Azok a boldog ötvenes évek! Zsákai Piroska emlékezései
Zsákai Piroska, 2014
"Egy szál csöpögő gyertya mellett" emlékezem. 1950. június 27-én marhavagonok és ponyvás autók százai indultak a Hortobágyra. Bennük riadt öregek és gyerekek is, a nép ellenségei, köztük én. Birkahodályok, ólak lakói lettünk három évig. Közel tízezer ember kálváriája kezdődött ezen a napon. Áldott legyen az emlékük, az elkövetőket pedig sújtsa megvetés!
*****
1
Tartalom Családom regénye .................................................................... 3 Ördögök a kolostorban ............................................................. 6 Véghatározat ............................................................................ 8 Partraszállás, D-day ................................................................11 Lágertöltelékek .......................................................................14 Patkányváros és poloskafészek ..............................................18 "Királyok, hercegek, grófok..." ................................................21 Szeretteink kálváriája .............................................................25 Halványuló reménysugár ........................................................29 Utórezgések ............................................................................32 "Filléres emlékeim" ................................................................35
2
Családom regénye Apai nagyapám meghalt, mielőtt megszülettem volna. Sírkövén a neve helyett – kérésére – a katolikus köszöntést vésték: Dicsértessék... Én akkor az angyal kórusban énekeltem még, és rábeszélt, hogy ebbe a családba érkezzem. Apám a hatodik, legfiatalabb volt a testvérek közül. Három szép lány és három okos fiú, akik közül apám örökölte a vasutas státuszt. Nagymama, a kis hajó kapitánya, a tarnamérai bíró lánya volt. A "birtok"-ról csoda dolgok érkeztek. Ma is emlékszem a tökmagolaj felejthetetlen ízére. Anyai nagyapám kárpátaljai ruszin volt, aki a saját maga készítette ladikon szökött át a Tiszán lecsorogva. A Zagyván Hatvannál megállt és benősült a gazdatiszt családjába. Nagyanyám éjjel-nappal dolgozott, kertet, földet műveltek. Nekünk éltek. Nagyapa ruszinul imádkozott, és ha csak sziszegte a szavakat, tudtuk, hogy káromkodik. Kemény, hegyi ruszin volt, olthatatlan honvággyal. Szép, szomorú dalokat énekelt, és hozzá harmonikázott. Elfogadtam hát nagyapa invitálását, és a Zsákai klánt választottam családomnak. A nagynénik-nagybácsik gyerekei már kamaszkorúak voltak, én lettem a központ, ahogy apám mondta a "kisasszony". Elégedetten konstatáltam, engem mindenki szeret.
3
Aztán jött a háború. A vasutasok mentesültek a frontszolgálat alól, apám egyik bátyja Párizsban élt, a másikat karpaszományosnak vonultatták be. Esténként érte imádkoztunk. Amikor a szövetségesek elkezdték a bombázást, apu a hóna alá csapott és rohantunk a légópincébe, ahol már zengett a "Most segíts meg Mária!" Én üvöltöttem, ahogy bírtam, mert az álkapcámat kifeszítette apám, hogy meg ne süketüljek, ha légnyomást kapunk. Egy iszonyatos durranás után valószínűleg sokkot kaptam, mert azóta mindenre emlékszem. A háború után csodálatos évek következtek. A béke szigete voltunk. Ötévesen kaptam kistestvért, Lacikát, akiért nem igazán lelkesedtem, mert túlharsogta a lemezjátszót a bömbölésével. El akartam adni a kökényesi kofáknak, de nem kellett nekik. Így aztán belenyugodtam a változtathatatlanba, de a trónt nem osztottam meg vele. Az iskolában unatkoztam, és a drága tanító nénit bosszantottam, aki remekül kezelte a sztár allűrjeimet. Második osztályt végeztem, készültem a Zagyva parti indián táborba, ahova a nagyfiúk beszavaztak, de a hatalom beleszólt... Vasárnap délelőtt templomba mentünk, utána a Zagyva parton ugrándoztunk délig. A vasárnapi ebéd szertartás volt és tortúra: hogy ülsz, hogy fogod a villát stb. A csirkemáj szagától is rosszul voltam, apám prédikálásától még inkább. Hogy milyen egészséges... betemettem nokedlivel, de lebuktam.
4
És akkor beállított egy nő, hogy apám aláírást kéri. Az íven "Akasszák fel Mindszentyt" felirat volt. Apám felállt, és csak annyit mondott: Kifelé! A nő hápogott, apu erélyesebben megismételte: Kifelé! Anyám elsápadt. Laci... – nem jött ki több hang a torkán. A következő vasárnap már nem kellett csirkemájat ennem, a pusztán ácsorogtam éhesen, és nem értettem, mi történt. Nyolcévesen összeesküvő lettem a hároméves öcsémmel együtt. A legkisebb összeesküvő nyolc hónapos volt.
5
Ördögök a kolostorban 1950. június 19. reggel Apám Egerbe utazott kiküldetésbe, anyám friss mandulaműtétje után lábadozott. Mi hancúroztunk. Dörömböltek a kapun. Egy ismeretlen férfi (!) izgatottan kiabált, hogy azonnal menjünk, mert viszik a barátokat Szibériába. Anyám a kezét tördelte, majd a Mária kép elé térdeltünk, és imádkoztunk: "Most segíts meg Mária!" Eszembe jutott a légópince. Akkor segített, hátha most is? Este érkezett meg apánk, a templom mellett jött el, látta a tömeget és hallotta Rafael atya sírós könyörgését, hogy menjenek haza. – Nincs mit tennünk – mondta szomorúan. Reggel ugyanis a templom elé gördült egy ponyvás autó, rajta meggyötört piarista szerzetesek apácák. Megpihenünk, mondta az egyik ávós, és visszük a maguk papjait is. Több sem kellett, az emberek – köztük a provokatőrök – szétfutottak. Aki kezét-lábát bírta, rohant a templomhoz. A főördög – Péter Gábor – "véletlenül" a hatvani rendőrségen kuksolt. Onnan hívta fel a házfőnököt, ha nem oszlatja szét a tömeget, akkor ő intézkedik. Egészen "véletlenül" két ávós zászlóalj lezárta Miskolc és Pest felől Hatvan egyetlen főútját. A tömeg egyre gyűlt, énekeltek és imádkoztak. Persze, akadt, aki indulatosan kiabált, de atrocitás nem történt.
