BACSÓ PÉTER: A TANÚ (1969) Bacsó Péter (Kassa, 1928. január 6. – Budapest, 2009. március 11.) Családja az 1940-es évek elején Kassáról Budapestre költözött, s gimnáziumi tanulmányait már itt végezte. 1946-ban felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára, ami olyan jól sikerült, hogy mindenáron színészt akartak faragni belőle. Raccsolása ezt végül is „megakadályozta”, így került a főiskola rendezői szakára, ahol többek között Kovács András, Makk Károly, Fehér Imre osztálytársa volt. 1950-ben diplomázott, s rögtön belecsöppent a filmgyártásba: dramaturgi állást kapott a Filmgyártó Nemzeti Vállalatnál (a későbbi Hunnia Filmstúdiónál). Több forgatókönyvet írt, ezek közül a legjobban sikerültek egyike az 1958-ban készült Édes Anna lett. Az ötvenes évek kezdete volt a filmgyári dramaturgia hőskora, amikor olyan filmek születtek, mint Makk Károly Liliomfija vagy Fábri Zoltán Körhintája. A fiatal Bacsó közelről kísérhette figyelemmel a magyar film újjászületését, a forgatókönyvírás mellett minden más munkafolyamatból részt vállalva. Önálló rendezőként 35 évesen, 1963-ban mutatkozott be a Nyáron egyszerű című lírai alkotásával. A fiatalok életével, gondolkodásmódjával, magatartásformáival foglalkozott következő filmjeiben, a Szerelmes biciklistákban (1965) és a Nyár a hegyenben (1967) is, előkészítve a komorabb hangvételű, a fiatalok öngyilkosságának mozgatórugóit kutató Fejlövést (1968), amely meghozta számára az igazi kiugrást. Szatirikus hangjának első megnyilvánulása A tanú (1969) volt, amely a koncepciós perek dermesztő világát ábrázolta tragikomikus felfogásban. A film évekig dobozában porosodott, csak zárt vetítéseken mutathatták be. Rendezőjét ugyanakkor Balázs Béla díjjal jutalmazták. A film 1981-es cannes-i sikere jelentette a „feloldozást”, s ezek után kapott szabad utat itthon és külföldön egyaránt. Az 1994-ben készült Megint tanú a népszerű főhős, az immár nyugdíjas Pelikán József gátőr további kalandjait örökítette meg. A hetvenes évek elején Bacsó érdeklődése egyre inkább aktuálpolitikai kérdések felé fordult. A mindennapok munkáséleti problémáival foglalkozott a Kitörés (1970), a Jelenidő (1971), a Harmadik nekifutás (1973) című filmjeiben. Ezzel párhuzamosan A tanú által elkezdett szatirikus hangvétel folytatódik az olyan filmekben, mint a Forró vizet a kopaszra (1972), az Ereszd el a szakállamat (1975), a Zongora a levegőben (1976), a Ki beszél itt szerelemről? (1979). Az ötvenes évek személyi kultuszának szatirikus megjelenítése tér vissza a Te rongyos élet (1983), a Titánia, Titánia, avagy a dublőrök éjszakája (1988), valamint a Sztálin menyasszonya (1990) című alkotásokban. Az egyén és a történelem viszonyát, a körülmények magatartást befolyásoló hatását boncolgatta Bacsó a Hány az óra, Vekker úr? című 1985-ös alkotásában, s a fiatalok kilátástalan jövőjét az 1992-es Live Show-ban. Az 1996-ban készült Balekok és banditák a kilencvenes évek Magyarországának kaotikus állapotait, míg a Hamvadó cigarettavég (2001) Karády Katalin életét örökítette meg. Bacsó Péter munkásságát számos nemzetközi elismerés övezi. Az 1968-as esztendő hozta meg számára ebben a tekintetben is a kiugrást, amikor a Nyár