Az önmegvalósítás és pozitív önértékelés szükségletei Maslow és Rogers pszichológiájában Gyöngyösiné Kiss Enikő Megjelent: Gyöngyösiné Kiss Enikő, Oláh Attila (szerk.) (2007): Vázlatok a személyiségről – a
személyiség-lélektan
alapvető
irányzatainak
tükrében.
Budapest,
Új
Mandátum
Könyvkiadó. Bevezető gondolatok A fenomenológiai szemlélet a filozófia területéről érkezett a pszichológiához. A személyiséglélektanban a fenomenológiai megközelítés a személyek szubjektív tapasztalatára helyezi a fő hangsúlyt, mely tapasztalatok mentén minden személy a maga egyedi módján észleli a körülötte lévő világot. Az élmények szubjektív megtapasztalása következtében alakul ki a személyiség egyedisége, vagyis az egyes személyek sajátos, egyéni eltérései és jellegzetességei.
E szemlélet követőinek alapvető kiindulópontja, hogyan lehet és kell
megérteni az embereket az alapján, ahogyan látják önmagukat és a körülöttük lévő világot. Habár az észlelési mód mindig egyéni, a megértési folyamatban mégis megpróbálhatjuk követni a másik ember szubjektív élményeinek egyéni jelentését és azok szerveződését. Német nyelvterületen Karl Jaspers és Ludwig Binswanger voltak az elsők, akik Edmund Husserl filozófus fenomenológiai módszerét alkalmazták a pszichiátria területén. Jaspers (1913) fenomenológiai megközelítésében a beteg lelki élményeit és állapotait közvetve, a betegnek önmagáról adott leírásaiból ismerhetjük meg, amit végül saját tapasztalataink révén foghatunk fel. Jaspers ezeket a jelenségeket szubjektív jelenségeknek nevezi, szemben az objektív jelenségekkel, melyek a maguk valóságában léteznek. A szubjektív jelenségeket a másik ember lelki életébe való belehelyezkedés és együtt-átélés révén ragadhatjuk meg. A fenomenológia módszerével egy sor töredéket kapunk az egyén élményeiből, melynek összefüggéseit az ún. genetikus megértés segítségével foghatjuk fel. A genetikus megértés az élmények összefüggéseinek megértését jelenti, és az egészlegesség megragadására törekszik. Az egész és a részek viszonyát úgy lehet felfogni, hogy azok polaritást alkotnak, az egészet az őt alkotó részek révén, a részeket az egész révén láthatjuk. Jaspers megértő lélektanának alapja a belülről fakadó okság feltárása a lelki élet megérthető összefüggéseiben. Az összefüggés megértését objektíven megragadható támpontok segítik, mint pl. a nyelvi tartalmak, konkrét cselekedetek, gesztusok stb. A genetikus megértés nem vezet elméletek
megalkotásához, törvényszerűségek leírásához. A genetikus megértés is az ok-okozati összefüggések feltárására irányul, e folyamatban a megértés maga azonban állandóan határokba ütközik, a megértés akadályai pedig újabb és újabb oksági kérdéseket vetnek fel. A fenomenológia megmarad a tudati szférában (a tudattalannal nem foglalkozik), a megértés révén a tudati szféra azonban mindig tovább tágul. Jaspers a megértő lélektanról úgy nyilatkozik, hogy az nem egy specifikus módszer, ami az embert annak egészében látja, hanem felfogásmód, ami révén az egyes emberi létezésmódba bepillantást nyerhetünk. A fenomenológiai megközelítés mellett az egzisztencialista filozófia éreztette hatását a későbbi humanisztikus személyiségelméletek szemléletében. A 20. századi egzisztencialista filozófiák a Kierkegaard által már a 19. században leírt egzisztenciál-kategóriákat veszik alapul filozófiáik megfogalmazásakor. Az egzisztencialisták alapvető kiindulópontja, hogy az ember minden tulajdonsága, jellegzetessége létezésének – egzisztálásának – következménye. Filozófiájukban olyan központi kategóriák jelennek meg mint például a szabadság és a választás kérdése. Heidegger szerint az ember tudatában van saját létezésének, s létezését létmegértésének megfelelően tervezi és valósítja meg, azaz maga „veti ki”. Az autentikus lét önmaga felé fordul, vagyis az embernek önmagán belül kell felfedeznie az alapvető belső struktúrát, a belső magot, lényeget, amelyre minden választott konkrét létezési forma felépül. Az e gondolatsorból következő „valamivé válás” perspektívája a humanisztikus személyiséglélektanban az önmegvalósítás, az önaktualizáció kérdése mentén jelentkezik. A személyiség-lélektan történetében a 20. század közepén megjelenő humanisztikus személyiség-pszichológiai irányzatot a fenomenológiai szemléletű teóriákhoz soroljuk. A humanisztikus személyiség-pszichológia vagy más kifejezéssel a mozgalom az emberi lehetőségek kibontakoztatására (human potential movement) két kiemelkedő alakja Carl Rogers és Abraham Maslow volt. A humanisztikus irányzatot a „harmadik erő”-ként tartották számon a korabeli amerikai pszichológiai irányzatok között, a behaviorizmus és a pszichoanalízis mellett. A humanisztikus pszichológiai szemlélet teoretikusai és követői – habár nézeteik nem teljesen azonosak - egyetértenek abban a kiindulópontban, hogy az emberi természet eredendően jó, és megfelelő környezeti feltételek mellett minden személy képes a „növekedésre”, vagyis képességeinek a kibontakoztatására, személyisége fejlesztésére. Carl Rogers szerint a pszichológiai kutatásnak midig része kell, hogy legyen a szubjektív élmény jelenségének megértése. A szubjektív élmény jelentését azonban nem a laboratóriumban vagy a komputerek segítségével deríthetjük fel, hanem a pszichoterápiás folyamatban, a klinikai anyagban találhatjuk meg.
Rogers szerint az emberi magatartás
megértése a klinikai megfigyeléssel kezdődik, később a megfigyelésekből fogalmazhatunk meg hipotéziseket, amelyeket azután szigorú feltételek mellett tesztelhetünk.
