AZ ISTEN NÉLKÜLI VILÁG LEHETŐSÉGE Tegyük most félre az ideológiai-erkölcsi-politikai-lélektani megközelítéseket. Induljunk ki az ismert tényekből (ezek egy része egészen triviális, mindennapos ismeret) és tegyünk logikai következtetéseket, amelyek függetlenek az érzelmektől. Ezzel a hozzáállással az olyan szubjektív tényezőket tudjuk kiiktatni, mint pl. a (később részletesebben tárgyalandó) pszichológiai eredetű "hit", vagyis a "logikailag nem bizonyított, ám megnyugvást keltő feltételezés érzelmi alapon való teljes elfogadása". Félreértések elkerülése végett: ez nem jelenti a hit jogosultságának elvetését; azért van rá szükség, hogy a kérdés objektív vizsgálatához szubjektív (érzelmi) szempontokat ne tegyen hozzá - más szóval 3+2 akkor is 5 legyen, ha az a szám kalapra emlékeztet, és én történetesen utálom a kalapos embereket... A hit - mint az majd később remélhetőleg bebizonyosodik - minőségileg más dolog.
I. AZ OCCAM BOROTVÁJA-ELV. 1. Politeizmus-monoteizmus-deizmus - avagy a megismerés és az isteni beavatkozás szorzata állandó marad. Amikor az ember ösztönösből tudatos lénnyé vált, néhány dolog gyökeresen megváltozott benne. (Benne, és nem pedig körülötte - bár manapság hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világot képesek vagyunk megváltoztatni, holott igazából mindössze arról van szó, hogy felismertünk néhány összefüggést, amelyeket alkalmazva átmenetileg egy kicsit máshogy éljük ugyanazt az életet, amit azelőtt.) Az ember valamikor réges-régen elkezdte felfogni önmagát, vagyis egy bizonyos szinten álló én-tudat alakult ki benne - talán, amikor a vízben visszatükröződő arc szőrzetében megülő falevelet először kereste a saját szakállában. Az én-tudat azonban igen sok nehézséget is hozott őseink számára. Ezek legszörnyűbbike a halálfélelem, ami így vált ösztönös félelemből tudatos rettegéssé, és valószínűleg az első alkalom volt arra, hogy valamiféle elvont filozofálásra késztesse a halandó embert. A tudat egy bizonyos mértékig felülírja az ösztön jótékony homályában működő, biztonságos reakciókat. A tudatosság olyan dolog, amiből a kevés veszélyesebb, mintha semmi nem volna - ugyanis tapasztalat, ítélőképesség, absztrakció és némi szerencse nélkül hasonlatossá válik a részeg pilótához, aki átveszi a robotpilótától az irányítást, de nem tud mit kezdeni vele. Ami viszont a robotpilótát illeti - az meg nem arra van megalkotva, hogy egyedi esetekben is megállja a helyét - sőt, igazából még leszállni sem tud magától. A tudatosság tehát olyan ajándék, ami alaposan feladja a leckét nekünk, embereknek. Lássuk, mit tapasztalt néhai ősünk az emberré válás hajnalán. A világ idegen, rosszindulatú, kegyetlen és ellenséges de ezt ősünk már állat-korából megszokta. Csakhogy azóta jelentős változás történt: addig mindez nem érdekelte, de most már igen. A villám félelmetes - mert nem tudja, mi az. Az ismeretlen általában félelmetes - a legjobb példa erre az a máig megmaradt szokásunk, hogy agyonnyomjuk az ismeretlen bogarat; lássuk be, azért, mert félünk tőle, és amitől félünk, azt jobb elpusztítani. Már abban az esetben, ha lehetséges. De mi legyen a villámmal, a sötétséggel és a többi félelmetes/ismeretlen dologgal. Hiszen a tapasztalás kezdetekor még minden ismeretlen - de nem mindent lehet elpusztítani. Nos, erre talán nincs is szükség. Már csak azért sem, mert ezeknek a dolgoknak jó része fontos, sőt, nélkülözhetetlen - csak éppen nem mindig. Ezért aztán elég lenne megszelídíteni, netán összebarátkozni vele; ahhoz viszont meg kellene ismerni a természetét. Ez néha könnyen megy - félünk a farkastól, lassanként megismerjük, megtudjuk, mivel lehet "megvásárolni", megszelídítjük, és máris minket őriz az, mitől valaha rettegtünk. Innen már csak egy lépés az, hogy valamiről azt hisszük, hogy megismertük, és esetleg tévedünk. Például azt hisszük, hogy a villámot és a dörgést kiengeszteli egy kis áldozat (ami valamiben hasonlít rá), és azután a vihar a mi szövetségesünk lesz. Ez a dolog megnyugvást kelt, csökkenti a félelmünket, sőt, növeli a komfortérzetet - érdemes hinni benne. Még akkor is, ha néha nem működik - egy áldozatbemutatás után megdördül az ég; ha nem kételkedünk a kiindulási feltételeink (áldozat → dörgés) helyességében, csak azt mondhatjuk, hogy az áldozás volt valahol hibás. (Vagyis: miért van az elefántnak piros szeme? - Hogy el tudjon bújni a meggyfán; láttál már meggyfán elefántot? - Nem. - Na, ugye, milyen jól elbújt...) Ilyenkor tehát tulajdonképp érdekünk fűződik a helytelen módszer megtartásához, hiszen ha elvetnénk, azzal két szempontból is kényelmetlenül érezhetnénk magunkat: egyrészt kereshetnénk másik megoldást, másrészt pedig az elmélet helytelenségének elismerésével arra is precedenst teremtünk, hogy tévedtünk, tehát többé nem bízhatunk meg teljesen semmi más elméletben sem; így a következő(k)ben sem. (Vagy volna köztünk valaki, aki szívesebben ül olyan sofőr mögé, aki már karambolozott önhibájából, amikor balesetmentes sofőrrel utazni is van lehetőség?) A valóság erre nem is cáfol rá: a politeizmus, azaz a többistenhit a legkorábbi istenhit, és azon belül is a totemizmus azaz a leglátványosabban antropomorfizált vallásféleség. Szinte minden tapasztalható természeti jelenségnek van egy jól elkülönülő istene, az elvárásai, követelései adottak, és - ami igen jellemző - ezek az istenek mind kegyetlenek. Akárcsak a természeti jelenség, amit képviselnek. A hívők részéről teljes, feltétlen megalázkodására számítanak, nem kegyelmeznek és sokszor még így is kiszámíthatatlanok. Vagyis tulajdonképp ráismerhetünk a jelenségre abból, amit a hozzá társított istenség tulajdonságairól megtudhatunk - korrekt megfigyeléseken alapuló valós tapasztalati eredmények antropomorf jegyekkel. A sok jelenség mindegyike önálló életet él, összefüggés csak igen felszínes van közöttük. Minden istennek megvan a dolga, és azt teszi is rendületlenül - úgy tűnik, rend van a világban, amely átlátható és (legalább látszólag) befolyásolható is. Mivel pedig az ember hierarchikus lény, ezt a világképe is tükrözni kénytelen; ezért a sok isten fölé egy főistent rendel, aki elméletileg az alattvaló-istenek ura; bár a legtöbbször nem különbözik azoktól, csak a neki tulajdonított természeti megnyilvánulás az, ami az adott társadalom számára legfontosabb (és/vagy a
legfélelmetesebb). Elgondolkodtató, hogy az alapvetően nappali életet élő ember legtöbb (azóta esetleg teljesen megváltozott funkciójú) istene, főistene, (később, a monoteizmusban "Isten"-e) valamilyen Nap-kultusz, Napistenféle eredetre tekint vissza - és azóta is rendületlenül félünk a sötéttől. Aztán az ember lassanként kezdi megismerni a világot. A korai istenek közül szép lassan érdektelenné válnak azok, akiknek a szakterülete többé nem tűnik a misztikus magasságok homályába, hanem az idők folyamán kiismerhetővé, kiszámíthatóvá (igazából modellezhetővé) válik, vagyis a tapasztalati tudás része lesz. Ezért nehéz találni igazi esőistent a monszunesők területein, ahol órát lehet igazítani az eső eleredéséhez, és ezért nincs a mai embernek villany-istene... Mert a sok istent előbb-utóbb felváltja egy újabb, univerzális és jóval absztraktabb isten, akit aztán már akár teremtőnek is nevezhetünk, hiszen mostantól már minden az ő dolga lesz; így a teremtés is. Az emberi lét végessége, mint tapasztalati dolog ugyanis két ponton találkozik a misztikus ismeretlenséggel: a halál és a teremtés pillanatában. Talán furcsa, hogy a születés nem olyan fontos ebből a szempontból (még az asztrológia is csak szükséges rosszként alkalmazza a maga teóriáihoz), de az máig egyike a legnyilvánvalóbb dolgoknak, és ugyanakkor nem ijesztő. A halál is nyilvánvaló, de az félelmetes is, az idő egyirányú folyása miatt ugyanis a születés után jön az ismert lét, a halál után pedig az ismeretlen. Ám a Kezdet, ami előtt semmi nem volt - nos, ez az, ami ugyancsak ismeretlen. Mostanra pedig már itt az idő, hogy némi következtetést levonva az eddigiekből kimondjunk egy fontos dolgot: isten mindig ott van, ahol az ismeretlent nem lehet mással magyarázni. Ha az eddigiek alapján ezt a tézist elfogadjuk, annak később igen nagy jelentősége lesz. Ez ugyanis végigvezet bennünket - immár kevesebb részletezéssel - a vallások történetén; az egyistenhit különböző állomásain, az egyre elvontabb (és egyre komolyabb filozófiai igényű) isten-magyarázatok, isten-értelmezések sorain, amelyekkel az ismert-ismeretlen világ dinamikusan és egyértelműen az (általános jelenségekre vonatkozó) ismeretlenség rovására változó arányát kellett összhangba hozni az ember ismeretlentől való ösztönös irtózásával (és később már bizonyos dogmatikus-társadalmi kötöttségekkel is, ezek azonban csak a rendszerező ember kísérletei a harmónia megőrzésére). Megszületett a deizmus, párhuzamosan a természettudományok térhódításával; Isten hatalma immár csak a teremtésre és a törvényalkotásra korlátozódik, mintegy beprogramozza a világot, hogy aztán az mint egy óramű, magától lejárjon. Mindezekkel együtt az Isten által teremtett világ céljával és okával is egyre nehezebbé válik a dolgunk - de legalább (még) mondhatjuk, hogy Isten, mint mindenható, számunkra átláthatatlan céllal is cselekedhet. És később ez nagyon kényelmetlenné is válhat... 