Az írás mint életforma bevezető előadás Engem az életben az a megtiszteltetés ért, hogy író lettem, ami egyébként még mindig nem biztos, mert akkor válik bizonyossá, amikor már örökre lehunytam a szememet, és még mindig olvas valaki. Szeretném felhívni a figyelmüket az írói mesterség méltóságára. Kétféleképpen lehet az írás mesterségét űzni. Lehet önismereti gyakorlatként, önmaguk és a másik, vagyis a világ megismerésének eszközeként, és lehet írni művészi önkifejezésként is. A jó író nem próbálja kiszolgálni a közönség igényeit. Azt gondolja, ami az ő szíve mélyén őszinte és igaz, az mindenkinek a szívében az lesz, ha a szava eljut oda. Ezt azért is gondolhatjuk, mert nekünk, embereknek a lelkünk, tudatunk szerkezete azonos. Szellemben egyek vagyunk. Az irodalom csodája, hogy ha én művészi színvonalon leírok valamit, az olvasó, miközben olvas, azt érzi, gondolja, amit én, miközben átéltem, megfogalmaztam a mondatomat. Ezt jelenti az irodalom őszintesége. De írni lehet úgy is, hogy az ember saját magát világosítja fel, világítja meg, teszi egésszé. Talán más nem, de ő egészen biztosan hasznát veszi annak, hogy írásban is gondolkodik, ébren is álmodik. A naplóírás ennek a gyakorlatnak kitüntetett módja. Az a jó napló, ami merő tudatosítás. Nem arról szól, hogy mit ettem ebédre, hanem arról, hogy írás közben milyen gondolatok, képek, felismerések futnak át bennem, látszólag érthetetlenül, mivel ennek egy része, vagy egésze közvetlenül nem kapcsolódik napom, hetem, éveim történéseihez. Előjönnek belőlem. Leírom. Felismerés. Egy napló által bensővé tehetjük a külsőt. Ez önmagában is hallatlanul értékes, és világot teremt. Én tulajdonképpen minden írót szerzetesnek tekintek. Olyan szerzetesnek, aki inkognitóban él. Nem tudja róla a világ, hogy ő egy különleges szerzetesrend tagja. Amíg csak lehet, maradjanak névtelenek. Ha írnak, és még nem vitték szerkesztőségbe az írásaikat, nem javasolnám, hogy bárkinek is meséljenek róla. A legjobb barátjuknak se beszéljenek erről. Tekintsék írásukat szentélynek, a legbelső szobának. Addig ne vigyék, ne küldjék sehová az írásaikat, amíg nem érzik hozzá legbelül a jóváhagyást. Az íráshoz bizalom kell. Ha valaki hozzám fordul, hogy a műveiről mondjak véleményt, azt mondom, amit mióta az eszemet tudom, mindig: tiszteletre méltónak találom, hogy ír, ezért
2 művének a megítélésével nem foglalkozom. Hacsaknem laudációt mondok, vagyis örömömet és tiszteletemet fejezem ki valakinek a műve és a személye iránt, hogy a közönség figyelmét felhívjam a műre, illetve a művészre. Van véleményem persze arról, amit a belső hangom parancsára el kell olvasnom, vagyis amit önálló elhatározásból, szívesen olvasok el, de azon igyekszem, ne véleményem legyen róla, hanem viszonyom legyen hozzá. Egy viszony kezdete a műhöz az első olvasás. Vagy e viszony megtagadása: nem olvasok belőle többet. A magunk munkájára nézve hasznos, ha folyamatosan és nagyon szigorú szeretettel – a szigor és a szeretet egyaránt fontos – magunk elemezzük és javítjuk ki napról napra, évről évre, évtizedről évtizedre, amit tegnap vagy húsz éve papírra vetettünk. Egy életen át tanulnunk kell a szeretetteljes, de szigorú önkritikát. Természetesen nem árt, ha van néhány beavatott íróbarátunk, vagy társunk. De az ő véleményük mintegy családban marad. Nekem ilyen kritikusom volt kamaszkoromban egy idősebb fiú, aki ma a háziorvosom. Azután az édesanyám, és azelőtt az édesanyám. Kezdő íróként Petri György a költő, végül és mindmáig Fodor Géza, a zeneesztéta. Nekik odaadtam, ma is odaadom, amivel kész