Abraham H. Maslow (1908-1970) humanisztikus pszichológiája A személyiség holisztikus, dinamikus nézőpontja Maslow a személyiséget egészlegességében, dinamikájában és célra törő irányultságában fogja fel. Az egészleges vagy más szóval holisztikus szemléletben a személyiség integrált egész, mely nem ismerhető meg az egyes részek egymásra hatásának eredményéből. Az atomisztikus
ok-okozati
összefüggések
szerinte
egyébként
sem
alkalmasak
a
személyiségjegyek létrejöttének megválaszolására, mivel egy külső befolyás általában a teljes személyiséget változtatja meg, nem csupán annak egy részét. Példaként Maslow a trauma hatását említi a személyiségre, amikor soha sincs egy az egyben történő megfelelés ok és okozat között és a trauma következményében az egész személyiségre hatást gyakorol. Bírálja Maslow a behavioristákat is, akik a személyiség viselkedését csupán tanult, jutalmazott asszociatív kapcsolatok következményeként határozzák meg. A személyiség működésének dinamikájában véleménye szerint az alapvető szükségleteknek, késztetéseknek van nagy szerepe. Az alapvető szükségletek ösztönjellegű impulzusok, melyek az emberi fajra jellemzőek. Maslow szigorúan külön választja az ösztönöket az alapvető szükségletektől, mivel az előbbi fogalom az állatvilágra, az utóbbi pedig az emberi fajra vonatkoztatható. Az emberi fajra jellemző alapvető szükségletek a fiziológiai szükségleteken kívül olyan szükségleteket is magában foglalnak, mint a szeretet, a valahová tartozás, az önmegbecsülés és önmegvalósítás. Ezen szükségletek kielégítése feltétele az egészséges életnek. A civilizált társadalomban élő ember nagy kérdése azonban, hogy az adott társadalom, amiben él, mennyire támogatja önmegvalósító szükségleteinek beteljesítésében. A túlzott társadalmi beilleszkedés és alkalmazkodás - amely az egyén autonómiájának és önmegvalósító törekvéseinek feladásával jár - a felnőttkori neurózis kialakulásának gyökere Maslow szerint, az alkotó élet hiánya ugyanis előbb-utóbb a lélek megbetegedéséhez vezet. Az alapvető szükségletek hierarchiája
Szükségleti hierarchiájában Maslow eredendően öt szükségleti szintet határozott meg (1954), melyek nemcsak jellegükben, de erősségükben is különböznek egymástól. A piramis alján található fiziológiai szükségletek – pl. levegő, táplálék, víz iránti szükséglet – erősek, sürgetőek és közvetlen kielégülést követelnek, a túléléshez elengedhetetlenül szükségesek. A következő szinten a biztonságérzés és a fizikai biztonság iránti szükséglet jelenik meg. A fizikai biztonság iránti szükséglet azt az igényt jelzi, hogy bejósolható legyen környezetünk, ne
érezzük
magunkat
fizikailag
veszélyeztetve,
menedéket
találjunk
a
külvilág
viszontagságaival szemben. Ezen szükségletek már nem annyira sürgetőek, mint a fiziológiaiak, a túlélés szempontjából azonban még mindig fontosak. A szükségletek harmadik szintjétől felfele a hierarchiában a szociális szükségletek különböző típusait találjuk meg, ezek kielégítése már társas interakciókhoz kötött. A szeretet és a valahová tartozás szükséglete a korábbi szükségletekhez hasonlóan még mindig hiányszükséglet, vagyis a szeretetre való igény olyan űr, amit be kell betölteni. Maslow szerint ha az egyén nem kapja meg a kellő szeretetet megfelelő időben és az általa igényelt módon, annak súlyos patológia lehet a következménye. A szeretet-deficitben szenvedő személyek szükséglet-kielégítő, követelő típusú szeretet kapcsolatban élnek másokkal, és kevesebb szeretetet adnak másoknak, mint azon egészséges személyek, akiknek szeretet-szükséglete kielégült, és képesek önzetlen szeretet adására. A hierarchia következő fokán a megbecsülés iránti szükséglet jelenik meg, amely alapvetően az értékeléssel függ össze. A megbecsülés iránti szükséglet azt fejezi ki, hogy igényünk saját ügyességünk, rátermettségünk, kompetenciánk megélése, emellett arra is szükségünk van, hogy mások elismerjék teljesítményünket. A hierarchia legfelső szintjén lévő önmegvalósítás szükséglete olyan növekedésalapú szükséglet, ami azt fejezi ki, hogy az önmegvalósító törekvés a személyt saját képességének, tehetségének, személyiségének kibontakoztatására sarkallja. Az önmegvalósító folyamatot önaktualizációnak is nevezi Maslow, melynek jellemzője, hogy olyan folytonosan meglévő humán késztetés az alapja, amely sohasem ér véget, és az önmegvalósító személy egész életútját átfogja. Az önmegvalósító személy egy általa kitűzött cél elérése után újabb célt tűz ki a maga számára, melynek beteljesítése után ismét újabb célokat határoz meg önmaga számára. A folyamatot egy progresszív, előrehaladó folyamatként foghatjuk fel, mely lehetővé teszi a személy képességeinek végső határig történő kiterjesztését. Később Maslow tovább finomította ötfokú szükségleti hierarchiáját (lsd. 1. ábra), összesen nyolc szintet megjelölve. A már említett négy alapszint fölé illesztette a megismerés és megértés szükségletét - ami a külvilág felfedezésére és befogadására irányul -, valamint az esztétikai szükségletet, ami a szimmetria, a rend, és a szépség iránti igényünket fejezi ki. A
hierarchia felső két fokán kétféle önmegvalósító személyt különböztetett meg, a korábbi önaktualizáción túl bevezette a transzcendens önmegvalósító személy fogalmát. A transzcendens önmegvalósító személyt alapvetően az egyetemes célok vagy értékek vezérlik, az én fokozottabban transzcendálódik, a személy holisztikus módon viszonyul az őt körülvevő világhoz. Önmagát háttérbe tolva, saját személyét képességei kifejeződésének eszközeként éli meg, miközben másokat is segít önkiteljesedésük és képességeik megvalósításában. Maslow szerint az alacsonyabb szinten megjelenő szükségletek a legerőteljesebbek és kielégítésük nem halogatható, ezzel szemben a hierarchia magasabb szintjein lévő szükségletek ereje gyengül, a motívum kielégítési módja pedig egyre kifinomultabb.
