AZ IBÉRIA-FÉLSZIGET TURISZTIKAI VONZERŐI A REGIONALIZMUS KAPCSOLATRENDSZERÉBEN Németh Andrea1
Bevezetés Az Ibériai-félsziget földrajzi elhelyezkedése és diktatórikus politikai berendezkedése révén, évszázadokon át Európától elszigetelt, s gazdaságilag elmaradott régió volt. A közösségi csatlakozással mind Spanyolország, és mind Portugália a félperifériás helyzetéből kitörve véglegesen a fejlett Európa részeivé váltak. A megtett út és fejlődés is bizonyítja, hogy ezen országok élni tudtak a történelmi eséllyel. Az európai integrációs folyamat további sikeres fejlődésének egyik meghatározó tényezője a regionális különbségek és hátrányok csökkentése. E rövid tanulmány az Ibériai-félsziget országainak regionális rendszerének kialakulásának bemutatásán túl a specifikus adott országra vonatkozó gazdasági térszerkezetet vizsgálja a regionalizmus párhuzamában. A régió mára mediterrán központi hatalommá nőtte ki magát, mely elősegítette a spanyol és a portugál gazdaság további nemzetköziesedését, így segítve az idegenforgalom gyors fejlődését és diverzifikációjának lehetőségét.
1. A regionális rendszerek kialakulása és jellemzői 1. 1. A spanyol regionális közigazgatás Az 1978-as spanyol alkotmány négy színtű közigazgatási-hatalmi szerkezetet intézményesített: a helyi önkormányzatok (municipios), a tartományok-megyék (provincias), az autonóm tartományok-régiók (Comunidades Autonomas CC.AA.), illetve a központi irányítás. Az autonómia megszerzéséhez valamennyi tartományban a helyi önkormányzatok háromnegyedének egyetértése szükséges, valamint az aláírt szerződésnek a helyi népszavazás útján történő ratifikálása. A rendszer leglényegesebb elemét az etnikai-történeti alapon létrejött 17 Autonóm Tartomány (régió) alkotja: Baszkföld, Katalónia, Galícia, Andalúzia, Asztúria, Kantabria, Rioja, Murcia, Valenciai közösség, Aragónia, Kasztília-La Mancha, Kanári szigetek, Navarra, Extremadura, Baleár-szigetcsoport, Madridi Autonómia, Kasztília-León. A régiók 8047 városi-községi, valamint 52 megyei önkormányzatot foglalnak magukba. A különböző szintek testületeinek hatáskörei között kényeges különbségek vannak. Az Autonóm Tartományok az egymással határos provinciákat, történelmi régiókat és szigeteket fogják össze. A régiók, valamint az ország regionális önkormányzatainak képviselői foglalnak helyet a spanyol parlament felsőházában, a Szenátusban. Az Autonóm Tartományok igazgatási és politikai önállóság mellett saját jogállással rendelkeznek, és speciális ügyekben a rendeletalkotás joga is megilleti őket. A tartományok (megyék) „saját jogi személyiséggel” rendelkező helyi testületek, olyan lokális önkormányzatok csoportjából álló területi egységnek tekinthetők, melyek állami feladatokat látnak el. A tartományok vezetését és autonóm irányítását a tartományok tanácsai
1
PhD hallgató, Pécsi Tudományegyetem Földrajzi Intézete
végzik. A provinciák határainak módosítása csak a Cortesnek (spanyol parlament) a jóváhagyásával lehetséges.2,3 A municipiók teljes jogi személyiséggel rendelkeznek, s a vezető testületét közvetlen s általános szavazás utján választják meg. E testületek a hatáskörükbe tartozó kérdésekben teljes önállósággal járhatnak el. A lokális tartományok és önkormányzatok területi identitása és lokálpatriotizmusa a történelmi, gazdasági s fejlődésbeli különbségek miatt rendkívül erős. A területi egyenlőtlenségek jelentik a spanyol regionalizmus, – melynek gyökerei a nyolcszáz éves (711-1492) arab hódítás időszakáig nyúlnak vissza - legnagyobb problematikáját. Bár a kormányok sokat tettek és tesznek jelenleg is a regionális különbségek mérséklésére. A NUTS II. színtű, Európa-konform spanyol regionális rendszer folyamatosan a továbbfejlesztés állapotában van.4
