.KONTLER LÁSZLÓ.
.Babonaság, rajongás. .és propaganda. Burke és Gentz a francia forradalomról
A
politikai propaganda fogalma különös alakváltozásokon ment keresztül a nyugati gondolkodásban, miel√tt elnyerte mai – semleges, technikai – értelmét. Az alábbiakban e folyamat egyik fontos szakaszát szeretném néhány példán szemügyre venni. Mint annyi más esetben, a kulcsfontosságú pillanat itt is a francia forradalom kora, melynek kitörésére a fogalom korábbi, dönt√en vallási és neutrális tartalma – a leginkább kölcsönösen felcserélhet√ egyenértékesei, a „térítés” (prozelitizálás), illetve „terjesztés” (propagáció)1 használatán keresztül – átpolitizálódott, mégpedig negatív jelentésárnyalattal, mely a protestantizmus elleni pápista összeesküvés gondolatával való összemosásából tapadt hozzá. Azt igyekszem bemutatni, hogy ez utóbbi fejleményben jelent√s szerepet játszott a felvilágosodás kori vallásszociológiában és filozofikus történetírásban alkalmazott dichotómia: a vallási gondolkodás és magatartás babonaság és rajongás pólusai közötti mozgásának elképzelése; és hogy ez a heurisztikai eszköz jó szolgálatot tett a francia forradalom két jeles kritikusa, Edmund Burke és Friedrich Gentz számára azon érvük kidolgozásában, hogy a forradalmi Franciaország ellen szövetségre lépett hatalmaknak többek között azért kell kérlelhetetlen következetességgel folytatniuk a háborút, mert az európai régi rend civilizációjának lerombolására született forra-
dalmi gépezet szerves része a „propaganda” korábban elképzelhetetlenül hatékony mételye. A propaganda fogalma a Tridentinum utáni katolicizmusban az egyház missziós tevékenységét jelölte, egyben nevet adott az ennek koordinálására létrehozott intézménynek. A Congregatio de propaganda fide – eredetileg sacra Congregatio christiano nomini propagando – el√zménye a XIII. Gergely (1572–1585) által életre hívott bíborosi bizottság volt, mely a tengerentúli területekkel való kapcsolat ápolását és a római és keleti kereszténység egyesítésének el√készítését t∫zte ki céljául. Az ellenreformáció korában létrehozott, kongregációkon – a katolikus érdekek egy-egy szakágazatának igazgatásával megbízott ügyosztályokon – alapuló pápai egyházkormányzati rendszer részeként hivatalosan XV. Gergely alapította meg „Inscrutabili Divinae” bullájával; szervezeti rendje az els√ tagok egyike, VIII. Orbán pápasága (1623–1644) idején alakult ki.2 A XVII. század hátralév√ részében és a XVIII. században a latin kifejezés származéka, a „propagáció”, illetve szinonimája, a „prozelitizálás” voltak kedveltebbek az európai köznyelvekben ugyanazon jelenség leírására. Ha a „Propaganda” mint szervezet nem is, de a fogalom maga ártalmatlannak tetszhetett más felekezetek híveinek szemében: err√l tanúskodik, hogy hasonló indíttatású protestáns kezdeményezések is elfogad-
A tanumány az OTKA és a Közép-európai Egyetem oktatói kutatástámogatás-programja támogatásával született. Angol eredetije el√készületben in: Bertrand Taithe, Tim Thornton (szerk.): Propaganda 1300–1990. Sutton Publishers.
7
Kontler László
állítás tartalmát illet√en teljesen tévesen – még 1829-ben is úgy vélte, „maga a »prozelitizmus« szó is alig volt ismert az angol nyelvben, míg néhány évvel ezel√tt át nem vettük a katolicizmus barbár szakzsargonjából”.7 Van, aki szerint Angliában az 1530-as évekt√l az 1830-as évekig „a népi érzület és az ideológiai exegézis legkövetkezetesebben jelentkez√ motívuma az antikatolicizmus volt”,8 hátterében az aknamunkával térít√ jezsuiták nemzetközi összeesküvésének rémálomszer∫ képével. Az I. Erzsébet ellen sz√tt merénylettervekt√l kezdve az 1605-ös l√porösszeesküvésen keresztül a jakobita felkelésekig, a „pápista” hatalmak ellen az 1740-es években viselt háborúkig és a Gordon-féle zavargásokig (ez utóbbiról kés√bb), érdekesen jelentkezett a pápizmus és a világi hatóságok viszonyának jellemzésében a fent említett kett√sség: hol a törvényes uralkodók letételének eszközeként, hol az önkényuralom egyenget√jeként írták le. Az utóbbi beállításnak kezdetben az szolgált alapjául, hogy összemosták a római katolicizmust a római jog egységes, zsarnokinak bélyegzett szuverenitás-eszméjével és az önkényhez való isteni jogalap gondolatával (nyilvánvaló ellentmondásban azzal a ténnyel, hogy az uralkodók isteni jogalapját hirdet√ szerz√k, mint I. Jakab vagy Robert Filmer, kereken elutasították az állam világi eredetér√l, a társadalmi szerz√désr√l és a mindebb√l következ√ pápai fels√bbségr√l vallott jezsuita eszméket). A XVIII. században azonban ez az érvelésmód meger√sítést nyert a „filozofikus történetírás” képvisel√it√l – mindenekel√tt Voltaire, David Hume, William Robertson és Edward Gibbon munkáiban –, akik beható vizsgálatnak vetették alá a „hamis vallás” két formája, a babonaság és a rajongás által a nyugati civilizáció történetében gyakorolt hatásokat.9 E szembeállítás talán abban a tömör formában vált a legismertebbé és leghatásosabbá, amelybe Hume öntötte. Ami a politikai következményeket illeti, a babonaság, melynek forrásai „gyengeség, félelem, búskomorság, no meg tudatlanság”, az embert engedelmessé, s√t szolgalelk∫vé és hitvánnyá teszi, így „a polgári szabadság ellensége”; a rajongás viszont, lévén alapja a „remény, büszkeség és önteltség, heves képzelet, no meg tudatlanság”, a szabadság barátja – igaz, els√ megnyilvánulásai mindig „ádázak és er√szakosak”, így kezdetben „a társadalom legkeservesebb felfordulásaihoz vezet”.10 A zsarnokság fogalmán keresztül ily módon kapocs létesült a prozelitizmus és a babonaság között: a babonás vallás – amilyennek a katolicizmust tartották – egyúttal per definitionem térít√ vallás és megfordítva.
