b-4. AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁS MEGVALÓSÍTÁSI TANULMÁNYTERVE A NAGYKÖRÜI TÁROZÓBAN

MEGVALÓSÍTÁSI TERV A TISZA-VÖLGYI ÁRAPASZTÓ RENDSZER (ÁRTÉR-REAKTIVÁLÁS SZABÁLYOZOTT VÍZKIVEZETÉSSEL)

I. ÜTEMÉRE VALAMINT A KAPCSOLÓDÓ KISTÉRSÉGEKBEN AZ ÉLETFELTÉTELEKET JAVÍTÓ FÖLDHASZNÁLATI ÉS FEJLESZTÉSI PROGRAM

(Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése, I/a ütem) VII. A TÁJ- ÉS FÖLDHASZNÁLATVÁLTÁS TERVEZÉSI FELADATAI

VII/4/b-4. AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁS MEGVALÓSÍTÁSI TANULMÁNYTERVE A NAGYKÖRÜI TÁROZÓBAN

VÁTI Magyar Regionális Fejlesztési és Urbanisztikai Közhasznú Társaság 1016 Budapest, Gellérthegy u. 30-32. VIZITERV Consult Kft. 1149 Budapest, Kövér Lajos u. 13. Budapest, 2005. október

VÁTI MAGYAR REGIONÁLIS FEJLESZTÉSI ÉS URBANISZTIKAI KÖZHASZNÚ TÁRSASÁG H-1016 BUDAPEST, GELLÉRTHEGY UTCA 30-32 TELEFON: (36 1) 224-3100 FAX: (36 1) 224-3105 Pf.: 20 153 E-mail: [email protected]

AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁS MEGVALÓSÍTÁSI TANULMÁNYTERVE A NAGYKÖRÜI TÁROZÓBAN

Témafelelős:

Göncz Annamária

Tervezők: Tisza Tájközpont Kht.:

Balogh Péter

GreenLand-D Kft.

Dobos Attila

Irodavezető

Göncz Annamária

Vezérigazgató

Csanádi Ágnes

Ez a dokumentáció a VÁTI Kht. szellemi terméke. A hozzá kötődő – szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI törvényben meghatározott – vagyoni jogok a VÁTI Kht.-t illetik. Budapest, 2005. október hó

ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁS A NAGYKÖRŰI TÁROZÓBAN

2

TARTALOM Bevezetés....................................................................................................................................................... 3 1.

Kutatási módszertan ................................................................................................................................... 3

2.

A táj működése ............................................................................................................................................ 5 2.1. A vizsgált terület lehatárolása és funkcionális vázlata ......................................................................... 5 2.2. A hidrológiai tényezők szerepe a táj működésében ............................................................................. 6 2.2.1. Vízháztartási egyensúly.............................................................................................................. 6 2.2.2. Az árvíz ...................................................................................................................................... 7 2.3. A morfológiai tényezők szerepe a táj működésében ............................................................................ 8 2.3.1. A középvízi meder...................................................................................................................... 8 2.3.2. A fok........................................................................................................................................... 9 2.3.3. Az ártéri szintek........................................................................................................................ 10 2.3.4. Az ármentes szintek.................................................................................................................. 12 2.4. Az élő ártér működésének összefoglalása.......................................................................................... 13 2.4.1. Legfontosabb életjelenségek..................................................................................................... 13 Részek és funkciók ................................................................................................................... 13 2.4.2.

3.

A táj működtetése ...................................................................................................................................... 15 3.1. Alapok (Mi az, hogy fenntarthatóság?).............................................................................................. 15 3.2. Az ártéri (táj)gazdálkodás meghatározása.......................................................................................... 18 3.3. Az ártéri tájgazdálkodás módszertana................................................................................................ 20 3.4. Javaslatok a tározók tervezéséhez és működtetéséhez ....................................................................... 23 3.4.1. A tájgazdálkodási tervezés alapelvei ........................................................................................ 23 3.4.2. Javaslatok a tározók működtetéséhez ....................................................................................... 24

4.

A Nagykörűi tározó és környékének tájökológiai jellemzése................................................................. 27 4.1. Természeti tényezők .......................................................................................................................... 27 Elhelyezkedés........................................................................................................................... 27 4.1.1. 4.1.2. Felépítés ................................................................................................................................... 27 4.1.3. Morfológia................................................................................................................................ 28 4.1.4. Vízrajz ...................................................................................................................................... 29 Talajok...................................................................................................................................... 29 4.1.5. 4.1.6. Éghajlat..................................................................................................................................... 31 4.1.7. Vegetáció.................................................................................................................................. 32 Társadalmi tényezők, előzmények, elfogadottság.............................................................................. 32 4.2. 4.3. A tározó határa, kapacitása, továbbfejleszthetősége .......................................................................... 34

5.

A tározó javasolt vízrendszere és tájhasználata...................................................................................... 38 5.1. Módszertani problémák...................................................................................................................... 38 A tározó javasolt vízrendszere ........................................................................................................... 39 5.2. 5.2.1. Természetes árasztás ................................................................................................................ 39 Korlátozott árasztás .................................................................................................................. 40 5.2.2. 5.2.3. A vízrendszer és elemei............................................................................................................ 40 5.2.4. A vízrendszer működtetése....................................................................................................... 42 5.2.5. A víz mennyisége (vízháztartási mérleg) ................................................................................. 44 5.2.6. A víz minősége......................................................................................................................... 46 5.2.7. Kiskapacitású vízpótlás, felülről (2005 augusztusi változat).................................................... 46 5.3. A tározó javasolt tájhasználata........................................................................................................... 48 5.3.1. Területi megjelenés .................................................................................................................. 48 5.3.2. Tájműködtetés (a szabályozás alapjai) ..................................................................................... 49 5.4. A szükséges beavatkozások, és feladatok meghatározása.................................................................. 50 5.4.1. Egyéb érintett infrastruktúra..................................................................................................... 50 5.4.2. A további feladatok meghatározása.......................................................................................... 50

Ábrák: .................................................................................................................................................................. 52


3

Bevezetés Jelen tanulmány célja a Közép-Tisza-vidék fenntartható tájhasználatának vizsgálata, melynek aktualitást és gyakorlati jelentőséget a jelenlegi rendszer fenntarthatatlanságán túl a VTT (Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése) megindulása ad. A tanulmány vizsgálati területe a középtiszai táj azon része, amelyben a VTT I. ütemében kijelölt tározók mint „reaktiválandó” árterek helyet kaptak. A tanulmány felvázolja a táj eredendő működésének alapjait, minthogy a tájhasználat fenntarthatóságának legfontosabb ismérve, hogy illeszkedik a táj eredendő működéséhez. A tanulmány bemutatja a szükséges alapelveket és szemléletmódot, és ennek eredményeképpen rögzíti az ártéri tájgazdálkodás szükségességét és a lehetőségét (általános módszertanát), megalapozva ezzel a konkrét tájak, tájrészletek reaktiválásának konkrét tervezését. A tanulmány az új Tisza-kutatás és a VTT tervezésének folyamatába illeszkedik, leginkább a Nagykörűi Tájgazdálkodási Program tapasztalataira és az annak kapcsán született tanulmányokra1 épít. 1.

Kutatási módszertan

A tanulmány az ártéri tájgazdálkodás megvalósíthatóságát elsősorban a táji-természeti adottságok, feltételek és szükségszerűségek feltárása alapján vizsgálja. A táj átalakítottságát és az emberi tevékenységeket ehhez képest tekinti és értékeli, az ártéri tájgazdálkodás megvalósítására ezek szerint tesz javaslatot. Ehhez alapvető a tervezett tározókat tartalmazó táj általános, egységes szemlélete, és az emberi beavatkozások, tevékenységek természeti szempontból való értékelése. A vizsgált terület egységes (általános) szemléletét és értékelését több ok is magyarázza, melyek figyelembe veendők a tervezés egészének folyamatában: •

•

1

A társadalomban és a Tisza-törvényben egyaránt megfogalmazott igény van a komplexitásra, az összefüggések feltárására. Hiszen nem egyfunkciós árvízvédelmi tározók tervezését kell előkészítenünk, hanem olyan többfunkciós ártéri tározókét, melyek hatékony (fenntartható) eszközei lehetnek a VTT címében is megfogalmazott mentett oldali „ártér reaktiválásnak”, és az erre épülő, európai értelemben vett vidékfejlesztésnek. A jelenlegi kutatásra és tervezésre éppen azért van szükség, mert bebizonyosodott, hogy az eddig követett víz- és tájgazdálkodási rendszer és módszer (végül is az Ember és a Természet kapcsolata) nem megfelelő. Ez viszont éppen a táji-természeti szempontok, összefüggések nem eléggé alapos feltárása, és ennek kapcsán a helytelen területi lehatárolás és a túlzott ágazati elkülönülés miatt sikeredett nem megfelelőre.

Balogh Péter: Az ártéri tájgazdálkodás koncepciója. in: Földrajzi Közlemények 2001/ 3-4. pp. 249-270. Budapest., felhasználva: A Tisza mente vidékfejlesztési koncepciójának tézisei, valamint: A Tisza térség területrendezési tanulmányterve – Az ártéri tájgazdálkodás potenciális területeinek kijelölése és jellemzése. VÁTI Kht., Budapest, 2002. Balogh Péter: Árvízvédelem ÉS gazdálkodás (Javaslat a Közép-tiszai árterek és hullámterek használatára). in: . Tóth Albert (szerk) Alföldi tájváltozások. pp. 127-142 Kisújszállás, 2003.


•

4

Ennek tanulsága, (ha el akarjuk kerülni az eddig elkövetett hibákat), hogy új, nyíltabb, komplexebb tervezési módszertant kell alkalmaznunk. A tározók az egységes táj részegységei, így kiragadott vizsgálatuk tájökológiai, tájgazdálkodási szempontból értelmetlen, különösen, hogy a vizsgált tározó a szomszédos kijelölt tározókkal és a köztes területeikkel együtt a Közép-Tiszavidéknek egy pontosan értelmezhető egységes működésű (rész)táját (alrendszerét) alkotja. Ráadásul a tározók éppen és csakis a környező területekhez képest nyerhetik el céljukat, értelmüket.

A tározók tehát a természetileg vagy eredendően egységes táj mesterségesen lehatárolt részegységei (lesznek), és a morfológiai alapú funkcionális megközelítés módszertana szükséges ahhoz, hogy igaz támpontokat adjunk a tározó lehatárolásának és működtetésének tervezéséhez, ahhoz, hogy valóban működő (illeszkedő), fenntartható, mesterségességükben is természetszerű tározók jöjjenek létre. Hiszen ma már nem az a kérdés, hogy kiengedjük-e a vizet a fővédvonalakon túlra, hanem, hogy hová és hogyan engedjük ki. A tározók sikere ugyanis – természeti és társadalmi szempontból egyaránt – a helyes területi lehatárolásukon és a helyes működtetésükön múlik. A sikeres döntés pedig a befolyásoló tényezőknek a döntéskor alkalmazott fontossági (prioritási) sorrendjének helyességén múlik: konkrétan például, hogy egy 20 éves rosszul vonalazott (emberi) infrastruktúrát vagy a 20 ezer éves eredendő működési mechanizmust, illetve az általa létrehozott (természeti) „infrastruktúrát” (morfológiát) tekintjük-e fontosabbnak… Ezek szerint a geomorfológia tudja bemutatni a tiszai táj működésének legfontosabb tényezőjét, amit a tervezésben a legutóbbi időkig nem vettek eléggé figyelembe. Csapadékhiányos, (de) folyóvízi tájról lévén szó a felszín formáinak és szintjeinek elhelyezkedése, mintázata ugyanis döntő a táj működése szempontjából, hiszen a felszínnek a folyó vízjárásához viszonyított magassága határozza meg vízellátottságát, illetve szerepét a vízháztartási egyensúly, végső soron a táj működésének fenntartásában. A tájfunkció analízis jelen tanulmányban a természeti táj eredeti anyag-, energia- és információáramlási folyamatainak és az abba beavatkozó, azokkal gazdálkodó ember helyének, lehetőségeinek és szükségszerűségeinek értékelését jelenti; azt, hogy a morfológia által meghatározott tájműködésben hol és milyen szerepe lehet az embernek, ha hosszú távon meg akar élni ebben a tájban. (A természeti táj morfológia melletti egyéb aktuális jellemzői, melyek a tájhasználat tervezésben fontosak, de hagyományosan is nagyobb hangsúlyt kapnak, jelen tanulmányban másodlagosan szerepelnek.) A vizsgálathoz felhasználtuk a tiszai táj természetföldrajzát, a Tisza-szabályozást illetve az ártéri gazdálkodást bemutató szakirodalmat – bár meg kellett állapítanunk, hogy a szakirodalom a legutóbbi időkig többnyire átsiklott a megvalósult szabályozás és így a jelenlegi táj diszfunkcionalitása felett, és nem foglalkozott a tiszai táj szintjeinek és funkcióinak összefüggéseivel sem. Felhasználtuk továbbá a területre vonatkozó régebbi és újabb térképeket (a fontosabbak: katonai felmérések, földhivatali térképek, EOTR, Eurosense, CORINE), helyenként légifelvételeket, valamint a helyszíni bejárások tapasztalatait.


2. 2.1.

5

A táj működése

A vizsgált terület lehatárolása és funkcionális vázlata

A VTT I. ütemében tervezett 6 tározó közül a 4 közép-Tiszai a Tiszasűly – Nagykörű közötti2, mintegy 30 km hosszú Tisza szakasz mentén helyezkedik el. Az itteni tározók jelenleg tervezett összterülete 160 km2, a legkisebb É – D-i tájolású téglalap, ami befoglalja a tározókat mintegy 25x25 km-es, vagyis 625 km2 területű. A tervezett tározók ilyen sűrűsödésének lehetőségét a rendelkezésre álló nagy kiterjedésű, gyakran markáns határú alacsony ártéri szintek adják. A befoglaló négyszög mintegy 50 %-a volt árvízjárta terület a szabályozások előtt, a mai teljes hullámtér az összterület kb. 8 %-a, bár ennek legnagyobb része nyári gáttal elzárt, a tervezett tározók összesen 25 %-nyi területet jelentenek. Így a hullámtér és a megvalósult tározók már egyharmados árasztási lehetőséget tennének lehetővé ezen a nem funkcionális szempontok alapján, csak mechanikusan lehatárolt területen. (Lásd még: 1.a,b,c,d. ábra – a mellékletben.) Ez a számszerű mutató, mely a mainál jóval kedvezőbbnek látszik, azonban nem tartalmazza a lényeget, ti. hogy nem egyszerűen vízre, hanem a víz funkcionális helyzetének helyreállítására van szükségünk ezen a tájon. Egy terület ugyanis akkor és annyiban tekinthető tájnak, ha illetve amennyiben egységes funkcionális rendszerként él, mely rendszernek sajátos funkcióval bíró alkotórészei vannak, melyek további alrendszerekben, kölcsönös függőségben és együttműködésben kapcsolódnak össze. Attól függően, hogy melyik szinttől tekintjük e hierarchikus rendszert, beszélhetünk mikro-, kis-, közép-, nagystb. tájról. (2. ábra3) Az esésviszonyoknak megfelelően a tározóknak, ill. a tervezési területet adó ártereknek a hatása messzebb nyúlik; és ahogy hidraulikailag Szolnokot mentesítik, úgy ökológiailag, elsősorban a vízháztartást tekintve, a jobbparton az egész Tisza – Zagyva-köze, a balparton a Nagykunság jelentős része a tározóknak teret adó árterek befolyása alatt van, illetve volt és lenne. Az érintett terület É-i határa az egykori árterek utáni első településvonal Sarud – Tiszanána – Tarnaszentmiklós – Pély – Jászkisér mentén, a 89-87 mBf-i magasságig; Ny-ról az egykori ártér szélén megépített Jászkisér – Újszász vasútvonal, majd a Zagyva medre /töltése. Keleten és Délen a határ a 86-87 m „alacsonyságú”, a Kakat-ér által is kettészelt Nagykunsági tábla. A táj közepén húzódik markáns holocén medernyomaival, összesen 9 szabályozáskori átvágással és a mai szűkített mederrel és hullámtérrel a Tisza meanderöve (lásd: 1.2.3.). Nyugati határa csak Kötelektől követhető 86-85 mBf-i magasságban; Keleten viszont 87-88 méterig magasodó, a Mirhó-foktól Szajolig csak a fegyverneki Büdös-foknál megszakadó, 40+25 km-en keresztül egybefüggő, éles peremmel. (A vizsgált táj első szintű funkcionális egységeit az 3.a ábra mutatja.) A Hanyi-Tiszasűlyi tározó (és még 2 előzetesen vizsgált a Tiszanánai és a Hanyi-Jászsági,) a hevesi nyílt árterekre került, a Nagykunsági tározó a főcsatornával kettévágott Mirhó-ártér 2

VTT I. ütemében tervezett 11 tározó, köztük a kijelölt 6, illetve a közép-Tiszai 4 fontosabb adatai a mellékletben megtalálhatóak. 3 képaláírás: A táj, és a Természet, mint funkcionális rendszer (+ jelek a tájalkotó tényezők, kiemelve a víz). A rendszer mindkét irányba folytatható, a sejtek (stb.) és az univerzum (stb?) felé. Ebben a rendszerben kell az embernek megtalálnia a helyét és a szerepét.


6

nagyobbik, Ny-i felét, a Tiszaroffi és a Nagykörűi pedig a meanderöv egy-egy határozott öblözetét foglalja el. (3.b ábra) A szabályozások előtti legmagasabb árvizek a (a lejtésnek megfelelően) 88-86 méteres magasságig húzódtak. Ez a szint jelöli ki a települések magasságát is. 90 m tszfm fölé csak a magaspartokon megmaradt homokos parti dűnék „nyúlnak” (a legmagasabb pontok 94 m felett: a Mirhó-ártér Ny-i és K-i partján, és a Nagykörűi szigeten). A legalacsonyabb laposok fenékszintje pedig 84 métertől (Hanyi-ártér) 82 méter tszfm-ig (Nagykörű) húzódik. Általánosságban megállapítható, hogy a tervezett tározók – megfelelő kialakítás és működtetés esetén – nagyban segíthetik a szintek és funkciók összehangolását, a táj természetes életfolyamatainak felélesztését. 2.2.

A hidrológiai tényezők szerepe a táj működésében

Egy táj működésének vizsgálatakor az egyik legnagyobb súllyal a táj vízháztartási jellemzői, folyamatai vesznek részt. A tiszai táj működéséhez szükséges elsődleges ökológiai tényezők közül legszűkösebben rendelkezésre álló jelenleg a víz. Ez a paradox helyzet a rossz vízgazdálkodási stratégiának köszönhető, mely a terület természetes vizeinek felszámolását tűzte ki célul, amit sikeresen teljesített is. A víztelenítés után elvileg kiépített öntözési lehetőség – különböző természeti és gazdasági okok miatt – a gyakorlatban nem működik. 2.2.1. Vízháztartási egyensúly Pedig a vizsgált táj vízháztartásának kiegyensúlyozásához szükség van vízpótlásra, hiszen a Közép-Tisza-vidék a Kárpát-medence közepén terül el, így a kontinentális vonások felerősödnek klímájában. A csapadékhiány a medence helyzetből következően tehát rendszerszerű, vagyis természetes. (Megjegyzendő, hogy közvetve éppen a csapadékhiány teszi lehetővé egy másik ökológiai tényező kedvező alakulását, ti. a kimagasló napfénytartamot.) A hiányzó csapadék mennyiségének meghatározása többféleképpen is lehetséges. Ennek során figyelembe kell venni az éven belüli eloszlást is. A potenciális párolgás és a tényleges csapadék különbségéből számított éghajlati vízhiány (Wd=Ppot–C) értéke évente és átlagosan 250-350 mm. (4. ábra) Ez a hiány az év során természetesen nem egyenletesen keletkezik, az év két jellemző részre osztható: a téli félévben kevesebb ugyan a csapadék, de az alacsony hőmérséklet folytán a párolgási hajlandóság még kisebb, így összességében ez a 6 hónap némi víztöbblettel zár (0-200 mm – ún. humid vagy nedves félév). A nyári félévben viszont a hol kontinentális, hol szubtrópusi (mediterrán) meleg viszont jelentősebb csapadékhullás mellett is negatív vízmérleget eredményez, és éppen a vegetációs időszakban átlagosan 3-400 mmnyi vízhiány jelentkezik. (Ez az ún. arid vagy száraz félév). A vízhiány nagyságát mutatják a különböző szárazsági mutatók is. A sugárzási egyenleg/párolgási hő alapján (Ai=Es/L×C), 1800 Mj/m2 érték mellett 720 mm-nyi csapadék adna egyensúlyi helyzetet, vagyis a területünkre jellemző 350-700 mm évi csapadék mellett az ariditási index évtől függően 1 és 2 közé esik, átlagosan (500-550 mm csapadékkal számolva) 1,5. Ez meglehetősen magas érték, elvileg azt jelenti, hogy másfélszeres mennyiségű csapadéknak kellene esni ahhoz, hogy a vízháztartási mérleg egyensúlyba kerüljön. (Azért elvileg, mert mint láttuk a csapadék éves eloszlásának nagyobb jelentősége van a szárazsági érzet milyenségére. Mindenesetre a Dunától Nyugatra a szárazsági mutatók értéke egyensúlyi helyzet körüli. Az évi középhőmérséklethez viszonyítva (Ai=100T/C), hasonló értéket kapunk: átlagosan 200-250


7

mm hiányzó csapadékkal számolhatunk. Ez kevesebb, az éghajlati vízhiány értékénél, és/de reális lehet a tényleges vízigény mindenkori, évre vetített meghatározásánál (a táj működéséből kiindulva érdemes éves ciklussal számolni). 2.2.2. Az árvíz Ezen számok és számítások értékelésekor ki kell emelnünk, hogy nem tartalmazzák a lehetséges/ potenciális – és eredendően létező – hozzáfolyást (!), ezért vidékünkön félrevezetőek. Pontosabban nem a megkerülhetetlen természeti adottságot mutatják, hanem az ember által átalakított rendszert, és annak diszfunkcionalitását. Hiszen jól mutatják ugyan a rendszerszerűen hiányzó csapadékot, de nem a vízhiányt(!). Ugyanis vidékünkön a csapadék miatt hiányzó víz természetes úton rendelkezésre áll: mégpedig az árvízi víztöbblet formájában. Kiemelendő tehát, hogy az eredeti rendszerben árvízi vízfelesleg, amitől meg kellene szabadulni, el- és levezetését meg kellene oldani, nincsen, hiszen az eredeti rendszerben helye van a csapadékosabb vidékekről érkező víztöbbletnek. És nem csak „funkcionális helye”, de térbeli helye is, mint látni fogjuk (2.3.3. fej.). Az Alföld kiszárításához éppen ezen összefüggés felismerésének a hiánya vezetett, ti. hogy a víztöbbletet vízfeleslegként értékelték. E 150 éve tartó folyamat következtében óriási mértékű nemzeti vagyon tűnt el az Alföldről, aminek hiánya egyre jobban érzékelhető, bár döntéshozói körökben még mindig nem tényező. A Tisza-vidék egészére számolva (15-20 ezer km2) nagyjából éppen annyi többlet víz érkezik az árvizek alkalmával (10-20-30 napig plusz 100-200 millió m3/nap), mint amennyi az árvizek által eredendően elérhető területek számított csapadékhiánya (2-300 mm x 15-20 ezer km2 = 3-5 milliárd m3). A jelen tanulmányban tekintett tározók hatásterületének csapadékhiánya, vagyis (ár)vízigénye mintegy 2000 km2-re számolva átlagos években 4-500 millió m3; az összes tervezett tározási kapacitása (nagy-árvizes években) 520 millió m3. A fenti számokból úgy tűnik – és ez a tározók tervezésénél igen fontos körülmény –, hogy az árvízi tározásra az ökológiai vízigény miatt rendszerszerűen szükség van, míg árvízvédelmi okokból csak esetenként. Hozzá kell tenni, hogy a területminimalizálási igény, vagyis a töltésezés miatt a tározási kapacitás jelentős része az eredetileg ármentes szint és a 75 %-os visszatérésű árvízszintek fölé esik, ezért a teljes tározási kapacitásra nemcsak „igény”, de lehetőség is csak a legalább tízéves visszatérésű nagy árvizek esetén van, és akkor is területileg koncentráltan. Az árvíz tehát nem arra való, hogy költségesen és veszélyesen átvezessük a területen, hanem hogy pótolja a rendszerszerű csapadékhiány miatt hiányzó vízmennyiséget. Az árvizek másik fontos szerepe a tektonikai süllyedés ellensúlyozásában van, hiszen jórészt az árvizek szállítják és terítik, illetve terítették eredetileg azt a hordalékmennyiséget, aminek egyáltalán az Alföld létét, illetve síkság mivoltát is köszönhetjük. Hiszen ahogy a hegységkeret emelkedik, úgy a medencebelső süllyed; és ha sok csapadékot kapó hegyekből érkező folyók, a kiemelkedésük miatt pusztuló hegyek anyagával nem töltenék fel a süllyedő térrészt, akkor az hamarosan a tengerszint alá merülne. Az Alföld alatt többszáz méternyi folyóvízi üledékréteg tanúskodik az árvizek munkájáról (5.a ábra). Ezt a momentumot persze el szoktuk hanyagolni, de ha arra gondolunk, hogy a terület átlagos süllyedése és az árvizek átlagos hordalékterítése „véletlenül” nagyjából megegyezik (1 mm/év), illetve, hogy a kiöntések jelenlegi drasztikus korlátozása a szűk hullámtérre duplán káros (ti. a mentett oldalon hiányzó hordalék túl sok a hullámtéren), akkor a tájökológiai értékelés, illetve a Tisza-táj felelős tervezése nem mehet el ezen összefüggések mellett. Különösen, ha


8

figyelembe vesszük azt, hogy az Alföld süllyedése nem egyenletes (5.b ábra), és éppen a nagyvárosok süllyednek gyorsabban4, tovább növeli az árvízvédelmi kockázatot (5.c ábra)5. Az árvíz tehát nem tekinthető „a folyók lázas életjelenségének”6, hanem éppen a folyó egészsége jelének, mely nélkül tehát a folyó nem is tekinthető egésznek, amennyiben nem tudja betölteni a Természet eredeti rendszerében meghatározat feladatait. Sokkal inkább tekinthető a modernkori folyószabályozás az ember lázas életszakaszának, amennyiben az ember modernkori eszközeitől és igényeitől túlhevülten meggondolatlanul avatkozik bele a folyó életébe. 2.3.