6
Este aztán megindultak a készenlétben váró (egyesek szerint bedrogozott) ávósok, beszorították a tömeget, és iszonyatos verés következett. Begyűjtötték a Katolikus körbe a szolgálatba induló vagy éppen hazatérő vasutasokat is. Ha tiltakozott, megrugdosták. A kolostor kapuját betörték. "Sztálin nevében rohamra!" – vezényelt a parancsnok. Ezt egy közelben megbújó gimnazista lány mesélte el. Betörve kivétel nélkül mindenkit összevertek. Az egyik ferences tizenhat rettenetes pofont számolt meg, aztán elájult. Egy apáca meghalt. A barátokat kordára fűzve fellökték egy teherautó platójára. Pestig térdelniük kellett. Velük együtt a zömében vasutas lázadók, meg sem álltak Péter Gáborig. (Az ottmaradt piarista szerzeteseket falhoz állították és a mit sem sejtő kofák adományait, tejet, tojást a fejükre öntve ütötték őket.) – Csirkefogók! – ordította magánkívül Péter Gábor – 48 órán belül lógni fogtok! Tizenhét napig éjjel-nappal vallatták őket. Újra az ÁVH tábornoka elé kerültek. – Nem csinálok belőletek mártírt, de itt fogtok megrohadni! Hatvan egy Patyomkin-falu lett. Kimozdulni sem mert senki. Másnap a "nagyszájú, klerikális, jobboldali szoc. dem. vasutasokat", köztük apámat B-listázták. Június. 26-ra fegyelmi tárgyalásra hívták őket. Rettenetes napok voltak, de a java ezután jött.
7
Véghatározat "Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; ... Vigasztald meg, ha vigasz a gyermeknek, hogy így igaz. Talán dünnyögj egy új mesét, a fasiszta kommunizmusét -" (József Attila)
1950. június 26.
Apu civilbe öltözik. Kifogástalan az eleganciája, mint az egyenruhában. Anyu a nyakkendőjét igazgatja, és egyfolytában ismétli: vigyázz magadra! Pesten lesz a fegyelmi tárgyalás. Anyu sír, hiszen a házassági évfordulójukat és a László napot szoktuk ezen a napon, a nagycsaláddal együtt ünnepelni. Elkezd főzni, nagymama pedig mesélni próbál – de nem megy. "Öccse-viccsa becséls", nyafog Lacika. Persze, hogy összevissza beszélt, hiszen apám nővérét elvitték a papokkal, apáca lányát pedig internálták. Kimegyünk az udvarra és leülünk. Érezzük, hogy most nincs ideje a viháncolásnak. Este későn, de vidáman jön meg apánk. – Nem lesz ebből semmi! – mondja nevetve. Leégtek a bizottság korifeusai. A mozdonyvezető igazolta, hogy a miskolci gyorsot vitte aznap,
8
de a bornírtság csúcsa az volt, amikor egy agglegény 16 éves fiát emlegették. Összeesküvés, óóó! És akkor kopogtak. Két rendőr állt az ajtóban. Udvariasan félórás kihallgatásra hívták apánkat. Vállára terítette a zakóját és hátranézve mondta: visszajövök. Ez a mozdulat él bennem ma is. Három év múlva láttuk viszont... Én utánuk osontam, és láttam, hogy egy ballonkabátos a dzsipbe rúgja. Tudtam, hogy nem mondhatom el anyunak, és azt is tudtam, vége a világnak. Átjött a szomszédasszony, az ő férjét is elvitték, a kislányok pedig Karácsondon nyaraltak. Félt egyedül. Lacika elbóbiskolt, mi csendben ültünk, csak a fali óra tik-takja zengett. Fél kettő tájban autózúgás, dörömbölés, káromkodás. Berúgják a kazettás tölgyfa ajtót és bezúdulnak a házba. Sokan. Meglátják a terített asztalt, és törnek-zúznak. – Dőzsöl a burzsoázia, nép meg éhezik – ordítja a zajfelelős. Az egyik letépi a feszületet és addig tapos rajta, amíg a korpusz lepattan. Anyánk elé teszik a véghatározatot, miszerint mi veszélyes elemek vagyunk, ki kell emelni a rendes emberek közül és kényszerlakhelyül Hortobágy-Kónya tanyát jelölik ki. – Én ezt nem írom alá – közli anyu –, hiszen ez Zsákai László és családja nevére szól. Hol van a férjem? – Már ott van, várja magukat, készíti a lakhelyet. Elhitte ő is és mások is, mindenkinek ezt hazudták.
9
Feldobáltak néhány holmit, a tetejére bennünket, ránk szíjazták a ponyvát és ott maradt velünk az üvöltő dervis. A szemközti ház ablaka mögött ott állt egy egyetemista fiú, és sírt. Őket is így pakolták fel a nyilasok... Úttalan utakon, éhesen, szomjasan, a portól fuldokolva elindultunk valahová...
