AKÁCLEVÉL Bennünket, magyarokat könnyű táborokra osztani, mert az empatikus kultúrák hordozói nem csak a maguk igazát ismerik. Megosztásunkat főleg azok a liberális észjárású (liber = mentes, szabad) polgártársaink művelik nagy hozzáértéssel, akik politikában és szaktudományokban egyaránt mentesek attól a képességtől, hogy meglássanak alapvető összefüggéseket, amelyek saját részigazságaikat újra meg újra felülírják. Mégis rendületlenül próbálkoznak. 2014 elején tudódott ki akácellenes európai haditervük, amellyel – a magyar nyilvánosság háta mögött – Brüsszelig mentek, kiváltva itthon az Akáckoalíció megalapítását. Egy mozgalomét, amely az akác és méze hungarikummá nyilváníttatására irányul. Kezdeményezője a híresztelésektől eltérően nem csak Glattfelder Béla fideszes EP-képviselő. Dr. Gyuricza Csaba is, a Szent István Egyetem Mezőgazdasági és Környezettudományi Karának dékánja, aki mellesleg a SZIE környezet- és tájgazdálkodási agrármérnök szakának hallgatója volt. Ez utóbbit csak azért bocsátom előre, mert az üggyel azóta foglalkozik a mindenoldali sajtó. A jól szűrt megnyilatkozásokból az az ismerős képlet bújik elő, hogy az akácellenesek elsősorban a született és tanult "hozzáértők", az akácpártiak meg a korlátolt nemzetiek, az "akáclobby", az "akácoligarchák". Aktív és nyugalmazott erdészek, kertészek, méhészek, doktorok és tollnokok szóltak hozzá az "akácügy"-höz. Nem sorolom sem a hangoztatott, sem az elhallgatott érveket. Mindenkinek van valami igaza, de maga a felzúdulás a legfontosabb. Mert igazolja, hogy nem botanikai, nem ökológiai, s nem is egyszerű politikai-ideológiai kérdésről van szó. Sokkal inkább egy környezetpolitikai alapelvről, amely idáig valahogy elsikkadt. Arról, hogy vajon azok próbálják-e intézni környezeti jövendőnket, benne az akác ügyét is, akik valóban minden dimenzióját értik és érzik? Mert a szakmai dimenziók mellett a környezetpolitika alapvető dimenziója a társadalom. A társadalom, mint egymáshoz rendelt társak sokasága... Nem lehet sikeres, és nem is nevezhető környezetpolitikának az, amelynek kezdeményezései nem számolnak a társadalommal és annak életműködéseivel. Pedig épp erről kell beszélnünk, nehogy végül mégis elhiggyük, hogy mi magyarok "genetikai alapon" vagyunk szekértáborozók. Az akác kapcsán is feltűnő ugyanis, hogy szakadék tátong a megszólaló szaktudományi műveltségű diplomások és azon "akácpártiak" között, akiket egyszerű "megélhetési" és "gazdasági" érdekeik, esetleg "irracionális érzelmeik" kötnek az akáchoz. Nem is szólva azokról, akik "magától értetődően" akácpártiak, mert vele élnek a mindennapokban, de az efféle viták elzúgnak a fejük fölött, mint általában a viták és a mások formálta történelem is, hiszen "közemberek". Rájuk, az ő ízlésükre, véleményükre jobbára csak a választások környékén szokás odafigyelni, nehogy a politikai valószínűségszámít(gat)ás egyenleteiben kisiklást okozzanak. Ők a hallgatag társadalom. Nem azért hallgatagok, mert nem tudnak beszélni vagy írni. Hanem mert valakit képviselni is kell a képviseleti demokrácia szabályai szerint. Ők ugyanis dolgoznak. Jogvégzettségük ugyan nincsen, de jogérzékük, politikai illemtanuk, kulturális és környezeti vonzalmaik, esztétikai megítéléseik szépről és rútról, erkölcsi fogalmaik jóról és rosszról vannak. Pontosan meg tudják ítélni, hogy a környezetpolitizáló diplomások mely lépései és megnyilvánulásai egyeztethetők össze ezzel a jogérzékkel, a közemberi politikai illemtan íratlan kódexével, az egészséges környezeti felfogással, a jó ízléssel, és melyek nem. Az értelmiség egy másik része nemcsak érzékeli ezt a hallgatag tartományt, hanem a civilizáció bábeli hangzavarában megpróbálja ezt a (szerves) "kultúra" közegeként értékelni, de jobbára tart a mindentudók kíméletlen leintésétől és mindig kész "anti"-besorolásaitól. Vagy nem fél, hanem meggyőződésből a kultúra pártjára áll. Ahogy én is jártam az akáccal.