8. Transzcendencia 7. Önaktualizáció 6. Esztétikai szükségletek 5. Megismerés és megértés szükséglete 4. Önbecsülés szükséglete 3. Szeretet és valahová tartozás szükséglete 2. Biztonság iránti szükséglet, fizikai védettség 1. Fiziológiai szükségletek kielégítése
1. ábra. Maslow: A szükségletek hierarchiája (1971) (1.-4. szint: hiányalapú szükségletek, 5-8. szint: növekedésalapú szükségletek) Maslow szükségleti hierarchiájának érdemei közé sorolhatjuk, hogy motivációs teóriájában elkülönítette a biológiai szükségleteket a szociális szükségletektől, valamint szétválasztotta egymástól az állati és az emberi faj szükségleti jellemzőit. Rendszerében az embert a biológiai
szükségleteken túl olyan humán specifikus motívumok is jellemzik, mint a szeretetre való igény, az önbecsülés és az önmegvalósulás. Maslow szemléletében a humán szükségletek nemcsak hajtóerőt jelentenek az ember számára, hanem általuk élheti meg az egyén emberi létének lényegét. Az ember belső természete – az egészség pszichológiája Maslow személyiség felfogásában a betegség és az egészség kérdése a korábbi személyiségelméletekhez képest új megvilágításba kerül. A személyiség belső természetére („belső magjára”) vonatkozóan a következő alaptételeket határozta meg: 1. Mindannyian egy lényegi, biológiailag meghatározott belső természettel rendelkezünk, amely bizonyos mértékig intrinsic módon adott és nem változtatható. 2. Ez a belső természet részben egyedi, részben pedig az egész fajra jellemző. 3. A személyiség belső természete tudományos módszerekkel megközelíthető, feltárható. 4. Az ember belső természete eredendően jó, de legalábbis semleges. Az alapvető szükségletek, képességek, emberi érzelmek eredetükben semlegesek (premorálisak), vagy pedig kifejezetten jók. Az olyan negatív érzelmek, mint például a destrukció, a gonoszság nem intrinsic jelenségek, hanem az alapvető szükségletek frusztrációjára megjelenő reakciók. 5. A belső természet kibontakoztatása teszi lehetővé számunkra a boldog és teljes életet. 6. A belső természet elfojtása azonnali, vagy későbbi időpontban megnyilvánuló lelki megbetegedéshez vezet. 7. Mivel az ember belső természetének megvalósulása nem jelent olyan erőteljes szükségletet, mint az állati ösztönök, ezért a kulturális hatások, rossz szokások, attitűdök könnyen elnyomhatják azt. 8. A belső természet a háttérből még a beteg ember esetében is állandó aktualizációra, vagyis megvalósulásra tör. 9. A kellemetlen élmények, a fájdalom, a tragédiák átélése hozzájárul a saját belső természetünk törvényszerűségeinek megismeréséhez. A megismerés, az önismeret fejlődése mellett annak megtapasztalása, hogy a negatív élményeket, élethelyzeteket képesek vagyunk legyőzni, egészséges önértékeléshez és önbizalomhoz vezet. Maslow szerint a személyiség-lélektannak az egészséges ember pszichológiájának kérdését kell középpontba helyezni és leírni az olyan modellek helyett, amelyek a betegségből kiindulva közelítik meg az egészséges lelki működést (ld. freudi pszichoanalízis). Az
egészség kérdésére irányuló pszichológia ugyanis több lehetőséget adhat számunkra, hogy eszközöket találjunk arra vonatkozóan, hogyan irányítsuk és tegyük jobbá életünket. Maslow kérdése a „miért leszünk betegek” helyett éppen ezért úgy szól, „hogyan leszünk nem betegek”, vagyis hogyan kerülhetjük el, hogy beteggé váljunk. Maslow szerint a beteg embert a beteg kultúra teremti, az a szituáció, hogy alapvető szükségleteinket, közöttük önmegvalósító késztetéseinket nem tudjuk megfelelőképpen kiélni. A beteg ember léte tovább ront a beteg kultúra helyzetén, megoldást szerinte az egyéni egészségesség fokozása jelentheti.
Más
szavakkal
a
pszichológus
feladata
az
egyén
individuális
személyiségfejlődésének elősegítése, támogatása lehet. Maslownál a neurózis deficitbetegség, azaz hiánybetegség, a terapeuta a terápia során a pácienst abban támogatja, hogy a páciens képessé váljon hiányzó szükségletei elérésére, beteljesítésére. Az egészséges, növekedés-motivált személy általában maga keresi a kiutat konfliktusos élethelyzeteiben, ebben a befelé fordulás, a meditáció lehet a segédeszköze. A személyiségépítésben nagy szerepe van az ön-építésnek, az ön-keresésnek, hiszen a személyiségfejlődés későbbi stádiumaiban a személy leginkább már önmagára támaszkodhat. Maslow (1968) leírja az önmegvalósító személyek jellemzőit is: az önmegvalósító emberek hatékonyan és pontosan észlelik a valóságot, jól átlátják a helyzeteket. Képesek az önelfogadásra, hogy tökéletlenségeikkel együtt elfogadják magukat olyannak, amilyenek. Ugyanez az elfogadás jellemzi őket társaikkal szemben is. Spontánok gondolataikban, érzelmeikben, természetesen viselkednek. Függetlenek és autonómak, képesek függetlenedni környezetüktől, inkább saját belső törvényszerűségei semmint a külső kényszerek kormányozzák az életét. Készek a hétköznapi életesemények friss látásmódjára, a legszokványosabb események is újak, érdekesek lehetnek számukra. Demokratikusak, tisztelnek másokat, érzületükben az egész emberiséggel azonosulnak. Mély interperszonális kapcsolat jellemzi őket, ez a szűk baráti körre vonatkozik. Kreativitással, találékonysággal rendelkeznek, a tevékenység folyamatát önmagáért méltányolják. Filozofikus mélységű humorral rendelkeznek. Belső szabadságukat, függetlenségüket megőrzik az adott kultúrától is, amelyben élnek. Képesek a csúcsélmény elérésére, amely az intenzív önmegvalósítás pillanataiban következik be. Röviden értékelve Maslow humanisztikus személyiségpszichológiájának hatását a 20. századi személyiség-lélektanra, annak két fő vonatkozását emelhetjük ki. Egyik jelentős érdeme, hogy – amint azt a korábbiakban kifejtettük - meghatározta a csak az emberi nemre jellemző szükségletek specifikumát. Hierarchikus szükségleti modelljében az embert az állatvilág fölé
