2.2. A termékfejlesztés A terület- és településmarketing következő igen fontos alkotóeleme a termékfejlesztés, amelynek keretében az adott területi egység adottságainak, az általa kínált lehetőségeknek a fejlesztésére kerül sor annak érdekében, hogy minél nagyobb mértékben tudja kielégíteni a megcélzott csoportok igényeit. Ennek során az önkormányzatok és az ezen a területen tevékenykedő egyéb szervezetek négy nagyobb kérdéskörre koncentrálhatnak, szerepük azonban az egyes területek esetén természetesen igen eltérő jellegű: - biztosítaniuk kell a fejlődéshez szükséges infrastruktúrát; - meg kell teremteniük a megfelelő intézményi hátteret; - részt kell vállalniuk különböző rendezvények megszervezésében; - vonzó településképet kell kialakítaniuk. A témával foglalkozó kutatók egy része nem foglalkozik ezzel a területtel, úgy vélik, ez nem tartozik a terület- és településmarketing témakörébe. Mások ugyanakkor azt az álláspontot képviselik, hogy a siker érdekében az önkormányzatoknak ezen a területen is rendkívül sokat kell tenniük. Liverpool városmarketingjét vizsgálva Madsen (1992) például azon véleményét fogalmazta meg, hogy a termékfejlesztés elengedhetetlen feltétele volt a város új imázsa kialakításának. 2.2.1. Az infrastruktúrafejlesztés, mint a termékfejlesztés része Az infrastruktúrafejlesztés keretében az önkormányzatoknak két területre kell elsősorban koncentrálniuk: létre kell hozniuk a fejlődés szellemi (humán infrastruktúra) és tárgyi (anyagi infrastruktúra) alapjait. Az előbbi vonatkozásában az önkormányzatoknak különböző lehetőségeik vannak. Egyrészt fel tudják használni a már létező nemzetközi kapcsolatokat. Ezek fontosságának hátterében Magyarországon például az áll, hogy a rendszerváltás következtében a hazai önkormányzatoknak sok olyan problémával kellett (és kell még ma is) megküzdeniük, amelyek a korábbiakban teljesen ismeretlenek voltak. Ennek következtében a nagyobb ismeretanyaggal rendelkező nyugat-európai és észak-amerikai városokkal, illetve a többé-kevésbé hasonló nehézségekkel küszködő közép-európai településekkel folytatott tárgyalások, az önkormányzati szakemberek kölcsönös látogatásai sok tapasztalat átvételét tették (és teszik) lehetővé. Másrészt az önkormányzatoknak jó kapcsolatot kell kialakítani a területükön működő felsőoktatási és kutatási intézményekkel, támogatniuk kell a képzési struktúra szélesítését, az új karok beindulását. Ennek érdekében ingyenes ingatlanátadással segíthetik az intézmények megalapítását, bővítését, lakásokat 76
vásárolhatnak az oktatók és a kutatók részére, illetve saját maguk is megvalósíthatnak bizonyos beruházásokat. Debrecenben például az 1990-es évek elején a város vezetősége tisztában volt azzal, hogy a település fejlődésének fontos részét képezi az egyoldalú (jogi és közgazdasági képzéssel nem rendelkező) debreceni felsőoktatás kiszélesítése, amely csak területi bővülés révén mehet végbe. A város vezetői 1991 után különböző lépéseket tettek a Kassai úton fekvő (a II. világháború előtt magyar királyi, majd a háború után szovjet) laktanya felsőoktatási célokra történő hasznosítása érdekében, amelynek eredményeként a terület kezelői joga az újonnan megalakult Debreceni Egyetemhez került. Emellett 2000 folyamán, amikor minőségi problémák miatt veszélybe került a jogász-képzés, a város vezetősége lakások bérleti jogának átadásával segítette elő a tudományos minősítéssel rendelkező oktatók Debrecenbe csábítását (részben ezeknek a lépéseknek is köszönhető, hogy 2003. elejétől ismét megalakulhatott a Állam- és Jogtudományi Kar) A felsőoktatás támogatása és a képzési struktúra bővítése több szempontból is előnyös lehet a befogadó városok számára. Egyrészt - mint a későbbiekben utalok rá - kommunikációs munkájuk során hivatkozni tudnak a helyben felhalmozódott szellemi bázisra, amely napjainkban egyre fontosabb szerepet játszik a high-tech cégek vonzásában. Másrészt mind a felsőoktatásban dolgozó oktatók, mind pedig az ott tanuló hallgatók egy igen jelentős fogyasztópiacot jelentenek, és így tulajdonképpen hozzájárulnak a település gazdaságának fejlődéséhez. Elvárásaik részben átfedik egymást (magasabb rangú kikapcsolódási lehetőségek), más esetekben azonban sajátos igények is jelentkeznek (például a kollégiumokba be nem kerülő hallgatók albérlete, alacsonyabb árfekvésű kereskedelmi-vendéglátóipari egységek). Az anyagi infrastruktúra területén a legfontosabb feladat, és egyben minden célcsoport körében végzendő további munka sikerének előfeltétele az egyes területek megközelíthetőségének a javítása. Az ebből a szempontból alapvető követelménynek számító közúti - elsősorban autópálya - fejlesztések (Tóth, 2005) vonatkozásában az önkormányzatoknak - megfelelő erőforrások hiányában - igen kevés eszközük van (napjainkban 1 km autópálya megépítése közel 1 milliárd Ftba kerül). Ebből kifolyólag az egyetlen lehetőséget a lobbi-tevékenység jelenti: a térség országgyűlési képviselőivel összefogva megpróbálhatják elérni a területet érintő közutak fejlesztésének felgyorsítását, esetleg a nyomvonal kedvező irányú megváltoztatását. Az 1990-es évek második felének Kelet-magyarországi eseményei igen jó példát szolgáltattak a városok ilyen irányú tevékenységére. A Horn-kormány által 1997. májusában elfogadott 10 évre szóló gyorsforgalmi úthálózat fejlesztési koncepcióban megfogalmazott beruházási irányok még nem érintették a hajdúsági megyeszékhelyet (21. ábra), és az egyéb elképzelésekben (például az 1998-ban 77
elfogadott Országos Területfejlesztési Koncepcióban) is csak egy később megépítendő Nyíregyháza - Debrecen - Berettyóújfalu autóút terve szerepelt. Az 1998-as országgyűlési és önkormányzati választások eredményeként Debrecen országos érdekérvényesítő képessége nagymértékben megnövekedett (polgármestere a FIDESZ-MPP egyik alelnöke, Kósa Lajos lett), és részben ennek köszönhetően az 1999-ben elfogadott újabb 10 éves fejlesztési programban (2117/1999. számú Kormányhatározat) már szerepelt a Polgárt a Hajdú-Bihar megyei megyeszékhellyel összekötő M35-ös gyorsforgalmi út terve is (24. ábra).
Barabás
+
Miskolc
* Nyíregyháza * *O O O O O * ** * * * * + O * * + O
Füzesabony
+O O O O
O
O
Polgár
+
Debrecen
Meglévő autópálya O O Tervezett autópálya
*** Tervezett autóút
23. ábra Az 1997-ben elfogadott 10 éves gyorsforgalmi úthálózat fejlesztési terv Északkelet-Magyarországra vonatkozó része Forrás: Magyar Nemzet, 1997. május 7., 5. oldal A lobbizás következő szakaszában Debrecen vezetősége elsősorban annak érdekében tevékenykedett, hogy az autópálya minél inkább megközelítse a várost, és minél kisebb távolságot kelljen autóúton megtenni. A korábbi tervek megváltoztatását ugyanakkor az is szükségessé tette, hogy az eredeti nyomvonal már természetvédelmi területeket metsz (25. ábra). A felmerült négy (A - D) változat közül ennek az elvárásnak a legjobban a D változat felel meg, amely értelmében Polgár és Pród között (ez település a 24. ábrán a „D” betű mellett található) még autópályát építenének ki, majd innen autóút vezetne mind Nyíregyháza (amelynek élén 1998 és 2002 között MSZP-s polgármesterasszony állt), mind pedig Debrecen irányába (bár ez a nyírségi megyeszékhely számára a legrövidebb „C” változathoz képest 5-6 km-es 78
plusztávolságot jelent, véleményem szerint a hosszabb autópálya ezt ellensúlyozni tudja). Hosszas viták után a két város vezetősége végül a „D” változatban egyezett meg (ebben az is szerepet játszott, hogy a kormány ígéretet tett a Nyíregyháza körüli körgyűrű kiépítésére).
Barabás * *+
* * * * * * Nyíregyháza * * *O O O O O * * * * * * *+* ** * ** O + **** O ** O Polgár Füzesabony O ** O ** +O O O ** *+ Miskolc
Debrecen
Meglévő autópálya O O Tervezett autópálya
*** Tervezett autóút
24. ábra Az Orbán-kormány 1999-ben elfogadott 10 éves gyorsforgalmi úthálózat fejlesztési program Északkelet-Magyarországra vonatkozó része Forrás: Hamarné, 1999, 15. oldal A 2002-es országgyűlési választások eredményeként hatalomra kerülő MSZP-SZDSZ kormány azonban ismét változtatott a terveken, és részben Nyíregyháza (itt továbbra is maradt az MSZP-s polgármesterasszony), részben a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye keleti részén fekvő települések (például Tiszavasvári) nyomására a B változat mellett döntött. A 2044/2003. (III. 14.) Kormányhatározat, majd a 2003. évi CXXVIII. törvény a Magyar Köztársaság gyorsforgalmú közúthálózatának közérdekűségéről és fejlesztéséről értelmében ugyanakkor 2006-ig mind Nyíregyházáig, mind Debrecenig autópálya épül ki (emellett a Hajdú-Bihari megyeszékhely körül kiépítik az elkerülő gyűrűt is), és ez az ígéret elejét vette Debrecen tiltakozásának is (a tervekkel ellentétben csak a Debrecenig húzódó szakaszt sikerült 2006. végéig átadni, a Nyíregyházáig tartó autópálya átadására csak 2007. második felében került sor).
79
25. ábra M3-as autópálya Polgár utáni épülő szakaszának tervezett változatai Forrás: Népszabadság, 2000 A megközelíthetőség javításának másik lehetőségét a légi közlekedés fejlesztése, a közelben található repülőterek polgári célra történő hasznosítása jelenti (Völgyi, 2005). Ebből a szempontból Magyarország elég kedvező helyzetben van, mivel területén közel 50 (természetesen igen eltérő minőségű és adottságú) repülőtér található (26. ábra). Az önkormányzatok tevékenysége az alábbi területekre terjedhet ki: - az objektumok tulajdonjogának megszerzésére (ez azért igen fontos, mivel a befektetők előnyben részesítik a tiszta jogviszonyokat, és ezen belül is azt, ha a repülőterek a helyi szervek tulajdonában vannak);
80
Ide jön a 26. ábra
81
- a repülőterek megfelelő minősítésének elérése (például a határnyitási engedély megszerzése, amelynek birtokában közvetlenül külföldről érkező gépek is leszállhatnak); - magán- és állami forrásokból különböző fejlesztések végrehajtása (például szilárd burkolatú kifutópálya építése, olyan navigációs rendszer kialakítása, amely bonyolult időjárási viszonyok között is lehetővé teszi a gépek biztonságos landolását). Magyarországon napjainkban a kormány Ferihegy mellett a sármelléki és a debreceni regionális repülőtér fejlesztését tartja elsődleges fontosságúnak, és a kormány rendelkezése értelmében a két légi kikötő 2001. december 29-től nyilvános, kereskedelmi és nemzetközi forgalom számára megnyitott, 2004. április 1-től pedig állandó határnyitású nemzetközi repülőtér státusszal rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy az illetékes szervek - határőrség, pénzügyőrség, rendőrség - a nap meghatározott időszakában állandóan a repülőtéren tartózkodnak, és tudják fogadni a külföldről érkező gépeket, míg az ideiglenes határnyitási engedély esetén a külföldi érkezéseket két nappal korábban be kell jelenteni. A két repülőtér közül a nagyobb forgalmat az ír befektetők 99 éves bérleményében lévő sármelléki bonyolítja le, amelynek utasforgalma 2006-ban meghaladta a 70.000 főt (a debreceni repülőtér esetében ez a szám kb. 44.000 volt). A két objektum forgalmának iránya között igen jelentős különbség van: míg a debreceni repülőtér esetében dominálnak a nyári kiutazást biztosító charter-járatok, addig Sármelléken döntő szerepet a különböző fapados légitársaságok játszanak (például a Ryanair Londonba és Frankfurtba, a Germanwings Kölnbe, az Olt pedig Erfurtba indít járatokat). Az utóbbi repülőtér növekvő gazdasági szerepét jól mutatja, hogy a 2007. szeptemberében a DHL itt nyitja meg második magyarországi logisztikai bázisát, az objektum közelében pedig 200 hektáron ipari park is létesült. Lehetőséget jelenthet a katonai repülőterek (Kecskemét, Pápa, Szolnok, Taszár, Tököl) vegyes, katonai-polgári hasznosítása, amelyre Nyugat-Európában már számos példát lehet találni. Erre a jogszabályi viszonyok adottak (a 2150/1998-as kormányrendelet elhárította a korábbi jogi akadályokat), a költségek azonban igen magasak lennének: az előírások szerint ugyanis csak a fel- és leszállópálya, a reptéri irányítás és az irányítástechnika lehetne közös, ugyanakkor teljesen külön földi kiszolgáló rendszert (például üzemanyag-ellátás, üzemeltetési épület, vám- és határőrizeti épületek) kellene kiépíteni. Az anyagi infrastruktúra fejlesztésének egyéb területein már éles különbséget lehet tenni annak megfelelően, hogy az elsődleges cél a gazdasági élet szereplői, a turisták, illetve a helyi lakosság igényeinek a kielégítése. Az előbbi szempontból az egyik legfontosabb feladat annak biztosítása, hogy a befektetők az átlagosnál alacsonyabb költségekkel tudják megvalósítani beruházásaikat, amelynek keretében igen jó lehetőséget kínál az ipari park 82
létrehozása. Erről a Magyarországon általánosan elterjedt elnevezésről ugyanakkor már most le kell szögezni, hogy bizonyos mértékben megtéveszti a témában kevésbé járatosakat, akik arra gondolnak, hogy ezen objektumok területén döntő mértékben a feldolgozóipar talál magának telephelyet. A valóságban azonban egyre inkább azt lehet megfigyelni, hogy az ipari parkokban a feldolgozóiparon kívüli tevékenységeket folytatnak. Ebből kifolyólag a későbbiekben - a különböző magyarországi hivatalos dokumentumokra történő hivatkozásokat kivéve - inkább a park összefoglaló megnevezést használom. A gazdaságfejlesztés ezen objektuma olyan tulajdonjogilag és műszakilag egyértelműen definiált ingatlant jelent, ahol értékteremtés folyik, és a park tulajdonosa/működtetője (például települési önkormányzat, ingatlanfejlesztő cég) megteremtette a sikeres gazdasági tevékenységhez nélkülözhetetlen infrastrukturális feltételeket (a definícióval kapcsolatos különböző véleményeket lásd részletesebben: Lengyel et al., 2002). A feldolgozóipar esetében ez döntő mértékben azt foglalja magában, hogy a szükséges közművek (víz, szennyvíz, telefon, gáz, elektromos energia) a telekhatárokig kiépítettek, és így a betelepülő vállalatoknak csak a telken belüli infrastruktúrát kell kialakítaniuk, illetve a gyárépületeket kell felépíteniük. A harmadik és negyedik szektor esetében még nagyobb kiszolgálás létezik, mivel ezeknél már sor kerül az elhelyezkedésüket biztosító épületek megépítésére is, és vállalatoknak már csak a helyiségekbe kell beköltözniük. Mindezek mellett gyakran az is megfigyelhető, hogy a park bizonyos közös szolgáltatásokat is biztosít a letelepedett cégek számára többek között a vámkezelés, az őrzésvédelem, a tűzvédelem, a marketing, a logisztika, a tanácsadás és a hitelügyintézés területén. A parkokat különböző szempontok alapján lehet csoportosítani (Grasselli, 1996; Kiss, 2001). Elhelyezkedés szerint meg lehet különböztetni a zöldmezős és a rehabilitációs parkokat. Az előbbiek legfontosabb jellemzője, hogy korábban más (leggyakrabban mezőgazdasági) célra hasznosított területeken hozzák létre. Előnyei közé tartozik, hogy nincsenek olyan akadályok, amelyek korlátoznák, akadályoznák kiépítését, és így nagyobb rugalmasságot biztosít, valamint radikálisabb struktúraváltást okozhat egy adott terület gazdaságában, mint a következő típus. A hátrányai között ugyanakkor azt lehet megemlíteni, hogy az infrastruktúra kiépítése igen jelentős összegeket igényel, valamint a mezőgazdasági terület ipari területté történő átminősítése gyakran jelentős problémákat okoz, és hosszú ideig tart. Emellett az a probléma is felmerülhet, hogy ha az adott településen nincsenek nagyobb ipari hagyományok, akkor biztosítható-e a vállalkozás megtérülése. 83