2. Harmónia és tudatosság: avagy kell-e körző az örvényhez? Mi, emberek, nem tagadhatjuk meg önmagunkat. A tudatossággal az is együtt jár, hogy az elvont gondolatokat (amelyek egy bizonyos szintet meghaladóan elvontak), kénytelenek vagyunk többé-kevésbé antropomorfizálni. Lába nemcsak a széknek, hanem a hegynek, de még a százaléknak is van. Az egyenletnek oldalai vannak, a köbgyök valójában "kocka-gyökér" (elképzelni is így lehet: elméleti kocka egy oldalának mint kiinduló, "gyökér-mennyiségnek" a meghatározása a kocka térfogatából), a neutron pedig azért "semleges", mert a proton "pozitív", az elektron "negatív". Ahogy fokozódik az absztrahálás, úgy lesz egyre költőibb a világ. Csakhogy van ennek a jellemvonásunknak egy másik arca is, és az akkor is ránk néz, amikor nem feltétlenül elképzelhetetlen dolgokról van szó. Tudat - ismét ez a szó. Nézzük, milyen asszociációs láncot tudunk fűzni a segítségével: a tudatosság azt jelenti, hogy valamit előre elgondolt, megtervezett lépések során építünk fel. Ami előre eltervezett, az általában valamiféle rendszert alkot - máskülönben minek terveztük volna. A rendszer pedig működőképes, (részben vagy egészében) áttekinthető részlete lehet valaminek, és adott esetben ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a rendszerek egymással együttműködve több szinten képesek összekapcsolódni, meta-rendszereket alkotni. Nos, eljött az idő, amikor az ember felismerte, hogy a világ épp egy ilyen meta-rendszer, ahol minden a helyén van, mindennek oka van és minden az oka lehet valami másnak, bizonyos jelenségeket nem lehet kijátszani, bizonyos események szemmel láthatóan rendszert alkotnak. Vagyis: a világ működik. Ez máig a legerősebb érv Isten létezése mellett. Hogy a legnépszerűbb vélekedést idézzük: lehetetlen, hogy ilyen mértékű rend (és ilyen működőképes rendszer) csak úgy magától létrejöhessen. Ezt valakinek/valaminek, (egy magasabbrendű tudatnak) fenn kell tartania, de legalábbis meg kellett terveznie és létre kellett hoznia. Nos, ez a vélekedés nagyon tetszetős, és könnyen alapja lehet egy elegáns istenérvnek. Csakhogy van benne egy logikai hiba: adós marad annak bizonyításával, hogy rendszert csak tudat hozhat létre. Ez ugyanis bizonyíthatatlan,
így pedig (más bizonyítékok híján) nem lehet saroktétele Isten létének. Nézzük meg, miért nem lehet bebizonyítani, hogy rendszert csak tudat teremthet: Keressünk egy olyan jelenséget, amely rendszerszerű, és azt állíthatjuk róla, hogy nem tudat hozta létre. Mivel a jelenséget tapasztalati úton kell megtalálnunk, az csak a mi világunk valamilyen jelensége lehet. Továbbá - kizárandó a tudat közreműködését - legyen ez olyan jelenség, amely az embertől teljesen független. Mármost erre az állításra válaszolhatja azt az Isten létezése mellett érvelő, hogy a jelenség, mivel a világunk része, egyben Isten teremtésének is része, tehát Isten alkotása - és mint ilyen, azt is tudat - Isten tudata - hozta létre. Amíg azonban ezt az állítást (vagyis azt, hogy Isten létezik és ezt a világot ő teremtette) nem tudja bizonyítani más módon, addig - mivel a tudat és a rendszer elválaszthatatlansága mellett csak azzal tud érvelni, hogy minden, a mi világunkból való jelenség oka és létrehozója Isten - azt sem bizonyíthatja be, hogy Isten emiatt szükségszerűen létezik, hiszen ezt az állítást tulajdonképpen önmagával próbálja bebizonyítani. Ami pedig a rendszert és a megtervezettséget illeti, súlyos hibát vét, aki az ok-okozat viszonyt önkényesen felcseréli. Ugyanaz az antropomorfizáló kényszer hat itt is, mint a tudat mindenhatóságának feltételezése esetében; a második hatásos érv ugyanis Isten léte mellett, hogy ha nem tudatosan teremtette volna a világot és benne az embert, akkor biztosan nem lenne ennyire látványos összhang ember és környezete között. Az év, a hónap, a nap hossza, az éghajlat és az ember fizikai tűrőképessége, a fertőzésekkel szembeni védettség (mintha mindenből pont annyi lenne a szervezetünkben, amennyi kell), a részletekbe menően kifinomult lehetőségek a Földön arra, hogy az ember (és a természet egésze) harmonikusan, jó hatásfokkal kihasználhassa a környezet adta lehetőségeket, mind-mind arra enged következtetni, hogy valaki ezt nagyon alaposan megtervezte és kigondolta; ennyi egyezés nem lehet véletlen. Nem is az. Csakhogy - ha elvetjük az antropomorf (és mi tagadás, erősen önző) szemléletünket, - rájöhetünk, hogy a felismerés helyes, csak az irány fordított: ami alkalmazkodott a kezdeti (és folyamatosan változó) feltételekhez, az megmaradt, ami pedig nem, az kihullott a rostán és megsemmisült. Vagyis nem azért nincsenek metánt belélegző élőlények a Földön, mert Isten nem teremtett belőlük, hanem azért, mert minden ilyen anyagcserével induló képződmény - ha keletkezett egyáltalán - eleve életképtelennek bizonyult, és a kezdetekkor elpusztult. Ha a baktériumok másmilyenek lennének, az ember szervezete sem ezekhez alkalmazkodott volna, ha a nap hossza más lenne, ahhoz képest térnénk nyugovóra - ellenkező eset nincs, mivel minden létező dolog a létével bizonyítja a sikeres alkalmazkodást. A gondolatmenet kiterjeszthető az élettelen dolgokra is; pl. amelyik égitest nem állt rá egy (huzamosabb ideig) stabil pályára, az hamarabb belezuhant valami más égitestbe - és amelyik most még kering, az is előbb-utóbb megsemmisül, mert minden égimechanikai pálya lassan, de biztosan változik, és valamikor egész biztosan lesz egy olyan állapot, amikor a pályához tartozó égitest ütközik egy másikkal. De a pillanatnyi állapot stabilnak látszik - egyszerűen azért, mert a rendszer olyan, hogy a mi nézőpontunkból nézve viszonylag lassan változik. Egy részecskebomlást már nehezebb megfigyelni, ha épp egy milliomod másodpercig tart - ezért nincs is dolgunk az ilyen jelenségekkel, alkalmazkodnunk sem kell hozzájuk, sőt, megfigyelni sem tudjuk őket közvetlenül, mert még érzékszervünk sem fejlődött ki hozzá. Röviden: ami van, az pillanatnyilag szükségszerű, hogy van, és egyformán logikátlan lenne ennek feltételezni a nemlétét, vagy a (bizonyíthatóan) nem létezők létezését. Amíg tehát Isten létezésének szükségszerűsége nem bizonyítható be más módon, addig a világ "tökéletessége" -elvből kiindulva ezt nem tehetjük meg. Ne feledjük el: feltételezni lehet, de ugyanilyen joggal az ellenkezőjét is feltételezhetjük - ezen a szinten a két feltételezés egyenrangú, tehát tautologikus, egymást kölcsönösen kizáró feltételezések, és mint ilyenek, nem nyújtanak több valóságtartalmat, mint a holnap eső lesz vagy nem lesz eső -féle kijelentések. Ami pedig a harmadik ilyesféle istenérvet illeti, nevezetesen, mely szerint: kell, hogy legyen valamilyen oka a világnak, mert ok nélkül nem jön létre semmi, és ez az ok csak Isten lehet (mint tudat). - ugyancsak könnyen belátható, hogy miben komolytalan: hasonlóan az első érvhez, az "ok"-ot antropomorfizálja, azaz szép csendesen egyenlőségjelet tesz ok és cél közé. Mert célja valóban csak tudatos tevékenységnek lehet, ám oka - mint azt láthattuk - nem feltétlenül. Márpedig a világ létének okaként tudatos tevékenységet feltételezni - ez annál is furcsább, mivel mi magunk ezt az okot - vagyis Isten szándékát a teremtéssel - nem ismerjük, tehát legfeljebb annyit mondhatunk, hogy "Isten mindenható, ezért szándékai is kifürkészhetetlenek, mert csak ő tudhatja, mit miért tesz..." Ez viszont nem lehet sem érv, sem bizonyíték, ugyanis azt állítja, hogy egy feltételezett dolog, amiről épp a minőségénél fogva nem is tudhatunk meg soha semmit, azért létezik, mert egy olyan feltételezett lény tudatában jelent meg, amely lény léte éppen ennek a dolognak a megléte által bizonyítható. Ismét a régi nóta - az önhivatkozás paradoxona - mindamellett ilyesmit feltételezni logikailag megengedett. 3.Mire jó a Mindenható? avagy filozófiai vagy pszichológiai Isten?
