Az Úr új élettel ajándékozott meg

Generated by Foxit PDF Creator © Foxit Software http://www.foxitsoftware.com For evaluation only.

„Az Úr új élettel ajándékozott meg”

Molnár Béláné vagyok. Első házasságomból 1985-ben váltam el. Egyedül maradtam három fiúgyermekkel. Összeroppantam, kilátástalannak láttam a helyzetem, nem tudtam mit kezdeni magammal, így az alkoholhoz nyúltam. Eleinte segített felejteni, és vidám lettem tőle. Később, ehhez az állapothoz egyre több alkoholra volt szükségem. Többször volt olyan nap, amikor nem engedtem addig iskolába a gyerekeket, amíg előbb alkoholt nem hoztak nekem, mert ital nélkül annyi erőm sem volt, hogy az ágyból felékeljek. Már utáltam magam, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy valamit próbáljak változtatni a helyzetemen. Egy alkalommal, amikor ismét italt akartam hozatni iskola előtt a középső fiammal, aki a legragaszkodóbb volt hozzám a három gyermek közül, azt mondta, nem bánom, mi lesz veled, de én többet nem hozok neked alkoholt. Ekkor megdöbbentem és megijedtem, hogy a gyermekeim is megutálnak és elveszthetem őket. A történtek hatására mentem el 1990-ben Berettyóújfaluba elvonókúrára, itt beültettem az Esperalt, így egy évig nem ihattam. A korházban találkoztam egy fiatalemberrel, aki olyan szépeket mondott Jézusról, , a Jézus szeretetéről, hogy ez engem megfogott, szinte tátott szájjal hallgattam, mennyire szeret bennünket az Úr. Én mindig szeretetre vágytam, így egyre jobban érdekelt, és egyre jobban vágytam erre a szeretetre. Ekkor én még vidéken egy kis faluban, Sárrétudvariban laktam. Az a fiatalember, akivel a korházban találkoztam, mondta, hogy menjek be Debrecenbe, és ő eljön velem a gyülekezetbe, ahol hallgathatom Isten Igéjét, és ha érdekel továbbra is, ide nyugodtan járhatok. Később ezzel a fiatalemberrel összeköltöztünk. A terveink között szerepelt az is, hogy a gyermekeket is hozzuk Debrecenbe és együtt neveljük őket, de nem volt olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint ahogy mi terveztük. Inni ugyan nem ihattam, hisz az Esperal még tartott, de rászoktam a gyógyszerre. A rossz kapcsolat miatt egyre feszültebb, idegesebb voltam. Eleinte ezt 1-2 szem andaxinnal meg tudtam szüntetni, de később egyre több gyógyszert vettem be. A kapcsolatunk annyira megromlott, hogy én elköltöztem albérletbe, és ez is egy indok volt arra, hogy nekem egyre több nyugtató kellett. Már a napot úgy kezdtem, hogy bevettem három szem andaxint minden ok nélkül. Később, mikor már kezdett a hatása gyengülni, megint bevettem hármat, így jutottam el odáig, hogy már napi húsz szem orvosság kellett. Enni nem ettem, lefogytam 42 kg-ra, alig volt erőm. 1991. novemberében úgy alakult a helyzetem, hogy elfogyott a gyógyszerem, reggel még bevettem az utolsó adagomat és semmiképpen nem tudtam hozzájutni a következő adaghoz. Este már jöttek az elvonási tünetek, szédültem, izzadtam, közben fáztam, nagyon-nagyon rosszul voltam. Egyedül voltam az albérletben, féltem, hogy annyira rosszul leszek, hogy elvesztem az eszméletem, és nem tudok szólni senkinek. Ilyen állapotban elkezdtem imádkozni. Imádkoztam Istenhez, hogy segítsen, nem baj, ha szenvedek. De segítsen, hogy ne legyek magamon kívül. Az Úr segített, megszabadított a gyógyszertől, egyre jobban lettem, és azóta nem vettem be egy szem nyugtatót sem. Körülbelül két hónap telt el, hogy nem szedtem gyógyszert, az Esperal is lejárt, így mentem el szüleimhez névnapot köszönteni. Anyukám megkínált itallal, mondta, hogy már olyan régen ittál, meg ennyi nem árt meg, hisz ennél többet is ittál márt. És elfogadta,, egy kortyot ittam, de az az egy korty annyira jól esett, hogy alig vártam, hogy eljöjjek anyukáméktól, már megvettem a 2 dl rumot. Visszaestem. 2 hónap alatt súlyosabb állapotba kerültem, mint azelőtt 5 évig jutottam. Telt az idő, vágyam azért volt Isten iránt, mert még ilyen állapotban is /nem részegen, de italosan/ néha-néha elmentem istentiszteletre. Egyszer mondták, hogy jönnek Dömösről a Református Iszákosmentő Misszióból Balog Zoli bácsiék Debrecenbe egy evangélizációs hetet tartani. Menjek el oda, az talán jót tesz nekem. Zoli bácsiékkal jött egy bizonyságtevő férfi, aki elmondta, hogy vezető


beosztásban dolgozott, villamosmérnök volt, és elitta az állását, tehát leváltották. A családjával is megromlott a kapcsolata. Elmondta, hogy reggel fél liter pálinkával kezdte a napot, 10 üveg sörrel folytatta és borral fejezte be.. Elmondta még, hogy őt az Isten megszabadította az alkohol rabságából, újra visszakapta az állását, a családjával is helyre jött a kapcsolat. Gondoltam, ha ez az ember ennyit ivott és az Isten megszabadította, akkor talán nekem is van esélyem, hisz én nem iszom annyit. Így mentem, elé Dömösre 1992. február 19-én. Három nap múlva, már nem emlékszem mi volt az ige ami engem megfogott, csak délután szabadidőben egyedül voltam a szobában, sírtam és imádkoztam. Kértem az Urat, hogy bocsássa meg minden bűnömet, és hadd adjam át az életemet, hogy Ő vezesse ezután, mert én csak elrontani tudom. Az Úr megbocsátott nekem és új élettel ajándékozott meg. Megkönnyebbültem, mintha egy mázsás súly esett volna le rólam. Az Úr szeretete betöltötte szívemet.. Új élettel, telve boldogsággal jöttem haza Dömösről. Eleinte jártam minden héten alkalmakra, de később elmaradoztam különböző indokokkal. Egy alkalommal egy lelkész mondta nekem, hogy vigyázz, mert egyedül elveszel. Nem akartam visszaesni, nem akartam azt az életet, amit azelőtt éltem, így 1993. februárban ismét elmentem Dömösre egy hitmélyítő alkalomra. Az Úr megerősített és megszabadított a dohányzástól, ugyanis azelőtt erősen dohányoztam. Megszabadított az Úr a magánytól is, hisz akkor ismerkedtem meg a férjemmel. Szerettük volna összekapcsolni az életünket, de nem akartuk, hogy az Úr akarata nélkül történjen meg, így kértük az Atyánkat, hogy segítsen bennünket, adja tudtunkra az Ő akaratát. Olyan jeleket kaptunk az Úrtól, hogy megbizonyosodtunk abban, hogy ezt a kapcsolatot az Isten is akarja, így házasságot kötöttünk. Természetesen a férjem is az Úr gyermeke, ő egy évvel hamarabb ismerte meg a kegyelmet. Azóta szeretet van a családunkban. Szeretnénk úgy élni, hogy ne sokat szomorítsuk meg az Isten Szent Lelkét, és ezért kérjük Jézus Krisztust, hogy ő legyen a mi Mesterünk és Vezetőnk. A gyermekeink is megismerték az Urat. Az idősebbik fiam már nős. Házasságuk után elkezdett iszogatni. Igaz, olyan mélyre nem süllyedt mint én, de a felesége nem akarta eltűrni ezt a keveset sem, és el akart válni tőle. Hiába beszéltem neki, csak kinevetett, de az Úr nem hagyta, hogy elvesszenek, és eszközként használt arra, hogy jó irányba tereljem őket. Utolsó mentségként mentek el Dömösre egy gyógyító konferenciára, és mind a ketten elfogadták az Úr szabadító kegyelmét. Azóta boldog családi életet élnek. Befejezésül kívánom, hogy mindenki ismerje meg az Úr szeretetét, szabadító és gyógyító kegyelmét.

Molnár Béláné

Sorsforduló A szenvedély rabja Tizenhét évig mértéktelenül ivott, cigarettázott, a játékgépek rabja volt. Előfordult, hogy egy óra alatt hetvenezer forintot szórt el a szenvedélyire. Akkoriban többször gondolt öngyilkosságra – ma kiegyensúlyozott, boldog ember. Gondoly János két évvel ezelőtt másodszor is megszületett.


Az alábbi történet nemcsak róla, a tékozló fiúról szól. Ez éppúgy az édesanyja, illetve a családja története, sorsa is. Mindazoké, akik együtt küzdöttek János emberibb életéért. A harmincnégy éves fiatalember hosszú utat tett meg, amíg megtalálta önmagát. Az egykori vámospércsi kisfiú az általános iskolában még jól tanult, de a szakközépiskola első osztályában év végén már nyolc tantárgyból buktatták meg. Szakmunkásképzőbe kérte magát, esztergályos lett. Tizenöt éves volt, mikor elkezdett diszkóba járni, és megismerkedett az alkohollal, amely harminckét éves koráig elkísérte és megkeserítette az életét. Először csak hétvégeken ivott – nagyfiú akart lenne a társai előtt -, később már gyakrabban a munkahelyén is. Otthon mindennaposokká váltak a veszekedések, János egyre rosszabbul érezte magát. Boldogtalanságáért a szüleit, a tanárait, a főnökeit okolta. Nyomorult élet. - Nem a sorsomon, nem a viselkedésemen, hanem a körülményeimen akartam változtatni, amikor hivatásos katonának jelentkeztem – kezdi. – Meg voltam győződve arról, hogy velem semmi probléma. Azt gondoltam, ha Budapestre kerülök, és már senki sem szól bele az életembe, jól alakulnak majd a dolgaim. De nem így történt. Egyre sűrűbben ittam, a pénzem pedig folyton kevésnek bizonyult. A játékgépek azért kezdtek érdekelni, mert így akartam több pénzhez jutni, hogy még többet ihassak. Két és fél év után az alkohol miatt leszereltek és egy kőműves mellett segédmunkás lettem. Hónapokig egy tyúkólban aludtam két hordó között, hungarocellen. Ezután börtönőrnek álltam, leginkább azért, mert adtak szállást, így nem kellett hazamennem. Egyszer a szobában ücsörögtem, kiégetten és fásultan azon törtem a fejem, hogyan lehetnék öngyilkos. Aztán hirtelen belém hasított, hogy még csak huszonnégy éves vagyok. Megkérdeztem magamtól: ennyi lenne az élet? Azért születtem meg, hogy ilyen nyomorultul végezzem? S akkor döntöttem. Keresni fogom a kiutat. János pozitív gondolkodással kapcsolatos könyveket kezdett olvasni. Szinte ösztönösen nyúlt utánuk, mert érezte, hogy nagy a baj. Értette a leírtakat, tetszettek neki a gondolatok, de benne nem változott semmi, pedig már tudta, hogy a hibát önmagában kell keresnie. A fizetés utáni napokban elverte a keresetét, majd a hó végéig kölcsönökből élt. A szállón közös konyha volt, előfordult, hogy az éj leple alatt a kutyának kikotort maradékot ette. Hamarosan innen is mennie kellett, mert az állásából elbocsátották. Debrecenbe költözött az édesanyjához, aztán volt műtősegéd, öt cégnél biztonsági őr, a Csokonai Színházban díszítő. A nővére javaslatára beiratkozott agykontroll tanfolyamra, egyik munkatársa személyiségfejlesztő trénert ajánlott, a siker lélektanáról hallgatott kazettasorozatot, tudatalatti reflexprogramozást tanult. Ez idő tájt már megállta, hogy néhány hónapig ne igyon és ilyenkor játékgépek közelébe sem ment. Nyugodt volt, azt gondolta, vége már a korábbi lidérces éveknek. - Később Dömösön a Református Iszákosmentő Misszió orvosától hallottam, hogy az alkoholizmusnak több fajtája létezik. Van, aki naponta részeg, van, aki soha, tulajdonképpen mindig csak szinten tartja magát. Az úgynevezett időszakos ivó pedig ritkán iszik, de akkor – ahogy mondani szokták – leissza magát a sárga földig. Velem néha előfordult, hogy fizetés után eltűntem három napra, senki sem tudta hol vagyok, és később többnyire én sem emlékeztem rá – meséli. - 1999-ben édesanyám elutazott Ausztriába – mondja, és érzem, ezt az emléket ma sem könnyű felidéznie. – Akkor például három nap alatt elittam és játékgépre költöttem az összes pénzemet. Kenyérre meg cigarettára sem maradt, ezért felkutattam az egész lakást. A szekrényben találtam hetvenezer forintot, ez volt édesanyám összes megtakarított pénze. Egyetlen óra leforgása alatt sikerült elköltenem. Szégyen mardosott, és újra öngyilkos akartam lenni, felkerestem egy pszichológust, hátha tud segíteni. Azt mondta, alkoholista és játékgép-függő vagyok, s szenvedélybetegségeimből már csak a jó Isten segítségével gyógyulhatok ki. Életemben nem haragudtam meg úgy emberre, mint akkor őrá. Nem


neveltek vallásosan, s amikor úgy döntöttem, mindent megpróbálok, hogy talpra álljak, azt mondtam, csak az Istennel ne jöjjön senki. Mert akkor hiszem el hogy létezik, ha lejön és kezet fog velem. Többet a pszichológus felé sem mentem. Két évvel ezelőtt János édesanyja találkozott a debreceni Kékkereszt csoport vezetőjével, Molnár Bélával, aki kilenc éve szabadult az alkohol rabságából. - Szociális területen dolgoztam, tizennyolc évig idősek házát vezettem – emlékezik az asszony. – Látásból ismertem Bélát, és a debreceni ideggondozóban is ajánlotta a főorvosnő a kékkereszteseket, de fogalmam sem volt, mit takar az elnevezés. Arra kértem a fiamat, hogy hallgassa meg Molnár Béla történetét. „Hallgasd meg te, ha akarod, engem nem érdekel!” – koppantak keményen a szavai. Eltelt három hét, elérkezett a fizetésnap, hát az én fiam megint ment játékgépezni. Aztán egy napon csendesen megszólalt: „Jöhet a Béla, meghallgatom.” János aznap délután már a kékkereszt csoportba is ellátogatott, ahol alkoholtól, gyógyszerfüggésből, depresszióból szabadult emberekkel találkozott. Ez kíváncsivá tette., eljárt a csoportba, és eldöntötte, hogy elmegy Dömösre, a Magyar Kékkereszt Egyesület és a Református Iszákosmentő Misszió Alkohológiai Szakintézetébe. Meg akart gyógyulni- Újra reménykedni kezdtem – mondja édesanyja. Visszakapta a családja. - Első este a bemutatkozáskor kaptunk egy igét, amelyet fel kellett olvasnunk – meséli János. . Az enyém így szólt: „Sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de Te újra megelevenítesz, még a föld mélyéről is felhozol engem.” (Zsoltárok könyve 71,20) Olvastam, de egyetlen szavát sem hittem. A két hét alatt hallgattuk az igehirdetéseket, s azon kaptam magam, hogy egyre több gondolat érint meg. Például, hogy Isten nem teremt selejteket – ez megnyugtatott: talán én sem vagyok rossz. Azt mondták, a gyógyulás első lépése, ha az ember bevallja magának, hogy beteg. A második az, ha belátja, hogy egyedül nem megy. És végül: ha segítséget kér Istentől. Egy este, amikor lefeküdtem, összekulcsoltam a kezemet és beismertem, hogy beteg vagyok, beláttam, hogy a saját erőmből ennyire futotta, és megszólítottam Istent. Nagyon sírtam, nem volt könnyű elhatározás, de fontos dolog történt: Isten átölelt a szeretetével. Sorsfordító este volt. Elmúltak a félelmeim, a szorongásaim, a lelkem megkönnyebbült, belső békesség költözött belém. Éreztem, hogy megtaláltam, amit korábban kerestem, hogy új életet kaptam. A férfi két hónap múlva leszokott a cigarettáról és a feketekávéról is. Az eltelt évek alatt többféle munkát végzett, ma a korházban segédápoló. - Már nem fontos az ital – állítja. Kis szünetet tart, majd halkan, határozottan magyarázza: - Most sem tilos innom, vagy játékgépeznem. Inkább úgy mondanám: már szabad nem innom és nem játékgépeznem. Ha játékautomatát, alkoholt vagy cigarettát látok, már nem úgy gondolok rájuk, hogy milyen jó lenne kipróbálni. Inkább arra gondolok, milyen butaságokat csináltam régen. János édesanyja mára megbocsátott a fiának. Mi tagadás, a tékozló fiú tizenhét év alatt alaposan próbára tette az asszony bizalmát. A férfi szenvedélybetegsége hosszúévei alatt legalább másfél millió forintot szórt el – és akkor nem is beszéltünk az önpusztításról. Fél éve volt tiszta, amikor egyszer az édesanyjával együtt mentek el csoporttalálkozóra. Balog lelkész az asszonyt kérte meg, hogy elsőnek beszéljen. Ő pedig csak ennyit mondott: „Gondoly Jánosné vagyok, nagyon boldog anyuka.” Leült és már potyogtak a könnyei… - Egyszerűen boldog voltam, nem, voltam képes mást mondani – fűzi hozzá. – Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem akkor. És arról is nehezen beszélek, mit érzek most. Többször meg akartam állítani Jánost a lejtőn, de nem sikerült. Mindent elkövettem, hogy kihúzzam őt a gödörből, de hiába. Tehetetlenül figyeltem, hogyan pusztítja önmagát. Pokollá vált az életem, belebetegedtem. Évekig kétségek és remények között vergődtem, hiába kértem a jóra, nem hallgatott rám, eltávolodott tőlem. Néha azt éreztem, hogy nem szeret. Nagyon


sok vasárnapi ebédet nem ettem meg azért, mert eszembe jutott: vajon az én fiam most mit eszik? Mentem utána, vittem neki az ételt és láttam, hogy még egy falat kenyere sincs, csak az üres sörösüvegek sorakoznak… Két éve újra érzem a szeretetét, törődését. Itt a helye közöttünk. Biztos vagyok benne, hogy már megáll a lábán. Örülök, hogy értékes életet él. Visszakaptam a fiamat – ennél nagyobb ajándékot nem kaphat egy édesanya. Dömösön most minden csendes, az előző turnus lakói a minap hagyták el a korházat. A kertet, ahol üldögélünk a beszűrődő napsugár szórt fényei teszik sejtelmessé. Ülünk a lankán, és gyönyörködünk a Dunakanyar panorámájában. Itt akár véget is érhet a mesébe illő történet – pedig talán csak most kezdődik igazán: - Családot szeretne? Szemérmes hallgatás a válasz, azután halkan szólal meg: - Keresem az igazit, akit Isten nekem teremtett. Hálás vagyok Istennek azért, mert kiemelt a nyomorúságból. Most jól érzem magam, és boldog vagyok. - Mit jelent önnek a boldogság? - Egyszer valahol ezt olvastam: „A boldogság nem az élet célja, hanem annak következménye, ahogyan élünk.” (újságcikk nyomán) Gondoly János

