Nagy Attila Tibor
Az Orbán-kormány viszonya az érdekegyeztetéshez, avagy a szakszervezeti lobbi hanyatlása „Nem tekintjük kőbe vésettnek az érdekegyeztetés jelenlegi formáját” – mondotta Orbán Viktor miniszterelnök az Országos Érdekegyeztető Tanács nagy nehezen összehívott, szeptember 20-i ülésén. Nem kétséges, hogy ennek az átalakulásnak a vesztesei a szakszervezetek, különösen az MSZP-vel - bár az utóbbi években már kevésbé intenzíven - együttműködő MSZOSZ (Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége) lesznek. Csakhogy nem pusztán a Fidesz-kormány másfajta felfogása az, amelyik a szakszervezetek háttérbe szorítására irányul, korunk új kihívásai is megnehezítik a helyzetüket. Az utóbbi évek nemzetközi folyamatai, a 2008 óta tartó gazdasági világválság, az internet szakadatlan fejlődése a mostani kormány szándékaitól
függetlenül
is
elkerülhetetlenül
átrendezik
ugyanis
az
eddigi
erőviszonyokat. A status quo megrendül A
társadalmi
érdekegyeztetés,
párbeszéd
intézményes
formája
már
a
rendszerváltozás hajnalán, 1988-ban megalakult az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT, ÉT, majd 2002 után ismét OÉT) keretei között. Különösen az 1990-es taxisblokád után alakultak ki azok a formák, amelyeket a legnagyobb szakszervezeti tömörülés, még az állampárti szakszervezet, a SZOT romjaiból megalakuló MSZOSZ kifejezetten kedvelt. Bár a rendszer formái, a plenáris ülések, a bizottsági struktúra sok változáson mentek keresztül a következő két évtizedben, a lényeg sokáig ugyanaz maradt: a szakszervezetek a munkáltatói szövetségek és a kormány képviselői háromoldalú tárgyalásokat folytattak a minimálbérekről, és a munka világát érintő jogszabálytervezetekről. -1-
A már említett taxisblokádhoz hasonló megrázkódtatások elkerülése céljából az Antall-kormány belement abba, hogy a szakszervezeti vezetők még előzetesen komoly befolyást gyakoroljanak a népképviselet legfelsőbb fórumára, azaz az Országgyűlésre, vagy a kormány elé kerülő jogszabály-tervezetek tartalmára. Az érdekaggregáció országos szintjén az 1990-es években komoly erővé vált az egymással is vetélkedő szakszervezetek formális és informális befolyása, a Hornkormány (1994-98) idején több szakszervezetei vezető az MSZP-n belül képviselői mandátumhoz is jutott (pl. Nagy Sándor, Schalkhammer Antal, Paszternák László). A munkahelyek szintjén azonban a szakszervezetek pozíciói alaposan megrendültek: 1989-90 után a munkahelyek tömeges megszűnése miatt a munkavállalók, és ezzel párhuzamosan a szakszervezetek taglétszáma a rendszerváltozást követő években drámaian lezuhant (az amúgy is alacsony, mintegy 55-57%-os foglalkoztatottsági arányú Magyarországon a munkavállalók ötödét sem éri el). A kis-és középvállalkozók által üzemeltetett cégekben, vagy a multinacionális vállalatok magyarországi telephelyein alig láthatóak a szakszervezetek, és mindinkább
visszaszorultak
az
állami-önkormányzati
szektor
azon
részébe,
amelyekben még komoly zsarolási potenciállal bírtak (vasút, tömegközlekedés). A 2000-es évek első évtizedére a szakszervezetek ereje tovább csökkent: a sztrájkok száma sokszor a kéttucatnyit sem érte el, alig tudtak sikeres munkabeszüntetést megrendezni. Miközben tehát a mindennapok rideg valóságában a szakszervezetek jelentéktelenné válásának a folyamata zajlott, addig a szakszervezetek közül a legnagyobb anyagi erőket felvonultató, és legjelentősebb taglétszámmal rendelkező MSZOSZ kétségkívül a kényelmesebb megoldást választotta: a politikusokkal és a munkaadók képviselőivel folytatott tárgyalásokon igyekezett országos, a munka világát
érintő
ügyekben
(elsősorban
a
minimálbér
meghatározása,
az
adótörvényeknek a munkavállalókra gyakorolt hatása) kommunikálható részsikereket elérni.
