KAISER HANS AZOK A BOLDOG HATVANAS ÉVEK

1

KAISER HANS

AZOK A BOLDOG HATVANAS ÉVEK

2

.Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt előttünk. Helén Keller

3 AZOK A BOLDOG HATVANAS ÉVEK 1.

Szerettem lejárni a Duna-partra. Leülni a gátlépcsőre. Semmit sem csinálni, csak elmélkedni és totál elengedni magamat. Nem gondolni a munkára, a jövőre, de még a múltra sem. A Duna-partnak ez a szakasza sajátságos része volt akkor Budapestnek. Talán még a harmincas években - három kilométerrel feljebb - befejezték a part továbbépítését. Tehát itt végződött a város védelmi gátrendszere, amit ezen a szakaszon kétszintesre alakítottak. Az alsó szakaszra kikövezett autóút vezetett, ami a hajókikötőbe torkolt. A kikötőnek volt egy nagy, világító vasmacskát ábrázoló táblája, ami a hajósokat figyelmeztette a kikötési lehetőségre. A világítás már régen nem működött, mivel 1945-ben eltalálta egy géppuska sorozat. A kopár, felső gátszakasz lehangoló látványa még Csontváryt is zavarba ejtette volna, ha ezt a Hold-béli tájat kellett volna lefestenie, háttal a Dunának. Elmélyülve figyeltem egy sóderral megrakott uszályt. Éppen kikötni készült. Ez bonyolult művelet volt, ami nagy hozzáértést igényelt. A vontatóhajó megállt a Duna közepén, szabadjára engedte az uszályt, majd innen már minden a kormányos ügyességén múlt. Volt egy furcsa érzésem, hogy fentről figyel valaki. Megfordultam és valóban: egy rendőr állt mögöttem. Kerékpárját lefektette a földre és néhány lépést tett felém lefelé a lépcsőn. Látszott rajta, hogy valamin igencsak meglepődött. Nem tudtam mire vélni a dolgot, sőt azt sem értettem, miért váltott oly hirtelen meglepődésről csalódottságra az ábrázat. - Magának olyan hosszú haja van, hogy hátulról nézve azt hittem, egy csaj! – szólított meg. - Csalódást okoztam? - kérdeztem. Hosszan várt a válasszal, amiből nem túl gyors észjárására következettem. - Nem. Nem vagyok csalódott. Miért is lennék az? Egyszerűen nem bírom megszokni, hogy manapság a férfiak és a nők között szinte nincs is különbség. Már, legalább is, ami a frizurájukat illeti! Röviden válaszoltam, hogy ez már csak így van! Változnak az idők, változnak a szokások… Minden jel szerint ezzel be is fejeztük az eszmecserét. A rendőr kerékpárja után nyúlt, majd lassú mozdulattal nyeregbe szállt és onnan szólt le hozzám. - Most elmegyek, de ez nem jelenti azt, hogy szabad a fürdés! Majd válaszra sem várva elkarikázott. Nem tudom, hogy miért, de baljós érzés fogott el. Most már nekem sem volt maradásom, így elindultam hazafelé. Felmentem a lépcsőn a felső gátra, hogy lerövidítsem az utat, átvágtam egy bozótoson. Innen kiérve befordultam a széntelepek melletti utcába, ami egyenesen a házunkhoz vezetett. Nagyon megszomjaztam. Nem volt sok választási lehetőségem, mivel itt csak egy kocsma létezett, még pedig a „felhőkarcoló”. A környék egyetlen épülete. Szén- és fatelepek vették körül, aminek okán jobbára csak a fuvarosok és a telepeken dolgozó rakodómunkások tértek be ide egy-egy toroköblítésre. Elnevezését is ezért kapta: egyedülállóként nem volt versenytársa, így akár felhőkarcoló is lehetett volna. Én még soha sem jártam itt. Pedig ez sem volt rosszabb, mint a többi. Csak éppen a nyitvatartási ideje volt szokatlan: délelőtt 10-től este 6-ig. Lakóházak nem lévén a környéken, egyedül a szénszállítóktól származó bevételekre számíthatott. Érdekes módon még is nagyobb bevételre tett szert, mint akár melyik másik kocsma. Naponta átlagosan 50-60 teherautó állt meg előtte, de megesett, hogy még több is, hiszen az itteni óriási szén- és fatelepek látták el Budapest lakosságát tüzelővel. És a telepeken dolgozók is ide jártak iddogálni. Beléptem a kocsmába, ahol már javában folyt a sörözés. Szénportól piszkos, dagadó bicepszű hórukkemberek vitatták meg hangosan a nap eseményeit. Én sem vagyok kistermetű, de hozzájuk képest kerti törpének éreztem magamat, sőt tiszta ruhámmal, hosszú szőke hajammal még jobban kilógtam a

4 sorból. Megjelenésem – mondhatni - sokként hatott rájuk: az addig hangos zsivajt döbbent csönd váltotta fel, mint a templomban, amikor megjelenik a pap a szószéken. -

Mit kérsz kislány? - kérdezte a kocsmárosné.

Mivel egy lány sem volt a láthatáron, így nem kellett lángésznek lennem ahhoz, hogy felfogjam, a kérdés nekem szól. Nem először fordult elő, hogy hosszú hajamra gúnyos megjegyzést tettek. Mostanság már nem is vettem sértésnek. Hallottam a hozzám intézett kérdést, de látni nem láttam a kérdezőt, hiszen eltakarták a bárpult előtt ácsingózó óriások. Kibújtam a fiúk mögül és a látványtól tátva maradt a szám. Ilyen szép nőt életemben nem láttam! Szőke, hosszú, hullámos haja a válláig omlott, kissé sápadt, ovális arcával és nagy, dús kebleivel inkább filmvászonra illett volna, mint ebben a siralmas, füstös kocsmába. Kedvesen rám mosolygott és megismételte a kérdést. Összeszedtem minden bátorságomat és kértem egy hideg kőbányait. - Kiskorú kislányoknak málnaszörpöt szoktam ajánlani. Ez övön aluli volt. Ajánlatát óriási röhögés kísérte. A szenesek olyanok voltak, mint a Fradi szurkolók, amikor csapatuk gólt rúg. Volt, aki tapsolt örömében és volt, aki szenes öklével a bárpultot csapkodta. Ez alkalommal én kaptam be a gólt. De akkorra már sikerült zárni soraimat. Visszatért a régi bátorságom és könnyedén vágtam vissza. - A nagykorúságomat könnyen igazolhatom, de ha kíváncsi vagy arra is, hogy melyik nemhez tartozom, azt már neked kell leellenőrizned. Na, kíváncsi vagy? Felüljek a bárpultra? A röhögés ezúttal elmaradt, helyette kitört a tapsvihar. Kórusban bíztatták: Aranyoskám, vizsgáld már meg, ha van hozzá bátorságod! Hála Istennek erre nem került sor, viszont a nő úgy kacagott, hogy dús mellei majd kiugrottak feszes blúzából. Megkaptam a sörömet, meghúztam. Nagyon jólesett. - Hallod, jól fel van vágva a nyelved! Hogy hívnak? - kérdezte a szép kocsmárosné. - Suszter Zoltán - válaszoltam, miközben visszatettem az üres üveget a bárpultra. - Kérsz még egyet? Különben Vera a nevem, de itt a fiúk egyszerűen csak Aranyoskámnak hívnak. Újra elfogta a kacagás. Már éppen belevágtam volna egy hosszabb csevegésbe, de hirtelen, mint egy vezényszóra, mindenki elhallgatott. A társaság egyszerre fordult az ajtó felé, ahol gyűrött egyenruhájában megjelent az én Dunaparti rendőr ismerősöm. Jó napot kívánok – köszöntött - és széles vigyorral az arcán végig- bámult a társaságon, majd egyenesen a bárpulthoz lépett. Láthatóan őt is meglepte Vera szépsége, ami nem volt ugyan meglepő, hiszen a férfi vendégek közül mindegyik így reagált, amikor először szembesült a látvánnyal. - Adjál fél deci cseresznyepálinkát! - utasította a szép kocsmárosnét. Vera zokszó nélkül tette elé az italt. - Tessék! Négy forintot kérek. Ennyibe kerül. - Négy forintba? Na, még ilyet! - azzal kotorászni kezdett a zsebében, majd szinte röhögve válaszolt. - Képzeld! Nincs egy fillérem sem! Na, és most mit csinálsz? Hívod a rendőrt? Saját idétlen viccén úgy röhögött, hogy hájas hasa beleremegett. Vera könnyedén kivágta magát, mint aki már hozzászokott a pofátlan rendőrökhöz. - Nyugodjon meg, nem hívok rendőrt, elég magukból egy is. De ha találkozom a rendőrkapitánnyal, megkérem, hogy adjon magának fizetésemelést, ha már ilyen csóró, hogy még négy forintja sincs! Rendőrünket ez a válasz nagyon meglepte. Ehhez a stílushoz nem volt hozzászokva. Más kocsmákban még kérnie sem kell, máris hozzák a piát. Lehet, hogy ez a nő a főnők kurvája? Idegesen matatott a zsebében.

5 Ezek után szívesen kivágta volna a pénzt, de tudta, hogy azzal csak leégetné magát. Jobb, ha nem fizet. Mérgében hátrafordult és a munkásokra förmedt. - Mi van? Maguknak nem kéne dolgozniuk? Mégiscsak pofátlanság, hogy munkaidő alatt itt piálnak! A szenesek válaszra sem méltatták, de azért mindenki távozott. Nagyon jól tudták, hogy nem érdemes ujjat húzni a törvény bunkó szolgáival. Ott maradtam egyedül ezzel a sértődött idiótával. Szinte vártam, hogy belém kössön. Nem okozott csalódást! Pulykavörös arccal fordult felém és nyáltól fröcsögő pofával förmedt rám. - Ma már másodszor akadok össze veled. Akkor a hosszú hajad miatt csajnak néztelek, de most rájöttem, hogy te valójában buzi vagy. Igazam van? - Nem vagyok buzi - válaszoltam. - Ez - tudja - úgy van, hogy magának nincs pénze piára, nekem meg nincs pénzem fodrászra! Ez a válasz olaj volt a tűzre. Lila lett a feje, s már azt hittem, hogy a végén felrobban, mint egy túltöltött luftballon. - Gyere be velem az őrsre - sziszegte mérgesen a fogai közül -, majd én elintézem ollóval azt a buzi hajadat! Ekkor Vera erélyesen közbeszólt. - Most aztán elég legyen! Ha nem hagyja abba azonnal, már telefonálok is a főnökének. Ezek szerint magát mostanában helyezték ide. Megértem, hogy a vagány rendőr szerepét akarja nekünk előadni, de most egy kicsit messzire ment! A fiú különben is velem van. Az udvarlóm. Vera határozottsága hideg zuhanyként hatott rá. Pillanatok alatt lehiggadt. Bassza meg! Ez a rohadt kis kurva még képes és betelefonál az alezredes elvtársnak. – cikázott át az agyán. Az is lehet, hogy ő a valódi szerető és ez a kis buzi csak néha besegít? Nincs szükségem arra, hogy már most, a kezdet kezdetén magamra haragítsam a főnökséget. Azért szó nélkül nem bírt távozni. Az ajtóból még visszaszólt: Nem szeretem a buzikat! A véleményemet csak meg mondhatom, vagy nem? Felemelte eldőlt kerékpárját a járdáról, ami a hórukkosok távoztával egy időben - érdekes módon - defektet kapott. A kurva életbe! Ez volt az utolsó, amit hallottunk, majd mind a ketten úgy elkezdtünk nevetni, mint a gyerekek. Mikor végül én is indulni készültem, Vera kijött a pult mögül, átölelt, és a fülembe súgta: tartozol nekem egy jó cselekedettel. Vagy azt is mondhatnám, hogy az adósom vagy, mivel megmentettem szép, hosszú fürtjeidet. Meglepetésemre még egy puszit is nyomott az arcomra. Elindultam hazafelé. Akkortájt Angyalföld Dunához közel eső része még szinte üres volt. Fatelepek, széntelepek, üres grundok váltották egymást, imitt-amott megszakítva a második világháborúban megsérült, de megmaradt bérházakkal. A vasúti sínek mentén lerakott farönkök hevertek egymáson. Ha ezek legmagasabb pontjára felkapaszkodtam, jó kilátásom nyílt a házunkra. Lakóházunk még a háború nyomait viselő, lepukkadt, háromemeletes bérház volt. Látványos nyomorultságán az sem segített, mikor április negyedikén és május elsején vörös zászlókkal feldíszítették. A zászlókat házmesterünk osztotta szét, mi lakók pedig kötelességszerűen felaggattuk. Így kidíszítve oly nevetségesen festett, mint Sztálin elvtárs püspöki süvegben! Otthon keresztanyám fogadott, aki nevelőanyám is volt egyben. Apám orosz fogságban, valahol Szibériában halt meg. Anyámat hároméves koromban vesztettem el. Villamos ütötte el szegényt egy piaci bevásárlásból hazafelé tartva. Más rokonom nem lévén keresztanyám vett magához és ő nevelt fel. Mi több, még a nevét is felvettem. Ekként lett Suszter a vezetéknevem. Keresztanyám csinos, magas, szőke nő volt, telt keblekkel, karcsú derékkal. Húsz évesen vett magához. Egy pillanatig sem merült fel benne, hogy állami gondozásba adjon. Sajátjaként nevelt fel, talán még annál is jobban. Őszinte ember volt, soha semmit sem titkolt előttem. Nem is emlékszem rá, hogy mikor mesélte el nekem szüleim tragikus halálát. Ezt az őszinteséget palántálta belém oly mélyen meggyökereztetve, hogy a mai napig is ez a legnagyobb erényem.

6 Azokban az években nem sok srácnak adatott meg, hogy az anyukájától kapjon szexuális felvilágosítást. Egy ilyen beszélgetésünk alkalmával tőle tudtam meg, hogy nem csak kétneműek közötti kapcsolat létezik. Nem titkolta, hogy ő maga is a női nemhez vonzódik. Sajnos ez akkor nem fért bele a szigorú szocialista erkölcs idealizmusába. Üldözték a melegeket, ahol érték. Ezért azután nem sok kapcsolata volt, azokat is mindig nagyon diszkréten intézte. Keresztanyám könyvelőként dolgozott a MÁV-nál. Akkoriban az emberek – legyen az könyvelő vagy bárki nem voltak túlfizetve, így mint egyedüli keresőnek, nagyon be kellett osztania a pénzt. Nagy könnyebbséget jelentett, amikor letettem a szakmunkás vizsgát és dolgozni kezdtem. Már nem kellett minden garast a fogához verni. Ő is ki tudott mozdulni otthonról. Közben – sajnos - legszebb évei is elszálltak. -Szia, Zolikám. Jókor jöttél, kész az ebéd. Kimentem kezet mosni, majd visszafelé jövet átöleltem és két nagy puszit nyomtam az arcára. A meglepetéstől alig jutott szóhoz. - Mi történt veled? Valami rosszat tettél? Ez nekem egy kicsit gyanús. Tudom, hogy jól főzök, de inkább ebéd után érdemeltem volna ki ezeket a puszikat – dorgált mosolyogva. - Anyukám, ne ijedj meg! - válaszoltam. - Nem csináltam semmi rosszat. Ezt azért kaptad, mert nagyon szeretlek! - Ez nagyon jólesett, de azért még mindig nagyon gyanús vagy te nekem. Ki vele! Hallod? Ismerlek én téged! Valami történt. Nem véletlenül sürögsz, forogsz itt körülöttem. - Jól van, jól van, mindent bevallok, de a puszinak ehhez semmi köze. Képzeld, találkoztam egy nagyon csinos nővel. - és ezzel mindent el is meséltem. Keresztanyám hosszan várt a válasszal, mint aki nem is tudja, hogy mit mondjon. - A kocsmárosnés rész az nagyon tetszett, de ami a rendőrt illeti, az már kevésbé. Hallod! Téged nem volna szabad kiengedni a lakásból! És mondd csak, hány éves az a bizonyos kocsmárosné? - Nem tudom, kortalan. Egészen biztos jóval idősebb, mint én, de számít ez? Az a lényeg, hogy olyan szép, amilyennel még soha életemben nem találkoztam. - Na, és te mit gondolsz? Olyan biztos vagy benne, hogy bejössz neki? - Nem tudom, teljesen biztos nem lehetek, de szeretném a tartozásomat megadni. Ezen aztán jót nevettünk, majd leültünk ebédelni.

###

A barátaimmal a vasút mentén halomba rakott farönköknél szoktunk találkozni. Ezen a délutánon elsőként érkeztem és elfoglaltam a legmagasabb farönköt, ahonnan jól beláttam az egész környéket. Távolban észrevettem barátaimat, amint éppen kifordultak házunk sarkánál és nevetve, egymást hátba veregetve közeledtek. Pécs István, Dragovics Zorán. Ő - származását illetően- szerb volt. Hatéves korunktól ismertük egymást. Együtt jártunk általános iskolába, együtt éltük meg a kamaszkort majd a felnőtté válást. Igaz, hogy pályaválasztásunk különbözőségei okán időközben tettünk egy-egy kényszerű kitérőt, de barátságunk és életünk megannyi azonos vonása eggyé formálta kis közösségünket. - Itt vagyok fent a csúcson! - kiáltottam le nekik már attól tartva, hogy tovább mennek anélkül, hogy észrevennének. Felkapaszkodtak ők is egy-egy kényelmesnek tűnő rönkre és leültek. Szokásunk szerint kidumáltuk a nap eseményeit. István elmesélte, hogy dobta a csaja, mert nem akarja feleségül venni.

7 - Hiába magyaráztam neki, hogy pénz nélkül és ezzel a kilátástalansággal, amiben élünk nem vagyok hajlandó megnősülni. Különben is, még itt vár rám ez rohadt kétéves katonaság is. Tudjátok, mit válaszolt? Azt, hogy ez csak egy jó kifogás és ő csak dugásra jó! Így aztán lepasszolt. Ennyi. Le van szarva az egész! Beszéljünk másról! - majd minden átmenet nélkül belevágott egy egészen más témába. Zorán szakította félbe: - Emlékeztek srácok? Én voltam a legjobb tanuló az osztályban. És mi lett belőlem? Pék vagyok. Tudom, nem ciki péknek lenni, csak én annak idején nem erre vágytam! Szerettem volna az orvosira bejutni. De a szüleim – mint tudjátok - csórók. Pénz, vagyis szülői támogatás nélkül lőttek az orvosinak. Emlékeztek, hogy mennyire bántott ez az elején, de mára túltettem magamat a dolgokon és megbékültem a szakmámmal. Amiért most mégis felhozom: a minap találkoztam Bálint Gézával az osztályunkból. Biztosan emlékeztek rá. Nem volt éppenséggel egy lángész, csupa kettes, hármas, még az érettségije sem sikerült valami jól, pedig privát tanárhoz is járt. És mégis felvették az orvosira. Nem csoda, az apja a papírgyár igazgatója és nagy, büdös komcsi. Tudjátok, az fájt a legjobban, hogy még ki is röhögött, hogy én csak egy pék vagyok… Zorán felpattant a farönkről, és úgy üvöltött, mint akinek elment az esze. - Értitek, ez az egész egy nagy rakás szar! Itt nem jut az ember semmire. Baszogatnak minket a hosszú hajunk miatt. Baszogatnak, hogy nem lépünk be KISZ-be. Mi mást lehet itt csinálni, mint dolgozni, berúgni, kijózanodni és aludni. És másnap kezdődik minden elölről. - Álljál le Zorán! - mondtam neki. - Értelmetlen ezen rágódnunk! Beszéljünk valami másról! - Jól van. Tudjátok, hogy mi jutott most az eszembe? - kérdezte István. - Arra gondoltam, hogy milyen jó volt akkor, amikor még gyerekek voltunk. Akkor kezdtünk idejárni a többi sráccal együtt. Ez volt a mi játszóterünk. Én mondom nektek, hogy nem cseréltem volna el akármilyen hintákkal felszerelt játszótérre sem ezeket a poros farönköket! - Így igaz. – erősítettem meg. - Még a Pál utcai fiúkat is lejátszottuk. Igaz, nem mindent úgy, ahogy a könyvben van megírva. De nagy csata volt… - Mi minden történt itt srácok! - vette át a szót István. Ha ezek a farönkök mesélni tudnának! Mennyi csajt hoztunk ide. Ez a világ legjobb randi helye. Nincs közvilágítás, és még a zsaruk sem mernek ide pofátlankodni. Gondolataink a múltban jártak, a hosszan elnyúló farönkökön, itt, a senki földjén. Még eldumáltunk egy darabig régi csajokról, új tánc stílusokról és már nem is emlékszem, mi mindenről. Végül arra jutottunk, hogy este bulizni megyünk a klubba.

### Már javában sötétedett, amikor útnak indultam. Ilyenkor ez a városrész még sivárabbnak, még kietlenebbnek tűnt, mint nappal. A távoli lakóházak halvány ablakszemei egymás után hunytak ki. A közlekedés zaja is elcsitult. Késő este, vagy éjszaka általában elkerülték ezt a környéket az emberek. Velem viszont sokszor megesett, hogy hazafelé tartva ezt az utat választottam, mivel ez volt a rövidebb. Bár a környék kísérteties, temetői hangulatot árasztott - még a szőr is felállt a hátamon, mikor hangokat, vagy nyögéseket véltem kiszüremleni a nagy fa rakományból. Nem tudtam eldönteni, hogy valakinek éppen a nyakát készülnek elvágni, vagy csak egy szerelmi aktusnak lettem nemkívánatos fültanúja. Szerencsére ez utóbbi volt a gyakoribb. Elhagytam ezt a barátságtalan környéket és elindultam a klub irányába. Én és a környékbeli srácok mindig jóval korábban, még a kezdés előtt érkeztünk, hogy segítsünk a zenekarnak behordani a felszerelést. Most is ezt tettük. Mikor ezzel végeztünk, a klubvezető - akivel meglehetősen jó viszonyban voltunk -

8 behívott bennünket az irodájába. A mai napig sem tudom, hogy mi volt az igazi neve. Ferinek szólítottuk, de mi haverok - egymás között – csak buzi Ferinek. Jogot tanult – mint mesélte egy beszélgetésünk alkalmával. 1959-ben fejezte be az egyetemet és mint az öt, legjobb eredménnyel végzett frissdiplomás egyike a Belügyminisztériumban kapott állást. Jó pénzért, sőt főnökei a feljebb jutás lehetőségét is beígérték. Feri gyors észjárású, éles eszű, jó diplomáciai képességekkel megáldott ember lévén remekül beilleszkedett a környezetébe, sőt hamarosan sikerült kiépítenie egy olyan belső baráti kört, ami később nagy hasznára vált. Az évfolyamtársai közül többen a rendőrség állományába kerültek. Velük is tartotta a kapcsolatot, így szinte mindent tudott, ami ott történt, sőt első kézből kapta még a legbizalmasabb információkat is. Korán, már tizennégy-tizenöt évesen ráeszmélt arra, hogy inkább a fiúkhoz vonzódik. De nagyon ügyesen kezelte szerelmi kapcsolatait. Mivel félt a lebukástól, ezért senkivel nem tartott hosszabb kapcsolatot. Ám a veszély nem is annyira a férfiak, hanem inkább a nők részéről fenyegette. Egykori osztálytársaival, egyetemi évfolyamtársaival rendszeresen összefutott a házibulikon. Némelyikük már megnősült, vagy ha nem, akkor valamilyen szintű barátnő társaságában jelent meg. Egyedül csak ő volt szingli. A haverok mindent elkövettek, hogy a nyakába varrjanak egy-egy nőt, akitől aztán csak nagy nehezen tudott megszabadulni. Ez odáig fajult, hogy a nők körében szóbeszéd tárgya lett, sőt voltak, akik a háta mögött egyenesen buziként emlegették abból a megfontolásból, hogy túl jóképű ahhoz, hogy ne legyenek csajai, illetve mivel minden nőt lekoptat, evidens, hogy buzi! Feri végül is nem látott más kiutat, mint hogy engedett az egyik leghevesebben ráhajtó lány csábításának. Élete legrosszabb döntése volt, bár akkor ennek a jelentőségével még ő sem volt tisztában. Nagyon féltette az állását, így azután megalkudott és inkább bevállalta a házasságot. Meddig lehet a másságot eltitkolni egy házasságban? Vajon meddig? Felesége - Éva - valóban szerelmes volt a párjába és nagyon jó asszonynak is bizonyult. Ő meg szerencsétlen, csak szenvedett az egész kapcsolatban, sokszor legszívesebben vonított volna, amikor az asszony sokat sejtető mosollyal hozzá ért. Már a munkája sem jelentett számára kielégülést. Valami másra, valami újra vágyott, amit még soha sem próbált, így kapva kapott a lehetőségen: a minisztérium KISZ bizottságában megüresedett egy hely, és mint kulturális programfelelős, akár hozzá is láthatott az új feladatokhoz. Neki köszönhető, hogy megnyílt a klub. Ebben a lazább, fiatalos közegben Feri már nem tartotta annyira fontosnak a titkolózást. Azt, hogy meleg, mindenki tudta. Csak a felesége nem. Feri másfajta klubvezető volt, mint amilyen akkoriban szinte általános volt. Talán hosszú haja volt a legfeltűnőbb. Nem volt olyan hosszú, mint az enyém, az övé inkább a Beatlesére emlékeztetett. Karcsúsított ing, eredeti farmer nadrág. Más KISZ titkárok nem így öltözködtek. Büszke volt a klubjára és arra, hogy jó kapcsolatot épített ki a fiatalokkal. Így aztán nem csoda, hogy minden idejáró szerette. Természetesen itt is előfordultak kisebb nagyobb nézeteltérések, verekedések, de ő ezeket könnyen lerendezte. Jó kapcsolatainak köszönhetően egy kettőre kirekesztette az ifjúsági klubokban akkortájt rendre megjelenő provokátorokat is. Kényelmesen leültünk, rágyújtottunk egy cigire és vártunk. - Jó, hogy korábban jöttetek srácok, mert van itt egy két dolog, amiről szeretnék veletek beszélni. – mondta kicsit idegesen. - Valami baj van? - kérdeztem. - Igen, baj van. Kaptam egy fülest fentről, hogy ma jön valaki. Egy sima provokátor. - várt egy kicsit, majd folytatta. - Kaptunk egy új körzeti megbízottat. Lakatos József a neve. Új zsaru. Utánanéztem, tudjátok, vannak haverjaim itt is, ott is. Az említett elvtársat még a katonaságnál szervezték be rendőrnek. A tanfolyam nagyon könnyű, mivel kevés oda a jelentkező. Ennek ellenére neki sikerült majdnem megbuknia. Hat vizsgabiztos közül hárman határozottan ellenezték az állományba való felvételét. Végül mégis a felvétele mellett döntöttek. „Túlzottan agresszív”, ez áll az adatlapján. Lakatos egy kis alföldi tanyáról származik. A jakabszállási rendőrségen vették állományba. Egy évig ott

9 szolgált, de kezdettől fogva problémák voltak vele. Összeférhetetlenség és más effélék. Több olyan konfliktusba keveredett, amit saját agresszivitása váltott ki. Kollegái is utálták emiatt, mert akaratuk ellenére ők is belekeveredtek ezekbe a zűrös ügyekbe. A főnők végül is nem bírt ellenállni a nyomásnak és Lakatos áthelyezéséért folyamodott. - Miért nem rúgták ki? - szakítottam félbe. - Azért, mert onnan senkit sem rúgnak ki. Inkább minden piszkos ügyet a szőnyeg alá söpörnek. Maximális összetartás. Érted már? - Igen, most már értem. - Na, jó, akkor folytatom. Így került ide. A vezetőség tisztában van az összeférhetetlenségével és pont ezért kapta a körzeti megbízotti kinevezést. Lakatos azt hiszi, hogy mindezt a jó munkájával érte el. Gyakorlatilag szabad keze van. Új önkéntes rendőröket toborzott. A régi gárdával még könnyen elboldogultam. Hiszen láttátok: ezek a buta parasztgyerekek még annak is örültek, hogy ingyen bejöhettek ide, bámulhatták a csajokat, majd a végén kaptak egy láda sört és megígérték, hogy nem csinálnak balhét. Most ennek vége. Lakatos kirúgta a régi srácokat és újakat szervezett be. De hogy jobban képben legyetek a szocialista ideológiát illetően is: konfliktus helyzet alakult ki a reformgondolkodásúak és a konzervatívok között. Mi – a normális és reformpárti klubvezetők itt a kerületben – abba az irányba szeretnénk haladni, hogy a fiatalság ne az utcánkon ténferegjen és különböző kocsmákban - balhét balhéra halmozva - „zülljön”, hanem kulturált környezetben szórakozhasson. Sajnos ez a régi, konzervatív rendőri gárdának - a hatalom helyi hordozóinak - nem nagyon tetszik. Lakatos kinevezése még jól is jött nekik. Bedobják a mélyvízbe és ölbe tett kézzel várják, hogy mi sül ki ebből. Ha sok balhét sikerül kiprovokálniuk, akkor ennek a klubnak annyi. Akár be is zárathatják. Szóval visszatérve mondandóm elejére: fülesem van, hogy ma este az új önkéntesek is vendégeink lesznek. Lakatos valahol kint, elbújva várakozik majd. Úgy tervezi, hogy a legnagyobb a zűrzavarban riasztja majd a rádiósokat és az elfogásokban ő maga is részt vesz. Szóval, ez a nagy helyzet. A balhé elkerülhetetlen. Mára nagyon sok fiatalt várunk. Sem ti, sem én nem fogom tudni megakadályozni a verekedéseket. Na, egy szó, mint száz, választhattok! Ha haza akartok menni, akkor most menjetek! Nem fogok megharagudni. Őszintén szólva legszívesebben én is ezt tenném. De nem tehetem. Maradtunk. Hogy miért? Mi mást tehettünk volna? Második otthonunk volt klub. Régi osztálytársaink is ide jártak, még a zenekar is belőlük alakult. A dobos például padtársam volt a suliban. Buzi Feri segítségével közösen szerveztük meg a hétvégi bulikat. És közben rengeteg társadalmi munkát is végeztünk: festettünk, mázoltunk, takarítottunk, mikor mire volt szükség. Ezt nem hagyhattuk csak úgy elveszni, mert jön egy paraszt rendőr, akinek mindez nem tetszik. Bár Feri szinte a szánkba rágta, hogy kerüljük a konfliktust… Este 7-kor kinyitottunk. Addigra már vagy húszan toporogtak a bejárat előtt. És a nyitás után is csak egyre többen jöttek. Nyolc órára már legalább százan voltunk. Feri kénytelen volt kitenni a „megtelt” táblát, mert már mozdulni sem lehetett. Sokan kint ragadtak, ami már önmagában is elég volt ahhoz, hogy kitörjön egy kisebb verekedés. Ferivel kimentünk az utcára, hogy lecsillapítsuk a kedélyeket. Nem volt könnyű dolog, de szerencsére Ferit mindenki tisztelte és végül sikerült szétoszlatnunk és hazaküldenünk a kint rekedteket. Bent felhangzott nyitó számunk, az ”Égi lovas”. Közel a zenekarhoz, beálltam egy sarokba. Hoztam magammal egy üveg sört és onnan figyeltem a táncoló párokat. Megpróbáltam kiszúrni az önkéntes zsarukat. Nem volt nehéz feladat. Ellentétben az itt táncolókkal, hajuk rövidre volt nyírva és csak csetlettek-botlottak. Számoltam, lehettek úgy tizenöten. A barátaim felszabadultan táncoltak. Ferit próbáltam megtalálni a tömegben, de nem sikerült. Én nem akartam táncolni, mert féltem, hogy belém kötnek. Elindultam Feri irodája felé, gondolván: hozok még egy sört. Már majdnem elértem az ajtót, mikor egy lány kis híján fellökött. Jól ismertem, de a nevét nem tudtam. Többször felkértem, mert nagyon jól táncolt, sőt azt hiszem, hogy ő volt a legjobb a lányok között. Most ott állt előttem és ő kért fel engem táncolni. - Éppen útban vagyok egy sörért. - mondtam neki.

10 - Hagyd a fenébe a sört! Most hallottam a srácoktól, hogy jön a twist. Ebben mi vagyunk a legjobbak. Írtóra bírom, amikor körbe állnak bennünket, tapsolnak és próbálják lelesni a lépéseinket. Bájosan rám mosolygott és úgy kérlelt. Hátra dobta hosszú, vörös haját, majd átölelt, szinte belém bújt. Szorosan magamhoz húztam, mivel még nem ért véget a lassú tangó. Ebben is nagyon jók voltunk. Egy spanyol variációt táncoltunk, amit több test közeli kontaktus, szenvedélyes belépés tett látványossá. Egy ilyen belépésnél például szinte ráült a térdemre, a másiknál én léptem úgy hátra, hogy magamra húztam, mint akik éppen szeretkezni készülnek. Mellkasomon éreztem a lány minden porcikáját. Éreztem, ahogy a tánc szenvedélyes erotikájától könnyű blúza alatt megduzzadnak mellbimbói. Most is nagy volt a közönségünk. A szám vége felé jártunk, amikor valaki durván meglökött bennünket és beszólt. - Na, ebből most elég! Rajtam a sor! Kisanyám, lovagold meg az én térdemet! Ígérem, arról soha többé nem kell leszállnod! A vörös hajú lány kibontakozott a karjaimból, szembefordult lekérőjével, hogy pofon vágja. Az önkéntes zsaru könnyedén hátra- lépett, hogy a pofont elkerülje, csípőre tett kézzel röhögött és folytatta a kötözködést. - Mi van, te kis kurva! Csak a hosszú hajú buzik jönnek be neked? Villámgyorsan magam mögé rántottam a lányt, így én kerültem szembe vele. Csak most vettem észre, hogy nem vagyunk azonos súlycsoportban. A parasztja legalább száz kilót nyomott, míg jómagam a nyolcvanat sem értem el. Először szegény Ferire gondoltam, hogy mennyire félt és joggal: valóban elkerülhetetlen lett a verekedés. A tömeg körbefogott bennünket, természetesen leginkább kíváncsiságból. A gyűrű belső körét az önkéntesek ügyesen zárták, ami egyet jelentett azzal, hogy kívülről nem kaphatok segítséget. Láttam, ahogy Zorán és Feri megpróbál utat törni a tömegben, de esélytelenül. Az óriás vigyorogva megindult felém. Bokszoló tánclépésekkel köröztem és vártam az első ütést. Az önkéntesek arcáról könnyű volt leolvasni, hogy nincs kétségük afelől, ki fog ebből a bunyóból győztesként kikerülni. Az óriás jobb keze meglendült, és kalapácsként csapott az arcom felé. Balra léptem, az ütés elzúgott a vállam fölött. Az óriás arca védetlenül maradt, ezért villámgyorsan egy balossal ütöttem keresztbe, ami az orrán landolt. Ahhoz nem volt túl erős az ütés, hogy alapjaiban megrendítse, de egy kis orrvérzéshez éppen elég volt. Ekkor már sejtettem, hogy a súlykülönbség ellenére is jók az esélyeim. Akár egy spanyol bikaviadal, ahol majd mindig a torreádor kerül ki győztesként, mivel nem az erejével, hanem az eszével és az ügyességével jár túl a bika eszén. A „bika” kissé meglepődött, bal öklével megtörölte az orrát. Most lehorgasztott fejjel rohant felém, miközben karjaival próbált fogást találni rajtam azzal a szándékkal, hogy birkózó fogásban összeroppantson. Ismét oldalra táncoltam és most már végre jobb kézzel, félig oldalról bevittem neki a második ütést. Ettől úgy érezhette magát, mint a vakond, amikor lefejeli a rotációs kapát. Hallottam, ahogy reccsen az orra. Megnyílt, akár egy szökőkút. A vér elborította az arcát és egy időre megvakította. Haverjai döbbenten álltak, nem akartak hinni a szemüknek. A sokkot kihasználva egy kemény rúgással kezelésbe vettem a tökeit, majd amikor már lemenő félben volt, egy másikkal az önkéntes zsaruk közé küldtem akkora sikerrel, hogy három másikat is magával sodort. A kör megnyílt. Megjelent Zorán. Kezében egy kitört asztallábbal úgy csépelte az önkénteseket, mint egy vérszomjas szamuráj. A keletkezett zűrzavarban észre sem vettem, hogy az egyik önkéntes mögém került és hátulról jól fülön vágott. Az ütés erejétől megszédülve talán padlót is fogok, ha Feri el nem kap és ki nem húz a tömegből. Most már teljes volt a káosz: ütötték vágták egymást az emberek. A tombolásnak éles sípszó vetett véget. Valaki elkiáltotta magát: Itt a rendőrség! A tömeg egymást taposva zúdult a kijárat felé. Lakatos – aki eddig a szemközti kapualjban húzta meg magát –azon nyomban reagált a sípszóra. Értesíteni kell a rádiós roham- egységet! Gyorsan, amennyire csak lehet. Felrohant a lépcsőn, egyenest a házmesterhez, mivel a házban egyedül csak neki volt telefonja. Józsi bácsi - a házmester - nyolcvan éves volt és majdnem teljesen süket. Kedvenc műsorát, a „Ki mit tud”- ot nézte a tévében, teljes hangerőn, de még így is gondja volt, hogy minden szót megértsen. Ezért aztán elsőre egyáltalán nem reagált a csengetésre. Még egy újabb csengetés, de ez az ő süket fülének szúnyog zümmögésnek is kevés volt. Még több csengetés. Semmi. Lakatos most már majdnem dührohamot kapott, hiszen jól hallotta a bent üvöltő

11 tévét. Még a végén kiszaladunk az időből – gondolta - és ezek a rohadt, nagyhajúak lelépnek! Kétszer belerúgott az ajtóba, de Józsi bácsi még erre sem reagált. Lakatos végképp elveszítette a türelmét, gumibotjával betörte a konyhaajtó üvegablakát, benyúlt a résen és elfordította a kulcsot. Berohant a szobába, mérgében pofon vágta a szerencsétlen, elképedt öreget, majd a telefonkészülékhez rohant és felkapta a kagylót. De az még süketebb volt, mint a tulajdonosa. Hosszú perceket vesztegetett el, mire rájött, hogy a készüléket kihúzták a konnektorából. Minek is dugta volna be az öreg, hiszen úgy sem hallotta volna meg a telefoncsöngést. A riasztás végül is megtörtént. Addigra a klub már majdnem telkesen kiürült. A zenészek szomorúan szerelték le a hangfalakat, pakoltak. A bulinak végérvényesen befellegzett. Barátaim - Feri tanácsát megfogadva - hazamentek. Engem Feri behúzott az irodájába. Összefogta a hajamat, hogy megvizsgálja sérült fülemet, ami vörös volt, mint a paprika. Lüktetett és fájt. - Zoli! Te sem maradhatsz itt. Próbáld összeszedni magad és húzz haza! Hallom a szirénázást, mindjárt itt lesznek a zsaruk. Gyere, kinyitom neked a hátsó ajtót, nehogy a rendőrök karjaiba fuss. Szédelegve felálltam és kitámolyogtam az utcára. Odakint már teljes volt a sötétség. A falnak támaszkodtam, hogy erőt gyűjtsek. Balra megláttam Lakatost és három társát. A bika eltűnt, barátai biztosan elcipelték valahová. Reménykedtem, hogy neki legalább annyira fáj az orra, mint nekem a fülem… A rendőrautó már majdnem a klub bejáratához ért, mikor érdekes dolog történt: Lakatos felpattant a biciklijére és villámgyorsan elkarikázott. Az önkéntesek is eltűntek. Miért? Valakinek nem kellene jelentenie a riasztás miatt? Na, mindegy, ez nem az én dolgom. Jobbra megkerültem a klub épületét és elindultam hazafelé. Már félúton járhattam, amikor biciklizörgést hallottam nem messze a hátam mögött. Kétségem sem volt afelől, hogy ki lehet az. Futásnak eredtem. Szerettem volna mihamarabb elérni a biztonságot ígérő vasúti síneket, de azok még nagyon messze voltak. A következő sarkon renoválásra váró, felállványozott ház állt. Nem futhattam tovább, muszáj volt itt meghúzódnom. Beszaladtam az állványok mögé a homályba, ahová az utcai lámpák fénye már nem ért el. Lakatos leugrott a biciklijéről, elemlámpájával sorra bevilágított az állványok közé. Hogy kikerüljem a pislákoló fényt, folyamatosan arrébb kellett húzódnom, ő viszont egyre közelebb ért hozzám. Óriási malteros teknő mögé keveredtem. Csurig volt malterral, még a keverő kanál is benne maradt. Innen tovább már nem mehettem. Lassan ki- bújtam a rejtekhelyemről és úgy mozogtam, mint egy árnyék, folyamatosan mögötte. Amikor ő jobbra fordult, mögötte én is jobbra fordultam, ha meg balra, akkor én is balra. Így forogtunk körbe, körbe. Most ő is eljutott a teknőhöz. Elbizonytalanodva megállt előtte, majd megfordult, hogy kinézzen az utcára, hátha arra felé próbálok megszökni. Sehol senki. Visszafordult a malteros teknő felé, hogy mögé világítson. Nem várhattam tovább. Összeszedtem minden erőmet és hátulról nekirohanva előre löktem. Repült az elemlámpa, repült a gumibot, Lakatos meg utánuk, bele a malterba… No, ezután volt futás hazáig. ### Vasárnap otthon maradtam. Anyám kezelésbe vette a fülemet, ami addigra a pirosból lilára váltott, de már legalább nem lüktetett annyira. Óránként cserélte a borogatást, aminek meglett a hatása, mert a fájdalom és a lüktetés estére megszűnt. Szerencsére a hallásom nem károsodott. Korán lefeküdtem, mert hosszú hét várt rám. ### Esztergályosként egy nagy gépipari vállalatnál dolgoztam, ami még az ipari fejlődés aranykorában, valamikor az 1880-as években épült. Akkoriban modern gyárnak számított és több ezer embernek adott munkát. Az aranykor – sajnos - nem tartott sokáig és az ipari fejlődés is valahogy elkerülte gyárunkat. Itt az idő megállt: az 1960-as években is olyan volt, mint száz évvel ezelőtt. Rosszak voltak a munkakörülmények. Nem volt fűtés, nem voltak elszívók, pedig a dízel targoncák csak úgy ontották magukból a kipufogó gázt, hogy néha még harminc méterre is alig lehetett ellátni. Befordultam az esztergályosoknak és marósoknak fenntartott műhelybe. Az én gépem közvetlenül az ablak előtt állt. Most, hogy ilyen jó idő volt, azonnal ki is nyitottam, had jöjjön be egy kis friss levegő.

12 Elővettem a rajzot, majd rövid tanulmányozás után neki- láttam. A feladat bonyolult volt és nagy pontosságot igényelt. Nem is csodálkoztam azon, hogy én kaptam meg, mivel engem tartottak a legjobb esztergályosnak, aki nem csinál selejtet és általában idő előtt végez is a munkával. Bekapcsoltam a gépet és már hozzá is kezdtem volna, amikor öreg művezetőnk megveregette a vállamat. - Szevasz Zolikám! - köszönt, majd lehajtott fejjel, mint aki szégyelli magát közölte, hogy hívat a párttitkár és elviharzott. Na, ez a hét is jól kezdődik, gondoltam. Leállítottam a gépet, megtörültem a kezemet és elindultam. Bekopogtam, majd hívás nélkül léptem be az irodába. Ez szörnyű illetlenségnek számított akkoriban. A párttitkár vörös pofával ugrott fel az íróasztalától és rám üvöltött. - Maga nem tanult illemet? Ez nem egy pályaudvar, ahol ki-be lehet rohangálni! - Már pedig ez az iroda elég nagy ahhoz, hogy az legyen. - válaszoltam némi gúnnyal a hangomban. Szerencsére nem vette a lapot. Gyorsan körbenéztem a szobában, hiszen nem minden nap éri az embert effajta „megtiszteltetés”, hogy kora reggeli beszélgetésre invitálják a pártirodába. A zöld falat a szokásos portrék - Marx, Engels, Lenin - díszítették, Rákosiét - gondolom - már levitték a pincébe. Az üveges könyvszekrényben katonás rendben sorakozott a Lenin összes… A kommunista ideológia irodai lakberendezésben megfogalmazott, nélkülözhetetlen kelléke. A párttitkár ötven körüli kopasz, betegesen sovány ember volt. A munkások, főleg a fiatalok, nagyon utálták. Gonosz embernek tartották, aki még arra sem képes, hogy eltitkolja vagy leplezze saját gonoszságát. Nekem még nem volt dolgom vele. Eddig. - Leülhetek? - kérdeztem szerényen, bizonytalanul rámutatva a vendégek számára fenntartott székek egyikére. – Még mit nem! – csattant a válasz. Komótosan visszaült az íróasztalához, elővette zsebkendőjét, hogy előbb a szemüvegét, majd izzadó homlokát törülje meg, ezzel is jelezvén, oktalan kérdésemmel mennyire kimerítettem. Meglepődtem, mint a zsidó rabi, amikor disznósajtos szendvicset talál a zsebében. Na, - gondoltam feszengve, egyik lábamról a másikra helyezve testsúlyomat - ez a beszélgetés sem fog hosszúra nyúlni… - Ide figyeljen Suszter! Remélem tudja, hogy miért hívattam. Maga nem vett részt a május elsejei felvonuláson! Ez már nem az első alkalom. Tavaly sem volt ott. Tudja, hogy minek nevezik ezt? Én csak a fejrázásig jutottam. - Szabotázs! - üvöltötte magából kikelve. - Érti? Nem tűröm, hogy a szabályainkat, a nálunk szokás rendet valaki is szabotálja! Ez következményekkel jár! Egy napi bérelvonás! - Nagyon szégyellem magamat. - válaszoltam. - Beteg voltam és most is pocsékul érzem magamat, de mint kötelességtudó ember, bejöttem dolgozni, mivel tudom, hogy azt a munkát, amit most elkezdtem, holnapra be kell fejezni, de talán jobb lesz, ha most mégis orvoshoz megyek. Beteg vagyok. Beszélje meg az üzemvezetővel. Ha szerencséje van, talán talál valakit, aki képes befejezni a munkámat, vagy várjanak addig, amíg meggyógyulok. Viszont látásra! Mint terrorista a vaktöltényre, úgy nézett rám. Nem ilyen válaszra számított. - Várjon egy pillanatra! Lehet, hogy egy kicsit szigorú voltam magához. Ha valóban ilyen pocsékul érzi magát, talán jobb lenne, ha mégis leülne. - és az egyik székre mutatott. Arra gondoltam, talán kérhetnék egy kávét is, de nem akartam pimasz lenni, így aztán csak illedelmesen leültem és vártam a folytatást.

13 - Ha még ma, idő előtt befejezi ezt a fontos munkát, akkor felőlem akár korábban is hazamehet. Majd szólok a főnökének. Ne gondolja, hogy nem értem meg a munkásokat! Én is a munkásosztály neveltje vagyok. Egyet azonban jegyezzen meg! Szocialista társadalmunk a szolidaritáson alapszik és többek között ezt szimbolizálja a május elsejei felvonulás is. Jövőre elvárom, hogy részt vegyen az ünnepségen. Jövő havi béréből levonunk száz forintot, amivel támogatjuk az imperialista, betolakodó, amerikai agresszió ellen harcoló kubai testvéreinket. A levonás nemcsak magára vonatkozik, hanem valamennyi dolgozóra. Természetesen nagyobb összeget is felajánlhatnak. Ezt maguk, fiatalok, megbeszélhetik a KISZ titkárral. Most pedig menjen vissza a munkahelyére és fejezze be a munkáját! Visszafelé menet arra gondoltam, hogy ezt most megúsztam, de vajon hányszor fogom tudni még eljátszani? Jól belehajtottam a munkába, még ebédidőt sem tartottam. Így délután kettőre el is készültem. Mivel bőven volt időm, úgy döntöttem, meglátogatom a kocsmárosnét. Nem akartam túl korán betoppanni, ezért először hazamentem. Keresztanyám meglepődött. - Mi van Zolikám? – kérdezte. - Hogy, hogy ilyen korán? - Másképp alakult a helyzet. – válaszoltam. Hamarabb fejeztem be a munkát és úgy gondoltam, hogy meglátogatom a szép kocsmárosnét. Inkább alaposan felkészülök, fürdök, meg ilyesmi. Megigazított egy rakoncátlan hajtincset, ami a szeme elé került és mosolyogva rám nézett. - Annyira tetszik? - Igen. Nagyon tetszik. Talán egy kicsit bele is zúgtam. De azért ne ijedj meg ennyire, nem vagyok szerelmes! - Jól van, jól van, de mi ez a nagy előkészület? Gondolod, hogy mindjárt az ágyába fog invitálni? - Remélem igen. De nem vagyok biztos benne. Minden esetre tisztán, illatosan nagyobb az esélyem akár erre is, mint büdösen, izzadságszagúan. - Ezzel már be is fordultam a fürdőszobába. - Természetesen örülök a nők körében aratott sikereidnek, hiszen fiatal vagy és jóképű. – folytatta keresztanyám az immár zárt ajtó mögül és végül nevetve csak ennyit fűzött hozzá: azért remélem, a kezét nem fogod megkérni! #### Zárás előtt tíz perccel érkeztem a kocsmához. A bejárati ajtó még nyitva volt, de a szenesek már hazamentek. Vera a bárpult mögött mosogatott. Kissé meg lepődött, amikor beléptem. - Nocsak. Nocsak. Hát nem ideért az én szép, fiatal lovagom? Hol voltál eddig? Tudod, hogy sokat gondoltam rád? Egy kicsit meg is várattál… Gyere, ülj le! Te vagy az utolsó vendégem, és úgy döntöttem, hogy meg is tartalak magamnak. – mondta pajkosan nevetve, azzal fordult is egyet és lehúzta a redőnyt. Leültem az egyik bárszékre és szerettem volna valami kedves, de ugyanakkor frappáns válasszal elindítani a beszélgetést, de mielőtt megszólaltam volna, Vera közelhajolt hozzám és tenyerét a számra tapasztva jelezve, hogy várjak. Megfordult, levett két üveg kőbányait. Kinyitotta, majd az egyiket a kezembe nyomta. – Koccintsunk! Ma már sörrel is lehet. Tudod, én más szeszes italt nem iszom. Koccintottunk. Meghúztam az üveget és ismét próbáltam megszólalni, de most sem sikerült, mert újra csak betapasztotta a számat. - Nagyon sok a mondanivalóm. Kérlek, várd ki a sorodat. Még be sem mutatkoztunk egymásnak. Szabó Vera - és nyújtotta a kezét.

14 - Suszter Zoltán. - Csak ennyit sikerült kipréselnem magamból attól való félelmemben, hogy ismét szájtapaszt kapok. - OK, Zolikám, most, hogy már tudom a nevedet, könnyebb lesz folytatni. Fordult egyet, derekát a bárpultnak vetette, majd egy könnyű, kecses mozdulattal fellibbent rá. Egy bárszékre ültem, szembe vele. Derékig felhúzta szoknyáját, és szétvetett lábait a vállamra tette. Szemem hosszan elidőzött gömbölyded csípőjének, karcsú derekának varázslatos látványán. Kezeim, amelyek tétova érintésétől combjai enyhén megremegtek, lehúzták parányi bugyiját a bokájáig. Közelről bámultam meg csodálatos, dús fanszőrzetét. Ujjaimmal szétnyitottam rózsálló szeméremajkát, nyelvemmel eljátszadoztam rajta, mint Paganini a hegedű húrjain. Az első orgazmusa után hevesen eltolt magától. - Van kedved dugni? - Micsoda buta kérdés. Egyáltalán, ez még kérdés? - nevettem. Felmentünk a lépcsőn a miniatűr garzonlakásba. Gyorsan körbe- néztem: pici teakonyha, ahonnan a szűk zuhanykabin nyílt és a hálószoba. Ennyi volt az egész. - Várjál, mindjárt jövök, csak gyorsan lezuhanyozok. - Azzal hanyagul leszórta ruháit a padlóra és már el is tűnt a zuhanykabinban. Én sem várattam magamra, levetkőztem, de állva vártam rá a kabin előtt. Néhány perc elteltével kilépett és átölelt. Megfogtam a vállát, eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem. - Tetszem? - kérdezte. - Ne sokáig legeltesd a szemeidet rajtam, mert most én akarlak kezelésbe venni! Ledöntött az ágyra, széttárta a combjaimat. Meredező hímvesszőmet lágyan végigsimította, végigcsókolta és végül a szájába vette. Csodálatos érzés volt. Idáig még egyik barátnőmet sem sikerült erre rávennem. Még sokáig eljátszadozott volna vele, de figyelmeztetnem kellett, hogy már nem bírom sokáig. Lovaglópózban ült ágyékomra. Csodálatos nagy mellei az arcom felett himbálództak, bimbóival a számat keresve. Fenekét megmarkolva lovagoltunk együtt a kéj és a mámor végtelenségébe. -Még, még! - kérlelt. - Most jön az igazi, nagy orgazmusom... Oly nedves volt, hogy majd kicsúsztunk egymásból. Nem volt szüksége síkosítóra, bár akkoriban nem is létezett. Kivártam és végül egyszerre élveztünk el. - Zolikám, Zolikám! – suttogta kimerülten. - Ez aztán nem volt semmi! Jól belehomorítottunk mind a ketten. Várj egy kicsit, hadd fújjam ki magam! Azután megbeszélünk néhány dolgot. Jó? Pihentünk. Vera kéjesen nyújtózott egyet, majd összegömbölyödött, mint egy cica és arcát belefúrta mellkasomba. - Kislány koromból még nagyon jól emlékszem arra, hogyan is zajlanak - zajlottak - az első és az azt követő randik. A fiú jobb híján megkérdezi a lányt, hogy milyen filmeket látott. Aztán folytatja, hogy melyik a kedvenc írója. Ja, bocsánat, majd el is felejtettem: hol dolgozol? Mit csinálsz? A válaszok után - hiszen mindketten végigkérdezik a másikat azzal, hogy És te? És neked? - elmennek sétálni. A fiú bátortalanul megfogja a lány kezét. Végül hazakíséri és beéri azzal, hogy a kapuban kap egy ügyetlen kis puszit. A következő randin a fiú már veszi a bátorságot és bepróbálkozik a melltartóba. Így elvannak egy darabig, míg egy szép napon a lány megengedi, hogy a fiú keze betévedjen a bugyijába. Végül oda jutnak, ahol most mi vagyunk. Az ágyban. Ez az általános formula. De mi - úgy látszik - mindent fordítva csináltuk! Előbb dugtunk és csak most jönne az ismerkedés. Simán átugrottuk az előzményeket. Bár ezzel sincs semmi gond. Változnak az idők és változnak a szokások. Én negyven éves vagyok… És nem tizenhat. Meglepődve néztem rá. Nem akartam hinni a fülemnek. - Simán letagadhatnál akár egy tízest is.

15 - Tudom, hogy bókolni akartál, de most hagyjuk ezt, mert folytatnám. Már majdnem húsz éve özvegy vagyok. Amit most mondok, azt vagy elhiszed, vagy sem. Rád bízom. Természetesen voltak férfiak az életemben, de soha nem vittem fel férfiakat sem az utcáról és sem innen a kocsmából. Most kérdezhetnéd, hogy akkor most miért? És miért éppen téged? Egyszerű a válasz: tetszel nekem. Megkívántalak. Negyven évesen már türelmetlenebbek a nők, mint tizenhat évesen. Te hány éves vagy? - Húsz. - feleltem. - Atya Úr Isten! Ez részemről már majdnem „liliomtiprás.” A középkorban az ilyen nőket, mint amilyen most én vagyok, a máglyára vetették! Azon az éjszakán olyan csodák történtek, amiket még legszebb álmaimban sem képzeltem. Nem tudtunk betelni egymással, és nem akartuk elengedni a másikat egy pillanatra sem. Összegabalyodva feküdtünk és élveztük a kívánás minden apró rezdülését. Csodálatos volt. - Drága kis lovagom. – suttogta Vera a fülembe. - Te nekem nagyon jó vagy. Azt hiszem, egy kicsit megszerettelek, de az is lehet, hogy nem is kicsit! Nem érdekel a korkülönbség sem. Ha te is így érzel, akkor nincs akadálya a folytatásnak. Nem tudom, hogy akkor mi történt velem. Csak arra emlékszem, hogy nem bírtam visszatartani a könnyeimet és bőgtem, mint egy kis- gyerek, akitől elvették a tejet adó ciciket. Egyszerre bőgtem a boldogságtól és a bennem felgyülemlett feszültségtől, szorongástól. Annyi minden kikívánkozott belőlem. Mindent el akartam mesélni, ami nagy sokára sikerült is. Jól esett, hogy egyszer sem szakított félbe, és belőlem csak úgy áradt a felgyülemlett keserűség. Elmeséltem a klubban történteket. A Lakatossal való összetűzésemet. Beszámoltam a munkahelyi konfliktusomról a párttitkárral. Az ottani stresszes körülményeket. Mindent elmondtam magamról. A születésem történetét. Az örökbefogadást. Kapcsolatomat a keresztanyámmal. Lelkiismeret-furdalásomat vele szemben. Mennyire bánt, hogy nem tudok segíteni neki. Hogy milyen egyedül érezheti magát. Elszállt a fiatalsága és nem sikerült tartósabb párkapcsolatot kialakítania. Felültem, mert egy kis szünetre vágytam, hogy összeszedjem a gondolataimat. Vera meztelenül kilépett az ágyból és kiment a konyhába sörért, majd mikor visszajött, leültünk sörös üveggel a kezünkbe egymással szembe. Egyelőre egyikünknek sem volt kedve megszakítani a csendet. Az idő megállt és minden olyan valószínűtlennek tűnt. Idejöttem reménykedve, hogy lefekszem egy jó nővel és ennyi. A lefekvés valóban bejött, de már akkor tudtam, hogy ez sokkal több egy egyszerű ágyba bújásnál. Hányszor olvastam, hallottam már, hogy „szerelem az első látásra”. Nem hittem benne. Ilyen csak a regényekben fordul elő. Pedig most és itt megtörtént. Mi valóban így jártunk. Később, közös életünk folyamán, mikor rám törtek az emlékek, ezzel bókoltam Verának: „Szerelmes lettem beléd az első látásra!” De ő mindannyiszor kijavított. „Ne hazudj! Nem az elő látásra, hanem ez első dugásra…” Végül is ő törte meg a csendet. - Gyere, bújunk össze, mert így ülve azt hihetném, hogy ultizni készülsz. Úgy látom, jól esett, hogy megnyitottad a szívedet és megkönnyebbültél. Erre nagy szükséged volt. Tudod, ha az ember nem tud könnyíteni a lelkén és csak megy tovább, az idegei a végén felmondják a szolgálatot. - Beletúrt a hajamba, majd az arcomat simogatva folytatta. - Ha hiszed, ha nem, nekem is erre van szükségem. Én egy kicsit szerencsésebb helyzetben vagyok. Olyan barátnőm van, akivel meg tudom osztani és beszélni gondjaim nagy részét. Ti, férfiak erre soha sem vagytok képesek. Arról már nem is beszélve, hogy a barátnőm és én valójában sorstársak is vagyunk. Kibontakozott a karjaimból, letörülte a könnyeit, majd mosolyogva mondta. - Tudod mit? Dugjunk egy jó nagyot! Hosszan, amennyire lehet! Nekem most erre van szükségem. 2.