A morfológiai tényezők szerepe a táj működésében

Megvan (volt és lenne) tehát a szükséges víz a táj egészséges működéséhez, és megvan (volt és lenne) a víz szétterítéséhez (tájba juttatásához) szükséges „infrastruktúra” is, ti. a régi medrek, laposok, árterek hálózata! (1.d ábra) A tiszai alföld ugyanis nem asztallap simaságú terület, hanem jellemző szintek és formák mozaikos egysége. Vizsgált területünkön különösen jellemzőek a markáns árterek, gyakran alámosással keletkezett éles peremmel, ahol 100 méteren belül 3-4-5 méteres szintkülönbségek is tapasztalhatók. 2.3.1. A középvízi meder A terület tengelye az általános lejtésnek megfelelően ÉK-DNY irányban húzódó Tisza, amely eredetileg jóval hosszabban (kanyargósabban) és sekélyebben futott végig a tájon. A középvízi meder eredendő szerepe a víz lassú átvezetése az elárasztás lehetőségének biztosításával; és az árvizek által hozott és terített hordalék áthalmozása, a differenciált morfológia (és élőhelyek) fenntartása. A középvízi meder természetes életének, oldalazó eróziójának, a meanderezésnek köszönhető a szakadópartok és lapospartok váltakozása, az övzátonyok, zátonyok és szigetek kialakulása, lefűződött, elhagyott medrek, későbbi ártéri laposok vagy tómedrek létrejötte, az árterek fölé magasodó határozott magaspartok kihangsúlyozása. A modernkori szemlélet mindezt „mederelfajulásként” értékelte és harcolt ellene (vö: középvízi szabályozás), ahogy általában a morfológiai változatosságot is eltüntetni igyekezett (vö: melioráció) lehetetlenné téve ezzel a táj természetes életfolyamatait. Különösen káros a meder bevágó eróziójának felgyorsítása, hiszen a meder valósággal berágódott a tájba, kisvízkor mintha egy szurdok alján folydogálna a 100 m3/s alatti vízhozam, messze a (kívánatos) talajvízszint alatt, tovább apasztva a vízkészlet felszín alatti víztesteit is. Így a meder éppen ellentétesen eredeti rendeltetésének vízelvezető árokként viselkedik, jelentős, és nagyon hiányzó vagyontól fosztva meg ez által az országot. A középvízi meder esésének regionális hatású változása éppen a vizsgált területünk elején következik be: a Tiszafüred feletti 5-6 cm/km-es (szabályozás előtt: 3 cm/km) esés Tiszafüred

4

Tudniilik oda települtek ahol jobban süllyed, mert a relatíve gyorsabb süllyedés miatt a mellékfolyók is ott omlottak a Tiszába (Zagyva – Szolnok, Maros – Szeged). 5 Részletesen, illetve az ábrák forrása: Timár Gábor – Rácz Tibor: Földtani folyamatok hatása a Tisza-völgy árvízvédelmi biztonságára. Magyar Hidrológiai Társaság A Duna-Tisza Medence Víz- és Környezetvédelmi Nemzetközi Konferenciája Debrecen, 2001. szept. 19-21. Konferencia kötet pp. 511-520. 6 Idézet Lászlóffy Woldemár korszakos munkájából: A Tisza. Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben. Budapest, 1982. p. 108.


9

alatt csak 3-4 cm/km (szabályozás előtt: 2 cm/km)7. Az áradásokkor így itt feltorlódik a víz, ami a szabályozások előtt egyrészt terjedelmes árterekben terült el (Dél-hevesi nyíltárterek, ill. a balparton az Üllő-laposig húzódó ártér, valamint a Mirhó ártere), másrészt jelentős fokokon, vízfolyásokon távozott távolabbi vidékek felé (Saj-fok – Millér, Mirhó-fok – Kakatér). Később ezeken a területeken építették ki a Kiskörei-víztározót (jelenleg: Tisza-tó), a megmaradt árterek pedig a most tervezett tározóknak adnak helyet. 2.3.2. A fok A középvízi mederben érkező árhullámok kivezetésére, szétterítésére a fokok hivatottak a működő tájban. A fokok a középvízi meder mentén épülő folyóhátakat átréselő oldalirányú medrek vagy csatornák, melyeken keresztül a víz kommunikál a főmeder és az árterek között. A főmeder mentén ugyanis egy természetes parti hát (levee) keletkezik, ahogy a mederből kilépő víz meglassulva lerakja hordalékát. (A vízügyi szakirodalom ezeket övzátonynak nevezi; mostanában, a hullámtér vízszállító képességének csökkenése miatt, a kutatások előterébe került. A földrajzos szakirodalomban övzátonynak, pontosabban övzátonysarlólapos sorozatnak (scroll bars, scroll pattern) azt a középvízi vagy mederképződményt nevezzük, amely a kanyar természetes vándorlása során, a belső íven keletkezik.) A fokon – mint kapun – a víz így nem felülről, zúdulással, hanem alulról, az ártér felé fokozatosan emelkedve árasztja el az árteret, fokról-fokra (!) töltve fel az ártéri laposokat. Ennek megfelelően beszélhetünk elsődleges és másodlagos vagy belső fokokról. Az elsődleges fokok keletkezhetnek természetes úton úgy, hogy áradás után az átázott mederoldal megsuvad annyira (gyakorlatilag hátráló erózióval), hogy a parti hát teljesen átszakad (erre utalhat Marsigli latin kifejezése a ruptura /szakadás), és egy kapu, illetve folyosó nyílik a víznek a főmeder és az ártér között. Ennek a folyamatnak a mai hektikus vízjárás sokkal jobban kedvez, mint a szabályozás előtti, amikor jóval lassabban jelentkezett a jóval kisebb vízjáték a jóval lankásabb mederoldalon. Manapság a kiskörei keresztgát alatt, a tavaszi árvizet követően megkezdett duzzasztás miatt különösen hirtelen zuhan le a vízszint a mederben, ami nemcsak az ártéri ikrák és/vagy ivadékok pusztulását okozza, de ilyenkor az átázott mederoldal is hamar „utána megy” a folyónak. Erre utal a mederoldalak lépcsős (suvadásos) szerkezete. A modernkori szabályozás előtti ilyen természetes keletkezésre ma nehéz közvetlen bizonyítékot találni8, a folyamat szép mai példáját adják a Szajolnál és a Tiszavárkonynál a 2000-es árvíz alkalmával született fokok. Mindenesetre a táj ember nélküli működése esetén is, ahol a parti hát bármilyen oknál fogva alacsonyabb9 (volt), ott indult meg, illetve koncentrálódott a kommunikáció a főmeder és az ártér között. Az ember megjelenése csak segít a táj eredendő működésében, hiszen a maga (tovább)mélyítette fokjaival csak segítette víz szétterülését a tájban, végső soron a vízpótlást, majd a funkcióját vesztett, megrekedő vizeket segítette visszajutni a főmederbe. A fokok antropogén eredetére vagy átformálására az elnevezések utalnak (Vágás-Vájás-fok/ok, ÁsottÁsvány-fok/ok, esetleg a személynév utáni elnevezések). Fontos kiemelni, hogy a táj 7

Egyéb tényezők mellett ez is oka lehet annak, hogy Tiszafüred fölött markáns meanderövet „vágott” a Tisza magának, míg Tiszafüred alatt nagyobb kitörések és a hozzájuk tartozó terjedelmes árterek következnek (Mirhófok – Gyolcs-lapos, Saj-fok – Hanyi-ártér). 8 A történelmi térképeken fellelhető fokok elemzését Fodor Zoltán mutatta be 2001-ben. 9 Jelen tanulmánynak nem célja a fokok morfológiai és/vagy genetikai vizsgálata, csak a fenntartható működtetés keresése miatti funkcionális vizsgálata.


10

működése szempontjából a természetes és a mesterséges jelzők helyett a természetszerű és a természet-ellenes /vagy iparszerű fogalompárt célszerű használni, hiszen nem az a kérdés, hogy hogyan keletkezett az „alkatrész”, hanem hogy jó-e, működik-e, fenntartható-e? Másképpen: attól, hogy ember csinált valamit, az még lehet természetes (!), azaz a Természet eredeti rendszerébe bele tartozó, bele illeszkedő. Másodlagos fokokként többnyire az ártéri laposok, nagyobb medrek közé került szűkebb medermaradványok, erek, illetve a szűkületekben meggyorsult-bevágódott vízfolyások viselked(né)nek (funkcionál/ná/nak). (Az emberi beavatkozás természetesen itt is jellemző lehet, de – és ez a fenntartható gazdálkodás egyik ismérve – minthogy ezek a táj eredendő működésébe illeszkedő beavatkozások, a természetes és az emberi eredet gyakran összemosódik, illetve a működés szempontjából érdektelenné válik.) Ahogy áradáskor „magától”, az áradás nyomásának köszönhetően alulról felfelé (!) folyik a víz a tájműködés szempontjából klasszikus-ideális fokban, úgy apadáskor szintén külső, fosszilis eredetű energia hozzáadása nélkül, gravitációsan, ráadásul a fokokban zsilippel vagy mederküszöbbel szabályozható ütemben tud visszafolyni a víz az árterekből a főmederbe. A Tisza-vidék potenciális bioproduktivitásának kihasználásához ugyanis nem külső erőforrásokból táplálkozó öntözésre és műtrágyázásra van szükség, hanem arra, hogy a területek először árasztassanak, majd száraztassanak. Ebben van kulcsszerepe a jól vonalazott, lejtetett és működtetett foknak, ezért nevezhetjük az ártéri viszonyokhoz igazodó gazdálkodást fokgazdálkodásnak. 2.3.3. Az ártéri szintek A vizsgált táj eredendő morfológiai szerkezetét az egykori elöntéseket mutató szabályozás előtti térképek, illetve az ezek alapján értelmezett mai nagyfelbontású domborzat-modellek jelenítik meg legszemléletesebben (lásd: 1.d ábra). A térképeken az árterek és az ármentes szintek mozaikos hálózata rajzolódik ki. Az árterek azok a természetesen mélyfekvésű területek, melyeket eredetileg elöntött az árvíz. Ezek elhelyezkedését tehát az áradás szintje határozza meg, fekvési magasságuk tehát viszonylagos. Másképpen fogalmazva: a Tiszai alföld felszíneinek magassága két számmal is meghatározható, melyek közül az egyik az általánosan használt tengerszinthez viszonyított, ún. abszolút magasság, a másik a vízjáráshoz, praktikusan a legmagasabb árvízszinthez viszonyított „relatív” magasság. A táj működése szempontjából természetesen ez utóbbi a fontosabb, hiszen ez alapján rajzolható meg pontosan a táj funkcionális mintázata. Meg kell jegyezni, hogy természetesen nem a jelenlegi, mesterségesen magasra szorított árvízmagasságok a mérvadóak, sőt az így kijelölt területekre alapozott tájtervezés olyan, mintha hibás alapra építenénk házat; az így létrejövő koncepció magában hordja a fenntarthatatlanságot, minthogy nem a táj eredeti adottságaiból, működéséből, hanem egy diszfunkcionális (fenntarthatatlan – értsd rövid drágán eltartható) alaphelyzetből indult ki. Az így kapott területek csak mint veszélyeztetettségi zónák értelmezendőek, amelyek egy elrontott szabályozási koncepcióból következnek, és éppen hogy nem igazodni, hanem megjavítani, visszaigazítani kell ezeket a zónákat az eredeti, működőképes, fenntartható helyzetükbe és állapotukba. Az árterek relatív magasságuk szerint tovább tagolhatók: e szerint megkülönböztetjük a mély, az alacsony- és az ún. magasártereket. Ezek a szintek funkcionális szempontból


11

alrendszereknek tekinthetők, szerepük elsősorban a különböző élőhelyi adottságaik és haszonvételi lehetőségeik miatt fontos, részletesebb bemutatásukat lásd ott (4.2.). Az árterek eredetileg nem, illetve nem csak a főmeder mentén helyezkednek el, hanem akár több tíz kilométeres távolságban is. A távolabbi árterek bekapcsolását a másodlagos vagy belső fokok, vagy erek végzik. Ezek gyakran régebbi elhagyott medermaradványokban alakulnak ki. A történelmi térképek, leírások tanúsága szerint a fok, ér, folyás, stb. elnevezések nem különültek el egyértelműen – mint ahogy az élő tájban is általában többfunkciójú, illetve relatíve többhelyzetű egy-egy forma –, mégis a tudományos módszertan igényei szerint az inkább oldalirányú funkciójú, kivezető medreket fokoknak, az inkább párhuzamos funkciójú, továbbvezető medreket ereknek javasoljuk nevezni10. Itt jegyezzük meg, hogy a fentiek tanulsága az, hogy az ártér reaktiválása céljából végzett „szabályozott vízkivezetéshez” a fokok működését kell alapul venni, illetve, hogy az árterek reaktiválása akkor lehet teljes és eredményes, ha regionális szintű ér-rehabilitáció is társul hozzá. 2.3.3.1. Ártéri öblözetek A főmeder mentén húzódó árterek sem „szabályosan”, egyenletes szélességben terülnek el, illetve a folyó sem feltétlenül középen szeli ketté az árterét. A kiszélesedő árteret hívjuk ártéri öblözetnek, melyek általában teljesen11 vagy részben12 jelenleg le vannak vágva/ választva a főmedertől. A kiszélesedő hullámteret hullámtéri öblözetnek nevezhetjük, mely ennek megfelelően egy antropogén eredetű egység/ tájrészlet13. Szerencsés esetben a töltés magasparton fut14, és így az emberi és az eredeti tájhatár egybeesik (lásd még: 3.4.1. fej.). Az ártéri öblözetek összefüggő láncolata az ún. meanderöv; az a terület melyet a Tisza főmedre a Holocénban bebarangolt. Itt helyezkednek el a holtágakként „továbbélő” elhagyott medrek, melyek a múlt századig természetes lefűződés által, illetve a szabályozások kapcsán emberi beavatkozással keletkeztek. A meanderöv határa keletkezésénél fogva általában rendkívül éles, hiszen éppen addig terjed amíg az oldalazó folyó alá- és elmosta a magaspartot. Ez a sáv kínálkozik nagyvízi mederként, hiszen markáns természetes határvonalát kézenfekvő lett volna átvenni, és csak megerősíteni, kiemelni ember alkotta töltésekkel, így garantálva a háttérterületek ármentességét. Azonban ez a megoldás is csak akkor működőképes, ha biztosítva van ezen partvonal átjárhatósága, vagyis a fokok működése. Hiszen mint láttuk árvízi vízfölösleg eredendően nincs, csak árvízi víztöbblet, aminek szétterítésére, tájbajuttatására hivatott az eredendő morfológiai szerkezet, és „benne” az eredendő talajadottságok, és „rajta” az eredendő vegetáció. Ehhez kell igazítani emberi feladatainkat és igényeinket is, amennyiben hosszú távon élhető környezetet akarunk „létrehozni”. 2.3.3.2. A hullámtér Az „eredendő” helyzet azonban megváltozott. Az árvízi víztöbblet befogadását meggátoltuk, ráadásul, szintén az iparszerű beavatkozásoknak köszönhetően, számítanunk kell valóban „túl 10

A medrek iránya természetesen a főmederhez képest értendő. Például a nagykörűi jobbparti öblözet, mely a Nagykörűi tározónak ad helyet. 12 Például a Gyendai-rét, vagy Gói-tói öblözet, amely a Tiszaroffi tározó magját adja. 13 Például a tiszasűlyi Nagy-rét. 14 Például a nagykörűi Tóalja. 11


12

nagy” és/ vagy/ mert hirtelen áradásokra. Az így jelentkező „relatív” vízfelesleg elvezetésére szolgál a hullámtér, az ártér folyó menti sávja az árvízvédelmi töltésekig. A hullámtér diszfunkcionalitása azonban két irányból is jelentkezik: egyrészt levezeti azt a vízmennyiséget is, amit kivezetni kellene (ti. a fokokon keresztül az árterekbe), másrészt a már nem képes levezetni azt a vízmennyiséget, amit le kellene vezetni. Ez utóbbi a közvetlen oka az utóbbi idők LNV-t döntő árvizeinek a Közép-Tiszán, mely helyzet fontosabb okai, hogy egyrészt beszűkült a NV meder, másrészt betömődött a hullámtér. A nagyvízi meder beszűkülése levezethető a folyó bevágódásra késztetéséből, ami viszont az oldalazó erózió megakadályozásával (átvágások, partbiztosítások) van összefüggésben. A hullámtér eltömődése pedig a benövényesülés és a koncentrált hordaléklerakás miatt van, melyek ráadásul öngerjesztő folyamatok. Ezek beindulása pedig a nem megfelelő tájhasználatra vezethető vissza. E tájhasználat, amely a modern kor közgazdasági logikája szerint alakult ki, legpontosabban az alábbi paradoxonnal értékelhető: a hullámtér (mint ártér) potenciális bioproduktivitása ahelyett, hogy hasznot hozna, kárt okoz. Ez a hullámtéri paradoxon, ami rámutat arra, hogy a megoldás a megfelelő tájhasználat kialakításával érhető el, ami pedig a táj eredeti működéséhez igazodó működtetés. 2.3.3.3. Nyíltártér Visszatérve még az „eredeti működés”, illetve az árterek ismertetéséhez, meg kell említeni az ún. nyíltártereket is, vagyis hogy az ártereknek „sajnos” nem mindenhol van éles határuk, illetve esetenként megbocsáthatatlanul messzire húzódik az a vonal, ami az árterek egykori kiterjedését jelzi. Ezt a vonalat „ártéri szinlőként” azonban megtaláljuk akár a főmedertől 1015 km távolságig húzódó Hevesi-nyíltártér határán is, az első települések szélén15. 2.3.4. Az ármentes szintek Ahogy vannak ártéri szintek, úgy van ármentes szint is: tulajdonképpen az ártéri szintek negatív alakzataként, inverzeként vagy kiegészítőjeként jelenik meg a táj mintázatában és funkcionális rendszerében. Hiszen ezek azok a magasan fekvő területek, amelyeket már nem öntött el az árvíz, mindazon élőhelyek és haszonvételek számára, amelyekre az árasztás legfeljebb csak közvetve van jó hatással (pl. az ártérben legelő állatok nagyvíz esetén, vagy akár az emberi település számára). A mai duzzasztott árvízmagasságok már meghaladhatják ezt a szintet (amitől persze nem az ármentes szintek funkcionális helye változik, hanem a szabályozás sikerének megítélése). Az ármentes szinteket másképpen magaspartok nevezzük, areális elhelyezkedésük szerint lehetnek félsziget-16 vagy szigethelyzetűek17, vagy alkothatnak összefüggő hátat a meanderöv mentén18. Vertikális elhelyezkedésük szerint lehetnek sík teraszszintek vagy azokon felmagasodó hátak. Vizsgált tájunkon különösen jellemzőek a szélfútta homokbuckák és maradékgerincek, melyek újabb sajátos élőhelyet jelentenek.

15

Például Jászkisérnél vagy Pélyen. Például ilyen helyre települt Tiszabő. 17 Például ilyen helyre települt Nagykörű. 18 Például ilyen helyre települt Tiszagyenda. 16

13


2.4.