Azzal, hogy 2014 február 11-én kelt első akáclevelemben aláírásra körbeküldtem a hungarikum-kezdeményezést a Magyar Ökoszociális Fórum tagjainak és a velünk különféle kapcsolatokban álló tudományos-értelmiségi körnek, akaratlanul is tengelyt akasztottam némely biológus, ökológus és természetvédő ismerősömmel. Egyiküktől biológiai-ökológiai bunkóságomra rácsodálkozó, kurta válaszímélt kaptam az alábbi szöveggel: "Szerinted is legyen hungarikum az akác, és Te is védenéd? Vagy csak viccnek írtad?" Ezzel többnapos vita kezdődött köztünk a listatagok gyönyörűségére. Ennek végére kristályosodott ki bennem a gondolat, hogy az akác kapcsán rá kell mutatni végre a hazai természet- és környezetvédő észjárás fájdalmas hiányosságaira, de egyben arra is, hogy az ennek alapját képező biológiai és ökológiai szaktudományok mennyire elszakadtak az embertől-társadalomtól, miközben lépten-nyomon igénylik az életébe való beleszólás jogát, mint ez esetben is. Ám az ilyen súlyos melléfogások nem csak az ő tekintélyüket és amúgy is gyenge társadalmi elfogadottságukat rontják. Veszélyeztetik velük együtt alakítandó környezet(politika)i jövőnket is. Az akácvita ugyanis a legbeszédesebb példája annak, milyen súlyos pervertálódás történt az elmúlt évtizedekben a hazai környezeti gondolkodásban. Különösen két szakmai területen: egyrészt magában a környezetügyben, másrészt az oktatásügyben, a közoktatástól a felsőoktatásig. A gazdasági tárca mellett ez volt az a két szakterület, amelyet a rendszerváltás óta szinte mindig a liberálisok birtokoltak, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali kormányaink voltak-e éppen. Mára a hatalomgyakorló liberalizmus nemcsak aggályos környezet- és oktatásügyi jogszabályok sorában örökítette meg magát, hanem évtizedes regnálásával a szervezeti rendszerek dzsungelösvényein és a köztájékoztatásban is mindenütt letette a maga nagy- és kisembereit, akik a liberális hatalomgyakorlás átmeneti szünetelésének időszakaiban is "teszik a dolgukat", erőfecsérlő vitákat provokálva, újabb és újabb társadalmi frontokat nyitva, újabb árkokat ásva és fogalmi ködöket gerjesztve. Ez már magában baj. De ennél is nagyobb baj, hogy ezek a viták és akciók csak tovább pervertálják a jövőnket és jövőbeni környezeti kommunikációs képességünket, az egyes, egymástól csupán szakmailag elkülönített, de környezetileg nem elkülönülő területek közötti együttműködés esélyeit, mint a környezetügy és a mezőgazdaság, vagy általában a környezeti közgondolkodás és a gazdaság. Előkészítve a társadalmi agyban azt az eszmei (z)űrt, amelyben újra fészket rakhat egy újabb elitpárt-ideológia, ismét rátelepedve a környezetügy és az oktatás területeire egy finomítottabb, de a lényegben most is változatlan liberalizmussal. Mert hát ki gondolhatná komolyan, hogy az akác "védelemre szorul"? Észak-Kínától a Kárpát-medence nyugati pereméig tartó nagy ökológiai övezetünkben mindenütt kiválóan érzi magát és egészséges, stabil állományai vannak. Biológusainknak és ökológusainknak inkább ezt a rejtélyt kéne megfejteniük, hogy ebben az eurázsiai ökológiai térben mindenütt "otthon van", míg ennek határain túl, Eurázsia keleti és nyugati területein csak parki vagy botanikus kerti fa. Mi ennek a "szelektív" övezeti elterjedésnek az oka, ha igaz, hogy Amerikában "őshonos". Nem úgy vagyunk-e ezzel is, mint az ifjú koráig németül beszélő Széchenyi István volt a magyar magázással. Aki, nem észlelvén a magyar "kend", a "maga" és a személyragos magázás finom változatait, a német sie (= ő/ők) és a Sie (= ön/önök; maga/maguk) egyezése alapján az ő/ön tükörváltozattal javallta "pótolni" a "hiányzó formát" az ismeretlen anyanyelvben. Avagy a 17-18. században a botanika már töviről-hegyire föltérképezte ezt az egész eurázsiai térséget, benne Magyarországot is, hogy annyira biztos magában az akác "őshazáját" illetően? Nemde még ma is fedeznek föl korábban nem ismert élőlényfajokat. Figyelmeztető kéne