16 Vera - teljes nevén Szabó Vera - 1942-ben 19 éves volt. Budapesten, egy gazdag zsidó jól menő éttermében felszolgálóként dolgozott. Minden reggel 7-órakor kelt, lezuhanyozott, megivott egy dupla adag forró kávét, és irány a munka. Lehetett tavasz vagy tél, napsütés vagy hóesés, a munkába indulás megszokott, szerény ceremóniája sohasem maradt el. Azonban egy napon minden megváltozott. Pedig ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Vera gyorsan felhörpintette kávéját és lesietett a villamos megállóba. Rágyújtott, hiszen még volt néhány perce a villamos érkezéséig. Sok munka várt rá ezen a napon. Gondolatai már az éttermi tennivalóin jártak, amikor csikorogva, a vártnál picit korábban megállt előtte az öreg, sárga villamos. Eldobta félig elszívott cigarettáját és felszállt. Leült az egyik szabad helyre és ábrándozva figyelte a megszokott házakat. - Kérem a jegyeket! - A villamoskalauz előtte állt várakozva, jegylyukasztóval a kezében. - Elnézést kérek, hogy megzavartam hölgyem. Látom, máshol jár gondolatban. – folytatta kedvesen. Vera - kizökkentve ábrándozásából – zavartan kotorászni kezdett táskájában. A hetijegyét kereste. Érthetetlen idegesség fogta el, maga sem tudta, hogy miért. - Ó, bocsánat. Végre megvan! - és már nyújtotta is oda, miközben félszegen felnézett a férfira. Milyen jó- képű! - állapította meg. A kalauz kilyukasztotta a jegyet, majd lehuppant a vele szemközt megüresedett ülésre. - Zavarok? - kérdezte. - Nem, nem. Dehogy zavar. Maradjon csak! Biztosan fárasztó ez a sok szaladgálás és fel-leugrálás. Én már csak megértem, mivel az én munkahelyemen is sokat kell szaladgálni. - Miért, mit dolgozik? - Felszolgáló vagyok egy éteremben. - Most is oda tart talán? - Igen. A villamos megállt. Újabb utasok szálltak le és fel. - Sajnos mennem kell, vár a munka. Pedig még szívesen elbeszélgettem volna magácskával. Remélem, holnap találkozunk, ha ugyanebben az időben utazik. És a kalauz mosolyogva elsietett. Vera aznap újra és újra visszajátszotta gondolataiban ezt a néhány percet. Próbálta felidézni a kalauz mosolygó tekintetét, kellemes hangját. Másnap reggel pedig nagyon igyekezett, hogy időben elérje a járatot. A villamos most is csikorogva érkezett. Felszállt és próbálta megkeresni ugyanazt padot, ahol előző nap is ült. Szerencséje volt. A kalauzfiú - kedves mosollyal az arcán - hamarosan megérkezett. Miután üdvözölték egymást, a fiú körbenézett és látva, hogy nagyon sok az utas, lehajolt és a fülébe súgta. - Szeretnék találkozni magával. Mondjuk, ma este. Van kedve hozzá? - Látszott rajta, hogy gyors választ vár. - De mikor és hol? - kérdezte Vera. - Este nyolckor. Ott, abban a megállóban, ahol reggelente fel szokott szállni. Az első randevú nagyon jól sikerült. Annyira jól, hogy azonnal egymásba is szerettek… A kalauzfiút Bodrogi Ákosnak hívták. Mindenről tudtak beszélgetni. Magukról, eddigi életükről, és persze vágyaikról is. No meg a félelmeikről, hiszen a háború már javában folyt. Még kétszer találkoztak ugyanazon a helyen, majd a harmadik találkozás után Vera felvitte a fiút magához. Ekkor veszítette el a szüzességét. Ákos 20 éves volt. Nem kellett félnie a katonai behívótól, mivel egy születési rendellenesség miatt alkalmatlannak ítélték. A bal könyökét egészben, a csuklóját részben nem tudta forgatni. A csontjai összenőttek. Ennek a defektusnak most határozottan örült, mivel a közelgő háborúról és a vele járó

17 borzalmakról érkező hírek megrémítették. Talán ezért is döntöttek olyan hirtelen a házasságról. Két ember erősebb. Egy társsal mindig könnyebb. Egymás kezét fogva talán sikerül átvészelniük mindent… Rövidesen összeházasodtak. Az esküvő után Vera Ákoshoz költözött, miután felmondta bérelt lakását. Házasságuk boldog volt, mondhatni tökéletes egészen 1945-ig. Ekkor jöttek a bajok. A felszabadító szovjet hadsereg lerohanta az országot. A lakosság kiéhezve kucorgott a légópincékben, nem tudván, hogy mi történik velük ezután. Amikor a bombázások, lövöldözések zaja már elült, egyre többen merészkedtek ki a pincékből. De még közel sem volt vége. A harcoló szovjet alakulatok tovább hajtották Berlin felé a még fennmaradt német hadsereget. A harcoló egységeket fosztogató alakulatok váltották. Hetekig, néha hónapokig maradtak az elfoglalt területeken, többek között Budapesten is. Kifosztották a kisebb, nagyobb gyárakat, cégeket. Vittek mindent, ami számukra hasznos volt, vagy akár haszontalan: a lényeg a dolgok megszerzésen volt. A kiürített gyárakból, üzemekből a gépeket és a teljes felszerelést bevagonírozták és hazaszállították. Valahová a nagy Szovjetunióba…. A szovjet hadsereg rengeteg katonát veszített a háborúban. Férfimunkaerőre pedig nagy szükség volt, mivel a háborúban elesetteket valamilyen módon pótolni kellett. Ezért úgy vadásztak a férfiakra, mint a nyulakra. Összefogdosták, vagonokba zsúfolták, akit csak munkaképesnek ítéltek, aztán irány Szibéria. Málenkij robot… Ákos nagy hibát követett el, akkor mikor nem hallgatott Verára. Minden áron fel akart jönni az óvóhelyről. Ez érthető volt, hiszen az emberek idegeit felőrölte a bezártság és a több hetes bombázás. Most pedig csend honolt odafent. Minden jel arra vallott, hogy a németek kivonultak és feladták a várost. - Nekem muszáj felmennem! Nem bírok tétlenül itt ülni. Lassan megfulladok. Talán valami élelmet is sikerül szereznem. - próbálta Ákos Vera jóváhagyását megszerezni. - Drága Ákos! - könyörgött Vera. - Azt sem tudjuk, hogy az oroszok mihez kezdenek velünk. Lehet, hogy ellenségnek néznek. Akkor mit csinálsz? - Ugyan, ne hülyéskedj! Civil vagyok és fegyvertelen. Gondolj csak bele, most az oroszok felszabadítóként jöttek! Haza zavarják a németeket, aminek szívből örülök. Nagyon elegem van a nácizmusból. Az utóbbi nyilas kormányról már nem is beszélve! Ákos hajthatatlan volt. Az ősi férfiúi bátorság vagy vakmerőség a több évezredes vadászösztönnel párosulva legyőzte a családvédelmező óvatosságra épült női megfontoltságot, logikát. Az óvóhelyen összegyűlt férfiak úgy viselkedtek, mint egy falka, aki végre megtalálta vezérét. Egyikük sem hallgatott az óvatosságra intő szavakra. Valamennyien kimentek az utcára… A város megváltozott, és a változás látványa valamennyijüket megdöbbentette. Összedőlt, lebombázott házak, kilőtt harckocsik, döglött lótetemek és az iszonyú bűz. Koszos, izzadtságtól bűzlő, vérszomjas tekintetű orosz katonák hajtották ki a lakókat a még épségben maradt bérházakból. Egy meztelen kislány rohant át az úttesten, öt katonával a nyomában. Nem volt hová menekülnie. Egy lebombázott ház romjai mögött összeesett. Alig ért földet, máris rajta volt az első kozák katona, aki kíméletlenül megerőszakolta. Utána jött a többi. Szegényke, nem lehetett több mint tizenhárom éves. Nem a legromantikusabb körülmények között veszítette el a szüzességét. Mindez a fiúk szemeláttára történt. - Gyerünk srácok! Segítsünk szegénykének! - kiáltott Ákos és máris futásnak eredt a lányhoz. Mikor mindannyian odaértek, Ákos lehajolt és elborzadt a látványtól: a lány már nem élt. Az ötödik kozák, aki utolsó volt a sorban, mint aki jól végezte dolgát, elvágta a lány torkát. Hogyan tovább?- tanakodtak a fiúk. - Talán jobb volna mégis visszafordulni és az asszonyokkal maradni? De nem maradt idejük a döntéshozatalra. Katonai teherautó fékezett le előttük. Fegyveres katonák ugráltak ki belőle. Futásnak eredtek, vissza a házuk irányába. Már majdnem elérték a kapubejáratot, amikor lövés dördült. Az Ákos mellett futó férfi összeesett. Ákos segíteni próbált, behúzni a házba, de nem maradt rá ideje. A platón tért magához. Rettenetesen fájt a tarkója és amikor megpróbált felülni, fájdalmasan tapasztalta, hogy néhány bordája is eltörött. Így aztán semmi esélye sem maradt a szökésre. Fogolytáborba került és csak nagy sokára tudta meg, hogy másik két társát agyonlőtték. A harmadiknak sikerült

18 megszöknie és sértetlenül hazaért. Vera tőle tudta meg, hogy a férjét az oroszok elvitték és valószínűleg fogságba került. A négy barátnő - Liza, Erzsi és Anna, akik ugyanabban a házban laktak - feljöttek a pincéből és Vera viszonylag épen maradt lakásában gyűltek össze. Próbálták vigasztalni egymást, de nem sok sikerrel. Még férjeiket sem tudták tisztességesen eltemetni, a szétroncsolt tetemeket az oroszok a magyar munkaszolgálatos foglyokkal takaríttatták el. Nem volt idő gyászolni… A barátnők között Vera volt a legerősebb és ő próbált lelket önteni a többiekbe. Első lépésként a szökött férjet - Miklóst - rejtették el a szenespincében, majd a maradék élelmiszert, kisebb-nagyobb értéktárgyaikat ugyanoda, mocskos szeneszsákokba és a mögé dugták el. Ez jó döntés volt, hiszen a későbbiekben mindez a túlélést jelentette. Valamennyien Vera lakásába költöztek. Ő vette át az irányítást. Tisztába volt vele, hogy a megpróbáltatásoknak még nincs vége, sőt a neheze még előttük van. Az első három nap elteltével már abban reménykedtek, hogy talán ép bőrrel megússzák. Tévedtek. Óriási robajjal tört be az ajtó. Vagy tíz felfegyverkezett, nőre éhes, koszos, orosz katona rontott be. Nadrágsliccük nyitva, arcukon kéjes vigyor. Nem volt kétséges, hogy mi járatban vannak. A lányokra rontottak, puskatussal ütötték, verték őket. Amelyikük ellenállni próbált, az még több verést kapott. Verának is bőven kijutott az ütlegelésből. A harmadik vagy negyedik pofon után önként, remegő kezekkel vetkőzött meztelenre. A túlélés reményében adta át magát az erőszaknak. A konyhaasztalra borult, hogy ne kelljen az alkoholtól és a több hetes mosdatlanságtól bűzlő katona arcába néznie. Az első behatolás szörnyű fájdalmat okozott, hüvelye száraz volt, mint a tapló. Sikítani szeretett volna, de nem akart plusz örömöt szerezni a barbároknak. Nem tartott sokáig, gyorsan végzett. Azután jött a következő és a következő, majd utána a többi. Nem tudni pontosan, mennyi idő telt el, de most a percek óráknak tűntek. Egyszerre elcsendesedett minden. Vera remegő lábakkal fordult le a konyhaasztalról. Észre sem vette, hogy az oroszok elmentek. A lányokat összeverve, saját vérükbe fetrengve találta. Hirtelen maga sem tudta, hogy mihez kezdjen. Szörnyű fájdalmai voltak. Lenézett a combjaira és majd elájult a látványtól. Dőlt belőle a vér. Kivánszorgott a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Egy vastag törülközőt szorított a lába közé, hogy elállítsa a vérzést, majd visszament a lányokhoz. Tudta, hogy most erősnek kell lennie. Vizes törülközőkkel próbálta legalább a vért letörülni az arcukról. Utána látott hozzá a sebek kezeléséhez. Megtalálta az elsősegélyes dobozukat, amibe bőven volt kötszer, jód, sebhintőpor és szorítókötés. Nem volt könnyű dolga, mert a lányok szinte önkívületi állapotban sírtak, zokogtak. Liza és Erzsi sérülési - szerencsére - csak felszínesek voltak, de Annával más volt a helyzet. Ő tanúsította a legnagyobb ellenállást, így ő kapta a legnagyobb verést is. A sebeken kívül a bal karja is eltörött. Úr Isten! Most mit tegyek? Egy biztos, így nem maradhat. Valahogy sínbe kell tennem és rögzíteni. Jaj, csak sikerüljön, különben rosszul forr össze és nyomorék marad. Mivel rögzítsem? Szeme a sarokban álló partvisra tévedt. Na, talán ez megfelel és már indult is érte. Kihúzta a nyelét és letört belőle egy megfelelőnek tűnő darabot. Letérdelt Anna mellé a padlóra, aki a fájdalomtól félájultan feküdt. Most jön csak a neheze! - gondolta. Anna törött karját az ölébe fektette és egy erős rántással összeillesztette a törött csontokat. Anna felüvöltött fájdalmában, majd újra elájult. Talán jobb is, hogy most nincs észnél, mert még meg kell csinálnom a rögzítő kötést is. Mikor mindezzel végzett, kiment a fürdőszobába, hozott egy lavór langyos vizet és alulról alaposan megmosdatta. Reménykedjünk, hogy egyikünk sem lett terhes. Verának ekkor jutott az eszébe, hogy Anna férje, Miklós, lent van a pincében. Rendben van, muszáj lemennem. Viszek neki két szelet zsíros kenyeret, más ennivaló úgysincs. De mit mondjak neki? Ha csak rám néz, máris tudja, hogy mi történt odafent. Kénytelen leszek beszámolni a történtekről… A pinceajtót tárva nyitva találta. Miklós eltűnt. Sohasem derült ki, hogy valójában mi történt. Valószínűleg nem bírta elviselni a bezártságot és kimerészkedett az utcára. Lehet, hogy lelőtték az oroszok, de az is lehet, hogy fogságba került. Később, az ötvenes évek elején eltűntnek nyilvánították.

19 Vera előrelátása, hogy anno eldugta az értéktárgyakat és a maradék élelmiszert, valamint az asszonyok összetartása fontos szerepet játszott négyük túlélésében. Végül is Vera, Liza, Erzsi és Anna elválaszthatatlan, örök barátok lettek. Keserves, nehéz napok jöttek. Az orosz hordák továbbvonultak Berlin felé. Az emberek vakondok módjára másztak elő a sötét búvóhelyeikről. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy mire voltak képesek akkor az emberek. Milyen nagy volt bennük a túlélési vágy, vagy ösztön. Nem volt idő a gyászra. Eltemették halottaikat, de sírásra-rívásra nem sok idejük maradt. Az összeomlott országban szinte semmi sem működött, mindent újra kellett teremteni. Nem voltak üzletek, ahol élelmiszert vehettek volna, nem működtek a gyárak, ahol korábban dolgozhattak. A lányok - hasonlóan másokhoz - a romeltakarításokon próbálták hasznossá tenni magukat. Ezért a munkáért nem járt fizetség. Kevés élelmiszert, kenyeret, rizst és lisztet kaptak. Esténként holt fáradtan tértek haza a közös lakásba. A szerény vacsorák elfogyasztás után többnyire beszélgettek, és amikor az éppen aktuális főzési ügyeletes jelezte, hogy fogyóban a pincében eldugott élelmiszer tartalék, csaknem kitört közöttük a pánik. Most mi legyen? Ez így nem mehet tovább! Valamit ki kell találni! Szokásukhoz híven vezetőjükhöz, Verához fordultak tanácsért. Ő is nagyon fáradt volt, legszívesebben ágyba bújt volna, de igazat adott a lányoknak, hogy nem lehet tovább várni. Lényegében már korábban ki is gondolt egy tervet, de a fáradságos munka után már arra sem volt ereje, hogy megossza a többiekkel. - Jól van lányok! Igazatok van! - kezdett bele. - Valóban túl sokáig vártunk. Az én ötletem a következő. Mint azt jól tudjuk, élelmiszerből rosszul állunk, de viszont más, értékes dolgoknak bővében vagyunk. Szerencsénkre az összes vagyonkánk megmaradt és érintetlenül vár ránk a pincében. Tehát először is fel kellene hoznunk. A pince ma már nem jó rejtekhely, hiszen a tüzelő is hiánycikk. Csak idő kérdése, és valakinek szemet szúr. Képzeljétek csak el, mekkora meglepetést okozna az illetőnek, ha szén helyett aranyat találna! A lányok megrémülve ugrottak fel. - Jaj, Istenem! - sikoltozta Anna. - Lehet, hogy már el is lopták. És már szaladt is volna a pincébe. Vera erőteljes mozdulattal kapta el a karját. - Nem mehetsz sehová! Várjál egy kicsit! Én tegnap lent jártam és akkor mindent rendben találtam. Semmi ok a pánikra. Most együtt megyünk le. Felhozzuk, és majd csinálunk egy rövid leltárt. Verának igaza volt: az ékszereket hiánytalanul megtalálták és felvitték a lakásba. Számba vették értékeiket. Szép kis kupac gyűlt össze: volt itt bőven női arany ékszer, sok ezüst evőeszköz és dísztárgy. - Ezt nem lehet megenni. Viszont ebből kaját tudunk csinálni úgy, hogy jusson is és maradjon is. – folytatta Vera. - De erre a

20 feladatra én alkalmatlan vagyok. Nem értek a kereskedéshez, csencseléshez. Kérlek benneteket, hogy ezt a feladatot ne varrjátok a nyakamba! Van valaki közöttünk, aki ezt bevállalja? - Igen! - jött válasz Lizától. - Bennem megvan a kereskedő szellem. Tudjátok, már gyerekkoromban üzleteltem a lányokkal. A szüleim szegények voltak. Nem kaptam zsebpénzt, de hébe-hóba kaptam ajándékokat, amiket aztán elcseréltem más dolgokra. Amire pedig nem volt szükségem, azt eladtam gazdagabb gyerekeknek. Így aztán mindig volt pénzem mozira és édességre. - Jól van Liza! Akkor ezt eldöntöttük. Vágjál bele! Minden esetre egy fontos dolgot kell mondanom neked. Most mi úgy élünk, mint egy kis család. Jóban, rosszban összetartunk, mindenki szereti és tiszteli a másikat. A csencselés veszélyes lehet. Még az is megeshet, hogy mindenünk rámegy, de ha ez bekövetkezne, mi akkor sem fogunk téged okolni. Nekünk az a legfontosabb, hogy minden utadról épen és egészségesen haza- érj! Liza magas, széles vállú, kisportolt testű, nagy mellű, fekete hajú nő volt. Néhai férje még magasabb volt nála. Így aztán valóban nagyon illettek egymáshoz. Ez volt a barátok véleménye is. Ilyen két szép ember! mondogatták. - Kész csoda, hogy egymásra találtatok! Liza jól ismerte Ákost, hiszen már évek óta egy házban laktak. Amikor megtudta, hogy megnősült, ő volt az első, aki gratulált neki. Egy alkalommal a lépcsőházban futott össze Verával. Természetesen neki is gratulált. Egy ilyen bérházban az emberek szinte naponta összefutnak egymással. Ez szinte elkerülhetetlen. Az első találkozásoknál csak szimplán üdvözlik egymást. Legközelebb már nem érik be ennyivel: egyre több információt árulnak el magukról. Így tudta meg Vera is, hogy Liza férjes asszony. Egy másik találkozásukkor Liza éppen a férjével együtt jött lefelé a lépcsőn. Ekkor már elkerülhetetlen volt a bemutatkozás. Kicsit elbeszélgettek, aztán ment mindenki a maga útjára. Pár hétbe sem telt, míg Liza arra az elhatározásra jutott, hogy behívja magához. - Már annyiszor összeszaladtunk itt a házban. Nincs kedved bejönni hozzám? Meghívlak egy kávéra, aztán eldumcsizunk egy kicsit. Így kezdődött kettejük barátsága. Hétvégén - Liza kérésére – férjét, Ákost is magával hozta. Kiderült, hogy a férfiak is jól kijönnek egymással. Liza elmesélte Verának, hogy a házban még két másik házas párral is jó barátságban vannak és rendszeresen összejárnak. - Nem találkoztál még velük? - kérdezte Liza. - De igen. Már összeszaladtunk, de csak a köszönésig jutottunk. Lizának sem kellett több. Egyik szombat estére meghívta a társaságot magukhoz, ahol végre valamennyien találkozhattak. Liza, Vera, Erzsi, Anna és a férjek között szoros barátság alakult ki. Hétvégeken rendszeresen összejöttek hol az egyik, hol a másik lakásában. Az egyik alkalommal Anna férje, Miklós azzal

21 az ötlettel állt elő, hogy néha a férfiak külön is bulizhatnának. Azzal érvelt, hogy nincs mindig kedve hallgatni a női csacsogást. Amúgy is olyankor a nők - félrevonulva a konyhába - egymással beszélgetnek, kirekesztve a férfiakat. - Tudjátok mit? Amikor úgy érzitek, hogy elegetek van belőlünk, nyugodtan menjetek le a kocsmába! Mi meg itt fent bulizunk egymással. – fogalmazta meg a nők véleményét Vera. Végül is a férfiak és a nők külön buliztak. Ahogy a férfiak megérkeztek, már mentek is le a kocsmába, hogy egy sör mellett megbeszéljék a világ dolgait. Egyik szombat este, amikor a lányok egyedül maradtak, Liza bevallotta, hogy nem szereti a férjét. - Ez szinte hihetetlen! Én ezt nem értem! Miért, mi történt? – kérdezte Anna. Liza idegesen, az ujjait tördelve a kérdésre kérdéssel válaszolt. - Lányok, ti valóban nem tudtatok arról, hogy én meleg vagyok? Igen, tudom, hülyeséget csináltam, amikor férjhez mentem. Anna! Ne nézz rám ilyen szemekkel. Nem fogok rád hajtani! Ez nem így működik. Különben sem vagy az esetem. - folytatta nevetve. Most Vera vágott közbe. - A férjed tud erről? - Igen. Már az esküvőnk után elmondtam neki. Nem volt boldog. - Na és most? Hogyan tovább? - Én felajánlottam neki a válást, de ő nem akar válni. Azt mondja, ahhoz túlzottan szeret engem. Beleegyezett, hogy megcsaljam, mármint lányokkal. Már párszor meg is tettem. De vele is lefekszem. És ez így lesz a jövőben is. A lányoknak időre volt szükségük volt, hogy mindezt megemésszék, de végül is tényként elfogadták. Kapcsolatuk ettől nem romlott meg, sőt inkább még jobban elmélyült. Férje halála őt is nagyon megrendítette. Ugyanakkor be kellett vallania, hogy egy kis megkönnyebbülést is érzett, mert most már szabaddá vált. Vera és Erzsi folytatták a romeltakarítást. Anna otthon maradt, mert a karja még nem gyógyult meg teljesen. Liza elutazott, hogy élelmiszert szerezzen. Az utazás, mint ahogy azt a lányok is mondták, sok veszéllyel járt. A feketézők még egymást is kirabolták. Előfordult, hogy maguk a kereskedő parasztok lopták meg az értékeiket némi élelmiszerre elcserélő szerencsétleneket. Ez történt Lizával is. Az első kereskedő, akivel üzletelni akar, rátámadt Lizára, hogy a többi feketéző előtt bizonyítsa, ki itt az úr. Megragadta a tarisznyáját, hogy elvegye tőle, miközben ráüvöltött. - Na, te melák kurva! Add ide a holmidat! Majd én eldöntöm, hogy mit kapsz érte cserébe!

22 Liza nem tétovázott. Egy jól irányzott ütéssel úgy orrba vágta, mint vak koldust a hajóhinta. Nem várta meg a kereskedő reakcióját, hanem villámgyorsan még gyomorszájon is vágta, amitől az a földre rogyott. Mindez úgy meglepte a feketézőket, hogy szóhoz sem tudtak jutni. - Na, ide figyeljetek! – fordult hozzájuk Liza. - Ha ezek után valaki üzletet szeretne csinálni, az forduljon hozzám! Dolgozhatunk akár együtt is. És ezt a szemetet meg felejtsétek el! - és hogy nyomatékot adjon szavainak, nagyot rúgott a még mindig a földön fetrengő kereskedőbe. Liza váratlan fellépése nagy tiszteletet váltott ki a csencselők - jobbára férfiak - körében. Ilyen nővel még egyikük sem találkozott. Könnyű volt barátságot kötni vele, mert értett az emberekhez. Soha senkivel sem beszélt durván. Sőt: mindenkinek megadta a tiszteletet. Nem fölényeskedett. A férfiak tisztelettel vegyes elismeréssel néztek fel rá, talpraesett, karakán nőnek tartották. Azok a férfiak is, akiknek múltja nem volt éppen patyolat tiszta. Lizát mindez büszkeséggel töltötte el. Ezek után egyértelmű volt, hogy a cserekereskedelemben vezető szerepet kapott, és a beszerző körutakon legtöbben hozzá csatlakoztak. Mert fantasztikus érzéke volt a kereskedéshez. Adott, vett, cserélt és mindezt úgy, hogy közben saját tőkéje sohasem lett kevesebb. Az arany ékszerek időközönként aranypénzre változtak, majd vissza, esetleg más kurrens értéktárgyakra. Állandó haszonnal dolgozott és a haszonból bőven futotta élelmiszerre is. Amikor hazaérkezett a több napos portyázásból, a lányok csak ámultak, bámultak. Az óriási, feneketlennek tűnő zsákok - amiket különböző markos férfiak társaságában cipelt haza - szinte sohasem akartak kiürülni. Így teltek múltak az évek és a lányok nem szenvedtek hiányt semmiben sem. Az ötvenes évek elejére lassan konszolidálódott a helyzet, és ugyan még jegyre, de egyre több élelmiszert lehetett legálisan megvásárolni az üzletekben. Liza is kénytelen volt abbahagyni a csencselést. Már amúgy is éppen ideje volt befejezni, mert a hatóságok egyre szigorúbban üldözték és büntették a feketézést. Két lehetőség közül választhatott: vagy telefonkezelőként visszamegy a postára dolgozni, vagy saját üzletbe kezd. Az utóbbi évek sikerei és életstílusa kizárta, hogy visszatérjen régi munkahelyére. És Liza – mint mindig – most is megtalálta a számára legtesthezállóbb munkát. Megalakultak a termelőszövetkezetek az úgynevezett tszcs-ék. Egy volt barátja, akivel anno együtt csereberéltek falun, lett az elnöke az egyiknek. Liza felvette vele a kapcsolatot, aki azonnal állományba is vette, mint teherautó sofőrt. Csak az volt a probléma, hogy Lizának még jogosítványa sem volt. De ezt is megoldották. A szövetkezet saját költségén küldte el gépkocsivezetői tanfolyamra, amit sikeresen elvégzett. Így ő lett az első, teherautó vezetésére is alkalmas jogosítványt szerzett női sofőr, amire nagyon büszke volt. Sofőr állása azonban csak álca volt. A tszcs teherautójával továbbra is saját céljaira dolgozott: kereskedett, illetve felvásárolt olyan nehezen megszerezhető hiánycikkeket, amiket vasárnaponként a használtcikk piacon nyitott üzletében busás haszonnal továbbadhatott. Az üzlet tehát virágzott és a lányok élete is jobbra fordult. Vera nem adta fel a reményt. Bízott abban, hogy egy szép napon Ákos betoppan az ajtón. Szálin 1953-ban bekövetkezett halála után sok hadifogoly amnesztiát kapott és végre hazatérhetett. Ákos egy szép napon nem betoppant, hanem bezuhant az ajtón. Halálos betegen roskadt Vera lábai elé. Nem erre számított! Hányszor élte át álmaiban a boldog visszatérést, ahogy majd belép... És Ákos nyakába ugrik… Csókjaival borítja el az arcát, az meg ölbe kapja, úgy viszi az ágyba…És egész éjjel szeretkeznek… Erre mi történik? A lábainál fekszik egy rongyokba öltözött, ismeretlen férfi. Nem ismerte fel, ami nem csoda, hiszen olyan szörnyű állapotban volt. Dús, fekete hajából semmi sem maradt meg. Rémisztő látványt nyújtott kopaszon, beesett arccal, fogatlanul. Ha nem szólal meg, talán soha sem ismerte volna fel.

23 - Drágám! Hazajöttem. - nyögte ki. Csak ennyire futotta erejéből, majd elájult. Orvost hívtak, de már ő sem tehetett semmit. Egy hét után tüdőgyulladásban meghalt. Vera nyolc, keserves évet várt a viszontlátásra. A gyász ledöntötte a lábáról. Nem volt ereje még munkába menni sem. Ágynak dőlt, nem evett, nem ivott. Meg akart halni. Teltek a napok, majd a napokból hetek lettek. Orvost is hívtak hozzá, de erre a bajra nem volt orvosság. Időre van szüksége, mondta a doki, mást sajnos nem tehetek. Nyugtatót írok fel neki, ez majd legalább segíti az alvásban. A lányok éjjel, nappal virrasztottak mellette. Próbáltak lelket önteni belé. Beszéltek hozzá és vigasztalták. Etették, itatták, ami nem volt könnyű, mert önszántából egy falat sem ment volna le a torkán. Valahogy lábra kellett állítaniuk, hogy Ákost végső útjára kísérjék. Végül is sikerült annyira összeszednie magát, hogy a temetésen részt vegyen. Ákost 1953. április 5.-én temették el. Nem 4.-én. Negyedikét nemzeti ünnepévé nyilvánították. Mondván, ekkor szabadult fel az ország.

#### A temetés után sem jött rendbe. Egészségileg már úgy, ahogy rendben volt, de lelkileg semmi sem változott. Begubódzott, szinte alig hagyta el a lakást. Olyan mély depresszióba süllyedt, hogy onnan lehetetlen volt kihozni. A lányok sűrűn jöttek hozzá látogatóba, ami ugyan szép dolog volt tőlük, de nem sokra mentek vele. Ekkor Liza volt Vera legnagyobb támasza. Fáradhatatlanul hozta az élelmiszert és minden mást, amire csak szüksége lehetett. A másik két lány már majdnem feladta a reményt, de ő soha. Meg is mondta a lányoknak, hogy ha kell, kész élete végéig is ápolni és eltartani Verát. Az idő múlásával a lányok egymás közötti kapcsolata is lassan megváltozott. Már nem volt szükség az együttélésre. Szétköltöztek. Mindenki visszatért a saját lakásába. Az élelmiszer felosztására sem volt már szükség, nem, mintha nem lett volna hiány, de már legalább nem kellett megküzdeni a napi betevőért. Erzsi és Anna el akart költözni a belvárosból. Valósággal menekültek emlékeiktől. Erzsi az újpesti szövőgyárban dolgozott. Belvárosi lakását egy újpestire cserélte arra hivatkozva, hogy közelebb került a munkahelyéhez. Anna megismerkedett egy özvegy egyetemi tanárral, akinek a felesége még a háborúban meghalt. Annának nem lett volna szüksége hozzá költözni, hiszen a tanár csak két utcával odébb lakott. De ők is összeköltöztek. Mindez nem jelentette azt, hogy meggyengült volna a barátságuk, csak éppen az élet különböző irányba terelte őket. Ritkábban találkoztak egymással. Erzsi a nagy távolság miatt maradt el. Annát Vera átalakulása zavarta. Azelőtt úgy tekintett rá, mint egy igazi vezéregyéniségre. Csak ő volt képes arra, hogy együtt tartsa a lányokat. Szó nélkül elfogadták döntéseit, például amikor Lizát bízta meg az élelmiszer beszerzéssel. Anna sohasem felejtette el, mennyi segítséget kapott tőle, amikor ő még képtelen volt dolgozni: Vera ápolta, sínbe rakta a kezét és még arra is volt ereje, hogy vigaszt nyújtson. Ákos temetése után minden megváltozott. Az erős, magabiztos Vera lett a leggyengébb közöttük. Ezt Anna nehézen fogadta el. Tisztelte Lizát, de ő mégis más volt. Így egyre ritkábban jött látogatóba, mert nem tudott Verával úgy beszélgetni, mint azelőtt. Azt a lelki traumát, amit a háború, férjeik elvesztése és az elszenvedett nemi erőszak okozott, soha sem sikerült tökéletesen feldolgozniuk, hanem mint súlyos terhet cipelték magukkal. Liza két évig tartó önzetlen gondoskodása meghozta az eredményt. Vera lassan, de biztosan lelkileg is úgy helyrejött, hogy egy napon azzal fogadta Lizát, hogy végre meggyógyult és munkát szeretne vállalni. Még nem tudja, hogy hol, de majd csak talál valamit. Mikor Liza ezt meghallotta, könnyekig meghatódott. - Drágám! Ez az én legboldogabb napom! Mindig bíztam abban, hogy egyszer visszatérsz közénk, az élők sorába! - mondta könnyeit törölgetve.

24 ###

Egyre, másra nyíltak meg az olcsó ételeket kínáló önkiszolgáló éttermek. Felszolgálóra ugyan sehol sem volt szükség, de Verának sikerült egy ilyen étteremben szakácsként elhelyezkednie. Bár nem volt szakképzettsége, vendéglátós múltja jó ajánlólevélnek bizonyult, annál is inkább, mivel sok szakács is odaveszett a fronton. A rendszeres, napi munka gondolatait is más irányba terelte. Az élet ment tovább. A férje halála okozta seb lassan kezdett begyógyulni. Napközben már nem gondolt rá olyan sűrűn, csak az éjszakák voltak továbbra is gyötrelmesek. Lizának, aki nem csak fizikailag, hanem lelkileg is a legerősebb volt négyük között, könnyebben sikerült a traumákat feldolgozni. Ő az üzletelés miatt megtartotta a lakását, mivel az ócskapiac közelében akart maradni. Veráról továbbra is gondoskodott, hozta az élelmiszert, mintha mi sem történt volna. És pénzzel is bőven ellátta, hiszen nagyon jól tudta, hogy a fizetéséből nem sok mindenre futná. Vera napjai egyhangúan teltek. Kerülte a férfiakat. Nem kívánt senkivel sem közelebbi kapcsolatba kerülni, ami nem volt könnyű, hiszen feltűnő szépsége vonzotta a férfiakat. Két év telt el. Néha már azt gondolta, hogy így, minden esemény nélkül, szép csendben fog majd megöregedni. Ezzel együtt nem érezte magát boldogtalannak. Elfogadta az életet úgy, ahogy van. Csak Liza látogatásai – amiket mindig türelmetlenül várt - szakították meg az amúgy egyforma napokat. Lizának nehéz volt megszokni Vera pucérságának látványát, aki a szobafogságban depressziójával küzdve szokott rá a pőreségre. Akkor arra hivatkozott, hogy semmi értelme felöltözni, ha úgy sem megy ki az utcára. Azokban az időkben még Anna is nehezen nyelte ezt le. Szóvá is tette Lizának, hogy Vera elmeállapota nem egészen tiszta és tenni kellene valamit, hogy hagyjon fel a meztelenkedéssel, mert így előbb vagy utóbb az elmegyógyintézetben köt ki. Liza erre nagyon dühös lett, és alig tudta visszafogni magát, hogy le ne keverjen neki egy pofont. - Amíg én élek, Vera soha sem fog elmegyógyintézetbe kerülni! Felfogtad? Ha nincs hozzá türelmed, akkor inkább maradj otthon és baszogasd az új pasidat! – mondta mérgesen, majd kényelmesen elhelyezkedett a meztelen Vera mellett és elmesélte neki, hogy aznap merre járt és milyen üzleteket kötött. Vera tágra nyílt szemekkel hallgatta, mint a gyerekek, akiknek anyjuk mesét olvas fel. Unalmas napjait ezek a Lizával töltött percek aranyozták be.

### Kilenc év telt el a háború óta. Nem akármilyen kilenc év! Aki azt hitte, hogy a béke meghozza a jobb életet, az nagyot tévedett. Az oroszok maradtak és a nyakunkba varrták a kommunista eszméket valló társadalmat. Nekik ott volt Sztálin, mi megkaptuk kedves tanítványát, Rákosi Mátyást. Függetlenségünknek ezzel befellegzett. Kilenc év terror volt a béke ára. Több ezer ember került börtönbe és ki tudja hányan az akasztófára. De, ahogy azt mondani szokták, mindennek van egy kezdete és egy vége. Vera puskaropogásra ébredt. Először azt hitte, hogy az egészet csak álmodja. Jött a következő géppisztolysorozat, majd még több. Ettől aztán végkép kiment az álom a szeméből. Kiugrott az ágyból és az ablakhoz futott, hogy megnézze, mi történt odakint. A nagy sietségben még arról is megfeledkezett, hogy meztelen. Kitárta az ablakot, hogy jobban lásson. Az utcán több száz fiatal - nemzeti színű zászlóval a kezében – rohant egy bizonyos irányba. Nevetve integettek fel az ablakban meztelenül álló Verának, aki elszégyellte magát és gyorsan becsukta az ablakot. Felöltözött, majd a kíváncsiságtól hajtva lement az utcára és ő is futni kezdett a fiatalokkal. Mint kiderült, a tömeg a rádió elfoglalását tervezte. Szerencséjére nem került az első sorokba, mert az ávós védők a rádió épületének tetejéről géppisztolysorozatokkal szinte lekaszálták az elől állókat. Óriási pánik tört ki. A tömeg egy része hasra vágódott, míg a másik félelemtől össze-visszaszaladgált, eltaposva a már földön fekvőket. Sikoltozás minden felől. Verának sikerült egy fában megkapaszkodni és elkerülni, hogy letapossák. Már régen megbánta, hogy engedett a kíváncsiságának, ami most ilyen veszélybe sodorta. De olyan sokan gyűltek össze a háta mögött, hogy nem volt visszaút.

25 Közvetlenül a közelében többen ordították: Engedjétek előre a fegyvereseket! A sor megnyílt és a fegyveres fiatalok előre nyomultak. Vera a meglepetéstől majd elájult, amikorra fegyveresek között észrevette Annát. Kezében géppisztoly, derekán egy tucat kézigránát. Így rohant előre minden félelem nélkül, mintha csak a hatos villamost akarná elérni. Mielőtt a fegyveresek mögött bezárult volna a kör, Verának sikerült kiszabadítania magát a tömegből. Amilyen gyorsan csak tudott, szaladt hazáig. Otthon leroskadt a foteljába. Mi történhetett Annával? - ez foglalta le minden gondolatát. - Mi vihette rá ezt a törékeny termetű, inkább gyávának, mint bátornak ismert nőt erre? Rendben van. - fonta tovább gondolatait. - Talán a tanár barátjának a befolyására teszi mindezt? Valószínű, hogy ez is közrejátszik, de a valódi ok nem ez lehet. Hirtelen, mintegy varázsütésre, minden megvilágosodott előtte. A nemi erőszak traumája az, ami mindennek az okozója. Tizenegy évvel később így akar elégtételt venni magának. Bosszúvágyból. A rádióból tudta meg, hogy a forradalmároknak sikerült elfoglalniuk az épületet. Másnap elsétált Anna lakásához, beszélni szeretett volna vele, de nem találta otthon. Remélem, nem lett semmi baja! – gondolta - de azért ideges lett. - Biztosan a tanárnál van! Most már futva tette meg az utat odáig. Kopogtatás nélkül rontott a lakásba. Nagy meglepetésére a lakás zsúfolásig volt fiatalokkal. Nemzeti színű zászlók hevertek mindenfelé. A hatalmas ebédlőasztal most nem megterítve várta a vendégeket, hanem méteres magasságban fegyverektől és kézigránátoktól roskadozott. Az ifjak Annát ünnepelték, aki középen állt és boldogan ölelkezett mindenkivel. A nagy hangzavarban a belépő Verát észre sem vette. Nagy kő esett le Vera szívéről. Annának tehát nem esett baja. Zavarba hozta ez a nyilvános, hangos ünneplés, de nem állt be a gratulálók közé. Inkább félrevonult egy sarokba. Nem tudta, mit is kezdjen magával. Új és szokatlan volt ez a helyzet. Anna megváltozott. De nem csak a változás zavarta. Ezt még csak valahogy felfogta. Inkább az bizonytalanította el, hogy régen a lányok mindig őhozzá fordultak segítségért, a vezetőjük is lett, most pedig itt áll tanácstalanul és nem tudja, mit is csináljon. Ő sohasem tudna ilyen tetteket bevállalni, mert nem egy hős típus. Ő csak egy túlélő. Már éppen azon gondolkozott, hogy észrevétlenül kioson a lakásból, mikor tekintetük találkozott. Ekkor Anna kitört az ifjak köréből és hozzárohant. - Jaj, de jó, hogy megjöttél! - indította el a szóáradatot. - Úgy - e velünk maradsz és beállsz közénk? Van itt fegyver bőven. Válassz, amilyent csak akarsz! Tudod mi történt? Én nyírtam ki azt a rohadt ávós géppuskást, aki annyi ártatlan embert lőtt agyon. Képzeld el, még vagy tíz emberrel végeztem, amikor közéjük vágtam a gránátomat. Így jutottunk be az épületbe. Na, mit szólsz hozzá? Nem is gratulálsz nekem? - De igen. Gratulálok! Te egy igazi hős vagy. Nagyon remélem, hogy győz a forradalom és végre szabadok leszünk. Sok hozzád hasonló hősre lenne szüksége a hazának. Hidd el nekem, én megértelek. Azt is megértem, hogy bosszút akarsz állni a régi sérelmekért. Tudod, mire gondolok. Arra, ami akkor, velünk történt, lányokkal. Szeretném mind ezt magam mögött hagyni!

26 Talán neked is ezt kellene tenned! Szenvedtünk mi már éppen eleget! Pontosan ezért én nem akarok részt venni ebben. Elegem van a háborúkból, a szenvedésből. Ha úgy tetszik, nevezz gyávának! Lehet, hogy az is vagyok. Nem bánom! Én most inkább hazamegyek. Jobban tennéd, ha most inkább velem jönnél! A dühtől lángvörösre vált arccal Anna artikulátlan hangon üvöltötte a választ. - Te egy gyáva, szar ember vagy! Bújj csak el a pincében, vagy szaladj ki a temetőbe, a férjed sírjához és ott bőgd ki magad! Majd mi kiharcoljuk neked a szabadságot! Tudod mit? Igen, jól gondoltad. Bosszút állok! Te sérelemnek nevezted, ami történt. Milyen szép kifejezés… Én másnak nevezem. Engem halomra basztak elölről, hátulról, análisan, orálisan. Most végre eljött a leszámolás ideje! Alig várom, hogy végre ruszkikat is kinyírhassak! Látni akarom a szenvedésüket! Talán Anna nem is fogta fel, hogy milyen durva sértéseket vágott Vera fejéhez. Vera sem erre számított, a nőnek ez az őrült viselkedése teljesen idegen volt számára. Ez valami új volt: a sebek felszakadtak és ömlött belőlük a felgyülemlett düh. Mindez talán soha sem történt volna meg, ha … Vera szó nélkül távozott. Tudta, hogy barátságuknak végérvényesen befellegzett, de mégsem tudott haragudni rá. Tisztában volt vele, hogy valójában mi játszódik le Anna lelkében. Liza háromnaponként jött fel Budapestre. Teherautójával élelmiszert hozott a felkelőknek. Leginkább kenyeret és lisztet. Ilyenkor Verát is meglátogatta. Pár hét alatt azonban megváltozott a helyzet. Az oroszok lerohanták az országot és szinte már bekerítették a belvárost. Liza ezúttal nem élelmiszert hozott, hanem Veráért jött. Őt szerette volna kimenekíteni, még mielőtt az orosz csapatok porrá zúzzák az egész városrészt. Gyorsan vezetett. Az öreg Csepel kerekei csikorogtak, amikor az utcasarkokon irányt váltott. Minden felöl lövések dördültek. - Istenem! - fohászkodott magában. Csak élve találjam! Magára már nem is gondolt. Fel sem fogta fel, hogy milyen veszélynek teszi ki magát. Újabb ágyúlövés rázkódtatta meg a kocsit. A lövedék csak néhány méterrel kerülte el. A szemközti házba csapódott be, leszakítva a fél emeletet. Végre sértetlenül hazaért. Kiugrott a kocsiból, kettesével szedte a lépcsőket, úgy rohant felfelé. Berúgta Vera lakásának ajtaját. A szerencsétlent ott találta. Összekuporodva ült a foteljében, konyhakéssel a kezében. Zavaros tekintettel nézett fel rá. - Te vagy az, Liza? - kérdezte önkívületi állapotban. - Inkább megölöm magam, de még egyszer nem hagyom, hogy megerőszakoljanak. - Nem ölsz te meg senkit és legkevésbé önmagadat! Érted jöttem. Állj fel és pucoljunk innen, amilyen gyorsan csak lehet!

27 Vera meg sem moccant. Ült tehetetlenül. Liza két nagy pofonnal próbálta észhez téríteni, de nem várta meg a pofonok józanító hatását, hanem felrántotta ültéből, karját megragadva már vonszolta is kifelé. Le a lépcsőn, ki a házból. Nem volt idő tétovázásra. Liza megpróbált ugyanazon az úton visszamenni, amelyiken Verához jött, de az már alkalmatlan volt a menekülésre. Már majdnem befordult jobbra, mikor idejében észrevette az ott várakozó tankot, ami azonnal tüzet nyitott. Szerencséjükre a tüzérnek nem volt ideje beállítani a célpontot, így a lövedék elsüvített mellettük és egy telefonfülkét vitt magával. Villámgyorsan hátrafelé tolatott és meg sem állt a következő sarokig, de ide sem tudott befordulni. Itt a forradalmárok emeltek barikádot maguknak a feltépett utcakövekből. Gyerünk tovább! Nem szabad feladni! Végre valahára a harmadik kereszteződés szabad utat nyitott a szabadság felé. Addigra már Verának is sikerült összeszednie magát. Végre visszatért régi túlélési ösztöne. Átjutottak Budára. Innen már egy kicsit biztonságosabbá vált az út. Itt is láttak orosz harckocsikat, de azok még bevetésre vártak. Nagy sebességgel folytatták a hátralévő utat, majd kis idő után mérsékelni kellett a tempót, mivel belekerültek egy hosszú, nyugatra menekülteket szállító konvojba. Tatabánya után letértek az útról és innen már csak harminc kilométer volt hátra a célpontig. Végre megérkeztek. Liza beállt a kis háza elé. Kiugrott a vezetőfülkéből, majd Verát is lesegítette. Egymás nyakába borulva bőgtek, mint a gyerekek. Bementek a házba és leültek az ágy szélére, de még most sem tudták elengedni egymás kezét. Az adrenalin hatása alatt nem érezték a veszélyt. Most viszont felfogták, hogy mi mindenen mentek keresztül. - Tudod mit, drágám? Kimegyek a konyhába, főzök magunknak egy forró teát és utána gyerünk az ágyba! Éppen elég volt mára! A teázás befejeztével ágyba bújtak. Vera, mint egy simogatásra, szeretgetésre vágyó macska, Liza telt keblei közé fúrta az arcát. A csodálatos női test látványa izgalomba hozta Lizát. Combján érezte az asszony dús fanszőrzetét. Kezét beletúrta szőke fürtökbe, lágyan megsimogatta az arcát, de tudta, hogy ettől nem mehet messzebb, mert akkor minden elromlik közöttük. Így aludtak el…

###

Smith József 29-éves, sváb származású férfi volt. Magas volt és fekete hajú, ez utóbbi igencsak megkülönböztette külsejét a hagyományos szőke svábokétól. Az Újpesti szövőgyárban teherautó sofőrként dolgozott. Mint a legtöbb sötét hajú férfi, a szőke vagy a vörös nőkhöz vonzódott. Így nem volt nehéz nem észrevennie Erzsit, aki minden tekintetben az általa kedvelt nőideált képviselte: vörös volt, telt keblű és nagyon szép. Szeretett volna megismerkedni vele, de ez nem volt könnyű. Mint sofőr, kevés időt töltött a gyárban. Ha nagyritkán mégis összefutottak az ebédlőben, akkor sem volt egyedül. Mindig a kollegáival ebédelt. Ő ilyenkor egy közelebbi asztalhoz ült és csak nézte, nézte és nézte. Erzsinek is feltűnt a magas, csinos férfi, aki olykor-olykor tetőtől talpig végigmérte. Ilyenkor szinte meztelennek érezte magát. Több mint tíz év telt el 1945 és az akkor átélt borzalmak óta. Már csak ritkán álmodott az elszenvedett erőszakról, de továbbra sem akart kapcsolatot létesíteni egy férfivel sem. Talán ez volt az első alkalom, hogy úgy érezte, valami megmozdult benne. Talán hamarább is összehozta volna őket a sors, ha nem tör ki a forradalom. A gyár leállt. Senki sem dolgozott. Egyik szomszédjától tudta meg, hogy a gyárkapunál kenyeret osztanak. Ő is oda sietett. Meglepődve látta, hogy a kenyeret a csinos sofőr szedi ki a hatalmas kosarakból. Beállt a várakozók közé, de amikor rá került a sor, a férfi visszatette a neki szánt kenyeret és kicserélte egy szebbre, jobban átsültre. Mosolyogva nyújtotta át és hozzátette:

28 - A legszebb kenyeret a legszebb lánynak! - Szép kenyeret csak szép férfiaktól fogadok el. – válaszolta pirulva, és elsietett. Másnap ismét eljött kenyérért, annak ellenére, hogy még az előző napi sem fogyott el. - Már ilyen hamar elfogyott? - kérdezte József. - Biztos nagy a családja. Sok a gyerek, vagy talán a kedves férjének van ilyen jó étvágya? - Nincsenek gyerekeim, sem férjem és még a kenyerem sem fogyott el. Az a helyzet, hogy nincs is kivel megosztanom. Igazság szerint nem is friss kenyérért jöttem… Minden bátorságát össze kellett szednie ahhoz, hogy végre kimondja. - Szeretném meghívni vacsorára! Feltéve, ha ráér. Kaptam egy tucat tojást. Az idegességtől alig tudta folytatni, de végül csak sikerült kinyögnie. - Összedobhatnék egy finom rántottát. Kész vétek volna ezt egyedül elfogyasztanom. Természetesen, ha csak nincs más dolga, vagy ha egyáltalán kedve is lenne hozzá. Na, mit szól hozzá? - választ sem várva folytatta. - Most egy kicsit hülyén érzem magamat… Nem szoktam idegen férfiakat meghívni vacsorára. Az idegességtől már nem is tudta, hogy miképp fejezze be. - Jaj, miket is beszélek! Hiszen maga nem is idegen. Mi egy helyen dolgozunk. – zavartan felnézett a férfire, aki a meglepetéstől szóhoz sem jutott. Egy, a sorban álló idős bácsi adta meg a választ József helyett. - Még jó, hogy elmegy! Ilyen szép lánynak nem lehet nemet mondani! – tette hozzá nevetve. - Ha nem megy el, akkor elmegyek én! Most meg ne bámuljon ilyen bambán! Mondjon már igent! Mire vár? - Igen! - kapta Erzsi a választ. - De ha vár egy kicsit, míg én végzek a kenyérrel, akkor talán mehetnénk együtt is. A sorban állók óriási tapssal jutalmazták a párbeszéd befejezését. ## Erzsi gyorsan elkészült a rántottával. Leültek egymással szembe és jóízűen falatoztak. - Ez nagyon jólesett. - törte meg a csöndet József.

29 - Egészségedre! Nem baj, hogy letegeztelek? - Természetesen sokkal jobb, ha tegeződünk. Én tudom a nevedet is. - Képzeld, én is a tiédet. - Ezek szerint jól vagyunk informálva… Ezen mindketten jót nevettek. Most már könnyebben ment a beszélgetés. József elmesélte, hogy már korábban is mennyire szeretett volna megismerkedni vele, de mindig közbejött valami. Erzsi is bevallotta, hogy neki is tetszettek a fiú bátortalan kísérletei. Ennek köszönhető, hogy végül is ma meghívta vacsorára. - Meglepődtél? - kérdezte. - Igen egy kicsit meglepődtem, de inkább magamra haragudtam, hogy nem én voltam a kezdeményező. - Ezen most már ne bánkódj! Az a lényeg, hogy most itt ülünk és jól érezzük magunkat. Egymás szemébe néztek és tekintetükkel majd felfalták egymást. De egyikük sem merte megtenni a következő lépést. Mindketten attól féltek, hogy elronthatják további esélyüket. Erzsi gyorsan hozzáfogott mosogatni, hogy kikerüljön a fiú vonzásából. Mikor készen lett, szó nélkül bement a fürdőszobába. József ezt nem tudta mire vélni. Talán valamit rosszul csináltam? Lehet, hogy az egésznek itt a vége? Talán meg kellett volna már csókolnom? Mérges lett magára. Erzsi ugyanezekkel a gondolatokkal küszködött a fürdőszobában. Tíz évet vártam. Ez nagyon hosszú idő. Muszáj továbblépnem! A trauma nem üldözhet életem végéig. Még túl fiatal vagyok hozzá. Élni szeretnék! Ha neki nem volt mersze hozzá, akkor majd én megteszem! Amúgy is az egésznek én voltam a kezdeményezője. Már a puszta gondolattól is megduzzadtak a mellbimbói. Gyorsan vetkőzni kezdett: ledobta a ruháját és meztelenül kilépett a konyhába. A fiú arcát meztelen hasához szorította, és csak annyit mondott. - Ugye nemcsak vacsorázni jöttél?

### A vacsorának összeköltözés lett a vége. Nem akartak külön lenni egymástól. József folytatta a kenyérszállítást, de mikor ezzel végzett, szaladt haza, ahol Erzsi már tárt karokkal várta. A szeretkezések után beszélgettek, a beszélgetések után ismét szeretkeztek. Hiszen annyi mondanivalójuk volt egymásnak. Szinte mindenről tudtak beszélgetni, de mellőzték az olyan témákat, ami a múltjukat érintette. Boldogok voltak. Nem törődtek a külvilággal. A napok egybefolytak, hiszen minden olyan szép és olyan hihetetlen volt. Erzsi ki volt éhezve a szeretetre és a szerelemre. Már-már azt hitte, hogy kihaltak belőle az ilyen érzelmek.

## Az oroszok ostrom alá vették Budapestet. József nem tudott több kenyeret szerezni. A pékek - attól való félelmükben, hogy nem tudnak majd hazatérni - el sem indultak a munkába. Így aztán ő is otthon maradt. Szemlátomást ideges volt. Még a szeretkezésük sem úgy sikerült, mint azelőtt. Erzsi meg is jegyezte. - Mi van veled, drágám? Bánt valami? Remélem, nem untál már

30 rám? Vagy történt valami? - Ó, dehogy is! Nem erről van szó. Illetve… Igen történt valami. Nem is akármi. No, jó! Elmesélem. Tegnap olyan dolog történt, ami nagyon is megrémített. - Jaj, Istenem, de ideges lettem! Beszélj, mi a baj! - Rendben van. Most arra kérlek, hogy ne vágj közbe! Ami tegnap történt, azt csak úgy tudom megmagyarázni, ha visszamegyek az időben, hogy jobban megértsd a jelent. Annyit már tudsz rólam, hogy sváb származású vagyok és azt is, hogy Visegrádon születtem. De ez nem minden. A szüleimmel együtt laktam. Egy szép, nagy házban, közel a Duna-parthoz. Apámnak volt egy jól menő hentesüzlete, ahol én is dolgoztam. Nekem is hentes a szakmám. Jött a háború, de hála Istennek azt is átvészeltük. Már abban reménykedtünk, hogy minden rendbe jön. De akkor jött csak az igazi nagy csapás. Az új, kommunista kormány úgy vélte, hogy mi, svábok, ugyanolyan bűnösök vagyunk, mint a náci németek. És ezért meg kell, hogy bűnhődjünk. Mindez nagyon gyorsan történt. Jöttek az ávósok, végigrohantak a városon és felmérték, hogy kik azok, akinek egy kicsit jobban megy a soruk, illetve értékesebb házuk van. Ezek közé tartoztunk mi is. Borzasztó durván bántak velünk. Sok embert összevertek, már csak azért is, mert meg merték kérdezni, hogy miért csinálják mindezt. Majd nemsokára jött az ítélet. Negyvennyolc órát kaptunk arra, hogy összeszedjük a holminkat. Fejenként egy bőröndöt vihettünk magunkkal. Teherautóra pakolták a népet és irány Németország. Úgy hajtották el a svábokat, mint annak idején a zsidókat. Pokoli fájdalmat éreztem a hasam tájékán, amikor ránk került a sor. Először azt hittem, hogy ez csak egyszerű gyomorrontás, de később nagyon rosszul lettem. Összeestem és fetrengtem a fájdalomtól. Anyám könyörgött, hogy várjanak a

31 kitoloncolással, de az ávósok könyörtelenek voltak. Azt mondták, hogy szimulálok, és csak akadályozni akarom őket. Szerencsém volt, mert amikor már majdnem fellöktek a kocsira, arra jött az orvosunk. Beszélt az ávósokkal, akik elengedtek. A doktornak sikerült kórházba vinni Budapestre. Perforált vakbélgyulladásom volt. Megműtöttek. Hetekig feküdtem élethalál között. Szüleimmel soha többé nem találkoztam. Később tudtam meg, hogy egy szétbombázott és teljesen letarolt, majdhogynem néptelen kis faluba kerültek Németországban. A kórházból kijövet nem volt hová mennem. Budapesten felkerestem a nagynénémet. Mindig nagyon rendes volt hozzám. Ő befogadott. Mostanáig nála laktam. Ház és üzlet nélkül már nem voltam érdekes az ávósoknak. Így aztán békén hagytak. Segédmunkásként dolgoztam több helyen is, amíg be nem hívtak katonának. A honvédségről most nem akarok túl sokat mesélni. Talán csak annyit, hogy durva és megalázó volt a kiképzés, így nem is csoda, hogy többen öngyilkosok lettek. Mikor leszereltem, megfogadtam, hogy soha többé nem fogok fegyvert a kezembe! Annyi hasznom volt az egészből, hogy ingyen megszereztem a hivatásos jogosítványt. Itt, a szövőgyárban sofőrként kaptam munkát. Amikor kitört a forradalom, nem akartam közéjük állni, mert azzal megszegtem volna a fogadalmamat. Úgy döntöttem, hogy inkább civilként segítek. Így lettem kenyérszállító. Abban reménykedtem, hogyha győz a forradalom és megnyílnak a határok, akkor majd viszontlátom a szüleimet. Akár itt, akár Németországban. Most akarok a lényegre térni. Tegnap jó messzire, vidékre autóztam, hogy lisztet hozzak a pékeknek. Sajnos nem sikerült, - mert a parasztok mind elbujkáltak. Tudod mi elől? - Nem. Miért kell bujkálniuk?

32 - Itt vannak az oroszok. Láttam őket, még utánam is lőttek. Erzsi, úgy ahogy volt, pucéran kiugrott az ágyból. Arca falfehérré vált a rémülettől. - Ez borzasztó! Ezt nem akarom még egyszer átélni! Hallod, hogy mit mondok? Nem és nem! Fel és alá rohangált a szobában és nem bírta abbahagyni a sikoltozást, ami csak annyiból állt. hogy „nem és nem”. Szinte már őrjöngött. Rémisztő látvány volt. Vörös haja égnek meredt, kezeivel össze-, visszacsapkodott, mint egy üldözött vad, akit ragadozók akarnak felfalni. Látván Erzsi félelmét, most Józsefen volt a sor, hogy megrémüljön. - Mi van drágám? Nyugodj már meg! Nem lesz semmi bajunk. Történt valami, amiért ennyire megijedtél? Nem akarsz nekem elmesélni valamit? Úgy látom, valami nyomja a lelkedet. A kérlelő szavak egy kicsit megnyugtatták. - Sok mindent el szeretnék mesélni neked, de ne most. Inkább arról beszélj, hogy van valami terved? Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel! Érted? Nem akarok oroszokat látni. - Igen, van egy tervem. Menjünk el innét! - Hová? - Németországba a szüleimhez. Itt a teherautó, csak be kell szállnunk és már mehetünk is. Erzsi egy darabig szótlanul állt, mint aki képtelen felfogni az elhangzottakat. Majd a szekrényhez rohant, előkapott két nagy bőröndöt és válogatás nélkül pakolni kezdett. Az eszeveszett kapkodást József keze állította le. Határozott mozdulattal kivette a bőröndöket a kezéből. - Erzsi, ha nem vetted volna észre, meztelen vagy, ami ugyan nincs ellenemre, de így mégsem indulhatunk. Nyugodjál már meg egy kicsit! A kapkodás soha sem vezet jóra. Öltözz fel szépen, majd utána átbeszéljük, hogy mit vigyünk magunkkal. József szavaitól megnyugodott. Végignézett magán és csak most ébredt rá, hogy valóban meztelen. Felöltözött, majd együtt pakolták be a bőröndöket. Józsefet maga előtt lökdösve, kapkodva, rohamléptekkel hagyta el a házat. Beugrottak kocsiba. József indított, majd lassan kihajtottak a fő útra. - Mennyi időbe telik eljutni a határig? - Nem tudom pontosan, mivel soha sem jártam arrafelé, de úgy gondolom, három, maximum négy óra. Sajnos ez elég lassú kocsi. - Azért nyomd neki a gázt, nehogy beérjenek bennünket az oroszok!