Az élő ártér működésének összefoglalása 2.4.1. Legfontosabb életjelenségek

A működő táj legfontosabb életjelenségét összefoglalóan a pulzáló árvíz19 kifejezéssel írhatjuk le, mely itt az áradások és apadások szabályosan ismétlődő váltakozását jelenti, másképpen a középvízi meder és a hozzá tartozó árterek rendszerszerű kommunikációját (lásd még: 1.3.3.). Ez hozza az élő és éltető vizet, a szükséges tápanyagot, sőt a tájat felépítő szervetlen alkotórészeket is(!). Ennek köszönhető a sokat emlegetett, és ma is elérhető legendás halgazdagság, a nagyfokú csapadékhiány ellenére is (egykor) dúsfüvű rétek, stb. Az ehhez szükséges teret, infrastruktúrát a domborzat, a szükséges energiát a gravitáció (gradiens energia) biztosítja. Az (ár)víz szállítását az erek – mint az (egyéb) élő szervezetekben, raktározását az ártéri tavak végzik. Ezek tulajdonképpen a fokok küszöbszintjeinél alacsonyabban fekvő medermaradványok. A víz áramlásának megakadályozása, a fokok és erek eltömése, vagy akár a főmeder keresztbe gátolása a táj életében trombózisként értelmezhető. Az árterek és magaspartok, mint eredendő szintek, nem megfelelő használata pedig a helytelen, irracionális, egészségtelen életmóddal párhuzamosíthatók. A szervezet egészséges működésének fenntartásában fontos szerepet kapnak a biológiai ökológia által vizsgált összetevők is, leginkább talán az erdők. Egyéb „élettelen” morfológiai jellemzők, formák és mikroformák, mint sajátos élőhelyek jelentősek, de a táj rendszerszerű működése szempontjából inkább csak szintbeni elhelyezkedésük mérvadó, így külön nem foglalkozunk velük. A táj szerves egységét az ártéri és ármentes szintek funkcionális rendszere adja. A szintek kölcsönös függőségben, működésükben egymást indokolva, használatukban egymásra támaszkodva csodálatos életlehetőségeket, életminőséget nyújtan(ná)ak az igazodó embernek. 2.4.2. Részek és funkciók A közép-Tiszai táj fontosabb alkotórészeit, eredendő feladatukat és a jelenlegi tájszemléleti és -használati rendszerben betöltött illetve nem betöltött szerepüket az alábbi táblázatban foglaltuk össze:

rendszerelem hidrológiai tényezők téli /nedves félév nyári /száraz félév árvízi víztöbblet csapadékhiány

19

eredendő funkciója

víztöbblet felhalmozása víztöbblet befogadása csapadékhiány pótlása kimagasló napfénytartam

hatása a jelenlegi rendszerben belvíz aszály árvíz öntözési szükséglet

A nyugati szakirodalomban újabban elterjedt kifejezés, melyet először a trópusi viszonyokra írtak le (Junk, Bayley és Sparks), majd mérsékelt övre is kiterjesztették (Tockner et al). A kifejezés a Tisza-vidék eredeti működésére is alkalmazható a fentiek szerint.

14


morfológiai tényezők különböző szintek a víz egyenletes, de mozaikos elosztása a tájban - árterek - a víztöbblet befogadása, tartalékolása - vízhez kötődő élőhelyek és haszonvételek - ármentes szint - árasztást nem tűrő tevékenységek, életközösségek élettere, refúgiuma árvíz idején medrek anyag, információ és energia közvetítése, a víz, élő és élettelen tájalkotórészek szállítása - főmeder (KöV) - fokok - erek egyéb életjelenségek oldalirányú erózió hordalék (egyenlőtlenül) tektonikus süllyedés (egyenlőtlenül) bioprodukció

- artéria és véna - kommunikáció a főmeder és az ártér között - kommunikáció a távolabbi tájrészletek felé, illetve között mint erek a szervezetben - morfológiai és ökológiai dinamika fenntartása síkság kialakulása, domborzati változékonyság – helyi szinten alföld kialakulása, domborzati változékonyság – regionális szinten gazdag életközösségek

- figyelmen kívül belvízveszély árvízveszély - figyelmen kívül, illetve helyettük külső, mesterséges forrásokból fenntartott hálózatok

mederelfajulás hullámtér feltöltődés árvízi küszöb árvízi dugó (h.téri dzsumbuj)


3. 3.1.

15

A táj működtetése

Alapok (Mi az, hogy fenntarthatóság?)

A vizsgált táj és a tározó(k) működtetésére vonatkozó javaslatunk megalapozásaképpen először megvizsgáljuk a jelenlegi működtetés összefüggéseit és felvázoljuk a kialakítandó működtetés irányát. Tesszük azért, mert minden probléma megoldásának alapja a probléma fel- és elismerése. Sőt egy pontos helyzetértékelés magában hordozza a megoldás mikéntjét. De mi van akkor, ha a probléma nem a működtetés hibája, hanem a működtetés maga? Képese egy rendszer a rendszerszerű hibáit felismerni? A jelenlegi tiszai víz- és tájhasználati rendszer a modernkori folyószabályozások koncepciójából ered, melyet az ország modernizálása céljából fejlesztettek ki a 18-19. század folyamán. A Tisza vízgyűjtőjén a vízrendezés abból indult ki, hogy az Alföldön túl sok a víz, és hogy a vízzel borított területek használhatatlanok, értéktelenek. És valóban: a korabeli Alföld, különösen a Tisza-vidéke akkori állapotában alkalmatlan volt a modernizáció befogadására. Ez a Magyarországra is éppen akkor betörő modern kor lendületes kezdetén – gondoljunk csak a reformkorra – mindennapi tapasztalat lehetett, tehát a kor szava, mondhatjuk történelmi szükségszerűség volt a modernkori vízrendezés megindítása. Az azóta eltelt 150 évben, – sőt éppen a vízügyi szakirodalomból derül ki legélesebben, hogy rögtön a munkálatok megkezdésétől, – azonban látszik, hogy a megvalósuló vízrendezés bizony nem működik. És nem is csak a táj, de a gazdaság, legalábbis a helyi népesség szempontjából sem. Akkor sem tudunk más következtetést levonni, ha hivatalosan ezt nem (volt) kényelmes kimondani sosem; illetve ha voltak eredmények, pozitív fejlemények is: mert a táj funkcionális rendszere sérült. Lehet mondani, hogy 200 éve sem volt megfelelő állapotban, de mostanra sokkal rosszabb a helyzet. A tiszai Magyarország ugyan modernizálódott, de azt kell látnunk, hogy a helyi népesség, a falvak és városok inkább leszakadtak az ország többi részéhez képest, a gazdasági és a szociológiai mutatók és különösen a tendenciák sötét képet és még sötétebb jövőt festenek20. A táj az iparszerűség uralma alatt mintegy rabszolgasorsban tartva, hatalmas monokultúrás, az eredeti mintázatot semmibe vevő négyszögesített táblákkal, a felduzzasztott árvizek elszabadulásától fenyegetve, kizárólag külső érdekeknek alárendelve, kiszárítva és elgazosodva nem képes megfelelni arra, amire hivatott: hogy fenntartható megélhetést nyújtson lakosságának. Ez a modernizáció eddig nem szolgálta eléggé a helyi lakosságot és a helyi tájat. A modernizáció jellegéből következő, de néha ki is mondott célja éppen az, hogy a modernizálandó lakosságot elszakítsa (ahogy mondják: fel- és megszabadítsa) a „régi” eszközeitől, életmódjától, világlátásától. Ennek során szabadul meg a helyi lakosság a helyi táj tudásától is, és ezzel együtt valódi érdekei képviseletének (sőt: felismerésének) képességétől is. A táj jelenlegi, modernkori értelmezése és működtetése az idő és a gyakorlat példáján megbukott. A modern kor a célját elérte, a Természetet sikerült legyőzni; rá kell jönnünk azonban, hogy így, legyőzve, nem működik. Ha tetszik: így a Természet nem tudja elérni 20

Számszerűsítve, elemezve lásd pl. a VÁTI Kht. tiszai terület- és vidékfejlesztést megalapozó tanulmányaiban.


16

célját, ti. hogy élhető, elegendően kényelmes(!) életteret nyújtson a résztvevőknek, köztük az emberiségnek. Ez a fenntarthatatlan helyzet a moderkori elfogyasztói rendszer normális (rendszerszerű) működésének eredménye, tehát ha fenntartható megoldást keresünk, azt e rendszeren kívül lehet megtalálni. Például a tiszai táj fenntartható működését biztosító működtetési, víz- és tájhasználati rendszer a jelenlegi a társadalmi, gazdasági, politikai rendszerben ellentmondásos. A megoldás alapfeltétele, hogy ezt fel- és elismerjék döntéshozóink is… A megoldás, azaz a felmerült problémákra választ kínáló koncepció, tájműködtetési rendszer legfontosabb alapismérve tudni illik az, hogy fenntartható – tehát nem olyan, mint a modern rendszer. Egy rendszer akkor, és az által fenntartható, ha illeszkedik a Természet egészébe. (Amennyiben elfogadjuk, hogy a természet /törvényei/ magasabb rendűek az ember törvényeinél.) Ez pedig nem jelent mást a valóságban, mint, azt hogy működik. Azaz hosszú távon, ahogy a Természet egésze, és egyéb alrendszerei, mintegy magától (önműködően), a többi alrendszerrel kölcsönös függőségben funkcionál. A kölcsönös függőség lényegi eleme a fenntarthatóságnak: azt jelenti, hogy többi rendszernek nincs kiszolgáltatva jobban, mint amennyire azok neki, és hogy nem a szembenállás (kompetíció), hanem az együttműködés (kooperáció) határozza meg a többiekhez való viszonyát. Ez azt is jelenti, hogy egy fenntartható rendszer önállóan, önellátóan (és nem külső kereskedőknek, raktározóknak és feldolgozóknak kiszolgáltatva) elégíti ki alapvető igényeit, és funkcionális kapcsolatai a helyi érdek érvényesítése céljából működnek. A fenntartható rendszer e két tulajdonsága gátolja finomszabályozásként az egyes alrendszereinek elhatalmasodását; majd ha ez nem működik, akkor a társait felfaló, függőségbe kényszerítő (al)rendszer automatikusan törli magát a rendszerből, hiszen a kölcsönös függőség miatt a társai elpusztításával önmaga létfeltételeit is elpusztítja. Az emberi életmód, illetve egyes tevekénységeink fejlettségét tehát nem aszerint kellene mérnünk, hogy mennyire szolgálják kényelmünket, hanem hogy mennyire illeszkednek a Természet eredendő működő rendszeréhez. A tájgazdálkodás célja pedig nem más, mint hogy a természet eredendően működő egészébe illeszkedő rendszereket hozunk létre, vagyis fenntartható tájakat, aminek alapja a fenntartható ember – Természet kapcsolat; az alábbiaknak megfelelően: Ha egy rendszer fenntartható, • akkor nem növekszik folyamatosan, lineárisan, akkor sem, ha fejlődésnek nevezik a növekedést, és fenntarthatóságnak a folyamatosságot. • Különösen nem úgy, hogy e növekedés titka, hogy a rendszer termékei egyre nagyobb arányban minél kevésbé/ kevesebb ideig legyenek használhatóak (működőek) a rendszerelemek számára, hogy újat kelljen belőlük termelni. • És akkor sem, ha kitalálnak olyan mutatókat (pl. GDP), ami növekszik az újra és újra minél használhatatlanabb termékek termelése által. • Különösen nem, hogy ha ezen mutatók akkor mutatnak nagyobb növekedést, ha minél drágábban, a társökoszisztémákat minél jobban igénybe véve (terhelve) termelik meg ezeket a termékeket. • És akkor sem, ha kiépült ezen önelfogyasztó rendszernek az a mechanizmusa, ami megoldja, hogy e generált termékeknek meglegyenek a fogyasztóik, akik ráadásul önként és örömmel vesznek részt a rendszeren kívüli érdekek képviseletében.


17

Ha egy rendszer fenntartható, akkor alapvető anyag-, energia- és információs igényeit nem rendszeren-kívüli hálózatokhoz csatlakozva elégíti ki (!), még akkor sem, ha e külső függőség távirányításos rendszerét globalizációnak hívják. • Ha egy rendszer fenntartható, akkor a helyi rendszeren belüli adottságokra és erőforrásokra, a helyi tudásra, emberekre és érdekekre és mindezekért épül; a külső, idegen, más érdeket nem szolgálja, hanem védekezik ellene. • Ha egy rendszer fenntartható, akkor a rendszer számára használhatatlan (diszfunkcionális) termék, vagyis szemét termelése nélkül működik, egymásba kapcsolódó zárt körfolyamatokban, azaz egy-egy folyamatának, tevékenységének, életjelenségének végtermékei mindig egyben egy másik folyamatának (stb.) alapanyagai (!). • Ha egy rendszer fenntartható, akkor alrendszerei egymással, szintjeitől függetlenül, kölcsönös függőségben, ugyanakkor a struktúra logikájából következően visszafordíthatatlan alá-fölérendeltségben működik. • Ha egy rendszer fenntartható, akkor a helyi emberek felismerik és képviselik igazi érdekeiket, melyek legfontosabb jellemzője, hogy a helyi táj eredendő működésének fenntartására irányulnak. Egy kívánatos tájrehabilitációban a kialakítandó rendszer fenntarthatósága azt is jelenti, hogy jövedelmező a működtető (rendszeren belüli) „humán erőforrás”, vagyis a helyi emberek számára. Hiszen a fentiekből következik, hogy ha a rendszer egészséges, akkor a külső rendszerek, rendszerelemeknek is akkor és az által jó, ha a vizsgált rendszer belső rendszerelemeinek jó. Ennek megfelelően tehát a kialakítandó víz- és tájhasználati rendszernek olyannak kell lenni, ami egyszerre illeszkedik az eredendő működéshez, és a létező (jelenlegi) piachoz, gazdasági körülményekhez. Csakhogy amíg az előbbi nem az emberek kompetenciája, addig a másik annál inkább. Amíg az eredendő funkcionális rendszert nem lehet büntetlenül megváltoztatni (megpróbálták: nem működik), addig a gazdaság manapság éppen, hogy rendkívül ember által szabályozott, ráadásul központilag, így nyilvánvaló, hogy a lehetőség, a feladat és a felelősség a gazdasági szabályzók kialakításán, kialakítóin van. Tudni illik, úgy kell igazítani a gazdasági szabályzókat, hogy a gazdaság szereplőit fenntartható (lásd előbb) tájhasználatra késztessék. Itt újabb alapkérdést érintünk, ti. hogy: Természet-/Környezetvédelem vagy tájgazdálkodás? Azt a fentiek nyomán is látjuk, hogy nem hozhat valódi /végleges megoldást a Természet és a „környezet” ágazati rendszerű „védelme” (úgymint „konzerváció”, „rezerváció”). A természet- és környezetvédelem mint a gazdaság egy új szektora, a rendszer egyik legjobban „fejlődő” ágazatává vált – úgy néz ki, hogy Magyarországon sikerül tényleges befizetővé is tenni a költségvetésben –, de látnunk kell, hogy éppen ez a „fejlődés” a természet- és környezetvédelemi bajok forrása, és így a természet- és környezetvédelmi ágazat létrehozásának (ind)oka. Hiába „fordítunk vissza” akár egyre nagyobb arányban pénzt a Természetre, amíg a forrás, amiből adjuk, a természeti javak elfogyasztásából származik. Ezt az ellentmondást – ti. hogy a fenntarthatóság és a fejlődés (értsd növekedés) ellentétesek (FF paradoxon) –, úgy oldhatjuk fel, ha az ökológiai elveket integráljuk a gazdaságba. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség az eddigi természetvédelemre, vagy a környezetet kevésbé terhelő technológiák alkalmazására, csak azt, hogy ez a fajta problémakezelés nem hozhat valódi megoldást. Hogy a fenntartható élet rendszerét megteremtsük, „ökologizálni” kell a gazdaságot, vagyis olyan (tájhasználati) rendszert kell létrehoznunk, amelyben a


18

végzett tevékenység egyszerre hoz ökológiai és ökonómiai hasznot. Ehhez az kell, hogy megszűnjön az ember és természet ilyen végletes szembenállása. Legyen az (is) természetes az, ami emberi (antropogén)! A fok keletkezésénél láttunk erre példát, amikor kiderült, hogy a táj szempontjából nem az a kérdés, hogy a természet vagy az ember csinálta-e, hanem hogy hogyan működik a többihez képest. A Tisza-vidék rehabilitációja kapcsán megvannak a biztató momentumok is. A fenntartható vízgazdálkodás érdekében született alapdokumentumok, az Európai Unióban magyar közreműködők által is kidolgozott „Vízkeret Irányelv” és a „Legjobb Gyakorlat Dokumentum” már bántóan egyértelműen az itt szorgalmazott irányba mutatnak, és a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése (VTT) is, legalábbis alcíme szerint – ártér-reaktiválás szabályozott vízkivezetéssel – tökéletesen tartalmazza a fenti elveket… A tájgazdálkodás szempontjából legfontosabb gazdaság- és társadalomirányítási eszköz az agrárpolitika, immár a Közös Agrár Politika, melynek évek óta megkezdődött reformja az ipari alapanyagokat iparszerűen termelő agro-bizniszről a multifunkcionális (többhasznú) tájfenntartó agri-cultura irányába máris megadja /megadná az esélyt és az anyagi alapot a jelenlegi bukott táj- és vízgazdálkodási rendszerünk átalakítására. A Tisza-vidék ragyogó életlehetőségeket biztosít(hatna) az adott keretei között. Minden szükséges tényezőből van elég, csak megfelelően kell használni az adottságokat. Az eddigi vizsgálat eredményeképpen (lásd eddig) a kialakítandó tájműködtetési rendszer alapjául egy olyan rendszer kínálkozik, ami történeti, néprajzi kutatások szerint a szabályozások előtt a Tiszai Alföldön évszázadokig működött, és ártéri és/vagy fokgazdálkodásnak nevezik. Jelenlegi sikerességének biztosítéka éppen az, hogy itt mintaszerűen jelenik meg a rendszer egyidejű ökológiai és ökonómiai hasznossága. Amennyiben: • éppen annyi vizet kell kiengedni a gátak közül az árvízi biztonság megteremtéséhez, mint amennyit a csapadékhiány pótlásához ki kell engedni. • Ez a vízmennyiség éppen annyi területen helyezhető el természetszerűen (leghatékonyabban), mint amennyinek a (szántóföldi) művelését egyébként is át kell alakítani gazdasági és ökológiai okok miatt. • Az árvízi biztonság, a csapadékhiány-pótlás és a gazdaságosság miatt szükséges tájhasználati átalakítások nyomán, éppen az a tájhasználat alakul ki, amellyel fenntartható módon tudunk egészséges tájat és táplálékot „előállítani”. 3.2.

Az ártéri (táj)gazdálkodás meghatározása

Az ártéri gazdálkodás fogalmának meghatározásakor először meg kell említeni a felmerülő másik elnevezést, a fokgazdálkodást. A fokgazdálkodás és az ártéri gazdálkodás, ugyanannak a tájhasználati rendszernek eltérő nézőpontú megnevezése: az „ártéri” jelzővel inkább a mezőgazdálkodási vetületét tekintem, a „fok” előtag használatakor inkább a vízgazdálkodási oldalát. Ez a két rész, ebben az esetben jellemzően és elválaszthatatlanul összekapcsolódik, hiszen éppen ez az egyik legfontosabb tulajdonsága ennek a tájhasználati rendszernek. Meg kell jegyezni, hogy az ártéri gazdálkodást jelen tanulmányban (természetesen) nem mint történeti vagy néprajzi fogalmat tekintjük, hiszen a vizsgálatok eredménye nyomán e tanulmány célja éppen az, hogy bemutassa az ártéri gazdálkodás aktualitását, sőt szükségszerűségét. A földrajzi (gazdasági-ökológiai) vizsgálat alapján javasolható tájműködtetési rendszer, persze, nem véletlenül, lényegét tekintve azonos a történeti, néprajzi


19

kutatás által leírt ártéri gazdálkodással. A különbség abban mutatkozik meg, hogy nekünk a jelenkor igényei szerint, „tudományosan” és szabatosan kell meghatároznunk, megterveznünk az elérni kívánt tájhasználatot (amit most ártéri tájgazdálkodásnak hívunk), míg régen ez spontán módon működött – tértől és időtől függően, többé vagy kevésbé. Az ártéri (vagy fok)gazdálkodás meghatározása fontosabb tulajdonságai szerint: a folyómenti területek természetszerű, többhasznú (komplex) gazdálkodási–tájhasználati rendszere. E három jellemző kibontásával jól meghatározható az ártéri gazdálkodás fogalma. A „folyó menti területek” kifejezés pontosabban az alföldi jellegű, folyók által meghatározott (tényleges távolságtól függetlenül: lásd például Nagy–Sárrét !), félkontinentális éghajlatú és vízjárású vidékeket jelenti. A „természetszerű” jelző magyarázatául azt is mondhatnánk, hogy „ártéries” vagy „ártériesített” gazdálkodás, tehát az árterekre jellemző vízjáráshoz, morfológiához, éghajlathoz (stb.) igazodó, a természeti adottságoknak alárendelt, azokat kivagy felhasználó, tehát fenntartható rendszer. Másképpen: úgy vesz ki, hogy nem fogyasztja el a Természetet. Vagy: a haszonvételek során nem terheli meg túlzottan a környezetét. „Többhasznú”, azaz sokrétű, több lábon álló: többféle egymással összefüggő haszonvétel lehetőségét biztosította – az egész gazdaságnak keretet biztosítva. Ebből a szempontból megfelel a mostanában sokat emlegetett „komplex vidékfejlesztés” és az „integrált gazdálkodás” legkorszerűbb alapelveinek is. Az ártéri gazdálkodás egykori, és ma is indokolt, felújítható haszonvételi lehetőségeit ezennel csak felsorolom, részletes bemutatásuk a néprajzi szakirodalomban bőséggel rendelkezésre áll, jelenkori alkalmazásuk leírása pedig meghaladják e tanulmány kereteit. Halászat – rekesztés, kerítőhálós, pákászat. Erdők – keményfa, puhafa, makkoltatás, legeltetés, egyéb növények (pl. gyógynövények). Gyümölcs – főleg körte, alma, szilva, dió. Aszalványok, lekvár. Kertészet – pl. dinnye, dohány és krumpli Állattartás – (extenzív) ló, szarvasmarha, juh, sertés. Szántóföldi termelés – legfeljebb önellátásra. Nád, gyékény, kender, stb. – háztartási cikkek. Vadászat, madarászat, méhészet. Közlekedés – tutajozás (kettős hasznosítás), a „szárazföldi” módszerek alkalmazkodása. Energiatermelés – vízimalmok. A víz közvetlen felhasználása – ivás, itatás, főzés, mosás, stb. Az ártéri gazdálkodás elhelyezésére a történelmi időben a „preindusztriális” kifejezés a legpontosabb, amennyiben eredetileg az ipari korszak előtti. Szűkebb – történeti /néprajzi – értelemben az ártéri gazdálkodás az iparszerű vízrendezések előtti hagyományos síkvidéki /folyómenti gazdálkodás. De tágabb értelemben is, „időtlenül” preindusztriális (pontosabban antiindusztriális), amennyiben szemben áll a modern kor iparszerűségével. És éppen ez jelenti korszerűségét, jövőbeni alkalmazásának indokoltságát (!). Az előzmények fényében (lásd előző fejezet) fontos az ártéri gazdálkodás önellátó jellegének kérdése, aminek ma a globalizáció kontra regionalizmus összefüggésben van óriási jelentősége, és a fenti meghatározásnak mind a „természetszerű”, mind a „többhasznú”


20

jelzőjéhez szervesen kapcsolódik. Az ártéri gazdálkodás önellátó jellegű, ami azt jelenti, hogy törekszik a szükségletek helyi forrásból való kielégítésére, ennek során persze adottságainak megfelelően eladásra is termel árukat (lásd európai jelentőségű egykori marha kivitelünk) – de nem függ a kereskedelemtől a mai modern /iparszerű gazdaságra jellemző értelemben(!). Másképpen: a helyi érdeket támogatja a külső érdekkel szemben.21 Az ártéri gazdálkodás működtetése a természeti adottságoknak megfelelő /alárendelt szabályozott vízkormányzást, másképpen a természetes folyamatokhoz való legteljesebb alkalmazkodást jelent. Az áradást és az árasztást nem megakadályozni, hanem szabályozni akarja – bár manapság a modern szemlélet kényszerű együttélésről beszél. Régészeti és történelmi források sora mindenesetre azt bizonyítja, hogy a modernkori szabályozás előtt igen jól sikerült az együttélés: vidékünk „tömve van” lelőhelyekkel22, a középkorban a virágzó Magyarországról, mint „Európa híres kertjéről” beszéltek. A jövőben pedig (tegnaptól…) az ártéri(esített) gazdálkodás és (táj)szemlélet a gazdálkodás és tájhasználat (vagyis az emberi élet) egyedül indokolható, lehetséges (fenntartható) formája a Tiszai-alföldön. 3.3.