10
Partraszállás, D-day A Hortobágy folyónál álltunk meg. Harmincnál is több ponyvás autó jött velünk. Amikor a parton felsorakoztattak bennünket és körülöttünk davaj-gitáros üvöltő ávósok rohangásztak farkaskutyákkal, anyáink azt hitték, kivégeznek bennünket. Belelőnek a vízbe, és kész. Imádkozzál kislányom, suttogta Ildikó anyukája, de ő csak pityergett, mert elfelejtette a Hiszekegyet. Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában... nem így van, de hogy? Mindegy… Visszaparancsoltak a ponyva alá, de nem szíjazták vissza. Talán közelbe megyünk és nem Szibériába? Isteni csoda, hogy a zsombékos mezőn nem borultunk fel. Hamarosan rettenetes látvány fogadott bennünket. Döbbent tekintetű emberek bámultak ránk. Három nappal azelőtt idehurcolt "Tito-bérencek" voltak a déli határ mellől. Egy hórihorgas, nagy orrú férfi ordított az ávósokra, hogy hova (...) vigyenek bennünket, mert ott nincs hely. Azok visszaordítottak, hogy menjen a ... melegebb éghajlatra, itt maradunk és punktum! Én a platón bámészkodtam és nyújtottam a kezem, hogy segítsen leszállni a vitéz úr, de segítség helyett teljes erővel lerántott. – Még mit nem, kisasszony? Azért sem sírok, fújtam magamban. Leszórták a motyóinkat és estig ott ácsorogtunk.
11
– "Hortobágy, dicső rónaság, Te vagy az Isten homloka..." – szavalt valaki. – Ki ez a hülye? – méltatlankodott egy hang. – Petőfi. – Akkor is hülye! – Mintha nevetés morajlott volna végig a sokaságon. Hogyan tovább? Egy rozzant falak nélküli pajtában zsúfolódtak össze az előttünk érkezők, oda tuszkoltak be minket is. Mély álomba merültünk volna a földön, ha a parancsnok "bajtárs" appelt nem rendel el. Zengzetes szitokszózattal üdvözölt – egész véletlenül üvöltve –, egy ládán SS-terpeszben közölte, hogy itt fogunk megdögleni. Mi vagyunk az ország rákfenéje, haszontalan söpredék stb. Anyu sírt, Lacika a lábán kuporogva bóbiskolt, én pedig arra gondoltam, hogy ő fog megdögleni itt. Éjszaka iszonyatos vihar jött, a pajta tetejét felkapta és mi ott áztunk az Isten szabad ege alatt. Másnap reggel anyut kivitték a rizstelepre dolgozni. Lacika zokogott, anyám úgyszintén. Ottmaradtam a bőgőmasinával és fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Az U alakú birkahodályt kiganajolták (kézzel), és ott alakítottak ki fekhelyeket. Szorosan egymás mellé állítottak és szalmát szórattak a földre. – "Hotel Rákosi" – szellemeskedett valaki. – "Arany bárány szálló" – válaszoltak. Itt fogunk lakni. Így mondták, "lakni".
12
A dühös patkányok éjszaka csapatosan támadtak, nem akarták feladni a territóriumukat. Nappal a lapos, nagy legyek falatoztak belőlünk. Három napig nem ettünk semmit. Vizet egy lajtban hoztak, de az már másnapra ihatatlan volt. A hodályba észrevétlenül mellénk költözött az Isten.
13
Lágertöltelékek Másnap egy rakás ávós érkezett egy teherautóval. – Már csak ti hiányoztatok! – morgott egy öreg sváb. Vezényszavak, csizmadobogás, kutyaugatás, annyi, mint megfélemlítés? Futottak az állomás felé, ahova bevánszorgott egy tehervonat. A vagonokból meggyötört emberek kászálódtak ki, minket elzavartak, ne bámuljunk. Az osztrák határ mellől érkeztek. Egy négynapos kisbaba is volt közöttük, Kati. Egy katonai barakk állt a hodály mellett, a babát odavitték. Az apja kétségbeesetten szaladgált, hogy meg kellene fürdetni. A táborban ott maradhatott egy juhász a családjával meg a birkákkal, de tilos volt nekik velünk, népnyúzókkal kommunikálni. Az asszony szólt a tanácstalan apának, hogy hozza azt a gyereket, majd ő megfürdeti. Fürdesse csak, sziszegett parancsnok, aki a vadszamár becenevet kapta. Az asszony rá sem hederített, tette a dolgát. Túlélésünkhöz még sokszor segített. Kati az érettségi után egy hatalmas csokor virággal köszönte meg a fürdetést. Aztán jöttek a vendek, a svábok, a görög tengerészek, a szerb partizánok, akik naponta írtak levelet Rákosinak, hogy rohadt fasiszták közé zárták őket. Egy belorusz fiú és 90 éves nagymamája volt a kedvencünk. A mami fogorvos volt, de a kezében már nem volt erő, ezért az
14