vagyok. Amit mondanak róla – akik már nem élnek közülük, valahogyan azok is megszólalnak bennem – az olyan, mintha új gyermekemet vizsgálnák meg kipróbált orvosaim, akiknél szülni merek. De a profi kortársi műbírálatban általában nincsen szeretet, ez a tapasztalatom. Ez nem kortünet, tán mindig így volt. „Irigység a pokol őrmestere – és LESZ IS!” – írja egy versében Erdély Miklós. Úgy kell elgondolni, ha netán senki nem is olvassa el, vagy senkinek se tetszik, amit csináltunk, az Olvasó, a képzelt, akinek írunk, ő el fogja olvasni. Hogy tetszik-e az Olvasónak, megérzik az írók - önismeretük, önmagukhoz fűződő viszonyuk tisztaságától függően egészen pontosan, vagy homályosabban. Így függ össze az írás és az önismeret, mint eredmény. Kezdetben, amikor még nincs türelmük az elmélyült munkához, napi egy-két órát javaslok írással tölteni. De annyit feltétlenül, ha meg akarnak tanulni írni. Később fokozatosan emelni érdemes az írással töltött órák számát. Költő verset bármikor, következőleg bármilyen rendszertelenül írhat. De a prózaíró, mint a Nobel-díjas Kertész Imre egy könyve címében megfogalmazza, gályarab. Ülünk és körmölünk. Ha nem lírai költők vagyunk, nem csak Dionüszosznak szolgálunk: a józan és világos Apollón istennek legalább annyira. Ha valaki író akar lenni, el kell jutnia a napi négy-hat-nyolc órai munkáig.
3 Amikor komolyra fordul a helyzet, vagyis ráébredünk, hogy érdemes írnunk, egyúttal arra is rádöbbenünk, hogy az írás az egész életünket követeli. Hozzá kell igazítani minden mást, nem fordítva. Rendkívül óvatosan javaslom csak a házasodás és a gyermeknemzés örömét annak, aki egy életen át elsősorban írni akar. Nem szabad boldogtalanná tennünk a párunkat, sem a gyermekeinket azzal, hogy számunkra nem ők a legfontosabbak. Egy író számára az írásnál nincsen fontosabb. Amíg lehet: írni, dolgozni kell. Jöhetnek azután terméketlenebb évek. De ki kell tartani, az élet a rendszeres munkát el nem sodorhatja. Voltak éveim, mikor csak én tudtam, hogy még fogok írni. Van olyan is, amikor viszont nem szabad írni, mert zsarnokság van. Akkor, úgy gondolom, az írónak ellenállni kell, annak a nevében, akiért és amiért ír. Ha béke van, és termékeny vagyok, tehetséges állapotba kerülök, kötelező írnom. Író vagyok. Huszonhárom éves koromig komolyan meg sem fordult a fejemben, hogy író legyek. Ifjú emberként nem mertem egy íróéhoz mérni a képességeimet. Nálam az is tovább tartott, mint sokaknál, hogy el merjem vinni a novelláimat egy szerkesztőségbe. Nemcsak a kádárista irodalmi élet iránt érzett viszolygásom tartott vissza, hanem a félelem is, rettegés valami istenitől, a szentnek érzett írástevékenység titokzatos világától. Én is írogattam ugyan tizenöt–tizennyolc éves koromban, az Eötvös Diákban meg is jelentek az írásaim, különösen, hogy én voltam a főszerkesztője egy darabig, de szerencsére megéreztem, hogy az egészet nem szabad komolyan venni, még nem tartok ott, hogy költő vagy író vagyok. Talán sejtettem, ha egyszer komolyra fordul a helyzet, rabul ejthet az írás öröme akár egy életre, de azt is tudtam, hogy akkor szolga leszek. Önmagamé vagy egy magasabb világé? Meg kell érni ehhez a feladathoz. Rimbaud-nak nem kellett érnie, ő csoda volt. Abból egy-kettő van. Azok is mind költők. A prózaírók lassabban érnek. Még a költő is hosszan érik olykor. Adynak az a verseskönyve, amitől kezdve ő volt Ady Endre, nem az első, nem is a második kötete, hanem az Új versek, huszonkilenc éves korában… Kétfajta irodalom van, mondják. A magas,meg a kommersz, mert ennek van egy ilyen gúnyneve. De