hatónak találták az elnevezést a maguk számára. 1697-ben publikálta például Thomas Bray anglikán lelkész A General Plan of the Constitution of a Protestant Congregation or Society for Propagating Christian Knowledge (A „Protestáns Kongregáció avagy Társaság a Keresztény Ismeretek Terjesztésére” alkotmányának általános terve) cím∫ munkáját, tudatosan utalva a katolikus párhuzamra.3 Ugyanakkor, mivel a Congregatiót gyakran emlegették a katolikus hegemónia fenntartásának, illetve helyreállításának szentelt egyéb intézmények, így az inkvizíció és a Jézus Társaság párjaként, egy ördögi összeesküvés részeként is felt∫nhetett. Ennek állítólagos célja az egyházi zsarnokság volt ott, ahol a katolicizmus uralkodó pozíciót élvezett, s felforgatás ott, ahol kisebbségi helyzetben volt. Ezt az eszmetársítást számos formában és szinten közvetítette a felvilágosodás irodalma. A francia Enciklopédia „jezsuita” címszava szerint Loyolai Ignác követ√i „a hitetlenek és a fanatikusok, a megrontók és a királygyilkosok” szektája, „akik fölött egy, már hivatalánál fogva is machiavellista idegen vezér parancsnokol”; akik az igaz kereszténységet mágiával és babonasággal cserélik fel, s a közbékesség megzavaróinak bizonyultak, ahol csak felbukkantak.4 Ludwig Timotheus Spittler göttingeni történész a keresztény egyház történetének rövid összefoglalásában úgy vélekedett, hogy „a Szentszék e janicsárjai”, akik egyszerre „védelmez√i és rémei a zsarnokoknak”, alkották meg „a megvilágosodás és a sötétség ama mesterséges elegyét,… mely Luther és Kálvin kora után egyedül menthette meg a pápaságot”. Ennek bizonyítéka, hogy – legalábbis Németországban – aligha akadna „akár egyetlen prozelita”, akit nem a jezsuiták térítettek meg (illetve vissza). Valójában „a tridenti zsinattól évszázadunk els√ negyedéig a katolikus egyház egész története nem egyéb, mint jezsuita összeesküvés”.5 Figyelemre méltó, hogy a jezsuita prozelitizmus elleni legf√bb vádak egyike – el√revetítve a francia forradalom elleni polémiát – a világi hatóságok állásaira gyakorolt destabilizáló hatása volt. A XVI–XVII. század fordulója jezsuita neotomista gondolkodóinak, f√ként Francisco Suáreznek és Juan Marianának tulajdonított eszme, mely szerint a pápa felmentheti h∫ségük alól az eretnek uralkodók alattvalóit, kiváltképp veszedelmesnek t∫nt a jezsuitáknak az ifjúság nevelésében játszott szerepe fényében.6 Az efféle érzelmek különösen mélyen gyökereztek és sokáig éltek Angliában. A Blackwell’s Magazine egyik szerz√je – nyilvánvalóan a katolikusok polgári egyenjogúságát övez√ viták hevében, és az
8
Babonaság rajongás és propaganda
A XVIII. század e legsúlyosabb katolikusellenes megmozdulását15 meggy√z√en jellemezte egyik kutatója mint elvetélt forradalmat,16 s e tanulmány tárgyának szemszögéb√l egyébként is fontos epizódról van szó. Eredetére illik a szabadság elleni pápista összeesküvés sémája: az enyhítés kilátását a Northkormány azért kínálta fel 1778-ban, mert cserébe azt remélte, hogy katolikusokat toborozhat Gordon szül√földjén, Skóciában az amerikai gyarmatosok elleni háború folytatásához. A gyarmatosok és a szabadság ügye nem volt kevésbé szent Burke, mint Gordon számára, míg azonban √ a tolerancia mellett kötelezte el magát, az utóbbi kampányt indított a törvényjavaslat „ördögi célja”, a római katolikusok felfegyverzésére irányuló törekvés leleplezésére.17 Illik rá a babonaság és prozelitizmus kontra rajongás modell is: Gordon kampánya felvonultatta a katolikusellenes démonológia egész kelléktárát, a konspiráló jezsuitáktól az ereklyéken keresztül való bálványimádásig, Burke ezzel szemben a zavargások résztvev√it „hitbuzgók seregének” nevezi, akikr√l úgy gondolja, „a vallás állítólagos örve alatt hadat üzentek… az emberiségnek”.18 Egyébként az els√ enyhít√ törvény id√szakában kezdték el saját helyzetükre alkalmazni a hume-i dichotómiát a katolikusok is, azt sugallva, hogy vége szakadt azoknak napoknak, amikor „az állambölcsesség szentesítette a rajongás tombolását”, s a pápisták ellen megkülönböztetést alkalmazni, s√t üldözést folytatni azzal az indokkal, hogy az veszedelmes a polgári társadalom számára, „ellentétben áll ama jóságos elvekkel, melyekkel e felvilágosult kor büszkélkedhetik”.19 Burke hasonlóképpen gondolkodott. Maga is úgy vélte, elmúlt az az id√ – legalábbis el kellett volna, hogy múljon –, mid√n a babonaság és „a vallási rajongás homályt borított a politikára; és minden oldalról politikai érdekek mérgezték és torzították a vallás szellemét”, s amikor „talán-talán szükséges volt a pápizmussal egy másik pápizmust szembeszegezni, hogy fölébe kerekedjünk”. Úgy érezvén, hogy bristoli választói felróják neki a katolikusok iránti támogatását, csiszolt modora is el-elhagyta, s így vágott vissza: „A rágalom jobb helyen van, ha a »Le a pápizmussal« jelszó kíséretében firkálja éjjeli gyújtogatók krétája jámbor hajlékok falára s ajtajára, mint ha finom társaságban hozzák fel.”20 Ugyanakkor tiltakozott az ellen, hogy közvetlen szerepet játszott volna az 1778-as törvény keresztülvitelében – azaz hogy, mint sokan vélték, hozzájárult volna a zavargások „kiprovokálásához”, így éppoly széls√séges, mint azok résztvev√i. Eltekintve most a két érvelésmód közöt-
Edmund Burke más megközelítésben gondolkodott a katolicizmus térít√ potenciáljáról. Abból indult ki, hogy a katolikusok jóval sikeresebbek a pogányok körében folytatott térít√ tevékenységben, mint a protestánsok, s ezt a jelenséget annak tulajdonította, hogy míg a katolicizmus a kereszténység „teljes”, a protestantizmus annak csupán „sz∫kített” változata.11 Nem mintha Burke-öt bármin√ bizonyossággal kriptokatolikusnak min√síthetnénk. Nemrégiben „tisztességes szkeptikusként” jellemezték, aki szerint a vallás „társadalmi adatok összetett együttese”, melyet mindig szem el√tt kell tartani, nehogy elmélyítsünk olyan konfliktusokat, amelyek enélkül is éppen eléggé súlyosak; de ha az volt, mindenesetre némi elfogultsággal viseltetett a kereszténység trinitárius változatai iránt, s mély – számára a kés√bbiekben kétséget kizáróan beigazolódott – gyanút táplált a heterodox disszenterek „rajongásával” szemben.12 S mégis, ha volt a XVIII. századi brit közélet színpadának olyan szerepl√je, aki a b√rén érezte az antikatolicizmus élét, az Edmund Burke volt.13 Lévén katolikus környezetb√l származó ír, akinek apja (feltehet√leg) csak a jogi pályafutás kedvéért csatlakozott az anglikán egyházhoz néhány évvel fia születése el√tt, s akinek anyja és felesége (ugyancsak feltehet√leg) életük végéig megmaradtak katolikus hitükben, Burke állítólagos pápista ügynökként támadások céltáblájává vált, mihelyt az ír katolikusok melletti, élete végéig tartó politikai elkötelezettsége kialakult és napvilágra került. Röviddel azután, hogy megírta az írországi pápizmus elleni diszkriminatív törvényekr√l szóló értekezését (Tract relative to the Laws against Poperty in Ireland, 1761–1764 között), Burke-öt azzal vádolták, hogy ír katolikusként a St Omer-i jezsuita rendházban tanult (ez valóban az ír katolikus papok nevelkedésének szokásos színhelye volt a korszakban), s jezsuita kémként küldték Angliába.14 A bélyeg tartósnak bizonyult, s Burke nem járhatott el eléggé körültekint√en a katolikusok helyzetének enyhítéséért folytatott küzdelem támogatásában, hogy megszabadulhasson t√le (pedig éppen azért, hogy hathatós segítséget nyújtson, igencsak igyekezett ezen). Karikatúrák tucatjai ábrázolták jezsuita öltözékben egészen a forradalom koráig; elvesztette bristoli választóinak támogatását és a tekintélyes kiköt√város képvisel√i helyét, miután diszkrét, de nélkülözhetetlen szerepet játszott a katolikusok elleni szigort mérsékl√ 1778-as Catholic Relief Act tet√ alá hozásában; s√t, e ténykedéséért életveszélyes fenyegetések is érték 1780-ban a Gordon-féle zavargások során.