a hegyen elnyerte az acapulcói Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Istennő Nagydíját, a San Sebastian-i fesztivál Ezüst Kagyló Díját, Fesztivál Díját és Ifjúság Díját. A Forró vizet a kopaszra az akkor még kevésbé ismert Spielberg Párbaj című filmjét utasította maga mögé, s nyerte el az 1972-es IV. Taorminai Nemzetközi Filmfesztivál nagydíját. A nemzetközi elismerésáradat korántsem teljes ismertetésében fontos elem A tanú 1981-es cannes-i sikere. Rendezői munkája mellett Bacsó a hatvanas évek végétől a Dialog Stúdió helyettes vezetője, majd 1982-es nyugdíjba vonulásáig vezetője volt, s tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is. Tevékenységét 1972-ben érdemes művész, 1983-ban kiváló művész címmel, 1985-ben Kossuth-díjjal jutalmazták. 1999-ben A mozi és a történelem találkozása című isztambuli filmfesztiválon, illetve 2009-ben Budapesten, a Magyar Filmszemlén életműdíjat kapott. Forrás: http://kincsestar.radio.hu/panoptikum/film/bacsopeter.php
Részletek a film regényváltozatából (1980) „Szólítsd, mint méla borjuszáj a szorgalmas szegényeket – rágd a szivükbe – nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet.” (József Attila)
1.
Dezsőnek meg kell halnia – Nincs mit tenni – mondja Pelikán. – Kinyírjuk a Dezsőt. Gizi elbúsul, könnycsepp jelenik meg a szeme sarkában: – Muszáj?… – Nincs mit tenni… Meg kell halni neki.
2.
Tudja maga, kicsoda Pelikán József? – Aztán milyen a hangulat felétek? – fűzi a szót a miniszter. – Hát… nem is tudom… – tűnődik el Pelikán. – Azt olvastam: kitűnő – mondja a miniszter. Pelikán összerezzen, csodálkozva néz. – Hol olvastad? – A hangulatjelentésben – mondja Dániel olyan ártatlan bizalommal, hogy erre már Pelikán se tud mást szólni: – Akkor biztos kitűnő…
3.
Nincs disznó, nem is volt disznó! Harmadnapon aztán beszélőre viszik. A rácson túl már vár rá Gizi. – Az ügyvédnél voltál? – Minden megtesz, azt mondta. – Mennyit kapok? – kérdezi az apa idegesen, sürgetőn. – Az attól függ. Lehet, hogy csak pénzbírság, de lehet, hogy a legsúlyosabb… Szóval… halál. Tetszik tudni az a kérdés, hogy apukával példát akarnak-e statuálni. A statuálás a lényeg. Mert aszerint kapja apuka a büntetést. – És mit mondott még az ügyvéd? – Hogy ne tessen csodálkozni, ha majd ő a tárgyaláson igen súlyos büntetést kér…
4.
A nemzetközi helyzet egyre fokozódik – Nem rossz étel a malachús, ugye, Pelikán elvtárs? Pelikán megdermed. Úgy érzi, a célzás nagyon is világos volt, leteszi a kést, villát, lehajtja a fejét. – Én mindent bevallok, Virág elvtárs! Én feketén vágtam egy disznót. – Spongyát rá – legyint Virág elvtárs kedélyesen. – Ne valljon be semmit. Mi úgyis tudunk mindent… Tudja, Pelikán elvtárs, egyszer majd kérünk magától valamit… – Mit tetszenek kérni? – Mindent a maga idejében… Én csak egyet mondok, Pelikán elvtárs… A nemzetközi helyzet egyre fokozódik…
5.
A szocialista szellem vasútja – Jó étvágyat – teszi le a halat Pelikán elé Gogolák elvtársnő, és már távozna is a rejtett tapétaajtón, de Virág utánaszól. – Gogolák elvtársnő! Ez új szoknya magán, ha jól látom… – Új, Virág elvtárs – mondja szolgálatkészen. – Kurta. Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának!
6.
