Az optimális valutaövezetek elmélete: Bevezetés Benczes István
Általánosan elterjedt jelenség, hogy az egyes országok saját nemzeti fizetőeszközzel rendelkeznek. A saját valuta gyakorta mint a nemzeti önállósság szimbólumaként jelenik meg. Néhány kivételtől eltekintve, mint például San Marinó, Lichtenstein vagy Monacó, amelyeknek soha sem volta saját valutájuk, az országok arra törekednek, hogy szuverenitásukat az önálló valuta használatával is megerősítsék. Következésképpen az önálló nemzeti valuta használata többnyire nem is a gazdasági racionalitás alapján, hanem politikai okokkal magyarázható. Felvetődik azonban a kérdés: vajon gazdasági értelemben is kifizetődő-e (azaz hatékony megoldás-e), ha minden egyes állam saját fizetőeszközt használ. A kérdésfelvetés nem új keletű. John Stuart Mill például már jó másfél évszázaddal ezelőtt is amiatt panaszkodott, hogy minden egyes nemzet önálló valutával rendelkezik, barbár módon megnehezítve ezzel saját és partnerei életét (Mill 1848). Napjainkban különösen indokolt ez a problémafelvetés, hiszen az egyes államok mind több szállal kötődnek egymáshoz: a nemzetközi kereskedelem, a tőkemozgások vagy a munkaerő-vándorlás intenzifikálódása ugyanis egyre szorosabbra fűzi az együttműködést a nemzetek közösségében. Nem véletlen, hogy sokan éppen e folyamatokhoz köti magát a globalizációt is.
Kérdésként természetesen akár az is felvethető, hogy miért éppen az egyes nemzeteknek van saját fizetőeszköze, hiszen az egyik állam viszonylag nagy (mint például az USA vagy Kína), míg a másik kicsi (mint például Litvánia). Miért nem használnak saját fizetőeszközt az egyes amerikai államok? Kalifornia gazdasága önmagában a világ 8. legnagyobb gazdasága. Vagy a Baltikum országai miért nem fognak össze és használnak közös valutát? Végső soron az a kérdés fogalmazódik meg tehát, hogy mekkora területen érdemes azonos valutát használni, illetve még inkább, hogy mik azok a feltételek, amik megléte szükséges ahhoz, hogy egy adott közösség (állam vagy államok csoportja stb.) úgy döntsön, érdemes közös valutát használniuk.
E kérdésekre mind máig nem született minden igényt kielégítő válasz. Ennek ellenére számos támpontot kínál a nemzetközi elmélet és gyakorlat. A kérdések vizsgálatát a közgazdaságtudomány egy sajátos területe, a születését az 1960-as évek elejére datáló optimális valutaövezetek elmélete kutatja. Miközben a múlt században inkább csak az
elméleti érdeklődés szintjén vetődött fel az egységes valuták használatának költség-haszon elemzése, addig az európai integrációs folyamatok csúcspontjaként értékelhető Gazdasági és Monetáris Unió, illetve az euró, mint egységes valuta megjelenésével immár gyakorlati problémaként is felmerül annak igénye, hogy kielégítő válaszokat találjunk fentebb megfogalmazott kérdéseinkre.
1. A barter gazdaságtól a modern pénzgazdaságig A közgazdaságtudomány gyakorta él azzal az egyszerűsítéssel (különösen a nemzetközi gazdaságtanban), hogy nem számol a pénz szerepével, ehelyett feltételezi, hogy x termék közvetlenül cserél gazdát y termékkel, a két termék közötti ár pedig egész egyszerűen úgy értelmezhető, mint e két termék valamilyen jól definiált viszonya. Az egyszerűsített tárgyalás voltaképpen egy bartergazdaság működését tételezi fel, ahol a gazdasági szereplők egyik terméket közvetlenül cserélik el egy másik termékre. Egy bartergazdaságban azonban a sikeres csere feltételezi az „igények egybeesésének” (double coincidence of wants) teljesülését, ami olyan helyzetre utal, amelyben az egyik termék előállítója (például egy farmar, aki búzát termel) csak akkor juthat hozzá az általa áhított másik termékhez (például egy autóhoz), ha sikerül azonosítania azt az autógyártót, aki éppen búzát keres és pontosan akkora mennyiségben, amekkorát ő maga kínál. Ha a két fél sikeresen egymásra talál, a csere létrejön. Ez a folyamat azonban indokolatlanul nagy tranzakciós költségekkel jár, amely megdrágítja magát a termelést, vagy másképpen: csökkenti a felek jólétét – ahhoz a helyzethez képest, amikor a keresés kiiktatható e folyamatból. Ha ugyanis sem a farmernek, sem pedig az autógyártónak nem kellene azzal töltenie idejét, hogy rátaláljon a másikra és ilyen módon elégítse ki igényeit, akkor az így nyert többletidőben még többet termelhet, vagy éppen pihenhet.
A pénz természeténél fogva az emberi együttműködés (csere) olajozott működését hivatott biztosítani. A modern gazdaságok működését ma már el sem tudnánk képzelni nélküle. A pénz használatával túlhaladható az „igények egybeesésének” problémája, hiszen a pénz révén a gazdasági szereplők a piacról azt és olyan mennyiségben, illetve minőségben választhatnak, amilyet szeretnének, vagy pontosabban, amihez lehetőségeikhez képest hozzájuthatnak. A pénz, mint csere-eszköz így lehetővé teszi, hogy termékek és szolgáltatások értékesítése egyfelől, illetve vásárlása másfelől egymástól független módon bonyolódhasson. A pénz
csereeszköz funkciója ekképpen javítja az erőforrás-allokációt, egyszerűbbé és hatékonyabbá teszi a gazdaság egészének működését.
A pénz fogalmának meghatározása többféleképpen történhet. Pénznek tekinthető elvben bármi, ami fizetőeszközként általánosan elfogadott termékek és szolgáltatások vásárlásakor. Ilyen értelemben pénz lehet egy kagylóhéj, egy darabka vas vagy rézlemez, vagy bármely nemesfém, például az arany. Az árupénzek mellett a 16. századi Angliában már megjelent a papírpénz is, amelynek értékét a mögötte álló arany-, illetve ezüstfedezet adta. A papírpénz következésképpen egy olyan jogot megtestesítő értékpapír volt, ami alapján annak tulajdonosa bármikor beválthatta papírpénzét nemesfémre, és mindezt korlátozások nélkül tehette. Az I. világháborút követő időszaktól kezdődően azonban a papírpénz értékét már nem az arany- és ezüsttartalékok jelentették, hanem a kormányzati ígéret, amely garantálta a papírpénz értékét. A pénz értéke ma már nem annak árujellege miatt adódik, hanem mert az azt kibocsátó állam kötelezettséget vállal az adott „áru” értékállandóságára. Az egyes országokban használt pénzeszköz pedig maga a „hivatalos fizetőeszköz” (legal tender), aminek egy definíciója a következő: olyan pénz, amit termékek és szolgáltatások vásárlásakor nem lehet jogszerűen visszautasítani.
Csereeszköz funkciója mellett a pénz értékmérő és értékőrző funkciókkal is bír. A pénz értékmérő szerepe azt jelenti, hogy általa a gazdasági élet szereplői képesek transzparens módon összemérni két vagy több termék (illetve szolgáltatás) értékét vagy árát. A pénz használatával ekképpen minden egyes termékhez egy-egy konkrét ár rendelhető, ami csak arra az adott termékre jellemző. Egy bartergazdaságban ugyanakkor, ahol tehát nincsen pénz, minden egyes termék árát egy másik termékben fejezik ki, így ha minél több terméket állítanak elő egy adott gazdaságban, akkor annál bonyolultabb feladat a barterárakat rendszerezni (ezt mutatja az 1. táblázat).
1. táblázat. Árak száma a barter- és a modern pénzgazdaságban Termékek száma
Árak a bartergazdaságban
Árak a modern gazdaságban
1
-
1
2
1
2
3
3
3
4
6
4
5
10
5
10
45
10
15
105
15
50
1225
50
100
4950
100
1000
499500
1000
Ha a modern gazdaság – szemben a bartergazdasággal –a pénz használatával egyértelműen egyszerűsíti és olcsóbbá teszi a tranzakciókat, akkor miért nem egyetlen valutát használ az egész világ, amely mint hivatalos fizetőeszköz, mindenütt elfogadott volna? Egyetlen valuta használatával ráadásul megtakarítható volna az átváltás költsége is, amely akár jelentős nagyságrendeket is elérhet. Sőt, kiküszöbölhetőek volnának az előre nem látott, a piac keresleti és kínálati viszonyainak megváltozását tükröző, és korábban már részletesen tárgyalt árfolyamváltozások jelentette többletköltségek is. Első megközelítésben tehát az állítható, hogy minél nagyobb területen és minél többen használnak egy adott fizetőeszközt, annál kisebb költséggel (vagy másként: annál nagyobb haszonnal) számolhatnak a közösség tagjai. Csakhogy egy közös valuta használatának nem csak előnyei (hasznai), hanem költségei is vannak. A költségek pedig akár olyan jelentős mértékűek is lehetnek, hogy értelmetlenné tehetik egyetlen közös valuta használatát. E költségek elsődleges forrása pedig a gazdasági sokkokban, pontosabban azok különbözőségében érhető tetten.
2. A gazdasági sokkok természete Annak megértéséhez, hogy miféle költségekkel szembesülhet valamely egységes valutát használó közösség, először azt célszerű belátni, hogy olyan nem várt, kedvezőtlen események is bekövetkezhetnek, amelyek a gazdaság spontán vagy a gazdaságpolitika által mesterséges módon indukált változását (igazodását) teszik szükségessé. Igazodás hiányában ugyanis a gazdaság teljesítőképessége romlana, ami előbb-utóbb a relatív életszínvonal csökkenését is előre vetíti. E nem várt hatást sokknak nevezzük.
A gazdasági sokk egy lehetséges definíciója tehát a következő: a kereslet és kínálat egyensúlyi viszonyának megbomlása, amit a gazdasági körülmények változása mellett a
gazdasági szereplők várakozásaiban bekövetkező módosulások váltanak ki.1 A gazdasági sokkok többféleképpen is osztályozhatók, különösen azok jellege (forrása) és tartóssága alapján.
