Bozóky Tamás
Az utcai politizálás határai
A hétvégén, az Erőszakmentesség Világnapján megtartott Tarka Magyar felvonulást ugyan kifejezetten pártpolitikától függetlenül, többtucatnyi civil szervezet kezdeményezésére rendezték meg, viszont nem maradt el politikai üzenete. Mai sajtóközleményükben ez olvasható: „Reméljük, hogy mostantól a pártpolitikai érdekektől függetlenedni képes, hatékony politikai kontrollt gyakorló erővé válik a civil társadalom.” A civilek tehát saját mozgásterük, az utca segítségével próbálnak politikai tényezővé válni. A Tarka Magyar és az utóbbi években megszaporodó utcai megmozdulások kapcsán joggal merül föl a kérdés: milyen szerepet töltenek be ezek a demonstrációk a magyar politikában? Egyáltalán helye van-e a parlamenten kívüli utcai politizálásnak. A Méltányosság Politikaelemző Központ határozott véleménye az, hogy a politika nem egyenlő a parlamentarizmussal, az utcai politizálás igenis részét képezi a modern demokráciáknak. De természetesen nem korlátok nélküli értelmében: a tüntetések elmúlt években tapasztalható erőszakosságba hajló „fejlődési” tendenciáit nem tekinthetjük a társadalmi véleménynyilvánítás autentikus eszközeinek. A következő elemzés arra tesz kísérletet, hogy megrajzolja a civil társadalom parlamenten kívüli megnyilvánulásainak fejlődését.
Az utcai politizálás színesedő palettája és az erőszak megjelenése Leszámítva egy-két nagyobb lélegzetű, sőt történelmi jelentőségű megmozdulást – Nagy Imre újratemetése, taxisblokád – a magyarországi utcai politizálás kibontakozása és színesebbé válása igazából az Orbán-kormány leköszöntével vette kezdetét. A 2002-es országgyűlési választások két fordulója közötti Kossuth téri Fidesz-nagygyűlés, majd a vesztes jobboldali párt felhívására szerveződő polgári körök mozgalma új elemekkel gazdagították a magyar utcai politikai kultúrát, és végső soron hozzájárultak ahhoz, hogy az utcai civil megmozdulások erőteljesebben, de átpolitizáltabban jelenjenek meg. A civil szerveződések és
-1-
tiltakozások új formái bukkannak fel a magyar politikai kultúrában, azonban ezek jellegükben és tartalmukban nem ütnek el a régebbi és fejlettebb demokráciák gyakorlatától. De 2002-höz kapcsolhatóak azok a tiltakozási megnyilvánulások is, amelyek már erőszakos formát öntöttek. Bár a rendszerváltást követően történtek hasonló, spontán vagy éppen megszervezett jogellenes és agresszív demonstrációk – taxisblokád, útlezárások stb. –, a korábbiakkal ellentétben ezek az új típusú tüntetések nem gépjárművek felvonulását, hanem emberek, személyi erőforrások gyűlését jelentették. A szavazatok újraszámlálását követelő Erzsébet-hídi forgalomzavarás volt az első komolyabb sajtóvisszhangot is kiváltó illegális demonstráció. Kisebb erőszakos tüntetések a D-209-es ügy után tovább folytatódtak, egészen Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választásáig. 2006-ig az erőszakos – de nem minden esetben jogellenes – demonstrációk elsősorban nemzeti ünnepekhez, jelentősebb évfordulókhoz (pl. március 15., június 4., december 1.), valamint az éppen aktuálisan regnáló miniszterelnök beszédeihez, vidéki szerepléseihez köthetők. Ezekben az években jelennek meg azok a főleg a szélsőjobbhoz köthető radikális rendbontók, akik majd 2006-tól emblematikus figurái lesznek minden erőszakos megmozdulásnak. 2006. szeptember 17-ével kezdődően aztán a rendszerváltás óta valójában precedens nélküli események történtek. Egyrészt – bár többen megfeledkeznek a történet ezen oldaláról – mindaddig példanélküli, heteken át, több tízezres, békés és permanens tüntetéshullám folyt, amely először az őszödi beszéd kapcsán spontánul, majd a Fidesz kezdeményezésével és szervezésében alakult ki. Másrészt extrém és megmagyarázhatatlan brutalitásba torkolló zavargások törtek ki, amelyeket a rendfenntartó erők kezdetben szakszerűtlenül kezeltek. 2006 óta a zavargások rendszeresen megjelennek a március 15-ei és október 23-ai ünnepeken, viszont már egyre kisebb intenzitással. Az elmúlt években a közvetlenül politikai indíttatású és üzenetű agresszív tüntetésekkel párhuzamosan az erőszak más jellegű demonstrációkon is felütött a fejét. Ilyenek voltak a drogliberalizáció melletti Kendermag-tüntetés, vagy a júliusi Meleg Büszkeség Napja alkalmából megtartott felvonulás is – pontosabban az ezekre „rászervezett” ellentüntetések. Ezek az erőszakos, legtöbbször azonosíthatóan szélsőjobboldali demonstrációkkal szembeni állásfoglalásként először a Magyar Demokratikus Charta, később pedig a Tarka Magyar felvonulás bontott zászlót. Viszont míg az előbbi egy fölülről, azaz a politikum oldaláról jövő kezdeményezés, az utóbbi alulról, több mint száz civil szervezet támogatásával szü-
-2-
letett elhatározás eredménye. A terjedő értelmetlen radikalizmussal szemben tehát szerveződésnek indult egy tudatos, civil állampolgári fellépés is. Ezen utóbbi demonstráció igazi jelentősége végső soron az, hogy a civil szféra normaalkotó hatást gyakorol: a nagyszabásúnak tervezett tüntetéssel valójában saját lehetőségeinek határait próbálja meg behatárolni, azaz a demokratikus játékszabályokat akarja lefektetni.