Azt hiszem, épp elég szó esett már tudat és Isten kapcsolatáról, hogy egy kissé a dolgok mélyére hatoljunk. Amikor a gyerek megszületik, kiszolgáltatott, magatehetetlen, tulajdonképpen magára hagyva életképtelen kis lény, aki a szülői gondoskodás nélkül néhány nap alatt elpusztulna. Az ember kiszolgáltatottsága itt kezdődik, és mindaddig teljesen nyilvánvalóan eltart, amíg képes nem lesz önmagáról gondoskodni - ez az időszak a társadalomban élő emberek számára körülbelül a felnőttkor kezdete. Ekkorra az ember tapasztalata, ügyessége, ismereteinek mennyisége már elégséges az önállósághoz - ám valójában ez az önállóság soha nem lesz teljes; már csak azért sem, mert a fokozott társadalmi specializáltság miatt szövevényesen bonyolult módon szorulunk egymásra, és ez már a kezdetekkor is így volt, amikor az ember még hordákban járta a vadont. Mint társas lény, az ember valamilyen mértékben élete végéig rászorul a többiekre, és emiatt ösztönösen irtózik a magánytól. Mármost ez a magány nem olyasmi, mint a remeteélet, inkább ahhoz hasonlít, amit akkor érez a kisgyerek, amikor észreveszi, hogy az ismeretlen erdőben eltévedt. A legtöbb ember felnőttként is egy bizonyos mértékben gyerek marad olyan értelemben, hogy a teljes önállóságot nem éri el; ez nem azt jelenti, hogy ügyefogyott lenne, egyszerűen csak arra bizonyíték, hogy társas lény, aki rá van szorulva a többiekre. Ahogy gyermekkorban a szüleire bízza magát, felnőttként valami másra. Megtehetné, hogy a társadalom erősebb, ütőképesebb tagjainak védelmet adó árnyékában él, de mivel ez kényelmetlenségekkel is jár (és úgyis rákényszerül), felnőttként egy valódi védelmezőt választ magának: Istent, akiről úgy tudja, mindenható. És - akárcsak gyerekkorában - így szólítja meg: Atyám. Amikor valamit nem tud megmagyarázni, vagy kilátástalannak érzi a helyzetét, és segítségre van szüksége, hozzá fordul, Istennnek adja át a tényleges cselekvés felelősségét. Betegség idején imádkozik hozzá, aminek a lényege annyi: "én nem tudok tenni semmit azért, hogy elmúljon a betegség, te nálam sokkal hatalmasabb vagy - ez a te dolgod." Ateista ember ehelyett orvoshoz megy, akinek szó szerint ugyanezt mondhatja; a lényeg az, hogy a megoldás felelősségét átadjuk valakinek. Ahogy a gyerek is ezt teszi, ha meghaladja a képességeit valami, amire szüksége lenne. Nem véletlen, hogy annyian térnek meg nagy betegségek, tragikus események után; az ember érzi a tehetetlenségét és gondoskodót keres magának. Gondviselés, vigasz, megtérés, istenfélelem - mind olyan kifejezések, amelyek eredeti értelme nyilvánvalóan alárendelt viszonyt mutat az ember számára. Mindez teljesen érthető, ha összevetjük a korábban említettekkel, az ismeretlentől való félelemmel, az isteni beavatkozások lehetőségének csökkenő tendenciájával - és egy újabb következtetésre ad lehetőséget: az ember számára isten(ek) feltételezése teljes mértékben érthető dolog, ám ennek magyarázata nem a filozófia, hanem a pszichológia, a lélektan tárgykörébe tartozik. A hangsúly a "feltételezésen" van, vagyis azon a tényen, hogy az emberiség folyamatosan evidenciában tart egy (vagy több) olyan nagyhatalmú, tudatos lényt, aki létrehozta a világot (és benne az embert, aki ezáltal ugyancsak kitüntetett lény lett), fölötte áll, valamilyen módon irányíthatja, törvények tulajdoníthatók neki, azaz lényegében nem kölünbözik egy nagyon sokoldalú uralkodótól, aki (ha kedve tartja) segíti alárendelt szövetségeseit, felügyeli a világ eseményeit, beavatkozik, ha kell - hogy mindezeket a terheket levegye az esendő ember vállairól, némi magasztalás, ima és megalázkodás ellenében. Ám a feltételezés még nem bizonyosság Isten esetében ezt a bizonyosságot a hit váltja ki, és elegánsan megkerüli a bizonyítékok hiányával járó kellemetlenségeket; egyszerűen kijelenti, hogy a hit olyan dolog, ami bizonyítás nélkül is a valóságot jelenti, hiszen Istentől származik. Itt pedig máris ugyanolyan önhivatkozást találunk, mint a felsőbbrendű tudat által teremtett világot bizonyítani próbáló módszer esetében. Úgyhogy itt az idő összefoglalni a dolgokat, és megkeresni a valódi bizonyítékokat - ha vannak. 4. A végtelenül kicsi felé tartó isteni hatalom logikai lehetősége. Kezdjük az elején: amennyiben Isten a létezésével az ismeretlenre ad magyarázatot, úgy létezésének feltételei folyamatosan változnak. Sőt, tekintve, hogy az emberiség a dolgok megismerésében progresszív irányba halad - vagyis kezdve a legegyszerűbb jelenségek megismerésén, egyre bonyolultabbakig jut el -, azt is mondhatjuk, hogy a számunkra a mindennapokban fontos jelenségek egyre alaposabb ismerete, egyre pontosabb modellezhetősége miatt az Istennek tulajdonított jelenségek köre folytonosan csökken. Természetesen ebben a körben a teremtés is benne van, mert amíg maga a teremtés és annak oka ismeretlen marad, addig az Istennek minden további nélkül tulajdonítható. Majd később meglátjuk, jó-e ez valamire, de most nyugodtan megtehetjük. A lényeg ott van, hogy ez a változás folytonos, tehát soha nincs olyan pillanat, amikor biztosak lehetünk abban, hogy valamit, amit pillanatnyilag Istennek tulajdonítunk, helyesen tulajdonítunk-e neki, hiszen a korábbi tapasztalatok szerint a dolgok ismertté válása (ami ilyen esetben mindig azt jelenti, hogy modellezhető, kiszámítható és egzakt módon mérhető lesz) folytonosan redukálja Isten valóságos hatáskörét. Ezért hát azt sem tehetjük meg, hogy ezt a tendenciát valahol
önkényesen végesnek vesszük, és kijelöljük a határát- vagyis minden esetben számolnunk kell vele. Amit a középkor Isten büntetésének hitt - a rettegett pestist - azt mára az orvostudomány azonosította, mint mikroszkopikus élőlényt, és biztonsággal kezeli, elkülöníti; egyszóval kiemelte a misztikus jelenségek közül. Természetesen nevezhetjük most is Isten alkotásának a pestist, de most már a dolgot áttételesen kell kapcsolni magához a teremtéshez (amelynek része volt a pestis megteremtése), ugyanis többé a pestisjárványokat nem nevezhetjük isteni büntetésnek, mert egy kisebb, szakemberekből álló csoport meg tudja fékezni, márpedig akkor - követve ezt a logikát - Isten szándékai ellen cselekedne, ez pedig lehetetlen, ha Isten mindenható. (Illetve egy esetben nem lehetetlen - ha Isten mindezt megengedi; de erről a következő részben bővebben lesz szó.) Mivel tehát nem állíthatjuk teljes biztonsággal (és főképp nem tudjuk hitelt érdemlően bebizonyítani), hogy bármi, amit tapasztalunk, Isten közvetlen kölcsönhatása a tapasztalóval, csak egyet tehetünk, ha meg akarjuk tartani Istent az elméletben: deista álláspontra helyezkedünk, és kijelentjük: Isten a teremtéssel mindent beindított, és nem részleteiben lép kölcsönhatásba a világgal, hanem az általa megalkotott program szerint globálisan. Vagyis mindenben ott van, ami létezik. Elvileg azt is feltételezhetjük (ha akarjuk), hogy bizonyos kitüntetett alkalmakkor Isten más módon is képes beavatkozni az események menetébe, akár közvetlenül is - ezt azért mondhatjuk, mert abból a (feltételezésként megengedett) gondolatból kiindulva, hogy Isten teremtette a világot, következhet az, hogy olyan világot teremtett, amelyben a beavatkozásának lehetőségei is adottak. Ez persze kevésbé elegáns okfejtés, mivel megenged irracionális eseményeket is, mint Isten esetleges "tűzoltómunkáját" adott esetben (ezeket nevezhetjük csodának is), de ebben a feltételezés-halmazban logikailag nem zárható ki. (Igaz, hogy így viszont sérti azt az istenérvet, mely a világ tökéletes rendjéből következtet Isten létezésére.) Viszont, mivel feltételezés, mindaddig nem bizonyítható, amíg valami objektív érvet nem találunk mellette. Ha sikerülne bebizonyítani azt, hogy a teremtés Isten műve, akkor ezek a további (feltételes) következtetések is igazak lehetnének (bár mindegyiküket külön-külön kellene bebizonyítani, de ha igazak, akkor valószínűleg a bizonyításuk is elérhető). És itt jön a képbe a mai ember világképe; a teremtés mint Isten műve azonos az Ősrobbanással, amit (vagyis az Ősrobbanás tényét) be tudtak bizonyítani egzakt módon. Vagyis - kissé egyszerűsítve: Isten az Ősrobbanásban megnyilvánulva megteremtette a világot, annak minden törvényét, minden létező és majdan létezendő jelenségének elvi lehetőségét. Ennyit mondhatunk. 5. Occam borotvája De vajon érdemes-e? Nézzük meg újra. A tények a következők: 1. A világ létezik 2. A világ működőképes rendszert alkot, és ez a rendszer számunkra éppen megfelelő. 3. A létező világ jelenségei nem zárkóznak el a megismerhetőség elől (bár a teljes megismerés mennyiségi okok miatt lehetetlennek látszik)