Az igazi szilveszter Kedves Olvasók! Le szeretném írni az elmúlt szilveszter élményét, ami velem történt, ezzel tanulságot adván arról, hogy az embereknek hogyan lehet igazán csodálatos ünnepe az Úr Istennel. A családom és én Dömösre mentünk hitmélyítő hétre, amely 1994. december 27-től 1995. január 1-ig tartott. Nagyon kedvetlenül mentem el, mert még soha nem voltam ilyen eseményen, csak családi héten és nem tudtam eléképzelni , milyen lehet ilyen keretek közt az óévet búcsúztatni. A rossz kedvemhez még az is hozzájátszott, hogy előző éjjel a család kicsit összekapott. Ezeket ellensúlyozta, az a tudat, hogy most bizonyára megkapjuk a kékkereszteket, mire már nagyon vágytam, mert én is kékkeresztes vagyok. Ennek szeretném ismertetni az alapjait. 1. 24. életévem betöltéséig mindennemű alkoholtartalmú ital fogyasztásától tartózkodom, kivéve, ha gyülekezetemben úrvacsorával élek, vagy orvosi rendelvényre ilyen gyógyszert kell fogyasztanom 2. Alkoholt nem ajándékozok és senkit nem kínálok vele 3. Nem dohányzom. 4. Életem minden területén igyekszem mértékletesen és józanul gondolkodva élni. 5. Lehetőségeim szerint a kék-kereszt egyesület ifjúsági csoportjának munkáját önként és rendszeres adakozással támogatom. 6. Vállalt kötelezettségeim teljesítése céljából a Kékkereszt Egyesület ifjúsági csoportjának találkozóin lehetőleg részt veszek, s mindezekhez az Isten segítségét kérem. 7. Ha fogadalmam nem tudom megtartani, jelvényemet visszaküldöm az egyesület Központjába. Hogy szavaim egymásba ne öltsem, szeretnék visszatérni az én történetemre. Mielőtt másodjára eljutottam volna Dömösre, hittem az Isten kegyelmében. Addig, amíg ott voltam


nagyon jól éreztem magam a családi héten, de amikor hazamentem, egyre jobban kezdtem elfelejteni és nem foglalkozni az Istennel… Ebben az úgynevezett fél-hitben érkeztem meg újra Dömösre, ahol régi ismerősökre találtam. Az első nap nem hozott semmi változást az életemben, csakúgy, mint a második. De a harmadik napon már egyre jobban érdekeltek az igehirdető programok, és már az ifjúságira is örömmel mentem. Kezdtem megérteni, hogy Jézus Krisztus nélkül nem tudom leélni az életem, mert hiába akarok én bármit is, az én önakaratomból az úgyse lesz úgy, ahogy én akarnám, vagy legalábbis nem úgy sül el. Erre mérvadó volt az az ige, amit megérkezésünk után kaptam: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (János evangéliuma 15. rész). Másnap is csak szívtam magamba mindazt a jót, amit Isten ad az ő igéje által. Nagyon sok új barátom lett, akikkel sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. A konyhás nénik is nagyon megszerettek, mert majdnem minden nap vállaltam a naposságot és ezek szerint elég jól dolgoztam. Elkövetkezett az 5. nap, amitől annyira féltem, hogy milyen is lesz. Már a reggel is olyan jól kezdődött az ifjúsági csoportban, mert elmondtam, hogy hogyan segítettem meg egy volt iskolatársamat, amikor disco után alkoholmámorban haza akart menni (és akkor megtörtént volna a tragédia a barátom családjában). Nagyon jól esett, hogy ezt elmondhattam másoknak is. Rendkívül nagy boldogságot adott az én szívemben az Isten közelsége, amelyet annyira lehet érezni, hogy az valami fantasztikus. Örültem a világnak, örültem magamnak és mindenki másnak. Eljött az este és valahogy nem gondoltam azokra az eddigi eltöltött újévi köszöntőkre, amelyet a megszokott környezetemben töltöttem. Boldogságban ujjongott a testem és lelkem. A közös imádságban, ahol hangosan kellene imádkozni, én halkan, de szívből jövően imádkoztam Istenemhez, és megköszöntem azt, hogy élhetek és érezhetem az Ő közelségét. Azután a svédasztalnál töltöttünk egy órácskát, ahol végül is enyhítettük éhségünket, ami 22 órakor már igencsak kiújult. . Utána 24 órakor Balog Zoli bácsi megcsengette az új esztendőt, addig énekeltünk és a himnusszal zártuk az évet. Megújult szívvel feküdtem le este és azt kívántam, hogy minden embernek Boldog Új Éve legyen. Az utolsó nap elhozta a megbocsátás idejét, amikor is úrvacsorát vettünk a családommal. Igazán akartam, hogy bűneim bocsánatot nyerjenek, ezért kértem az én Atyámat, hogy bocsássa meg ezeket nekem. Amikor felolvasta Zoli bácsi az utolsó vacsorát a Bibliából, szinte összeszorult a szívem, és tudtam volna sírni is az örömtől, amely akkor áradt6 belém, mert ez az egyik legszebb történet Jézus életéből. Ezután úgy éreztem, minta mázsás súlyt ejtettem volna le magamról, és ekkor tudtam, hogy Isten megmutatta irgalmát irántunk, bűnös emberek iránt. Ezért jelentette nekem ez a szilveszter az igazi örömöt. Ezt mindenki átélheti, ha elhiszi és elfogadja Jézus Krisztust, és megpróbál önmagától imádkozni, olvasni a bibliát és a gyülekezetbe járni. Ezáltal üdvösségre találhat, és megérezheti Atyánk gondviselését és szeretetét, amit irántunk nyújt nap mint nap, ha hiszünk Őbenne. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hiszen őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Kerekes Péter


Tanúságtétel arról, hogy az ÚR mindenki számára ad szabadulást, független attól, hogy milyen mélyen van Nevem Szakál József, 34 éves vagyok, az Úr kegyelméből szabadult alkoholista. Szeretném elmondani, hogy kerültem ilyen fiatalon a mélybe, és honnan emelt ki az egyetlen és igaz szabadító, az ÚR JÉZUS KRISZTUS. Nem hívő családban nőttem fel. Gyermekkoromban nem sokat hallottam a Bibliától és a benne levő dolgokról. Az életemet sem az Úr törvényei szerint éltem, ily módon hamar – már 14 évesen – megismerkedtem az alkohollal, igaz, akkor még azt hittem, erre a pótszerre van szükségem az életben való boldoguláshoz. De mekkora csalódások értek emiatt az elhamarkodott rossz döntésem miatt. Az általános iskolában és szakmunkásképzőben is rengeteg gondom volt a beilleszkedéssel: zárkózott, csendes természetű voltam, iskolatársaim kigúnyoltak és kiközösítettek. Az elutasítottság érzése uralkodott az életemen; azért, hogy elfogadjanak, sajnos rossz döntést hoztam, az alkoholhoz és a cigarettához nyúltam. Meg akartam mutatni: én ilyen „vagány” vagyok. Elindultam a lejtőn, de nem vetem észre, hogy merre és hová sodródik az életem. Azt hittem, ha kikerülök a nagybetűs ÉLETbe, megváltozik minden, majd ha barátnőm, feleségem, családom, gyermekeim lesznek, minden magától megváltozik és tökéletes lesz. De csak illúzió volt és nem ez lett a valóság. Mi is lett a valóság? 17 évesen szakmunkásvizsgáztam, mint fűtésszerelő. Frissen, reményekkel tele indultam az életbe, de szembesültem az építkezések rideg valóságával, amikor csak a mindennapi innivaló megléte vagy nemléte olt a célunk. Eléggé gyakorivá vált, szinte mindennapos volt, hogy ittasan, sőt sokszor részegen mentem mindenhova, és csak ott éreztem jól magam, ahol inni lehetett. A szüleim figyelmeztettek, de nem hallgattam rájuk, most már tudom milyen kár volt. Ebben az időben kezdődött egy nagy szerelmi kapcsolatom is, és a barátnőm, szüleim kérésére, intésére inkább munkahelyet változtattam, azzal a reménnyel, hogy az új helyen nem lesznek problémáim az alkohollal. Most már látom, ez nem oldott meg semmit. A munkahelyi italozások valamelyest csökkentek, főleg eleinte, de én kerestem más helyeket és helyzeteket, hogy kielégítsem az alkohol utáni kínzó szomjúságomat. A munkahelyen sem tudtam a gondjaimat megoldani, a kisebbségi érzés még jobban tombolt bennem. Ekkor azt gondoltam, majd ha tanulok, az segít, és akkor majd elfogadnak az emberek. Elkezdtem tanulmányaimat a Mechwart András Gépipari Szakközépiskolában. Miután leérettségiztem, elvégeztem a technikusminősítőt is – az Úr kegyelméből – 1990-ben. Na most már enyém az élet, hiszen tanult vagyok és fiatal: minden problémával megbirkózom magam! – ezt gondoltam magamról. Micsoda könnyelműség volt… ezt már csak utólag tudom! Közben a magánéletem is „alakult”: két év ismeretség után eljegyeztem a barátnőmet, minden probléma ellenére is. Abban bíztam, majd a családalapítással megszűnnek ezek a gondok, majd ÉN mindent megoldok a magam erejéből! Pedig a viharfelhők már akkor gyűltek az életemben, majdnem mindennapos lett az ivászat délutánonként a „jó szomszéddal, barátokkal”, családban az édesapámmal, mivel ő sem vetette meg az alkoholt. Nem vettem komolyan az Úr figyelmeztetéseit, pedig az egészségem is kezdett tönkremenni. Egész fiatalon, 16 évesen nyombélfekélyt kaptam, de ennek ellenére sem változtattam meg az életmódomat, cigarettáztam, ittam és rendszertelenül éltem, szóval mindent elkövettem az önpusztításomra. A menyasszonyommal úgy gondoltuk, ha összeházasodunk, majd minden szépen rendbe jön, lesz saját családunk. 1990. tavaszán meg is történt az esküvőnk. Hamar kiderült, hogy rózsaszín szemüvegen át láttuk a világot. 1991.


elején elvittek katonának, ez már csak tetőzte a bajokat. Feleségem közben áldott állapotba került, bár akkor ez nem úgy tűnt, hogy túl nagy áldás lenne. A katonaság után még mélyebbre kerültem, mint előtte voltam, mindennaposak lettek az erősen ittas állapotban való hazaérkezések, vagy ha nem, akkor alkalmat, kifogást kerestem, hogy elmehessek otthonról valamiért, valakihez, akivel, ahol inni lehetett. Szinte menekültem, mert viselkedésem miatt a családi béke is csak fogalom volt, persze mindezért a feleségemet és a sorsot hibáztattam. Mindenkit okoltam csak magamat nem. Jót tett a férfiúi büszkeségemnek a munkahelyemen történt áthelyezésem, úgy éreztem, kezdem építeni karrieremet. Az új kollégák és „barátok” még meg is erősítettek ebben. Megvettük az első lakásunkat 1993-ban, egy 35 m2 lakótelepi lakást. Most már biztos voltam benne, hogy ÉN megvalósítom önmagamat. Elkezdtem még többet dolgozni, maszekoltam amit csak lehetett, hogy minél több pénzünk legyen és ne kelljen függnünk senkitől. Kiváltottam a vállalkozói engedélyt, és dolgoztam: autót szereltem, hegesztettem, vizet és fűtést szereltem, mindent csináltam amit csak tudtam. Mindezek örömére, hogy én ilyen ügyes vagyok, ittam, ha sikerült valami és ittam, ha nem. Egyik cigit a másik után szívtam és a pénzem inkább italra és cigire költöttem, mint ennivalóra. Ennek az életvitelnek meg is lett az eredménye: többször bevérzett a nyombélfekélyem, korházba kerültem napokra és nyomtam az ágyat hetekig még otthon is. De nem értettem meg a figyelmeztetést, amit az Úr küldött, pedig a korházban az intenzív ágyon feküdve sírtam és zokogtam, hogy bocsásson meg az Úr, és megígértem a változást. De mihelyt jobban lettem, el is felejtettem, és minden ment a maga csendes módján tovább. Ittam, cigiztem és elmélyültem az okkult dolgokban, mert azt mondták, ez segít. Feleségemmel belefogtunk az AMWAY- üzletbe, azt gondoltuk, ha több pénzünk lesz, megoldódnak problémáink. Természetgyógyászhoz jártam, agykontrolloztam, kipróbáltam a dianetikát, mert éreztem, valami hiányzik az életemből, de nem tudtam mi az. Szorgalmasan kerestem, nagyon rossz irányban. Ekkor még azt nem tudtam, pedig az Úr többször próbálkozott, hogy megérintsen. Elmentünk feleségemmel és az első fiammal egy táborozásra, ahol bibliai tábor is volt, hallgattuk az Igét, dicsértük az Urat, és nagyon jól éreztem magam, de konok és makacs volt a szívem, és a megkötözöttségem is nagy volt. Igaz, én ezt akkor még nem értettem, miért van? Családommal alig voltunk együtt békességben, mindig vagy ittas voltam, és nem érdekelt semmi, vagy az alkalmat kerestem az ivásra, bármerre jártunk. 1995. különleges év volt az életemben: hatalmas öröm ért, mert tavasszal megszületett a kislányom, akit már nagyon vártam. Ősszel azonban elvesztettem édesanyámat, aki nagyon fiatalon halt meg. Ezt a traumát alig tudtam kiheverni, mindennaposokká váltak a totális alkoholmámorba való elmenekülések. Szinte csak akkor mentem haza, mikor már aludt a család, minden időmet a kocsmában töltöttem. Amit kerestem szinte el is ittam. Alig adtam haza pénzt a feleségemnek és gyerekeimnek, az alkohol annyira eluralta az életemet, hogy már csak róla szólt, minden érte történt! Volt rá eset, hogy szalonspiccesen lefeküdtem aludni 9 óra körül, és 11 után felébredtem, és le kellett mennem a NON-STOP kocsmába innom. Családom szinte nem is tudott az egészről, a veszekedések mindennapossá váltak, feleségemmel már alig voltak örömteli pillanataink. Az egészségem teljesen tönkrement. 1996 augusztusában kilyukadt a fekélyem, újra korházba kerültem, megműtöttek. De az italt még ezután sem tudtam lerakni, igaz, a cigit a műtét után nem szívtam, de azt is elég nehezemre esett megállni. Sajnos lábadozásom első útjai is a kocsmába vezettek, és pár nap múlva már úgy ittam, mintha mi sem történt volna. A gyerekek érezték ennek leginkább kárát, mert nem volt meg az a nyugodt családi háttér, amit nekem kellett volna biztosítanom. Feleségemmel már annyira reménytelennek láttuk a helyzetünket, hogy vélni akartunk. Az Úrnak hála, nem így lett! Orvosokhoz fordultam végső kétségbeesésemben. Azt hittem, ők


segíteni fognak nekem valami csodagyógyszerrel, ettől rendben lesz minden, és mi is boldogok leszünk, mint mások. Ezután két éves absztinenciának nevezhető korszak következett. Ami nálam nem azt jelentette, hogy megszabadultam, hanem maradékszámra szedtem a nyugtatót, a kedélyjavítót stb. és az Antethilt is, mivel erre nem volt szabad innom, és félelemből nem nyúltam az italhoz. Ebben a két évben is előfordult, hogy ittam, mert „elfelejtettem” bevenni a gyógyszert, ha előre tudtam, hogy olyan helyre megyünk, ahol majd inni lehet. Ilyenkor is rettegtem, mert a korábban beszedett gyógyszer hatásától tartottam – mivel ha ittam, 8 nap múlva lehetett újra kezdeni a szedését, ezért sokszor már a 6.-7. napig ittam, hogy elódázzam a gyógyszerszedés megkezdését. Ebben az időszakban látszólag rendbe jött a házasságom is, kevesebbet veszekedtünk, pénzünk is jobban volt, mint azelőtt. Mivel azt gondoltuk, hogy ez már örökké így lesz, vállaltunk még egy gyereket. 1999 nyarán megszületett a kisfiam, minden rendben ment. Munkahelyemen is számomra kedvező változások történtek, akkori beosztásomat megszüntették, de nem kirúgtak, hanem áthelyeztek más munkakörbe, ami egy kicsit közelebb volt a szívemhez. Úgy tűnt minden jól alakul, a maszekolást is megszüntettem csak azért, hogy a családommal lehessek. Én néha ittam, igaz, szenvedtem is emiatt, és úgy gondoltam, ha még továbbtanulnék, talán jobb lenne, magasabb beosztásba kerülhetnék magasabb fizetésért. Ezért felvételiztem a Debreceni Egyetem Műszaki Főiskolai Karára, mint épületgépész mérnök, ahová fel is vettek. 2000-ben a vezetőimmel munkaügyi vitába keveredtem, magasabb beosztást és több pénzt akartam, meg is kaptam, de csak egy hónapra, mert márciusban elbocsátottak. Ebből kifolyólag bánatomban elkezdtem inni. Mint várható volt, még mélyebbre süllyedtem, mint azelőtt bármikor. Nem dolgoztam, mivel 14 év munkaviszony után számomra elég nagy összegű végkielégítés járt. Ebből rendesen meggazdagítottam a környéken lévő italboltokat, kocsmákat. Reggel ott kezdtem és ott fejeztem be. 2-3 hónapon keresztül mindig ittas voltam valamilyen szinten, de estére mindig a sárga földig ittam le magamat. Magától értetődően visszatért a veszekedés, a gyűlölködés, az egymás el nem fogadása családi életünkben. Naponta megittam 7 dl.- l liter vodkát és több üveg sört. Ha belekezdtem, utána már nem tudtam abbahagyni, amíg álltam a lábamon. A családom már nem mert kiengedni az utcára, mert mindig részegen mentem haza. Én viszont mindig kerestem az indokot, hogy miért kell elmennem otthonról. Munkahelyet nem is nagyon kerestem, mert azt gondoltam: jó nekem így ahogy van. Megpróbálkoztam a biztonsági őrködéssel, de addigra már annyira eluralkodott rajtam az ivási kényszer, hogy nem tudtam megállni már munkaidő előtt sem az ivást, nehezen viseltem a 12-24-es szolgálatot is. Ekkor már azt gondoltam, nincs is számomra mentség, én végképp elvesztem, az életuntság teljes mértékben eluralkodott rajtam. Családom se tudott rajtam segíteni, úgy éreztem, a világon mindenki ellenek van. A legnagyobb pofont ekkor a gyermekemtől kaptam. Kislányomat el akartam vinni magammal vásárolni – ő akkor volt 5 éves -, de kijelentette, hogy nem akar apával menni, mert szégyelli, hogy mindig a kocsmában kötünk ki, és totál részegen jövök haza. Hiába mondtam én akkor bármit, a gyermekem már nem hitt nekem, eljátszottam a szavam hitelét gyermekeim előtt. Szégyenemben és dühömben, amiért a gyermek is megalázott, először azt gondoltam, hogy nagyon megverem, de végül mégsem tettem meg, hála az Úrnak. De ezután elindult bennem valami: elkezdtem keresni a megoldást a problémámra. Tudtam, az orvosok nem tudnak segíteni, hiába jártam rendszeresen havonta hozzájuk, csak kiírták a gyógyszert, megkérdezték, hogy érzem magam, iszom-e még? Én mondtam, jól vagyok de továbbra is iszom. Érre csak egy sajnálkozó arckifejezés, és az volt a válasz, hogy abba kellene hagynia az ivást, uram. Semmiféle segítséget nem tudtak adni nekem, de talán az összes hasonló sorsú embertársaim számár sem.