-2-
Rövid távon ez azért is tűnt hasznosnak a szakszervezetei vezetők számára, mert a médián keresztül üzenhették a tagságnak: valamit mégiscsak elértünk. Többen közülük személyes előnyre is szert tettek az országos politikával való közelségükből: kormányzati intézmény vezetői posztjára (pl. Nagy Sándor, Wittich Tamás, Sándor László), vagy a MÁV vezetői pozícióiba kerültek (pl. Márkus Imre) – igaz, a mostani Fidesz-kormány is ad tisztséget szakszervezeti vezetőnek (Kerpen Gábor, PDSZ). E kinevezések törvényesek voltak ugyan, mégis körbelengi őket egy rossz ízű „lekenyerezési” íz, ami aligha növeli a szakszervezetek tekintélyét a munkavállalók körében. A politikai döntéshozatal logikájával azonban teljesen ellentétes, hogy a döntéshozók olyan érdekcsoportokat vonjanak be a döntéshozatal-előkészítésébe, amelyeknek a befolyása megállíthatatlanul gyengül, márpedig a magyar szakszervezetekről ez nyugodtan elmondható. Függetlenül tehát az adott kormány pártszínétől, az előbb vázolt
realitások
arra
ösztönzik
a
hatalom
birtokosait,
hogy
inkább
a
cselekvőképesebb, és befolyásosabb szereplőkkel egyezzenek ki: a munkaadók, köztük a magyar kivitel tekintélyes részét kitermelő nagyvállalatok pont ilyenek. Tőlük függ elsősorban az állam bevételeit meghatározó gazdasági növekedés, vagy a munkahelyek létesítése. Éppen ezért leegyszerűsítő volna azt állítani, hogy akár az első, akár a mostani Orbán-kormányt az érdekegyeztetési rendszer átalakítása kapcsán pusztán az MSZOSZ-szel szembeni politikai ellenszenv motiválja. Formailag persze van ebben némi igazság, hiszen az első Orbán-kormány felszámolta az Érdekegyeztető Tanácsot. Ez az intézkedés valóban sértette a szakszervezetek érdekeit, hiszen egyértelműen a munkaadói szövetségek javára tolódtak el az erőviszonyok, mert az újonnan megalakuló Gazdaság Tanácsban egy sor más szervezetük kapott még helyet, így a szakszervezetek jelentősége csökkent.
-3-
A
2002-ben
hatalomra
jutott
MSZP-SZDSZ
koalíció
formailag
lényegében
visszaállította ugyan a korábbi érdekegyeztetési rendszert, de 2008-ra maga az egypárti MSZP-kormány is – amelyet akkor még Gyurcsány Ferenc vezetett – úgy látta jobbnak, hogy a munkaadói szövetségeket hozza jobb pozícióba. A Gazdasági Egyeztető Fórumból a szakszervezeteket kihagyták, és a kormány tagjain kívül a nagy gazdasági érdekcsoportok kaptak helyet (köztük a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, de bekerült a meglehetősen befolyásos Demján Sándor vezette Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetsége, valamint a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara is). Már most látszik, hogy a mostani Fidesz-kormány szívesebben működik együtt az imént felsorolt munkáltatói szervezetekkel. Nem pusztán egy udvarias gesztus volt, hogy a kormánypropgramba beletették Orbán Viktor és a Parragh László vezette Magyar Kereskedelmi és Iparkamara együttműködési nyilatkozatát – a dokumentum egyesen a kormány és az üzleti szféra szövetségéről beszélt. A kormány nemrég az interneten nyilvánosságra hozta a jogszabály előkészítésben való társadalmi részvételről szóló jogszabálytervezetet, amellyel az Alkotmánybíróság által hatályon kívül helyezett jogalkotási törvényt váltanák fel. A mostani kormány felfogását jól mutatja, hogy a kormányzat részéről folytatandó közvetlen egyeztetés partnerei között a tervezet megemlíti külön a civil szervezeteket, az egyházakat, a köztestületeket, a gazdasági szféra szervezeteit, az érdekképviseletei szervezeteket - a szakszervezetek azonban kimaradnak ebből a felsorolásból (13.§). Bár az érdekképviseleti szervezetek közé akár a szakszervezetek is beleérthetőek, de míg az egyházakkal való együttműködést kötelezővé teszi a tervezet a kormányzat számára, addig a szakszervezetekkel nem. A kormány számára így tág mozgástér adódik, hogy továbbra is maga válassza ki azokat a partnereit, amelyekkel értelmét látja az együttműködésnek, s ebbe legfeljebb a politikailag hozzá esetleg közelebb álló szakszervezetek férnek bele (pl. a Munkástanácsok).