A rehabilitációs (más néven barnamezős) parkok a korábban ipari célra hasznosított területek (esetleg régi katonai objektumok - például Kalocsa, Veszprém) átalakítása révén hozhatók létre (Kiss, 2001). Legfontosabb előnye, hogy már létezik egy kiépített infrastruktúra, amelyet fel lehet használni, igaz, gyakran ennek a nagyméretű átalakítása szükséges. Hátrányt okoz ugyanakkor az a tény, hogy a korábbi időszakból megmaradt üzemek, gyárépületek befolyásolják, gyakran korlátozzák a fejlesztéseket, és így több esetben célszerű ezek teljes átalakítása. Emellett gondot jelenthet, hogy a környezetszennyezés megszűntetése a korábbi elavult technológiák (például kohászat, bányászat, vegyipari műveletek) esetén olykor többe kerül, mint amennyit az infrastruktúra újonnan történő kiépítése igényelne. A két típus magyarországi elterjedését vizsgálva bizonyos sajátosságok rajzolódnak ki (Kiss, 2001). A zöldmezős parkok elsősorban az Alföld középső részén, a főváros térségében a Délnyugat-Dunántúlon fordulnak elő nagyobb számban, míg a rehabilitációs parkok elsősorban az egykori északkelet-délnyugati ipari tengely mentén koncentrálódnak (például Miskolc, Ózd, Székesfehérvár). A tevékenység jellege alapján a parkoknak több típusát is el lehet különíteni (Rakusz, 2001;Lengyel et al., 2002): - tudományos parkok: főleg egyetemek, kutatóintézetek mellett fekszenek, és megpróbálják a gyakorlati életben alkalmazni az ott felhalmozódó szaktudást és új eredményeket, valamint törekednek az új technológiákra épülő vállalkozások létrejöttének a támogatására (Magyarországon ebbe a kategóriába sorolható a Lágymányoson működő Infopark); - kutató parkok: egyetemek és nagy kutatóközpontok mellé települt objektumok, ahol a szervezetek döntő mértékben non-profit jellegűek és alapkutatásokkal foglalkoznak; - technológiai parkok: olyan cégeket tömörítenek, amelyek fejlett technológiák kereskedelmi célú hasznosításával (például termelés és értékesítés) foglalkoznak, a tudományos intézetek részvétele ugyanakkor elhanyagolhatónak tekinthető; - kereskedelmi parkok: az ide települt cégek döntő mértékben a kereskedelemhez kapcsolódó tevékenységeket végeznek (például csomagolás, eladás, logisztika), és nem igénylik a kutatóintézetek közelségét; - hagyományos ipari parkok: döntő mértékben olyan a feldolgozóiparban működő cégek telephelyéül szolgálnak, amelyek tevékenysége alig kötődik a fejlett technológiákhoz és csak minimális mértékben támaszkodik K+F eredményekre. A második világháború utáni nyugat-európai és észak-amerikai trendeket vizsgálva megállapítható, hogy a parkok - a felmerült igényekhez igazodva jelentős fejlődésen mentek keresztül (Rakusz, 2001): - Az első generációs ipari parkok (1970-es évek közepéig) esetében még domináltak a termelőtevékenységeknek színhelyül szolgáló, alapvetően egyszerű szerkezetű csarnokok és raktárépületek. 84
- A második generációs ipari parkok (1975-1985 között) területére már sokkal igényesebb építészeti kultúra volt a jellemző, a tevékenységet tekintve pedig előtérben került a számítástechnika és a kereskedelem. - A harmadik generációs ipari parkok (1980-as évek közepétől) jellemzői közé tartozik a biztosított szolgáltatások körének a bővülése, valamint a területfelhasználás rugalmasságának a növekedése. - A negyedik generációs ipari parkok (1990-es évek közepétől) meghatározó szereplőivé a csúcstechnológiát képviselő cégek válnak, a tipikus épülettípusok az irodák és szolgáltató épületek, valamint egyre fontosabb szerepet kap a parkokhoz kapcsolódó rekreációs terület. A parkok magyarországi történetét vizsgálva megállapítható, hogy az első objektumok az 1990-es évek elején a Dunántúlon (Győr, Székesfehérvár) jöttek létre, majd az 1990-es évek közepén a park-alapítási láz átterjedt az ország keleti felére is. A különböző kezdeményezések összefogása érdekében 1994. novemberében létrejött az Ipari Parkok Egyesülete, amelynek tevékenysége az alábbi területekre terjed ki: - megvalósíthatósági tanulmányok elkészítése, valamint segítség ezen tanulmányok elkészítésében; - segítség a hazai és külföldi befektetők felkutatásában; - részvétel a hazai parkokkal foglalkozó kormányzati döntések meghozatalában; - a médiákban támogatást szerezni a parkok számára. Az 1990-es évek közepén a központi kormányzat is felismerte az objektumok fontosságát, és egyre nagyobb figyelmet kezdett szentelni a gazdaságfejlesztés ezen eszközeinek. Ennek hátterében az állt, a kormányzat rádöbbent arra, hogy a privatizációból származó külföldi tőkebevételek néhány év múlva megszűnnek, a gazdaság fejlesztéséhez ugyanakkor továbbra is szükség lesz évi 1,5-2,0 milliárd dollár külföldi tőkére. Úgy vélte, hogy a parkok képesek lesznek ennek 15-20%-át vonzani. Ez azonban átgondolt fejlesztést tett szükségessé, és a kormány kísérletet tett arra, hogy rendet csináljon a különböző kezdeményezések között. Ennek szellemében született a 185/1996. (XII. 11.) számú Kormányrendelet, amely kimondta, hogy az Ipari Park címet pályázat útján lehet megszerezni, és csak a cím birtokában lehet elindulni azokon a pályázatokon, amelyeket az infrastruktúra kiépítésére írnak ki. Az elmúlt években több alkalommal írtak ki pályázatot az Ipari Park cím elnyerésére (Pénzes, 2004), és ezek eredményeként 2007 elején Magyarországon 190 objektum rendelkezett ezzel a címmel. A hazai és Európai Uniós támogatás felhasználásával lezajlott fejlesztések/beruházások eredményeként igen jelentős előrehaladás következett be a parkok vonatkozásában (27. táblázat – a 2002 és 2003 között több szempontból megfigyelhető visszaesés néhány nagy cég kivonulása miatt következett be: Szombathely-Philips, Székesfehérvár-IBM, Törökszentmiklós-Videoton). Súlyukat a hazai gazdasági életben a táblázat adatai 85
mellett jól mutatja, hogy 2005-ben az iparban foglalkoztatottak 22,5%-a dolgozott a területükön, ők adták a magyar ipari termelés majdnem 1/3-át, valamint onnan került ki az ipari export 35,0%-a. 27. táblázat Az „Ipari Park” címmel rendelkező objektumok legfontosabb adatai (az adott év végén) 1997 1998 Az „ipari park” 28 75 címet kapott szervezetek száma A parkok össz- 2.350 4.95 területe (ha) 0 A parkokba 320 685 betelepült cégek száma A betelepített-ség 21,5 30,0 mértéke (%) A betelepült 619 930 vállalkozások árbevétele (milliárd Ft) Az exportbevé-tel 83 75 aránya (%) A foglalkozta- 27 59 tottak száma (ezer fő)
1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 112 133 146 160 165 165 179 179 6.80 7.64 8.10 8.80 9.05 8.73 9.84 9.88 0 0 0 0 0 8 7 8 980 1.49 1.76 2.15 2.45 2.46 2.98 3.18 5
0
2
0
7
9
4
34,5 32,.9 38,4 40,1 42,7 48,0 48,5 53,0 1.65 2.66 3.29 3.48 3.43 4.62 5.43 7.55 1
5
4
3
0
3
3
3
78
83
78
75
66
73
64
65
82
110
115
128
139
139
171
186
Forrás: www.gkm.hu Az Ipari Park cím elnyerése érdekében ugyanakkor a pályázóknak igen szigorú követelményeknek kell megfelelniük. A feltételeket legutóbb meghatározó 186/2005. (IX. 13.) kormányrendelet értelmében: - pályázatot adhatnak be önkormányzatok, kistérségi társulások, közhasznú társaságok és jogi személyiségű gazdasági társaságok; - a beépíthető terület minimum 20 ha, amely törzsterületből és fejlesztési területből áll; - az illető területnek a pályázó birtokában kell lennie, vagy tartós (legalább 25 évre szóló) használati joggal kell rendelkeznie; - meg kell szerezni az illetékes önkormányzat, a kistérségi fejlesztési tanács, a megyei területfejlesztési tanács és a regionális fejlesztési tanács támogatását is; - a pályázónak megvalósíthatósági tanulmányt kell készíteni, amelyben vállalja, hogy a betelepülő/betelepült vállalkozások száma minimum 10, a foglalkoztatottak száma pedig legalább 500 fő lesz;
86
- a pályázat beadásakor már tevékenykedjen a területen öt vállalkozó, vagy a pályázó rendelkezzen szerződéssel öt vállalkozó jövőbeli betelepedéséről, akik legalább 100 főt foglalkoztatnak; - a pályázónak öt év alatt kell teljesítenie a vállalt kötelezettségeket, ezek hiányában elvesztheti a címet. A parkok jövőbeli jelentőségét jól tükrözi, hogy az Orbán-kormány 2001. szeptemberében fogadta el az ipari parkok 10 évre szóló fejlesztési koncepcióját, amelyben az alábbi fontosabb célokat tűzte ki: - az ipari parkok száma az akkori 133-ról az évtized végére 250-re emelkedjen; - minél több ipari park jöjjön létre az ország kevésbé fejlett területein, és ezáltal valósuljon meg ezekben a térségekben a tőkebevonás és a vállalatok letelepítése; - gyorsuljon fel a régi ipartelepek modernizációja ("barnamezős" - rehabilitációs ipari parki fejlesztések); - fejlődjön az ipari parki szolgáltatások minősége, mivel ez segíti elő a modern ágazatok, a magas tudástartalmú technológiák, a kutatási és fejlesztési intézmények, valamint az innovatív vállalkozások betelepülését. Az elképzelések szerint az évtized végére létrejövő kb. 250 ipari park három nagy csoportot alkot: - 20-30 országos jelentőségű, nemzetközi kooperációra is alkalmas, modern technikát alkalmazó, magas szintű kutatási és fejlesztési tevékenységet folytató, színvonalas innovációs szolgáltatásokat nyújtó ipari park; - 80-100 regionális jelentőségű, az Európai Unió Strukturális Alapjaiból is támogatott gazdaságfejlesztési és innovációs programok végrehajtására alkalmas, minőségi innovációs szolgáltatásokkal rendelkező ipari park; - 100-120 helyi jelentőségű, a helyi kis- és középvállalkozások számára modern telephelyi környezetet és szolgáltatásokat biztosító ipari park. Az ipari parkok jelentőségével a 2002. tavaszán hatalomra került MSZPSZDSZ kormány is tisztában van, és a Gazdasági és Közlekedési Minisztériumban 2002. októberében készített javaslat az alábbi stratégiai célokat fogalmazta meg (Nikodémus, 2002): - a korszerű infrastruktúrával ellátott, minőségi szolgáltatásokat és kapcsolatokat biztosító telephely iránti kereslet és az ipari parkok által biztosított kínálat összehangolása; - a támogatáspolitikában a hatékonysági követelmények és a szelekció erősítése; - különféle közgazdasági eszközökkel ösztönözni a vállalkozások ipari parkokba való betelepülését, elősegítve ezzel az erőforrások közös kihasználásából származó előnyök realizálását; - a támogatások súlypontjának áthelyezése az ipari parkokról az azokba betelepülő vállalkozásokra, a szolgáltatások fejlesztésének meggyorsítása érdekében; - az innovációs parkok létrejöttének elősegítését biztosító közgazdasági feltételek megteremtése. 87
Az Új Magyarország Fejlesztési Terv értelmében a 2007-2013 közötti időszakban az ipari parki beruházások finanszírozásához az egyes régiók Operatív Programjai biztosítják az anyagi erőforrásokat. Az Ipari Parkok fejlesztésének koordinálása érdekében jött létre 2004. júliusában az Ipari Parkok Fejlesztési Tanácsa, amelynek a tagjai az irányító szervezetek (például Pénzügyminisztérium, Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, Nemzeti Fejlesztési Hivatal) és a szakmai szervezetek (például az Ipari Parkok Egyesülete, Vállalkozói Inkubátorok Szövetsége) delegáltjaiból, valamint a sikeres ipari parkok vezetőiből kerülnek ki. A szervezet legfontosabb feladatának azt tartja, hogy munkabizottságai segítségével az ipari parkok fejlődését elősegítő, azt gyorsító fejlesztéspolitikai koncepciókat dolgozzon ki, és azokat eljuttassa a kormányzati szervekhez. Elsősorban az induló kis- és középvállalkozások tevékenységének elősegítését tekinti fontosnak az inkubátorházak intézménye. Ezek kialakításának hátterében az áll, hogy a kezdő vállalkozók működésük első néhány évében a legsebezhetőbbek (tőkehiány, szaktudás hiánya), így ekkor szorulnak rá leginkább az anyagi és szellemi támogatásra. Ennek szellemében az inkubátorházakba beköltöző vállalkozók számára a legtöbb esetben a piacinál alacsonyabb áron biztosítják a szükséges ingatlant (például irodahelyiségek formájában), lehetőségük van önköltségi áron különböző szolgáltatások (fénymásolás, fax-küldés) használatára, emellett igénybe vehetik az objektum által kínált szaktanácsadást (például adózási, vám- és marketingügyekben) is. Ez a kedvezményezett helyzet azonban csak bizonyos ideig tart, és a vállalkozás megerősödése után ki kell költözni az objektumból. Az inkubátorházak, mint a kezdő vállalkozók támogatásának eszközei az 1990-es évek elején jelentek meg Magyarországon, és 2005 végén kb. 50 működött az ország területén. A közöttük történő koordináció elősegítése, valamint az objektumok érdekképviselete érdekében 1991-ben külön szervezet, a Vállalkozói Inkubátorok Szövetsége is megalakult. A turisták igényeit kielégítő infrastrukturális beruházások (például konferencia- és kongresszusi központok, szabadidő- és élményparkok, élményfürdők, szállodák) döntő része az ú.n. „zászlóshajó fejlesztések” (flagship developments - Smyth, 1994) kategóriájába tartozik (lásd „A terület- és településmarketing jelentkezése” fejezet). Az elnevezés alapvetően onnan származik, hogy a területi egységek vezetői döntő mértékben segítségükkel próbálnak új szerepkört találni az illető területi egységnek, és ennek következtében egy új image kialakításában is fontos szerepet töltenek be (Fitzsimons, 1995). Sajátosságaik közé sorolható, hogy a legtöbb esetben igen szoros kapcsolatban vannak a termékfejlesztés másik két alrendszerével, a rendezvények megszervezésével (annak teremtik meg az alapját - például konferenciaközpontok 88