Strukturális (vagy permanens) sokknak nevezzük a gazdaságban fellépő olyan egyensúlyi zavart, amely tartósnak bizonyul. A gazdaságvezetésnek ilyen helyzetben olyan, az adott gazdasági tömb struktúráját átalakító lépésekre kell rászánnia magát, amelyek akár jelentős társadalmi ellenállásba is ütközhetnek, hiszen a bérek (adott termelékenységi szint melletti) vagy az árak mérséklése, esetleg a termelési tényezők relokációja biztosíthatja csak a tartós megoldást a sokkok jelentette kihívásokra. Átmeneti sokk alatt olyan, a gazdaságban fellépő egyensúlyi zavart értünk, amely csak időlegesnek, viszonylag rövid lefutásúnak bizonyul. A gazdaságpolitika – ha egyáltalán szükség van ilyen beavatkozásra – stabilizációs politikai eszközeivel, így például a fiskális vagy a monetáris politika alkalmazásával kezelheti az átmeneti egyensúlytalanságot.
A gazdasági sokkok között különbséget tehetünk a szerint is, hogy azok a keresleti- vagy a kínálati oldalon jelentkeztek-e. Negatív sokkot feltételezve keresleti sokk esetén minden egyes árhoz az eredetinél alacsonyabb keresett mennyiség tartozik, a keresleti görbe tehát balra, lefelé mozdul el. Kínálati sokk esetén minden egyes mennyiséghez az eredetinél magasabb ár tartozik. (lásd az 1.a. és 1.b. ábrákat) Az 1.a. ábrán a negatív keresleti sokkot a keresleti görbe elmozdulása mutatja D-ből D’-be, miközben a kínálati görbe (S) helyzete nem változott. Az új egyensúlyi pontban (E1) az árszínvonal és a keresett mennyiség is alacsonyabb, mint a sokk előtt. Az 1.b. ábra a kínálati görbe elmozdulásával, annak felfelé történő mozgásával érzékelteti a negatív kínálati sokk hatásait. Az új kínálati görbe (S’) mentén a magasabb egyensúlyi árakhoz alacsonyabb mennyiség tartozik.
1.a. Negatív keresleti sokk hatása
1
Lőrincné (1996:249) hasonló módon definiálja a sokkot, amely nála „a nemzetgazdaság működési feltételeinek valamiféle kedvezőtlen, előre nem jelzett, kiszámíthatatlan változását jelenti; valami olyan negatív fejlemény, ami alapvetően rontja a gazdasági teljesítményeket.”
1.a. Negatív kínálati sokk hatása
Tekintsük át röviden, melyek a legjellemzőbb (negatív) keresleti, illetve kínálati sokkok, amelyekkel az egyes gazdaságok bizonyos esetekben kénytelenek szembesülni. Keresleti sokként tartjuk számon egyebek mellett az alábbiakat:
Monetáris sokk a kamatlábak emelkedésekor a kamat-érzékeny beruházások, illetve a magánfogyasztás csökkenése; a reálárfolyam erősödésének hatására a hazai termékek iránt támasztott külföldi kereslet mérséklődik (egyben növekszik az import-termékek kereslete, tovább rontva a külkereskedelmi mérleg egyenlegét). Fiskális sokk az
államháztartási
kiadások
visszafogása
(melynek
közberuházások, illetve az állami vásárlások mérséklése);
leggyakoribb
példái
a
az államháztartás bevételeinek növelése (például az adóalap vagy az adószint, esetleg a vámok, járulékok stb. emelése). Külkereskedelmi sokk a külföld kereslete a hazai termékek iránt megcsappan, mert például a külföldi ország árait csökkentve képes a saját termékei iránti keresletet növelni (miközben a hazai gazdaságban a termékek relatíve megdrágulnak), vagy mert a külföldi előállító, szolgáltató jobb minőségben kínálja termékeit és emiatt a vásárlók onnan pótolják beszerzéseiket; gazdasági válságok, politikai változások egy partnerországban súlyosan érinthetik a hazai ország exportjának értékét.
Kínálati oldali sokkokról beszélve a következő negatív sokkokat érdemes megemlíteni: Ársokk a munkaerőköltségnek a termelékenységet meghaladó ütemű növekedése; a tőkeköltség növekedése (a hazai valuta leértékelésének esélye például növeli a kockázati prémiumot, ami végső soron felfelé hajtja a pénzpiaci kamatlábakat). Külkereskedelmi sokk azon importált áruk és szolgáltatások árainak emelkedése, amelyek azután a hazai gazdaságban inputként jelennek meg (a helyzetet súlyosbítja, ha az importtermék kereslete árrugalmatlan a hazai gazdaságban).
Az egységes valuta használatának költség-haszon elemzése szempontjából azonban a legfontosabb különbségtétel talán az, amely a sokknak azt a tulajdonságát vizsgálja, hogy az miként érinti az adott fizetőeszközt használó közösség (például régió) egyes tagjait. Szimmetrikus sokknak nevezzük azt a gazdaságban fellépő egyensúlyi zavart, amely az adott (valuta)közösség minden egységét (esetünkben: tagországát vagy régióját) érinti. Az 1970-es évek olajválsága vagy a 2008-ban az USA-ból induló jelzálogpiaci válság ilyen, szimmetrikus sokknak (voltak) tekinthetők. Aszimmetrikus sokknak tekintjük az olyan, a gazdaságban fellépő egyensúlyi zavart, amely különbözőképpen hat a közösség egyes tagjaira. A problémát elsősorban az okozza, hogy míg szimmetrikus sokkok esetén az érintett közösség a sokkok kezelésének egységes módját választhatja, hiszen a sokk a közösség minden egyes tagját azonos módon érintette, addig aszimmetrikus sokkok esetében nem járható út a sokk egységes, a közösség minden tagjára kiterjedő kezelése. Aszimmetrikus sokkok esetén éppen
az okozza a problémát, hogy meg kell találni azt a legkisebb egységet, ahol már homogén módon történhet az igazodás. Az Európai Árfolyam-mechanizmus 1992-es kudarca, ami egyebek mellett az olasz líra és a brit font távozását, illetve az árfolyam-mechanizmus lebegési sávjának +/-2,25 százalékról +/-15 százalékra történő kiterjesztését eredményezte, voltaképpen egy aszimmetrikus sokkhatásnak volt betudható. A szocialista tömb országaiban 1989 és 1990-ben bekövetkezett fordulat és rendszerváltás ugyanis lehetővé tette Németország újraegyesítését. A két német állam egyesítése úgy történt, hogy egyfelől a (nyugat)német márka maradt az egyesült Németország fizetőeszköze, másfelől pedig a szövetségi kormány
jelentős
mértékű
transzfereket
biztosított
a
keleti
országrész
elmaradottságának
felszámolására. A nagymértékű fiskális sokkhatás (emelkedő kormányzati transzferek, szubvenciók és közberuházások formájában) arra szorította a német jegybankot, hogy a német márka vásárlóerejének védelme érdekében restriktív monetáris politikát folytasson. Miközben az emelkedő kamatlábak Németország érdekeit szolgálták, mindez negatívan érintette mindazon államokat, amelyek az Európai Árfolyam-mechanizmusban valutáik értékét a német márkához kötötték és ezáltal lemondtak saját monetáris politikájuk autonómiájáról. A rögzített valutaárfolyam ugyanis ezen államok (így Ausztria, Hollandia vagy éppen Nagy-Britannia) nemzeti fizetőeszközét mesterségesen felülértékeltté tette, ami rontotta ezek versenyképességét.
Az a tény tehát, hogy egy belső pozitív sokkhatás (vagyis a fiskális túlköltekezés, illetve a kelet-német márka automatikus átváltása a kemény valutaként funkcionáló nyugat-német márkára, és az ebből fakadó inflációs nyomás) hatására a német jegybank restriktív politikát valósított meg, negatív sokként hatott az egész Európai Monetáris Rendszerre. A sokkhatás tehát aszimmetrikus volt: miközben szolgálta Németország érdekeit, egyáltalán nem kedvezett a többi gazdaságnak. Ebben a rendszerben – ahogy azt egy korábbi fejezetben megmutattuk – természetesen még nem egységes valutát használtak a résztvevő felek, hanem az egyik állam fizetőeszközének és monetáris politikájának dominanciája jellemezte az együttműködést. Az ilyen egyoldalú függés ugyanakkor csak abban az esetben működőképes, ha a horgonyvaluta (jelen esetben a német márka) tulajdonosa képes a közösség érdekeit is szem előtt tartani, ami azonban akár a nemzeti érdekekkel ellentétes is lehet. Az euró, azaz az egységes valuta bevezetése egyebek mellett ezért is válhatott e probléma egy lehetséges feloldásának Európában. Közös új valuta esetén ugyanis elvben nem érvényesülhet egyik fél dominanciája sem.
Külön figyelmet érdemel a szimmetrikus sokk aszimmetrikus hatása, amely egy valutaunióban kiemelt fontossággal bír. Ilyen helyzet akkor állhat elő, ha valamely gazdasági sokk az unió egészét érinti (azaz szimmetrikus), de az egyes tagok eltérő módon (más és más eszközök mozgósításával) reagálnak rá (vagyis aszimmetrikus módon). Harmadik országokkal szembeni hirtelen árfolyamváltozás eltérő hatású lehet a nyitottabb és a kevésbé nyitott gazdaságok esetén. Ez elsősorban a viszonylag kis számú és kis méretű valutaközösség
esetében jelenthet veszélyt, ahol egy váratlan valutaerősödés például jelentős mértékben drágíthatja az exportra termelt termékek körét (külföldi valutában kifejezve). Minél inkább hasonlatos a résztvevő tagállamok kereskedelmi rendszere, illetve külső kitettsége, annál kisebb valószínűséggel kell a szimmetrikus sokkok aszimmetrikus hatásaival számolni. De a monetáris hatóság egységes kamatpolitikája is jelentős eltérésekre vezethet a valutaövezet egyes tagországaiban, ha az ún. transzmissziós mechanizmus eltérő módon terjeszti szét a gazdaságban a monetáris hatóság kamatdöntéseit. Minél inkább hasonlatos tehát a pénzügyi rendszer a résztvevő tagállamokban, annál kisebb az esélye a szimmetrikus sokkok aszimmetrikus hatásának.