Előre a magyar narancsért – Ne kísérletezzen velem többet, Virág elvtárs! Engedjen vissza a gátra! A Duna egyre jobban árad. – Az élet nem habos torta, Pelikán elvtárs… A nemzetközi helyzet egyre fokozódik. Néha bizony én is elfáradok. Én is ember vagyok, Pelikán elvtárs. Bizony, sok az álmatlan éjszakánk mostanában… – Tessék sört inni lefekvés előtt, attól úgy alszik, mint a bunda. Nem aludni az szörnyű lehet. – Az ellenség itt lapul közöttünk. Most már nemsokára igazán kérünk magától valamit, Pelikán elvtárs! – Tessék már kinyögni! – Türelem. Kellő időben a kellő csapást. Addig is új őrhelyre állítjuk, Pelikán elvtárs! – Irgalom, én teljesen hülye vagyok.
7.
Az a gyanús, ami nem gyanús Pelikán még jobban összehúzza magát a fotelban. A titokzatos férfiak nem vesznek róla tudomást, az egyik éppen az orra előtt csattintja fel az öngyújtóját és ad tüzet a kollégájának. Pelikán riadtan ül. Most Virág elvtárs lép be a szobába, a kezében tálca, rajta egy csomó cukrászsütemény. – Minyon. – És a fejét csóválva, rosszallóan néz a titokzatos férfiakra: – Mit molesztálják maguk Pelikán elvtársat? Ő a barátunk. Igaz, Pelikán elvtárs? – A gátőr bólint. A férfiak eltűnnek a rejtekajtón…
8.
Legyen doboz, de ürgebőrbe varrva! Tussinger átnyújtja a kéziratköteget. Bástya elvtárs felteszi a szemüvegét, olvasni kezd. Egyszerre sötétre komorul szép bulldogarca. – Mi az?! Hát Bástya elvtársat már meg se akarják gyilkolni?! Az író falfehéren mentegetőzik. – Gondoltam… nem akartam magam ismételni… De önkritikát gyakorlok. Bástya elvtársat a második helyen akarták meggyilkolni. Jó lesz így? – Jó – enyhül meg a tábornok. – Különben tetszik. – Nekem is tetszik – buzgólkodik Virág. – Sok álmatlan éjszakánk fekszik benne. Kerültük a sablonokat. – Szerénység – inti le Bástya elvtárs. – Ne tömjénezze magát… Ha én szeretek valamit magamban: az a szerénység.
9.
Kis szűcs, mit sütsz? – „1942-ben ismertem meg Dániel Zoltánt. Egy ismerősöm, aki az autógyárban dolgozott, név szerint Galván Tivadar mutatta be nekem mint illegális kommunistát, akinek társaival együtt rejtekhelyre van szüksége.” – Eddig nagyon iskolás. Próbálja kicsit belülről hozni. – Megpróbálom… „Akkor még nem sejtettem, hogy a Horthy-rendőrség beépített embere és az imperialisták titkos ügynöke.” – Na, itt sisteregjen még egyszer. És most már mondja fejből. – „Akkor még nem sejtettem…” Nem jut eszembe, hogy mit nem sejtettem…
10. Süketek maguk, Tisztelt Bíróság? Virág odalép a telefonhoz, tárcsáz. – Őrnagy elvtárs?… Nem kivégzés… Borotválás. Most, azonnal… Nem akarja még egyszer átvenni a vallomását? – hajol oda Pelikánhoz. – Annyit gyakoroltuk az elvtársnővel – szabadkozik Pelikán. – Egy kis frissítés azonban nem árt. Jó pap holtig tanul. Tudja, ki mondta ezt, Pelikán elvtárs? – Tudom, tessék ideadni – mondja megtörten. Virág elvtárs hatalmas fekete aktatáskájából kivesz egy sokszorosított aktaköteget. – Mi egy nagyon szép vallomást várunk magától. Pelikán zavartan belelapoz az aktába, zavartan vakarni kezdi a füle tövét. – Elnézést, Virág elvtárs… ez az ítélet. Forrás: BACSÓ Péter, A Tanú, Bp., Magvető Kiadó, 1980 (Rakéta Regénytár).