emelő szociális szükségletek között nevezte meg az olyan humán specifikus növekedés alapú szükségleteket, mint az önértékelés és önmegvalósítás. Maslow másik jelentősége abban áll, hogy a személyiség-lélektan fókuszába az egészséges, önkiteljesítő, önmegvalósító ember vizsgálatát állította, és leírta az önmegvalósító személy karakterisztikus jellemzőit. Felhívta a szakma és a hétköznapi ember figyelmét arra, hogy az emberi lét teljességének elérésében milyen fontos szerepe van a kreatív létezésnek, képességeink minél teljesebb körű és mértékű kibontakoztatásának. Carl R. Rogers (1902-1987) személy-központú pszichológiája A személyiség humanisztikus megközelítése Carl Rogers a humanisztikus pszichológia kiemelkedő alakja. Szemléletének kiindulópontjai híven tükrözik a „mozgalom az emberi lehetőségek kibontakoztatására” – ként megjelenő irányzat felfogását a személyiség természetéről, az emberi lehetőségek megvalósulásáról. Rogers szintén azt vallja, hogy eleve adott egy pozitív, egészséges növekedés lehetősége a személyiség számára, ezt a növekedésre irányuló tendenciát megvalósulásnak vagy aktualizációnak nevezte el. Az aktualizáció mint a szervezet fenntartását és növekedését biztosító fiziológiai működés szerinte nemcsak az emberre, hanem minden élőlényre jellemző. Rogers önaktualizációról, önmegvalósulásról beszél akkor, ha az aktualizáció, vagyis a képességek kibontakoztatása az „én” kiteljesedését szolgálja. Az önmegvalósítás egyben a nagyobb autonómia, az önállóság felé vezeti az egyént, ami a korábbi élettapasztalatok kreatív kibővülésével, gazdagodásával is együtt jár. Az önmegvalósító életvezetés eredményeképpen nő a személyiségen belüli egészlegesség, összhang (kongruencia) és integráció szemben a strukturális rendezetlenséggel vagy inkongruenciával. Rogers feltételezi, hogy az ember rendelkezik egy ún. organizmikus értékelő folyamattal, ami automatikusan értékeli cselekedeteinket, tapasztalatainkat abból a szempontból, hogy azok elősegítették-e az önmegvalósítást. Az organizmikus értékelő folyamat mintegy vezérfonal az egyén életében, mely az adott szituációban a kielégítő, megfelelő viselkedés választásának irányába vezet. Amennyiben az organizmikus értékelő folyamat negatív eredményt jelez, az önmegvalósítás hiányaképpen „a valami nincsen rendben” zavaró, kellemetlen érzését éljük át. Rogers (1955) meghatározta a teljességgel működő személyiség teoretikus fogalmát is az önmagát megvalósító ember leírásában. A kifejezés olyan tulajdonságokat foglal magában, mint az optimális, rugalmas pszichológiai alkalmazkodás a környezeti eseményekhez, a
nyitottság a saját érzések és a külvilág eseményeinek befogadására, valamint a kihívásokkal, személyes izgalommal teli élet iránti törekvés. Rogers aláhúzza, hogy a tökéletesen működő személyiség semmiképpen sem statikusan fogható fel, vagyis „nem megállapodott”, „nem elérkezett valahova”, hanem minden jellegzetessége folyamatszerű. A teljességgel működő személy állandóan változik, miként az élet is állandó változásban van körülöttünk. Viselkedését az új és új helyzetekhez történő rugalmas alkalmazkodás határozza meg, miközben a személy folyamatosan az önmegvalósítás folyamatában él. Más humanisztikus pszichológusokhoz hasonlóan Rogers is hangsúlyozza a szabad akarat, az autonóm döntés jelentőségét az egyén életében. A humanisztikusok álláspontja szerint az egyén szabadon dönt arról, hogyan akar cselekedni, mivé akar válni. Dönthetünk az önmegvalósító életforma mellett, de dönthetünk úgy is, hogy autonómiánkat feladva a külső kulturális értékeknek rendeljük alá egyéni törekvéseinket. A személyiség self-elmélete Rogers kiindulópontjában a self – az énkép - a születés pillanatában nem létezik, a csecsemő tapasztalatai mentén fokozatosan tanulja meg, hogy különválassza önmagát a külvilágtól. A folyamat a differenciálódáson keresztül vezet, melynek során először az énképhez tartozó tapasztalati élmények elkülönülnek egymástól, tudatosulnak, majd szimbolizálódnak és selfélményként jelennek meg. Kialakul a saját létezés és a működés reprezentációja a környezettel való kölcsönhatás során és az - különösen a más személyekkel való találkozás és elkülönülés révén - self-tudattá alakul. A fenti folyamatot szemléletesen és későbbi pszichológiai kutatások alapján úgy lehet elképzelni, hogy a csecsemő spontán tevékenysége, mozgásos aktivitása során tapasztalatokat szerez saját testének különböző részeiről, ami segíti őt abban, hogy testrészeit önmagához tartozóként élje meg és el tudja különíteni a külvilágtól. A testrészekhez tartozó élményekből születik meg idővel az a testséma, amely a későbbiekben az én-fogalom megjelenését teszi lehetővé. (Marton, 1970.) Az énkép kialakulásának folyamatában másfelől a saját self különválasztását és tudatosulását teszi lehetővé a csecsemő számára a más személyekkel való találkozás, a találkozás révén az én elkülönítése a nem-éntől (másoktól). A környezettel való interakcióban meghatározó szerepet játszanak a másoktól kapott értékelő minősítések a self-struktúra alakulása szempontjából. A gyermek alakuló self-élményének legfontosabb mozzanata, hogy szülei szeretik, szeretetre méltónak tartják, a szülőkkel való kapcsolat pedig érzelemteli. A gyermek
mindezt boldog megelégedéssel tapasztalja. A pozitív visszajelzések mellett a gyermek azonban óhatatlanul negatív visszajelzéseket is kap önmagára vonatkozóan, melyeket a szülő úgy fogalmaz meg, hogy „rossz vagy, rosszul viselkedsz, amikor ezt teszed.” A gyermek személyiségfejlődése során ezek a szülői attitűdök „bevetítődnek”, vagyis introjiciálódnak, a gyermek magáévá teszi, átveszi a szülő értékelő minősítéseit. A szülői minősítések ráadásul úgy őrződnek meg, mintha azok a saját közvetlen észlelésből származnának. A jelenségre a következőképpen mutat rá Rogers. A szülőkről szerzett tapasztalatokat helyesen úgy foghatnánk fel, hogy: „A szüleimet úgy észlelem, mint akik számára ez a viselkedés nem kielégítő.” Ehelyett a gyermek a szituációt úgy észleli, hogy saját viselkedéséről ő vélekedik úgy, hogy az nem megfelelő. Rogers a jelenséget torzult szimbolizációnak nevezte el, melynek jellemzője, hogy az eredendően más személytől származó értékelő minősítést éppolyan „valódinak” észleljük, mint saját, közvetlen élményeinkhez fűződő értékelő minősítéseinket. Az eddigieket összegezve a self struktúrája részben az egyén közvetlen tapasztalataiból, részben pedig a torzult szimbolizációból alakul ki, mely utóbbi esetben a személy az introjektált (bevetített) értékelő minősítéseket úgy éli meg, mintha azok saját értékelő folyamatainak eredményeiből származnának. Összességében a self struktúra olyan elemekből tevődik össze, mint a saját, jellemző tulajdonságok és képességek észlelése, a másokhoz fűződő kapcsolatok visszajelzései, és azok a célok és ideálok, amelyeket pozitív vagy negatív vonzerővel bírónak értékel a személy. A self struktúra tehát egy szervezett kép a személynek önmagáról, amely a pozitív és negatív értékeket is magában foglalja, és egyben az én-tudat alapjaként is szolgál. A self szerveződés és a viselkedés összefüggésében Rogers a következő alapeseteket vizsgálta: 1. A személy az életben szerzett tapasztalathoz, élményhez többféleképpen viszonyulhat. Figyelmen kívül hagyja akkor, ha azok nem fontosak a self-struktúra szempontjából. Életünk során folyamatosan jelen vannak olyan események, „háttérzajok”, amelyek aktuálisan nem érdekesek a számunkra. Ha egy adott esemény nem találkozik a selfhez kapcsolódó szükséglettel, illetve nem erősíti meg és nem is mond ellent az önmagáról kialakult képzetnek, akkor az adott esemény nem kerül a figyelembe. Az élmények más csoportja, amelyek a self valamely szükségletével találkoznak, vagy amelyek a self szerveződéssel összhangban vannak és megerősítik azt, tudatosodni fognak. Vagyis az észlelés során elsősorban azokat az eseményeket választjuk ki, azokat vesszük észre, amelyek összeillenek a saját magunkról kialakított képünkkel. Így például