9
Kontler László
nem a szolgaság, illetve a szabadság, hanem a stabilitás, illetve az anarchia, minthogy az el√bbi jelent√s áldozatok árán elért és ésszer∫ szabadságot biztosító civilizációs normákat tart fenn, míg az utóbbi kockára teszi a modernitás e vívmányait és zsarnoksághoz vezet. Hogy e hatást elérje, Burke el√ször is a babonaság és a rajongás dichotómiájának mélyen ironikus alkalmazását hívta segítségül. Az utóbbi a Töprengések lapjain ereje teljében jelentkezik, a reformáció utáni másfél-két évszázad vallási és polgári viszálykodásának legrémesebb emlékeit idézve. Richard Price, a tisztes unitárius prédikátor, annak a röpiratnak a szerz√je, mely Burke-öt ráébresztette arra a riasztó eshet√ségre, hogy a forradalmi eszmék termékeny talajra hullhatnak Angliában, Burke dramaturgiájában Hugh Peters, az angol polgárháború korabeli buzgó puritán „királygyilkos”26 szerepét kapja.27 A szereposztást aligha indokolja csupán az a körülmény, hogy a racionális disszenterek bens√séges viszonyt ápoltak a francia filozófusokkal és az Alkotmányozó Nemzetgy∫lés tagjaival – sokkal közvetlenebb ok az egy évtizeddel korábbi kapcsolatuk a Töprengésekben és a kés√bbi munkákban rendszeresen felbukkanó Gordonnal és követ√ivel.28 Ebben az összefüggésben a Gordon judaizmusra való áttérését illet√ utalások azt a célt szolgálták, hogy fény derüljön a disszenter rajongás és az „ötödik monarchia emberei” típusú szekták fanatikus puritán millenarizmusa közötti rokonságra. „Prófétai rajongásuk” arra való, hogy „legy∫rje a szív minden alantas babonaságát”, hogy „aláássa a babonát és a tévelygést”.29 De mit értsünk „babonaságon”? Burke iróniája itt a legmetsz√bb. „A dolgok ilyen rendjében… [a] király- és apagyilkosság, a szentséggyalázás fogalma is mer√ben babonás képzelgés.”30 Mindaz, ami a forradalmárok és brit szimpatizánsaik „barbár filozófiai rendszere” szerint babonaságnak min√sül, nem egyéb, mint szilárd elkötelezettség évszázados hagyomány közvetítette erkölcsi meggy√z√dések mellett, melyek nem feltétlenül ésszer∫en megindokolhatók, mindazonáltal közmegegyezés tárgyát képezik, mivel az alkalmazás során beváltak. A babonaság nem a szolgasághoz vezet√ út, inkább egy másik, Burke szóhasználatában sajátos értelm∫ fogalom szinonimája: ártalmatlan, s√t üdvös „el√ítélet”.31 Az ilyen józan lelkialkat nem nyúlhat a prozelitizmus eszközéhez, mely – éppen ellenkez√leg – a vallási és politikai rajongás velejárója. Miután lerántotta a leplet a francia forradalom brit tisztel√inek jellemér√l, Burke nem hagy kétséget afel√l, hogy atti-
ti feszültségt√l, Burke stratégiája nyilvánvalóan az, hogy hallgatóságára és olvasóira ismer√sen cseng√ hangsúlyok áthelyezésével hasson: a józan, szilárd, civilizált politika ellentéte és ellensége most a rajongás, olyan fegyverzetben, amelyet korábban a babonaság vetett be. A zavargások tapasztalata hozzásegítette Burke-öt, hogy megvesse a forradalmi erjedés dinamikájáról a Töprengések a francia forradalomról (1790) és a kés√bbi forradalomellenes írások lapjain el√adottak alapjait. A Gordon-féle zavargások során az „Egyház és király” jelszót skandáló cs√cselék hangadói között prominens disszenter személyiségek szerepeltek, s némi fenntartással, hallgatólagosan a racionális disszenterek21 is mellettük álltak: a neopuritán vakbuzgóságtól áthatott alsóbb néposztályok radikalizmusának és a h∫vös értelemmel számító politikus írástudók becsvágyának kombinációja látszott kirajzolódni.22 Már a francia forradalom – az √ számára sok tekintetben analóg – jelenségeinek ismeretében, 1796-ból visszatekintve Burke úgy látta, 1780–1782 között csupán az emberi jogok fikciója hiányzott a brit közélet színpadáról ahhoz, hogy elkövetkezzék „a francia forradalom minden vétke, b∫ne, borzalma és nyomorúsága”.23 A konspiráció és a prozelitizálás technikáival felvértezett katolikus babonaság és félelmes vetélytársa, a protestáns rajongás szembeállítása tehát a társadalmi konfliktusok feldolgozásának közérthet√ modelljét jelentette a XVIII. században, s Burke a jelek szerint évekkel a francia forradalom el√tt hozzálátott, hogy e modell átformálásával hozzon létre új, mégis a korabeli idiómához alkalmazkodó értelmezési keretet a forradalom jelenségének leírására.24 A francia forradalom kitörése, s még inkább menete és a róla Angliában kialakult kép nemcsak arra szolgáltatott alkalmat Burke-nek, hogy megkísérelje a whig politikát és szellemiséget visszahelyezni régi alapzatára és meger√síteni benne saját pozícióit, vagy hogy újból hangsúlyozza a most fenyegetve látott XVIII. századi európai modernitás melletti elkötelezettségét – bár ezek kétségkívül a Töprengések és a többi forradalomellenes írás nagy témái –, hanem azt is lehet√vé tette számára, hogy körmönfontan igazolja egy, a közvélekedés szerint babonás és „prozelitizáló” vallás hívei iránti kitartó támogatását, s√t, hogy megszabadítsa a katolicizmust mind a babonaság, mind a prozelitizálás stigmájától.25 Ezt sugallta az egyetlen következtetés, melyet Burke szerint a forradalom megfigyel√je levonhatott: a babonaság kevésbé ártalmas, mint a prozetilizáló rajongás, s e vallási attit∫dök politikai ered√i
10
Babonaság rajongás és propaganda
nak, s amely aszerint üzen hadat vagy köt békét, hogy mi szolgálja jobban azok megdöntését. Felfegyverzett doktrína ellen viselünk hadat. Lényegénél fogva létrehozza a vélemény, az érdek és a rajongás pártját mindegyik országban.”37 Míg Burke voltaképpen a propaganda világos fogalmával dolgozott, s a társadalmi-politikai konfliktus korábban rendelkezésre álló nyelvi konvencióin belül maradva is újszer∫en elemezte a jelenséget, magát a kifejezést nem használta, megelégedve az ódivatú „prozelitizmus” és „propagáció” szavakkal. Ez annál szembeszök√bb, mivel az 1792. augusztusi felkelés után Párizsban központi propagandaügynökséget is felállítottak – a Jean Marie Roland de la Platiere által megszervezett Bureau d’esprit public-et –, s a köztársaság kormánya rövidesen propagandarendeleteket is kibocsátott. S mind többen beszéltek „a” propagandáról – határozott nével√vel, nemegyszer nagy kezd√bet∫vel – a forradalom veszedelmes eszközeként, mint például a walesi herceg egyik levelez√partnere már 1790 szeptemberében: „Valamennyi királynak … a trónkövetel√k új nemével kell hadakoznia, a párizsi propaganda növendékeivel, vagy ahogy √k nevezik magukat, Les ambassadeurs du genre humaine”.38 A Gentleman’s Magazine hasonlóképpen tudósított arról, hogy „a Propaganda az a társaság, melynek tagjait szent eskü kötelezi, hogy lázítsák fel az alattvalókat törvényes uralkodójuk ellen.”39 E beszámolókban azonban a propaganda, akár a régi felfogásban, konkrét intézményként, egy hatalmas, egyetemes zsarnokságra tör√ gépezet részeként jelenik meg – ugyanúgy, ahogy a Propaganda, az inkvizíció vagy a Jézus Társaság a pápista hódító politika eszközeinek min√sültek. Burke ezen a szinten valójában túllépett. A „prozelitizmus” és az el√bbi, reduktív értelemben vett „Propaganda” fogalma fontos szerepet játszott egy, a német felvilágosodás kritikus csúcsán kibontakozott vitában, mely ugyanakkor el√játékul szolgált az ugyanezen jelenségekr√l a forradalom id√szakában zajló vitához. Fizikai er√szakhoz ugyan nem folyamodtak, de a brit antikatolicizmus legféktelenebb id√szakaihoz hasonló szellemi hevülettel indították el a porosz felvilágosodás tekintélyes alakjai kampányukat, hogy elhárítsák a katolikus egyház állítólagos cselszöv√ offenzíváját a protestantizmus és a felvilágosodás ellen.40 Az alaphangot Friedrich Nicolai adta meg 1781-es németországi útibeszámolójával, azt állítva, hogy Észak-Németországban mind intenzívebb a katolikus papok missziós tevékenysége, amiért a felel√s az „Actus de propaganda fide,