Bikácsy Gergely: Bacsó Péter: A tanú (filmelemzés) A tanú, Bacsó Péter 1969-ben forgatott filmje elkészülte után „dobozba került”, s csak tíz év múlva mutatták be. (Úgy emlékszem, akkor is csak azért, mert külföldön „betiltott filmek fesztiváljára készülődtek”. Akkor is csak egy moziban, és kritikákat nem közölhettek róla.) Bacsónak a korai Fejlövés (1968) mellett talán máig legjobb filmje A tanú, és hoszszú évekig kultuszfilmnek számított. Nem tudom, mára mennyire halványult el akkor erősnek (sőt gyilkosnak) érzett szatirikus hangja: a film néhány párbeszéde és „beköpése” mindenesetre gyakran idézett szállóige maradt, így főleg Virág elvtárs híres mondása: „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”. El ne feledjem a párt által kifejlesztett magyar narancsot, amely hiába csenevész és savanyú, édesnek minősül. 1949-ben vagyunk. A tanú balek-főhőse Pelikán, a jámbor dunai gátőr. Régi barátja, Dániel Zoltán, az egykori illegális kommunista, ma (1949-ben) pártvezető, akit koholt vádakkal letartóztatnak. Pelikán szerepe a készülő perben az lenne, hogy barátja ellen valljon. Ehhez előre megírt szöveget kell betanulnia. Virág elvtárson, a per szervezőjén kívül maga Bástya elvtárs is kezelésbe veszi. Pelikán azonban használhatatlan. Halálra ítélik, ahogy ez dukál, de az akasztófa alatt hiába hívogatja a hóhért, az már nem jön, mert minden megváltozott. Annyira minden, hogy a film legvégén, néhány év multán Pelikán a zsúfolt villamoson fut össze a kegyvesztett Virág elvtárssal… Bacsó Tanújának végső tanulsága szerint nevetve búcsúzhatunk a nemrégi történelmi tragédiáktól. Komédia, tragikomédia, parabola, bohózat, politikai szatíra: mindennek vegyüléke és ötvözete a film. Kállai Ferenc (Pelikán), Őze Lajos (Virág elvtárs), és a dús-szemöldökű Both Béla (Bástya elvtárs) kiváló egyéni játékot mutatnak a nem kevésbé jó csapatjátékban. Érdekes figurák komédiáznak a kisebb szerepekben: máig felejthetetlen Virág elvtárs toronymagasan felkomorló és fenyegető munkatársnője (neve sajnos kimaradt a Magyar Filmográfiából), és tucatnyian mások. Semmiképpen sem feledhetjük el Fábri Zoltán nem is olyan kicsi szerepét a koholt per fővádlottjának kiszemelt kommunista miniszter szerepében. Mivel a puha diktatúra okos kultúrpolitikusait e figura némi joggal Rajkra, de, ó borzalom, magára az ’51-ben letartóztatott Kádárra is emlékeztette kicsit, szerepét megkurtították. Az eredeti változatban állítólag ártatlanul halálraítéltként ő maga kéri meg Pelikánt, hogy valljon nemcsak önmagára, de ellene, a nagy barátra is. Ez a valóságra emlékeztető abszurdum felbőszítette a cenzúrát. A filmet többszöri toldozgatás-foltozgatás után sem engedték