1 BÁCSKAI VERA A magyar várostörténet-írás a 21. század elején1 Csaknem két évtizeddel ezelőtt, 1993-ban beszéltem itt, a Nyíregyházi Levéltári Napok rendezvényén a várostörténet módszertani kérdéseiről. Igaz, akkor mondanivalómat elsősorban a mezővárosok kutatásának kérdéseire korlátoztam, megfogalmazva azokat a feladatokat és kívánalmakat, amelyeknek teljesítése elősegítené egy korszerű, tudományos városmonográfia megírását. Példának Nyíregyháza történetét választottam, mert e település forrásainak feltártsága, az addig publikált újabb tanulmányok, kutatási eredmények magas elméleti-módszertani színvonala ígéretes alapnak látszott a monografikus feldolgozáshoz. Nem véletlen, hogy egy összefoglaló várostörténet problémáival foglalkoztam, hiszen ebben az időszakban több város kisebb-nagyobb történész kollektívája terveiben szerepelt többkötetes összefoglalás elkészítése. Az ezekkel szemben támasztott kívánalmak egy részéről esett szó, olyan kérdésekről, amelyek e hosszabb távra tervezett, valóban tudományos, a kor követelményeinek megfelelő vállalkozások szerkesztői és szerzői kollektívák vezérfonalául is szolgálhatott. Újraolvasva akkori előadásomat úgy érzem, hogy természetesen az európai és magyar várostörténet-írás újabb fejleményeinek figyelembevételével módosítva akár meg is ismételhetném az akkor elmondottakat. Egyrészt azért, mert az eltelt két évtized alatt – nem utolsósorban a pénzforrások elapadása miatt, de részben egyes szerzők mulasztásai következtében – ezek a komoly, tudományosan alaposan előkészített vállalkozások sem valósultak meg teljesen. Csak néhány példát említve: elkészült Kiskunhalas monográfiája, megjelent Szombathely történetének első kötete, a pécsi monográfia előkészítéséül szolgáló forrásfeltárás és kutatás előrehaladásáról számos színvonalas konferencia- és tanulmánykötet tanúskodik. (Itt most figyelmen kívül hagynám a szép számmal, főleg különböző jubileumok alkalmából vagy a millennium bővebb pénzforrásait felhasználva sebtében megjelentetett, a korszerű tudományosságnak sokszor kevéssé megfelelő rengeteg kiadványt, amelynek, bevallom, csak töredékét ismerem. E tekintetben hadd utaljak a Vas megyei várostörténeti munkákról írott kritikámra.)2 Az összefoglaló várostörténet iránti érdeklődés lanyhulásában azonban a pénzforrások elapadásánál is sokkal nagyobb szerepet játszott, hogy éppen az elmúlt évtizedekben 1
Elhangzott a 17. Szabolcs-szatmár-beregi Nemzetközi Levéltári Napokon Nyíregyházán, 2010. szeptember 23án. 2 BÁCSKAI Vera: Vas megye várostörténeti munkáinak módszertani kérdései. Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2003. 3–4. sz. 137–152. (a továbbiakban BÁCSKAI, 2003.)