nem becsülném le ezt a másik félét sem. Bizonyos műfaji követelményeknek eleget téve kitünő szórakoztató könyvet írhat a lektűr író. Nem a szemét könyvről beszélek. A lektűr bizonyos értelemben veszélytelenebb, mint sok, magasröptű művészetnek tekintett halandzsa, hamis bálvány. Rejtő, Maugham, Graham Green, Raymond Chandler, meg a többiek - remek írók. Remekírók. Jók. Írni szerintem az emberi intelligencia megnyilatkozásának csúcsa, agyunk egyik legmagasabb szintű funkciója, melynek a jelentőségét a zenéléssel, vagy a matematikai gondolkodással érdemes összevetni. Korunk filozófusa úgy gondolja,
4 hogy az irodalom nagyjai, műveik tanúsága szerint többet tudtak - és adtak közre - az emberről meg a világról, mint a különféle filozófiák. A humánetológia, az emberi viselkedéssel foglalkozó evolucionista tudomány megállapítása szerint az ember nem abban a tekintetben tud többet más élőlényeknél, hogy eszközt használ, vagy hogy beszél, ez sokfelé egész jól megy az állatvilágban, hanem abban, hogy szándékolni, szándékot tulajdonítani képes, és modellálni tud, előre elképzel, anticipál. Ezt képes azután meg is valósítani. Így születik a kultúra. Intencionális gondolkodás, ez az ember megkülönböztető kvalitása. Az írás modellálás. Elképzelése és megvalósítása valaminek, ami addig nem létezett. És nem csak létezik: ha megvan, s jó a mű, az az érzésünk, hogy öröktől létezett. És az ember tanul belőle, önmagunktól tanulunk. E sajátosan emberi képességnek egyik első, de máig érvényes nyoma az írás. Új és új nyelveket hozunk létre: új és új műveket írunk. Az íráshoz őszintén szólva még ceruza és papír sem kell, nemhogy számítógép. Fejben is lehet írni. Hallottunk olyan bebörtönzött emberekről, akik első könyveiket magánzárkájuk sötétjében, a fejükben írták meg, majd miután kijöttek, leírták, ami már nagyjából kész volt. Szász Béla csodálatos Minden kényszer nélkül című önéletrajzi könyvét - amely a Rajk-per koncepciós mivoltáról és előkészületeinek roppant kegyetlenségéről rántja le a leplet (a szerző maga is a meggyanúsítottak közé tartozott), lényegében odabent írta meg: megjegyezte. Memóriája rendszeres foglalkoztatásával élte túl az összes szörnyűséget. Berkesi András csaknem ugyanabban az időben, az ÁVÓ-val párhuzamos tevékenységet folytató Katonapolitikai Osztályon volt kihallgatótiszt, a másik oldalon állt, később pedig nem igazságtalanul, de ugyancsak törvénytelenül konstruált ítélet alapján, még a rákosizmus idején kiszabott börtönévei alatt, a magánzárkájában tanult meg írni, fejben. Kiszabadulva a kádárista aranykor legnépszerűbb, legtermékenyebb besztszeller-szerzője lett. Agitatív kommersz. A kabát meg a gombja. Nem szerettem a könyveit, politikai propaganda-krimiket, de a szocializmust építő közönség falta. Krimiben eleinte nemigen volt más is kapható. Berkesi évente kirázott a kisujjából egy-két regényt… Érdekes, nem? Miféle írók leszünk, Szász Bélák, vagy Berkesik, mennyire értékes könyveket írunk, az attól is függ, hogy miféle emberek vagyunk. De hogy leszünk-e írók, az főként szorgalom kérdése. Bizonyos gének is kellenek hozzá, attól tartok, de csak másodsorban. Az íráshoz egyébként nem kell semmi. De ha mégis, hát ha van ceruzánk, pláne egy számítógépünk, az nagy segítség. Az író előtt új lehetőségeket nyit, ha megtanul számítógépen dolgozni. Nem kell könyvtárakba