építése), valamint egy vonzó városkép kialakításával (például egy leromlott városnegyed vagy ipari terület felújítása - Hubbard, 1996). Csoportosításuk különböző szempontok alapján lehetséges. Egyrészt különbséget lehet tenni közöttük a földrajzi hatókör alapján: milyen távolságra terjed ki a hatásuk, honnan érkezik a használók döntő része. Ennek alapján léteznek helyi orientációjú fejlesztések (ezeket zömében a helyi, illetve a közvetlen környékbeli lakosok használják, így részben a helyi lakosság igényeit kielégítő infrastrukturális fejlesztések csoportjába tartoznak), regionális vagy nemzeti orientációjú fejlesztések, valamint nemzetközi orientációjú fejlesztések. Másrészt különbséget lehet tenni a beruházások között annak megfelelően is, milyen viselkedési kultúrára támaszkodnak (például milyen a kockázatvállalás mértéke). A rutinná vált kultúra esetében alapvetően a már bevált, kipróbált megoldási módokat alkalmazzák. Elsődleges fontosságú a stabilitás, a biztonság és az alacsony szintű kockázatvállalás mindaddig, amíg a külső környezet ezt lehetővé teszi. A szolgáltatási kultúra esetében már nagyobb hangsúlyt kap a problémamegoldás, amelynek során a meglévő általános ismereteket alkalmazzák az adott speciális helyzetben. Előtérbe kerül a relatív stabilitás érzése, és bizonyos szintű izgalom keresése már elfogadottá válik. Az innovatív kultúra alapvető sajátossága új, a korábbitól teljesen eltérő eljárások és módszerek alkalmazása, amelyek a kísérletezésből erednek (ezzel természetesen együtt jár a kudarcnak is a lehetősége). Az új eljárások gyakran a megérzéseken és nem a tudományos kísérletezéseken alapulnak. A változás képezi a legfontosabb hajtóerőt, és a rugalmasság alapvető társadalmi normának számít. A két csoportosítási lehetőség egymásra vetítésével egy kilenc négyzetből álló mátrix jön létre (28. táblázat), amelyek a fejlesztések különböző lehetőségeit jelentik. Az egyes típusok természetesen más-más kockázattal járnak (29. táblázat), emellett általában különböző nagyságú beruházásokat igényelnek (30. táblázat) és eltérő összegű profitot eredményeznek. Emellett a fejlesztés kilenc típusa között különbség van még abban a tekintetben is, hogy - honnan származik az adott fejlesztés ötlete; - hogyan viszonyulnak a költségekhez a fejlesztés során; - milyen jellegű egyéb marketingmunka (főleg kommunikációs tevékenység) kapcsolódik a fejlesztéshez (ezeket az eltéréseket mutatja három típus esetében a 27. táblázat). Az egyes típusok természetesen nagymértékben keverednek egymással, és igazi példákat csak a fentiekben részletesebben is bemutatott három legtisztább esetre („A”, „E” és „I” típusok) lehet megemlíteni: - „A” típus: helyi jelentőségű fürdő, bevásárlóközpont; - „E” típus: olyan sportkomplexum, amely már távolabbról is vonzza a sportolókat 89
(a 2001-es Ifjúsági Atlétikai Világbajnokságra elkészült debreceni atlétikai pálya); - „I” típus: Smyth (1994) szerint még a világban is igen nehéz találni ilyen jellegűt, véleményem szerint Magyarországon a budapesti Magyar Vasúttörténeti Park áll ehhez a legközelebb 28. táblázat Az idegenforgalom érdekeit szolgáló fejlesztések típusai és a velük járó kockázat földrajzi orientáció helyi nemzeti nemzetközi A B C rutinná vált (alacsony) (alacsony-közepes) (közepes) kultúra D E F viselkedési szolgáltatási (alacsony-közepes) (közepes) (közepes-magas) kultúra kultúra G H I innovatív (közepes) (közepes-magas) (magas) kultúra Forrás: Smyth, 1994, 33. és 34. o. 29. táblázat Az idegenforgalom érdekeit szolgáló fejlesztések által igényelt anyagi erőforrások és a lehetséges profit nagysága magas közepes alacsony erőforráserőforráserőforrásigény igény igény rutinná vált A B C alacsony kultúra profit viselkedési szolgáltatási D E F közepes kultúra kultúra profit innovatív G H I magas kultúra profit helyi nemzeti nemzetközi földrajzi orientáció Forrás: Smyth, 1994, 38. o. A lakosság igényeit kielégítő infrastrukturális fejlesztések elsődleges célja a vonalas infrastruktúra (főleg a víz- és szennyvízhálózat, tömegközlekedés) területén tapasztalható lemaradások csökkentése. A beruházások során az önkormányzatok alapvetően két dologra koncentrálnak: - megfelelő legyen az ellátás színvonala és biztonsága; - a lakosság minél alacsonyabb költségekkel tudja igényben venni az adott közszolgáltatásokat. 90
30. táblázat Az „A”, az „E” és az „I” típusú fejlesztések sajátosságai „A” típusú fejlesztés „E” típusú fejlesztés „I” típusú fejlesztés Az elképzelés alapvetőn Az elképzelés lehet új, Az elképzelés eredet kívülről érkezik, ezt maximum a helyi adottságokhoz és tapasztalatokhoz igazítják.
Alapvető feltétel, amelyet már előre, és igen részletesen meghatároznak. A fejlesztés egész ideje alatt szigorúan ellenőrzik a költségvetés betartását, és attól alig térnek el marketing Minimális kommunikáció, mivel a fejlesztésnek önmagát kell eladnia (maximum PR)
költség
vagy származhat kívülalapvetően az adott ről, de mind a két esetközösségen belül ben a helyi körülmékeletkezik, külső példák nyekhez és környezeti alig léteznek, és ezért a adottságokhoz igazítva kezdeti időszakban nagymértékben eléggé homályosan átalakítják körülírt. Alapvetően hasonlít az Az előzetes költségvetés „A” típusú fejlesztéshez. során csak megbecsülni Különbség csak ott tudják a végső tapasztalható, hogy a költségeket. külső körülmények változásai miatt gyakoribbak a költségvetésben bekövetkező változások. Megkezdődik a Igen intenzív kommufejlesztéssel kapcsolatos nikációs tevékenység, kommunikációs amely mind a külföldi, tevékenység, amely mind a belföldi célcsoelsősorban az adott portokat is azonos súlyországra korlátozódik lyal célozza meg. A helyi közösségen kívül a kormányzat is részt vesz a kommunikációban
Forrás: Smyth, 1994, 5. fejezet alapján saját szerkesztés 2.2.2. Az intézményi háttér megteremtése A megfelelő intézményi háttér kialakítása két területre terjed ki. Az első igen fontos feladat, hogy az önkormányzat a saját kebelén belül alakítsa ki a szükséges feltételeket, amely két dolgot foglal magában. Egyrészt a hivatalon belül kell létrehozni azokat a szervezeti egységeket, amelyek célirányosan ezzel a feladattal foglalkoznak. Ennek során célszerű a terület- és településmarketinggel foglalkozó személyeket (például a lakossággal való kapcsolattartásért, az idegenforgalomért felelő alkalmazottak) egy csoportba összevonni, és adott esetben - tekintettel a terület kiemelt szerepére - közvetlenül a polgármester (megyék esetében a közgyűlés elnöke) irányítása alá rendelni. A szervezettel szembeni legfontosabb igény a gyorsaság: például a gazdaságfejlesztés esetében a teljes egyeztetései, döntéshozatali, engedélyezési és kivitelezési idő a befektető igényei szerinti legrövidebb időre szorítkozzon, mivel a késés számára egyenlő lehet a piacvesztéssel (Szász, 1998). 91
A rendszerváltás után Székesfehérvár fellendülésében például az is fontos szerepet játszott, hogy a város vezetősége az intézményhálózatban is jelentős változásokat hajtott végre. Már az 1990-es évek elején külön Gazdaságfejlesztési és Városmarketing Irodát állított fel, amelynek a munkatársai több területen is segítették a potenciális befektetők munkáját: elkísérték az érdeklődő cégek vezetőit a minisztériumokba, bemutatták a legfontosabb embereknek, segítettek abban, hogy a szükséges engedélyeket minél hamarabb kiadják a vállalatok számára. Alapvető törekvésük tehát arra irányult, hogy az érdeklődés első néhány hónapjában, amely a befektetők számára a legkritikusabb időszak, megfelelő kapcsolatot alakítsanak ki a vállalatokkal. Másrészt célszerű létrehozni olyan szervezeteket, amelyek (szemben a képviselőtestület lassú döntéseivel) gyorsan tudnak reagálni a felmerült lehetőségekre, és célirányos, tudatos tevékenységükkel járulnak hozzá a terület és település fejlődéséhez. Ezek természetesen a képviselőtestület felhatalmazása alapján működnek, és évente kötelesek beszámolni a közgyűlésnek munkájukról, döntéseiket azonban rövid idő alatt meg tudják hozni, és nincs szükség a korábban már említett hosszabb döntési folyamatra. Ez Magyarországon leggyakrabban az ipari parkok esetében figyelhető meg: az alapvetően önkormányzati kezdeményezésre megvalósuló fejlesztések lebonyolítására a települések a legtöbb esetben külön gazdasági társaságot hoztak létre. Debrecenben például 1998-ban jött létre a Debreceni Regionális és Innovációs Ipari Park Kft, amely fontos szerepet játszik a helyi ipari park fejlesztésében (Mező, 2000). A másik fontos feladat a területi egységek eladásában fontos szerepet játszó állami, magán és non-profit szférába tartozó szervezetek (ez utóbbiba sorolhatóak például az egyetemek és a civil szerveződések) közötti hatékony együttműködés kialakítása (van den Berg - Braun, 1999), a közös munka (angol elnevezéssel public-private partnership - rövidítve PPP) alapjainak a megteremtése. A témakör fontosságát jelzi, hogy Harvey (1989) ezt a városvezetés vállalkozói megközelítése egyik fő jellegzetességének tekintette (lásd „A terület- és településmarketing jelentkezése” fejezetet). A public-private partnership nagyobb figyelmet az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején kapott, amikor a szorító pénzügyi körülmények között mind az újonnan hatalomra került amerikai, mind az angol kormányzat (Reagan, illetve Thatcher vezetésével) ebben látta a városok megújításának egyik fő eszközét (Mitchell-Weaver - Manning, 1990). A kezdeményezés a legtöbb esetben az üzleti szférából indult: a gazdasági élet szereplői felismerték, hogy egyrészt az adott körülmények között már nem elég az adófizetéssel és a helyi lakosok foglalkoztatásával bizonyítani a városukkal szembeni elkötelezettségüket, hanem sokkal aktívabb tevékenységre van szükség. Másrészt rádöbbentek arra, hogy saját vállalatuk sikerét is növelheti 92
kezdeményezőbb beavatkozásuk a helyi közéletbe, mivel versenyképességük nagymértékben függ a vonzó pénzügyi és szabályozási környezettől, a minőségi oktatástól és a kormányzati kapcsolatoktól (Davis, 1986; Malecki, 2002). Az azóta eltelt időben a PPP használati köre mind földrajzilag, mind „ágazatilag” kiterjedt: egyrészt a Föld igen sok országában alkalmazzák, másrészt az egyes területi egységek (elsősorban a települések) különböző területeken (például oktatás, lakáshelyzet) jelentkező problémáik megoldása érdekében fordulnak hozzá. Az ilyen együttműködés kialakítása elkerülhetetlen, mivel nyugat-európai példák azt mutatják, hogy az 1980-as évek második felében a problémákkal eredményesen megküzdő városok (például Hamburg, Rotterdam, Montpellier) sikerének egyik alapját a különböző szektorok közötti szövetség képezte (Parkinson, 1991). A közös munka igazi lényegét az adja, hogy a különböző szereplők megismerjék egymás elképzeléseit: tudniuk kell egymásról, egymás tevékenységének főbb irányairól, el kell kerülniük a pénz- és energiapazarlást okozó átfedéseket, megegyezésre kell jutniuk a hosszú távú célokról és a követendő stratégiáról (Parkinson, 1991). Az együttműködés által előidézett előnyöket különböző modellek segítségével lehet leírni (Carter, 2000): - szinergia-modell: az együttműködő szervezetek tudásuk, erőforrásaik, szervezeti kultúrájuk egyesítése révén közösen többet tudnak elérni, mint az egyes tagok egyedül; - költségvetés-növelő modell: a közös munka révén a szervezetek olyan kiegészítő forrásokhoz is hozzájuthatnak, amelyek megszerzésére egyedül nem lenne lehetőségük; - transzformációs modell: a többi partner tapasztalatainak és munkamódszereinek a megismerése kedvező irányba befolyásolja az együttműködő szervezetek tevékenységét. Az önkormányzatokat kiemelten kezelve megállapítható, hogy számukra a közös munka két szempontból is nagyon fontos (Ward, 1998). Direkt hatásként azt lehet megemlíteni, hogy ideális esetben közvetlenül elősegíti az új befektetések megvalósulását. A közvetett hatások közé sorolható, hogy egyfajta lakmuszpapírként is szolgál: jelzi az önkormányzatok nyitottságát az üzleti szféra irányába. Az összefogás ugyanakkor változást igényel mind a két fél hozzáállásában: egyrészt az önkormányzatnak szakítania kell a korábbi, csak az adóbeszedésre és szolgáltatás-teremtésre koncentráló megközelítésével, és korábban ismeretlen feladatokat is vállalnia kell (például ingatlanfejlesztés, piac-orientált képzés az iskolákban). Másrészt az üzleti szférának rá kell döbbennie arra, hogy a gazdaság prosperálásához egy életerős városra van szükség, és ehhez nem elég az adófizetés és a foglalkoztatás, hanem részt kell vennie az oktatás fejlesztésében, a belváros megújításában stb. 93
Az együttműködés során alapvetően az állami szféra irányító szerepe kell hogy érvényesüljön: a terület- és településmarketing végső céljának megvalósítása ugyanis csak az önkormányzat felügyelete alatt érhető el. A magán és állami szektor közötti együttműködés kialakulása és megszilárdulása igen hosszú folyamat, és az esetek döntő többségében több lépcsőfokon keresztül valósul meg (Carter, 2000): Első szakasz: A partnerek - felismerve közös érdekeiket – lefolytatják az egymás közötti első megbeszéléseket. Abban az esetben, ha a korábbiakban még nem dolgoztak együtt, megkezdik a tapasztalatok és a megközelítés tekintetében megfigyelhető különbségek leküzdését. Második szakasz: A lefolytatott megbeszélések és viták eredményeként létrejön az a közös alap, amelyre támaszkodva a partnerek megegyeznek az együttműködés által elérendő jövőképet céljait illetően. Az együttműködésben résztvevők kezdeti csoportja újabb személyekkel és szervezetekkel egészülhet ki. Harmadik szakasz: Létrejön a public-private partnership intézményiszervezeti háttere, és a partnerek meghatározzák azon speciális célokat és feladatokat, amelyek kapcsolódnak a jövőképhez. Negyedik szakasz: Megvalósítják a korábbi időszakokban kitűzött célokat és feladatokat. Ötödik szakasz: Az együttműködés vezetői arra törekednek, hogy a partnerség a későbbiekben is fennmaradjon, és ennek érdekében a legtöbb esetben új célokat tűznek ki. Abban az esetben, ha az együttműködés csak egy konkrét feladat megoldása érdekében jött létre, akkor nagy valószínűséggel felbomlásra kerül. Az elmúlt időszakban az együttműködésnek igen sokfajta formája jött létre, amelyeket különböző szempontok alapján lehet csoportosítani. Az intézményi fejlettség alapján két fő típus különböztethető meg (Mitchell-Weaver - Manning, 1990). Egyrészt a szereplők létrehozhatnak egy új szervezetet, amely megjeleníti a résztvevők érdekeit és koordinálja tevékenységüket (ilyenek voltak például Angliában az 1980-as években elsősorban a belvárosi területek megújítása céljából megalakított Urban Development Corporations nevű szervezetek). A szervezet elsősorban a projektek szintjén, a végrehajtás szakaszában játszik fontos szerepet: például megteremti a pénzügyi alapokat, elősegíti az ingatlanok összegyűjtését és fejlesztését, működteti az inkubátor-házakat. A public-private partnership másik jelentős intézményi megvalósulási formáját a közreműködő szervezetek befolyásos személyiségeinek időnkénti találkozói, megbeszélései jelentik, amelyek lehetnek hivatalos jellegűek, előre megszervezettek, több területre irányulóak és a közönség számára is jól láthatóak, vagy éppen informálisak, alkalomszerűek, csak egy-egy terület gondjaival foglalkozók és a nyilvánosság elől elzártak. Ezeken a résztvevők általában arra 94