2 érvényesült nálunk is a várostörténet-írásnak – az európai történetírásban már valamivel korábban jelentkező – útkeresése. A kultúrtörténet, kulturális antropológia, a mikrotörténet, a mindennapok története, a nemek története új kihívásainak vonzásában a várostörténészek is egyre inkább e részkérdésekre fordították figyelmüket. Ezek a tanulmányok valóban emberközpontúak
voltak:
számok
helyett
emberekkel,
mindennapi
életükkel,
életstratégiájukkal, sorsukkal foglalkoztak. Ezek a kutatások ugyan jelentős mértékben gazdagították ismereteinket a városi társadalom összetételéről, az egyes csoportok egymás közötti viszonyáról, alkalmazkodási stratégiáiról, mindennapi életéről, hátrányuk viszont az, hogy a témaválasztások sokszor ötletszerűek (vagy forrás-, illetve divatfüggőek) voltak, nem kapcsolódtak sem egymáshoz, sem a választott város gazdasági-társadalmi folyamatai vizsgálatának alapvető kérdéseihez. Érdekes és értékes eredményeik ellenére mozaikszerűek maradtak, és így csak részlegesen szolgálták egy-egy város hosszú távú folyamatainak jobb megértését. A várostörténet-írás – mint a történetírás egésze – tehát fragmentálódott, a specializálódás fokozódott. Nemcsak a különböző korszakok kutatói, hanem az egyre inkább önálló részdiszciplínává önállósuló speciális problémák iránt érdeklődő szakemberek is egyre inkább elkülönülnek. Ezt a fragmentációt bizonyítja a nemzetközi és hazai várostörténeti konferenciák programjának alakulása, a szekció számának fokozódó túlburjánzása. Az Európai Várostörténészek Egyesületének első, 1992. évi amszterdami konferenciáján még csak két-két párhuzamos szekciót szerveztek, 1996-ban Budapesten már 24 téma volt napirenden, az idei genti konferencián viszont 73 szekció és 3 kerekasztalvita szerepel a programban. Hasonló jelenség tapasztalható nálunk is: 1993-ban a Hajnal István Kör debreceni várostörténeti konferenciáján 3 szekcióban 15, idén Kőszegen 11 szekcióban csaknem 60 előadásra került sor. Mindez egyrészt örvendetes, amennyiben a várostörténet iránt érdeklődők rohamos gyarapodását mutatja, másrészt önmagában e számok jelzik, hogy ilyen körülmények között érdemi vita aligha várható. A valaha valamelyes egységet is kovácsoló nagy paradigmák kora lejárt. Az egykor élénk vitát kiváltó kérdések, mint a város definíciója, urbanizáció, modernizáció és városfejlődés összefüggései, a parazita és generatív város, vagy az, hogy a város a gazdasági–társadalmi– politikai folyamatok független vagy egy átfogó rendszer függő eleme, ha nem is tűntek el teljesen, de háttérbe szorultak. A nagy, nemzetközi konferenciákon is kevesebb az átfogó, elméleti és módszertani vita, igazi eszmecserék inkább a kisebb workshopokban folynak, és kevésbé publikusak.
3 A kultúrtörténeti vagy posztmodern irányzat az 1990-es évek kezdete óta egyre erőteljesebb térhódítása természetesen nem jelenti azt, hogy a kulturális megközelítés vált a várostörténet-írás meghatározó irányzatává, mint ahogy korábban a társadalomtudományos irányzat sem vált domináns ágává, számszerűen ugyanis ma is többségben vannak a tradicionális utat követő várostörténeti munkák. De ahogy annak idején a ma már „régi új”nak titulált kvantitatív, strukturalista, társadalomtudományos várostörténet-írás nyitott új perspektívákat, ma a kultúrtörténeti irányzat tűnik a megújulás