moziba. Ha mai szemmel (utólag könnyű okosnak lenni) vitathatónak találtatik A tanú, talán azért, mert a jámbor Pelikánból hiányzik mindenfajta švejki, „kisemberi” ravaszság vagy józan-bölcs együgyűség: ő csak jámbor, de a fenéksetét butaság mélyvizében úszva: így gyakran az idiotizmus hullámtörőjén gátőrködik. Papír-karikatúra. Hülyékre telepedett volna a véres és hazug diktatúra? Hm… Ezért, bár a kiváló Kállai Ferenc olyan hiteles, mintha gátőr-Pelikánnak született volna, mégsem ő a film legemlékezetesebb és legjobban megformált alakja, hanem az előbb említett Virág elvtárs, a Rákosi-diktatúra fő-kémelhárítója. Ő nem született hülye, de csontig korlátolt és szemellenzős, talpig otromba vakhitbe öltözött úrhatnám vigéc, hatalommániás egykori szabósegéd. Élő karikatúra: szemvillanása, gesztusa, halk beszéde, szava, az egész figura sok mindent megéreztet és kifejez a sztálinista diktatúrák abszurdumából. Virág elvtársat Őze Lajos játssza: nagyszerű filmszínészi pályáján Fábri Zoltán Ötödik pecsétje mellett nyilvánvalóan A tanú volt a legjobb szerepe. Néhány éve, a rendszerváltozás hevében Bacsó folytatást is készített. A Megint tanú azonban nem aratott sikert. Pelikánt itt újgazdagok és sokféle pártok akarják felhasználni. Virág elvtárs sírjához fia (Szacsvay László) vezeti Pelikánt. Ez a hamari és kevés hatású filmszatíra alig mondott valamit a 90-es évek gonoszan nevetséges handabandájáról. Az „eredeti” azonban állja az időmúlást: vitaanyag szatíra és filmes történelemlátás bonyolult ügyében. Forrás: http://www.filmtortenet.hu/object.4E339347-12C8-4CAE-A4EA-D98472181F9F.ivy
Kiss Lilla: Betiltott filmek szemléje Londonban (részlet) 2002. február 5-től 10-ig tartották Londonban a 60-as évektől a 80-as évekig készült és később a cenzúra által tiltólistára került filmek szemléjét. A filmek Közép-Kelet-Európát, annak drámáktól, tragédiáktól sem mentes történelmét, közhangulatát képviselik. A térség áldemokratikus rendszereiben élők és alkotók rákényszerültek arra, hogy együtt éljenek a cenzúrával, a szólásszabadság hiányával. De nem kis eltökéltséggel és művészi invencióval sikerült egy olyan titkos kommunikációt kidolgozniuk, amelynek révén képesek voltak eljuttatni üzenetüket a sorok között az azt megértőkhöz. A fesztivált rendezők célja az volt, hogy bemutassák azokat a kiemelkedő cseh, lengyel és magyar munkákat, amelyek az akkori hatalom ellenállását túlélve kiállták az idők próbáját. A 11 nagyjátékfilm és öt videofilm között szerepelt Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című filmje, Bacsó Péter legendás Tanúja és Gazdag Gyula Bástyasétány 74 című alkotása. Bacsó Péterrel ezen a szemlén készült az alábbi interjú.