33 - Jaj, Istenem! Úgy beszélsz, mint ha itt jönnének a nyomunkban. Nem kell félned, még a város határán kívül vannak! Ahogy elhagyjuk a várost, már biztonságban leszünk. A koromsötét éjszakában áthajtottak a budai oldalra, majd ki az országútra. Kihalt volt a város. Még békésen aludt, aki tehette, mit sem tudva a holnapról… - Próbálj aludni egy kicsit! Bőven van még időnk a határig. - Te valóban azt hiszed, hogy tudok aludni ilyen idegállapotban? Számolom a kilométereket, számolom a perceket, és már alig várom, hogy ott legyünk. Józsefnek jól tippelte meg az időt: három és fél órába telt, mire a határ közelébe értek. - Látod ott azt a két őrtornyot? - fordult Erzsihez. - Géppuskával felszerelt tornyok. Valószínűleg hátrébb van még több is. Az a határ. Itt most egy rövid időre megállunk. - Miért? - kérdezte Erzsi, kissé megrémülve. - Gondolod, hogy talán ránk lőnek? - Nem hiszem! - Azzal felnyitotta a vezetőülést és kihalászott egy katonai távcsövet. Beállította a távolságot, majd végigpásztázta az egész belátható határvonalat. Még egyszer alaposan megfigyelte a tornyokat, hiszen azok jelentették a legnagyobb veszélyt. - Mit látsz? Sokan vannak? - Nem. A tornyok üresek. Nincs itt senki. Nyoma sincs a honvédségnek. Minden jel arra vall, hogy megszűnt a határvédelem. - Na, drágám, akkor hajtsunk bele! Azzal újra indított és a dübörgő teherautó nekilódult a végső útszakasznak. Félelmetes látványt nyújtott a két torony, amint a hajnali derengésben elhaladtak közöttük. Valóban felbukkant még egy pár üres torony. A félelemtől meg sem mertek szólalni, úgy haladtak tovább. Mikor ezeken is túljutottak, az üres „senki földjére” érkeztek. Ezt nem tudták mire vélni. - Hol vagyunk most? Ez már vajon Ausztria? Vagy mégsem? Most már csak szinte lépésben mertek továbbhaladni. Váratlanul utcai fények gyűrűjébe kerültek. Lakóházak sorakoztak jobbról is balról is. Nagy volt a csend a hajnali órákban. József megállt a falu főterén. Leállította a motort, kiszállt a vezetőfülkéből, majd azt megkerülve kiemelte Erzsit. - Ezt nézd meg édes szívem! Megérkeztünk. Ez Ausztria. Sikerült! Soha többé nem kell félnünk! Remélem, hamarosan viszont láthatom a szüleimet is. Neked meg nem kell többé

34 rettegned az oroszoktól! Egyre-másra nyíltak az ajtók, kíváncsi emberek vették körbe őket. Egy idős néni Józsefhez fordult. - Magyarok vagytok? - kérdezte németül. - Igen. - kapta meg a választ, szintén németül. - Na, még ilyet! Te tudsz németül? - Már, hogy ne tudnék, hiszen ez a második anyanyelvem. - Isten hozott benneteket! - Gyertek drága gyermekeim! Meghívlak benneteket! Kaptok egy jó, kiadós reggelit, mert biztosan nagyon éhesek vagytok. Utána meg, ha úgy érzitek, akár maradhattok is nálam. Van hely bőven. Egyedül élek, még jól is fog jönni a társaság. Erzsi már akkor eldöntötte magában, hogy soha többé nem tér vissza Magyarországra.

## Az oroszok körbe vették a várost. A külső kerületekben minimális ellenállásba ütköztek. Simán nyomultak tovább. Nehéz tankokkal hajtottak be a szűk utcákba. De hiába. A tankok alkalmatlanok voltak az utcai harcokra. Könnyű prédaivá váltak az ellenállóknak, akik az ablakokból benzines üvegekkel bombázták a hatalmas fémszörnyetegeket. Szinte nem is tudtak célt téveszteni. Amikor az első tank kigyulladt, a felcsapódó lángok és robbanások a mögötte lévőket akadályozta az előrenyomulásban. De visszaút sem volt már. Az első napok veszteségei új taktikát bevetésére sarkallták az oroszokat. Parkokban állították fel a tüzérséget és onnan lőtték szisztematikusan az egész belvárost, óriási károkat okozva ezzel. Kártyavárként dőltek össze a házak. Leomlottak a homlokzatok, szabad betekintést engedve a lakásokba. Volt, ahol valamilyen csoda folytán nem szakadt le a teljes padló, és ott állt sértetlenül a bevetetlen ágy. Másutt a lakók fényképei és olcsó festményei tekintettek le a szürkére mocskolódott falakról. És volt olyan lakás is, ahol a sarokban egy zongora akadt fent, szürreális képet nyújtva az utcán sétáló járókelőknek, ha ugyan lettek volna olyanok. Napokig tartott ez az eszeveszett ostrom. Aki tudott, elmenekült, vagy a légópincékben próbálta kivárni az ostrom végét. Az ellenállók nagy része fejvesztve hagyta el a bérházakat, ha nem akartak meghalni. Végső elkeseredésükben barikádokat emeltek és készek voltak az utolsó ütközetre. De a legtöbbjük már feladta a reménytelen küzdelmet és próbált az ostromgyűrűből kimenekülni. Anna is részt vett a benzinbomba dobálásban. Végre elérte az általa kitűzött célt, hogy orosz katonákat gyilkoljon. Nagy tekintélyt vívott ki bátorságával, vakmerőségével. De ennek hamarosan vége szakadt, amikor őrjöngve szaladt ki az utcára, megnézni az égő tankokból kiugráló, lángoló ruhájú katonákat. Bajtársai azonnal véget akartak vetni szenvedésüknek. Anna azonban – rájuk fordítva géppisztolyát ellenük fordult. Hisztérikusan rájuk üvöltött:. - Ne! Ne lőjétek le őket! Látni akarom a szenvedésüket! Látni akarom, ahogy szénné égnek!

35 A szerencsétlenek fájdalmukban üvöltve vívták meg haláltusájukat. Anna meg sikoltozva táncolta körbe őket, mint egy megtébolyodott. Egy elmebeteg ember reakciója… Hogyan tudott ennyire megváltozni a valamikor, oly szerény, gyáva kis teremtés? Valószínűleg sohasem jutott volna el idáig, ha valamiféle segítséget kap a nemi erőszak lelki feldolgozásához. Most felszakadtak a régi sebek, a paranoia szította gyűlöletet teljesen a hatalmába kerítette. Olyan lett, mint egy időzített bomba. Belőle ezt hozta ki a forradalom. A bajtársai félelmükben elhagyták. Ők forradalmároknak tekintették magukat és nem valami vérszomjas gyilkosnak. Egyedül maradt tanárbarátja lakásában. Már az is lelépett. Nem ismerte Anna múltját, így nem csoda, hogy ő is félt tőle. Amúgy sem volt egy hős természet, diákjai, kollégái inkább gyáva embernek tartották. Annát nem zavarta a magány. Már olyan lelkiállapotba került, ahol nem volt helye a félelemnek. Úgy bámult ki az ablakon, mint aki a táj szépségében gyönyörködik. Lövések csapódtak be körülötte, de ez sem tudta kizökkenteni nyugalmából. Egy újabb lövés leszakította a fél mennyezetet. Vakolat és téglapor zúdult rá, de neki a haja szála sem görbült. Ekkor vette észre a tankot, ami parancsot kaphatott, hogy nyugodtan hajtson be az utcába a barikádok felé, mert már nem kell tartani a felülről záporozó benzinbombáktól. Már csak száz méterre lehetett a háztól, mikor a lezúdult törmelék súlyától óriási robajjal leszakadt a padló, magával ragadva Annát is. Hihetetlen, de ő még ezt is sérülés nélkül megúszta. Kimászott a romok alól. Kilépett az utcára. Zuhanás közben a kézigránátok kiestek a kezéből és nem tudni hová gurultak. Az egyik gránátot már kibiztosította. Az utca közepén, a tankkal szembe találta magát. Az egy pillanatra megállt előtte. Ekkor az elgurult gránátok egyike felrobbant. Az irgalmatlan detonációtól a maradék házfal megingott, maga alá temetve Annát és a tankot is. Anna küzdelme az oroszokkal ezzel végérvényesen befejeződött.

## Anna halála után nem sokkal a forradalom is befejeződött. A város egyes részei felöl még hallatszott puskaropogás, de úgy tűnt, hogy az oroszok - most már a béke fenntartása céljából - hosszan maradnak. Rákosi is eltűnt, de megérkezett helyette a reformokat ígérő Kádár Jánost, állítólag egy tankon, egyenesen Debrecenből. Mármint, hogy Moszkvából. A kommunista diktatúra szocialista proletárdiktatúrává „szelídült”…. Liza és Vera visszatértek Budapestre. Mi lesz velünk? Hol fogok lakni? - tette fel a kérdést egykori házuk előtt állva Vera. A ház eltűnt, csupán kormos törmelékhalmaz, imitt-amott egy-egy falmaradvány jelezte néhai létét. A belövések okán talán rövidzárlat keletkezett valamelyik lakásban és mivel nem voltak tűzoltók, a ház porig égett. Kormos falak meredeztek az égbe, ennyi maradt meg az épületből. A két lány a teherautó lökhárítóján ülve nézett fel egykori otthonára. - Liza! Nekem mindenem odaveszett. Nincs egy fillérem sem! Annyi ruhám van csak, ami rajtam van. Mindenem odalett! Mihez kezdek most? Vera sírva fakadt. Fejét Liza vállára hajtva zokogott. - Kicsi szívem, én is nagyon sajnálom az otthonunkat. Most ez nagyon tragikusnak tűnik, de hidd el, ez még nem a vég. Én már

36 annak is örülni tudok, hogy túléltük és itt vagyunk ketten. Nem tudom, hogy mi történt Erzsivel és Annával. Erzsi egy vagány csaj, biztos vagyok benne, hogy túlélte. Annával más a helyzet. Mindaz, amit elmeséltél róla, arra vall, hogy szerencsétlen bekattant és nincs a túlélők között. Nagyon valószínű, hogy csak ketten maradtunk. Most kell csak igazán összetartanunk! Vera, én úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél! Nekem van pénzem. Én mindent kimentettem. Gyere hozzám! Addig laksz nálam, ameddig csak akarsz. Szerzek munkát is, ne félj! - Köszönöm. Te valóban igazi barát vagy! Élek is a lehetőséggel, azzal, amit felajánlottál, de én Budapesten szeretnék maradni. Nem tudom, hogy mi fog történni, de az élet majd csak beindul. Remélhetőleg egyszer az éttermek is kinyitnak és visszamehetek dolgozni. A lakásra most nem gondolok. Ha van időd, légy szíves vigyél el a munkahelyemre! Megálltak a ház előtt, ahol valamikor az étterem üzemelt. A helyzet itt sem volt különb. Ezzel az épülettel gázrobbanás végzett. Még a kocsiból sem volt érdemes kiszállni. Vezetés közben Liza feltette a kérdést. - Akkor ezek szerint nálam maradsz? - Igen. Nincs más választásom. Így lesz a legjobb. Egy valamire azért még meg kell, hogy kérjelek. Menjünk el a központba. El kell kérnem a munkakönyvemet, mert anélkül nem tudok elhelyezkedni. A vendéglátó-ipari központ épülete sérülés nélkül megúszta az ostromot. Az élet itt már kezdett visszatérni a régi medrébe. Verának nem volt nehéz megtalálni a főnök irodáját, már járt itt korábban is. Bekopogott és várta, hogy a titkárnő behívja. Ehelyett maga a főnöke nyitott ajtót. - Jöjjön csak be! Nincs titkárnőm. Lehet, hogy meghalt, de az is lehet, hogy disszidált. - mindezt rezzenéstelen arccal mondta. Legutóbbi találkozásuk óta a férfi nagyot változott. Vera egy magas, testes, pirospozsgás, jó kedélyű emberre emlékezett. Most viszont egy lesoványodott, szürke öregember állt előtte. - Látom az arcán, hogy mit gondol rólam. Ne is próbálja valamilyen hülye bókkal elütni! Üljön már le! Ne ácsorogjon! Vera az íróasztallal szemben leült.

37 - Szeretném elmondani a problémámat. - kezdett bele. - A problémáját? - vágott közbe a főnök. - Se időm, se kedvem végighallgatni. Jól ismerem a problémáját. Felrobbant a munkahelye és nincs hol laknia. - A lakásomról honnan tud? - Onnan, hogy volt időm bejárni az egész belvárost és láttam, hogy mi történt. Igazság szerint már vártam! Én mindig kedveltem magát. Ön egy szorgalmas teremtés, özvegy, aki többet érdemel az élettől. Igen, éppen ezért van egy jó megoldásom a maga számára. Ezt most gyorsan el kell intéznünk, mert én beteg vagyok és már holnaptól nyugdíjba megyek. Van egy megüresedett italbolt Angyalföldön, amihez lakás is tartozik. A volt alkalmazott disszidált. Ez most magára vár. Az új szerződésbe belevettem, hogy lakbérért nem kell fizetnie. Ingyen lakhat. A szerződést már meg is fogalmaztam, csak alá kell írnia. Itt írja alá! Itt vannak a kulcsok. Holnap már kezdhet is. Remélem, nem mond nemet? Így került Vera a népiesen elnevezett „felhőkarcolóba”.

3. Vasárnap lévén Verával az ágyban maradtunk. A mozgalmas éjszaka után jó érzés volt nem felkelni a puha melegségből. Legszívesebben maradtam volna akár délig is. Végül az éhség kényszerített ki bennünket az ágyból. Vera kiment a konyhába kávét főzni. Meztelen volt. Már hozzászoktam, hogy otthon nem visel ruhát. Amint befejezte lent, és feljött a lakásba, az első dolga az volt, hogy ledobott mindent magáról. Lezuhanyozott és utána úgy is maradt. Pucéran. Mondta is, ha létezne Magyarországon nudista szövetség, akkor ő biztosan a tagja lenne. Meztelensége nagy előnnyel járt, mert nem kellett vetkőztetéssel bajmolódnom, amikor ágyba vittem. Az egyik este meg is kérdeztem. - Mi van akkor, ha vendéget vársz? Azokat is pucéran fogadod? - Rajtad és Lizán kívül ide, a lakásomba még senki sem tette be a lábát. - válaszolta. - Na, és Lizát nem zavarja? Ekkor már mindet tudtam róla. Vera mindent elmesélt: a 45-ös és a forradalmi eseményeket is. - De bizony! Eleinte zavarban volt. Meresztett is nagy szemeket. Tudom, hogy nagyon is bejövök neki. Egy kicsit szégyelltem is magam, hogy feleslegesen kísértésnek teszem ki. De mi vagyunk

38 olyan jó barátnők, hogy ezt már régen kibeszéltük. Tudja nagyon jól, hogy én egyáltalán nem vonzódom a lányokhoz. Aludtam már vele meztelenül egy ágyban is és egy ujjal sem nyúlt hozzám. Különben ő is egy meztelenkedő típus. Tudod, amikor a forradalom alatt nála laktam vidéken, volt ott egy csaj kapcsolata. Na, azt kellett volna látnod! Két óriás keblű, meztelen csaj rohangászik a házban, miközben egy harmadik pucér csaj, mármint én, úgy bámul, mintha moziban ülne! - Most jut eszembe, már majdnem elfelejtettem, hogy délután benéz. - mondta, miközben tálcán behozta a gőzölgő kávét. – Gyere, kávézzunk! - leült és úgy folytatta. Annyit elárulhatok, hogy kapsz tőle valami ajándékot. Nem lett volna szabad elárulnom, de nem bírtam ki… Egyszer már találkoztam Lizával, múlt hét szombaton volt itt. Rengeteg élelmiszert hozott, még segítenem is kellett behordani a teherautóról. Alaposan megnézett magának. Tetőtől talpig. Úgy éreztem, mint akit felmérnek. Ez zavart egy kicsit, de nem sokáig. Nagyon kedves volt, és úgy beszélt velem, mintha már régóta ismertük volna egymást. - Szevasz, Zoli! Liza vagyok. Nyugodtan tegezzél! Látom, hogy fiatal vagy, én meg egyidős vagyok Verával, de ha őt sikerült ágyba vinned, akkor nagyon furcsán nézne ki, ha engem, a barátnőjét meg magáznád. Na gyere, segíts felhordani ezt a sok cuccot! Nem maradt sokáig, mert volt még valami elintéznivalója. Kint maradtam a konyhában, hogy beszélgetni tudjanak egymással. Éjjel, a szokásos szeretkezés után magyarázta el nekem Vera, hogy mennyire fontos neki Liza segítsége. Hiszen még a bevásárlásra sincs ideje. Amikor a kocsmát lakásostul megkapta, akkor ez nagyon jól jött számára. Anyagilag ugyan nem sokat nyert rajta, mivel abban az időben alacsonyak voltak a lakbérek. Viszont a munkaideje egész napra idekötötte. Liza több alkalommal próbálta rábeszélni, hogy hagyja ott a vendéglátóipart és költözzön le hozzá. Most, hogy ismertem a múltját, megértettem, hogy miért zárkózott be ennyire és miért olyan nehéz innen kitörnie. Ez még mindig a lelki trauma közvetett következménye. A sebek begyógyultak ugyan, de egykori magabiztos önállósága még nem tért vissza. Ezt ő saját maga is bevallotta nekem. Mondta is: - Tudod, amikor először bejöttél a kocsmába és rád néztem… Nem tudom, hogy mi történt velem. Pillanatok alatt zajlott le valami bennem. Ezt az érzést nehéz szavakba foglalni. Egy biztos, hogy nagyon megkívántalak és rájöttem, hogy nem akarok többé magányosan élni.

39 Letettem a kávéscsészét és csodálkozva kérdeztem. Honnan tudod, hogy ajándékot fogok kapni? Felállt, majd elém lépett. Átöleltem a derekát és magamhoz húztam. Hagyta, hogy megcsókoljam a mellét majd így válaszolt. - Először is azért, mert ismerem. Másodszor, mert úgy pásztázott végig a tekintetével, mint amikor egy szabó méretet vesz. Velem is így csinálja, mikor ruhát vásárol nekem. Érdekes módon, még soha sem tévedett. Fantasztikus érzéke van az ilyesmihez. - Aha! Most elszóltad magad. Ezek szerint valamilyen ruhafélét kapok? Azzal meg csókoltam a másik mellét is. - Ilyen vallatási módszerrel, nem csoda, hogy mindent bevallok! Gyanítom, hogy mi lehet az, de ezzel a felizgatós módszerrel ne próbálkozzál tovább, mert különben mindjárt visszaviszlek az ágyba! Kiszabadította magát a kajaimból és nevetve kiviharzott a konyhába reggelit készíteni. Ígéretéhez híven Liza délután érkezett. Teherautójával leparkolt a kocsma előtt. Kivett két csomagot az ülésről és benyitott. Mi már lent vártuk az ajtóban. Üdvözlésül átölelt bennünket, majd szó nélkül mindhárman felmentünk a lakásba. Maga mellé helyezve a csomagokat, Liza ott lehuppant az egyetlen fotelba. Mi meg csak álltunk, szemeinket le sem véve a csomagokról. - Na, mi van, gyerekek? Úgy álltok ott, mint akik azt hiszik, én vagyok a Mikulás! - A saját humorán úgy nevetett, hogy óriási keblei majd kiugrottak a kissé szűkre szabott blúzából. - Rendben van, nem akarlak benneteket tovább kínozni! Azzal átnyújtotta a nekem szánt csomagot, utána Verának a másikat. Türelmetlenül, pillanatok alatt szabadítottam meg a csomagoló papírtól az ajándékot. Előkerült két eredeti Lewis farmer… Nem akartam hinni a szememnek. Ebben az időben valóságos kincsnek számított! És nem egy, hanem mindjárt kettő! - Ez hihetetlen! - ennyit tudtam csak egy szuszra kidadogni. Verának is sikerült kibontani a sajátját. Ő szintén két farmert kapott. - Azért kaptatok egyformát, hogy ne irigykedjetek egymásra! - mondta még mindig kacagva. Szavakkal ki sem tudtuk fejezni hálánkat, így aztán össze-vissza pusziltuk. Amikor már kellő képen lehiggadtam, megkérdeztem, hogyan tudnám ezt meghálálni? - Te csak ne hálálkodj! Legyél jó kisfiú a barátnőmhöz! Ne csald meg és ne okozz neki fájdalmat! Különben levágom a töködet! – tette hozzá, még jobban nevetve. - Menj ki a konyhába és próbáld fel legalább az egyiket! Vera, neked ezt nem kell megtenned. Ne húzd fel a meztelen seggedre! Úgy is tudom, hogy pont jó rád. Ki is mentem felpróbálni és nem csalódtam: valóban, mintha rám öntötték volna. Büszkén tértem vissza a szobába. - Liza, te ezt jól eltaláltad! - bámult meg Vera.

40 - Mégis, mit gondoltál? Talán az én nagy fenekemet vettem méretül? Nagyon jól áll rajta. Jó a feneke, ahhoz képest, hogy srác. - Igaz, ami igaz. - jegyezte meg Vera is és végigsimított a hátsómon. Legyen elég a fenekem bámulásából! Olyan amilyen! - Verácskám! Remélem, hogy maradt valami az ebédből, mert nagyon éhes vagyok. Nem értem rá főzni. Tudtam, hogy a lányok szeretnének kettesben maradni és jól kibeszélgetni magukat. Biztosra vettem, hogy én leszek a fő téma. Ezért gyorsan elbúcsúztam Lizától és elindultam hazafelé. Verának megígértem, hogy tízre visszajövök. Egy kicsit furdalt a lelkiismeret, mert már egy hete nem aludtam otthon. Igaz, keresztanyám tudta, hogy hol töltöm az éjszakáimat, de azért egy kicsit ideges lehetett már miattam. - Szia, anyukám! - köszöntem (anyukámnak, vagy mamának szólítottam) annak ellenére, hogy nem az édesanyám volt. - No csak, megkerült az én eltévelygett kisfiam Már azt hittem, hogy a barátnőd az ágyhoz kötözött! Mindezt mosolyogva mondta és nem látszott rajta egy szikrányi harag sem. - Remélem, kaptál enni is, és nem csak az ágyban henteregtél! Átölelt és két nagy puszit nyomott az arcomra. - Éhes vagy? - kérdezte. Nem voltam éhes, de nem mertem visszautasítani. Ez már egy kicsit sok lett volna. Tisztában voltam azzal, hogy nagy szeretettel főz rám. - Látom, a barátnőd nagyon elégedett az ágyban nyújtott teljesítményeddel… - Ezt meg miből gondolod? Mire célzol? - Arra, hogy egy új farmerral ajándékozott meg. - Anyukám, légy szíves! Próbáld a barátnőmet a nevén nevezni! Verának hívják. És nagyon szeretem. A nadrágot nem tőle kaptam. Ő csak a szerelmével ajándékozott meg. Ennyi! Elmeséltem neki a nadrág történetét, de a teljes érthetőség kedvéért szólnom kellett Vera és Liza kapcsolatáról, beszélnem kellett azokról az eseményekről is, amiket a háborúban és a forradalomban megéltek. Mire a történet végére értem, keresztanyám elsírta magát. - Borzasztóan szégyellem magam. Ne haragudj! Igazad van. Jobb lányt nem is kaphattál volna. Tudod mit? Kíváncsivá tettél. Szeretnék megismerkedni vele… Ez jó ötletnek hangzott, de én már akkor másra is gondoltam.

41 - Tudom, hogy a fiús mamákhoz szokás elhozni és bemutatni a lányt, de nekem van egy jobb ötletem. Mi lenne, ha te jönnél el Verához? Így legalább látni fogod, hogy hol dolgozik és milyen körülmények közé került a kisfiad… Hosszan várt a válasszal. - Nem is tudom… Mi van, ha ő nem akarja? - Biztos vagyok benne, hogy egyetért velem. De ez nem gond. Én jövő szombatra terveztem a látogatásunkat. Tehát bőven van még időnk. Holnap munka után beugrok hozzá, és utána már választ is tudok adni neked. - Jól van kisfiam! Legyen úgy. Most pedig siess vissza, mert már biztosan nagyon vár! Keresztanyám már két éve partner nélkül élt. Legutóbbi kapcsolata egy férjes asszonnyal volt, ami nem valami jól sikerült. Szerette diszkréten kezelni a szexuális életét és – logikusan – félt a bonyodalmaktól is. Ez a kapcsolat pedig nem olyan irányba haladt. Partnere válni szeretett volna és összeköltözni vele. Mindez elég volt ahhoz, hogy a vészjelző beinduljon nála. Senkivel sem akart összeköltözni. Én sokkal fontosabb voltam a számára. Ezért az egész kapcsolatot még időben lezárta. Valójában én Lizára gondoltam. Reméltem, hogy megtetszenek egymásnak. Keresztanyámnak éppen az ilyen nagy keblű nők voltak az esetei. Visszafelé az úton már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt a meghívás. Mi a fenét tervezek én itt? Mi vagyok én? Talán kerítő? Na, mindegy! Most már nincs mit tenni. Ugyanakkor reméltem, hogy jól fog végződni a dolog.

##

Sokan nem szeretik a hétfői napokat. Én sem. Ez a hétfő különben sem kezdődött valami jól. Igaz, nem kellett dolgoznom, mert termelési értekezletet tartottak nálunk. A szokásos dög unalom… Nekem megvolt a saját helyem, mélyen bent egy sarokban. Itt nyugodtan végigaludtam az egészet. A felszólalók negyedóránként váltották egymást. Igazgató, párttitkár, SZB titkár, KISZ titkár. Egyik sem tagadta meg önmagát. Nem tértek el a már jól bevált protokolltól. Addig tudtak beszélni, amíg le nem járt a munkaidő. Kifelé menet a fiatalság irigy pillantásokat vetett Lewis farmeremre. A KISZ titkár nem bírta ki szó nélkül... Honnan szerezted? - kérdezte. - Az Úttörő Áruházban vettem! - feleltem nagy vigyorogva. - Na, menj a fenébe!

### Siettem haza, hogy keresztanyámmal beszéljek. Előző este Verának meséltem konspirációs tervemről. Szegénykém egy kicsit meg is rémült. Nem Liza és a keresztanyám összeboronálásától tartott, ha- nem a bemutatkozástól.

42 - Erre azért még nem számítottam! Nem korai egy kicsit? Nem a mama szokott a lányos házhoz menni, hanem fordítva. Jaj, milyen hülyeségeket mondok! Még- hogy „lányos ház”! Nevelőanyád egyidős velem... Mi aztán tényleg nem vagyunk egy hétköznapi eset… - Legalább könnyebben megértitek egymást. - próbáltam vicces lenni. - Ne komolytalanodjál! Képzeld el, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hozol engem! Biztosan megkérdezi majd: Hány éves is vagy drágám? Mit válaszoljak? Hogy remélem, nem vagyok több nálad? Átöleltem, és az ölembe ültettem. Kezemmel beletúrtam dús, szőke hajába és próbáltam megnyugtatni. - Figyelj rám! Anyám és köztem speciális kapcsolat alakult ki. Lehet, hogy azért, mert ő nem az édesanyám. De az is lehet, hogy az egészhez ennek semmi köze. Egy biztos, mi mindent megbeszélünk egymással. Nincsenek titkaink. Én mindent tudok róla és ő mindent tud rólam. Még a szexről is tudunk beszélgetni. Ez nem hagyományos mama-gyerek kapcsolat! Sok mindent meséltem rólad. Tudod mit mondott? Alig várja, hogy találkozhasson veled! - Jól van, ez egy kicsit megnyugtatott. Azzal megfogta a kezemet és bevitt a hálószobába…

###

Keresztanyám kedvenc ebédemmel, csirkepörkölttel fogadott. Jól megpúpozta a tányéromat, majd leült velem szembe. Ő már túl volt az ebéden. Abban gyönyörködött és izgalommal figyelte, hogy miként birkózom meg ezzel az óriási adaggal. Elégedettség látszott az arcán, amikor letettem az evőeszközt az üres tányér mellé. - Úgy látom, kisfiam, hogy ízlett… - De még mennyire! - azzal felálltam és két puszit nyomtam az arcára. - Zolikám, most már van időd beszélgetni! Kíváncsi vagyok Vera válaszára… - Semmi gond! Minden a legnagyobb rendben. Igaz, egy kicsit

43 ideges. Sőt nem is kicsit, hanem nagyon… - Megértem, biztosan én is ideges lennék az ő helyében. Nyugtasd majd meg szegénykét! Nem vagyok harapós. - mondta, miközben leszedte az asztalt. - Utalt valami konkrét dologra, amitől annyira tart? - Igen. Arra, hogy egyidősek vagytok… - És hogy jobban megértse, szó szerint idéztem Vera reagálását. „Biztos megkérdezi majd: Hány éves is vagy drágám? Mit válaszoljak? Hogy remélem, nem vagyok több nálad?” Anyám úgy nevetett, hogy még a könnyei is kicsordultak. - Zolikám, egy dologban biztos lehetsz! Nem fogom megkérdezni, hogy mikor született. Kopogás zavarta meg beszélgetésünket. Keresztanyám ajtót nyitott. A házmesterné lépett be. Jó napot! - köszöntött. - Örömmel látom Zolikám, hogy itthon van! Telefonon hívják. Jöjjön gyorsan! Ebben az időben nem sok embernek volt telefonja. Nálunk, a házban, csak neki volt egyedül. Szerencsére anyám nem lett ideges, én viszont annál inkább. Buzi Feri hívott és csak annyit mondott: Sürgősen gyere ide! Ezt telefonon nem lehet megbeszélni! - és már le is tette a kagylót. Egy darabig bambán bámultam a készülékre. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Átsuhant az agyamon: talán attól fél, hogy lehallgatják, ami akkoriban nem volt ritkaság. A házmesterné csodálkozva meg is jegyezte. - Ez aztán valóban nem tartott sokáig! Maga még csak meg sem szólalt! Szó nélkül otthagytam. Elindultam a felhőkarcoló irányába. Arra gondoltam, hogy talán jobb, ha előbb beszélek Verával. Ne várjon rám feleslegesen! Legalább tudja, hogy hol vagyok. Útközben leültem a farakásoknál. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet olyan fontos, vagy sürgős a Ferinek. Ez idáig még sohasem telefonált nekem. A kocsma még nyitva volt, amikor odaértem. Már csak egy teherautó állt, közel a bejárathoz. Három szenes srác jött útban kifelé. Jól megnéztek maguknak, mivel majdnem összeütköztünk az ajtóban. Az egyikük oda is szólt. - Hűha! Nagyon szomjas lehetsz, ha ennyire sürgős. Siess! Aranyoskám már zárni készül. - azzal választ sem várva bepattantak a kocsiba és elhajtottak. Verának beszámoltam a szokatlan telefonhívásról. - Zolikám! Nagyon savanyú képet vágsz. Hidd el, engem nem zavar, ha találkozni akarsz a barátaiddal. Meg foglak várni! Ne aggódj! - Nem erről van szó! - azzal odaléptem a bárpulthoz és töltöttem magamnak egy korsó sört, majd így folytattam. - Az a helyzet, hogy én valóban jóban vagyok a buzi Ferivel, de ő nem tartozik az igazi barátaim közé. Nem szoktuk hívogatni egymást. Éppen emiatt engem maga a telefonhívás aggaszt! - Akkor meg nem tudok mást mondani, mint hogy idd meg a sörödet és indulj! Ezen most ne rágódj!

44

####

Vannak emberek, akik az italba fojtják a bánatukat, és vannak olyanok, akik az édességtől várják a segítséget. Feri az utóbbiak közé tartozott. Ő nem volt kövér, köszönhetően annak, hogy sok időt és energiát fordított ennek megelőzésére. Sokat futott, súlyt emelt, sőt amatőrként focizott is. Ezért nagyon meglepett, hogy egy méretes süteményes tálca társaságába találtam. Amin mindenféle torták és habos sütemények kellették magukat. - Szevasz, Zolikám! - köszöntött, miközben egy nagy kocka Rigó Jancsit próbált falatnyi méretűvé darabolni. - Gyere, ülj le! Ha szomjas vagy, hozz egy üveg sört magadnak! Vagy kérsz inkább egy szelet süteményt? Tudom előre a választ... - Nem kérek a sütiből! Jól bekajáltam otthon. Inkább maradok a sörnél. – Ezzel kivettem egy sört a békésen szuszogó Szaratovból és leültem vele szembe. - Na, mesélj! Mi az a fontos dolog, amiért ilyen gyorsan ide kellett jönnöm? Feri beleharapott egy marcipánosba, és hozzákezdett. - Szombaton nem voltál itt. Tudod, hogy mi történt?

Honnan is

tudnád? Inkább megmondom: állati nagy balhé volt! Szokás szerint jöttek a tetves önkéntes rendőrök. Összeugrottak a fiatalokkal. Nagy bunyó lett belőle! Ezek olyan hülyék, hogy már azt sem bánják, ha mindig ők húzzák a rövidebbet! Most is így történt! Annak ellenére, hogy az a szemét Lakatos jobban fel volt készülve. Több zsaruval kint várta a fejleményeket. Abban reménykedett, hogy majd most sikerül elkapniuk néhány srácot. De most sem sikerült. Viszont három önkéntes kórházba került… - Eddig jó! De hogy jövök én a képbe? - Várd ki a végét! Had kapjak be még ebből a krémesből! Úgy könnyebben megy a beszéd. Ma reggel behívott a főnököm. Szörnyű mérges volt. Még hellyel sem kínált. Nagyon rövidre fogta a dolgot. Csak annyit mondott, hogy fentről rengeteg panasz érkezett és az utóbbi időkben történt balhékat nem hajlandó tovább eltűrni. A klubot haladéktalanul be kell zárnom. Ezzel persze az én munkám is megszűnik és áthelyeznek egy másik munkakörbe. Az egészben az a legszomorúbb, hogy mindez annak

45 a szemét, bunkó Lakatosnak köszönhető! Magamat nem akarom sajnáltatni! Én továbbra is jól elleszek. De mi lesz veletek? Ez a szemétláda nem fog leszállni rólatok! Gyűlöli a fiatalokat. Hogy miért? Azt én sem értem pontosan! Ez az ember egy egyenruhába öltözött pszichopata! Kerüld a Lakatost, amennyire csak bírod! Nagyon jól tudod, - már mondtam máskor is, - hogy vannak kapcsolataim a rendőrségen. Semmi sem történhet ott úgy, hogy én ne tudnék róla! Ha valami készül, akkor azonnal értesítelek! Többé nem telefonálok, mert a házmesterek egytől egyig besúgó spiclik! Tudom, hogy hol laksz. Ezek után majd mindent személyesen. Elbúcsúztam. Kifelé menet hátra fordultam: Feri éppen az utolsó Rigó Jancsit nyomta le a torkán.

### Nem állítom, hogy jókedvűen hagytam el klubot. Kifelé menet megálltam a bejárat előtt és egy utolsó pillantást vetettem rá. Fájó szível gondoltam vissza a sok, szép emlékre. Mennyi fiatalnak adott egy második otthont! Mennyi munkát fektettünk bele. Esténként szaladtunk ide festeni, takarítani. Saját kezűleg építettük meg a pódiumot. Végül megalakult a saját zenekarunk is. Hozzáértő - és tehetősebb - szülők is beszálltak az erősítők és elektromos gitárok vásárlásába, szerelésébe. Az első este. A megnyitó… Micsoda buli volt! Ugyan pocsékul játszottak a fiúk, de nekünk tetszett. Mert a mieink voltak. A barátaink, akikre büszkék voltunk. Meg kellett állnom, hogy letörüljem a könnyeimet. Sok minden megfordult a fejemben. Sok, sok kérdés, amire nem találtam választ, illetve magyarázatot. Minden olyan jól kezdődött. Megnyíltak a klubok. Táncolhattunk a legújabb divat szerint. A mi klubunkban úgy öltözködhettünk, ahogy nekünk tetszett. Feri sohasem tette kötelezővé az öltöny és a nyakkendő viselését. Nem szerettem más helyekre járni táncolni, de kíváncsiságból azért megtettem. Budán volt egy szabadtéri táncklub, ami csak nyáron működött. Itt a nyakkendő és a fehér ing alapelvárás volt. A betérőt egy tiltó lista fogadta amúgy eligazításul, hogy itt mit nem szabad csinálnia. Olyan hosszú, hogy ehhez képest Petőfi tizenkét pontos kiáltványa csak egy sajt cetli. Ott nagyon jó együttesek léptek fel, a miénkéhez képest profi zenészekkel. De ez nem jelentette azt, hogy bármit játszhattak. Kőkeményen cenzúrázták a számokat. Előfordult, hogy előadás közben felrohant a pódiumra egy „rendező” és menet közben leállította a számot, mert nem ismerte, vagy éppen nem tetszett a szövege. Mint minden más területen, itt is érezhető volt a konzervatívok egyre erősödő hatalma. Ezt jól bizonyította, hogy olyan primitív rendőrök, mint például a Lakatos, aki még falusi rendőrnek sem felelt meg, itt Budapesten fontos beosztást kaphatott. Az önkéntes rendőrök (bunkó parasztok) egyre növekedő számáról már nem is beszélve! Ilyenekre gondoltam akkor, és ettől nem lett jobb kedvem…

####

46 Türelmetlenül vártam, hogy végre szombat legyen. Munka után - szokás szerint - először hazamentem ebédelni. Keresztanyámat csak ritkán találtam otthon, hiszen ő is dolgozott. Megtaláltam a nekem szánt ebédet. Hogy mikor főzte? Fogalmam sincs, de soha sem voltam elfelejtve. Megebédeltem, majd elmentem zuhanyozni, mert a munkahelyemen csak nagyritkán volt meleg víz. Volt úgy, hogy megvártam otthon, de legtöbbször csak egy levelet hagytam magam után jelezve, hová megyek. Csak hogy ne kelljen idegeskednie miattam. Neki is voltak privát elintéznivaló dolgai, ha más nem, akkor a bevásárlás. Mivel jó idő volt, lesétáltam a Duna-partra. Nem akartam többé a klubra, vagy a munkahelyemre gondolni. Egyszerűen csak élvezni akartam a magányt. Leültem a gát lépcsőjére és elnézegettem az előttem elhaladó hajókat. Volt közöttük egy osztrák hajó, ami egy jól megrakott uszályt vontatott Bécs felé. A matrózok boldogan integettek nekem, én meg vissza. Eljátszadoztam a gondolattal: mi lenne, ha Vera és én közöttük lehetnénk…

### - Alig ismerek rád, így felöltözve. - mondta Liza, és letette az élelmiszerrel megrakott rekeszt a padlóra. Már fordult is, hogy hozza a következőt. - Csak segíteni szeretnék neked! - Látod? Éppen erről van szó. Te nem szoktál segíteni a behordásban. Köszönöm a segítséget, de boldogultam volna egyedül is. Ehhez nem kellett volna felöltöznöd. Vagy másról van szó? Hirtelen ennyire szemérmes lettél? Szegény barátnődtől még azt a kis örömöt is el akarod venni, hogy megbámulja a pucér fenekedet? - Jaj, dehogy is! Nem erről van szó! Vendéget várok, azért nem rohangálhatok most pucéran. - Milyen vendégről beszélsz? Úgy tudtam, hogy Zolira vársz. Őneki meg - tudtommal - nincs ellenére a látvány… - Gyere, menjünk fel! Majd később elpakolok. Bocsáss meg, még meg sem köszöntem! Ülj le! Mindjárt csinálok kávét és közben mindent elmesélek. - Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Olyan ideges vagyok, hogy majd kiesik a kávéscsésze a kezemből. - Nyugi Vera! Valami baj? - Nem, nincs semmi baj. Inkább elmondom. Egyik este Zoli azzal jött ide, hogy be akarja mutatni az anyját, mármint a nevelőanyját, aki valójában a keresztanyja. Én meg igent mondtam.

47 - Azt akarod mondani, hogy mindjárt itt lesznek? - Igen. Akár melyik percben itt lehetnek. - Hűha. ….Ez aztán izgalmas. Figyelj ide! Én nagyon szeretlek és drukkolok nektek, de én ebben a programban nem szívesen vennék részt. Úgy, hogy én már megyek is! Egy hét múlva találkozunk. Remélem, akkor többet fogok látni belőled! Nekem jobban tetszel ruha nélkül… Ezzel nevetve felállt és már indult is volna le a lépcsőn, de már elkésett. Mi a keresztanyámmal éppen felértünk. Liza búcsúszavait nem lehetett nem meghallani. Szegény Liza úgy elszégyellte magát, mint egy kis gyerek, akit cukorlopáson kapnak. Vera is csak állt a lépcsőfordulóban és nem tudta, mit kezdjen magával. Keresztanyám volt az egyetlen, aki nem jött zavarba és végre megszólalt. - Elnézést kérek lányok! Én nem tudtam, hogy itt meztelen parti lesz. Felőlem nyugodtan le is vetkőzhettek, ha nálatok ez a módi. Ne zavartassátok magatokat! Vagy talán kezdjem el én? Jól ismertem keresztanyámat. Nagyra értékeltem nyíltságát, de arra még én sem számítottam, hogy ilyen könnyedén oldja meg ezt a helyzetet. Mivel jól ismerte az emberek természetét, tudta, hogy ezzel a nyitással nagy előnyre tett szert és ezt most nem volt hajlandó átengedni senkinek sem. A lányokat továbbra sem engedte szóhoz jutni. Gyorsan Vera elé lépett, majd üdvözlésül átölelte, puszit nyomott az arcára, megdicsérte a frizuráját és a szépségét. Majd villámgyorsan Liza felé fordult. Őt is átölelte, mélyen a szemébe nézett, de nem engedte el. - Lizának hívnak, igaz? A fiam már sok jót mesélt rólad. Örülök, hogy téged is megismerhettelek. Még egyszer bocsánatot kérek. Nem szokásom mások beszélgetését kihallgatni. Különben, hogy megnyugtassalak, nekem is a szép lányok jönnek be. Nem véletlen, hogy nem mentem férjhez. Ezzel a bemutatkozással teljesen levette lábukról a lányokat. Azután felém hajolt, rám kacsintott és így folytatta: - Kisfiam, ez egy lányos parti! Gondolom, neked sem volna kényelmes, ha itt maradnál. Nyugodtan menj csak el! Jól el leszünk mi itt hármasban. Majd megkérem Lizát, hogy kísérjen haza. De meglehet, hogy még beugrik hozzám egy kávéra. Úgy-e? Gondolom, nem akarsz ma este haza jönni. Maradj itt éjszakára Veránál! Azzal - választ sem várva - mosolyogva kitessékelt a szobából. Anyám csak ilyen volt: nyílt lapokkal játszott. Mertem remélni, hogy Liza értékeli őszinteségét, mert ha nem, akár vesztesként is távozhat. Éppen emiatt nem a legnyugodtabb állapotban hagytam el a kocsmát.

48

###

Nem akartam sörözéssel agyon ütni az időt, ezért inkább moziba mentem. Egy szörnyű orosz filmet adtak, az „Iván gyermekkorát”, amit egyszer már kénytelen voltam végigszenvedni az iskolában, mint kötelező filmvetítést. Rajtam kívül öt fiatal pár ült szétszórva a hátsó sorokban. Nem a filmmel voltak elfoglalva, hanem egymással. Elég hülyén is éreztem magamat. Na, de mindegy, gondoltam. Itt eltöltök két órát, és majd sétálok még egy kicsit. Azzal is megy az idő. Ennyi biztosan elég lesz a csajoknak, hogy kibeszélgessék magukat! Mire visszaértem, Liza teherautója már nem állt a kocsma előtt. Mertem remélni, hogy anyámmal együtt távoztak. Csendben felmentem a lépcsőn. Vera a szokásos módon, meztelenül ugrott a karjaimba. - Olyan boldog vagyok! - duruzsolta a fülembe. - Úgy örülök, hogy megismerhettem az anyukádat. Fantasztikus nő! Ezt az őszinte nyíltságot… Annyi mesélnivalónk volt egymásnak… - Mégis, miről beszélgettetek? - kérdeztem. - Ezek leginkább olyan csajos dolgok voltak… - A lényegre térjél! Mit szólt Liza az egészhez? - Ahogy Liza megtudta, hogy anyád lánypárti…Persze ezt nem volt nehéz megtudnia, hiszen anyád ezzel nyitott! Emlékszel, amikor meghallotta Liza búcsúzását. Jaj, de blamáltuk magunkat! Erre mi történik? Anyukád húz ki bennünket a csávából! - Te! Ezek körül izzott a levegő. Már alig várták, hogy végre leléphessenek, csak a velem szembeni udvariasságból nem tették meg azonnal! Nem akartam látni őket tovább szenvedni! Mondtam is: menjetek már haza, különben kénytelen leszek én elmenni itthonról!

###

Majdnem az egész napot ágyban töltöttük vasárnap, csak enni keltünk fel. Nem akartam hazamenni, megzavarni keresztanyám és Liza első találkáját. Így aztán maradtam. Rájöttem, hogy Verának milyen igaza van. Minek felöltözni, előbb, vagy utóbb úgyis az ágyban kötünk ki. Estére kimerülten feküdtünk egymás mellett. Vera az arcomat simogatva kérdezte. - Zoli! Hogy van az, hogy mi ennyire kívánjuk egymást? Szerinted

49 ez normális? Itt van például a mai nap. Reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk. Előtte, utána, közben mást sem csináltunk, mint szeretkeztünk. Ha most fel kellene állnom, lehet, hogy nem tartanának meg a lábaim! Mi történik velünk? - Én sem tudom megmagyarázni. Egy biztos: te annyira szép vagy és tökéletes, hogy lehetetlen nem másra gondolnom. Aztán itt van még ez a számomra egy kicsit meglepő szokásod, hogy meztelen vagy álló nap. Azelőtt félhomályos, gyertyafényes, romantikus estékről álmodoztam. Mekkorát tévedtem! Ez így veled sokkal izgatóbb! Ebédelünk, vagy vacsorázunk, te meg közben itt ülsz csupaszon, vagy járkálsz előttem fel-alá. Én meg már az evésre is alig tudok odafigyelni... - Valóban szeretek meztelenkedni. Ez igaz. De nem mindig volt így, csak amióta a vendéglátóiparban dolgozom. El tudod képzelni, hogy milyen érzés egész nap egy füstös étteremben, vagy egy büdös kocsmában talpalni? A műszak végén már én is úgy bűzlök, mint egy csíkkel teli hamutál. Na, akkor nem lennék neked olyan kívánatos! Alig várom, hogy itt fenn végre ledobhassam a ruháimat és megfürödjek. Utána olyan csodálatosan felszabadultnak érzem magamat, hogy el sem tudom mondani. Ha hideg van, akkor inkább fázom egy picit, de nem bírom a ruhát elviselni magamon. Nincs hálóingem és pizsamám sem. Ami pedig a félhomályos, romantikus szeretkezéseket illeti, ezekért én sem vagyok oda. Nem csak érezni, látni is szeretem a dolgokat, valójában minden érzékszervemmel élvezni akarom, hogy mi történik velem. Zolikám, talán még csak annyit…a meztelenség neked is nagyon jól áll!

###

Hétfőn - a munkából hazajövet - keresztanyámat már otthon találtam. Nagyon megrémisztett a tekintete. Látszott, hogy sírt. Először arra gondoltam, talán Lizával kapcsolatban történt valami. Kérdésemre, hogy mi

50 a gond, az asztalhoz lépett és felvett egy levelet, majd szó nélkül a kezembe nyomta. A címzést meglátva már tudtam is, hogy mi áll benne. Katonai behívó volt. Végigfutott hátamon a hideg. Valójában már számítottam rá, hogy ez előbb, vagy utóbb bekövetkezik, de valahogy próbáltam nem foglalkozni vele. Nem is tudom, hogy valójában miben is reménykedtem, de – mint a többi srác – én is valami csodára vártam, hogy talán kifelejtenek, vagy létszám feletti leszek. Néha valóban előfordult ilyesmi, de az is lehet, hogy ez csak amolyan szóbeszéd volt. A behívó október 15.-ére szólt. Visszadobtam az értesítést az asztalra, majd szó nélkül leültem. Végül is anyám törte meg a csendet. - Amikor minden olyan tökéletesnek tűnik, akkor kell, hogy valami beüssön, csak azért, hogy az ember ne legyen olyan boldog! Kisfiam, ez engem legalább annyira lesújt, mint téged! Miért kell a fiainkat két hosszú évre elvenni tőlünk? Ez olyan igazságtalan… - Nem tudom anyukám! Erre nem tudok válaszolni. Már az is borzasztó, hogy itt kell hagynom téged! Ha meg Verára gondolok, akkor meg legszívesebben sírva fakadnék… Azokra az osztálytársaimra gondoltam, akik már bevonultak. Volt közöttük egy srác, akivel itt a házunk előtt futottam össze. Mikor is volt ez? Nem is olyan régen. Lehet talán úgy fél éve. A Duna-partra indultam napozni. Üdvözöltük egymást. Kérdezte, hová tartok. - Le a partra. Hát te? Hová mégy? - Igazság szerint sehová, csak úgy megyek. Tarthatok veled? - Még jó…Legalább eldumálgatunk a régi, szép, sulis időkről! Útközben beugrottam egy közértbe. Vettem hat üveg sört, csak hogy könnyebben forogjon a nyelvünk. Leültünk a gátlépcsőre, ittuk a sört és bámultuk a hajókat. - Emlékszel Péter? Volt egy matektanárunk a nyolcadikban…kezdtem volna bele egy nevetséges történetbe, de ő azonnal közbevágott. - Leszarom a matektanárt! Nem akarok dedós dolgokról beszélgetni! - Mi van haver? Bánt valami? - Igen. Te a suliról akarsz nosztalgiázni, míg én másra sem gondolok, mint hogy holnap vissza kell mennem a seregbe. - Ne haragudj! Én nem tudtam, hogy katona vagy. Pedig gondolhattam volna! Alig van hajad… - Na, csak ne gúnyolódj! - mondta ezt már kicsit vidámabban. - Ezt már három hónapja növesztem. Képzelheted, hogy néztem ki, amikor megnyírtak!

51 - Tudod mit? Mesélj inkább, milyen odabent? - Ne tudd meg! Ha van lehetőséged megúszni, akkor tegyél róla! - Annyira szar? - Annyira! Normális emberként vonulsz be, de hamar rájössz, hogy a honvédségnek nem ilyenekre van szüksége. Megtört, megalázott emberek kellenek. Olyanok, akik már képtelenek önállóan gondolkodni. Ha nem ilyen vagy, gyorsan tesznek róla, hogy pár hét alatt ilyen légy! Voltak velem nagyon vagány srácok, akik azt hitték, hogy őket nem lehet betörni. A három hónapos kiképzés után már úgy bőgtek, mint a csecsszopó gyerekek! Nincs az embernek még egy nyugodt perce sem! Hajtanak reggeltől estig. Még éjjel is felvernek. Riadó! Jön az ellenség! Futás! Ki a gyakorló pályára! Kússzál, másszál a sárban! Mire holtfáradtan ágynak dőlnél, akkor azt látod, hogy valamelyik tahó feljebbvalód felrúgta az ágyadat. Gyerünk, ágyazz be! Úgy az ötvenedik sikertelen ágyazás után már a saját bajtársaid is meg akarnak lincselni… Így megy ez nap, mint nap. Az ember állandó rettegésben él. Nem tudja, hogy mikor és miért lesz megbüntetve. A büntetéseknek több száz változata létezik. A szarpucolástól kezdve a magánzárkáig. Az első három hónapban három srác lett öngyilkos. Tudod, hogy mit neveznek „futkosónak „? Az egy büntető zászlóalj. Oda kerülnek azok, akiket a hadbíróság elítél. Azért hívják „futkosónak”, mert ott csak futva közlekedhetsz egészen addig, amíg a büntetésedet le nem töltötted. Mindez nem számít bele a katonai szolgálati időbe. Mesélek neked egy történetet. Egy hadgyakorlatból tartottunk visszafelé. Olyan fáradtak voltunk, hogy alig bírtunk felmászni a csapatszállító kocsikra. A fáradtságtól és a hátulról felcsapódó kipufogógáztól elaludtunk. Az egyik srác, aki leghátul ült, kiejtette kezéből a géppisztolyát. A kocsik konvojba vonultak. Nem volt lehetőség megállni a géppisztolyért, amit a mögötte dübörgő

52 lánctalpas palacsintává lapított. Ezért a rohadt géppisztolyért még az éjjel vissza is kellett mennünk. Ez a szerencsétlen alak két év „futkosót” kapott. Tudnék még sok mindent mesélni, de elfogyott a sörünk is, meg gondolom, már vár az anyám. Jobb, ha haza indulunk… Ez volt az utolsó találkozásom Péterrel. Jóval később tudtam meg, hogy ő is öngyilkos lett…

###

A mi házunkban a hírközlés telefon nélkül is jól működött. Nem volt szükségünk Bell találmányára, csupán egy öregasszonyra, akit a lakók Bánkinéről Foszilnére kereszteltek. A gyerekek Foszil néninek csúfolták. Nem haragudott meg a gúnynévért, mert fogalma sem volt róla, hogy az mit jelent. Foszilné nem csak vén volt, hanem irtó ronda is! Arcát temérdek, szőrösnél szőrösebb bibircsók borította. Beszéd közben fogatlan szája légycsapóként csattogott, de amikor csukva tartotta, akkor álkapcsa akadály nélkül felcsúszott egészen a szemgödréig, ezzel eltüntetve az orrát a bibircsókokkal együtt, arca pedig egy homlokra és egy hunyorgó szempárra zsugorodott. Ez a gyermekrémítő öregasszony - aki bármelyik bábszínházban megállta volna a helyét vasorrú bábaként - nagyon jó kapcsolatban volt a mi postásunkkal. Minden hírt kiszedett belőle. De leginkább a fontos, hivatalos levelek feladójáról. És a nyugatról érkező levelekről. Amikor Foszilkám valami „érdekes”, új információt szerzett, már futott is a házmesterhez. Aki nem tétlenkedett sokáig. Az infóval szaladt a rendőrségre és még aznap leadta a híreket… Kiléptem az ajtón és egyenest Foszilkának ütköztem. Vigyorgott rám, mint pék kutyája a kiflire! Nyomult felém, egyre közelebb tolva ronda, bibircsókos pofáját. A meglepetéstől majdnem hanyatt estem. - Hallom Zoli gyerek, hogy megkaptad a behívót! Majd most végre levágják azt a ronda, buzi hajadat! – rikácsolta. Azelőtt szó nélkül ott hagytam volna, de a bennem dúló keserűség miatt most nem tudtam visszafogni magamat. - Nekem van miből levágni, nem úgy, mint magának, akinek több szőr van a pofáján, mint a fején! Jaj, bocsánat! Most látom csak, hogy leesett a lováról, - és rámutattam a kezében lévő söprűre. – Remélem, nem ütötte meg magát? - Te rohadt kölyök! Majd megtanítanak odabent a tisztességre! Így beszélni egy idős hölggyel! – dohogta méltatlankodva. - Én itt csak egy vén boszorkányt látok! Siessen a barátnőjéhez! Már biztos várja! Azzal sarkon fordultam és otthagytam az öregasszonyt.

53 ###

Napjaim egyhangúan teltek. Munka után siettem haza, beszélgettünk keresztanyámmal, majd irány Vera. Valamennyi szabadidőnket az ágyba töltöttük, mint akik előre be akarják pótolni a két éves lemaradást. Vera nagyon el volt keseredve. Borzasztóan félt az egyedülléttől. Ismerve az életét, meg is tudtam érteni. Éppen ezért úgy határoztam, hogy minden szabadidőmet vele töltöm. Nem volt kedvem még a barátaimhoz sem. Különben is már beszéltem velük, mivel én magam is kíváncsi voltam, hogy ők is kaptak behívót? Mint kiderült, egyelőre megúszták. El is csodálkoztak azon, hogy nekem ilyen korán kézbesítették. Máskor a behívót egy hónappal korábban szokták kézbesíteni. A munkahelyemen még nem jelentettem be. Gondoltam, bőven van még időm. És nem voltam kíváncsi a KISZ titkár gúnyos pofájára sem. Még képes volna elmagyarázni, hogy milyen fontos pozíció a titkári beosztás, hogy még a katonai szolgálat alól is mentesítik. A magam protokollja szerint éltem tovább az életemet: munka és szex. Ennél egyszerűbbet már el sem lehetett volna elképzelni. Liza - szokásához híven – minden szombaton jött hozzánk. Mielőtt keresztanyámmal megismerkedett volna, mindig délután érkezett. Mostanában viszont már kora hajnalban hordta be az élelmiszerekkel megpakolt rekeszeket. Mi még javába aludtunk. Saját kulcsa volt, így akkor jött, amikor akart. Gyorsan lepakolt és elviharzott anyámhoz. Keresztanyám mostanság - nem tudom, hogyan intézte el - szombatonként nem dogozott. Lement a szomszéd ház elé és ott várta Lizát. Ezzel a trükkel sikerült Foszilka kíváncsiságát kijátszania. Utána irány Lizához és csak vasárnap este jött vissza. Egy szerdai napon nagy meglepetés ért bennünket. Megjöttem a munkából, lezuhanyoztam és már útban voltam a hálószobába, amikor meghallottam, hogy lent a kulcs megfordul a zárban. Liza és keresztanyám jönnek befelé. Alig volt időm felkapni valamit. Liza hangja Verát is kiugrasztotta az ágyból. Mivel csak Liza hangját hallotta, pucéran jött le üdvözölni. Észre sem vette keresztanyámat. Mire ezzel szembesült, már késő volt visszafordulni. Mentegetőzés helyett inkább vette a bátorságot, hozzálépett, üdvözlésül átölelte és nyíltan meg is jegyezte. - Ne haragudj! Azt hittem, hogy Liza egyedül jött. Ő meg már megszokta a pucérságomat. Ha nagyon zavar, akkor bátran szólj és felkapok magamra valamit. - Isten őrizz! Otthon vagy! Különben is már tudok a szokásodról. A fiamnak pedig nagyon jó ízlése van. Már múltkor is megjegyeztem, hogy te nagyon szép nő vagy! Nincs mit takargatnod. - Azzal egy kicsit eltolta magától, hogy tetőtől talpig szemügyre vehesse. Én - amilyen gyorsan, csak bírtam - felöltöztem, majd lementem hozzájuk. Tisztába voltam vele, hogy a nők tudják, mit zavartak meg. Liza a bárpulthoz lépett. Töltött magának egy pohár szódát, egy hajtásra megitta és csak utána fordult hozzánk. - Mária! (Ez anyámnak szólt.) Most, hogy már megcsodáltad Vera szépségét és már azt is tudod, hogy a fiad jó kezekbe került, ideje beszélnünk arról, hogy miért is vagyunk itt. - Lizácskám! Bocsánat! Ez a fogadtatás egy kicsit kizökkentett. Várjatok, le kell ülnöm!