Utca versus politika Már előre fontos leszögezni: a fentebb említett erőszakos és törvénytelen, anyagi kárt és személyi épséget is veszélyeztető megmozdulások nem értelmezhetők a demokratikus keretek között megengedhető megnyilvánulásoknak – ez a Tarka Magyar tanulsága is. A politikai kultúra és a demokrácia aktuális lenyomatának is tekinthető az utcai politizálás „minősége”, azaz hogy miként viszonyulnak hozzá a pártok, s miként viszonyul a politikához maga az „utca”. Hiszen jelzés értékűnek értékelhetők az utcai megmozdulások szaporodása és azok átpolitizálása is. Mindkét jelenséget közvetlenül a pártok váltották ki. Annak ellenére, hogy a baloldal (és az MDF is) általában „a politikát ne vigyük ki az utcára” jelszót hangoztatja, mindkét politikai oldal felhasználja a parlamenten kívüli lehetőségeket saját táborának mozgósítására, és a politikai ellenféllel szembeni hangulat fokozására. Erre legalkalmasabbak a választások és nemzeti ünnepek alkalmával megtartott tízezres tömegrendezvények, amelyeket kezdetben még csak a Fidesz, később viszont már az MSZP is tartott. Az utcai politizálás sajátos oldalának tekinthetők azok a kisajátított ünnepek, évfordulók, amelyek kimondva ugyan nem, de mégis elsősorban a politikai ellenfél ellen irányulnak. Ezek az egyes pártok által kezdeményezett, majd kisajátított felvonulások bár aktuális éllel születnek, mégis az ellenkező politikai oldallal való szembenállás kinyilvánítása a céljuk. A jobboldal esetében ilyen volt például a 2006. november 4-i, a „brutális rendőrtámadások áldozataiért, az emberi jogok tiszteletben tartásáért és a szabadságért” megtartott „szolidaritási fáklyás menet”. De hasonlónak tekinthető a kormányfő által ez év nyarán útjára bocsájtott Magyar Demokratikus Charta mozgalom is, mely rendezvényen Gyurcsány Ferenc kifejezetten a radikális jobboldal ellen szólalt fel.
-3-
És bár – mint az imént láthattuk – a jobb- és baloldal egyaránt használ parlamenten kívüli politikai eszközöket, mégis, egymás attitűdjeit nem tudják akceptálni. Elsősorban a baloldalra jellemző, hogy kemény kritikával illeti a jobboldali tömegrendezvényeket, és valamifajta agresszív szélsőjobboldali megmozdulás előképének tekinti. Nem veszi tehát figyelembe, melyek a jobboldal valódi – az eddigi gyakorlatból tisztán kivehető – céljai és érdekei. A jobboldal ugyanakkor szintén nem reagál érdemben a baloldal felől jövő kifogásokra: baloldal fasisztaellenessége részét képezi a kulturális emlékezet, ennek tiszteletben tartása pedig a jobboldal felelőssége. A Fidesz részéről viszont nem történik meg a szélsőségektől való egységes és határozott elhatárolódás (pl. egyik jele ennek az is, hogy Fideszes – bár nem prominens – parlamenti képviselők is szervezői voltak a Magyar Gárdának) A kisajátított ünnepek, a történelmileg is kódolt (baloldali) érzékenység és (jobboldali) érzéketlenség miatt az utcai politizálásnak nincsenek meg az egyértelmű, az egész politikai elit által elfogadott határai.
Civil kezdeményezések
Az utcai politizálás kategóriájába nem csak azok a demonstrációk tartoznak, amelyeket egyes pártok fémjeleznek: a magyar tiltakozási kultúrában is egyre jelentősebbek a civil, pártfüggetlen, sőt, apolitikus kezdeményezések. A globalizációs trendeknek megfelelően terjednek például a Föld Napja, vagy éppen az Autómentes Világnap alkalmából rendezett felvonulások, a Greenpeace és a Critical Mass szervezte tüntetések. Civil kezdeményezés volt a hétvégi Tarka Magyar! – tömegdemonstráció az erőszak és kirekesztés ellen elnevezésű program is. A pártoktól kifejezetten elhatárolódó – külső támogatásukat azonban igénylő –, de politikai célzatú békés tüntetés és rendezvény közvetlen kiváltó oka – a Magyar Demokratikus Chartához hasonlóan – a júliusi melegfelvonuláson történt brutalitás volt. A több mint száz civil szervezet által életre hívott, majd értelmiségiek tucatjainak támogatását élvező demonstrációt – bár a rossz idő miatt a vártnál kevesebben vettek rajta részt – a civil szféra erősödésének értékelhetjük. A parlamenti pártok és a köztársasági elnök egyöntetű támogatása egyben azt is jelenti, hogy a politikum helyesli a hasonlóan békés felvonulásokat és tüntetéseket, tehát ezek ré-
-4-
szét képezik a parlamenten kívüli demokratikus politizálásnak. A Tarka Magyar tüntetést értékelhetjük úgy is, hogy a civil szféra maga próbálja lefektetni saját mozgásterének, azaz az utcai tiltakozásnak a szabályait.
-5-