5 rohangálni, utazgatásra, unalmas várakozásra pocsékolni a drága időnket: egy keresőprogrammal a neten pillanatok alatt megtalálunk mindent, amire lexikálisan szükségünk van. A számítógépet azért szeretem, mert kellően gyors munkára képesít. A múzsa ugyanis rendkívül gyorsan súg, s az ember, ha kézzel nem tud elég gyorsan írni, az első gondolatát – ami a legfontosabb – nem tudja leírni. Mindig úgy éltem meg ezt, mintha a polcra rátettek volna egy mondatot, amelyet nekem villámgyorsan le kell kapnom onnan, és rá kell tennem a papírra. Na de hogy ezt a múzsa adja, vagy sem.... A múzsa nem jön el mindig, csak akkor, ha belül egészen tiszta vagyok. Onnan tudom, hogy tiszta vagyok, ha ő súgni kezd. Ennél lényegesebb, hogy gyorsabban írunk a klaviatúrán, mint kézzel, így elcsíphetjük a képzeletünkön legsebesebben átcikázó szavakat, ötleteket is. Felszabadulásként élem meg a computert. Persze meg kell tanulni használni az írásra, sűrűn nyomtatni kell, átjavítani, és húzni - a gyors munka fecsegésre csábít. A füzet vagy gép előtt kell ülni, annak aki író akar lenni, egész nap. Az Élet és Irodalomnál volt egy sokat tapasztalt prózarovat-szerkesztő, aki, mikor 1975 tájt írásaim közül elvittem néhányat hozzá, hogy jelezze a jóindulatát, meghívott a közelben az egyik étterembe. Útközben megjegyezte: Mihály fiam, azt tudod ugye, hogy az íráshoz főként nyugodalmas segg kell? Nehéz pontosabban megfogalmazni az írói munka sikerének alapfeltételét. Minél több időt szakítunk írásra, minél könnyebben tudunk lemondani a társaságban töltött kellemes órákról éppúgy, mint más igényeinkről, annál valószínűbb, hogy eredményt érünk el. Amikor még nem írtam, de hallottam egy nagy és ünnepelt zongoristát rádióinterjúban panaszkodni amiatt, hogy kivétel nélkül minden nap négy-öt órát gyakorolnia kell, különben másnap már hallhatóan gyengébb a zongorajátéka – azt hittem, nyafog, a szorgalmával dicsekszik. Nem. Ez az igazság. A magam kárán tanultam meg ezt. Nem csak a zongoristának kell minden nap gyakorolnia, hanem az írónak is. Nem kell mindig jót írni. Csak írni. A keyboard a mi zongoránk. Sokat kell olvasnunk, még többet gondolkodnunk, szóval, nem csak írni kell, hogy az írásban kellően pontosak legyünk. De hogy aztán jelentékeny írók leszünk-e, mármint az Olvasó számára, vagy középszerűek, az másik lapra tartozik. Akinek esze ágában sincs naponta dolgozni, és nagyon tehetséges - egy jó könyvet biztosan meg tud írni. Talán kettőt is. Hármat már csak ritkán. Négyet soha. Az írással fantasztikus tapasztalataim vannak. Ha hiszik, ha nem, volt idő, amikor alig-alig tudtam összehozni egy épkézláb bonyolultabb mondatot. Rosszmájú megfigyelők szerint a helyzet mit sem változott. A stílus az ember. Vannak
6 hibátlan stílusú, mégis olvashatatlan szerzők. Őket legtöbbet írók szokták olvasni. Továbbá a szenvedés érlel, ha tiszta. Amikor szellemi jellegű, és nem értelmetlen, nem fizikai. Nem a züllött életmód hozza magával az ilyen szenvedést, hanem az igényesség, az érzékenység, vagy a jellem. A jellem jót tesz a stílusnak. Nem szabad azonnal eldobni a rosszat. Nézegetni kell. Megérteni, mi benne a rossz. Megkérdezni magunkat: ha ez rossz is, nem pótolhatatlan-e mégis? Nem az igazságot dobjuk-e ki, csak hogy eltávolítsuk magunktól? Ne kelljen foglalkozni vele, mondván, jaj de gyengén van megírva. Ami lehet igaz is. De azért nem sikerül jobban megírni, mert még kényelmetlen belátnunk, hogy úgy van. Az igazsága kényelmetlen. Még nem tudjuk megírni jól. Meg kell tanulni elfogadni magunktól a gyenge dolgokat is. Szembenézni velük. Belátni, hogy itt tartunk. Még mindig. Isten őrizz kiadni, publikálni mindent. Azt képzelni, hogy „az olvasó úgysem veszi észre.” Az első lesz, amit kiszúr. Az irodalomban jártas olvasónak messziről