Az Úr már ekkor elkezdte megváltoztatni az életemet, kaptam új munkahelyet, ahol tiszta lappal kezdhettem mindent. Édesanyám halála után elkezdtem olvasni a Bibliát és néha elmentem a vasárnapi istentiszteletre, az ott kapott békesség csak időleges volt, mert sokszor már a templomból hazamenet is ittam. Már azon a ponton voltam, hogy így nincs értelme az életemnek, de az Úr ekkor csodálatos módon utánam nyúlt, megkaptuk az anyósomtól a „Tékozló Fiút” Segítő Alapítvány vezetőjének a telefonszámát. Feleségem azt mondta, ez az utolsó esélyem, keressem fel, ha a családom számít még nekem, és együtt akarok maradni velük. Éreztem, utolsó esélyt kaptam, ezért komolyan is vettem, mert semmit sem szerettem volna egész életemben jobban, mint békés, nyugodt családi égkörben élni. Hatalmas belső harcok dúltak bennem, nehezen ismertem be a kudarcomat, de csak ez után a felismerés után mertem elmenni az alapítványhoz. Itt megtudtam az örömhírt, hogy meg lehet gyógyulni ebből a betegségből is, mégpedig nem emberi módon, hanem az Úr Jézus Krisztus segítségével. Ő tud meggyógyítani, ha behívom az éltembe. Az alapítvány vezetője elmondta, hogy van az országban egy hely, a Kékkereszt Egyesület és a Református Iszákosmentő Misszió Dömösön: ő is ott gyógyult meg, és elmesélte az ő szabadulásának, gyógyulásának történetét. Ekkor még számomra alig volt hihető ez a csoda, de azt mondtam, ha másnak sikerült meggyógyulni, akkor énnekem is, megpróbálom, hátha sikerül, vesztenivalóm nincs. Megegyeztünk: az egy hónap múlva lévő gyógyító alkalomra elmegyek. Azt gondoltam, innen már egyenes út vezet a szabaduláshoz. De már megint csalódnom kellett, mert az ördög minden eszközzel megpróbálta megakadályozni a gyógyító alkalomra való eljutásomat. A munkahelyemen, ahol alig néhány hónapja dolgoztam, előléptetést ígértek, én meg nem mertem elindulni, mert azt hittem, akkor vége lesz mindennek, és az elbocsátástól való félelmem megakadályozott abban, hogy elmenjek a megbeszélt időben. Pedig belül éreztem, hogy csak ez segíthet. Továbbra is ittam minden délután és este, kerestem az alkalmat arra, mi módon tudom megszerezni a magamét. Nem kellett sok idő és rájöttem, hogy az egész csak egy nagy ámítás volt, az előléptetés tolódott, és én még tovább szenvedtem. 2001. februárjában nem bírtam tovább, és egy péntek délután felhívtam az alapítvány vezetőjét, megkérdeztem, mikor kezdődik a következő gyógyító alkalom. Hála az Úrnak, hétfőn pont indult egy alkalom, amire én elmentem. Ez volt eddigi életem legnagyobb döntése. A hétvége félelmekkel, és gyötrődésekkel telt el. Tele voltam kétségekkel, hogy vajon jól döntöttem-e, mi vár ott rám? Hétfőn reggel elindultam Dömösre a gyógyító konferenciára, az Úr kegyelméből elvittek autóval, így nem kellett egyedül megtennem a nehéznek tűnő utat. Miután elindultam otthonról, a feleségem telefonált a munkahelyemre, hogy ne várjanak, két hétig táppénzen vagyok. Igaz, először a munkahelyemen nem akarták elhinni mi történt, de az Úrnak hála, elfogadták a döntésemet. Ami a dömösi gyógyító alkalmon történt, az számomra felfoghatatlan volt. Embereket láttam odajönni remegő kezekkel, táskás szemekkel, nem kérdezgették senkitől felekezeti hovatartozását, csak az számított, hogy beteg és meg akar gyógyulni. Pár nap elteltével ezek az emberek megváltoztak, kisimultak a meggyötört arcok, elmúltak a remegések és egyéb elvonási tünetek. Az én életem is teljesen átértékelődött az alatt a pár nap alatt, pedig semmi más nem történt, csak az Úr Igéjét hirdették, és az Ő nagy szeretetét hangsúlyozták, énekeltünk az Ő dicsőséges dolgairól, tetteiről. Nagyon sok éneknél éreztem, hogy azok rólam és nekem szólnak. Ilyen volt pl.: a 72-es, 11-es és az 57-es ének is. Az első Igém, amit itt kaptam a Bibliából: a Zsidók 3,8 volt : „Ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket.” Ez engem nagyon szíven talált és elgondolkoztatott. A szobatársaimmal beszélgetve az tűnt fel, hogy napok telnek el, és mi nem vágyunk italra, és nincsen semmi elvonási tünetünk se. A felismerés hatalmas erővel telepedett rám, ennek súlya alatt összeroppantam és elfogadtam az Úr Jézus Krisztust, Megváltómnak. A gyógyító


alkalom további napjai szinte elrepültek. Jó volt felszabadultan élni és nem félni az elesés miatt. Kirándultunk a Dunakanyarba, csodálatos tavasz volt, alig akartam hazajönni, olyan jó volt az Úr közelében lenni. A hazatérésem után a családom alig akart rám ismerni, annyira más lettem, nem külsőleg, hanem belsőleg. Bocsánatot kértem a családomtól, és hálát adtam az Úrnak, amiért megmaradtak nekem. Az Úrnak hála, a családomat is megérintette a bennem végbement változás. A feleségemet is el kezdte érdekelni, hogy mit csináltak ott velem, mitől változtam meg. Ő is el akart menni egy ilyen alkalomra, májusban meg is kapta a lehetőséget erre. Igaz, az ő elmenetele sem volt könnyű. A 3. gyermekünket nem volt kire hagynia és engem nem akartak szabadságra engedni. De az Úr csodálatosan megoldotta ezt is, bár számomra az első pillanatban nem így tűnt. Egy cipelés közben rosszul léptem a lépcsőn, és ennek a következtében a külső bokacsontom haránt irányba eltört. Ez 4 heti gipszben járást jelentett, „meg volt oldva” a feleségem utazása! Az Úr csodálatos működését megtapasztalhattam: a feleségem is befogadta szívébe a mi megváltó Urunkat. Ez volt az a pont, ahonnan megváltozott az életünk, megtapasztaltuk az Úr csodálatos gyógyító erejét, amivel rendbe hozta és begyógyította a mi sebeinket. Azért, hogy mi megmaradjunk a mi Megváltónk kegyelmében, és hogy növekedjünk a hitben, elkezdtük átformálni életünket. Gyülekezetbe kezdtünk járni és a Kékkereszt utógondozó csoport alkalmait látogatjuk. Ez a biztosítéka annak, hogy nem fogunk visszaesni, mert nem a földi dolgokra kell néznünk, hanem a mennyeiekre. Azóta a házasságunk teljesen rendbe jött, erre a legjobb példa azt hiszem az , hogy nemrégen 2003. augusztusában megerősítettük a házassági fogadalmunkat az Úr előtt. Úgy, éreztük fontos, hogy az átélt szenvedések után egymás és az emberek előtt is, de legfőképpen Isten előtt kijelentsük, hogy igen, mi már egy örök életre egymáshoz tartozunk. A gyerekeim ma már újra tudnak bízni az apjukban, a kislányomat most már le sem lehet „vakarni”az apuról, mindenhova jönni akar velem. Közben tanulmányaimmal is szépen haladtam – az Úrnak hála- vizsgáról – vizsgára, félévről- félévre haladva, de elvégeztem. Az úrnak dicsőségére sikeresen be is tudtam fejezni minden tanulmányomat. A munkahelyemen is jól alakultak a dolgaim: a végzettségemnek megfelelő új beosztásba kerültem. Így lassan , de biztosan beteljesednek a gyerekkori vágyaim és álmaim: a boldog békés család, elismertség a munkahelyemen: és mindez nem saját erőmből van, hanem kegyelemből. A legcsodálatosabb, ami történt velünk az ÚR JÉZUS KRISZTUS kegyelmének elfogadása volt. Kívánom, hogy minél többen ismerjék meg ezt a csodálatos érzést, ami az Ő kegyelméből árad. A családunkban is folyamatosan munkálkodik az Úr. Befogadta az ÚR JÉZUST a két nagyobbik gyermekünk és legutóbb anyósom, sógorom és sógornőm is. Mindenkinek azt kívánom, hogy élje át ezt a szabadboldog életet, ahol szabad nem inni az embernek.

Szakál József

57-es ének A nagy mélységből szüntelen Hozzád kiálltok Istenem, Haláltól mentsd meg lelkemet, Fogadj be engemet! Amint vagyok jövök, Amint vagyok jövök,

A bátorságom gyávaság, A bölcsességem kábaság, Más nem segíthet, ha te nem, Fogadj be istenem! Amint vagyok jövök, Amint vagyok jövök,


Énértem is omlott a vér, Fogadj be Jézusért. A bűn sarában élve lenn, A jóra lelkem képtelen, Fogadd be gyenge gyermeked, Fogadj be engemet! Amint vagyok jövök, Amint vagyok, jövök, Énértem is omlott a vér, Fogadj be Jézusért.

Énértem is omlott a vér, Fogadj be Jézusért. Az életem üres szegény, Nincs benne fény, de van remény Hogy akinek kegyelme nagy, Vesznem engem se hagy. Amint vagyok, jövök, Amint vagyok, jövök, Énértem is omlott a vér, Fogadj be Jézusért.

11-es ének Ó, jöjj szívembe áldott Jézus, Így száll imám most feléd. A lelkem oly csüggedt és fáradt, Jöjj szívembe, jöjj ma még! Szívembe jöjj, szívembe jöjj! Jöjj szívembe most Úr Jézus. Ó jöjj ma még, lakója légy, Jöjj szívembe most, Úr Jézus!

Ó, jöjj szívembe áldott Jézus! Segíts a bűn terhe nyom, Hogy bátran álljak majd elődbe Amaz utolsó napon! Szívembe jöjj, szívembe jöjj! Jöjj szívembe most, Úr Jézus. Ó jöjj ma még, lakója légy, Jöjj szívembe most, Úr Jézus!

72-es ének Nem mondott le rólam /Siklós József költeménye/

Mellém lépett a Hitető. Boldog leszel és bátor! Vannak emésztő gondjaid? Mindent megold a mámor! Add önfeledten át magad, Császár leszel, hős és szabad, Szállsz,- vár a csillagsátor! Hát ennyi lett az életem: Csőd nyomorúság szégyen, Csak roncsaim sirathatom, Már megvet mind,ki rám tekint, Lemondón gúnyosan legyint… - Vergődőm lent a mélyben.

De útnak indult Valaki, Mert nem mondott le rólam, Megmentelek hallottam szavát, - S hatalom volt a szóban, Kereszten tárja karjait, Szeretetével, szabadít, Szabad lettem valóban. Leoldotta a szenvedély, Irtóztató bilincsét, Megannyi drága kincsét: Valódi békét, örömöt, Gyógyít, betölt a szeretet. A győztes Jézus megvéd!

Testvér, ha most még rabja vagy, A gyilkos Hitetőnek, Jézusra hittel bízd magad, Szabaddá Ő tesz Téged. Feledd el fájó múltadat,


Kezdj áldott, tiszta új utat! Ajkadon hálaének…

Tanúságtétel, hogyan szabadultam meg egy részeges Férjétől és a tökéletes feleség szerepétől- az Úr Jézus Segítségével.

A férjemmel 1986- ban ismerkedtünk meg. 2 évig „együtt jártunk”, majd összeköltöztünk. Újabb 2 évig együtt éltünk. Ebben az időszakban is voltak már gondok az alkohollal. Egy udvaros házrészben laktunk és a szomszéddal néhanapján iszogattak. De akkor még nem tudtam felmérni,hogy ez a szenvedély milyen nagy károkat fog okozni a kapcsolatunkban, habár a lelkem legmélyén ösztönösen éreztem, hogy ez nem lesz így jó. Ennek ellenére érezte, hogy szeret, és én is viszontszeretem őt. Bíztam magamban, én megmutatom, hogy mi boldogok leszünk,”és nem fogunk elválni, mint a szüleim. Néhány évnek kellett csak eltelni, hogy rájöjjek, hogy hova vezet ez a magamba vetett hit. Ha visszatekintek a szenvedésekkel teli évekre, levonhatom azt a tanulságot: egy kapcsolat akár jól, akár rosszul működik az mindenképpen mind a két félnek az érdeme vagy hibája. De visszatérek a történetünkhöz. 1990-ben összeházasodtunk, 1 év múlva megszületett első fiunk. Az ivást továbbra is folytatta, sőt még ekkor cigarettázott is. Abban bíztam, ha elköltözünk, és kikerül ebből a környezetből, akkor mindenrendbe jön. Számításom nem jött be, kocsma, ivócimborák mindenütt akadtak. Az új lakásunk öt percre volt anyósoméktól, és mivel, apósom is hasonló kapcsolatban állt az alkohollal, így sok esetben még ő is hívogatta inni. Anyósommal nem volt jó a kapcsolatunk sokat kritizált, mint később megtudtam, nem is akarta, hogy feleségül vegyen a fia. Az otthoni, munkahelyi feszültségek, az ital, a cigaretta megtették a hatását: 13 évesena férjemnek bevérzett a gyomra, 16 éves kora óta nyombélfekélye volt. Nagyon megijedtem, hogy elveszítem. Kapott vérátömlesztést, és hála Istennek gyógyszerekkel helyrehozták. De ez még mindig nem volt elég figyelmeztetés, még 3-szor került vissza ugyanezzel a problémával, míg aztán 11996-ban erősfájdalmak közepette kilyukadt a gyomra. Ekkor végre letette a cigarettát, de az italról továbbra sem mondott le. Mindezek ellenére nagyon ragaszkodtunk egymáshoz, mással nem tudtam volna elképzelni az életem. Egy gyermekkel nem éreztük teljesnek az életet, ezért még egy gyermekünk született 1995- ben kislány. Márciusban megszületett a lányunk, szeptemberben meghalt az anyósom: súlyos depresszióban szenvedett. Most már nagyon hiányzik, és úgy gondolom Istensegítségével, sokkal jobban alakulhatott volna a kapcsolatunk. Időközben a házasságunk egyre jobban elromlott, már úgy éreztem mindent megpróbáltam, hogy a férjem abbahagyja az ivást. Könyörögtem, hogy hagyja abba, ő meg is ígérte, de az ígéreteit nem tudta megtartani. Egyre csalódottabb lettem, és a sokadik ígéret után már nem is bíztam benne. Már nem lehetett leküldeni a boltba, mert órákig tartott, mire előkerült. Idegileg nagyon megviselt ez az állapot, és kiutat kerestem ebből a helyzetből, ezért pszichológushoz kezdtem járni. Igazán szívvel lélekkel foglalkozott velem, még is hatékonyan segíteni, mint a korábbiakban utaltam rá, nem tudott. Hangsúlyozom, ő emberileg mindent megtett, de ide nem emberi segítség kellett. Testileg, idegileg egy roncs voltam, anyagi gondjaink voltak, máról holnapra éltünk. Odajutottunk, amit annyira nem akartam. Az következett , ami a legtöbb ilyen házasságban bekövetkezik: válaszút elé állítottam, vagy lemond az italról, vagy elválunk. Mindent vállat, csak ne váljunk el. A pszichológustól kaptunk egy címet, ahol orvosi segítséget nyújtanak, de


mint ahogy rajtam sem, úgy őrajta sem tudtak hatékonyan segíteni. Hangulatjavító, feszültségoldó gyógyszereket kapott, és ezek nem sokat értek. Azon kívül egy olyan tablettát is kapott , amire ráiszik, akár meg is halhat. Ezután 2 év absztinencia következett. Bátrak voltunk, és úgy gondoltuk, szeretnénk még egy gyermeket. A terhesség alatt nagyon sok probléma adódott ( nem a terhességgel, hanem úgy általában), de egymás mellett álltunk, és megoldottuk. Szülés utáni lábadozásom alatt is ő segített, a háztartás illetve a két nagyobb gyerek ellátásában. De nekem ez az állapot sem volt elég jó. Ragyogott a lakás, nem ivott (akkor még) egy kortyot sem, és mégis elégedetlen voltam. Idegesített, hogy nem úgy csinálja, pl a főzést, mosogatást stb, mint én. Utólag el kell ismernem: sok esetben különbül elvégezte! Ez a viselkedésem nem is maradt következmény nélkül, törvényszerűen bekövetkezett a baj: újra inni kezdett. Ami ezután következett, legalább tízszerese volt annak, ami előtte volt. Még mélyebbre zuhant vissza, egyre sűrűsödtek azok a napok, amikor teljes lerészegedésig itta magát. Utána napokig beteg volt. Én ekkor általában kárörvendő és gúnyos voltam, és rettentő büszke voltam magamra, hogy lám én alkohol nélkül is meg tudom oldani a gondjaimat ( de hogyan?). Ha valakinek beszéltem a bajokról, mindig csak azt mondtam el, ami az ő rovásán volt, az én részem „kifelejtem” belőle. H rákérdeztek, hogy vajon miért iszik, anyósom halálára fogtam. Volt benne igazság, de nem ez volt az egyetlen ok. Lelkem legmélyén éreztem, hogy nekem is szerepem van a kialakult helyzetben, de nem hagytam felszínre törni ezt az érzést. Olyan is többször előfordult, hogy egy veszekedésnél éreztem, nem kellene szólnom, vagy éppen vitáznom, de újból elnyomtam ezt az érzést magamban, és homlokegyenest mást tettem. Ezalatt a gyerekek is sokat szenvedtek a férjem durvaságaitól, és az én türelmetlenségemtől. Lelkileg is nagyon megviselte őket ez az állapot,mert ha az apjukkal mentek valahova, hazaérkezve mindig elárulták, hol és mennyit ivott az apjuk. Már a végén nem is akartam hallani, csakhogy ne bántsa őket. Nagyobbik fiam nagyon szégyellte az apját, de már a nagyobbik lányom sem akart lemenni vele--- a „megvesztegetések”: cukorka, csoki stb, ellenére sem. Tehetetlenségemben, dühömben sokszor meg aláztam a férjemet, és már nem is figyeltem arra, ki hallja, látja veszekedésünket. Oly annyira nem láttam kiutat, hogy egyre többször gondoltam az öngyilkosságra. A három gyermek iránt érzett szeretetet( a férjem iránt már addigra szinte teljesen leépült) és felelősségtudat tartott életben. Ekkor nem várt segítség érkezett, az igazi. Drága Istenünk küldötteként anyukám hozott egy telefonszámot. Megtudtuk, hogy működik a Tékozló Fiút Segítő Alapítvány, amelynek a vezetője segít eljutni a betegeket Dömösre egy szanatóriumba, ahol már nagyon sokan meg szabadultak a szenvedélyüktől. Kapott egy időpontot 2001. januárra. Akkor még 200. dec. volt. Januárban nem ment el, arra hivatkozva, hogy akkor nevezték ki a munkahelyén egy új , felelős beosztásba, aminek következtében a fizetését is jelentősen megemelték. A munkaviszonya is alig féléves volt, és féltünk, ha váratlanul elmegy táppénzre, akkor esetleg kirúgják a munkahelyéről. Az akkori gondolkodásmódunkban ezek fontos szempontok voltak. A debreceni Kékkereszt Csoport vezetője felhívott bennünket, hogy mi lesz a férjemmel februárban, elmegy- e Dömösre? Elmondtam a kétségeinket, és ő is elmondta az érveit, mi szól amellett, hogy mégis elmenjen a férjem. Rendkívül furcsán éreztem magam. Kettős érzés volt bennem: mindennél jobban vágytam arra, hogy meggyógyuljon a férjem,másrészt ott voltak az aggályaink. Ekkor támadt a gondolatom, hogy tulajdonképpen a férjem beteg.(Eddig úgy tekintettem rá, hogy ő nem akar lemondani az italról.) Megpróbáltam más szemszögből nézni ezt a dolgot. (Most már úgy gondolom ISTEN már ekkor próbálta formálni a gondolkodásmódomat.) Hiszen a médiából (TV, újság ) lehet hallani, hogy az alkoholizmus szenvedélybetegség. Végiggondoltam: ha a férjem másfajta betegségben szenvedne, akkor is így viselkednék vele szemben? Valószínűleg nem. Sokkal nagyobb türelemmel, meg értéssel kezelném a betegségéből adódó


bajokat. Gondolataimat el is mondtam a férjemnek és ő örült, hogy végre megértettem őt. De sajnos, ez a hozzáállásom nem volt tartós. Ma már tudom, ez lett volna a jó irányvonal. De visszaestem a régi állapotomba. Még mielőtt elment Dömösre, akkor is csúnyán összevesztünk. Úgy éreztem, hogy ha meg gyógyul, akkor sincs számunkra már közös jövő. Az lett volna az ideális, ha én is vele megyek( közös gondjainkat közösen próbáljuk megoldani), de ez a gyerekek miatt nem volt megoldható. De a mi drága Istenünk őt is megszabadította az alkoholtól, és bennem is kimunkálta, hogy adjak még egy esélyt magunknak. Amikor hazajött , sugárzott a boldogságtól, hogy „szabad nem innia” ,Semmiért nem okolt, de azt mondta: jó volna, ha én is elmennék Dömösre. Mutatott egy éneket, ami különösen megérintette őt. És mondott egy mondatot----ez még inkább elgondolkozott amit Dömösön mondtak neki:”Nézd meg , mire mentél egyedül, most nézd meg , mire mész Istennel!” Májusban én is voltam Dömösön gyógyító alkalmon. Hát volt miből gyógyulnom. Dömösön az első este mindenki kap egy bibliai igét. Az első gondolatom az volt, hogy ez pontosan ráillik testi, lelki állapotomra. Még ma is meghatottságot és hálát érzek, ha visszagondolok, hogy honnan, milyen mélységekből hozott ki az Úr. Hiszen feleségként teljes kudarcot vallottam. És ottlétem 3. napján egy igehirdetés alatt kezdte érezni, hogy amiről beszél Zoli bácsi (lelkész igazgató) az is nagyon rám illik. Hirtelen csak úgy rám szakadtak a bűneim. Keservesen kezdett fájni az a sok vétek, amit a családom és így Isten ellen is vétettem. Sírni kezdtem, és nem volt nálam zsebkendő, de nem akartam kimenni, nem akartam egyetlen szóról sem lemaradni. Aztán egy idő múlva, mégis muszáj volt, már kitörni készült belőlem a zokogás. Csak azután könnyebbültem meg, miután bocsánatot kértem Istentől az elkövetett vétkeimre. Mire felmentem, vége volt az igehirdetésnek. Elmondtam Zoli bácsi feleségének, Margit néninek, hogy mi történt. A nyakamba borult, és azt mondta: hála Istennek. Megtudtam, hogy megtértem. Csodálatos békesség, nyugalom lett rajtam úrrá, és mindent egész másképp kezdtem látni. Új életet kaptam, az Úrtól. Azóta megváltozott az egész életünk: hitben élünk a családommal együtt.