– Milyen megfontolásból készítette el A tanút ? – A 60-as években az egész világban egy pozitív mozgás volt, amely az irányadó volt Magyarországon is, ahol elkezdődött egy új gazdasági mechanizmus bevezetése, és elkezdődött a magyar filmgyártás fellendülése is. Aztán jött a prágai tavasz, és az invázió Csehszlovákia ellen, amiben mi is részt vettünk, és utána jött a párizsi tavasz. Ez magyarázza azt, hogy én meg mertem írni a film forgatókönyvét, és leforgattam a filmet. Ezt még akkor írtam, amikor hittem abban, hogy Magyarországon is lesz egy budapesti tavasz, mint Prágában. Akkor még fiatal voltam, és hittem abban, hogy bizonyos dolgokat meg lehet csinálni. Előtte készítettem egy sokkal keményebb filmet, egy drámát Nyár a hegyen címmel, amelynek nagy nemzetközi visszhangja volt. Az a tapasztalatom, hogy egy módon lehet a diktatúrák ellen küzdeni, ha nevetségessé tesszük őket. Azt hiszem, hogy a mindenkori hatalommal való szembenállásáról szól a film. Jaroslav Hašek regénye, a Švejk az egyik mintaképem, de hivatkozhatok Chaplinre is, aki szintén a kisember és a fasizmus szembenállását mutatja meg a Diktátor című filmjében, ami ma is aktuális. Virág elvtárs egy konkrét figura. Mondják, hogy ő volt az ötvenes évek akkori titkosrendőrségnek a főnöke, és ő szervezte meg ezeket a pereket. A neve Péter Gábor, aki ’93-ban vagy ’94-ben halt meg. Én nem ismertem őt személyesen, de akik ismerték, mondják, hogy teljesen erre a Virág elvtársra változott át a külseje. Valahogy az élet utánozta a filmet. A tiltás után tíz évvel egy kis moziban mutatták be először A tanút, de a külföldiek nem láthatták. És azóta sem kaptam semmilyen hivatalos indoklást, hogy miért volt betiltva. – Hogyan tudta meg, hogy a filmet betiltották? – Telefonon hívtak fel. Újhelyi Szilárd, az akkori filmfőigazgató. Ő arról lett híres, hogy a mindenkori hatalom börtönét megjárta Horthy, Rákosi és Kádár alatt is. – Hogyan élte meg, dolgozta fel, hogy nem kívánatos az akkori hatalom számára a filmje? – Ezt nehéz feldolgozni. Soha nem tudtam igazából. Őszintén azt mondom, hogyha ez a film akkor kijön a maga idejében, 1969-ben, akkor tényleg nagy durranás lett volna. El kell mondanom, nekem jó barátom Andrzej Wajda, lengyel filmrendező, és ő persze eljött Budapestre, és megnézte ezt a filmet, és azt mondta, gratulálok, csak ti magyarok tudtok ilyet csinálni, és öt évvel később megrendezte a Vasembert, ami egészen másfajta film a diktatúráról, de a maga idejében világsikert aratott, és megnyerte vele a cannes-i díjat. Úgyhogy körülbelül ennyit a feldolgozási lehetőségekről. – Egy idő után mégis látható lett a film a mozikban. Ez minek a hatására következett be? – A diktatúra puhulása következtében tíz év után egy kis moziban bemutatták Budapesten, ahol két évig ment. – A tanú a mai napig az egyik legnépszerűbb magyar film. Kívülről idéznek belőle az emberek: „az élet nem habos torta”, „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”. Mi a film sikerének a titka? – A filmet ma is nézik, ma is szeretik. Azt hiszem, hogy a mindenkori kisembernek és a mindenkori hatalomnak a szembenállásáról szól. Arról a kisemberről, aki ideológiailag nem elég fejlett ahhoz, hogy folyékonyan tudjon hazudni. Két éve kaptam egy meghívót a magyar parlamentbe egy pártvezértől, aki interpellációt tartott „Miért kell Dezsőnek meghalnia?” címmel. Beépültek a köztudatba a film szólásai