üvölt a hazugság. Hiúságunk kielégítése veszedelmes csapda. Rengeteg szerkesztőség küzd manapság anyaghiánnyal, túl könnyű publikálni bármit. De aki érzi, hogy még nem tud úszni, de szeretne, ne fürödjön meg a pocsolyában. Naponta írni kell, az a lényeg. A költők hajlmosak írás közben inni, mert azt remélik, úgy hamarabb kerülnek ihletett állapotba. Extázisra vágynak, kilépni önmagukból. Sámándobon utazni. Meglehet, ez alkat kérdése is. Akik azonban nem született lírikusok, azoknak inni megbocsáthatatlan. Ölik vele az akaratukat. Költőnek sem tanácsos innia, de megbocsátható, mármint szerintem, ha jó költészet az eredménye. Szent áldozat. A nagy költők többsége ifjan sírba dől. Ahhoz néha nem is kell inni, de ha az ember tömény életet iszik, és érzékeny, akár egy angyal, hamar elmegy. Aki rádöbbentett, hogy én a világon a legjobban írni szeretnék, Petri György volt, a költő. Teste már a földben, de a művei élnek, élni fognak szerintem, amíg lesz magyar irodalom. Az ő első két kötete első olvasásakor ébredtem rá, hogy író vagy költő szeretnék lenni. Szabad akarok lenni, mint ő. És hát ő sajnos ivott is, én pedig, kezdőhöz méltó ostobasággal meg voltam győződve róla, hogy a borivás az írás elengedhetetlen tartozéka. Idővel aztán rá kellett jönnöm, az alkohol elvisz a forrástól. Az igazi költőben önnön belső extázisa lobban lázzá, annak a szomját, drukkját oltja alkohollal – míg az nem végez vele. Petőfi Sándor is szerette a bort, de nem is volt ideje hozzászokni szegénynek. Ő mindig mintha a világ legjobb borát itta volna, valami isteni nedűt, amit csak a Parnasszus lankáin szüretelnek.
7 Ő is naponta dolgozott! Amikor valaki ír, olyan, mint a mag a földben. Ha megreped a nyomás alatt, akkor kihajt, kijön belőle a hajtás, mindaz, ami addig láthatatlan, tapasztalhatatlan volt. Úgy jön-e, olyan látványt nyújt-e ez az írói teljesítmény, mint a vulkánkitörés, vagy mint egy szelíd, erdei patakocska, az mellékes. Fontosnak tartom, hogy mielőtt valaki egész életét az írásra szánná, előbb ismerje meg magát, hogy el tudja dönteni, alkalmas-e arra, amire magát - és a környezetét! kényszerítené. A dilettáns úgy érzi, hogy úgy élvezi az írás örömét, ahogy semmi mást: már azt szereti, ahogy mozog a keze. Képtelen abbahagyni. Ezt írói képességüknek vélik. A világ azonban a vélekedésüket nem igazolja vissza, ami megalázza őket. Mégsem óhajtják tudomásul venni önnön hamis belső valóságukat. Eltévednek a labirintusban. Az írást olyan szemérmesen kell csinálni, mint a szerelmet. Nem biztos, hogy mindenkire tartozik az. Kafka meg volt győződve róla, hogy iszonyatok laknak benne, és a démonokkal valójában neki szóba állnia se volna szabad, nemhogy megírni belső találkozásainak némelyikét. De nem állta meg végül, hogy az írás máglyájára fel ne lépjen. Utána szégyent érzett. Szerintem őszintén szerette volna, ha halála után a barátja, Max Brod megsemmisíti hátrahagyott kéziratait. A nevezetes névtelenek mindig ezt szeretnék. Annyira világos előttük, mit tettek, annyira tisztában vannak vele, hogy ha leírtak egy jó mondatot, aminek pokoli lehet az ereje, akkor az a mondat már hozzátartozik a világhoz, és tovább bonyolítja az egyébként is kusza helyzetet. Én bizakodó alkat vagyok. Minél rosszabb a helyzet, annál inkább reménykedem. A teremtést nem gondolom eleve elcseszettnek, az embert menthetetlennek. Inkább nagyon is fiatalnak gondolom, éretlennek, szellemi értelemben még gyermeknek. Majdnem mindennek előtte vagyunk még. Próza és a líra kitartóan közeledik egymáshoz, hamarosan össze fog olvadni, körülbelül