környezetünkből leginkább azokat a visszajelzéseket „halljuk meg”, amelyek egybevágnak saját elképzeléseinkkel. Végül az élmények harmadik csoportjába azok tartoznak, amelyek tudatba kerülése akadályozottnak látszik. Az akadályoztatás oka lehet a tagadás vagy az elfojtás. A tagadásra példa lehet, amikor egy negatív én-képpel rendelkező személy nem hiszi el, hogy mások pozitív véleménnyel vannak róla. Az elfojtás jelenségét úgy lehetne magyarázni, hogy habár szervezeti szinten létezik az élmény, de ez nem jelenhet meg a tudatban, legfeljebb eltorzult formában, mivel a tudatos megjelenítés összeférhetetlen (inkonzisztens) lenne a személy önmagáról kialakított énképével. A selfre egyszerre jellemző a változékonyság és az állandóság, énképünk állandóan változik, ugyanakkor - a fentiekben leírtak szerint – a self-struktúra nem engedi, hogy olyan percepciók tudatosodjanak, amelyek ellentétben állnak vele. 2. Rogers leírja azt is, hogy a személy leginkább azokat a viselkedésmódokat valósítja meg az életben, amelyek konzisztensek énképével. Az olyan ember, aki magát becsületesnek tartja, nem engedheti meg önmagának, hogy becstelen úton jusson valamilyen eredményre. Vagy az a személy, aki nem tartja magát agresszívnak, agresszív indulatait nem tudja közvetlenül kiélni, csak olyan módon, ami énképe számára is elfogadható. 3. A viselkedést bizonyos esetekben olyan organikus élmények váltják ki, amelyek mentálisan nem tudatosulnak. Az ilyen viselkedés inkonzisztens lehet az énképpel, ezekben az esetekben a személy nem sajátjaként éli meg viselkedését. Például nagy veszély, rendkívüli stressz helyzetben előfordulhatnak olyan szituációk, amelyet a személy később úgy rekonstruál, hogy nem tudta, mit cselekszik, és ezért nem is felelős tetteiért. 4. Pszichológiailag rossz alkalmazkodásról beszél Rogers akkor, ha a személy megtagadja a tudatosulást és megjelenítődést olyan lényeges élményeitől, amelyek ennek következtében nem szerveződhetnek a self-struktúra egészébe. Rogers egy fiatal nőt említ példaként, aki mindig olyan próbált lenni, amilyennek mások szerint lennie kellett, aminek következtében még mielőtt megismerhette volna önmagát, feladta saját egyéniségét. Pszichológiailag rossz alkalmazkodás valósul meg akkor is, ha selfünk valamely részét nem tudjuk elfogadni és a tagadás miatt nem is engedjük azt tudatosulni. Ilyen esetekben a megtagadott én-rész, ha megfelelő erővel rendelkezik, valamilyen áttételes úton próbál kielégülni. Például az anya, aki érzelmileg elutasítja gyermekét, a gyermekkel szemben érzett ellenszenvét – mely érzés ellentmond énképének - szigorú, gyakori büntetésekben vezetheti le, mely levezetési mód már énképe számára is elfogadható. (Tudatosan azzal a felmentéssel élhet önmagával szemben, hogy „ő csak jót akar a gyereknek, meg akarja nevelni a gyereket”.)
5. Pszichológiailag jó alkalmazkodás akkor jön létre, amikor a selfbe a szervezet valamennyi lényeges élménye beépül, tudatosul a szimbolizáció segítségével, és egymással konzisztens (tartós) kapcsolatot teremt. A személy ekkor énképének pozitív és negatív aspektusát is el tudja fogadni, személyisége jellemzőit képes integrálni. 6. Rogers szerint az olyan tapasztalatokat, amelyek inkonzisztensek (nincsenek összhangban) a self szerveződésével, fenyegetésként észlelhetünk, s minél gyakrabban éljük ezt át, annál merevebbé válik a self-struktúra saját fenntartása érdekében. Ha valaki az előző példában szereplő anyának – aki ellenérzésekkel viseltetik gyermeke iránt - azt mondja, hogy nem jó szülő, az első reakció a védekezés – az énkép védelme - lesz, az anya bizonyítékok tömegével támaszthatja alá, hogy mennyire szereti gyermekét. 7. Bizonyos körülmények között a self struktúrájába nem illő, ellentmondásos tapasztalatok is észlelhetővé válnak, a tudatba kerülés pedig lehetővé teszi, hogy úgy dönthessünk, a tapasztalat befogadásával módosítjuk énképünket. A saját selfről alkotott elképzelésünk a személyiség fejlődésével, alakulásával párhuzamosan életünk során állandóan változik. A személy természetes fejlődése során bekövetkező változás és az ezzel járó énkép megváltozása eleve adott az egyén életében. Az énkép megváltozását a pszichológiai terápia is elősegítheti. Sokszor már az a körülmény is elegendő a személy számára, hogy ne érezze selfjét fenyegetettnek ahhoz, hogy szembe merjen nézni saját ellentmondásosságával. A mélyen megtagadott tapasztalatok, amelyek alapvetően ellentmondanak a személy selfjének csak akkor korrigálhatók, ha a személy olyan érzelmi kapcsolatban van a másikkal, amelyben biztos lehet a másik elfogadására. 8. Végül Rogers leírja azt is, ha a self integrált egészként működik, a személy másokat is jobban megért és másokkal szemben is elfogadóbbá válik. Az összes tapasztalat tudatosítására képes, integrált személy énképe nincs fenyegetett helyzetben, ezért védekezése is minimális. Ebben az esetben a másik személy észlelésekor nincs szükség olyan erőteljes védekező mechanizmusokra, amelyek eltorzítják az észlelést. Vagyis a személy olyannak látja a másikat, mint amilyen az valójában. A személyiség fejlődése során a személy egyre több tapasztalatot képes befogadni selfstruktúrájába, miközben az introjekción (bevetítésen) alapuló torzult szimbolizációt képes a folyamatos organizmikus értékelő folyamattal helyettesíteni. E folyamat azt jelenti, hogy a személy képes különválasztani azon értékeket és élményeket, amelyek a személy saját tapasztalataiból származnak, szemben azokkal az értékekkel és élményekkel, amelyek kívülről (másoktól, a kultúrától, a társadalomtól) érkeznek az egyén felé. Rogers véghipotézisében az egyén olyan értékrendszerrel rendelkezik, amely ugyan egyedi, és az