és figurái, aminek én nagyon örülök. – Az angol közönség hogyan reagált a filmre, és ön hogyan értékeli azt, hogy tele volt a mozi? – Nagyon örülök neki. Úgy érzem, hogy abszolút jól reagáltak, tetszett a közönségnek, szerették. Tele volt a mozi, sőt még a lépcsőkön is ültek. – Milyen gondolatok voltak önben harminchárom év után, amikor egy londoni teltházas moziban ismét bemutatták a filmjét? – A film még mindig él, még mindig hat, ami kevés ilyen öreg filmmel esik meg. Amit próbáltam elmondani az az, hogy bizonyos dolgok mindig megismétlődnek a történelemben. Például van az a jelenet, amikor azt mondja Virág elvtárs, hogy egy nagyon szép vallomást írtunk magának, és átad egy papírt Pelikánnak, aki aztán azt mondja, bocsánat, ez nem a vallomás, ez az ítélet. Hát ma is vannak olyan esetek a magyar történelemben, amikor előbb van az ítélet, mint a vallomás. Forrás: http://www.filmkultura.hu/2002/articles/profiles/meszaros.hu.html
Honffy Pál: A magyar játékfilm kiemelkedő korszaka 1963-tól az 1970-es évek elejéig (részlet) A változást a hazai politikai és szellemi élet valamelyes enyhülése tette lehetővé. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás időszaka lezárult, és a Kádár-kormányzat késznek látszott a kompromisszumra minden jelentős társadalmi tényezővel. 1960-ban, majd 1963-ban amnesztiát kaptak a bebörtönzött politikai foglyok. Az a várakozás ébredt a művészekben, hogy egyre enyhülni fog a hatalom szigora. Szükségük is volt erre a reményre. Ahhoz ugyanis, hogy alkotni tudjanak, hogy műveket hozhassanak létre, meg kellett tanulniuk valami módon együtt élni a hatalommal. Sőt, az az elképzelés is élt sokukban, hogy a rendszer hibáinak óvatos föltárásával hozzájárulhatnak az élet jobbá tételéhez. Bíztak a dialógus lehetőségében: annak fejében, hogy elfogadják a kialakult helyzetet, a kormányzat is figyelni fog az általuk föltárt valóságképre. Bírálatuk nem irányulhatott a rendszer alapjai ellen, de azért saját egyéniségüket sem kellett feladniuk. A kulturális élet pártirányítása érvényesítette a 3T néven ismert értelmiség- és művészetpolitikát. Az MSZMP művelődéspolitikájának 1958. július 25-én elfogadott irányelvei még nem állították fel a 3T képletét, de gyakorlatilag ezt fogalmazták meg, amikor a legnagyobb támogatást a szocialista realista törekvéseknek ígérték, messzemenő szabadságot kínáltak a népet szolgáló művészeknek, viszont elvetették „a művészet szabadságának individualista, polgári értelmezését, amely formakísérletezés ürügyén visszahúzó tendenciákat kíván érvényesíteni, és a problémák bátor felvetésének cimkéjével ellenséges nézetek dugáruját próbálja művészi életünkbe becsempészni”. Az állami szervek feladatként határozták meg a „káros, negatív törekvések” megfékezését, az „ellenséges kísérletek” meghiúsítását, s kimondták: „a romboló hatású művekkel, selejtes fércmunkákkal szemben szervezeti intézkedéseknek is helyük van”. Aczél György az MSZMP Politikai Akadémiáján tartott 1968-as előadásában a magyar kulturális és ideológiai élet időszerű kérdéseiről szólva leszögezte: „Világosan kell meghatároznunk kulturális munkastílusunk jellemzőit; az irányításnak, a közvetítésnek, a kritikának és a vitának, valamint a támogatásnak, a tűrésnek és a tiltásnak azokat az elveit, amelyek az alkotóhelyeken belül, és azokon kívül, tehát az országos közvélemény előtt érvényesítünk.” Ez volt a 3T deklarálása.