54 Anyám kényelmesen elhelyezkedett a bárszéken. Ő is töltött magának a szódavízből és így szólt hozzánk. - Elnézést kérünk, hogy megzavartunk valamit, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt mi szándékosan csináltuk. Vera arcán csalódottság látszott és már közbe is szólt volna, ha keresztanyám le nem inti. - Várjál egy kicsit Vera, mindjárt megmagyarázom! Nekünk nincs kifogásunk a kapcsolatotok ellen és a szerelmi életetekbe sem akarunk beleszólni. Itt egészen másról van szó. Arról, hogy hetek óta ki sem mozdultok a lakásból. Ez így nem jó! Tudjuk, hogy a két év kihagyást akarjátok most előre ledolgozni, de ez nem fog menni! Fiam, te mire bevonulsz, lelkileg a padlón leszel. Vera, neked is össze kell szedned magad! El kell tudnod engedni a fiamat. Azt is tudom, hogy nagyon félsz a magánytól. Én és Liza nem tudjuk Zolit pótolni, de mindent megteszünk annak érdekében, hogy ne legyél egyedül. Drága kisfiam! Tudom, hogy nagyon félsz és hidd el, hogy ezzel nem vagy egyedül! Én is félek és féltelek. Arról is tudok, hogy az egyik barátod öngyilkos lett a hadseregben. Tegnap beszéltem az édesanyjával. Nagyon ki volt borulva. Tudod, mit mondott? Azt, hogy haragszik rá. A saját fiára! Én nem tudom, hogy lelkileg mennyire volt erős, azt viszont tudom, hogy én olyannak neveltelek. Sok mindenről lemondtam érted. Az egész fiatalságomat feláldoztam. Erre gondolj, ne másra! Neked ezt muszáj túlélned! Legyen Vera és Liza a példaképed! Túlélték a háborút. Meggyalázták őket. Elveszítették a férjeiket és most még is itt vannak. Verának te vagy a mindene. Örülhetsz, hogy ilyen fantasztikus nővel hozott össze a sors! Vera és Liza egyszerre futottak anyámhoz. Átölelték. Sírtak, zokogtak. A rég elszenvedett fájdalmak gátlás nélkül törtek felszínre. Emlékezetükben filmszerűen peregtek le a szörnyű események és tisztába voltak azzal, hogy az átélt borzalmakat soha sem fogják elfelejteni. Közéjük szerettem volna bújni és megvigasztalni őket, de nem tettem. Hagytam, hogy megnyugodjanak. Most egymás támogatására volt szükségük és nem rám. Vera volt az első, akinek sikerült visszatérnie a jelenbe és anyámhoz fordulva kérdezte. - Miért pont ma jöttetek? - Úgy összezavarodtam, hogy majdnem kiment a fejemből. Nagyon

55 szeretnénk, ha a hétvégén eljönnétek velünk Lizához. Friss levegőre van szükségetek. Az ágyban nem fogtok lebarnulni… - Jó, de nekem dolgoznom kell! – vetette közbe Vera. - Vagy te olyan ügyes, hogy ezt el tudod intézni. Szombaton alig vannak vendégeid. Töltött magának egy újabb pohár szódát, megtörülte könnyes arcát, majd Lizához fordult. - Ideje hazamennünk... Ti pedig menjetek vissza az ágyba és folytassátok ott, ahol abbahagytátok! Keresztanyámnak – mint mindig – most is igaza volt. Valóban szükségünk volt a kikapcsolódásra. Liza fantasztikus képességeinek egyike volt, hogy mindent meg tudott szervezni és mindent meg tudott szerezni. Így aztán már nem is csodálkoztam azon, hogy szombaton, kora reggel egy Moszkvics személyautóval érkezett. Keresztanyámat már korábban felvette. Két gyönyörű napot töltöttünk nála. Jó volt látnom, hogy milyen boldogok. Anyám szinte kivirult mellette. Még soha nem láttam ilyennek. Azelőtt fáradtan, kissé megtörve jött haza a munkából. Emlékszem, még amikor iskolába jártam, hogy mennyire bántotta az anyagi helyzetünk. Volt úgy, hogy két munkát is bevállalt, csak hogy előrébb jussunk. Nem csinált belőle titkot. Éppen ezért nem akartam csalódást okozni neki. Jó tanuló voltam. Az első fizetésem szinte égette a zsebemet. Futva tettem meg az utat hazáig. Berontottam a konyhába és az asztalra tettem az egész keresetemet. Anyukám! – mondtam - Ezek után nem kell dupla munkát vállalnod! - Ő meg átölelt és sírt a boldogságtól. Az idők folyamán kettőnk kapcsolata sokkal erősebbé vált, mint amilyen más családokban a szülők és a gyerekek között megszokott volt. Tudom, hogy lehet sok más embert is szeretni, de anya csak egy van! Keresztanyám – legkevesebb - tíz évet fiatalodott eddigi együttlétük alatt. Nem volt szüksége szépségápoló krémekre. Szerelmes volt és ettől jobb fiatalító krém nem létezik. Kipihenve, lebarnulva tértünk haza. A tanultakból okulva változtattam eddigi napirendemen. Ezután is hazaszaladtam munka után, de nem ebédeltem. Anyám most már nem kettőnkre, hanem hármunkra főzött, hogy Vera helyzetét megkönnyítse. Ő pedig egy órával korábban zárt be. Erre ugyan nem volt engedélye – a korábbi üzletbezárást szóban közölte a vendégeivel – de a lebukás veszélye minimális volt. Ki jön ki késő délután ellenőrizni egy külvárosi kocsmát? Hiszen csak péntek délben jöttek a heti bevételért! Anyukám már beszerzett egy ételhordót. Ott várt rám a Szaratov hűtőszekrényben. Siettem Verához. Megebédeltünk és gyorsan neki láttunk a kocsma kitakarításának. Utána nem az ágyba rohantunk, hanem megfürödtünk, átöltöztünk és elmentünk ide-oda. Átjártunk a szigetre, vagy csak a parton sétáltunk, de volt úgy, hogy moziba mentünk. Végül majd mindig anyámnál kötöttünk ki, mielőtt haza mentünk volna. Lizát is rendre ott találtuk, aki az utóbbi időben ott töltötte az éjszakákat. Mint később kiderült, ennek komoly következményei lettek.

###

Egész nap rossz előérzetem volt. Befogtam a munkadarabot az esztergagép tokmányába. Átolvastam a műszaki rajzot és nekiálltam a feladatnak. De nem tudtam a munkámra figyelni. Máskor elég, ha egyszer ránézek egy rajzra és mindent megjegyzek. Most meg már harmadszor vettem a kezembe. Úgy néztem rá, mint egy első éves ipari tanuló. Leállítottam a gépet. Néhány percre le kellett ülnöm, hogy összeszedjem

56 magam. Keresztanyámra gondoltam. Örülnöm kéne a boldogságának. Ehelyett én meg itt szenvedek ezzel a rohadt vasdarabbal és nem tudom, hogy mit kezdjek az érthetetlen idegességemmel. Kerülni akartam a feltűnést, hiszen munkatársaim már javában dolgoztak. De – mint megállapítottam alaposan lemaradtam. Felálltam, kivettem a szerszámból az esztergakést, és mint jó ürügy, elmentem megköszörülni. Valahogy sikerült lenyugodnom. Visszamentem a gépemhez, még egyszer alaposan átnéztem a rajzot és belevágtam a munkába. Déltájban végre sikerült utolérni magamat. Most már csak arra koncentráltam, hogy minél hamarabb készen legyek. A műszak befejeztével odajött a főnököm és megkérdezte, hogy minden rendben van-e velem. Mondtam, hogy egy kicsit lemaradtam, mert nagyon fájt a fejem. Ennyi. De most már semmi bajom. A lényeg az, hogy még így is idő előtt elkészültem. Otthon a bejárati ajtónkra egy papír cetlit ragasztott valaki. Nagy betűkkel csak ennyi állt rajta „KURVA”. Most már tudtam, hogy miért is voltam egész nap olyan ideges. Valahogy megérezhettem. Természetesen azzal is tisztában voltam, hogy mindez csak a kezdet! Nem téptem össze a cetlit. Az asztalra dobtam. Volt egy kockás füzetünk, ebbe szoktunk keresztanyámmal üzenni egymásnak. Most ezt írtam bele: „Ezt a cetlit találtam az ajtónkra ragasztva. Ne idegeskedj emiatt! Puszi”. Jól tudtam, hogy ki volt az elkövető. De bizonyítékok hiányában mit tehettünk volna? Verával este visszajöttünk. Lizát már ott találtuk. A barátnők idegesek és rosszkedvűek voltak, ami a történtek után érthető is volt. - Gyertek gyerekek! Üljetek le! Fontos megbeszélnivalónk van. Tudjátok már, hogy mi történt. Az a kérdés, hogy most mitévők legyünk? Vera úgy gondolta, hogy az lenne a legjobb, ha egyelőre várnánk. Mégsem rohanhatunk ajtóstól a házba! – indokolta. - Természetesen igazad van! - így Keresztanyám. - Nem a cetlire írt mocsokság izgat engem, hanem az a tény, hogy lakók tudomást szereztek a kapcsolatunk. Most kérdezhetnétek, hogy miért nem voltunk óvatosabbak? Megmondom. Azért, mert így én nem bírok tovább élni! Egész életemben titkoltam, hogy más vagyok, mint a többi nő. De én nem vagyok bűnöző! Egyszerűen csak a saját életemet szeretném végre élni! Nem vagyok hajlandó Lizát letagadni vagy megtagadni! Számomra ő a boldogság és senki kedvéért nem vagyok hajlandó visszatérni a „hazugságokhoz”.

###

Másnap egy újabb, ajtóra ragasztott cetli fogadott. Ez már egy kicsit bővebben fogalmazott: „BUZI KURVA”. Beigazolódott keresztanyám gyanúja: a ház lakói tudtak a két nő kapcsolatáról. Mi lesz ennek a vége? kérdeztem magamtól.

57 Este ismét összejöttünk, de semmire sem jutottunk azon kívül, hogy Liza nem merte többé a ház előtt hagyni a teherautóját. Félt, hogy kárt tesznek benne. Harmadnapra tovább bővült a szöveg. „MIT KERESEL ITT, TE SZŐKE KURVA?” Ez már Verának szólt. Most már biztosak voltunk benne, hogy nem fognak leszállni rólunk. Vera tett egy gyámoltalan javaslatot, hogy talán beszélni kellene a házmesternével. Leszavaztuk, mert nem volt kétségünk afelől, hogy ő is benne van a „buliban”. A következő napon keresztanyám egy kicsit korábban jött haza a szokásosnál. A lépcsőházból kifelé jövet egy nőt vett észre, kezében egy fél téglával. Az arcát ugyan nem látta, de még így is felismerni vélte. Házbeli nő volt, Foszilka szomszédja. Anyám mozdulatlanná dermedt. Várta, hogy mi fog következni. A nő elhajította a fél téglát, ami az ajtókeretet találta telibe. Csalódott arccal hajolt le a tégláért, gondolván, hogy az újabb dobása jobb lesz. Nem maradt rá ideje, mert anyám így szól hozzá. - Mi van szomszédasszony? Talán nem vette észre, hogy van nekünk ajtócsengőnk is? A nő rémülten megperdült a tengelye körül. Nyitotta volna a száját valamiféle válaszra, de esélye sem volt rá. Anyám úgy szájon vágta, hogy hanyatt esett. Megpróbált felállni, de még mielőtt sikerült volna neki, anyám balkézzel belemarkolt a hajába és úgy rántotta talpra, majd jobb kézzel jól orrba vágta. Dőlt belőle a vér. És üvöltött a fájdalomtól. A nagy zajra kiszaladtak a ház lakói, köztük a házmesterné is. Rárontott az anyámra és már úgy tűnt, hogy tettlegességre kerül sor, amikor is meggondolta magát, látván a pórul járt nőt. Lassú léptekkel visszahátrált és biztonságos távolságból förmedt az anyámra. - Ezt még nagyon meg fogja bánni! - sipákolta. Megütni egy ártatlan nőt?! Még is mit gondol? Ez egy tisztességes ház. Hallja! üvöltötte. - Ezért még drágán megfizet! - Na, most akkor maga figyeljen rám! - így anyám. - Ez a nő most próbálta betörni a konyhaablakomat. Azon kívül mocskos irományokat ragaszt az ajtómra. Még most is ott van a legutóbbi. Olvassa csak el! Ehhez mit szól? A házmesterné hirtelen nem tudta, hogy miképp reagáljon, hiszen a tények önmagukért beszéltek. Ezért buta módon próbálta kivágni magát. - Igen, olvastam már. És tudja mit? Mindenben igazat adok annak, aki ezt írta! - Erre én meg csak azt tudom mondani, hogy nyalja ki a seggemet! Azzal lehajolt és felvette a fél téglát majd a házmesterné lába elé dobta, mondván: - Ezt pedig dugja fel! Sarkon fordulva letépte az ajtóra ragasztott irományt, bement a lakásba, és jól becsapta maga mögött az ajtót… Ugyanaz nap este ismét összejöttünk. Most már tisztában voltunk azzal, hogy nagyon komoly a helyzet. Már előre féltünk, hogy vajon mit hoz a holnap. Másnap - és azután sem - találtunk több sértő levelet. Vihar előtti csend honolt a házban. Leültünk vacsorázni. Keresztanyám mindenki örömére lecsót főzött. Vera éppen dicsérni készült anyám főztjét,

58 amikor kopogtattak az ajtón. Felálltam kinyitni. Az ajtóban egy magas, ősz hajú, hatvan év körüli férfi állt. Zsebébe nyúlt és kihalászta rendőrigazolványát. Bemutatkozott. - Nagy János nyomozó vagyok. Bejöhetek? - kérdezte. - Parancsoljon! - válaszoltam és bekísértem a konyhába. Meglátva a terített asztalt, nagyot szippantott a levegőbe, majd anyám felé fordult. - Ó, micsoda illat! Ebben a lecsóban nem kétforintos kolbász főtt! - Igaza van! Ez falusi, házi kolbász. A barátnőmtől kaptam. mutatott Lizára. - Ha ennyire szereti a lecsót, akkor üljön le közénk! Szívesen látjuk! - invitálta. - Tudja mit, kedves asszonyom? Örömmel! Ez ugyan ellenkezik a szabályokkal, de a szabályokat néha meg lehet szegni. - azzal már helyet is foglalt az asztalnál. Csendben ettünk valamennyien. A nyomozó - amikor befejezte -, kért még egy szelet kenyeret, hogy kitörülje a tányérját. - Nagyon finom volt! - dicsérte meg anyámat. - Köszönöm szépen! Szokatlan volt ez a bemutatkozás. Nem erre számítottunk. Kíváncsisággal vegyes csodálkozással vártuk, hogy mi fog ebből kisülni. A nyomozó lassú kézmozdulattal megtörülte a száját majd hozzánk fordulva mondta. - Először is, tudniuk kell, hogy jó szándékkal jöttem. Más nyomozókkal ellentétben én nem idézéseket küldök ki - ami ugyan kényelmes megoldás -, hanem magam szeretek a dolgok végére járni. Ma egy feljelentést kaptam kézhez. A feljelentő a maguk házmestere. Ha valamit utálok, akkor a rendre utasítás az! Ezt csinálja naponta a főnököm. Ezt csinálta szegény elhunyt feleségem is, Isten nyugosztalja! Most meg idejött a nyakamra a maguk házmestere. Annyira hiányzott, mint hátamra a púp! Kezembe nyomta a feljelentést, amit sikerült jól összekutyulnia. Két különböző ügyet kevert egybe: az egyik a tegnapi verekedésről szól, a másikban azt állítja, hogy itt bordélyház működik. De ezzel még nincs vége. Állítása szerint ön szexuális kapcsolatban van a fiával, amit ő majd bizonyítani is tud, ha erre sor kerül. Anyám arca falfehérré vált. Biztosan hogy én sem néztem ki különbül. Mégis valahogy anyámnak sikerült összeszedni magát először. Felállt az asztaltól és a nyomozó elé lépett. - Ez felháborító! Szemen szedett hazugság! Ilyent feltételezni

59 rólam? Rólunk? Ez a fiú az én szemem fénye, akit én egyedül neveltem fel. Aljasság! Érti? - de ezt már majdnem üvöltötte. Még folytatta volna tovább, de a nyomozó csendre intette, hogy folytathassa. - Asszonyom, vegye vissza hangját, mert különben az egész ház meghallja, hogy miről beszélünk! És én azt nagyon nem szeretném. Itt még a falnak is füle van! Figyeljen rám! Én nem vádolom magát semmivel sem! Én egyszerűen csak közöltem önnel, hogy mivel jelentették fel. Engedje meg – kérem - , hogy folytassam! Nem várok köszönetet, de örüljenek annak, hogy az ügy énhozzám került. Tudniillik a feljelentés másik része az erkölcsrendészethez tartozik. Úgy a bordély, mint a fajtalankodás. Ha nem tudta volna, akkor most felvilágosítom: az anya és felnőtt gyermeke közötti szexuális kapcsolatot nevezik így. Ez, ha vádat emelnek, nagyon komoly következményekkel jár. Anyám nem tudta türtőztetni magát és közbevágott. - Megvádolni mindenkit lehet, de azt gondolom, hogy ezt be is kéne bizonyítani! Amúgy, ha már itt tartunk, kénytelen vagyok bevallani: én a nőkhöz vonzódom! Most is nő partnerem van, amit nem szégyellek. Itt ül magával szemben. Az a szép, szőke nő, akit bordélyházi prostituáltnak állít be a házmesterné pedig nem más, mint a fiam barátnője. Érti most már, hogy milyen abszurd ez az egész rohadt feljelentés? - Hogyne érteném! - válaszolt a nyomozó. - Én erről már vacsora közben meggyőződtem. Jó az ítélőképességem. Nem véletlenül lettem nyomozó. Megjegyzem: jó párt választottak maguknak! A fiának csak gratulálni tudok. - mondta miközben Verára tekintett. - Amúgy ne higgyék, hogy én felkészületlenül jöttem ide! A házmesterné távozása után átnéztem a magukról szóló dokumentumokat. Nem találtam bennük semmi kivetnivalót! Ön felől - azzal Liza felé biccentett - nem is érdeklődtem, mert ön nem budapesti lakos tehát ebben az ügyben érdektelen. Figyeljenek

60 most nagyon jól rám! Az, amit most mondok, maradjon közöttünk! Én nem csak ennek az ügynek a lefolytatásáról akarok beszámolni, hanem tanácsot is szeretnék adni önöknek. Megfogadják vagy sem, az már nem az én dolgom! Na, de ne szaladjunk a dolgok elébe! Mint ahogy már mondtam, nagyon utálom, ha rendre utasítanak. Márpedig a házmesterné ezt csinálta. Kész röhej. Ez a nőszemély utasítani akart, hogy a fajtalansággal foglalkozzam először. Természetesen nem világosítottam fel arról, hogy ez nem is tartozna rám. Mint említettem, ez erkölcsrendészeti ügy. Végül is sikerült meggyőznöm. Azt mondtam neki, hogy addig, amíg a tegnap esti incidenst le nem zárom, addig nem foglalkozom a feljelentés másik részével. Mielőtt idejöttem volna, fent jártam a kődobáló hölgynél. Elmagyaráztam neki, hogy ez a cselekedet legalább olyan súlyos vétség, mint a pofozkodás. Ezért aztán nem volt nehéz rávennem, hogy írásban visszavonja a házmesterné feljelentésének erre vonatkozó részét. Sőt, még arra is figyelmeztettem, hogy ha mindezt elmondja a házmesternének, akkor az egyet jelent a rendőrség munkájának az akadályozásával. Én pedig vagyok olyan szemét és a tanácsnál elintézem, hogy felmondják a lakásbérleti szerződését. Sikerült jól ráijesztenem! A feljelentés első része ezzel meg is oldódott. Most már csak meg kell írnom a határozatot és kész! Na, most már annyit beszéltem, hogy jól esne egy csésze kávé! Csendben megittuk a kávét és vártuk a folytatást. A nyomozó idegesen kotorászott a zsebében, mint aki keres valamit. Nem volt nehéz rájönnünk, hogy mi után kutat. Dohányos volt és már szeretett volna rágyújtani. - Gyújtson csak rá! Ne szenvedjen tovább! - Köszönöm! Folytatom ott, ahol abbahagytam! A határozat leadását simán el tudom húzni. Majd egy hónap elteltével közlöm a házmesternével, hogy az ügy első részét bizonyítékok hiányában lezártuk. Majd közlöm vele, hogy a fajtanságra vonatkozó részt így nem tudom elfogadni. Ezért új feljelentést kell benyújtania.

61 Biztosak lehetünk abban, hogy ezt meg is fogja tenni. Ha ez megtörténik, én már nem tudok segíteni. Az ügyet át kell adnom az erkölcsrendészetnek. Minden esetre ezzel időt nyerünk. Asszonyom, ön azt mondta, hogy ha ez az ügy bíróság elé kerül, akkor bizonyíték nélkül nem lehetne önöket elítélni. Ez mind igaz. De gondoljon csak bele! Ennek a háznak ötven lakója van. Az ügyész minimum tíz olyant fog találni, akik maguk ellen tanúskodnak. Ezek ugyan hamis tanuk, de mit számít ez? Tapasztalatból tudom, hogy ez így működik! Lesznek olyanok, akik megesküsznek arra, hogy látták önt a fiával csókolózni. Majd lesznek olyanok is, akik a szőke hölgyet látták férfiakat fogadni. Arra meg pláne kár hivatkozni, hogy ön leszbikus. Elnézést, hogy ezt a kifejezést használom, de muszáj nevén nevezni a gyereket, mivel a bíróságon is ezt a kifejezést használják. Na, szóval: ez nem válik a mentségére! Ellenkezőleg! A homoszexualitás ugyan nem büntetendő, viszont könnyen maguk ellen fordítható, hiszen nem áll távol a vád lényegétől, mármint a fajtalankodástól és a közszemérem megsértésétől. Hirtelen felém fordult és úgy folytatta. - Maga is nagy bajban van! Értesültem arról, hogy megkapta a katonai behívóját. Ez annyit is jelent, hogy ennek átvételével ön a hadsereg állományába tartozik. Önt tehát nem lehet civil bíróság elé állítani. Ezért a hadbíróság fogja átvenni az ügyet. Gondolom, tisztában van azzal, hogy ez mit jelent… Keresztanyám felsikoltott a rémülettől. Olyan idegállapotba került, hogy már attól tartottunk, elájul. Liza hozott neki egy pohár vizet. Próbálta megnyugtatni. A is inkább várt a folytatással. Végül is sikerült lenyugodnia. Könyörögve fordult a nyomozóhoz. - Kérem! Térden állva könyörgök, segítsen nekünk! Nem akarom, hogy ez megtörténjen! Mindent megteszek, csak hogy a fiamnak ne essék baja! - Asszonyom nyugodjon meg! Van megoldás! Ha elfogadják a tanácsomat, akkor ki tudnak mászni ebből a pocsék helyzetből.

62 Sajnos nem lesz egyszerű! Sok lemondással jár. Először is kérnék még egy csésze kávét és szívesen elszívnék egy cigit is, mert hosszú estének nézünk elébe! - Nos, akkor folytassuk a beszélgetést! - mondta a nyomozó, miután megitta a kávéját és elnyomta a csikket. - Kezdjük ezzel: mi történik akkor, ha nem csinálnak semmit és hagyják a dolgokat menni a maguk útján? Idejön két vagy három nyomozó az erkölcsrendészetről. Az egyikük itt marad. Átad egy idézést önnek. A másik kettő elindul beszervezni a tanúkat. Az első tanújuk a házmesterné lesz. Könnyű eset. Szinte önként jelentkezik. A második az öregasszony. Ő is örömmel vállalja a tanú szerepét. Valószínű, hogy még rá tudnak venni pár lakót, hogy valljanak maguk ellen. Aztán úgy tesznek, mintha elmennének. A valóságban azonban itt maradnak, megfigyelni a házat. Szokásához híven megjön majd Liza és Vera. Azon nyomban az idáig lesben álló rendőrök berontanak, kettőjüket letartóztatják, és prostitúció alapos gyanújával előállítják. Ehhez nincs szükségük bizonyítékra. Nekik ekkora már elég a tanúk vallomása is. Hogy itt nyilvánosház működik. Bent az őrsön megkezdődik az előállítottak kihallgatása. Keresztanyám hirtelen közbevágott. – Elnézést! Nem felejtett ki valamit, illetve valakit? - kérdezte. - Tudja, a fiamat. - Igaza van. Szándékosan hagytam ki és ezért magyarázattal is tartozom. Az imént jól ráijesztettem magára! Mentségemül csak annyit: jó szándékkal tettem! Azt akartam, hogy ne álmodozzanak és fogják fel az ügy komolyságát. A fiát most nem fenyegeti veszély, de csak azért, mert már a kezében van a behívó. Ez az ügy akár hónapokig is elhúzódhat és addigra ő már rég bevonult. A honvédség ilyen civil ügyekkel nem foglalkozik. Ezzel a rendőrség is tisztában van. Ez persze nem jelenti azt, hogy véglegesen megúszta. Meg fogják várni, amíg leszerel. Majd akkor ő is sorra kerül! Lesz rá lehetőségük, hiszen maga

63 asszonyom még javában ülni fog! Most pedig térjünk vissza oda, ahol megszakított. Teljesen mindegy, hogy önök mit vallanak. A rendőrség lezárja és átadja az ügyet a bíróságnak. Ott meg önöket szépen elítélik. Ebben olyan biztosak lehetnek, mint hogy most mi itt ülünk. Szeretném, ha megbíznának az ítélőképességemben. Közel harminc éve dolgozom bűnügyi nyomozóként. Nem tudnám megmondani, hány tolvajt, gyilkost és más bűnözőt küldtem a rács mögé. Erre büszke is vagyok. Dolgozhattam volna a politikai részlegben, vagy akár az erkölcsrendészeti vonalon is, hiszen ott sokkal könnyebb dolgom lett volna. Három hónap múlva nyugdíjba megyek. Nem akarom rossz szájízzel befejezni. Most ismét elszívnék egy cigarettát. Ez alatt döntsék el, hogy élnek-e az én segítségemmel, vagy sem! Nem volt szükségünk hosszabb megbeszélésre Szó sem volt vitáról. Örültünk annak, hogy egy ilyen becsületes nyomozót sodort elénk az élet. A keresztanyám adta meg a választ. - Először is köszönjük, hogy egyáltalán kiáll értünk! Természetesen elfogadjuk a tanácsait. Segítsen rajtunk, kérem! - Jó, akkor elmondom, hogy mi a tervem. Jelen pillanatban Verát név szerint nem ismerik. A vád csak annyi, hogy létezik egy szőke, prostituált nő, aki rendszeresen idejár. Ennyi. Lizáról még kevesebb az információ. Valójában semmit sem tudnak róla. Nekik azt tanácsolom, hogy ide többé nem jöjjenek! Asszonyom, ami magukat illeti: ebből a lakásból észrevétlenül el kell tűnniük. De ezt a házból senki sem veheti észre! Még mielőtt ezt megtenné, lépjen ki a munkahelyéről asszonyom! - Majd elfelejtettem megkérdezni: Liza, maga hol lakik? Ne féljen, nem a pontos lakcímére vagyok kíváncsi! Csak azt szeretném tudni, hogy vidéken él-e és milyen körülmények között? - Igen, vidéken lakom a Balatonnál. Saját házam van. Ott is dolgozom. - Ez nagyon jó! Ön asszonyom odaköltözik! A fia pedig Verához! - Most megkérdezhetik, hogy mi történik ezek után? Máris

64 elmondom! Úgy, ahogy arról már korábban is beszéltem, kijönnek az erkölcsrendészettől. Nem találnak itt senkit sem. Másnap visszajönnek, de az eredmény ugyanaz lesz. Elmennek a házmesterhez, de ő sem tud segíteni. Titokban elkezdik megfigyelni a házat. De ezzel sem jutnak előrébb. Kimennek a munkahelyére, ahol megtudják, hogy kilépett. A nyomozók lassan kezdenek ráunni az ügyre. Ők nincsenek ehhez hozzászokva! A gyors kihallgatás, a gyanúsítottak vagy a tanúk megfélemlítése. Ez a módszerük. Máshoz nem értenek. A főnökeik viszont eredményt követelnek. Muszáj valahogy lezárni a nyomozást. Ezért majd egyre jobban rászállnak a feljelentőre, vagyis a házmesternére. Ettől aztán majd ő is jól berezel. Egyre több butaságot hord össze, ami viszont jól jön nekik. Szükségük van egy bűnbakra! Legközelebb, amikor jönnek, a kezébe nyomnak egy idézést. Odabent pedig majd jól megdolgozzák. Mint azt már mondtam, ehhez nagyon értenek! Végül sikerül nekik kicsikarni egy olyan vallomást, amiben elismeri, hogy hamisan vádaskodott. És kap majd egy jó, szaftos büntetést. A főnökség megdicséri a nyomozókat. De nekik is meg kell mutatniuk, hogy ki az úr a házban, ezért kirúgatják a házmesternét az állásából. Az ügy lezárva. Mindenki boldog, kivéve magukat, akik igazságtalanul száműzetésbe kényszerültek. A visszatérés meg se forduljon a fejükben! Soha nem lehet tudni, hogy mikor, milyen ügyből kifolyólag kerülnek elő a régi akták…

###

Keresztanyám és Liza még aznap késő este elutaztak. Én és Vera hazasétáltunk a felhőkarcolóba. Útközben leültünk a vasút menti farönkökre. Gyönyörű nyáreste volt. Langyos szellő fújdogált a Duna felől. A széntelepek halvány világítása nem ért el idáig. Szótlanul, egymás kezét fogva bámultunk bele a sötétségbe. Távolból csak szerelmespárok halk beszédfoszlányai zavarták meg a csendet. Gondolataink még mindig a nyomozó tanácsai körül jártak. A hosszú csendet végül is Vera törte meg. - Zoli, én félek! Nem tudom pontosan, hogy miért, de nagyon rossz

65 az előérzetem. Ez már nem először fordul elő velem. Miért van az, hogy amikor a legboldogabb vagyok, akkor jön valami szörnyű katasztrófa? Ezt én már egyszer átéltem. Boldog voltam a férjemmel. Tervezgettük a jövőnket. Erre jött a háború és mindennek véget vetett. Most ismét boldog vagyok és fülig szerelmes. Most mi történik? Majd hogy nem, üldözötteké váltunk. Hogyan tovább? Meg tudod ezt nekem mondani? - Őszinte leszek: én is félek! Nem elég ez a rohadt katonai behívó, most még hozzájött ez is. Annyi biztos, hogy meg kell fogadnunk a nyomozó tanácsát. Első lépésként meg fogom szervezni a lakás elhagyását. Nem maga a kiköltözés okoz gondot. Az egyszerűen megoldható. Sokkal nagyobb problémát jelent az anyám. Borzasztóan ki lesz bukva, amikor elmúlik az első sokk és felfogja, hogy mindenünket ott kell hagynunk. Gondold csak el! Mit dolgozott a lakásért, a berendezés minden darabjáért, ami nekünk az otthont jelentette. Dupla munkát vállalt. Eljárt még takarítani is és most egy szempillantás alatt minden odavész. És nekem is rengeteg munkám van benne. Képzeld csak el: az egész házban nekünk és a házmesternek van saját fürdőszobája. Én építettem át a spájzot. Ó, milyen büszke volt rám, a munkámra, az ügyességemre! Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy neki ott van Liza. Ő nagy segítség lesz majd a számára. Na, ennyit erről. Menjünk haza! Ne zavarjuk a szerelmespárokat!

Nincs szebb látvány, mint egy alvó, szőke nőé, amikor a nap első sugarai megcsillannak tökéletes, meztelen testén. Könyökömre támaszkodva az ágyban csodáltam ezt a hajnali tüneményt. Olyan szépen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Én vasárnap is ugyanolyan korán ébredtem, mint máskor. Óvatosan felkeltem és kimentem kávét főzni a konyhába. Talán tíz percet lehettem távol, biztosan nem többet, és máris visszavágyódtam. Leültem mellé törökülésbe és csak néztem, közben arra gondoltam, milyen lehetetlenség elvárni azt, hogy két évig távol legyünk egymástól. Szerelmes voltam, ehhez nem fért kétség. De ez az érzés más volt, mint akármelyik korábbi. Több volt annál. Más, mélyebb…Ilyent valójában csak egyszer él át az ember. Verával pedig nem tudtam betelni… Szépsége teljesen elvarázsolt. Állandó meztelensége pedig csak fokozta szexuális vonzalmamat.

66 Biztos voltam abban, hogy ezt a vasárnapot is szeretkezéssel töltjük. Hétfőn nem mentem be dolgozni. Ezt már előző este eldöntöttem magamban. Időre volt szükségem. És a lakás elhagyását is meg kellett szerveznem. De a fő ok más volt. Lelkileg padlón voltam. Milyen sokszor hallottam már másoktól azt, hogy lelki beteg. No, most ezt én magam is személyesen megtapasztalhattam. Összeszorult a gyomrom, ha a bevonulásra gondoltam. De nem tudtam másra gondolni és biztos voltam abban is, hogy ilyen lelki állapotban nem tudnék a munkámra koncentrálni. Volt egy házi orvosunk: Dr. Barta Géza. Valamikor apám legjobb barátja volt. Szerencsénkre csak ritkán kellett igénybe vennünk szolgálatait. Keresztanyám sokszor meghívta ebédre, és általában a karácsonyt is együtt ünnepeltük. Nagy segítséget nyújtott keresztanyámnak a velem kapcsolatos örökbefogatásnál. Azt is lehet mondani, hogy az egészet ő intézte el. Nélküle talán árvaházba kerültem volna. A doktor agglegény volt. Szeretett bennünket. Nem voltak titkaink egymás előtt. Mindent tudott, még azt is, hogy keresztanyám a nőkhöz vonzódik. Ennek ellenére - azt hiszem - titokban egy kicsit szerelmes volt belé… Amolyan plátói szerelem volt ez, ami soha sem teljesedhet be. Sokat vicceltem is keresztanyámmal, amikor kettesben maradtunk, hogy gondolja csak meg, milyen jó parti lenne a doktor! Kora reggel mentem el a rendelőjébe. Alig félórát vártam, amikor a nővér beszólított. Felállva fogadott, kezet fogtunk, még barátságosan hátba is veregetett és úgy kérdezte. - Mi van kis fiam? Csak nem vagy beteg? - Nem, Géza bácsi, hála Istennek jól vagyok. Nagyon fontos dologról szeretnék magával négyszemközt beszélni. De nem itt. Ha tudna szánni rám egy fél órát kint, a sarki kávézóban… A doktor nagyon jól tudta, hogy fölöslegesen nem állítok be ilyen kéréssel, ezért mindjárt szólt is a nővérnek, hogy egyelőre ne hívjon be több beteget. Dr. Barta Géza magas, széles vállú, piros pozsgás, mosolygós arcú, vidám, jó kedélyű férfi volt. Szokásához híven most is mosolyogva nyitott be a kávézóba. Leültünk egy sarokasztalhoz és vártunk a felszolgálónőre, hogy felvegye a rendelést. Én csak egy dupla kávét kértem és semmi mást. Ő szintén kávét rendelt, de kért még egy dobostortát is hozzá. - Zolikám! Itt kapható a város legjobb dobostortája. Nem gondoltad meg magad? – kérdezte mosolyogva, de nem rám nézett, hanem a csinos felszolgálónőre. - Köszönöm Géza bácsi, nem élek vele. Tudhatnád, hogy nem rajongok az édességekért! A felszolgálónő vidáman felkacagott, amikor meghallotta a bácsi megszólítást, majd még mindig nevetve kacéran fordult a doktor felé, kezét annak vállára téve szólt hozzánk. - A doktor úr bezzeg nagyon szereti a tortát! De nem csak tányéron felszolgálva… Szerinte létezik izgatóbb tálalási mód is! A doktor, mint általában a jó kedélyű emberek, nem jött zavarba. Ellenkezőleg! Harsányan felnevetett, majd finoman megpaskolta a felszolgálónő fenekét és csak annyit mondott. - Kedvesem, ezek szerint mély nyomot hagyott benned a legutóbbi tortázásunk, ha még mindig emlékszel rá! A lány csípőjét riszálva távozott. A doktor - valószínűleg - az időhiány okán rám kérdezett, hogy mi az a fene fontos dolog, amiért őt idehívtam. Én meg elkezdtem a történetet az elejéről. Elmeséltem a Verával való megismerkedésemet és nem hagytam ki a korát sem. Csodálkozó arcot vágott és csak annyit fűzött hozzá, hogy ezek szerint a hölgy körülbelül annyi idős, mint ő maga, ezért most már tényleg itt az ideje annak, hogy abbahagyjam a bácsizást. Harsány kacajjal tett erre pontot. Folytattam az elbeszélést és rátértem a lányok történetére. Természetesen nem hagytam ki a nemi erőszakot sem és annak következményeit. De ekkor már a doktor közel sem volt annyira vidám hangulatban, hiszen ezeket az időket maga is átélte. Felidéződtek benne is a tragikus emlékek. Többek között a szüleim elvesztése, akik az ő legjobb barátai voltak.

67 Folytattam az ötvenhatos történettel, ami a még meglévő mosolyt is letörölte az arcáról. Amikor a jelenhez értem az elbeszélésemmel, mármint a lakásunkból való kényszerű elmeneküléshez, addigra a doktort már semmi sem emlékeztette a fél órával korábban belépő vidám férfire. Teljesen kiborult. Mindig is tudtam, hogy nagyon szeret bennünket. Ezért aztán nem is csodálkoztam azon, hogy sorsunk ilyen balszerencsés fordulata ennyire megviselte. Lehorgasztott fejjel nézett le tortaszeletjére, amihez még hozzá sem nyúlt. Mielőtt elváltunk, megkértem, vegyen fel egy hónap betegállományba.

###

Keresztanyám és Liza egymás karjaiban ébredeztek. - Tudod, hogy mit szeretek benned? - kérdezte anyám. - Érzem! - kapta a rövid választ. - Mire gondolsz? - Arra, ahogy a melleimet markolászod! - Ó, te kis buta! Valóban nagyon szeretem őket, de most egészen másra gondoltam. - Valóban? Ki vele! Mondd el nekem! Egészen kíváncsivá tettél. - Azt szeretem benned, hogy olyan segítőkész vagy. Egy pillanatig sem gondolkodtál azon, hogy befogadj. Márpedig most nem lesz könnyű nekem. Mindenemet elvesztettem… Mindennek tetejébe holnaptól kezdve még munkám sem lesz és sajnos nincs megtakarított pénzem sem. Keresztanyám még folytatta volna a panaszkodást, de Liza leintette és közbevágott. - Várjál egy kicsit! Ne haragudj, hogy közbevágok. Először is természetes, hogy segítek, de még mielőtt továbbmennénk, sok mindent el kell, hogy meséljek neked. Nagyjából már ismered a múltamat és a barátnőimmel közösen megélt történetünket. Arról is tudsz, hogy akkor mindenünket elveszítettük. Okosak voltunk, hogy a bajban összetartottunk. Ha mindannyian külön, külön próbáltunk volna megoldást találni, akkor valószínűleg egyikünk sem élne már. Egyedül nagyon nehéz, de összefogva, egymást segítve túléltük. Ez a helyzet most is. Veled vagyok, és nem hagylak el. Ráadásul én is hozzájárultam ahhoz, ami történt. Erről

68 ne is beszéljünk többet, mert fölösleges! Inkább szeretnék még valamit elmesélni a múltból. Amikor a háború véget ért, én gondoskodtam az élelmiszerek beszerzéséről. Ehhez a lányok ékszereire volt szükségem. Két marék arannyal kezdtem. Ekkor derült ki, hogy jó érzékem van a kereskedéshez. Az üzletelést akkor is folytattam, amikor erre már nem volt szükségünk. A mai napig ezzel foglalkozom és még soha nem csináltam rossz üzletet. A kereskedés valahogy a véremben van. Ahogy múltak az évek, szépen meggazdagodtam. Ez a tszcs-s sofőri munka valójában nem más, mint egy szükséges álca. Az igazi bevételem a kereskedelemből származik. Tudod, van egy kis üzletem – ami egyúttal a házam is - az ócskapiacon. Kívülről nézve jelentéktelen, vacak épület. De majd meglátod: belülről teljesen más! Az egészet átépítettem. Az üzlet mögött kialakítottam egy titkos, egyszobás lakást. Itt őrzöm az egész vagyonomat egy földalatti páncélszekrényben. Ha netán leégne az egész ház, a széf akkor is épségben megmarad. Látom az arcodon, hogy meglepődtél! Na, akkor most jól figyelj rám, mert most fogsz csak igazán meglepődni! Tudod, mennyire gazdag vagyok? Ne is törd a fejed ezen! Még az is lehet, hogy én vagyok Budapest leggazdagabb embere! És mindez készpénzben, de nem forintban, hanem természetesen kemény valutában… - Édes jó Istenem! - szólalt meg anyám. - Le vagyok döbbenve! De mit kezdesz ennyi pénzzel? Arról már nem is beszélve, hogy ez úgy-e nem legális? - Kis szívem, ez annyira nem legális, hogy ha lebuknék, biztosan rám rozsdásodna a börtönlakat! - Akkor meg miért csinálod? Miért nem tudod abbahagyni? - Igazad van, már régen be kellett volna fejeznem. A magyarázat talán az, hogy idáig magányos voltam és ebben éltem ki magamat. Ha tudni akarod, már tegnap, mielőtt hozzád mentem volna,

69 elhatároztam, hogy ennek véget vetek. Tudniillik történt valami, ami miatt szinte megvilágosodtam! Gondolj csak bele, milyen érdekes is a sors! Bent jártam a városban a teherautóval. Volt egy fuvarom, közel ahhoz az utcához, ahol valamikor a lányokkal laktunk. Kíváncsiságból behajtottam. Megálltam egykori házunk előtt. Tudod, hogy az ma már csak egy üres, gazos telek, amiről még az utcaszámozás is megfeledkezett. Ahogy ott álltam és bámészkodtam, mit ad az ég! Egyszer csak ott termett hajdani postásunk. Alig ismertem rá, mivel jól megöregedett, de ő azonnal megismert engem. Rám köszönt és csodálkozva jól megbámult, mint aki nem hisz a szemének. Amikor meggyőződött arról, hogy valóban én vagyok az, akinek vélt, így szólt hozzám: Ez nem lehet igaz! Ilyen csoda százévenként csak egyszer fordulhat elő! - Miről fecseg drága postás bácsi? - kérdeztem. – Csak annyit hölgyem, hogy éppen itt hozok önnek egy levelet Németországból, erre a címre, ami nincs is… Hát nem csodálatos, hogy éppen most jár erre? Ez a sors vagy az Isten akarata… Azzal a kezembe nyomta a levelet… - Fantasztikus! - szólt közbe keresztanyám. - Ilyen dolog valóban nem mindennap fordul elő! Várj egy kicsit! Mielőtt folytatnád és elmesélnéd, hogy kitől kaptad és mi állt benne, úgy gondolom, tarthatnánk egy kis szünetet. Főzők egy jó erős kávét! Mit szólsz hozzá? - Jó ötlet és siess vissza! Keresztanyám, úgy ahogy volt, meztelenül, kiment a konyhába. Nem először volt már itt, de még mindig nem tudott betelni a konyha modern felszerelésének látványával. A falak nagy részét olasz csempe borította. Rozsdamentes mosogató, közvetlenül mellette egy olasz elektromos tűzhely állt. Itt szinte minden berendezés Olaszországból származott. Az óriás méretű hűtőgép is, amibe az ő orosz Szaratovja simán belefért volna. Közvetlenül mellette egy fagyasztó is helyet kapott. Ilyent még soha nem látott, ami nem volt csoda, hiszen nálunk még nem is létezett. Odament a kávéfőző géphez, ami első látásra szörnyű bonyolultnak tűnt. Ehhez hasonlót már viszont látott, de nem privát háztartásban. Szerencséjére Liza már korábban megmutatta, hogy ezt miként kell használni. Megtalálta a kávét, betöltötte a gépbe és várta, hogy elkészüljön. Liza a meztelenül kivonuló anyám után nézett és arra gondolt, milyen fantasztikus szerencséje van, hogy a sors ilyen nővel hozta össze! Szerelmes volt belé. Úgy érezte, ezért a nőért képes lenne bármire! Még arra is, hogy életét legális mederbe terelje. Azonnal le kell állni az arannyal és a valutával való üzérkedésről!

70 Eddig soha sem félt a lebukástól, de amióta anyámmal megismerkedett, átértékelte az életét. Most már nem csak, hogy félt, hanem utálattal is gondolt rá. Ennek most vége! Vágyakozva tekintett a konyha felé. Alig bírta türtőztetni magát, hogy elébe ne szaladjon. Keresztanyám reszkető kézzel töltötte ki a kávét. Úr Isten! Ezek a kávéscsészék is egy vagyont érnek! A fenébe! Miért nem használ valami normális bögrét? Ha leejtem, leég a pofámról a bőr, hogy ilyen kártékony vagyok… Óvatosan ráhelyezte a csészéket egy ezüsttálcára, ami annyira fényes volt, hogy akár tükörnek is megtette volna. Lassan tipegve, óvatosan egyensúlyozva tért vissza a hálószobába. Letette a tálcát az ágyra, ahol Liza már törökülésben várta. - Gyere, ülj le te is! Ide, velem szembe! De előbb nyisd ki az éjjeliszekrényem fiókját! Van ott egy csomag amerikai cigarettám. Mint tudod, nem vagyok nagy dohányos, csak különleges alkalommal gyújtok rá… Ez pedig most olyan alkalom! Vegyél te is! - Köszönöm, de én egyáltalán nem dohányzom. De gyújts rá nyugodtan! Nem zavar. Hozok neked egy hamutálat is. Liza rágyújtott. Élvezettel szívta le a füstöt. Jobb kezével átnyúlt a tálca fölött, megsimogatta anyám arcát és így szólt hozzá. - Mária, én nagyon szeretlek, és nagyon boldog vagyok veled! Ezért is olyan fontos számomra ez a beszélgetés. Lelkileg, illetve érzelmileg nagy változáson mentem át. A tegnapi események nagyban hozzájárultak ehhez. Most jöttem csak rá, hogy eddigi cselekedeteimnek mi volt a mozgatója. Itt most a mérhetetlen nepperkedésre gondolok. Soha nem vallottam be még magamnak sem, hogy idáig valójában a trauma hálójában vergődtem. A megbecstelenítést, amit elszenvedtünk akkor, a háború végén, lelkileg csak részben tudtam feldolgozni. De egyik barátnőmnek sem volt erre ideje. Mind a túléléssel voltunk elfoglalva. Én belevágtam az üzletelésbe. Ami 45-ben megtörtént, azt csak ideiglenesen beskatulyáztam és nem akartam többé rá sem gondolni. Az üzletelés lett az én igazi-hamis gyógyszerem, ami megnyugtatott, kikapcsolt és elterelte a figyelmemet a múltról. E mögé bújtam még akkor is, amikor már régen le kellett volna állnom, hiszen nem a napi megélhetés kényszere hajtott. Egyre gazdagabb lettem, amiben csak annyi örömöm volt, hogy az

71 igényeimet úgy ahogy ki tudtam elégíteni. Ez a kis ház és ennek berendezése, amit te annyira megcsodálsz, ez mindenem. Ekkor elcsuklott a hangja és nem tudta türtőztetni magát: egész testében megremegett, miközben zuhatagként folytak le könnyei. Keresztanyám odébb tolta a tálcát, ami most már útban volt, hogy közelebb férkőzzön Lizához. Most rajta volt a sor, hogy megsimogassa és csókjaival törülje le a könnyeit. A törökülés kezdett egy kicsit kényelmetlené válni, ezért ülve kinyújtotta a lábait és Lizát a combjai közé vette. Átölelte, arcát a keblei közé szorítva ringatni kezdte, mint egy anya, aki a szoptatás után alvásba ringatja a gyermekét. Érezte Liza könnyeit, amint keblei között patakokban csurdogál le egészen az ágyékáig. Halk szóval próbálta vigasztalni… - Ne tartsd vissza magadat! Sírj bátran, mert az jót tesz! Attól megkönnyebbülsz. Nagyon szeretlek! Most már nem vagy egyedül. Ketten mindent megoldunk! A szép szónak és az ölelgetésnek meg lett a hatása. Liza kiemelte arcát anyám keblei közül és forró csókolózásba kezdtek. Igaz, hogy ő volt a kezdeményező, de mégis ő vetett ennek véget, mondván: - Drágám, várjunk még ezzel egy kicsit! Iszonyúan kívánlak. Alig bírom türtőztetni magam, de muszáj lesz várnunk, mivel még annyi mindenről szeretnék beszélni veled! Keresztanyám csalódottan vette ezt tudomásul. Meg is jegyezte. - Biztos vagy benne, hogy ne folytassuk? Hiszen érzem, hogy mennyire kívánod te is… - Jól érzed! Várj még, a jutalom nem marad el! Liza hátrahajolva előhalászott egy újabb cigarettát és rágyújtva kezdett hozzá. - Onnan szeretném folytatni, hogy a postás kezembe nyomta a Németországból kapott levelet. Tudod, hogy kitől jött? - Csak remélni merem, hogy az elveszett barátnőtöktől, Erzsitől. válaszolta keresztanyám. - Igen, tőle. Tudod, az ötvenhatos forradalom után ő nyomtalanul eltűnt. Mi csak reménykedtünk abban, hogy disszidált. Ugyanakkor nagyon féltünk attól is, hogy esetleg Anna sorsára jutott, és úgy, mint sok, más honfitársa, névtelen tömegsírban végezte. De vele - hála Istennek - nem ez történt. Megismerkedett egy sváb fiúval, akivel együtt dolgozott és még időben megléptek. Most azt írta, hogy Münchenben élnek és két gyermek boldog édesanyja. Mindenük megvan. Saját házban laknak egyik külvárosi kertes övezetben. A levélben csak egy rövid utalást tesz a múltban történt tragédiáról. Boldogan közli, hogy végre valahára

72 elmúltak a rémálmai és nagyon reméli, hogy nekünk is sikerült túltenni magunkat a borzalmakon. Ennyit a levélről. Most jön a lényeg, amiről beszélni szeretnék veled! Rájöttem egy fontos dologra! A múltban történteket nem lehet csak úgy elásni és egy magunk építette álomvilágba menekülni! Mert sajnos ez történt velünk! Én az üzletelésbe menekültem, Vera abba az átkozott kocsmalakásba, elszigetelve magát a külvilágtól, mint egy apáca. A kérdés most az, hogy miképp lehet ebből kievickélni? Erzsi levele pont erre adja meg a választ! Az egyik, ami nagyon fontos, a szerelem. A másik a félelemmentes, biztos megélhetés. A feltételek egyike mindkettőnk részéről adott. Én szerelmes vagyok beléd. Vera meg fülig szerelmes a fiadba. Sajnos a másik feltétel - itt, Magyarországon - egyelőre nem, vagy talán soha nem fog megvalósulni! - Csak nem akarod azt mondani, hogy itt soha sem leszünk boldogok és nincs más kiút, mint a disszidálás? - kérdezte anyám. - De bizony! Pontosan erre akartam kilyukadni. Gondolkozzunk csak el azon, hogy most hol tartunk! Te éppen most menekültél el az otthonodból. Na és miért? Csak azért, mert egy nőbe, vagyis belém lettél szerelmes. Igaz, most egyelőre biztonságban vagyunk, de mi lesz később? Meddig tudjuk ezt majd eltitkolni? Ez itt egy kis közösség, ahol majdnem mindenki ismeri egymást. Gondolod, hogy velem nem kezdtek már ki a férfiak? Egyre másra kapom a jobbnál jobb ajánlatokat. Még a női csapat is próbál besegíteni… Némelyik úgy viselkedik, mint valami kerítőnő. Te, aki olyan csinos vagy, mit gondolsz, mennyi idő kell ahhoz, hogy a hímek szagot kapjanak, és a bugyidba vágyjanak? Soha nem lesz nyugtunk… - Tudom, hogy igazad van Liza, hiszen az eddigi életem valóban nem állt másból, mint tagadásból és bujkálásból. Most, hogy a fiam felnőtté vált és veled megismerkedtem, azt hittem, minden

73 megváltozik. Ezek szerint tévedtem… - Pontosan erről beszélek! Eddig álomvilágban éltünk. Egy illúziót kergetünk, ami nem létezik. Ebben a kommunista társadalomban soha, semmi sem fog a javunkra megváltozni. Az a legszomorúbb, hogy a társadalom formálja az embereket és azok azonosulnak is ezekkel az ideológiákkal. Ezért vagyunk mi majd mindenkitől megvetve és kirekesztve. Keresztanyám ekkor már nem bírta türtőztetni magát és egyhelyben ülni az ágyban. Felkelt, tett egy kört a szobában, és amit már húsz éve nem tett meg, rágyújtott egy cigarettára. Meglepve vette tudomásul, hogy most, ennyi idő elteltével is még milyen jól esik. Liza nem szólt semmit. Tudta, hogy érzékeny és fájdalmas pontra tapintott… Elnyomta a csikket, majd visszabújt az ágyba. Ismét összeölelkeztek. Anyámat nagyon megrázták Liza szavai. Bár mindenben egyetértett vele, de nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy mekkora fájdalmat okoz majd, ha elmondja: ő képtelen elhagyni az országot. Mert neki van egy fia, akit soha sem tudna feláldozni saját boldogságáért. Most rajta volt a sor, hogy elbőgje magát. Liza halkan, szinte suttogva szólt hozzá. - Drágám, jól tudom, hogy mi a baj! Most akartad elmondani, hogy a fiadat soha sem tudnád feláldozni, akár mennyire is szeretsz engemet. Így van? - Igen! - kapta a rövid választ. - Feltételezed, hogy én ilyen önző lennék, és ilyen áldozatot várnék el tőled? Nagyon tévedsz! Természetesen őrá is gondoltam, sőt nemcsak őrá, hanem Verára is. Hiszen rajtad kívül ő áll legközelebb a szívemhez. - Jaj de aranyos vagy, már kezdtem kétségbe esni… - Amúgy éppen a fiadról és Veráról szeretnék beszélni. Az ő helyzetük is katasztrofális. Egyelőre nincs gond, mert Zoli két évig odalesz. De mi lesz azután? Odaköltözik Verához? Ezt már most el lehet felejteni! Az nem egy bérlakás. Azzal a vendéglátóipar rendelkezik. Soha nem kapnának erre engedélyt! - Arról nem is szólva, hogy a fiad húsz évvel fiatalabb Veránál. Ebben a társadalomban ez legalább annyira elítélendő, mint a mi kapcsolatunk. Úgy, hogy ne tervezzél esküvőt! De ez még mind semmi! Vera egyelőre egészséges, mint a makk, de mi lesz akkor,

74 ha huzamosabb ideig beteg lesz? Helyettesítésre lenne szükség. Tegyük fel, hogy jön is egy ilyen valaki. Mennyire fog tetszeni neki, hogy ilyen kies, szar helyen dolgozik, miközben az, akit helyettesít, annak fent van egy kis lakosztálya… - Liza, ebben is igazad van! Én erre még nem is gondoltam! Szegény kisfiam! Mi lesz velünk? Azt mondod, hogy csak egy kiút van ebből? - Igen. Nincs más kiút, mint a disszidálás! - És hogy képzelted mindezt? Van valami terved? - Még nincs. Bőven van még időnk, hiszen a fiad még be sem vonult! Tegyük el a témát holnapra! Most inkább foglalkozzunk egymással…

###

Meleg júliusi napra ébredtünk. Takaró nélkül, meztelenül feküdtünk az ágyban és a korai órák ellenére már szakadt rólunk a verejték. - Ébren vagy, drágám? - kérdeztem, miközben könyökömre támaszkodva megcsókoltam nedves ajkát. - Ezek után kész csoda lenne, ha nem ébrednék fel! - kaptam buta kérdésemre a választ. Átölelve magához húzott és nevetve a fülembe súgta: - Valami nyomja a combomat, amiből arra következtetek, hogy neked is kiment az álom a szemedből… Már éppen azon voltam, hogy ébrenlétemet bizonyítsam, amikor megszólalt a telefon. Vera kelletlenül kibújt alólam és felvette a kagylót. Liza volt a vonal másik végén. Minden bevezető nélkül hozzá is kezdett: - Jól tudom, hogy miben zavartalak meg benneteket és ne is próbálj magyarázkodni! Idáig hallom a lihegéseteket…- mondta mindezt egy szuszra, meg sem várva, hogy Vera válaszolhasson. - Ha esetleg nem vettétek volna észre, hétfő van! Ez azt jelenti, hogy neked hamarosan ki kell nyitnod a kocsmát! Tudod hány óra van? Honnan is tudnád, amikor meztelenül rohangálsz és nem az

75 órát lesed, ha nem a fiúd farkát! Vett egy nagy lélegzetet és úgy folytatta. - Most pedig menj ki a fürdőszobába és hűtsd le magad! De még mielőtt kimennél, add át a telefont annak a kanos kölyöknek, mert beszélni szeretnék vele! Olyan hangosan beszélt a kagylóba, hogy minden egyes szavát tisztán értettem. Ezért szó nélkül átvettem a készüléket és egy kicsit szégyenkezve belehallóztam. Ő meg azonnal rá is kezdte: - Kisfiam! Tudod, hogy miért inkább a nőket szeretem? Na, ne makogjál nekem ott a vonal másik végén! Majd én megmondom! Ti férfiak mindig a farkatokkal gondolkodtok, mi nők meg az eszünkkel! Erről most csak ennyit! Próbáltam szabadkozni, de csak annyit tudtam mentségemre felhozni, hogy időzavarba kerültem, mivel nem kellett munkába mennem. - Pontosan erről van szó! - vágott közbe Liza. - Téged a doki nem azért írt ki betegállományba, hogy otthon henteregj az ágyban, ha nem azért, hogy intézd el azokat a feladatokat, amik most rád hárultak. Igazam van? Válaszra sem várt, csak úgy áradt belőle a szó! - Remélem tudod, hogy miről beszélek! Anyáddal együtt mihamarabb el kell hagynotok a lakásotokat! Neked meg az a feladatod, hogy szervezd meg a gyors, éjszakai kiköltözést. Én szerda éjszakára gondoltam. Ha nem sikerül arra a napra időzítened, akkor sincs semmi baj. A lényeg, hogy ne hétvégére halasszuk, mert olyankor a lakók jobban ráérnek és tovább fennmaradnak. Emlékszel? A nyomozó is ezt tanácsolta. Szóval kezdj hozzá! Keresd fel a haverjaidat, mert minden kézre szükség lesz. Lehetőleg mindent egyszerre és feltűnés nélkül kell lebonyolítanunk. Most mennem kell! Este majd újra hívlak benneteket. Remélem, hogy időközben Vera is ráncba szedte magát, mert a vendégek mindjárt rátok törik az ajtót! Édes jó Istenem! Mi lenne veletek, ha Liza a sorsotokra hagyna benneteket?