Szakálné juhász Éva

„Isten megoldást hoz az életembe” 42 éves, elvált nő vagyok. Gyermekkorom nagyon szomorú volt, szüleim elváltak. Anyukám, mikor megtudta, hogy Apukám megcsalta, majdnem megbolondult. 20 éven át rendszeresen két- három alkalommal volt a pszichiátrián évente. Emlékszem, gyermekkoromban felelés vagy dolgozatírás előtt---- pedig jeles tanuló voltam és rendszeresen készültem ----- gyakran mondogattam: Jaj, Istenem! „Istenem segíts meg !” 18 éves koromban férjhez mentem, 21 évesen anya lettem. Albérletben laktunk Debrecenben. 1983. májusában Tatabányára költöztünk albérletbe: férjem bányász lett. Augusztusban idegileg kikészültem, pszichiáterem szerint gyermekkorom történései és a napi élet nehézségei miatt Ideges lettem, szédültem, borzasztó testi tünetek kínoztak. Rendszeresen jártam pszichiáterhez, nyugtatókat, injekciókat kaptam. 1986. októberében hármas ikreknek adtam életet: két kisfiunk és egy kislányunk született. Ekkor már volt saját lakásunk. A legidősebb baba 4 hónapos korában vírusos tüdőgyulladást kapott és meghalt. A két picit is kis híján elvitte a járvány. Szerintem már akkor is Isten munkálkodott életünk be. Gyermekeink a szabadsághegyi


Gyermekszanatóriumba kerültek, fiamat, Gábort kétoldali fülgyulladással műtötték, Vivienről kiderült, 50%.os hörgőszűkülete van. Évekig visszajártunk velük kezelésre, Budapestre. Elhatároztuk, hogy odaköltözünk ----- Újpesten vettünk egy nagyon szép társasházi lakást. Ahogy nőttek a gyermekeink, a problémák is sokasodtak. Baleset, műtétek és anyagi gondok. 1994-ben férjemet kitették munkahelyéről én ideggyulladást kaptam, lesántultam. Bár folyamatosan kaptam a nyugtatókat 1983 óta, még is idegösszeomlással kezeltek a Pszichiátriai osztályon. Azóta is rendszeres injekciós kezelést kapok, 1997 óta rokkantnyugdíjas vagyok. Családi életünk felbomlott, férjem megcsalt, lakásunkba költöztette a nőjét, majd meg vertek. A 20 év alatt elég gyakran eljárt a keze egyébként , a gyerekeket is ütötte. Elüldöztek Debrecenbe, ahol először anyósom fogadott be, majd albérletbe költöztem. A válást már három éve kimondták, de a vagyonmegosztási per azóta is tart. 4 év alatt 3 főbérlőm volt, mindannyian hívő emberek. A második albérletemben Jutka néni 85 éves, keresztyén hitben élő asszony kezdett el mesélni Jézus Krisztusról, Istenről, a Bibliáról. Megtanította velem a „Miatyánkot”. Esténként rendszeresen együtt imádkoztunk. 86 éves korában az Úr hazaszólította, én találtam rá. Ez idő tájt történt, hogy betévedtem egy gyógynövényboltba. Ráleltem egy csodálatos gyógynövény- koncentrátumra, melynek ismertetőjében ez állt: „Isten minden betegségre teremtett gyógynövényt.” Segítségével először az altatóról, majd a nagyon erős hatású nyugtatóról is leszoktam. 2001 augusztusában Irmuskához kerültem albérletbe. A hitéletbe ő vezetett be végleg. Elmentünk együtt Biatorbágyra, Dömösre. Látogatom a debreceni Kékkereszt Csoport alkalmait, és templomba is járok. Rendszeresen olvasom a Bibliát. Úrvacsorát 2003 húsvétján vettem először. Csodálatos volt. Érzem, azóta Jézus Krisztus végleg beköltözött a szívembe. Abban reménykedtem, hogy gyermekeimet két év után újra megláthatom. Nagyobbik fiam már vőlegény, Pesten dolgozik, az ikrek középiskolások. Gyakran álmodom velük. Imádkozom értük. Isten- remélem- meg oldáshoz az életembe, és volt férjemet is meggyógyítja. Isten .áldj meg Mindanyunkat! Tündi

Egy tékozló fiú Az én történetem akár átlagosnak is mondható. Tulajdonképpen gondtalan gyermek és ifjúkor, gimnázium után külföldi főiskola az akkori Szovjetunióban. Az orosz vendéglátási szokásokat az idősebbek talán ismerik hallomásból, ott az ital szinte lételem volt akkor. Nősülés kintről, ideálisan indult a pályám. Így utólag, tiszta értelmetlen visszagondolva sokat tűnődtem, van-e olyan pont, amikor az úgynevezett szolid „szociálisitalozás” átfordult komoly szenvedélybetegséggé. Ilyen szerintem nincs. Okulásképpen röviden vázolom az én folyamatomat. Aránylag jó beosztású állásban voltam egy fegyveres szervnél, ahol a páncélszekrényben tárolt „repi”konyak természetes és elfogadott . Alkalomadtán egy – két sör, munka után, kollegiális szinten, ami még a munkakapcsolatoknak is jót tett. Házasságunk megfeneklett. Azt hiszem, barátságban váltunk el, egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel. A terítéket nem kellett sűrűn pótolgatni, csak egyszerűen nem működött tovább. Nem kellett már este sietni haza, belefért az időbe egy-két biliárdparti, egykét sörrel több. Idővel persze ez rendszeressé váltat, meg a reggeli rossz közérzet és


kézremegés. Ennek gyors gyógyszere a „kutyaharapást szőrével” módszer, és itt már száguldunk is a lejtőn egyre lejjebb. A sok cimbora meg haver között nem is gondoljuk, milyen magányosak lehetünk. A magány pedig nagyon rossz tanácsadó. Következett a munkahely elvesztése, ebből adódóan a lakásé közvetett adalékként édesapám elvesztése, édesanyám súlyos betegsége. S ekkor következett életemben egy olyan fordulat, amit csak Csodának neveztek. Kisebb unszolásra részt vettem egy olyan gyógyító kurzuson, ami nem hasonlított semmihez, amiről előtte sok mindent hallhatott az ember (pszichiátriák, intézetek stb). Megtudtam, megértettem, hogy nem vagyok magányos. Mindig is ott volt az a felém kinyújtott kéz, amit addig nem voltam képes megragadni. A változás nem is abban a tizenkét napban éli meg az ember, nálam legalábbis így történt. Sőt, kisebbfajta döbbenettel veszi tudomásul :”Jézusom, milyen mélységben voltam!” De már pontosan tudom, Ő volt az, aki fogta a kezem. Sok olyan részlet, Ige van az azóta sokat forgatott Bibliában, ami megérinti az embert. Az, amit akkor Dömösön kihúztam egy kis dobozkából, talán találóbb és személyesebb mindegyiknél: „Életem a porhoz tapad: eleveníts meg igéddel!” (Zsolt 119,25). A dolgok kezdtek szép lassan a helyükre kerülni. Micsoda Isteni kegyelem volt megtudni, érzékelni, hogy lehet belőlem még Ember. Látni örömöt a családtagok szemében, látni a szomszédok, ismerősök már-már felnéző tekintetét (nem csak a magasságom miatt). Voltak és bizonyosan lesznek nehéz pillanatok az életben, de most már itt van velem, aki megszabadított, és erős támaszom az elkövetkezőkben, hát hálát adok az Úrnak. László

Megtérésem, szabadulásom története Azoknak, akik érdeklődnek Jézus Krisztus, és a hit iránt leírtam megtérésem történetét. Mindezekért Istené a dicsőség, s nekem az itt elhangzottakban semmi érdemem nincs.

Isten soha nem kér túl sokat, mert ő mindent kér! Én, hívő családban felnőve ugyanúgy gondolkoztam, mint ma is sokan, akik még nem ismerték meg Jézus Krisztust személyes megváltójukként. Úgy gondoltam, egy életem, van és azt szeretném kellemesen eltölteni. Belevetem magam a legvadabb világi életbe:nők(egyszerre több is, férjezettek is), nagy ivászatok, akár egy hétig is tartó bulik. Hajnalig folyó kártyacsaták…. Legtöbb időt, pénzt erőt a nőkre fordítottam. Óriás haveri köröm volt, sőt, a cimboráim mondták is, hogy én vagyok az egyetlen, aki egymástól független köröknek is a tagja voltam. A debreceni (hajdúszoboszlói) éjszakai élet közismert alakjaként mindenhova bejáratos, sokszor ünnepelt ember. Zárt összejövetelekre váratlanul belépve is azonnal beinvitáltak, mert biztos, hogy volt valaki a rendezők közül, aki nagyon jól ismert. Úgynevezett aranyifjú életet éltem. Egyszer, egy szintén egy hete zajló házibulin, kimentem a lépcsőházba (kicsit szerettem volna magamban lenni), s rám tört a sírás (nem voltam ittas), mert a sok fiú, és lány között, akik a barátaim voltak, iszonyúan egyedül éreztem magam. Nem tudom máig az okát, de rettenetesen vágytam valakire, aki feltétel nélkül szeret, s akiben megbízhatok – pedig épp azért irigyeltek, mer tengem mindenki szeretett. Általános iskolás koromtól kezdve végig népszerű, kedvelt ember voltam.


Ez az érzés még nem vezetett rá a helyes útra, de egyre többször rám tört, miközben (számomra is hihetetlen volt, de így történt) három szép csinos lány vallott egymás után szerelmet, és mindegyik bevallotta, szívesen lesz a szeretőm is akár, de a feleségem is. Mindegyikre nemet mondtam rövid idő után. A bátyám – aki akkor már megtért – őrültnek mondott, mert az egyiket ismerte, és látta, hogy ragaszkodik hozzám. Az a lány szakításunk után hónapokig járt hozzánk, és azt mondta, ő vár, míg meggondolom. A szülei már mondták édesanyámnak is, mennyire örülnek nekünk (valószínű, nem tudták, hogy én már nemet mondtam). Ekkor jött a negyedik ilyen lány, akibe fülig szerelmes lettem. Gyönyörű 16 éves volt, amikor találkoztunk (én akkor28). Egy év se telt el, és összeházasodtunk, mindketten hitetlenül. Már megszületett gyermekünk, gyönyörűen nőtt, meg volt mindenünk, lakás, kocsi is, amikor egyszer a feleségem, és édesanyám unszolására – nagy nehezen, egy húsvéti vasárnap a – elmentem az imaházba, ahol gyermekkoromban mindenki ismert. Amikor vége lett, legalább harmincan, negyvenen (nem is tudom, mert teljesen összezavarodtam) jöttek hozzám nagy örömmel, hogy ott láttak! Szédelegve mentem ki, s édesanyámra várva megszólalt mellettem a feleségem: - Szégyelld magad! - Miért? – kérdeztem meglepődve. - Mert téged itt ennyire szeretnek, és ráadásul ilyen sokan, és te soha nem hoztál ide bennünket! Ezután máskor is eljövünk, vedd tudomásul- mondta. Teljesen össze voltam zavarodva. Jó, jó, majd megint eljövünk, - dadogtam, csak hogy békén hagyjon. Eltelt egy hét, s a következő vasárnap korán költött a feleségem, hogy készüljek, mert megyünk imaházba! Hallani sem akartam róla. Addig- amíg elkezdte a sírást. Nem lehetett nemet mondani. Attól kezdve minden vasárnap ott voltunk. Nekem még így is majd két évbe került, hogy megszülessen bennem a döntés. Tudom, hogy ezt Isten munkálta ki, mert nem tudtam ellene semmit tenni, és egyszerre, minden előzetes megbeszélés nélkül, döntöttünk mind ketten. Egy evangéliumi üzenettől fűtött prédikáció végén elhangzott egy kérés:akik döntöttek Jézus Krisztus mellett, azok a következő, állva énekelt ének végén maradjanak állva. Végig fojtogatott a sírás , nem néztem semerre, csak közvetlen magam elé, és nem tudtam leülni, éreztem, muszáj állva maradnom, akármit mond a feleségem. Legnagyobb döbbenetemre, és örömömre, látta, hogy ő ugyanígy tett, pedig ő sem nézett rám. Ezután még három gyönyörű együtt töltött év következett. Ez elég volt ahhoz, hogy hittem annyira meg erősödjön, hogy életem eddigi egyik legnagyobb csapását is kibírjam, s nem rendütem meg a Krisztusba vetett feltétlen hitemben. Arról, hogy mi történt, nem akarok bővebben írni, de ma már fájdalom nélkül viselem. Talán annyit, hogy nagy-nagy szomorúságomra a házasságom hirtelen tönkrement, s a feleségem beadta a válópert .Mai napig nem igazán tudom az okát, de majdnem kétévi tiltakozásom ellenére kimondták a válást. Nem láttam értelmét tovább húzni, mert csak a fiam ment volna bele tönkre lelkileg. Nem sokkal a válás után a gyerek – saját akaratából – hozzám költözött, s a mai napig velem él, immár több mint hét éve! Legnagyobb örömöm, hogy ma már ő is egyre komolyabban foglalkozik a megtérés gondolatával, pedig nem térítem. Állítom, hogy szabadabb vagyok, mint hitetlen életemben valaha is voltam. Megtaláltam azt, aki ott. Az emlékezetes lépcsőházi magányban kerestem. Ha nincs körülöttem egyetlen ember sem, akkor sem vagyok egyedül, mert érzem, hogy Isten velem van. Higgye el mindenki, nem volt nehéz mindent odaadni az Úrnak, mert mindig éreztem a gondoskodását, és mindent sokkal bőségesebben kaptam vissza, csak másként, Nem úgy, ahogy hitetlen koromban az enyém volt, hanem tisztán, jó érzéssel.


Egyszer már kérdezték ( egy olyan ember, aki nem hitt Isten létezésében) egy idős testvértől: mi van, ha mégsincs Isten? Ő azt válaszolta: Ha neked van igazad (szomszédok voltak), akkor én leéltem életem nagy részét úgy, hogy nincs miért szégyenkeznem, s becsületes, dolgos életet hagyok magam mögött. Ha van Isten akkor enyém az örök élet. De mi lesz veled, ha nekem van igazam? A szomszéd (saját maga mesélte el később) annyira megdöbbent, hogy nagyon komolyan vette ezt a figyelmeztetést. Attól kezdve, élete végéig a gyülekezet egyik legbuzgóbb tagja volt. Ez igaz történet. Velem is megtörtént, hogy egy fiatal lány elmondta, hogy én két évvel korábban mondtam valamit, ami annyira a szívébe nyilallt, hogy attól kezdve nem tudott addig megnyugodni, míg mindent át nem adott az életben Jézus Krisztusnak. Mai napig nem tudom, mit mondhattam, de rádöbbentett, hogy mekkora a felelősségem az embertársaim iránt. Életemben nagy megpróbáltatások voltak, még megtérésem után is, de csak azt mondhatom, amit Pál apostol (az én egyik példaképem) mondott a 2 Kor. 12,10- ben: „Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” – Krisztus ereje által. Itt kell elmondanom, hogy születésem óta mozgáskorlátozott vagyok. Három éves koromtól öt évesig nyolc nagy , súlyos műtétem volt. Ez után még négy, az utolsó közvetlen az egyetem után! A tökéletes bizonyíték az isteni , gondviselésre, hogy minden ellenkező vélemény ellenére öt éves koromban lábra tudtam állni, és önállóan jártam! Mindenki azt hitte – orvosok is! -, hogy soha nem fogok tudni járni! Elvégeztem minden iskolát, autót vezettem már egyetemista koromban,…..minden téren úgy éltem – korlátaim ellenére - , mint az egészségesek. Akik ismernek, tudják, hogy miken mentem keresztül, de minden megérte. Végül, biztatásul legyen itt – szintén, a Salusból Paulussá lett apostol – Pál hitvallása: „Ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Ő érte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztus megnyerjem..(Fil.3,7-21.) Czakó István

