrehajthatatlanok. Doménech szomorúan

37

konstatálta, hogy a szervezet megoldhatatlan ellentmondásba került önmagával: a CNT mindig arra próbálta nevelni a tömegeket, hogy „kormányzat nélkül éljenek, hogy ne legyenek különbségek, és most ezekkel az alkukkal, amiket megkötöttünk, ténykedésünket misztifikálva kormányok résztvevőivé váltunk, az osztályok többé-kevésbé fennmaradtak, és most utolsó ecsetvonásként vasfegyelmet akarunk kikényszeríteni, és vak engedelmességet az egyedüli parancsnokságnak”. (438. o.) Doménech szerint ebből a helyzetből már nem volt kiút. Juanel és Santillán továbbra is a fegyelem megteremtését sürgették, mire a Védelmi Bizottság kijelentette, hogy a szervezetet nem irányíthatja négy elvtárs, és ha valaki erre törekszik, az szembe fog kerülni a kerületekkel és a szakszervezetekkel. November 29-én a szakszervezetek és kerületek plénumán az egyik legfőbb vitakérdés az volt, milyen funkciókat töltsenek be a kerületi védelmi bizottságok a továbbiakban, és milyen helyzetet foglaljanak el a CNT-t alkotó különböző szervezetek hálózatában. A különböző szakszervezetek eltérő javaslatokkal álltak elő, de az üvegipari szakszervezet kivételével senki sem indítványozta a védelmi bizottságok feloszlatását. Végül az Elosztási Szakszervezet javaslatát fogadták el, amely szerint a védelmi bizottságok a forradalmat védelmezik „a Szervezet irányultságával és normáival összhangban”. A szakszervezetek mintájára kell szerveződniük, és el kell fogadniuk a CNT jelszavait. A Szakszervezetek Helyi Föderációja ellenőrzi mind a bizottságokban részt vevő elvtársakat, mind az általuk birtokolt fegyvereket. A bizottságok anyagi forrásait a szakszervezeteknek kell biztosítaniuk. Sants, Gracia és Pueblo Nuevo kerületi bizottságai kinyilvánították, hogy szerintük a védelmi bizottságoknak kell ellenőrizniük az embereket és a fegyvereket. A Szállítási Szakszervezet a vitába beemelte a kerületi ellátási bizottságok kérdését is. A szakszervezet javaslata az volt, hogy az ellátási bizottságoknak átmenetileg fenn kell maradniuk, de funkcióikat idővel az Élelmezési és az Elosztási Szakszervezet és a Helyi Védelmi Bizottság együttesének kell átvennie. „Egy szigorúan szakszervezeti álláspontról volt szó, amely nem nézte jó szemmel azt a jelentőséget, amelyet a védelmi és az ellátási bizottságok nyertek a kerületekben.” (449. o.) Guillamón szerint a gyűlésen „valójában arról az összeköttetésről folyt a vita, amelynek az egyes kerületekben a szakszervezetek és a védelmi bizottságok között kell léteznie, másképpen arról, hogyan strukturálják a CNT fegyveres szervezetét az egyes kerületekben és Barcelona egészében. A végső döntés elismerte a kerületek védelmi bizottságainak sajátos jellemzőit és a Barcelonai Védelmi

38

Bizottságnak mint a CNT városi fegyveres szervezetének munkáját, de mindezt a Szakszervezetek Helyi Föderációjának abszolút ellenőrzése mellett. A CNT ekkorra már belépett a barcelonai és a valenciai kormányba. Minthogy a forradalmi utat már elzárták, a kerületek forradalmi bizottságai végignézhették, hogyan darabolják fel és semmisítik meg a védelmi bizottságokat és az ellátási bizottságokat, szakszervezetesítve vagy új szervezetekben feloldva azokat. De a védelmi bizottságok még elég erősek voltak ahhoz, hogy megtagadják a fegyverek átadását a felsőbb bizottságok utasításai ellenére; és az ellátási bizottságok még nélkülözhetetlenek voltak Barcelona ellátásának biztosításához.” (450-451. o.) Kormányváltás Az ellenforradalmi offenzíva egy további hadszíntéren, magában a Generalidad Tanácsában is folyt, ahol a burzsoá republikánusok és a sztálinisták számára zavaró tényezőt jelentettek a POUM-ot képviselő Nin és a CNT-s tanácsosok, mindenekelőtt Fábregas. Amint láttuk, ezek a személyek nem folytattak – egy burzsoá kormány tagjaiként nem is folytathattak – forradalmi politikát, de akadályozták a proletariátus július 19-én kivívott pozícióinak teljes felszámolását, a kormány teljhatalmának megteremtését. A kormányüléseken a CNT-s tanácsosokat folyamatosan tűz alatt tartották. Tarradellas pénzügyi tanácsos elhárította Doménech kéréseit, aki forrásokat igényelt az Ellátási Tanács számára. November végén pedig olyan híresztelések kaptak lábra, amelyek Fábregas hitelességét voltak hivatva aláásni. „A PSUC előre megtervezte a Generalidad kormányának válságát, mert a dekrétumokat nem hajtották végre, és mert ez a kormány nem kormányzott. Egy CNT-UGT összetételű munkás- vagy szakszervezeti kormányt indítványoztak a Rabassaires részvételével. Átlátszó ürügy volt ez arra, hogy megszabaduljanak Nintől és a POUM-tól. Láttuk már, hogy Juan P. Fábregas kivívta magának Santillán, Comorera és Companys ellenszenvét. És éppen ebben a pillanatban felbukkant egy névtelen irat, amely Juan P. Fábregas becsületességét cáfoló „bizonyítékokat” szolgáltatott, amelyek minden ingatagságuk ellenére – amely Fábregas ki tudja milyen monarchista ügyekben való részvételére látszott utalni a monarchista rezsim idején – arra szolgáltak, hogy letaszítsák őt a gazdasági tanácsosi posztról, ahol nem más lépett a helyére, mint az általa sértegetett Santillán, akit számos CNT-s elvtárs minősített hasznavehetetlennek és alkalmatlannak.” (442. o.) December elején a CNT-vezetés már a kormányátalakításról puhatolózott a Generalidad még hivatalban lévő Tanácsánál. A