letéteményesének, noha e szerepéhez sok kutató szkeptikusan viszonyul. A továbbiakban röviden összefoglalnám, hogy mik voltak azok a fő kérdések, amelyeket a strukturalista „régi-új” várostörténet nem tudott megvilágítani, amelyek feltárását az új szempontú megközelítés céljául tűzte. Kitérnék arra is – a magam szubjektív módján –, hogy ezek a vizsgálatok eddig mennyire voltak képesek eleget tenni az elvárásoknak. Az 1990-es évek útkeresését többek között az inspirálta, hogy az erősen komparatív jellegű kvantitatív, strukturalista várostörténet-írásban az összehasonlítás, a generalizálás, a közös jellemzők feltárása során elveszett az egyes városok egyedisége, a város specifikuma és maga a városlakó ember is. A korábbi vizsgálatokban a figyelem a népességszámra, foglalkozási megoszlásra, funkcióik gazdagságára és hatósugarára, az iparosításban és modernizációban betöltött szerepük közös vonásaira összpontosult. A tipizálások ugyan finoman differenciálták a különböző csoportokba sorolható városok különbségeit, de a csoportokon, kategóriákon belül már nem ügyeltek az egyedi jellegzetességekre. A várostörténet mindinkább összeolvadt a társadalomtörténettel, és inkább a makrojelenségek helyi vizsgálati terepévé, mint a városi társadalom specifikumának kutatásává vált. A generalizálás, a közös jegyek kimutatása során elsikkadt az a fontos tény, hogy minden város egyedi, sajátos, belsőleg koherens társadalmi organizmus, olyan külön entitás, amelyet csak a maga egyedi minőségének ismeretében érthetünk meg. A város e specifikuma iránt a középkori és kora újkori város kutatói sokkal nagyobb érzékenységet mutattak, mint a modern városokkal foglalkozó történészek, hiszen e korszakban sokkal hangsúlyosabb volt az autonóm város önállósága, függetlensége, egyértelműbb, hogy ezek a városok többé-kevésbé zárt univerzumot képeznek. A 19–20. század kutatói viszont úgy vélték, hogy az állam növekvő befolyása olyannyira uniformizálta a városok szervezetét, életét, oly mértékben korlátozta autonómiájukat, hogy kérdéses, vajon lehet-e a 20. században a városról, mint önálló, sajátos entitásról beszélni. E kételyt erősítette az a körülmény is, hogy a rohamos urbanizáció a városi életforma elemeit a vidékre is kiterjesztette, csökkentve ezzel város és vidék korábbi éles elválását. 1983-ban Anthony
4 Sutcliffe egyenesen úgy fogalmazott, hogy 1914 után, amikor az állam saját kezelésbe vette a városokat, a város eltűnt.3 Azaz e nézet szerint a városnak csak az államtól való függetlenség esetén lehet önálló szerepe. E szkepticizmust csak erősítette a városi lakosságnak a 20. század elején egyre erőteljesebb kivándorlása a városokból, amelyet P. Clark 2009-ben megjelent, az európai várostörténetről szóló, nagy korszakot felölelő összefoglaló munkájában egyenesen – igaz átmeneti – dezurbanizációs jelenségnek tekintett.4 Ma már a várostörténészek többsége tagadja, hogy a modern város, annak ellenére, hogy autonómiája, játéktere sokkal korlátozottabb, mint elődeié volt, makrofolyamatok függő változójává, karakter nélkülivé vált volna. Vizsgálataik azt bizonyítják, hogy a város nem egyszerűen passzív befogadója a gazdasági, társadalmi, politikai aktivitásnak, hanem ezen erők interakciójának színhelye, és ezeknek a tényezőknek az összjátéka sajátos, karakteres, egyedi
formációkat
hozhat
létre.