2.1. Sokk-analitika két országot feltételező modellben Egységes fizetőeszköz bevezetésének akkor lehet tehát értelme, ha a közösséget érő sokkok meghatározóan szimmetrikusak. Ilyen helyzetben elvben semmi nem indokolja önálló, saját fizetőeszközök fenntartását, mert azok használata többletköltséget ró a potenciális valutaövezet tagjaira. Önálló valuta fenntartása ezért abban az esetben lehet indokolt, ha nagy az esélye a különféle aszimmetrikus sokkok kialakulásának, melyek kezelése egy valutaunióban nem megoldott. Egy országban, régióban ezért akkor célszerű saját valuta használata, ha valamely makrogazdasági sokk hatására az alkalmazkodás költségei az árak és a bérek változása, illetve a termelési tényezők mobilitásán keresztül drágábbnak bizonyul, mintha a sokkot az árfolyam kiigazításán keresztül kezelték volna.
Tételezzük fel, hogy egy ország, amely önálló valutát és rögzített árfolyamrendszert használ, kényszerűen azzal szembesül, hogy exporttermékei iránt mérséklődik a külföld kereslete. E változásnak számos oka lehet, például olcsóbban állítják elő másutt ugyanazon termékeket, amelyeket a vizsgált ország is termel, és ezért kiszorulnak a hazai termékek a világpiacról. A csökkenő külpiaci keresletre válaszként az ország például leértékelhetné valutáját, ezáltal téve olcsóbbá a külpiacokon a hazai előállítású termékeket. Az ár-versenyképesség javításával javulnak a hazai gazdaság külgazdasági pozíciói, újra megnő a termékek iránti kereslet, így elkerülheti a nemzeti jövedelem csökkenését. Az ország azonban akár úgy is dönthet, hogy nem értékeli le valutáját, mert azzal rontaná az importból fogyasztók és/vagy a külföldi valutában eladósodott honpolgárok pozícióját. Ez esetben a mesterségesen túlértékelt valutának köszönhetően maguk a külpiacokra termelők lesznek kénytelen alkalmazkodni:
visszafogják termelésüket addig a pontig, amíg az új egyensúly helyre nem áll (esetleg technológiaváltás révén ők is olcsóbb termékekkel lépnek majd piacra).
Most képzeljünk el egy olyan helyzetet, amelyben két ország (A és B) valutaunióra lép egymással és közös valutát használnak elszámolásaikban. Tételezzük fel, hogy a valutauniót (és benne a két államot) egy szimmetrikus sokk éri – például megcsappan az irányukba korábban megnyilvánult kereslet (merthogy mindketten azonos terméket állítanak elő). Ennek hatására leértékelődési nyomás alá helyeződik valutájuk, amit – rögzített árfolyamokat feltételezve – közös egyetértésben értékelhetnek le harmadik országokkal szemben, és így újra visszanyerhetik ár-versenyképességüket a nemzetközi piacokon. A két országnak tehát együttes érdeke ez esetben a közös valuta leértékelése. (Ha külön valutát használna A és B ország, és azok értékét korábban rögzítették egymáshoz, akkor sem volna más a helyzet: míg harmadik országokkal szemben mindketten leértékelnék saját fizetőeszközeiket, addig egymással szemben nem kell kiigazítást végrehajtaniuk, hiszen szimmetrikus sokkhatás érte őket – ezért is volt érdemes valutaunióra lépniük egymással.)
Mi történik azonban akkor, ha egy bizonyos sokkhatás csak egyik, példának okáért A országot érinti, míg másikat, azaz B országot, érintetlenül hagyja, azaz a sokkhatás aszimmetrikus (és harmadik országokkal szemben továbbra is rögzített a közös valuta árfolyama)? Az A ország termékei iránti
külpiaci kereslet megcsappanása komoly konfliktust
szülhet
egy
valutaunióban. Ha ugyanis a válsággal sújtott ország (A) szeretné megakadályozni külpiacai elveszítését, illetve nemzeti jövedelme mérséklődését, akkor A országnak érdekében állna a közös valuta leértékelése harmadik országokkal szemben. B ország azonban nyilván ellenezné ezt a lépést, mivel az ő esetében egy nem indokolt leértékelés árfelhajtó hatással volna, azaz inflációs nyomást indukálna (különösen igaz ez kihasználatlan kapacitások hiánya esetén).
A kérdés végső soron az lesz, hogy milyen döntést hoz a közösen működtetett monetáris hatóság. Ha enyhíteni kíván A ország gondjain, de nem akarja indokolatlanul nehéz helyzetbe hozni B országot sem, akkor ugyan leértékeli valamelyest a közös valutát, de nem annyira, hogy az teljesen felszámolná az egyensúlytalanságot A országban, mivel azzal nehéz helyzetbe hozná B országot. Az is elképzelhető természetesen, hogy a központi bank úgy dönt, nem segít A ország gondjainak megoldásában, vagyis nem értékeli le a közös valutát harmadik országokkal szemben. Ekkor A országban a reálárfolyam túlértékeltté válik, ami
versenyképesség-romlást idéz elő.2 Ilyen helyzetben A ország vagy szembenéz a csökkenő kibocsátás okozta kapacitás- és munkahely-leépítéssel (ami egyben lehetőséget teremt szerkezeti átalakításokra is), vagy felvállalja az árak és különösen a munkabérek csökkentését. Az A ország perspektívájából természetesen egyik megoldás sem igazán vonzó, viszont egyértelművé teszi, hogy aszimmetrikus sokkok esetén a valutaunió léte komoly gazdasági és politikai feszültségforrásnak bizonyulhat. Egyfelől kérdés, hogy a sokkal nem sújtott többi tagállam (példánkban B ország) hajlandó-e legalább részben áldozatot hozni azért, hogy kisegítse a bajba jutott országot. Másfelől pedig – ha a többi résztvevő nem mutat szolidaritást –, akkor felvetődik, hogy leértékelés híján a sokkal sújtott ország késznek mutatkozik-e a nyilvánvaló társadalmi ellenállást kiváltó üzembezárásokra és/vagy bércsökkentésre (ami csak olyan országokban valószerű, ahol kellően rugalmas a munkaerőpiac), vagy esetleg a valutaunió elhagyása mellett dönt.
Teljesen más azonban a helyzet, ha a valutaunióra lépő két ország lebegteti közös valutáját harmadik országokkal szemben, vagyis valutájuk más államok fizetőeszközében kifejezett értékét nem egy központi hatóság határozza meg, hanem a valutapiaci keresleti és kínálati viszonyok. Egy váratlanul fellépő aszimmetrikus sokk (ami tehát csak A országot érinti, míg B országot nem) hatására ebben a helyzetben a közös valuta várhatóan leértékelődik, de nem olyan mértékben, ahogyan akkor értékelődne le, ha A ország önálló fizetőeszközt használna. A leértékelés egyfajta átlagos leértékelés lesz ezért. A közös valuta így újra egyensúlyi szintre kerül más valutákkal szemben, ám a valutaunió két államában feszültségek keletkeznek, mivel A országban a leértékelés nem volt elégséges, míg B ország számára túlzott mértékű volt (utóbbi ország számára az ideális az volna, ha egyáltalán nem értékelődött volna le a közös valuta harmadik országok fizetőeszközével szemben). Habár a közös valuta harmadik országokkal szembeni árfolyama a leértékelés után újra egyensúlyi, a reálárfolyam nem lesz az egyik országban sem. Az A országban a reálárfolyam (továbbra is) túlértékelt, míg B országban alulértékelt. Az A ország – mivel veszít relatív versenypozíciójából, hiszen reálárfolyama még mindig túlértékelt – ezért továbbra is azzal szembesül, hogy a külföld részéről támasztott kereslet nem elégséges, míg a hazai importbehozatal az ideálisnál 2
A reálárfolyam a külföldi árak hazai árakhoz viszonyított mértéke egyazon valutában kifejezve, képlettel: E = (R x P*) / P ahol E a reálárfolyam, R a nominális árfolyam, P* a külföldi árszínvonal, P pedig a hazai árszínvonal.
magasabb. B ország termékei és szolgáltatásai iránt ugyanakkor túlkereslet alakul ki. Mivel a nominális árfolyamon keresztül nem várható további igazodás, ezért azt a termék, illetve tényezőárakban kell érvényesítenie az egyes államoknak, máskülönben a gazdasági feszültségek, torzulások állandósulnak a két államban. A reálárfolyam koncepciójának megfelelően A országban deflációs politikát volna célszerű megvalósítani, vagyis mérsékelni kellene az árakat (ideértve a béreket is), míg B országban – engedve az inflációs nyomásnak – az árak emelkedését kellene elvben támogatnia közös monetáris hatóságnak.
A legjobb megoldás valutaunió esetén – ahogy azt láttuk – az volna tehát, ha A és B országot szimmetrikus sokkhatások érnék csak, mert ezáltal nem keletkezne feszültség az egymás közötti kapcsolatokban. Harmadik országokkal szemben pedig akár a rögzítés, akár a lebegtetés is megengedett (ennek eldöntésében egyebek mellett a korábban bemutatott lehetetlenségi szentháromság segíthet). Ha azonban A és B ország viszonylatában meghatározóan az aszimmetrikus sokkok vannak jelen, akkor nem feltétlenül jó megoldás a közös valuta használata. A kérdés végső soron ezért az lesz, hogy miként tudja A, illetve B ország eldönteni azt, hogy érdemes-e közös valutát használniuk.
3. A klubjavak és az optimális valutaövezet Könnyen belátható, hogy minél többen használnak egy adott valutát, annál hasznosabbnak bizonyulhat a valutáris együttműködés, mivel a tranzakciós költségek ilyen módon mérsékelhetőek. Ezzel azt is állítjuk, hogy az azonos valutát használó terület (közösség) méreteinek kiterjesztése, vagyis egy új tag csatlakozásának marginális hasznossága pozitív. A határhaszon azonban csökkenő mértékű, vagyis minél nagyobb egy valutaközösség, annál kisebb pótlólagos haszon származik egy-egy új tag belépéséből. Ezt a helyzetet szemlélteti az 2. ábra negatív lejtésű MB görbéje. Mivel a határhaszon – bár csökkenő ütemben – de mindig pozitív, így az a benyomás alakulhat ki, mintha célszerű volna kiterjeszteni az adott valuta használatát az egész világra, vagyis a valutaközösség maga az egész világ volna. Ez azonban távolról sem igaz. Egy-egy új tag csatlakozásának költségei is vannak. Minél többen csatlakoznak ugyanis a valutaközösséghez, annál többféle érdeket kell figyelembe venni a gazdaságpolitika alakításánál. A határköltség ezért nem egyszerűen csak pozitív, de a közösség tagjainak számával nő is. A pozitív lejtésű MC görbe ezt szemlélteti. A határhaszon és a határköltség görbe metszéspontja megadja azt az optimális méretet (N*), amely mellett a közösen használt valuta a lehető legnagyobb nettó hasznosságot biztosítja az azt használó
országok számára. Az N* ponttól balra a közösséghez történő csatlakozás nettó hasznossága pozitív (mivel MB > MC), azaz egy új tag csatlakozása növeli a közösség teljes hasznát, így a közösség érdeke az, hogy újabb tagokkal bővüljön. Az N* ponttól jobbra ugyanakkor (ahol tehát MC > MB) már egy „túlzsúfolt” közösséget találni, ahol a csatlakozás költségei meghaladják a belépéssel járó pótlólagos hasznokat.