törekednek, hogy megegyezésre jussanak a kölcsönösen előnyös stratégiákról, és mozgósítsák a megvalósításhoz szükséges anyagi erőforrásokat. A tárgyalásokon lefektetett célok megvalósítására a szereplők új szervezeteket is létrehozhatnak, vagy egy már meglévő szervezet feladatává teszik az elképzelések realizálását. Emellett a szereplők saját munkatársaikat is mozgósíthatják a célok elérése érdekében, valamint gyakran saját befolyásukat is igyekeznek felhasználni. Az együttműködés álló feladatokat tekintve az egyes szereplők közötti kapcsolatnak három típusa különíthető el (Carter, 2000): - elősegítő együttműködés: főleg olyan vitás és politikailag érzékeny témák megoldását célozza meg, amelyek mélyen gyökereznek, és amelyekkel kapcsolatban az egyes résztvevők különböző álláspontot képviselnek; - koordináló együttműködés: elsősorban olyan új és kevésbé vitás ügyek irányítása érdekében jön létre, amelyeket a résztvevők elsősorban saját maguk vagy egy közvetítő szervezet segítségével váltanak valóra; - megvalósító együttműködés: egy már megtárgyalt és egyeztetett project végrehajtása érdekében korlátozott időtartamra hozzák létre, feladata a legtöbb esetben a szükséges erőforrások biztosítása. Az utóbbi években ugyanakkor kismértékben beszűkült a public-publicpartnerships értelmezése, és napjainkban már inkább csak azt értik alatta, hogy a kormányok magáncégekre bíznak olyan közfeladatokat (például kórházak, iskolák, autópályák stb. megépítése és működtetése), amelyek korábban hagyományosan az államhoz tartoztak. A megkötött szerződések értelmében általában a beruházást és az üzemeltetést a magáncégek végzik, az állam az adott objektum működésének megkezdése után meghatározott összeget fizet a cégnek, majd a szerződésben rögzített idő (20-30 év) letelte után az érintett objektum az állam tulajdonába kerül. A konstrukció az európai országok közül leginkább Nagy-Britanniában terjedt el, ahol 2000 óta 18 milliárd dollárt értékben kötöttek ilyen megállapodásokat (Figyelő, 2004). A programok eredményeire vonatkozó szigetországbeli vizsgálatok döntő mértékben igazolják az együttműködés hasznosságát. Az 1992-től útjára indított 530 beruházás értéke megközelíti a 30 milliárd fontot, ugyanakkor gazdaságélénkítő szerepének köszönhetően ennek az összegnek a többszörösét vonták be a brit gazdaságba. A sikert bizonyítja az a tény is, hogy míg az állami beruházások esetében azok 73%-a futott ki a költségvetésből és csaknem ugyanennyi adtak át késve, addig a PPP-projektek esetében ezek az értékek a 20% körül mozogtak (Népszabadság, 2003). A kontinentális Európa országaiban hosszú ideig kevesebb figyelmet fordítottak az ilyen jellegű együttműködésnek, napjainkban azonban egyre népszerűbbé válik ez a konstrukció, és ennek hatására az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat is külön munkacsoportot állított fel a mérésére (Agg - Csonka, 2003). A tendencia hátterében az alábbi okok állnak. Egyrészt a lassú gazdasági 95
növekedés következtében alacsonyabbak az állami adóbevételek, és ezekből lehetetlen finanszírozni az elöregedő infrastruktúra felújítását. Másrészt az ilyen jellegű ráfordítások nem számítanak költségvetési kiadásnak, és így nem számítanak bele az államháztartási hiányba, amely több országban is megközelítette a maastrichti konvergencia-kritériumokban meghatározott maximum a GDP 3%-a értéket. Többé-kevésbé a fentiekben említett okok játszanak szerepet abban, hogy az elmúlt időszakban a magyar kormány kormányzat is egyre nagyobb figyelmet szentelt a public-private-partnership konstrukció alkalmazásának. Az elképzelések szerint ilyen módon épült/épülne meg az elkövetkező időszakban a magyarországi autópályák és gyorsforgalmi utak egy része (pl. Nyíregyháza-Vásárosnamény), több felsőoktatási kollégium (pl. Debrecen, Gyöngyös) és két (Tiszalök, Szombathely) büntetésvégrehajtási intézmény (a már megvalósult projektek közé tartozik a Millenáris Városközpont kulturális tömbje - lásd 2.2.4.1. alfejezet). 2.2.3. A rendezvények, mint a termékfejlesztés részei A termékfejlesztés következő elemét képezik a különböző rendezvények, események, amelyeknek a fontossága, népszerűsége az utóbbi időkben jelentős mértékben megnőtt. Ennek hátterében az áll, hogy napjainkban növekszik a társadalmi igény az olyan rövid időtartamú, értelmes kikapcsolódási lehetőségek iránt, amelyek könnyen elérhetőek, rugalmasak és az eltérő érdeklődésű emberek elvárásainak a kielégítésére alkalmasak, ugyanakkor az önkormányzatoknak, mint a befogadó területek gazdáinak is többféle előnyt jelentenek. Ebből a szempontból napjainkban a legambiciózusabbak az egykori iparvidékek városai, amelyek - a dezindusztrializáció káros következményeitől (a munkanélküliség emelkedése, elhagyott ipartelepek) szenvedve - ezekben a rendezvényekben látják a múlttal való szakítás egyik leghatározottabb formáját, és így a felemelkedés egyik lehetőségét (Law, 1992). Az események, rendezvények tárgyalása során két szempontnak kell nagyobb figyelmet kapnia. Egyrészt vizsgálni kell különböző típusaikat, illetve azon feltételeket, amelyek szükségesek befogadásukhoz, másrészt elemezni kell, milyen előnyöket és hátrányokat jelentenek a befogadó területek számára. 2.2.3.1. A rendezvények típusai Az eseményeknek, rendezvényeknek napjainkban négy nagyobb csoportját szokták elkülöníteni: kulturális események, kereskedelmi rendezvények, sportrendezvények, vallási események (Hall, 1992). A kulturális események igazi jelentőségét (a későbbiekben bemutatásra kerülő előnyök mellett) napjainkban két dolog adja: egyrészt ezeket elsősorban a gazdagabb, nagyobb jövedelemmel rendelkező rétegek látogatják, így nagyobb potenciális bevételt eredményeznek. Másrészt egy olyan életminőséget kínálnak, 96
amely elsősorban azon fiatal, jól képzett rétegek számára vonzó, akik különösen fontosak a jelenlegi gazdasági életben. A kulturális eseményeknek - a szervezők és a résztvevők rendezvényhez való viszonya alapján - három nagyobb csoportját lehet elkülöníteni. A belső jellegű rendezvények csoportjába tartoznak a saját kultúrából kinövő, de annak még szerves részét képező események. Ezek általában az adott közösség felé irányulnak, a szervezők és a látogatók döntő része is ebből a körből kerül ki. Céljaik között igen fontos helyet foglal el a belső összetartozás szimbolizálása, és ezért elsősorban az etnikai kisebbségek fesztiváljait lehet ebbe a kategóriába besorolni (például a felvidéki magyarok gombaszögi fesztiválja). A kereskedelmiesedett rendezvényeknél már megkezdődik az adott esemény reklámozása, és a nézőközönség egy része is az adott kultúrán kívüli személyekből áll össze. Ezen eseményeknek a célja igen gyakran az élő kulturális tradíciók bemutatása, a szélesebb közvélemény számára demonstrálni a meglévő fontosabb értékeket. A multikulturális rendezvények esetében már egyre halványabbá válik a kapcsolat a befogadó terület és az adott esemény jellege között: a rendezvényen már különböző kultúrák mutatkoznak be, és mind a nézőközönség, mind a szervezők más-más kultúrából kerülnek ki. Ebbe a csoportba sorolhatók a világ nagyvárosaiban megrendezésre kerülő karneválok és fesztiválok (például Budapesti Tavaszi Fesztivál, Salzburgi Ünnepi Játékok). A kulturális események másik fajta csoportosítása különbséget tesz örökségi és művészeti jellegű rendezvények között. Az előbbiek - mint arról a vonzó településkép vonatkozásában szó lesz - elsősorban a múltbeli hagyományokat felelevenítve, azokra támaszkodva próbálnak meg nagyobb tömegeket magukhoz csábítani. Ennek során több esetben is megfigyelhető, hogy céljaik elérése érdekében felhasználják az újonnan kialakított, történelmi hangulatot árasztó épületeket (például különböző szabadtéri játékok, várjátékok, szüreti felvonulások). Az utóbbiak esetében igazi történelmi hagyományokról nem beszélhetünk, inkább „csak” valamilyen művészeti esemény (például kórusfesztivál, zenekari találkozó) megszervezésére kerül sor. Az 1980-as évek közepétől kezdve a nyugat-európai városok kulturális rendezvényei szempontjából kiemelkedő szerepet játszott az „Európa kulturális fővárosa” cím. Ez a „mozgalom” 1985-ben indult útjára, amikor Melina Merkuri, Görögország kultuszminisztere Európai Közösségbeli társminisztereivel elfogadtatta, hogy minden évben más-más metropolisz kapja meg ezt a címet, és egy éven keresztül rendezvényeivel segítse a tagállamok népeinek közeledését, kulturális együttműködésük javítását. Az utóbbi két évtizedben közel 20 ország városa viselte ezt a címet (31. táblázat), hosszú ideig azonban egy nehezen áttekinthető rendszer alapján, kormányközi megállapodásokat követően jelölték ki a városokat. A helyzet 97
rendezés érdekében az Európai Unió úgy döntött, hogy 2005-től kezdve előre megállapított rendszerben követik egymást az országok, majd 2003-ban a sorrendet úgy korrigálták, hogy az újonnan csatlakozókból választottak egyet-egyet a meglévők mellé (32. táblázat). Ennek szellemében 2010-ben egy német és egy magyar város kerül sorra. A 2004. nyarán meghirdetett pályázatra összesen 11 város (Budapest, Debrecen, Eger, Győr, Kaposvár, Kecskemét, Miskolc, Pécs, Sopron, Székesfehérvár és Veszprém) jelentkezett, közülük hét (Budapest, Debrecen, Eger, Győr, Miskolc, Pécs, Sopron) került be a második körbe, és 2005-ben a kormány Pécs mellett döntött. 31. táblázat Európa kulturális fővárosai 1985 és 2011 között 1985 - Athén 1997 - Szaloniki 2005- Cork 1986 - Firenze 1998 - Stockholm 2006- Patras 1987 - Amszterdam 1999 - Weimar 2007- Luxemburg 1988 - Berlin 2000- Avignon, Bergen, Bologna, Nagyszeben 1989 - Párizs Brüsszel, Helsinki, Krakkó, 2008- Liverpool 1990 - Glasgow Prága, Reykjavik, Stavanger** 1991 - Dublin Santiago de Compostella* 2009- Linz, Vilnius 1992 - Madrid 2001- Rotterdam, Porto 2010- Essen, Pécs, 1993 - Antwerpen 2002- Brugge, Isztambul** 1994 - Lisszabon Salamanca 2011- Turku, Tallin 1995 - Luxemburg 2003- Graz 1996 - Koppenhága 2004- Genoa, Lille * - 2000-ben az ezredfordulóra való tekintettel 10 város viselte ezt a címet ** - ebben a két évben még volt lehetőség arra, hogy egy az Európai Unión kívüli ország városa is viselje ezt a címet Forrás: www.europa.eu.int/comm/culture 32. táblázat Az Európai Unió kulturális fővárosát adó országok 2019-ig 2012- Portugália, Szlovénia 2016- Spanyolország, Lengyelország 2013- Franciaország, Szlovákia 2017- Dánia, Ciprus 2014- Svédország, Lettország 2018- Hollandia, Málta 2015- Belgium, Csehország 2019- Olaszország, Bulgária Forrás: www.europa.eu.int/comm/culture A cím odaítélése rendszerének szabályozása érdekében született meg „Az Európai Parlament és a Tanács 1622/2006/EK határozata”, amelynek értelmében az egyes országok városainak pályázatát egy választótestület bírálja el (a 13 tagból hetet az európai intézmények – Európai Parlament, Tanács, Európai Bizottság, Régiók Bizottsága – jelölnek, hat főre pedig a Bizottsággal egyeztetve az érintett állam tesz javaslatot). A pályázati eljárás kétfordulós: az előválasztáson túljutott 98
városok – figyelembe véve a választótestület ajánlásait – a kiegészített anyagaikat eljuttatják az érintett tagállamoknak, amely továbbítja azokat az Európai Bizottságnak. Az elbírálás során a választótestület jelentést ad ki az előválasztáson túljutott jelölt városok programjáról, valamint ajánlást tesz az érintett tagállam egyik városának Európa kulturális fővárosává történő kijelölésére. Az országon belüli végső döntés a kormány kezében van, ennek során azonban figyelembe kell vennie a választótestület által kibocsátott ajánlásokat. A döntésről értesíteni kell az Európai Parlamentet, a Tanácsot, az Európai Bizottságot és a Régiók Bizottságát, és végül a Tanács, az Európai Parlament véleményének fényében megfogalmazott bizottsági ajánlás, valamint a választótestület jelentésén alapuló indoklás figyelembevételével hivatalosan kijelöli a szóban forgó várost Európa kulturális fővárosává arra az évre, amelyre azokat jelölték. A kulturális rendezvények bizonyos részénél gyakran egy időbeli fejlődés is megfigyelhető: az induláskor még belső jellegű rendezvények az idő előrehaladtával egyre ismertebbek lesznek, fokozatosan kiterebélyesednek, és esetleg multikulturális eseménnyé is válhatnak. Erre jó példát szolgáltat a Velencei Karnevál, amelyet kezdetben az 1575. évi pestisjárvány elmúlásának emlékére szerveztek, és amely fokozatosan nemzetközi látványossággá fejlődött. Az elmúlt évtizedben Magyarországon az időbeli fejlődés egyik példáját a Balaton-felvidéken 1989 óta megrendezésre kerülő Művészetek Völgye rendezvénysorozat jelenti (27. ábra). Az esemény az 1980-es évtized végén még mint Kapolcsi Ünnepi Játékok indult, és ekkor még alapvetően belső jellegű rendezvénynek lehetett tekinteni. A későbbiekben fokozatosan a többi település (Monostorapáti, Vigántpetend, Taliándörögd, Öcs és Pula) is bekapcsolódott a szervezésbe, és 2006-ban már 70 helyszínen 3.000 fellépő részvételével közel 1.000 kulturális rendezvényt (például kiállítások, színházi előadások, komoly- és dzsesszzenei koncertek) kínáltak a látogatóknak, akiknek száma az 1989-es 500 főről 2006-ra több mint 240.000 főre növekedett, így megkezdődött az esemény kereskedelmiesedése (Lun, 2001).