Aztán nézzük meg, mit tulajdoníthatunk Istennek ezekben a dolgokban: 1. A világot teremt(h)ette Isten 2. Ha Isten teremtette a világot, akkor az események menetébe is beavatkozhat. 3. Ha Isten teremtette a világot, akkor megengedheti az embernek, hogy ő is beleavatkozzon az események menetébe. 4. Isten cselekedeteinek okai nem feltétlenül ismerhetők meg. Ezzel a következőt állíthatjuk: Isten létrehozhatott egy világot, amelyben nem szükséges beavatkoznia az események menetébe, de akár meg is teheti. Emellett az ember számára is lehetővé teszi ezt, ám azt nem, hogy az ember az isteni cselekedetek mindegyikének valódi okát és célját megismerje. Isten a világot úgy alkotta meg, hogy a dolgok benne szabályosan és törvényszerűségeknek engedelmeskedve működjenek (leszámítva az olyan anomáliákat, amikor feltételezésünk szerint - maga is beavatkozik). Ám mivel Isten a szándékait nem kell, hogy feltárja előttünk, és beavatkozni nem feltétlenül szükséges a számára, ezért az emberek felé ő valójában meglehetősen megbízhatatlan és kiszámíthatatlan szövetséges. Amit ezek alapján mondhatunk, az annyi, hogy Isten megnyilvánulásainak feltételezett illetékességi köre megegyezik az emberek számára más módon fel nem fogható dolgokéival. Más szóval: amit nem tudunk egyéb hatásnak tulajdonítani, azt tulajdoníthatjuk (akár) Istennek (is). (Tulajdoníthatunk többet is, de azt csak közvetett módon, és az isteni teremtés létének bevonásával tehetjük, ám a teremtést, mint jelenleg ismeretlen eredetűnek számító eseményt valószínűleg most még amúgy is érdemes Istennek tulajdonítani.) Amit tehát nem értünk, mert meghaladja jelenlegi ismereteinket, azt Isten művének tart(hat)juk (és mint láttuk, ez a képlet állandóan változik, állandó csak az a priori megismerhetetlen marad benne, ha van ilyen). A válasz arra a kérdésre hogy ha Isten mindenható, miért engedi, hogy az ember olyan (Isten által teremtett) járványokat megfékezzen, amelyeknek semmi más céljuk nincs, mint hogy az embert megbetegítsék, a válasz eszerint az lehet, hogy ezt Isten tudhatja, miért teszi, de nekünk nem kell megmondania. Vagyis a kérdésre Istennel válaszolunk. Minden olyan kérdés, amelyik nem válaszolható meg bizonyosan, megválaszolható Istennel. Ám ezek a válaszok az alábbi sémát kell hogy kövessék: "mert Isten így akarja / így látja jónak / így teremtette" - vagyis belátható, hogy két eset lehetséges: valamire vagy van válasz a tapasztalati, logikailag levezethető világkép szerint, vagy nincs; ekkor a válasz Isten lesz, ám tulajdonképpen nem lesz valódi válasz (hiszen akkor nem kellene hozzá Istent feltételezni), csak egy szinttel feljebb emeli a megválaszolandó kérdést. Ez pedig - ha megengedjük egy isten létezését - belátható, hogy ugyanezen az alapon máris elvileg végtelen számú isten létezése számára lehetőséget ad, anélkül, hogy bármiben változtatna a kiindulási feltételek és a végeredmény viszonyán... Például: Mennyi a kör kerületének és átmérőjének aránya? - A válasz: 3,141592653 - vagyis a "pi". Ez egy korrekt kérdés információtöbbletet tartalmazó válasszal, ami bizonyítható, megismételhető, mérhető és mindig ugyanazt az eredményt adja. De nézzük a következő kérdést: Miért pont ennyi a kör kerületének és átmérőjének aránya? Ez a kérdés teljességgel megválaszolhatatlan a mai ismereteink szerint. De azt a választ minden további nélkül kimondhatjuk rá, hogy "- Azért, mert Isten ennyinek alkotta meg". Látszólag jó a válasz, de vajon mennyivel tudunk meg többet a kérdésről? "- Miért alkotta meg pont ennyinek?" - tehetjük fel a következő kérdést. "- Azért, mert ennyinek akarta megalkotni". "- És miért akarta ennyinek megalkotni?"... stb. Ha valahol ebben a láncban felbukkan egy olyan válasz, ahol egy információtöbbletet találunk, akkor rendben vagyunk, csak kissé kanyargós úton jutottunk el a valódi válaszig, és az első kérdésre adott eme valódi válaszig az összes köztes kérdést el is dobhatjuk. Ha viszont az önhivatkozások sora végtelen, akkor belátható, hogy minden "válasz" csak annak az ismétlése, hogy "azért, mert Isten így teremtette", és nem is ad semmiféle magyarázatot. Másképpen: a teremtő Istent teremthette egy másik isten, akit szintén egy harmadik... és így tovább, a végtelenségig, anélkül, hogy bárhol is több okunk lenne megszakítani a sort, mint még az első isten előtt. Ez pedig komoly dolog. Azt jelenti, hogy Isten létének feltételezése nem járul hozzá az ismeretlen dolgok ismertté válásához, vagyis a dolog a következő egyenlethez hasonlít: X×Y×Z×2 = X×Y×Z×2 Ebben X, Y és Z egyaránt elhagyható, azaz az ismeretlenek kiesnek, az egyenlet eredménye pedig 2=2, amit a matematika "gyökvesztésnek" nevez. (Ugyanez a képlet és ez az eredmény adódik, ha X, Y és Z mellett még tetszőleges számú ismeretlennel megszorozzuk az egyenlet mindkét oldalát.) Nem hibás, csak éppen semmire sem jó. Láttunk már ilyet, amikor a "meggyőző" istenérveket vizsgáltuk...
Egy régi angol filozófus, William Occam (vagy Ockham) kidolgozott egy igen elegáns, sőt, egyszerű logikai módszert az ilyen esetekre, amikor azt mondta, hogy "entia non sunt multiplicanda praeter necessitatem", vagyis "a létezők számát nem szabad fölöslegesen szaporítani". Vagyis eszerint, ha van az elméletben olyan tényező, ami nélkül az eredmény nem változik, akkor azt le lehet nyesni, akár egy borotvával az arcból kiálló szükségtelen szőrt. A módszer neve "Occam borotvája" néven lett ismert, és a máig széles körben használt Kirchoff-törvényekben is megtalálható modern, matematikai alapokon nyugvó megfogalmazása, mely szerint "amelyik két pont között nincs feszültség(különbség), azt össze is köthetjük." - azaz rövidre is zárhatjuk. Ez kísérletileg igazolható, és logikailag ekvivalens Occam elvével. (Ugyanis a potenciál - vagyis az áramerősség kiszámításához szükséges mennyiségek nélküli különálló pontokat eltávolítja az áramkörből, és ezáltal az áramkör egyszerűbb lesz, míg a végeredmény mindig ugyanúgy megegyezik a mért - tehát empirikusan bizonyítható - mennyiséggel.) Akkor tehát, ha Isten feltételezése nem járul hozzá a megismerés sikerességéhez, akkor Istent fölösleges feltételeznünk, mert anélkül is ugyanazt az eredményt kapjuk. Ha pedig más módon sem tudunk megbizonyosodni a már feltételezett Isten létezéséről, akkor az egyetlen logikai lépés, amit tehetünk, hogy Istent Occam borotvájával lenyessük az elméletről, és elismerjük, hogy létezése logikai úton nem bizonyítható. Ez még mindig nem jelenti azt, hogy bizonyíthatóan nem létezik, ám a helyzet nem sokkal biztatóbb így sem, hiszen arra a szerepre, amire Istent a feltételezésünk alapján szánnánk, minden bizonnyal alkalmatlan lenne egy olyan Isten, aki semmiféle bizonyítható kölcsönhatásba nem képes lépni a világunkkal. Értsük meg; ha ez nem így lenne, ha kölcsönhatásba tudna lépni bármivel ebben a világban, akkor léte tapasztalati úton igazolható, és ezáltal bizonyítható volna, ha pedig nem képes erre, akkor nem képes megfelelni az Isten-elvárásnak, nem tud beavatkozni, segíteni, teremteni...stb. Vagyis van egy feltételezett, semmiféle tapasztalati és egyéb egzakt módon be nem bizonyítható lény, aki a feltételezésen kívül nem nyilvánul meg semmi másban, és ráadásul létének az ilyen módon való feltételezésével semmiféle kérdésre vagy problémára semmiféle olyan választ nem lehet adni, amit a feltételezése nélkül is ne lehetne. Márpedig ez olyan kevés, hogy eszerint semmi nem indokolja azt, hogy továbbra is feltételezzük a létezését. Úgyhogy most nézzük meg még egyszer a kiinduló feltételeket, ezúttal Isten feltételezése nélkül: 1. A világot teremt(h)ette Isten. Ha Istent kihagyjuk, azt mondhatjuk: a világ létrejött. Ez tény. Mivel a világ teremtésének okát Isten feltételezése sem magyarázza meg (hiszen csak annyit tesz hozzá, hogy Isten az ő saját, isteni akarata szerint teremtette ezt a világot, ez pedig ugyanannak az ismeretlen oknak egy másik módon való megnevezése), nincs semmi okunk azt gondolni, hogy Isten ezáltal bármilyen szinten tettenérhető, mint teremtő. 2. Ha Isten teremtette a világot, akkor az események menetébe is beavatkozhat. Ha Istent kihagyjuk, azt mondhatjuk: Így viszont nincs, aki beavatkozzon. Ez mindaddig igaz, amíg be nem bizonyítja valaki, hogy csoda történt (pl. egy természeti törvény a kezdeti feltételek változatlansága ellenére máshogy működött). Mindezidáig ezt senki sem bizonyította be - bár sokan próbálták. 3. Ha Isten teremtette a világot, akkor megengedheti az embernek, hogy ő is beleavatkozzon az események menetébe. Ha Istent kihagyjuk, azt mondhatjuk: A létező világ megengedi az embernek, hogy ő is beleavatkozzon az események menetébe. Ha ez nem így lenne, nem írhattam volna le ezt a sort... 4. Isten cselekedeteinek okai nem feltétlenül ismerhetők meg. Ha Istent kihagyjuk, azt mondhatjuk: Így nincs senki, aki ilyesmit cselekedne, tehát annak oka sem lehet, és mint ilyen, nincs mit megismerni. Ez tagadhatatlan. Okot ettől még számtalan esetben kereshetünk, meg is találhatjuk őket, de nem mint Istentől valókat - be kell érnünk az okokozat feltárásának igényével; ez is valami. Így aztán nincs más hátra, mint Istent - aki kétségtelenül létezik minden benne hívő ember tudatában - oda helyezzük, ahol ténylegesen helye van: az emberi tudat félelemtől és kiszolgáltatottságtól terhes világába, ahol logikus filozófiai és tapasztalati ellenérvek ellenére is folyamatosan létezik, és tökéletesen betölti eredeti rendeltetését; kiegészíti az emberi tudatot a tökéletesség látszatával és az "én" megismételhetetlenségének fontosságát erősíti meg a halandóban. A halandó pedig ezért a többletért arra is képes, hogy Isten létét bizonyítottnak vegye ott is, ahol a bizonyosság csak érzelmi bizonyosság. És ezt hívjuk hitnek. 6. Kiegészítés