legyen számunkra az a dogmatermő értelmiségi egymást-idézés is a terephez fordulás helyett, amelyet Nemeskürty István ír le Virág Benedekről (1722-1830). Aki Kazinczy-tól, az ország másik végéből kéri egy népdalnak a szövegét, amelyet egy cselédlánytól hallott dalolni saját ablaka alatt. Pedig ki is léphetett volna tudós könyvei közül, hogy az autentikus forrástól magától kérdezze meg... Mi egyáltalán a biológia és az ökológia számára az "őshaza"? Mi az "őshonosság" a földi élet bizonyított, kis- és nagyhullámú történeti pulzálásában és lassú, de szakadatlan változásában, övezeti eltolódásaiban? És mi az "ősborókás" meg az "ősgyep" az ilyen alaptudományokból kinőtt természetvédelemnek? Nem csupán egy mai ismeretszint előtti élőhely és állapot? Amelyik előtt, s még az előtt is voltak (több száz, több ezer vagy akár több millió éves), de mindenképp átmeneti élőhelyek és állapotok... Ha így fognánk fel környezeti fogalmainkat, akkor sok káros (pénzt és jobbra való emberi energiákat fecsérlő, fölösleges vitákat és feszültségeket gerjesztő) "környezeti akció"-tól menekedhetnénk meg. Ezért is jó lenne, ha e természettudományi diszciplínáink pontosítanák saját szakszavaikat, mert a helytelen fogalmakból egyrészt helytelen fogalmak, másrészt helytelen cselekvések fogannak. Így válhatott az akác is "invazív" növényfajjá, mint a kéretlen vaddohány vagy az elszabadult parlagfű. Pedig az akác fontos gazdasági növényünk, azaz kultúrnövény, mint amilyen sok más mezőgazdasági haszonnövényünk. Mert akkor a kukorica is "invazív" és "társulásra képtelen", hisz "az ember" egyoldalúan pártját fogja a gazzal és más "őshonosunkkal" szemben. Ezzel a liberális ökológia beteg fogalmainak csokrát színezem tovább az "ember"-rel és a "gazdaság"-gal. Ez a fogalmi rendezetlenség fosztja meg a liberális ökológiát és a természetvédelmet annak lehetőségétől, hogy békésen és hatékonyan éljen együtt a társadalommal. Hisz számára "az ember" az ökológiai bajok fő forrása, aki maga is "invazív élőlényfaj" a Földön, mert téves definíciói szerint "élettérhez nem kötött", azaz sehol sem "őshonos", legfeljebb "valahol Afrikában", ahol a mese ma érvényes változata szerint "az őshazája" volt. A "gazdaság" (mint gazda+ság) fogalma pedig elő se kerül a liberális ökológiában. Ezért gondolkodnak tévesen ökológus barátaink a "hungarikum" fogalmáról is, mert más fogalmaik is végzetesen megbízhatatlanok. Ez ugyanis még csak nem is ökológiai fogalom, hanem gazdaságpolitikai, és a márkázó nyugati civilizáció szülte. A "márkázás" a civilizáció gazdasági rendszerében a kisajátítás formája. Annak a jognak a kifejezése, amely bizonyos "levédett" áruk kapcsán felárat, azaz külön jövedelmet terem. Az akác és méze hungarikummá nyilvánítását ezért nem is kell összefüggésbe hozni az ökológia amúgy is aggályos "őshonosság" fogalmával. Csupán arról van szó, hogy az akácnak meg a magyar települési területnek különleges köze van egymáshoz. Egy szovjet