„Jézus Krisztus megszabadított, áldjuk az Isten Bárányát!” Református vallású vagyok. Gyermekkoromban konfirmáltam, Édesapám presbiter volt. Sok bibliai történetet tanított nekem, és sokat énekeltünk együtt zsoltárokat, dicséreteket. Egész életemben kerestem a tökéletességet, a jóságot és az igazságot. Mindezeket nagyon fontosnak tartottam. Az iskolában azzal a tudattal tanultam, hogy az életemben minden tökéletes, igazságos és jó. Úgy éljek a világban, és úgy tanuljak, hogy ezeknek a feltételeknek később megfeleljek. Meg kell mondanom, hogy óriásit csalódtam a világi dolgokban, különösen az emberekben. Szinte mindenütt a tökéletlenséggel, igazságtalansággal, békétlenséggel, szertelenséggel, gonoszsággal és sorolhatnám a végtelenségig, amelyekkel találkoztam. Munkanélküli lettem. Lelkileg tévelyegtem, bolyongtam, kutattam, nem találtam kiutat a válságomból. Jött az agykontroll, reyki”, a „jóga”, a „transzcendentális meditáció” . Jöttek az


okkult tudományok, azután az UFO természetgyógyászat, stb. tanulmányozásai. Kerestem magamban belül valami, valami tökéletességet, de nem találtam, így csalódtam magamban is. Egyébként nagyra tartottam magam: Én a nagy materialista, a Feltaláló, az Élsportoló, stb…, rájöttem, hogy kicsi vagyok, és meg bennem valami. Valami nincs rendben az életemben! Igen nekem hiányzott az Isten, hiányzott az ő tökéletessége és minden ajándéka, ígéretei, akkor még ezekből nem tudtam. Közben karamboloztam, utána kórházba kerültem. Ott találkoztam egy református lelkipásztorral, a jó Isten áldja meg őt minden lépésében!(Kálmán István nyugdíjas református lelkész.) Utána pedig az EMO (Evangéliumot Minden Otthonba) munkatársaival kerültem levelezésbe. (Nagy kegyelme az Istennek, hogy mindezt a feleségemmel együtt tehettük meg.) Elkezdtük tanulmányozni a Bibliát! Így keresett meg nagy kegyelmével az Isten. Az Ő szeretete, jósága, igazsága, tökéletessége megragadott minket. Egyre többet forgattuk, olvastuk, tanulmányoztuk a Szentírást. Végtelen kegyelme az Úrnak kiemelt engem a bizonytalanságból,de a racionális természetesen nem hagyott nyugodni. Kezdtem vizsgálni a különböző vallási tanokat, amikor végre meg találtam az igazi helyemet, a Nagyerdei Református Gyülekezetben. Itt Püski Lajos nagytiszteletű úr bibliaiskolájába beiratkozva, vasárnaponként az istentiszteletre eljárva, csütörtökönként bibliaórát hallgatva, megtudtam és megtanultam, hol az igazság, hol a valóság, és azt, hogy hol az igazi otthonom. Megértettem, hogy csak „kegyelemből és hit által” van üdvösségem, hogy bűnös ember vagyok, hogy teljes kereszténnyé kell lennem, megvallva és megbánva a felismert bűneimet, le kell tenni azokat oda a „ kegyelem királyi széke elé”, oda a kereszt tövébe, és így Jézus vére tisztára mos engem minden bűnömtől. Engedelmeskedni kell neki, hogy többé ne vétkezzem. Teljes keresztyénként kell, hogy éljek, kegyes élettel,mert nincs más út, csak ez az egy. Isten igéje ezt így erősíti meg bennem , hogy Ő az Út, az Igazság, és az Élet!. Nincs más Isten, csak az egy élő Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek és ez a három egy. Fognom kell az Isten kezét mindig, hogy a Sátán ereje el ne ragadhasson. Ezért imakapcsolatban kell, hogy legyek Istennel, olvasnom kell a Bibliát, mert az Ige a lélek kenyere. Alázatos szívvel engedelmeskedni kell Őneki, tartoznom kell, egy keresztyén gyülekezetbe, oda kell járnom, ahol egymás lelkét erősítjük. Szolgálnom kell, hirdetni kell az evangéliumot, ez a legfontosabb küldetésem. Tudom, hogy velem van az Úr Jézus Krisztus, Szentlelke által, Ő énbennem, és én Őbenne. Mert Ő az én Uram, és az én Istenem. Nagy Királyom, Főpapom és Tanítómesterem. Legnagyobb és leghűségesebb barátom, aki mindig velem van. Érzem vezetését, Ő az örömöm a szívemben és a lelkemben. Én az Ő tulajdona vagyok testestől és lelkestől. Ő a győztes nagy Király a jó és gonosz harcában. Azonban tudom, hogy nagy a Sátán ereje is, még szabadon van. Ő a világ fejedelme, a hazugság Atyja. Támadja életemet, hitemet mert embergyilkos volt kezdettől fogva. Meg is volt az eredménye a támadásainak. Már gyermekkoromban rászoktam a cigarettára és az italra. Hirtelen természetű, agresszív ember voltam. A jó és a gonosz harca dúlt bennem. Ez cselekedeteimben is meg nyilvánult, ilyenkor lelkileg összeestem, napokig, hetekig bántott a lelkiismeretem. Hajót cselekedtem , nagyon büszke voltam magamra, ha gonoszt cselekedtem, akkor a lelkiismeret nem hagyott nyugodni. Bánkódtam magamban egészen a depresszióig, mert a végén oda eljutottam, és kórházba kerültem. A megkötözöttségeim végig kísértek az életemben. Az ital, a cigaretta, a kávé nagy károkat okoztak az életemben. A legnagyobb kellemetlenséget az életemben az ital okozta, pl. a feleségemmel nagyon szerettük és szeretjük is egymást, de az italozás miatt összezördülések sokszor nyomorúságossá tették az életünket. Előfordult olyan is több esetben, hogy összetörtem értékes dolgokat a lakásban. Rengeteg lelki fájdalmat okoztam annak, akit a


legjobban szeretek az Isten után. Olyan eset is volt, hogy leváltottak üzemvezetői beosztásomból, és visszaminősítettek lakatosnak. Elvették másfél évre a jogosítványomat, és sorolhatnám tovább az eseteket. Másoknak is kellemetlenséget okoztam így, nemcsak magamnak, de a környezetemnek is kárára voltam tetteimmel. Ilyen esetben és ezek után nagy lelki fájdalmak gyötörtek, mert tudtam, hogy gonoszt cselekedtem, és hogy rossz úton járok. Megtérésem után (1997. szeptember) sem hagytam abba teljesen az italozást és a dohányzást, csak mérsékeltem a napi adagot, és alkalmanként sem ittam le magam, a régi szokásom szerint. Azzal bíztattam magam, hogy mértékkel iszom (súgta az ördög), de azt nem mondtam magamnak, hogy ez motiválja bizonyos mértékig az életemet, mert valójában megkötöz. Közben az igazság az volt, hogy nem tudtam a gondolattól szabadulni, hogy be kell mennem „egy sörre” , a kocsmába. Nem tudtam a kocsma előtt elmenni, nem tudtam a gonosztól szabadulni. Igaz, hogy volt erre ellenpélda is, mert ha előtte imádkoztam, nem mentem be, mert az Úr Jézus Szentlelke elveszett onnan. Így imádkoztam:” Úr Jézus Krisztus, Megváltó Kegyelmes Uram! Te bemennél ide? Ebbe a mocsokba, ebbe a fertelembe, bűzbe, zajba, stb.. ahol az ördög maga uralkodik? Segíts Uram, ments meg tőle Ámen.”Dolgozott és támadott a Sátán, de dolgozott és működött az Isten végtelen és csodálatos kegyelme is, és az a nagy szeretete, amelyet én soha nem érdemeltem meg. A gondolat meg volt bennem, hogy lemondok teljesen a cigarettáról, az italról és a kávéról. Csak az időpontot nem tudtam eldönteni. Ebben a zsákutcában voltam, amikor az ördög azt is súgta: „Elég erős vagy te, erős az akaratod is , te le tudsz bármikor mondani magadtól is.” Nagy volt a ködösítés tehát az ördög részéről, mert ez mind nem volt igaz. A kötözöttségekből nem lehet szabadulni – esetleg ideig – óráig, de véglegesen nem – csak Isten hatalmas erejével és kegyelmével. Harcoltam, próbálkoztam elhagyni kötözöttségeimet feloldani, már egyre kevesebb volt a mennyiség , vasárnap már nem is ittam és nem is cigiztem. Egyik alkalommal találkoztam a gyógyfürdő dohányzójában Nagy János lelki testvéremmel. Jó nagyokat szoktunk beszélgetni a hitről, Isten dolgairól, a világ dolgairól és önmagunkról is. Elmondtuk, hogy a cigiről lekellene szokni. Ehhez én még hozzátettem azt, hogy nekem még az italról is. Így hozódott fel Dömös , a szabadulás , a szabadítás útja. János elmondta: „ott szabadultam meg mindentől , ott tértem meg”. Megkérdeztem: „hogyan lehet oda eljutni”? Ő elmondta, hogy a debreceni Kékkereszten” keresztül, ezzel kapcsolatban Molnár Bélával kell beszélni, ő segít neked. Így mentem el nagy bizalommal a Tékozló Fiút Segítő Alapítványhoz. Úgy adta az Isten, hogy azonnal nyílt az út előttem a szabadulás lehetősége felé. Így az aktuális gyógyító hétre már utazhattam is, Dömösre , ahova elkísért a feleségem is. Felejthetetlen, csodálatos két hét volt ez számunkra, nagy lelki értékeket kaptunk: „Jézus Krisztus megszabadított, áldjuk iz Isten Bárányát.” „Mert akiket a Fiú megszabadít, azok valóban szabadok.” Hálát adok ezért a kegyelem hatalmas Istenének. Áldjad meg Az Úr Balog Zoltán nagytiszteletű urat és feleségét és az ott szolgáló személyzetet, mindenkit, aki segített rajtam és sok más nyomorulton, megkötözötten. Nagy erővel dolgoztak ott ők mindnyájan, a Szentlélek hatalmas erejével! Nagy hálaadással megköszönöm az Úr nagy kegyelmét, hogy öt hónap telt már el szabadulásom óta, és nem kívánom azóta sem az italt, sem a cigarettát. A Sátán azóta már többször is kísértett alkalmakon, kínáltak finom márkás italokkal, nagyon finom, kóstold már meg, de én nem kértem. Megígértem az Úrnak, aki megszabadított tőle, hogy nem iszom. „Hogy követhetném hát el azt a nagy gonoszságot , és hogyan vétkezném az Isten ellen.” – mondom én is nagy bizalommal, mint a bibliai József. Örömöm így teljes: az Úr Jézus megszabadított engem kötözöttségeimtől , áldott a Szent neve, mindörökké.


Így élek én most a kis feleségemmel, békességben, szentségben, igazságban, egyetértésben, szeretetben és boldogságban. Hálát adok azért az Úrnak, aki Volt, Van és aki Eljövendő. Jövel Uram értünk, Úr Jézus Krisztus, vigyél el bennünket a Mennyei Hazába. Mindaddig is hálából és szeretetből szolgálom az Urat. Gyakorlom magam a kegyességben Tudatosan vállalom és építem az Istennel való kapcsolatomat. Megharcolom a hit nemes harcát, Jézusért, Jézussal, az Ő hatalmas erejével. Mert nem a félelemnek a lelkét, hanem az erőnek, a szeretetnek, és a józanságnak a lelkét kaptam Istentől, és alább nem adom! Kérem az Urat, hogy vezessen engem a megszentelődés útján. Most imádkozunk a kis feleségemmel Istenünkhöz, hogy készítsen el nekünk egy olyan szolgálati lehetőséget, hogy lakásunkon egy imaközösséget kialakíthassunk, hogy itt is dicsérhessük az Urat, növekedhessünk a hitben az Ő ismeretében és haladhassunk azon az úton, amelyet kijelölt nekünk. Kérem Isten gazdag áldását a fent leírtakra, keresztyén életemre és embertársaim életére. Varga Tibor

Válság „Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába, akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata.”

/Kolossébeliekhez írt levél 1,12-14./

Nevem Zoltán 48 éves vagyok. Vidéken élek, egy keresztyén egyesületnél dolgozom. Nős vagyok. A mi otthonunkba nem volt ismert a Biblia,pontosabban nem olvastuk. Nem volt szokás templomba járni, és nem volt hívő a családban. Ez meghatározta a család szellemiségét is. Sok mindent írhatnék gyerekkoromról, neveltetésemről, amely fájó és tragikus, de amellett, hogy ez meghatározza egy embernek a jellemét és életszemléletét, úgy érzem nem ez a meghatározója annak, hogy valakinek az élete kisiklik, illetve válságba jut. És nem akarom a bizonyítványomat sem magyarázni, úgy is sok éven át azt tettem. Az igazság az, hogy a magam esze, ereje, vágya szerint akartam az élet megragadni. A cél meghatározott volt, boldognak és sikeresnek lenni,. Hisz minden ember alapvető vágya ez. Azonban az iránnyal volt a baj. Úgy voltam mint az a futó, aki minden erejét latba veti, hogy a célt elérje, de nem jó irányba fut. Mikor már úgy éreztem, meg ragadó, kisiklott a kezeim közül. Bár voltak örömök és sikerek, ez nem tett boldoggá, mert több volt ezeknél a csalódás, a veszteség, a kudarc, és már fiatalon több sebből véreztem. Édesanyám korai halála, bátyám öngyilkossága mind porig sújtottak. Nagy döfés volt a válóperem, bár ez nem az én hibámból volt. Sokáig menteni kívántam a házasságom, azonban menthetetlen volt. Pedig életemnek nagy vágya volt a meleg, szerető családi fészek, ami ki maradt Gyermekkoromból. Siettem is ezt elérni, megteremteni. Ez volt az egyik oldala, hogy elkezdte először még csak szolidan poharazgatni. A másik természetesen az, hogy fiatalon a baráti társaságban megszokottá vált az ital. El nem maradhatott találkozás ital nélkül. Persze emellett korán rászoktam a cigarettára is. Sokszor látok fiatalokat cigarettával a szájukban, sörösüveggel a kezükben, és igen elszomorít. Mindig eszembe jut sihederkorom magamutogasága , és hogy később mennyire megnyomorították az életemet. Sokáig tudtam, mi a mérték az italból, de egy idő után egyre többször átléptem a határt. Megfordult a kocka, nekem kellett mértéket, szinten tartani, amely egyre nőtt, mint egy rákos daganat. Életem egyre több ponton zátonyra futott.


Terheimet nem tudtam letenni. Azzal keltem. Feszültségemet, gátlásaimat az alkohollal próbáltam oldani. Az alkohol hozzákapcsolódott a mindennapi életemhez. Azonban, ami kezdetben öröm volt, az rövid idő múlva nyűg lett. Kattan a bilincs. Találó a magyar szó: szenvedély, mert olyan valami, ami megnyomorít, mégis nélkülözhetetlen. Szenvedek, és mégis vágyódok utána. Nem tudtam lerázni magamról. Lealacsonyítottam és lealjasított .Gátlástalan dolgokat tettem. Loptam, csaltam, hazudta, mindenfelé tartoztam. Megbízhatatlan lettem, sok munkahelyváltás következett. Elvesztettem a hivatásomat a rendőrségnél, amire gyermekkorom óta vágytam, de az ital alkalmatlanná tett. Pedig pályám gyönyörűen ívelt felfelé. Úgy volt ez is, mint szeretteink halála esetén, az elvesztés igazi fájdalma később jelentkezik. Persze ezek mind lelki sebek voltak, és a lelkiismeretemet terhelték. El kellett hallgattatni: ital, ital, ital. Egy mérhetetlen hazug világba cseppentem bele, ahol meg voltam győződve a magam igazáról. A külső jelzéseket eltaszítottam magamtól. Főként azt , hogy alkoholista vagyok. Fordítva láttam a dolgokat, magamat felmentettem, másokat hibáztattam, okoltam és felelőssé tettem, Magamat nagyon sajnáltam, és nem vettem észre, hogy körülöttem mindenki szenvedett. Azt mondjuk erre: önpusztító élet. H csak az lenne, az is rossz lenne, de ez rosszabb annál. Ez nem csak engem pusztít, hanem pusztít, minden értéket, leront minden erkölcsöt, minden kapcsolatot megront. Pusztít engem, és rombol a környezetemben. Amikor már annyira lehetetlenné vált a helyzetem, akkor jöttbe: a „holnaptól nem iszom” szindróma, ami persze hiábavaló fogadkozás volt. Itt már nincs akaraterő,csak tehetetlenségi erő, amely lefele húz. Mire észrevettem, hogy önmagam valóban nem tudok szabadulni tőle, akkorra már mindenem odaveszett. Nem állt mellettem senki, nem maradt semmim. Idegeim teljesen felmondták a szolgálatot, egyre többet kerültem be a pszichiátriára. Kerestem a kiutat, a gyógyulás lehetőségét. A kezelések hatására voltak absztinens /száraz, italmentes/ időszakaim, de ezek rövid ideig tartottak, és egyre hamarabb visszaestem. Ekkor már semmiféle kapaszkodóm nem volt, ahol a lábamat megvethettem volna. Se jövedelem, se család, se munkahely. Lehetetlen volt a helyzetem, kilátástalan és reménytelen. Fájt a múlt, súlyos depressziós lette. Csalódásom nem csak az életbe vetett csalódás volt, hanem önmagamban való csalódás is. Megkezdődött a harc a túlélésért, és ezzel nem túlzok, mert valóságban halálos küzdelem volt. Egy belsőhang arra késztetett: dobd el az életed, nézd meg magad, ugyan mihez kezdesz, kinek kellesz. Öngyilkosságot kíséreltem meg, és a kórházban eszméltem fel. Isten kegyelme mást végzett felőlem. Sőt többet tett. Küldött embereket, akik mellém álltak, és felkaroltak. Beszéltek Isten szeretetéről, Jézus válságáról. Isten létét nem tagadtam, de a bűneimet nem ismertem be, nem értettem, miért kellene bűnbocsánatot nyernem, miért lenne szükségem Jézus Krisztusra. Isten elleni lázadásomban csak az zakatolt bennem, ha Ő szeret, miért engedi meg, hogy szenvedjek, gyötrődjek. Hátat fordítottam neki, és rövidesen újra lent voltam a mélyben, magányosan. Ekkor tudatosodott bennem, hogy súlyos alkoholista vagyok. Jelentkeztem egy elvonókúrára Berettyóújfaluba. Itt új szakaszba lépett az életem. Kijózanodva szembe kellett nézni a helyzetemmel. Borzasztó mérleget kellett felállítanom. Ngyon hálás vagyok, hogy az életemnek ebben a nagyon válságos szakaszában menedéket találtam ott. Rehabilitációs folyamaton vettem részt, mely hozzásegített az absztinens életmódhoz. Persze ez a nyugtatók folyamatos szedése mellett sikerült. Ahogyan tovább égetően telepedett rám. Lázasan kerestem a kiutat. Az elmenekülés útját választottam. Az volt a tervem, hogy valahol messze új életet kezdek.. Új körülmények, új élet. Menekültem a múltam elől, menekültem önmagam elől. Pest mellett egy rehabilitációs intézet védett szállóján találtam menedéket. Az életösztön, az élni akarás adta a mindennapok erejét. Fel akartam állni mindenképpen. Mintha láthatatlan kezek segítették volna az utamat, mert amit akartam, meglepő módon hamar elértem. Lett munkahelyem, megbecsült dolgozó lettem egy gazdaságban, olyannyira, hogy kaptam egy szolgálati lakrészt. Minden okom meglett volna , hogy örvendezzek, de e helyett mély lelki válságba jutottam. Két oka volt. Az egyik, hogy