unoka, a "Szép Nyikita" kapta ki a fájós fogat. Szerencsések voltunk velük. Más táborokban nem volt fogorvos. Esténként a kútnál hanyatt fekve bámultuk a csillagokat és beszélgettünk. Ő oroszul mondta a magáét, én magyarul. Szinkronban voltunk. Amikor a kutyák ugatni kezdtek Nyikita felpattant, kivillantotta az összes fogát és "Nu, kisbugar, davaj szpaty!" kiáltással elköszönt. A görögök úszni tanítottak a csatornában. Hiába nyafogtam Sztavrosznak, hogy engem is tanítson már, a nagylányoknak tetszelgett. Felálltam a fahídra, és "Sztavrosz, ugrok!" kiáltással le is ugrottam. Leértem az aljára és a víz feldobott. A görög elfenekelt, de én megtanultam úszni. A morgós öreg sváb lett a "francia nevelőnőm". Ha felbőszítettem, cifrán káromkodott, ezért kapta Lincsi nénitől a becenevet. Anyám hajnaltól késő estig a baromfitelepen, a keltetőben dolgozott, ő kérte meg, hogy vigyázzon rám. Neki baronesse voltam. Lajos volt a legrosszabb gyerek a táborban, önvédelemre tanított. – Leszeged a fejed, mint a bika, belefejelsz az ellenfél mellkasába és az összecsuklik. – Kipróbáltam, Lajos összecsuklott. Ez megpecsételte a barátságunkat. Loptunk, mint a szarka, ami a kezünk ügyébe akadt. Éhesek voltunk. Amikor becsuktak bennünket a karcerbe (fabódé), megjelent egy méretes patkány. Mezítláb voltunk, én majdnem frászt
15
kaptam. – Állj a lábamra! Ha harap, engem harap meg – lovagiaskodott. Harminc év múlva Heidelbergben zokogtunk egymás vállán. Megkérdeztem, a lábára álljak-e? Azt felelte, inkább ne! És már nevettünk. – Hazajössz-e? – kérdeztem. – Majd tankkal – felelte, és a fekete szeme haragosan villant. Lassan ötszáznál is többen lettünk. Gróf Szécsényi reggelente tornászott, aztán fogta be a lovakat. Volt vitéz várkapitányunk és csendőrünk, katonatisztünk szép számmal. Anyáink voltak a "szent asszonyok", ha a hatalomnak gúnyolódni támadt kedve. Karcsival felfedeztük a csikósokat, kiszöktünk hozzájuk. A bajszos nézett minket és megkérdezte, onnan jöttünk-e? – Onnan – morogtam, és nem reménykedtem barátságos fogadtatásban. Délcegen ült a lovon, tett egy kört, majd a kezét nyújtotta: ugorgyá kisgeróf! Nem volt nálam boldogabb a földkerekségen. Karcsival az ötvenéves évfordulón találkoztam újra. – Emlékszel? – Emlékszem hát, mindenre. A tanítónk harmadikos gimnazista fiú volt, Szentgotthárdról hozták oda őket. Napiparancsba kapta, hogy tanítania kell. Előtte egy évig a "szabad" gyerekekkel jártunk egy csöpp tanyasi kulipintyóba. Megszerettük egymást és ez nem illett bele a tervbe. Ezért a táborban egy sárból vert épületben kineveztek egy szobát iskolának. Ez a fiú úgy tanított, "mint akinek hatalma van". Nemcsak tanított, reggeltől estig gondja volt ránk.
16
Két éve temettük, én búcsúztattam, illetve búcsúztattam volna, ha nem jut eszembe Néri Szent Fülöp. "Legyetek jók, ha tudtok!" És akkor rámjött a sírás. Áldott legyen az emléke!
17
Patkányváros és poloskafészek A hodály patkányai rendületlenül támadtak, általában éjszaka. Anyuékat éjjel borsót csépelni vitték, a lelkemre kötötte, el ne aludjak, mert Lacikának lerágják a patkányok a fülét. Géza mellettem feküdt (ugratott is később) és mesélt a csodabivalyról, aminek a szarvát letörve finomságokat találunk. Csorgott a nyálunk, de legalább ébren voltam. Ha elbóbiskoltam, félálomban meghallottam a patkány szuszogását és odacsaptam. Hajnaltájt beájultam. Ma is kísért a rémálom. Ahogy besütött a nap, megleptek a legyek. Lacika szája, orra és a szeme feketéllett tőlük. Tehetetlen dühömben felráztam. Akkor láttam, hogy a szobatisztaságnak vége. Kivittem az itatóvályúhoz és beleállítottam. A juhász kétségbeesetten kiabált. Nemcsak a vályú vizet tettem tönkre, hanem a gémeskútból neki kellett újra telemerni. Visszamentünk a hodályba, ahol a birkák óbégattak, és egy daráló zümmögött rendületlenül. Lola néni a szalmán énekelt: "Nem vagyok én puccos dáma, nincs rá módom, reakciós volt az uram a vasúton." Kimentem a hodály mögé, hogy ábrándozzam egy kicsit, de a járőr elzavart. Szidta a fajtámat, az anyámat, én meg magamban az övét.
18
Pedig a távoli kék erdőt szerettem bámulni. Odaképzeltem a rubintos hintót, a királyfit és magamat a taft ruhámban. Hol lehet a ruhám? Ki vette fel? Puff! Vége az álmodozásnak... Ételszag terjeng levegőben. Egy kondérban grízes tésztát főznek. – Hozzatok edényt – biztat egy bőszoknyás néni. Sziszegve káromkodom, nincs edényünk, se kanalunk. Anyu felpakolt nyolc tepsit, és slussz. Felkapom Lacikát meg egy tepsit, és beállok a sorba. Fáj a gyomrom az éhségtől. Tartom a tepsit, és Lajos meglök. Belefejelek a kondérba. Félreállítanak. A végén kaparják a kondér falát és az lesz a miénk. Kézzel két pofára falok, de Lacika nem eszik. Később sem. A juhászné anyunak ad egy tojást, az hátha kell neki. Nem kell. Már nem bőg, csak nyöszörög. Néha meghallgatom, szuszog-e még. Szeptember közepén észbe kap a vadszamár, hogy iskolába kellene járnunk. Sorakozik a rongyos gárda, fegyveres-kutyás kísérettel ballagunk a töltésen. Megállunk egy kunyhónál. Mi ez? Iskola. Jézusom! Magam előtt látom az én iskolámat. Ki ül most Zsuzsa mellett, és hiányzom-e a tanító nénimnek? A fali képen Rákosi vigyorog. Rányújtom a nyelvem. Pedig azt kell énekelnem, hogy "Rákosi pajtás bennünket boldog jövőbe vezet". Visszatérve a táborba appelt vezényelnek. Le kell adni a személyes okmányokat és értékeket.