2. ábra Az optimális klubméret
Fentieket kiválóan szemlélteti az uszoda példája. Ha csak viszonylag kevés tag vált bérletet az uszodába, akkor ugyan kellemes időtöltést remélhetnek az úszni vágyók, hiszen bőven akad hely az érdeklődőknek, nem zavarják egymást úszás közben, de ez a túlzott kényelem nyilván rendkívül drága volna, hiszen az uszoda fenntartása költséges. Újabb tagok csatlakozásával azonban mérsékelhetőek a fajlagos költségek. Túl sok új belépő mellett azonban már túlzsúfolttá válhatnak a medencék, a tagok egymást akadályoznák az úszásban. A feladat ezért olyan optimális taglétszám megtalálása, amely mellett a határhaszon és a határköltség egyenlő. Az olyan javakat, amelyek fogyasztását illetően e probléma felmerül, klubjavaknak nevezzük. Természetesen az uszoda mellett számos más példát is találni a klubjószágokra. Egy egységes valutát használó valutaövezetet például úgy is el lehet képzelni, mint egy speciális klubot, amelynek meghatározott (ideális esetben optimális) számú tagja van.
Előbbiek alapján indokolt bevezetni a következő definíciót: optimális valutaövezetnek azt a földrajzi régiót tekintjük, amelyben az egységes valuta használatából eredő nettó hasznosság (a teljes haszon csökkentve a teljes költséggel) a lehető legnagyobb, maximális. Az optimális valutaövezet határainak kijelölése ezért – közgazdasági megfontolások alapján – úgy
történhet, hogy a további állam(ok) csatlakozásából származó összes hasznokat összevetjük a csatlakozásból fakadó teljes költségekkel. A hasznok és költségek számbavétele, illetve az optimális méret meghatározása azonban koránt sem ellentmondásmentes feladat. E kihívást a közgazdaságtudomány egy speciális területe, az optimális valutaövezetek elmélete hivatott megoldani.
Az optimális valutaövezetek elmélete arra kérdésre keresi tehát a választ, hogy mekkora földrajzi régióban tekinthető hatékonynak (optimálisnak) egy egységes valuta használata. Mint ilyen, nagyszerűen alkalmazható a különféle valutáris együttműködések és monetáris integrációk viszonylag objektív értékelésére. Használata révén felvethetők olyan kérdések, mint például milyen kondíciók teljesülése esetén érdemes országok egy csoportjának megválnia saját nemzeti fizetőeszközeiktől és közös pénzt bevezetniük (ezzel a kérdéssel foglalkozott az optimális valutaövezetek elméletének első nagy generációja az 1960-as években), vagy például milyen hasznokkal és költségekkel jár egy már működő valutaközösséghez való csatlakozás egy új belépő számára (ezt a kérdést pedig jellemzően az elmélet második generációja veti fel).
4. Az optimális valutaövezet kritériumai Természetesen korábbi példánkban, az uszoda esetében, könnyen feltételezhető, hogy amennyiben túl sokan használják azt (vagyis az optimálisnál többen, ahol már MC > MB), úgy a tagok egy része elpártol a klubtól és másik uszodát, másik klubot választ magának. Egy ilyen kilépésnek és váltásnak viszonylag alacsonyak a költségei. Egy ország esetében azonban a helyzet sokkal bonyolultabb, hiszen ha egy állam egyszer már csatlakozott valamely valutaközösséghez, akkor igen magas költségek mellett hagyhatja csak el. Ráadásul a valutaövezetek kialakításának egyéb politikai, intézményi, földrajzi stb. korlátai is vannak. Hiába szeretne például Montenegró csatlakozni az euró-zónához – annak számos feltétele van. Ezért is fontos (mind a közösség, mind pedig az egyes tagok számára), hogy a bekerülés kritériumai egyértelműek legyenek, pontosabban: hogy az adott ország egyfelől, illetve a befogadó közösség másfelől, egyértelműen képesek legyenek megítélni az új tag csatlakozásából származó előnyöket és az azt kísérő költségeket. Az optimális valutaövezetek elmélete gyakorlatilag ebben segít, amikor számba veszi mindazon lehetséges tényezőket, amelyek szerepet játszhatnak a mérlegelésben. Ilyen tényezők egyebek mellett 1. a termelési tényezők mobilitása,
2. a gazdasági nyitottság és integráltság, 3. a termékdiverzifikáció, 4. a fiskális transzferek, 5. A preferenciák hasonlósága.
A valutaövezetek optimális volta így gyakorlati értelemben nem jelent más, mint hogy az optimalitás feltételéül szabott kritériumok (vagy azok legtöbbje) teljesülnek-e. Minél több tényezőről állapítható meg ugyanis, hogy azok országok egy meghatározott csoportjára jellemzőek, annál kevésbé eredményes eszköz a nominális árfolyamok kiigazítása az egymás közötti kapcsolatokban, vagyis annál inkább indokolt lehet áttérni állandó rögzítésre vagy akár közös valuta használatára.
4.1. A termelési tényezők mobilitása Az optimális valutaövezetek elméletének atyja, a kanadai Robert A. Mundell egy egyszerűsített, két országot feltételező modellt dolgozott ki annak szemléltetésre, hogy mikor célszerű a valutaunió használata. Mundell (1961) – korának tudományos érdeklődésének megfelelően3 – konkrétan azt vizsgálta, hogy egyrészről mikor és mely esetekben van szükség rögzített, illetve rugalmas árfolyamrendszer használatára, másrészről azt kutatta, hogy az árfolyampolitika mellett, vagy akár helyett, milyen más eszközök állnak rendelkezésre a fizetési mérleg egyensúlyának helyreállítására, és egyben a gazdaság igazodására. Az optimális valutaövezetek elmélete egyebek mellett tehát ezen kérdések megválaszolásához is közelebb visz bennünket, ahol is valutaövezet alatt azt a területet értjük, ahol az árfolyamok rögzítettek, vagy közös valutát használnak.
Tegyük fel, hogy induláskor a két országban (továbbra is A és B) teljes foglalkoztatottság van és a két ország külkereskedelmi mérlege is egyensúlyban van. A mérlegek egyensúlya azonban egy váratlan sokkhatás miatt megbomlik a két országban és a kereslet B ország termékeitől A ország termékei felé mozdul el (vagyis B ország többet vásárol A-ból, mint viszont, így előbbi külkereskedelmi mérlegében hiány, míg utóbbiéban többlet keletkezik). Mindemellett tekintsük a béreket és az árszínvonalat lefelé merevnek. Kérdés, hogy két 3
Ne feledjük, az 1960-as évek legelején a világ fejlett államai a rögzített árfolyamrendszert működtető aranydeviza-rendszert használták, amelyben az amerikai dollár játszotta a központi szerepet. A dollár árfolyamát közvetlenül az aranyhoz rögzítették és mindenkor szabad átváltást garantáltak a két pénzügyi eszköz között. Az optimális valutaövezetek elmélete kidolgozásának ezen korai szakaszában tehát kevésbé az egységes valuta használata, mint inkább a rögzített és a lebegő árfolyamok közötti választás kritériumainak tisztázása foglalkoztatta a témát kutatókat.
országot feltételező modellünkben milyen módon történhet meg a sokk utáni alkalmazkodás. Az alábbiakban két esetet vizsgálunk: (1) a két ország között rögzített árfolyamrendszer van érvényben, illetve (2) a tagok lebegtetik valutáikat egymással szemben.
Rögzített árfolyam-rendszer használata Az első esetben a sokk hatására B országnak a kereslet csökkenése miatt (ami exportja csökkenéseként jelentkezik) az output visszaesésével és a munkanélküliség növekedésével kell számolnia. Az A országban ugyanakkor a megnövekedett kereslet miatt inflációs nyomás keletkezik. Ha mindkét ország saját nemzeti valutával rendelkezik, és A ország emeli árait, engedve a termékei iránt megnőtt kereslet-indukálta inflációs nyomásnak (feltételezve, hogy a gazdaságban nincsenek kihasználatlan kapacitások), akkor javulnak B ország cserearányai és így a kiigazítás (legalább részleges) terheit A ország vállalja (magasabb munkabérek és termékárak formájában).4 Úgy is dönthet azonban A ország, hogy nem engedi az infláció meglódulását és restrikciós politikát folytat. Ekkor a kiigazítás teljes terhe B országra hárul, ahol csökken a kibocsátás és egyben a foglalkoztatottság szintje is.
Tételezzük most fel, hogy a két ország közös valuta használata mellett dönt és a monetáris politika alakítása egy, a két ország politikai vezetésétől független intézmény kezébe kerül. Ha a nemzetek feletti központi hatóság célja a minél magasabb foglalkoztatottság szintjének biztosítása, vagy másképpen a munkanélküliség minimalizálása, akkor expanzióval élve növelheti a pénzkínálatot és így enyhítheti B ország külkereskedelmi mérlegének deficitjét és ezáltal a munkanélküliséget is. Az A országban ugyanakkor az infláció eliminálja a kereskedelmi mérleg többletét.