Valójában a probléma rövidebben is megfogalmazható, elegánsabb és frappánasabb módon - bár így a gondolatmenet kétségtelenül kevésbé alapos. Nézzük újra a régi istenérvet, vagyis a már említett órásmester-érvet, ahogy azt Keith Ward megfogalmazza: a világegyetemben a szabályszerűségek (természeti állandók, természeti törvények, arányok, stb...) olyan koherens és bonyolult, ám egyben tökéletes rendszert alkotnak, hogy ez a fokú rendezettség nem képzelhető el "véletlen" strukturalizálás, nem tudatos tervezés eredményeként, ahogy egy működőképes zsebóra (vagy Wardnál egy autó) sem rakódhat össze véletlenül, tudatos tervezés nélkül. (A gondolatmenet, mint előzőleg láthattuk, erősen támadható, és később is lesz még róla szó, de itt most fogadjuk el, mint kiindulási alapot.) Tehát a világegyetemet kellett valakinek teremtenie, mert ami egy bizonyos szervezettségnél bonyolultabb, az már magától nem képes létrejönni. Ebből azonban az is következik, hogy Isten legalább olyan bonyolultan szervezett, mint a világegyetem, mert ha nem így lenne, a saját szervezettségénél bonyolultabbat lett volna képes létrehozni, márpedig ez sérti az egyszerűbből nem lehet bonyolultabb-elvet. (Hiszen eléggé apró lépésekre lebontva működnie kellene mindenfajta evolúció-szerű folyamatnak külső tudat beavatkozása nélkül is.) Akkor viszont ki hozta létre Istent? Talán magától jött létre...?
2. A FELEMELHETETLEN KŐ-ELV Úgy tűnik, nagyon jó ötlet Istenről azt feltételezni, hogy mindenható. Az előzőekben láthattuk, hogy az isteni kifürkészhetetlenséggel kibővítve alkalmas arra, hogy a megmagyarázhatatlant valóságos többletinformáció nélkül is "megmagyarázza" - és bár ez nem igazi magyarázat (lásd a "X×Y×Z×2 = X×Y×Z×2" -féle, gyökvesztéses érvet), legalább logikailag nem paradox. Ha azonban elkezdjük magát a mindenhatóságot, mint Isten legfontosabb attribútumát vizsgálni, máris megváltozik a kép. Ősrégi paradoxon, hogy "ha Isten mindenható, teremtsen egy követ, amit nem bír megmozdítani". Ennek egyetlen (csak látszólagos, ám egyelőre elfogadható) feloldása létezik, mely szerint Isten erre is képes; ha ugyanis nem így lenne, máris nem lenne mindenható, ha viszont mégis képes rá, és ezzel azt is bizonyítja (persze látszólagosan, mint azt majd meglátjuk), hogy Isten a lehetetlent is megteheti - hiszen a feltételben szereplő elvárás elvileg teljesíthetetlen. Ha mármost ezt mégis elfogadjuk (hiszen, ha nem tennénk, azt kellene mondanunk, hogy Isten elvileg sem lehet mindenható, és ezáltal Isten mindenhatósága ellen továbbra már nem kellene érveket felhoznunk) - nos, annak végzetes következményei lehetnek. Ekkor ugyanis egy csapásra megszűnik az a rend, amit épp Istennek tulajdonítunk azzal, hogy ilyen mértékű rendezettséget képes létrehozni (mellesleg épp a feltételezett mindenhatóságával). Így azonban értelmét veszti a dolgok megkülönböztethetősége, vagyis a világ entitásainak elkülönülése; egy attribútumok nélküli semleges masszává lesz a világ, amelyben a létező dolgok pillanatnyi állapota semmit nem mond a dolog lényegéről, lévén azok esetlegesek és pillanatnyiak - így viszont nem lesz értelme a dolgokat dolgoknak nevezni, hiszen nem biztos, hogy elkülöníthetőek lesznek egymástól. Ha egy kő egyszerre felemelhető és nem az, akkor nem zárható ki, hogy bármi más kétállapotú dolog hasonlóan fog viselkedni anélkül, hogy erre bármi oka volna. Soha nem tudhatjuk, Isten mikor változtatja meg egy dolog attribútumait az ő saját (és kifürkészhetetlen) tervei miatt. A világ kaotikussá válik. Megszűnik az ok-okozat viszony, értelmetlen lesz minden, ami a világban létező dolgok egymáshoz való viszonyával eddig magyrázható volt, és legfőképpen pedig - egy ilyen világ létezése ellentmond a tapasztalatoknak, még azoknak is, amelyekkel épp Istent próbáltuk magyarázni. Vagyis még sokkal nagyobb lesz a hézag az Istent is megengedő világ és a valóság között, mint egyébként. Másképpen: hiába tulajdonítunk Istennek olyan mértékű mindenhatóságot, amellyel lehetővé teszi a paradoxon feloldását, mert ebben az esetben a paradoxon megoldása egy másik helyen okoz ellentmondást, nevezetesen ott, hogy Isten miért teremtett olyan világot, amelyben feloldhatatlan paradoxonok léteznek, hiszen ebben a pillanatban fel kell adnia a világ rendjét, ami az ő mindenhatóságának ugyanolyan fontos jellemzője - ez pedig ugyancsak kétállapotú rendszer: vagy feloldhatatlan-paradoxon-feloldás, vagy a világ rendje. Ha megint azt mondjuk, hogy "igen, de ez számára lehetséges, mert ő mindenható...", akkor belátható, hogy ugyanúgy a bizonyíthatatlan önhivatkozás és a probléma végtelen továbbgörgetésének csapdájába estünk; az ilyen magyarázatok egymással sorba köthetők és semmiféle valódi magyarázatot nem adnak (ismét csak lásd az Occam-elv gyökvesztés-példáját). Csakhogy mindez gondolatkísérlet: egy valódi paradoxont nem lehet feloldani. Elemezzük kissé a fenti problémát: Ha valaki egy követ meg tud mozdítani, akkor számára az a kő megmozdítható. Ha valaki egy követ nem tud megmozdítani, akkor számára az a kő nem megmozdítható. Amint valaki a számára addig megmozdíthatatlan követ mégis megmozdítja, az a kő többé már nem lesz számára megmozdíthatatlan, mindaddig, amíg képes lesz megmozdítani. Ezek egymást kölcsönösen kizáró állapotok. Modellezhetjük a helyzetet egy kétállású kapcsolóval, vagy akár egy bináris kóddal is: 0=nincs, 1=van. Nincs köztes állapot az ilyen rendszerekben. Léteznek olyan rendszerek, amelyekben a bináris logikát felválthatja egy több állapotú, (ún. fuzzy) logika; ilyen például a sok-kevés típusú rendszer, ám a van-nincs típus szigorúan bináris. A világ ilyen, akárki teremtette is - mellesleg egyre inkább úgy fest, ha mégis Isten teremtette, nagyon kevéssé sikerült a saját attribútumai számára kényelmessé tennie, vagyis, ha ő teremtette volna azokkal az attribútumokkal, amelyeket feltételezünk róla, és ha ő mint Isten valóban mindenre képes, sokkal valószínűbb, hogy nem ilyen típusú világot teremt... Amint megengedjük a bináris logikai rendszerek létezését (és itt nyugodtam gondolhatunk a keresztény hit angyalördög, jó-rossz... stb. kétállapotúságára is), máris kizárhatjuk a fenti paradoxon feloldhatóságát, mégpedig teljesen
abszolút módon, pusztán belátva azt, hogy egy bináris szituációban szükségképpen egy és csak egy állapot lehetséges, annyi azonban egyben kötelező is. Ebből pedig egyenesen követhezik, hogy egy olyan világban, amelyben létezik bináris logika (vagyis bizonyíthatóan léteznek bináris rendszerek), nem létezhet mindenhatóság! Nézzük meg, miért: Ha ugyanis létezik legalább egy mindenható entitás, annak szükségképpen mindenre képesnek kell lennie; vagyis képes kell hogy legyen megtenni egyidejűleg az ellenkezőjét is annak, amit megtett (ez lehet akár a példa különleges köve is, amit vagy képes felemelni, vagy nem). Ha ezt egy nem bináris rendszerben teszi, nincs baj, hiszen valami lehet sok és kevés is egyidejűleg, attól függően, honnan nézzük (legjobb példa erre egy kopaszodó ember, akinek a tükörsima koponyájú ember szerint sok haja van, a sűrű hajú szerint meg kevés). Ám a van-nincs -rendszerben nincsenek relatív nézőpontok; és a mi világunkban a történések megtörténte kivétel nélkül ilyen rendszer: valami vagy megtörtént, vagy nem. Ez teszi lehetővé az ok-okozat viszonyt, ez ad értelmet az idő fogalmának, és eszerint működik a világegyetem. Valami, ami egyidejűleg megtörtént és nem történt meg, az elvben lehetetlen, márpedig - mint láttuk - az igazi mindenhatónak ezt is képesnek kell lennie teljesíteni. Ha ezt elvi okok miatt nem teheti meg, abból egy dolog következik: nem létezhet ebben a világban mindenható entitás. Így pedig Isten - ha létezik - nem lehet mindenható. Kiegészítés A fenti okoskodás a hit mellett elkötelezettek szemében esetleg úgy tűnhet, hogy egyszerű szofisztikus érvelés, mert szükségszerű lehetetlenséget vár el Istentől. Ha egy kétállapotú rendszerben egyszerre egymást szükségszerűen kizáró eseményeket vizsgálunk, mondhatjuk