19
Kerékpárok, fényképezőgépek, rádiók eltűnnek örökre. A parancsnok főbe lövi magát, mert valaki elszámoltatná. Biztos nem kapott a szajréból. Kezd hűvös lenni a forróság után. Katonai barakkba költöznek a gyerekesek. Egy napig tart a boldogság. Éjszaka poloskák rohamoznak előbújva a repedésekből. Az eresztékekben fütyül a szél. Visszasírjuk a patkányokat? Hol fogunk mosakodni? Mosni? Nincs válasz. Lacikát nagyapa hazaviszi. Akkor látom először sírni. Mint egy szárnyaszegett madár fekszik az ölében a szeme fénye. Anyu vigasztalhatatlan. Jön a tél, és a sár. Gumicsizma kellene. Fázunk. Apu bundájában kuporgok az emeletes ágyon. Fáj a hiánya. A fájdalom a hátam közepéből indul ki, és a mellkasomat szorítja. – Apu – suttogom, és potyognak a könnyeim.
20
"Királyok, hercegek, grófok..." Mármint mi. Igyekeztek ellenséges hangulatot teremteni velünk szemben, de a puszta népe ellenállt. Segítettek, ahol és ahogy tudtak. Őrzőinknek azt sulykolták: Ne csak őrizd, gyűlöld! (ÁVH-s lózung.) Gyűlöld, mert amíg te éheztél, ők dőzsöltek. "Naplopók és burzsoák..." Hát gyűlöltek bennünket. Féktelen haragjukban bizony, ha néha közvetve is, de gyilkoltak. Vilmos (ma sem tudjuk, zsidó volt vagy sváb, és nincs is jelentősége) nyílt tekintetű, szép fiatalember volt. Talán 18-20 éves. A szülei disszidáltak, ő pedig hozzánk került. Valaki ráfogta, hogy szalonnát lopott a konyháról. Kihallgatáson úgy összeverték, hogy a következő kihallgatás miatti félelmében felakasztotta magát. Kivitték a tetemét lovaskocsival, és valahol elhantolták. Azt is mondták, lenyalatták vele a falra fröccsent vérét, mert rongálta a nép vagyonát. A szalonna meglett. Volt közöttük emberséges is. Általában nem említek neveket, de Mező bajtársat név szerint szeretném bemutatni. Mosolygott mindig. Ha este ő volt szolgálatban, hokedlit készítettünk neki, leült, és énekelt. Gyönyörű hangja volt, mi pedig a dallam szárnyán repültünk: "Dániában általában kék az ég..."
21
Ha szabadságra ment, oldaltáskájába rejtette a "fekete" leveleket. Valaki lebuktatta. Talán közülünk? Nem tudjuk. Mint ahogy azt sem, hogy mi lett vele. Anyám leveleit egy Kati nevű munkatársa adta fel, és a válaszok – néha pénzzel – hozzá érkeztek. A meseautó ki-bejárt a táborba. Hozott, vagy éppen vitt embereket. Akiket a debreceni ávóra vittek, azok vagy vissza sem jöttek, vagy ha igen, hallgattak, mint a sír. Győző imádott nagyapját egy reggel holtan találták. Becsavarták egy pokrócba, lovaskocsira tették, és elvitték. Nincs sírja. Győző két éve jött először találkozóra. Elmondta, amikor átutazott a pusztán Kónya mellett, elfordította a fejét. Mi, gyerekek – ahogy Szolzsenyicin írja – olyanok voltunk, mint a keresztény mitológia ördögfiókái. Szakfelügyelő jött hozzánk. Ady Endre: Az én apám c. versét kellett volna felmondanom. Hogy mi ütött belém, ma sem tudom, de megkötöttem magam. – Nem igaz, hogy a gazdagok foglya apám! Az ávósok foglya! A szakfelügyelő kiment, a tanító utána. – Elvisznek, te hülye! – suttogott Csöpi. – Innen? Hova a francba lehet elvinni? Mi? Bizony lehetett volna, de szerencsém volt.
22
Miután a vadszamár kiiktatta magát az élők sorából, egy okostojást kaptunk helyette. Ez is óbégatott, de néha valami emberség is mutatkozott benne. Azzal kezdte a napi prédikációját, hogy "falra borsó, falra..." Kitalálta, hogy kultúra az kell, még a magunk fajta páriáknak is. Szombat esténként tábortűz mellett sorstársaink produkciói szórakoztattak bennünket. Persze előzetes cenzúrával. Editke rögtönzött: "Túl az Óperencián..." Na, lett ordítás! – Amerika kellene, mi? Őket várjátok, mi? – Büntetés: levél-csomagelvonás és a kultúra sem csöpögött jó darabig. Ballagtak az évek, az édes otthon képei halványodni kezdtek. Nyúltam, mint a fű az üvegházban, a hajam szénakazalt formázott, elkutyultam. – Mit szól apád? – vetette be a nagyágyút anyu. Ez hatott. Egy darabig. A kazal tetején bújtam meg, ha utáltam az emberiséget. Pocsék volt az élelmezésünk, amiért fizetni kellett. Na meg az őrzésünkért is. Nagymama szorosra kötötte az álla alatt a fekete kendőt és kiállt a piacra. Pénzt küldött anyunak. Amikor meghalt, ezt írtam: A hatvani piactéren vérvörös tulipán kelyhében fokhagymát
23
árul a nagyanyám. A hatvani piactéren meghalt egy tulipán igazán.