39

Regionális Bizottság december 4-i ülésén beszámolt róla, hogy a CNT-vel való megállapodás feltételéül szabták a POUM távozását a kormányból, amire néhányan kifejezték rokonszenvüket a POUMmal. Ez természetesen semmin sem változtatott: december 9-én már a tárcák elosztásáról vitatkoztak a CNT felsőbb bizottságai. „Herrera azt tanácsolta, hogy a CNT a Biztonsági, a Védelmi, az Ellátási, a Gazdasági és a Kulturális Tanácsot kérje, elismerve, hogy nem bitorolhatják valamennyit. Puig a Kulturális Tanács igénylését erőltette, részletes előadásba bocsátkozva a kultúra hatásáról a nép körében, talán azt gondolva, hogy a CNT-ben ő maga a legalkalmasabb arra, hogy ezt a hatást gyakorolja.” (474. o.) Az egykori radikalizmusból semmi sem maradt, csupán a teljes csőd tragikomédiája. „Ha a helyzet nem lett volna ennyire tragikus, ha az alkalmatlanság, amelyet a felsőbb bizottságok szóvá tettek a szakszervezeteknél, a milicistáknál és a másodvonalbeli tisztségviselőknél nem lett volna ennyire hatalmas, talán nem tűnne számunkra annyira nevetségesnek ez a mohó gyermeki vágy, amellyel a Generalidad kormányában akartak tárcákat megkaparintani. De az önhitt felsőbb bizottságok valóságtól való elrugaszkodottságánál csak politikai tudatlanságuk és tárgyalásra való képtelenségük volt nagyobb. Hol volt már július 19-e CNT-FAI-ja? Hol voltak a direkt akció, az apolitikusság, az antimilitarizmus anarchoszindikalista elvei…? A szent antifasiszta egység elnyelt minden elvet. Olyanok voltak, mint a neveletlen gyerekek, akiknek minden játék kell.” (474-475. o.) 1936. december 17-én megalakult az új kormány, immár Fábregas, Doménech és García Birlán nélkül, a POUM kizárásával. Nem sokra rá Doménech írt egy jelentést, amelyben megvonta az Központi Ellátási Bizottság ill. az Ellátási Tanács mérlegét, és a tanácsosi poszton őt követő Comorera politikáját bírálta. Guillamón ennek a jelentésnek az ismertetésével zárja a júliusi proletárfelkelés óta eltelt öt hónap eseményeinek leírását. Doménech és a kerületi ellátási bizottságok munkáját az élelmiszerellátás megszervezésének terén, valamint Fábregasnak a külkereskedelem monopolizálására tett erőfeszítéseit végül „a levegőbe röpítette Comorera, amint birtokába vette az Ellátási Tanácsot, azáltal, hogy bevezette a szabadpiacra és a kerületi bizottságok szétzúzására irányuló politikáját”. (486. o.)