újabb tapasztalatokkal állandóan változik, mégis mélyen szocializált és a társas létben gyökerezik. A pozitív értékelés és önelfogadás A self fejlődése a differenciálódás (a tapasztalatok elkülönülése), a tudatosulás és a szimbolizáció mentén halad előre. Rogers szerint a self-tudat kialakulásával egyidőben megjelenik a pozitív értékelés szükséglete is. A másoktól kapott pozitív értékelés két fajtáját különítette el: a feltétel nélküli -, és a feltételhez kötött pozitív értékelést. A feltétel nélküli pozitív értékelés eredendően semmiféle feltétel teljesítéséhez nem kötött, ilyenkor önmagunk létezéséért szeretnek bennünket (példa lehet az anya szeretete a csecsemő iránt). A feltételhez kötött pozitív értékelés a gyakoribb az életünkben, ekkor már valamilyen feltételnek eleget kell tennünk, ha el akarjuk nyerni mások tetszését, szeretetét. A feltételhez kötött pozitív értékelés fogalma összekapcsolódik az értékfeltétel és a feltételhez kötött pozitív önértékelés fogalmával. Az értékfeltétel esetében arról van szó, hogy cselekedeteinket úgy alakítjuk, hogy azok megfeleljenek valamilyen előzetesen feltett értéknek, elvárásnak, ezt teljesítve elnyerhetjük mások pozitív értékelését. Az értékfeltétel ezért kényszerítő erővel bír, arra késztet bennünket, hogy teljesítsük, amit elvárnak tőlünk. A feltételhez kötött önértékelés pedig arra lesz hatással, hogy viselkedésünket az önmagunkkal szemben támasztott értékfeltételeknek megfelelően alakítsuk. Azon a szükségleten túl, hogy mások elfogadjanak bennünket, rendelkezünk az ön-elfogadási szükséglettel is. Az önelfogadási szükséglet tanult szükséglet, amely a selffel kapcsolatos élmények és a pozitív elfogadási szükséglet kielégülésével vagy frusztrációjával kapcsolatos élmények mentén alakul ki. Az ön-elfogadás pozitív értékelést jelent, mely viszonylatban már nem jelenik meg a szociális „másik”. Amint az már a korábbiakból is kiderül, Rogers selfről alkotott koncepciójában a self jelentése egyrészt mint létezésünk szubjektív tudatosságát jelöli, másrészt pedig az énképet is magában foglalja. Az énkép azokat a sajátosságokat, jellemzőket jelenti, amelyet a személy önmaga részének tart. Az énképet ideális és aktuális énképre bonthatjuk. Az ideális énkép azokat a jellemzőket foglalja magában, amelyekkel rendelkezni szeretnénk, az aktuális énkép pedig azokat, amelyekről úgy gondoljuk, hogy aktuálisan, a jelen pillanatban magunkénak mondhatjuk. Az önmegvalósítás folyamatában az ideális és az aktuális énkép között egyre nagyobb megfelelés jön létre, vagyis egyre inkább olyanná válunk, mint amilyenek lenni
szeretnénk. Az ideális és az aktuális énkép közötti megfelelést Rogers kongruenciának nevezte el. Azonban nemcsak az ideális és az aktuális énkép közötti kongruencia fontos az egyén életében, hanem az is, hogy az aktuális énkép és közvetlen tapasztalataink is kongruensek (egybehangzóak) legyenek. Így például ha barátságosnak tartjuk magunkat, ezzel a képpel nehéz összeegyeztetni, ha aktuálisan modortalanul, gorombán bánunk valakivel. Inkongruencia és dezorganizáció Az önelfogadási szükséglet következtében az egyén szelektíven, értékfeltételeinek megfelelően észleli
tapasztalatait.
Azokat
a tapasztalatokat, amelyek megfelelnek
értékfeltételeinek, tudatosítja és szimbolikusan megjeleníti. Azokat a tapasztalatokat, amelyek az értékfeltételeknek ellentmondóak, szelektíven vagy torzítottan észleli, illetve kizárja a tudatból. Ennek következtében megjelenik a személynél olyan self-élmény, amely nem integrálódik a self-struktúrába, amivel kezdetét veszi a self és a tapasztalat közötti inkongruencia (meg nem felelés). Rogers innen származtatja az ember alapvető elidegenülését. A személy nem őszinte önmagához: azért, hogy megőrizze mások pozitív elismerését, a tapasztalt értékek némelyikét meghamisítja, és mások értékeinek megfelelően észleli ezeket. Azáltal, hogy a tapasztalatokban olyan elemek vannak, amelyek nem kerülnek be a saját magáról kialakított képbe, megbomlik a self integráltsága, és bizonyos részfunkciók válnak jellemzővé. A self és a tapasztalatok közötti inkongruencia következtében a viselkedésben is hasonló inkongruencia jelentkezik. A viselkedés inkongruenciáját a személy nem ismeri fel, a viselkedést szelektíven vagy torzítottan észleli, úgy, hogy az egybevágjon a self-fel. Ahogy a személy egymás után szerzi az újabb és újabb tapasztalatokat, amelyek nem összeegyeztethetőek a self-struktúrával, a helyzet egyre inkább fenyegetetté válik a számára. A fenyegetettség következtében az ön-elfogadási szükségletet frusztráció éri, a self egészlegességének érzete megbomlik, és szorongásos állapot jön létre. A személy elhárításokkal él, hogy ezt az állapotot elkerülje. Az elhárítás a tapasztalatok szelektív észlelésében, torzításában és a tudatból való kirekesztésben nyilvánulhat meg. Az elhárítás általános további következménye a percepció torzítása miatt a percepció merevsége, a valóság pontatlan észlelése lesz. Rogers szerint ez a folyamat játszódik le a neurotikus, pszichotikus kórképekben is, bár ő ezeket az elnevezéseket nem tartja szerencsésnek, és helyettük a dezorganizáció kifejezést alkalmazza. Dezorganizáció akkor jön létre, ha a self szerveződés
összeférhetetlensége a tudatba tör. A self újra-integrálódásának folyamatát több más tényező mellett a feltétel nélküli pozitív elfogadás légköre segíti. A kliensközpontú terápia Rogers selfről alkotott koncepciójának megfelelően a pszichopatológiai problémát az aktuális és ideális énkép inkongruenciája valamint az énkép és a tapasztalatok közötti inkongruencia okozza. Éppen ezért Rogers a terápiás folyamatban terápiás hatásként értékel minden olyan személyiségváltozást, amely a személyiség jobb integrációját eredményezi, csökkenti a személy belső konfliktusait, és olyan energiákat szabadít fel, amelyeket a személy a hatékonyabb életre fordíthat. A személyiség megváltozása elsődlegesen a terapeuta (tanácsadó) és a kliens közötti attitűdöknek (speciális viszonyulásnak) köszönhető. Rogers szerint a személyiség változásához három alapvető attitűd kell, hogy megvalósuljon a tanácsadó részéről. Az első feltétel, hogy a tanácsadó a kliensével való kapcsolatában őszintén, kendőzetlenül, „maszk nélkül” mutassa meg az adott pillanatban megjelenő érzéseit és attitűdjeit. Rogers