24
Szeretteink kálváriája Mennyit kaptál? Öt évet. Mit csináltál? Semmit. Nem lehet, azért nyolc év jár. Az ötvenes évek vicce. Sokaknak valóság. A kutatók nyolcszázezerre becsülik a büntetés valamilyen módját elszenvedőket. Apámról semmit nem tudtunk. Magyar szakos nagynéném kódolt üzenete: "Laci jól van, Tarcsa is meg őt az ég!" Él, sóhajtott fel anyám. Kistarcsán van. Kistarcsát 50 októberében megszállja az ÁVH. A munkaképeseket kiválogatják, munkatáborokba viszik. A hatvani vasutasok zöme Recsk felé tart. Marhavagonokba terelik őket. Irány a Dicsőséges – sóhajt az egyik. Hatvannál a tarjáni vonalra térítik a szerelvényt. A vasutasok megsúgják, veszély nincs, nem Záhony felé megyünk. Mi semmit nem tudunk. Recsken a berepülő madarat is lepuffantják. Kettős drótkerítés, kettős őrség, őrtornyok és borzalom. Veszélyes gyilkosok – mondják a recskieknek. Faludy ír az atlétatermetű vasutasokról, akik hasítják a követ, a bánya alatt elhaladó vonatok füttyéből megmondják, hány az óra. A mozdonyvezetők füttyel üdvözlik őket.
25
Apám dossziéjából tudom, hogy két vamzert állítottak rá. Csak a fedőnevüket ismerem, talán jobb is. Bizalmas viszonyban lehetett velük, mert elmondta az egyiknek, hogy a nővére verette félre a harangot Hatvanban. Kistarcsán hívatták a nővérét... iszonyú verést kapott. Belebetegedtem a gondolatába is. Egy tál lencséért köpött a besúgó. Bűne: klerikális beállítottság. Ennyi! A rabok megszólítása "ürge" vagy "rabló" volt. Ha egy rab megnyitotta a csapot, a dombon az ávósnak nem folyt a víz, leüvöltött: "ürge, zárd el a csapot"! Szabadulás után így üdvözölték egymást. A szerzeteseket bíróság elé citálták. Rafael atya, a házfőnök életfogytiglant kapott, Géza atya 13, Aurél atya 12, András atya 10 évet. Az ítéletet csak Rafael atyán tudták végrehajtani: "ismeretlen körülmények között" meghalt a börtönben. A többiek 56-ban szabadultak Vácról. Rokonaink az elvesztésünk feletti fájdalom mellett válogatott atrocitásoknak voltak kitéve. Nagyapa hazavitte Lacikát, azonnal orvoshoz sietett vele, aki nem volt hajlandó "internált gyereket" gyógyítani. Bandi bácsi, nyugdíjas rokonunk segített a feltáplálásában. Apám bátyja vette magához és kislányával együtt nevelte. Lacika hónapokig az ablaknál állt és várt bennünket. Aztán elment az ablaktól és nem is beszélt rólunk. Ő is apának szólította a nagybácsit. Apánk 53 április végén szabadult. Az utcában gyerekek játszottak. – Lacika! Nem ismersz meg? – kérdezte az öcsémet.
26
– Nem! Szólok apának – válaszolta. Engedélyt kaptunk, hogy apu meglátogathat. Álltunk az árokparton és én izgatottan vártam őt. A lélegzetem is elállt. Az én délceg apám helyett egy harcsabajszú, hajlott hátú öregembert láttam. Ez nem az én apám! Az őrsön egy lyukba ültünk be, természetesen davajgitáros felügyelettel. Hullottak a könnyei, én pedig dühös lettem, hogy ezelőtt a senkiházi előtt sír. Egy apa ne sírjon! – Ne sírj már, b... meg! – szóltam rá, mert tudtam, hogy egyből abbahagyja. Akkor anyu is rázendített. Nem sokáig élt Recsk után. Anyám harminc évig siratta. – Vár apád – mondta. Gimnazista voltam, amikor meghalt az apai nagymamám. A sírjánál készültem az érettségire. A másik is hamarosan követte. Potyogtak rá a könnyeim. – Hagyd nyugodni! – méltatlankodott a szomszéd. Nagyapa sietett utána. Mind elmentek, akik szerettek. A lányom az akkor kétéves kisfiával hancúrozott; eszembe jutott Lacika. – Mit szólnál hozzá, ha valaki elszakítaná tőled? – kérdeztem. – Megölném – vágta rá döbbenten.
27
Nem. Nem ölnéd meg! Ő ölne meg téged, mert a fegyver mindig a gonosz kezében van. Mindig.
28
Halványuló reménysugár Két év után komplett egymás agyára mentünk. Az összetartás eresztékei elkezdtek recsegni-ropogni. Bár az ősellenség közös volt továbbra is. Éhesek voltunk, fáztunk, ohne tisztálkodás, a takaró alatt kellett öltözni-vetkőzni. Rettenetesek voltak az ünnepek. Mindenki hazaszállt gondolatban. Karácsonykor a svábok "Stille Nacht"-oztak, a vendek "Maríja, majka moja" és a görög "Krisztosz" mellett a "Mennyből az angyal" zengett. A toprongyos barakk éneke az égbe szállt. A tábor létszáma egyre nőtt, szabadulásról szó sem esett. A gazdaság ránk építette a jelenét és jövőjét, a kocsisként alkalmazott jegyzőnek könyvelői állást kínáltak fel. Aztán előjöttek a farbával, építsünk házat! A vályogot mi vetjük, felhúzzuk a falat, a tetőt a gazdaság adja. Persze, a csonka családok erre nem is gondolhattak. A ház, az uradalmi cselédház mintájára két családnak közös konyha, plusz 1-1 szobából állt. Néhányan belefogtak, félkészen bele is költöztek. A barakkhoz képest Hotel Ritz volt. 1953 tavaszán robbant a bomba. A bajszos moszkvai apánk jobblétre szenderült. Én megsirattam. Mátyás berezelt, moszkvai nógatásra átadta a kormánykereket Nagy Imrének.