40

Tanulságok A történet természetesen befejezetlen, hiszen a forradalom és ellenforradalom közötti végső ütközet csak 1937 májusában, a barcelonai felkelés során zajlott le. Csak sajnálhatjuk, hogy a szerző nem követi tovább nyomon az eseményeket, mert egyébként kiváló munkát végzett az anarchista-kommunista mozgalom javára. Könyve gazdag forrásokban, az anyag kronológiai elrendezése ellenére világosan mutatja be a hosszabb távon kibontakozó folyamatokat. Részletgazdag és árnyalt, és mégis élesen emeli ki a döntő mozzanatokat, végig a proletariátus és a burzsoázia közötti osztályharc szempontjából elemezve a történéseket. A viszonylag gyakori ismétlések nem zavarók, inkább további nyomatékot adnak a lényeges kijelentéseknek. Számos fontos jelenséget, amelyeket a könyv tárgyal, itt még csak nem is érintettünk. Néhány szerkesztési hiba előfordul a könyvben, amit az Akadémiai Kiadó nem engedhetett volna meg magának. Mi könnyedén elsiklunk felettük. A könyv végén „Konklúziók” címmel Guillamón összefoglalja a történések lényegi tanulságait. Valódi tanulságok ezek, nem puszta történészi számvetés egy régen lezárult korszakkal. A jelennek és a jövőnek szólnak. Zárszóként innen emelünk ki néhány idézetet. „A forradalmi bizottságok: a védelmi, gyári, kerületi, munkásellenőrzési, helyi, ellátási stb. bizottságok a munkásosztály hatalmi szerveinek embriója voltak. (…) De képtelenek voltak egymás tevékenységét koordinálni, és centralizált munkáshatalmat létrehozni. (…) Az utcán és a gyárakban forradalom zajlott, és létrejöttek a forradalmi proletariátus POTENCIÁLIS hatalmi szervei: A BIZOTTSÁGOK, amelyeket semmiféle párt, szervezet vagy élcsapat nem tudott vagy nem akart KOORDINÁLNI, ERŐSÍTENI és A MUNKÁSHATALOM AUTENTIKUS SZERVEIVÉ ALAKÍTANI.” (490. o.) „A kapitalista állam szétzúzása nélkül nem beszélhetünk proletárforradalomról. (…) Az 1936 júliusi forradalmi helyzet soha nem vetette fel a republikánus állammal szembenálló munkáshatalom bevezetését: nem volt tehát proletárforradalom a szó szigorú értelmében. (…) a CCMA volt az antifasiszta front egyetlen eszköze, amely KÉPES VOLT sterilizálni, mederbe terelni, megnyirbálni és alávetni a népi forradalmi kezdeményezéseket, amelyek a forradalmi bizottságokból indultak ki, azáltal, hogy azokat (a CCMA-tól függő) kétarcú

41

szervezetekbe integrálták, melyeket az antifasiszta programnak és a Generalidad kormányának való BEHÓDOLÁS jellemzett.” (494-495. o.) „Egy demokratikus állam védelmében vívott háború, amelynek célja előbbi győzelme egy fasiszta állam felett, nem lehet forradalmi polgárháború, ez a burzsoázia két frakciója – a fasiszta és a köztársasági-demokratikus frakció – közötti háború volt, amelyben a proletariátust MÁR legyőzték. (…) A proletariátus vagy forradalmi, vagy semmi. A proletariátus saját forradalmi osztálymódszereivel harcol (sztrájk, felkelés, nemzetközi szolidaritás, forradalmi milíciák, az állam szétzúzása stb.) saját programjáért (a bérmunka megszüntetése, a hadseregek és a rendőrség feloszlatása, a határok felszámolása, a proletariátus diktatúrája a burzsoázia felett tanácsokba szerveződve stb.), vagy együttműködik a burzsoáziával, lemondva saját osztálymódszereiről és programjáról, és ebben az esetben MÁR le van győzve.” (502. o.) „A felügyeleti őrjáratok, a kollektivizálások, a milíciák, a védelmi bizottságok és végeredményben a „július 19-i forradalom” kétarcúsága és ambivalenciája közvetlen következménye volt a Népfront szélsőbaloldalán álló szervezetek (CNT és POUM) kétarcúságának és ambivalenciájának, amelyek nemcsak hogy képtelenek voltak a hatalom megragadására és a proletariátus emancipációja történelmi programjának védelmezésére az ellenforradalmi erőkkel szemben, hanem emellett a burzsoá pártokkal és a kapitalista állammal való osztálykollaborációt választották a fasizmus legyőzése céljából. Kétarcúak voltak, mert a CCMA a július 19-i győzedelmes PROLETÁRfelkelés gyümölcse volt, de a július 21-i politikai bukásé is, AMIKOR ELFOGADTÁK AZ OSZTÁLYKOLLABORÁCIÓT.” (504. o.) „A CNT intézményesülése és az antifasiszta egység ideológiájának átvétele a felsőbb bizottságokat a (kisebbségben lévő) CNT-s forradalmi ellenzék legrosszabb ellenségeivé tette. Nagyon közel jártak a szakadáshoz, amely végül nem következett be, mert szükségtelenné tette azt a teljes forradalmi ellenzék fizikai megsemmisítése, bebörtönzése vagy illegalitása, amelyet az állami és sztálinista represszió mozdított elő. (…) Nem a FELSŐBB BIZOTTSÁGOK ÁRULÁSÁRÓL kell beszélni, ami semmit sem magyaráz meg, hanem OSZTÁLYösszeütközésről a felsőbb bizottságok és az elnyomott és üldözött forradalmi kisebbségek között, amelyek közül az előbbiek ÁLLAM voltak, az utóbbiak célja pedig az állam szétzúzása volt.” (507-508. o.) Barikád Kollektíva, 2014 januárja

42

Kiadja a Barikád Kollektíva honlap: http://barricade.hol.es



http://barricade.w.pw

e-mail: [email protected]