Az ártéri tájgazdálkodás módszertana

A táj fent (2. fej.) leírt működési rendjébe illeszkedő működtetési módszert ártéri tájgazdálkodásnak nevezzük, amiben az „ártéri” jelző tehát nem egyszerűen helyszínt, hanem inkább módszert jelöl: úgymint az árterek természetes vízjárásához, egyéb adottságaihoz igazodó, annak alárendelt, ugyanakkor az árterek természetadta óriási bioproduktivitását kivagy felhasználó, egymással térben, időben és funkcionálisan összekapcsolt haszonvételek rendszerét. Az alábbiakban tételesen összefoglaljuk a működtetési mechanizmusának fontosabb elemeit: 1. Az ártéri tájgazdálkodás a szabályozott vízkivezetésre épülő természetszerű tájhasználati rendszer /gazdálkodási módszer. A szabályozott vízkivezetés lényege, hogy a Tisza áradó vizét oldalirányú medrek (fokok) segítségével kivezetjük az ártér közelebbi és távolabbi(!) mélyebb részeire. 2. A kivezetés kulcsa a természetes parti háton (a vízügyi szakirodalomban: övzátony), és a mesterséges árvízvédelmi töltésen átvezető fok, melyen keresztül a főmeder kommunikálni tud az árterével, és amelyen keresztül a szabályozhatóság is megvalósulhat. A fenntarthatóság és a működtetés szempontjából másodlagos, hogy a fokok emberi vagy nem-emberi eredetűek-e, mert a lényeges, hogy illeszkednek, sőt gazdagítják a táj eredendő működését. Működő fokgazdálkodás esetén az ember mint természetes funkcionális elem jelenik meg a táj életében. A fokok segítségével az árasztás az ember által elősegíthető, illetve követhető /ellenőrizhető. A fok kulcsszerepe miatt nevezzük az ártéri gazdálkodás vízkormányzási módszertanát fokgazdálkodásnak. 3. A szabályozhatóság kulcsa az árvízvédelmi fővonal átjárhatósága miatt szükséges megfelelő zsilip, amellyel – a természeti adottságokon belül – szabályozható a vízkivezetés ideje, a kivezetett víz mennyisége, valamint a víz visszavezetése. 21

Ebből az is kiderül, hogy egy legitim központi hatalom határozottan kiáll és támogatja az ártéri (táj)gazdálkodást, hiszen egy központi hatalom legitimációját az adja, ha a helyi érdekeket megfelelően képviseli az idegen érdekekkel szemben. 22 Cholnoky már 1907-es tanulmányában felhívja erre a figyelmet. A Tiszaroffi tározó 4 országos és több mint 20 megyei nyilvántartású régészeti lelőhelyet érint.


21

4. A fokgazdálkodás fontos eleme – különös tekintettel az energiahatékonyságra és a fenntarthatóságra –, hogy a víz kivezetése és a visszavezetése egyaránt gravitációs úton történik, vagyis nem szükséges többlet /külső energiaforrás bevonása. A víz kivezetésékor ugyanis a mederben magasabb a vízszint, mint az ártéren, ezért a víz mederbeli emelkedésének megfelelően magától kifolyik az árterekre, és visszavezetéskor fordítva. 5. A főmeder mentén magasodó természetes parti hátat (övzátonyt) átréselő fok medre a főmedertől az ártér felé egyenletesen emelkedik /emelkedjen, így a víz nem a természetes parti háton átbukva, mintegy felülről önti el az árteret, hanem alulról felfelé, zúdulás nélkül árasztja el a megfelelő területeket. Ez egyrészt kordában tartja az áradó víz energiáit – hogy átok helyett áldás legyen az áradás –, másrészt lassítja az ártér feliszapolódását, mivel a hordalék az egyre lassuló vízben jelentős részben még a fok medrében kiülepszik. 6. Az ártér egymástól elkülönülő legmélyebb fekvésű területei is – többnyire különböző korú medermaradványok – belső /v. másodlagos fokokkal vannak (legyenek) összeköttetésben egymással. Így az áradó víz a főmeder felől fokozatosan – fokról fokra (!) – tölti fel az egy fokrendszerben felfűzött laposokat (melyfekvésű területeket). Az árasztás területi kiterjedését egyrészt a beengedett víz mennyiségével (a fővédvonalon kiépített zsilip zárásával), másrészt a víz vezetésére használt medrek/csatornák töltésezésével lehet szabályozni. (Ezt a szabályozások előtt a természetre kellett – illetve lehetett – bízni, az emberek alkalmazkodtak, most a csatornák töltésébe épített oldalsó zsilipekkel/ fokokkal finomítani – és bonyolítani – lehet az árasztás térbeli és időbeli kiterjedését.) 7. A kivezetett víz az által hasznosul (a)hogy megjárja a tájat. Ugyanakkor nem cél állandó, nagy kiterjedésű, sekély vizes területek kialakítása. Törekedni kell arra, hogy a víz állandóan mozgásban legyen, illetve ahol megáll, ott a kialakuló víztestek tartsák meg biológiai egyensúlyukat a következő árasztásig, vízfrissítésig. Ahogy a fokgazdálkodás egyik legfontosabb eleme a víz kivezetése, úgy a másik legfontosabb a víz visszavezetése – de nem maradéktalan visszavezetése. (Ez kötődik a fokok természetes keletkezéséhez is, ill. az első emberi használatukhoz is, ti. a víz segítség nélkül is kijön az ártérre, de csak segítséggel (fokokkal) jut vissza.) A cél (elvileg), hogy minél nagyobb területen járassuk meg a vizet (hiszen csapadékhiányos területekről van szó), majd, hogy minél hamarabb vezessük vissza koncentrált, immár állandó vízborítású, tóként használandó területekre, a meglévő (lehetőség esetén továbbmélyített) mélyvonulatokba, laposokba, medermaradványokba. 8. A víz leeresztése /visszavezetése a fokok segítségével szintén gravitációsan történhet, hiszen az árvíz levonulása után az ártereken visszatartott víz szintje magasabb, mint a főmederben. 9. Az egyes belső fokokon elhelyezett zsilipekkel lehet szabályozni az egyes vízterek állandóságát, illetve az érintett területek vízborítását, és így gazdálkodását. Ha, illetve ahol legelőt vagy szántót akarunk, mihamarabb leeresztjük a vizet, a beszivárgás és a tápanyagdús üledék lerakása folytán az árasztás jótékony hatása már így is érvényesül (ezen a csapadékhiányos, nem a legjobb talajú területen). Ha, illetve ahol az állandó vízborításhoz kapcsolódó haszonvételeket akarunk, ott megtartjuk. 10. A víz visszatartása, illetve a mentett oldali (tó)medrek, tározóterek feltöltése kétféle módon történhet: a mögöttes terület legalacsonyabb (illetve apasztási) szintjéig lesüllyesztett talpszintű zárható zsilippel, vagy magasabb küszöbszintű fix küszöbbel. A zsilip kiépítése drágább és megfelelő működtetést igényel; ott szükséges, ahol a mögöttes víztestet maradéktalanul (küszöbszintig) le akarjuk vezetni. Ez lehet azért, mert az árasztott területen szárazföldi haszonvételt folytatunk, és az árasztás csak a


22

hiányzó csapadék pótlására szolgál, és/vagy mert a víztest kiterjedése vagy mélysége nem teszi lehetővé az áttelelést (biológiai egyensúly felborulása, kiszáradás, átfagyás). (Erre példa a kubikok összekapcsolása és bekötése a Tiszához – Nagykörűi Kubikgödör Hasznosítási Program.) A belső zsilipek a megfelelő helyen megfelelő magasságú küszöbökkel elvileg pótolhatóak. Kiépítésük olcsóbb és nem igényelnek külön működtetést: a küszöbszint magaságnál fogva meghatározza a mögöttes apasztási szintet. Mögöttük állandó vízborítás jön létre, amennyiben fizikailag és biológiailag fenntartható a víztest, míg alattuk a főmeder felé lejtő meder kivezeti a fölös vizet. 11. Megjegyzendő, hogy ez a vízgazdálkodás nem biztosítja a víz tetszőleges időpontban és tetszőleges területre történő kivezetését, de biztosít egy rendszerszerű, természetszerű és szabályozható vízpótlást, amihez lehet (illetve kell) igazítani egy fenntartható gazdasági rendszert, az ártéri gazdálkodás rendszerét. 12. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy a gazdaság igényeihez erőltetjük a természeti adottságokat, hanem hogy a természetes adottságokhoz igazítjuk gazdálkodásunkat. Az előbbi az iparszerű, intenzív (drága), – a jelenlegi közgazdasági rendszerben – külső szereplőknek hasznot hozó „gazdálkodás”, az utóbbi természetszerű, olcsó, helyben, és hosszú távon is hasznot hozó gazdálkodás. 13. Az ártéri gazdálkodás „ártéri” jelzője tehát nem egyszerűen helyszínt jelöl, hanem inkább módszert: az árterek természetes vízjárásához, egyéb adottságaihoz igazodó, annak alárendelt, ugyanakkor az árterek természetadta óriási bioproduktivitását kivagy felhasználó, egymással térben, időben és funkcionálisan összekapcsolt haszonvételek rendszerét. 14. A fokgazdálkodásra alapuló ártéri gazdálkodás fontosabb haszonvételei a következők: a. halászat és ivadéknevelés, b. rét- és legelőgazdálkodás, külterjes állattenyésztés, c. nádgazdálkodás, gyékény, fűzvessző és egyéb hasznosítható növények, d. erdőgazdálkodás (jóléti, energia v. gazdasági céllal), e. gyümölcsészet (nyersen, befőttnek, aszalványok, lekvár, pálinka), f. idegenforgalom, vadászat. g. tájfenntartás, vízvagyon-tározás 15. A haszonvételek közül a legfontosabb az utolsóként felsorolt vízvagyon-megtartás, hiszen ez teszi lehetővé a többi „közvetlen” hasznot hozó tevékenységet, illetve az egész rendszer és táj működését. Ezen túl a haszonvételek közül a halászatot emeljük ki abból a szempontból, hogy nemcsak gazdasági hasznot biztosít, hanem egyszerre (!) természeti haszonnal is jár: A halászati haszonvételek alapja szintén a víz megfelelő kivezetése (gyenge láncszem a fővédvonali zsilip): lehetővé kell tenni a szaporodni akaró halak kijutását(!). Így ingyen jutunk (bio minőségű) halállományhoz – egyrészt zsákmányhoz, másrészt szaporulathoz. A halakat ugyanis nem mi szaporítjuk, hanem szaporodnak maguktól, mi „csak” megteremtjük – illetve nem akadályozzuk meg – ennek lehetőségét. A haszonvétel történhet egyrészt a tavon (horgászat, kerítőháló, stb.), másrészt a sekélyebb vizeken az ún. réti halászat idegenforgalmi termék értékű módszereivel (pl. tapogatóval), harmadrészt a fok medrét elrekesztve – szintén egyedülálló módszerrel. Az ún. rekesztő halászat az ősi fokgazdálkodásra alapuló eredeti ártéri gazdálkodás legklasszikusabb haszonvétele, mely során a víz leeresztésekor a fokot elrekesztik olyan módon, hogy a víz és a kisebb halak átférjenek, a nagyobbak viszont fennakadjanak. A méreten aluli halak kiengedése biztosítja a folyamatos halgazdagságot. Az ártéri halgazdálkodás fontos tanulsága, egyrészt hogy a Tisza egykori legendás halgazda(g)sága valóság volt és lehet, másrészt hogy ez nem a mederhez kötődik, hanem a meder és az árterei közötti


23

kommunikációhoz, a gyakorlatban az árterek megfelelő infrastruktúrájához és használatához. 3.4.

Javaslatok a tározók tervezéséhez és működtetéséhez

A táj fenntartható működtetésének elősegítése érdekében, végezetül összefoglaljuk a vizsgálatunk során kikristályosodott tervezési és tájhasználati alapelveket. 3.4.1. A tájgazdálkodási tervezés alapelvei Az árvízvédelmi, ökológiai és gazdasági (társadalmi) válságjelenségek nyomán meg kell állapítani, hogy az eddig (jelenleg) követett tájhasználati alapelveken és gyakorlaton változtatni kell. A jelenlegi víz- és tájgazdálkodási rendszer nyilvánvaló válságos jelein túl legfontosabb mélyebb jellemzője a külső erőforrásoknak és érdekeknek való kiszolgáltatottság és (ebből részben következően) a ökonómiai és ökológiai fenntarthatatlanság, vagyis, hogy nem kedvező a helyi ember és a helyi táj szempontjából. Ennek oka, hogy a modernkori szabályozás után, illetve által hozott tájhasználat nem veszi eléggé figyelembe a táj eredeti adottságait, az új használati elvek és módok nem illeszkednek a táj eredeti / természetes szerkezetébe és működésébe, sőt esetenként gyökeresen szembenállnak azzal. Tanulságképpen megállapítjuk, hogy a fenntartható emberi életet biztosító tájhasználat tervezésének alaptétele kell legyen, hogy a táj eredeti /természetes funkciói és szerkezete nem változtatható meg hosszú távon, illetve külső erőforrásoktól való függőség nélkül a helyi ember és a helyi táj számára kedvező módon, mert a táj eredeti /természetes szerkezete, funkciói fontosabbak, magasabb rendűek az ember által gondolt és épített szerkezetnél, funkciónál. Ebből következik a tájtervezés alapszabálya: Az ember által gondolt funkciónak egybe kell esnie a táj, illetve tájrészlet eredeti funkciójával, vagy /és másképpen: az ember által adott mesterséges tájhatároknak egybe kell esniük a táj, illetve tájrészletek eredeti / természetes tájhatáraival. A sikeres és pontos tervezés alapfeltétele tehát a táj eredeti működésének megértése, természetes szerkezetének, infrastruktúrájának feltárása. A továbbiakban pedig, hogy az így megszülető eredmények gyakorlati megvalósulásának lehetősége biztosíttassék, vagyis, hogy a gazdaság- és társadalomirányítási eszközök igazodjanak a természettudományos szükségszerűségekhez – és ne fordítva a természet működését akarjuk a bürokrácia törvényszerűségeihez igazítani. A tájgazdálkodás szempontjából legfontosabb gazdaság- és társadalomirányítási eszköz az agrárpolitika, immár a Közös Agrár Politika, melynek évek óta megkezdődött reformja a multifunkcionális (többhasznú) mezőgazdaság irányába megadja az esélyt és az anyagi alapot a jelenlegi bukott víz- és tájgazdálkodási rendszerünk átalakítására. Az egyes lehetséges haszonvételek konkrét területi tervezésének alapja az egyes területek szintbeni elhelyezkedése. A morfológiai adottság által meghatározott haszonvételi


24

mintázathoz kell igazítani a meglévő parcella-mintázatot, vagyis ki kell dolgozni olyan rendszert, ami képes kezelni a természetes tájhatárok és a jelenlegi birtokhatárok esetleges elkülönülését, kereszteződését. 3.4.2. Javaslatok a tározók működtetéséhez A tározók működtetését a természeti adottságokhoz és folyamatokhoz igazítva, azoknak alárendelve kell kialakítani, azért mert ez a hosszútávon fenntartható, gazdaságos működtetés alapja. A tározók a mentett oldalra került, természetes, eredetileg is ártérként funkcionáló mélyen fekvő területeken lettek kijelölve, így megvan a lehetőség a természetszerű működtetésre. A tározók végleges határvonala ugyanakkor helyenként pontosítandó, a morfológiai infrastruktúra szerint. A (mentett oldali) árterek ártérként való működtetése egyszerre biztosítja az árvízvédelmi, az ökológiai és a gazdasági hasznosságot (vö: 3.1. fej.):

árvízvédelem – Az árterek mint természetes mélyvonulatok/ szintek természetes határral (magaspartokkal) rendelkező tározóterek, melyek nemcsak hogy képesek tározni a hullámteret túlzottan (veszélyesen) megterhelő vízmennyiségeket, de eredeti természetbeni funkciójuknál fogva éppen arra valók, hogy az árvízi vízfelesleget befogadják. Ebből következik, hogy ideális az lenne, ha kellő nagyságú és kapacitású terület be lenne vonva az ártér-reaktiválásba, így az árvízvédelem miatt szükséges (vész)tározási szint megegyezne a morfológiai alapon kijelölhető (ökológiailag kívánatos) vízborítás maximális szintjével. ökológia – A mentett oldali ártereken kialakított tározókba kivezetett vízre szükség van a táj vízháztartási rendszerében, hiszen víz- pontosabban (!) csapadékhiányos területekről van szó. A vegetációs időszak elején érkező árvízi víztöbblet eredeti természetbeni funkciójánál fogva éppen arra való, hogy a vegetációs időszak csapadékhiányát pótolja. Ebből következik, hogy az árterekben kialakított tározókat nemcsak árvízvédelmi okból lehetne „szükség”tározóknak hívni, de ökológiai szempontból is. (Megjegyzendő, hogy nem egyszerűen a víz (mint „veszélyforrás”) „letározására” van /lenne szükség, hanem a víz minél teljesebb mentett oldali „megjáratására”.) gazdaság – A rendszeres természetszerű árasztásra olyan új jövedelemtermelő haszonvételeket lehet építeni, amelyek az eddigivel /mostanival szemben illeszkednek a fenntarthatóság követelményének is megfelelő új multifunkcionális mezőgazdaság modellbe. Ez tájfenntartó funkcióinál fogva alkalmas nagyobb arányú közösségi kifizetések fogadására is, illetve az iparszerű termelésből származó, az EU-ban túlkínálattal rendelkező gabona-tej termékszerkezetet új, piacképesebb termékekkel bővíti (pl. extenzív /bio hús, energianövények, idegenforgalom).

Az új, ökológiai és gazdasági szempontból értékesebb táj és a természetszerű működtetés legfontosabb (új) jellemzője a rendszeres és rendszerszerű árasztás. Az évenkénti természetszerű árasztással kialakítható egy olyan (ökológiai és gazdasági) rendszer, ami jól tűri az esetenkénti vésztározást, a morfológiai-ökológiai igényhez és lehetőséghez képesti túltöltést is – ökológiai és gazdasági értelemben egyaránt. Így a kárigény jelentősen csökkenthető.


25

Az eredendő tájműködés és a fenntartható működtetés szempontjából ideális az lenne, ha kellő nagyságú és kapacitású terület be lenne vonva az ártér-reaktiválásba. Így az árvízvédelem miatt szükséges tározási szint megegyezne a morfológiai alapon kijelölhető ökológiailag kívánatos vízborítás maximális szintjével. A területminimalizálásra való törekvés miatt azonban a tervezettben megadott tározási szintek 2-3-4 méterrel is meghaladják ezt az értéket. Kívánatos, hogy ez a túl magas vízborítás minél hamarabb lecsökkenjen a „normális” értékre, hiszen amíg az 1-2 méteres időszakos vízborítás, ill. szintingadozás rendszerszerű eleme a táj életének, addig az ennél nagyobb vízborítás és vízszintingadozás zavaró tényezőként fog megjelenni. Az első esetben várható az ártéri ökoszisztémák gyors és egészséges regenerálódása, a második esetben a zavartűrő növények túlszaporodása. Szerencsés esetben az ökologikus árasztás évenként megvalósítható, a vésztározás pedig ritkán válik szükségessé. Így stabil ártéri ökoszisztéma alakul ki, ami „kibírja” az esetenkénti túltöltést. Ehhez hármas elöntési szint megállapítását javasoljuk az eredeti működési rendben is elkülöníthető magas-, alacsony-, mélyártér rend(szer)nek megfelelően. A legmagasabb szint most a vésztározási magasság, amit igyekezni kell minél rövidebb időn belül csökkenteni. A középső szint az árterek eredeti kiterjedéséig tartana, évenkénti, a vegetációs időszak elején történő feltöltéssel, de korlátozott-időszakos vízborítással. A víz apasztása a legalacsonyabban meghatározott szintig, az állandó vízterek felső határáig történne. Így lehetővé válna az ökológiai vízkészlet felhalmozása a száraz félévre a talajban és az ártéri tavakban, ami persze gazdasági életben is haszonnal kell járjon. Ehhez „csak” át kell írni a belvízkormányzási üzemrendeket, és a vízborításhoz kell igazítani az agrárszabályzókat, és így a tájhasználatot. Amennyiben ezek a tudati és bürokratikus változtatások hosszabb időt igényelnének, ökológiai szempontból akkor is halaszthatatlanul kívánatos (legalább) az ártéri tavak regenerálása. A tározók feltöltése és leeresztése a fokgazdálkodás elvei szerint javasolt (be- és kieresztő műtárgy a tározó legalacsonyabb pontján, a víz áramoltatása a mélyvonulatokban, a legmélyebb részeken fokrendszerbe felfűzött ártéri tavak – részletesen lásd előbb). A megfelelő helyeken a víz továbbvezetésére alkalmas műtárgyakat kell kialakítani: ez a HanyiTiszasűlyi tározó esetében a Millér rehabilitációját jelenti, a Nagykunsági tározó esetében a Kakat-ér és a hozzá kapcsolódó árterek áraszthatóságát. A Nagykörűi és a Tiszaroffi tározókból a fentiek megvalósulása esetén nincs szükség továbbvezetésre. Elvileg lehetséges a Tisza-tóhoz hasonló állandó tározók kialakítása is, ami az ottanihoz hasonló lehetőségeket és problémákat vet fel (ártéri-mocsári élőhelyek, mennyiségifogyasztói túrizmus, /meg/álló folyóvíz, feliszapolódás, talajvíz, stb.) Összességében a sikeres működtetés azon fog múlni, hogy sikerül-e a társadalmi-gazdasági realitásnak mondott külső érdekek és a megszokás által szült zárt tározó koncepcióból élő ártereket létrehozni – legalább a Természet által már elfogadható mértékig. Megjegyzendő, hogy az „ártér-reaktiválás” nemcsak ökológiai, de technikai és hosszú távon gazdasági értelemben is csak így lehet sikeres. A kérdést az fogja eldönteni, hogy a pénzt mire fogjuk költeni: az eddigi, a táj működését figyelmen kívül hagyó logika szerint vonalazott emberi infrastruktúrához igazodunk-e, vagy az emberi infrastruktúrát igazítjuk végre a természeteshez.


26

Jelenleg a tározók vonalazásánál azt tapasztaljuk, hogy a tározók „jó helyre” vannak tervezve, de még kísértenek a vonalzóhoz igazított csatornák vagy a tájon egyenesen keresztbe húzott távvezetékek. Erre legjobb példa a Nagykörűi tározó „D” változata volt, ahol a távvezeték bevédése miatt 5 helyen kell(ene) 1-200 m széles medreken kellett volna a töltést keresztül vinni. Általános tanulság, hogy jobban kell figyelni arra, hogy a tározó(k) határai az eredeti ártérperemhez igazodjanak és ne – gyakran egyébként is felújításra szoruló – mesterséges infrastruktúra elemekhez. A jó megoldás választását az a körülmény is elősegíti, hogy a vizsgált vidék infrastruktúrája egyébként is felújításra szorul, így egyéb források bevonása is indokolt. Akkor a szétjárt utak helyett lehet újakat építeni, szükség szerint időszakosan funkcionáló hidakkal, a légvezetékeket újra lehet alapozni vagy körbe lehet védeni (speciális vízzáró lemezekkel), és a mélyvonulatokhoz lehet igazítani a csatornahálózatot (vö. fokrendszer). Mindenesetre az új /felújított infrastruktúra műszakilag kivitelezhető, pénzügyileg finanszírozható, ráadásul ugyanúgy növeli a GDP-t mintha a (táj szempontjából) háborús helyzet fenntartására költenénk23. Még olcsóbban mégis még nehezebben lehet eredményeket elérni a sikeres működtetés érdekében a bürokrácia területén. Hiszen a tájhasználatot meghatározó agrártámogatások például elvileg néhány nap alatt átgépelhetők (nem kellene több pénz, csak másra), gyakorlatilag azonban az ipari-agrár lobbi befolyása érvényesül. A földvezetékek problematikáját is valószínűleg a „biztonsági előírások” finomításával lehetne megoldani, hiszen hosszabb rövidebb időre akkor is víz alatt lesznek, amikor átszakadnak a töltések a késlekedő, mert „túldrága” reformprogram miatt…

23

Megjegyzés a megtartóknak, illetve a I/3.1.2. fejezethez: a különbség, hogy ez esetben csak egyszer kell ezt kifizetni, és nem generálnánk folyamatosan szükséges munkákat és kiadásokat.