A művészeti alkotásokat és az alkotókat három csoportba sorolták: – támogatott volt minden pártos szellemű és/vagy „szocialista realista” minősítésű mű; – tűrt volt az, amely semlegesnek mutatkozott: nem szegült szembe a marxista elmélettel, de nem is követte azt mindenben; – tiltottnak minősültek az antimarxista és rendszerellenes alkotások, továbbá amelyek szemben álltak a hivatalos ideológia sarkalatos tételeivel. Hogy mi melyik kategóriába sorolandó, azt az aktuális kultúrpolitika döntötte el. Így például a 80-as évekre – a rendszer gyengülésével – számos alkotás a tiltott kategóriából a tűrtbe került át. A korabeli rendezők komolyan, analizáló módon adják elő témáikat. Mintha nem illenék tréfálkoznia annak, akinek fontos mondanivalója van. Mintha a komolyságot művészi rangnak tekintenék a filmgyárban. Nem csoda hát, hogy a néha-néha kiváltott nevetés is fanyar, keserű. A mulatságos elemekkel átszőtt művek közül a szatíra érdemelte ki a legmagasabb rangot. Nem azért, mintha e korban a szatírák sikerültek volna a legjobban, hanem azért, mert ennek a műfajnak komoly tétje van: egy-egy jelenséget támad, gúnyol, kipellengérez. A kultúrpolitika kifejezett társadalmi hasznosságot, nevelő hatást várt el a szatírától. Az elvárás azonban ritkán teljesült: a 60-as évek szatírái gyakran hajlottak át vígjátékba, egyes darabok viszont jelképesen a rendszer lényegét kérdőjelezték meg. Az egyik legjelentősebb szatíra ebből a korból A tanú (1969), Bacsó Péter rendezése. Népszerűségét nagyban növelte, hogy tíz éven keresztül nem mutatták be, elhallgatták. A film az 1950-es évek elején, a kommunista terror sokak életét követelő nyomasztó éveiben játszódik, az internálások és a kitelepítések idején. Pelikán József gátőrt először tiltott disznóvágás miatt tartóztatják le, de rövidesen nemcsak szabadon engedik, hanem különböző „fontos” feladatokkal bízzák meg. A pallérozatlan agyú Pelikán azonban minden megbízatásában csődöt mond. Végül tanúként akarják fölhasználni egy volt kommunista miniszter koncepciós perében. A gátőr nemcsak barátja volt az illetőnek, de korábban sokáig rejtegette is a házában mint illegális kommunistát. Most arról kellene tanúbizonyságot tennie, hogy ez a Dániel Zoltán spicli, áruló és kém volt. Pelikánt alaposan fölkészítik a mások által megírt „vallomás” elmondására, de a bíróság előtt mégsem képes eljátszani szerepét. Ezért halálra ítélik, majd az akasztófa alatt tudja meg, hogy fölmentették, és rehabilitálni fogják. Dániel már egy héttel előbb szabadult.
A tanú az 50-es évek jellegzetességeit sűrítette össze: az állandó gyanakvást, a vezetők merev elszigetelését a többi embertől, a hazug sikerpropagandát, a hivatkozást a régi harcokban szerzett érdemekre, a kötelező szemináriumokat, azt, hogy a hibákért azt okolják, akinek kulák a hozzátartozója. Visszaköszönnek a kor jelszavai, szlogenjei („nem ehetjük meg az aranytyúkot”, „belső kártevők”, „ideológiailag nem elég képzett”, „…és bandája”). A filmben ismételt más mondások a forgatókönyv telitalálatai, így Virág elvtárs kádenciái: „az élet nem egy habos torta”, „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”. Ez utóbbiak az önhitt káderek nagyotmondásait, talmi bölcselkedéseit példázzák. Némely szereplőről adott történelmi személyre asszociálhatunk. Bástya elvtársat mindenesetre Farkas Mihályhoz hasonlítják, a perbe fogott miniszterről Rajk László juthat eszünkbe. A rendező, Bacsó Péter az epilógusban összefoglalja szándékát, hogy „az emberiség derűsen váljon meg a múltjától”. Igaz, a messze mögöttünk hagyott rossz emlékeknek képes az ember a mulatságos oldalát látni. A tanú azonban túl kedélyesre hangolja a vészterhes korszakot, inkább kacagtató, semmint vitriolos, és mintha némi elnézés lopakodna humorába. Az pedig, hogy a végén „az akasztás elmarad”, a történelmi igazságnak sem felel meg. Az akasztást (az akasztásokat) megtartották. Forrás: BALOGH Gyöngyi, GYÜREY Vera, HONFFY Pál, A magyar játékfilm története a kezdetektől 1990-ig, h. n., Műszaki Könyvkiadó, 2004, 126, 179, 225., SZŐNYEI Tamás, Nyilván tartottak: Titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990, h. n., Magyar Narancs–Tihanyi-Rév Kiadó, 2005, 73.