A különbség a két eset között – azaz két valuta használata fix árfolyamrendszerben, illetve közös valuta használata – tehát egyértelmű. Önálló valuták és rögzített árfolyamok használata esetén a hiányt produkáló ország foglalkoztatottságának helyreállítása az aktívummal rendelkező ország azon szándékán áll, hogy hajlandó-e vállalni az inflációt. Közös valutát feltételezve a foglalkoztatottsági szint helyreállításához egy központi intézmény fellépésére van szükség, amely (egymaga) mérlegel és dönt infláció és munkanélküliség általa kívánatosnak vélt arányáról. 4
A megnőtt termékkereslet kielégítésére növelik a munkaerő iránti keresletet, ami a munkanélküliség természetes rátája mellett felhajtja a béreket, ami végső soron növeli az árszintet.
Lebegő árfolyam-rendszer használata Lebegő árfolyamok mellett a külkereskedelmi mérlegek egyensúlyának helyreállításához „a deficites ország valutájának leértékelődése enyhítheti a munkanélküliséget, az aktívumot realizáló ország valutájának felértékelődése pedig megszünteti az inflációs nyomást” (Mundell 1961:657). Az igazodás a rugalmas árfolyamrendszer egyensúlyi mechanizmusának megfelelően történik – ahol tehát a valutapiac keresleti és kínálati viszonyai határozzák meg az egyensúlyi árfolyam nagyságát, illetve változásának irányát. Az A ország exporttöbblete, illetve a B ország importtöbblete az A ország valutájának megnövekvő keresletét indukálja, ugyanakkor a termékpiaci kereslet csökkenése miatt B ország valutájának kínálata meghaladja annak keresletét. A valutapiacon a valuták átértékelődése történik (A valutája felértékelődik, B valutája pedig leértékelődik).5 Az új egyensúlyi árfolyam mellett eltűnik B ország hiánya, illetve A ország többlete, és újra egyensúlyba kerül a két ország külkereskedelmi mérlege.
Első megközelítésben tehát a rugalmas árfolyamrendszer használata megfelelő eszköz arra, hogy az érintett országok elkerüljék az egyes gazdaságokat érintő megrázkódtatásokat (infláció és munkanélküliség). Nem véletlen ezért, hogy ma is országok sora dönt úgy, hogy rugalmas árfolyamrendszert működtet, azaz lebegteti valutáját más országokkal szemben. A lebegtetésből eredő hasznok ugyanis – feltételezhetően – meghaladják a rögzítésből vagy a közös valuta használatából eredő hasznokat. Ez különösen akkor lehet jelentős, ha egy sokkhatás eredményeként nem várható az árak és/vagy a bérek igazodása, azok rigiditása miatt. Lebegő árfolyamok használatával azonban elkerülhetővé válik az infláció és/vagy a munkanélküliség emelkedése.
A munkaerő mobilitása Annak eldöntése, hogy konkrétan mekkora haszonnal jár az egyik, illetve a másik árfolyammegoldás, nem egyszerű. Mundell ebben is segítséget kívánt nyújtani és azt vizsgálta, hogy pontosan milyen körülmények között hatásos a rögzített, illetve a lebegő árfolyamrendszer, azaz mi alapján érdemes dönteni a két rezsim között. Azt találta, hogy a választásban a termelési tényezők mobilitása, különösen a munkavállalók mobilitási hajlandósága alapján célszerű
dönteni arról,
hogy melyik
árfolyamrendszert
alkalmazza adott
ország.
(Természetesen a tőke, mint termelési tényező mobilitása, illetve ezzel összefüggésben a
5
A rugalmas árfolyamrendszer egyensúlyi mechanizmusáról lásd részletesen Benczes-Csáki-Szentes (2009).
pénzpiacok integráltsága szintén fontos fokmérője lehet annak, hogy országok között érdemes-e rögzíteni az árfolyamokat, feladva a lebegtetés biztosította előnyöket.6)
Abból a leegyszerűsítő feltételezésből indult ki, miszerint a termelési tényezők áramlása csak egy jól definiált régión belül lehetséges, míg két régió között kizárt.7 (A régió lehet egy város, egy megye, egy ország, de akár egy kontinens is). Ha tehát a tényező-mobilitás valóban intenzív egy adott területen vagy régión belül, de nem értelmezhető két terület vagy régió között, akkor a régiókon belül a rögzítés, míg az egyes régiók között a lebegtetés a jó megoldás és azt célszerű alkalmazni. De ha egyrészről egy régió országhatáron át húzódik (azaz a munka és tőke szabad és intenzív áramlása figyelhető meg közöttük), vagy másrészről, ha egy ország multiregionális és a régiók között nincsen tényezőmobilitás, akkor a flexibilis árfolyamrendszer az első esetben felesleges, nem szükséges, a másodikban pedig nem hatékony, nem elégséges, mivel kiigazító és stabilizáló szerepét nem képes ellátni.
Az optimális valutaövezetek elmélete szerint tehát rugalmas árfolyamrendszer használata csak régiókra épülő valuták esetén hatásos. Az egyes régiók között ugyanis – ahogy azt kikötöttük – nem lehetséges tényezőáramlás, ezért a megbomlott egyensúlyi viszonyok helyreállítását az árfolyam természetes, a piaci viszonyok által diktált igazodása biztosítja. Rögzített árfolyamrendszer használata indokolt fentiek okán, ha a különböző valutákat használó országok egy és ugyanazon régióba tartoznak, ahol tehát a régió az a terület, ahol a termelési tényezők áramlása biztosított és tényleges. Vagyis: „az optimális valutaövezet maga a régió” (Mundell 1961:660). Ha ugyanis a régión belül megvalósul a tényezőáramlás, akkor a külkereskedelmi mérlegben többletet felhalmozó területre (ami akár egy ország is lehet) vándorol a munkaerő és a befektetni kívánt tőke, így ott a termelői kapacitás megszűnik szűk keresztmetszetnek lenni. A külkereskedelmi mérleg hiányát produkáló országban pedig nem kell munkanélküliségtől tartani, mert az ott feleslegessé vált munkaerő átvándorol a régió azon egységébe (országába), ahol kereslet mutatkozik rá. Anélkül tehát, hogy a valuták egymáshoz viszonyított árát változtatni kellett volna (azaz le-, illetve felértékelésre került volna sor), lehetővé vált, hogy az egyensúly helyreálljon. Mindez úgy történt, hogy sem 6 E szerint a tőkeáramlás is képes lehet két ország viszonylatában orvosolni a megbomlott egyensúlyt. Hogy konkrétan miként, arra többféle magyarázat is született. Egyfelől a sokkal sújtott ország hitelfelvétel útján javíthatja pozícióit (Ingran 1962). Törlesztésre pedig az igazodás után már viszonylag könnyen sor kerülhet. Integrált pénzpiacokon – ahogy azt korábban láttuk – a kamatláb kis mértékű változása is tőkeáramlást indukál, ami megkönnyíti az alkalmazkodást. Másfelől mindkét országban érvényesül az ún. vagyonhatás is, aminek hatására a többletet felhalmozó ország többet fogyaszt (azaz többet importál a deficites államból), míg a hiányt termelő ország fogyasztása (importja) visszaesik. 7 A nemzetközi gazdaságtani irodalomban erre a leegyszerűsítésre gyakorta, mint ricardói feltételre hivatkoznak.
inflációval, sem pedig munkanélküliséggel nem kellett szembesülniük az érintett országoknak, a megoldást ugyanis a régión belüli tényezőáramlás biztosította.
Mundell egyébként szemléletes példával is szolgált érvelése alátámasztására. Két ország, Kanada és az USA viszonylatában tárgyalta az optimális valutaövezetek problémáját. Olyan szélsőséges helyzetet vizsgált, amelyben váratlanul megbomlik az egyensúly Kanada keleti és nyugati fele között (előbbiben kereslethiány, míg utóbbiban túlkereslet lép fel) és hasonló problémával szembesül az USA is, csak ott a keleti országrészben tapasztalható a megnövekedett kereslet, míg a nyugati parton kereslethiány uralkodik. Mundell továbbá azt is kikötötte, hogy nincs tényezőáramlás sem Kanada, sem pedig az USA keleti és nyugati partvidékei között, ugyanakkor intenzív munkaerőmozgás tapasztalható Kelet-Kanada és Kelet-USA egyfelől, illetve Nyugat-Kanada és Nyugat-USA relációjában. A korábban ismertetett mundelli érvelés szerint tehát a régió ez esetben nem esik egybe a tényleges országhatárokkal, sőt valójában a keleti országrészek egyfelől, illetve a nyugati országrészek másfelől alkotnak egy-egy régiót. Elvben tehát Kelet-Kanada és Kelet-USA között volna célszerű valutauniót vagy rögzített árfolyamrendszert működtetni, mert így mindenféle egyéb beavatkozás nélkül helyreállhatna az egyensúly a két terület között – oly módon, hogy KeletKanadából Kelet-USA-ba vándorol a munkaerő. Hasonló a helyzet (csak fordított előjellel) a Csendes-óceán partján is. A keleti és a nyugati országrészek között ráadásul lebegő árfolyamrezsim bevezetése volna célszerű.
Az extrém példával az volt Mundell célja, hogy rámutasson: az árfolyamok megváltoztatása a két ország viszonylatában egyiküknek sem biztosít kielégítő megoldást (valójában teljesen hatástalan marad), mivel a tényleges probléma (vagyis aszimmetria) nem az országok között, hanem azok keleti és nyugati partvidéke között (tehát országon belül) feszült. A példa arra is rávilágít, hogy egyáltalán nem evidens, hogy adott ország maga volna a régió is egyben vagy, hogy egy régió ne keresztezhetné az országhatárokat.
A munkaerő mobilitásának feltételezése ugyanakkor nem minden esetben reális. Az eltérő nyelv használata, a kulturális adottságok stb. megnehezítik az egyik országból a másikba való vándorlást. Nem beszélve azokról az adminisztratív akadályokról, amiket államok éppen azért foganatosítanak, hogy megakadályozzák külföldi állampolgárok betelepülését, jellemzően azzal az indokkal, hogy az újonnan érkezők a helyi lakosokat szorítanák ki a munkaerőpiacról. További problémát okozhat, ha maga a munkaerő ugyan mobilis, a fizikai
tőkeállomány azonban – szemben a pénzügyivel – szűkös erőforrásnak bizonyul a migránsok célországában. Ha tehát nincsenek kihasználatlan termelőkapacitások, illetve azokat akár jelentős időbe telik bővíteni, akkor hiába a munkaerő vándorlási hajlandósága. És természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tényezőmobilitás zéró tranzakciós költségének feltételezése sem reális.