t∫djeik azonosak azokkal, melyek francia példaképeiket ösztönzik, így els√rend∫ felel√sséget viselnek Franciaország szomorú állapotáért. „Az irodalmi összeesküv√k társasága néhány évvel ezel√tt módszeres terv-félét kovácsolt a keresztény vallás elpusztítására. Ezt a célt akkora buzgósággal hajszolták, amilyet mindeddig csak az ájtatos rendszerek propagátorainál lehetett tapasztalni. A legfanatikusabb prozelita szellem szállta meg √ket; s eztán rövid úton a maguk eszközeivel ∫zött üldözés szelleme.”32 Ett√l kezdve a buzgalom, a fanatizmus, a rajongás – olykor az „ateista” jelz√ kíséretében – rendszeresen t∫nnek fel mint a prozelitizmus és a propagáció elválaszthatatlan párjai a Töprengésekben csakúgy, mint a kés√bbi forradalomellenes írásokban. Burke azt is világosan felismerte és megfogalmazta, hogy a megfelel√en irányított sajtótevékenység önálló propagandagépezetté tehet√. „Nem könny∫ megjósolni, milyen irányt vesz majd a prozelitizmus francia szelleme, s milyen úton fog eluralkodni. A magvakat szinte mindenütt elhintették, f√ként a hírlapok forgalma révén, mely összehasonlíthatatlanul hatékonyabb és kiterjedtebb, mint valaha. S nagyobb a jelent√ségük, mint azt általában képzelik. Részét alkotják mindenki olvasmányainak, és √k alkotják a túlnyomó többség olvasmányainak teljes egészét.”33 Burke tehát elszakítja a babonaság – a katolicizmus, a pápizmus, a „jezsuitizmus” – és a prozelitizmus avagy propaganda közötti szálat, melyet a vallásháborúk és a felvilágosodás kora sz√tt, s a prozelitizmust a vallási és világi rajongástól áthatott forradalmi hevülettel hozza összefüggésbe. Ezen az alapon mondja ki elhíresült ítéletét, mely szerint a francia forradalom „a doktrína és az elméleti dogma” forradalma, mely „sokkal inkább emlékeztet a vallási alapon véghezvitt átalakításokra, amelyekben a prozelitizmus szelleme dönt√ szerepet játszik”.34 A rajongás és a prozelitizmus egyesített, egymást kölcsönösen fokozó lendülete az oka annak, hogy Burke szinte paranoiásan aggódik a „pártüt√ klubok” Franciaország határain belül és kívül kifejtett tevékenysége miatt.35 Ha a konspiráció-elmélet valóban el√kel√ szerepet játszik is Burke a forradalommal kapcsolatos gondolkodásában, lépten-nyomon a babonaság, a prozelitizmus és a rajongás témáival fonódik össze.36 E kombináció jelent√ségének felmérése elengedhetetlen ahhoz is, hogy megértsük Burke másik jól ismert megállapítását a forradalmi háborúk jellegér√l: „Olyan rendszerrel állunk hadban, mely lényegénél fogva ellensége minden más kormány-
11
Kontler László
mely soha nem adja majd fel törekvéseit.41 Az elkövetkez√ években a Berlinische Monatsschrift, a berlini felvilágosodás központi orgánuma jelent√s energiát szentelt annak, hogy „leleplezze” a „propaganda collegiumának tervét” az „obskurantizmus pártjának” meger√sítésére a „prozelitizmus” eljárásainak segítségével. A lap szerkeszt√jét, Johann Erich Biestert eleinte f√ként az aggasztotta, hogy odavész a protestáns lelkek integritása, amikor arról panaszkodott, hogy „a Collegium de propaganda fide módfelett er√teljes tevékenységet folytat”.42 Ugyanakkor, kiváltképp mivel a szabadk√m∫vesség e visszahúzódó id√szakában a még m∫köd√ titkos társaságok java része antiracionalista szekta volt, a felvilágosítók stratégiájában a „titkosság” egyúttal politikailag felforgató értelmet nyert. Így a jogász Johann Friedrich Le Bret azt fejtegette, hogy „a pápa és a Propaganda mindig képes lesz rá, hogy befolyást gyakoroljon a német alkotmány fölött”; ugyanezen szerz√ egy másik, ezúttal a Berlinische Monatsschrift-ben publikált munkájához írt el√szavában Biester úgy vélekedett, hogy ily módon a vesztfáliai béke szelleme megrendül, a fejedelmeket megfosztják a placetum regium el√jogától, és elveszítik szuverén státusukat, s hogy egész Észak-Németországot „a titkos állam az államban felforgató nyavalyája” fenyegeti.43 A legtöbb józan Aufklärer elhatárolta magát e militáns antikatolicizmustól, mint például Christian Garve, aki az ész hatalmába vetett töretlen hitét hangsúlyozta: „Mindaddig, amíg a szilárd filozófia, az államm∫vészet és a természettudomány elveinek terjedése dacol a bizonyítatlan tanításokba vetett hittel”, semmi ok a Congregatio állítólagos mesterkedései miatti aggodalomra.44 A Berlinische Monatsschrift kezdeményezését azonban más oldalról is bírálták. Ez a kritikai irány visszaszórta a prozelitizmus vádját felvilágosult kovácsaira, hozzájárulva „a filozófusok” régi rend elleni összeesküvése gondolatának kialakulásához, mely a francia forradalom id√szakában az ellenségkép táplálásának els√rend∫ eszközévé vált. F√ képvisel√je Johann August Starck darmstadti udvari lelkész és tanácsos volt, aki kés√bb a legismertebb német reakciós folyóirat, az Eudämonia (1795–1797) szerkeszt√jeként ténykedett, majd megírta az egyik leghírhedtebb felvilágosodás ellenes „vádiratot”.45 Starck 1787-ben két vaskos kötetet adott közre, majd 1788-ban egy harmadikat, melyekben vitába szállt a szerinte „afféle inkvizíciós törvényszék” általi „eretnekvadászatnak” min√síthet√ kampány értelmi szerz√ivel, és beszédes párhuzamot állított fel: „Néhány esztendeje hasonló látványnak
lehettünk tanúi Angliában, ahol a rajongó Lord George Gordon színre lépett és a protestantizmus elpusztítását célzó szörny∫, titkos katolikus mesterkedésr√l álmodott.”46 Aligha jósolta volna bárki – folytatja –, hogy „felvilágosult korunkban, amikor a protestánsok és a katolikusok közötti egykori ellenséges érzület egyre alábbhagy, s mindkét fél gondolkodása és magatartása egyre enyhébb és keresztényibb a másik iránt, a már kioltott t∫z újra fellobban”; s ismét felbukkan Gordon mint az üldöz√ szellem megújulásának f√ felel√se.47 Miközben a jelenség kapcsán Starck megdöbbenésének adott hangot, nem hagyott kétséget afel√l, hogy mit tart a hisztériakeltés indítékának. A felvilágosítók szerinte ki akarják irtani a kereszténységet, hogy tiszta természetvallásukat és naturalizmusukat állíthassák a helyébe, s e célt az szolgálja a leghatékonyabban, ha a Propaganda misszionáriusaként – mintegy „eretnekként” – bélyegzik meg azokat, akik valójában az evangélium derék védelmez√i a szociniánusok és deisták ellenében. Biester, aki a kereszténység Julianus római császár korabeli történetér√l adott összefoglalása ürügyén „a tiszta deizmus dicshimnuszát” írta meg, és elvbarátai éppenséggel a legveszedelmesebb rajongók, szellemi hadjáratuk pedig „álcázott prozelitizálás, igaz, másféle, de éppoly kártékony, és jóval szégyenteljesebb, mint a pápizmus nevében ∫zött álcázott prozelitizálás”.48 Az említettek mindamellett demagógok is, akiknek érvelésmódja az általuk kárhoztatott jezsuitákéra emlékeztet (és jakobinus attit∫döket vetít el√re): „gondolkodj úgy, ahogy mi, máskülönban rád sütjük a jezsuita vagy jezsuitabérenc bélyeget”.49 Iyen el√zmények után cseppet sem meglep√, hogy Starck f√ szólamot vitt számos német szerz√ kórusában, akik a kés√bbiek során azt a nézetet vallották és terjesztették, hogy a francia forradalmárok „a római Collegii de propaganda fide mintájára”, mely olyannyira el√segítette a kereszténység elterjesztését a földkerekség minden szegletében,… létrehozták saját Propagandájukat”, s az egyetlen lényeges különbség az, hogy a Congregatio forradalmi másolatának feladata az ateizmus terjesztése és a felforgatás.50 Azáltal, hogy a forradalom vezet√ radikálisai a „jakobinusok klubja vagy egyháza” szerepét a hazafiság és az emberbarátság „új vallása” propagálásában ahhoz hasonlították, amit Róma játszott a kereszténység terjesztésében, voltaképpen maguk szolgáltattak alapot „a Propaganda” klubja vagy társasága ármányaival kapcsolatos aggodalmaknak. Ezek szerint e társaság egy „ördögi gépezet” vezérl√pult-