99
27. ábra A Művészetek Völgye térképe A kereskedelmi rendezvényeknek két nagyobb csoportját lehet elkülöníteni, a kiállításokat és vásárokat, valamint a konferenciákat és kongresszusokat. A kiállítások és vásárok igen régi hagyományokra tekinthetnek vissza, és meglétük, fejlettségi szintjük két szempontból is jó fokmérője egy adott terület gazdasági helyzetének: - van-e annyi „helybeli” vállalkozó, akik el tudnak tartani egy ilyen rendezvényt; - a területen kívül működő vállalkozók érzik-e annyira fizetőképesnek a felvevőpiacot az adott területen, hogy saját maguk is megjelenjenek a rendezvényen. A hétköznapi szóhasználatban, de még egyes szakmai körökben is a kiállítás és vásár szavakat egymás szinonimájaként használják, a valóságban azonban eltérő dolgokat jelentenek, és a közöttük lévő különbség több szempontból is megmutatkozik (Kozma, 1999): - árucsoport, bemutatandó termék: a vásárok legfőbb kínálatát a fogyasztási cikkek, a kiállításokét pedig legtöbb esetben - de nem kizárólagosan - a beruházási és termelési eszközök alkotják;
100
- a kínálatot bemutató személyek: a vásároknál a kínálatot elsősorban a kereskedők, viszonteladók mutatják be, míg a kiállítások esetében maguk a gyártók vannak jelen; - a vevők: a vásárokban minden esetben a végső felhasználókról lehet beszélni, míg a kiállításoknál a vevők inkább a további felhasználók, alkalmazók közül kerülnek ki; - az üzleti tevékenység jellege: a vásárokon a pénz és az áru rögtön gazdát cserél, ezzel szemben a kiállításokon a felek csak a szerződéskötésig/üzletkötésig jutnak el. A kiállításokat és vásárokat többféle szempont szerint lehet csoportosítani, osztályozni. Az ajánlati paletta alapján elkülöníthetők az általános és a szakmai jellegű rendezvények (Sándor, 1997). Az általános vásárokra és kiállításokra az jellemző, hogy nagyon sok termelési ág kínálatát mutatják be, de azoknak csak egy igen szűk választékát tudják reprezentálni. Napjainkban ebbe a kategóriába sorolható a legtöbb Budapesten kívüli magyarországi rendezvény (például a Pécs Expo, a Győri Általános Vásár és a Kaposvári Nemzetközi Tavaszi Kiállítás és Vásár), valamint a fővárosiak közül a Budapesti Nemzetközi Vásár. A szakmai kiállítások és vásárok sajátossága, hogy csak egy-egy termelési ág, árucsoport ajánlatát tárják az érdeklődők elé, de abból a szempontból a teljes körű bemutatásra törekednek. A specializáltság szerint megkülönböztethetők a mezőgazdasági, számítástechnikai, építészeti-lakberendezési, idegenforgalmi, biztonságtechnikai stb. rendezvények. A világon megfigyelhető trendek a szakmai jellegű rendezvények szerepének emelkedését tükrözik, és hazánkban is egyre több jel mutat arra, hogy a kiállítás-szervezők elmozdulnak ebbe az irányba. A budapesti kiállítások és vásárok döntő része ebbe a kategóriába tartozik, de a vidéki városokban is mind több ilyen jellegű esemény kerül megszervezésre (legnépszerűbbek az utazási kiállítások és vásárok). A földrajzi hatókör alapján el lehet különíteni a helyi, az országos, az euroregionális és a globális rendezvényeket (Bíró - Tóth, 1997). A helyi rendezvények legfőbb sajátossága, hogy vonzáskörzetük (az a távolság, ahonnan a kiállítók és a látogatók döntő része érkezik) nem haladja meg a 100 km-t. Napjainkban a magyarországi vidéki rendezvények jelentős része ebbe a kategóriába sorolható: elsősorban a helyi gazdasági szereplők számára kínálnak bemutatkozási lehetőséget. Ezzel szemben az országos kiállítások és vásárok hatása a rendezvény helyszínétől 800-1.000 km-re is kiterjed. Ez Magyarország esetében azt jelenti, hogy nem csak a teljes országból, hanem a szomszédos államok határmenti régióiból is érkeznek kiállítók és látogatók. A budapesti rendezvények döntő része (például Budatranspack - Nemzetközi Anyagmozgatási és Csomagolási Szakkiállítás) ebbe a csoportba sorolható, de néhány vidéki kiállítás (például a 101
debreceni Farmer Expo Nemzetközi Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Szakkiállítás, a soproni Ligno Novum – Woodtech Faipari Szakkiállítás) is ide tartozik. Az euroregionális rendezvények esetében a piaci vonzáskörzet 1.500-2.000 km, vagyis a látogatók és a kiállítók egy egész kontinensről, vagy legalábbis már több országból is ellátogatnak a rendezvényre. Magyarországon csak egy ilyen jellegű kiállítás létezik, a kétévente megrendezésre kerülő C+D Közép-európai Védelmi Felszerelés és Repülési Szakkiállítás. A globális rendezvények legfőbb sajátossága, hogy az egész világról vonzzák az érdeklődőket: az adott ágazat szereplői (kiállítók és látogatók) nem mulaszthatják el ezeket a rendezvényeket. Magyarország nem dicsekedhet ilyen rendezvénnyel, de számuk a világban is igen korlátozott (ide sorolható például a hannoveri Ce-Bit számítástechnikai kiállítás, vagy a bordeauxi Vinexpo borászati kiállítás). Az 1980-as évek második felében Magyarországon évente 20-25 kiállítás és vásár került megszervezésre. Ezek döntő része Budapestre koncentrálódott, de a főváros mellett néhány vidéki központ (például Miskolc, Szeged, Pécs) is rendelkezett rendezvénnyel. Ezeknek az általános jellemzője még az volt, hogy a cégeket elsősorban nem az üzleti kapcsolatok kiépítésének a szándéka, hanem termékeik bemutatása érdekelte, és így tulajdonképpen egy hatalmas népünnepélynek számítottak. A rendszerváltás hatására jelentősen megnőtt a rendezvények száma: a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara 2007-es kiállítás- és vásárnaptára (ebbe önkéntes jelentkezés alapján lehet bekerülni, és így a közölt számok valószínűleg elmaradnak a ténylegestől) 128 rendezvényt tartalmazott. A gyarapodás alapvetően két forrásból táplálkozott. Egyrészt végbement egy igen jelentős specializáció: a már említett szakmai orientáció jegyében a rendszerváltás előtt domináns általános rendezvényekről a különböző ágazatok, termékcsoportok leváltak, és saját szakmai kiállítások és vásárok megrendezésére került sor (ez különösen hangsúlyos volt Budapest esetében, ahol 2007-ben már több mint 30 rendezvény került megszervezésre). Másrészt az előző trenddel szoros összefüggésben egy területi kiterjedés is lezajlott: a regionális gazdaság szerepének erősödésével a megyeszékhelyek és Budapest mellett a kisebb településeken is megjelentek a kiállítások és vásárok (a korábban említett kiállítás- és vásárnaptár helyszínként 46 települést említ - 28. ábra).
102
Ide jön a 28. ábra
103
Napjainkban a magyarországi kiállítások és vásárok legfontosabb problémája ugyanakkor éppen ezzel a területi kiterjedéssel van összefüggésben. Ezt a folyamatot ugyanis nem kísérte a szükséges infrastruktúra fejlesztése, és így Budapesten kívül a vidéki települések döntő része nem rendelkezik olyan kiállítási csarnokkal, amely lehetővé tenné a rendezvények magas színvonalú megrendezését. Ennek hiányában a szervezők kénytelenek pótlólagos helyszínek után nézni, és ebből a szempontból a legnépszerűbbek a sportcsarnokok és tornatermek: ezek a létesítmények ugyanis rendelkeznek az igényeket többé-kevésbé kielégítő fedett területtel, környékükön pedig tágas tér áll rendelkezésre a szabadtéri programok lebonyolítására. Jelentős problémát okoz ugyanakkor az a tény, hogy a szükséges közművek (elektromos áram, telefon, víz) kiépítése többletköltségeket okoz, valamint a nyugat-európai színvonalhoz szokott kiállítók is nehezen viselik el az ideiglenes megoldásokat. A kiállítások és vásárok között külön kategóriát alkotnak a Világkiállítások, amelyek nem csak a szakmai, hanem a szélesebb közvélemény figyelmét is a befogadó területek felé irányítják. Az első világkiállítás megrendezésére 1851-ben Londonban került sor, és 1928-ban született meg az a nemzetközi egyezmény, amely a világkiállítások szervezésének, rendezésének feltételeit tartalmazza. A Világkiállítások Irodája (BIE – Bureau of International Expositions) a rendezvényeknek napjainkban két típusát különbözteti meg. Az általános világkiállítások esetében egy-egy általános téma létezik, ez képezi a rendezvény vezérfonalát, a kiállítók pedig elsősorban az országok közül kerülnek ki. Az 1992es Sevillai Világkiállítás jelmondata „A felfedezések kora”, a 2000-es Hannoveri Expo kulcstémája „Az ember, a természet és a technológia” volt, míg a 2008-as Zaragozai rendezvényé „A víz és a fenntartható fejlődés”.. A világkiállítások másik nagy csoportját a speciális rendezvények képezik (ilyen lett volna az 1996-os Budapesti Expo), amelyek egy-egy szűkebb témára koncentrálnak: a 2003-as rostocki rendezvény a tengerpartok élővilágára koncentrált, a 2005-ös Aichi (Japán) rendezvény fő témája pedig „A természet bölcsessége”. A konferenciák és kongresszusok jelentősége az 1980-as évektől kezdve ugrásszerűen megnövekedett, és napjainkban egyre több ország kapcsolódik be ezek rendezésébe. A népszerűség hátterében az áll, hogy a rendezvényekhez kapcsolódó általános, és későbbiekben részletesen is megtárgyalásra kerülő pozitívumok mellett a konferenciák és kongresszusok további speciális előnyöket is fel tudnak vonultatni: - a többi turisztikai termékhez képest kevésbé szezonális (Bodnár, 2000; Michalkó, 2004), nem korlátozódik csupán három-négy hónapra (a fő időszak általában május, június, szeptember és október hónapokra esik - 29. és 30. ábra), 104
- a delegátusok általában több időt töltenek el egy adott helyen, mint az átlagos turisták: világviszonylatban ez közel 5 nap, szemben a turisták 1,5-2 napjával (ehhez nagymértékben hozzájárulnak a gyakran megszervezésre kerülő elő- és utókongresszusi túrák), napjainkban azonban már fokozatos rövidülést lehet megfigyelni (ez azzal magyarázható, hogy a részvevők nem tudnak és nem is akarnak túlságosan hosszú ideig távol lenni munkahelyüktől); - a delegátusok többet költenek, mint az átlagos turisták: a nemzetközi felmérések az átlagos turista költésének három-négyszereséről beszélnek, a magyarországi felmérések szerint azonban a szorzószám inkább 6-8-szoros (Faragó, 2000), a konkrét számokat tekintve 2005-ben az összes nemzetközi konferencia regisztrációs díja 1,6 milliárd USD-t tett ki, az összes költés pedig megközelítette a 7,4 milliárd USD-t (Simonyi, 2006); - a rendezvények gyakran bővítik a rendező országban a szakmai-tudományos ismereteket. 20 15 10 5 0 I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
29. ábra A szervezetek és egyesületek nemzetközi üléseinek havonkénti megoszlása 2004-ben (%) Forrás: www.hcb.hu (a Magyar Kongresszusi Iroda honlapja) A konferenciákat, kongresszusokat két nagy csoportba lehet osztani: szervezetek, egyesületek ülései, illetve a testületi ülések (Faragó, 2000). Az első csoportba a nemzetközi kormányközi és nem-kormányközi szervezetek, non-profit szövetségek, tudományos egyesületek ülései tartoznak, és közös jellemvonásaik közül az alábbiakat lehet kiemelni: - a résztvevők létszáma igen tág kategóriák között mozog: 2-300 főtől több ezer főig is terjedhet; - általában nemzetköziek (a Nemzetközi Szövetségek Egyesülete - UIA - akkor tekint egy ülést nemzetközinek, ha a résztvevők létszáma minimum 300, a vendégek legalább 5 országból érkeznek és a külföldiek a rendezvény részvevőinek legalább 40%-át alkotják, a rendezvény pedig legalább 3 napig tart), és ez gyakran szükségessé teszi a tolmácsolást (ezt az igényt egyre jobban csökkenti az angol nyelv rohamos térhódítása); 105
- a tanácskozás egymással párhuzamosan több helyszínen is zajlik (a plenáris előadások mellett igen fontosak a szekció-ülések); - az elszállásolás különböző kategóriájú szálláshelyeken történik; - sok a kísérő, így gyakran hölgypartner-programok megszervezésére is szükség van; - nagy nemzetközi konferenciák esetén célszerű magas rangú házigazdát kijelölni, aki fogadja a vendégeket. 20 15 10 5 0 I.
II.
III.
IV.
V.
VI.
VII.
VIII.
IX.
X.
XI.
XII.