Mint jeleztük, Mundell – összhangban tapasztalataival – feltételezte a munkabérek „ragadósságát”. Egy terület igazodását azonban a munkaerő-mobilitás helyett elvben a bérek rugalmassága is szolgálhatná. Maradva a két országot feltételező modellnél, rugalmas bérek esetén a sokkal sújtott országban, azaz B-ben csökkennek a munkabérek. A csökkenő bérek mellett pedig olcsóbbá válik a termelés. A javuló versenyképesség következtében keresettebbé válnak B ország termékei és természetesen a munkanélküliséggel sem kell szembesülnie az országnak. Az aktívumot produkáló ország (A) ugyanakkor kénytelen bérszínvonal emelkedésével számolni, ami felhajtja a termékárakat.
4.2. Gazdasági nyitottság Az optimális valutaövezetek elméletének egy másik lényeges megállapítása, hogy a gazdasági nyitottság (a külkereskedelemben való részvétel) intenzitásának fokozódásával a lebegtetés, illetve a folyamatos árfolyamváltozás mind kevesebb haszonnal, illetve mind több költséggel jár.
A
korábbiakban
láttuk,
hogy
a
lebegő
árfolyamrendszer
intézményesíti
a
bizonytalanságot, ami nehezíti a gazdasági kalkulációt. Ugyan a lebegtetés azáltal, hogy elvben egyensúlyi, vagy közel egyensúlyi árfolyamokat eredményez, hasznosnak bizonyulhat egy ország versenyképességének és termelőképességének javításában, ám jelentős költséget is ró azon szereplőkre, akiknek jövedelmét és fogyasztását az árfolyamváltozás közvetlenül vagy közvetve érinti.
További érv lehet a lebegtetés ellen, hogy feltételezve két ország intenzív kereskedelmét, a (külkereskedelmi forgalomba kerülő) termékek árai konvergálnak egymáshoz. A leértékelés így nem lehet a külkereskedelmi hiányt produkáló országban a versenyképesség helyreállításának hathatós eszköze, mivel a termékek áraiban viszonylag gyors igazodás történik. Intenzív csere esetén valójában nem is indokolt különbséget tenni hazai és külföldi termékek között, mert a verseny elvben kiegyenlíti ezen termékek azonos valutában kifejezett árait Ez a jelenség az „egy ár” törvénye. Homogén terméket feltételezve és a tranzakciós
költségekkel nem számolva ugyanazon termék ára azonos valutában fejezve nem térhet el egymástól A és B országban, ha azok kereskedelme megengedett. Gyakorlati értelemben ez azt jelenti, hogy integrált piacokon a leértékelés hatására nem várható érdemi javulás a sokkal sújtott országban, mivel annak árfelhajtó hatása azonnal érvényesül. Minél integráltabb tehát egy ország a világkereskedelemben, annál nagyobb a saját valuta fenntartásának és a lebegtetésnek a költsége. Ha a vizsgált gazdaság ugyanakkor nagyobbrészt önellátó, zárt, akkor számára nem ajánlatos a rögzítés vagy a közös pénz használata, ehelyett inkább a lebegtetést tanácsos választania.
Az optimális valutaövezetek elméletében a gazdasági nyitottság fontosságára elsőként Ronald McKinnon mutatott rá. McKinnon (1963) kereskedelembe kerülő és kereskedelembe nem kerülő termékeket különböztetett meg: a kereskedelembe kerülő termékek hazai ára az árfolyamrendszeren keresztül szorosan kötődik a külföldi árszínvonalhoz, míg a kereskedelembe nem kerülő termékekre ez a szoros kapcsolat nem áll fenn. Logikusnak tűnik ezért a kérdés, vajon lehetséges fenntartani a külső egyensúlyt oly módon, hogy a kereskedelembe kerülő és a kereskedelembe nem kerülő termékek egymáshoz viszonyított arányait módosítjuk? Egy nyitott gazdaságban ugyanis nem egyértelmű a leértékelés hatása: a kereskedelembe kerülő termékek belföldi árai – igazodva a külföldi árszínvonalhoz – rövid időn belül emelkednek a leértékelés hatására, míg a kereskedelembe nem kerülő termékeknél ilyen igazodás nem vagy csak időben késleltetve jelentkezik. McKinnon szerint a megoldás ezért a hazai abszorpció csökkentése lehet. A fiskális és monetáris szigorral elért kiadáscsökkentéssel úgy kell visszafogni a kereskedelembe kerülő termékek hazai fogyasztását, hogy az előállított/megtermelt mennyiség maga ne változzon. Ez úgy érhető el, ha a belföldön nem értékesített mennyiséget külföldön adják el, ezáltal növelve az exportot. Mindeközben az import csökkentése is cél lehet, akár importhelyettesítés is megengedett (a kiadások szintjét ily módon is visszafogva). A kereskedelembe nem kerülő termékek fogyasztásának mérséklődése ugyanakkor az output visszaesését is jelenti egyben, mivel az így keletkezett feleslegek külföldre történő értékesítése nem lehetséges. A foglalkoztatottság adott szintjének biztosítása érdekében ezért vagy a kereskedelembe nem kerülő termékeket előállítók béreit kell visszafogni, vagy a munkaerőt kell a kereskedelembe kerülő termékek előállítására átállítani (ami természetesen feltételezi az iparágak közötti mobilitást).
4.3. Termékdiverzifikáció
Robert Kenen (1969) azt hangsúlyozta, hogy egy adott térséget, ami közös valutát használ, vagy rögzített árfolyamokkal operál, annál kisebb valószínűséggel érhetnek aszimmetrikus sokkhatások, minél diverzifikáltabb az egyes tagok, országok termékstruktúrája. Ha ugyanis valamely termék iránt csökkenne a külföld irányából a kereslet, akkor az adott ország más, keresettebb termékének eladását igyekezne növelni. Megoldásként ezért azt javasolja Kenen, hogy a közös valutát használó országok igyekezzenek elkerülni a specializációt, törekedjenek a széles termékskála előállítására. Ha ugyanis valamely ország monokultúrás, mert például kizárólag kakaóbab vagy tealevél termelésére koncentrál, és e termék adja exportbevételeinek jelentős hányadát, akkor egy esetleges sokkhatást, mint például a kakaó vagy a tea iránt megcsappanó keresletet jóval nehezebben kezeli önálló valuta hiányában. Diverzifikált termékstruktúra esetén azonban a sokkhatás nem a gazdaság egészét, hanem annak csak bizonyos szegmensét éri. Minél diverzifikáltabb tehát egy ország termékskálája, annál nagyobb hasznot remélhet egy olyan valutaövezethez való csatlakozástól, amelyben a tagok szintén diverzifikált termékportfolióval rendelkeznek, és ahol ezért nincsen szükség a cserearányok folyamatos kiigazítására a nominális árfolyamok manipulációja révén.
Krugman (1993) ugyanakkor a diverzifikációval ellentétes folyamatok erősödésére hívja fel a figyelmet iparilag fejlett országokat vizsgáló tanulmányában. A szerző arra figyelmeztet, hogy habár a globalizáció korában mind erőteljesebbé válik az iparágon belüli kereskedelem (ami sokkok esetén azok szimmetrikus jellegét erősíti), ám ez a folyamat egyszersmind koncentrációval is párosul. Utóbbi jelenséget a méretgazdaságosságban rejlő előnyök kiaknázásának igénye magyarázhatja.8 A regionális koncentrációk viszont az aszimmetrikus sokkokat erősítik, ami a közös valuta bevezetése ellen szól. Valutaunióba törekvő országoknak így elvben mérlegelniük kell azt, hogy a diverzifikáció vagy a specializáció a meghatározó(bb) országukban.
Regionális koncentrációk létrejöttéhez ugyanakkor elengedhetetlen a munkaerő szabad áramlása mellett annak tényleges mobilitási hajlandósága is. A munkaerő mobilitása rövid- és közép távon a strukturális aránytalanságok kiigazítását szolgálja (lásd a korábban tárgyalt Mundell-modellt), ám hosszabb távon az egyirányú vándorlás már magát a koncentrációt és így az aszimmetrikus sokkok kialakulásának esélyét erősíti. Gros (1996) ezt az ellentmondást
8
Ilyen regionális központok az Egyesült Államokban Detroit, Pittsburg, vagy Seattle, amelyek gépipari központokként működnek. De a korábbi évszázadokban hasonló koncentrációt mutatott Nagy-Britanniában a szénbányász vidékek fémjelezte „Black Country” is.
a huszonkettes csapdájának nevezi, mivel ha alacsony fokú a munkaerő mobilitása, akkor ezúton nem lehet kivédeni az aszimmetrikus sokk negatív következményeit (az unió létesítése ezért költséges). Ha azonban a faktormobilitás létezik, akkor megnő az adott régió koncentrációja és vele egy esetleges aszimmetrikus sokk kialakulásának lehetősége (ami szintén az uniós költségeket növeli). Ebben a megközelítésben ezért az ideális megoldás az időleges, átmeneti mobilitás volna, ami csak addig tart, amíg az igazodás a sokkal sújtott országban megtörténik.
4.4. Fiskális transzferek Az optimális valutaövezetek egy másik kritériuma szerint a közös valutát működtető államoknak célszerű bizonyos mértékű szolidaritást vállalniuk egymás iránt – különösen aszimmetrikus válságok idején. Mivel önálló valuta híján a sokkal sújtott ország nem értékelheti le valutáját, illetve önálló jegybank híján nem mérsékelheti az irányadó kamatokat, ezért a gazdaságpolitikai eszköztár egyéb eszközeinek bevetésével kell segíteni a sokkal sújtott régión. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy a sokkal sújtott állam valamilyen központi forrásból jusson transzferekhez, amivel – legalább részben – ellensúlyozható a sokk hatására előállott veszteség.
Egy adott országon belül a fiskális transzferek biztosításának intézményi feltételei adottak. Az állami tevékenységek egy meghatározó része ma az ún. fiskális redisztribúció körébe sorolható: az egyes országok adóbevételeiket (illetve azok egy részét) gyakorta transzferálják az elmaradott, felzárkózó vagy éppen válság sújtotta régiókba. E kompenzáció egy része automatikus. Az ún. automatikus stabilizátorok ugyanis mindenféle külső beavatkozás nélkül teszik lehetővé, hogy a sokkal sújtott ország kevesebb adót fizessen a központi kasszába, míg a különféle jóléti transzfereknek köszönhetően (mint például munkanélküli segélyek) pótlólagos kifizetésekhez jusson. Ezen túl természetesen diszkrecionális döntésekhez kötött kifizetésekkel is segíthetik a bajba jutott régiót.