12
Babonaság rajongás és propaganda
Ueber den Ursprung und Charakter des Krieges gegen die französische Revolution (A francia forradalom elleni háború eredetér√l és jellegér√l, 1801)56 – viszonylag kés√i hozzájárulás a forradalomról folytatott vitához, de indítéka ugyanaz, mint Burke-nél a Letters on a Regicide Peace (Levelek a királygyilkos békér√l, 1795–1797) esetében: hogy lebeszélje a koalíciós hatalmak vezet√it a Franciaországgal való békekötésr√l. Míg Burke m∫vében a pragmatikus szempontokat mind er√teljesebben színezi a szenvedély és a – vélt vagy valós – francia elvtelenség miatti erkölcsi felháborodás, Gentz többé-kevésbé szenvtelenül mérlegeli a körülményeket, s állítja, hogy jóllehet a koalíció a kontinens egészét sújtó nagy áldozatok árán is mindössze csekélyke sikert tudott kicsikarni Franciaország ellenében, a háború mégiscsak kevesebb kárt okozott, mint ha a forradalmi áradatnak semmi se szabott volna gátat, és hogy a veszély elhárításában vallott kudarc f√ként a forradalom által Franciaországban elszabadított er√k elégtelen felméréséb√l fakadt. Gentz – ebb√l következ√en – úgy vélekedett, hogy ha ez utóbbi értékelést kiigazítják, az feltétlenül az eredményesebb harc reményével kecsegtet. A könyv els√ részében Gentz azzal a kérdéssel foglalkozik, vajon a szövetségesek igazságos háborút folytatnak-e Franciaország ellen. Érvelése kezdetben er√teljesen a természetjogra és a nemzetközi jogra támaszkodik, hogy kimutathassa: az európai államokat egymáshoz f∫z√ bonyolult kapcsolatrendszer és a forradalom által a valamennyiük fundamentumát képez√ alapelvek ellen intézett támadás miatt a francia forradalom nem tekinthet√ puszta belügynek, így az ellene folytatott háború voltaképpen az „európai köztársaságban” avagy „nemzetközösségben” zajló polgárháború.57 Fontosnak tartja emellett kiemelni, hogy bár a Nemzetgy∫lés ünnepélyes nyilatkozatban ígéretet tett a hódító háborúk mell√zésére, hamarosan „újfajta nemzetközi jogot” hirdetett meg, melynek alapgondolata szerint a zsarnokokkal kötött szerz√déseket nem kell betartani. Az új rend elleni összeesküvésekt√l való beteges félelmük mellett ez áll a hátterében annak, hogy a forradalom „rajongói” „fanatikus szenvedéllyel” igyekeztek fegyveres úton terjeszteni eszméiket. Gentz Brissot-t, a „hitbuzgók szektájának” fejét idézi: „Egy nemzetnek, ha kivívta szabadságát, szüksége van a háborúra. A szabadság háborúja az Isten rendelte szent háború”, majd kés√bb így kommentál: „Kezdetét vette hát az egyetemes szabadság keresztes háborúja. Minden egyes katonából Péter lett, vagy Bernát.”58
ja, melynek célja, hogy „mindenest√l lerombolja a rendet,… gúnyt ∫zzön a vallásból és a törvényekb√l, … hogy minden trónt megdöntsön”.51 Egyre szaporodtak „az úgynevezett Propagandáról” szóló tudósítások, hogy szárnyakat adjanak az írói és olvasói fantáziának. Széles körben forgatott, Historische Nachrichten und politische Betrachtungen über die französische Revolution (Történeti hírek és politikai vizsgálódások a francia forradalomról) cím∫ munkájában Christoph Girtanner tudni vélte, hogy a szervezetet már 1786-ban megalapította Rochefoucauld, Sieyes és Condorcet, s hogy a tevékenységér√l szóló beszámolónak nagyobb hitelt kölcsönözzön, részletesen jellemezte a „klub” rendszabályait, szertartásait a korabeli titkos társaságok modellje alapján.52 „A Propaganda” gyakori témája volt az általa szerkesztett Politische Annalen (Politikai évkönyvek, 1793–1794) nyolc kötetében közölt dokumentumoknak, akárcsak a Dumouriez tábornok visszaemlékezéseihez írott el√szavának. Az utóbbiban Girtanner rámutatott, hogy ha a koalíciós hatalmak elhanyagolják küldetésüket, s a jakobinusok uralkodó helyzetben maradnak Franciaországban, „a Propaganda ismét megmutathatja erejét; s el√bb a szomszédos népekt√l, majd a távolabbiaktól fogják megkövetelni, hogy kövessék a francia példát”. Roland-t és általában a girondistákat Girtanner mint „a forradalom jezsuitáit” jellemzi.53 Az eddigiekben tárgyalt német szerz√k f√ törekvése a forradalom befeketítése, ördögi karakterének bemutatása volt, s a körülmények lehet√vé tették számukra, hogy e célból egyszer∫en a visszájára fordítsák a Propagandával kapcsolatos, a protestantizmus és a felvilágosodás polemikus irodalmából jól ismert aggályokat. Ennek eredménye amolyan „tiszta” konspiráció-elmélet volt. T√lük eltér√en, s Burkere emlékeztet√ módon, Friedrich Gentz mint a forradalmi dinamika egészének árnyaltabb megközelítéséhez felhasználható analitikus eszközt alkalmazta a „propagandizmus” jelenségét, kategóriáját – figyelemre méltó, hogy nem „a Propaganda Klub” egyszer∫ modelljét. „A német Burke” persze valóban nem a mester h∫ mása: kivált Burke tradicionalizmusa maradt mindig is idegen számára, ehelyett a kanti filozófiát nevezte „szellemi dajkájának”, s általában véve is kritikus tisztel√je volt Burke-nek.54 De bizonyos területeken nagyobb közelségben állnak egymáshoz, mint másokon, s a forradalmi dinamika rajongás és propagandizmus összefüggésében való elemzése ezek egyike.55 Gentznek az a munkája, amelyben a legtöbb idevonatkozó nézetét kifejti –
13
Kontler László
Gentz már 1793-ban, a burke-i Töprengések fordításához mellékletként csatolt értekezései egyikében részletesen elemezte a vallási és politikai rajongás rokon vonásait. Nem látott közöttük dönt√ különbséget. A politikai fanatizmust „a népek szörny∫ betegségének” tartotta, mely egy id√re elt∫nt az európai történelem színpadáról, de a közelmúltban visszatért, hogy felváltsa „ikern√vérét, a vallási rajongást”, s afféle világi bálványimádással és intoleranciával kísértsen: „elvakultabban, elkeseredettebben és ellenállhatatlanabbul √rjöngött szalagok, lobogók és kokárdák kedvéért, mint az emberi lélek ama régimódi gyöngesége az ereklyékért, a szentképekért és amulettekért”. Átvették a vallási fanatizmustól „az inkvizíciót, a fáklyákat, a tömlöcöket, a rögtönítél√ bíróságokat, az embertelen diadalmeneteket”. Említésre méltó, hogy Gentz konzervatív fordulata után is meg√rzött annyit felvilágosult racionalizmusából, hogy nem tett különbséget a „babonás” és a „rajongó” fanatizmus között. Mindkett√t halálos fenyegetésnek tartotta a vallás és a szabadság szempontjából, melyek meg√rzése csakis az – a „megvet√ közömbösséggel” nem összetévesztend√ – „értelmes közömbösségt√l”, azaz a józan mérséklett√l várható.59 A rajongásra, a jezsuita és a hitbuzgó protestáns karakterjegyeit egyesít√ forradalmár lelkialkatra épül tehát az az elképzelés is, hogy „a katona … tölténytáskájában ne csak puskaport és lövedékeket cipeljen, hanem az alkotmány egy példányát is tartsa magánál, hogy terjessze a forradalmat”;60 ez az alapja tehát „a girondisták nyughatatlan propagandizmusának”, mely „meghiúsítja a békekötés puszta lehet√ségét is”.61 Ám a propagandizmus nem csupán a f√ oka a háború kirobbanásának és annak, hogy az ellene létrejött koalíció részér√l „jogos” a hadviselés. Els√rend∫ szerepet játszik abban is, hogy a háborút nehéz befejezni, mivel Franciaország számára olyan er√forrást képvisel, melyet ellenfelei nem ismertek fel idejekorán, ráadásul maga a jelenség annyira újszer∫, hogy nem is nagyon reagálhattak volna id√ben gyors legy√zéséhez. A f√ különbség Gentz és a korábban említett német szerz√k között – és a közös alap Burke és Gentz között – az, hogy jóllehet √ is a leginkább az ellenséges hatalmak meggyengítését célzó francia er√feszítések eszközeként beszél a propagandizmusról, egyúttal tisztában van vele és hangsúlyozza, hogy nélkülözhetetlen annak a „legy√zhetetlen rajongásnak” a táplálásához is – legalábbis a frontra küldött katonák körében –, amelyet a forradalom a franciákban felébresztett. A „lázas rajongás” a fran-