1. 2. A portugál regionális közigazgatás5 Portugáliában az alkotmány háromszintű területi közigazgatási egységet különített el: freguesia (község), municípium (önkormányzat), valamint az igazgatási régiót. A portugáliai közigazgatásnak legalsó szintjén a 4241 freguesia található, amelyek konkrétan az egyes településekhez kapcsolódnak. Szerepük a közigazgatásban rendkívül csekély. Az ország 18 közigazgatási körzetét 305 municípiumra osztották, melyek lényegében az angol mintájú helyi önkormányzatoknak felelnek meg, s egy-egy kistérségi településcsoporthoz közödnek. Az önkormányzatoknak két irányító testületük van: az Önkormányzati Gyűlés, illetve az Önkormányzati Tanács. Ez utóbbi az önkormányzat valódi végrehajtó szerve. A Gyűlés szavazza meg az önkormányzat éves költségvetését és dönt a területrendezési és –felhasználás kérdésében. Az egyes régiók felállításához azon önkormányzati gyűlések többségének támogató szavazata szükséges, amelyek lakossága a régió népességének nagyobb részét teszik ki. Ez a helyzet egyértelműen két nagyvárosnak, Lisszabonnak és Portónak kedvez. A régió területi alapon szerveződött közjogi személy közigazgatási és pénzügyi autonómiával és természetesen saját képviseleti szervekkel. Ennek megfelelően a kontinentális Portugáliában 5 + 2 régiót határoztak meg: Porto, Coimra, Lisboa e Vale do Tejo, Alentejo-Évora, AlgarveFaro. Ez az öt régió adminisztratív körzetnek minősül és nem helyi decentralizált mozgalom eredményeként jött létre. A közigazgatás alapegységeihez tartozik még két autonóm régió, jelentős önkormányzati hagyományokkal és autonómiával: Madeira és az Azori-szigetek. A már többször módosított alkotmány az 5+2 autonóm régió mellett bevezette a 8 adminisztratív régió fogalmát is, mely pénzügyi és igazgatási autonómián túl képviseleti szervekkel rendelkező jogi személynek számít. Többnyire itt összpontosulnak az idegenforgalomra szánt támogatások és fejlesztések is. A NUTS II. területi besorolás alá tartozó adminisztratív régiók, valamint az Azori-szigetek és Madeira az alkotmány szerint a törvény által rájuk ruházott feladatokat kötelesek ellátni. Portugália adminisztratív régiói a következők: Entre Duoro e Minho, Trás-os Montes e Alto Duoro, Beira Litoral, Beira Interior, Estremadura e Ribatejo, Lisboa e Setubal, Alentejo, Algarve régiók.
2
Giró-Szász A. 2000: A XXI. Századi közigazgatás és regionális politika Spanyolországban. Magyar Közigazgatási Szemle. 9. pp. 559-571. 3 Szilágyi I. 1997: Terület- és vidékfejlesztés az Európai Unióban. Comitatus. 7.8. pp: 22-24. 4 Kiss J. L. (szerk) 2002: A tizenötök Európái. Osiris kiadó, Budapest. pp: 418-424. 5 Forman B. 2000: Regionális politika az Európai Unióban. Váti kiadó, Budapest. pp: 322-326.
Megállapítható, hogy a regionális intézményrendszer ugyan jelen van a portugál közigazgatásban, de szerepe folyamatosan változik, s korántsem tekinthető még a közigazgatási intézményrendszer meggyökeresedett elemének. A regionális szintű területfejlesztés elsősorban a régiók információs, tervezési szerepét töltik be, mintsem a közigazgatási funkciókat. Ez többek között az autonómia és a regionalizációs tradíciók hiányára vezethető vissza, miszerint Portugáliában nem mutatható ki olyan szociológiai és kulturális elkülönülés (mint például Spanyolországban), mely a regionalizáció vagy az autonómiai törekvések alaptényezője lehetne. A portugál régióépítés fő célja elsősorban a különböző területek közötti fejlődésbeli egyenlőtlenségek kiküszöbölése volt, illetve félperifériás elmaradottságból való felzárkózás. Ennek lehetőségét az Európai Közösséghez való csatlakozás folyamatosan biztosította és jelenleg is biztosítja az ország számára.6 2. „Országhatás” 2. 1. A spanyol térszerkezet és a regionalizmus alapvonásai7 Tartományi szinten az ország turisztikai fogadóterületei közül Andalúzia, Valencia, Katalónia, Madrid, a Kanári- és Baleár-szigetcsoport messze a legnagyobb vendégforgalmat bonyolítják le az országban. Az európai térszerkezet híres „napfény-övezete” Dél-Európa legfejlettebb és leginkább dinamikusan fejlődő területeit foglalja magába, mely Katalóniára, Valenciára, valamint Aragónia egy részére terjed ki. A fejletlen régiók gyűrűjéhez Extremadura, Andalúzia és Kasztília-León tartoznak. Katalónia (székhelye Barcelona) az ország legfejlettebb és legkiemelkedőbb