76 Azzal már le is tette a kagylót. Semmi kétség, Lizának igaza volt. Csodáltam ezt a nőt, még pedig nagyon. Micsoda magabiztosság, előrelátás, tervezés. Nem mindennap fut össze az ember ilyen erős karakterű nővel! Már megtapasztaltam, hogy keresztanyám és Vera sem a gyenge nők közül való, de Liza mindegyikükön túltett. Elsőnek buzi Ferinek telefonáltam a munkahelyére. Meglepően gyorsan kapcsolták is. Őrá azért esett a választásom, mert neki saját autója volt, egy Trabant kombi. Úgy gondoltam, erre biztosan szükségünk lesz, mert Liza teherautójában nem férünk el annyian. Ferivel nem akartam nagyon szaporítani a szót, csak közöltem vele, hogy egy nagyon fontos dolog miatt szeretnék találkozni vele a munkahelye bejárata előtt. Úgy terveztem, hogy ha megérkezem, felszólnak neki és majd lejön. Természetesen nem az utcán akartam előhozni a problémáimat. Majd csak találunk egy nyugodt kávézót a közelben. Hallottam a hangján, hogy nem örül az ötletnek. Megpróbált lebeszélni, és végül is megegyeztünk, hogy ne a kapu előtt találkozzunk, hanem egy közeli kávézóban, aminek meg is adta a címét. Ezen egy kicsit kiakadtam. Netán szégyell velem mutatkozni a kollegái előtt? De gyorsan ejtettem is az egészet. Ha ezt ő így akarja, hát legyen! Ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy neki milyen problémái vannak. Elindultam a villamosmegálló felé. Olyan hőség volt, hogy a járdán megolvadt az aszfalt. Azok a nők, akik akkor tűsarkúban indultak útjukra, nagyon megbánták ezt! A villamoson egy kicsit elviselhetőbb lett a klíma. Kétszer át kellett szállnom, majd egy rövid séta után meg érkeztem a megadott címre. Feri már a kávézó bejárata előtt várt. Azonnal láttam rajta, hogy rossz kedvében van. Meg is jegyeztem: - Mi van haver? Citromba haraptál, hogy ilyen savanyú a képed? - Ha tudni akarod, valóban nincs jó kedvem! Na, de ne itt kint ácsorogjunk a napon, mert mindjárt napszúrást kapok! Szörnyű ez a meleg! Gyere már, essünk túl rajta! Mondd el, hogy mi az a fontos dolog, ami miatt ott kellett hagynom a munkát? Hideg sört rendeltem magamnak. Ö csak kávét és ásványvizet kért, mondván, kocsival van. - Mi a gond Feri? – kérdeztem. - Úgy látom, nincs sok kedved beszélgetni velem. Hidd el, ha nem volna fontos, akkor nem zavartalak volna meg a munkádban! De ha neked a munkád fontosabb, akkor akár el is mehetek! Sikerült zavarba hoznom. Bűntudatosan azonnal bocsánatot is kért. - Ne haragudj Zoli! Valóban paraszt vagyok! Nem így kéne fogadnom téged! Zűrös ügybe keveredtem, amiről most itt nem beszélnék. De megígérem, hogy később visszatérek erre! Egyikünk sem haragtartó. Könnyen túltettük magunkat a dolgon. Felálltunk, összeölelkeztünk. Bocsánatot kértünk egymástól. - Most pedig mondd el, mi szél hozott? Mindenről beszámoltam, ami velünk történt. Semmit sem hagytam ki belőle. A nyomozó szavait szinte szó szerint idéztem. Végül rátértem a lényegre, mármint, hogy szükségünk lenne az ő segítségére is. - Ezek szerint szerda éjszakájáról lenne szó? – kérdezte. - Igen. Úgy terveztem, hogy éjfél körül találkoznánk nálunk a

77 felhőkarcolóban. Addigra anyámék is megérkeznek. Nem kell sietnünk, mert a kipakolást nem akarom két óra előtt elkezdeni. Tehát bőven lesz időnk a felkészülésre. Mit szólsz hozzá? Le tudsz lépni otthonról? A feleségek általában nem örülnek az éjszakai kimaradásoknak! - Ne félj, el tudom intézni! Nagyobb balhé már nem lehet annál, mint ami már van! De legyen ez az én problémám! Ezzel be is fejeztük a beszélgetést. Feri visszatért a munkahelyére. Én meg elindultam hazafelé. István, mint pék, korán kezdett és korán is fejezte be a munkát. Ezért aztán nem is csodálkoztam, amikor a sarkon befordulva szembe találkoztunk. Ennek nagyon megörültem, mert ezzel megspóroltam egy rizikós látogatást a szomszédos házba. Kicsi volt a valószínűsége annak, hogy már ránk szálltak a rendőrségi kopók, de jobb félni, mint megijedni! István meg is lepődött azon, hogy én már ilyen korán otthon vagyok. Befordultunk a vasúti csapásra. Megkértem, üljünk le, mert fontos mondanivalóm van. Neki is beszámoltam a történtekről és megkérdeztem, hogy el tudna-e jönni szerda éjjel. - Semmi akadálya! - válaszolta. - Egy éjszakát kibírok alvás nélkül! Mielőtt elváltunk volna, megkértem, ugorjon fel Zoránnékhoz és beszéljen vele. Így megúszom, hogy esetleg összefussak a házbeliekkel. Más tennivalóm nem lévén, hazamentem…

####

István és Zorán már találkoztak Verával, de Feri még nem. Ő is éppen úgy reagált, mint korábban a barátaim. Őt is lenyűgözte Vera szépsége, és ezt nem győzte bókokkal tudomására is hozni. Ezen még én is elcsodálkoztam egy csöppet, mivel jól tudtam, hogy saját neme iránt vonzódik. Feri mindig is egy felfoghatatlan talány volt számomra. Meleg volt és nős. Ez járt most is a fejemben, ahogy tette a szépet Verának. Hogy is van ez? Vajon mindez csak jó színészi képességre vall? Otthon is így csinálja a feleségével? Anyámék megérkezése szakította félbe gondolataimat. Lizát még egyikük sem ismerte, sőt Feri még keresztanyámmal sem találkozott idáig. Bemutattam őket egymásnak. A helyhiány miatt lent maradtunk a kocsmában. A falióra éjfélt ütött, ami azt jelentette, hogy bőven van még időnk. Vera kávét főzött. A fiúk valami erősebbre is vágytak, így aztán cseresznyepálinkát is hoztam nekik. Részemről megelégedtem Vera kávéjával. Nem akartam most szeszes italt inni. Féltem, hogy a fejembe száll, és esetleg álmos leszek. A bárpultra támaszkodva beszélgettünk. Ismét szóba került a költözködés. Mind a ketten szörnyen fel voltak háborodva. Zorán, szokásához híven, hamar feldühödött és hangosan, már-már üvöltve szidta az egész, rohadt életet. Vera - rémülten - be is szólt neki, hogy vegye halkabbra. Már csak az hiányzik, hogy megálljon itt egy járőr kocsi! Kívülről belátni ugyan nem lehetett, mivel Vera gondoskodott erről és időben lehúzta az összes redőnyt. Keresztanyám, Liza és Feri egy távolabbi asztalnál foglaltak helyet. Feltűnt, hogy komoly beszélgetést folytatnak. Feri a szokottnál is halkabbra vette. Már nem volt olyan vidám, mint amikor megérkezett. Hármuk közül ő vitte a szót, míg anyámék komoly arccal hallgatták. Nem akartam nyíltan bámulni őket, csak Zorán válla fölött vetettem egy-egy pillantást feléjük. Feri szeme könnyes volt. Hamar rájöttem, hogy miről is beszélgetnek. Megnyitotta a szívét a két nő előtt, mivel sorstársakra lelt bennük. Most örültem csak igazán annak, hogy bőven hagytam időt a ránk váró akcióra. Vera már indult volna hozzájuk, hogy még egy kör kávét kínáljon, de a pulton keresztül megfogtam a csuklóját, hogy figyelmeztessem: várjon egy kicsit azzal a kávéval. Vette az adást. Összenéztünk és egyetértettünk abban, hogy most nem szabad megzavarni őket.

78

###

Közvetlenül a vasúti sínek mentén parkoltunk le a kocsikkal. A ház kapujához saját álkulcsom volt. Zajtalanul beléptünk az udvarba, és a sötétség leple alatt ellopakodtunk a lakásunkig. Körbenéztem és örömmel nyugtáztam, hogy a lakók közül senkit sem ébresztettünk fel. Beléptünk a sötét konyhába. Nem mertünk villanyt gyújtani. Megvártuk, amíg anyám - tapogatózva a sötétben - behúzza a sötétítő függönyöket és csak azután kezdtünk hozzá a pakoláshoz. Liza hozott magával néhány vastag szövésű jutazsákot. Ezekbe pakoltuk bele azokat a ruhákat, amiket anyám villámgyorsan szedett elő a szekrényekből. Túl sok holmink egyikünknek sem volt, így aztán ezekkel hamar végeztünk. Anyámnak inkább a személyes tárgyakkal gyűlt meg a baja. Némelyiktől nehezére esett megválni, hiszen kellemes élményeket, bizsergető örömet, jó érzést, szép emlék sorát idéztek fel benne. Szelektálásuk mindezért jóval több időt vett igénybe, mint amire számítottunk, de még így is idő előtt végeztünk. Anyám könnyes szemmel tett még egy utolsó, gyors kört a lakásban, szemével egyenként megsimogatva szeretett bútorait. Végül is Liza - átölelve anyám derekát - óvatosan vezette ki a lakásból, különben - ki tudja - még meddig maradt volna! Ugyan engem is megindított a ripsz-ropsz pakolás, az üresen maradt polcok látványa, de szinte futva hagytam el egykori otthonunkat. Talán hátra sem néztem...A fiúkkal feldobáltuk a zsákokat a teherautó platójára, majd búcsút vettünk egymástól. Én Ferivel utaztam, míg anyámék Liza kocsijában. Már pirkadt, mire Liza házához értünk. A nők úgy gondolták, hogy még érdemes pár órát pihenni, ezért ágyba bújtak. Több alvóhely nem lévén, Feri inkább kiment a kertbe. Nekem sem volt kedvem bent maradni. Már éppen azon voltam, hogy én is elnyúlok a diófa kellemes árnyékában, amikor Feri megkért, hogy főzzek neki kávét, mert nagyon fáradt. Nem volt nehéz megtalálnom a kávéfőzőt. Én legalább annyira meglepődtem a monstrum látványától, mint keresztanyám, mikor először találta szembe magát ezzel a csilivili csodával. El is kínlódtam vele egy darabig. Sikerült bekapcsolnom. Betöltöttem a kávét és a vizet. Most már csak várnom kellett. A gép úgy ontotta magából a forró gőzt, mint egy 620-as mozdony! Lelkileg már felkészültem, hogy szégyenszemre kávé nélkül maradunk, amikor egyszerre csak lecsendesedett és szép csendben kifolyt a kávé! Magamban eldöntöttem, ha lehet, megmaradok a jó, öreg, gomba kávéfőzőnk mellett. Kivittem a kávéskannát a kertbe és lettem az asztalra. Feri csodálkozva nézett rám és a kannára. - Figyelj! Én egy csészével kértem! Nem egy vödörrel! - Örülj neki, hogy egyáltalán kapsz! Ha tudnád, hogy milyen nehézségek árán készült el, akkor most nem lennél ilyen kritikus! Ha ennek csak a felét iszod meg, az is elég ahhoz, hogy egy hétig ébren maradjál! Leültem a diófa árnyékába. Éppen csak feljött a nap, de már így is nagyon meleg volt. Csendben kávéztunk. Feri minden átmenet nélkül dobta be: - Kidobott a feleségem... Csak ennyit mondott. Semmi többet. Utána ismét csendbe burkolódzott. Nem akartam megzavarni. Magamból kiindulva tudtam, hogy bizonyos helyzetekben nagyon nehéz megnyílni. Még barátnak is. Így aztán vártam, időt akartam hagyni neki, mintsem hogy lerohanjam felesleges kérdésekkel. Néhány perc múlva ismét megszólalt. - El fogunk válni. Tudod, hogy miért? - Nem. De mesélj! Lehetőleg ne csak tőmondatokban, hogy én is

79 megértsem! - Igazad van! Elmondom. Megcsaltam a feleségemet egy sráccal és lebuktam. Ha most azt hiszed, hogy azért vagyok kibukva, mert lelkiismeret furdalásom van, akkor nagyot tévedsz! Magamat sajnálom és nem őt! Hülye voltam, amikor megnősültem. Nem lett volna szabad, hiszen meleg vagyok! Megtörülte izzadt arcát, ivott még egy csésze kévét és így folytatta. - Nehéz helyzetben voltam, mikor elvégeztem a főiskolát. Az évfolyamtársaim csajoztak, aztán egyre másra megnősültek. Kaptam ezt a jó munkát a KISZ-ben. Jó fizetés, karrier, új lakás. Tudod, hogy van ez! Nem akartam ezekről lemondani. A haverok viszont gyanakodni kezdtek, én meg féltem, hogy lebukok, vagyis

hogy kiderül: buzi vagyok. Igen, ezt a szót használom, hiszen a hátam mögött még ti is buzi Ferinek hívtok! Sohasem szerettem a feleségemet, Évát, mégis feleségül vettem! Nem tudtam türtőztetni magam, kénytelen voltam közbevágni: - Feri, én ezt értem, és eddig is tudtam, hogy meleg vagy, de hogyan tudtad ilyen sokáig eltitkolni a feleséged előtt? Gondolom, azért néha csak lefeküdtetek? - Igen. Nem is egyszer. Szerintem egész normális házaséletet éltünk. Talán mondanom sem kell, hogy nem sok örömöt találtam benne! Már a házasságunk kezdetén is többször megcsaltam fiúkkal. Teltek, múltak az évek, én meg egyre kényelmesebb lettem. Nem volt merszem felrúgni mindazt, amit eddig felépítettem magamnak, magunknak. Ezzel követtem el a legnagyobb hibát! Ha még idejében beadtam volna a válókeresetet, akkor most nem lennék ebben a helyzetben! Mások is elválnak. Nincs ebben semmi különös. Elég lett volna arra hivatkozni, hogy elhidegültünk egymástól… Közben a szexuális életünk egyre rosszabb lett. Egy porcikám sem kívánta, hogy

80 ágyba bújjak vele. Sokat vitatkoztunk ezen. Tudod, hogy milyen az, amikor az embernek nincs hozzá kedve. Hivatkoztam fáradtságra, fejfájásra, meg már nem is tudom, hogy még mire, csak hogy ne kelljen vele dugnom. Szerencsétlen azt hitte, hogy női szeretőm van… Az igazi balhé ezután következett! Összejöttem egy sráccal, akibe beleszerettem. Nem fogod elhinni, hogy ki az! Ezt szándékosan úgy adta elő, hogy meglepődjek! Sikerült neki, a meglepetéstől majd eldobtam a kávés csészémet. Én Ferin kívül több meleg srácot nem ismertem baráti körünkben. Próbáltam viccesre venni és csak úgy, spontán bedobtam. - Remélem, nem belém! Mert én már foglalt vagyok! Beszólásom kicsit kizökkentette mélázásából, és sikerült mosolyt csalnom az arcára. - Jaj, ne legyél már ilyen hülye! - válaszolta. - Különben sem vagy az esetem! - Most megkönnyebbültem, de azért sértve éreztem magamat! Mi az, hogy nem vagyok az eseted? Mindenki azt mondja rólam, hogy kedves, lányos arcom van! Még ez a tetű Lakatos is ezzel cukkol… Hogy jobb kedvre derítsem, felálltam, fenekemet riszálva elbillegtem előtte. Meglobogtattam hosszú, szőke fürtjeimet, így próbáltam előadni, milyen kívánatos is tudok lenni. Ez nagyon bejött: végre feloldódott. Most már úgy nevetett, mint a régi Feri. Én éppen ezért, a vidám, örökké mosolygós stílusáért kedveltem. Most már sokkal könnyebben tudta folytatni. - Hol is tartottam? Ja, igen, már emlékszem. Ott hagytam abba, hogy szerelmes lettem valakibe, akit te is ismersz. Az illető nem más, mint zenekarunk dobosa. Tudod, a Géza. Ez meglepett, mert Géza nagyon jóképű, férfias külsejű, izmos, magas srác volt, akiért döglöttek a csajok. Az igaz, hogy most, ahogy visszagondoltam rá, sohasem láttam rajongókkal távozni. - Látom, meglepődtél! - Igen, egy kicsit. De ti nem vagytok a hagyományos értelemben vett… Na, hogy is mondjam? - Mondd ki nyugodtan! Nem úgy nézünk ki, mint a szokványos buzik! De hidd el, nem minden buzi riszálja a seggét! De ezt most hagyjuk, inkább folytatnám! Majd két éve vagyunk kapcsolatban. A klub irodájában szoktunk találkozni. Most, hogy bezártunk, más megoldást kellett kitalálnunk. A múlt héten azt mondtam a feleségemnek, hogy Szegedre utazom egy ifjúsági találkozóra.

81 Természetesen nem volt semmiféle találkozó. Hazudtam. Egy belvárosi szállodában – természetesen itt Pesten - lefoglaltam két szobát két különböző névre, hogy ne keltsünk feltűnést. Látod, nekünk még erre is gondolnunk kell! Nem úgy, mint például neked, ha esetleg kedved támadna Verával ott tölteni egy éjszakát. Nem bocsátkozom részletekbe: csodálatos volt. A baj akkor kezdődött, mikor kiléptünk a szállodából. A feleségem, abban a hitben, hogy én Szegeden vagyok, beült kedvenc fodrászához hajat festetni. Ki a fene gondolta volna, hogy a fodrászüzlet éppen a szállodával szemben van! Lebuktunk… Nem jött oda, nem csinált jelenetet. Inkább csendben hazament. Én meg szépen belesétáltam a nekem szánt csapdába. Jól leplezte magát, ami nem lehetett könnyű abban az idegállapotban. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna! Mosolyogva megkérdezte, hogy telt a napom Szegeden? Gyanútlanul elmeséltem egy hülye, vicces kalandot, amiben több hónappal korábban részem volt. Befejezésül még jót is röhögtem saját bugyuta történetemen. Ezzel aztán betelt a pohár! Majd szétvetette a méreg, üvöltött, mint a sakál! Nem akarom szó szerint idézni, elég az hozzá, hogy nem volt nehéz neki összerakni a kettő meg kettőt! Borzasztóan megsértettem! Az fájt neki a legjobban, hogy férfivel csaltam meg! Ezzel olyan mély sebeket ejtettem a lelkén, hogy kétségem sem volt afelől, komoly következményekre számíthatok! Azzal, hogy kirúgott a saját lakásomból, még koránt sem lett vége! Megpróbáltam rábeszélni, hogy csendben, minden nagyobb balhé nélkül váljunk el. Erre ő nem hajlandó. Nyíltan ki is mondta: talán megtenné, ha egy nővel csaltam volna meg! Szerinte az összes buzit és leszbikust ki kellene végezni! Megfenyegetett: mindent elkövet, hogy én megbűnhődjek, vagy is a keresetlevélben megnevezi a válás valódi okát. Tisztában van azzal, hogy ezzel én padlóra kerülök! Ha ez

82 nyilvánosságra kerül, akkor nem fognak többé megtűrni a munkahelyemen! A homoszexualitás nem fér össze a kommunista erkölcsökkel! Én meg mi a fenét kezdenék magammal? Kinek kell egy homokos jogász? Mire Feri idáig jutott elbeszélésében, az a kevés jó kedve, amit nagy keservesen sikerült elővarázsolnom, is elszállt… Jobb ötletem nem lévén, visszamentem a konyhába reggelit készíteni. A hűtőben nagy volt a választék, ami nem csoda, hiszen Liza nem csak magát, hanem bennünket is ellátott élelemmel. Találomra kivettem két szál falusi kolbászt, kenyeret, paprikát és paradicsomot tettem a tálcára, majd kivittem a kertbe. Letettem Feri elé, hogy szolgálja ki magát. - Nem tudom miért, de van egy olyan érzésem, hogy ezzel még nem fejezted be a történetet! Ezért azt javaslom, hogy reggelizzünk meg előbb, mert üres gyomorral még a fonalat is elveszíted! Azután folytasd! Na, mit szólsz hozzá? - Igazad van! Éhes lettem! Lekanyarított egy vastag szelet kenyeret, majd jóízűen befalta az egyik szál kolbászt. Megtörölte a száját és megelégedetten nyugtázta: - Anyádnak mekkora szerencséje van, hogy ilyen fantasztikus társat fogott ki magának! Nem elég, hogy Liza csupa szívjóság, de itt nem kell félni az embernek, hogy korgó gyomorral fekszik le! - Ez így igaz! Boldoggá tesz a tudat, hogy anyámnak nem egyedül kell átszenvednie azt a rohadt két évet, amíg én odaleszek. De most ne rólunk beszéljünk, hanem inkább folytasd, ahol abbahagytad! - Folytatom, de kérek még egy kis kávét, mert ez már ihatatlanná hűlt! Fogtam a kávéskannát, ami még félig tele volt és ismét visszamentem a konyhába. Feltettem melegíteni, közben hallgatóztam a hálószoba felé. Teljes volt a csönd, ami azt jelentette, hogy a lányok még mindig békésen alszanak. Csendben, nehogy felébresszem őket, kiosontam a kávéval a kertbe. - Akkor hát folytasd a történetet! - Emlékszel: tegnap este még a felhőkarcolóban hosszan elbeszélgettem anyádékkal. Mindazt, amit neked idáig elmeséltem, nekik is elmondtam. Nagyon megértőek voltak velem

83 szemben, ami talán érthető is, hiszen egy csónakban evezünk - ha érted, mire gondolok! Liza még a piaci lakását is felajánlotta. Ennek nagyon megörültem, mert másként, nem is tudom, hová mehettem volna! Ezzel a lakás-dolog elintéződött! Mostmár könnyebben koncentrálhatok a következő feladatra. A jó hírnek én is megörültem. Nem akartam félbeszakítani, ezért csak intettem, hogy folytassa tovább. - Mielőtt beavatnálak a tervembe, beszélnem kell két fontos eseményről. Négy hónappal ezelőtt, az egyik szombat esti buli alkalmával két holland úriember jött be a klubba. Zárás után benéztek hozzám az irodába, kérdezték, hogy kiképviseli a zenekart. Mondom nekik, hogy én. Még szerencse, hogy elég jól beszélem az angolt. Erre ők még egyszer rám kérdeztek: Maga a menedzser? Jobb híján ismét igennel válaszoltam. Na, akkor helyben vagyunk! - mondta egyikük. - Nekünk nagyon tetszett a műsor és szeretnénk meghívni magukat Hollandiába! Elmagyaráztam nekik, hogy nálunk ez nem olyan egyszerű! Nem úgy megy, hogy csak összepakolunk, azután irány Hollandia. Szükségünk van egy hivatalos meghívóra. És csak ezután kérhetünk vízumot. Ezzel le is zártuk az ügyet és elbúcsúztunk egymástól. Teltek, múltak a hetek, már majd el is felejtettem az egészet, amikor láss csodát! Megjött a meghívó! Elmeséltem a srácoknak az egészet. Mondanom sem kell, hogy mennyire feldobódtak! Annál nagyobb lett a csalódás, mikor megtudták, hogy elutasították a vízumkérelmüket! Sok ismerősöm van, de ebben még én sem tudtam segíteni. Körülbelül ezzel egy időben meghívott bennünket a Jugoszláv Kommunista Ifjúsági Párt, ami a magyar KISZ megfelelője. Természetesen elfogadtuk, ami azt jelenti, hogy öt hét múlva utazunk koncertezni. Levélben tudattam a hollandokkal, hogy vízum nélkül sajnos nem tudunk eleget tenni a meghívásuknak, de ugyanakkor szívesen látjuk őket a jugoszláviai koncerten. Erre a levelemre is kaptam választ.

84 Megköszönték. Egyúttal azt is megírták, hogy a hollandiai meghívást továbbra is fenntartják, és ha mi is egyetértünk ezzel, akkor ők problémamentesen megszervezik a kiutazásunkat Jugoszláviából Hollandiába. Hát most ez a helyzet! Feri ezzel, mint aki jól végezte dolgát, be is fejezte mondandóját és kíváncsi arccal várta a reakciómat. - Ferikém, ez nagyon szép és gratulálok nektek! Éppen csak azt nem értem, hogy mi az összefüggés a két történet között? Te az előbb tervekről beszéltél. Mi a terv? - Türelmetlen vagy! De máris mondom! A tervem nagyon egyszerű. Elutazunk Jugoszláviába. Ott tartózkodásunk ideje alatt a hollandok megszervezik a kiutazásunkat. Mi meg szépen elmegyünk Hollandiába és ott is maradunk. Mivel én vagyok a zenekar menedzsere, én sem jövök vissza. Ennyi az egész! Valahogy éreztem, hogy éppen erre akar kilyukadni, de azért mégis megleptek a szavai. Feri kommunista volt és a kommunisták nem szoktak disszidálni! Láthatta arcomon a meglepődést, mert azonnal folytatta is. - Tudom, hogy most mire gondolsz és hogy mit akartál kérdezni! Elismerem, hogy hiba volt belépnem a pártba! Hidd el: nem meggyőződésből tettem, hanem puszta számításból! Az előbbre jutás - mondhatni a karrier - legegyszerűbb módja volt – és ma is az - minden olyan káder számára, aki kevés ésszel vagy munkával rövid idő alatt akart valami „jót” megszerezni magának! Tanulási lehetőséget egyetemen vagy főiskolán, utána jó állást, ahol nem kell beleszakadni a munkába és mégis jó pénzt fizetnek, soron kívül lakást, nota bene még autót is…Csak nem azt mondod, hogy te mindezt nem tudtad? De hagyjuk: most már én is látom, te is láthatod, hogy nagy árat fizettem érte. Igen, eldöntöttem: nem akarok olyan társadalomban élni, ahol bűnözőként kezelnek, csak csupán azért, mert meleg vagyok! Anyámék felébredtek. Elsőnek Liza jelent meg az ajtóban. Csodálkozva nézett ránk, látva, hogy már túl vagyunk a reggelin. Mosolyogva szólt hozzám. - Zolikám, ha ilyen ügyes voltál a kávéfőzésben, igazán főzhetnél nekünk is egy adaggal! Már indultam volna, de ő azonnal leintett.

85 - Ó, csak vicceltem! Ez most már az én feladatom. Maradjál csak és élvezd a jó időt! Feri felállt, hogy elbúcsúzzon. Anyámék megköszönték a segítségét. Utolsóként Lizától köszönt el, aki egyúttal kezébe nyomta a piaci lakás kulcsát. Lelkére kötötte, hogy mindenre nagyon vigyázzon. Kikísértem a kocsijához. Mielőtt beszállt volna, felém fordulva mondta. - Van még valami, amit el kell mondanom. El tudtam intézni, hogy szombaton, még egyszer, utoljára bulit rendezhessünk a klubban. Ezt búcsúzásnak szántam! Úgy gondoltam, ennyivel tartozom nektek! Természetesen a tervemről rajtatok kívül senki sem tud! Úgy, hogy nagyon vigyázzatok a szátokra!

###

Még soha nem gyűlt össze annyi fiatal a klubban, mint akkor szombaton, a búcsú bulin. Nagy szerencsénk volt, mert erről Lakatos őrmesternek nem tudott. Ő abban a hitben volt, hogy a klub végérvényesen bezárt. Ez alkalommal - a szokásomtól eltérően - fehér inget és nyakkendőt vettem fel. Egyedül érkeztem. Zorán későbbre ígérte, mert egy felszolgáló csajjal randizott. István meg az apjával vezetni ment tanulni. Néha én is velük tartottam, függetlenül attól, hogy valójában még nem érdekelt a vezetés, mivel tisztába voltam vele, hogy nekem még jó ideig nem lesz saját autóm. Akkor meg minek pocsékoljam feleslegesen a szabadidőmet? Ferivel felmentünk a színpadra. Üdvözöltük zenész barátainkat, majd a közönséghez fordultunk és megköszöntük nekik azt a sok segítséget és munkát, amivel ők is hozzájárultak a klub megnyitásához. Feri elérzékenyült, elcsuklott a hangja és nem tudta befejezni beszédjét. Intett a zenekarnak, hogy vágjanak bele! Óriási taps és éljenzés közepette rákezdtek a fiúk egy Beatles számra. Kevés volt a szabad hely, moccanni is alig bírtunk, de minket ez sem zavart. Mindenki táncolni szeretett volna, hiszen ez volt az utolsó alkalom erre. Én is elvegyültem a tömegben. Több lányt felkértem táncolni, szóval nagyon jól éreztem magam. Sikerült teljesen kikapcsolódnom. Nem gondoltam arra, hogy az utóbbi napokban mi mindenen mentem keresztül! Akkor semmi más nem érdekelt, csak a zene és a tánc. Elnéztem a többi fiatalt. Ők is úgy voltak, mint én: csak a jelen számított. Ezek voltunk mi, a hatvanas évek ifjúsága. Nem volt ebben semmi rossz. Nem akartunk semmi mást, csak egy kis szabadságot! Úgy táncolni, ahogy nekünk tetszik, olyan zenét hallgatni, ami akkor divatos volt. Most, visszatekintve a múltba, már tudom, hogy mi voltunk az akkori magyar popkultúra úttörői. Amit ezen a helyen Feri megvalósított, az akkoriban egyedülállónak számított. Éppen ezért lett halálra ítélve! Gyorsan szalad az idő, amikor az ember jól érzi magát. Azon kaptam magam, hogy a srácok már a befejező számot játsszák. Elköszöntem a táncpartneremtől, felmentem a pódiumra, hogy onnan szemügyre vegyem a táncosokat, hátha megtalálom Zoránékat. Integettem feléjük, de azok a csajokkal voltak elfoglalva. Nem volt más választásom, mint keresztülvergődni a tömegen, mielőtt még nélkülem hagynák el a klubot. A kijáratnál sikerült utolérnem őket.

####

86 Ezen a szombati napon Lakatos őrmester iszonyú fejfásra ébredt. Keservesen kikászálódott az ágyából, kiment a fürdőszobájába, hogy megkeresse a fájdalomcsillapítót. Töltött magának egy pohár vizet és egyszerre bevett két tablettát. Visszafeküdt az ágyba és várta a hatást. A gyógyszer nem segített, sőt a tompa fejfájás kínzó migrénre váltott. Már mindene fájt, szédült, a legkisebb zaj is légkalapácsként dübörgött az agyában. Az utóbbi időben ezek a tünetek egyre gyakrabban jelentkeztek nála. Már sejtette, hogy ebben az állapotban nem tud majd szolgálatba állni. Ettől még inkább felbőszült, hiszen a hét legizgalmasabb napja a szombat volt. Ettől még pocsékabbul érezte magát, a hányinger kerülgette. A falba kapaszkodva támolygott ki a vécébe, hogy könnyítsen magán. Minden erejére szükség volt, hogy fel tudja hívni az őrsöt és bejelentse: betegség miatt otthon marad. Még egyszer sikerült kivánszorognia a fürdőszobába. Nem akart több fájdalomcsillapítót, inkább az altatóból vett be egy dupla adagot. Visszakecmergett az ágyba. Zavaros álmai voltak. Arról a lányról álmodott, akit még a falujában erőszakkal a magáévá tett. Rendőregyenruhában biciklizett hazafelé a kocsmából. Volt benne vagy négy, öt kupica pálinka, de még nem volt részeg. A nap már lement, amikor észrevette azt a tizenhárom éves kislányt. Szintén hazafelé tartott. Egy kukoricaföld mellett vezetett az út, amit igazság szerint nem is lehetett útnak nevezni. Keskeny ösvény volt, amit az arra haladók tapostak ki, lerövidítendő a hazafelé vezető utat. A kislány megijedt, amikor elkarikázott mellette, de rögvest meg is nyugodott, amikor felismerte a rendőrruhás Lakatost. Alig tett meg száz métert, amikor ismét megjelent előtte a rendőr. Most már nem ült a biciklijén, hanem keresztbe rakva azt elállta az útját. A kislány nem tudta ezt mire vélni, ezért kissé félve, de szó nélkül megpróbálta kikerülni az akadályt. De nem sikerült! Amikor kartávolságba ért, a rendőr olyan erővel vágta pofon, hogy azon nyomban hanyatt esett, alaposan beütve a tarkóját a földbe. Egy kis időre még az eszméletét is elvesztette. Mire magához tért, már nem volt ruha a felsőtestén. Az egyik kezével a melleit markolászta, a másikkal a bugyijától próbálta megszabadítani Lakatos. Az életösztön arra kényszerítette a kislányt, hogy a végtelenségig küzdjön: egyszerre rúgott, harapott, karmolt, de még sem sikerült elérnie, hogy a bugyiját magán tartsa. Az „értelmetlen” ellenállástól még jobban bevadult Lakatos és könyörtelenül ütötte a lány arcát. Aki tudván, hogy erővel már nem bír ellenállni - taktikát váltott és inkább könyörgött, hogy ne erőszakolja meg! Még az Istenhez is fohászkodott hangosan, mondván, Uram! ne hagyd, hogy így veszítsem el a szüzességemet! A rendőr meg csak röhögött rajta. Két kézzel markolt a hajába és iszonyú erővel verte a fejét a földbe, amíg a lány ki nem lehelte a lelkét. Mikor már csak egy élettelen test feküdt alatta, elővette hímveszőjét és megpróbált behatolni. A jó Isten végül is meghallgatta a lányt és nem vesztette el szüzességét, mert még mielőtt sikerült volna behatolnia, már el is élvezett. De így sem érte csalódás…Hiszen számára a legnagyobb kielégülést az erőszak jelentette. Hirtelenjében nem tudott mit kezdeni a holttesttel, ezért - ideiglenesen - belökte a kukoricásba. Hazakarikázott, megmosakodott a kútnál, várt néhány órát, hogy teljes legyen a sötétség, majd visszatért a tett színhelyére. Felnyalábolta a könnyű testet, hazacipelte és elásta a disznóól mögé. Ruháit elégette, csak a lány szakadt bugyiját tartotta meg trófeáként. A gyilkosságra soha sem derült fény… Most álmában is ugyan úgy végződött minden, mint akkor a valóságban. Idő előtt elélvezett. A különbség csak annyi volt, hogy ezt alsógatyája bánta. Olyan mélyen aludt, hogy még erre sem ébredt fel. Az altató valóban hatásos volt, mert csak úgy tíz óra tájban tért magához, de akkor is inkább az erős ajtódörömbölés verte fel. Kikászálódott az ágyból, nem törődve a ragacsos gatyájával, kibotorkált ajtót nyitni. Nagy meglepetésére az egyik beosztottjával találta szemben magát. Az illetőt Dubrevinyickinek hívták. Mivel ilyen kacifántos nevet egyik önkéntes rendőr sem tudott megjegyezni, Dubrevinyickit egyszerűen átkeresztelték parasztnak. Paraszt még a régi gárdájából maradt. A többiek a legutóbbi, félresikerült verekedés után egytől-egyig leléptek. Ez nagyon bosszantotta Lakatost. Mivel jóformán alig maradt embere, nagyobb szabású rajtaütésekre nem vállalkozhatott. Pedig lett volna dolga bőven, hiszen az ifjúságot első számú ellenségének

87 tartotta. Ez a rögeszméjévé vált bizonyítási vágy - amihez ráadásul felülről is kapott támogatást – vitte tovább minden nap, hiszen nem akart ő körzeti megbízott maradni, a nyomozók sorába vágyott. A Paraszt segítségével új önkéntes gárdát alakított. Négy főből állt a csapat: három új ember és a Paraszt. Mindannyian az építőiparban dolgoztak, mint segédmunkások. Ha sikerült volna több önkéntest beszerveznie, akkor legszívesebben kirúgta volna a Parasztot, mivel ő volt a legbutább közöttük. Annyira sötét volt az ember, hogy a malteros teknő kezelésén kívül más feladatot nem mertek rábízni. Most ez a Paraszt állt az ajtóban. - Mi a szart keresel itt ilyen későn? - kérdezte az őrmester. - Őrmester elvtárs, ne haragudjon, hogy felébresztettem, de fontos mondanivalóm van! Vajon milyen fontos dolgot akar ez a hülye elmondani? - morfondírozott magában, sőt már arra is gondolt, hogy azon nyomban kirúgja, amikor a makacs Paraszt egy lépéssel beljebb került a lakásba. Így a kirúgás helyett, jobb híján csak legorombítani tudta. - Maga úgy hiányzott nekem, mint üveges tótnak a hanyatt esés! Álmos vagyok és aludni akarok! Érti? A Paraszt arcáról leolvasható volt, hogy semmit sem ért az egészből. Egy kicsit várt, remélte, hogy majd csak megérti, miért is esett hanyatt az a bizonyos tót, és egyáltalán, ki is az valójában. De hiába! Végül is sikerült kinyögnie: - Én nem ismerek semmiféle tótot. A hanyatt esés meg végkép nem jön be! Én csak azt szeretném elmondani, hogy azt, amit mi láttunk, az marha érdekes volt! - Miért beszél maga többes számban? Hát nem egyedül van? - Nem bizony! Itt vagyunk mind a négyen. Így aztán ők is megmondhatják, hogy igazat beszélek. Amit láttunk, azt láttuk! Hisz már nekem őrmester elvtárs? Most már Lakatos is kíváncsi lett és beljebb invitálta Parasztot. Mint elmesélte: munkájuk végeztével körbejárták a környék összes kocsmáját. Már csak egy volt hátra, amikor egyszerre csak a klub előtt találták magukat. Addigra már egyikük sem volt józan, de azért még nem voltak annyira részegek, hogy ne vegyék észre azt a sok embert, aki a klub bejáratánál állt. Hangos volt a kiszűrődő zene, nagy volt a jövés-menés. Négyük közül valaki azt javasolta, hogy hagyják az utolsó kocsmát és inkább menjenek be ők is a klubba, mivel biztosan ott is lehet piát kapni. Paraszt ezt nem találta jó ötletnek, mivel még nem felejtette el a múltkori verekedést. Attól tartott, hogy felismerik és legjobb esetben is kihajítják, de leginkább a veréstől félt. Ezért azt javasolta a csapatnak, hogy inkább menjenek el Lakatos elvtárshoz és számoljanak be a látottakról. Lakatos nem akart hinni a fülének. Ez a rohadt klub ismét megnyitott?! Ezt nem bírta megemészteni. Most mit tegyen? Nem állhat szolgálatba, mivel betegállományban van. Viszont nagyon jó lett volna bosszút állni a malteros teknőben megesett fürdőért. Végül is úgy döntött, hogy civilként lép fel. Abban reménykedett, hogy én egyedül fogok hazasétálni. Kis csapatával csapdát akart állítani. Ezért aztán nem a klubhoz vették az irányt, hanem a tatarozás alatt álló bérháznál bújtak meg a sötétben. A biztonság kedvéért magához vette a gumibotját is. Ahogy ott állt a sötétben, eszébe jutott, hogy nincs nála az irattárcája. Otthon felejtette a rendőr zubbonya zsebében. Na, se

88 baj – gondolta -, ha netán beleütköznének a járőrszolgálatba, akkor sincs probléma, mivel azokat mind jól ismeri. Ez a gondolat megnyugtatta. Most már csak várnia kellett.

###

Bokros Zsolt főhadnagy kiképző tisztként dolgozott a rendőr főkapitányságon. A kiképzés már a vége felé járt. A tizennyolc fős osztályt három részre osztotta. Az első hat újoncnak most azt kellett megtanulnia, hogy miképp kell fellépni éles helyzetben. Egy húsz személyes Robur busz is segítette az oktatást, aminek az volt a célja, hogy járőrözzenek, és fent tartsák a rendet a városban. A buszt maga a főhadnagy vezette. Első útjuk a belvárosba vezetett. Itt az átlagosnál is nagyobb volt a csend. A főhadnagy ezután kihajtott a peremkerületekbe. Nagy volt a csalódása, mert egy két részeg hangoskodón kívül ott sem történt semmi érdemleges. A perem kerültekben nem volt jártas, ezért egyszer csak azon kapta magát, hogy eltévedt. Amikor a vasúti sínekhez ért, már nem volt visszaút. Gyorsan befordult balra, abban a reményben, hogy ez az utca visszavezeti a belvárosba.

##

A meglepetésszerű rajtaütés - mint ötlet - nem vált be! Lakatos ezzel a ténnyel akkor szembesült, amikor a sötétből az utca egyetlen közúti lámpájának fénykörébe léptünk mi hárman. Amúgy az egész utca siralmasan sötét volt, hiszen nem lakott ott senki. Ez a lámpát is csak ideiglenesen, a magányosan álldogáló bérház renoválása okán szerelték fel. Bágyadt fénye csak a kapubejárati részt tudta úgy ahogy megvilágítani. Lakatosnak két választási lehetősége maradt: az egyik, hogy lefúja az akciót. A másik, hogy ragaszkodik eredeti tervéhez és ránk támad. Ő az utóbbit választotta… Egy kicsit azért meglepődtünk, mikor öt embert láttunk hirtelen kiugrani az állványok közül. Négyen botladozva igyekeztek ránk rontani. A támadók még mindig annyira piásak voltak, hogy kettőjük nyomban seggre esett a csúszós, sáros járdán. A másik kettő bamba képpel, bokszállást felvéve próbálta elállni utunkat. Lakatos is kiugrott a sötétből, és egyenest nekem rontott. Hirtelenjében fel sem ismertem, mert civil ruhában még soha nem láttam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy valójában ki is ő, amikor felém sújtott a gumibotjával. Civileknek nincs gumibotjuk! Ezek a botok valójában ólomból készültek gumibevonattal. Halálos csapásuk is lehetett! Óriási szerencsém volt, mert az ütés pillanatában Lakatos megbotlott, elveszítette egyensúlyát, így az ütés a vállam mellett zúgott el. Ha eltalál, talán már nem is élnék! Az egyensúlyvesztés és az ütés lendülete olyannyira megtántorította Lakatost, hogy majdnem rám zuhant! Reflexszerűen ellöktem magamtól, amitől hátrahőkölt, majd amikor visszanyerte egyensúlyát, ismét támadásba lendült. Gyorsan kellett cselekednem. Egy lépést tettem feléje és hogy megelőzzem a mozdulatát, jobb kézzel orrba vágtam. Hallottam a csont reccsenését. Az ütés erejétől Lakatos bezuhant a téglák közé. Lehajoltam, hogy felvegyem elejtett gumibotját, és jó messzire elhajítottam, bele a sötétségbe. Nem vagyok szadista típus, ezért csak hagytam ott, kifeküdve. Pedig nagy kedvem lett volna még egy kicsit megrugdosni is… A fiúk nevetésére lettem figyelmes. A két parasztkölyök, akik az előbb még utunkat próbálták állni, gyorsan felmérték a helyzetet. Főnökük szégyenletes vereségét látva inukba szállt a bátorságuk és talán ki is józanodtak annyira, hogy felfogják, szégyen a futás, de hasznos! Kihátrálva eltűntek a sötétségben. A földön ülők közül az egyik srác megpróbált volna a menekülőkhöz csatlakozni, de még mindig annyira részeg volt,

89 hogy észre sem vette a malteros teknőt. Hát nem belebotlott és beleesett? Ezen derültek annyira a barátaim. A negyedik fiú, akinek végül mégis csak sikerült feltápászkodni a földről, az nem volt más, mint maga a Paraszt. Most könyörögve kérte Zoránt, hogy ne bántsa! Ezek után minden nagyon gyorsan történt. Egyikünk sem figyelt Lakatosra, akinek időközben sikerült annyira összeszedni magát, hogy feltápászkodjon, majd kézbe vett egy fél téglát, és István háta mögé osonva iszonyú erővel tarkón ütötte. Barátunk colstokként csuklott össze... Mindjárt tudtam, hogy nagy a baj! Már ugrottam volna a segítségére, amikor a nagy semmiből hirtelen fékcsikorgás közepette ott termett egy Robur busz. Rendőrök ugráltak ki belőle! Hárman azonnal Lakatosra vetették magukat és szempillantás alatt bilincsbe verték. A másik három rendőr ugyanezt tette a Paraszttal. A parancsnok Istvánhoz szaladt, hogy megvizsgálja. Zorán és én ezalatt a félhomályba álltunk, és lélegzetvisszafojtva néztük az eseményeket. Hátrafelé csak két lépést kellett volna megtennünk ahhoz, hogy észrevétlenül eltűnjünk a mindent elnyelő sötétségben. A rendőrök nem vettek észre bennünket. Zorán rángatta a karomat, jelezvén, hogy ne maradjunk ott. Másszunk fel az állványokon egy kicsit magasabbra! Magam elé engedve felmásztunk a második emeletig. Ott már biztonságban érezhettük magunkat. Áthajolva a korláton figyeltük, hogy mi történik odalent. A parancsnok befejezte a vizsgálatot, majd így szólt a többieknek. - Úgy veszem észre, ez a személy már nem él! Minden esetre mentőt kell hívnunk! - Azzal sarkon fordult, beült a vezetőfülkébe és rádión értesítette a mentőszolgálatot. Mikor ezt odafent meghallottam, megkapaszkodtam a korlátba, hogy a sokktól el ne ájuljak. Zoránnak felfordult a gyomra a rátörő idegességtől. Az állványokba kapaszkodva befelé fordult és behányt a keret nélküli ablakon... Nem telt el sok idő és megérkezett a mentőautó. Az orvos csak megerősíteni tudta a tényt. István meghalt. Nem emlékszem, hogy meddig maradtunk ott. A mentő elment és nyomában a rendőrök is távoztak. Az agyam nem tudta felfogni a történteket. Teljesen leblokkoltam... Innentől kezdve csak eseményrészletekre emlékszem. Nem voltam képes memorizálni és még kevésbé feldolgozni a történteket. Ma már tudom, hogy ez az agy védekező reakciója volt. Így próbált megvédeni a totális összeomlástól. Csak az maradt meg bennem, hogy egymást átölelve ülünk a farönkökön és bőgünk. A következő emlékkép, hogy a felhőkarcolóban vagyunk és a bárpultra támaszkodva össze-vissza üvöltözünk, hogy meghalt az István! Később Vera mesélte el, hogyan folytatódott ez a szörnyű éjszaka. Azt is, hogy belénk erőszakolt két vizespohárnyi pálinkát. Idegnyugtatónak. Azután ott hagyott bennünket, és felment az emeletre telefonálni anyáméknak, hogy azonnal jöjjenek ide. ###

Bokros Zsolt rendőrfőhadnagy nagy keservesen visszatalált a belvárosba vezető útra. De még mielőtt beért volna az őrsre, ismét megállt, hogy a további teendőket megbeszélje növendékeivel. A két megbilincselt foglyot felemelték a padlóról és az üléshez kötözték. Annak ellenére, hogy törött orrán keresztül alig kapott levegőt, Lakatosnak be nem állt a szája: egyhuzamban hangoztatta, hogy ő rendőr és ártatlan. Bokros átkutatta a zsebeit, de nem talált nála semmiféle igazolványt. Ezért kétszer alaposan gyomron vágta: részben mert hazudott, részben, hogy kussoljon! A Parasztnak is lekevert két nagy pofont, de ő nem azért kapta, mert sokat pofázott, hanem azért, mert olyan hangosan bőgött, hogy az már kezdett az idegeire menni. Visszaült a volán mögé és meg sem állt, a kerületi rendőrőrsig. Az újoncokat kint hagyta a buszban, ő meg bekísérte Lakatost és párját az épületbe. Átadta a foglyokat az ügyeletesnek, mondván, hogy majd reggel visszajön a már kész, legépelt jegyzőkönyvvel. Most viszont sietnie kell, mert kint várnak rá a tanítványai.

90 Az ügyeletest nem igen érdekelte az egész. Minél hamarabb szeretett volna visszafeküdni a priccsre és folytatni az alvást. Már épp azon volt, hogy rájuk zárja a cella ajtaját, amikor az egyik fogoly könyörögve hozzáfordult. - Őrmester! Hát maga sem ismer meg? Én vagyok Lakatos, a körzeti parancsnok! Az ügyeletes megdöbbent: ez tényleg a Lakatos! Nyomban megfordult és szaladt, ahogy a lába bírta a távozó Bokros után. Kint a lépcsőn érte utol. - Álljon már meg kérem! Tudja, ki ez az ember, akit most idehozott? Ez Lakatos elvtárs!. A mi körzetisünk! - Na, akkor jó nagy szarban vannak! Ez a maguk körzetise verekedés közben megölt egy fiatal srácot! Ezt mind le fogom írni a jegyzőkönyvben! Sietek vissza! Addig is - ha rám hallgat – felhívja a főnökét! Ez nagyon rázós ügy lesz!

###

A sötét, rosszul kivilágított utcán egy magányos férfi tartott hazafelé. Annak ellenére, hogy már majdnem hazaért, mégis rosszkedvűen fordult be az utolsó utcasarkon. Bosszantotta, hogy aznap minden balul ütött ki. Már a reggel sem úgy kezdődött, ahogy előző nap eltervezte. Elromlott az ébresztőórája, így nem kelt fel idejében. Kapkodva öltözött és kapkodva ette meg a reggelijét is. Akármennyire sietett, mégsem tudta behozni a lemaradást. Rendszerint villamossal utazott, ami most szóba sem jöhetett. Így más választása nem lévén, maradt az öreg, használt Wartburgja. A kocsi nagyon rossz állapotban volt, mégis ez volt a család szemefénye. Minden szabadidejét ennek felújítására fordította. Eredeti terve az volt, hogy korábban befejezi a munkát, hazamegy, megebédel, majd beül a kocsiba, kihajt budaörsi telkükre és egész délután a kocsijával foglalkozik. A nagy sietségben még tankolni is elfelejtett. Nem sok benzin maradt a tankban, de ez odafelé mégsem okozott gondot. A kontrollámpa vészesen villogott, jelezve, tankolni kéne! Visszafelé jövet a munkából egyenest a legközelebbi benzinkúthoz hajtott. Harmadikként állt sorba. Most már nem kellett sietnie, de szokásához híven előre kivette zsebéből a pénztárcáját. Kíváncsian belekukkantott. Mennyi pénze is van? A pénzt, amit reggel a felesége kikészített az asztalra, a nagy sietségben otthon is felejtette! Közben rákerült a sor. Kiugrott a kocsiból, hogy átkutathassa a zsebeit, hátha talál némi aprópénzt. És valóban: a forintok mellett még egy gyűrött tízes is lapult a zsebében. A kutas markába nyomta, mondván, hogy csak ennyiért tankoljon! No, ebből sem lesz borravaló - gondolta a kutas - és bosszúságában lecsalt vagy két litert abból a kevésből is. Hazahajtott. Nyúlt volna a zsebébe, hogy előhalássza a lakáskulcsot, de a nagy sietségben azt is otthon felejtette. Ott állt az ajtóban és felidézte az asszony utolsó mondatait, amit már csak futtában hallott: „Délután fodrászhoz megyek és utána benézek a nővéremhez. Majd este találkozunk!” Ez már csak egy ilyen rohadt nap, gondolta. Azért sem hagyom, hogy fuccsba menjen a tervem! Visszaült a kocsiba, hogy azért is kimenjen a telekre, abban a reményben, hogy oda- vissza is elég lesz a benzin. Hamar elszáll az idő, ha az ember dolgozik. Egy kis hegesztés itt, egy kis hegesztés ott és máris ráesteledett. Már így is tovább maradt a tervezettnél. Gyorsan rendet rakott maga után, bezárta a fészert és elindult

91 hazafelé. Alig jutott le a domboldalról az üzemanyagjelző máris villogni kezdett. Egy pillantást vetett a műszerfalra: a mutató már ki sem mozdult a nulla állásból. Arra gondolt, most már úgy is mindegy! Addig hajt, ameddig futja a benzin. Ha majd leáll, akkor csak hazajut valahogy. Villamossal, vagy akár gyalog. Meglepően messzire jutott. Alig néhány utcányira az otthonától fogyott ki végképp a benzin. Leparkolt és innen már gyalog folytatta. Már majdnem az utcájuk sarkához ért, amikor egy mentőautó húzott el mellette. Nem szirénázott, csak a kék lámpák villogtak a tetején. Ebből arra következtetett, hogy a beteg élete nincs veszélyben. Biztosan csak egy részeget szedtek fel valahol, gondolta. Egyszerre egy kivilágított rendőrségi busz mellé ért. Kíváncsian megállt és bekukucskált az egyik oldalsó ablakon. Szörnyülködve látta, hogy egy üléshez kötözött, megbilincselt embert püföl a rendőr. Az áldozat orrából dőlt a vér. Mozdulni sem tudott, annyira lekötötte ez a szörnyű látvány. A rendőr - amikor befejezte az ütlegelést - megfordult és egy másik megbilincseltet vett kezelésbe, aki hangosan bőgött. A többi rendőr röhögve nézte a műsort. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, a verést kiosztó rendőr előrement, beült a volán mögé. Beindította a motort és elhajtott. Émelygett a gyomra, amikor hazaért. A felesége már lefeküdt. Nem várt rá. Rosszul kezdődött ez a nap és rosszul is végződik... Erre gondolt, miközben ágyba bújt és magára húzta a takarót.

###

Török István rendőr alezredes szép karriert futott be. Mint sokan mások, ő is alulról kezdte, de szorgalmas munkával egyre feljebb kapaszkodott a ranglétrán. Már majdnem a csúcsra ért, amikor elbizonytalanodott. Már elmúlt ötven éves és egyre többet foglalkoztatta a nyugdíjba vonulás. Félni kezdett. Akarva-akaratlanul mindenkiben ellenséget látott. Bizonyára akadtak ilyenek is, de valójában nem sokan, hiszen szorgalmát felettesei és beosztottjai egyaránt elismerték. Azonban nagy úr a félelem: az állandó gyanakvás okán egyre több hibát követett el mindennapi munkájában is. Már a beosztottjait sem tudta kordában tartani, akik látván főnökük gyengeségét, minden mással foglalkoztak, csak épp a tennivalóikkal nem. Egyre nagyobb lett a káosz körülötte, és mivel uralni már nem tudta a helyzetet, de buta ember sem volt, hamar rájött arra, hogy ez a helyzet nem sokáig tartható. Jó házasságban élt. Feleségével sok mindent megbeszélhetett, még a véleményét is kikérte ügyekben, amivel általában egyetértett és meg is fogadta az asszony tanácsait. Ez alkalommal sem volt másként. Feleségének az volt a véleménye, hogy a ranglétra jelenlegi fokáról már csak lefelé vezethet az út... Ezért talán jobb lenne, ha valami más beosztás után nézne…Ami kevésbé idegőrlő. A jó tanácsot ezúttal is megfogadta. Néhány telefon és csodálkozó pillantás, barátságos hátba veregetés után így került az alezredes a mi kerületi rendőrőrsünkre. Ugyan alacsonyabb lett a beosztása, de járandósága mit sem változott, a munkájával elégedett volt és nem volt több idegeskednivalója sem. A szolgálat után nyugodtan ment haza a feleségéhez, akivel együtt álmodozhattak a közös, nyugdíjas jövőről. Már korábban vettek maguknak egy kis horgásztanyát. Úgy tervezték, hogy amikor nyugdíjasok lesznek, akkor töltik majd a nyári hónapokat. Ezen a szombat estén is erről álmodoztak, amikor megszólalt a telefon. Nem szívesen vette fel, bosszantotta, hogy meg zavarták. Az őrmester hívta az őrsről, aki dadogva számolt be az eseményekről. Az alezredes falfehér arccal hallgatta végig az őrmester beszámolóját és csak ennyit mondott: azonnal indulok! Reszkető kézzel helyezte vissza a telefonkagylót. A felesége kérdőn nézett rá, mire ő nagyjából beszámolt a hallottakról. Most aztán megint van mitől félnünk - gondolták mindketten. Gyorsan felkapta az egyenruháját és már rohant is. A háztól nem messze állt az új Wartburg kocsija, amit, beosztása révén, soron kívül sikerült megvennie. Beült a kocsiba, de képtelen volt indítani, mert még mindig annyira reszketett a keze. Mi lesz velem? - futott át az agyán. - Én naiv lélek! Már azt hittem, hogy szép, csendben kihúzom itt az időt a nyugdíjazásomig. Erre mi történik? Egy barom rendőrgyilkosságba keveredik! Mindig is tudtam, hogy ezt a kretén Lakatost nem lett volna szabad állományba venni. Olvastam a múltjáról. Az alkalmassági vizsgán is csak kegyelemből engedték át, mert nagy a rendőr hiány. Utána is csak problémák voltak vele. Szerettek volna megszabadulni tőle, de kirúgni nem lehetett. Ez itt nem szokás! Inkább

92 Budapestre helyezték. Na és vajon hová? Természetesen énhozzám! Most, utólag jövök csak rá, hogy valószínűleg ebben is az ellenségeim keze van! Jól a nyakamba varrták! Kezdek paranoiás lenni? Mit csináljak? Vajon mit mondana az asszony? De most nincs idő tanácsot kérni, gyorsan kell cselekedni. Ha ez kiderül, akkor nekem végem! Jó, ha megúszom egy lefokozással és lehet, hogy gyorsabban megyek nyugdíjba, mint ahogy terveztem… A rendőrséget nem lehet büntetlenül rossz hírbe hozni! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Ezt a mondatot ismételgette el magában vagy tízszer, miközben keservesen elindította az autót. Tizenegyedszerre már nem magában ismételte, hanem hangosan üvöltötte bele az éjszakába… Ekkor hírtelen elakadt, már nem akarta ismételgetni magát, mert pontosan ezzel a mondattal jött rá a megoldásra. Egy apró kis módosítás. Ennyi az egész. Hát persze, hogy nem lett volna szabad megtörténnie! Hiszen meg sem történt! Bent az irodájában a szolgálatban lévő őrmesterrel még egyszer átbeszélték az eseményeket. Azután megkérdezte, hogy hány rendőr van most szolgálatban. Megkapta a választ: öten. Most azonnal hívja fel őket ide, az irodámba! - adta ki az utasítást. Amikor a szolgálatban lévők megérkeztek, felállt és így szólt hozzájuk. - Emberek! Rövidre fogom, mivel nincs szükség hosszú magyarázkodásokra. Ezért ne is tegyenek fel nekem felesleges kérdéseket! Ezt most fogják fel úgy, hogy parancs! Felfogták? Világos? - Igenis alezredes elvtárs! - kapta az egyöntetű, rövid választ. Visszaült az íróasztala mögé és elővette azt a naplót, amibe rendre az őrmester egyezte be az éjszakai eseményeket. Az őrmester elé tolta. Az egy kicsit értetlenül nézett rá, hiszen még nem volt itt a jelentés készítésének az ideje. Az alezredes feltűrte az ingujját és ránézett a karórájára. - Amint látom, alig múlt éjjel két óra. De ez az óra rosszul jár, megállt! Nem két óra van, ha nem már elmúlt reggel hét, ami azt jelenti, hogy magának már régen be kellett volna vezetnie az éjszaka történteket. De én nem látok semmiféle bejegyzést! Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy nem történt semmi érdemleges az éjszaka! Ezt most itt, gyorsan és röviden írja be és írja is alá!

Az őrmester, minden teketória nélkül, ezt meg is tette, de továbbra is értetlenül bámult a főnökére. Az meg, mit sem törődve vele, a többiek felé fordult. - Gyorsan elszállt ez az éjszaka! Így aztán fogják magukat és menjenek szépen haza! Lejárt a szolgálatuk! Az öttagú csapat szó nélkül megfordult és elhagyta az irodát. Az alezredes felállt, és becsukta az ajtót a rendőrök mögött. Gyors léptekkel fordult a szobasarokban lévő kommunikációs rádióhoz.