Kérdés ugyanakkor, hogy ez az államokon (azaz politikai közösségeken) belül magától értetődő szolidaritás automatikusan előáll-e (vagy előállítható-e) egy olyan közösségben, ahol országok egy csoportja használ azonos fizetőeszközt. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a különféle államok közössége alkotta régióban (valutaközösségben) az ilyen típusú szolidaritás egyáltalán nem jellemző. A Gazdasági és Monetáris Unióban például a felek a GDP-jük alig 1
százalékát fizetik a közös költségvetésbe, aminek elköltését ráadásul pontos szabályok határozzák meg, azt nem vagy csak ritkán használják sokkok kezelésére.
4.5. Preferenciák hasonlósága Sajátságos problémát jelenthet, ha bizonyos makrogazdasági célváltozók tekintetében a valutaövezet tagjai eltérő preferenciákkal bírnak. Ha például arról kell döntenie egy közösségnek, hogy a nagyobb inflációt vagy pedig a magasabb munkanélküliséget tolerálja-e, akkor nyilván nem mindegy, hogy az egyes tagok konkrétan milyen preferenciákkal bírnak az infláció és munkanélküliség kívánatos szintjét illetően. A közösség bizonyos tagjai ugyanis inkább a magasabb foglalkoztatottság (és magasabb infláció) mellett törnek lándzsát, míg mások egy esetleges sokkhatás után az igazodás egy drasztikusabb formáját, az alacsony infláció melletti magasabb munkanélküliséget választanák. Hasonló konfliktust szül az, ha a közösség néhány állama harmadik országokkal szemben a valuta gyengítése révén szeretné exportra termelő iparaikat előnyben részesíteni, míg mások inkább a fogyasztók érdekét helyeznék előtérbe, azaz erősebb valutát pártolnának, hogy a fogyasztást erősítsék. Ideális esetben a tagok preferenciái hasonlatosak, ekkor érdemes lehet elgondolkozni a közös valuta használatán. Ha azonban a tagok képtelenek feloldani konfliktusaikat, akkor értelemszerűen nem érdemes próbálkozni a közös valuta használatával.
A Mundellnél megismert modellben kétféle módon is történhetett a sokkhatás utáni igazodás. Egyfelől lehetséges volt, hogy az aktív ország (A) inflációja – az árnövekedésen keresztül csökkentve annak versenyképességét – lehetővé tegye a passzívummal bíró ország (B) számára az igazodást oly módon, hogy annak (mármint B országnak) nem kellett munkanélküliséggel számolnia. Másfelől azonban, ha feltesszük, hogy a bérek merevek, és A ország nem hajlandó vállalni az infláció terhét, akkor B országban csökkenni fog a foglalkoztatottság mértéke. Ezzel egyszersmind azt is állítjuk, hogy a Phillips-görbe hipotézis – legalábbis rövid távon – él, vagyis létezik átváltás infláció és munkanélküliség között.9 Konfliktushoz vezet azonban, ha a két ország eltérő preferenciákkal bír infláció és munkanélküliség elviselhető és tolerálható arányáról. Ha B ország célja a teljes foglalkoztatottság megteremtése, akkor a Phillips-görbe hipotézis szerint B hajlandó a relatíve nagyobb inflációs áldozat vállalására. Az A ország ezzel szemben az alacsony inflációt
9
A Phillips-görbe hipotézisről, illetve annak tagadásáról részletesen lásd Benczes és Kutasi (2010).
részesíti előnyben a foglalkoztatottsági szint kárára. Ha a két ország monetáris unióra lépne, azaz közös fizetőeszközt használna, akkor a monetáris hatóságnak kellene döntenie arról, hogy miként alakul az általa kívánatosnak vélt infláció-munkanélküliség arány. Ez az arány azonban nem feltétlenül tükrözné egyik vagy másik ország akaratát. Elképzelhető természetesen az is, hogy a végső infláció-munkanélküliség páros valahol A és B pontok között lesz, megpróbálva mindkét fél számára kielégítő megoldást találni. A 3. ábrán a két szélsőséges eset (A és B pontok) mellett egy lehetséges kompromisszumos megoldás (C pont) is szerepel. Mindeközben feltételeztük, hogy a Phillips-görbe rövid távon él.)
3. ábra Infláció és munkanélküliség kombinációk a Phillips-görbén
Az 1970-es évek eladósodási hulláma, stagnáló gazdasági teljesítménye és növekvő inflációja okán megfogalmazódott a Phillips-görbe doktrína kritikája is. Milton Friedman és követői, a monetaristák, rámutattak, hogy a Phillips-görbe hosszú távon nem él: nem létezik átváltás infláció és munkanélküliség között. Feltételezték, hagy a Phillips-görbe hosszú távon egy vertikális egyenes. Az infláció tehát akár úgy is mérsékelhető, hogy az nem jár a foglalkoztatottság szintjének esésével hosszú távon. Az A országnak tehát nem kell feladnia antiinflációs politikáját, nem kényszerül kompromisszumra közös valuta használata esetén azért, hogy könnyítsen B ország igazodási terhein. Ha a két ország között létesülő valutaunióban A ország gazdaságfilozófiája érvényesül (az antiinflációs cél az erősebb), akkor az végső soron B ország számára is kedvező lehet, mert a monetáris irányítás hitelessége kiszámíthatóbbá teszi a gazdasági környezetet. B ország ilyen módon saját gazdaságpolitikája számára is biztosíthatja a hitelességet azáltal, hogy a konzervatív pénzpolitikát folytató A országgal valutaunióra épül.
Mindazonáltal empirikus tapasztalatok azt mutatják, hogy rövid távon továbbra is él a klasszikus Phillips-görbe. De Grauwe (2000) például úgy találta, hogy az 1979-80-as évek kínálati sokkjainak hatására az Európai Közösség országainak legtöbbje dezinflációs politikával
válaszolt.
Ez
azonban
a
munkanélküliség
növekedésével
járt
együtt.
Franciaország, Olaszország és Németország az 1980-as évek folyamán komoly nehézségekkel küzdött antiinflációs politikájának végrehajtásakor, mivel a munkanélküliség jelentős növekedése kísérte azt. Kétszereplős modellünk esetén ez azt jelenti, hogy B ország hosszú távon ugyan egyértelműen nyerhet a határozott antiinflációs politika alkalmazásával, ám rövid távon akár jelentős áldozatokkal is járhat számára a megszorítás.
A csatlakozás ténye, azaz a saját valuta feladása természetesen már önmagában azáltal is növelheti az inflációs múltú csatlakozó ország reputációját, hogy a kiigazítás addig kézenfekvőnek tűnő eszközeként a jövőben nem értékelheti le meglepetésszerűen nemzeti valutáját harmadik országokkal szemben. Hosszú távon a leértékelés jótékony hatása amúgy is eltűnik, a reálárfolyam kedvező irányú változása csak átmeneti. Két országot és rögzített árfolyamrendszert (azaz saját nemzeti valuta használatát) feltételező modellben a keresleti sokk esetében adott leértékelési válasz a sokkal sújtott országban (korábbi jelöléssel B) a kereslet megélénkülését hozza ugyan rövid távon (mivel A ország számára relatíve olcsóbbá váltak B ország termékei), de ezt az árak és bérek emelkedése kíséri, ami végső soron B kínálatának mérséklődését okozza.
Az antiinflációs politika sikere természetesen csak abban az esetben remélhető, ha az egységes valutát használó országok közös monetáris intézménye hiteles módon gyakorolja hivatását és monetáris politikai eszközeivel a számára rendelt első számú cél, az árstabilitás fenntartásán őrködik. Csak így remélhető a jóléti nyereség realizálása az olyan inflációs múlttal rendelkező országokban, amelyek saját nemzeti valutáikat feladva valamely valutazónához csatlakoznak.
Az, hogy egy országban milyen nagyságú inflációt és ezzel összefüggésben milyen inflációmunkanélküliség arányt tolerálnak, nem független az érintett állam intézményi hátterétől sem, így például a munkapiactól sem. Előbb az 1929-1933-as nagy gazdasági válságra, majd a II. világháború jelentette pusztításokra adott válaszok Nyugat-Európa fejlett országaiban életre hívták a különféle neokorporatív rendszereket, amelyekben a munkavállalók és a munkaadók
intézményesített keretek között határozhattak fontos gazdasági döntésekről (így egyebek mellett a pénzromlás üteméről is). Érdekegyeztető tárgyalások során meghatározták a bérek minimális szintjét, kollektív alkuikban kikötöttek bizonyos, a munkavállalókat megillető jogokat.
Dahl (1983), illetve Calmfors és Driffill (1988) összehasonlító tanulmányaikban kimutatták, hogy erős kapcsolat mutatkozik az érdekszervezetek centralizáltságának foka és az ún. áldozati arány között. Utóbbi tartalma a következő: egységnyi munkanélküliség csökkentése mekkora inflációs áldozattal jár (feltételezve, hogy rövid távon él a Phillips-görbe). A 4. ábrán három eset különböztethető meg. Az első esetben a szakszervezetek gyengék, nem jól szervezettek, ezért nem is képesek a többség kárára artikulálni érdekeiket (lásd például az USA-t). Az ábrán ezt a helyzetet P pont jelöli. A második esetben (ilyen volt Nagy-Britannia az 1970-es évek végéig) kevés, de nagyszámú, befelé jól szervezett érdekképviseleti szerv lép fel a munkavállalók érdekeinek védelmében. E szervezetek azonban nem a munkavállalók egészét képviselik, hanem csak saját tagságukat, ezért a többség kárára képesek kiharcolni (a termelékenységet meghaladó) magasabb béreket, ezzel destabilizálva az árszínvonalat (lásd Q pont). Központosított érdekérvényesítő rendszerekben (mint például Svédország) ezzel ellentétben a szakszervezetek a munkavállalói oldal egységes képviselőiként lépnek fel. Tudatában vannak a túlzott követelések káros következményeinek, ezért reális bérigényeket fogalmaznak meg (R pont).