gazdasági erejű térségnek számít. Katalónia Spanyolország északkeleti részén fekszik, s egyike annak a 17 autonóm régiónak, melyek a spanyol állam részét képezik, de sok tekintetben függetlenek attól. Baszkfölddel és Galíciával együtt Katalónia az első spanyol régiók közt volt, amelyeknek 1980-ban garantálták az autonóm státusát. Ezen régiók egységes, a központi államétól eltérő nyelv és kultúra birtokában vannak, s itt a regionalizmus politikai erőként tud megjelenni, melynek okai és előzményei a történelmi múltba nyúlnak vissza. A katalánok jelentik a legnagyobb lélekszámú kisebbséget (6, 6 millió fő), ők nemcsak Katalóniában, hanem Valenciában és a Baleár-szigeteken is élnek. A baszkok (900 ezer fő) az Ibériaifélsziget legősibb népe. Nyelvük – a katalánnal ellentétben nem rokona a spanyolnak. Beszélt nyelvként maradt fenn, valószínűleg a római hódítás előtti időkből ered. A baszkok ezért Európában a legrégebbi népcsoportként tartják számon magukat. Katalónia négy tartománya (Lérida, Tarragona, Barcelona, Girona) összterülete 31 930 km2. A katalán kultúra központja Barcelona tartomány, amelyhez Spanyolországban ma is minden negyedik lakos kötődik. Mára a legnagyobb földközi-tengeri kikötők sorába tartozik, s ipari hátterét főleg a vegyipar, gépgyártás, textilipar mellett a tercier funkciók is szerteágazóak. A spanyol gazdaság centrumtérségét Baszkföld, Navarra, illetve a Valenciai Közösség alkotják. Baszkföld, más néven Euskadi Autonóm Közösség három tartományával (Alava, Vizcaya, Guipúzcoa) az ország iparilag egyik legfejlettebb térsége. Ipari központja Bilbao, mely számos szolgáltatótevékenységgel méltón a fejlettebb városok közé tartozik. Navarra lakosságának nagy része baszkul beszél, talán ezért is csatlakozott volna Baszkföldhöz, de végül megtartotta mélyen gyökerező önállóságát. A navarraiak közeli kapcsolatban vannak a szomszédos baszkokkal, de sohasem osztották azok szeparatista törekvéseit, a spanyol államon belüli autonómiából a saját változatukat tartották meg. Valencia azonban a mezőgazdaságáról nevezetes régió, mely az ország harmadik nagyvárosa. 6 7
Szilágyi I. 2002: Közpolitika és regionalizáció Portugáliában. Comitatus. 12. 4. pp: 6-11. Probald F. (szerk.) 2000: Európa regionális földrajza. ELTE Eötvös kiadó, Budapest. pp: 319-338.
Annak ellenére, hogy Andalúzia kiemelkedik a spanyol turistacélpontok közül, az európai Unión belül a fejletlen régiók közé tartozik. A 87 620 km2-es Andalúzia területileg csaknem akkora, mint Portugália. Nyolc tartományával a legnagyobb spanyol autonóm közösség, s egyszersmind a legnépesebb is a maga 6, 5 millió lakosával. Földrajzi szempontból Andalúzia rendkívül változatos, hiszen a Földközi-tenger partjától az Atlanti-óceán partjáig terjed, s északon és délen a Sierra Morena valamint a Sierra Nevada hegyei határolják. Az iszlám múlt öröksége nemcsak a nagyobb és idegenforgalmilag híresebb városaiban van jelen (Córdoba, Granada, Sevilla), hanem sok kisebb középkori városában is. Galícia, Extremadura, Cantabria, Murcia, Kasztília-León és Kasztília-La Mancha a nyolcvanas években végbement jelentős fejlődés ellenére sem tudtak kitörni a gazdasági elmaradottság béklyójából. Ezeknek az Autonóm Tartományoknak a legrosszabbak a munkanélküliségi és az inflációs mutatói. Kasztília-León (Ó-Kasztília) az ország legnagyobb régiója és egyben a spanyol nyelv és kultúra bölcsője. Spanyolország legszegényebb régiója Extremadura (maga a név egyszerűen azt jelenti, hogy a „Dourón túli”), ahol főként az erdészet jelenti a régió gazdasági alapját.8