30. ábra A Magyarországon megrendezett konferenciák havonkénti megoszlása 2004-ben Forrás: www.hcb.hu (a Magyar Kongresszusi Iroda honlapja) Napjainkban egyre inkább megfigyelhető tendencia a konferenciák, kongresszusok, illetve a kiállítások összefonódása. Az UIA felmérése (de Coninck, 2002) szerint 2000-ben a kiállítások 15,95%-át szervezetek és egyesületek nemzetközi üléseivel együtt szervezték, míg ez az arány 1997-ben még csak 12,67% volt. A növekvő részarány mind a két oldalról jól indokolható. Egyrészt a kiállításokat (különösen a szakmai jellegűeket) egyre több olyan megbeszélés, szeminárium egészíti ki, amelyeken a szakemberek és az egyszerű látogatók is megismerkedhetnek az adott ágazat gondjaival, problémáival, a lehetséges megoldási javaslatokkal stb. Másrészt a konferenciák, kongresszusok szerves részét alkotó poszter-szekciók mellett az adott ágazatban érdekelt cégek is fel akarják használni azt az alkalmat, amelyet nagyszámú potenciális vásárló összejövetele kínál, és termékeikkel gyakran megjelennek az adott rendezvényen. A testületi ülések kategóriájába sorolhatóak a nagy bel- és külföldi irodaés egyéb hálózattal rendelkező vállalatok rendszeres vagy eseti értekezletei, összejövetelei, mint például a vállalati közgyűlések, termékbemutatók, oktató- és tréningprogramok, előadói szemináriumok. Ezek sajátosságait vizsgálva megállapítható, hogy több pontban is eltérnek az előző csoport jellemvonásaitól (Faragó, 2000): - általában alacsonyabb a résztvevők száma, a legtöbb esetben 50 fő alatt marad; 106
- a közös munkanyelvnek köszönhetően nem szükséges tolmácsolás; - a részvevők döntő része a magas szintű vezetők közül kerül ki, így VIP bánásmód szükséges; - jellemző az intenzív időkihasználás, és ezért előnyben részesülnek a vidéki csendesebb helyszínek, az ingerszegény környezet; - rendkívül feszített a munkatempó, a szabadidőben azonban a vendégek igénylik az aktív kikapcsolódás különböző lehetőségeit (úszás, tenisz stb.) A települések oldaláról ugyanakkor rendkívül nagy erőfeszítések szükségesek ahhoz, hogy helyt tudjanak állni a konferenciák és kongresszusok megrendezéséért világméretekben folytatott versenyben. A siker többek között az alábbi feltételek minél magasabb színvonalon történő teljesítését igényli (Faragó, 2000): - a helyszínt a legegyszerűbb módon meg lehessen közelíteni (légi járatok, odavezető autósztrádák), és ne legyenek a beutazást gátló adminisztratív intézkedések; - a helyszín kapacitása, technikai felszereltsége feleljen meg az elvárásoknak: megfelelő nagyságú előadó a plenáris ülések számára, és sok kicsi terem a szekcióülések lebonyolítására; - a környéken elegendő és megfelelő minőségű parkolóhely álljon rendelkezésre; - a település rendelkezzen megfelelő számú és választékú szálláshellyel, amelyek lehetőleg minél közelebb helyezkedjenek el az esemény helyszínéhez; - a vendéglátóipar fejlettsége érjen el egy megfelelő szintet: egyrészt az adott helyszínen biztosítva legyen a közös étkezés gyors elfogyasztásának lehetősége (alapvető elvárás, hogy az összes résztvevő el tudjon fogyasztani egy háromfogásos ebédet másfél óra alatt), másrészt az esti kikapcsolódáshoz álljanak rendelkezésre helyi specialitásokat felvonultató éttermek, kávéházak; - a település kulturális élete biztosítson kikapcsolódási lehetőségeket (koncertek, múzeumok); - a környék rendelkezzen olyan természeti és/vagy társadalmi látványosságokkal, specialitással, amely alkalmassá teszi rövidebb-hosszabb utak, kirándulások lebonyolítására. Az egyes tényezők fontosságát igen nehéz megítélni, Nagy-Britannia hat városában végzett vizsgálat (Bradley et al., 2002) alapján ugyanakkor az alábbi sorrend állapítható meg: - megközelíthetőség; - a konferencia helyszínének (épület) minősége és sokoldalúsága; - ellátás és étkeztetés; - a kínált szolgáltatások minősége és kiterjedtsége; - a kapcsolódó szolgáltatások (hotelek, üzletek, éttermek) színvonala; - a rendelkezésre álló technikai feltételek; - az adott város imázsa; - a korábban szervezett rendezvények sikeressége 107
A konferenciák és ülések földrajzi eloszlását vizsgálva alapvetően Európa fölénye tűnik ki (ebben alapvető szerepet játszik az a tény, hogy a nemzetközi, konferenciákat megrendelő szervezetek több mint 60%-ának a központja Európában található – Simonyi, 2006), míg a második helyet Amerika foglalja el (31. ábra). 4 2 18 Európa Amerika Ázsia
58
Ausztrália Afrika
18
31. ábra A szervezetek és egyesületek nemzetközi üléseinek földrészenkénti megoszlása 2005-ben az ICCA szerint (%) Forrás: www.hcb.hu Az ICCA (International Congress and Convention Association) statisztikája szerint 2006-ban az országonkénti bontást tekintve az első helyen az Amerikai Egyesült Államok (414 rendezvény) állt, őt követte Németország (334 rendezvény), Nagy-Britannia (279 rendezvény), Franciaország (269 rendezvény) és Spanyolország (266 rendezvény). A városok vonatkozásában 2005-höz hasonlóan 2006-ban is Bécs áll az első helyen (147 rendezvény), míg a további előkelő pozíciókat Párizs (130 rendezvény), Szingapúr (127 rendezvény), Barcelona (103 rendezvény) és Berlin (91 rendezvény) foglalta el. Magyarország és Budapest kedvező pozícióban helyezkedik el. 2006-ban az ICCA által vizsgált rendezvények közül 106-ot rendeztek hazánkban (ez a 20. helyet jelentette), míg Budapest a 6. helyen volt 86 rendezvénnyel. A szomszédos országok fővárosai közül Bécs mellett egyre komolyabb vetélytársként jelentkezik Prága, amely 2004-ben még a 16. helyen állt (47 rendezvény), 2006-ban azonban már a 8. helyet (82 rendezvény) foglalta el. A magyarországi rendezvények időbeli alakulását tekintve (32. ábra) jól kirajzolódik egy 1996-os csúcs, amely alapvetően azzal magyarázható, hogy a tervezett világkiállítással összefüggésben sok szervezet döntött a magyarországi helyszín mellett, és ezt a szándékukat az Expo lemondása ellenére is fenntartották 108
(Michalkó, 1999). Örvendetes tény ugyanakkor, hogy Magyarország és Budapest is profitálni tudott a 2002/2003 után megindult fellendülésből, a további előrelépéshez ugyanakkor már komoly beruházások szükségesek. A legfontosabb feladata a fogadókapacitás bővítése, mivel az egyetlen igazi helyszín, az 1980-as évek végén épült Budapesti Kongresszusi Központ a maga 2.000 fős befogadóképességével már túl kicsi, és nem kapcsolódik hozzá megfelelő méretű kiállítóterület sem. A tervek szerint az ELTE közelében az eredetileg világkiállítási helyszínnek épült „Tüskecsarnokot” alakítják egy 5.000 fős kongresszusi központtá. 120 100 89
80
79
70
60 40
97
44 39
50 37
51 41
52 40
50
56 40
36
59
57
48
46
78 64
106 86
77
31
20 0 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 Magyarország
Budapest
32. ábra A szervezetek és egyesületek nemzetközi ülései számának alakulása Magyarországon és Budapesten 1994-től kezdve az ICCA szerint Forrás: www.hcb.hu A másik figyelemreméltó tény, hogy a hazai rendezvények döntő részének (az utóbbi években már több mint 80%-nak) Budapest szolgál helyszínül. Ennek hátterében elsősorban a vidéki infrastruktúra hiányosságai állnak: a vidéki városok alig tudják biztosítani mindazokat a feltételeket (főleg az utazási lehetőségek, valamint az ülésezési és szállás-kapacitás tekintetében), amelyek szükségesek egy sikeres nemzetközi ülés lebonyolításához. Az utóbbi időben ugyanakkor ezen téren jelentős előrehaladás történt: a regionális központokban (pl. Szeged, Debrecen) átadott új központok nagymértékben növelték az érintett városok ilyen jellegű vonzerejét.
109
A sportesemények három jelentősebb típusát lehet megkülönböztetni (Hall, 1992): - szabályos időközönként különböző helyeken megrendezésre kerülő események (például az olimpiák és az egyes sportágak világ- és Európa-bajnokságai); - szabályos időközönként korlátozott számú helyszínen megrendezésre kerülő események (például a Forma 1 egyes futamai); - szabályos időközönként egy meghatározott helyen megrendezésre kerülő események (például az Angol Nemzetközi Teniszbajnokságra mindig Wimbledonban kerül sor). Az önkormányzatok tevékenységében bekövetkezett változást jól szemlélteti az olimpiákhoz való viszony (Ward, 1998). Az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején még alig akadt jelentkező a játékok megrendezésére (ebben természetesen szerepet játszottak a korábbi terror-események és a többszöri bojkott is), így Szöul például csak egy vetélytárssal volt kénytelen szembenézni. A városok gazdasági helyzetének romlása, illetve annak felismerése, hogy az olimpia az egész térség fejlődését beindíthatja, oda vezetett, hogy napjainkban már városok egész sora verseng a rendezvény megszervezéséért. Az igen távoli múltra visszatekintő vallási rendezvények között két nagy csoport különíthető el. Egyrészt ebbe a kategóriába tartoznak a vallási események, amelyek milliós tömegek figyelmét keltik fel. Ebből a szempontból kiemelkedő szerepet játszanak a pápalátogatások: II. János Pál pápa, akit az utazó pápának is hívnak, 1979 és 1990 között 55 látogatáson vett részt, és ezek keretében több mint húszszor körbeutazta a Földet. Emellett ide lehet sorolni az egyes vallások különböző városokban rendszeresen megrendezésre kerülő nagyobb rendezvényeit, találkozóit. Másrészt ki lehet emelni a legjelentősebb vallások (mohamedán, katolikus, hindu, zsidó) szent helyeire irányuló zarándoklatokat. A katolikus vallás esetében többek között a franciaországi Lourdes, a portugáliai Fatima, a spanyolországi Compostella, az olaszországi Padova és Róma és a lengyelországi Czechostowa városokat lehet kiemelni. A mohamedán vallás szent helyének a szaúd-arábiai Mekka, a hindu vallásnak az indiai Benáresz, míg a zsidó vallásnak (valamint részben a keresztény és mohamedán vallásnak) az „izraeli” Jeruzsálem számít. A szent helyek kialakulása, létrejötte különböző tényezőkre vezethető vissza (Korpics, 2000): - emlékhelyek, amelyeket a vallásalapítók, szentek élete fontos helyszínének tartanak (például Mekka, Jeruzsálem); - sírhelyek és testereklyék őrzőhelyei (például Compostella); - kegyképek és szobrok tisztelete köré szerveződött helyek (például a különböző Mária-kegyhelyek). Ezek a települések a valódi zarándokok mellett természetesen a turisták számára is fontos célterületet jelentenek. A két csoport között ugyanakkor a ténylegesen fennálló hasonlóságok (például a helyszín, a megközelítés módja) 110
mellett igen jelentős és sokkal nagyobb erejű különbségek (például a helyszín értelmezése, az utazás, mint a helyszín-megközelítés funkciója, az uralkodó motivációk) is léteznek (Korpics, 2000). 2.2.3.2. A rendezvények hatásai A rendezvények által kiváltott pozitív és negatív következmények elemzése során különbséget kell tenni a vizsgálatba bevont területi szintek között: mit jelent az adott rendezvény a befogadó település, megye, illetve ország számára. Ez a megkülönböztetés azért igen fontos, mivel előfordulhat, hogy ugyanaz a rendezvény a szűkebb környezet számára inkább előnyökkel, míg a tágabb környezet számára inkább hátrányokkal jár, vagy éppen fordított a helyzet. A magyarországi Forma 1-es futam - hasonlóan a világ többi futamához - például maguknak a szervezőknek veszteséget okoz (ezt ellensúlyozza az állami támogatás), tágabb gazdasági hatása azonban egyértelműen pozitív. A hatások között elemezni kell a gazdasági életben, a politikai életben, az idegenforgalom-kereskedelem vonatkozásában, a fizikai-épített környezetben, valamint a társadalom és kultúra területén bekövetkezett változásokat. A gazdasági élet területén az előnyök két csoportra oszthatók. Egyrészt a résztvevők és a látogatók kiadásai, vásárlásai az eladók, a helyi lakosság számára jelentenek közvetlen bevételt, valamint a különböző adókon (Magyarországon például a helyi iparűzési adó, az idegenforgalmi adó, a társasági adó, az általános forgalmi adó és a személyi jövedelemadó) keresztül a helyi és a központi költségvetés is részesül belőlük. Ennek megfelelően a rendezvények révén az adott terület egy ú.n. láthatatlan és igen sajátos exportbevételhez jut hozzá: az adott terület termékeit (rendezvényeket és a különböző fogyasztási cikkeket) az előállítás helyszínén vásárolják meg, és így nem merülnek fel csomagolási, szállítási költségek (Mundruczó - Graham, 1996). Az 1990-es évek közepén elvégzett becslések szerint például a Forma 1-re érkező nézők a három nap alatt 6-8 milliárd forintot költenek, és ennek az ÁFA tartalma 1,2-1,6 milliárd Ft. Másrészt a rendezvényt megelőző fejlesztések, illetve az érkezők ellátása a munkahelyek számának növekedését teszi lehetővé és szükségessé, így a befogadó területeken csökken a munkanélküliség. A konferenciák és kongresszusok nélkül például kevesebb munkája lenne az audiovizuális eszközöket gyártóknak, a tolmácsoknak, hossteseknek, a grafikusoknak, a névjegykártya-készítőknek, valamint munkanélkülivé válnának az ezen rendezvények megszervezésére specializálódott irodák, illetve a megfelelő eszközöket kölcsönző cégek is. A Szonda Ipsos 1993-ban vizsgálta Budapest 35 kiállítását, és eredményei szerint ezek a rendezvények a 11,9 milliárd Ft bevétel mellett 5.000 ember foglalkoztatását tették lehetővé. 111