27


4.

A Nagykörűi tározó és környékének tájökológiai jellemzése

A Közép-Tiszai táj működésének a tározók működtetése szempontjából legfontosabb általános jellemzőit, a szintek, formák és funkciók összefüggéseit az eddigiekben bemutatva most a Nagykörűi tározó konkrét adottságait tekintve vizsgáljuk a tájgazdálkodás megvalósíthatóságát. Elsőként a klasszikus természetföldrajzi tájleírás fejezetei szerint mutatjuk be a tározó azon specifikus jellemzőit, adottságait, melyek a legfontosabbak lehetnek a tározó rendszerszerű működtetése szempontjából. Az adatok különböző térképek feldolgozásából, szakirodalmi forrásokból24, valamint terepi megfigyelésekből származnak. 4.1.

Természeti tényezők 4.1.1. Elhelyezkedés

A vizsgált terület a Tisza középső szakaszának közepén helyezkedik el, a tározó a Tiszának a Jászsági süllyedékterület és a Nagykunsági tábla közötti markáns holocén meanderövének Kőtelek, Hunyadfalva, Csataszög és Nagykörű közötti jobbparti, mentett oldali öblözetét foglalja el. A főmeder futása itt (is) jelentősen meg lett rövidítve, a levágott mederszakaszok mindhárom esetben a balpartra kerültek. Az öblözet ártéri szintje és a főmeder, illetve inkább a hullámtér töltése által körbezártan helyezkedik el a Nagykörűi ártéri sziget; melynek keleti illetve nyugati végében helyezkedik el Nagykörű illetve Csataszög. Az öblözet északi határát jelentő kiemelkedő térszínen Kőtelek terül el; Hunyadfalva az innen nyugati irányban lealacsonyodó, de végig éles egykori ártérperem közepén formálódott ki. Az ártérperem alsó sarkánál, ahol újra találkozik a jelenlegi főmederrel található Dobapuszta, a már Besenyszöghöz tartozó egykori tanyaközpont, ma üdülőtelepülés. Az egész terület mintegy 50 km2-nyi nagyságú, melynek felét foglalja el az ártéri szint. A terület átnézetes térképét az 8. ábra, a domborzati jellemzőit a 9. ábra, a tározó legfontosabb adatait az alábbi táblázat mutatja. változat b1) c)

tározási szint (mBf) 85,00 88,95

térfogat (millió m3) 27,4 149,0

vízfelület (km2) 25,7 32,0

fajlagos költség (Ft/m3) 8 88

4.1.2. Felépítés A Pannon-tenger feltöltődése után a környezeténél jobban süllyedő területet a Mátrából érkező folyók hordalékkúpjai töltötték fel. A Pleisztocén rétegek vastagsága 2-400 m (lásd: 5.a ábra), főként finom szemű agyagos üledékek. A felszínt több tíz méter mélységig már csak Holocén ártéri különböző szemcseméretű homok, iszap, agyag építi fel. A magaspartokon, szintén egykori ártéri hatásra, infúziós (áthalmozott) lösz települt, mely a 24

Elsősorban: Magyarország Nemzeti Atlasza, Magyarország kistájainak katasztere, Pannon Enciklopédia, Magyarország tájföldrajza – A tiszai Alföld.


28

Csataszög melletti felhagyott homokbányában tárul fel. A nagykörűi sziget tengelyében húzódnak a valószínűleg az utolsó jégkorszak alacsonyabb vízhozammal jellemezhető időszakai során kifútt mederanyagból származó homokvonulatok, melyek jelentősen színezik a táj felépítését, bár a Holocén folyamán löszös üledékkel takaródtak be. Ezek a homokvonulatok adják a táj legmagasabbra nyúló térszíneit, még a mai gátkorona szint magasságát is meghaladva. 4.1.3. Morfológia A terület alapvető mintázatát a domborzat adja meg, ami jelen esetben mintapéldája a folyóvízi formáltságnak és átformáltságnak (lásd 2. fej.). Nagykörű környéke ráadásul mintaszerűen, viszonylag kis területű és zárt (táj)egységben mutatja be az ártéri(es) táj jellemző szintjeit és formáit, valamint azok mintázatát. A színezett domborzati térkép (2. ábra) egy nagyon markánsan kirajzolódó, éles határú, mély ártéri öblözetet mutat, melynek van ugyanakkor egy jellemző általános lejtése, a Tisza folyásirányának megfelelően ÉK-DNY irányban, illetve jól kirajzolódik benne a régebbi medermaradványok mintázata, mely sajátos ártéri tóhálózatként a korabeli forrásokban is dokumentált nagykörűi fokrendszert alkotta a modernkori szabályozás előtt (7.b ábra). 4.1.3.1. Jellemző szintek A táj funkcionális szempontból jellemző szintjei a következők (lásd még 9. ábra): az ártéri öblözet átlagos szintje 83-84,5 mBf, a legmélyebb laposok, tómedrek talpszintje 82-83 mBf., a mederél, illetve a természetes parti hátak magassága 86-87 mBf., az ártéri öblözet eróziós pereme 85-86 mBf, az érintett községek 85-94 mBf. helyezkednek el, a töltéskorona, és a vele sajnálatosan egymagasságú LNV 91-90 mBf. közötti, a terület legmagasabb pontja 94 mBf feletti (a legnagyobb szintkülönbség 12 m !) A feltöltés geomorfológai és ökológiai szempontok szerint javasolható elvi maximuma 85 mBf. (Lásd DTM – 9. ábra; ez a szint jelöli ki az egykori Tisza-ártér és az ármentes szint határát. A régi térképek tanúsága szerint az árvizek inkább a mai 85 mint a 86 mBf szintig árasztották a területet. (7.a ábra) A Nagykörűi tározóban a jelenleg kijelölt vésztározási magasság is ez a 85 méteres magasság. A tározó tervezéshez megadott c) változat szerinti területe iskolapéldáját hozza annak, hogy hogyan nem egyenletesen sík a Tisza-vidék domborzata. A tározó felszíne két határozottan elkülönülő részre tagolódik, az ártéri szinthez tartozó részre és a magasparti, eredetileg ármentes részre. Ezek relatív magasságuk nyomán határozottan eltérnek funkciójukban és lehetőségeikben, és különösen fontosak a tájgazdálkodás és a vésztározás szempontjából. Eredendő funkciójuk szerinti használatuk pedig különösen fontos a tározó fenntarthatósága szempontjából. Mindkét fő rész tovább is tagolható szintek, illetve tájrészletek szerint: az ártéri szintbe további laposok és medrek mélyülnek, melyeket az egykori és felújítandó fokrendszer kapcsolta egységes vízrendszerré; a magaspart teraszszintjét pedig az említett homokvonulat magasítja tovább, amely már kívül esik a megadott határvonalon is, egyébként pedig a Nagykunság ÉK-i részére jellemző eolikus homokvonulatokkal mutat rokonságot. A terület a potenciális vízborítottság szerint az alábbiakban osztható fel: mélyárterek (állandó vízborítás): 83~83,50 m Bf. alatt


29

alacsonyárterek (rendszeres, időszakos vízborítás): 83 – 84 m Bf. közötti térszínek magasárterek (ritka és rövid idejű vízborítás): 84 – 85~86 m Bf. közötti térszínek -- magaspartok /ármentes szintek: (85)-86 m Bf. fölötti térszínek 4.1.4. Vízrajz A tározó területe eredetileg természetesen vízrajzi szempontból is két részre tagolódik: a teraszhelyzetű biztosan ármentes szintek más vízgazdálkodású területek, mint az ártéri öblözet ártéri szintjei. Az öblözet nyugatias pereme természetes vízrajzi határ is (volt), mert innen a terület már a Millér felé lejt. A 2 méter magas ártérperemen csak a Nagy-fok-tónál egy ma már névtelen (mert funkciótlan) rés /fok biztosított átjárást. Az ártéri szigetnek felszíni vízhálózata nem volt, a beszivárgó vizek például az egykor bőséges forrásokat adó, ma kiszáradt Forrásparton bukkan(hat)tak fel. Az ártéri öblözet vízhálózatát az áradások vizeit szállító erek és fokok határozták meg; melyek a különböző korú egykori medermaradványokban alakultak ki; ezek adják most a felújítandó vízrendszer alapjait (lásd 5.2.3. fej.). A terület ma a Jászsági-főcsatornából kap(hat) (öntöző)vizet (pénzért) egy magasvezetésű csatornán, melynek töltése 86 m fölötti, így a tározó határát, ill. a víz terjedését is meghatározza. A háztartások felhasználását rétegvízkutakból fedezik. A vizek elvezetéséről sűrű csatornahálózat gondoskodik, a nagyobb dűlőutak mentén árkok húzódnak; a hálózat követi öblözet természetes mélyvonulatait, bár gerince az öblözet közepén az egyenes községhatár mentén halad. A vizet Dobánál, az egykori fok torkolati szakaszától – a tározó tervezet fővédvonali műtárgyától – 500 méterre, a Dobai-főcsatorna mellett emelik át a Tiszába. Ez volt az egyik első átadott rendszer a belvizek elleni harcban, erre emléktábla és az eredeti gőzgép emlékeztet. A háztartások szennyezett vize a központi tisztítón keresztül Hunyadfalva mellett megy a Dobai-főcsatornába, majd a Tiszába. A belvíz megjelenése helyenként jelentős a bő csapadékú években; az (egykori) ártér legmélyebb mederszakasza, a Sulymos, belvíztározóként van kijelölve, így a magasvezetésű „Jászsági” mellett a másik „jelentősebb” (horgász)vízfelület itt található a területen. A belvízcsatorna-hálózat gerincszakasza, a 19. számú főcsatorna Sulymos alatti részén van még állandó vízfelület, „természetesen” mélyen, 2-3 méterrel a terepszint alatt tartva. A csatornahálózat egyéb szakaszaiban szállítható víz a tájban nem jelenik meg, a csatornák többnyire benövényesedtek (sás, káka). Csak nagyobb esőzések után, illetve a paprikaföldek öntözésekor van magasabb vízszint, általában csak a csatornák alján pang a víz 2-4 méterrel a terepszint alatt. A néhány ismert kút alapján a talajvíztükör az ártéri szinteken 2 méter körül, az ármentes szinteken 2-4 méter között valószínűsíthető. 4.1.5. Talajok A talajok aktuális vizsgálatát a VTT keretében az MTA TAKI végzi, mintegy 10-10, ártéri és magasparti felvételezési helyszín segítségével. Ezen adatsűrűség nem elegendő pontos térkép


30

/mintázat megrajzolására25, de a terület jellegéről jó képet ad. (A talajok pontos talajtani értékelését a megfelelő társtanulmányokra bízva, itt csak az ártéri gazdálkodás bevezetése által felvetett kérdéseket érintjük, melyhez az MTA TAKI fizikai és kémiai tulajdonságokat bemutató térképeit mellékeljük (10.a,b ábra). A vizsgált területet általában gyengébb termőképességű egykor vízhatású, ma sztyeppesedő, helyenként szikes, ill. szikesedésre hajlamos talajok borítják. (Főként öntéstalajok, ill. réti talajok változatai: réti szolonyec, sztyeppesedő réti szolonyec.) Területileg a talajok tulajdonságait tekintve is határozottan elkülönül a két jellemző szint: a morfológiai tájhatárok a talajtani tájhatárokat (is) meghatározzák. Az ártéri szinteken erősen agyagos, a vizet erősen tartó, nehezen művelhető, de megfelelő csapadék, és (ennek ellenére) időben elvégzett művelés mellett viszonylag jó termést hozó talajok találhatók. Ezen két feltétel együttes meglétének gyakorisága azonban kevés a szántóföldi termelés szempontjából jobb adottságú vidékekkel szembeni versenyképesség „fenntartható” biztosításához. Ebből a szempontból jobb adottságú vidékek pedig az EU-ban és Magyarországon is bőven találhatók, így a jelenlegi nyitott gazdaságban piaci szükségszerűségekkel nem magyarázható a szántóművelés fenntartása. A fenntarthatóság, azaz a helyi táj – és főleg az egyik jelentős tájalkotó tényezője: a helyi ember – szempontjából azonban szükség van a szántóföldi művelésre – a táj- (és jövő)védelmi intézkedések betartásával, és a helyi szükségletek kielégítéséig – a jelenleginél jóval kisebb területen, ill. arányban. (Jelenleg a 85 m alatti szintek gyakorlatilag 100 %-a szántó.) Egy normális zárt, vagy megfelelően szabályozott, helyi érdek orientált gazdaságban, persze ezeken az ártéri szinteken nem a szántó művelés adódna, más, a táj eredendő adottságaihoz jobban igazodó haszonvételek nagyobb jövedelmet biztosítanának; különösen most, amikor a piacon nem a szántóföldi termékekből, hanem a természet szolgáltatásaiból van hiány. Ez rámutat a szabályozás hiányosságaira, vagyis alapvetően téves mivoltára, hiszen nem lehet jó az a szabályozás, ami az eredendő adottságokkal gyökeresen szembenálló tájhasználatra készteti a gazdálkodókat. Az ármentes szinteken szintén meglehetősen agyagos, kedvezőtlen vízgazdálkodású talajok találhatók. A tározó kijelölt területén (de az árasztási szint fölött) kifejezetten szikes, típusos réti szolonyec található, melyet ma is gyepként hasznosítanak, de gépi művelését már több helyen lehetetlenné teszik a korábbi gépi művelésből származó mély keréknyomok. A tározó határ- és hatásterületein jellemző mélyben sós, szikesedésre hajlamos talajokon az árasztás pulzáló jellege elősegítheti a sók lefelé történő kimosását, állandóan magasan tartott víz azonban a felszíni kicsapódáshoz vezethet. Biztató, hogy a terület nagyobb része jóval a javasolt árasztási szint fölött, 87-88 mBf magasságban fekszik. A talajok termőképessége szerint az egykori vízjárta (ártéri) szinteken kedvezőbb a helyzet, jellemző, hogy a Forrásparti félsziget folytatásában a magasparti tájrészlet neve: Sovány-dűlő. A talajok nagyon kötöttek (lásd fent), vagy éppen homokosak: a Homok meg is jelenik határrész névként, ezt klasszikusan cseresznye és megy termesztéssel hasznosítják, bár a jobb vízgazdálkodású, mélyebben fekvő részein szívesen termesztik a kukoricát is. A földek hektáronkénti aranykorona értéke 6 és 24 között mozog, az átlag 14 AK.

25

A térképen nem jelenik meg pl. a Sulymos nádas medre vagy zavaró a hullámtéri területek egyneműként való ábrázolása.í

31


4.1.6. Éghajlat A terület éghajlata a Közép-Tisza-vidékihez hasonlatos, kontinentális vonásokkal erősen „terhelt”: meleg és csapadékhiányos. Az éghajlat legfontosabb számszerűsített jellemzőit az alábbiakban adjuk meg (lásd még: 5.2.5.): évi középhőmérséklet: 10 °C, évi csapadék: 300 mm és 700 mm között, az utóbbi 100 évben csökkenő átlaggal26 évi napfénytartam: 2000 óra. Külön kiemelve közöljük a csapadékadatokat (helyi mérés, esetenként több helyről ellenőrizve), ami témánk szempontjából különösen fontos:

január február március április május június július augusztus szeptember október november december összesen

1999 16,6 78,7 14,0 52,9 37,6 113,6 131,6 46,7 40,5 21,6 76,6 76,6 707,0

2000 12,7 16,3 36,2 43,2 5,1 31,3 68,5 0 36,3 0 18,6 43,5 311,7

2001 57,8 1,2 63,2 48,5 8,8 59,3 93,8 20,2 80,6 4,5 23,5 18,4 479,8

2002 6,0 15,9 7,9 19,4 33,2 61,8 84,0 21,6 53,7 20,3 16,2 42,6 382,6

2003 40,2 51 9,8 1,5 23,4 5,2 62,9 14,3 16,7 92,5 27,6 7,1 352,2

2004 33,2 56,5 43,1 52,0 52,4 76,1 86,5 141,1 14,0 33,2 49,1 33,2 670,4

2005 10,0 60,6 24,3 88,2 59,4 63,4 95,4 16727

568,3

átlag 1990-99 15,7 27,43 14,40 37,90 48,22 43,41 57,83 34,02 50,84 44,78 41,04 39,76 455,33

Az adatokból kiderül, hogy az elmúlt 7 évből 1 volt átlagos, 3 szélsőségesen száraz és 3 szélsőségesen nedves, bár ez ideire lehet kevés lesz ez a jelző… Az idei augusztusi adat ötszörösen haladja meg a 90-es évek átlagértékét. (Az idei év egész évre vetített adata: 850 mm, bár tavaly is „csak” 670 jött össze, pedig a részadat csak 5-6%-kal volt kevesebb.) 2002. első harmadában összesen 50 mm csapadék hullott (ez évre vetítve 150 mm), az év feléig összesen 150 mm (évre vetítve 300 mm). 2003-ban a kései hóolvadás után aratásig összesen 34 mm eső esett (évre vetítve 100 mm). Négy hónapig nem volt egyetlen rendes eső, egyetlen országos csapadékot hozó ciklon sem; nem úgy mint most: 2005 augusztusának első felében 3 ilyen érkezett. A várható és tapasztalható klímaváltozás kapcsán hosszantartó száraz időszakokra, és hirtelen heves, vagy nagymennyiségű csapadékhullásra, ennek kapcsán hirtelen fellépő, akár „rendkívüli” árvizekre kell felkészülnünk. A természetes rendszer immár végletes sérülése, pufferkapacitásainak kimerülése kapcsán az utóbbi években már tapasztalható az időjárás átlagostól, elvárhatótól való eltérése, kiszámíthatatlansága ezen belül a szélsőségek növekedése, mely helyzet csak rosszabbodni fog.

26 27

lásd: 5.2.5. fej. 2005. augusztus 26-ig


32

4.1.7. Vegetáció A terület elvileg az Alföld flóravidék Tiszántúli flórajárásához tartozik, gyakorlatilag kultúrsivatag: monokultúrás szántóföld, ahol a parcellák gyakorlatilag összeérnek, az utak menti fasorok, „erdősávok” hiányosak, illetve özönfajokkal terheltek. Összefüggő, foltszerű fás terület a tározó területén a Csataér oldalában telepített 14-15 éves nemesnyaras van (a megadott tározóhatár kikerüli), ill. a Nagy-fok laposban a Pintér-tanya helyén megmaradt akácos, ahol 30-40 éves fák is találhatók. Mindkét terület kicsi 4 illetve 1 hektárnál kisebb, és 84 mBf-nél magasabban fekszik. Némi tájképi változatosságot jelentenek az ún. digógödrök (szikesek javítására elvitt sárgaföld kitermelése után maradt 2-3 m mély téglalap alakú mélyedések), melyekben sűrű, bozótos növényzet alakult ki – a viszonylag gazdag vadállománynak (fácán, nyúl, őz, róka) kedvelt búvóhelyeként. Legjellemzőbb faja az ezüstfa(). Ilyen digógödör 85 mBf alatt nincs, a tározó területére esik 3, és több van az ártéri szigeten, a Perjésháton. Hasonló növényzet található a Lapos-tóban két helyen is: az egyik Csataszög mellett a felhagyott homokbánya kapcsán, a másik a Homok alatt a 750 kV-os távvezeték felé. Természetes, illetve természetszerű növénytakaró csak foltokban fordul elő, a természetszerű élőhelyek a kijelölt tározóterületen a Sulymos-mederre (mocsári jellegű vegetáció, illetve keskeny parti sáv fákkal) és a Karádi-gyepre (nedves szik) korlátozódik, ott is meglehetősen degradált állapotban.28 A terület potenciális és természeti szempontból javasolt társulásai (szintek szerint, alulról): az ártéri szinteken: o vizes élőhelyek társulásai (ártéri tavak, parti sávok) o nedves rétek, majd szárazabb gyepek társulásai, o legelőerdők, puhafa (fűz-nyár) ligeterdő a magasabb szinteken: o keményfa (tölgy-kőris-szil) ligeterdő o kultúrtársulások, természetszerű élőhelyekkel

4.2.

Társadalmi tényezők, előzmények, elfogadottság

A tározó területén jelenleg 4 önkormányzat osztozik: Nagykörű és Kőtelek, valamint Csataszög és Hunyadfalva. Nagykörű és Kőtelek ősi Tisza-menti települések, árvízmentes magaspartokon, első fennmaradt írásos említésük az Árpád-korig nyúlik vissza, de a környékbeli gazdag régészeti lelőhelyek azt bizonyítják, hogy már az újkőkortól megtelepedtek a környéken az emberek. Csataszög és Hunyadfalva a szabályozások után elterjedő, majd koncentrálódó tanyavilág eredménye, az előbbi Nagykörű az utóbbi Kőtelek külterületén formálódott az elmúlt száz évben zárt településsé, míg az 1990-es évek első felében kiváltak anyatelepülésükből. A fentieknek megfelelően a 2-2 község 1-1 körjegyzőséget alkot, és sok egyéb társadalmi-gazdasági-kulturális tekintetben is így tartoznak egymáshoz.

28

A VTT kapcsán részletes élőhelyfelmérés történt, Molnár Zsolt (Vácrátót) vezetésével.