azzal kellett szembesülnöm, hogy nem iszom, és az életem nem lett ezzel könnyebb. Nem értettem, miért? Eddig azt hittem, az a baj, hogy iszom, most hogy nem iszom, még nyomorultabb lettem. A múlt fájó emlékei szinte agyonnyomtak. Kifosztottnak és üresnek éreztem magam. Az is megriasztott, hogy találkoztam emberekkel, akik több éves absztinencia után estek vissza. Hát nincs szabadulás? Egy örök kárhoztatás és az önmegtartóztatás útján? Ezzel a félelemmel kell éveimet töltenem: meddig tart az erő? Hisz ami beteggé tette az életemet, éreztem, hogy ott volt bennem. Vittem magammal, és láttam ez nem az ital volt, de nem tudtam mi az. Ezt a gyógyszerek szedése nem gyógyította. A válságból kivezető utat egy hirdetés kínálta . Autogéntréning tanfolyamot hirdettek, melynek segítségével lelki nyomorúságokon lehettünk úrrá, lelki egyensúlyra teszünk szert. Ez kell nekem, mondtam, mert éreztem, hogy valami ott bent nincs rendben . Elkezdve ezt a tanfolyamot sokat reméltem tőle. A jóga irányába törekedtem, és ez volt az alapja. Nem csak relakxálni tanultam meg, hanem különféle gyakorlatokat is el tudtam végezni. Az ott megélt tapasztalataim megrettentettek és megzavartak. Megismertem egy láthatatlan világot és annak erőit, hatalmát. Erre azt mondta a vezető, hogy ez Isten ereje, és Isten világa. Álmatlan éjszakák következtek, erős félelmek törtek rám, megmagyarázhatatlan indulatok töltöttek el. Nem értettem, mi történt. Volt egy munkatársam ebben az időben, és ő hosszas invitálás után elvitt egy bibliaórára. Nem templom volt, ahova mentünk, kis létszámú közösség volt jelen. Itt történt először, hogy a hirdetett ige, mely nem tudom melyik volt, mégis megmozdított bennem valamit. Az Isten szeretetéről volt szó, mellyel az elveszett embert keresi. Éreztem, hogy rólam van szó. Bár nem így volt, mégis azt hittem, mindenki engem néz. Nagyon nagy örömmel mentem haza, és a következő alkalomra, már magamtól is elmentem. Megragadott a szeretet is, amellyel találkoztam. Nem felszínes törődéssel fogadtak, hanem szeretettel. Ez arra késztetett engem, hogy megnyílhattam őszintén, és beszélhettem életem válságáról. Szinte felüdültem ezeken az alkalmakon, vágytam menni. Talán életemben először jöttek hozzám közel ezek a kérdések: Ki vagyok? Honnan jövök? Mi az életem értelme? Választ kaptam arra is, miért bolygatta fel életemet az autogéntréning: Ez a Sátán csapdája, amelybe az önmegvalósítást, az önmegváltást: és nem a szabadulást kínálja, hanem olyan köteléket tesz rám, melyek az előbbieknél is erősebbek. Talán a szenvedély bilincsét leveszi, de sokkal erősebbel megkötöz. Ezzel szemben megismertem, hogy Isten mit kínál, összetört életem romjai helyett: az igazi ÉLETET. Minél jobban , minél vágyakozóbban figyeltem az igére, egyre inkább megérintette a szívemet Isten szeretete. Innen az út a gyülekezetbe vitt. Eszembe jutottak a régi idők, mikor templomba mentem. Hogy nem értettem akkor semmit, és miért nem kaptam ott semmit? Isten adta volna , csak nem volt kinek. Pedig ez még csak a kezdet volt. Igaz , ami a Jakab levelében van: „Közeledjetek Istenhez és közeledni fog hozzátok.”/4,8/.1994. március első hetében nyílt számomra egy alkalom eljutni egy csendes hétre. Vágytam elmenni, Jézusról többet hallani. Úgy voltam, mint Zeákus, vágytam látni őt, és megnyertem, amit Zeákus is, hogy meglátott Ő. Lehívott az önsajnálat, az önigazság fájáról. Isten azon a héten maga elé állított, megmutatta igazi arcomat. Egészen más szemmel láttam az életemet. Megláttatta velem bűneimet, életem valódi betegségét. Ott ismertem fel valóban elveszett voltam. Megláttam azokat a pontokat életemben, amikor egészen közel jött, lehajolt hozzám, de büszke, kemény, bűnös szívemmel elutasítottam Őt. Míg én kerestem az életemet, Ő keresett engem. Azért, hogy válságba jutott az életem, senkit sem okolhatok, de azért én vagyok a felelős, hogy sokan szenvedtek emiatt. Azon a héten Jézus követése volt a fő témája. A Lukács 9,62. „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem méltó az Isten országára.”Szívemben hallottam Jézus szavát, hozzám szólt, velem beszélt. Megvallhattam bűneimet, letehettem terheimet a keresztnél. Behívtam Jézust a szívembe, és valódi békességet nyertem. Azon a héten hullottak le a bilincsek, az italtól való függőségem is ott szakadt el. Zsoltár. 124,7. „Lelkünk megszabadult, mint a madár, a madarásznak tőréből. A tőr elszakadt, mi pedig megszabadultunk”. Valósággá lett mindaz, amiről addig csak


halottam. Levette terheitmet, bekötözte sebeimet, eloltotta égő szomjamat, megnyitotta szemeimet, és fülemet. Hallottam hangját, vehettem szeretetét. „Csak hírből hallottam rólad, de most sajátszememmel láttalak” Jób 42,5. Még a külső körülményeim mit sem változtak, mégis teljes békesség töltött el, mert valahogy bennem újjá lett minden, és az öröm majdnem szétfeszített. Tudtam, hogy innentől valami egészen új kezdődik az életemben. Mint amikor egy borzasztóan sötét szobában valaki felkapcsolja a villanyt, és a nagy rendetlenségben mindent a helyére tesz. Így alakult a fejemben szívemben, lelkemben rendezetteké kusza szövevényes dolgaim. Átrendeződtek az értékek bennem, és tudtam, hogy Isten egy új útra hívott el. Láthatóvá vált az igazi cél, de nem csak a cél, hanem az irányt és az utat is láthattam. Életem válságából Jézus váltsága mentett ki. Nem csak bennem mozdult meg minden, hanem körülöttem is. Az első dolgom az volt, hogy megkeresztelkedtem. A fontos dolgokat Istennel azonnal a szívemre helyezte: gyülekezet, ige engedelmesség neki, közösség vele. Rendezett múlt, átadott élet. Fontossá vált a másik ember, főként azok megmentése, akik hasonló bilincseket hordanak. Visszavezetett oda, ahonnan elmenekültem. Ott tehettem bizonyságot az Ő kegyelméről, azok közt, akik látták gyalázatos életemet. Megajándékozott mindennel, és kárpótolt mindenért. „Kárpótollak azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska, a szöcske, a cserebogár és a hernyó.” (Jóel 2,25.). Testvéreket adott mellém, szolgálatba hívott. Visszakaptam élettársamat, természetesen, mint feleséget. De ő nem csak feleség, hanem lelki testvér és küzdőtársam is . Ő biztosítja a hátteret. Az Úrtól van ez is, hisz: „mondta az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni: szerzek néki segítő társat, hozzá illőt.” (I. Mózes 2,18.) Meggyógyította minden betegségemet, úgy testi, mint lelki téren. Megszabadított a cigaretta szenvedélyétől is. Ami érték az életemben, azt mind tőle kaptam. Megtanultam bízni benne, őszintének lenni hozzá. Szeretni őt,, és szeretni felebarátot, bár sokszor vétek ezek ellen, Ő megbocsát, és ha elesem, Ő felemel. Megtapasztaltam az Ő hűségét, az én hűtlenségem ellenére is. Megismerhettem az Ő hosszútűrését, irgalmát. Most lelki munkásként dolgozom, és Biblia iskolába járok. Az idén érettségizem, és szeretnék tovább tanulni. A Kékkereszt Egyesület tagjaként igyekszem másokon segíteni. Hála Istennek mindazokért az emberekért, akik a gyógyulásomban segítettek, és akik az Úr Jézus Krisztushoz elvezettek.

„Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” Zsoltár 25,5. Hajdú Zoltán

Isten hűséges az ő gyermekekeihez Kardos Imréné 63 éves nyugdíjas vagyok. Szüleim Istenfélő és Istentisztelő vallásos emberek voltak. Hárman vagyunk testvérek. Szüleim vallásosan neveltek minket, ha lehet így fogalmazni kötelezővé is tették számunkra a templomba járást. Sajnos, ami kötelező, és ha érzem, hogy ezt nem önakaratomból teszem, terhessé válik. Amikor felnőtt lettem, önálló ez el is maradt. Kezdte egyedül irányítani, formálni az életem, hát nem túl sok sikerrel. Férjemmel 37 éve házasok vagyunk. Ebből a 37 évből 25 az alkohol társaságában telt el. Én jómagam nem ittam,csak harcoltam mindig ellene. Férjem szabadulása előtt legalább öthat év nagyon keserves volt. Kikezdte az idegeinket, emberségünket, egyéniségünket, tönkrement a családi élet. Én emberi erővel Isten segítsége nélkül megpróbáltam segíteni rajta, bízva remélve abba, egyszer biztos lesz olyan hatással rá az én rábeszélésem, segítségem, hogy abba hagyja az ivást. Most visszagondolva az én emberi erőm kevés volt


hozzá. Ettől egy hatalmasabb Isteni erő és segítség kellett hozzá. Sajnos minden erőfeszítésem ellenére csődöt mondtam. Számtalanszor elmondtam pedig neki, el tudnék vele képzelni még egy normális életet csak az ital, távozna el tőlünk. Nagyon el voltam már keseredve , mert minden próbálkozásom kudarcba fulladt, így el akartam hagyni, el akartam válni. Az Isten viszont másképpen akarta. Nagy rábeszélésre elmentem vele Dömösre a gyógyítóra. Nem akartam elmenni, de elgondolkoztam, hogy én annyit nyűgölődtem ezzel az emberrel, annyiszor meg akartam változtatni, és ha ez az ember jelent még számomra valamit, akkor ez az utolsó alkalom, hogy mellette maradok, és utoljára segítek neki. Hála legyen az én Istenemnek, hogy oda vezérelt. Igazi első két nap úgy éreztem én csak szenvedő alany, és kísérő vagyok, de ott az Isten közelségébe az ő színe előtt nagyon sok minden megvilágosodott előttem. Sajnos a férjem alkoholizmusa miatt sokkal több gond teher nyomta a vállam. Miután csak magamra a magam erejére támaszkodhattam. Őrá nem lehetett bízni már semmit hosszú idő óta. Emiatt öntelt kiégett és kemény lettem. Sajnos a jó modor eléggé kihalt belőlem. Csúnyán beszéltem káromkodtam. Ott az Isten előtt döbbentem rá, hogy az ő állapota már betegség. Ő már alkoholos fejjel nem volt ura a tetteinek. Sajnos már nem tudtuk egymást embernek nézni, már tisztelet nem volt bennünk egymás iránt. Én józanul tettem, amit tettem, mondtam, amit mondtam, nem elég, hogy ő már mélyen a mocsárba süllyedt én a mondataimmal nem rúgtam rajta egyet. Nagyon elszégyelltem magam Isten előtt ennek a felismerésén. Felismertem a bűneimet, ami legalább annyira súlyos bűn, mint az alkoholizmus. Ki tudtam mondani Istennek bűnősségemet. Ő elfogadott így ilyen nyomorultan kiégtem. Tudom akkor az én Jézusom, megfogta a kezemet, a férjemet is és kiemelt abból a mélyre süllyedt állapotunkból. Hazakerülvén az otthonunkba gyökeresen megváltozott az életünk. Kívánkoztunk a biblia az ige után. Megtanított az Úr bennünket egy igazi emberi életre. Anélkül, hogy kértük volna elmúlt életünkből az ordibálás a csúnya beszéd. Egészen más alapot kapott az életünk. Felismertük egymásba az értéket, az embert. Megtanított a Jóisten arra, hogy tudjuk egymást tisztelni, becsülni. A sok gond az élet nehézségei ellenére tudunk egymásba bízni. A jézus szeretete beköltözött a szívünkbe. Nagyon sok jót kaptunk ez alatt a 12 év alatt, de sok megpróbáltatás is ért. Tíz éve temettem el a 31 éves fiamat, ami nagyon fájdalmas volt. De az én Jóistenem adott erőt ennek a feldolgozásához. Hálás vagyok, hogy akkor már vele élhettem és az ő erejére, támaszkodhattam. Hiszen anyának gyermekét elveszíteni talán a legnagyobb fájdalom. Egy űr maradt a szívemben. De a Jóisten szeretete és kegyelme határtalan, ha Ő megszomorít, de meg is vigasztal. Egy év múlva megajándékozott egy csodálatos kis unokával. Azt a fájdalmasan hagyott űrt ezzel töltötte be. Hálát adok, adunk Istenem ezért a kislányért. Nagyon sajnálom, hogy annak idején én nem neveltem a gyerekeimet Isten szeretetére. De ez a kislány ebbe született, ebbe nevelkedik, nyitott rá elfogadja, és saját akaratából keresi Isten közelségét. Sok-sok megpróbáltatás van az ember életébe, de ha bízunk benne, és bizalommal kérjük a segítséget, soha nem tagadja meg tőlünk. Megtanított az én jó uram imádkozni, kérni tőle, sokszor olyan félve kérünk, pedig az Ő hűsége és szeretete irántunk soha el nem fogy. Igyekszem Isten közelségét keresni, mert a mindennapi terhek elhordozásához szükségem van az Ő irányítására szeretetére. Ha csak tehetem férjemmel, megyünk a gyülekezetbe. A lelki testvérekkel való találkozás nagyon sokat jelent. Ami erőmből és értelemből telik szívesen szolgálok, hiszen az én jó Atyámnak szolgálok. Áldom az én Jézusomat, hogy odavezetett minket akkor Dömösre, mert nélküle az Ő határtalan szeretete könyörülete és segítsége nélkül nem igen tudnánk normális emberi életet élni. A dicsőség Övé mindörökre. Ezt a kegyelmet, hogy az Ő gyermeke lehetek, az életemmel, tudom csak meghálálni, amit az Ő kezébe teszek. Áldott legyen a neve örökké.


„Nem ember,

hogy hazudjék”

Ateista családban nevelkedtem, ahol 10 éves koromig átlagos gyermek éveimet éltem. Elváltak a szüleim, ami igen megrázott. Hánykolodtunk testvéreimmel hol itt, hol ott, már akkor elhatároztam, hogy én nem válok el soha. Korán férjhez mentem, majd én megmutatom. Egymásután született kettő fiúgyermekünk. A párom nagy focista volt, ami sok kimaradást, és italozást eredményezett. Számon kértem, te jobban szereted az italt mint a gyermekeidet? Hol van a megígért szeretet, öröm, békesség? Megfáradt és megterhelt életemmel nem tudtam mit kezdeni. Én nem így akartam, üresnek éreztem magam. Többre vágytam magam, többre vágytam. Eljutottam odáig, hogy öngyilkosságot követtem el. De Istennekmás terve volt velem, hála neki! Több év elteltével egy kislánynak adtam életet. A férjem hosszú évekig nem italozott, viszont én ekkor kezdtem. A teher nőt és egy kispohár likőrrel próbáltam a feszültséget oldani, olyanerőt éreztem magamban, hogy akár éjfélig is tudtam dolgozni. De az alkohol olyan csapda, mind többet és erősebbet kellett fogyasztanom, hogy a szint meglegyen, szégyelltem magam, és ezért zugivóvá váltam, eszembe jutott, amit a férjemnek mondtam, hogy ehhez csak akarat kell. Soha nem gondoltam, hogy nem tudok nem inni. Végül eljutottunk odáig, hogy a férjemmel együtt ittunk, borzalmas volt. Teljes csőd depresszió, hogyan éljen így tovább? Nincs kiút? Ekkor a fiúnk megismerte az Istent, csodálkozva láttuk a változását. Tanácsára 1997 szep.15.-én a dömösi misszió gyógyító hetein vettünk részt, kételkedve, de mégis reménykedve, vártuk mi történik itt? Az igém szólított meg először.”Hozzám kiáltottál a nyomorúságomban és megmentelek” Zsolt.81,8 mindennap közelebb kerültem istenhez, mintha minden nekem szólna! Egy ének utolsó sora könnyeket fakasztott, „A golgotán kitárva vár karja, azért halt meg hogy élj.” Értem halt meg hogy éljek? Így szeret az Isten? Leborultam az úr elé és minden gondom átadva, bűneimet megbánva, kértem Adjon nekem új szívet, hogy vele élhessek ezután, és csodák csodája az az Úr ami eddig bennem volt, azt betöltötte Jézus Krisztus, teljes béke, mintha kicseréltek volna. Elérkezett a hazatérés ideje: A buszról leszállva, a férjem egyik barátja szól- Józsikám! De rég láttalak,gyere, igyunk meg egy sört. Döbbenten álltam, most vajon mi lesz? Felelet én nem megyek. Boldog öröm öntötte el a szívemet ő is megszabadult, kezdődött egy más út,élet. Együtt olvastuk a bibliát, imádkoztunk, és kimondtuk- eddig hogyan élhettünk Isten nélkül? A gyermekeink boldogan bár kételkedve nézték, hogy kiöntöttük az italt ami otthon volt. Az eltékozolt házunkat visszakaptuk Isten kegyelméből sőt újjáépítettük. Munkát is kaptam, mint élelmiszer eladó, egy gyár területén működő boltban. Az Isten tudta, hogy kísérthető vagyok az itallal, mert itt nem árultunk alkoholt. Boldog évek következtek, amit nem tudok eléggé megköszönni az Istennek, hogy kiemelt a mélységből. Eljött az idő, amikor nyugdíjba mehettem, búcsúzásul egy vacsorával vendégeltem meg őket. Minden tányér mellé egy igés lap, és szórólap az alkohol veszélyeiről. Végül felálltam és elmondtam, miért nincs alkohol! „ Jézus Krisztus megszabadított, áldom az Isten bárányát.” A gyülekezetbe is befogadtak, sőt meglátogattak itt Dömösön ahol, szolgálok, meg adományt is gyűjtöttek. Beteljesedett egy drága ígérete az Istennek számomra. „Aki nekem szolgál azt meg becsüli az atya” Ján 12,26. Azért Istennel, van a megoldás, nem zúgolódtam, nem mérgelődtem, mint előtte hanem imádkozva kértem az Urat szabadítsa meg újra. Bekerült a férjem az intenzív osztályra, sírva kértem az Istent hol vannak az ígéretek, amit személyesen kaptam, a páromra nézve? Vége mindennek, Végül mindent a kezébe tettem másnap az Isten így válaszolt nekem: „Nem ember, hogy hazudjék” móz 23,19. Akkor tudtam, hogy a férjem, meggyógyulás valóban újra


szabad. Mert az Úrnak az egész életünk kell nemcsak részek az életünkből! A családom többi tagja is megismerte az Istent. A fiam egyik kékkereszt csoportnak a vezetője, a lányom dolgozott a misszióban,az édesanyám is eljött megnézni a szabadulás helyét. Az unokáim itt voltak gyermek heteken, így munkálkodik az Isten, nincs olyan elrontott élet amit az Isten ne tudna helyre hozni próbáld ki te is, itt csak nyerni lehet. Etelka

Szabadság vagy rabság? Hovanecz László 1998-ban fogadtam el Jézust megváltómnak és Uramnak. Aztán sok Istenélményem volt a Szentlélek munkálkodása kapcsán. Megvilágosodott bennem a még ateista életemben ostobaságnak tartott Ige üzenete, huzamosabb ideig nem fogyasztottam alkoholt, bár belül kívánta minden porcikám, de megvoltam nélküle. Megpróbáltam keresztyén életet élni, de hiányzott belőlem valami amit nem tudtam megmagyarázni: az igazi szabadság érzése. Amolyan „észkeresztyén” voltam, aki teljesen megfontolásból, észbeli meggyőződésből hitt Istenben. Tudtam, hogy az élet csak Istennel együtt teljes. Nélküle értelmetlen. Igyekeztem is életvitelem során megfelelni Jézus tanításainak és gyülekezetben a testvéreimnek. Nehéz időket éltem át és belefáradtam, hogy mindig bizonyítanom kell. A hívő élet így teherré vált, úgy éreztem, hogy egyik rabságból a másikba zuhantam. Közel két éve, de fokozatosan elmaradtak az imák, a minden napos Bibliaolvasások, egyre sűrűbben fogyasztottam alkoholt és szinte megszakadt a kapcsolatom Istennel. Ő azonban mégsem hagyott el. Nekem is „kukorékolt a kakas”, mint Péternek, először lelkipásztorunkon, majd feleségemen keresztül. Láttam Jézus jóságos, de szemráhányó pillantását is félem. Ezek után kerültem 2004. október 15.-én Dömösre, ahol nagy szeretettel fogadtak a Református Iszákosmentő munkatársai. A mindennapos igehirdetések alatt én is átéltem Jézus kérdését: „László, szeretsz te engem”? Dömösön végig éreztem Isten jelentéseit. A már megszabadultak szinte „egy kaptafára” ugyanarról beszéltek csodálatos bizonyságtételeikben: Jézus szabadságáról. Minden elhangzott Ige nekem szólt. Sokan megtértek, olyanok is akik addig még nem hallottak Istenről. A „gyógykezelés” végén szemrebbenés nélkül aláírtam a belépési nyilatkozatot a Kékkereszt Egyesületbe, s így egész életre szóló alkoholmentességet fogadtam és kiegészítettem még azzal is, hogy azóta eltelt időben nem is fogyasztottam (kivétel Úrvacsora), de legcsodálatosabb az benne, hogy nem is kívánom. Beteljesült az Ige életemben: „Ha tehát a fiú megszabadít titeket, valóban szabadok vagytok.” Dömösön „szívátültetésen” estem keresztül, ahol az Igét nem az elmémbe, hanem a szívünkbe ültette. A szabadulás érzése megvilágosította számomra az igazi szabadság érzését, amikor valóban szabadon dönthetek, és ettől jól érzem magam, természetesen Istennel és nem nélküle. Ez a kötődés azonban nem rabság, hanem Isten iránti szeretetteljes ragaszkodás. Érdemes mindenkinek eleget tenni Jézus hívó szavának:”Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterhelhettetek, és én megnyugtatlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű.” Hovanecz László