ciákat az ország határain belül a legförtelmesebb b∫nök elkövetésére sarkallta, míg a zsarnok szomszédok állítólagos összeesküvésének visszaverése érdekében „a háborúnak hozsannáztak, s felmagasztosították”. Ennek eredményeként „a forradalmi misztérium közepette, szabadságfák és lobogók alatt felvonuló, rajongó büszkeség vezette, esztelen rendeletek és fennkölt szónoklatok hevítette francia katona bátorsága mindent emészt√ indulattá korbácsolódott fel”.62 A forradalom ugyan el√bb a terror, majd a direktórium uralmába torkollott, a kezdeti, szabadság iránti rajongás azonban zavartalanul adta át helyét el√bb a függetlenség, majd a diadal és a dics√ség iránti rajongásnak; s miután egyszer elszabadult és tovább táplálták, energiáját a girondisták és a jakobinusok utódai is kihasználhatták.63 Eközben a forradalmi elvek iránti hasonló lelkesedés szimpatizáns „pártokat” kovácsolt össze az ellenséges országokban, így annál könnyebbé vált a franciák számára, hogy „az egyáltalán nem képzeletbeli Propagandára támaszkodva, már miel√tt gy√zedelmeskedtek volna, egyenes és kényelmes utat építsenek minden állam szívéig”.64 De hogyan kellene dacolni a forradalmi rajongással és a forradalmi propagandizmussal, melyek a franciák erejének f√ forrásai – ha eltekintünk a tehetségek felemelkedésének kedvez√ új katonai rendszert√l, a forradalom által szabadjára eresztett erkölcsi gátlástalanságtól, s a forradalmi rendeletek által mozgósítható gazdasági-pénzügyi er√tartalékoktól? „Az érzésekre való szerencsésen kiszámított befolyás segítségével.” Gentz e válasza igazán illik ahhoz az emberhez, aki Metternich oldalán egy olyan rendszer szürke – vagy nem is olyan szürke – eminenciása lett, mely el√szeretettel alkalmazta az érzelmekre való szerencsésen és kevéssé szerencsésen kiszámított befolyást.65 A francia forradalom eredményeként kialakult helyzetben „a közvéleményt egyetlen pillanatra sem szabad elhanyagolni vagy megvetni. A fejedelmeknek szüntelenül gondot kell fordítani a nevelésre és a vezetésre. Minden célszer∫ eszközzel befolyást kell gyakorolniuk a kor eszméire és elveire: gyakorta megismételt ünnepélyes nyilatkozatokkal, kiadványokkal, prédikációkkal, a nép oktatásával, a tehetségek támogatásával és bátorításával. […] Nem elég, ha egy-egy kiáltványban vagy könnyen felejthet√ röpiratban utasítjuk vissza a forradalmi eszmét mint az √rület és a téboly m∫vét; az alapzatig kell hatolni, s végs√ forrásáig hajszolni vissza a bajt.”66 A forradalom ellen csak forradalmi eszközökkel lehet felvenni a harcot: éppen ez az,
14
Babonaság rajongás és propaganda
amit a koalíciós hatalmak Gentz szerint nem ismertek fel elég világosan, vagy nem cselekedtek e felismeréssel összhangban. Az utolsó idézetb√l kit∫nik, hogy a forradalmi propagandizmus bírálója számára ez egyebek között az ellenpropaganda szükségességét vetette fel. Mivel a propaganda fogalma hosszú id√n keresztül törvényes, civilizált, rendezett és sza-
bad struktúrák elleni sötét er√k mesterkedéseivel fonódott össze a nyugati közgondolkodásban, még mindig baljóslatú csengése volt, ezért Gentz tartózkodott használatától. A forradalmi háborúk jellegét elemz√ m∫vének végkövetkeztetésében ennek ellenére világosan lefektette egy propagandagépezet létrehozásának és m∫ködtetésének irányelveit.
Jegyzetek
11. A Note-Book of Edmund Burke. Szerk.: H. V. F. Somerset. Cambridge, 1957. 100–101. o. 12. Az el√bbi véleményre lásd: Michel Fuchs: Edmund Burke, Ireland and the fashioning of the self. Oxford, 1996. 18–19. o.; az utóbbira J. C. D. Clark: English Society 1688–1832. Cambridge, 1985. 252. o.; Burke korai nézetei a rajongásról Note-Book of Edmund Burke, 64, 97. o. 13. Burke ír és katolikus hátterét, mely egész páyafutására rányomta bélyegét, szuggesztív, bár némileg spekulatív módon elemzi a legújabb átfogó életrajz, Conor Cruise O’Brien: The Great Melody. Athematic Biography and Commented Anthology of Edmund Burke. Chicago, 1992. 14. Minthogy e képet röviddel azután vázolta Newcastle herceg Rockingham márkinak, hogy Burke 1765 júliusában az utóbbi titkára lett, az epizód akár csírájában fojthatta volna el politikai karrierjét, Burke azonban kielégít√ választ tudott adni, amikor a márki kérd√re vonta. Az epizód részleteire lásd: Francis Hardy: Memoirs of the Earl of Charlemont. London, 1812. II. köt. 281–283. o. Nem sokkal ezel√tt Burke részben éppen az ír katolikusok ügye miatt került összet∫zésbe korábbi f√nökével, William Gerard Hamilton ír államtitkárral, aki Burke magatartásáról odavetett jegyzeteiben dühösen mint „zsidót és jezsuitát” becsmérli. The Correspondence of Edmund Burke (a továbbiakban Correspondence). Szerk.: Thomas W. Copeland et al. Cambridge, 1958–1970. I. köt. 190. o. A St Omerr√l szóló vád kés√bb a parlmentben is elhangzott, mint arról 1770-ben Burke rokona, William egy régi barátnak beszámol. Ibid., II. köt. 126–129. o. 15. 1780 nyarán Lord George Gordon (1751–1793), a különcségeir√l és szabadosságáról hírhedt képvisel√ feltüzelte sok tízezres tömeg követelte a Westminsterbe vonulva a katolikusok elleni szigor fenntartását, katolikusokra és szimpatizánsokra támadva. A mozgalom vidékre is kiterjedt; katonaság kivezénylésével csendesítették le, számos halálos áldozat árán. Gordon 1787-ben a judaizmusra való áttérésével keltett felt∫nést, majd 1788-ban belekeveredett a nevezetes „nyakék-ügybe”. A francia királyné körüli botrány táplálásában jelesked√, Angliába menekült kalandort, Cagliostro grófot felkaroló és becsületsért√ írásokat közl√ Gordont sajtóperben elítélték, a francia forradalom kitörése a börtönben érte. 16. Iain McCalman: „Mad Lord George and Madame La Motte: Riot and Sexuality in the Genesis of Burke’s Reflections on the Revolution in France”, Journal of British Studies 36 (1996), 343–367. o. 17. Robert Kent Donovan: „The Military Origins of the Catholic Relief Programe of 1778”, The Historical Journal 28 (1985).; J. Paul de Castro: The Gordon Riots. London, 1926. 19–20. o. 18. McCalman: „Mad Lord George”, 350–352. o.; Burke: Correspondence, IV. köt. 243. o. 19. George Hay: Letters on Usury and Interest (1774). Idézi: Mark Goldie, „The Scottish Catholic Enlightenment”, Journal of British Studies, 30 (1991), 36. o. 20. Burke: Speech at Bristol Previous to the Election (1780). In: The Writings and Speeches of Edmund Burke (a továbbiakban: WS). F√szerk.: Paul Langford. Oxford, 1989–. III. köt. 638–640. o. Jóllehet Bristolban az antikatolikus érzület nem volt túlságosan heves, „a római katolikusok ügye” Burke önigazolásának jelent√s részét alkotja, ami arra vall, hogy √ viszont igen nagy jelent√séget tulajdonított neki. Vö. O’Brien: Great Melody, 79. skk. o. 21. A felvilágosodás filozófiáját magas színvonalon m∫vel√ disszenterek f√ként Joseph Priestley és Richard Price fémjelezte csoportja. 22. Burke: Speech at Bristol, 654. skk. o.; Correspondence, IV. köt. 246, 263–264. o.