úgy, ahogyan Homérosz, illetve Hésziodosz idejében. A jó blogírók ma azt hiszik, prózát írnak, holott verseket. Észre sem veszik. A virtuális valóság formát ad, metaforizál. Aranykorát éli a blogvilág, új formák születnek naponta. A líra természete vertikális irányú, a líra felfelé beszél, a magasabb valóságok számára énekel; meg van győződve róla, hogy mindenütt hallják. Nem leír, hanem önkifejez. Aki színtiszta prózával foglalkozik – ez nem én vagyok - horizontálisan dolgozik. A prózaíró nem felfelé beszél: az embereknek mesél, akik körülötte ülnek. Homérosz. A prózaíró higgadtan el akarja mondani, mi van. Képes a teljes leltár felvételére, a dolgoknak széltében való átvizsgálására. Módszere van. A regényíró azt a célt tűzi maga elé - teljesíti is -, hogy egy történetet lehetőleg a
8 maga teljességében, annak összes fontos vonatkozásában tárgyszerűen és összefüggéseiben láttatva leírjon. Mondani szokás, az emberi sors válik láthatóvá a jó történetben. De a próza ma már „tudományos”, sokszor kimódolt, abban a tévhitben él, hogy filozófiának kell lennie, vagy legalábbis önjáró szerkezetnek, különben nincs benne írói gondolat. Szerintem az Olvasó nem így látja. Ő változatlanul repülőszőnyeget akar – mesét, tudást, az ismerős álom szédületét. Mit szeretek magában az írásban? Először is egy intim viszony, amihez senkinek semmi köze. Kell egy kicsi helyiség a lakásban, ami csak a maguké, ahova senki nem lép be, amikor maguk az írással foglalkoznak, amolyan szentély. Esterházy ifjú házasként egy icipici, egyszobás lakásban élt a Bogár utcában, első kisgyermekével és ifjú feleségével. A szoba közepén volt egy függönnyel körbekerített hely, azon kevesek közé tartozom, akik láthatták, ahová épp csak befért egy íróasztal. Ide, ha leült az ifjú apa dolgozni, olyan volt, mintha nem lenne jelen. Úgy kellett tekinteni mindenkinek. Ez teljesen normális eljárás, egy író esetében. A követendő eljárás. Az írónak szent kötelessége elszigetelődni, ha múzsáival és istenével, a benne lakó Nagyobbal írásban óhajt beszélni. Az írás nem azt jelenti pusztán, hogy az ember leül, előveszi a papírt, a ceruzát, ámbár ezt is jelentheti igen szerencsés esetben. Krúdynál ez működött. Elővette a papírt olyan csendes részegen, hajnali kettő felé, dorbézolásaiból megtérve. Ő semmi másra nem tudott gondolni, csak a fejében élő képekre, nem tudott volna aludni, ha nem ír előtte hat-nyolc órát. Lila tintával, ismeretes, gyöngybetűkkel, alig-alig javítva bele, leírta hát a gyönyörűséges mondatait, szépen egymás után, mind a mai napig az égen ragyognak azok a mondatok. Ez megmagyarázhatatlan, nem tudok hozzászólni. Így is lehet írni. A kezdő írók legnagyobb problémája, hogy nem merik ezt megtenni, és már gondolatban belejavítanak a szövegükbe. Nem hisznek maguknak, nincs spontán dikciója a szövegnek. Komoly iskola, míg eljutunk odáig, hogy képessé válunk a belső hang diktálására folyamatosan írni. Más kérdés, hogy az a mondat esetleg tűrhetetlen. Akkor még nem kész bennünk az író. Baj, ha a mondat a tudatos egóm által megerőszakolt mondat. Akkor érkeztünk el az irodalomhoz, ha igaz és őszinte mondat az, ami belőlem kijön. Mondatok sora. Én vagyok a mondat és minden szó, és a lélegzet a szavak között. Újra mondom, mert fontos: ha nincs fentről diktálás, akkor is ott kell ülni a papír mellett. Majdnem egy évtizedet ültem egyszer a papír mellett úgy, hogy semmi se történt. Borzalmas volt. De nem mindig a tehetségtelenség az oka. A bennünk élő Nagyobb nem engedi, hogy ugyanazon a lépcsőn álldogáljuk végig az életünket.