33

Nagykörű és Kőtelek a megyeközpont, Szolnok vonzáskörzetéhez tartozik, mintegy 30 km-re a várostól a Tisza mentén jobbparton felfelé, néhány tanya és mára inkább üdülőterületté alakult tanyaközpont után, itt vannak az első önálló falvak. Történetükben, településszerkezetükben, szociológiai-szociográfiai, kulturális jellegzetességeikben a középtiszai középfalvakhoz hasonlóak. A települések utoljára az 1930-as években élték virágkorukat, az akkori 3-4000 fős lélekszám, mostanra 1700-1800 fő körüli, folyamatosan csökkenő, elöregedő népességgel. A terület eltartóképessége a folyamatos modernizáció kapcsán ennél sokkal nagyobb arányban csökkent, hiszen amíg a II. világháború előtt az itt lakó embereknek az itteni táj nyújtotta a megélhetésüket, addig jelenleg a lakosság megélhetése túlnyomórészt a városhoz, Szolnokhoz kötődik. Ennek a folyamatnak része a helyi népesség elszakadása a helyi tájtól, ahogy gazdasági tekintetben, úgy idővel kulturális és lelki értelemben is. Mára a falvak megfosztva önfenntartásuk lehetőségétől, a városra vannak utalva, így nem csoda, ha a falusi lakosság a városi életet magasabb rendűnek tekinti. Ezt a folyamatot, amely a vidék, és így az ország elgazdátlanosodásához vezet(ett), a jelenlegi gazdasági-társadalmi-kulturális folyamatok, illetve közgondolkodás csak erősítik, ugyanúgy ahogy a központi érdekképviselet – az állam – működése, amely a helyi gazdaságot és az önkormányzatiságot az (el)fogyasztói „piac”gazdaság és a neoliberális gazdaságpolitika játékszabályainak megfelelően, kiszolgáltatja a külső, adott esetben állami érdekeknek, melyek nyilván csak rövid távú vagy nem-valódi érdekek lehetnek, hiszen ez a politika a vidék teljes ellehetetlenüléséhez vezet. És, minthogy a vidék az ország teste, ez az országnak sem lehet jó. (Lásd még: 3.1. fej.) Az ártéri tájgazdálkodás megvalósíthatósága kapcsán ki kell emelni, hogy a múltban ez a fajta, a természeti adottságokhoz igazodó gazdálkodás mindennapos (természetes /eredendő) volt, tehát a tájban gyökeredző hagyománya van. Az ártéri gazdálkodás egy egészséges városvidék kapcsolatban jól meghatározta a falu helyét és szerepét, ahol a falusiak nem alárendelt, kiszolgáltatott helyzetben voltak, mint most. És ez nem az árutermelés hiánya miatt volt, sőt: Nagykörű híres volt kofáiról, akik a szolnoki és a törökszentmiklósi piacot ellátták zöldséggel, gyümölccsel, és innen (is) származott a bőséges halkínálat is. Akkor a Tisza nem elválasztóként, hanem összekötőként szerepelt: ma pl. a körei termékek jóval nehézkesebben juthatnak a miklósi vásárlókhoz; vagy akár a szolnoki piacra is, ahová kevésbé fejlett korokban rendszeres hajójárat biztosította az olcsó közlekedést. Ez a kapcsolat a falusi lakosság jelentős százalékának jelentős jövedelmet hozott, a városiaknak pedig egészséges élelmiszert – ami jelenleg az idegenérdekű bevásárlóközpontok korában nem adatik meg egyik félnek sem… A tározóval érintett terület nagyobbik része hagyományosan inkább Nagykörűhöz tartozik, mert a tározónak helyt adó természetes ártéri öblözet vízellátása a Nagykörűhöz tartozó Nagyfokon keresztül történt. (Ma ez a terület, valamint az első részmedence, a Nagy-fok-lapos területe csataszögi határrész.) Az ártéri szint felső része esik Kőtelekhez, de itt a tározóhoz jelölt terület nagyobb része a magaspart és a magasvezetésű csatorna miatt nem kap vizet az adódó és tervezett 85 méteres árasztási magasságig. Nagykörűben az 1990-es évek közepétől az Önkormányzat kezdeményezésére megindult a kitörési lehetőségek koncepcionális keresése, melyhez alapot adott a volt iskolaigazgató, helytörténész Sziráki Sándor 1995-ben készített tanulmánya, melyben a község fellelhető forrásai alapján bemutatta a nagykörűi fokrendszert és a hozzá kapcsolódó gazdálkodást. A falu vezetése a kiutat a természeti adottságok, mindenekelőtt a Tisza, jobb felhasználásában találta meg, és lépéseket tett az ártéri és/vagy fokgazdálkodás helyi felújításának érdekében. 1999-ben tanulmányt készíttettek a Gödöllői Egyetemmel a mentett oldali lehetőségek feltárására (jellemző, hogy ekkor még a töltések átjárhatósága nem volt „reális”); 2000-ben


34

pedig a cianid szennyezés, és a gátakon kívül a köztudatot is megmozgató árvíz után, külön pályázati forrásokban bízva az Önkormányzat létrehozta az „Ártéri Gazdálkodás Kutatószobát” és hivatalosan is beindította a „Nagykörűi Tájrehabilitációs Programot” (NTP), melynek kutatásvezetője jelen tanulmány írója lett, és amely program így az ELTE Természetföldrajzi Tanszékén doktori programként is segítséget kapott. A NTP kapcsán a Tisza mentén valóban úttörő beavatkozások születtek (Kubikgödör Hasznosítási Program, Hullámtéri fokrehabilitáció és szürkemarha-legeltetés), melyek első, demonstrációs lépések csak a végső cél, a tájhasználat, úgymint az egész terület tájhasználatának igazítása felé. Hiszen rájöttünk, hogy a hosszú távon is fenntartható tájrehabilitáció kulcsa a természeti viszonyokhoz igazított, ún. tájgazdálkodás. A szürkemarha legeltetéssel megindult a lakosság és a magántőke hivatalos bevonása is, hiszen ezt az alapvetően gazdasági (és így természetvédelmi!) tevékenységet már nem az Önkormányzat, hanem az ügyben hívő megszállott magánemberek, -gazdálkodók által alakított „Első Ártéri Szövetkezet” végzi (2001-től). A legelő marhák az ideálisnál gyakoribb tilosba-tévedése – ezen a lecsapolások óta már növénytermesztővé lett tájon – megoldja a többi gazda bevonását is, illetve rámutat az egyik legalapvetőbb veszélyre az ártéri tájgazdálkodás megvalósíthatóságával kapcsolatban: ti, hogy nem találni olyan embert, aki képes lenne az állatok megbízható felügyeletére (nem is beszélve mindarról, amit egy gulyásnak tudnia kellene)… A mentett oldali elképzelések (amik már túlmutattak egy Önkormányzat, vagy civil kezdeményezés lehetőségein) akkor kaptak reményt a megvalósításra, amikor a VTT megindult, illetve amikor az első változat vezetői nyitottak voltak az ökológiai (vagyis tájgazdálkodási) szemlélet hangsúlyosabb bevonására. Így a kormányhatározat majd a törvény által rögzített VTT-be már bekerültek az NTP kapcsán elért tudományos eredmények is, valamint a Nagykörűi tározó koncepciója, amely elsősorban tájgazdálkodási célú tározóként lehetőséget ad a nagyobb léptékű ártéri tájrehabilitáció, vagyis tájgazdálkodás megvalósítására is. A kutatási és az ehhez kapcsolódó környezeti nevelési tevékenység is levált az Önkormányzattól, amikor 2003 végén a leépítésekhez jutott a „több pénzt az önkormányzatoknak” program. A Tisza Tájközpont Kht. azóta is részt vesz a tervezésben, illetve a tervezés során kapott eredmények elterjesztésében; a falufórumoktól a szakdolgozati konzultációkig. A mostmár évtizedes munka eredményeképpen elmondható egyrészt az, hogy nem hiába jelent meg a sok újságcikk, a sok szürkemarha, valamint a sok szakember és politikus a faluban: a lakosság nagyjából tájékozott az ártéri tájgazdálkodás szükségességével és mikéntjével kapcsolatban; másrészt pedig az, hogy ezen ismeretek egyöntetű lakosságigazdálkodói elfogadásához határozott kormányzati kötelezettségvállalások és központi környezeti (át)nevelés lenne szükséges. Ennek nagyjából megfelelne egy sikeres és jól bemutatott nemzeti agrár-környezetgazdálkodási program… 4.3.

A tározó határa, kapacitása, továbbfejleszthetősége

A Nagykörűi tározó jelenleg a Viziterv Consult által b1) néven jelölt, ún. „töltés nélküli” változat szerint van javasolva, ami az öblözet természetes határáig történő árasztást jelent. Így a vésztározási szint és az ökológiailag javasolható maximális árasztási szint megegyezik. Ez a legkisebb fajlagos költségű változat (Ft/tározható m3), minthogy az öblözet természetes állapotában is egy medence, a számítások szerint mesterséges peremmagasító-kapacitásnövelő


35

töltések jelentősen növelnék a tározás fajlagos költségét. (A tározó adatait lásd az 4.1.1. fejezet táblázatában.) A természeti szempontból egyébként indokolt 85 mBf-i magasságig történő rendszeres árasztás azonban csak egy jól működő agrár-környezetvédelmi rendszer esetén lenne javasolható, hiszen a gazdálkodókat nem lehet a jelenlegi agrárpolitika mellett ilyen változtatásra késztetni. (Jelenleg a 85 m alatti szint gyakorlatilag 100 %-ban szántóföldi művelés alatt áll.) Ezért és egyelőre a 85 mBf magasságot csak az esetleges vésztározás szintjeként javasoljuk – bár értékesebb társadalmi állóeszköz állomány nincs a területen. Ugyanakkor a területre jellemző csapadékhiány és tájszerkezet, a markáns tómedrek megkívánják a 84 méteres feltöltési szintet, így az éves rendszerességgel (és rendszerszerűséggel) elöntött terület határaként jelenleg ezt a szintet javasoltjuk. Ez az árasztási szint lehetővé teszi az ökológiai vízpótlást, az eredeti tájfunkcióknak megfelelő mozaikosság felújulását, és a korszerű ártéri tájgazdálkodás kialakítását, ugyanakkor megvalósítása nem jár túlzott tájátalakítással, az egyes részmedencék igény(telenség) esetén elzárhatók, a szükséges gazdálkodási és szemléletbeli változtatások könnyebben menedzselhetők. A tervezésnél, illetve a PR anyagokban ugyanakkor a c) változat szerinti nyomvonal található, amely a fővédvonali szintig kiépített töltésekkel kerített vésztározós változat. Ez a nyomvonal a tározón belülre keríti (többek között) a Forráspart nevű, 88 m Bf magasságban elhelyezkedő, félsziget helyzetű határrészt, amelyen 40+20 hektárnyi gyümölcsös, valamint működő gazdasági és lakóépületek kerülnének a tározótérbe. A szükséges töltések egyébként is többszörösére növelnék a tározható m3-re jutó költséget. A fentieknek megfelelően a VTT további ütemeiben sem javasoljuk a Nagykörűi tározó ilyen továbbfejlesztését. Az ajánlott b1) változat esetén is szükséges a határvonal pontosítása; pl. a terület öntözővizét jelenleg biztosító É-ról érkező magasvezetésű csatorna kapcsán, vagy javasoljuk például a morfológiai adottságokhoz jobban igazodó határvonal megállapítását, leginkább a Csataeret kettészelő töltés esetében, ahol inkább az infrastruktúra racionalizálása tűnik hosszú távon költséghatékonyabbnak. Javaslataink a tározó határvonalával kapcsolatban a következők (a fővédvonali műtárgy nyugati oldalától haladva): 1. „A bevezető balparti szakasz” – a főműtárgytól a Doba-Csataszögi műútig. Javasoljuk töltések között vezetni a vizet a régi fok medrének vonalában (ma részben csatornák). A terület természetes magassága miatt, hogy ne mossa a víz a töltés lábát, illetve az utat, valamint mert a csillapító szakaszt egyébként is ki kellene építeni. Az út a meglévő hídon mehet át a csatorna (régebben és majdan fok) fölött. Az út magassági és az áteresz kapacitási viszonyai a műszaki tervezést befolyásolhatják (ld. még: 14. szakasz). 2. „A Dobai-főcsatorna mentén” – a 85 mBf-i szintvonal a főcsatorna depóniájának oldalában halad, illetve a Nagy-fok-tónál a tározó felé kanyarodik. A főcsatorna depóniája megállapodott, akáccal, cserjével benőve, ha nem is töltés, bolygatása nem indokolt. A megadott határvonal nem ezen a kínálkozó mesterséges, de tájba-ágyazott határvonalon halad, hanem 20-100 méterrel mellette, helyenként a 83 méteres szintvonalat is átmetszve. A tározó végleges határaként javasoljuk a főcsatorna


36

depóniáját, így nincs szükség építészeti beavatkozásra; kivéve a szakasz elején, a főcsatorna és a műút találkozásánál, ahol lakott tanya van, 83,80 mBf-i magasságban. 3. „Hunyadfalvi szakasz” – a Dobai-főcsatornától a Seletke medre fölött, majd Hunyadfalva és a TSz telep alatt fusson, de nem a megadott mechanikus módon, hanem a terepviszonyokhoz jobban igazodva. A településig mehet a 86 mBf-ig nyúló magasparton (beavatkozás nélkül), majd a kertek aljában a 84-es szintvonalnál nem lejjebb, parcellahatáron a TSz telepig, ami újra magasparton van. 4. „Bögrei magaspart” – ahol a megadott határvonal a műutat követi 87 mBf-i magasságban, itt a 85 méteres maximális árasztásnak megfelelően javasoljuk az egyébként is adódó markáns magaspartot (kevesebb mint 100 méteren belül, több mint 2 méter szintkülönbség) – egészen a magasvezetésű öntöző csatornáig. A természetes magaspart 3 helyen van megbontva, de ezeken a helyeken sem szükséges mesterséges magasítás, mert túlzott kiöntésre nincs mód. 5. „A Jászsági-főcsatorna töltése” – végig 86 mBf haladva, ha nem jelölnénk határként is megállítaná a vizet, minden egyéb beavatkozás nélkül. Így a 4-5. szakasz összesen mintegy 3 km2-rel csökkenti a c) határvonal szerinti tározó területét, melynek fele 87 m feletti magaspart. 6. „A kőtelki gyümölcsös” – ki van kerülve a megadott határvonal szerint, ami szerintünk megint nem költséghatékony: ezen a területen a beavatkozás nélküli határ folytatódhatna a csatorna töltése mentén, aminek lába a végén már 85 m felett nyugszik. Így tározótérbe kerül ugyan egy 30 hektárnyi szilvás, de ez nem indokol költséges védelmet, egyrészt mert a legalacsonyabb pontja is magasabban van 84 méternél, és így a legnagyobb vízborítás is inkább használna a szilvának, mint ártana, másrészt pedig mert olyan állapotban van a gyümölcsös, hogy az árasztásnál csak a tározótérbe kerülés kompenzációja hozhat nagyobb hasznot. 7. „A Kicsapói rész” – magassága végig 85 m felett húzódik, az árasztás lapos, de határozott természetes határvonalaként, fokozatosan emelkedve Kőtelek és a Tiszatöltés felé. Ez a terület keletkezéséből adódik, hiszen ez a rész tulajdonképpen a balra kanyarodó tiszai főmederből árvíz idején kicsapó víz által lerakott hordalékkúp. Innen az elnevezés is, ami az 1846-os térképen rögzítve is van. 8. „A fővédvonali szakasz” – az öblözet és a tározó felső vége mentén a terepszint már meghaladja a javasolt árasztási magasságot (85 mBf), de közvetlenül a töltés mellett több szakaszon is még is 84 m alá süllyed (az öblözet mélyvonulataihoz nem csatlakozva). Ez a terület egyébként is a fakadóvizek gyűjtője, végig övcsatornával ellátva, beerdősítve; a tározó miatt tájgazdálkodási szempontból külön beavatkozás itt sem szükséges. 9. „Nagykörűi szakasz” – a töltéstől a Forráspartig, szintén az öblözet felső vége, ahol az Erecseinek nevezett ősi Tisza meder a főszereplő. Ennek felső, legkeletibb részéből eljutnak kisebb mélyvonulatok egészen a fővédvonalig, de a kőtelki dűlőút töltése átvágja ezeket, egyébként pedig a terepszint még e mögött is éppen 85 m felett marad. Ezen a gyep művelésű részen, közvetlenül a falu mellett egy gyógyfürdő kiépítését tervezi az Önkormányzat; a két beruházás nem zavarja egymást, hiszen szintben és területileg is csak határosak. Az Erecsei meder a továbbiakban markáns határvonalat ad, még a magaspart alatt futó dűlőút is mindenhol 85 m felett fut. 10. „A Forráspart” – amely szerkezetileg az előző szakasztól nem különül el, mégis azért emelendő ki, mert ezen a 8-900 m széles és mintegy 1,5 km hosszú félszigeten, található Nagykörű második gyümölcsöse, mintegy 40 hektáron, illetve egy használatban lévő vadászház, valamint egy magángazdaság, a Túri-tanya, több lakóépülettel, gazdasági épületekkel, ültetvényekkel (több mint 10 hektáron). Ez a terület mégis a tározó megadott területére esik. Ha a természetes határvonalhoz


37

igazodunk ezzel szemben többlet költség nélküli változattal találkozunk: a 84 méteres árasztás a Túri tanya kerítéséig ér, azon belül 85 mBf alatt pedig legfeljebb 2 hektár van érintve. 11. „A Lapos-tói szakasz” – a Közép-Tisza-vidék egyik legmarkánsabb ártéri tómedre mentén halad, ahol helyenként 10 m természetes szintkülönbség is van 300 méteren belül (az inflexiós vonalnál 5 m különbség 30 méteren), mégis a megadott határvonal alig 84 mBf fut, 30 méterre a 89 mBf-i élű magasparttól! Javaslatunk szerint nincs szükség beavatkozásra. Csataszögnél a volt homokbánya 82-83 méterig mélyített talpszintje az erdősáv alatt majdnem 84 mBf-i küszöbbel csatlakozik a Lapos-tó mélyvonulatához; így a bánya vízhatás alatt lesz, de ez csak segíti a tájseb begyógyulását. 12. „A Csataszögi szakasz” – már problémásabb, nem mintha itt nem lenne markáns partél, de hat családiház a három utca végén látványosan a tereplépcső aljába települt, 2 méterrel a falu alatt. Az utolsó házak kerítése a DTM-re illesztett ortofotó tanúsága szerint 84,40 mBf-i magasságban fut. Innen 20 méterre húzódik az egykori Csataér közepén, 83 mBf körül kiépített a 21-es mellékcsatorna, amit a megadott határvonal két helyen átvág. Itt javasoljuk, hogy az öblözet egyik fő mélyvonulataként szereplő Csataér ne vonuljon ki, majd vissza a tározó egyébként szükségtelen töltése alatt. A tározó határa minimális beavatkozási szükséglet mellett a természetes határon jelölendő ki. 13. „A TSz telep környékén” – is a 85 méteres szintvonal ad természetes határt, mind a műút, mind az egyébként nem működő TSz telep éppen 85 m felett fekszik. 14. „A műút mellett” – viszont tovább alacsonyodik a térszín, az utat az öblözet alsó végén keresztül építették meg. Az út legmélyebb szakasza a víz be- és kivezetésére szolgáló leendő fok, ma belvízcsatorna hídjánál van. Ez a műszaki tervezésnek kiemelt területe kell legyen; a víz út alatti biztonságos átvezetése, költségesebb beavatkozás nélkül véleményünk szerint legfeljebb 84,50-ig oldható meg. Ezt a problémát legegyszerűbben az oldja meg, ha a 85-ös maximális árasztási szintet már a biztonsági tartalékkal értjük. Így a tározási kapacitásból kb. 10 millió m3-t veszítünk. 15. „A bevezető jobbparti szakasz” – a fok mentén a térszín 84 mBf alatti, határa keleti irányban nagyon lapos. Javasoljuk töltések között be- és kivezetni a vizet, egy 10-20 m széles mederben, ahol a beáramló víz csillapodását is kezelni lehet. Így a bevezető szakasz mintegy 500 m hosszan a műútig tartana, a tározó gyakorlatilag a műút alatti átvezetés után kezdődne.


5.

38

A tározó javasolt vízrendszere és tájhasználata

A vízrendszer és az erre épülő tájhasználat működ(tet)ési alapelvei és mechanizmusa az I. részben leírtak szerint érvényesek. A vízrendszer tervezésekor a meglévő szinteket (és egyéb eredendő adottságokat) és a meglévő csatornákat (és egyéb adottságokat) egyaránt figyelembe vettük. A mostmár évtizedes előkészítettség mellett is jelenleg inkább ellenérzés, mint igény tapasztalható a terület használatának bármilyen megváltoztatásával kapcsolatban, de ez nem a terület jelenlegi használatának fenntarthatóságával, vagy jövedelmezőségével magyarázható, hanem a helyi ember kiszolgáltatottság-érzésével. Ez változni fog amennyiben bármilyen komolyan vehető információ érkezik a gazdálkodókhoz a tájhasználat-váltás finanszírozásával és az új használat termékeinek piaci lehetőségeivel kapcsolatban. (A jelenlegi rendszerben a helyi ember passzív-befogadó helyzetben van, döntéshozási hatásköre és érdekérvényesítési lehetősége minimális.) A javaslat elsősorban a táj eredeti funkcionális rendszeréhez akar illeszkedni; egyéb tényezők (pl. talaj, helyi népesség) súlyozottabb figyelembe vétele mellett is teljesülhet az eredeti tervezői szándék. 5.1.

Módszertani problémák

Az alapvető kérdés, ami a tervezőt nyomasztja, hogy lehet-e egyáltalán fenntartható, természetszerű (al)rendszert kialakítani egy lényegileg fenntarthatatlan, iparszerű rendszerben? A válasz természetesen az, hogy nem lehet; de muszáj, mert esetleg így van esély a fenntarthatatlan rendszer fenntarthatóvá alakítására. Ezzel együtt a jelenlegi „reális” világhoz való igazodás kényszere szükségszerűen nemideális, külső, irreális tényezőknek kiszolgáltatott rendszert eredményez. (Mennyire lehet reálisnak nevezni azt, ha az ártéri szinteket nem-ártérként tekintik és használják?) Az ideális helyzet felvázolása azért fontos, hogy legyen viszonyítási alapunk akkor is, miután figyelembe vesszük a jelenleg reálisnak mondott irreális, nem természetes, és messze nem ideális körülményeket. Mert, ha csak a jelenlegi mesterségesen rosszá alakított körülményekhez igazodva tervezzük meg az elérendő állapotot, akkor az elért állapot nem lesz ideális. A vízrendszer és a tájhasználat – és a(z élet) fenntarthatóság(a) – szempontjából az az ideális állapot, amikor „csak” a természetesen jó eredendő működéshez és mintázathoz igazítva állapítjuk meg az emberi működést és mintázatot, vagyis a mélyvonulatok természetes mintázata adja a vízrendszert, a táj használata pedig ehhez igazodik – térben és időben egyaránt. Azaz egy-egy terület használatát az arra az évre és évszakra jellemző vízellátottsága határozza meg. Így egy terület lehet tavasszal, és/vagy nedves évben tó, máskor rét (legelő v. kaszáló), esetleg a víz visszavonulása után fel is törhetik (szántó). A központi szabályozás, támogatás akkor ideális, ha nincsen (rá szükség), mert a vidék el tudja magát tartani a táj(i) termékeinek segítségével. Ez akkor lehetséges, ha a (helyi) vidék(gazdaság) nincsen kiszolgáltatott helyzetben a nem-vidéki (külső, idegen) gazdasági tényezőkkel szemben, hanem a természetes munkamegosztás szerves vidék-város kapcsolata működik. Ez ma nem így van.


39

Az eredendő működéshez igazított vízrendszer és tájhasználat ideális állapota esetén csak akkor és annyiban van szükség központi/ állami (vagyis külső) támogatásra (és szabályozásra), amiben és amennyiben ki van szolgáltatva a helyi gazdaság az idegen gazdaságnak. Ma tehát nagyon. Ugyanakkor a jelenlegi kiszolgáltatottsági, (el)fogyasztói rendszerben az idegen gazdaság(i érdekek) legnagyobb és rendszerszerű támogatója (mert haszonélvezője) éppen a modern (elfogyasztói) állam, hiszen ezt a túlburjánzott apparátust éppen a helyi (elsődlegesen termelő) gazdaság(ok) kiszolgáltatott helyzetben tartásával lehet csak eltartani. Ebben a rendszerben a támogatások, amit a központ (vissza!)ad a vidéknek (a kiszolgáltatottsági viszonyból származó jövedelmeiből), arra való, hogy helyben és életben tartsa a vidék(iek)et, mint ahogy a rabszolgát is „támogatja” a rabszolgatartója. Ez a rendszerszerű oka, hogy miért megy olyan nehezen az ártéri tájgazdálkodás bevezetése. A tározó alábbiakban javasolt működtetési rendjének fenntartható működtetéséhez a gazdasági alapfeltétel egy olyan a vidék – nemvidék funkcionális kapcsolat, amiben kölcsönös függőségben vannak a felek, akiknek a helyi érdeke nem sérül, sőt az a kölcsönösen előnyös kapcsolat fenntartására irányul. A társadalmi-jogi-politikai alapfeltételt egy olyan helyi közösség – központ (állam) kapcsolat adhatja, amikor az állam a helyi közösségek központi funkcióit látja el, melyek közül az egyik legfontosabb a helyi közösségek egységes (közös) érdekeinek képviselete a külső érdekekkel szemben. Ezek a problémák legmarkánsabban a vízrendszer tervezésekor jelentkeznek, hiszen egy ideális természetes árasztást nem lehet megvalósítani a jelenlegi gazdasági és társadalmi körülmények között. Viszont, ha igazodunk a jelenlegi realitásokhoz, akkor egy olyan bonyolult, drága, túlszabályozott rendszert kapunk, ami már nem felel meg eredeti szándékunknak, ti. hogy a Nagykörűi öblözetben jöjjön létre egy fenntartható ártéri tájgazdálkodás. 5.2.