azt is, hogy a tényleges világban szükségszerű, hogy közülük egy időben csak az egyik valósuljon meg, és Isten már ezek bármelyikének megvalósítására mindenkor képes. Eltekintve attól, hogy ez az állítás a továbbiakban bizonyításra szorul, ráadásul egyetlen ellenpélda bebizonyításával megcáfolható, a problémát nem oldja meg. Először is, pontosan definiálni kell a "minden" fogalmát, ha a "mindenható" lényt úgy értelmezzük, hogy olyan entitás, amely ennek a mindennek a maradéktalan irányítására képes. Ha tehát a "minden"-en azt értjük, hogy az adott világ valós lehetőségeinek teljes köre, beleértve a megvalósulni elvben legalább képes, és a valóban megvalósult eseményeket is, akkor a fent kifejtett gondolatmenet érvényes rá. Ha azonban ezt a lehetőséget, mint a mindenség részét elvetjük, akkor mi marad? A már megvalósult események (csak) múltként értelmezhető sorozata, amint beledermedt az idő folyamába, hiszen mindaz, amit a minden fogalmából kihagyunk, az eltűnik a világból. Ebből következően az egész világ eleve elrendeltté válik, hiszen a lehetőség kiiktatásával elveszett a lényeg, a világ dinamikája, leginkább pedig annak elvi bizonyíthatósága, hogy bármely esemény nem volt eleve elrendelve (vagy egy eleve lerendelt eseményből nem okság szerint következett - a két dolog lényege ugyanaz). Így viszont azt sem mondhatjuk, hogy Isten mindenható, hiszen nem avatkozhat be olyan események láncolatába, amelyeket megváltoztatni lehetetlen - más szóval: az eleve elrendelt világban nincs helye az isteni mindenhatásnak, mert nincs mit alávetni ennek (Ha mégis, akkor ott már megjelenik a lehetőség, és visszakerültünk az eredeti problémához). Két eset lehetséges, ha Isten létezik: 1.- Isten ennek ellenére mindenható ezt azonban soha nem tudjuk bebizonyítani, ő maga pedig soha nem tudja ezt a képességét felhasználni egy nemlehetőségi világban, ezért aztán a dolognak semmi értelme nem is lesz a mi számunkra. 2.- Isten nem mindenható, hanem ugyanúgy tehetetlenül sodródik az eleve elrendelt, beprogramozott eseményfolyam hullámain, mint bármi más létező. Ezek után adódik még egy lehetséges felvetés: Isten a világot ilyen predesztinatívvá teremtette, talán épp azért, hogy ne kelljen szembekerülnie a fenti, lehetőségi-világ valós mindenhatóságot kizáró problémájával, és így a mi világunk teljes egészében Isten előre elkészített programja szerint működik. Ne vegyük most figyelembe azt a szörnyűséget, hogy eszerint minden a világon egy kérlelhetetlenül lefutó kozmikus program, egy előre kilyukasztott papírszalagon tárolt gépzongora akkordjaivá válik, ami bábokká és kellékekké alacsonyítja a világegyetem létezőit - attól, hogy nem örülünk neki, még igaz lehet. De ha a világ minden lehetőséginek látszó eseménye előre elrendelt, akkor Isten mindenható mivolta ugyanúgy nem játszik benne szerepet, mintha nem ő teremtette volna - a programozott-világ teremtése egy esemény lesz ezen világ eseményei közül, múltjának része, adott és determinisztikus hatásokkal a további eseményekre, amelyek azonban csak azután értelmezhetők, hogy múlttá váltak, más szóval megtörténtek; ezért aztán 1.) örökre bizonyíthatatlan lesz az, hogy Isten valóban így teremtette ezt a világot 2.) teljesen fölösleges is lesz mindezt tudni - akár lesznek más alternatívák is a világ teremtésére és működésére akár nem, ez a feltételezés örökre feltételezés marad. Vagyis: ha a világ eseményeinek lehetőségeit is figyelembe vesszük, ilyen világban bizonyíthatóan nem létezhet mindenható entitás, ha viszont kizárjuk, akkor ugyanennek az entitásnak a léte elvileg lesz bizonyíthatatlan és mindenhatási képessége szükségszerűen teljesen inaktív - azaz soha nem tudnánk biztosan, létezik-e olyan lény, aki teljesen fölöslegesen mindenható...
3. ISTEN ÉS A LOGIKA Belátható, hogy a hit és a logikus érvelés két különböző intellektuális hozzáállás szerint működik. "Credo ut intelligam" és "Intellego ut credam" (Hiszek, hogy megértsem, és Megértem, hogy elhiggyem) - meglehetősen ellentétes igények az intellektus részéről. Ezért aztán végső érvként Isten védelmében gyakran hangzik el olyasmi, hogy "Igen, a logika szerint így van, de miért kellene Istennek a logikához alkalmazkodni, ha ő mindenható? Istent nem szabad emberi logikával felfogni - ő ezek fölött áll... stb." Első látásra feltűnik, hogy itt egy ugyanolyan önhivatkozással állunk szemben, mint Isten esetében már annyiszor: Isten logikailag nem lehet mindenható > mivel azonban Isten mindenható, nem vonatkozik rá a logika > hiszen mindenható. Láthatjuk, hogy a mindenhatóság feltételezésével a felületes szemlélő számára minden bizonyítható (még az is, hogy a logika, amivel mindezt bizonyítjuk, nem vonatkozik rá) - kivéve maga a mindenhatóság, amiből az egész gondolatmenet kiindul, hiszen az ok és okozat önkényesen felcserélődik egy olyan bizonyítási rendszerben, amelyik a logika elvetését logikai lépések (ráadásul helytelen) egymásraépítéséből próbálja levezetni. Vagyis megint épp a kiindulási feltétel marad bizonyítatlanul. Nézzük meg, mit is akarunk elérni a logika elvetésével. Azt, hogy ne kelljen elfogadnunk Isten létének logikátlanságát. Vagyis - engedjük meg a fenti hipotézist: Isten nem engedelmeskedik a logikának. Mi történik ekkor? Nos, világos, erre a feltevésre azért volt szükség, hogy azt mondhassuk: Tehát Isten léte mégis szükségszerű, Isten mindenható... és máris semmi mást nem tettünk, mint egy újabb logikai lépést, amellyel immár (látszólag) bizonyítottuk Isten létét! Más szavakkal: ahol a logika ellentmondott a hit elvárásainak, ott érvénytelenítettük, hogy az így önkényesen megváltoztatott képletben kijöjjön az általunk várt végeredmény. Számokkal ez így nézne ki: (Hibás) feltétel: 2×2×3 = 4 Bizonyítás: 2×2 = 4, ezt még 3-mal meg kell szorozni, és miért ne lehetne, mondjuk 3 = 1 tehát, mivel 3 = 1 és 2×2×1 = 4, ezért 2×2×3 = 4, vagyis kijött a feltételezett mennyiség. De folytassuk a logika önkényes érvénytelenítését - ez ugyanis nagyon veszélyes dolog. Be kellene látni, hogy a logikai következtetések nem olyan minőségűek, mint például a zenei összhangzatok, vagy a jogi törvények - ezek érvényességi köre relatív, soha sem abszolút. A logika azonban szigorúan abszolút. Hiszen amikor megpróbáljuk elvetni az érvényességét, akkor is annak az elvárásnak engedelmeskedünk, hogy így majd logikus lesz a végeredmény. Nem létezik olyan állapot, amikor az ok-okozat viszony ne lenne egyértelműen egyirányú, és nem létezik olyan helyzet, amelyben pl. ugyanaz a szillogizmus ne adná ugyanazt a következtetést. Ha Istenre nem érvényes a logika, akkor nem a mi világunkban létezik, ha pedig nem a mi világunkban létezik, akkor kölcsönhatni sem képes vele, vagyis annyi, mintha nem létezne - ha ugyanis mégis képes lenne a kölcsönhatásra, akkor a mi világunkban (is) léteznie kellene, márpedig akkor rá vonatkozniuk kell a logika törvényeinek. A kör pedig itt bezárul. Nézzük meg más oldalról a kérdést. Engedjük meg, hogy tetszés szerint váltogatni lehessen a logika érvényességét/érvénytelenségét. Ez máris lehetetlenné tenné a legegyszerűbb következtetéseket is, kaotikussá válna a tapasztalás és az elvont gondolkodás, mellesleg megszűnne a világban lévő rend is, amelynek létezése egyrészt Isten létezének egyik fő bizonyítéka volt eddig a hívők számára, másrészt pedig tapasztalatilag is bizonyítható. De mindezeknél súlyosabb következménye (ez a fogalom egy ilyen világban persze meglehetősen önkényes lenne) a káosznak, hogy ugyanolyan joggal állíthatná bárki annak az ellenkezőjét is, mint amit Isten létezésének hirdetői. Elég lenne a logikai lépéseket és azok érvénytelenítését más sorrendben összerakni, és máris ugyanolyan "bizonyított" volna végtelen számú, végtelen minőségű további isten, ellen-isten, stb. létezése, amelyek egymást kölcsönösen kizárhatnák a létezés lehetőségéből, mégsem állíthatnánk róluk, hogy nem léteznek, hiszen az a logika, amelyik kaotikus, megengedné. Vagyis létező nemlétezők és nemlétező létezők léte, illetve nemléte lenne bizonyítható, de ezeken kívül minden más is, ami akár a mindenkori tapasztalatnak is homlokegyenest ellentmond. Kíváncsi vagyok, egy ilyen világban, ha valóság volna, meddig lehetne életben maradni.. Röviden: A feltételezett Isten létezének erőszakolt bizonyításához a tapasztalat és a minden másban tökéletesen működő logikai világ teljes és önkényes felforgatása szükséges, ráadásul még így is csak azt lehet(ne) kijelenteni, hogy az általunk feltételezett Isten végtelen számú, egymásnak ellentmondó létező egyike lehet egy olyan világban,
amelynek semmi köze a mi tapasztalati világunkhoz - holott éppen ebből a tapasztalati világból kiindulva akartuk levezetni a létezését; sőt, magának a világnak a megteremtését is éppen neki tulajdonítjuk.