A
kormányzati
irányelvek
nem
érvényesülnek
akadálytalanul: a városok ellenállása, alkalmazkodása, illetve bizonyos mértékű független döntési lehetősége nem szűnt meg a nemzetállamok létrejöttével, hanem sajátos alkalmazkodási formákat alakítottak ki a helyi és központi akarat ellentétéből fakadó feszültségek levezetéséhez. A város függetlensége leginkább a város fizikai és társadalmi szerkezetének összefüggéseiben, a természeti környezet megőrzésében mutatkozott meg. A városi tér és az épületek nagymértékben formálják az emberek életét, viselkedését, észlelését és nem utolsósorban a várospolitikát. Nagy szerepük van a modern városi identitástudat – amely nem tévesztendő össze a középkori városi polgár partikularizmusával – kialakításában és megőrzésében. A város – Rodger találó megfogalmazásában – kaleidoszkópszerű és sűrített emlékezet, amely épületeivel, tereivel, színeivel és szerkezetével mintegy összegzi a városlakók megélt tapasztalatait.5 A lakosság „mentális térképe” városáról ugyan eltérő, de a térszerkezet és az épületek értékeket szimbolizálnak, hagyományokat visznek tovább, jelentést hordoznak. E jelentések megfejtése nemcsak a modern város kutatóinak feladata; a várostervezésnél a városigazgatás sem hagyhatja ezeket az értékeket figyelmen kívül. A várospolitika e területen rendelkezik a legnagyobb önállósággal, de a megőrzés és újítás a városlakók kezdeményezésének is egyik fontos területe, hiszen a várostervezést erőteljesen befolyásolja a civil akarat, részben a privát építkezések révén, részben azáltal, ahogy a különböző 3
társadalmi
csoportok
érvényesíteni
törekednek
saját
elvárásaikat
és
Idézi Richard RODGER: In pursuit of the indefinable? The urban variable reconsidered. In: Steinar Supphellen (ed): Urban History. The Norwegian Tradition in a European Context. A report from the Conference in Urban History in Trondheim 21–22. 11. 1997. Department of History. Norwegian University of Science and Technology NTNU. Trondheim, 1998. (a továbbiakban RODGER, 1998.) 53. 4 Peter CLARK: European Cities and Towns 400–2000. Oxford University Press, 2009. 5 RODGER, 1998. 54.
5 elképzeléseiket. A kettő közötti konfliktusok feloldása is a városvezetés autonóm ügye és a megoldások is különbözők. E megfontolások vezettek a városi tér újszerű megközelítésének térhódításához, amelyet magam is a városi specificikumok egyik legjobb megközelítésének tekintek. Az épített környezet, az utcahálózat alakulása korábban sem kerülte el a történészek figyelmét, ezek a topográfiai jellegű tanulmányok azonban többnyire megrekedtek a leírás (és térképen való ábrázolás) szintjén. Az utóbbi években egyre nagyobb teret kaptak a korábban inkább az építészet- és művészettörténészek terrénumának számító városépítészeti munkák, és a várostörténet-írás kezdett kiemelt figyelmet szentelni a városrendezés, várostervezés, a környezetvédelem kérdésének, amely korábban az urbanizációs szakemberek főleg jelenkorra és a közelmúltra vonatkozó vizsgálatainak tárgya volt. A vizsgálati szempont azonban más volt, mint az említett tudósok esetében: a történészeket elsősorban társadalmi és privát tér kérdései, a városi térszerkezet és épített környezet identitásformáló hatása, a városlakók és ide látogatók percepciójának,
a
városok
önreprezentációjának
kérdései
foglalkoztatják.
Érdekes
tanulmányok jelenítik meg a különböző társadalmi csoportok és más-más korosztályok „mentális térképét”, amely szorosan kapcsolódik az épített környezet különböző pontjaihoz. Más dimenzióba került a városigazgatás kutatása is: a hagyományos, intézménycentrikus szempontot ugyan már korábban felváltotta a városvezetés társadalmi összetételének, társadalmi hátterének vizsgálata, ma már elsősorban a várospolitika mechanizmusa került a vizsgálódások homlokterébe. Mindebben nem kis szerepet játszott az a tény, hogy a korábbiakkal szemben mind a honi, mind az európai történetírásban egyre inkább előtérbe került a modern város problematikája mind a várostörténeti folyóiratok hasábjain, mind az Európai Várostörténészek Szövetségének konferenciáin. Míg a kezdetekben, az 1990-as évek elején a konferenciák szekcióinak kevesebb, mint 10%-a foglalkozott a modern – 19–20. századi – városok problémáival, a 90es évek közepétől már a szekcióüléseknek mintegy fele e kérdéskörről szól. A modern város problémái nemcsak a történeti városok hasonló szempontú vizsgálatára ösztönöztek, de szemléletváltozást is eredményeztek, amennyiben áttörték a kora újkori és modern város közötti egykor éles, de már évtizedek óta megkérdőjelezett cezúrát. Ma már tarthatatlanná vált az a felfogás, amely a kora újkori várost a középkori hanyatló folytatásának, a modern várostól élesen különböző entitásnak tekintette. Ezt tanúsítja többek között az is, hogy a várostörténeti konferenciákon egyre gyakoribb a kora újkori és modern város problémáinak együttes vizsgálata, és itthon is gyarapodnak a modern városról szóló munkák.