A tározó javasolt vízrendszere

A fentieknek megfelelően az öblözet /tározó árasztásának számtalan változata lehetséges a szerint, hogy horizontálisan (területileg), vertikálisan (milyen magasságig), és időben (időszakosan vagy állandó szintet tartva) mennyire akarunk árasztani. Először a természetes árasztásból indulunk ki, annál is inkább, mert az így bemutatott rendszer adja a korlátozott árasztás alapját is; majd ismertetjük a természetes árasztás korlátozásának lehetőségeit. 5.2.1. Természetes árasztás A természetes árasztás esetén a vizet csak a természetes mélyvonulatok vezetik. A mélyvonulatokban futó, eredetileg belvízelvezető, most lehetőleg kiszélesített csatornákból a víz a csatornaperem és az árasztási szint magasságától függően túláradva a mélyvonulatok határáig terjed. Az árasztás szintjének lehetséges változatai (amit az átnézeti térkép színei mutatnak: 8. ábra; részletesen a javasolt tájhasználatot részletező tanulmányban29): - 83,50 mBf., - 84,00 mBf., - 84,80 mBf–ig. 29

Dobos Attila (MTA-DE Földművelési és Területfejlesztési Kutatócsoport): Zonális programcsomagok, intézkedéstípusok kidolgozása a Nagykörűi öblözetben… 2005.


40

Az árasztás belső szabályozása általában küszöbökkel történhet, a Lapos-tó és a Sulymos előtt lehetőség van zsilipet is alkalmazni. További beruházási igény, hogy az ártér kisebb laposai is be legyenek kötve annyira, hogy apasztás után csak annyi pangó víz maradjon, amennyi már könnyedén elpárolog. Ennél nagyobb költség és fontosabb probléma a meglévő infrastrukturális elemek bevédése. Ezzel együtt is a természetes árasztás beruházás-igénye messze a legkisebb, de ez a változat jelenti a legnagyobb és leggyorsabb tájhasználat átalakulást. 5.2.2. Korlátozott árasztás A lényegi különbség a természetes árasztással szemben, hogy itt a víz felvezetése töltések között történik. A számtalan változat lehetősége abban rejlik, hogy melyik szakaszon milyen árasztási szinthez építjük ki a csatornák töltéseit, illetve hogy hol, milyen oldalsó árasztást engedünk meg. Az nem lehet kérdés, hogy a töltéseket szélesen, laposan – mint természetes parti hátakat – kell megépíteni a medresítendő csatornák anyagából; és /vagyis, hogy a csatornákat szélesíteni és lehetőség szerint kanyargósítani kell. Az érintett laposok árasztása és apasztása oldalsó zsilipek segítségével történik. További változatokra adhat lehetőséget, hogy 1. Lehet a töltéseket a csatornáktól távolabb építeni, ebben az esetben nem folyamatosan, csak a mélyvonulatokat hangsúlyozva. 2. Lehet a töltéseket közvetlenül a mostani, de kiszélesített csatornák mellett hozni. Az oldalsó területek (vízrendszer-részek /blokkok) tetszőlegesen áraszthatók. Ezen belül számos lehetőség különíthető el, például: 1. A vizet csak a Csataéren hozva, a 68. sz. belvízcsatorna kiépítésével (84 méteres árasztásig). Így a Nagy-Fok-lapos (4.a-b-c) csatornái nem kapnak külön töltést (vagy csak 83,50-es árasztásig kiépítve), ezért a Nagy-Fok-lapos mélyvonulatait csak egyben kezelni. 2. A 19. sz. csatornát végig, a Sulymosig kiépítve lehet szakaszolni a Nagy-Fok-lapos részmedencéit. 3. Egyéb lehetőségek az ársztás forrása, dinamikája, a szükséges infrastruktúra ki- és átépítettségének szintje szerint, melyek utóbb javasolt és elfogadott változatát az 5.2.7. fejezetben értékeljük. A vízrendszer potenciális elemeit, és a lehetséges változatokat, valamint a vízrendszer javasolt működtetését részletesebben a következő fejezetekben ismertetjük. 5.2.3. A vízrendszer és elemei30 Az öblözet /tározó feltöltését biztosító vízrendszert a természetes medrek, mélyvonulatok és az emberi infrastruktúra (meglévő csatornák, úthálózat) figyelembe vételével az alábbi részekként javasoljuk tekinteni, kiépíteni (12. ábra):

30

A fejezet megírásához és a téma kibontásához felhasználtuk Szőcs Péter és Iván Zoltán térinformatikusok segítségét.


41

1) Fővédvonali átvezető műtárgy (az egykori Nagy-fok máig látható medrének és a töltésnek a kereszteződésénél) A műtárgy küszöbszintje tájgazdálkodási szempontból ne legyen magasabban 82,90 mBf-nél. 2) Legalább 10-12 m széles meder (Nagy-fok) a Doba-Csataszög közti műút alatt a NagyFok-laposig. A műútig mindenképpen a híd után a korlátozott árasztás miatt töltések között, a töltésekbe az oldalirányú árasztás lehetőségét nyújtó zsilipek kiépítése mindkét oldalon lehetőség. A műtárgy után 250 méterrel jobbról a 20. sz. belvízcsatorna befogadása. 3) A Csata-ér mélyvonulata, illetve a benne húzott 68. sz. mellékcsatorna kiépítése a víz továbbvezetését a rövidebbik lehetséges úton biztosítja a Lapos-tóig. A szakasz elején zsilip beiktatásával lehetővé válik a Nagy-Fok-lapos (és a 19. sz. főcsatorna) kiiktatása, illetve alternatív, alacsonyabb szintű árasztása. A jelenleg megadott tározóhatár kétszer átszeli ezt a mélyvonulatot. 4) A Nagy-fok-lapos főcsatornája (19. sz. főcs.) lehetséges oldalirányú árasztásokkal (4a,b,c), vagy peremmagasítás nélkül egyben 83,50 mBf-ig árasztható. Ha a Csata-ér kimarad, csak ezen a hosszabb úton lehet felvezetni a vizet az öblözet magasabban fekvő hátsó részébe. Ez esetben töltésezése szükséges. 4)a Mindkét oldalra összesen 100-120 ha méretű állandó tó (Nagyfok-tó) lehetősége. 4)b A régi Seletka nevű vízállás Hunyadfalva alatt (kiépíthető lenne 84 m Bf árasztásig). 4)c A Fok-lapos medermaradványai a nagykörűi oldalon (a 19. sz. főcs-val átvágva). 4)d Ugyanazon medrek a hunyadfalvi oldalon (Háj-rét). 5) A terület legmarkánsabb tómedre a mintegy 100 ha összterületű Lapos-tó, melynek max. 84 mBf-ig való feltöltése mindenképen az első változattól javasolt. A Lapos-tó elején, a Csata-ér felől zsilipkapu építése javasolt, hogy a feltöltés után a lentebbi részekről a víz leengedhető legyen 83,50-ig. Innen lehet továbbmenni a Sulymosba, ha kiépítik az út alatti átvezetést, vagy visszafelé a Sulymosból kaphat vizet a Lapos-tó, ha a Csata-ér kiépítése elmarad. 6) A 4)-es ág (19. sz. Sulymos-laposi főcsatorna) a Sulymos-laposba érkezik (ez ma is kijelölt belvíztározó, max. tározási szintje: 83,92 mBf), melynek állandó tóként való hasznosítása szintén az első változattól javasolt. Itt is javasolt a létező zsilip megtartása, a lentebbi részek apaszthatósága céljából. A Sulymosból ki- (ill. jelenleg be)ágazó mélyvonulatokban futó csatornákat is természetszerű medrekké bővítve (6-10 m szélesség, kanyargósabb futás) ki kell használni a víz továbbvezetésére: 7)a A 200 m széles Ős-Tisza mederben (Erecsei/ a 19. sz. csat. folytatása); a falu alatt lévő legmélyebb részének tóvá alakításával. Itt a terepszint már 84,50 körüli, hasznos lenne és jól mutatna egy érként funkcionáló laposabb, szélesebb, kanyargósabb csatorna 84 m Bf-ig feltöltve. Az Erecsei elejéből árasztható keleti irányba a Forráspart alól induló lapos /7)a2, ami az Ivánka határrészen keresztül az Ivánkai-ág végéig húzódik. 7)b A szintén markáns mélyedésben futó Ivánkai-ág (20. sz. belvízcsat.) 84 méterig feltöltve kitöltené a mintegy 20-50 m széles eredeti mélyvonulatot Nagykörű és Kőtelek határán. 7)c A kőtelki részeket (Nagy-rét) még a Sulymosból induló belvízcsatorna felhasználásával lehetne bevonni, szép vizes élőhelyet, nedves rétet lehetne kialakítani a Jászsági III. öntözőfürt ide érkező ágának (J.-III-2-3-1) töltése alatt most parlagon lévő területen. A vízrendszer elemeinek (víztesteinek) legfontosabb adatai:

42

száma


2) 3) 4) 4)a 4)b 4)c 4)d 5) 6) 7)a 7)b 7)c

név

hossz x szél.

terület

mélység (m)

(m)

(ha)

átlag / max.

Nagy-foki meder 2000x12 Csata-ér 3000x10→50 19-es csatorna 2500x10 Nagyfok-tó 2000x1000 Seletka 1000x300 Fok-lapos árasztható Háj-rét árasztható Lapos-tó 1300x1300 Sulymos 2300x1-200 Erecsei-ág 4000x10 Ivánkai-ág 3500x10 Nagy-rét árasztható összesen

2,4 3→10 2,5 130 20 ~200 ~50 100 30 4 3,5 ~50 ~300+300

3/4 2→1/3 3/4 0,8/1,3 0,8/1,3 0,4/1,2 0,3/1,3 1/2 1,7/2,5 3/4 3/4 0,2-0,5/csat.

max. vízigény (ezer m3)

30 60→100 75 1040 160 700 150 1000 500 100 75 70 ~4000

Ez a rendszer, az előbbiekben megtett utalások szerint részenként is árasztható, többféle változatban. Ezek közül a legegyszerűbb korlátozott változat, amikor csak a Lapos-tó és a Sulymos medrében terül szét a víz, ide töltések között érkezik (a Csata-éren vagy a 19. sz. csatornán kersztül), és innen töltések között, majd a 84 m feletti terepszintbe mélyülő kiszélesített mederben megy tovább. 5.2.4. A vízrendszer működtetése31 A vízrendszer illetve egyes elemeinek üzemrendjét a módszertani fejezetben leírtaknak megfelelően lehet kialakítani, illetve a kulcshelyeken elhelyezett zsilipekkel szabályozni (lásd: 11. ábra). Jelenleg a tájhasználatváltás politikai támogatásának hiánya, és így a gazdálkodók igény(telenség)e miatt egyelőre csak korlátozott árasztást javasolunk, mert kisebb a minimális árasztásigénye (a tájhasználatváltás területigénye), illetve a részmedencék áraszthatósága jobban szabályozható. A 84 m-es szintig történő árasztást nem kizárólag a természetes terepmagasságok szerint, hanem kisebb művekkel javasoljuk szabályozhatóvá tenni. Ez a rendszer azonban igény szerint továbbfejleszthető az egyes részmedencék (akár egymástól független) bekapcsolásával. A 84 m-ig emelkedő vizet a mélyvonulatokban futó vagy azokat összekötő csatornákban alacsony töltések között vezetjük fel az öblözet távolabbi, magasabban fekvő részeiig. Ezek a csatornák megvannak, de az új funkció miatt kiszélesítésük és természetesítésük (kanyargósság, megfelelő mederkeresztmetszet) mindenképpen javasolt (12. ábra). Ebből mint érhálózatból, megoldhatóvá kell /lehet tenni az oldalsó területek tetszés szerinti árasztását, ill. a víz összegyűjtését nagyobb árasztás, vagy vésztározás esetén. Ez a terepegyenetlenségek pontosabb felmérése után kis kapacitású oldalsó zsilipekkel oldható meg (kb. ahogy annak idején a rizstelepek, v. az árasztásos legelőkazetták kialakításakor – négyszögesítő tereprendezés nélkül).

31

A fejezet megírásához felhasználtuk Tóth Mónika és Tóth Zoltán környezet- illetve építőmérnök szakos szakdolgozóink számításait is (EJF-MF, Baja).


43

5.2.4.1. Az árasztás módja A tározó feltöltése ezen első változat szerint úgy történne, hogy megfelelő vízállás esetén a fővédvonali zsilip nyitásával a természetes víznyomás segítségével elkezdjük felvezetni a vizet az immár fokként funkcionáló természetesített (szélesebb, laposabb, kanyargósabb) belvízlevezető csatornákon. Ahogy a vízszint meghaladja a főzsilip küszöbszintjét, a beeresztés megkezdődhet. A vízrendszer elsődleges (folyásirányba eső) zsilipjei nyitva vannak, a másodlagos (oldalsó) zsilipek a hozzájuk tartozó terület árasztásának igénye szerint nyitva vagy zárva. Ahogy a víz eljutott a leghátsó területekig, és a rendszerünk a kívánt szintig megtelt, a főzsilip és az elsődleges zsilipek lezárandók, hogy megakadályozzuk a rendszer túltöltését, illetve, hogy biztosítsuk a részmedencékben a víz visszatartását. 5.2.4.2. Az árasztás lehetősége Az általunk javasolt rendszeres, tavaszeleji árasztási szint, a 84 mBf-i ökológiai és gazdálkodási vízszint eléréséhez, a tavak feltöltéséhez, illetve vízcseréjéhez elegendőek a meder élét 2-3 méterrel el nem érő, néhány nap tartósságú, középvízi árhullámok is. Ez 400 cm körüli vízállást jelent (a vízmércék „0” pontja 79,36 – 79,88 mBf. helyezkednek el), amit 95%-os biztonsággal ér el a Tisza: 1950 óta legalább 3 napos meghaladással február-március-áprilisban: 49 évben a zöldárkor (május végén, jún. közepéig): 3 évben (1973, 1984, 1991) később, vagy nem érte el: 4 évben (1961, 1972, 1990, 1996). A teljes működtetés esetében is a szükséges 4 millió m3-nyi vízmennyiség az előirányzott 30 m3/s kapacitású főzsilipen elvileg 28 óra alatt beérkezhet. A javasolt 82,90 mBf. ±10 cm talpszintű zsilipen 400 cm körüli vízállás, és 10 m3/s-os reális áteresztő képesség esetén is 3-4 nap alatt a rendszer feltölthető. Az eddig szárazon álló medrek (mélyvonulatok / tározóterek) árasztása után várhatóan jelentős lesz a környező talaj vízfelvétele. Az elszivárgással persze nem mint veszteséggel számolunk, de további feltöltési igény jelentkezhet, amit lehetőség szerint ki kell elégíteni. Másodlagos töltésre május-július között 78%-os, augusztus-október hónapokban is 28%-os valószínűség adódik a százéves vízállás adatsor alapján (5 napos tartóssággal). Vízpótlási ötletként megfogalmazódott a rendszert felülről töltő szivornyás betáplálás lehetősége is, (erre hosszan tartó árvízmentes időszakban lehetne igény), de a gyakorlatban azt látjuk, hogy az alulról való feltöltéshez kisebb vízszint elegendő, mint ami a szivornya beindításához kell. 5.2.4.3.

Az apasztás módja

Az elsődleges zsilipek zárása után a főzsilipet mihelyst a vízállás megengedi, ki kell nyitni – hiszen az elsődleges zsilipek alatt csak megjáratni szeretnénk a vizet a területen (ez csapadékhiányos időszakban pótolná a talaj vízhiányát, ugyanakkor nem lehet célunk, hogy a természetes terepszint fölött tartsuk a vizet a töltéssel magasított csatornáinkban). Apasztáskor azon területek zsilipjeit tartjuk nyitva, amelyeken nem akarunk állandó vízborítást. Tapasztalatok szerint szárazföldi vegetáció néhány hetes vízborítást bír ki károsodás, illetve átalakulás nélkül. Gravitációs apasztás a főzsilip küszöbszintjéig (82,90 mBf) lehetséges, de 83,50 mBf magasság alá nem indokolt, illetve javasolt csökkenteni a vízszintet, mert

44


a vízpótlás érdekében a táj mélyvonulataiban minél több vizet vissza kell tartanunk, ez a vízkészlet csökkenni fog az elszivárgás és a párolgás által, ez a szint már lehetővé teszi az oldalsó területek kellő mértékű víztelenítését. 5.2.4.4. Az apasztás lehetősége

A gravitációs apasztás külső feltétele, hogy a vízszint a főmederben 83,50 mBf magasság alá csökkenjen. Az árhullámok tartósságának vizsgálatából kiderül, hogy amennyiben az árhullám elejéből árasztunk, az esetek döntő többségében nincs lehetőség az apasztás megkezdésére a vegetáció szempontjából kritikus 3 héten belül. A 83,50 feletti tavaszi vízállások tartósságát az utóbbi években az alábbi táblázatban gyűjtöttük össze (kerekítve): évek napok

1995

1996

25+20+30 3+332

1997

1998

10+25 10+35

1999

2000

2001

2002

2003

2004

2005

90

70

60

60

10

5+40

80

Az időszakos vízborítású (árasztott) területekről a víz maradéktalan levezetése az alábbi belső feltételektől függ: egyrészt az árasztott terület mikrodomborzatához igazodó mikrocsatornák kiépítése szükséges, melyek mint a hajszálerek gyűjtik össze, vezetik vissza a vizet a főcsatorna oldalán vágott zsilipekhez. Másrészt ezen zsilipek talpmagassága határozza meg a gravitációsan vízteleníthető terület szintjét, illetve a vízlevezetés után a csatornákban a következő árhullámig (400 cm) tartható alvíz szintjét, hiszen a gravitációs levezetéshez a küszöbszint alá kell csökkenteni a vízszintet. Az oldalzsilipek küszöbszintjeinek viszont a főzsilip küszöbszintje fölött kell lenniük, amihez a 83,50 mBf-i magasság megfelelő. Ez azt is jelenti, hogy az oldalzsilipek alatt legfeljebb 83,50 körüli víz lehetne tartható – a következő ezt a szintet meghaladó árhullámig. (Az első fejezetekben bemutatott elveknek és a lehetőségeknek megfelelően a vízrendszer természetesen kizárólag a gravitációs feltöltéshez és leeresztéshez kell, hogy igazodjon. Az ingadozások okozta bizonytalanságokat a megfelelő használat kell hogy kezelje, aminek biztonságát az agrár-környezetvédelmi jellegű kifizetések tudják garantálni.) 5.2.5. A víz mennyisége (vízháztartási mérleg) A vizsgált táj vízháztartását egyrészt az éghajlati jellemzők, másrészt a Tiszával való kapcsolata határozza meg. Az éghajlati jellemzők a nyitott táj révén a középtájihoz hasonlóak, a Kárpát-medence legkontinentálisabb területéről van szó; az utóbbira jellemző, hogy a nagyvizek tájba jutása erősen korlátozva van, és /mert a kisvizek rendkívül alacsonyan folynak el (77-79 m Bf), így a Tisza medre gyakorlatilag dréncsatornaként működik, a vízgazdálkodás vízlevezetés orientált, az öntözés jelentősége elenyésző. Fontosabb adatok (évre vetítve): csapadék: 300-700 mm átlagos csapadék: 487 mm (1979-98), 498 mm (1963-98), 542 mm (1900-1950) potenciális párolgás: 7-800 mm, nyáron a vízfelület vesztesége: 2-5 mm/nap mért vízszintcsökkenés (–P+C): 2-600 mm – az elmúlt években az Anyita tavon33 éghajlati vízhiány: 0-500 mm, nyári félév átlaga: 3-400 mm hiányzó vízmennyiség: 0-500 ezer m3/100 ha (1 km2) 32 33

1996-ban január közepétől szeptember közepéig gyakorlatilag nem lett volna lehetőség árasztani. vegetációs időszakban


45

Ez azt jelenti, hogy a tározóban és közvetlen hatásterületén (30 km2): 0-15 millió m3, átlagosan: 7,5 millió m3 víz, vagyis csapadék, illetve a csapadékot pótló árvízi árasztás, hiányzik minden évben, immár 150 éve… Ha a csapadék 1-10%-a ad lefolyást (az intenzitástól és a talaj telítettségétől függően), akkor átlagos 10-15 mm-rel számolva, évente kb. 3-500 ezer m3 vizet hagyunk lefolyni, sőt vezetünk le a területről – külső energiaforrás felhasználásával. Ezek az adatok megerősítik a morfológiai szempont alapján meghatározott 85 m körüli árasztási szintet, hiszen eddig a szintig ~25 millió m3 vízkészletet képes befogadni a tározóként kijelölt ártér. Ehhez képest ~7,5 millió m3 (30%) a tározó közvetlen területének átlagos vízhiánya. A 4 millió m3 körüli tájgazdálkodási célból beengedni (és benntartani) tervezett víztömegnek tehát helye és szerepe van a tájban, a vízháztartás kiegyensúlyozásában. A 84 méteres „reálisan” maximálisan javasolható árasztás, így is csak vízhiány kb. felét fedezi. Az eleinte „reálisan” (jó esetben) megvalósulható változat szerinti 1 millió m3 körüli beengedett vízmennyiség csak „csepp a sivatagban”. 2003-ban a nagy aszály idején hangzott el egy homoki cseresznyetulajdonos szájából, hogy „még egy ilyen év, és az megfelezi a fákat.” A homoki cseresznyés közvetlenül a leginkább feltöltésre javasolt Lapostó mellett helyezkedik el. Megjegyzendő, hogy a helyben keletkezett belvizek összegyűjtése és visszatartása része az öblözet itt javasolt új vízrendszere új működtetésének. Túlzott csapadékhullásból, belvízből származó többletvíz /hozzáfolyás az eddigi adatok alapján maximum 500 ezer m3 lehet, az egész rendszerre vetítve legfeljebb 1 m m3 körül számítható, ami 25 %-a az első lépcsős vízigénynek /kapacitásnak. A többletvíz kezelhetőségét biztosítja, hogy ha tavasz elején, a kiengedés /árasztás előtt jelentkezik (ahogy szokott), akkor a feltöltésnél beszámítható, ha később, akkor vagy a leapadt vízkészlet feltöltésére használható (a párolgási veszteség 300 ha vízfelületen 1-2 m m3 közötti), vagy a Tiszába visszavezethető (általában gravitációsan). A víztestek mennyiségi jellemzőit meghatározza még az elszivárgás, a tényleges párolgás és a közvetlen vízkivétel (leginkább: öntözés). Az elszivárgás mértékére a felszíni rétegek pontosabb felmérése adhat pontosabb előrejelzést, de az alapelvként megállapítandó, hogy ami helyben elszivárog, párolog, felhasználódik, az helyben marad, helyben hasznosul, tehát nem veszteségként, csak (felszíni) vízszintcsökkentő tényezőként kezelendő. Megjegyzendő továbbá, hogy nem állandó vízszintű medencék építését célozzuk, hanem természetszerű ártéri tavak létrejöttét és hasznosítását kívánjuk segíteni, megszervezni. Az ártéri vizes élőhelyek (wetlandek) pedig nemhogy elbírják, de igénylik a vízszint szezonális ingadozását. A halak áttelelését a tervezett tómedrek mindegyikén végighúzódó túlmélyített – és tovább bővíthető – csatornák segítik, illetve az építkezés esetén szükséges földmennyiség kitermelésé A fenti adatok és terepi megfigyelések (főként: Nagykörű, Anyita-tó) alapján egyszeri tavaszi árasztás /feltöltés esetén nedvesebb években 20-30, szárazabb években 60-70 cm-es vízszint csökkenésre számítunk. Várható, hogy eleinte a felszínközeli víztartó rétegek telítetlensége, készlethiánya folytán a későbbinél nagyobb lesz az elszivárgás is, ami még csökkentheti a vízállások szintjét. Ami elszivárog, az végül is a tájban, a rendszerben marad, tehát hasznosul. A területnek éppen az az egyik legnagyobb gondja, hogy rendkívül megcsappantak a felszín alatt tárolt vízkészletei (is). Minden bizonnyal a Lapos-tó medrének újból vízállásként való használata hozzá fog járulni a terület vízháztartásának kiegyensúlyozásához, konkrétan a szomszédos dombvonulatokon (Homok) tenyésző történelmi cseresznyés rehabilitációjához.