93 Bekapcsolta a készüléket, ami recsegve, ropogva adta tudtára, hogy működik. Ezután már csak reménykedni tudott abban, hogy hívását meg is hallják a kint lévő rádiós autók. Bokros Zsolt rendőr főhadnagyot kereste. Ez akkoriban nem volt olyan egyszerű dolog, mivel ezeknek a készülékeknek a legtöbbje selejtes, rossz minőségű, orosz vacak volt. Balul kezdődött estéje most jó irányba fordult: Bokros Zsolt már az első hívásra válaszolt. Az alezredes nem akart részletekbe bocsátkozni, röviden felszólította ami akár parancsnak is beillett -, hogy sürgősen jelenjen meg nála. Bokros próbálta elódázni a parancs végrehajtását, mondván mennyire elfoglalt a kiképzéssel. De nem sokra ment vele. Végül is megegyeztek abban, hogy hajnaltájt megjelenik az őrsön. Az alezredes, mint aki jól végezte dolgát, kényelmesen hátradőlt a karosszékében és szólt az őrmesternek, hogy hozza fel az őrizetest. Lakatos – mit mondjak – elég furcsán festett! Az orrba vágástól, amit még tőlem kapott, duplájára dagadt az arca. Szemeit meg csak résnyire tudta kinyitni. Az orrcsontja olyan csúnyán tört el, hogy orvos legyen a talpán, aki ezt valaha is helyrehozza! Nem kínálták hellyel, ezért állva maradt. Az alezredesnek nem kellett színlelnie, hogy mérges, mert valóban az is volt. Ennek az alaknak köszönheti, hogy éjnek idején kellett bejönnie, hogy mentse magát és a rendőrség jó hírét. - Tisztában van, maga baromarcu, hogy mit követett el? Szerencsétlen már azon volt, hogy kinyögjön egy valamire való választ, de erre nem volt lehetőség, mert az alezredes már folytatta is. - Maga megölt egy ártatlan embert! Ráadásul nem szolgálatban, hanem civilként. Nekem most magát gyilkosság vádjával le kell tartóztatnom! Remélem, tisztában van a következményekkel? Ezért magát simán halálra fogják ítélni… Lakatos térdei megroggyantak és úgy esett össze, mint egy üres krumpliszsák. Rövid másodpercekre talán még az eszméletét is elvesztette. Hogy mielőbb magához térjen, az alezredes kétszer erősen bele is rúgott. - Ne fetrengjen nekem itt a padlón! Álljon fel és hallgasson végig! Lakatos előbb négykézlábra emelkedett, majd az íróasztal sarkában megkapaszkodva lábra állt. Könnyeivel küszködve támaszkodott a falnak, attól tartva, hogy ismét elvágódik. - Ilyen bűncselekmény nálunk még soha a büdös életben nem fordult elő! Maga lesz az első rendőr, aki a bitófán végzi! Tudja milyen szarba hozott engem is? Ezt az esetet nem tarthatom itt, a négy fal között! A letartóztatását nekem azonnal jelentenem kellett a főnökömnek. - hazudta. - Éppen az imént beszéltem az ezredes elvtárssal: le volt döbbenve! Úgy tudta, hogy maga egy kiváló rendőr. Kénytelen voltam tanácsot kérni tőle. Ilyen esetben nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni. Ő is úgy vélte, hogy magát le kell tartóztatnom, de ez még nem minden! Magának

94 most itt mindent be kell vallania! Értve vagyok? Mikor ezt befejezzük, nekem azonnal jelentenem kell! Még most, az éjjel. Ez nem tűr halasztást! A vallomásától függ, hogy az ezredes miképp dönt a sorsáról. Ha szerencséje van, akkor talán megmenti a bitófától… - Na, akkor kezdjünk is hozzá! Üljön le! Nem szeretném, ha még egyszer összeesne, és itt dobná fel nekem a talpát… Habár ki tudja? Legalább hamarább haza mehetnék... Lakatos lerogyott a felkínált székre és megtörten számolt be mindenről. Mesélt a klubról. Az előző, félre sikerült verekedésről. Csúfos kalandjáról a malteros teknővel. És természetesen kiadta a nevünket is… Érzékenyen ecsetelte, hogy mennyire meggyűlölt bennünket a számtalan, elszenvedett kudarc miatt. Aztán azt, ahogy nőtt benne a harag és a bosszúvágy. A történetek végeztével elhallgatott és csendben várta az alezredes reakcióját. - Vigye őrmester! Kísérje vissza az őrizetest a fogdába! Ahogy Lakatos kilépett a szobából, az alezredes kényelmesen elhelyezkedett az íróasztalánál, maga elé húzta feljegyzéseit, amit még Lakatos kihallgatásakor készített magának. Olvasás közben tekintete megakadt a Suszter néven. Ismerős! Hol is találkoztam én ezzel a névvel? Megvakarta borostás állát, majd hírtelen a homlokára csapott. Megvan! Hát persze: Zomboritól, a nyomozótól. A minap itt járt nálam. Tanácsot kérni jött hozzám. Milyen ügyben is? Valami feljelentés egy házmesternőtől…Igen, ez az! Prostitúció. A nőt Suszternak hívják. És van egy fia is. Zombori arról panaszkodott, hogy az üggyel nem jut előbbre. A nő megunta a házmesterné vádaskodását, otthagyott mindent és eltűnt a fiával együtt. Most már teljesen összeállt a kép. Én azt tanácsoltam neki, hogy hagyja a fenébe az egészet! A nő biztosan annyira megrémült, hogy kereket oldott. Egyszer majd csak be kell jelentkeznie valahová…- mondtam neki. Ha meg nem jön vissza, akkor a Tanács kiadja majd a lakást valaki másnak. Igen! Ez az! Még ajánlottam is a nyomozónak, hogy ha elég szemfüles, akkor maga is lecsaphat rá! Láttam, ahogy felcsillant a szeme! Aztán csak úgy mellesleg megjegyeztem, hogy nem ártana egy kicsit megszívatni a házmesternét, hogy fogja be a pofáját! Na, ennyit erről! Engem továbbra sem érdekel a nő, de a fia annál inkább! - azzal már szaladt is le az egy emelettel lejjebb lévő irodába. Egyenest Zombori íróasztalához. Nem kellett keresnie az aktát, mert az még most is ott feküdt az asztalon. Jól van! - futott át az agyán. Ezek szerint a nyomozó még nem zárta le az ügyet. Dolgozik rajta! Felkapcsolta az asztali lámpát és gyorsan átolvasta az egészet. Csak a lényeges rész érdekelte, vagyis, ami a fiúról szólt. Többek között megtudta, hogy katonai behívót kapott. A behívót budapesti szolgálatra állították ki. A srác barátainak a nevét is megtalálta. Pécs István, az elhunyt. Róla semmiféle negatívumot nem tartalmaztak a papírok. Dragovicsról is csak annyit, hogy jugoszláv állampolgár, magyarországi tartózkodási engedéllyel és, hogy ehhez kapcsolódó személyigazolványa van. Az alezredes becsukta az aktát, eloltotta a lámpát, majd visszatért az irodájába. Elégedetten rágyújtott és kiszólt az ügyeletes őrmesternek, hogy hozza fel Lakatost.

95 - Üljön le! - kapta a parancsot Lakatos. Nem kellett kétszer mondania, mert már alig állt a lábán a félelemtől. Megtépázott arca újabb színárnyalatokkal gazdagodott: most már inkább a lila szín vitte a prímet. Az alezredes, mit sem törődve vele, maga elé húzta az írógépét és írni kezdett. Nem tartott túl sokáig. Amikor végzett, kihúzta a legépelt oldalt a gépből, majd elégedetten az asztal közepére tette és így szólt Lakatoshoz: - Tudja, mit írtam? Honnan is tudná! Ne is törje a fejét, majd én megmondom. Ez menti meg magát az akasztófától! Örök hálával tartozik az ezredes elvtársnak. Ő könyörült meg magán, és nem én. Ez az ő parancsa, én csak végrehajtom. A parancsa a következő: maga felmondta az állását. Érti, hogy is mondtam? Felmondta. Nem összetévesztendő azzal, hogy fel kell mondania! Itt van a felmondása előttem. Ha a dátumból jól látom, ezt egy hónappal ezelőtt adta be, csak elfelejtette aláírni. Na, már most, mi következik ebből? Maga a felmondás után elhagyta Budapestet és hazautazott a falujába. Az ezredes elvtárs arra a következtetésre jutott, hogy mivel maga már egy hónapja otthon van, így nem lehetett itt ma éjjel. Az arcsérüléseit valahol egy kocsmai verekedésben szerezte. A felmondása után többet nem járt az őrsön és még kevésbé találkozott velem. Értve vagyok? Ami ma történt magával, az meg sem történt! Világos? Ezek után remélem, nem akadékoskodik, és szépen aláírja a felmondását. - azzal eléje tolta az imént legépelt felmondást. Lakatos gondolkodás nélkül aláírta, mivel nagyon jól tudta, hogy nincs más választása. Nem tudta, hogy mitévő legyen, ezért visszaült a helyére, várva az alezredes további utasítását. Nem kellet sokáig várnia. Bejött az ügyeletes őrmester, aki parancsba kapta, hogy azonnal vigye ki Lakatost a pályaudvarra és tegye fel az első kiinduló vonatra. Visszafelé jövet szedje össze Lakatos rendőrségi holmiját, valamint a szolgálati lakás kulcsát. Most, hogy már megszabadult a Lakatostól, az alezredes lement a fogdába. Kinyitotta a Parasztot őrző cella ajtaját és a férfit maga előtt lökdösve kidobta az utcára. Tisztában volt vele, hogy ez a buta ember nem okoz problémát, nyugodtan útjára engedheti. Az illem kedvéért - búcsúzóul - azért jól fenékbe billentette és megfenyegette, hogy nem szeretné még egyszer a rendőrség közelében látni. Elégedetten tért vissza irodájába. Visszaült az íróasztalához, és még egyszer átgondolta az eddig történteket. A nehezén már túl vagyok, gondolta. Még hátra van egy - két fontos dolog, amit feltétlenül le kell zárnom, de aztán a jövőre is gondolnom kell… Itt van például ez a Suszter gyerek és a jugoszláv haverja, akik ott voltak a helyszínen. Biztosan nem okoznak bajt! Befogják a pofájukat! És kész! Mi mást tehetnének? Talán ne is törődjek velük? - tette fel magának a kérdést. - Ez volna talán a legegyszerűbb megoldás…

96 Felállt, tett egy kört a szobában és arra gondolt, amit a beosztottjainak szokott mondogatni: „ Soha nem szabad elvarratlan dolgokat függőben hagyni! Ami ma lényegtelennek tűnik, holnap akár a veszted is lehet!” Az a Suszter nevű srác két évre bevonul. Én már akkor javában nyugdíjban leszek! Az ügy lezárva. Az akta valahol az irattárban porosodik. Hol itt a gond? Talán csak annyi, hogy változnak az idők. Utánam is jönnek majd új főnökök, új személyzet és soha nem lehet tudni, hogy ki, milyen okból fújja le a port éppen erről az aktáról. Csak egy megoldás létezik: ennek a srácnak nem szabad bevonulnia! Mivel nem tudunk rákenni semmi bizonyíthatót, más megoldás kell! A honvédség csak két okból vonja vissza a behívót: az illető homoszexuális, vagy politikailag megbízhatatlan. A homoszexualitás ebben az esetben felejthető. Viszont a politikai megbízhatatlanságot még csak bizonyítani sem kell. Az alapos gyanú bőven elég ahhoz, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák. Ezt igazán nem lesz nehéz elintéznem. Kerítek egy, két hamis tanút, majd átadom az egész ügyet az ávósoknak, akik majd tesznek róla, hogy ezt a rohadt, hosszú hajú kölyköt kivonják a forgalomból. Bokros Zsolt főhadnagy hajnali négykor érkezett meg. Felkészülten jött a találkozóra. Tudta, hogy mire megy ki ez a beszélgetés. Úgy vélte, hogy előnyösebb helyzetben van, mint az alezredes, amit feltétlenül ki is akart használni. Még akár zsarolással is. Magabiztosan foglalt helyet és kérdésre sem várva azonnal a tárgyra tért. Pöffeszkedve dőlt hátra, és együttérzéséről biztosította az alezredest, amiért ilyen szar helyzetbe került. Akár egy pókerjátékos, akinél az aduász! - gondolta az alezredes, akinek mindez nem kerülte el a figyelmét. De nem mindig az nyer a pókerben, akinek a legjobb lapjai vannak, hanem az, aki a legjobban tud blöffölni! Márpedig az alezredes a blöffölés nagymestere volt. Kezdetben valóban rossz lapokkal indult, de mostanra már javított a helyzetén. Fapofával nyitott. - Ez a mai éjszaka valamire csak jó volt: szembesültem azzal, hogy létszámhiányban szenvedünk! A szolgálatos őrmester legjobb álmomból zavart fel és megkért, hogy jöjjek be, mert nem meri egyedül bevállalni az éjszakai ügyeletet, ami természetesen nem is lett volna szabályos. Többen is beteget jelentettek, de volt olyan is, aki rosszullétre hivatkozva volt kénytelen hazamenni. Ezért vagyok most én itt. Érti, Bokros elvtárs? Az őrmestertől hallottam, hogy maga - valami kiképzéssel kapcsolatban - éppen erre járt és beugrott hozzánk kávézni. A főhadnagy nem bírta továbbleplezni csalódottságát, mivel erre végképp nem számított! Ha ez a mocsok alak most azt hiszi, hogy engem átvághat csak azért, mert seggnyalással ilyen magas rangot sikerült elérnie, akkor nagyot téved! Nem estem a fejemre! Annyi biztos kis barátom, hogy ezt most buktad! Nekem sokkal jobb lapjaim vannak! Ideje nyitnom! - Azzal elégedetten végigsimította borostás állát majd a győztesek magabiztosságával vágott az alezredes szavába. - Most jól figyeljen ide! Négyszemközt vagyunk, így hanyagoljuk a rangkülönbséget! Maga egész egyszerűen szarba van, és tudja mit? Ennek a beismerésével kellett volna kezdenie! De ehelyett maga össze-vissza beszél valami létszámhiányról, meg kávézásról. Én nem kávézni jöttem, hanem egy Lakatos nevű őrmestert hoztam be azzal a gyanúval, hogy verekedés közben halálosan

97 megsebesített egy Pécs István nevezetű személyt, aki a helyszínen életét vesztette. Azt hiszem, elég világosan fogalmazok! Ha maga is így gondolja, akkor most innen folytassuk! Nem akarok részt venni a gyanúsított kihallgatásában, viszont erről meg kell írnom a jegyzőkönyvet. Úgy, hogy ne húzzuk az időt, hanem fogjunk hozzá! Az alezredes bánatos képet vágott, Úgy tett, mint aki beismeri: legyőzték… Lassú mozdulatokat színlelve fűzte be az írógép papírját, majd amikor ezzel elkészült, így szólt. - Hát, jól van! Akkor vágjunk bele! Ön továbbra is azt állítja, hogy egy rendőrt állíttatott elő. Ha jól emlékszem, valami Lakatosról beszélt. Igazam van? - Így van! - kapta a rövid választ. - Ha ez így történt, akkor hol van ennek a személynek az igazolványa? Ezt ilyenkor letétbe szokták helyezni. Már pedig itt nincs ilyen. - Azért nincs, mert nem volt nála igazolvány. De mi a fenének foglalkozik ezzel? Nem lenne egyszerűbb felhozatni az embert? Remélem, csak felismeri saját beosztottját! - Így van! Én, mint elismerten jó vezető, személyesen ismerem a beosztottjaimat. De most ugorjunk át ezen! Az a nagy büdös igazság, hogy a fogdában nincs senki, akit fel tudnék hozattatni! Annál az egyszerű oknál fogva, hogy maga nem hozott ide senkit sem! Látom, kezd ideges lenni… Még mielőtt megvádolna azzal, hogy a foglyát szabadon engedtem, feltennék egy kérdést. Van magának valami személyes problémája a mi Lakatosunkkal? Mert ha igen, akkor jobb, ha békén hagyja, mivel ennek már nincs semmi értelme! Lakatos elvtárs egy hónappal ezelőtt felmondott és visszatért a falujába… A főhadnagy eltorzult arccal ugrott fel a helyéről. Áthajolt az íróasztal felett és úgy üvöltött az alezredes arcába. - Maga hazudik! Nincs itt semmiféle felmondás! Nem is lehet, hiszen Lakatost én saját magam hoztam be ide!

98 Az alezredes felállt, majd lassú léptekkel átsétált titkárnője szobájába. Úgy tett, mintha időbe tellene megkeresni azt, amiért idejött. Néhány perces várakozás után visszatért és egy vékony aktát dobott a főhadnagy orra elé. - Nyugodtan nézzen bele! Ez Lakatos elvtárs aktája. Nem kell elolvasnia az egész paksamétát. Elég, ha csak az utolsó oldalra vet egy pillantást, ami éppen a felmondásáról szól… A főhadnagy eleget tett a felszólításnak. Elképedve szembesült a ténnyel, hogy kijátszották és vesztett. Csendben, magába roskadva várta az alezredes lesújtó ítéletét. Nem kellett sokat várnia. - Látom Bokros elvtárs, hogy maga most úgy összezavarodott, mint Ádám apánk az anyák napján! Szedje össze magát és végre térjünk a lényegre! Megpróbálom elfelejteni a pimaszságát, ahogy korábban engem, mint feljebbvalóját megrágalmazta! Szolgáljon ez tanulságul a jövőre is, mikor velem, vagy a hozzám hasonlóakkal akar szembeszállni! Na, hogy is történt ez a szerencsétlen kimenetelű baleset? Mivel, hogy ez egy baleset volt. Így van? Választ sem várva folytatta. - Az ügyeletes őrmestertől hallottam: maga kávézás közben elmesélte neki, hogy amikor odaérkeztek, már csak annyit láttak, hogy egy fiatal srác fekszik a járdán, akire - vélhetően - egy meglazult palló zuhant az állványzatról. Ha nincs semmi hozzáfűzni valója, akkor most ezt jegyzőkönyvbe vesszük! Két példányban írjuk meg: egyik a magáé, a másik meg itt marad nálam. Ezzel az ügy részünkről le is van zárva. Bokros Zsolt főhadnagy hajnali ötkor hagyta el a kapitányságot. Igazság szerint nem is volt szomorú, hiszen végeredményben olcsón úszta meg az egészet. Akár rosszabbul is végződhetett volna! Az alezredes csak most érezte, hogy mennyire elfáradt. Hosszú volt ez az éjszaka. Szívesen megívott volna egy jó, erős kávét. Már épp azon gondolkozott, hogy átmegy a titkárnője irodájába és megbirkózik ezzel a nehéz feladattal, amikor az ügyeletes őrmester visszatért. Soha jobbkor nem jöhetett volna! - Ért maga ehhez a kávéfőzőhöz? - kérdezte. - Hogyne, alezredes elvtárs! Ilyen főzőm van nekem is. - Na, akkor csináljon két nagy adagot! Egyet nekem és egyet magának is! Aztán jöjjön be hozzám! Szeretnék még magával is elbeszélgetni, mielőtt hazamennék. Ez egy kicsit meglepte az őrmestert. Még soha sem fordult elő, hogy a főnöke kávézásra invitálta volna.

99 Csendben megitták a kávét, majd az őrmester az íróasztalra pakolta a Lakatos lakásából elhozott holmikat. A fegyverét, az egyenruháját és a lakáskulcsot. - Mondja csak, Véber elvtárs! Van magának saját lakása? - Sajnos nincs. Albérletben lakom egy öregasszonynál. - Na, akkor fogja ezt a kulcsot! Ez a lakás most már a magáé! Egyúttal kinevezem körzeti megbízottnak! Érti? Egyetlen feltételem, hogy ami itt történt ma éjjel, az közöttünk marad! Világos? - Igenis, alezredes elvtárs! Véber újonnan kinevezett körzeti megbízott – mint kurva a borravalóra - úgy csapott rá a lakáskulcsra!

###

Ez volt életem legszörnyűbb éjszakája. Még most is, ennyi év után, ha erre az éjszakára gondolok, összeszorul a gyomrom és rosszullét környékez. Elvesztettem a legjobb barátomat… Ha még csak beteg lett volna, akkor talán agyilag könnyebben felfogom, feldolgozom lelkileg. De így, minden előjel vagy figyelmeztetés nélkül, egyik percről a másikra szinte az orrom előtt halt meg… Egy egészséges, vidám ember, akivel együtt sétálok hazafelé, hirtelen összeesik, mert valami elmebeteg rendőr hátulról agyonüti… István, aki még a légynek sem ártott, legkevésbé ennek a rohadék rendőrnek! Sok év telt el azóta, de engem még most is kísérnek ezek a képek. Álmomban látom, ahogy egy fél téglát tartó kéz lesújt a tarkójára. Még a koponyacsont reccsenését is hallom. Ilyenkor izzadságtól verejtékezve riadok fel és azon az éjszakán már nem jön álom a szememre… Liza volt közöttünk az egyetlen, aki - úgy ahogy - megtartotta nyugalmát. Őt is lesokkolták a hírek, de sikerült annyira összeszednie magát, hogy rájöjjön: itt hamarosan tenni kell valamit! Nem ülhetünk itt karba tett kézzel! Ez az ügy a halálesettel nem záródik le magától. De nem tudta, hogy mitévő legyen. Végül is úgy határozott, hogy segítséget kér. Feri talán tud segíteni, vagy legalább is tanáccsal szolgálni. Hazatelefonált piaci házába és most már csak abban reménykedett, hogy Feri fel is veszi a telefont. Szerencséje volt, mert Feri már az első hívásra válaszolt. Nem akarta szaporítani a szót, csak annyit kért, hogy azonnal jöjjön a felhőkarcolóba! Éjszaka szinte egyáltalán nem volt forgalom, így aztán Feri nemsokára meg is érkezett. Ahogy végigmérte a társaságot – mindannyian kibőgött szemmel, még mindig sokkos állapotban ténferegtünk a kocsmában azonnal tudta, hogy nagy a baj. Liza röviden beszámolt az eseményekről. Nem akarta azonnal kérdéseivel bombázni, inkább hagyta Ferit, hogy megeméssze a hallottakat. Az esemény őt is letaglózta. Beletelt vagy öt percbe, mire egyáltalán képes volt megszólalni. Töltött magának egy korsó sört, mert úgy érezte, hogy az idegességtől azon nyomban megfullad. Egy hajtásra lehúzta, majd körbejárt, átölelt mindenkit. Engem és Zoránt átkarolt és jól erősen megrázott bennünket. Egy kicsit sem hangosan, nem durván, de erőteljesen ránk ripakodott, hogy szedjük össze magunkat! - Figyeljetek rám! Nem azért jöttem ide, hogy veletek együtt bőgjek! Higgyétek el, hogy engem is lesújtanak az események.

100 Máskülönben örülök annak, hogy Liza idehívott. Gondolom, a tanácsomra kíváncsi. Én úgy éreztem magam, mint amikor valakit – egy súlyos operáció után - mély álmából próbálnak felébreszteni. Hallottam, hogy beszélnek körülöttem, de nem fogtam fel, hogy mit és miről. Mindent elkövettem, hogy visszazuhanjak a békés kábulatba. Feri nem adta fel olyan könnyen. Jól megrázott, megpaskolta az arcomat. Úgy viselkedett, mint egy altatóorvos, aki nem engedi, hogy betege visszazuhanjon az álmok világába. Vera - Liza segítségével - belém kényszerített egy akkora adag kávét, amennyit máskor még egy hét alatt sem iszom meg. A nagy mennyiségű pálinka, amit azért töltötték belém, hogy lehiggadjak, most meg ez a vödör kávé különböző módon hatottak rám. Annyi biztos, hogy ezek után sikerült annyira felpörögnöm, hogy felfogjam, Feri beszél hozzám. Eddig a jelenlétét sem vettem észre. Azt hiszem, Zorán is hasonló állapotban volt, talán csak annyi volt a különbség, hogy ő sokkal jobban bírta az alkoholt. Én nem szoktam töményt fogyasztani. Az a sörmennyiség, amennyit én elpusztítok, sohasem elegendő ahhoz, hogy kiüssem magamat. A bárpultba kapaszkodva valahogy kitámolyogtam a wc-be és mindattól, amit eddig elfogyasztottam, sikerült megszabadulnom. Megmostam az arcom és hagytam, hogy a hideg víz lecsurogjon a tarkómra. Ettől megkönnyebbültem, sőt fizikailag sokkal jobban éreztem magamat. Visszatértem az ivóba. Mindenki olyan tekintettel bámult rám, hogy nem volt nehéz rájönnöm, pocsékul nézhetek ki! - Most, hogy újra együtt a társaság, arra vártok, hogy milyen tanácsot is adhatnék. – szólalt meg Feri. Azt tudom mondani, hogy nagyon beletenyereltünk a szarba! Segíteni nem tudok, de néhány tanácsom lenne. Mint tudjátok, jogot végeztem és ezen belül konyítok valamennyit a pszichológiához is. És jól ismerem a rendőrség munkamódszerét. Tehát megpróbálom a jelenlegi helyzetet nektek úgy felvázolni és megértetni az én módszeremmel, hogy a rendőr alezredes fejével gondolkodva kikövetkeztetem azokat a lépéseket, amiket még most, az éjszaka folyamán és az elkövetkező napokban fog megtenni. Értitek, hogy mire akarok kilyukadni?

Tehát most az a legfontosabb a számomra – mármint az alezredes számára - hogy mentsem az irhámat! Ez a Lakatos jól belemártott a szarba! Ha hagyom őt bukni, akkor nincs kizárva, hogy engem is magával ránt. Ezért ezt az embert el kell tüntetnem! Most kiugrok az alezredes szerepéből és csak annyit fűzök hozzá, hogy azt nem tudom, miképp szabadul meg tőle, de egy biztos: még az éjszaka folyamán véglegesen elválnak az útjaik. Na, most visszatérek ismét a rendőrszerepbe!

101 Most, hogy már megszabadultam a Lakatostól, ezt a gyilkosságot valahogy át kell variálnom. A gyilkosságból balesetet fabrikálok. És szerzek hozzá tanukat is. Ennyi az egész. Most ismét vissza a jelenbe! Amikor végzős joghallgató voltam, eljött hozzánk ez az alezredes előadást tartani a bűnügyi nyomozásról. Az egész szürreális volt, mivel mindannyian jól tudtuk, hogy ő nem akármilyen hétköznapi esetek feltárásával foglalkozik, hanem az ávósokkal közösen az államellenes cselekmények felderítésére specializálódott. Volt egy híres mondása, amit többször is bedobott előadás közben, ami így hangzott: „Soha nem szabad elvarratlan szálakat függőben hagyni!” Ez a mondása olyan közismert lett, hogy a mai napig is sok rendőrfőnök idézi. Miért mesélem most ezt el? Megmondom! Ebben a történetben ti ketten vagytok az úgynevezett „elvarratlan szálak”. Tehát nem fog leszállni rólatok! Az is biztos, hogy a régi, jól bevált módszert alkalmazza, már mint az állam elleni szervezkedést. Ehhez nem kell bizonyíték, elég az alapos gyanú is. Egy, két hamis tanú és már át is lehet adni az ügyet az ávósoknak. Azoknak meg pont kapóra jöttök, mivel úgy utálják a radikális fiatalokat, mint a dögkeselyű az üvegszemet! Ha ezeknek a karmai közé kerültök, akkor annak annyi! Feri elhallgatott, körbejáratta a tekintetét és várta, hogyan reagálunk. Keresztanyám arca falfehérré vált és olyan ideges lett, hogy kiejtette kezéből a poharat. Döbbent csönd ülte meg az ivót. Mintha gyomorszájon vágtak volna… Nem elég, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, még le is akarnak csukni a nagy, büdös semmiért?! Most aztán fel van adva a lecke, hogy mitévő legyek! Még sohasem féltem ennyire, és még soha nem voltam ennyire tanácstalan. Feri felé fordulva kérdeztem: van valami ötleted, hogy most mit csináljunk? Csak azt ne mondd, hogy ölbe tett kézzel várjam, mikor visznek el a zsaruk! - Ötletem az van. De arra, hogyan kéne megvalósítani, sajnos még tippem sincs! Zorán esetében a dolog elég egyszerű. Szerintem a legkézenfekvőbb megoldás már az ő fejében is megfordult. Igazam van Zorán? - fordult felé.

102 - Igen! - válaszolta. - Most, hogy felvázoltad a helyzetet, arra gondoltam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, nekem meg kell lépnem! Én jugoszláv állampolgár vagyok, és csak annyit kell tennem, hogy bemegyek a követségre és megkérem a vízumot. Azzal nem lesz semmi gond, azután irány Jugoszlávia! A baj csak az, hogy ez az elintézési mód gusztustalan! Hogy a francba hagyjalak itt Zoli? Gyáván fussak el, miközben téged halálra vernek az ávósok? Szavaira nyomatékul óriási öklével akkorát csapott a bárpultra, hogy a rajta lévő poharak táncra perdültek. - Zorán! - kiáltottam rá. - Ne legyél már ilyen hülye! Azt hiszed, hogy kellemesebb lesz saját vértócsámban fetrengeni, ha te fogod a kezemet? Már az is fél győzelemnek számít, ha legalább az egyikünk megússza ép bőrrel! Ha másra nem, hát gondolj Istvánra! Értelmetlenül halt meg! Biztos vagyok benne, hogy ha tehetné, ő is azt tanácsolná: fuss olyan gyorsan, ahogy csak tudsz! Nem is akarok erről többet hallani! Szerintem az volna a legjobb, ha már hétfőn elkezdenéd az ügyintézést! Ne várj egy percet sem! De ha nem hiszel nekem, akkor kérdezd meg a többieket, hogy mi a véleményük erről! Nem volt szükség kérdezésre, mert addigra keresztanyámék már lerohanták és együttesen követelték, hogy meneküljön, amíg lehet. Liza megkérte Ferit, hogy folytassa. - Az előbb mondtál valamit, hogy ötleted az lenne, de nem tudod, hogy kivitelezhető-e vagy sem? Jól mondom? - kérdezte. - Igen van egy ötletem, mégpedig az, hogy követni kellene a példámat! - Úgy érted, hogy disszidáljunk? - Igen! Legalább is Zolinak nincs más választása. Nektek, többieknek nem muszáj elhagyni az országot. Ti most nem vagytok veszélyben. De ezt nektek kell eldönteni! Mint ahogy mondtam: ez csak egy ötlet, de vehetitek akár jó tanácsnak is. Arra, hogy miként lehetne ezt kivitelezni, már nem tudom választ…

103 Vera, aki eddig a bárpult mögött állt és a Zorán okozta pohárpusztítás nyomainak eltüntetésével volt elfoglalva, úgy ugrott elő, mint akit puskából lőttek ki. Hozzám szaladt, beleugrott az ölembe és a nyakamba csimpaszkodva tiltakozott. Ő bizony nem hajlandó engem egyedül utamra engedni! Liza és keresztanyám mögém álltak és átöleltek bennünket. Mindketten biztosítottak arról, ha nekem mennem kell, akkor ők is hajlandók velem disszidálni. Liza megsimogatta az ölembe ülő Vera haját és így szólt hozzá. - Mi ketten oly sok nehézségen mentünk keresztül: túléltük a háború szörnyűségeit, aztán jött a forradalom, abból is sikerült ép bőrrel kimásznunk. Most ismét egy probléma előtt állunk. Azt hiszed, hogy most képes lennék elhagyni téged? Ne félj! Ezt is megoldjuk! Ha mi, nők, hárman összefogunk, akkor számunkra nincs lehetetlen! Én amondó vagyok, hogy most itt fejezzük is be! Menjünk haza és ti is feküdjetek le! Talán még csak annyit… Zoli, a biztonság kedvéért, ne hagyd el a felhőkarcolót! Magyarul, szobafogságra vagy ítélve! Gondolom, Vera ezt nem bánja... Azzal csókot nyomott mindkettőnk homlokára. Átkarolta keresztanyám derekát és úgy indultak kifelé. Egy pillanatra megtorpant, majd visszalépett és megállt Feri előtt. - Mondd csak Feri! Mennyi időnk lehet hátra? Tudod, időre van szükségem ezt megszervezni… - Én úgy gondolom, hogy a temetésig nyugodtak lehetünk. Utána már egy kicsit bizonytalan vagyok. Talán még egy extra hét, ami azt jelenti, hogy összesen négy hét a mai naptól kezdve. - Értem. Jól van, akkor jövő szombaton ismét itt találkozunk! Azzal ismét elindultak kifelé. Már az ajtóban álltak, mikor Zorán a karjánál fogva visszafogta keresztanyámat. Hirtelen átölelte és úgy búcsúzott el, mondván, lehet, hogy többé nem fognak találkozni… Mikor mindenki hazament, mi is felmentünk lefeküdni. Amióta együtt voltunk, ez volt az első éjszaka, hogy nem szeretkeztünk. Összebújtunk, szorosan átölelve egymást. Már nem akartunk többet a történtekről beszélni. Verának sikerült először elaludnia. Én még sokáig hánykolódtam álmatlanul. Végül nagy nehezen elaludtam, de hirtelen arra riadtam fel, hogy Vera sír. Nem mertem felébreszteni. Inkább még jobban magamhoz öleltem, remélve, hogy megnyugszik.

###

Vasárnap már magasan fent járt a nap, mire én felébredtem. Úgy nézett ki, hogy ismét egy meleg napnak nézünk elébe. Már hetek óta tartott a hőség. Sötétítő függönyünk nem lévén a mi kis hálószobánk a nap sugarainak köszönhetően forró katlanná változott.

104 Vera korábban felébredt, én már csak a hűlt helyét találtam az ágyban. A fürdőszobából behallatszott a zuhany csobogása. Pokolian fájt a fejem, nem volt kedvem felkelni. Ez volt a legdurvább másnaposság, amit valaha is átéltem. Magamban meg is fogadtam, hogy soha többé nem iszom mást, csak sört, azt is módjával. Reménykedtem, hogy Vera nem készít nekem reggelit. Amúgy sem szoktam reggelizni. Keresztanyámnak is ez volt a legnagyobb bánata, hogy csak kávézom, és máris futok a munkába. Próbáltam visszaaludni, de nem sikerült. Közben Vera befejezte a zuhanyzást és visszajött a szobába megnézni, hogy ébren vagyok-e. Meztelen szépsége még így, másnaposan is lenyűgözött. Furdalt a lelkiismeret a kimaradt szeretkezés miatt. Mintha a gondolataimat olvasta volna le az arcomról, jegyezte meg: Ami kimaradt azt bármikor be tudjuk pótolni! De ne most! Nem vagy te most olyan állapotban, hogy az bármelyikünknek jól esne! Próbálj inkább aludni! Majd szólok, ha kész az ebéd! Délután ismét lefeküdtünk aludni. Verát is nagyon megviselték az éjszakai események. Már régen lement a nap, mire felébredtünk. Úgy döntöttünk, hogy megnézünk valami filmet a TV-ben. Nem volt szerencsénk a műsorral. A heti eseményekről adtak valami zagyvaságot, miszerint a kommunista párt egyik vezetője Kubába utazott. Máshonnan meg mihozzánk érkezett valami hasonló rangú delegáció. Örültünk, amikor a tudósításnak vége lett. Azt hittem, ettől rosszabb már nem jöhet. Csalódnom kellett, mert ezután egy orosz, háborús filmet adtak. Szomorú képpel bámultam a képernyőre. Vera, látva csalódottságomat, kitárta combjait és így szólt hozzám: Gyere, térdelj le! Ide elém! Én jobb képpel szolgálhatok! Istenem, mennyire igaza volt…

###

A hétfő sem hozott különösebb változatosságot. Legfeljebb csak annyit, hogy Vera lement dolgozni az ivóba. Én, az utasításhoz híven, otthon maradtam. Elég unalmasan telt az idő. Türelmetlenül vártam a zárást, hogy ismét együtt lehessünk. Kedden este Zorán váratlanul betoppant hozzánk. Nagyon megörültem neki. Mindjárt faggatni kezdtem, hogy mit intézett. Boldogan mesélte, hogy problémamentesen megkapta a vízumot. Hallgatott ránk és úgy döntött, hogy nem vár sokáig. Még a jövő vasárnap elutazik. Most arra kért bennünket, hogy mozduljunk ki egy kicsit a szabadba, sétáljunk el legalább a farönkökig. Ott biztonságban tudunk beszélgetni. Aztán még megjegyezte, hogy nagyon fontos dologról van szó, amiről nekem is tudnom kell. Rendben van, mondtam, akkor menjünk! Vera leakasztott egy fonott kosarat, beletett egy pár üveg hűtött sört és már indultunk is. Felmásztunk megszokott helyünkre és kényelmesen elhelyezkedtünk. Sötétség vett körül bennünket, alig láttuk egymást. Tapogatózva adtuk tovább a sörösüvegeket. Jólesett a hideg ital. - Miről akarsz beszélni? Mi az a fontos, amiről tudnom kellene? - kérdeztem. Zorán, akit normális esetben inkább bőbeszédűnek, mint mellébeszélőnek ismertem, most akadozva és keresgélve a szavakat fogott hozzá. Türelmetlenül rá is szóltam, hogy ne kerülgesse, mint macska a forró kását, hanem vágjon bele a közepébe! - Rendben van. Újra kezdem az elejétől. Még akkor, szombat éjjel, amikor elindultam hazafelé, úgy éreztem, hogy nem feküdhetek le addig, amíg nem beszéltem István szüleivel. Ennyivel tartoztam neki és a szüleinek is. Na, szóval - nem akarom szaporítani a szót - megtettem. Mindent elmeséltem úgy, ahogy történt. Gondolhatjátok, hogy mi lett ezután! Az anyja hisztérikus rohamot kapott és két ízben is elájult. Nekem kellett

105 újraéleszteni, mert az apja meg olyan sokkos állapotba került, hogy teljesen lemerevedett és csak némán ült, mint aki körül megszűnt a világ. Mit ne mondjak, én is annyira kikészültem idegileg, hogy magam sem tudom, miként érkeztem haza. De ez még mind semmi! Amikor beléptem a lakásunkba, a szüleim már az ajtóban észrevették, hogy valami nagy baj van. Kénytelen voltam mindenről beszámolni. Nem csak a tragikus esetről, hanem annak várható következményeiről is. Anyám kézzel, lábbal tiltakozott, amikor meghallotta, hogy mi a tervem. Minden áron le akart beszélni a disszidálásról. Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy mi vár rám, ha maradok. Ő csak mondta a magáét! Hogy majd ő beszél a rendőrökkel és biztosan jobb belátásra bírja őket. Végül már majdnem feladtam, amikor apám közbevágott. Csendre intette anyámat és csak annyit mondott, hogy fiam, igazad van! Menned kell! Na, ha láttátok volna? Anyám úgy kiabált az apámmal, hogy már attól féltem, összeszalad az egész ház. Így telt el az egész nap. Szüleim veszekedtek egymással, én meg képtelen voltam egy percre is lehunyni a szememet. Estére úgy, ahogy lecsillapodtak a kedélyek. Az anyám is belenyugodott a megváltoztathatatlanba és most már csak hangos zokogással adta tudomásunkra nemtetszését. Ekkorra én már olyan fáradt voltam, hogy alig álltam a lábamon. Már indultam volna lefeküdni, amikor kopogtak az ajtón. Anyám ment kinyitni. Hát ki áll ott? István apja… Anyám azonnal átölelte, így fejezvén ki a részvétét. Szegény embernek minden erejére szükség volt, hogy lefejtse magáról a közel száz kilós anyámat… Nagyon meglepődtem, mert reggeli találkozásunk óta mintha kicserélték volna. Megváltozott. Amikor legutóbb elváltunk, egy idegileg összetört embert hagytam a konyhájukban. Most pedig egy kemény, magabiztos ember állt az ajtóban. Úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Nagy keservesen eltolta anyámat

106 magától és a világ legtermészetesebb nyugalmával rászólt, szedje össze magát, mert nem azért jött, hogy még egy asszony sírását kelljen végig szenvednie. Még mindig az ajtó kilincsét fogva odaszólt nekem, hogy négyszemközt szeretne beszélni velem. Nem sok választási lehetőségem volt, ezért idejöttünk a farönkökhöz... Ugyanide ült le, ahol most ti is ültök. Nem sokat teketóriázott, mindjárt belevágott a lényegbe. Elmesélte, hogy szombaton mennyi balszerencse érte. Későn ébredt, későn ért be a munkahelyére. Nem maradt ideje tankolni. A pénztárcája is otthon maradt a lakáskulcsával együtt. A felesége meg elment otthonról. Elég az hozzá, hogy mivel nem akarta feladni eredeti tervét, hogy kimenjen a telkére bütykölni a kocsiját, pénz nélkül és túl kevés benzinnel indult útnak. Nem is jutott vele haza. Valahol, nem messze innen, benzinstopot kapott. Kénytelen volt a hátralévő utat gyalog megtenni. Már majdnem hazaért, amikor egy mentőautó haladt el mellette. Ebben nem volt semmi különös. Folytatta az útját. A saroknál befordulva meglátta a házunk előtt parkoló rendőrségi buszt. Kíváncsian bekukucskált az ablakon. Több nevetgélő rendőrt látott odabent. Aztán arra lett figyelmes, hogy két civil ember is ül a hátsó sorokban. Az egyiket már jól összeverték. A másik meg csak bőg. Félt, hogy előbb vagy utóbb észreveszik, ezért abbahagyta a nézelődést és inkább hazament. Teljesen ledöbbentem az eddig hallottaktól. Meg is jegyeztem: szerencsétlen ember! Ezek szerint a fia gyilkosát látta akkor a buszban! A mentőautóban pedig István holttestét az orra előtt szállították el… Igen! Így van! - válaszolt Zorán. Azzal kihalászott egy üvegsört a kosárból. Megvártuk, amíg jól meghúzza. Rágyújtott egy cigarettára és úgy folytatta. - Mivel már mindent tudott, hiszen én számoltam be neki még aznap reggel, nem volt nehéz rájönnie, hogy ki is ült véresen a busz hátsó ülésén. De ez még nem minden! Most mesélem csak a lényeget! Elmesélte nekem, hogy hétfőn, amikor én a vízumot intéztem, már kora reggel megjelent náluk az alezredes elvtárs, akit nem lepett meg, hogy a szülők már mindent tudnak a fiuk

107 haláláról. Kitől is tudhatták volna meg, ha nem mitőlünk? Jelen esetben tőlem. Ennek tudatában mégis előadott egy hülye mesét, hogy István tragikus balesetben hunyt el. Azzal átadott egy zárójelentést, amiben részletesen leírták, hogy Istvánra egy meglazult palló zuhant és az okozta a halálát. Őszinte részvétét fejezte ki és már távozott is…

Felkavaró élmény volt ezt hallani. Most fogtam fel csak igazán buzi Feri aggályait. Azt, hogy mi vagyunk az el nem varrt szállak… Valójában mi nem jelentettünk veszélyt, de a puszta létünk is zavarta ezt a kommunisták által felépített rohadt társadalmat. A meleg éjszaka ellenére is bele borzongtam a hallottakba, de nem maradt időm ezen rágódni, mivel Zorán még nem fejezte be mondanivalóját. - István apja csak most ezek után tért rá találkozásunk lényegére. Amint mondta, törvényesen nem tud elégtételt venni fia haláláért, ezért úgy döntött, hogy személyesen fog bosszút állni és ennek végrehajtásához kérte a mi segítségünket. Magyarul: életre szólóan meg akarja leckéztetni a Lakatost. A meglepetéstől majd leestem a farönkről. De mégis, hogy képzeli? Öljük meg a Lakatost? Mert azt előre megmondom, akármennyire is szerettem az Istvánt és gyűlölöm a Lakatost, gyilkosságban nem fogok részt venni! - Zoli, gondolhatod, hogy nekem ugyanez volt a válaszom. Mondtam is neki, hogy nincs kedvem az akasztófán végezni. Azzal nyugtatott, hogy nincs szándékában ilyen eszetlen dologba belevinni minket. Ő egyszerűen csak azt szeretné - mivel egymagában ehhez kevésnek érzi magát - hogy mi hárman verjük úgy össze a Lakatost, hogy a jövőben soha ne tudjon másoknak ártani. Ez egy kicsit megnyugtatott, de megmondtam neki, hogy ezt először veled kell megbeszélnem. Ezért vagyok most itt. Mi a véleményed az egészről? Benne vagy? Nem tudtam azonnal választ adni, mivel magam sem tudtam, mitévő legyek. Oldalra pillantottam és megláttam Vera arcán a rémületet. Átöleltem és igyekeztem megnyugtatni. Én is kinyitottam még egy üveg sört és próbáltam átgondolni az egészet. Őszinte leszek: bennem is forrt a bosszúszomj. Azt hiszem, Zorán is így volt ezzel. Aztán arra gondoltam, hogy mindig mennyire tiszteltem István apját. Rengeteg időt töltöttem náluk. Mikor kis srácok voltunk, együtt játszott velünk. Néha egy kicsit irigyeltem is Istvánt, hogy neki van papája, nekem meg nincs. Nemrégiben rávett bennünket, hogy tanuljunk meg autót vezetni. Jó oktatónak bizonyult. Üres grundokra mentünk gyakorolni. Nekem túl sok kedvem nem volt hozzá, mert tisztába voltam azzal, hogy az elkövetkező húsz évben nem lesz módom kocsit venni. De azért becsületesen eljártam velük és hagytam inkább Istvánt gyakorolni.

108 Némi tépelődés után úgy határoztam, hogy ennyivel tartozom az apjának és nem hagyhatom cserben. Még képes lenne egyedül belevágni! Lakatos az én súlycsoportomba tartozott, amíg ő alig nyomott hatvan kilót. Ezek után nem volt nehéz igent mondanom. Viszont még mindig ott volt a legnagyobb kérdés, hogy vajon hol lakhat a Lakatos? Zorán erre is megadta a választ. Beszámolt arról, hogy reggel felhívta Ferit és a segítségét kérte. Természetesen emiatt be kellett avatnia a tervbe. Feri ugyan nem volt elájulva az ötlettől, de azért készségesen segített. Neki nem volt nehéz kideríteni Lakatos tartózkodási helyét. Rendőrségi kapcsolatai révén szinte azonnal megkapta a címet. - Zolikám, nem kell aggódnod! Sínen van az ügy! Most szépen hazamegyünk és majd csütörtök reggel találkozunk a felhőkarcoló előtt! A szeretkezés után hamar elaludtam. Ezzel szemben Verának sokáig nem jött álom a szemére. Már jó ideje nem gondolt a háborúban elszenvedett szörnyűségekre. Most viszont ismét rázúdultak a kellemetlen emlékképek. Mennyire hasonlít akkori és mostani helyzete! Milyen nagy szükség volt akkor a baráti összefogásra. A közös és az egyéni döntésekre is. A sors fintora, hogy most, húsz év után ismét veszélybe került az életük. A különbség csak annyi, hogy most nincs háború és nem kell éhezni. Két jóbarát már kiszállt ugyan: az egyik meghalt, a másiknak sikerült időben elhagyni az országot. Őrájuk gondolt most. Annára, aki ötvenhatban olyan tragikus körülmények között halt meg. Próbáltam megmenteni az életét, de nem jártam sikerrel. Ez az én egyéni döntésem volt akkor, amit soha sem bántam meg. A lelkiismeretem tiszta. Éppen ezért tudom Zolit megérteni. Ő sem akarja cserbenhagyni a barátja édesapját. Az a lényeg, hogy az anyja tudomására ne jusson! Rajtunk kívül csak Feri van beavatva. De kár, hogy ő nem kíséri el a fiúkat! Közülük ő a leghiggadtabb, a legmegfontoltabb. Mikor gondolataiban idáig jutott, támadt is egy jó ötlete. Reggel felhívom és rábeszélem, hogy kísérje el őket! Csütörtök reggel nem tudtam olyan gyorsan elkészülni, hogy Zoránék meg ne előzzenek. Mikor kiléptem az ajtón, már ott toporogtak és szívták a nem tudom hányadik cigarettájukat. Feri a kocsi mellett, néhány méterrel távolabb állt, mert, mint nem dohányos, nehezen viselte el a cigi füstöt. Jelenléte meglepett. Kérdeztem is. - Hát te mit keresel itt? - Nem válaszolt, csak bambán bámult maga elé. Zorán válaszolt helyette. - Képzeld, ez a faszfej azt mondta, hogy azért tart velünk, mert fél, hogy nem bírunk majd elbánni a Lakatossal! Kész röhej. Énnekem az ilyen Lakatos félék nem számítanak ellenfélnek! Olyan laposra verem, hogy tíz vasvilla is kevés lesz ahhoz, hogy kivakarják a saját szarjából! - Na, látod Zorán, én éppen azért vagyok itt! - vágott vissza Feri. – Te képtelen vagy mértékletes lenni! Nekem meg nincs időm itt maradni, hogy kivárjam az akasztásodat. Fogd már fel végre, hogy Lakatost csak összeverni akarjuk és nem megölni! - Elég legyen srácok! - vetett véget a veszekedésnek István apja. Ennek semmi értelme! Üljetek már be a kocsiba és haladjunk! Feri az anyósülésre telepedett, mi pedig hátulra ültünk. Nem volt nagy forgalom, hamar magunk mögött hagytuk a várost. Megtettünk vagy száz kilométert, mikor először megálltunk tankolni. Innen egy

109 keskenyebb útra fordultunk. Feri navigálta István apját. Ő sem ismerte az utat, de volt vele egy autós térkép, amit maga elé terített. Már előző nap bejelölte az útvonalat. Rettentő rosszak voltak az utak. Az öreg Wartburg úgy ugrált és rázkódott, hogy több ízben is majd Zorán nyakába zuhantam. És az a rettenetes hőség! Borzasztó meleg volt! Egy idő után már nem bírtam tovább és letekertem az ablakot. Bár ne tettem volna… A bevágódó por úgy arcon csapott, hogy az út hátralévő részében nem győztem kitörölni a mocskot a szememből. Ahogy közeledtünk úti célunk végéhez, egyre szegényesebb falvakon hajtottunk át. Alig láttunk embereket, annál többet kint a földeken. A nyár végi betakarítással voltak elfoglalva. Megálltunk, hogy végre kinyújtóztassuk elgémberedett tagjainkat, de nem sok örömünk telt benne. A forró forgószél poroszloponként csapott le ránk: akár vályogtéglát is köphettünk volna! Más választásunk nem lévén inkább visszaültünk a kocsiba. Feri megnyugtatott bennünket, hogy már alig húsz kilométer van hátra. Nekem ez több száznak tűnt! Végre valahára meg érkeztünk. Lakatos faluja még siralmasabbnak tűnt, mint az eddigiek. Alig harminc házból állt az egész. Egy főutca és két mellékutca. A főutcát Leninről nevezték el. Nekünk a Béke utca 5-öt kellett megkeresnünk. Utcatábla híján befordultunk a távolabbi utcába. Nem tudom miért, de ezt tartottuk szimpatikusabbnak. Üres, műveletlen telkek végén bukkant elénk Lakatos háza. Nem volt kétség afelől, hogy jó helyen járunk. Valamikor egy nagy, 5-ös számot pingáltak a kertkapura. Közvetlenül alatta fehér festékkel „Lakatos”! Az övé volt az utolsó ház az utcában, ami zsákutcaként egy kukoricatáblába torkolt. István apja - Feri utasítására - visszatolatott az utolsó, üres telekre és egy bozótosban parkolt le. A gaz olyan magas volt, hogy alig tudtunk kikászálódni a kocsiból. Viszont a kocsit tökéletesen takarta. Haditanácsot tartottunk. Az én ötletem az volt, hogy kerüljük meg a házat és bújjunk meg a kukoricásban. Ha nem hallunk életjelt a házból, akkor majd én előreosonok és keresek valami betörési lehetőséget. Zorán kivett egy pokrócot és egy husángot a csomagtartóból, majd elindultuk a kukoricásba. Az égiek szerencsével áldottak meg bennünket, mert ahogy búvóhelyünkre érkeztünk, már tudtuk, hogy Lakatos otthon van. Odáig hallatszott a rádió hangja. Egyszerre léptünk ki a kukoricásból. Kerítés nem lévén, a kukoricás felöl akadálytalanul futhattunk a ház hátsó bejáratához. Zorán szaladt elől. Az ő feladata volt, hogy berúgja az ajtót, ami olyan erősre sikeredett, hogy az öreg, korhadt deszkatákolmány a helység közepéig repült. Az óriási robajra Lakatos már fordult volna felénk, de én megelőztem és egy karate rúgással a padlóra terítettem. Ezután már szinte gépiesen cselekedtünk. Feri a pokrócot Lakatos fejére dobta, hogy ne lásson. Én az eddig hason fekvő testet a hátára fordítottam. István apja pedig a husánggal lecsapott a bal térdére. Lakatos úgy üvöltött fájdalmában, mint egy kan disznó, amit éppen a heréitől szabadítanak meg. Egy pillanatra talán el is veszítette az eszméletét, de hamar magához tért, amikor a második ütés a jobb térdét zúzta szét. Én, hogy tökéletes munkát végezzünk, páros lábbal ráugrottam a könyökére. Még lehet, hogy tovább püföljük, ha Feri nem lép közbe és nem vet véget a verésnek. Lakatos ekkor már alig nyöszörgött, de észnél volt. Közös erővel kihúztuk az utcára abban a reményben, hogy valaki egyszer majd csak rátalál… Amilyen gyorsan csak lehet, elhagytuk a falut. Iszonyú volt a hőség és alaposan megizzadtunk a nem mindennapi „munkában.” Az autó is felforrósodott, amíg oda voltunk. Zorán panaszkodott is, hogy ha nem állunk meg valahol sört inni, akkor ő abba belepusztul! István apja megígérte, hogy az első, útba eső kocsmánál megáll, hogy kezet mossunk és igyunk valamit. Vezetés közben hátrafordult és csak ennyit mondott: - Srácok! Köszönöm, hogy segítettek. Valahogy én is így képzeltem el! Jól elintéztük a fiam gyilkosát. Úgy szétvertem a térdét, hogy nincs az a sebész, aki ezt még egyszer össze tudná foltozni!

110 Igazság szerint én már nagyon szerettem volna magunk mögött hagyni ezeket a falvakat. Az egyik olyan volt, mint a másik: poros, és elhanyagolt. Néhol szabadon rohangáló kóbor kutyák, máshol csirkék, disznók akadályozták haladásunkat. A települések főutcáján - legalább is némelyik faluban - létezett valamiféle élelmiszerüzlet is. Ezek már kívülről is olyan borzasztóan festettek, hogy nem volt érdemes megállni előttük. Hajtottunk tovább abban a reményben, hogy majd csak találunk egy valamirevaló kocsmát. Valójában volt itt kocsma bőven, de mindegyik zárva, lévén, hogy az emberek kint dolgoztak a földeken. Már majdnem elhaladtunk a már nem tudom hányadik kocsma előtt, amikor Feri megálljt parancsolt. - Nézzétek! Ez nyitva van! Leparkoltunk a kocsma előtt és benyitottunk. A helység belülről ugyanolyan szegényes volt, mint ahogy kívülről látszott. Egy ócska bárpult - ami legalább olyan koszos volt, mint maga a padló - egy gyalulatlan faasztal is négy szék képezte a berendezést. Ezek sem a bútor kiállításról kerültek ide, hanem valószínűleg valamelyik részeg vendég szögelte itt helyben össze. Érkeztünkre a kocsmáros egy koszos ronggyal igyekezett csodát tenni a mocskos pulton. Nem sok sikerrel járt… Négy, munkásruhába öltözött parasztgyerek ácsingózott a pult előtt. Csodálkozva néztek ránk, legalább is mintha bantu négerek lettünk volna. Nem is csoda, hiszen hosszú hajú férfiakat talán csak a TV Ki mit tud műsorába láttak eddig. Van hideg sörük? - kérdeztem. Meglepetésemre a kocsmáros igennel válaszolt. Kértünk négy üveggel, majd leültünk az asztalhoz. A kocsmáros maga hozta ki és tette le az asztalunkra. Zorán és én egy hajtásra ittuk meg az egészet. Nem siettünk, tudtam, hogy a dohányosok ilyenkor szívesen elszívnak egy cigit is a sörhöz. Már nem emlékszem, hogy miről, de halkan beszélgettünk egymással, hogy ne zavarjuk a pultnál álló társaságot. Ekkor az egyik srác – ott- hagyva a társait - megindult felénk. Nem gondoltam semmi rosszra, talán kérdezni szeretne valamit, gondoltam én nagy naivan. Zorán viszont közel sem volt olyan naiv, mint én. Felállt, mintha gyufát keresne a zsebében. A srác, aki vagy huszonöt kilóval könnyebb volt nála, pimasz pofával szólt be neki. - Mi van, kis hímringyók? Mi az a titok, amiről ilyen halkan beszéltek? Ezzel még közelebb lépett Zoránhoz. Rossz ötlet volt! Zorán spontán válaszolt vissza. - Éppen a kurvákról beszélgettünk. Na és, hogy van anyád? A parasztfiú - akinek feltűnően sápadt arca engem is meglepett, lévén, hogy jóval több időt tölthetett a szabadban, mint mi, városiak - képe pulykavörösre változott a dühtől. Már emelte volna a kezét, hogy üssön, de túl közel állt Zoránhoz. Az meg csak átölte, felkapta és vagy másfél méter magasan tartva elszaladt vele a bárpultig és felültette rá. Majd barátságos hangon így szólt hozzá. - Ha nem nyugszol, letépem a kezedet és a hátadba szúrom! Elég világosan beszéltem? A parasztgyereknek csak fejbólintásra futotta az erejéből. Nevetséges volt az egész. Mit képzelhettek ezek a hozzánk képest vékonydongájú srácok? Valóban azt gondolták, hogy könnyű lesz elbánni velünk, mert hosszú a hajunk? Már kezdtük azt hinni, hogy ezzel véget is ért a műsor. Felálltam és indulni készültem a pult felé, hogy kikérjek még egy kört. Ekkor elém ugrott a másik srác. Őt sem választották volna be a válogatott birkózó keretbe! Rám vicsorgott azzal a kevés fogával. - Még nem végeztünk! - üvöltötte és máris ütött felém. Lazán elhajoltam a karja elől, így csak a levegőt kaszálta. Nem akartam megverni. Inkább hagytam egy darabig csapkodni. Gondoltam, egy kicsit elviccelődök vele. Gúnyosan megjegyeztem: - Mi van, kisbarátom, csak nem te vagy a falu fogorvosa? - Ettől még jobban lázba jött. Még elcsapkodott volna egy darabig, ha én rá nem unok. Jól szájba vágtam, amitől ülő helyzetben került a padlóra. Csodálkozva bámult maga elé, amikor észrevette, hogy maradék fogai a padlón hevernek…

111 Srácok, nekem ebből elegem van! Húzzunk haza! - mondtam a barátaimnak. Feri fizetett és kért még négy üveg sört elvitelre. Az ajtóból még barátságosan visszaszóltam a kocsmárosnak mondván: Jobban teszi, ha beszerez ennek a gyereknek egy csomag szívószálat, hogy meg tudja enni a csécsiszalonnát! Hazafelé már kevésbé zavart bennünket a meleg és a por. Közvetlenül zárás után érkeztünk meg. Már elmentek az utolsó vendégek is, de Vera még nem húzta le a rolót. Mosogatással foglalta el magát. Nehéz napja volt, csak ránk gondolt, féltett bennünket. Attól is tartott, hogy váratlanul betoppan Liza a keresztanyámmal és megtudja, hogy mibe keveredtünk. Nagy vidáman csörtettünk be az ivóba. A boldogságtól nyomban a nyakamba ugrott, alig bírtam lehámozni magamról. Kérés nélkül már hozta is a jégbehűtött söröket. Meséljétek el fiúk, hogy mi történt! Majd szétvet a kíváncsiság! Nevetve, egymás szavába vágva meséltük el neki a történteket. Jót derült ő is, főleg a kocsmai kalandunkon. Vidámak voltunk, kivéve István apját. Szerényen, szomorú arccal, kissé arrébb húzódva itta a sörét. Nem akarta elvenni jókedvünket, ezért inkább végigvárta a beszámolónkat és csak utána fordult hozzánk. - Fiúk! Még egyszer köszönöm, amit értem tettetek! Ne haragudjatok, hogy nem maradok veletek, de nekem haza kell mennem, mert vár a feleségem. Már így is nagyon ideges lehet, mert reggel azt hazudtam neki, hogy a főnököm hívatott be. Külön-külön mindegyikünktől elbúcsúzott. Zoránt könnyes szemmel ölelte át és csak annyit mondott neki, hogy nagyon vigyázz magadra és remélem, hogy egyszer még megadja a sors, hogy visszatérhess! Azzal gyors és egyenes léptekkel elhagyta az ivót. Nem akart visszafordulni, hogy lássuk, milyen megtört. Beült a kocsijába és csak ott tudta elengedni magát: zokogott. Ráhajolt a kormányra és úgy beszélt a fiával, mintha az most is ott ülne mellette… Feri volt a következő, aki elköszönt tőlünk. Fejfájásra hivatkozott és arra, hogy koszosnak érzi magát. Vera elkísérte az ajtóig, ott karonfogva súgta a fülébe: - Köszönöm, hogy meghallgattál és elkísérted a srácokat! Örökké hálás leszek ezért! Zorán, még megivott egy üveg sört, de már neki is elszállt a jókedve. Tudta, hogy eljött az idő, és végleg búcsút kell vennünk egymástól. El sem tudom mondani, milyen lelkiállapotban voltam akkor. Vera egy kicsit odébb vonult, hogy kettesben maradhassunk. - Eljött ez a pillanat is! Alig tudom magamba fojtani a bőgést! Itt kell, hogy hagyjalak benneteket! Ki a fasz gondolta volna, hogy ez így végződik? Nem csináltunk semmi rosszat. Ocsmány módon megölték a barátunkat, nekünk meg menekülnünk kell! Hol itt az igazság? - Sehol! - válaszoltam. - És engem is lesújtanak a dolgok. De mégis megkérdezem tőled, hogy ha majd öregek leszünk, szerinted mire fogunk szívesen visszaemlékezni? - Nem tudom, mire célzol…