4. TEREMTÉS, BŰN ÉS SZABAD AKARAT (avagy az öt alapaxióma paradoxona) Nézzünk meg most közelebbről néhány vallási axiómát (és nyomban fogadjuk is el őket mindenfajta mérlegelés vagy logikai elemzés nélkül - vagyis tegyük azt, amit egy hívő tenne) - aztán vigyük végig a gondolatmenetet: 1. Isten tökéletes lény. (Abszolút axióma - enélkül nincs kereszténység) 2. Az ember tökéletlen lény 3. Isten teremtette az embert Eszerint a tökéletes Isten teremtette a tökéletlen embert. Definiáljuk most a tökéletesség fogalmát: I. definíció: Tökéletes egy entitás, ha minden funkciója mindig maradéktalanul kielégíti a funkcióhoz rendelhető összes követelményt. II. definíció: Tökéletlen egy entitás, ha nem igaz, hogy minden funkciója mindig maradéktalanul kielégíti a funkcióhoz rendelhető összes követelményt. (azaz nem tökéletes) Ne tévesszük össze a tökéletességet és a mindenhatóságot: tökéletes lehet az is, ami nem képes mindenre (azaz nincs végtelen számú létező funkciója), de minden létező funkciója mindig tökéletes - a lényeg a deklarált funkciók mint követelmények abszolút kielégítésén van. (A tökéletes kenyérpirító tehát mindig tökéletesen pirít kenyeret, de konzervet nem tud nyitni, vagy tud, de nem tökéletesen - mindezek ellenére mint kenyérpirító, tökéletes, mindaddig, míg a kenyeret tökéletesen pirítja. Ez nagyon fontos definíció, és nagyon pontosan érezni kell a tényleges jelentését. Ismeretes a történet a sántáról, aki felelősségre vonja a papját, hogy ha Isten műve tökéletes, ő miért sánta, mire a pap válasza: őt az Úr sántának teremtette, és annak tökéletes is. Mivel a vallás zászlóvivői hajlamosak az ilyen magyarázatokra, mielőtt továbblépnénk, vizsgáljuk meg ezt a paradoxont. Itt ugyanaz a hiba jelenik meg, mint a kereszténység érveiben annyiszor: valami nem lehet egyszerre tökéletes és tökéletlen - mármost az "egészségesség" attribútumai között nem szerepelhet a "sántaság", hiszen az egy egészséges funkciónak hibája: járáshiba. Ugyanakkor a "sántaság" attribútumai között mindenképpen szerepel a járáshiba, sőt egyben definiálja is azt. Vagyis: ha az Isten sántának teremtett valakit, akkor az sántának lehet tökéletes, de (egészséges) embernek nem. (Ez meglehetősen egyszerű tapasztalati tény...). Ha tehát egy sántáról tökéletességet feltételezünk, azt csak a "tökéletlenségének való teljes megfelelés" szempontjából tehetjük, és ekkor szükségszerűen kizárjuk azt a másik szempontot, amelyre az eredeti kérdés vonatkozott...) Nézzük tovább: Isten egyik funkciója, hogy embert teremtsen. Mivel Isten tökéletes (lásd az 1. axiómát), ennek maradéktalanul meg kell felelnie. Ám kétféle embert is teremthet, hiszen tökéletességéből az is következik, hogy ő maga képes más tökéletes lények megteremtésére, de természetesen tökéletlenekére is. Ha tökéletes lény teremtésére nem lenne képes, akkor a teremtő funkciónak nem felelne meg tökéletesen, mert a létezők közül azt a fajtát nem tudná megteremteni, amit ő maga képvisel, (vagyis eszerint épp saját létével igazolja az ilyen entitások létét) - ekkor azonban nem volna tökéletes, és mivel nem is tudna ilyet teremteni, a kiinduló axiómák paradoxonhoz vezetnének, amit csak azzal lehetne feloldani, hogy Isten nem tökéletes. Tehát tekintsük bebizonyítottnak, hogy egy tökéletes isten teremthet más tökéletes lényeket is. Mivel pedig az ember tökéletlen (lásd a 2. axiómát), és mivel Isten teremtette (lásd a 3. axiómát), belátható, hogy Isten csak szándékosan teremthette az embert tökéletlenre, hiszen képes lett volna arra is, hogy tökéletesre teremtse, valamint a teremtés végeredményének a minősége csak rajta múlott - hiszen mint tökéletes lény, teljesen megfelelve teremtői funkciójának, maradéktalanul ellenőrzése alatt kellett hogy tartsa az egész procedúrát. (Ha erre mégsem lett volna képes, ugyanúgy nem volna tökéletes, mintha nem tudna tökéletes lényt teremteni.)