1. Stilisztikai szempontból talán kifogásolható módon, de a nyugati nyelvek jelentésárnyalatainak közvetítése érdekében az alábbiakban jobbára az idegen hangzású kifejezéseket használom. 2. Umberto Benigni: „Propaganda”. In: The Catholic Encyclopedia. XII. köt. New York, 1911. 456. skk. o. A fogalom korai történetére l. még Wolfgang Schieder, Christof Dipper: „Propaganda”. In: Otto Brunner, Werner Conze, Reinhart Koselleck (szerk.): Geschichtliche Grundbegriffe. Historisches Lexikon für politisch-sozialen Sprache in Deutschland. V. köt. Stuttgart, 1984. 69. skk. o. 3. Igaz, amikor az anglikán egyház e legjelent√sebb önkéntes társasága valóban megalakult, kulcsszavunk kihullott nevéb√l (Society for Promoting Christian Knowledge). Korai történetére l. Craig Rose: „The origins and ideals of the SPCK 1699–1716”. In: John Walsh, Colin Haydon, Stephen Taylor (szerk.): The Church of England c. 1689–1833. From Toleration to Tractarianism. Cambridge, 1993. 172–190. o. 4. Encyclopédie, ou dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers. Repr. New York, 1969. II. köt. 409. o. 5. Ludwig Timotheus Spittler: Grundriß der Geschichte der christlichen Kirche (1782). In: Sämmtliche Werke. Szerk.: Karl Wächter. II. köt. Stuttgart–Tübingen, 1827. 341, 397. o. Vö. idem,: Vorlesungen über die Geschicte des Papstthums im achtzehnten Jahrhundert. In: Werke, IX. köt. uo. 1836. 339. o.; Vorlesungen über die Geschichte der Mönchsorden. In: Werke, X. köt. uo. 1836. 117, 133. o. 6. Encyclopédie, II. köt. 409. o.; Ludwig Timotheus Spittler: Ueber die Geschichte und Verfassung der Jesuiten-Orden. In: Werke, IX. köt. Stuttgart–Tübingen, 1836. 77–78. o. 7. Blackwell’s Magazine, 1829, XXV. 59. o. 8. J. C. D. Clark: The Language of Liberty 1660–1832. Political Discourse and Social Dynamics in the Anglo-American World. Cambridge, 1994. 238. o. Részletesebben lásd: Edward Norman: Roman Catholicism in England from the Elizabethan Settlement to the Second Vatican Council. Oxford, 1985 . 1–4. fej.; Colin Haydon: Anti-Catholicism in England, c. 1714–1780. A Political and Social Study. Manchester, 1993. A katolikusellenességnek a brit identitás alakításában játszott szerepér√l lásd: Linda Colley: Britons. Forging the Nation 1707–1837. New Have, 1992. 1. fej. 9. E téma rövid összefoglalására és Robertson példáján való vizsgálatára újabban lásd: Nicholas Phillipson: „Providence and progress: an introduction to the historical thought of William Robertson”. In: Stewart J. Brown (szerk.): William Robertson and the expansion of empire. Cambridge, 1997. 55–73. o. 10. David Hume összes esszéi. Ford.: Takács Péter. I. köt. Budapest, Atlantisz, 1992. 80–81, 83–84. o. Kétségkívül Hume az „angol szerz√”, akire az Enciklopédia „fanatizmus” címszava utal, amikor a babonaságot a felségjog, azaz a nép alávetése és lealázása, a fanatizmust – azaz a rajongást – pedig a republikánus szellemiség és a nép méltósága eszközeként említi (miközben mindkett√ mauvaises politiques). Encyclopédie, I. köt. 1358. o. E megkülönböztetés visszhangzik a vallásosság politeizmus és monoteizmus közötti „rezgésének” híres elméletében, mely Hume Natural History of Religion (A vallás természetrajza) cím∫ m∫vének vezérfonala, s alkalmazza Gibbon is a római birodalom hanyatlásáról és bukásáról írott korszakos munkájában (The Decline and Fall of the Roman Empire) is. L. még M. Andreas Weber: Hume und Gibbon. Religiossoziologie in der Aufklärung. Mannheim, 1990.; J. G. A. Pocock: „Edward Gibbon and the world view of the late Enlightenment”. In: Virtue, commerce, and history. Cambridge, 1985. 143–157. o. (Magyarul „Gibbon és a kés√i felvilágosodás volágképe”. In: A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Szerk.: Horkay Hörcher Ferenc. Pécs, Tanulmány, 1997. 209–222. o.)
15
Kontler László 23. Letter to a Noble Lord (1796). In: WS, IX. köt. 151–152. o 24. Burke ment a legmesszebbre azon a téren, hogy a Gordon-féle zavargások tapasztalatát a társadalmi és politikai elemzés (és ne feledjük: az ideológiai vita) terén gyümölcsöztesse, de csak egyike volt azoknak, akiket megdöbbentett a disszenter rajongás fellazító potenciálja. A leggyakrabban idézett tanúságtétel Gibboné: „akárha Cromwell idejét élnénk, negyvenezernyi puritán támadt fel sírjából”. The Letters of Edward Gibbon. Szerk.: J. E. Norton. London, 1956. II. köt. 243. o. De ott volt Horace Walpole, Samuel Romilly, Frederick Reynolds és mások is. L. McCalman: „Mad Lord George”, 352–354. o. Gibbon Burke-nek nem csupán annyiban párhuzama, hogy mindkettejük számára a felvilágosulatlan XVI–XVII. század vallási és polgári széthúzásának sötét képét idézi az el√ttük kibontakozó látvány: lásd: Pocock: „Gibbon és a kései felvilágosodás”, kül. 221. o. 25. Burke-nek a forradalomról a rajongás összefüggésében adott elemzésér√l általánosságban lásd: J. G. A. Pocock: „Edmund Burke and the Redefinition of Enthusiasm: the Context as Counter-Revolution”. In: François Furet, Mona Ozouf (szerk.): The French Revolution and the Creation of Modern Political Culture. Oxford, 1989. III.köt. 19–43. o. 26. Az I. Károly 1649-es perében a halálos ítéletet kimondó bíróság tagjait nevezik így. 27. Burke: Töprengések a francia forradalomról. Ford.: Kontler László. Budapest, Atlantisz, 1990. 93, 154–155. o. – Itt és alább a megjelent fordítás egy-egy részletét módosítottam. 28. A legérdekesebb utalás Gordonra ibid., 175–176. o. – További összefüggést jelentett Burke szemében a Gordon-zavargás és a racionális disszenterek között az a körülmény, hogy politikai riválisa, Shelburne gróf – akit annak idején a zavargások felbujtásával gyanúsított –, most, immár Lansdowne márkiként, Price-ot és vele a egyívású gondolkodókat vette szárnyai alá. A közvélemény számára hasonló asszociációt kelthetett, hogy Gordon még a börtönb√l is érintkezett vezet√ francia reformerekkel és forradalmárokkal, s hogy a Nemzetgy∫lés lépéseket tett szabadon bocsátása érdekében. Vö. O’Brien. Great Melody, 236, 396. o.; Leslie Mitchell: „Introduction”. In: WS, VIII. köt. 9. skk. o.; Albert Goodwin: The Friends of Liberty. The English Democratic Movement in the Age of the French Revolution. London, 1973. 101–102. o.; McCalman: „Mad Lord George”, 361–362. o. 29. Burke: Töprengések, 162–163. o. 30. Ibid., 168. o. 31. Burke gondolkodása itt ismét a szkeptikus Hume-ot visszhangozza: az el√ítélet, akár az utóbbinál a „vélekedés” (opinion) vagy a „hiedelem” (belief) racionálisan nem bizonyított, de szilárd meggy√z√déssel vallott nézet. Ugyanakkor mindez nem hangzott tökéletesen meggy√z√en a Burke-kel rokonszenvez√, de elszántan szkeptikus Gibbon számára: „Csodálom ékesszólását, helyeslem politikáját, becsülöm lovagiasságát, és majdhogynem elnézem az intézményes egyházak iránti tiszteletét” – mely az √ szemében nem volt más, mint babonaság [kiemelés t√lem, K. L.]. De Gibbon nyomban hozzáf∫zte: „Néha eljátszom a gondolattal, hogy írok egy dialógust, melyben Lukianosz, Erasmus és Voltaire egyaránt elismernék, mily veszedelmes egy régi babonaságot kitenni a vak és fanatikus sokaság megvetésének.” Edward Gibbon: Memoirs of my own Life. Szerk.: Betty Radice. London, 1984. 