46

5.2.6. A víz minősége Az ártérbe ki- (vagy be)engedett víz minőségét is a fővédvonali zsilippel lehet szabályozni. Szennyezés esetén a szennyezés csóvájának érkezése előtt lehetőség szerint nyitva kell tartani a zsilipet, hogy a menekülési útvonal biztosítva legyen, a szennyezett víztömeg megérkezésekor zárni. Így az elzárható „ártér-hátország” mérsékelhetné a mederben levonuló esetleges drasztikus szennyezések ökológiai kártételeit. A tiszavíz jelenlegi átlagos terhelése (szennyezése) egyrészt jól kezelhető (tisztítható) az árterek természetes tisztítási képességének köszönhetően (kommunális, ill. iparimezőgazdasági eredetű szennyezések, N, P); másrészt a nem lebomló, felhalmozódó anyagok tekintetében viszont veszélyes lehet (nehézfémek) – bár ez a Nyugat-Európában mérhető terhelésnek „csak” tizedrésze34… A víz szennyezettsége mindenesetre komoly ellenérv lehet a víz kiengedésével szemben, de a megoldás ez esetben sem a „csővégi” alkalmazkodási logika alapján képzelhető el (ti.: ha szennyezett a víz, akkor nem engedjük ki – és kiszáradunk), hanem el kell érni, hogy ne kerüljön olyan terhelés a folyóba, amit az nem tud feldolgozni. Ebben az esetben persze nem a korszerűtlen bányászat fenntarthatóságáról, hanem az emberi környezet /életlehetőségek fenntarthatóságáról van szó. A megoldás eszközeként az Európai Unió által hozott lehetőségek kínálkoznak (WFD, BPD) illetve általában az alapelvek és a (szokás)jog. Az öblözetbe /tározóba ki- (vagy be)engedett víz a medrekben meg fog állni. Az átalakított táj miatt sajnos nincs lehetőség a víz folyamatos mozgatására. Tapasztalataink szerint a 84 méterig feltöltött medrekben kialakuló víztestek már biológiailag stabilak lesznek, megfelelő kezelés mellett (a termelődött szerves anyagok szakszerű eltávolítása esetén: nádvágás, halászat, illetve lehetőség szerinti vízfrissítés) a forróbb-szárazabb nyarakat is egyensúlyukat megtartva kibírják. A már leapadt sekély víz maradéktalan leengedése a gyakorlatban tapasztalataink szerint nem oldható meg, ezért nem javasoltuk a sokkal drágább alacsonyabb fővédvonali küszöbszintet. 5.2.7. Kiskapacitású vízpótlás, felülről (2005 augusztusi változat) A korlátozott árasztás az eddigiekhez képest „továbbfejlesztett” változata a műszaki tervező 2005 augusztusi javaslata, miszerint nem az öblözet legalacsonyabb részén, az eredeti fok helyén jelöli ki a vízkivezetés (-beengedés) helyét, hanem az öblözet /tározótér felső részén, ahol a töltést mindkét oldalról megközelíti egy csatorna.35 A víz beeresztése az eddiginél egy nagyságrenddel kisebb kapacitással lenne lehetséges, egyelőre zsilipes megoldással, de ha követjük azt a logikát, ami mentén ez a javaslat megszületett, akkor azt látjuk, hogy mire a megvalósításra kerülne a sor, ehhez a megoldáshoz jobban fog illeni a szivornyás betáplálás. Még olcsóbb megoldás lenne, ha a Jászsági-főcsatorna vizéből oldanánk meg az árasztást. A (félig) kiépített rendszer úgy sincs – és a tendenciákat nézve nem is lesz – kihasználva az eredeti öntözési céllal, miért ne lehetne – ímmár vízkészletjárulék mentesen, vagyis állami költségvállalással – használni a táj és a gazdálkodás revitalizálására, azaz tájgazdálkodási céllal. A kiskörei duzzasztással kivezethető víz tájrehabilitációs célú felhasználása egyébként 34

Mark G. Macklin szóbeli közlése Nagykörűben (2004.06.08.) Lásd még: Tom J. Coulthard – Mark G. Macklin: Modeling long-term contamination in river systems from historical metal mining. in: Geology, May 2003. pp.451-454. 35 Részletesen lásd: Viziterv Consult Kft.: Nagykörűi tározó műszaki leírás. Bp. 2005. október


47

is kínálkozik, innen lehetne megoldani a Millér folyócska és a hozzá kapcsolódó területek ökológiai és (mező)gazdasági revitalizációját. Ezzel nem szabad megkerülnünk azt a jelenséget, amely a VTT megvalósulását lényegileg meghatározza, ti. hogy valójában nem született meg az ágazatok integrálása, ami pedig egy korszerű, fenntartható és WFD kompatíbilis komplex tiszai (árvízvédelmi és vidék)fejlesztési programnak alapfeltétele lenne. E miatt és konkrétan a tájgazdálkodás központi támogatásának elmaradása, akaratának deklarált hiánya (még csak kommunikációs szinten sem támogatott a tájgazdálkodás…) miatt került előtérbe az az összefüggés miszerint, ha a nagykörűi tározó csak tájgazdálkodási tározó, akkor túl drága árvízvédelmi költségvetésből kiépíteni a nagykapacitású zsilipet, illetve a járulékos infrastruktúrális átalakításokat (elsősorban a Doba-Csataszög közötti műút hídjának megemelését). És ez az összefüggés igaz, csakhogy így sérül az eredeti, és törvényben rögzített szándék, miszerint nem egy egyfunkciós árvízvédelmi beruházást szeretnénk, hanem egy komplex (vidék)fejlesztési programot. Megjegyzendő, hogy a lényeg nem az, hogy a megvalósulás eltér az eredeti szándéktól, hanem, hogy az eredeti szándék, koncepció úgy volt jó, működőképes és (majdnem) fenntartható, és innen származott az egyéb szakmai és civil elfogadottsága. Megint arról van szó, amire az előzőekben már utaltunk, ti hogy a feladat nem az, hogy a Tisza-vidéket egyszerűen meg kell védeni az árvíztől, hanem, hogy olyan helyzetbe kell hozni, hogy érdemes legyen megvédeni az árvíztől. (Idekívánkozó szakmai megjegyzés, hogy a „helyzetbe hozás” során, megfelelő módszert követve, az árvízvédekezés feladata feloldódik az árvizek újszerű kezelése által.) Mindenesetre a tározó lakossági elfogadottsága, támogatottsága a terület jövedelmezőségének (várható, de legalább megígért és garanciákkal ellátott) javulásával arányos. Ennek közösségi és fenntarthatósági szempontból legfontosabb tényezője az eddigi természetidegen táj(használat) átalakításából fakadó haszon kell legyen. Az átalakulás költségeit azonban az államnak kell viselnie – legalábbis amíg a helyi közösség /táj ennyire kiszolgáltatott. Ezek a költségek egyrészt az infrastruktúra, másrészt a tájhasználat természethez való igazításának költségei, tájgazdálkodási kifizetés az átállás idejére, illetve addig, amíg a helyi gazdaság /táj alárendelt-kiszolgáltatott helyzetben van a külső érdekkel szemben (vö: 3.1. és 5.1. fej.). Az általánosan (is) érvényes tanulságok rögzítése után megállapítjuk, hogy a tájhasználatváltás jelenlegi előkészítetlensége mellett az új változat mintegy „csökkentett” üzemként, vagy „nulladik” ütemként tájgazdálkodási szempontból is elfogadható, amennyiben így is megvalósul a kiszárított ártér medreinek feltöltése, illetve ennek lehetősége, kiterjeszthetősége. Ugyanakkor a kishozamú és egyirányú vízáramlás („vízpótlás”) miatt a természetszerű kommunikáció a főmeder és az ártér között nem fog megvalósulni. E nélkül pedig nem beszélhetünk rendszerszerű tájrehabilitációról vagy tájgazdálkodásról, legfeljebb tájrehabilitációs zárványról (mint amikor az amputált testrészt visszavarjuk ugyan, de fordítva). Fenntarthatósági szempontból e megoldás hatékonysága olyan, mint amikor időnként hátrébb ülünk egy fülkével azon a vonaton, ami az ellenkező irányba megy, mint ahogy szeretnénk. Úgy ítéljük meg, hogy a jelenlegi helyzetben jobb, ha a táj szerkezetének, használatának fenntarthatóva átalakítása ténylegesen megkezdődik (még ha ilyen kis lépésekkel is), mintha ez tovább h/szalasztódik. Az új változatot a 2005. szeptember 22-i nagykörűi tervegyeztetésen az itt rögzítetteknek megfelelően véleményeztük, illetve a megkapott műszaki leíráshoz a fentieken túli, a megvalósítás részleteit is érintő megjegyzéseket fűztünk. Jelen tanulmány,

48


illetve az ehhez kapcsolódó, az agrár-környezetgazdálkodási programcsomagokat bemutató tanulmány megállapításai igazak, alkalmazhatóak és alkalmazandóak az új változat esetében is; most csak külön kiemeljük a legfontosabb, egyéb helyeken is említett feltételeket: • fontos a csatornák futásának, mederkeresztmetszetek természetesítése (váltakozóan aszimmetrikus, a két oldalon nem egyforma, az egyik oldalán 1:4-nél nem meredekebb, lehetőleg nem egyenes rézsű, lásd: 12. ábra) • fontos az érintett csatornák melletti területek bevonása: a 84 méteres feltöltési magasságot nem töltésekkel, hanem a csatornák menti, 84 mBf alatti sávok szántóföldi termelésből való kivonásával és új típusú használatával kell lehetővé tenni. 5.3.

A tározó javasolt tájhasználata 5.3.1. Területi megjelenés

A tározó területének jelenlegi használata meglehetősen egyöntetű képet mutat: a 85 m Bf alatti térszíneket gyakorlatilag teljes egészében nagytáblás, monokultúrás szántóként hasznosítják, főleg búza, kukorica, napraforgó és lucerna növényekkel. A szántók egyhangúságát az útmenti (főleg akác) és a csatornák menti (amerikai kőrises) keskeny egyenes fasorok vagy áthatolhatatlan bozótosok csak kevéssé bontják meg. A Lapos-tóban van két újabb párhektáros gyümölcsös telepítés, részben 84 m Bf alatt. Extenzív gyepet az Erecsei meder által körbefogott övzátony-sarlólaposos, ármentes helyzetű nedves szikesen találunk (Karád). Intenzív gyep a Jászsági III. öntözőfürt két oldalán a kőtelki TSz alatti parcellán található. A tározó megadott határvonala által bekerített magaspartokon ugyancsak szántók dominálnak, de a nagykörűi oldalon sovány-dűlői szántók mellett a Forrásparton nagy kiterjedésű gyümölcsösök is találhatók (vö: 4.3. fej.) Az ártéri tájgazdálkodás bevezetésével jóval mozaikosabb, a táj eredeti szerkezetét kiemelő, harmónikusabb tájhasználat és tájkép fog kialakulni. Az ártéri tájgazdálkodás javasolt haszonvételeinek területi megjelenése elsősorban az egyes térszintek relatív magasságától függ. A szintek és haszonvételek legfontosabb összefüggéseit az alábbi táblázat mutatja. (A pontos beosztást és elhelyezkedést a megadott kereteken belül a gazdálkodók fogják kiválasztani.) relatív szint ármentes szint magasártér alacsonyártér mélyártér

vízborítás 85 m 84 m

biztosan ármentes ritkán, röviden

rendszeresen 83 m (évente, időszakosan) állandóan (évenkénti vízcserével)

haszonvétel település, őszi gabona, erdő, állatok helye árvíz idején gyümölcs, kert, szántó, erdő, legeltetés legelő, rét, kaszáló, erdő, réti halászat hal, nád, egyéb vízi növény, madár

Az ártéri tájgazdálkodás általános működtetését a 3.3. fejezet ismerteti, az egyes művelési módok pontos területi javaslatát, tartalmi, technológiai leírását az agrár-környezetvédelmi programcsomagot bemutató tanulmány tartalmazza36.

36

Készül a jelen tervezési folyamaton belül, szerzője Dobos Attila (Debreceni Egyetem), lásd 29. jegyzet.

49


5.3.2. Tájműködtetés (a szabályozás alapjai) A tervezett és javasolt mintázat bemutatatásakor nem közvetlenül a felszínborítási kategóriákat, művelési ágakat adjuk meg, hanem a tájtípusokat, amik a relatív árasztási szinteknek megfelelően helyezkednek el. Az alábbi táblázatban jelöltük a tájtipusonként választható művelési ágakat. Látható, hogy vannak átfedések, ezek biztosítják a rendszer alkalmazkodási képességét az egyes tájrészletek és gazdálkodói elképzelések sajátságai szerint. A konkrét területeken a választott árasztási változat is meghatározza a választandó művelési ágat. Az ajánlás erősségét az x-ek száma jelöli; ezzel a szabályozás és a támogatások megállapítása során a gazdálkodói igények értékelésekor súlyozni lehet. (Erdő azért nem szerepel külön, mert a jelenlegi (reális) szabályozás szerint az erdő művelési ág nem lehet agrár-környezetvédelmi programcsomagbéli kategória. A fás tájrészletek létrejöttét a gyep kategórián belül, mint pl. fás legelő javasoljuk támogatni.) nádas

tájtípusok

tó

ármentes szint magas ártér alacsony ártér mély ártér

x xx

xx xxx

gyep (rét, legelő, kaszáló - fákkal) x xx xx

szántó

gyümölcs kert

xxx xx x

xx xxx

A szabályozás további alapjait az alábbi összefüggések határozzák meg: 1. A mélyvonulatok természetes hálózata meghatározza a potenciális vízrendszert. 2. A természetes szintek meghatározzák továbbá a potenciális tájhasználatot. 3. 4.

A vízrendszer részegységekre, egységesen működtetendő területekre osztható. Ezen vízgazdálkodási részegységékhez tartoznak az általuk érintett parcellák, melyek gazdálkodását egyeztetve kell megoldani a választott árasztási változat szerint.

A (mesterséges alakú) parcellák és a (természetes alakú) vízrendszer-egységek és tájtípusok harmónizálásához a kétféle mintázat metszetét felhasználva a parcellákat tájtípusonként alrészletezni kell; az alábbi példák (táblázat) szerint: érintett parcella (hrsz)

össz. ter. (ha)

ebből mélyártér (a1) jelölése

0133/24

93,4630

0127/2

10

mérete

alacsonyártér (a2) jelölése

mérete

magasártér (a3) jelölése

mérete

ármentes szint (am) jelölése

mérete

0133/24/a1 = 0,3 ha 0133/24/a2 =4,703ha 0133/24/a3 =35,46ha 0133/24/am = 53 ha 0127/2/a1 = 0 ha

0127/2/a2 = 0 ha

0127/2/a3=2,7 ha

0127/2/am=7,3 ha

stb. A táblázat, bevezetése után, persze lehet egyszerűbb, íme: hrsz.

össz.ter. /a1

/a2

/a3

/am

50


0133/24 0127/2 stb.

93,4633 10,0

0,3000 0

4,7030 0

35,4600 2,7

53,0000 7,3

Ennek megfelelően a 0133/24/a3-as hrsz-ú (ímmár természetes határú) parcelláját a használója – adott esetben egyeztetve a szomszédos 0133/25/a3-as hrsz. gazdájával – művelheti mint nádast, gyepet, vagy szántót, a választott művelési változatban: pl. nedves rétként; és ehhez államilag garantált kifizetést kap a meghírdetett agrár-környezetvédelmi programcsomag szerint, az ott meghatározott feltételek betartásával. Összegezve: A parcelláknak (mint gazdálkodási egységeknek) vízrendszer egységekként egyeztetve kell /lehet pályázni és/vagy művelni a kiválasztott működtetés (azaz vízborítási szint) szerint adódó tájtípust alrészletként jelölve, az ott választható konkrét művelési ág, illetve változat mint AKP csomag szerint.

5.4.

A szükséges beavatkozások, és feladatok meghatározása 5.4.1. Egyéb érintett infrastruktúra

A tározó ártéri szintjén különleges természeti érték nem sérül, hanem gyarapszik az aárasztás folytán, régészeti értékekről a magaspartokon tudunk, de ezeket fentebb részletezett egyéb okok miatt sem szabad bevonni a tározó területébe. Az úthálózat érintettsége kézenfekvő. A 84 mBf-i árasztás még nem zavaró, a problémamentesebb vésztározási használat elősegítése érdekében azonban javasoljuk a Nagykörűbe tartó utat a Perjésháti dűlőút kiépítésével kiváltani (5 km, az Önkormányzatnak forrásra váró tervei vannak erre vonatkozóan). A kötelki utat Dobától a Dobai-főcsatorna mentén Hunyadfalván keresztül lehet kiementeni az ártérből (szintén 5 km). A 750 kV-os távvezeték érintett szakaszát tartó oszlopai közül 8-10 db szorul biztosan megerősítésre, a többi magasabban van. E probléma megoldásának mintájául szolgálhat a tározó területét elhagyó vezeték 2 következő lába, amelyek 30 éve aktív hullámtérben vannak; (bár legszerencsésebb a tájat nagyon csúnyán kettévágó vezeték áthelyezése lenne). A vízrendszer kiépítéséhez szükséges beavatkozások részletes leírása műszaki feladat, ezeket az engedélyes terv készítésekor a műszaki tervező határozza meg. 5.4.2. A további feladatok meghatározása Az ártéri tájgazdálkodás bevezetéséhez a Nagykörűi tározóban az alábbi feladatcsoportok megoldása szükséges: 1. Az ártéri tájgazdálkodás haszonvételeinek pontos agrár-szakmai leírása, módszertani, technológiai útmutató kidolgozása a tájhasználat-váltás megkönnyítése érdekében.


51

Ennek alapján olyan programcsomagok leírása, amelyeket be lehet vezetni a NAKP zonális programjainak sorába. 2. Az ártéri tájgazdálkodás jogi környezetének megteremtése, olyan problémák megoldásával mint például vízkormányzási jogosítványok, vízhaszonvételi jogok, osztatlan közös tulajdonú táblák kezelése, egyébként is a parcellahatároknak a természetes határokhoz és haszonvételekhez való igazítása, általában a víz- és tájhasználat helyi irányítás alá utalása, stb. 3. Meg kell szervezni és fel kell állítani, valamint működtetni kell egy olyan irodát, ami tájgazdálkodási központként, a helyi viszonyokat, szereplőket ismerve képes szervezni, menedzselni a tájgazdálkodás tényleges bevezetésének tényleges folyamatát; olyan szolgáltatásokkal is segítve, mint például adatbázis kezelés (tájgazdálkodási információs központ), szakmai tanácsadás, koordináció, pályázatírás, közös marketing, piacszer(ve)zés, védjegy kiadása, ellenőrzése (minőségbiztosítás), stb. Ezen feladatoknak persze nemcsak szakmai-tudományos, de operatív, bürokratikus része is van. Magyarul, amit megterveznek a tervezők, azt meg is kell valósítani. Az ártéri tájgazdálkodás megvalósításának alapfeltétele például, hogy megépüljön a fővédvonali zsilip, vagy hogy kifizessék a gazdáknak a szerződés szerint nekik járó összegeket. Ehhez pedig pénzt kell biztosítani, legalább a kormányhatározatban, illetve a törvényben előírt módon és ütemezésben.


Ábrák: 1.a 1.b 1.c 1.d

A Közép-Tisza-vidék vizsgált részének térképe 1790-ből A Közép-Tisza-vidék vizsgált részének térképe 1846-ból A Közép-Tisza-vidék vizsgált részének mai átnézeti térképe A Közép-Tisza-vidék vizsgált részének szintvonalas térképe

2. 3.a 3.b

A működő táj (és társadalom) modellje A Közép-Tisza-vidék vizsgált részének funkcionális egységei A Közép-Tisza-vidék vizsgált részének funkcionális egységei és a kijelölt tározók

4. 5.a 5.b 5.c

Az éghajlati vízhiány térképe Negyedidőszaki feltöltődés /süllyedés térképe Eltérő mértékben süllyedő területek térképe Árvízi küszöb keletkezése Szolnoknál

6. 7.a 7.b

A fokgazdálkodás vázlata A terület térképe 1790-ből az ártéri és az ármentes szint határozott elkülönülésével A terület térképe 1914-ből a (még) ábrázolt fokrendszerrel

8. 9. 10.a 10.b

A tározó átnézeti térképe A tározó és környékének digitális domborzati térképe A tározó talajtérképe (fizikai tulajdonságok) A tározó talajtérképe (kémiai tulajdonságok)

11. 12.

A tározó javasolt vízhálózatának vázlata A csatornák javasolt átalakítása

52

1.a ábra

1.b ábra

1.c ábra

1.d ábra

2. ábra

3.a ábra

3.b ábra

4. ábra

5/c ábra

5.a ábra

5/b ábra

6.ábra

1.1 A táj kisvízkor (hullámtér, töltések, mentett oldali ártér, magaspart, települések)

1.2 A táj nagyvízkor (árvíz a táj fölött - árvízi veszély és mentett oldali vízhiány egyszerre!)

1.3 A táj vésztározás esetén (VTT 1. változat, a tározók a humán infrastruktúrához igazodnak, nem a természeteshez)

1.4 A táj fokkal (A főmeder és az ártér között a fok teremti meg a kapcsolatot. Ez a kapcsolat a táj működésének alapja.)

1.5 A táj működő fokgazdálkodással („ártér-reaktiválás szabályozott vízkivezetéssel”)

7.a ábra

7.b ábra

8. ábra

9. ábra

10.a ábra

10.b ábra

11. ábra

12. ábra

b-4. AZ ÁRTÉRI TÁJGAZDÁLKODÁS MEGVALÓSÍTÁSI TANULMÁNYTERVE A NAGYKÖRÜI TÁROZÓBAN

Recommend Documents