29
Hamarosan elterjedt a hír, szabadulunk. Amikor kivégezték, nagymama misét mondatott érte. – Ő engedte haza a gyerekeket – magyarázta a prépost úrnak. Lajossal büntetésből a barakk falát támogattuk, amikor két kutyás díszpinty elvonult mellettünk. – Ennek meg meghalt az apja – intett felénk az egyik. Egymásra néztünk. Melyikünknek? – Egy apának élni kell! – mondtam Lajosnak – Hülye ez! Lajos apjára zuhant Recsken a fagyos föld. Öt árvát hagyott maga után. Kárpótlást nem kaptak, mert nem volt bírósági végzés, amit semmisnek nyilváníthattak volna. És nem szakadt le az ég. A meseautó ki-be, ki-be járt. Kihallgatások, jegyzőkönyvek, ki hogyan akarta megdönteni a népi demokráciát. Semmi kétség, ez a szabadulás előszele volt. Tudtuk, hogy fejest ugrunk a semmibe, de senki nem akart ottmaradni. Azok sem, akik felépítették a meseházat. Végül Katicáék maradtak, csendőr volt az apukája. Ott nem inzultálták a vége felé. Rossz emlékei voltak a szabadon töltött időkről. Anyu feje fölött ott lógott a balta, ha a keltetőben bármi történik, az szabotázsnak minősül és belegondolni is rossz, mi várt volna rá. Várta a szabadulást nagyon. A szolgálatos bajtárs rácsapott az oldaltáskára és bólintott. Ez azt jelentette, ott a szabaduló papír. Augusztus 15-én ültünk vonatra.
30
A kocsiban süteménnyel kínáltak. – Egyétek meg! – förmedtem rájuk. Emlékeztem az egyetlen vonatutamra, amikor nem mertek hozzám sem szólni a díszkíséret miatt. Anyu szabadkozott, de tudta, nem érdemes a helyzetet élezni. A vonat végre megállt Hatvanban. Nem éreztem semmit. Apu nem várt bennünket. A Mátrai Erőműben forró salakkal teli csillét tologatott. A nagybátyámék nyakára mentünk, mert nagymamához lakók költöztek. A házunkban a tanácselnök elvtárs pöffeszkedett. Lacika semmit nem értett, csak érezte, megint pakolni kell. Este kimentünk apu elé. Anyu a vasúti felüljárón megállt. Apám rohant felfelé. Átölelték egymást és nem mozdultak. Az emberek csodálkozva nézték. – Ne bámuljanak! – szólt rájuk egy nő. Legendás szerelem volt...
31
Utórezgések "Kislány, ha egyszer innen elkerülsz, Mit viszel tartós emléket haza? Kísértenek-e csúf lidércálmok, Ha jön a csendes, békés éjszaka? Miért is kellett megszakítani Iskolát járó, szelíd életed, Hogy itt e pusztán – annak helyébe – Az élet terhét korán felvegyed?... ...Ha egyszer, később, évek múltával Emléket kotorsz s nézed a múltat, Hortobágy olyan emlék csak benne, Mint egy rossz álom, mert átaludtad." (Tréki Török Andor)
Nem sokáig tologatta apánk a csillét, mert mint "politikailag megbízhatatlant", elbocsátották. Anyut nem vették fel sehova. Nagymama főzött, mi meg ücsörögtünk. Hamar megfogalmazódott, ami régen elképzelhetetlen volt, hogy ott kellett volna maradnunk. Ott már elfogadtak bennünket. A vasút hallani sem akart a börtönviseltjeiről. Egy mozdonyvezetőt elzavartak a mozdonya mellől.
32
Nagy nehezen apu elszegődött villanyoszlopoknak gödröt ásó segédmunkásnak, anyu pedig kutyákat írt össze fillérekért. Lacika elsős lett, hallgatag, csendes gyerek volt. Én a régi osztályomba mentem vissza, de minden olyan idegen volt, hogy éjszakánként visszasírtam a pusztát. Nem volt táskám, valahonnan kaptam egy szalmaszatyrot, de tornacipőre már nem futotta. A tanár ordított velem. Hatodikos lettem, a lágerben nem tanultam oroszul, be kellett pótolnom egy évet. Bár ez olyan jól sikerült, hogy a tanár példaképnek állított a többiek elé, nekem lassan betelt a pohár. Nem voltam méltó a vörös nyakkendőre. Elhatároztam, visszamegyek a pusztára, a csikósokhoz. Jött az ősz, sokan voltunk a rokonok nyakán. Egy éjszaka zörgettek az ablakon. A régi szomszédasszony, akit a háza bitorlói beengedtek a kiskonyhába, kapkodva mondta, menjünk gyorsan. A tanácselnök az éj leple alatt költözik. Anyu futott vele, tényleg pakoltak. Mindent vittek, még a gyúrótáblát is, mert az nekik kell. A kulcsokat elkérte anyu, kihúzott bennünket az ágyból és néhány batyuval honfoglaltunk. Másnap jött egy nyomozó, hogy amennyiben nem kotródunk el Hatvanból, küldi értünk az 1. számú autót. A házat pedig már X elvtársnak kiutalták. Anyu teljes nyugalommal azt válaszolta, az 1. számút már küldte, csak a 2. számút küldheti, de azt jegyezze meg, hogy innen élve el nem visznek bennünket többet!