6 A modern város vizsgálatának növekvő súlya a várostörténetben persze nemcsak a kultúrtörténeti
szemlélet
térhódításának
eredménye:
szerepe
volt
az
urbanizáció
következményeivel, a városi élet új jelenségeivel kapcsolatos aktuális problémáknak is, hiszen a helytörténet kereteit meghaladó várostörténet-írás mindig is gyorsan reagált az urbanizációs jelenségekből fakadó kihívásokra. Jellemző, hogy éppen a globalizációnak a metropolisokra gyakorolt hatásáról egy 2002-ben, szűkebb műhelybeszélgetés keretében folytatott eszmecsere6 vetett fel fontos elméleti és módszertani kérdéseket, sokkal élesebben exponálva ezeket, mint a nagy konferenciák előadásai. Nem véletlen, hogy a környezet, a környezetvédelem kérdései is újabban kaptak nagyobb hangsúlyt, és nemcsak a modern, hanem a történeti városok vizsgálatában is. És talán nem megalapozatlan az a feltevés, hogy a modern turizmus is ösztönözhette az olyan vizsgálatokat, mint például Peter Borsay kitűnő, újszerű monográfiáját Bathról,7 melynek történetét azon keresztül mutatja be, hogyan reprezentálta magát a város, és hogyan jelent meg a különböző korszakok városleírásaiban, turisztikai kalauzaiban, hogy érzékelte városát a helyi lakos, hogy az ide látogató, különböző társadalmi csoportokhoz tartozó vendég, mi volt virágzásának, majd háttérbe szorulásának titka. A város önreprezentációjának kérdése nálunk még kevéssé keltette fel a történészek figyelmét. Pedig a szaporodó fesztiválok, városi kulturális napok, valamint a múltban gyökerező, de évtizedeken át szüneteltetett vallási, néprajzi jellegű ünnepségek (pl. a mohácsi busójárás) újraélesztése, vagy új, lassan hagyományossá váló újabbak feltalálása (pl. a szombathelyi történelmi karnevál) kiváló terepül szolgálhatnának az ilyen vizsgálatoknak. Vajon ezek csupán turisztikai, turistacsalogató látványosságnak tekinthetők-e, vagy hozzájárulnak-e és milyen mértékben a városi identitás megerősítéséhez? Mit jelent a látogatónak, és mit a város lakosságának? A hagyományos forma vajon a régi hagyományt eleveníti-e fel, vagy ezek ma új, más érzelmi töltetet kapnak? A kultúrtörténeti megközelítés tehát kétségtelenül új szemléletet, új dimenziót hozott a várostörténet-írásba, de – legalábbis Magyarországon – véleményem szerint még nem tudta pótolni azt a hiányt, amelyet a strukturalista várostörténettől számon kért, nevezetesen: az egyes városok specifikumának, sajátos egyedi belsőleg koherens organizmusának bemutatását. A városi kultúrtörténetet is utolérte a városi társadalomtörténet végzete: a város a legtöbb esetben a kutatandó kérdéseknek nem tárgya, hanem elsősorban kedvező 6
Lásd BÁCSKAI, 2003. Peter BORSAY: The Image of Georgian Bath, 1700–2000. Towns, Heritage and History. Oxford University Press, 2000. 7
7 forrásadottságai, társadalmi diverzifikáltsága révén, pusztán színhelye. Ha a történelmet – és ezen belül a várostörténetet – csak különálló történetek összességeként fogjuk fel, és elvetjük az összehasonlítás, az összehasonlíthatóság lehetőségét, hogyan határozható meg egy-egy város specifikuma, hogy tárhatók fel azok a tényezők, amelyek lakóinak mentalitását, identitását meghatározták. A város mentális térképét mint vizsgálati szempontot magam is igen gyümölcsözőnek tartom, amely meggyőzőbb, finomabb, sokoldalúbb képet ad a különböző városrészek, utcák jellegéről, mint azok társadalmi összetételét, épületeit ecsetelő leírások. De nem véletlen, hogy az emberek érzékelését, tapasztalatát a kutatók szükségesnek látják bizonyos kemény adatokkal is megtámogatni, magyarázni. És az egyes emberek mentális térképének kialakítását vajon nem befolyásolják-e más településekről – faluról, más városokból – hozott tapasztalatok? Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az új megközelítés nem hatott gyümölcsözően a várostörténet-írásra. Az új, emberközpontúbb szemlélet új nézőpontokkal, új tematikával gyarapította, olyan jelenségekre hívta fel a figyelmet, amelyek a strukturalista várostörténet figyelmen kívül hagyott, a szövegelemzésnek olyan finom módszereit dolgozta ki, amelyek nem voltak jelen a strukturalista történetírás eszköztárában. Egyre inkább az a véleményem, hogy a város specifikumának feltárására egy megújult városbiográfia a legalkalmasabb műfaj. Nem a régi, a fontos és lényegtelen események tömegét felsorakoztató krónika-típusú, s nem is a városi jelenségeket, gazdasági, társadalmi folyamatokat a teljesség igényével, tematikus, egymástól elkülönülő, sok esetben teljesen elütő fejezetekben megvilágító sokszerzős, vaskos, többkötetes városmonográfiákra gondolok. Olyan új típusú városbiográfia kialakítására van szükség, amelynek vezérfonala a vizsgált város sajátosságainak, egyediségének kimutatása. Akár olyan megújult formában módon, mint azt Borsay tette említett könyvében, tehát hogy a város hogyan reprezentálja önmagát. Felhasználva mind a kultúrtörténeti, mind a korábbi társadalomtudományos szemléletű munkák, tanulmányok szempontrendszerét, módszereit, eredményeit. Végezetül nem hagyhatók figyelmen kívül a digitalizáció felhasználásával a virtuális város vagy várostörténet alkotására irányuló, egyelőre még szórványos kísérletek. E műfaj még csak születőben van. Ígéretes kezdeményezések születtek a skandináv országokban, ahol hagyományos városbiográfiák mellett már a múlt század kilencvenes éveiben megjelentek a fent vázolt célkitűzéseket szem előtt tartó, érdekes és tanulságos kísérletek a digitalizálás, a virtuális város megjelenítése terén is. Magam is láttam egy példáját: Stockholm egy munkáskerületének
virtuális
megjelenítését.
A
térkép
egyes
pontjaira
kattintva,
megismerhetjük a tér, az épület különböző korszakokból származó ábrázolásait, de azt is
8 megtudhatjuk – képi és szöveges ábrázolásban – kik laktak ott, meddig, mi volt a foglalkozásuk, s ha a források lehetővé tették, egész családfájukat is. E műfaj, szerintem, a városi identitástudat érzelmileg is jobban megalapozott erősítését jelentheti, mint az írott várostörténetek. A projekt – tudomásom szerint – azóta is folytatódik, és hasonló programok vannak folyamatban Matthew Davies vezetésével Londonban és még Antwerpenben is. Nyilvánvaló, hogy az új műfaj kikristályosodása időbe telik, annál is inkább, mert kialakítása sokoldalú elméleti és módszertani felkészültséget, sőt mondhatnám különös képességeket, invenciót, és nem utolsósorban sok pénzt és időt igényel. Olyan ismereteket, amelyek a jelenlegi, tematikai és módszertani szempontból sokszínű, pluralista, sőt eklektikusnak is mondható várostörténet-írásból bőven meríthetők.