„Csodát tett, mert ez csoda…

Kardos Imre vagyok,56 éves nyugdíjas és Isten kegyelméből szabadult alkoholista. Nagyon boldog vagyok, hogy ezt a szót mondhatom ki: szabadult. Mert az életem nagy részét – legalább 30 évet - az alkohol rabságában éltem, olyannyira, hogy az már életnek sem volt nevezhető igazán. Tönkretettem az egészségem, magam körül mindent szétziláltam, a házasságomat, a környezetemet is. A munkahelyemen is épp, hogy csak megtűrtek. Éreztem, hogy nagy baj van velem, de soha nem ismertem el, hogy alkoholista vagyok. Segíteni nem tudtam magamon, az ital mennyiséget, pedig már rég nem én határoztam meg: az alkohol irányította az életemet. Hat évvel ezelőtt, karácsonykor nagyon alkoholos állapotomban a Jóisten egy embert küldött hozzánk, aki látva ezt a szörnyű életemet: Ő ajánlotta a Református Iszákosmentő Missziót, hátha ott segíteni tudnak rajtam. Én nem igen szívesen mentem ilyen helyre, hiszen Isten nélkül éltem, csak akkor emlegettem, ha nem volt pénzem italra. Egy józanabb pillanatomban mégis úgy döntöttem, megpróbálok oda elmenni. Mert ha tiszta volt valamennyire a fejem, éreztem, hogy ez egy utolsó, aljas élet. Így, ezzel a megnyomorított, tönkrement életemmel mentem el 1993. januárjában Dömösre egy kéthetes gyógyító alkalomra. Ott ismertem meg Jézus Krisztus és a Jóisten szabadítását. Ő elfogadott engem így ilyen nyomorultul és kiemelt ebből a mélyre süllyedt életemből. Csodát tett, mert ez csoda, amit tőle kaptam. Elvette tőlem az ital kívánságát, immár hat éve, hogy nem kellett az italos poharat a kezembe vennem. Megszabadított tőle és adott helyette egy sokkal szebb, tisztább és igazabb életet. Az ital helyén az űrt az Ő szeretete tölti ki az életemben. Elmúlt az életemből a szorongás, a hazugság és megszabadított a cigaretta szenvedélyétől is már négy éve. Hálát adok az én Istenemnek ezért a tiszta és boldog új életért. Kardos Imre

Kedves Ismeretlen Testvérem, köszöntelek szeretettel! Az illendőség úgy kívánja, hogy bemutatkozzak: Papp Miklós vagyok erdőmérnök, (testileg) 55 éves múltam. Csillagszemű párommal és két csöpp gyermekünkkel 27 esztendeje költöztünk Budáról Visegrádra. A Jóisten kegyelméből kicsivel több, mint tíz éve választhattam élet és halál közül. Dömösön nem csupán az alkohol rabságából szabadultam, de élő hitet ( és reményt és szeretetet), s hozzá új életet nyertem. Koloszvári származású Édesapám katolikus, győri születésű és rokonságú Édesanyám evangélikus volt, - bátyám is, én is evangélikus keresztségben részesültünk. Kisgyermek korunkban szüleim vittek Istentiszteletre, járattak hittanra, ami az ötvenes években nem volt magától értetődő. A tizenéves fiaikkal és a korszelemmel egyre nehezebben bírtak, és konfirmációnk után már nem erőltették a templomba járást. Mélyre, nagyon mélyre , igen szűk kis rekeszbe rekesztettem el az Istent a szívemben, és küzdöttem ellene az agyamban évtizedeken keresztül. Azért nem mondom, hogy eltemettem, mert az Élő Istent nem lehet eltemetni, csak elvetni, vagy megtagadni lehet. Még mindig gyerekkori emlék: 13. születésnapomon leakasztottam a keresztet az ágyam fejétől, és kitettem helyette egy gondosan formált papírt „Holtomig követem Darwint” felirattal. A nagy bajba, halálos veszedelembe került, sodródott emberben feltámad az életösztön, s ki hamarabb, ki később, de


szinte mindenki a Teremtőjéhez fordul a nagy vészek idején. Így jártam magam is a kilencvenes évek derekán, amikor a kiúttalanság, tehetetlenség, reménytelenség vermében már ellepett az ital, fűszál se nagyon akadt, amibe kapaszkodhattam volna, s az erőm is fogytán volt. Fuldokoltam. Tarts meg engem Istenem, mert bízom Benned! (Zsoltárok 16,1). Ez volt az első igém, amit Balog Zoli bácsitól vagy Margit nénitől kaptam, - mérföldkő és alap is egyben. Egy vasárnap (az akkoriban szinte állandósult kómás állapot egy rövid szünetében) éppen siratgattam magam bús magányomban, amikor a tv-ben egy bizonyságot tevő pár szabadulásáról és Dömösről beszélt. Dömös közel van, döntöttem el, és másnap, éppen a 45. születésnapomon elmentem, bekopogtattam , habár nyitva volt az ajtó. Zoli bácsi, Margit néni és mind a többiek egy eleddig tán soha meg nem tapasztalt szeretettel fogadtak, melyben nem volt tolakodás, nem volt hamisság vagy érdek, érdeklődésük pedig egyszerre volt tapintatos, visszafogott és őszinte. A hajdani szakszervezeti üdülő az otthon melegét árasztotta. Megbeszéltük, hogy a következő gyógyító alkalomra eljöhetek, melyet ezután némi szorongással és kíváncsisággal vártam, miközben vedeltem tovább. Tarts meg engem Istenem, mert Hozzád menekültem! (Zsoltárok 16,1). Ez a fenti igének másik fordítása. A bizalom fontos, de fontos az is, hogy a bajban hova, kihez fordulunk. Ma már tudom, hogy Isten a szabadító kegyelmével velünk van, megváltó szeretetének minden melegével értünk munkálkodik, megőriz bennünket minden bajtól és gonosztól, ha nem fordulunk el Tőle. De ugyanakkor Isten az Embert szabadnak teremtette, és bizony van így: életről – halálról, örök életről –örök kárhozatról nekünk kell döntenünk. Csodálatos két hét volt, utólag csupa piros betűs ünnep. Az első napok még a sűrű homályban, nagy vergődések között teltek, de azután lassan oszladozott a köd meg a sötét. Kezdtem felfogni a szavakat, meghallottam az éneket, megláttam a napot, a holdat, a csillagokat, éreztem a teremtett világ márciusi ébredését az orromban, és kezdtem érzékelni úgy az emberek, mind az Isten felém áradó szeretetét. Ujj születtem, mert ujjá kellett születnem. Dömös a békesség, a szeretet és az Istenre találás boldog szigete. El szoktam mondani, hogy amikor a szabadulás örömével a lelkünkben kilépünk a kapun, akkor kint ugyanaz a bolond világ, ugyanazok a lehetetlen emberek és körülmények, ha tetszik tajtékzó tenger, fogadja az embert, melyből menekülve a szigetre léptünk, de valami döntően megváltozott. Nem csak Isten van velünk, mi is Vele vagyunk, Rá tekintünk, Rá bízzuk magunkat. Mások lettünk. Lelkieken túl is vannak persze a szabadulásnak örömei, - praktikus örömök. Például nem lesz rosszul az ember, ha bármely okból mégiscsak józannak kell lennie, érzékelni tudja a világot maga körül lelkiismeret furdalás nélkül ülhet a volán mögé, bármikor tud levest enni, alá tudja írni a nevét , ajtót tud nyitni a postásnak. Furcsa de meghatározó, hogy az embernek hirtelen viszonylag sok ideje támad, hiszen szabad, és nem zárja kóma-ketrec, kóma-bilincs. A sok idő persze egyre kevesebb. Rájön az ember, hogy vannak tennivalói ebben a világban, mert Isten mégsem csak téblábolásra teremtett bennünket. Először próbáltam rendet rakni a fejemben , azután magam körül is – táguló körökben. Az otthon, a család a munkahely csupa szétesettség, ziláltság, kosz, nyomorúság, - rendbe kellett sok mindent tenni, ki kellett szellőztetni, sebeket kellett begyógyítani , újra kellett teremteni szeretet, megértés, bizalmat.


Édesanyám nagyon örült a szabadulásomnak, - Ő mindig hitte, hogy kikerülök ebből az örvényből. Azóta csillagszemű párom is megbékélt velem, úgy gondolom, hogy meg is bocsátott. Igen kemény dió volt a két tizen éves gyermek, akik akkor éles-dacos kritikával szemlélték apjukat. Most már a maguk útját járják, a nagyobbik sajnos eléggé belemerevedett ebbe e dacba, a kisebb viszont elrendezte magában a múltat, és közelebb áll, mint valaha. Feleségem édesanyját tavaly nyáron, édesanyámat most tavasszal temettük. Hiányoznak nagyon, de hittel hiszem, hogy Megváltó Urunk révén, immár Vele örvendhetnek Isten szeretetének. (Nehéz elgondolkodni, , hogy édesanyám hogyan élte volna meg, ha neki kell engem eltemetnie.) Lányunk viszont szült két szép gyermeket, egy fiúcskát és egy kisleányt, akik Istennek hála egészségesek, csodálatosak, gyönyörűek. Nagyon jó megérni az unokákat! Fontosnak tartom, hogy szót ejtsek egzisztenciális dolgokról is. Szabadulásomat közvetlen követően ment csődbe kicsiny építőipari cégem, úsztunk az adósságban, kerülgetett a munkanélküliség, és nem volt nagyon mit ennünk. Igen nehéz idők voltak, lakásunkat kicsi híján eladták a fejünk fölül, a fűtését is meg kellett oldjuk. Előbb gyermekeink gondjai, majd az utóbbi években édesanyáink súlyosbodó betegségeinek terhei nehezedtek ránk. El nem tudom képzelni, hogy hogyan lehetett volna kibírni piásan és hitetlenül. (Túlélni persze sehogy, - az orvosok két, három évnél többet akkor nem jósoltak nekem.) És lássátok csodát, Istennek hála nemcsak kibírtuk, de gyarapodni kezdtünk, kifizettük tartozásainkat, megmaradt a lakás, van fűtés, van jó állásom, nem éhezünk. A munkámat pedig nagyon szeretem, a természetvédelemben dolgozom, a teremtett világért. Ezt hívják gondviselésnek. Most pedig reggelente imádsággal és Istennel kelek, imádsággal és Istennel nyugszom el esténként. És nap közben is, ha ráfeledkezem a teremtett világ gazdagságára, ha örömöm van, ha bánat ér vagy gondom, bajom, nehézségem támad,- sokszor feltekintek Őrá, aki lehajolt hozzám-értem, megszabadított, és haj de hányszor megsegített. Istennek hála: élek, remélem, hogy tetszésére, enyéim és a világ javára. És sokaknak köszönet, akik szeretettükkel segítettek. Kedves Testvéreim! Minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. (Róma 10,13) Tartson meg téged is az Úr,- kívánom hittel, reménnyel, szeretettel: Papp Miklós


„Uram a Te szereteted égig ér, hűséged a fellegekig”

Tibold Győző vagyok, 54 éves, nős, két gyermek apja. Gyermekkoromban vallásosan neveltek, mégis nagyon korán, 16 éves koromban kerültem szorosabb „barátságba” az alkohollal, mely egyre keményebb szenvedélyemmé vált. 22 év alkoholizálás miatt egyre mélyebbre süllyedtem. Ez idő alatt minden bűnt elkövettem a gyilkosság kivételével:kártya, lóverseny, lopás, csalás, házasságon kívüli szex, dohányzás,, hogy a többit ne is soroljam. Ennek a mélységnek, mocsárnak a legmélyebb pontja is bekövetkezett. Az állatnál is állatibb módon, szinte naponta, tettlegesen is bántalmaztam a gyermekeimet és a feleségemet. Utólag be kell vallanom: a mai napig is ez fáj a legjobban. Ez idő alatt saját akaratomból kétszer mentem el orvosi elvonókúrára, mert láttam, hogy ez így nem megy tovább, még az öngyilkosság gondolata is többször megfordult a fejemben. A gyógyulás egyik alkalommal sem sikerült. Egyszer három hónapig, másodszor hat hónapig tudtam abbahagyni, mert féltem a rengeteg Anticol tablettára inni. De amikor abbahagytam a gyógyszerszedést, és azt hittem, hogy vagyok olyan erős, és a magam erejéből megállok, mindig visszaestem. Az első pohár elfogyasztása után rövid időn belül elértem a régi szintet. Sajnos ez az utóbbi években elérte a napi 1,5-2 liter tömény, délben öt sör, este 1 liter bor mennyiségét. 1982 szeptemberében, a református újságban megjelent hirdetés alapján kerültem Tahiba (akkor még ott tartotta gyógyító alkalmait a Református Iszákosmentő Misszió). Szeptember 12-én dál körül érkeztem oda totál részegen, pedig már fél ötkor elindultam, hogy az útba eső kocsmákban a strigulát behúzhassák, hogy megjelentem… Azon a héten a gadarai megszállott (lukács evangéliuma 8. fejezet 26-39 versek) és a tékozló fiú 8lukács evangéliuma 15:11-32) volt a téma. E két példázaton keresztül teljesen magamra ismertem, hogy milyen mélységben, sötétségben, a bűnök sokaságában élek. Letettem és bevallottam bűneimet az ÚR előtt és kértem bocsánatát. Szerda reggel úgy ébredtem, hogy ha mellettem csapra lett volna verve a pálinka és a sör, nem nyúltam volna hozzá. Életemben ez volt az első és legnagyobb csoda. Olyan könnyűnek éreztem magam, mintha lebegnék, békesség, nyugalom költözött a szívembe. Letettem szennyes ruhámat, és Isten kegyelméből tiszta ruhába öltözhettem. Amikor hazamentem, legelső mondatom a köszönés után a bocsánatkérés volt. Először feleségemtől, majd a gyermekeimtől kértem bocsánatot. Sugárzó arcuk elárulta, hogy megbocsátottak. Összeölelkeztünk, és sírtunk. Elmondani ezt nem lehet. Most, hogy ezeket a sorokat írom, könnybe lábadt a szemem, de ez ugyanígy történik, akárhányszor beszélek róla… Csodálatos évek következtek. Még ebben az évben – Gödöllői viszonylatban aránylag fiatal korom ellenére megválasztottak a református gyülekezet egyik presbiterévé, egy év múlva, pedig gondnokká. Ezek után nem sokkal a református líceumnak is kuratóriumi tagja lettem. Egy idő után azonban megszakítottam az élő kapcsolatot az Úrral. Az építőiparban mindig főnökként dolgoztam, és kezdtem a pénznek a szerelmese, a rabja lenni. Nem nézve sem vasárnapot, sem ünnepet, a pénz teljesen elvakított. Ez törvényszerűen hozta magával a különböző szórakozásokat, végül a házasságunk is tönkrement, elhagytam a családomat. Szerencsére feleségem és gyermekeim egy idő után visszafogadtak. 1990-ben meghalt édesapám, és 8 év alkoholmentes időszak után ismét a pohárhoz nyúltam. Rövid idő alatt elértem a régi szokásos adagomat, sőt még annál is többet. Elértem odáig, hogy naponta kétszer-háromszor totálra ittam magam, egészen az eszméletvesztésig. Ismét napirenden voltak a veszekedések, és ordítozások, a fiam is kemény


alkoholista lett, kész pokollá vált az életünk. Időközben 1982-től minden negyedévben kaptam körlevelet a RIM-től, ezeket az utolsó években bontatlanul a szemétkosárba szórtam. Egyszer azonban 1997 januárjában a feleségem felbontotta, és arra kért, kísérjem el fiunkat Dömösre, a Kékkereszt szanatóriumába. Este, a bemutatkozáskor mindenki kapott egy igét a Bibliából. Az enyém így szólt: „Uram a te szereteted égig ér, hűséged a fellegekig” (Zsoltárok könyve 36:6). Ezen a konferencián a 32. zsoltár volt a téma, melynek első verse így kezdődik: „Boldog ember az, akinek bűne megbocsátatott, vétke elfedeztetett.” Így könyörült rajtam az Isten másodszor is. Megkönnyebbültem, ismét béke és nyugalom töltötte el a szívemet. Azóta tagja lettem a Kékkeresztnek, és munkatársa is a missziói munkálatokban. Minden gyógyító alkalomkor felmegyek Dömösre bizonyságot tenni Jézus krisztus szabadító hatalmáról. Minden pénteken egy élő, igaz közösségben találkozunk szabadult testvéreimmel, barátaimmal Alagi téri központunkban. Kárpátalján, Csongoron is létrejött egy RIMKékkerszt missziós központ, ahol az első perctől kezdve, immár negyedik alkalommal veszünk részt feleségemmel együtt, és Isten segítségével mi is segítünk a gyógyulni akarókon. Mindezekért köszönet és hála, dicséret és dicsőség a mi mennyei Édesatyánknak. Visegrádon, 2005. július havában Tibold Győző

Vallomás

Ha valaki azt mondta: - hagyd abba ne igyál! – mindjárt beindult a „csakézért is” reakció. Minden gondolatom, minden idegszálam azon működött, hogy bizonyítsa, nekem szükségem van alkoholra. No de ne szaladjunk a dolgok eleibe, néhány sorban megpróbálom megfogalmazni, összegezni a tragikus szenvedély betegség kialakulását. A tragikus jelzőt nem véletlenül használom, majd még később részletesebben írok róla. Kezdeném az elején. Még kisgyermek voltam, úgy berúgattak a szomszédok, és a bátyám, hogy Apám az ölében vitt le a házunk padlásáról. Ő a kiságyamba fektetett; én meg aléltan, öntudatlanul hánytam körbe magam. A családban szolid mértékben jelen volt az alkohol, hiszen Apám készített bort, pálinkát. Hozzátartozott a „józan paraszti” élethez az alkohol. Praktikus esetben sérülések kezelésére pálinkát, fáradság esetén munkabíró képesség fokozásra, kis mértékben bort fogyasztottunk. Továbbá az alkohol stabil fizetőeszköznek bizonyult. Látszólag rendjén is mentek a dolgok, szépen gyarapodott a család, négyen lettünk testvérek. Egyre több munkára volt szükség a paraszti háztartás fenntartására, és a négy gyermek nevelésére. Eleinte sokat segítettünk, s mi is kikaptuk részünket a „háztáji” munkából. Később, ahogy nőttünk, gyermekotthonba, majd kollégiumba kerültünk. Tanultunk is szorgalmasan, de mit sem gondoltunk arról, hogy Szüleink vállát roskadásig nyomja az élet terhe! Sokat dolgoztak, a munka nem lett kevesebb, csak a gond és a probléma lett egyre több. Sorba jelentkeztek a fáradság és a kimerültség tünetei. Eleinte kisebb-nagyobb veszekedések, majd később Édesanyám idegösszeroppanása. Bizonyára – most már tudom - , a sok sérelem és fájdalom már nem volt elviselhető számára alkohol nélkül. Bár voltak számunkra érthetetlen és furcsa dolgok a Szülein életében, de mi mit sem sejtettünk annak okáról.