tiszt a második világháború idején haza írt levelében nem véletlenül nevezte "magyar fának". Ha már olyan szinten meghatározó fája az alföldi magyar tájnak, mért ne ismerhetnénk el annak? Miért ne lehetne mézével együtt hungarikum? Várjuk meg, hogy a szürkemarha meg a tokaji példáján majd előbb ébredő "területörökös" szomszédainkkal kelljen rajta huzakodnunk? Tény, hogy az akác is "elszabadult" Magyarországon. Ugyanúgy, ugyanott és ugyanazért, mint a vaddohány az egykori paraszti szőlőgyümölcsösök helyén, meg a parlagfű a hajdan volt paraszti szántókon. A mélyebb összefüggések kedvéért tegyük itt mindjárt hozzá: ahogy a romboló politikus emberfajta is elszabadult nálunk. Évtizedek óta tele vagyunk minden területen "özöneszmékkel" és "özöngondolkodókkal", akik számára csak a térfoglalás a lényeg, nem a közhaszon. Az akác "elszabadulásának" csak részben oka az akác életképessége. Ezért ültetik hektárszámra homoktájainkon, és veszik sokféle hasznát. Ültetik a kiterjedt parlagokon, egykori tanyahelyeken, ami nem "elszabadulás" vagy pláne nem "invazivitás". Mert hát vannak kiterjedt parlagok, vannak elhagyott, hajdan virágzott paraszti
szőlőgyümölcsösök, és vannak felszántott tanyahelyek. Vajon miért vannak? Mikor jut már el odáig a magyar ökológus szakma, hogy belássa: a társadalomnak és a kultúrának is van ökológiája, és a társadalmi-kulturális ökológia megsértése mindig súlyosan visszaüt az egész környezetre? Vajon a homoktájakat tájfedően lakó és művelő magyar tanyagazdálkodás korában miért nem "szabadult el" az akác? Miért tudta a tájlakó tanyai parasztember "féken tartani" és szeretni, s miért nem tudja ugyanezt a gépesítő-kemizáló, iparosított maradvány-gazdatársadalom? Vajon mért nem a parasztirtók ellen hadakoznak az ökológusok meg a természetvédők? Tudom, ez a nehezebb. Komplexen látni, gondolkodni, és országszolgáló felelősséggel cselekedni. Ahol elszabadult az akác, ott mindenütt arról van szó csak, hogy egy bűnös, társadalomromboló eszme a tájfelelős embertől szabadította meg a tájat, és máig nem engedi ott újra megkapaszkodni ezt az emberfajtát. De közvetlen táji okai is vannak az akác "elszabadulásának". Az alföldi magyar táj ugyanis nem "megváltozott", ahogy a pozitivista természeti szaktudományok fogalmazni szeretnek, hanem megváltoztatták. Ugyanaz az agyament társadalomtervező és tájátrendező ideológia változtatta meg, amelyik kiirtotta a tájfedő tanyavilágot, a tájat értőn és érzőn művelő parasztságot. Ugyanez a mindentudó technokrata eszme csatornázta el a tájból az éltető vizet, amely a puszta jelenlétével maga is szabályozta az akác elterjedési területét. Hisz elegendő egy nedves ősz meg egy bő havú tél utáni tavaszi vizesség, hogy a száraz árokfenékre lemerészkedő akác kipusztuljon. Mért nem a vízelvevők és vízkoncentrálók ellen hadakoznak az ökológusok és a radikális természetvédők?! Nyilvánvaló persze, hogy miért nem akarnak tudni és beszélni liberális észjárású zöldjeink az akác túlterjeszkedésének valódi: társadalmi és táji okairól. Egyrészt mert a táj- és társadalomszabályzók az ő szellemi rokonaik. Másrészt azért, mert az ökológia, mint puszta természettudomány, még mindig nem bírt eljutni az emberig. Az ember az ökológia számára máig kívül van a növényi és állati élővilágon, s nem vele együtt, életközösségben létezik. Ugyanúgy, ahogy a marxisták számára is külön létezett a "természet" és a "társadalom". Ezért beteg a liberális természetvédelem