2. 2. A portugál térszerkezet és regionalizmus alapvonásai9 Portugáliának, mint tengerparti régiónak Spanyolországgal való közelsége csak tovább erősítette periférikus elhelyezkedését, mindez érthetővé teszi, hogy a portugál gazdaság centrális magja miért a nagyobb kikötővárosok és a tengerpart közelében alakult ki. Portugáliának csak egyetlen szomszédja volt – Spanyolország, azonban az évszázados félszigeti rivalizálás a luzitánokat elzárta az európai konstellációktól. Talán ezért is, hogy Portugália az atlanti térség felé fordult, s az anyaországnál jóval nagyobb és gazdagabb gyarmatbirodalmat épített ki. A szárazföld belseje felé haladva mind a népsűrűség, és mind a gazdasági aktivitás szintje gyorsan hanyatlik. Portugália térszerkezete rendkívül torzképet mutat, ugyanis a gazdasági erőforrások a szűk tengerpartra, főleg a két nagyvárosra – Lisszabonra és Portóra – koncentrálódnak. Lisszabon, Portugália kiemelkedő ipari és kereskedelmi központja. Az uralkodó könnyűipara mellett a nehézipar is jelentősen képviselteti magát. Lisszabon és környéke különösen gazdag történelmi és művészeti látnivalókkal várja évről-évre a turistákat. A főváros látnivalói – Alfama vizigót és arab építészeti emlékei - szinte az elsődleges turisztikai célpontnak számítanak Portugáliában. A gazdasági fejlődés kiemelkedően erre a térségre koncentrálódik, illetve ezeken belül is a tengerparti körzetekre. Minden régió speciális belső megosztottsággal küzd, hiszen a tengerparti területeken jóval nagyobb az ipari koncentráció, mint a többi részen. A tengerparti városok többnyire a kisvárosi kategóriába tartoznak. Gazdasági életükben meghatározó az ipar és a szolgáltatás, a keleti régiókban a mezőgazdaság, a bányászat és az erdészet a domináns. A gazdasági fejlettség alapján 3 térségtípus különíthető el Portugáliában:10 • • • 8
fejlett térségek: Porto, Lisszabon, Aveiro részlegesen fejlett területek: Braga, Coimbra gyengén vagy egyáltalán nem iparosodott régiók: Evora, Faro, Portalegre
Vincent M.-Stradling R.A. 1997: A spanyol és portugál világ atlasza. Helikon kiadó, Budapest. pp: 187-191. Kengyel Á. 1999: Az Európai Unió regionális politikája. Aula kiadó, Budapest. pp. 45-49. pp: 58-60. 10 Horváth Gy. 2001: Regionális támogatások az Európai Unióban. Osiris kiadó, Budapest. pp: 112-119. 9
Az ország legfejlettebb (Lisszabon és a Tejo völgye) és a legfejletlenebb régiója (Alentejo) között az egy főre jutó GDP-mért két-háromszoros a különbség. A Tejótól az Algarvehegységig húzódó gyéren lakott Alentejo Portugália legegyhangúbb tája, de az itteni paratölgyeseiből kerül ki az ország parafatermelésének közel 60%-a, és a világ parafatermelésének több mint a fele. A gyéren lakott régió központja Évora, mely egyetemével, fafeldolgozó üzemeivel és élelmiszeriparával tűnik ki. Portugália legdélibb része Algarve, egyértelműen itt található portugál turizmus szíve, a tradicionális „napfény és tengerpart” turisztikai termék. Ezen túl az arabok (mórok) építészetének jellegzetességei, valamint az évszázados csempedíszek, kazettás mennyezetek és márványpadlók is többnyire Algarveban lelhetők fel. Az értekezés összegzéseként megállapítható, hogy az ibériai országok a periférikus földrajzi elhelyezkedésükből fakadó hátrányaikat turisztikai szempontokból kiválóan hasznosították. Az idegenforgalom a tengerpart régiók fejlett szektorának számít. A fejlett térségek egyben turisztikai centrális egységet képviselnek az adott országon belül, mindezek megteremtéséhez elengedhetetlen a gazdasági fejlődés feltételeinek megteremtése. Felhasznált irodalom • • • • • • • • •
Forman B. 2000: Regionális politika az Európai Unióban. Váti kiadó, Budapest. pp: 322326. Giró-Szász A. 2000: A 21. századi közigazgatás és regionális politika Spanyolországban. Magyar Közigazgatási Szemle. 9. pp: 559-571. Horváth Gy. 2001: Regionális támogatások az Európai Unióban. Osiris kiadó, Budapest. pp: 112-119. Kengyel Á. 2002: Az Európai Unió regionális politikája. Aula kiadó, Budapest. pp: 4549. pp: 58-60. Kiss J. L. 2002: A tizenötök Európái. Osiris kiadó, Budapest. pp: 418-424. Próbáld F. (szerk.) 2000: Európa regionális földrajza. ELTE Eötvös kiadó, Budapest. pp: 319-346. Szilágyi I. 1997: A terület- és vidékfejlesztés az Európai Unióban: A spanyol eset. Comitatus. 7. 8. pp: 22-24. Szilágyi I. 2002: Közpolitika és regionalizáció Portugáliában I. Comitatus. 12. 4. pp: 611. Vincent M.-Stradling R.A. 1999: A spanyol és a portugál világ atlasza. Helikon kiadó, Budapest. pp: 185-201.