ismételten a kongruencia fogalmát használja e feltétel leírására. A kongruencia itt azt jelenti, hogy azok az érzelmek, amelyeket a tanácsadó saját magán tapasztal, hozzáférhetővé, átélhetővé, tudatosíthatóvá válik a számára, és megfelelő időben ki is tudja azokat fejezni. A tanácsadó ily módon valódi, személyes kapcsolatba kerül kliensével, mely kapcsolatban önmagát adja. Kongruensnek nem könnyű lennünk, az őszinte megnyilvánulásban saját sebezhetőségünket is fel kell tudnunk vállalni. Rogers kutatásai alátámasztották e feltétel fontosságát. Vizsgálatai során azok a terapeuták mutatkoztak a leghatékonyabbaknak hospitalizált szkizofrén betegekkel végzett terápiájukban, akik teljesítették a kongruencia feltételét, vagyis „valódiak voltak”, őszintén válaszoltak a hozzájuk intézett kérdésekre, és akik a betegekkel egyenrangú viszonyt alakítottak ki. A második feltétel, hogy a tanácsadó meleg, pozitív, elfogadó attitűddel forduljon a kliensben lejátszódó történések felé. Korábban kifejtettük már a feltétel nélküli pozitív értékelés iránti szükséglet
szerepét,
tulajdonságainkkal
elemi együtt,
igényünket, csupán
hogy
létezésünkért
pozitív
és
negatív
szeressenek
érzelmeinkkel,
bennünket.
Emberi
kapcsolatainkban szükségünk van arra, hogy alapvetően feltételek nélkül olyannak fogadjanak el bennünket, amilyenek vagyunk. Ezt az attitűdöt a tanácsadó viszonylatában Rogers a „feltétel nélküli pozitív viszonyulásnak” nevezte el. Rogers tapasztalatai szerint a tanácsadó-
kliens kapcsolatában minél inkább megjelenik ez az attitűd, annál inkább valószínű a személyiségváltozás lehetősége, a személyiségfejlődés létrejötte. A terápia sikerességének harmadik fontos feltétele, hogy a tanácsadó gyakorlott legyen a kliens saját világának pontos empátiás megértésében. Ez a feltétel azt jelenti, hogy a tanácsadónak át kell tudni éreznie a kliens élményeit, azok személyes jelentéseinek belső világát, át kell éreznie a kliens dühét, félelmét „mintha” az a sajátja lenne, ugyanakkor nem szabad, hogy saját dühe, illetve más érzelmei belekeveredjenek e megértési folyamatba. Amikor a kliens belső világa tisztán átlátható a tanácsadó számára, akkor képessé válik arra, hogy a kliens számára is közvetítse a megértett összefüggéseket. A megértett összefüggések tudatosulása segíti a klienst saját belső világának megértésében és a valóság felismerésében. Rogers egy negyedik feltételt is megfogalmaz, ami kívánatos a személyiségváltozás szempontjából. E negyedik feltételt azonban a kliensnek kell teljesítenie, s arról szól, hogy viselkedés- illetve személyiségváltozás csak akkor várható, ha a tanácsadó őszinteségét, empátiáját és elfogadását a kliens is észleli. E feltétel azt tükrözi, hogy a tanácsadó felé korábban megfogalmazott, elvárt attitűdök akkor vezetnek sikerre, ha azokat a kliens észlelni tudja. A terápia során a kliensnek éreznie kell, hogy a tanácsadó „valódi”, gondoskodó személy, aki megérti az ő érzéseit és személyes belső világát. A kliensközpontú terápia alapelvei nemcsak a pszichológiában, hanem a nevelésben, a pedagógiában is jól alkalmazhatók, szemlélete pedig minden az „emberrel” foglalkozó szakma figyelmébe ajánlott.
Ablak: A humanisztikus pszichológia és a pozitív pszichológia viszonya A humanisztikus pszichológia és a pozitív pszichológia is az amerikai társadalomban születik meg, a két irányzat megszületése között mintegy negyven év telt el. A humanisztikus pszichológia az 1950-es években indult, a pozitív pszichológia napjaink új irányzata (lsd. részletesebb bemutatását a könyv későbbi fejezetében). A két irányzat összefüggésbe hozható egymással azáltal, hogy mindkettő az emberi létezés pozitív aspektusaira fókuszál. A humanisztikus pszichológia olyan kifejezéseket használ, mint a növekedés, a transzcendencia, az önaktualizáció, a csúcsélmény - e fogalmakat azonban nem határolja körül pontosan. A pozitív pszichológia „a pozitív szubjektív élmény, a pozitív vonások és a pozitív intézmények tudománya”
(Seligman
és
Csíkszentmihályi,
2000),
többek
között
az
olyan
személyiségvonások vizsgálatával foglalkozik, mint a remény, a bölcsesség, a kreativitás, a bátorság és a spiritualitás. Csíkszentmihályi megalkotja az autotelikus személyiség koncepcióját, aki a világ felfedezésére irányul, pszichés energiája szinte kimeríthetetlen, a környezetében olyan dolgokra is koncentrál, amelyek külön jutalom elérése nélkül, önmagában érdekesek számára. A „flow”-ról szóló teóriájában a cselekvésbe belefeledkező tevékenység örömszerző jellegét írja le. A pozitív irányú szemlélet mellett a humanisztikus pszichológia és a pozitív pszichológia számos ponton különbözik egymástól. A két irányzat teljesen más társadalmi korban és miliőben lát napvilágot, emellett a humanisztikus pszichológia szemléletének kialakítására elsősorban a humanizmus, az egzisztencializmus és a fenomenológia filozófiai irányzatai hatottak. A filozófiai megközelítés következtében a humanisztikus irányzatban a szubjektum által átélt élmény válik hangsúlyossá (pl. önaktualizáció, belülről irányítottság) szemben az (elidegenedett) társadalmi léttel. A humanisztikus pszichológia olyan bírálatot is kapott, hogy az irányzat az objektív kísérleti kutatások, a kvantitatív módszertani megközelítés kritériumait nem teljesíti. A pozitív pszichológia a személyiségdimenziók mérésével egzakt vizsgálati módszertannal rendelkezik, ugyanakkor a humanisztikusok megkérdőjelezik, hogy e dimenziók mennyiben tudják megragadni az emberi élmény természetének valódi specifikumát. Több teoretikus szerint a két szemlélet pozitív módon hathat egymásra (pl. Resnick és mtsai, 2001), aminek köszönhetően a humanisztikus pszichológia kísérleti módszertanában erősödhet, a pozitív pszichológia pedig a humánspecifikus élmények mélységeinek megragadásában. Fogalomtár: aktualizáció – a személyiség egészséges növekedésre irányuló tendenciájának megvalósítása. aktuális énkép – azokat a jellemzőket, tulajdonságokat tartalmazza, amellyel a személy a jelenben rendelkezik. csúcsélmény – az önmegvalósítás pillanatának intenzív megélése. dezorganizáció – szorongásos állapot, melyben a self egészlegességének érzete megbomlik, a self szerveződés inkonguenciája (össze nem egyeztethetősége) a tudatba tör. fenomenológia – a közvetlenül észlelhető sajátságokra, illetve ezek összefüggéseire irányuló leíró jellegű megközelítés, amely tartózkodik a mélyebb okok, a jelenségek mögött lévő törvényszerűségek feltárásától.