33
Napokig ültünk összepakolva, de sem az autó, sem a nyomozó nem jött. A ház nagymama nevén volt, nem államosíthatták, így aztán maradhattunk. Megengedték. Ismerősök, ismeretlenek hoztak asztalt, székeket, szó nélkül letették a járdára. Szedett-vedett bútorokkal, de berendezték nekünk a legszükségesebbekkel a régi otthont. Szabadult Kistarcsáról apu nővére is, apáca lánya Nógrádból érkezett meg. Nagymama misét mondatott és összehívta a nagycsaládot. Csak Nyitráról nem jöhetett haza Romána néni és a férje. Be sem fértünk az öreg házba, a diófa alatt is voltak kölcsön székek. Kicsit hideg volt, de olyan boldogok voltunk, hogy kicsit meghatódva, de tudtunk újra nevetni. Összeszámoltuk, több mint harminc évet kuksoltunk. A párttitkárt valaki úgy összeverte, hogy megsüketült. Szüleink csak hét végén jártak haza, nagymama gondoskodott rólunk. Reggelente újra éreztem a kávé illatot, délben siettem haza az iskolából, lassan elhomályosult a láger légköre. "Soha, sehol, senkinek!" – ez volt az alapkövetelmény. Karácsonykor éjféli mise után álltunk a fa alatt. – Együtt vagyunk – mondta apu. Kell ennél több? Nem. Nem kell!
34
"Filléres emlékeim" Nyolcadik után a patinás Bajza József Gimnázium diákja lettem. Megdolgoztam érte. A járási orosz nyelvi vetélkedő győzteseként automatice felvételt nyertem. Vasutas kabátban és bakancsban ugyan, de a diáksapka hirdette, hogy kiváltságos kaszt tagja vagyok. Harmadik után, nyáron, Hatvanon keresztül utazott a VIT-re az ázsiai delegáció. Nekem egy kínai elvtárs nyakába kellett volna ugranom, de célt tévesztettem, egy japánt ölelgettem bőszen a sötétben. Lett is ribillió! Újságíró volt, többek között oroszul is beszélt, és jöttek az öt oldalas szerelmes levelek Tokióból rendületlenül. Egy év alatt megtanultam oroszul. Barátságunk haláláig tartott (a titkosszolgálatok épülésére). Ma is egyike legkedvesebb emlékeimnek. Érettségi után az akkor felsőfokra emelt tanítóképzőben folyt intézményes visszafejlesztésem, "Horger tanár úr" macerálásai mellett. Majd elvégeztem az orosz-magyar szakot és a foxi-maxi összes agymosó fakultását. Friss diplomával egy csöpp iskolába neveztek ki, ahová mezítláb érkeztem, mert a körömcipő feltörte a lábam. Harminchét év után onnan mentem nyugdíjba. Lakást nem kaptunk a városban, ezért a férjem nem kis bosszúságára "lavór-pusztára" költöztünk.
35
Imádtam a nagy házat, a nagy kertet állatkertestől. Ideális volt a gyerekeknek. – Tanárnő egy jelenség volt! – emlékezett egyik tanítványom valamelyik találkozón. Azt is akkor tudtam meg, hogy egy tábla csokiért az érdeklődő bácsiknak megsúgták a nevemet és az iskola telefonszámát. Hogy én mit hallgattam anno emiatt! Szerettem a hivatásomat, a gyerekeket, a nagy vaskályhát és nem voltam hajlandó elmenni sehová onnan. A tanácselnök kedvelt, kiharcolta, hogy én vezessem az iskolát. Megvédett, amikor "büntetett előéletem" miatt feldobtak. Ha én vezényeltem volna le a rendszerváltást, a tisztességes vezetőknek érdemrendet alapítok. Hogy éltük volna át azt a negyven évet nélkülük? 2000-ben kértem a nyugdíjazásomat. Ma is hazajárok... Nyugdíjasként jelentkeztem a Kárpátaljai Ferences Misszióhoz szolgálatra. Nehéz, de szép évek voltak. Néha sem villany, sem víz, sem gáz nem volt. Kérdezni akartam a kurátort, hogy egér, patkány van-e; rávágta: az van! Magyart tanítottam, a "bábik"-kal hímeztünk, azt kiküldtük Svájcba. Élelmet osztottunk és reggelente Pavarottit hallgattam, aki egy koldus volt, és az ablakom alatt énekelt. Ferenc atyával úttalan-utakon autóztunk.
36
Egy alkalommal hóviharban csúszkáltunk, meglátott az út szélén egy kupacot. Megállt. – Ki ne szállj! – estem kétségbe. – De hiszen ez egy ember – méltatlankodott. Elszégyelltem magam. A hetedik X után leltározni kezd az ember. Gyerekeim, unokáim külföldön. Egy itthon van és neki én főzöm a legfinomabb krumplis tésztát. Már van értelme az életnek. Kedves barátom invitál a világ másik végére. – Mi köt oda? – értetlenkedik. A sírhalmok. Ők, akik a talpam alatt és a szívem mélyén vannak. A családom maradéka és – nevess ki – a puszta. Mert ott a legszebb a naplemente és felkelte. A csillagos ég és a fodormenta illata. A roskadozó hodály és az emlékeim. A sorstársaim, akikkel félszavakból értjük egymást. Hát ezért maradok. Akikkel kezdtem, és akikkel befejezem a földi pályafutásomat, a ferencesek, ma is részesei napjaimnak. Meghaltak már az összeesküvők, a kriptába gyertyát és virágot viszek. Az angyali szelídségű Rafael atyának nincs sírja. A historia domus tanúsága szerint zsidókat mentett. Őt a szívembe temettem.
37
A megbocsátásról, illetve a meg nem bocsátásról egy kedves sorstársam verséből idézek. "...Ha bűn, hát felvállalom, bűnhődtem eleget úgyis bűntelen! Könnyű véget ne adj nekik, könnyen elmenni ne engedd, ne engedd őket Istenem! Szemük előtt filmként peregjen sorsunk, fülükbe zúgjon síró jajveszékelés, hogy bocsássak meg, mikor ők sem fordulnak felém bocsánatért!" (Benkő Piros)
38