4. ábra Eltérő munkaerő-piaci struktúrák és preferenciák
Közös valutát használó országok esetében a munkaerőpiac szervezettségi fokában mutatkozó eltérések azért lehetnek fontosak, mert a szakszervezetek eltérő erejük és szerepük miatt más
és más módokon reagálhatnak a gazdaság egyensúlyi zavaraira, feszültségeket idézve elő ily módon a valutaközösségben. Azokban az országokban, ahol a szakszervezetek a többség kárára képesek béremelést kiharcolni, egységes valuta használata mellett jelentős belső feszültségek jelentkezhetnek. Önálló valuta híján leértékeléssel nem számolhat a kormány, ezért a béremelés hatása a versenyképesség romlása. A valutaunió moderált munkavállalói követeléseit artikulálni képes tagok relatív versenyképességi pozíciója ugyanakkor javul. Mindez átrendeződéshez vezethet a valutaunión belül, mivel a tőke (hosszú távon ide értve a közvetlen tőkeberuházásokat is) a versenyképes országok teljesítményét díjazza (korábbi jelölésekkel: P és R országokat választja Q helyett).
Az inflációs különbségek fontosságát mindazonáltal az optimális valutaövezetek elméletének korai szakaszában (az 1960-as években, amikor is a rögzített árfolyamok használata általános gyakorlatnak volt tekinthető) még nem hangsúlyozták, az csak a Bretton Woods-i rendszer egyik alappillérének tekinthető árfolyamrezsim felbomlása után, illetve az 1970-es évek olajválságaira adott elhibázott gazdaságpolitikai reakciók nyomán kapott kiemelt figyelmet. E negatív tapasztalatok nyomán Ishiyama (1975) például egyenesen úgy fogalmazott, hogy az inflációs differenciák, illetve a kereslet manipulálásának különbözősége sokkal jelentősebb akadálya lehet az egységes valutára való átállásnak, mint az egyéb kritériumok hiánya.
4.6. Kihívások Habár az optimális valutaövezetek elmélete számos kritériummal szolgált, amelyek látszólag hasznos fogódzókként szolgálnak annak eldöntésében, hogy egy országnak mely feltételek teljesülése esetén érdemes fontolóra vennie a csatlakozást, ám a kritérium-rendszer alkalmazhatóságával szemben számos ellenvetés is megfogalmazható. Nem egyértelmű például, hogy egy csatlakozó országnak minden egyes kritérium tekintetében jól kell-e teljesítenie vagy esetleg azok valamilyen súlyozására és/vagy rangsorolására van szükség inkább? Attól függően, hogy melyik ismérvet tartjuk hangsúlyosnak, más és más valutaövezet tűnik optimálisnak, így rendre másutt volna meghúzható az övezet tényleges határa. Felvethető az is, hogy az optimális valutaövezetek elmélete voltaképpen híján van egy egységes elméletei és elemzési keretnek, nem létezik például megfellebbezhetetlen optimális valutaövezet-teszt.
Tavlas (1994) a „konklúzió nélküliség” problémájára figyelmeztet. Szerinte a kritériumok alapján nem lehet egyértelmű döntést hozni arról, hogy hol húzódnak egy optimális valutaövezet határai. Ha például egy ország külkereskedelme kellően intenzív, de munkaerőmobilitásának foka alacsony, akkor vajon inkább a rögzítés vagy a lebegtetés (esetleg a valutaunióhoz való csatlakozás vagy a kívülmaradás) mellett döntsön. Kis és nyitott országok általában GDP-jükhöz mérten jelentős export és importforgalmat generálnak. Az export és import együttes értéke akár a GDP 100 százalékát is elérheti. Ugyanakkor – éppen kis méretüknél fogva – ezek az országok meghatározóan néhány termék kivitelére szakosodnak a komparatív előnyök alapján, vagyis termékdiverzifikáltságuk foka alacsony. Ilyen helyzetben vajon inkább az első tényező (kis, nyitott gazdaság) vagy a második karakterisztika (alacsony diverzifikáltság) figyelembevételét kell előnyben részesíteni? Egyértelmű problémaként vetődik ezért fel, hogy miként lehet (ha egyáltalán lehetséges) rangsorolni az egyes tényezőket.
Tower és Willett (1976) szintén az egyes kritériumok között feszülő ellentmondásokra hívták fel a figyelmet. Hangsúlyozták, hogy az értékelésben minden esetben figyelembe kell venni a külső sokk eredetét, típusát és kiterjedtségét, ami végső soron azt jelenti, hogy nem lehet ex ante hierarchiát vagy súlyozást felállítani az optimális valutaövezet elmélete kínálta kritériumok között.
Ráadásul az optimum-kritériumok fontossága időben is eltérő lehet. Az aranydevizarendszerben még viszonylag azonos inflációs rátákkal szembesültek a tagok, miközben az 1970-es évektől indulóan a pénzromlás ütemében nagyfokú szóródás volt kimutatható. A pénzpiaci integráció pedig gyakorlatilag csak az 1980-as évek végétől vált igazán meghatározóvá – igaz ez az Európai Unió tagországaira is. Ezzel egy időben a jegybank jogállása és szerepértelmezése is jelentős változásokon ment át. Míg korábban a monetáris politika is egyike volt az aktív keresletmenedzsment eszközeinek, mostanra egyértelműen függetlenedett a mindenkori politikától. Ha pedig a munkaerő mobilitását tekintjük, akkor egyértelmű, hogy például az USA munkavállalói sokkal mozgékonyabbak, mint az európaiak. Sőt, jelentős különbségek vannak Észak- és Dél-Európa mobilitási rátáit tekintve is.
Tovább bonyolítja az összképet az optimális valutaövezet elméletének legújabb hulláma, az endogén elméletek. Az endogenitás itt arra utal, hogy maga a valutaövezethez történő csatlakozás lesz az, ami erősíti a kritériumok teljesíthetőségét. Ha például egy állam
csatlakozik egy közös valutát használó országcsoporthoz, akkor a csatlakozás után a valutaövezet tagjaival folytatott kereskedelmi kapcsolatai is intenzívebbé válnak. A megélénkült kereskedelem pedig végső soron az üzleti ciklusok együttmozgását erősítik (Frankel és Rose 1998).
Az üzleti ciklusok összesimulása természetesen csökkenti annak az esélyét is, hogy aszimmetrikus sokkok érjék a közösséget, így összességében a csatlakozás ténye maga mérsékli a csatlakozás lehetséges költségeit és teszi vonzóvá a belépést. Mindez úgy is értelmezhető, hogy csak a csatlakozás után lehet pontosan felmérni, hogy egy ország számára mekkora nettó haszonnal jár(t) a közös valuta átvétele, előtt ez nem lehetséges.
Előbbiekből az a némileg furcsa következtetés adódik ezért, hogy még akkor is tanácsos lehet egy valutaövezethez történő csatlakozás, ha egyébként előtte a hasznok és költségek számszerűsítése alapján nem volna kedvező opció a csatlakozás. Az optimum-kritériumokat ugyanis nem ex ante kell teljesíteni, hanem ex post fognak teljesülni. Különösen igaz ez az olyan kritériumokra, mint például az ár- és a (reál)bérrugalmasság, amelyek között – az endogenitás
feltételezésének
megfelelően
–
a
legerőteljesebben
érvényesülhet
az
összecsiszolódás. Hasonlóképpen a már említett gazdasági nyitottság tekintetében is növekvő együttmozgás valószínűsíthető. Azokban az országokban ráadásul, ahol a kibocsátás, illetve az árak együttmozgása figyelhető meg, az önálló monetáris politika feladásából fakadó költségek is minimalizálhatók (Alesina, Barro és Tenreyro 2002). Ha pedig mindez hitelességi nyereséggel is jár, akkor az érintett országok számára jelentős hasznokat kínál a tagság. Ez utóbbi szempont különösen fontos azokban az országokban, ahol a(z aszimmetrikus) sokk forrása maga az elhibázott gazdaságpolitika (Darvas, Rose és Szapáry (2005), illetve Darvas és Szapáry (2008)).
Hivatkozások Alesina, Alberto F., Barro, Robert J. – Tenreyro, Silvana (2002) Optimal currency areas. Harvard Institute Research Working Paper 1958. szám. Buscher, Herbert S. – Gabrisch, Hubert (2009) Is the European Monetary Union an endogenous currency area? The example of the labour markets. IWH műhelytanulmány 7. szám.
Calmfors, Lars –Driffill, John (1988): Bargaining structure, corporatism and macroeconomic performance. Economic Policy 3:6, 13-61. Dahl, Robert (1983): Dilemmas of pluralist democracy. Yale University Press. Darvas Zsolt – Rose, A. K. – Szapáry György (2005): A fiskális divergencia és a konjunktúraciklusok együttmozgása – a felelőtlen fiskális politika az aszimmetrikus sokkok forrása. Közgazdasági Szemle 52. évf, 12. szám, 937-959.o. Darvas Zsolt – Szapáry György (2008): Az új EU-tagországok megfelelése az optimális valutaövezet kritériumainak. Külgazdaság 52. évf, 11-12. szám, 4-28.o. Frankel, Jeffrey A. – Rose, Andrew. K. (1996) Is EMU more justifiable ex post than ex ante? European Economic Review 41:3-5, 753-760. Grauwe de, P. (2000): Economics of monetary union. Oxford University Press. Gros, D. (1996): A reconsideration of the optimum currency area approach: The role of external shocks and labour mobility. National Institute Economic Review 158. évf, 1. szám, 108-127. Ishiyama, I. (1975) The theory of optimum currency areas: A survey. IMF Staff Papers 22., 344-383. Krugman, Paul (1993) Lessons of Massachusetts for EMU. Megjelent: Torres, F. – Giavazzi, F. (szerk) Adjustment and growth in the European Monetary Union. Cambridge University Press. McKinnon, Robert I. (1963) Optimum currency areas. American Economic Review 53:9, 717724. Mongelli, Francesco Paolo (2002): „New” views on the optimum currency area theory: What is EMU telling us? ECB műhelytanulmány 138. szám. Mundell, Robert (1961) A theory of optimum currency areas. American Economic Review 51:11, 509-517. Tavlas, G. S. (1993) The „new” theory of optimum currency areas. The World Economy 663685. Tavlas, G. S. (1993) The theory of monetary integration. Open Economies Review 5:2, 211230. Tower E. – Willett, Thomas (1976) The theory of optimum currency areas and exchange rate flexibility. International Finance Section 11. szám, Princeton University.