112 - Azokra a boldog, hatvanas évekre, amiket együtt éltünk meg! - Boldog hatvanas évek? Miről beszélsz? Istvánt megölték. Nekem el kell hagynom a szüleimet. Bennünket most szakítanak el egymástól. Ferinek is menekülnie kell. Tudod miért? Csak azért, mert itt még a szexuális másságot sem tűrik el! És veled mi lesz? Még magad sem tudod… Lehet, hogy egy életre sittre vágnak! Te meg jössz nekem ezzel a boldog, hatvanas évek dumával! Én – per pillanat - nem látok itt semmiféle boldogságot! - Abban igazad van, hogy most nem a legboldogabb napjait éljük életünknek! Sőt, azt is mondhatnám, hogy ezek a legszarabb napok, amiket valaha is megéltem! Fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, velünk. Egyedül Lizában reménykedhetek, talán talál valami kiutat számomra. De egyben biztos lehetsz: nem adom fel olyan könnyen! Élve nem fogok a sittre menni! - Na, most aztán kurvára megnyugtattál! Megnyugtatónak szánt szavaim - valószínűleg - Verára is úgy hatottak, mint Zoránra, mert nyomban elém ugrott és lekevert egy hatalmas pofont. - Zoli, ne vedd fel nekem a magányos, reményét vesztett hős szerepét! Hallod? Nem vagy egyedül! Mindannyian veled vagyunk! Ha te most kételkedsz is, akkor megnyugtatlak: én biztos vagyok benne, hogy élve jutunk ki innen! Ne haragudj a pofonért! Ez nem szokásom, de muszáj volt megtennem, hogy végre észhez térj! Azzal nyakamba borult és megcsókolta a pofontól még piros arcomat. Dehogy haragudtam rá! Tökéletesen igazat adtam neki. Nem szabad kételkednem! - Jó kis pofont kaptál Zolikám! – évődött a helyzeten Zorán. - Meg is érdemelted! Bízzál a csajokban! De lépjünk tovább! Úgy érzem, hogy te még mondani akartál valamit azokról a boldog hatvanas évekről! - Pontosan! Például azokra az évekre gondoltam, amikor még minden olyan nevetségesen egyszerűnek tűnt. Gyerekként boldogan játszottunk a farönkökön háborúsdisat, indiánost, meg

113 még mit tudom én, mi mást. Később meg ott randiztunk a csajokkal. Aztán képzeld el, hogy milyen jó lesz majd visszaemlékezni a klubra! Milyen sokat buliztunk ott! Még saját zenekarunk is volt: kezdetben ugyan kicsit hamisan játszottak a srácok, de nekünk ez olyan boldogság volt, mintha maguk a gombafejűek nyomták volna! Szép emlékek... Amiket senki sem vehet el tőlünk! Valójában erre akartam kilyukadni, amikor azokról a boldog hatvanas évekről beszéltem. Mert lásd be, hogy akkor és ott, azokban a pillanatokban te is meg én is, sőt - mondhatnám - valamennyien boldogok voltunk! Ezekre a pillanatokra és élményekre szeretnék majd visszaemlékezni öreg aggastyánként egy hintaszékben ülve, lábamat lóbálva… - Igazad van! De valakit kifelejtettél a sorból! Jobban jársz, ha most figyelmeztetlek, mielőtt kapsz még egy pofont. - Igen, meg is érdemlem! - azzal felkaptam Verát, és még mielőtt szólhatott volna, a bárpultra ültettem és megcsókoltam. - Na, erre innunk kell! Vera kecsesen lecsúszott a pult másik oldalán. Dupla pálinkát töltött Zoránnak, nekem meg egy üveg sört. Egy hajtásra megittuk, majd Zoránt karon fogtam és szabályszerűen kitessékeltem a kocsmából. Muszáj volt ezt tennem, mert különben sohasem ért volna véget a búcsúzkodás…

###

Keresztanyámék testileg, lelkileg megfáradva érkeztek haza. Már most, kora reggel olyan meleg volt, hogy szakadt róluk az izzadtság. Bent a házban sem volt sokkal hűvösebb. Első útjuk a fürdőszobába vezetett. Anyámra ráfért volna egy jó alvás, a szemeit már alig bírta nyitva tartani. Liza megpróbálta rábeszélni, hogy legalább néhány órát pihenjen, de ő - makacsul - csak azt hajtogatta, hogy nem álmos. Liza már tudta, hogy anyám mennyire szereti a tejet, főleg reggel. Így hát kiment a konyhába és hozott neki egy nagy bögrével. Menet közben beleszórt egy kevés altatót. Ettől majd szépen elalszol, ha tetszik, ha nem! Alig telt el tíz perc, amikor anyám kijelentette, hogy meggondolta magát és mégis csak lefekszik. Lizának viszont valóban nem volt szüksége alvásra: ő már – úgy, ahogy - túltette magát a történteken és inkább a megoldáson törte a fejét. Fel- és alá járkált a konyhában, mitől ismét izzadni kezdett. Mennyire okos nő ez a Vera! - gondolta. Otthon mindig pucéran rohangászik! Azzal fogta magát és kibújt a ruhájából. Mindjárt jobban érezte magát. Utána repült a melltartó és a bugyi is. Leült a konyhaasztalhoz, maga elé vett egy jegyzetfüzetet és egy golyóstollat. Tervezni kezdett. Tisztába volt vele, hogy milyen nehéz feladatot kell megoldania. A háború befejezésétől ez idáig rengeteg üzletet kötött és

114 mindegyiket sikerrel. Nem véletlen, hogy ilyen gazdag lett. De ez most mégis más! Konkrétan a saját és barátai életéről volt szó! Felírt néhány nevet, akikkel muszáj lesz majd tárgyalnia. Ezek közül a legfontosabb a főnöke volt. Ezt követte jugoszláv csempész kapcsolata. Ezen a két emberen múlt, hogy sikerül, vagy bukik a terve. A főnökét, illetve a Tsz elnökét Hirsler Józsefnek hívták. Budapesten, a hetedik kerületben született és ott is nevelkedett. Az idő tájt sok zsidó lakott ott, szinte több, mint keresztény. Amikor a nácik átvették a hatalmat, ide tömörítették be a fővárosi zsidóság nagy részét. A kerület egy nagy gettóvá vált. Hirsler - aki szintén zsidó származású volt - nem volt hajlandó sárga csillagot viselni, ezért menekülnie kellett. Időben sikerült elhagynia a szemmel tartott kerületet és a fővárost is. Többfelé bujkált az országban. Munkát mindig talált, mert szinte minden szakmához értett egy kicsit. Mikor úgy érezte, hogy meleg a helyzet, akkor időben kereket oldott. Végül Szegeden mégis csak lebukott. Egy autószerelő műhelyben dolgozott és saját főnöke dobta fel. A háború már a vége felé járt. Ekkor - az utolsók között - egy gyűjtőtáborba került. A szovjetek bevonulását követően azonban hamar kiszabadult. Visszajött Budapestre, ahol éhínség fogadta. Nem talált munkát, ezért a feketepiacon próbálkozott. De nem járt sikerrel: az akkor már nagy rutinnal dolgozó orrgazdák elhalászták előle a legjobb falatokat. A sorozatos kudarcok ellenére azért mindig sikerült valahogy talpon maradnia. Lizával több ízben is kereszteződtek útjaik. Ekkor már Liza tekintélyes nepperré lépett elő a feketepiacon. Ő maga soha sem üzletelt Hirslerrel, mert kisstílű alaknak tartotta. Egy alkalommal Hirsler egy jónak ígérkező üzletet hajtott fel Szeged környékén. A gond csak az volt, hogy erre a nagy orrgazdák is rámozdultak. Pedig Hirsler minden pénzét ebbe az üzletbe fektette. Sietnie kellett, hogy mielőbb odaérjen. Szerencséje volt, mert az orrgazdák egy lerobbant autó miatt lekéstek az üzletről. Szörnyű dühösek is lettek, amikor megtudták, hogy ki lépett le előlük a zsákmánnyal! Szeged határában utolérték, de jött be a számításuk. A megleckéztetendő Hirsler már nem volt egyedül! A véletlen úgy hozta, hogy éppen előttük Lizával futott össze. Szeged külvárosában létezett egy kellemes fogadó. Ide tartott Liza is két nepper társával egyetemben. Az ajtóban összeakadtak Hirslerrel, aki éppen kifelé igyekezett. Mint jó ismerősöknél szokás, barátságosan üdvözölték egymást. Hirsler már nem akart visszamenni a fogadóba egy italra, mondván, még sok az intézni valója és siet. Már éppen fordult volna a kocsijához, amikor nagy fékcsikorgások közepette megállt előtte egy háborúból kiszuperált, német gyártmányú katonai teherautó és három tagbaszakadt ember - a konkurens orrgazdák - ugrott ki belőle. Azonnal nyakon csípték a szerencsétlent. Nekilökték a teherautó oldalának, folyamatosan szidalmazták és az egyik még jól gyomorszájon is vágta. A váratlan ütéstől összegörnyedt. Több sem kellett a másik kettőnek! Össze- visszarugdosták. Ha Liza és két társa nem lép közbe, akkor élve biztosan nem úszta volna meg! A fő hangadónak közben be nem állt a szája. - Te mocskos zsidó! - fröcsögte. Hogy miért nem nyírtak ki a nyilasok? Azt hiszed, hogy ezt megúszod? Nagyon tévedsz! Ennek még nincs vége! Elkaplak téged, mielőtt még lemegy a nap! Aztán majd meglátod! Szétrúgom a metszett tökeidet… Az utolsó fenyegetésen hasukat fogva röhögtek a többiek. Liza némán, rosszalló arccal állt a földön fekvő Hirsler mellett. Tudta, hogy őrá úgysem mernek kezet emelni, de még egy rossz szót sem szólni! Végül, megelégelve a dolgot, keményen rájuk förmedt, hogy hagyják már abba a rasszista mocskolódást és amilyen gyorsan csak lehet, húzzanak hazafelé! A három pórul járt orrgazda - más választásuk nem lévén – kocsiba szállt és elment. Hirslert hárman becipelték a fogadó mosdójába. Szerencséje volt, nem esett komolyabb baja. Megmosdott, orrvérzése is elállt. Rendbe szedte a ruháját, majd együtt bementek a fogadóba. Liza és társai kényelmesen megebédeltek. Ő beérte egy korsó sörrel. Mikor végzett, indult volna, de Liza megfogta a karját és visszatartotta. - Maradj még egy darabig! Különben is, fogsz tudni vezetni? - Igen, tudok. Fáj az oldalam, fáj a fejem, meg az orrom, de az a

115 lényeg, hogy egyben vagyok. - Ne siess! Várj még egy keveset! Lehet, hogy lesben állnak valahol és csak arra várnak, hogy egyedül legyél, és újra lecsaphassanak. - Akkor mit csináljak? - Ha Budapest felé tartasz, akkor gyere velünk. Te mész elől, mi meg közvetlenül utánad. Na, mit szólsz hozzá?

- Jó ötlet! Köszönöm a segítséget! Nem felejtem el. Örök hála neked! - Na, erről ennyit. Beszéljünk másról, illetve fogadj meg egy tanácsot! Te egyedül űzöd az ipart, ami annyit jelent, hogy csak kis üzletekbe tudsz belevágni. Nincs ezzel semmi probléma, ki így, ki úgy próbálja fenntartani magát. Most éppen egy olyanba nyúltál bele, amibe egyedül nem lett volna szabad. Szerencséd volt és megúsztad. Mit gondolsz, nem fog ennek híre menni? Nem csak ezeket a fazonokat szerezted meg magadnak ellenségednek, hanem a fél orrgazda világot! Ha rám hallgatsz, akkor amilyen gyorsan csak lehet, kiszállsz az üzletből. Mivel ezek után semmi esélyed sincs folytatni. Most annyit kerestél, amennyi jó ideig elég. Azután válts lovat! Te értelmes, ügyes srác vagy! Nem véletlen, hogy túlélted a náci üldözést. Lehet, hogy egyszer még olyan magasra jutsz, hogy abból nekem is hasznom lehet… Hirsler megfogadta Liza tanácsát és felhagyott a feketézéssel. Ügyesen keverte a kártyát és néhány évre rá már az ország legelismertebb termelőszövetkezetének az elnöke lett.

###

Liza hétfőn korán kelt. Mielőbb be akart érni a munkahelyére, megelőzve főnökét, Hirsler Józsefet. Mivel még a titkárnő is úton volt, hozzálátott és megfőzte a kávét. Lassan tette mindezt, hogy mire a főnök belép az ajtón, friss kávéval fogadja. Nem kellett sokat várnia, mert Hirsler, akihez órát lehetett volna igazítani, hét órára már meg is jelent az irodában. Csodálkozva nézett Lizára és az őt váró, gőzölgő kávéra. - Ez aztán nem mindennapi látvány! Valami nagyon fontos mondanivalód lehet, ha még a titkárnőmet is megelőzted!

116 - Így van Józsi! Nagyon fontos, mondhatnám életbevágóan fontos dologról szeretnék veled beszélni! Ha nincs kifogásod ellene, szeretném, ha négyszemközt beszélhetnénk, de ha nagyon el vagy foglalva, akkor halaszthatjuk délutánra is. Csak az a lényeg, hogy amiről beszélünk, az még csak véletlenül se jusson mások fülébe. - Most azután jól megijesztettél! Természetesen úgy lesz, ahogy akarod! Rád mindig van időm! Azzal leültek egy kisasztalhoz, hogy megigyák a kávéjukat. Ahogy a titkárnő megérkezett, Hirsler kezébe nyomott egy aktát, amit sürgősen el kellett vinnie a város párttitkárához. Most már nyugodtan rátérhettek a lényegre. Liza tökéletesen megbízott Hirslerben. Közel húsz éve ismerték egymást és szinte mindent tudtak egymásról. Ezért Lizának kétsége sem volt afelől, hogy nyugodtan beszámolhat neki a történtekről és beavassa a tervébe. - Nagyon elszomorít mindaz, amit elmeséltél. Zsidó emberként én aztán tudom, hogy milyen üldözöttnek lenni! Liza, én mindenben segítelek. Számíthatsz rám! Amúgy is sokkal tartozom… Emlékszel még azokra a náci fazonú nepperekre? Ha te, akkor nem lépsz közbe, úgy elvernek, mint buzi a faszát! - Jaj, Józsi! Ne mondj már ilyent! Hogy beszélsz? Nem szégyelled magad? De a szalonképtelen hasonlaton azért mindketten jót nevetek. - Akkor foglaljuk össze: szeretnél egy kamiont áruval megrakva. Két ideiglenes útlevelet, amilyent azok a sofőrök kapnak, akik nyugati országokba fuvaroznak. Az áruval nincs gond. Majd kapsz tőlem valami zöldségfélét. A menetlevelet és a hozzá tartozó papírokat el tudom intézni. Az útlevelek is menni fognak. Amit egyelőre problémásnak látok: az idő. Meg a kamion. Mi nem vehetünk kamiont. Pénzünk sincs rá elegendő és elkönyveltetni sem tudnám, főleg úgy, hogy vissza sem jössz vele. - Nekem ennyi pont elég! A kamiont magam akarom megvenni. Saját pénzből. Tehát ezzel nem kell törődnöd. A gond csak annyi, hogy privát emberként én nem vehetek egy kamiont. Ehhez

117 kellene nekem a TSz neve. Magyarul: én fizetek és tiétek a kocsi. Még jól is jártok, mert én vagyok olyan tisztességes ember, hogy a kocsit haza is juttatom. Az áru elkönyvelésével se törődj, mert én azt is állom. Csupán attól félek, hogy a disszidálásunkkal bajba keverlek… - Hát igen. Biztosan nagy balhé lesz belőle, de túl fogom élni! Te mindig olyan rendes voltál hozzám. Végre törleszthetek, én is tehetek érted valamit… Végül is, ha arra kerülne a sor, amit ugyan nem hiszek, akkor nyugodtan vissza is vonulhatok. Hála neked, van mit a tejbe aprítani! Igazság szerint bele is tetted a bogarat a fülembe! Én a háború előtt kétkezi munkából éltem. Nem vágytam arra, hogy TSz elnök legyek, de így hozta a sors… Talán éppen ideje lesz váltanom! Liza, el sem tudod képzelni, hogy most mit érzek! Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy nekünk egyszer el kell válnunk! Ráadásul ilyen körülmények között. Hirsler felugrott ültéből és térdre esve, arcát Liza ölébe hajtva hangos zokogásba tört ki. - Emlékszel, még egy kicsit szerelmes is voltam beléd, amit akkor be is vallottam neked... - Emlékszem. Én meg bevallottam neked, hogy a lányokhoz vonzódom. Esküszöm, ha nem ilyen lennék, téged választottalak volna férjemül! Még akkor is, ha az esküvő után én kaptalak volna az ölembe, hogy átlépjük a küszöböt, mert te biztosan meg sem tudtál volna mozdítani engem.

###

Hirslerrel való tárgyalása után Liza hazahajtott kis Moszkvicsával. Keresztanyám már kipihenten várta. - De jó, hogy végre megjöttél! Nem értem, hogy mi történt velem. Még soha a büdös életben nem aludtam ennyit! Az egész vasárnapot és az egész éjszakát is átaludtam… Gyere, ülj már le

118 és reggelizünk együtt! Liza ártatlan mosollyal és némi bűntudattal a lelkében ült le az asztalhoz. Nagyon jól tudta, hogy keresztanyám mitől aludt ilyen sokat. - Reggeli után kedvem volna ágyba vinni téged, de sajnos most nincs rá időnk. Szeretnék veled vásárolni menni. - Rendben van, de mit akarsz venni? - Egy kamiont! Még délelőtt megérkeztek Budapestre. Liza Moszkvicsával leparkolt az ország legnagyobb, áruszállítással foglalkozó állami vállalatának bejárata előtt. Ahelyett, hogy a vendégeknek kijelölt parkolót használta volna, egyenest az igazgató Mercédese mellé állt le. A csomagtartóból kivett egy nagy sporttáskát. Karon fogta keresztanyámat és gyors, határozott léptekkel benyitott az irodaházba. A portás barátságos mosollyal üdvözölte, mint valami régi, jó ismerőst. - Már várja az igazgató elvtárs. Fáradjanak be! Fent a hatodik emeleten az igazgató titkárnője fogadta őket. Bekopogott főnöke ajtaján és beszólt, hogy megjöttek a vendégei. Bentről barátságos hang szólt: Kérem, jöjjenek be bátran! Még szerencse, hogy Liza útközben kioktatta keresztanyámat, hogyan viselkedjen. Mert bizony szívesen megbámulta volna ezt a luxus módon berendezett irodát. - Tégy úgy, mintha az új üzlettársam lennél! Figyelj oda, amit mond és keresd vele a szemkontaktust! A többit majd én intézem…tanácsolta Liza. Az igazgató felállva fogadta őket. Barátságosan kezet fogtak, Liza pedig bemutatta keresztanyámat, mint új üzlettársát. Az igazgató nem győzte dicsérni a hölgyek szépségét. Ő maga sem volt egy rosszképű férfi: majdnem két méter magasra nőtt, dús fekete haját pedig egy kicsit hosszabbra hagyta a megszokottnál, de nem annyira, hogy az túl fiatalosnak tűnjön. Hellyel kínálta őket. Két, három percre rá megjelent a titkárnő, ezüst tálcán friss, forró kávét hozott. Míg a kávét fogyasztották, csak hétköznapi eseményekről beszélgettek. Utána áttessékelte vendégeit az iroda másik végébe. Kényelmes, angol bőrfotelekben helyezték magukat kényelembe. Az asztalon, ami szintén Londonból származott, többféle amerikai cigarettásdoboz hevert. Középen egy fából faragott kubai szivardoboz egészítette ki a dohányosoknak szánt kínálatot. - Liza kedves! Önt nem kínálom cigarettával, mert tudom, hogy nem dohányzik. Ön dohányzik? - kérdezte keresztanyámat. - Nem. Köszönöm, már én sem élek vele. - Ezek szerint dohányzott valamikor. Hogyan sikerült leszoknia? - Ó, nagyon egyszerűen! A háború alatt inkább az élelmet választottam. - Nagyon okosan tette! Én, sajnos, nem vagyok képes erre. - ezzel kivett egy méretes kubai szivart a dobozból és rágyújtott. Miközben pöfékelt, rátért a témára: - Reggel azt mondta a telefonban - ha jól emlékszem -, hogy a TSz nevében egy használt kamiont szeretne venni tőlem. Erről van szó?

119 - Igen. - Akkor arra is emlékszik, hogy én azt válaszoltam: ha találok ilyent, akkor a pénz átutalását bankon keresztül tudnánk lebonyolítani. - Igen, ez így van. De mindketten nagyon jól tudjuk, hogy a kamionra nekem van szükségem. Én pedig mindig készpénzben fizetek, és ha igazi nagy üzletről van szó, akkor általában valutával. Most, ebben az esetben például, dollárral fizetnék… Liza lehajolt, felvette a sporttáskát a padlóról, az asztal közepére helyezte, majd kinyitotta és az igazgató elé tolta. - Ennyit tudok adni. Egy fillérrel sem többet. Érdekli az üzlet? Az igazgató kihalászott egy szalaggal átkötött dollárköteget és alaposan megszámolta. Aztán beletúrt a táskába és megszámolta a kötegeket. Arca elégedett volt. Mosolyogva rázott kezet mindkét hölggyel és sóhajtva mondta: Magukkal kész öröm üzletet kötni! Majd bocsánatot kért és elment telefonálni. A beszélgetés nem tartott tovább három percnél. Amikor visszatért, közölte, hogy a kocsi félórán belül kint várja Lizáékat. A várakozási idő alatt megírták az adásvételi szerződést. Liza is telefonált, mégpedig Ferinek és megkérte, hogy taxival jöjjön az irodához és vigye haza a Moszkvicsot magához.

###

Tatabányánál kellett megállniuk tankolni. Mint kiderült, az eladók nem voltak olyan bőkezűek, hogy tele tankkal bocsássák útjára a kamiont. Miközben tankoltak, néhány kíváncsi autós is összeverődött: megbámulták a járgányt, no meg őket, mintha marslakók lennének, de nem kellemetlenkedtek és nem is tettek megjegyzéseket. Ezért aztán ők is barátságosan intettek búcsút nekik, majd folytatták útjukat. Alig tettek meg néhány kilométert, mikor Liza megjegyezte, hogy nagyon éhes. - Mit szólnál egy finom ebédhez? Különben is meg kellene ünnepelnünk ezt a jó üzletet. Tudok egy jó kis csárdát itt a közelben. Már sokszor ebédeltem itt, mondhatni törzsvendégnek számítok. - Nehogy már éhen halj nekem! Természetesen benne vagyok, annál is inkább, mivel magam is megéheztem. Amúgy én arra gondoltam, hogy itt csak kapjunk be valamit, azután majd otthon csapjunk egy igazi, nagy bulit a szerencsés vételt megünnepelendő. Persze csak kettesben, veled! Azzal kacéran átnyúlt a sebességváltó fölött, bedugta kezét Liza blúzába és finoman megsimogatta a mellét.

120 - Jaj, ne bomolj, mert mindjárt meggondolom magam és nem a csárdába megyünk, hanem hátra a hálófülkébe… A csárdában valóban jól ismerték Lizát és ezúttal akkora feltűnést sem keltettek, mivel itt már hozzászoktak a női sofőrhöz, aki rendre Csepel teherautóval érkezett. Inkább azon lepődtek meg, hogy a Csepel helyett most egy Mercédes kamionnal parkolt le. Az étterem vezetője szolgálta ki őket. Amikor távoztak, nem engedte Lizát fizetni. Keresztanyám nem is tudta türtőztetni magát. - Ez meg mi volt? Te itt ingyen kajálsz? - Általában igen. – válaszolta Liza. - Nem esik le a tantusz? Úgy látom, hogy nem. Ő az egyik vevőm. - Én pedig már azt hittem, hogy jól ismerlek! Sok mindent elmeséltél már magadról, arról, ahogy üzletelsz és azt is tudom, hogy nagyban játszol. De amit ma alakítottál, az teljesen lenyűgözött. Te valóban egy fantasztikus nő vagy! Annyira magabiztos…. Lizának lassítania kellett, hogy megelőzzenek egy lovas kocsit. - Sajnálom, hogy még csak ilyen keveset tudtam elmesélni az életemről. De bánj egy kicsit óvatosabban a dicsérettel! Nem mindig voltam én ilyen. Hogy is mondtad? Magabiztos….Pedig én is olyan egyszerű nő voltam, mint bárki más. Talán még egy kicsit rosszabb is. Férjhez mentem, pedig jól tudtam, hogy a nőket szeretem. Megcsaltam a férjemet nem is tudom, hogy hányszor. Biztosan tudom, hogy ezzel nagy fájdalmat okoztam neki. Jó ember volt és nem ezt érdemelte. Ha nem halt volna meg, lehet, hogy még mindig abban a hamis életben élnék. Aztán jöttek azok az átkozott oroszok, akik megerőszakoltak minket. Azon a napon minden megváltozott. Hosszú ideig nem is tudtam felfogni, hogy ez megtörténhetett velem. Addig sem voltam odáig a férfiakkal való szexért, de azok után még jobban megutáltam. Persze a többi lány is kibukott. Nekem kapóra jött Vera ajánlata, hogy vegyem át a csapatról való gondoskodást, azaz szerezzek meg mindent, ami a létfenntartásunkhoz szükséges. No, ebbe aztán nyakig belemerültem! A jövés-menés, az örökös számolgatás minden időmet lefoglalta. Ez lett az én gyógyszerem. Ahogy az idők

121 változtak, baráti körünk is megcsappant. Már csak Veráról kellett gondoskodnom, de nem csak őérte, hanem magam miatt is folytattam az üzletelést. Egyszerűen nem tudtam leállni, nem tudtam abbahagyni, mert szinte szenvedélyemmé vált! Közben úgy hozta a sors, hogy meggazdagodtam. Nemcsak áruval, hanem valutával is feketéztem. Jelenleg szerintem – én vagyok az ország leggazdagabb feketézője… Kivehettem volna Verát abból az átkozott kocsmából, de ő makacs, mint egy szamár! Na, de nem is erre akarok kilyukadni. Elég az hozzá, hogy rajta kívül nem volt senkim. Ő lett az én egyszemélyes családom.. Idáig még a szerelem is elkerült. Örülök, hogy végre rád találtam… Te lettél a megmentőm, és ti - te, a fiad és Vera lettetek az én új családom. Megmentelek benneteket, de ugyanakkor saját magamat is megmentem! Nekem is kinyílt a szemem. Az, hogy a közeljövőben lebukjak, annak elég kicsi a valószínűsége, de azért soha sem lehet tudni. Az én tevékenységem valójában törvényellenes, és ezt mindannyian nagyon jól tudjuk! Egy szó, mint száz, folyamatosan borotvaélen táncolok. A feketézést mindenképpen abba kellene hagynom, mert ahogy a szólás is mondja: addig jár a korsó a kútra… Különben nekem teljesen más a véleményem az úgynevezett feketézésről, mint egy átlagembernek. Én semmi mást nem csinálok, mint olyan áruval kereskedem, amit nálunk nem lehet kapni. Ha ez nem így lenne, akkor énrám nem volna szükség! Ilyen egyszerű! Na, ennyit erről… A másik, ennél lényegesebb ok, amiért most már én is el akarom hagyni az országot, az nem más, mint a kettőnk kapcsolata. A homoszexualitás ugyan nem törvénybe ütköző, de a hatalom mindent megtesz, hogy ott tegyen keresztbe, ahol tud. Mit gondolsz, meddig tudnánk eltitkolni a kapcsolatunkat ezen a kis

122 településen? Vagy megint költözzünk tovább? Nekem ebből elegem van! Nem vagyok én költöző madár, ami ide-oda vándorol! Ha majd a határ túloldalán leszünk, nyíltan fel is akarom vállalni azt, ami vagyok…

###

Török István alezredes elégedetten tért haza. Mindent sikerült úgy elintéznie, ahogy azt eltervezte. Megforgatta a kulcsot a zárban és benyitott a lakásába, ahol a felesége már türelmetlenül várta. - Jaj de jó, hogy megjöttél! Már kezdtem ideges lenni! Nem szoktál ilyen sokáig elmaradni. Istenem, milyen rosszul nézel ki! Sápadt is vagy. Nem jól érzed magad? - Nem, pocsékul vagyok. És a fejem is fáj. Biztosan az alváshiány okozza. Pedig egyáltalán nem érzem magam álmosnak. - Várjál, mindjárt hozok neked fájdalomcsillapítót! Azzal kiszaladt a fürdőszobába. Gyógyszerrel és egy teli pohár vízzel tért vissza. - Ez majd jót tesz. Ha nem vagy nagyon álmos, akkor szívesen meghallgatnám, hogy mit sikerült elintézned. Az asszony ebben nem ismert tréfát. Mindenről tudni akart, ami kapcsolatban volt a férje munkájával. Beteges rögeszméjévé vált, hogy ha a férje hibázik valamiben és ő nem tud róla, akkor az katasztrófához vezethet. Ő ezt úgy kezelte, hogy csak tanácsot szeretne adni… Természetesen elvárta, hogy azt a férje be is tartsa! Ezért aztán az alezredes nem is próbálkozott lefeküdni, inkább elmesélte a történteket. Mire a végére ért, a fejfájása migrénbe csapott át, de még mindig nem volt vége a megpróbáltatásnak. Végig kellett hallgatnia az asszony tanácsait is. - Most mindent nagyon jól csináltál! De nagy hibát követtél el akkor, amikor azt az ostoba Lakatost állományba vetted! Előbb meg kellett volna kérdezned engem. Most már mindegy… Az alezredes szeretett volna közbevágni, hogy bazd meg, ez nem az én ötletem volt! Ezt a rohadékot a nyakamba varrták! Mit tehettem volna mást? De nem szólt semmit, úgy sincs semmi értelme. Hagyta az asszonyt inkább, had mondja! - Azért azt a mocsok Bokrost jól elintézted! Meg akart téged zsarolni? Mégis mit képzelt? Azt hitte, hogy majd ő dirigál neked? Nehogy már a vakolat verje le a kőművest… Az asszony még szívesen folytatta volna, de az alezredes testén végigfutott a hideg.

123 Nyáron a panellakásokban még melegebb volt, mint odakint. Ennek ellenére az alezredes úgy fázott, mint ha tél lett volna. Remegett, mint a miskolci kocsonya. - Ne haragudj drágám, be kell fejeznünk, mert pocsékul érzem magam. Muszáj ágyba bújnom!. Annyira fázott, hogy kénytelen volt füléig felhúzni a takarót. Vacogása így egy kicsit alábbhagyott és némileg jobban is érezte magát. Ezt az asszony azonnal kihasználta. Letelepedett az ágy végébe és ott folytatta a mondanivalóját, ahol abbahagyta. - Tudsz rám figyelni? Tisztában vagy vele, hogy az ügy még nincs lezárva? - Igen, tudom. Az el nem varrt szállakra gondolsz, igaz? - Igen, arra. Azokat az átkozott hippi srácokat le kell csukatnod! Ezek az amerikai kultúra - ha ezt egyáltalán kultúrának lehet nevezni - majmolói! Gennyes fekélyek a társadalom testén. A fekélyeket pedig ki kell vágni, hogy ne fertőzhessenek tovább! Az alezredes állapota percről percre romlott. Már nem didergett, ha nem izzadt. Csak suttogóra fogott hangon volt képes válaszolni. - Meg akarom várni a temetést. Utána lecsapok rájuk. Megnyugodtál? - Jól van, de tovább ne várj egy napot sem! - Légy szíves, hozz egy lázmérőt, mert úgy érzem, lázas vagyok. A lázmérő 39 fokot mutatott. Hűha, ijedt meg az asszony. Ez nem kevés! Lázcsillapítót adott a férjének, de nem sokat segített. Estére még rosszabbul lett. A következő lázmérés már 41 fok közelében járt és az alezredes már alig volt észnél. Nem lehetett tovább várni, azonnal telefonálni kellett a mentőért.

###

Liza szerdára várta a Jugoszláviából érkező fuvarost, Dravics Miklóst. A férfi kéthetente hozott árut Magyarországra. Megállapodásuk szerint a tatabányai csárdában találkoztak. Ebéd közben itt állapodtak meg a következő fuvarról, arról, hogy mit hozzon legközelebb, vagyis mire van szüksége Lizának. Dravics valójában megrendelésre dolgozott. Most a kis Moszkviccsal erre a találkozóra vitte magával Liza keresztanyámat. Liza már otthon felkészítette keresztanyámat a találkozóra. Elmesélte, hogy már régóta ismerik egymást, jó barátságban vannak és szinte mindent tudnak egymásról. Mesélt megismerkedésükről is. - Először 1957-ben találkoztunk. Szokásomhoz híven a csárda előtt álltam meg a Csepellel, hogy megebédeljek. Velem egy időben

124 egy jugoszláv rendszámú teherautó is érkezett. Megálltam egy pillanatra, hogy szemügyre vegyem a sofőrt. Mikor kiszállt és elindult a csárda felé, megtorpantam a látványtól: ilyen csúnya férfit még életemben nem láttam! Ezen az emberen semmi sem volt szabályos! Tömzsi testéhez képest a kezei túl vékonyak és hosszúak voltak, majdnem a térdét verték, szögletes fején csak imitt-amott nőtt haj, bal füle lejjebb volt a jobbnál, no és az orra! Hát az bizony csúnyán, ferdén balra görbült. Mindezt tetézte, hogy enyhe csípőficama miatt még sántított is. Az ajtóban a férfi bevárt. Udvariasan, magyarul köszöntött. Egyszerre léptünk be az étterembe. Már indultam volna a megszokott asztalomhoz, amikor váratlanul felajánlotta, hogy szívesen meghívna ebédre. Mondanom sem kell, hogy mennyire meglepődtem... Csak nem fel akar szedni? Kész vicc! - gondoltam. Tudod, én sem vagyok szégyenlős, így aztán nyíltan meg is kérdeztem. - Mi van barátom? Csak nem azt hiszi, hogy bukom a jugó kamionosokra? Meghív egy ebédre, utána meg elvárja talán, hogy ellenszolgáltatásként együtt töltsük a sziesztát a szép kamionjában? - Ó, nem! - válaszolta a szép ember. - Félreért engem! Én csak meglepődtem azon, hogy Magyarországon léteznek női hivatásos sofőrök. Tudja, ez olyan ritka, mint árvaházban a szülői értekezlet! Egyszerűen csak beszélgetni szerettem volna magával. Mi - sofőrök - olyan magányosak vagyunk... Jólesik néha beszélgetni valakivel, amikor egy ilyen helyre betévedünk. Maga nem így van ezzel? De ha zavarja a külsőm, csak nyugodtan szóljon! Már megszoktam…. - No erre én úgy elszégyelltem magam, hogy nem győztem kérni a bocsánatokat. Természetesen elfogadtam a meghívást és soha sem bántam meg! Így kezdődött a kapcsolatunk. Nem is

125 emlékszem már, hogy hányszor találkoztunk a csárdában. Nem mindjárt kezdtem az üzlettel. Tudod, én mindig nagyon óvatos vagyok. Amikor már biztos voltam abban, hogy megfelelő az ember, akkor álltam elő az első üzleti ajánlatommal. Jó partnert választottam. Üzlettársak lettünk. Rengeteg csempészárut vettem meg tőle: farmernadrágok tömkelegét, cipőket, pulcsikat, irhabundákat, márkás italokat. Ha nem tudnád, Jugoszlávia tele van nyugati portékákkal. A Tito féle kommunisták nem annyira szigorúak, mint a mieink! Ők átjárhatnak nyugatra dolgozni is. Az olasz határt csak felületesen ellenőrzik. - Egy szó, mint száz, az idők folyamán nagyon jó barátok lettünk. Tökéletesen megbízunk egymásban. Mindent tudok róla: ismerem az egész életét gyerekkorától kezdve mostanáig. Még azt is elmesélte, hogy csúfsága okán mi mindenen ment keresztül. Csak a szülei nem bántották! Ők elfogadták úgy, ahogy van. Mindenki mástól csak bántást és folytonos gúnyolódást kapott. Az iskolában Quasimodónak csúfolták. Nem egyszer vágták az arcába, hogy szebb gyerekeket dobtak le a Taigetoszról… Kamasz korában sem lett könnyebb a sorsa: a lányok menekültek előle. A kurvák meg dupla gázsit követeltek. Az apja segítségével alakított egy szállítási vállalkozást. Először belföldön fuvarozott, később a Szovjetunió irányába is. Könnyű dolga volt, mert a szerb és az orosz nyelv sokban hasonlít egymásra. Ott ismerkedett meg egy orosz nővel, aki szerinte legalább annyira csúnya, mint ő maga. Idővel el is vette feleségül, mondván, ettől rondábbat úgy sem talál.. 1956 után megjavult a viszony Jugoszlávia és Magyarország között. Ezt mindjárt ki is használta és inkább Magyarország felé kezdett tekintgetni. Magyarul azért beszél ilyen jól, mert az anyja magyar. Szóval? most ezzel az emberrel fogunk találkozni. Az ő

126 segítségével szeretném intézni Zoli és Vera disszidálását. - Miért nem mi visszük őket magunkkal? - kérdezte keresztanyám. - Azért, mert a magyar-osztrák határon lehetetlen embert átcsempészni. Mi is zöldséget szállítunk majd kifelé. Mint ahogy azt majd látni fogod, alaposan ellenőrzik az egész kamiont, és indulás előtt a vámosok még a rakományt is leplombálják. Nem csempészárura utaznak, hanem disszidensekre vadásznak. Befelé már más a helyzet. Ha vannak összekötetéseid, mint például nekem, akkor a kamionos azt hoz be, amit akar… Na, már meg is érkeztünk! Ideje találkozni jugó barátommal… Dragovics már előttük megérkezett. Meglepődött, hogy Liza nem egyedül jött, de nem tette szóvá. Ő is megbízott társában. Rövid bemutatkozás után Liza a lényegre tért. - Miklós, először is fájó szívvel kell közölnöm veled, hogy üzlettársi pályafutásunknak ezennel vége! El kell hagynom az országot és most már azt is tudod, hogy mi az oka ennek. Két ember sorsát bízom rád: a barátnőmet azért hoztam magammal, mert ő a fiú anyja. A fiú párja pedig nem más, mint az én legjobb barátnőm. Most már mindent tudsz. Mi a véleményed? - Várj egy kicsit! Gondolkoznom kell! Dragovicsnak beletelt néhány percébe, mire választ tudott adni. - Ne féljetek, nem azon gondolkodom, hogy elvállalom-e, vagy sem. Természetesen szívesen segítek! De egyelőre a kivitelezés mikéntjén jár az eszem… - Szentséges Isten! Már a frászt hoztad rám! Mi a gond? Mondd el! Hátha nekünk is eszünkbe jut valami… - Na jó, megpróbálom rövidre fogni. Nem a te fiad és barátnője lesznek az elsők, akik bevállalják ezt az utat, hogy kijussanak az országból… Idáig nem is volt különösebben nehéz, de mostanra a helyzet megváltozott. A magyar hatóságoknak – érthető módon – nem nagyon tetszik ez a menekülési útvonal. Most sokkal jobban ellenőriznek a határon. Kifelé menet alaposabban átnézik, hogy mit viszek ki, azelőtt szinte le se szartak…

127 Most keresztanyámon volt a sor, hogy megijedjen. - Ezzel azt akarod mondani, hogy ez egy reménytelen vállalkozás? - Nem. Egyáltalán nem az, de nagyon fel kell készülni. - Mit javasolsz? - kérdezték anyámék egyszerre. - Kéne készíteni fából egy kis fülkét, ülőhellyel. Természetesen nem magasat. Adjatok valami papírt, mindjárt le is rajzolom, ahogy elképzelem. De van is nekem egy füzetem… Azzal előkapott a zsebéből egy kis jegyzetfüzetet és munkához látott. - Tessék! Itt van! – mondta nemsokára, azzal kitépte a lapot a blokkból és átnyújtotta Lizának. - Ez lenne a dolog egyik része. Most jön következő lépés. Szükségem lesz árura, mégpedig görögdinnyére. Az jó nehéz és emiatt lehetetlen a teljes szállítmány átkutatása. A fülkét - benne a két utassal - egészen előre tesszük és a rakteret tetőmagasságig megrakjuk dinnyével. Ez lenne az ötletem. Szerintem tökéletes! Most már csak az a kérdés, hogy mikor lesz a dolog aktuális? - Még nincs naprakész tervem. Egy biztos: három hétnél több időnk nincs! - Rendben. Telefonálj és én azonnal jövök. Különben nagyon sajnálom, hogy útjaink elválnak! Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor én is feladom a seftelést. Nincs kedvem új kapcsolatok kialakításához. Azt szokták mondani, hogy nincs pótolhatatlan ember… Lehet, hogy mindenki pótolható, csak nem a mi szakmánkban. Ezek után én is kiszállok, nincs kedvem magyar börtönben rohadni… Mielőtt elváltak volna, Liza egy levelet nyomott Dravics markába. - Szépen kérlek, ezt a levelet Jugoszláviából add fel! Megteszed? Erzsi barátnőmnek írtam Németországba. Előfordulhat, hogy itt, nálunk felbontják. Ilyen apró hibát nem szeretnék elkövetni… Beszámoltam neki is mindenről és kértem, hogy várjon bennünket, mert jövünk. Dravics átvette a levelet és zsebre vágta, de nem mozdult a helyéről. Látszott, hogy nagyon gondolkodik valamin, de képtelen gondolatait szavakba ölteni. Mi a baj Miklós? Gond lesz levéllel?- kérdezte Liza.

128 - Nem, dehogy. A levéllel semmi gond. Egészen másra gondoltam. Azt mondtad az előbb, hogy még nincs napra kész terved. Magyarul: még nem tudod a pontos dátumot. Megértem, de ez nem minden. Én a tervről szeretnék többet tudni. Mondom is, hogy miért. Tegyük fel, hogy megkaptad a szükséges papírokat. Azután telefonálsz, hogy jöhetek. Idáig minden érthető. Én jövök, ahogy csak tudok. De utána mi van? Erről szeretnék többet tudni. Már csak azért is, mert utána nagyon fontos, hogy a ti indulásotok, valamint a megérkezésetek Németországba szinkronban legyen a mi utazásunkkal. - Igazad van! Nagyon jó, hogy megemlítetted. Én már nagy vonalakban kidolgoztam, de te most ráébresztettél, hogy ez kevés. Várjatok, összeszedem a gondolataimat! Keresztanyám berendelt még három kávét, csak hogy Lizát ne zavarják. Drávics, hogy még több időt nyerjenek, kiment a kocsijához megnézni valamit. Visszafelé jövet még leülni sem volt ideje. Liza mosolyogva fogadta, mondván, hogy a terv készen áll. - Figyeljetek ide! A tervem a következő. Te azonnal telefonálsz nekem, amikor megérkeztek Jugoszláviába. Mi akkor, azon nyomban útnak indulunk. Nekünk egy hétre lesz szükségünk. Először is Németországban meg kell szabadulnunk a kamiontól. Ez nem gond, valahol lerakjuk, azután annyi. Most jön a lényeg. Én nem akarok ott maradni, mivel soha sem lehet tudni, hogyan viszonyulnak majd a németek az egészhez. Mi legális útlevéllel megyünk ki, mint áruszállító sofőrök, de akiknek a nyakába varrhatnak még egy eltűnt kamiont is. Ez így túl veszélyes és bizonytalan kimenetelű. Ezért én most azt agyaltam ki, hogy amikor már megszabadultunk a kamiontól, felkeressük Erzsit és az ő segítségével átmegyünk Olaszországba. Majd valahol a jugoszláv-olasz határ mentén várjuk be Zoliékat. És majd együtt jelentkezünk be az olaszoknál, mint új menekültek. Természetesen nekik már nem mutatjuk fel az útlevelünket, csak a személyi igazolványunkat. Amíg lehet, addig ott maradunk és

129 onnan, ha lehet, Svédországba megyünk. Na, mi a véleményed erről? - Én mindig is tudtam, hogy te egy okos ember vagy! Most sem csalódtam benned! Jó a terv. Eszerint a szép, szerelmes pár egy hétig nálunk marad. Ez már csak azért is jó, mert így megszerezhetem a legbiztosabb információt arról, hogy hol a legegyszerűbb átjutni a jugó-olasz határon. Majd erről készítek nektek egy rajzot is. Így majd tudni fogjátok, hogy hol kell várnotok a túloldalon. Jól van lányok! Ezek szerint mindent megbeszéltünk. Ahogy telefonálsz, máris jövök. Anyámék búcsút vettek Dravicstól, és - mint akik jól végezték dolgukat - hazahajtottak.

###

Négy hetes betegállományom ugyan lejárt, de én a megállapodásunkat betartva otthon maradtam. Vera szokásához híven lement dolgozni. Egyedül maradtam fent a lakásban. Az ágyban fekve Zoránra gondoltam. Vajon éppen merre járhat? Mertem remélni, hogy gond nélkül átment a határon. Jugoszláv útlevéllel nem eshetett baja. Aztán anyámra gondoltam, hogy akaratomon kívül milyen bajba sodortam. Egyedül az vígasztalt, hogy végre megtalálta élete párját. Aztán egy kicsit elálmodoztam a saját jövőnkről is. Hová kerülünk? Még azt sem tudtam, hogy mi Liza terve. Nagyon bíztam benne. Ilyeneken járt az eszem, amíg végül újra elszenderegtem. Későre járt, a szemembe tűző nap felébresztett. Nem volt kedvem tovább az ágyban henteregni, nem voltam henyéléshez szokva. Kimentem lezuhanyozni, azután reggelit készítettem magamnak. Próbáltam olvasással elütni az időt, de képtelen voltam a szavakra koncentrálni. Szörnyű ez a bezártság! Még csak fél napot töltöttem el egyedül, de a semmittevés máris kezdett az idegeimre menni. Verának volt egy drága, Grundig magnetofonja, amit Lizától kapott, de nem mertem bekapcsolni. Féltem, hogy lehallatszik az ivóba. Így aztán békén hagytam. Türelmetlenül vártam a zárórát. Végre ennek is eljött az ideje. Kettesével szedtem lefelé a lépcsőket, olyan lehettem, mint egy kutya, akit sétálni visz a gazdája… Verát össze-vissza csókolgattam és arra kértem, hogy csak beszéljen hozzám! Mondjon akár mit, tök mindegy, hogy mit, csak beszéljen, beszéljen, beszéljen, mert nyomban megbolondulok a némaságtól és a magánytól. Egymás szavába vágva beszélgettünk. Végül megszakított és elindult felfelé a lépcsőn. - Drágám! Muszáj leszek ismét egyedül hagyni téged. Gyorsan le kell lezuhanyoznom, addig csinálj egy kis rendet az ivóban! Boldogan megtettem, amire kért. Mire készen lettem a takarítással, addigra már nem csak, hogy lezuhanyozott, hanem már össze is dobott egy rántottát. Tálaláskor nem tudtam levenni szemeimet ringó, meztelen kebleiről. Ám erre ő is felfigyelt. - Elhiszem, hogy izgató a látvány, de nem gondolod, hogy nekem is

130 kijárna ugyan ez az élmény? Értettem a célzást, ezért villámgyorsan leszórtam magamról a ruháimat és ugyan olyan csupaszon, mint ő, ültem vissza az asztalhoz. A vacsora befejeztével már alig bírtuk türtőztetni magunkat: hosszan és szenvedélyesen szeretkeztünk. - Én nem tudom, hogy mi történt velem, de amióta te vagy nekem, nem tudok betelni a szexszel. Ilyen még soha nem fordult elő velem! Már az is elég, ahogy rám tekintesz sóváran és én már be is indulok. - Ne hogy azt hidd, hogy egyedül vagy ezzel! Azzal együtt, hogy fiatal vagyok, nem sok csajom volt, de azért találkoztam eggyel, kettővel. Senki sem hatott rám úgy, így mint te… - Remélem, hogy még sokáig így érzünk egymás iránt… Így teltek, múltak a napjaim. A délelőttök unalmasak voltak, de az esték annál intenzívebbek. Egyik alkalommal, amikor már túl voltunk a szeretkezés színe javán és pihegve feküdtünk egymást átölelve, csöngettek az ajtón. Gyorsan felöltöztünk és lementünk ajtót nyitni. Zorán apja állt odakint. Megrémültem, hogy rossz hírrel jön, de mosolygós arcáról ennek éppen az ellenkezőjét olvastam le. Beinvitáltam az ivóba és megkínáltam egy üveg sörrel. Elújságolta, hogy Zorán telefonált. Nekik ugyan nem volt telefonjuk, de még az elindulása előtt megbeszélték, hogy egy megbízható kollegájának hagy üzenetet. Sajnos, így aztán nem tudtam beszélni vele. - mondta. A kollega viszont részletesen beszámolt. Elmesélte, hogy Zorán Belgrádban van a rokonoknál. Úgy tervezi, hogy nem sokáig marad. Információja van arról, hogy az országban fiatal munkaerőt toboroznak a svédek. A svéd gyárak munkaerőhiánnyal küzdenek. A jugoszláv kormány rugalmasabb, mint a miénk és engedi a kiutazást. Zorán már jelentkezett is. Képzeljétek el, még az utazást is a svédek intézik és vállalják az összes költséget. Ezért azt reméli, hogy legközelebb már Svédországból telefonálhat. Ez aztán valóban jó hír! Örültem, hogy legalább már neki sikerült révbe érnie. Még elsöröztünk egy darabig, aztán a papa nagy boldogan hazament. Másnap este sem maradtunk látogató nélkül. Most nem volt olyan szerencsénk, mint előző nap. Javába benne voltunk a szexben, mikor csöngettek. Nincs rosszabb dolog a világon, mint megszakítani egy jó dugást, főleg akkor, amikor már a cél felé közeledik az ember! Magamra kaptam egy fürdőköntöst és már szaladtam is lefelé. István apja várt az ajtóban. Rám nézett és bűntudatos arccal végigmért. - Úgy látom, rosszkor jöttem… Megzavartam valamit? Fölösleges volt a kérdés, hiszen sejthette - vagy inkább tudhatta -, hogy mibe zavart meg. Nem is akart bejönni, csak röviden közölte, hogy jövő héten szerdán lesz a temetés és már ment is. Bezártam az ajtót, felültem az egyik bárszékre. A köntösöm zsebében találtam egy doboz bontatlan Pall Mall-t. Igazság szerint nem vagyok dohányos, Vera sem az. Amolyan „koca dohányosok” vagyunk mindketten… Általában a szeretkezések után gyújtunk rá: ilyenkor a meztelen hasamra teszek egy hamutartót és közösen elpöfékelünk egy szál cigit. Liza már ezt a szokásunkat is kipuhatolta, ezért lát el bennünket amerikai cigivel. Most, szokásomtól eltérően, rágyújtottam. Vártam már erre a hírre, nem ért váratlanul, de azért mégis csak megrázott. Talán kettőt, ha szívtam a cigiből, amikor Vera lejött hozzám. - Nem is kell kérdeznem, úgy is látom rajtad, hogy rossz hírt kaptál.

131 Ki volt az? Elmondtam neki István apjának rövid látogatását. Vera elsápadt. - Légy szíves, gyújtsál meg nekem is egyet! Most jól esne… Szívtuk a cigit és bámultuk a nagy semmit. Már alig vártam, hogy mondjon valamit. - Látom, hogy nagyon rossz passzba vagy. Megértelek, de menjünk inkább fel! Ne félj, nem kell folytatnunk… Ráérünk majd holnap is. Egy nap ide, vagy oda, nincs jelentősége. - Ne butáskodj! Nem erről van szó. A napoknak, ahogy mondtad, valóban nincs jelentősége. Én nagyon szerettem Istvánt, de tudomásul kell vennem, hogy nincs többé. Ez ugyan nagyon fáj, de muszáj lesz továbblépnem. Magunkra kell gondolnom. Még azt sem tudom, hogy mi lesz velünk. Nem akarok itt, vagy odafent leragadni és gyászolni. Ez nem lenne jó, mert az ember hajlamos rá, hogy a végén saját magát is eltemesse. Folytassuk az életet. Gyere, menjünk vissza az ágyba és kezdjük az egészet előröl…

###

Feri szombaton kora reggel telefonált. Mondta, hogy késik, csak tíz óra tájban érkezik. Liza és keresztanyám viszont már megérkeztek. Mivel Vera már tudta, hogy Feri késni fog, ezért nem zavartatta magát és a vendégeket pucéran fogadta. Anyám már kezdte megszokni Vera különcségét. Amikor üdvözölték egymást, csak úgy spontán, megpaskolta meztelen fenekét és csak annyit mondott nevetve, hogy jól áll neked ez az estélyi. Lent maradtunk az ivóban. Vera hozzáfogott a kávéfőzéshez. Még meg sem vártam, hogy elkészüljön, máris elmeséltem István apjának látogatását. Természetesen a temetés időpontját is megemlítettem. Liza, mint egy vérbeli póker játékos, úgy reagált a hírre, arcizma sem rándult. Nem látszódtak rajta az érzelmek. Pedig egy pillanatra megállt benne az ütő. Alig van néhány napom addig! - futott át az agyán. Az áruszállításhoz szükséges papírok még hiányoztak. Nincs se vízum, se útlevél… Akármennyire is igyekezett a főnöke, a Belügyminisztérium malmai lassan őröltek… Liza nem akart pánikot kelteni, ezért inkább csendben maradt. Magában azonban már a vészforgatókönyvet írta. Arra jutott, hogy keddig ad magának haladékot és csak majd akkor áll elő az új tervvel. Mert a temetés után nem szabad egy percet sem várni! Mivel már magán a temetésen való részvételt is veszélyesnek ítélte, úgy döntött, hogy utána azonnal hagyjuk el Budapestet és költözzünk hozzá, és ott kivárva az utazás napját. - Min jár az eszed? – kérdezte Lizához fordulva keresztanyám. – Olyan csendben ülsz itt, mint egy kisdiák, akin a házi feladatot

132 kéri számon a tanárja. - Ó, semmi különös. Elnézést, egy kicsit elbambultam… Azért, hogy a társaságot jobb kedvre derítse, elmesélte, hogy otthon már ők is kezdik átvenni Vera különös szokását, a pucérkodást. Észre sem vettük, hogy már tíz óra lett. Feri kopogott az ajtón. - Istenem! Máris itt van Feri és rajtam meg nincs semmi! Zoli, nyissál te ajtót! Én máris szaladok, hogy magamra kapjak valamit. Feri jó hangulatban érkezett: sugárzott róla a jókedv. Meg is kérdeztem tőle, hogy minek örül ennyire. - Ma csupa jó dolog történt velem. Először is: megkaptam a kiutazáshoz szükséges papírjainkat. Irány Jugoszlávia! Most már csak a temetésre várunk. Apropó… Nem tudod, hogy mikor lesz a temetés? - De igen. Szerdán. – válaszoltam. - Az nagyon jó, mert akkor csütörtökön már indulhatunk is. Tudniillik szombaton lépünk fel először. Visszatérve a temetésre. Én - bevallom - egy kicsit izgultam, hogy oda – a nagy fogás reményében – még az alezredes is eljön. Nem szívesen futottam volna össze vele. Gondolom, ti sem. Képzeljétek, ettől már nem kell tartanunk! - Miért? Mi történt? - kérdezte Liza kissé idegesen. - Az történt, hogy otthon rosszul lett. Bevitték a korházba. Nagyon beteg. Napokig az intenzíven feküdt súlyos tüdőgyulladással. Három hétnél hamarabb biztosan nem engedik ki! Liza úgy megkönnyebbült, mint akinek mázsás terhet vettek le a válláról. Odaszaladt a bárpulthoz, kivette saját készítésű tortáját és Feri elé tette. - Ezt neked csináltam otthon, amiért voltál olyan kedves és elhoztad a Moszkvicsomat a kamion telepről. Hallottam, hogy édesszájú vagy… Ez mind a tiéd! Remélem, ízlik majd! Feri nagyon meghatódott, és szemlátomást alig tudott betelni a torta látványával. Fogj már hozzá! – bíztattuk és nem kellett sokáig ösztökélni… Felfalta az egészet.

###

133 Liza és keresztanyám késő éjszaka értek haza. Nem voltak fáradtak. Anyámat nyugtalanította, hogy Liza egész délután szótlan volt. Rá is kérdezett. - Bánt valami? Baj van? - Nem szeretek hazudni neked. Valóban, szörnyű ideges lettem, amikor Zoli közölte, hogy szerdán lesz a temetés és még mi sehol sem tartunk. Aztán jött Feri a jó hírrel, hogy az a szemét zsaru dögrováson van. Na, akkor megkönnyebbültem. Most már minden rendben van. Visszatért a jó kedvem. Mégpedig annyira, hogy majd kibújok a bőrömből! - A bőrödből nem kell, hogy kibújjál! De a ruhádból igen…

### Vera a temetésre hivatkozva egy nap szabadságot kért, amit meg is kapott. Ezért szerdán a felhőkarcoló zárva maradt. Nem akartunk magunknak problémát okozni azzal, hogy egy bezárt kocsmában találkozzunk a többiekkel, ezért egy kicsit odébb, a Duna-partra beszéltük meg a találkozót. Onnan mentünk Liza kocsijával a temetőbe. Már két hónapja nem esett. Nagy volt a szárazság. A szűnni nem akaró forróság felperzselt szinte minden létező növényt. Sivár kopaszság fogadta a gyászoló embereket. A szárazságtól még a fák is elvesztették lombozatukat. Néhány levél, ami fent maradt, szárazon, összezsugorodva zörgött a forró szélben. Megvettük a virágcsokrokat a temető bejáratánál és elsétáltunk a ravatalhoz. A gyászolók nagy része már megérkezett. István anyját csak két oldalról támogatva tudták lábon tartani. Korban nem sokkal volt idősebb keresztanyámnál, de most legalább huszonöttel tűnt öregebbnek. Szemei vörösek voltak a sírástól. Háta meggörnyedt, vállai megereszkedtek és egy lépést sem tudott megtenni segítség nélkül. Apja is megtört. Arca keskenyebbé, keményebbé vált az elmúlt napok alatt, de mégsem tűnt annyira elesettnek, mint a felesége. Arra gondoltam, hogy talán a Lakatosnál tett kiruccanásunk billentette egy kicsit helyre az ő lelki egyensúlyát. A ravatalozóban tartott ceremónia nem tartott sokáig, mivel a szülők egyszerű, polgári temetést választottak Istvánnak. A gyászmenet viszont annál hosszabb és keservesebb volt: sokszor kénytelen volt megállni, mert István anyja még segítséggel is alig bírta a megpróbáltatást. Az egyszerűség kedvéért a gyászolók egy része már a megásott sírnál várakozott. Gimnáziumi iskolatársaink színe, java is eljött. Még a volt osztályfőnökünk is. Feri is ott várakozott az együttesünk körében. Eljött a búcsúztatás ideje. Körbe néztem és meglepődve fedeztem fel, hogy még a házmesternénk is itt van. Nagy szemeket meresztett ránk. Zorán apja oldalba bökött és a fülembe súgta: Ne törődj vele, már nem házmester! A múlt héten kirúgták. Azt hiszem, már a lakásotokat is kipakolták… A sírásók türelmesen megvárták, míg mindenki megtalálta a helyét a sír körül. Legnagyobb megdöbbenésünkre a volt házmesterné - a legjobb siratóasszonyokat is megszégyenítve - bömbölve felzokogott. Szemen tudtam volna köpni a mocsok boszorkányt! Koppanva hullott az első lapát föld a koporsóra. Szörnyű érzés fogott el. Zaklatott lelkemben újra hallani véltem az István tarkójára lesújtott ütést tompa csattanását.