A negatívumok között egyrészt azt lehet megemlíteni, hogy a várható magasabb árak sok potenciális turistát elriasztanak a rendezvény időszakában a terület meglátogatásától. Sydneyben például a hotelárak már fél évvel a 2000-es olimpia előtt megháromszorozódtak, a lakásbérleti díjak pedig mintegy 20%-kal emelkedtek. Másrészt egyes esetekben maga az adott rendezvény veszteséges is lehet. Ez utóbbi fordult elő a 2000-es Hannoveri Világkiállításon: a tervezett és várt 40 millióval szemben mindössze 18 millió látogató kereste fel a rendezvényt, és a remélt nullszaldós eredmény helyett 2,4 milliárd márka veszteségen kellett osztozniuk a rendezőknek. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a deficit maguknál a szervezőknél jelentkezett, a tágabb környezetnél ugyanakkor valószínűleg nyereség volt megfigyelhető. A rendezvények és a politikai élet kapcsolatát vizsgálni lehet mind az országos, mind a helyi politika szempontjából. Az előbbi kategóriába sorolható, hogy a rendezvények alkalmasak egy adott térség stabilitásának, az elért eredményeknek a bemutatására és bizonyítására, a népszerűtlen és totalitárius rendszerek bel- és külföldi elfogadottságának javítására, illetve a nagy médiakitettség miatt különböző politikai tiltakozások kinyilatkoztatására. Az 1980-as évek első felében, a hidegháború ismételt jelentkezése idején mind a két nagyhatalom felhasználta az olimpiai játékokat a maga céljára: az 1980-as Moszkvai Játékokkal a Szovjetunió azt kívánta szimbolizálni, hogy a szovjet rendszer elérte a marxizmus kulturális, gazdasági és társadalmi céljait, az 1984-es Los Angeles-i Olimpiát pedig az amerikaiak tekintették az amerikai kapitalizmus és sport ünnepének. Az országos politikai cél igen erős volt az 1988-as Szöuli Olimpia esetében is, amellyel a dél-koreai kormánynak jelentős külpolitikai elképzelései voltak. Hangsúlyozni akarta Dél-Korea nagykorúvá és ipari országgá válását és a nemzetközi közösségbe történő teljes bekapcsolódását, javítani akarta kapcsolatait Kínával és a Szovjetunióval, és közelebb akarta hozni az újraegyesülést ÉszakKoreával (az utolsó kivételével a terveket többé-kevésbé siker koronázta). A politikai tiltakozások szempontjából is a sport-rendezvények a „legnépszerűbbek”: az Amerikai Egyesült Államok és több nyugat-európai ország az afganisztáni szovjet beavatkozás ellen tiltakozva nem vett részt az 1980-as Moszkvai Olimpián, míg az 1986-os Brit Nemzetközösségi Játékokat az ázsiai, afrikai és nyugat-indiai államok bojkottálták, és így akarták rávenni Angliát Délafrikai politikájának módosítására. A helyi politika oldaláról két szempont érdemel említést. Egyrészt a rendezvényért folytatott küzdelem, pályázat, illetve maga a rendezvény szervezése leköti az emberek érdeklődését, és így elvonja a figyelmet az éppen aktuális problémákról (az 1990-es évek elején Sydney olimpiai pályázata is arra törekedett, 112
hogy erre irányítsa a közvélemény érdeklődését, és eltérítse azt a nyomasztó gazdasági gondokról). Másrészt a rendezvény sikere a vezetők számára elősegítheti az újraválasztást, illetve az eredményes lebonyolítást a szervezők felhasználhatják későbbi gazdasági-politikai pályájuk építésére (az 1986-os Vancouveri Expo sikere például nagymértékben hozzájárult Brit Kolumbia kormányának újraválasztásához). Az idegenforgalom és a kereskedelem vonatkozásában az előnyök két oldalról jelentkeznek. A rendezvényeket kísérő média-kitettség ingyenes reklámot biztosít a terület számára, értékei nemzetközi figyelmet kapnak. Ennek következtében a terület neve rákerül az emberek fejében meglévő mentális térképre (vagy ha már ott volt, akkor a korábbinál nagyobb hangsúlyt kap), növekszik ismertsége mint idegenforgalmi célpont (Lee et al., 2005) és mint potenciális befektetési régió. Mindezen tények a későbbiek során a turisták, illetve a beruházások számának emelkedését okozhatják. A kutatások például arra mutattak rá, hogy az Amerikai Egyesült Államokban és Nyugat-Európában 1986-ig egyenletesen emelkedett a Dél-Koreával foglalkozó cikkek száma, majd a Szöuli Olimpia hatására 1986 és 1987 között megduplázódott (Kang - Perdue, 1994). Ugyancsak fellendítheti a turizmust az a tény, hogy mindazok, akik hivatalosan vettek részt az adott eseményen (például sportolók, kongresszusi delegátusok) a kellemes élmények hatására később átlagos látogatóként is visszatérhetnek oda. A két erő együttes eredőjeként az ausztráliai Sydneyben például úgy számoltak, hogy az esemény hatására még az olimpia évében 340.000 látogató, majd az olimpia utáni 8 évben összesen 1,6 millió turista látogat Ausztráliába, amely 5,9 milliárd ausztrál dollár bevételt hoz az országnak. A hátrányok közé sorolható, hogy az adott eseményen bekövetkező esetleges kedvezőtlen fejlemények (például a Müncheni Olimpia túszdrámája, illetve az Atlantai Olimpián végrehajtott robbantásos merénylet) egy negatív képet alakít ki az adott területről, amelyet csak bizonyos idő alatt lehet megszüntetni. A fizikai-épített környezet szempontjából tapasztalható előnyök között mindenek előtt azt kell megemlíteni, hogy a rendezvények megszervezése a helyi infrastruktúra nagymértékű fejlesztését igényli: jelentősen javul a megközelíthetőség (például új repülőterek, autópályák épülnek) és új szálláshelyek is születnek. Ezek a beruházások ugyanakkor a rendezvény után is ott maradnak, és lehetővé teszik, hogy az adott hely (a legtöbb esetben város) más területeken is versenyképes legyen. Az olimpiára készülve például Barcelonában hat év alatt annyi fejlesztés valósult meg, amelyre egyébként csak 30 év alatt lett volna lehetőség, és ezekre támaszkodva a katalán főváros már készül az újabb nagy világeseményre, a 2004-ben az UNESCO-val közösen szervezendő Kulturális Világfórumra. 113
Debrecenben a szerenkénti tornász-világbajnokság megrendezésére 2002. folyamán 8 hónap alatt épült fel a Főnix Rendezvénycsarnok, amely az elmúlt időszakban az alábbi fontosabb rendezvényeknek szolgált helyszínül: Mojszejev balett-együttes fellépése, Magyar Kupa férfi kosárlabdadöntő, Magyar Kupa jégkorongdöntő, Hit Gyülekezete vasárnapi műsora, Hajdúép Építőipari és lakberendezési Szakkiállítás, Autó-kiállítás. A rendezvények lehetőséget nyújtanak a leromlott városrészek megújítására, renoválására, új funkcióval történő felruházására (ezt a jelenséget először az 1962-es Seattle-i Expo alkalmával figyelték meg). Erre a célra elsősorban azok az események alkalmasak, amelyek nagyobb mértékű beruházásokat igényelnek: az olimpiai játékok, a kiállítások (elsősorban világkiállítások) és a konferenciák helyszínének biztosítása. A 2000-es játékokra kialakított Olimpiai Park például a Sydneytől 14 kilométerre fekvő Homebush Bay nevű elővárosban épült fel, ahol korábban bezárt vágóhidak, lerobbant gyárak és bűzölgő szeméttelepek éktelenkedtek. A kb. 760 hektáros területet 137 millió ausztrál dollárért tisztították meg, és nagy részén erdőket és parkokat alakítottak ki, mesterséges tavakat hoztak létre (Vásárhelyi, 2000). A fizikai-épített környezet szempontjából a harmadik jelentős előnyt az képezi, hogy a korábban említett fejlesztésekhez a helyi önkormányzatnak csak kismértékben kell hozzájárulni, azok döntő részét a központi, illetve a regionális kormányzat fedezi. A Müncheni Olimpián a költségek 50%-át a központi, 25%-át pedig a bajor kormányzat állta (Hall, 1992), a Barcelonai Olimpián is 60% volt az állami részesedés aránya, míg a korábban említett Debreceni Főnix Rendezvénycsarnok 4,1 milliárd Ft-os építési költségét teljes egészében a központi költségvetés finanszírozta. A hátrányok közé tartozik, hogy a rendezvényeket kísérő zsúfoltság jelentős környezeti károkat eredményezhet, illetve már az építkezések, fejlesztések következtében is jelentkezhetnek ökológia károk (ennek elkerülése érdekében például a Sydney Olimpia előtt 1 millió dollárt költöttek arra, hogy új otthont teremtsenek annak a ritka békafajtának, amelynek az építkezésekkel megzavarták a lakóhelyét - Vásárhelyi, 2000). Gyakran problémát okoz az elkészült létesítmények utóhasznosítása is: a 2004-es Athéni Olimpiára felépített csarnokok jelentős része például napjainkban kihasználatlanul áll. A rendezvények társadalmi-kulturális következményeit elemezve többfajta pozitívumot és negatívumot is meg lehet említeni. Az előbbiek közé sorolható, hogy a rendezvények lehetővé teszik az adott eseményhez kötődő regionális értékek és tradíciók megőrzését, erősítését (ez különösen igaz a belső kulturális események vonatkozásában). Másrészt kielégítik a helyi lakosság igényeit, és így számukra is kikapcsolódási lehetőséget teremtenek. Harmadrészt a rendezvényt megelőző tárgyalásokon, együttes üléseken létrejöhetnek a „public-private partnership”(a magán és az állami szféra közötti 114
együttműködés) alapjai, amelyeket más területeken is sikerrel fel lehet használni. Negyedrészt az adott rendezvény közös érdeklődési területet biztosíthat a társadalmilag távoli csoportok között (például egy adott eseményen önkéntesként dolgozók között), és így javítja a kommunikáció lehetőségét. A hátrányok között említendő, hogy a rendezvények jelentős részének zavartalan lebonyolítása nagyarányú rendőri biztosítást tesz szükségessé, amely nagymértékben zavarhatja a helyi lakosság mindennapi életét és közérzetét (lásd például a labdarúgó Világ- és Európa-bajnokságokat kísérő intézkedések). Emellett az is problémát jelenthet, hogy a rendezvény közelében, a megvalósított beruházások következtében megnövekedhetnek az ingatlanárak (Sdyneyben például egy év alatt az olimpia hatására a lakások ára 7.500 ausztrál dollár/m2-ről közel 24.000 ausztrál dollár/m2-re emelkedett). Ez a tény bizonyos népesség-csoportok elköltözését váltja ki, és így a már kialakult helyi közösségek szétszakítását eredményezi (az 1986-os Vancouveri Expo hatására bekövetkező ingatlanár-emelkedés következtében például kb. 1.500-2.000 főnek kellett elköltöznie, akiknek több mint 40%-a már legalább 10 éve élt az adott helyen Hall, 1992). 2.2.4. Az építészet felhasználása a terület- és településmarketingben A termékfejlesztés keretében igen nagy jelentőségű egy olyan építészeti arculat kialakítása, amely képes kiemelni az adott területi egységet (elsősorban a településeket, azon belül is főleg a városokat) a versenytársak sorából. Az önkormányzatok számára erre alapvetően két út kínálkozik (Ward, 1998). 2.2.4.1. A modern építészet alkalmazása Az önkormányzatok számára az egyik lehetőséget az jelenti, hogy a napjainkban világszerte egyre inkább teret hódító posztmodernizmus elveit követve a középpontba állítják az újszerűséget és a modernséget, és így biztosítják a váratlanságot és a hatásosságot. Ezt a lehetőséget Nyugat-Európában főleg az egykori nehézipari területeken, kedvezőtlen imázzsal rendelkező régiókban használják annak kihangsúlyozása érdekében, hogy a múlttal való szakítás az építészet vonatkozásában is létezik (Hubbard, 1996). A megvalósításra kerülő beruházások gyakran a települések új szimbólumává válnak, és a kommunikációs tevékenység központi motívumát alkotják (Crilley, 1993). A londoni dokknegyed területe hosszú ideig az angol főváros kereskedelmi és raktárközpontjának számított, a második világháború után (és különösen az 1960-as években) azonban fokozatosan csökkent a versenyképessége Anglia egyéb kikötőivel (például Portsmouth, Tilbury) valamint Európa többi tengeri kapujával (például Rotterdam, Hamburg) szemben. Ennek következtében jelentős 115
elbocsátásokra került sor, ami a munkanélküliség emelkedéséhez és a társadalmi feszültségek növekedéséhez vezetett. A robbanásig feszült helyzet a kormányt is beavatkozásra késztette, és különösen a Thatcher-kormány 1979-es hatalomra kerülése után gyorsultak fel az események. A dokknegyed átalakításának zászlóshajójává a városrész középső részén, az Isle of Dogs területén elhelyezkedő Canary Wharf vált (33. ábra), amelyet a Londoni City ellenpólusává kívántak fejleszteni. Az itteni beruházások során az alapvető cél egy vonzó és egyedi városkép megteremtése volt (a tervezésben Európa vezető építészei vettek részt), amely hozzá kívánt járulni egy dinamikus, sok lehetőséget kínáló központ képének a kialakulásához (Kovács, 1996). Az elmúlt két évtizedben lezajlott fejlesztések eredményeként napjainkban kb. 5,8 millió négyzetláb iroda és kereskedelmi épület áll az érdeklődők rendelkezésére (további 4,4 millió négyzetláb van építés alatt), és a területen több mint 35.000 fő dolgozik.
33. ábra A Canary Wharf épülettömbje A hollandiai Groningen városának hosszú ideig jelentős problémákat okozott az a tény, hogy neve egyértelműen a szénhidrogén-bányászattal kapcsolódott össze, és a településre (illetve a provinciára) gondolva még a holland 116
emberek is a petrolkémiára és a mezőgazdaságra asszociáltak (ter Hark, 1989). A város a számára kedvezőtlen helyzet javítására igyekezett az építészet segítségét is igénybe venni. Ennek keretében 1994. októberében a vasútállomás előtti területen (vagyis ott, ahova a városon kívüliek először megérkeznek) egy új múzeum felavatására került sor (34. ábra), amely meghökkentő építészeti formáival azt sugallja, hogy a város képes megfelelni a XXI. század kihívásainak is. Az épület mind Hollandiában, mind külföldön igen nagy publicitást kapott (természetesen pozitív és negatív véleményeket egyaránt megfogalmaztak vele szemben), egyedi stílusával azonban fontos szerepet játszik a turisták vonzásában (Kozma, 1995).
34. ábra Az új Groningeni Múzeum Magyarországon ilyen jellegű fejlesztések a legtöbb esetben a bevásárlóközpontokhoz kötődnek, amelyek mind a városok központjában (például Debrecen, Miskolc), mind a peremeken (például Nyíregyháza, Sopron) elhelyezkedhetnek (Budapesten mind a két eset megtalálható). A teljes városrész megújítására törekvő posztmodern stílusú építészetre szinte az egyedüli példát a Millenniumi Városközpont terve képezi (35. ábra). Az elképzelések szerint a Lágymányosi híd közelében, az 1996-ra tervezett, de végül elmaradt Világkiállítás területének pesti oldalán, az új Nemzeti Színház szomszédságában épül fel a Modern Magyar Művészeti Múzeum, a Nemzeti Filmharmónia és a Hagyományok Háza épületegyüttese, és a három projekt megvalósulását a kormányzat 52 milliárd Ft-os kormánygaranciával támogatja. A komplexumot kongresszusi központ, szállodák és irodaépületek 117
egészítenek ki, és így a terület fontos szerepet játszhat Dél-Pest (azon belül is elsősorban Ferencváros) rehabilitációjában. A Duna másik oldalán ugyanakkor már megvalósult a Lágymányosi egyetemi beruházás, és ott kapott új helyet az Eötvös Lóránt Tudományegyetem Természettudományi Kara.