9 Felfelé, vagy lefelé visz az út. Engem a terméketlen évek neveltek íróvá, akkor tanultam fejben javulni, és szívben is javulni. Alapjában véve ma már nem is szeretek vázlatot csinálni. Csak akkor teszem meg, ha nagyon muszáj, és ha azt érzem, hogy az a linkség, ha a szöveg gerincét nem fektetem le. De a vázlat nem arra való, hogy az ember minden pontját megvalósítsa. Akkor kell, ha eleve benned nincs meg a váz. Olyan speciális természetű a mondandónk mondjuk, hogy nem is lehet. Az emberben van a vázlat, csakhogy ő maga meg a vázlat között egy vastag fal emelkedik – amit előbb le kell bontani. Munkával. Fokozatosan javuló önismerettel. Ez a munka Megtartóztatva magunkat művűnk értékelésétől, nem a mi dolgunk az. Kimondani könnyű, megvalósítani kínszenvedés. Csak keveseknek sikerül folyamatosan s mindössze írniuk. Miket ki nem találunk falbontási kísérletképpen! Szokták hamisan is hangsúlyozni, hogy az írás szenvedés. Általában azok, akik valójában nem foglalkoznak írással, akiknek fogalmuk sincs az egészről. Írni, vagyis alkotni mennyei élvezet, akkor is, ha tenger kínlódással jár. Épp az benne a jó! Előtte, a csend, az nehéz, a terméketlennek látszó kínszenvedés. Javulni kell önismeretben, figyelemben, önszeretetben, amíg nem áramlik, nem tud folyni bennünk a gondolat és a kép. Az író, mikor ír, különféle világokba kerül, és rövidebb-hosszabb időt tölt mindenütt. Érdekes nagyon, mint egy eltévedés. Van szenvedés, de a szenvedés nevel. Eleinte szépnek találjuk, hogy ennyit szenvedünk – az még csak a kezdet, egy önszerető maszkunk. Mikor az ember már tényleg kínlódik egy tervvel, olykor éveken át, de nem alkuszik, nem és nem, véget érhet a szenvedés. Egyszercsak diktálást hallunk. Fokról-fokra képesek vagyunk meghallani. Megküzdöttünk érte, hogy már ne küszködjünk. Ekkor válik mesterséggé az írás, céhbelivé az író. A jó cipész szeret cipőt csinálni. Minél jobb cipőket készít, annál élvezetesebb az a számára. Amikor az alázat eléri a célját, önmagunkig zuhantunk, a mögöttünk álló angyal segíteni kezd. De hogy odáig eljussunk, előbb ki kell rámolni minden feleslegeset, szemetet, tévutat, saját gondolatot, teóriát, más írók utánzását, önmagunk utánzását, neadjisten. Ha mindennek vége van, akkor lelünk benső énünkre: olyannak tapasztaljuk magunkat, mint amilyenek akkor voltunk, mielőtt nevelni kezdett volna bennünket a képmutató társadalom. Magunkra találhatunk az írásban. Ha kibírtad a hét fogást… Miközben a tájékozatlan szemlélő azt hiszi, hogy én, az író, naphosszat benn ülök a sötét szobámban, egyedül és
10 szenvedéstelin kopácsolok, jaj, milyen unalmas és fárasztó, valójában az történik, hogy pompás, csodálatos kalandok sorát élem meg. Minden író így van ezzel.
Oly izgalmas életem volt az elmúlt harminc évben – körülbelül harminc éve írok –, hogy az hihetetlen! Az Amazonas őserdejében élő bennszülöttre emlékeztetek, aki reggelente izgatottam ébred: bizony ma is meg kell próbálnia vadászni! Veszélyes. Majdnem biztos, hogy ma sem sikerül. A vad, ugye, az gyorsabb. De óvatosan reménykedek, előrelátó módon ismerek már egy-két trükköt, tehát megfürdöm, elmondom a néma imákat, befestem magam, megfelelő nyílhegymérget keverek… Segédeimmel összegyűlünk végül, és lábujjhegyen bemegyünk a dzsungelbe a kitaposott ösvényen. Hallatlan izgalmak jönnek, tényleg az életem van veszélyben sokszor… De a nap végére valahogy hazaérkezem. Az is milyen jó. Családom részvétteli megértéssel fogad, ha nem fogtam semmit, akkor is. Ha pedig fogtam, hát az már messziről látszik, mondják. Sokat nevetünk. Nem értem azokat az embereket, akik nem szeretnek játszva élni, alkotásból és valaminek az alkotása révén. A lélek dzsungel, ahol valóságos veszélyek várnak bennünket, nem olyanok, mint egy játékteremben. Az írásban még önmagammal is szembe találkozhatom. Az kockázatos. De élvezetes is, mert történik valami. Én az írást