-4-
Új hatások A globalizáció elmúlt két évtizedének folyamatai nehéz helyzetbe hozták a szakszervezeteket a nyugati országokban, hiszen számos nagyvállalat úgy fokozta versenyképességét, hogy az olcsóbb munkaerő reményében más, főleg keleti országokba (így Magyarországra) vitte gyárainak, szolgáltatásainak jelentős részét, s ez jelentős elbocsátásokkal járt a nyugati országokban. A motiváló anyagi nyereség erősebbnek bizonyult még ott is mindenféle szakszervezetei tiltakozásnál, pedig tőlünk nyugatabbra mindig is komolyabb erőt képviseltek a munkavállalói érdekvédők. A válság erre tovább erősített, a szakszervezetek többnyire nyugaton sem voltak képesek megakadályozni a nagyarányú elbocsátásokat. Számos európai államban az eladósodást fokozó válságelhárító állami költekezéseket mostanában népszerűtlen gazdasági megszorító intézkedésekkel igyekszenek valamelyest visszavenni – ez sem a szakszervezetek befolyásának erősítésének irányába hat. Nagy kérdés, hogy a szakszervezeteknek sikerül-e valamit visszaszerezniük a válság után az elveszített hadállásokból. Csakhogy míg Nyugaton a szakszervezetek a fentiek ellenére még mindig igen komoly tiltakozó megmozdulásokat képesek szervezni a kormány megszorításai ellen (az egyik legújabb példa erre a franciaországi szakszervezetek látványos tüntetéssorozata Nicolas Sarkozy elnök nyugdíjkorhatár-emelési
tervei
miatt),
addig
Magyarországon
a
Bajnai-féle
megszorító intézkedéseket a nagyobb szakszervezetek tiltakozó demonstrációi nélkül sikerült levezényelni. A hagyományos érdekartikulációs lehetőségek (tüntetés, demonstráció, petíció, sztrájkok, stb.) mellett az internet, a web2 további fejlődésével a polgárok új lehetőségekhez jutnak, hogy maguk akár egyénileg, akár webes közösségekbe szerveződve gyakoroljanak nyomást a politikai döntéshozatalra.
-5-
Nincs messze talán az idő, amikor az internetezők szűk, de felkészültségénél fogva annál befolyásosabb köre egy-egy törvénytervezetet virtuális közösségi tereken (Facebook, iwiw, Twitter) vitasson meg. Az sem volna ma már meglepő, ha a kormányzat szervei nem pusztán kitennék a törvénytervezetet az internetre és hozzászólási lehetőségeket biztosítanának – a már említett jogszabály-tervezet is csak eddig a pontig jut el –, hanem oda-vissza való kommunikációt tennének lehetővé egy adott kormányzati dokumentumról. Ebben az új formában a kormányzat tisztviselői és munkatársai nem pusztán regisztrálnák a bejövő véleményeket, hanem a minisztériumok honlapján maguk is élő fórumokat biztosítanának a vitáknak, s a vita menetébe bekapcsolódnának a minisztérium képviselői (ez akár maga az államtitkár, vagy a miniszter is lehetne), egyfajta „webes lakossági fórum” jönne létre. Az is egy lehetőség, hogy a választópolgár ingyenes internetes
videokonferencián
(pl.
Skype-on)
hívja
fel
a
törvény-tervezettel
kapcsolatban (vagy akár a maga ügyes-bajos dolgában) a tisztviselőt.
-6-
Nyugaton már most vannak példák az internetező polgár és állami közötti intenzív és élő kapcsolatra, az USA-ban a polgár akár webes chat-en keresztül is kérdést tehet fel a kormányzatnak, és néhány perc alatt választ is kap rá. http://answers.usa.gov/cgi-bin/gsa_ict.cfg/php/enduser/ask.php
-7-
Könnyű belátni, hogy az internetes forradalom által megnyitott lehetőségek olyan újszerűséget, kommunikációs csatornákat hordoznak magukban, amelyek mellett a meggyengült
magyar
szakszervezetek
nagy
részének
ragaszkodása
az
érdekegyeztetés internetes korszak előtt létrejött formáihoz kezd anakronisztikussá válni. Végkövetkeztetés Az Orbán-kormányt – az önkormányzati siker által megerősített – legitimációja teljében semmi nem tartja most már vissza attól, hogy a maga képére formálja az érdekegyeztetés rendszerét. A szakszervezetek (MSZOSZ) persze megtehetik, hogy, ahogy azt az első Orbán-kormány idején már megszokták, verbális rohamot indítanak a módosítások ellen. Csakhogy e mögött nincs meg a kellő erő, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a kormánytisztviselők indoklás nélküli felmondását lehetővé tévő törvény ellen semmiféle tüntetés, vagy sztrájk nem volt a mai napig. Ha a magyar szakszervezetek nem akarnak tovább gyengülni, akkor vissza kell térniük a gyárakba, vagy – modernebb kifejezéssel élve – a termelő cégek, a szolgáltatói szektor, a multinacionális cégek tulajdonosaival szemben kellene képviselniük helyi szinten a munkavállalók érdekeit. -8-
A globalizáció nem csak átok még számukra sem: éppen az internet biztosít számukra is lehetőséget, hogy ne csak személyesen, hanem a világhálón keresztül szervezzék meg önmagukat. Ez persze amennyire lehetőség, hovatovább kényszer is lesz számukra, mert a régi munkásmozgalomból, vagy a rendszerváltozás utáni húsz év első szakaszából itt ragadt szófordulatok, formák (lásd: tárgyalóasztal melletti hosszas és bonyolult egyeztetések, messze a munkahelyek napi világától) aligha alkalmasak az internet, és laptopja világában élő fiatal munkavállalói nemzedék megnyerésére. Ha a szakszervezetek ezt nem lesznek képesek megérteni, folytatódik gyengülésük, és akkor jó ideig nem lesz kormány, amelyik hajlandó lenne őket komolyan venni.
-9-