134 Előre lépett együttesünk három gitárosa és rázendített István kedvenc számára, a The Shadows-Theme for joung Lovers-re. Valamennyien szívből zokogtuk. Hát ennyi volt egy ember élete… A sírásók elhelyezték a keresztfát, amibe apja saját kezűleg égette bele a következőket. „ Itt nyugszik fiunk Zoli-1942-1963” . A temetés végeztével szétszéledtek az emberek. Mi nem csatlakoztunk a többiekhez. Még temetés előtt megbeszéltük, hogy a szertartás után elkísérjük Verát elhunyt férje sírjához. El akart búcsúzni tőle. Sokat gyalogoltunk a sírig, a legszélső parcelláig. Legalább is mi akkor azt hittük, hogy ez a legszélsőbb parcella. Vera két csokor virágot hozott. Akkor még nem tudtam, hogy mihez kezd a másik csokorral. Mi négyen egy kicsit arrébb várakoztunk, hogy Vera egyedül maradhasson emlékeivel. Az egyik virágcsokrot egy megrepedt kővázába tette, majd búcsúzóul átölelte és megcsókolta a keresztfát. Könnyes szemmel, de a megmaradt csokorral a kezében fordult hozzánk. Nem felejtettél el valamit? - kérdeztem és rámutattam a csokorra. - Nem. Ezt másnak szántam. Mindjárt elmagyarázom. Ez itt, mint látjátok, a legszélső parcella. De a valóságban nem az. Ha jól elnéztek a távolba, ott láthatjátok a temető végét záró magas betonkerítést. Nem véletlenül olyan magas. A tetejét még szögesdrót is szegélyezi. A túloldalon az a nagy, ronda, szürke épület pedig nem más, mint egy börtön. Ha tekintetetekkel végigpásztázzátok a kerítést, akkor ott jobbra láttok egy vaskaput. Ezen lehet átjutni a börtönudvarba. Gondolom, nem olyan nehéz rájönni, hogy mi célt szolgál. - Az elhunyt foglyokat hozzák ott át? - kérdeztem. - Igen, valóban azokat és a kivégzetteket is. Praktikus… Nem kell őket messzire vinni. Nem gondoljátok? Így aztán a kerítés innenső oldala a valóságos utolsó parcella. Itt, ahol most állunk, az a 304-es. Az pedig a 305-ös lenne. Látjátok azokat a jel nélküli földkupacokat? Azok ott sírok…Fejfák nincsenek, a sírhalmokat is csak úgy lehet kivenni, ha az ember erősen figyel: hol magasabb a gaz…Az összes kivégzett forradalmárt oda temették el. Közöttük Nagy Imrét is. Kicsit távolabb, balra van egy közös tömegsír. Azokat a forradalmárokat temették oda, akiket nem tudtak beazonosítani. Valószínűleg Anna is ott nyugszik. Amikor egyedül jöttem ki ide a férjem sírjához, visszafelé mindig azt a szélső utat választottam és menet közben óvatosan elejtettem egy-egy szál

135 virágot Anna emlékére… - Miért kell annyira óvatosnak lenni? - szóltam közbe. - Zolikám! Nézzél szét egy kicsit! Ott jönnek, látod? Azok a fekete ruhás, fekete napszemüveges férfiak. Az a feladatuk, hogy senkit se engedjenek a parcella közelébe. Ha észrevennék, hogy virágot helyezel el, azonnal lekapcsolnának. Na, most már tudjátok. Most szétszedem ezt a csokrot és csak egy szálat tartok meg, amit Annának szántam. A többit itt hagyom a férjem sírján, csak úgy, egy kicsit szétszórva. Nagyon figyeljetek rám! Mikor odaérünk, ne nézzetek se jobbra, se balra! Csak menjetek leszegett fejjel előre, mint ahogy gyászoló emberekhez illik! Fogjatok közre engem, én pedig, mint aki véletlenül leejtette a zsebkendőjét, lehajolok és bedobom a virágot a gazba. Így is történt. Kimentünk arra a keskeny útra és gyászos ábrázattal haladtunk előre. Igaza lett Verának, mert a fekete ruhások azonnal a nyomunkba szegődtek. Ugyan megtartották a tisztes távolságot, de le nem vették a tekintetüket rólunk. Egy óvatlan pillanatban Verának sikerült elejtenie a virágot. Utána megszaporáztuk lépteinket és amilyen gyorsan csak lehetett, elhagytuk a temetőt.

###

Még mindig iszonyú meleg volt, amikor visszaértünk a felhőkarcolóba. Ferivel ez volt az utolsó, együtt töltött délutánunk. A hangulat ugyanolyan gyászos maradt, mint amilyen a temetőben volt. Ő már nem akart alkoholt inni, mert még hosszú út állt előtte. Büszkén mesélte, hogy sikerült vennie egy öreg, használt, csupa rozsda, kelet-német gyártmányú Robur buszt. Remélte, hogy kitart Belgrádig, aztán mehet az ócskavasba. Úgy tervezték, hogy kora hajnalban indulnak. Ahogy mondta, a főnöke természetesen tud az utazásról, csak a kint maradásról nem. A hollandiai turnét sikerült titokban tartania. - Nagy pofon lesz az a főnökömnek, mikor megtudja, hogy kint maradunk! Ezzel az ő karrierjének is annyi! Megérdemli! Végül is ő záratta be a klubunkat. Mégis mit képzelt ez a mocsok? Ne hogy már a nyúl vigye a puskát! Nem akartuk Ferit túlságosan feltartani. Egyenként búcsúztunk el tőle. Ekkor láttam őt életemben utoljára…

136

###

Hazaérkezésük után Liza azonnal felhívta Hirslert és megbeszélt vele egy találkozót még arra a napra. Délután, egy üveg konyakkal a kezében Hirsler meg is érkezett. - Mit ünneplünk Józsi? - kérdezte Liza. - Semmi különöset. Legfeljebb csak azt, hogy ismét látlak benneteket. Merre jártatok? Már kezdtem aggódni… Liza elmesélte, hogy mi járatban voltunk fent Budapesten és kinek a temetésén voltunk. Keresztanyám sohasem fogyasztott szeszesitalt, de most nem akarta megsérteni Hirslert és elfogadott egy pohárka konyakot. Már csak azért is, hogy koccinthassanak a tegezésre. A puszik után sokáig forgatta a poharat kezében, míg végül is egy hajtásra megitta. Meg is lett a hatása, mert olyan köhögési rohamot kapott, hogy majd megfulladt. - Látom, te aztán nem vagy ehhez hozzászokva! Kérsz még egy kupicával? - Még csak az hiányzik! Most is majdnem megfulladtam, de a következőt biztosan nem élném túl! Mindketten jót nevettek rajta, de azért következő körből, már kihagyták. - Mondjátok lányok! Mi a gond? Mi az a fontos dolog, amiért ide hívtatok? Liza beszámolt Draviccsal való találkozásáról és tervéről. Egyúttal átadta a fülke összeállításának vázlatát is, amit a rajz alapján el kellene készíteni. - Mi erre nem vagyunk alkalmasak. Itt a te kézügyességedre van szükség! Hirsler gyors pillantást vetett a rajzra, majd zsebre vágta. - Ügyes! Jó ötlet! Számomra ez nem gond. Gyorsan, akár egy-két óra alatt is elkészülök vele. Felállt, magához vette a konyakos üveget. Töltött magának és Lizának, bár legszívesebben Liza is nemet mondott volna. Gyorsan felhajtotta. - Rendben van, akkor most mondd el, hogyan tervezted magát az elindulást! Mikor indultok ti és mikor Dravics? - Én az akciót vasárnapra terveztem. Akkor szabad a pálya, mert az itt dolgozók otthon vannak. Ez csak Dravics kocsijára

137 vonatkozik. A miénkét már hét közben fel kell pakolnunk paprikával, mert a szállítmányt még itt, a helyszínen ellenőrzik a vámosok. Sajnos a másik kocsi bepakolásában Zoli és Vera segítségére nem számíthatunk, mivel a fülke felszerelése után nekik már el kell foglalni a helyüket. - Amikor az övékével készen leszünk, már indulhatnak is. Szegények! Minél kevesebbet tartózkodnak abban a rohadt fülkében, annál jobb! Mi megvárjuk, amíg megérkeznek Jugoszláviába. - Dravics első dolga lesz, hogy telefonon hívjon bennünket. Mi csak azután indulunk. Tudod, én abszolút biztosra akarok menni! Elég a legkisebb hiba, és már csak a börtönbe látjuk viszont egymást… - Erre, ahogy én téged ismerlek, nem kerül sor! Amibe te belevágsz, azt keresztül is viszed! De hogy jobb kedvre derítsem a társaságot, elmondom, hogy sikerrel jártam és már holnap a kezembe lesz az útleveletek a vízummal együtt! Liza! Ennek örömére dobjunk be még egy pohárral! Azzal már töltött is. Hirsler hazament. A lányok abban bíztak, hogy nem ennyi konyak elfogyasztása után lát hozzá a fülke elkészítéséhez…

###

Most, hogy már nem sürgetett az idő, nyugodtan tudtunk felkészülni az útra. Hirslernek valóban sikerült megszereznie az útleveleket és már másnap összetákolta a fülkét is. Vasárnap anyámék ismét eljöttek hozzánk. Liza egy jutazsákot cipelt be a vállán. Kíváncsian nézegettük. Vajon mi lehet benne? Nem akarta fokozni a türelmetlenségünket, ezért a zsák tartalmát az asztalra borította. Voltak ott farmernadrágok, ingek, magas szárú cipők, férfi és női alsóneműk. És egy hátizsák. Én mindjárt tudtam, hogy miről van szó. Ez lesz az úti felszerelésünk. Valószínűleg Vera is tisztába volt ezzel, de csak nem bírta megállni szó nélkül. - Mi van? Fel akartok öltöztetni? Jól el vagyok én pucéran is! - Meztelenkedj csak nyugodtan, de az útra még sem mehetsz így!- kapta a választ Lizától. - Gyertek közelebb! Mindent elmagyarázok!

138 Mindannyian az asztal köré gyűltünk és kíváncsian nézegettük a ruhákat. - Mielőtt válogatáshoz fognátok, sajnálattal közlöm, hogy ettől több ruhátok egyelőre nem lesz… - Mi lesz a szép farmerommal, amit nemrég kaptam tőled? - Vehetsz majd annyit odaát, amennyit csak akarsz! Most az a fontos, hogy legyen veletek egy váltásra való ruha. Ez a ruha, ami rajtad van, az tökéletesen megfelel. Kivételt képez Vera jelenlegi szerelése… Azzal barátságosan Vera hátsójára csapott, majd így fojtatta. - Nem tudhatjuk, hogy milyen lesz az időjárás. Egy biztos, hogy nem kikövezett sétányon sétáltok át Olaszországba! Készüljetek fel a legrosszabbra. Különben Dravics úgy is felkészít majd benneteket. A hátizsákot neked kell majd vinni Zoli! Abba pakoljuk be a tartalék ruhákat. Kényelmes cipőkbe induljatok, de amikor nekivágtok a határnak, cseréljétek át ezekre a túra bakancsokra! Mi pénteken este jövünk értetek. Itt fogunk aludni. Szűkös lesz, de majd megoldjuk! Különben sem lesz időnk sok alvászatra, mert hajnalban, nyitás előtt el kell hagynunk a felhőkarcolót. A szombatot nálunk töltitek. Dravics vasárnap hajnalban érkezik. Felrakjuk a fülkét, amiben ti elbújtok. Mi meg - amilyen gyorsan csak lehet - telirakjuk dinnyével a rakodóteret. Azután indulás! Ha minden úgy megy, ahogy azt terveztem, akkor még aznap késő este Jugoszláviában lesztek… Tehát használjátok ki okosan és hasznosan a hátra lévő időt!

###

Lizának igaza volt. Maradt bőven időnk, de nem csak a szeretkezésre. Végiggondoltam mindazt, ami velünk az utóbbi időben történt. Kérdéseket tettem fel magamnak. Például azt, mit követtünk el, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk? Azon is elgondolkodtam, hogy cselekedhettem volna másként? Valószínűleg nem. Akaratomon kívül kerültem bele egy örvénylő spirálba, amiből képtelen voltam kimászni. És az örvény egyre

139 lejjebb húzott. Ott is ragadtam volna, ha Liza, keresztanyám és Vera az utolsó pillanatban ki nem rántanak belőle… Rá kellett jönnöm arra, hogy egy olyan társadalomban élek, ami telis-tele van ilyen életveszélyes örvényekkel. Nem kell sok ahhoz, hogy az ember belesodródjon. Elég, ha nem elég aktív és nem támogatja a kommunista rendszert. Például nem lép be a KISZ-be. Nem vesz részt a május elsejei felvonulásokon. Nem ajánlja fel a fizetésének egy részét más kommunista ország támogatására. Ezek a kisebb örvények. Ezeket még valahogy ki lehet kerülni. Sokkal veszélyesebb az, ha egy fiatal másként akar élni, mint azt a kommunista társadalom elvárja. Ha nem az előírt szabályok szerint szórakozik, öltözködik, táncol. Ekkor már az ember veszélyes vizekre téved. A szórakozóhelyek már magukban véve is veszélyesek voltak. Akármi megtörténhetett, ha az ember véletlenül szóváltásba került a fizetett besúgókkal, önkéntes rendőrökkel, munkásőrökkel. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ezekre az emberekre épült fel a kommunista társadalom. Válogatás nélkül szervezték be ezeket az aljaembereket. A rendőrség sem volt különb. Oda is felvettek szinte bárkit. A körzeti rendőr megbízottak legtöbbjét alkoholista, pszichopata emberek alkották. Lakatos is ilyen primitív alak volt. Szerencsétlenségünkre a sors pont vele hozott minket össze. Békésen beleúsztunk az örvénybe. Szerencsétlen István barátom ennek lett az áldozata. Én meg menekülni kényszerültem…

###

Liza és keresztanyám a terv szerint megérkezett. Hoztak magukkal két összecsukható kempingágyat, hogy azon éjszakázzanak. Mindannyian idegesek voltunk. Részemről már alig vártam, hogy túl legyünk az egészen. A hátizsákot már korábban összepakoltam. Nem lett túl nagy és nem is volt nehéz. Nem akartunk sokáig fent maradni. Így is csak néhány óránk maradt az indulásig. Segítettem anyáméknak megágyazni lent az ivóban, aztán el is vonultunk aludni. De az alvászatból nem lett semmi. Csak forgolódtunk az ágyban és türelmetlenül vártuk az ébresztőóra csörgését. Az úton alig volt forgalom. Hamar megérkeztünk. A nők bementek a konyhába, hogy összedobjanak egy reggelit. Én kint maradtam a kertben. Visszahoztuk a kempingágyakat. Az egyiket letettem a diófa árnyékába, végignyúltam rajta és próbáltam kitalálni, hogy a nők milyen reggelivel lepnek meg. Azután elaludtam. Farkas éhesen ébredtem, korgott a gyomrom. Mi van? Mit vacakolnak ilyen sokáig a reggelivel? Automatikusan ránéztem a karórámra és nem akartam hinni a szememnek. Négy órát mutatott. Ez nem lehet igaz! Már délután van? Hogy tudtam ennyit aludni? Azután eszembe jutott, hogy egész éjszaka csak forgolódtam és már előtte is rítus táncot jártak az idegeim. Kikászálódtam a kempingágyból és csak akkor vettem észre, hogy ott ül mellettem anyám. Mosolyogva tekintett rám. - Kisfiam! Te aztán szépen elaludtál! - szólt hozzám. - Miért nem ébresztettek fel? Átaludtam a reggelit és ezek szerint még az ebédet is. Akár éhen is halhattam volna… - Na gyere, ne morgolódj! Hagytunk az ebédből is neked. - Mi a kaja? - Lecsó. Én főztem a kedved szerint, nokedlivel.

140 Együtt mentünk be a konyhába. Az asztalhoz ültem és vártam, amíg keresztanyám újra melegíti a lecsót. - Hol vannak a többiek? - Ebéd után ők is lefeküdtek. Azt hiszem, mindannyian rosszul aludtunk az éjjel. Megterített, majd hozta a gőzölgő edényt és letette az asztal közepére. - Szedjél magadnak! Hozom a nokedlit is. Leült velem szembe és végignézte, ahogy én jó étvággyal elfogyasztottam az utolsó szem nokedlit is. Látszott rajta, hogy csak úgy dagad a büszkeségtől. Ilyen finom lecsót csak anyám tudott főzni. Ezt ő is nagyon jól tudta. Megköszöntem a finom ebédet, majd megpusziltam az arcát jobbról és balról is. - Anyukám, te miért nem feküdtél le a többiekkel? - Azért, mert képtelen voltam rá. Egy huzamban arra gondolok, hogy te holnap útra kelsz. Azt sem tudom, hogy mikor látjuk egymást. Ne haragudj kisfiam, de szörnyű ideges vagyok. Te vagy a mindenem. Te adtad meg nekem ez élet értelmét. Nem élném túl, ha valami bajod esne! Nem bírta türtőztetni magát és hangos zokogásba tört ki. Felálltam és átkaroltam. Mellkasomba fúrta az arcát. Hagytam, hogy kisírja magát, a vigasztaló szavak úgysem segítettek volna… Vártam, hogy megnyugodjon. Én magam is elérzékenyültem, küszködtem a könnyeimmel, de visszafogtam magam. Nagyon jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam: ebben a nehéz helyzetben nem egy bőgő kisfiút akart maga előtt látni, hanem egy magabiztos férfit. Lassan elengedett, letörülte könnyeit és remegő hangon mondta. - Úgy-e vigyázol magadra? Légy erős kis fiam! Meglehet, hogy Liza és Vera valóban álmosak voltak és azért mentek el aludni, de én azt gyanítottam, hogy ők ezt előre megbeszélték és szándékosan hagytak kettesben anyámmal, hogy el tudjunk búcsúzni egymástól. Kiléptünk a konyhából, ők meg - mint egy vezényszóra - egyszerre jöttek ki a hálószobából. Nem úgy néztek ki, mint akik éppen akkor ébredtek fel. Liza mosolyogva átölelt és a fülembe súgta. - Anyád főzi a legjobb lecsót… Azzal anyámhoz fordult, belekarolt és vitte magával a hálószobába. Az ajtóból visszaszólt. - Ha lehet, estig ne zavarjatok bennünket! Kézen fogtam az én pucér Verámat és kisétáltunk a kertbe. Fantasztikus élmény volt egy ilyen szép, meztelen nővel sétálni a szabadban. Meg is lett az eredménye, olyan erekcióm lett, hogy a farmernadrágom majd szétpattant. Lementünk a diófáig és leültünk a kempingágyra. Még mindig nagyon meleg volt, de a diófa árnyékában, ahová a nap sugarai soha sem tudtak beférkőzni, kellemes szellő fújdogált. - Látom, hogy a nadrágod egy kicsit kényelmetlenné vált! – nevetett Vera és választ sem várva már húzta is le rólam. - Még úgy sem dugtunk a szabadban! – summáztam és lágyan megcirógattam a kezét.

141 ###

Dravics híres volt pontosságáról. Most sem kellett csalódnunk benne. Megérkezése után az első dolga volt, hogy szemügyre vegye a fülkét. Nem talált rajta hibát, de készségesen elismerte, hogy ő viszont elfelejtett egy lényeges dolgot, amit most és itt lesz kénytelen korrigálni. Véleménye szerint amikor az utánfutó rakterét megpakolják dinnyével, akkor a fülkét gyakorlatilag betemetik, emiatt kevés lesz odabent a levegő! És milyen igaz! Kért egy rókafarkú fűrészt és már hozzá is látott a szellőző megszerkesztéséhez. A fülke hátsó falán – fejmagasságban - kifűrészelt egy kis ablakot. Feltettük a fülkét a kocsira. Dravics késsel belevágott a szellőző ablak mögött feszülő ponyvába, kihajtott belőle egy darabot úgy, hogy azt a fülkéből ki-be lehessen csukni. Így majd menet közben beáramlik a levegő a fülkébe. Majd amikor a határhoz érünk, ezt a ponyva ablakot belülről becsukjuk, hogy kívülről ne látszódjék. Azon nyomban ki is próbáltuk. Bebújtam a fülkébe, kinyúltam a kis ablakon és visszahajtottam a bemetszett ponyvát, de az csak addig maradt ott, amíg kézzel tartottam. Ez így nem volt jó. Végül is szigetelőszalaggal oldottuk meg a problémát. Az extra munka miatt sok időt vesztettünk, amit muszáj volt behozni. A búcsúzkodásra nem sok időnk maradt. Mi ketten bemásztunk a fülkébe, ők pedig elkezdték a rakodást. Nehéz munka lehetett a négy-öt kilós dinnyéket feldobálni és fent elrendezni. Fizikailag egyikük sem volt ilyen nehéz munkára felkészülve. Egy órányi folyamatos munka után keresztanyám úgy érezte, hogy nem bírja tovább, leszakad a karja. De összeszorított foggal küzdött tovább és nem adta fel! Két óra elteltével azonban kénytelenek voltak szünetet tartani, mivel a férfiak sem bírták szusszal. Hirsler és Dravics alsónadrágra vetkőzve folytatták. A nők is feladták szemérmességüket és csak a bugyit és a melltartót hagyták magukon. Lassan, de biztosan megtelt a raktér. Már alig látszott ki a fülke teteje. Ekkor történt egy kis baleset: Liza melltartópántja elszakadt, nagy mellei kiszabadultak fogságukból, a két férfi legnagyobb gyönyörűségére. Liza nem sokat vacakolt a szakadt melltartóval. Ledobta magáról és ráripakodott a férfiakra. - Mi van?! Nem láttatok még meztelen melleket? Ha arra számít itt valaki, hogy a bugyim is szétreped a fenekemen, az nagyot fog csalódni! Na, húzzunk bele! Még tíz perc és készen vagyunk. Reggel kilenc órára útra készen állt a rakomány. Dravics bement a házba mosakodni és felöltözni. Búcsúzáskor átadta a megígért rajzot, ami a jugó-olasz határ egy bizonyos pontján segítette később az átjutásunkat, majd felmászott a vezetőfülkébe. Felbőgött a hathengeres FIAT dízelmotor és lassan kigördültünk a Tszcs - udvarából. Már épp ideje volt, mivel elviselhetetlen lett a meleg a fülkében. Áldottam Dravics eszét, hogy gondolt a szellőzésre. Ahogy a teherautó nagyobb sebességre kapcsolt, bőven kaptunk már friss levegőt. Amúgy elég kényelmesen ültünk, igaz, sok mozgásra nem volt lehetőségünk. Csendben ültünk, fogtuk egymás kezét és bámultuk a minket körbeölelő deszka ketrecet. Beszélgetni amúgy sem lehetett volna a zaj miatt. Még szerencse, hogy egyikünk sem volt klausztrofóbiás. A percek óráknak tűntek. Egy idő után meg is szomjaztunk, de egyikünk sem mert vizet inni, mert attól féltünk, hogy nem bírjuk ki vizelés nélkül. Így aztán inkább szenvedtünk a szomjúságtól. Egyszer megálltunk tankolni, de ez rajtunk mit sem segített. Türelmetlenül bámultam a karórámat, amin a percmutató csigalassúsággal haladt előre. Próbáltam kiszámolni, mennyire lehetünk a határtól. Egyszer csak úgy éreztem, mintha letértünk volna az aszfaltos útról. Sokkal lassabban haladtunk és a göröngyös úton úgy rázkódott a kocsi, hogy majd leharaptam nyelvemet. Végre megálltunk. Nem tudtam mire vélni.

142 Már nyúltam volna, hogy a biztonság kedvéért bezárjam a ponyvanyílást, de Dravics megelőzött és beszólt a nyíláson. - Hogy vagytok szépségeim? Éltek még? - Voltam már jobban is, de nem panaszkodunk. Mennyi van még hátra a határig? - Éppen ezt akartam közölni veletek, azért is álltam meg. Öt kilométerre vagyunk. Ez az utolsó pihenőhely. Zárjátok be a ponyvanyílást! Én meg kívülről leellenőrzöm, hogy jól zár-e. Megtettem, amire kért és vártam a válaszára. - Minden rendben. Nem látszik semmi. Azzal visszaszállt a kocsiba és útra keltünk. Az öt kilométert hamar magunk mögött hagytuk. Ismét megálltunk. Szorosan összeölelkeztünk és a meleg ellenére vacogva vártuk a fejleményeket. Hallottuk, hogy valaki köszön és megkéri Dravicsot, hogy állítsa le a motort. Aztán ugyanaz a valaki elkéri a szállítólevelet, majd valami suhogást véltem hallani; a ponyvát nyitották fel hátul. - Az anyja úr Istenit! Ez aztán a rakomány! Jól megpakolták ezt a szerencsétlen Fiat - ot… Jól van Dravics elvtárs. Zárja vissza a ponyvát és minden jót! Dravics visszakapaszkodott a vezetőfülkébe, elköszönt. Ismét felbőgött a motor. Mielőtt elindultunk volna, a vámos beszólt a letekert ablakon. Ha majd visszafelé jön, ne felejtsen el megdobni minket egy-két farmerrel! Mindegy, milyen méret. Végre-valahára elindultunk. A jugoszláv határőrök és vámosok meg sem állítottak bennünket. Azon kaptam magam, hogy még mindig Vera kezét szorongatom. Pedig már alig tudta türtőztetni magát, hogy fel ne sikoltson a fájdalomtól. Kinyitottam a szellőzőablakot, mert a meleg kezdett elviselhetetlenné válni a fülkében. Boldogan átöleltem Verát. - Drágám, az első akadályon túljutottunk! A következő már rajtunk múlik. Örülsz? - Nagyon és már alig várom, hogy nekivágjunk az olasz határnak. Türelmetlen vagyok, szeretnék már túl lenni az egészen. De most más problémáim vannak… - Mi a gond? - Majd bepisilek. - Én is… Még vagy fél órát zötykölődtünk a következő pihenőhelyig. Dravics arca ismét megjelent a szellőző nyílásban. Ugyanazt kérdezte, mint előzőleg. - Jól vagytok szépségeim?

143 - Jól, csak majd bepisilünk! - Kitartás, már majdnem otthon vagyunk. Alig húszpercnyire vagyunk a tanyámtól. - Akkor most mi a fenének álltunk meg? - Mert nekem is pisilnem kellett… Az út valóban nem tartott tovább húsz percnél, de a mi tortúránk ezzel még nem ért véget. Meg kellett várnunk, amíg kiszabadítanak bennünket a dinnye fogságából. Dravics és felesége nagyon kitettek magukért. Ahogy bírták dobálták, rugdosták a dinnyéket lefelé. Közel sem telt annyi időbe, mit a felpakolás. Nem kellett azzal törődni, hogy sértetlenül érjenek földre, mert ezek mind a disznók elé kerültek. Végre sikerült annyira kinyitni a fülke ajtaját, hogy ki tudjunk mászni. Verát lesegítettem a kocsiról. Dravics felesége már várta, megfogta a kezét, úgy szaladt be vele a házba. Én nem vártam segítségre, hanem megcéloztam az első almafát. Dravics tisztes távolságból figyelt. - Na, barátom, most, hogy ennyire megkönnyebbültél, mit szólnál egy jó, hideg sörhöz? - Az ötlet nem rossz, de ha nem akarsz kétszer fordulni, jobb, ha mindjárt két üveggel hozol! Dravics eltűnt a házban. Én fel-alá sétálgattam, hogy kimenjen a zsibbadás a lábamból. Túl sokat ültem egy helyben. Eltelt már jó néhány perc, de Vera még mindig nem került elő. Igaz, hogy nagyon kellett pisilnie. Na de mégis? Mi tart ilyen sokáig? Már éppen azon voltam, hogy teszek még egy kört a ház körül, amikor kilépett az ajtón kéz a kézben Dravics feleségével. Már fel voltam készülve arra, hogy az asszony sem lehet sokkal szebb a férjénél, de azért erre még én sem számítottam! Valóban nagyon csúnya volt. Kerek, lapos arcán jól látszott a mongol beütés. A szemöldöke olyan dús volt, hogy még Brezsnyev elvtárs is megirigyelte volna! Nem lehetett magasabb 150-centinél. Ehhez a parányi testhez áldotta meg az Isten két akkora mellel, hogy hozzájuk képest a dinnyék, amiket az imént ledobáltunk, nagyobbacska almának tűntek. Mivel ekkora melltartó talán nem is létezett kerek e világon, szabadon hagyta őket gurulni bő munkásinge alatt. Bemutatkoztunk egymásnak. Natasa vagyok. - közölte. Kezet ráztunk. Olyan volt a kézszorítása, mintha satuval paroláztam volna! Közben le nem vette a tekintetét rólunk. - Hallod ember! Ilyen szép, két embert, mint amilyenek ti vagytok, még soha nem láttam! - mondta. - No ne pironkodjatok már! Nem várok viszont bókolást! Nagyon jól tudom, hogy én milyen ronda vagyok. Képzeljétek, amikor gyerek voltam, az iskolánkban álarcosbált rendeztek. A legjobb álarcnak kijáró díjat én kaptam, pedig nem is volt álarcom! Szép pár vagyunk mi így is a férjemmel! Képzeljétek, nem régen hallottam, hogy amikor Miklós még pólyás volt, a pap nem akarta kézbe venni! Azt mondta, hogy tegyétek a gyereket egy lapátra, mert máskülönben nem vagyok hajlandó a keresztvízbe mártani!

144 Saját tréfáján úgy nevetett, hogy már attól tartottam, óriási keblei kiszabadulnak munkásinge fogságából… - Hát így vagyunk mi, ketten. Szegény páromnak Moszkváig kellett eljönnie, hogy párt találjon magának. Várjatok! Hogy is mondják magyarul? Megvan. Minden zsák megtalálja a maga foltját! Nekem azonnal megtetszett Natasa vidám stílusa, de azért csak visszafogottan mertem vele együtt nevetni. Natasa kacagását Vera kérdése szakította félbe. - Te - úgy-e - orosz vagy? Hol tanultál meg ilyen jól magyarul? - Félig orosz, félig mongol vagyok. Anyám mongol származású. Magyarul a férjemtől tanultam. Azt hiszem, a jó Isten nagyon megbánta, hogy ilyen csúf testtel áldott meg… Ezért aztán kompenzálni akart. Nagyon gyorsan tanulok idegen nyelveket. Jól beszélek németül és angolul is. Ezen kívül szépen is festek. Azt mondják az ismerősök, hogy tehetséges vagyok. - Ezt én is megerősítem – tette hozzá Vera. - Azért voltam bent olyan sokáig a házban, mert az előszobában lévő festményeket csodáltam meg. - Örülök, hogy tetszettek. Majd később körbevezetlek benneteket. Van belőlük bőven. Tele a ház a festményeimmel. Mondd csak Vera, szégyenlős vagy? - Nem, miért kérded? - Szeretnék egy aktot festeni rólad. Úgy értem: ruha nélkül. Nem bírtam nevetés nélkül megállni. - Mi ezen a nevetnivaló? - kérdezte Natasa. - Csak az, hogy Vera kedvenc otthoni viselete a pucér feneke! De ezt inkább mesélje el ő maga! - Jól van Zolikám! Majd én elmesélem, miközben dolgozik a festményen. Még folytattuk volna a beszélgetést a festészetről, mikor Dravics megérkezett a beígért sörökkel. - Honnan hoztad a sört? Csak nem visszamentél érte Magyarországra? - De hogy is! Tudom, hogy megvárattalak, de előbb telefonálnom kellett anyádéknak, hogy megérkeztünk. Nem kaptam mindjárt

145 vonalat, azért tartott ilyen sokáig.

###

Keresztanyám le nem vette a szemét a telefonról. Idegesen várta a hívást Jugoszláviából. Liza jó szóval nyugtatta. Hosszú az út és ha megérkeznek, előbb ki kell, hogy szabadítsák őket. Nyugodjál meg! Nem lesz semmi baj. Menj és főzzél inkább kávét! Addig én itt maradok és várom a hívást. Alig tette lépett ki a konyhába, amikor megcsörrent a telefon. Liza azon nyomban felkapta a kagylót: Dravics volt a vonalban. - Szia, Liza! Rendben megérkeztünk. Mindannyian jól érezzük magunkat. Most már akár indulhattok is! - Azzal Drávics már le is tette. Anyám fal fehéren állt, kezében a kávés dobozzal. - Mi az, csak nincs valami baj, hogy ilyen hamar letette? - Nyugi szívem, minden rendben ment. A fiad és Vera épségben megérkeztek és jól vannak. - Akkor miért fejezte be ilyen gyorsan? - Azért, mert ez interurbán hívás volt. Soha sem lehet tudni, hogy lehallgatják vagy nem… Anyám úgy, ahogy, megnyugodott. Indult volna vissza a konyhába, hogy befejezze a kávéfőzést, de Liza kivette a kezéből, mondván: - Úgy remeg a kezed, hogy jobb, ha én csinálom! Mikor megfőtt a kávé, kiültek a kertbe. - Lenyugodtál? Mondtam neked: ez a Dravics megbízható ember! Tudod mit jelent ez? Azt, hogy holnap reggel mi is indulhatunk. Ez az utolsó esténk itt. Mihez lenne kedved? Jól gondold át, mert több esélyt nem kapsz! - Szeretkezni szeretnék veled, mégpedig itt, a csillagos ég alatt. - Látom tanultál a fiadtól… Választ sem várva keresztanyám letérdelt Liza elé.

### Reggel korán keltek. Keresztanyám készített egy nagy adag rántottát. Liza lefőzött vagy tíz adag kávét, amit egy óriási, olasz termoszba töltött. Ilyen kávét egy jó darabig nem iszunk! Mikor ezzel is elkészültek, Liza elővett két nagy sporttáskát. - Az egyik az enyém, a másik a tiéd lesz! Most figyelj rám! Olyan ruhákat pakolj be, mint én! Nem viszünk magunkkal semmi feleslegest. Sok fehérneműt, két meleg pulóvert, két extra

146 farmernadrágot, két férfiinget és két pár lapos sportcipőt hozzál! - Most már csak a tisztálkodási cuccok vannak hátra. És már készen is volnánk! - Gyere, drágám mehetünk! Liza megfogta keresztanyám kezét és elhagyták a házat. Nem akart visszafordulni és búcsút inteni a házának, mert attól tartott, hogy elbőgi magát. Nem csoda, hiszen oly sok mindent hagyott a háta mögött. Beszálltak a vezetőfülkébe. Liza beindította a motort és lassan kigördültek a főútra. Félig lehúzta az ablakot, mert egyre melegebb lett. Szépen, tempósan haladtak a határ felé. - Liza! Te nem vagy ideges? Mert én úgy remegek, mint a miskolci kocsonya… - De igen! Én is berezeltem egy kicsit, de próbálom tartani magam. Még jó, hogy a vezetésre is koncentrálnom kell! Bal kézzel tartotta a kormányt, míg a jobbjával előhalászott egy aszpirinos dobozt az inge zsebéből. - Vegyél be egy tablettát! Ez nem aszpirin, hanem gyenge nyugtató. Muszáj lenyugodnod, mert nem babra megy a játék! Fel kell készülnünk arra, hogy a vámosok nem kesztyűs kézzel bánnak majd velünk! Mi vagyunk az első női kamion sofőrök. Ilyent még soha nem láttak! Biztos lehetsz benne, hogy nem virágcsokorral várnak bennünket! Ott fognak belepiszkálni a lelkünkbe, ahol csak tudnak… Három órányi vezetés után megérkeztek a határhoz. Liza kettesbe váltott. Már csak lépésben haladva besorolt a többi kamion mögé. Egy német rendszámú kamion araszolt előttük. Lassan elérték a sorompót, amit felnyitottak a német kocsi előtt. Az áthajtott, majd előttük ismét leengedték. Várniuk kellett. Tíz percnyi várakozás után megjelent egy kiskatona, aki ismét felnyitotta és intett nekik, hogy jöhetnek. Ahogy átértek, három másik, álig felfegyverzett kiskatona vette körbe az autót. Az egyikük intett, hogy állítsák le a motort. Valahonnan megjelent egy negyedik is. Ő a vezetőfülkéhez lépett, udvariasan köszönt és kérte az útleveleket. Nagy szemeket meresztett anyámékra, de nem szólt semmit. Sarkon fordult és elviharzott az útlevelekkel. Amíg elvolt, anyáméknak bőven maradt idejük szemügyre venni a határátkelőt. Katonai barakkok mindenfelé. Kissé távolabb egy őrtorony magasodott. Benne két katona, távcsővel a kezében figyelte az átkelőt. Ilyen őrtornyok váltották egymást végig a határ mentén. Nem túl barátságos látvány! Megjött végre a kiskatona az útlevelekkel, de nem egyedül. Vele jött egy tiszt is. Kíváncsi lett a női sofőrökre. Megállt a kocsi mellett és beszólt a nőknek, hogy szálljanak ki. Jól végigmustrálta őket, majd átvette az útleveleket a kiskatonától. Összehasonlította a látottakat a fényképekkel és szó nélkül visszaadta a papírokat. Nem volt udvariatlan, de mogorva, semmitmondó ábrázata egy börtönőrére hasonlított. Intett, hogy indulhatnak. Alig haladtak száz métert, egy újabb sorompó állta útjukat. Ezt is katonák kezelték. A másik oldalán már a vámosok vártak rájuk. Ők már koránt sem voltak olyan szűkszavúak, mint az előzőek. Kéjes vigyorral állták útjukat. Egy harcsa bajszú finánc dirigálta a többieket.

147 - Nézzétek emberek! Igaz, amit látok? Női sofőrök? Hihetetlen! Ilyen is van már? Hová fajul ez a világ? Ahogy ezt a többiek meghallották, otthagytak csapot, papot, körbevették a kamiont és úgy bámulták őket, mint bengáli néger a Mikulást. – Hölgyeim! Kiszállás! Adják ide a szállítóleveleket! Az okmányokban nem talált semmi kivetnivalót. A harcsa bajszú hátrament, hogy ellenőrizze a plombák állapotát, amiket még a berakodás után a fináncok tettek fel. A plombák sértetlenek voltak. Na, akkor nincs más hátra, mint a vezetőfülke ellenőrzése! - szólt oda a kollegáinak. Ennél nagyobb örömet nem is szerezhetett volna! Ketten is felugrottak: az egyik a vezetőfülkére, a másik a hálófülkére csapott le, mint vak tyúk a takonyra. Diadalittasan dobáltak ki mindent, egyenesen le, az aszfaltra. A sporttáskát fejre állították és úgy szórták ki a tartalmát. Repültek a ruhák, a gondosan hajtogatott fehér neműk mind, mind le a földre. Mintha véletlenül történt volna, az egyik vámos Liza melltartóját is megtaposta. - Jaj, bocsánat hölgyem! Ilyen sajnos előfordul a nagy kapkodásban! - Azzal odébb rúgta a mocskos ruhadarabot. - Na, oda se neki! Majd odaát, nyugaton vehet magának ettől sokkal szebbet! - A sporttáska aljában bent maradt egy bugyi. Nézd már, majd itt maradt ez a szegény, ártatlan „bugyika”. Magasra emelte zsákmányát, és odakiáltott a társának: Béla, gyere közelebb! Nem akarsz beleszagolni? Jó, kis pinaszag… Büszkeségtől dagadó mellel fordult anyámékhoz. - Na, gyorsan pakolják össze a szarjaikat és húzzanak el innen! Anyámék szó nélkül összeszedték a ruháikat és beültek a kocsiba. Liza volt annyira pofátlan, hogy amikor már elindultak, kidobta a sérült melltartót, ami a harcsa bajszú fején landolt és visszaszólt neki. Ezt rakd majd a karácsonyfa alá! A feleséged biztos örülni fog neki! Hozzá melleket meg vegyél a hentestől! - Azzal tökig nyomta a gázpedált. - Rohadt, büdös bunkók!- tette hozzá. Szerencsére ezt már nem hallották. Az osztrák oldalon csak a szállítólevelet ellenőrizték és már mehettek is tovább. Az első nagy benzinkútnál megálltak tankolni. Igazság szerint volt még bőven üzemanyaguk, de Liza egészen más miatt akart pihenőt tartani. Tankolás után félreállt a teherautóknak kijelölt parkolóba. - Gyere, ebédeljünk! Éhes is vagyok, de nem csak ezért álltam meg. Meg akarom várni, amíg a motor lehűl. - Miért, csak nincs valami baj? - kérdezte keresztanyám. - Nem, nincs semmi baj, de ki kell nyitnom a motorház fedelét, amihez csak akkor tudok hozzáférni, ha előredöntöm a vezetőfülkét. Mert, hogy oda dugtam le az összes, megmaradt valutánkat. Találtam ott egy jó kis dugi helyet. Azt akarom majd kivenni. - Istenem, hogy te milyen előrelátó vagy! Ebéd után Liza felnyitotta a motorház fedelét és előhalászott egy hőálló termosz táskát, majd beletette az egészet a ruhás táskába. Visszabillentette helyére a vezetőfülkét. Most már indulhatunk! Megállás nélkül hajtottak át Ausztrián. Legközelebb a német határ előtt álltak meg. Az éjszakát egy országúti hotelben töltötték. Megbeszélték, hogy másnap korán kelnek és Münchenig meg sem állnak. Liza már alig várta, hogy újra találkozhasson régi barátnőjével, Erzsivel. Az úton sokat mesélt róla. Jó iramban haladtak és simán átjutottak a német határon. Liza azon gondolkodott, hogy München előtt hol térjen le a műútról, mivel nem akart kamionnal a városba hajtani. Arra számított, hogy előbb, utóbb feltűnik valamiféle gyártelep. Jól gondolta, mert hamarosan meglátott egy útjelző táblát, ami éppen erre hívta fel a figyelmét. Lassított, és alacsonyabb fokozatra váltott, majd lehajtott a műútról a gyártelep felé.

148 - Látod Mária azt, amit én látok? - Mit kellene látnom? - Azt a buszmegállót. Ez azt jelenti, hogy a munkások a városból busszal is ki tudnak ide jönni. - Mi a terved? Itt akarod hagyni a kamiont? - Igen, még pedig véglegesen! Itt felszállunk a buszra, ami bevisz minket a városba, vagy akárhová. Tök mindegy! Aztán fogunk egy taxit és azzal megyünk Erzsihez. Közel a megállóhoz Liza kinézett magának egy megfelelő parkolóhelyet. Leállította a motort, áthajolt keresztanyámhoz. - Örülsz drágám? Megérkeztünk! Megcsináltuk!

###

Frissen főzött kávé illatára ébredtem. Behallatszott, hogy valaki szorgoskodik a konyhában. Csábított a kávéillat. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat és kimentem. Vera még mélyen aludt. Kint a konyhában Natasa reggelit készített. Derűsen fogadott. - Kérsz kávét? Éppen most főtt le. - Köszönöm, kérek. A kávé illatára ébredtem. - Alszik még Vera? - Mikor kijöttem, még aludt. Nyílt az ajtó és Vera dugta be a fejét. - Már nem alszom! Arra ébredtem fel, hogy már nem vagy mellettem. - Kerülj beljebb! - invitálta Natasa. - Jó csak felkapok magamra valamit. Mi meztelenül szoktunk aludni, így aztán nincs rajtam semmi. Már fordult volna vissza, ha Natasa meg nem akadályozza ebben. Kézen fogva terelte be a konyhába. - Maradjál csak úgy, ahogy vagy! A te szépséged bearanyozza a napomat! Verát nem kellett nagyon bíztatni, hiszen ő így érezte jól magát. - Különben is a férjem már régen elment. Nem kell attól tartanod, hogy betoppan. Napnyugta előtt nem ér haza.

149 Reggeli után elmentünk zuhanyozni. Utána Natasa kézen fogta Verát és elvitte magával a műtermébe. Egyedül maradtam és nem tudtam mihez kezdeni. Nem volt kedvem elkísérni őket a műterembe. Inkább kimentem felfedezni a tanyát. Kiléptem az ajtón. A forró levegő szinte mellbe vágott. Most még melegebb volt, mint az előző napokban. A jó ég tudja, hogy mióta nem esett az eső. Az udvaron a föld felrepedezett a szárazságtól. Már azon gondolkodtam, hogy visszafordulok és hozok magammal egy üveg sört. De aztán inkább folytattam a sétát. Majd annál jobban fog esni, ha majd visszatértem – gondoltam. Nem messze a háztól felfedeztem Natasa zöldséges kertjét, aminek az öntözéséről egy automatikusan működő rendszer gondoskodott. Mint afféle városi srác, nem tudtam megkülönböztetni a zöldségeket egymástól. Egyedül a paradicsomot véltem felismerni. Azután egy gyümölcsösbe kerültem. Itt már egy kicsit lehangolóbb látvány fogadott. A szárazság iszonyú kárt okozott: a fák termésének jó része teljesen leszáradt. Sok dolga lesz még Dravicsnak ezzel! A gazdasági épület ajtaja tárva nyitva volt. Bent vadonatúj traktor és más munkagépek sorakoztak. Eszembe jutott, hogy előző nap este, még lefekvés előtt Dravics beszélt a nagy tervéről, mégpedig arról, hogy hamarosan befejezi a fuvarozást és csak földműveléssel, illetve állattartással foglalkozik majd. Tovább haladva egy újonnan épült barakkhoz értem. Még annyira új volt, hogy érezni lehetett a friss festék szagát. Nem tudtam mire vélni. Ha többet jártam volna vidéken, akkor hamarább rájöhettem volna, hogy ez nem más, mind egy sertés ól. Benyitottam. Négy kövér disznó termelte be éppen a reggelijét, amit Natasa rakott eléjük még a hajnali órákban. Micsoda energia van ebben az asszonyban! Még erre is volt ideje. A hizlalda szomszédságában csirkék kapirgáltak. Lehettek vagy ötvenen. Elindultam visszafelé, mert már javában tombolt a hőség és nagyon megszomjaztam. Otthon leültem a konyhába egy üveg sör társaságába. Már éppen végeztem vele, amikor megjelent Vera és Natasa. Csak úgy sugárzott belőlük a jókedv. Úgy kacarásztak, mit két kis iskolás. Én nem voltam olyan jókedvű, mint ők, mert egyre többet foglalkoztatta gondolataimat az előttünk álló út. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Hálás voltam Natasának, hogy nem hagyta Verát beleesni ugyanabba a bizonytalanságba, amibe én voltam. Elmeséltem nekik, hogy merre jártam és mit láttam. Aztán megkérdeztem, hogy hol tartanak a festészettel. Natasa úgy vélte, hogy a feladat igencsak nehéz, mert Vera tökéletes szépségét nem egyszerű vászonra vinni. Mint ahogy mondta: saját magát hamarább megfestené, mert ha csúnya lesz, akkor lesz tökéletes! Ezen aztán jót nevetett, de csak egyedül. Vera arca elkomorult. - Jól figyelj rám Natasa! Tudom, hogy engem a jó Isten bőven ellátott szépséggel. Nem panaszkodom, sőt örülök is ennek! De hidd el nekem, te ugyan olyan szép vagy, mint én. A különbség csak annyi, hogy a te szépséged belülről fakad. Én most már egészen másnak látlak, mint az első alkalommal. Van egy jó tanácsom. - Mi lenne az? - Mikor visszamegyünk a műterembe, dobd le magadról ezt a pocsék munkaruhát és a még pocsékabb ingedet és ülj meztelenül a festőállvány mögé! Meglátod, még a munka is könnyebben megy! Először láttam Natasát fülig pirulni. - Biztos vagy ebben? - Igen, egészen biztos.

150 - Na, akkor gyorsan idd meg a kávédat és húzzunk bele! Azzal a két nő boldogan elviharzott a műterembe. Ismét egyedül maradtam. Megéheztem. Kinyitottam a hűtőszekrényt. Tele volt finomabbnál finomabb kolbászokkal, sajttal és felvágottakkal. Ekkor még nem tudtam, hogy a főzés nem tartozik Natasa erényei közé. Legtöbbször hideget ettek cékla levessel. Idáig futotta Natasa főző tudománya. Vasárnaponként, amikor Miklós otthon volt, kénytelen volt saját maga megbirkózni a főzéssel. Kimentem a kertbe. Találtam magamnak egy árnyékos helyet, ahol el is aludtam. Álmomban Zoránnal és Istvánnal nevetgéltünk a farönkökön. Teherautó motorzúgására ébredtem. Megjött Miklós. A lányok is befejezték az alkotást. A rákövetkező nap körülbelül ugyanígy telt el, azzal a különbséggel, hogy este Liza telefonált Németországból. Nem kellett félnünk a lehallgatástól: ilyen itt nem létezett, hiszen a lakosság egy része nyugaton dolgozott. Nagy volt az öröm hallgatni Liza és keresztanyám úti beszámolóját. Liza elmondta, hogy azonnal el akarják hagyni Németországot, mert attól tart, hogy a rendőrség felfedezi az elhagyott kamiont, amiből semmi jó nem származik. Éppen ezért már holnap át akarnak menni Olaszországba. Triesztben megvárnak bennünket. Megígérték, hogy Erzsi segítségével lejönnek egészen a határig. A hétfői viszontlátásra! Éjszaka alig jött álom a szemünkre. A hírek hallatán alaposan felpörögtünk. Valamikor hajnaltájban azért sikerült végre elaludnunk. A hátralévő napok eseménytelenül teltek. Vera és Natasa a festménnyel voltak elfoglalva. Ez számukra volt nagy élmény. És főleg Natasának, aki nagyon megszerette Verát. Szerintem szívesen el is kapta volna egy fordulóra… Én viszont nap közben halálra untam magamat. Péntek délután Natasa elkészült a festménnyel. Ennek örömére nagy bulit csaptunk. Miklós valamivel korábban érkezett kezében egy üveg pezsgővel. Natasa egy fehér lepedővel takarta le a festő állványt. Körbeálltuk és vártuk a nagymű leleplezését. Miklós kibontotta a pezsgőt, koccintottunk. Natasa az állványhoz lépett és egy gyors mozdulattal lerántotta a leplet. Én hirtelen csak annyit tudtam mondani, hogy hű-ha! Ez igen! A festményen Vera egy kanapén feküdt fél könyökére ereszkedve. Bal lábát kinyújtva, míg a jobb lábát kissé térdben felhúzva tartotta. Szőke, hullámos hajfürtjei félig eltakarták bal mellét. Aranyszőke fan szőrzete szinte világított, ahogy a nap sugara rávetődött. A festmény tökéletesen adta vissza szépségét. Miklós tátott szájjal bámulta, mint néger gyerek a sosem látott hógolyót… Vera is döbbenten állt. Nem saját szépsége kápráztatta el, hiszen azt láthatta éppen elégszer a tükörben, hanem Natasa tehetsége. Miklós kérésére a házaspár úgy döntött, hogy a festményt majd a hálószobájukban helyezik el. Ez egy csöppet meglepett. Sokáig fent maradtunk: nem győztünk Natasának gratulálni. Szombaton Miklós és Natasa feltűnően visszafogottan viselkedtek velünk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi bántja őket. Ezek az emberek kirekesztve élték az életüket. Senki nem akart közelebbi barátságot kötni velük. Az átlagember már csak ilyen! Fél az idegenektől, fél a másmilyenektől, fél a hátrányos helyzetűektől, fél mindazoktól, akik nem az ő homogén világához tartozik. Ez a szombat számunkra is jó tanulság volt! Ezek után másképp ítéltem meg az embereket. Vera este már nem bírta tovább; megfogta Natasa kezét és bement vele a hálószobába. Jó darabig elvoltak. Hogy pontosan miről beszélgettek, azt nem tudom. De azt igen, hogy Vera megígérte, hogy akár hová is veti a sors, tartja vele a kapcsolatot. Amikor visszatértek, mindkettőjük szeme piros volt a sírástól… Elérkezett a nagy nap: vasárnap. Korán keltünk, fájdalmas búcsút vettünk Natasától. Mielőtt kiléptünk volna a házból, egy lapos üveg pálinkát dugott a hátizsákom oldalzsebébe. Miklós begördült az ajtó elé egy jó állapotú, öreg Mercédesszel. Beültünk és elhajtottunk Olaszország irányába. Miklós szerette volna más felé terelni a gondolatainkat, ezért, mint valami idegenvezető, egyhuzamban mutogatta a táj nevezetességeit. Őszintén bevallom, semmi sem maradt meg bennem. Idegesek voltunk. Egyszer megálltunk ebédelni. Nem voltam éhes. Tudtam, hogy ennem kéne, mert nehéz éjszakának nézünk elébe, de csak turkáltam az ételt. Alig ment le valami. Ahogy elnéztem, Vera sem volt ezzel másképp. Már szürkült, mire megérkeztünk.

151 Egy kis falu határában álltunk meg, ahol ott is hagyta a kocsit. Azt mondta, hogy elkísér bennünket az erdőig. Ott majd megmutatja, hogy melyik kitaposott ösvényen kell elindulnunk. És ott a rajzolt térkép is segítségnek. Az erdőig közel volt az út, alig húszpercnyi gyaloglás után már bent is voltunk a fák között. Elértünk ahhoz az ösvényhez, amit Miklós az imént említett. Lelkünkre kötötte, hogy erről nem szabad letérnünk! Ahogy mondta, ez majd több felé elágazódik. Általában csak a gombaszedők járják, ami annyit jelent, hogy ők a hazai oldalon maradnak, vagyis az út visszafelé vezet. A fő ösvény viszont keresztezi majd az annál sokkal szélesebb, másik ösvényt, amit már a határőrök használnak. Ha ezen keresztülvágunk, akkor lényegében már biztonságban érezhetjük magunkat. Az már Olaszország. - Gyerekek! Nem vagyok híve a hosszú búcsúzkodásnak! Ezért csak annyit mondok, hogy sok sikert! Átöleltük egymást, Miklós pedig villámgyorsan megfordult és eltűnt a fák között. Nem volt nehéz követni az ösvényt. Keskeny volt, mások már alaposan kitaposták. Ahogy beljebb kerültünk az erdőbe, egyre sötétebb lett. Lassítanunk kellett, nehogy elvétsük a helyes irányt. Közben még az ég is beborult: úgy tűnt, hogy nemsokára egy záport kapunk a nyakunkba. Már csak araszolva haladtunk előre. Hirtelen feltámadt a szél. Félelmetesen zúgott körülöttünk az erdő. Az elszáradt faágak recsegve-ropogva adták meg magukat a szél tombolásának. Hirtelenjében olyan sötét lett, hogy már egymást sem láttuk, nem hogy az ösvényt! Muszáj volt megállnunk. Levettem a hátizsákot, leültem a földre, magam mellé húztam Verát. Keressük meg az ellem lámpát! Valahol a táska aljában lehet! A lámpát csak végszükség esetén akartam használni, mert féltem, hogy a határőrök észrevesznek bennünket. Ezért is került a táska aljába. De most nem volt más választás. Ezek után már csak a vak szerencsébe bízhattunk… Végre előkerült a lámpa. Visszavettem a zsákot a vállamra. Egyik kezemmel Vera kezét fogtam, másikkal a lámpát. A biztonság kedvéért nem előre világítottam, hanem közvetlenül a lábam elé. Elég nagy távolságot tettünk meg így. Hirtelen nagy cseppekben megeredt az eső, de nem volt megállás. Folytatnunk kellett az utat. Felvillant az első villám, de még nem kísérte hangos dörgés, csak halk morajlás. Tehát ez még csak a kezdet, a java még hátra van! A szél egyre viharosabbra váltott. És már nem csak esett, hanem hatalmas erővel zuhogott az eső. Percek alatt bőrig áztunk. Helyzetünk egyre kétségbe ejtőbbé vált. A villámok már nem a távolból, ha nem a fejünk felett cikázva világították be az erdőt és óriási csattanással, sziszegve csaptak le a magasabb fákra. Már nem volt szükségünk a lámpára…Szorosan fogtam Vera kezét, hogy el ne hagyjuk egymást. Az ösvény megtelt vízzel: egy lapályosabb helyen pecek alatt egész kis tó keletkezett. Már majdnem átgázoltunk rajta, amikor egy villám közvetlen közelünkbe csapott le, éppen oda, abba a fába, ami alatt az előbb elhaladtunk. Sohasem fogom megtudni, hogy a villámcsapás erejétől, vagy a félelemtől vágódtunk hasra mindketten. Reszketve másztunk ki a pocsolyából. A villám sújtotta fa néhány percig sisteregve égett, majd füstölögve kihunyt. Úgy tartják, hogy a villám nem csap le kétszer ugyanarra a helyre, de én nem voltam ebben annyira biztos. Valahol a közelben egy újabb villám csapott le, bevilágítva az egész környéket. A hirtelen jött világosságban észrevettem egy kidűlő félben lévő fát, ami a mellette lévő fára támaszkodva állt. A két fa lombozata alkotta sátorba húztam be Verát. Olyan sűrű volt a lombozat, hogy majd tökéletesen megvédett bennünket az esőtől. Mindketten nagyon fáztunk. Lekaptam a hátizsákot és kihalásztam két száraz inget. Még így is maradt egy váltás. Sajnos nadrágot nem tudtunk cserélni, mert abból csak egy tartalékunk volt. Nem úgy tűnt, hogy az eső egyhamar eláll. Natasa pálinkája most nagyon jól jött: becsületesen meghúztuk mindketten. Új erőre kaptunk! - Van egy cigid? - kérdezte Vera leheletével ujjait melegítve. - Nem

152 tudom, hogy miért, de most nagyon megkívántam! Rágyújtottunk mindketten. - Hogyan tovább Zoli? Meddig maradunk itt? Megvárjuk, amíg eláll az eső? - Nem. Azt nem lehet. Azt hiszem, amúgy is sok időt vesztettünk! Még világosság előtt ki kell jutnunk az erdőből. Különben könnyen elkaphatnak a határőrök. Kimerészkedtem a lombsátorból, hogy felmérjem a terepet. A vihar már átvonult felettünk. Az eső még mindig esett, de már csak szelíd cseppekben. Eldöntöttem: mennünk kell! Visszamentem Veráért és együtt másztunk ki a szabadba. Alig tettünk meg vagy tíz lépést, amikor óriási reccsenéssel kettétört az a fa, ami a sátrunkat tartotta. Ha csak egy perccel is tovább maradunk alatta, akkor mind a kettőnket betemet… Végigfutott a hideg a hátamon. Rövid időn belül másodszor voltunk közel a biztos halálhoz. Lassan világosodni kezdett. A környék alaposan megváltozott, amíg mi a védett helyen rejtőzködtünk. Úgy emlékeztem, hogy az ösvény egy kisebb, nyílt réten vezetett keresztül. Most egy bokáig érő tó előtt álltunk. Alig egy óra alatt az ösvénynek nyoma veszett. Merre tovább? - tettem fel a kérdést magamnak. Annyit sejtettem, hogy amerről a vihar jött, arra lehet Olaszország. Nem volt más választásunk, belegázoltunk a vízbe. Erre már a magas szárú túra cipőnk sem volt alkalmas. Megtelt vízzel és fájdalmasan kényelmetlenné vált. Átértünk a túloldalra és csak úgy, vaktában gázoltunk be az erdőbe. Néhányszáz méteres gyaloglás után meg kellett állnunk, mert a vizes cipő és zokni feltörte a lábunkat. Leültünk egy farönkre, visszavettük utcai cipőinket a száraz zoknikkal. Vizes, átázott cipőinket eldobtuk. Nem volt értelme magunkkal cipelni. Sűrű volt az erdő, de nem járhatatlan. Mégis ért egy kis baleset. Egy megtépázott fa ága alaposan arcon csapott. Éreztem, ahogy felhasad az arcom és vérzik. Elég mély sebet vághatott, mert sokáig nem akart csillapodni a vérzés. Az éjszaka sötétje tovaszállt. A derengő hajnal a szemerkélő esőnek is visszavonulót fújt. A sűrű erdőt alacsony cserjés váltotta, ezért innentől kezdve még körültekintőbben haladtunk. Váratlanul értünk a széles, járőrök használta ösvényhez. Meglepett, mert azt hittem, hogy az időveszteség miatt többet kell még gyalogolnunk. De – mint kiderült - mi jócskán lerövidítettük a távolságot azzal, hogy nem a kacskaringós ösvényt használtuk. Megbújtunk egy fa mögött és alaposan szemügyre vettük az ösvényt. Nem láttunk senkit. Megfogtam Vera kezét és odasúgtam neki, hogy fussunk, amilyen gyorsan csak tudunk. Szaladtunk, szaladtunk, ahogy erőnkből tellett. Szívünk a torkunkban dobogott. Vagy háromszáz méter után megálltunk. Lihegtünk a kimerültségtől és az izgalomtól. Vera arcán izzadságcseppek ragyogtak. Átértünk! Átöleltük egymást. Mellkasom éreztem szíve dobbanását, fülemben forró leheletét: túl vagyunk rajta! Innen már kéz a kézben, kényelmesen sétáltunk tovább. Távolról korai harangszót hozott a szél. Az erdőt végérvényesen magunk mögött hagytuk. Kiértünk egy mezei virágokkal borított rétre. Körbenéztem és észrevettem egy magányos kőhalmazt. Gyere, menjünk el odáig! Megpihenünk! Leültünk a kövekre és végre ledobáltuk magunkról az agyonázott ruhákat. Ott ültünk csupaszon és élveztük a nap melegét. Már nyúltam volna a száraz ruhákért, de rám szólt, hogy várjak még! Olyan jó itt a napon! - Vedd elő a maradék pálinkát! Szeretném kimosni a sebet! A maradékot pedig megisszuk. - javasolta Vera.

153 Ittuk a pálinkát és cigiztünk. Nem tudtunk betelni a boldogsággal. - Mit gondolsz – kérdezte – vajon hol lehetnek anyádék? - Én már tudom… - Hol? - Ott jönnek, vagy inkább futnak felénk… - Azt a mindenit! Mi meg itt ülünk pucéran!

VÉGE

Utóirat: 1963 és 1989 között több ezer fiatal választotta ezt az utat. Vajmi keveset tudunk ezeknek a fiataloknak a sorsáról. Emlékül honfitársaimnak: Kaiser Hans. ####