is, hiszen csak ő "tudja, meri és teszi", de a tájlakó helyi társadalmak nélkül. Hogy a maradék parasztság a városba költöztetett parasztutódokkal együtt szereti is az akácot, az őket édeskevéssé érdekli. Ehelyett mindenféle botanikai zöldségekkel rágalmazzák az akácot. Pl. azzal, hogy az akác mint jövevény "nem társul". Hogy minden más növényt kiirt maga alól. S az őshonos dió nem? Az ilyen zöldségekkel rágalmazóknak ajánlom, járják be a Kiskunság lerombolt tanyatelkeit. Látni fogják, hogy a hajdani tanyahelyeken együtt él a tanyaudvarokat fölverő akác a bodzával, a vadeperrel, a juharral, a megmaradt olajfüzekkel, és még egy sor mindenféle dudvás és füves aljnövénnyel. Azok, akik "nem társuló" voltát emlegetik, bizonnyal erdészetileg ültetett, nagyüzemi akácerdőket láttak, amelyeket ugyanúgy "művelnek", mint az ültetett haszonnövényeket szokás. Ilyen alapon akár a kukoricát vagy a búzát, de még a szőlő monokultúrát is kárhoztatni lehet, mert "leginkább a maga társaságát" kedveli, hiszen a "hozam"-ért cserébe legalább indulási előnyt igényel a földművelő embertől a többi növénnyel szemben. Primitív ellenvetések sorát lehetne idézni az akácról, amelyekben értelemszerűen több a negatív elfogultság az akáccal szemben, mint a szakmaiság, noha doktor címekkel büszkélkedő szakemberek írják. Egymásnak homlokegyenest ellentmondóakat is. Csak az ellenzői színvonal jellemzésére említem meg az egyiket, amely szerint pl. "az árnyéka megöli
az aljnövényzetet". Hogy a gazdasági akácültetvényekben az aljnövényzet hiányának más oka is lehet, eszükbe se jut. Például az, hogy mélyszántásba ültetik, amely után az eredeti növényzet regenerációjának még akácültetvény nélkül, több évtized múltán sincs sok esélye. De folytatva az "árnyék"-bokszolást: egy másik "szakmai" vélemény szerint az akácárnyék mit sem ér, mert erős napsütésben az akáclevelek összezsugorodnak, és átengedik a napsugarat meg a hőt, ezzel a talajt kiszolgáltatják a kiszárító erőknek. Az csak hagyján, hogy ezek a "szakemberek" bizonnyal nem aludtak még forró nyári napokon akácfa árnyékában. Nem érezték azt a kellemes langyos, illatos levegőt, azt a langymeleg földet, ami ilyenkor a természet ölébe csalja pihenni a természetes embert és az állatot. Nincs még egy olyan fája homoktájainknak, amely ezt az élményt nyújtaná. De hagyjuk az "érzelmeket", mert akác ügyben ilyenjeik (legalábbis pozitívak) a biológus és ökológus szaktudósoknak meg a "szaktermészetvédők"-nek nincsenek. Bezzeg a tölgy! Az társuló hajlamú, mert "őshonos". Igaz, nemcsak minálunk, hanem ismét egy minket is magában foglaló, nagyobb ökológiai övezetben. A németek és az oroszok is "saját" fájuknak tekintik. Alatta nedves a föld, csupa élet a gombától a cserjékig, olvasom "összefüggésekben" gondolkozó ökológusok és botanikusok ellenvetéseit. Ez volna az az összefüggéslátás, amelyre a magyar táj természeti arculatának alakítását, a hazai természet védelmét bízhatnánk? Annak eldöntését, hogy mi maradjon, és mi vesszen?! Mert hát lássuk csak még egyszer (Lendvai Ildikó hírhedtté vált szavaival élve: "szótagolva, hogy mindenki értse"): milyen is az élőhelye, azaz igényelt tájkörnyezete az egyiknek és a másiknak? Az akác alatt nem azért száraz a föld, mert az akác kiszárította, hanem azért, mert eleve csak szárazabb, nem vízjárta helyeken telepszik meg vagy csak ilyenen telepíthető sikerrel. A magas talajvizű helyeken kipusztul. A tölgy más: nem azért nedves (és