35. ábra A Millenniumi Városközpont makettje Jelmagyarázat: 1 - Nemzeti Színház, 2 - Modern Magyar Művészeti Múzeum, 3 - Multifunkcionális épület (irodák, galériák, mozik), 4 - Kongresszusi Központ, 5 - Hagyományok Háza, 6 - Nemzeti Filharmónia, 7 - Gyógyfürdők, szállodák, 8 - Irodaház Forrás: Élet és Tudomány, 2002. 11. szám, 328. oldal A posztmodern építészettel - mint a terület- és településmarketing során felhasználásra kerülő eszközzel - kapcsolatban ugyanakkor felmerül egy olyan probléma, amely végighúzódik az összes marketing-tevékenységen (így megfigyelhető például az idegenforgalom érdekében végrehajtott infrastruktúrafejlesztéseknél, a multikulturális jellegű rendezvényeknél), a legélesebben azonban véleményem szerint az építészet vonatkozásában vetődik fel. Mint „A terület- és településmarketing jelentkezése” fejezetben bemutattam, a terület- és településmarketing végső célja a helyi lakosság életszínvonala és otthon-érzete emelkedésének a biztosítása. Az előbbi érdekében azonban gyakran olyan lépésekre is sor kerülhet (például posztmodern épületek felépítése, a helyi hagyományoktól távol álló rendezvények megszervezése), amelyek során a lokális kultúra tudatos és szándékos manipulálására, azzal éles ellentétben álló lépések megtételére kerül sor (Philo - Kearns, 1993; Fitzsimons, 1995). Ez azonban gyakran kiváltja a helyi lakosság tiltakozását, mivel ők úgy vélik, olyan kultúrát akarnak rájuk erőltetni, ami idegen tőlük, amit nem éreznek autentikusnak, és ez a feszültség egyes 118
esetekben megnehezíti a terület- és településmarketing második céljának a teljesülését (Lim, 1993; Hubbard, 1996). További feszültségeket okozhat a lakosság körében az a tény, hogy a fentiekben említett projektek egyrészt a legtöbb esetben a városközpontba koncentrálódnak és így a területei különbségek növekedéséhez vezethetnek, másrészt finanszírozásuk gyakran a helyi közösségek felé irányuló, kisebb rendezvényektől vonja el az anyagi erőforrásokat. 2.2.4.2. A történelmi múlt emlékeinek alkalmazása A települések számára a másik lehetőséget az építészeti múlt emlékeinek megfelelő használata, az ú.n. örökségi tervezés (heritage planning) jelenti. Ez az új irányzat Nyugat-Európában az 1970/80-as években formálódott ki (egyébként is főleg Európára jellemző, és alig találhatók nyomai az Amerikai Egyesült Államokban), előzményei azonban (amelyek két szálon is nyomozhatók) sokkal régebbre nyúlnak vissza (36. ábra). A múlt emlékeinek felhasználási A múlthoz való viszony fejlődése lehetőségei
Védelem
Társadalmi funkció
Megőrzés
Politikai funkció
Örökségi tervezés Gazdasági funkció 36. ábra Az örökségi tervezés kialakulási menete Forrás: saját szerkesztés A múlt emlékeivel való törődés gondolata a XIX. század közepén merült fel (Ashworth, 1991, Hornyák, 2001). Hátterében az indusztrializáció és az urbanizáció mindent elsöprő lendülete állt, amely egyértelműen az újra, a modernre helyezte a fő hangsúlyt. Mindezen új események azonban nagymértékben fenyegették a történelmi múlt értékeit (elsősorban a középkori városfalakat), és ennek következtében került előtérbe a védelem (preservation) eszméje. 119
A tevékenység lebonyolítói, ösztönzői főleg lelkes amatőrök (építészek, történészek) közül kerültek ki, akik elsősorban az épületek védelmére koncentráltak, a kijelölés során pedig a korra (historicizmus) és a szépségre (esztétikum) helyzeték a fő hangsúlyt. Céljaik között szerepelt egyrészt a közhangulat ilyen irányú befolyásolása, valamint a kormányzatra való nyomásgyakorlás. Munkájuk eredményeként megtörtént a szakmai hivatalok felállítása (például nemzeti múzeumok megalapítása), illetve az első leltárak, műemléki listák elkészítése. Ez a tevékenység azonban a XX. század közepére túlságosan parttalanná vált. A túl sok védendő épület (amelyek elsősorban a belvárosban helyezkedtek el), lehetetlenné tették az adott terület ésszerű hasznosítását, és a mindennapi élet szempontjából rendkívül fontos városrészben mozdulatlanságot, egy zárt város kialakulásának a veszélyét idézték fel. Ennek következtében az 1960-as évektől egyre nagyobb figyelmet kapott a megőrzés (conservation) tevékenysége, amely több pontban is különbözött a védelemtől. Egyrészt az épületekről a hangsúly fokozatosan áttolódott a városrészekre, sőt akár az egész városra is, másrészt a műemléki értékek védelme mellett mind nagyobb figyelmet szenteltek az adott terület működésének (vagyis a funkciónak) is. Ennek jegyében a korábbi lelkes amatőrök helyét egyre inkább a menedzserek és a tervezők vették át, és a műemlékvédelem szempontjai a területhasznosítási tervek szerves részét képezték. Emellett az időszak fontos jellegzetességének lehet tekinteni, hogy a legtöbb országban megszülettek a műemlékvédelmi törvények, amelyek meghatározták a központi kormányzat szerepét a leltározás, a fenntartás és védelem tekintetében. A múlt értékeit az elmúlt időszakban és napjainkban is különböző célokra használták és használják fel. Egyrészt ezen elemek a szocializáció elősegítése révén bizonyos társadalmi funkciókat töltenek be. Ez azt jelenti, hogy a történelem és a múlt fontos szerepet játszik a társadalom normáinak, szabályainak az új generációk részére történő átadásában. Emellett napjaink globalizációs hullámában segít fenntartani mindazon kulturális különbségeket, amelyek egy-egy országot, területet egyedivé tesznek. Másrészt a múlt emlékei politikai funkciókat is betölthetnek, azaz hozzájárulhatnak a hatalmon lévők legitimációjához. Ez abban nyilvánul meg, hogy a vezető csoportok a múltra való hivatkozással próbálják meg fenntartani hatalmukat. Erre példát szolgáltathat a Romániában főleg az 1970/80-as évtizedben az államhatalom részéről is erőteljesen támogatott dáko-román elmélet, amely szerint a románok a rómaiak által leigázott erdélyi dák királyság utódainak tekinthetőek, és ez történelmileg igazolja Erdélynek Romániához való tartozásának jogosságát. 120
Az 1970/80-as évtizedben Nyugat-Európában mind a két szál tekintetében új fejlemények jelentkeztek, amelyek az örökségi tervezés (heritage planning) kialakulásához vezettek. Ennek során a múlt értékeinek már olyan hasznosítását állítják a középpontba, amelynek eredményeként kézzel fogható előnyök is keletkeznek, vagyis a történelem emlékeit gazdasági funkciókra használják fel. Az örökségi tervezés alapvetően a település (legtöbb esetben város) három különböző dimenziójának a metszéspontjában helyezkedik el (37. ábra). Egyrészt épít a meglévő formákra, és az épített környezet elemeit alkalmazza, másrészt törekszik arra, hogy az adott objektumok ésszerű használatát oldja meg (vagyis bizonyos funkciókat lásson el az illető épület), harmadrészt az egész folyamat a várostervezés, a megfelelő területi stratégiák kialakítása keretében valósulhat meg. VÁROSI FUNKCIÓ
VÁROSI FORMA
Épített környezet
Használat ÖRÖKSÉGI TERVEZÉS
Területi stratégiák
VÁROSTERVEZÉS
37. ábra Az örökségi tervezés kapcsolatrendszere Forrás: Ashworth, 1991, 3. oldal Az örökségi termék kialakítása során több összetevőt lehet elkülöníteni (38. ábra). A történelmi források a múltbeli építészeti emlékek, események, személyiségek, mitológiák széles és rendkívül változatos összességét alkotják, amelyek valamilyen kapcsolatban állnak az adott hellyel. A szelekció során ezen forrás-készlet egyes elemei kerülnek kiválasztódásra, egyrészt véletlenszerűen (mi az, ami megmaradt, illetve amire jól emlékeznek), de sokkal nagyobb mértékben 121
tudatosan: mi az, ami a potenciális fogyasztók számára vonzó lehet (a tudatos választásnál is az igazán fontos tényező tehát nem a kínálati oldal, hanem a keresleti oldal). S Z E L E K C I Ó
MEGJELENÍTÉS Összeállítás Csomagolás
C É L Z Á S
ÖRÖKSÉGI TERMÉKEK
38. ábra Az örökségi termék kialakításának a modellje Forrás: Tunbridge - Ashworth, 1996, 7. oldal A következő lépcsőfokot alkotja a megjelenítés, amelynek keretében a kiválasztott forrásokból összeállítják és „csomagolják” az eladásra kerülő terméket. Ennek során két fontos dologra lehet felhívni a figyelmet. Egyrészt nem magát a fizikai elemeket (például várfalak és épületek) állítják a középpontba, hanem a velük kapcsolatos olyan nehezen megfogható érzéseket, mint a büszkeség, a nosztalgia, a fantázia. Másrészt ugyanazokból a forrásokból különböző örökségi termékeket lehet előállítani, igazodva a felmerült igényekhez. Az utolsó lépcsőfokot képezi a célzás, amelynek keretében a kialakított termékeket eljuttatják a fogyasztókhoz (ez már a kommunikációs tevékenység részét alkotja). Az örökségi tervezés a korábban vázoltak következtében több fontos sajátossággal is rendelkezik, amelyek az egész folyamatot befolyásolják (Ashworth, 1994): - alapvetően helyi tevékenységnek tekinthető, és így a helyi szervek munkája nagymértékben meghatározza az egyes helyek sorsát; - az eddigiekkel összhangban az örökségi termékek mindig hordoznak valami társadalmi-szocializációs és politikai üzenetet; - a múlt emlékeiből történő tudatos választás, megjelenítés és célzás eredményeként kialakított örökségi termékek a legtöbb esetben hordoznak valami politikai üzenetet is; - a megjelenítés során a teljességre kell törekedni (például az építészeti örökségi terméket kiegészíteni egy hasonló jellegű kulturális összetevővel); - akkor igazán vonzó, ha érezhető, hogy a helyi közösség is együtt él a történelmikulturális örökséggel, egyszerre képes azt megőrizni és hasznosítani. A történelmi örökség fentiekben bemutatott hasznosításával szemben ugyanakkor bizonyos problémákat/kérdéseket is meg lehet említeni: 122
- mennyire autentikus egy kihalt, majd hosszú idő után újraélesztett rendezvény vagy népszokás; - meg kell-e hagyni a romokat a mostani állapotukban, vagy rekonstruálni kell az eredeti (vagy ahhoz hasonló) állapotot (ezzel kapcsolatban napjainkban az leginkább elterjedt vélemény, hogy az utóbbi esetben az újjáépített részek jól váljanak el a romoktól). A múlt építészeti emlékeinek megújítására és gazdasági célokra történő felhasználásra mind külföldön, mind pedig - örvendetes módon - Magyarországon is sok példát lehet találni, amelyeket véleményem szerint három nagy csoportba lehet besorolni (az elkülönítés természetesen nem annyira éles, átfedések is előfordulhatnak). Egyrészt az önkormányzatok törekedtek egy vonzó településkép kialakítására, amely során épületek, vagy teljes épületegyüttesek, városrészek felújítását célozták meg. Ennek egyik legszebb hazai példáját Hollókő (azon belül is a község Ófalu része) képezi. A Szécsény közelében található településen a kőalapra épült, vályogfalú, szarufás, cserépzsindelyes épületek hűen tükrözik a palóc építészeti hagyományokat (39. ábra), sajátosságuk ugyanakkor az, hogy valamennyi ház rendelkezik valamilyen funkcióval (például posta, múzeum, turistaszálló kapott bennük helyet).
39. ábra A hollókői templom és környéke A település iránti műemlékvédelmi érdeklődés az 1950-es években kezdődött, és az azóta lezajlott állagmegóvási és helyreállítási munkálatok eredményeként 1988-ban felkerült az UNESCO Világörökség listájára. A helybeliek ugyanakkor törekednek arra is, hogy az idelátogatók megismerkedjenek a palóc hagyományokkal, vagyis az építészeti örökség mellett a szellemi örökséggel is. Ezt a célt több rendezvény is szolgálja, mint például a Hollókői 123
Húsvéti Fesztivál, a Palóc Szőttes Fesztivál és az októberi szüreti felvonulás. Ezen lépéseknek köszönhető, hogy a községet évente 100.000-120.000 turista keresi fel, az eddigi fejlődés ugyanakkor számos problémát is a felszínre hozott (Kovács et al, 2000). Az örökségi tervezés második jelentős csoportját a várak és kastélyok felújítása, funkciókkal való ellátása jelenteti, amelyre mind külföldön, mind pedig a gazdag történelmi hagyomány eredményeként Magyarországon is számos példa említhető. A holland-német határon fekvő Bourtange vára például hosszú ideig igen fontos szerepet játszott Észak-Hollandia védelmében. A modern harcászat eszközeinek terjedése a XIX. század során azonban fokozatosan elavulttá tette az erődítményt, amelynek földből készült falait lebontották, árkait betemették, és helyükön mezőgazdasági parcellákat alakítottak ki. Az 1960-as években a térségben jelentkező gazdasági problémák új utak keresésére késztették a környékbeli önkormányzatokat, amelyek 1964-ben az egykori erődítmény újjáépítése mellett döntöttek. A korabeli tervrajzok alapján újraépítették a falakat (alapul az 1742-es állapotot vették, amikor a vár a legnagyobb kiterjedését érte el) és renoválták a leromlott épületeket (40. ábra). Emellett a hagyományok megőrzése érdekében a nagyobb ünnepek alkalmával a lakosok korabeli ruhákba öltöznek, és így próbálják meg felidézni az elmúlt évszázadokat.
40. ábra Az újjáépített Bourtange-i erődítmény 124
Az egyik legszebb hazai példát a sümegi erődítmény (41. ábra) kínálja, amelynek üzemeltetése a városi tanácstól 1989-ben - az országban elsőként magánkézbe került. Az új üzemeltető az első években igen jelentős felújításokat hajtott végre (rendbe hozta például a kápolnát, a püspöki palotaszárnyat és az udvart), majd középkori kiállításokat is kialakított. A fejlődés következő lépcsőfokaként szervezte meg a Sümegi Végvári Napok rendezvénysorozatát (ennek keretében 2002-ben például lovagi játékokra, a vár elleni imitált tüzérségi támadásra, reneszánsz táncok bemutatására és olasz zászlóforgatók fellépésére került sor), napjainkban pedig a vár már középkori lakomáknak is helyszínül szolgál.
41. ábra Az „újjáépített” sümegi vár belső udvara Az örökségi tervezés harmadik területe, az ipari műemlékek megőrzése és felhasználása Magyarországon az elmúlt 15 évben nem került annyira a középpontba, mint Nyugat-Európa országaiban, amely több tényezővel is magyarázható. Egyrészt korlátozottabb számban álltak rendelkezésre olyan koncentrált ipari területek, amelyek ilyen jellegű hasznosításra alkalmasak lettek volna. Másrészt a rendszerváltás után a szocialista korszakban keletkezett objektumok döntő részét a múlttal való szakítás jegyében, illetve az új termelő tevékenység részére történő helybiztosításra törekedve rövid idő alatt lebontották (például Ózd, Miskolc, Várpalota - barnamezős ipari parkok kialakítása). Harmadrészt gyakran problémát okozott az a tény, hogy az eredetileg egységes, nagykiterjedésű gyártelepek több kisebb cég tulajdonába kerültek (Ilyés, 1999). Bizonyos emlékek természetesen fennmaradtak (például a Garadna-völgyi 125
vasolvasztó – 42. ábra, a gánti bauxitbánya, a túristvándi vízimalom), ezek azonban jelenleg csak lokális jellegű vonzerőnek tekinthetőek.
42. ábra A Garadna-völgyi vasolvasztó (előtérben a múzeum) Az európai példák közül az egyik legszebbnek a Saar-vidéken fekvő Völklingenben tekinthető, ahol 1873-ban létesítették azt a vas- és acélkohászati kombinátot, amely a XX. század elején a kontinens legnagyobb teljesítményű létesítményének számított (43. ábra). Az 1960-as évek végén kezdődő acélipari válság azonban ezt az üzemet is érintette, és ennek hatására 1986-ban leállították a gyár működését (UNESCO, 1997). A Saar-vidék kormányzata azonban nem engedte az objektum leszerelését, és úgy döntött, műemlékvédelem alá helyezi. Fáradozásainak eredményeként a vaskohó 1994 végén felkerült az UNESCO világörökségének a listájára, mint a XIX-XX. század kiemelkedő ipartörténeti emléke, amely komplex módon mutatja be a nagyüzemi vaskohászat technikai fejlődését. A múlt bemutatása mellett az objektum napjainkban egyéb célokat is szolgál: területén több műterem is működik, valamint fiatal vállalkozók számára innovációs-technológiai központot alakítottak ki.
126
43. ábra A völklingeni vaskohó távlati képe Forrás: UNESCO, 1997, 191. oldal
127