194. o. 32. Burke: Töprengések, 205. o. 33. Burke: Thoughts on French Affairs (1791). In: WS, VIII. köt. 347–348. o. A rajongás és a prozelitizmus további egymás mellé rendeléseire lásd: Burke: Töprengések, 206, 241, 247, 252–253. o.; Burke: Remarks on the Policy of the Allies (1793). In: WS, VIII. köt. 477. o. 34. Burke: Thoughts on French Affairs, 341. o. 35. Lásd például ibid., 397. o. 36. A konspiráció-elmélet Burke egész pályafutása, politikai írói munkássága során, valamennyi törekvésének afféle szervez√ elveként betöltött központi szerepét újabban ismét egyoldalúan, leegyszer∫sítve hangsúlyozta Louis Cullan: „Burke, Ireland, and Revolution”, Eighteenth-Century Life 16 (1992), 21–42. o. 37. Burke: First Letter on a Regicide Peace. In: WS, IX. köt. 199. o. 38. The Correspondence of George, Prince of Wales. Szerk.: A. Aspinall. London, 1964. II. köt. 98. o. 39. The Gentleman’s Magazine, 1797. augusztus, 687. o. 40. A kezdeményezés, és kivált elkeseredett hangneme okai nem kell√képpen tisztázottak. Aligha kielégít√ek a protestáns racionalizmus krízisére, vagy az
Aufklärung viszonylag er√tlen öntudatára stb. való hivatkozások. Áttekintésként lásd: Johannes Rogalla von Bieberstein: Die These von der Verschwörung 1776–1945. Bern–Frankfurt, 1976. 1. fej. Az epizód témánk szempontjából lényeges aspektusait összefoglalja Schieder, Dipper: „Propaganda”, pp. 71–76. 41. Christian Friedrich Nicolai: Beschreibung einer Reise durch Deutschland und die Schweiz im Jahre 1781. Nebst Bemerkungen über Belahrsamkeit, Industrie, Religion und Sitten. Berlin, Stettin, 1783. II. köt. 499. o. jegyzet. 42. Akatholikus Tolerans [tkp. Biester]: „Falsche Toleranz einiger Märkischen und Pommerschen Städte in Ansehung der Einräumung der Protestantischen Kirchen zum Katholischen Gottesdienst.” Berlinische Monatsschrift, 1784, III. köt. 190. o. 43. Johann Friedrich Le Bret: Magazin zum Gebrauch der Staaten- und Kirchengeschichte. X. köt. Ulm, 1788. 131 o.; [Johann Erich Biester]: el√szó in Le Bret: „Von den Papstlichen Missionsanstalten und Vikariaten in protestantischen Ländern”, Berlinische Monatsschrift, 1793. XXI, XXVII. fej. – További jellegzetes hozzászólás a vitához a névtelenül megjelent „Beitrag zur Geschichte itziger geheimer Proselytenmacherei”, ibid., 1785, V. köt. 44. Christian Garve: „Ueber die Besorgnisse der Protestanten in Ansehung der Verbreitung des Katholicismus”, ibid., 1795, VI. köt. 37–38. o. 45. Johann August Starck: Der Triumph der Philosophie im achtzehnten Jahrhundert. 2 köt., Germantown [Frankfurt], 1804. Starckról és az Eudämoniáról lásd: Frederick C. Beiser: Enlightenment, Revolution and Romanticism. The Genesis of Modern German Political Thought 1790–1800. Cambridge, Mass., 1992. 326–334. o. 46. Johann August Starck: Ueber Krypto-Katholicismus, Proselytenmacherei, Jesuitismus, geheime Gesellschaften, und besonders die ihm selbst von dem Verfassern der Berliner Monatsschrift gemachte Beschuldigungen mit Actenstücken belegt. Frankfurt–Leipzig, 1787. I. köt. 1. o. 47. Ibid., 32. o. A Gordon és a Berlinische Monatsschrift szerz√i közötti párhuzamra Starck kés√bb is emlékeztet, 215. o. 48. Ibid., I. köt. 209–210. o. és II. köt. 314–315. o. 49. Ibid., I. köt. 11. o. Az efféle „aki nincs velünk, az ellenünk van” típusú érvelésmód mint jezsuita sajátosság bevett toposz a korabeli német protestáns gondolkodásban, lásd: páldául Spittler: Geschichte und Verfassung der Jesuiten-Orden, 84. skk. o. Burke már a forradalmárok kapcsán említi: „Amikor kell√képpen befeketítették ezt a letaszított hatalmat, úgy folytatják érvelésüket, mintha azok, akik helytelenítik az √ túlkapásaikat, szükségszer∫en a régiek hívei lennének; mintha azokat, akik megbélyegzik a szabadsággal kapcsolatos nyers és durva tervezeteiket, a szolgaság híveinek kellene tekinteni.” Töprengések, 219. o. 50. Starck: Triumph der Philosophie, II. köt. 526. o. 51. Friedrich Daniel Schubart: „Ein allgemeiner Verschwörungsplan”, Vaterlandschronik, 1790. In: Gesammelte Schriften und Schicksale. Repr. Hildesheim, 1972. VIII. köt. 250. o. – A Jakobinus Klub és Róma analógiáját Camille Desmoulins alkalmazta a Les Révolutions de France et de Brabant 1791. február 14-i számában, idézi Albert Soboul: A francia forradalom története 1789–1799. Ford.: Józsa Péter, Hahner Péter. Budapest, Kossuth, 1989. 125–126. o. 52. Christoph Girtanner: Historische Nachrichten und politische Betrachtungen über die französische Revolution. III. köt. Berlin, 1792. 470–472. o. 53. Denkwürdigkeiten des General Dumouriez. Berlin, 1794. El√szó, xxviii. o.; Bevezetés, iv–v. o. 54. A Burke és Gentz tényleges szellemi közösségét illet√ kételyekre lásd: például Rod Preece: „Edmund Burke and his European reception”, The Eighteenth Century 21 (1980), 255–273. o., kül. 264. skk. o.; Beiser: Enlightenment, Revolution and Romanticism, 317. skk. o. 55. További közös pont az ancien régime-r√l mint összeurópai civilizációs rendszerr√l és ismérveir√l alkotott képük. L. tanulmányomat: „The ancien régime in memory and theory. Edmund Burke and his German followers”, European Review of History, 4 (1997), 31–43. o., kül. 40. skk. o. 56. Ennek a rendkívül érdekes, összetett munkának eléggé kevés figyelmet szentelt a Gentz-kutatás, még Günther Kronenbitter remek új monográfiája is (Wort und Macht. Friedrich Gentz als politischer Schriftsteller. Berlin, 1994.). 57. Friedrich Gentz: Ueber den Ursprung und Charakter des Krieges gegen die französische Revolution. In: Ausgewählte Schriften von Friedrich von Gentz. Szerk.: Wilderich Weich. II. köt. Stuttgart–Leipzig, 1837. 192–199. o.
16
Babonaság rajongás és propaganda zeletet s megbéklyózta az emberi lelkier√t.” Burke: First Letter on a Regicide Peace (1796). In: WS, IX. köt. 190–191. o. 64. Gentz: Ueber den Ursprung und Charakter, 341, 343. o. Ez az egyetlen alkalom, ahol Gentz „a Propagandáról” korlátozott értelemben, mint az ellenséges országokban összeesküvéseket szító konkrét szervezetr√l tesz említést. Túlnyomórészt a „propagandizmus” tágabb fogalmát használja. 65. A porosz származású Gentz 1803-tól osztrák szolgálatban állt, 1809-t√l Metternich jobbkeze: udvari tanácsos, vezet√ propagandista, kés√bb a Szent Szövetség nagy kongresszusainak protokollf√nöke. 66. Ibid., 355–357. o.
58. Ibid., 204–208., 230–233. o. 59. Friedrich Gentz: Ueber politische Freiheit und das Verhältniß derselben zur Regierung. In: Ausgewählte Schriften, II. köt., kül. 25–29. o. 60. Idézet Desmoulins 1791. december 25-i beszédéb√l. Gentz: Ueber den Ursprung und Charakter, 234. o. jegyzet. 61. Ibid., 236. o. 62. Ibid., 308–311. o. 63. Ibid., 317. o. Erre utal Burke is, amikor a következ√ket írja: „A meggyilkolt francia monarchia sírjából roppant, félelmetes, ormótlan kísértet emelkedett ki, rémiszt√bb küls√vel, mint ami valaha hatalmába kerítette az emberi kép-
A nép 1789 októberében behatol a Tuileriákba
17