személyes, egzisztenciális, élethalál-kérdésnek tartom, és nem gondolom, hogy a piaci vagy a kritikai visszaigazolás fontos lenne. Az írással a világot érdemes megismernünk, a valóságot és önmagunkat. Nem az irodalomban, vagy a közéletben kell jelentős helyet kivívnunk. A díjak gyanúsak. Mit akarnak tőlem? Előleg? Szolgálatba vétel? Rossz lelkiismeret? Az irodalmi élet mint közélet a számomra már elviselhetetlen. Úgy gondolom, a művészet belső természeténél fogva annyira független, a pénz által valóságos mivoltában annyira megragadhatatlan, hogy előbb-utóbb – tán épp az internet segítségével, annak fejlődésével együtt, vagy más úton – ki fog bújni a szorításból. A világ közvéleménye számára világossá válik, hogy létezik egy könyváruházi kínálat, de létezik amellett egy másik is, amit maguknak kell felfedezniük A még-olvasók döntő része nem valamiféle politikai zsarnokság által van elzárva a tudástól, hanem a könyvek túlkínálata révén. Már nem örvend általános és főként nem örvend gyakorlati elismertségnek az a tény, hogy vannak értékesebb és értéktelenebb szellemi termékek, sőt, vannak egészen értéktelenek is. Ezt a különbséget a könyvek ára képtelen tükrözni. A legértéktelenebb a legjobb üzlet ma, mondják, arra van a legnagyobb – kialakított - kereslet. Ezért ma az igazi író helyzete roppant veszélyes, érzékeny és kényes. Eljöhet a szellemtelenségnek egy szintje, aminek a beköszöntével
11 maga a könyvpiac is lepusztul-elpusztul. Túl „kulturális” lesz, már magában véve ijesztően hangzik majd. Az emberiségnek száz vagy ötszáz könyve van, ami pótolhatatlan kincs, újból és újból el kellene, hogy olvassa őket a gondolkodó földlakó. Camus, Dosztojevszkij, Gogol, Joyce, Beckett és a többiek műve akkora kincs, hogy hatalmában van átformálni a világot: az embert. Lehetséges, hogy e kincs nagyságával, páratlanságával akkor jövünk tisztába, ha közel kerülünk ahhoz, hogy elveszítsük. Régen a királyok örültek, ha olyan énekmondó lantost találtak, aki úgy tudja elénekelni a lakomához Trója pusztulását, ahogy az történt, nem úgy, ahogy az ő megfizetett lantosai tették. Homérosz ezt még ábrázolta is! Az író rangja ma is akkora kellene, hogy legyen, mint a mítosz dalolójáé volt, a müsztésznek nevezett emberé, később pedig a mesemondóé. Jár neki az ingyen koszt, kvártély és az utazás lehetősége. Nem is kell neki több, sose kellett. Szerintem azok az igazán jó könyvek, amelyek – költői vagy prózai – tanúvallomások. A szónak abban az értelmében, hogy az írónak a felismeréseit tartalmazzák, amelyet ő az egész életével hitelesít. Erről jut eszembe: a legeslegmagasabb irodalmi körökben is magától értetődő axióma, hogy etikátlanul élő művész is létrehozhat nagy és támadhatatlanul értékes művészeti alkotást, életművet. Szerintem ez egyszerűen nem igaz. Nem tudom, igaz volt-e ötszáz éve, vagy kétszáz éve, de biztosan nem igaz ma, Sztálin és Hitler kora után. Az emberiség az ártatlanságát elveszítette. A művek nem választhatóak el az alkotóktól. Tetteink nem választhatók le rólunk. Egymásra vallanak. Azoknak az íróknak, akik elbújnak a műveik mögött, nem elég jókat írniuk ahhoz, hogy egyszer ne tűnjenek el olvasóikkal együtt a semmiben. Igazat kell írni, és igaz módon is kell élni. Vagyis csak így érdemes. Az íróhoz ez méltó. Máskülönben az illető nyerészkedője csak tehetségének és hivatásának, nem a szerzetese. Azt hiszem, nagyjából ennyit akartam mondani. Hozzátéve – nehogy félreértsék: –, ha igazán jót írnak, az előbb-utóbb meg is fog jelenni. Még a mai helyzetben is. Ha egészen kivételesen jó, a művük minden objektív akadály ellenére sikert fog aratni. Még pénzt is keresnek vele talán. Nem sokat, de azt becsülhető útonmódon. Ami pedig a szellemi jelentőségét illeti az írásnak, az felmérhetetlen. Maga a mérce. Emberré tesz. Sok sikert kívánok mindannyiuknak, hogy megfeleljenek a legmagasabb mércének. Köszönöm, hogy meghallgattak.