életteli) alatta a föld s körülötte a levegő, mert olyanná tette (noha nincs olyan növény a világon, amely a maga módján ne próbálná meg "berendezni" magának és a maga eszközeivel dominálni a saját élőhelyét), hanem azért, mert olyan helyeken szeret élni. Élőhelyileg tehát az akác meg a tölgy még csak nem is konkurrensei egymásnak. Azaz ismét roppant "összefüggéslátás"-ról árulkodik az az ökológus-biológus-természetvédő javaslat, hogy "cseréljük őshonos tölgyre a jövevény akácot". Ha bölcs barátaink képesek visszaadni a kiszárított alföldi tájaknak a tájszabályzók elvette vizeit, akkor az akácot nem kell az EU-val szabályoztatni: zsugorodni fog az élőhelye, ha nem is fog kihalni. Mert előbb a táj, aztán a növény. Ez is összefüggés. Nem is akármilyen. Ökológiai egyszeregy is lehetne a neve. Attól persze, hogy valakinek diplomája van, de nem lett összefüggéslátó értelmiségi, s mindehhez még angolul is beszél, és össze tud szerkeszteni egy angol nyelvű, akácellenes beadványt az EU-nak, s van mögötte néhány hasonló színvonalú liberális "természetvédelmi szervezet", még koránt se biztos, hogy igaza van akác-ügyben. Még ha "van is igaza", ahogy a genitivus partitivust a csólyospálosi parasztember kifejezi. A részigazság azonban sohasem jogosít totalitárius igényű cselekvésre, noha kétségtelen, hogy az ilyen típusú igazság és az ilyesfajta cselekvési kényszer lélektana közt már van összefüggés. Különösen nem jogosít olyan kérdésekben, amelyek mélységesen érintik egy nép kultúráját. Mert hogy az akác mélységesen érinti a magyart, azt nem csak azzal a tapasztalati alapú érzelmi viszonyulással indokolhatjuk, amelyet föntebb az akácárnyék kapcsán említettem. Minden kultúrának része a gazdaság is, még ha a civilizáció nem is így gondolkodik róla, hanem épp fordítva: mintha a gazdaságnak lenne kultúrája. Pedig a szerves kultúrák nyelvei egyértelműen tanúskodnak erről, minden ellentmondó elmélettel szemben. A "gazdaság" szó
a "sok gazda" jelentésű "gazda+ság" összetétele a magyarban. Ugyanúgy, mint a németben a Wirt+schaft. Csak az angol "economy" számára marad rejtve, hogy a gazdasághoz elsősorban ember, éspedig felelős tájgazda kell. Mint minden kultúrához. A gazdaság a szerves kultúrtudás szerint eredetileg a tájlakó ember legalapvetőbb életműködése, mely életközössége és az azt éltető táj fenntartó művelésére irányul. Ha a civilizáció számára már nem az, akkor arról nem "az ember", hanem a civilizációs viszonyok és a civilizáció emberei tehetnek. Így helyes az emberkérdést fölvetni az ökológiában, még ha kényelmetlen is. A nyelv egyéb tanúságait, a dalkultúrát, stb. már nem is hozom példának. Csak a közlelket kifejező, ellenőrizhetőbb magyar tájköltészet gyöngyszemeire utalok még, hátha leveszik a polcról néhányan a nyírségi Váci Mihály "Százhuszat verő szív" című kötetét, benne két akácverssel (Akác, ill. Akác a forgószélben). Hogy küldő paraszti közösségének milyen mély akác-szeretetét tükrözik ezek a versek, azon érdemes elmerengnie mindenkinek. Igaz, ezekben hűségjelkép az akác. Egy fölforgató, elmenésre bujtogató, globalizációs eszmével szemben a maradásra, a táj szeretetére indító hűség jelképe. Valakiknek tán idejétmúlt üzenet. De semmiképp sem egy kultúrahordozó, teremtésfelelősséget viselő népnek. Amely számára mindennek teremtésküldetése és teremtésbeli jelentősége van. Az embernek, az állatnak, a növénynek... Az akácnak is. PhD Győri-Nagy Sándor kultúrökológus, MÖF-elnök