Telt-múlt az idő, és kezdtem önállósodni. Saját keresettel rendelkeztem, a pénzt nem kellett hazaadni, magam osztottam be. A Szüleim rám bízták, hogyan takarékoskodom, hogyan élek. Mivel Budapesten tanultam, és dolgoztam, megbíztak bennem. De nézzük csak mihez vezet az ilyenfajta nagy szabadság. Mint minden fiatal, én is kerestem a szeretetet, a boldogságot. Bele-bele kóstoltam a szerelembe, s ugyanúgy a szeszbe is. A szerelem gyönyörű múló örömöket jelentett számomra, felhőtlen, boldog időszak volt ez az életemben. Mikor mindez elmúlt, egyre többet kerestem a felejtés örömét az alkoholban. Az alkohol újra szabadságot adott, és én észre sem vettem, hogy lépésről-lépésre hogyan sodródom a szenvedély keresésével egyre nagyobb rabságba. Bár sokat spóroltam, mégis rá kellett jönnöm, hogy szüleim segítsége nélkül nem tudom megalapozni a jövőmet. Ekkor Budapestről Paksra költöztem, s itt jó munkám volt, jól kerestem. Az új munkahely, a megváltozott életkörülmények hatására visszanyertem önbizalmamat, és új lendülettel terveztem a jövőmet., most már a szüleim támogatásával a hátam mögött. Egy év leteltével elérkezett a bevonulás ideje. Az én életem, bár szabályozott keretek és korlátok között, elég kedvezően alakult. Csak ott a fene nagy szabadság, s ugye mit kezd az ember jó dolgában az ajándékba kapott szabadsággal. Visszaél vele, mint azt én is tettem az egészség, a Szüleim, a barátaim, a családom ellen, és a munkám rovására. A katonaság után megnősültem, s időközben két gyermekem született. Az Úr kegyelme nagy szeretettel és egészséggel áldotta meg a kis családunkat. Most már tudom, hogy a családom fejlődése az anyagi gyarapodás nem az én érdemem. Mert bár sokat dolgoztunk, a sikereink, a fennmaradásunk irányítása nem a mi kezünkben volt. Ha belegondolok, hogy mennyit csaltam, hazudtam és tékozoltam, s hányszor menekültem meg a tragédiától, ami a bűn nyomán a halálba vezetett volna. De az Úr őriző keze mindig ott volt felettem és megmentett az életre, mert Őneki terve van velem, velünk. Most testvérem aki e sorokat olvasod, joggal gondolhatod, hogy kezd unalmassá válni a téma, de nincs szándékomban mocskos és érzelgős felsorolásba bocsátkozni. Mert mindannak ellenére, hogy látszólag semmi okom nem lett volna arra, hogy elforduljak a családomtól. Szüleimtől, istentől és ily önemésztő, önpusztító iszákos életet folytassak, mely már szenvedély betegséggé vált számomra. Azért itt álljunk meg egy torpanásnyi időre, s ki-ki a saját, vagy ismeretségi köréből vett példákon keresztül behelyettesítheti az ilyen szenvedély beteg cselszövéseinek és fortélyainak arzenálját. A végkövetkeztetés mindig ez volt: „Még nem elég”. Ha sikerem volt azért, ha kudarcom azért, ha örömöm azért, ha megbántottak azért ittam. Így hát kialakult a folyamatos ivás szabadsága. Mivel nem jártam, és nem is mertem közösségbe járni, nem is tudhattam, hogy az ember soha nincs egyedül. Amikor az ember elveszettnek és oly nyomorultnak érzi magát és olyan mélyen fetreng a mocsárban, hogy már az életét is eldobná, akkor is van segítség. Ha már minden emberi erőfeszítés kudarcot vallott, van, Aki segítő kezét nyújtja felénk. Az Ő mindent felülmúló és semmihez nem hasonlítható nagy szeretetével magához ölel és a legtragikusabbnak tűnő mélységekből is felemel és megbocsátja bűneimet. Büszkeségem és kitartó konokságom megakadályozott abban, hogy a jóindulatú segítőszándékot elfogadjam, pedig éreztem, hogy nagy bajban vagyok. A háló egyre szorosabb lett körülöttem, és megéreztem, hogy ez a háló nem a rabságra, hanem a szabadulás útjára kerít be. Jézus Krisztus terve alapján az Ő követei közreműködésével. Egyre nagyobb hatással volt rám az Úr igéje, mígnem egy derengő hajnalon személyesen és csakis nekem szólt az ige: Ezt mondja az Úr: Halálos a bajod, gyógyíthatatlan a zúzódásod! - majd így az ígéret Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat ( Jer. 30. 12-17)


Ekkor dőlt el a szívemben, hogy követem az útmutatásokat és elmegyek Dömösre, veszteni valóm úgy sincs. Itt Dömösön fogadtam el Jézus Krisztust gyógyítómnak és szabadítómnak. Az Ő vezetésével jutottam olyan lelki békességre, hogy meg mertem vallani bűneimet és el tudtam tenni a nagy terhet ami mindvégig a szívemben lakozott. Egyszerre megszabadított a szenvedély rabságától és ezután minden gondolatom, minden idegszálam azon működött, hogy bebizonyítsa, nekem Őrá van szükségem. Ez a találkozás bebizonyította, hogy mi amit emberi ragaszkodással, önzéssel szeretnénk magunknak megszerezni és megtartani, az mind csak árthat és kárukra lehet. Egyedül az Úr kegyelme és nagy szeretete, amely örök és soha el nem múlik. Ezért kedves testvérem kívánom részedre, hogy Te is megismerkedj és megtapasztald azt, a boldogságot, mely a Te szabadulásod útján és beteljesedve a szeretetben életed útján végig kísér. Minden nap hálával és köszönettel tartozunk az Úrmegtartó szeretetéért! Ámen „Szabad nekem az Úr Jézus útján józanul járni.” Gangel János

„Kezedre bízom lelkem, te választasz meg engem Uram, igaz Isten Foglalkozásom szerint Ügyvéd vagyok, vallásos neveltetésben részesültem, mint Római Katolikus hívőnek az Istenhez való közelségemet a heti istentisztelet látogatása merítette ki, ennél mélyebben nem merültem le Isten keresésében, így azt sem tudtam mit jelent az Úr közelségében élni,de egyre inkább éreztem az eltávolodást, ami odavezetett, hogy az Istennel való kapcsolatom csak felszínessé vált. 45 éves voltam akkor, az alkoholfogyasztás miatt egészségi problémák jelentkeztek, /cukorbetegség, májnagyobbodás/, ekkor mondta nekem orvosom, hogy én már az életre elegendő alkohol adagomat megittam, és két út áll előttem, vagy még egy ideig vegetálok, vagy radikálisan abbahagyom ezt az életmódot. Könnyű ezt kimondani, de nagyon nehéz teljesíteni, különösen annak, aki nap, mint nap benne volt az áradatban, ami bizony keményen magával akar sodorni minket. Általában zugivó voltam, mert a családom előtt eléggé szégyelltem, sőt a kollégák és ügyfelek előtt is szívesen titkoltam, volna az állapotomat. Sajnos egyre inkább rájöttem arra, hogy munkám minősége többnyire attól függ, milyen mennyiségű, és kaliberű italt fogyasztottam. Egyszóval hitelt vesztett ember lettem, és valóban döntenem kellett amire egyedül képtelen voltam, bár családomnak többször megfogadtam, ez volt az utolsó és nem folytatom tovább, hiányzott belőlem az akarat, ami ennek teljesítéséhez szükség lett volna. Miután az orvosi intést betartani nem tudtam, hogy a napi egy – két kisfröccs is elég lett volna, mintegy felderengett számomra a lehetőség, amikor tudomásomra jutott 1983-ban a misszió Berekfürdőn bontogatta szárnyait, ott egy gyöngyösi református lelkésznő segítségével megjelentem. Sajnos berekfürdői gyógyító hét akkor még csak 5 napig tartott, és az nekem bizony rövid időnek bizonyult. Mátraháza volt a következő lehetőség, életem is az ismételten felkínált kegyelmi lehetőséggel, amikor is ezen a konferencián valójában a misszió munkatársai, de betegtársaim előtt is feltártam a valóságot, azt hogy Berekfürdőn engem már


megérintett az Úr szeretete, eljutottam romlott állapotom beismeréséig, de még sem mondhattam el, hogy gyógyult vagyok. Ott Mátraházán hallottam először Balogh Zoltán, a mi Zoli bácsink szolgálatát, akitől a következő igét kaptam 1985. februárba:” reménykedj az Úrban, ő megsegít téged.” Ezután egy igen gyötrelmes éjszaka következett, a velem egy szobában lakó, szinten gyógyulni vágyó szobatársammal együtt fogadkoztunk, kínlódtunk és az Úrhoz kiáltottunk. Az előző napon elhangzott igék és közös imádságok fényt vetettek arra, hogy igen sok életünkben még meg nem oldott, elintézetlen kérdés, még sok dolgot kell elvégeznünk ahhoz, hogy elmondhassuk: Istenem le tudom tenni a poharat, mert te velem vagy nap, mint nap, és a te segítségeddel, bátorításoddal vissza tudok térni arra az útra, amelyről a gonosz letérített. Akkor figyeltem fel egy visszaeső által felolvasott igére: „add vissza nékem a te szabadításod örömét, és az engedelmesség lelkét,támogass engem.” Itt Mátraházán én is megkaptam ezt a szabadítást. 1985-től 15-évig nem alkoholizáltam, és ez tartott az elmúlt év április 16-ig, amikor 60 éves lettem és a születésnapomat ünnepeltem. Akkor kaptam egy óriás leckét meg kellett tanulnom: én nem lehetek szalonivó, mert amint megérintek egy poharat, utána nem tudom letenni a másikat. Ez a legveszélyesebb, amikor teljesen abszinensnek kell lenni az embernek, mert különben nem ér semmit. Tehát nem szabad játszani, hogy „ó mi az az egy pohár?!” Vagy ahogy nekem az orvosom mondta: sört ne igyák, mert nagy a hasad, rövidet ne igyál, mert májadnak már ¼-de tönkre ment, azért mondtam neked, hogy csak két évig fogsz élni. Savanyú bort ihatsz, de azt is csak kis fröccsöt, amire válaszom az volt: én már az Úré vagyok , és ha csak savanyú bort ihatok akkor inkább nem iszom semmit, így volt ez 15 évig. Ez a beszélgetésem az orvossal szabadulásom után történt, amikor vércukorszint beállításra negyedévenként kell jelentkeznem, és büszke voltam rá, hogy nem az orvosi intelem vagy fenyegetés hatására tettem le a poharat, hanem az Úr szabadító ereje volt az, ami Mátraházán megérintett engem, és befogadott az Úr az ő kegyelmébe. 1985-től tehát nem ittam egyáltalán semmilyen alkoholt, bár számtalan alkalom lett volna reá, és ahogy mondottam elkövetkezett a 60.-dik életévem,amikor gondoltam a magam módján megünneplem. Újra pohárhoz nyúltam, és ahogy az ige mondja:” a gonosz szellem a kitakarított szobát újra felkereste, de magához vett még tőle is gonoszabb 6 szellemet, és az életem lett olyan nyomorúságos, hogy most már nap-, mint nap éreztem a reggeli felkelések után azokat az utálatos öklendezéseket, remegést, és ameddig nem ittam meg reggel a szokásost , addig a kezemmel szinte a tollat nem tudtam megragadni. Nem beszélve arról, hogy koncentrációs képességem is veszélybe került, így ismét választás előtt álltam: vagy abbahagyom a praktizálást és a földi életet, vagy pedig az újabb szabadulást keresem Krisztusnál. Feleségem kérve kért : menjünk el ismét Zoli bácsiékhoz, hisz őrajta kersztül az Úr ismét megszabadíthat, ahogy 15 éve most is van erre hatalma, és valóban itt Dömösön az ige nem szólt hiába, mert tudtam Jézusról, hogy ő megrepedt nádat nem töri el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Újra ajtót nyitott az embernek, aki már többször rútul becsapta az Urat. Amikor a mélységből felé nyújtottam a kezemet ő meg ragadta azt, azóta igaz csak pár hónap telt el, de éreztem, hogy ő a sziklára állította lábam, és utamon velem vándorol, bár ez az út néha oly sötét, viszont nincs okom félni, mert tudom irgalmas karja véd.


Szabadulásom óta hála legyen az Úrnak kísértésbe nem estem, csak álomszintjéig jutottam el oda, ugyanis néha arról álmodom, hogy a presszóba vagy máshol italt fogyasztok, ekkor fölriadok kínomban, mert félek a realitástól, és amikor felocsúdok kábulatomból, felszakad belőlem a hálaadás ó Istenem, de jó hogy csak álom volt, és nem szörnyű valóság. Lehet, hogy ezek a dolgok nem újak azok számára, akik megtapasztalták a szabadulás örömét, de sajnos visszaesetek. Mindenesetre egyet megtanultam eddigi életemből, hogy hiába ismerem én a törvényt , hiába ismerem a magam által elképzelt ideákat, meg a helyes célok megjelölésére is képes lehetek, de magamban képtelen vagyok azok megvalósítására, egyedül ehhez nincs erőm. Isten segítsége nélkül nem tudok megállni, mindig kell, hogy legyen egy támasz, és ez a támasz még a hűséges támaszánál is erősebb kell, hogy legyen. Megkell jegyeznem, hogy a feleségem támogató türelme nélkül már talán nem is élnék, ő valosította meg számomra a földön megélhető szeretet, tudom, hogy nem győzöm ezt tőle megköszönni, de úgy gondolom, hogy a még hátralévő életemben ezt inkább részére meg kell hálálnom. Határoztam és bátran állíthatom, hogy eddigi 60 évemből a megértésben eltöltött 15- év volta legszebb, legnyugodtabb, legkiegyensújozottabb. Az Úrtól azt kértem, hogy a még hátralévő évek ehhez az elmúlt 15 évhez hasonlítanak. Nem tudhatom, hogy az Úr mennyit mért ki még nekem, de szilárd elhatározásom, hogy az Úr kezét nem engedem el, és mindig arra kérem, vezessen, mert nélküle az életem irányítás nélkül vergődés.

Bizonyság tételemet választott igével fejezem be: „kezedre bízom lelkem, te választasz meg engem Uram, igaz Istenem.” Gyöngyös, 2000.aug.18. ZCL

Bizonyságtétel

Gyermekkoromban megkereszteltek és konfirmáltam, de a következő negyven évig Isten nélkül éltem. Ez alatt a 40 év alatt nem voltam Istentagadó, de Nélküle éltem. Addig éltem így, amíg padlóra nem kerültem. Ez a „padló” anyagilag és lelkileg is értendő. Az én életemben is megjelent a pohár, az alkohol. Hogy miért? Most már tudom, hogy azért mert Isten nélkül éltem. Akkor úgy tudtam megmagyarázni magamnak, hogy amikor elváltam a férjemtől velem maradt a két fiam, akik hat – hét évesek voltak. Úgy éreztem, hogy megmutatom, bebizonyítom, hogy erős vagyok és képes leszek egyedül is nevelni őket becsületben, tisztességben. Büszkeség és gőg volt bennem. Ez így ment is egy darabig, de a lelki és fizikai erőm kezdett elfogyni. Akkoriban már ismertem az alkohol ízét tudtam a görcs és a feszültségoldó, hangulatjavító hatásáról is. Amikor reggel elmentek a gyerekek iskolába, otthon oldottam a feszültséget, a munka is könnyebben ment, hiszen akkor már leszázalékoltak. Így teltek a napok a hetek és az évek. Ez a hosszú folyamat addig tartott, amíg a gyerekeim meg nem kérdezték tőlem amikor látták , hogy nagyon csillog a szemem,


„Anya ki volt itt?”. Látták, hogy a hűtőben lévő alkohol mindig csak fogyott és fogyott. Ilyenkor mindig volt mit mondani és jöttek a kifogások. Kérdezték, hogy akkor miért ragyognak a szemeim? Kérték, hogy leheljek rájuk. Képzeljék el azt a szégyent. Hála az Istennek, hogy születésemtől kezdve az én utamat Ő tervezte, rendezte. Az élete utolsó pillanataiban még egy ateista is azt kiálltja, hogy Istenem segíts! A szomszédomban lakott egy Kékkeresztes csoportba járó férfi, észrevehette rajtam, hogy nagyon jó hangulatom van. Küldött egy meghívót, s én elmentem a református Kékkereszt csoportba. Oda is csak úgy tudtam elmenni, hogy kellett egy kis bátorság. Ott felajánlották, hogy van egy lelki gyógyító szanatórium Dömösön a Dunakanyarban. Természetesen akkor még nem tudtam, hogy pontosan miről van szó, de hallottam, hogy van lehetőség a szabadulásra, gyógyulásra. Örömmel elfogadtam a lehetőséget, örültek a gyerekek is annak, hogy meg fog anya gyógyulni. Dömösön nagy szeretettel fogadtak. Már az első igemagyarázatnál annyira érintve éreztem magam, hogy el kezdtek folyni a könnyeim. Azóta már elhunyt Balogh Zoltán, a szanatórium akkori lelki igazgatójának igemagyarázatában annyira magamra ismertem, hogy arra gondoltam, ezek az emberek képesek voltak rólam egy környezettanulmányt írni? Netán nyomoztak, hogy ki vagyok, milyen problémáim vannak? Felmerült bennem az a kérdés is, honnan ismer engem Zoli bácsi? El kezdtem még jobban odafigyelni az igékre „halló fülekkel”. A dömösi szanatóriumban eltöltött két hét alatt ismertem meg az Élő Istent, Jézus Krisztus, és az ő munkálkodását. Létezett egy óemberem, egy szabadulás előtti életem, amelyből én szabadulni akartam. Fel volt kínálva a lehetőség számomra. Tudtam, milyen volt az addigi életem, és tudtam, hogy van lehetőség egy megújult életre is. Az igemagyarázatok során mindig ott volt, a bátorítás, a biztatás is, hogy van egy Isten és az Úr Jézus, aki adja a szabadítást, a gyógyítást. Sírva tettem le Isten kezébe az életemet. Tudtam, hogy a lábam alól kicsúszott a talaj, képtelen vagyok az életemet tovább irányítani. Mielőtt hazajöttem volna, írtam a gyermekeimnek egy négyoldalas levelet. Úgy éreztem, hogy ha Istennel rendeződött a kapcsolatom és Ő nekem megbocsátott a keserűség távozott a szívemből, akkor őszintén meg kell írnom a gyermekeimnek mind azt, amit otthon szavakban nem tudok elmondani nekik. Amikor hazaértem, csak annyit tudtam mondani nekik: „Bocsássatok meg nekem gyerekek”! Tudom, hogy lelkileg nagyon sok szenvedést okoztam nektek.” S ekkor a két gyermekem átölelt és azt mondták: Anya, akkor Te is bocsáss meg nekünk.”. Elmondhatom, hogy Dömösön éltem át az Isten szabadítását, testi- lelki gyógyítását. Isten adott az új életemnek értelmet és célt. Lelkemet gazdaggá tette. Megtapasztalhattam Isten testi gyógyítását, amikor egy rosszindulatú rákos daganatból gyógyított meg műtéti beavatkozás nélkül. Sugár – és kemoterápiás kezelésben részesültem. A kezelés hatásának eredménye, hogy a nyáltermelődés a szervezetemben még nem tökéletes. Azalatt az idő alatt, amíg három hónapig jártam Budapestre, a Kékgolyó utcában, nagyon nagy csatát kelet vívnom a halállal. Pontosabban vívnunk, hiszen mind a két nagy gyermekem velem volt ebben a küzdelemben. Összesen 35 sugárkezelést kaptam, három hónapon keresztül, párhuzamosan a kemoterápiás kezeléssel. Egyik fiam nagyon akart segíteni rajtam. Az interneten utána olvashatott a betegségnek, talált egy bizonyságtételt és szolt, hogy olvassam el az írást mert letettem az életemet Isten kezébe. Az orvosok is megmondták, összesen két út van előttem: az élet és a halálé. Egy mondat nagyon megfogott, amelyről tudtam, hogy összesen háromszázhatvanötször szerepel a bibliában. Így hangzott:


„Ne félj!”. Ezek a szavak számomra nagyon sokat jelentettek akkor. Bátorítást, biztatást és jelezte, hogy Isten velem van, Ő megsegít. Így élhettem meg műtét nélkül az Isten szabadítását gyógyítását. A kezelés-sorozat befejeződése után el kellett mennem a zárójelentésért.”Hát ez egyszerűen eltűnt, nincs!”mondták az orvosok, amikor a daganatot a nyelvgyök alatt keresték. A lelki örömöt, boldogságot köszönöm az Úr Jézusnak! Hálás vagyok azért, hogy az Élő Istennel, és az Úr Jézussal minden nap lehet kapcsolatom a bibliaolvasáson és imádságon keresztül. Ez által ad útmutatást és készíti elő a mindenapjaimat, ami nagyon nagy kegyelmi ajándék.

-Pankotai Ibolya-

Az Úr új élettel ajándékozott meg

Recommend Documents