Isten tehát tökéletességében teremtett egy tökéletlen lényt, az embert. Folytassuk a történetet a keresztény vallás tanítása szerint: Isten ezt a lényt felruházta a szabad akarattal, ezért az ember az általa elkövetett bűnökért Isten előtt felelős. Fogadjuk ezt el tényként - Isten tehát büntet, vízözönnel, pokollal, és még vagy ezerféle módon. Csakhogy az ember tökéletlen, és ezen nem tud változtatni - mondhatjuk, hogy önhibáján kívül lett az. Márpedig ez esetben nyilvánvaló, hogy Isten nem vonhatja felelősségre saját teremtményét annak tökéletlenségéért, hiszen ő, mint tökéletes teremtő, előre tudhatta, hogy egy tökéletlen teremtményt szabad akarattal felruházva ez lesz az eredmény. Nézzünk most meg egy újabb axiómát, amely hasonlóan ez előző háromhoz, a keresztény vallás alapaxiómáinak egyike: 4. Isten az egész világ minden jelenségéről tud, mi több, ő maga hozza létre őket. Ekkor viszont egyszerűen értelmét veszti minden emberi bűnnel kapcsolatos isteni büntetés, hiszen Isten már a teremtés kezdetekor pontosan tudthatta, hogy melyik teremtménye mikor mit fog tenni - ha ez nem így volna, (pl., mert a szabad akaratot képesnek tartanánk arra, hogy Isten által előre nem látható dolgok megtételét tegye lehetővé egy tökéletlen lény számára), akkor Isten máris nem volna tökéletes, hiszen nem látná előre egy tökéletlen lény terveit - vagyis a világ összes dolgai közt lenne olyan, amit ő nem tud (lásd a 4. axiómát). A hivatalos válasz a problémára az egyház és a hit részéről annyi, hogy Isten próbára akarja tenni az embert, azért ruházta fel a szabad akarat (és így az esetleges tökéletlen döntés) képességével. Ha viszont Isten mindent tud, akkor miért van szükség erre? Az egész folyamat értelmetlen, hiszen nincs miért próbára tenni valakit, ha már a próba előtt teljesen nyilvánvaló, hogy mi lesz a végeredmény. Az ilyesmi nem nevezhető próbának (ha egyszer tudjuk, hogy 5 × 5 = 25, kár minduntalan próbálgatni, hogy mennyi lesz, és dühöngeni, hogy nem lesz soha 25-nél több...) A dolog sokkal inkább a hatalmával visszaélő "tökéletes" lény figuráját rajzolja elénk, aki megteheti, hogy az ő saját maga által fogyatékosnak alkotott tulajdona felett annak fogyatékossága miatt ítélkezzék. És most jöjjön még egy alapvető axióma: 5. Isten végtelenül jó, és szereti az embereket. Ha mármost Isten tökéletes, akkor a jóságának és szeretetének is tökéletesnek kell lennie (azaz azon funkcióinak, amelyek őt felruházzák olyan, más lények iránti érzésekkel, amelyek miatt nem akar ártani azoknak). Csakhogy amint Isten a fent végigvezetett módon viselkedik, máris nem lehet maga sem tökéletes, hiszen az 5. axióma szerinti jósága és szeretete nem lesz többé tökéletes, és ezáltal ő maga sem, hiszen nem lesz többé igaz, hogy minden funkciója mindig maradéktalanul kielégíti a funkcióhoz rendelhető összes követelményt. Összefoglalva: Ha Isten tökéletes, akkor pontosan tudta, mi a következménye annak, hogy szándékosan tökéletlen lényt teremt, mégis úgy tesz, mintha ez nem így volna, vagyis nem felel meg a tökéletesség elvárásainak, vagyis tökéletlen. Mivel pedig ami tökéletlen, az nem tökéletes (lásd a II. definíciót), ezért: ha Isten tökéletes, akkor Isten nem tökéletes. Ez azonban sajnos paradoxon, méghozzá a legrosszabbik fajtából: azt mutatja, hogy a felhasznált axiómák közül legalább egy nem jó (és ezáltal eredeti formájában nem tekinthető axiómának). Nos, melyik lehet az? 1. Isten tökéletes lény. 2. Az ember tökéletlen lény 3. Isten teremtette az embert 4. Isten az egész világ minden jelenségéről tud, mi több, ő maga hozza létre őket. 5. Isten végtelenül jó, és szereti az embereket. Ha az 1. számút elvetjük, megszűnik a paradoxon, de Isten elveszíti legfőbb (feltételezett) attribútumát, a tökéletességet. A 2. számú axiómát nem érdemes elvetnünk, csak növelné a zavart, ha az embert tökéletesnek vennénk. A 3. számú elvetésével megint feloldhatjuk a paradoxont, de így a teremtés elvész. A 4. axióma elvetésével egyben Isten mindenüttvalóságát és hatalmát is elveszítjük, de a paradoxon megmarad, hiszen Istennek eggyel kevesebb funkciót tulajdonítunk, amiben tökéletesnek kell lennie; amíg azonban az 5. axióma él, addig a szeretet tökéletességének funkcionális igénye megmarad, és Isten annak továbbra sem felel meg (mert bár eszerint valóban nem tud mindent előre az általa teremtett tökéletlen lény szabad akaratából bekövetkező eseményekről, teremtményeinek tökéletlenségét a "próbáival" mégis igazságtalanul kéri rajtuk számon) - ha viszont az 5. számú axiómát vetjük el, akkor megint csak megoldódik a kérdés, csak éppen elveszítjük a végtelen jóságú Istenünket.
Isten tehát vagy nem tökéletes, vagy nem ő teremtette az embert, vagy pedig nem igaz, hogy szereti az embereket... Isten vélt tökéletességéhez és mindenhatóságához kapcsolható a következő logikai hiba is, amit nagyon gyakran hallunk hívő emberektől, főleg olyankor, amikor egyéb, vitathatatlan logikai érvek hatására a gondolatmenetük meginogni látszik. Az ilyenkor szokásos reakció valami ilyesmi: Kérdés: "Miért engedi Isten, hogy az ártatlanok szenvedjenek, míg a bűnösök jól élnek? Miért kínozza meg a betegség az embereket, és egyáltalán, miért van szüksége Istennek a betegségekre? És miért áldozta fel Isten a saját fiát, amikor - mindenható lévén - végtelen sok más, jóval humánusabb módszert is választhatott volna a céljának eléréséhez? ...stb." Válasz: "Hogy is jöhet egy tudatlan ember ahhoz, hogy egy tökéletes (mindenható, hatalmas... stb.) Isten cselekedeteit a maga tökéletlen észjárása alapján megítélje?" Más szavakkal ez annyit tesz: egy tökéletlen ember nem láthatja át egy tökéletes isten cselekedeteinek okát. Ez - eltekintve attól, hogy láthattuk, Isten tökéletessége körül bajok vannak - logikus is; azaz csak annyit mondhatunk: ha létezik tökéletes isten, akkor egy tökéletlen ember valóban nem láthatja át az ő terveit és cselekedeteit. Ami azonban ezt a dolgot illeti - nos, éppen a keresztény hit képviselőitől hallhatunk a leggyakrabban olyan "megfelebbezhetetlen" kijelentéseket, hogy: "Ez Isten akarata.", "Isten akarta így.", stb. Ha őszinték akarunk lenni, a fent tárgyalt felfogás, mely szerint "Isten próbára tesz bennünket" hasonló kijelentés. Ám itt megint maga a vallás kerül összeütközésbe saját magával, mert ha Isten (mégis) tökéletes, akkor egy tökéletlen ember nem láthatja át egy tökéletes isten cselekedeteinek okát - így egyszerűen nem tudja bebizonyítani, hogy Isten valóban próbára tesz minket. Azt persze már megszokhattuk, hogy a vallás irtózik mindenfajta logikai bizonyítástól (és ez érthető is), éppen ezért szereti hangoztatni az "Isten nem kell, hogy engedelmeskedjék a logikának"-típusú válaszait, ám pontosan ezekről a kijelentésekről láttuk, hogy éppen annak a logikának akarnak megfelelni, amelyiket tagadják, mindössze önkényesen és szubjektíve módosítva egyes (vallásos szempontból kellemetlen) logikai lépések érvényességét. Fogalmazzuk meg most újra (szigorúan a vallás szabályai szerint) az egészet: Isten tökéletes. Az ember tökéletlen. A hívők emberek. Tökéletlen lény nem értheti meg a tökéletest. Isten próbára teszi az embert. Ez utóbbi állítás tehát logikailag ekvivalens a következővel: Egy tökéletes lény próbára teszi a tökéletlent. Ha tehát egy hívő azt gondolja: Isten próbára teszi az embert, akkor ez így is megfogalmazhatjuk: Egy tökéletlen lény azt gondolja, hogy egy tökéletes lény próbára teszi a tökéletlent. Mármost - mivel tökéletlen lény nem értheti meg a tökéletest - két eset lehetséges: a tökéletlen lény vagy téved, vagy nem - ám azt, hogy esetleg nem tévedett, soha nem tudja bebizonyítani, (hiszen ellenkező esetben megint csak azt kellene feltételeznünk, hogy tökéletlensége ellenére megértheti a tökéletest.) Ha viszont ez így van, akkor ebből az következik, hogy ezután egyszerűen nem állíthatunk Istenről semmi bizonyosat, hiszen az ő tökéletessége a megismerés magasabb dimenziójában van, és elérhetetlen számunkra; így viszont azokat az axiómákat is el kell vetnünk, amelyek Isten tökéletességéről állítanak valamit. Ha viszont Istenről nem állíthatunk semmi bizonyosat, azt sem, hogy tökéletes, akkor két eset lehetséges: vagy igaz, hogy Isten tökéletes, vagy nem igaz (de bebizonyítható egyik lehetőség sem lesz). Ha Isten nem tökéletes, akkor egyszerűen nem igaz, amit a vallás állít róla, nevezetesen, hogy tökéletes. Ha Isten tökéletes, akkor viszont a vallás nem tudja bizonyítani, hogy igaz az, amit állít róla, vagyis, hogy tökéletes. Isten feltételezett tökéletességével a vallás tehát olyan lehetetlen helyzetbe hozza magát, hogy éppen az általa megfogalmazott (és leginkább az Occam-elvben leírt lélektani okokkal magyarázható) követelmények teszik lehetetlenné ugyanezeknek a követelményeknek a bebizonyítását. Ha igazán komolyan vesszük a fenti elméletek logikai lépéseit, akkor megint csak meg kell állapítanunk: Isten léte egyáltalán nem logikus, sőt, minden olyan próbálkozás, amelyik Isten létét logikai alapokra akarja helyezni, kétféleképpen is nehezíti a saját helyzetét; egyfelől bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé, túlmagyarázottá és toldozottfoldozottá teszi a vallás alapelveit, másfelől akarata ellenére újabb és újabb támadási felületet nyújt a logikának a
cáfolatokhoz. Végül minden vallásos érv a lélektan területére szorul vissza, és így próbál hatni (kinyilatkoztatás, érzések, csodálatos lelki jelenségek, te-ezt nem-értheted,-hiszen-te-nem-is-akarsz-hinni-féle vagdalkozások, ...stb.), hiszen a logikus, reális világban egyszerűen csődöt mond. Ha pedig mégis használ logikai módszereket, akkor az az önhivatkozás és az arra épített (igény szerint önkényessé tehető) egyszerű következtetés, valamint az indukció, az analogikus bizonyítás, de ez is sokszor hibásan. Márpedig az önhivatkozás (és annak fel nem ismerése egy logikai láncolatban) a legprimitívebb gondolkodási hibák egyike, az analógia pedig szigorúan véve nem is számít logikai eljárásnak (ha annak számítana, be lehetne bizonyítani vele, hogy minden 1-nél nagyobb páratlan szám prímszám...). Végezetül még egy megszívlelendő gondolat - amilyen rövid, olyan fontos: A szubjektivitás nem logikai érv.