egzisztencializmus – filozófiai és irodalmi irányzat, amely a tudatos tapasztalatra teszi a fő hangsúlyt, felfogásának középpontjába az egyén, a szubjektív élmény kerül. Az olyan kérdéseket vizsgálja, mint az élet értelme, a szabadság, a választás és az alapvető szorongás. értékfeltételek – előzetesen feltett értékek, amelyekhez viselkedésünket igazítva mások pozitív értékelését elnyerhetjük. hiányalapú motívumok – olyan szükségletek, mely a személy hiányállapotára utalnak. humanisztikus pszichológia – a személyiségelméleteknek azon iránya, amely a személyes növekedés, az állandó fejlődés iránti univerzális szükségletet hangsúlyozza szemléletében. ideális énkép – azokat az értékeket foglalja magában, melyekkel az egyén rendelkezni szeretne. intrinsic – belső. Olyan folyamatot jelöl, amelynek eredete magában az adott szervezetben van. introjekció – bevetítés. Egy külső vélekedést, megítélést átveszünk és magunkévá teszünk. kliensközpontú terápia - a feltétel nélküli elfogadás légkörében megvalósuló tanácsadás, melyben az őszinte visszajelzés révén a kliens valódi tapasztalatokat szerezhet önmagáról. kongruencia – megegyezés, megfelelés. Az énkép egységességét valamint az énkép és a tapasztalatok egybeesését mutatja. növekedésalapú motívumok – olyan szükségletek, melyek a személyiség kibontakoztatását teszik lehetővé. organizmikus értékelő folyamat – a szervezet értékelő funkciója, mely az önmegvalósítás folyamatáról ad visszajelzést. önmegvalósulás – Rogersnél azt a folyamatot jelöli, mely során a képességek kibontakoztatása az én kiteljesedését szolgálja. önmegvalósítás szükséglete – Maslow szükségleti hierarchiájának legmagasabb szintjén jelenik meg. Humán specifikus szükséglet, mely a személyt saját képességének, tehetségének, személyiségének kibontakoztatására sarkallja. self - a fogalom Rogersnél egyrészt létezésünk szubjektív tudatosságának hordozója, másrészt az énnel kapcsolatos tapasztalatokat, jellemzőket, tulajdonságokat tartalmazza. self-struktúra – az énnel kapcsolatos tapasztalatok, jellemzők, tulajdonságok összefüggő rendszere. teljességgel működő személy – az önmagát megvalósítani tudó, a mindig változó külvilággal rugalmas kölcsönhatásban élő személy. torzult szimbolizáció – a más személyektől származó, ránk vonatkozó értékelő minősítéseket sajátunkként érzékelünk.
Irodalomjegyzék: Buda Béla (1980): Az empátia – a beleélés lélektana. Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Carver, Charles S. – Scheier, Michael. F. (1998): Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó. Jaspers, K. (1986): Általános pszichopatológia (részletek). In: Pethő Bertalan: Pszichiátria és emberkép. Budapest, Gondolat, 45-86. Marton L. Magda (1970): Tanulás, vizuális, poszturális testmodell és a tudat kialakulása. In: Magyar Pszichológiai Szemle, 27. 182-199. Maslow, A. H. (1980): Holisztikus-dinamikus szemlélet. In: Szakács Ferenc – Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Személyiséglélektani szöveggyűjtemény II. Elméleti irányzatok, Budapest, Tankönyvkiadó, 342-355. Maslow, A. H. (1994): Egy létpszichológia felé. In: Kulcsár Zsuzsanna, Lukács Dénes és Komlósi Annamária (szerk.): Függés – Függetlenség. Pszichodinamikai és humanisztikus megközelítések. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 149-174. Maslow, A. H. ( 1971): The father reaches of human nature. New York, Viking. Maslow, A. H. (1954): Motivation and personality. New York, Harper. Maslow, A. H. (1968): Toward a psychology of being. Princeton, NJ., Van Nostrand. Pervin, L. A. – John, O. P. (2001): Personality – Theory and Research. 8. kiadás, John Wiley & Sons, Inc. USA. Rogers, C. R. (1980): A személyiség és a viselkedés elmélete. In: Szakács Ferenc – Kulcsár Zsuzsanna (szerk.): Személyiséglélektani szöveggyűjtemény II. Elméleti irányzatok, Budapest, Tankönyvkiadó, 369-404. Rogers, C. R. (1981): A terápiás kapcsolat: a jelenlegi elméletek és kutatások. In: Buda Béla (szerk.): Pszichoterápia. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 181-196. Rogers, C. R. (1994): A viselkedés bejóslására és ellenőrzésére vonatkozó újabb eredmények implikációi. In: Kulcsár Zsuzsanna, Lukács Dénes és Komlósi Annamária (szerk.): Függés – Függetlenség. Pszichodinamikai és humanisztikus megközelítések. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 142-148. Rogers, C. R. (2003): Valakivé válni. A személyiség születése. Budapest, Edge 2000. SHL Könyvek sorozat. Rogers, C. R. és R. Dymond (szerk.) (1954): Psychotherapy and Personality Change. University of Chicago Press. Rogers, C. R. (1951): Client-Centered Therapy Boston, Houghton Mifflin Co.
