Az EURO(PA) összeesküvés és hatása Magyarországra. TANULMÁNY Jelen írás célja nem összeesküvéselmélet kreálása – azokból van éppen elég -, hanem bizonyos összefüggések felismerésén alapuló tanulmány. Jelen dokumentum kiterjedt értelmezéséhez érdemes az alábbi PhD értekezést elolvasni: http://phd.lib.uni-corvinus.hu/145/1/urkuti_valutavalsagok.pdf És az alábbi ábrát megtekinteni: http://www.portfolio.hu/img/upload/2013/03/hci_grafmod2-20130319.png ELŐSZÓ A hivatkozott PhD disszertáció tartalmát nem kívánom részletezni, azonban röviden összefoglalva kiválóan mutatja azt be, hogy egy hibás gazdaságpolitika hová vezet és miért, azt, hogy az 1995-ös finnországi valutaválság valójában pontosan megegyezik a magyarországi devizaválsággal. Úgy vélem, pusztán ennek a disszertációnak a léte önmagában elegendő bizonyíték arra nézve, hogy kijelentsük, előre tudhatóak lehettek volna a magyarországi gazdaságpolitika következményei, és az, hogy még legalább kéthárom év az, amig teljesen rendbejöhetünk ezen gazdaságpolitika hatása alól, amennyiben következetesen ebbe az irányba fogunk haladni, ellenkező esetben ugyanis – Finnországhoz hasonlóan – gyakorlatilag pillanatok alatt áll be vagy az állam csődje, vagy a lakosság fizetésképtelensége. Úgy vélem, a legfontosabb a hibás gazdaságpolitikával való szembenézés, amit merőben szokatlan módon fogok bemutatni, ugyanis kifejezetten az MNB jegybanki beavatkozásokhoz, és az MNB politikáján keresztül fogom bemutatni, hogy pontosan mi és miért történt a sok összeesküvéselmélettel szemben. INFLÁCIÓ Sokan és sokszor mondogatják, hogy az infláció a pénz adóztatása és ennek során nem győzik hangsúlyozni, hogy az úgynevezett “reálhozamot”, illetve “reálértéket” kell nézni, és nem szabad elfelejtkezni arról, hogy az “infláció csökkenti a pénz értékét”. Jómagam ezt hosszú időn át vitattam, azonban eleddig inkább csak érzésből, mint tényekkel alátámsztva, azonban a fenti gondolatmenet ezúttal már meg is világította azt, hogy ez nem csak “érzés” volt, hanem maga a tény, maga a métely, ami hazánkat sújtja. Ennek okán beszereztem néhány adatot arra vonatkoztatva, hogy vajon 1990-ben mi és mennyibe került, illetve, hogy 2013-ban mennyibe kerül és hogy mi közöttük a reláció.
Csatolom az adatokat: http://celkeresztben.network.hu/blog/celkeresztben-cikkei/husz-ev-alatt-tizszeres-arak http://www.delmagyar.hu/20_ev_alatt_10-szeres_arak/cikk/216/2153263/2_N.jpg
A csatolt táblázat 2010-es árakat tartalmaz, azonban érdemes megfigyelni a tartós fogyasztási cikkek és ingatlanok árát, amely esetben éppen az figyelhető meg, hogy azóta nemhogy lényeges emelkedés nem volt, hanem tulajdonképpen még árcsökkenés is megfigyelhető volt a későbbi időszakban, a többi ár pedig különböző irányban és mértékben változott. Ez ügyben külön érdemes kiemelni a dohánytermékek árát, amely valamely különös okból kifolyólag Magyarországon az inflációszámítás részét képezi annak ellenére, hogy hatósági áras termékként mindig messze az inflációt meghaladó értékben nőtt az ára - mig az alapvetően fontos lakhatási kérdés, az ingatlanok ára és bérlete egyáltalán nem szerepel az infláció számításban. Most tekintsünk el a televíziótól, mint különlegességtől, maradjunk a hűtőszekrénynél, üzemanyagnál és máris látható lesz az, hogy 10-12x-es úgynevezett “infláció” figyelhető meg az árakban még 2013-ig számítva is. Azonban egyelőre ne vonjunk le ebből semmiféle következtetést sem. Nézzük meg a következő cikket: http://www.aranyextra.com/az_arany_erteke.html “1990-ben 1 dollár 74,81 Ft volt. Tehát 1 uncia arany=28.690 Ft volt. 1990-ben mutatkozott be a Genfi autószalonon a Mercedes 190 E 2,5 16 Evolution II. Ez a sportkocsi 115.000 Német márkába került szalonáron. 1990-ben 1 német márka 40 Forintot ért. 115.000 DEM x 40= 4.600.000 Ft” Amelyből véleményem szerint az a figyelemreméltó, hogy egy Mercedes E class 1990ben 4.600.000 Ft-nak felelt meg. Ez azért is érdekes, mert ez a kategória ma is létezik és megvásárolható és ennek a gépjárműnek ma megközelítőleg 10 millió Forint az ára, vagyis alig a duplájába kerül az akkori árnak. Vagyis valójában a Forint inflációja ebben a kategóriában mindössze 100% volt, hiszen alig duplázódott az ár, ugyanakkor érdemes arra gondolni, hogy ezt az inflációt tulajdonképpen pár év alatt összehozta akkoriban Magyarország, hiszen ezt a 100% különbséget “mindössze” három év alatt “összehozta” a Forint, ugyanis 1993-ban már 96,9% infláció volt nominálisan összeadva az infláció 1990-hez képest. Ez persze így durva pontatlanság, azonban jól jellemzi azt, hogy ezek szerint ebben a tekintetben az elkövetkező húsz év gyakorlatilag elvileg úgy telt el, hogy igazából már nem is volt infláció, ami már figyelemreméltó, de egyelőre lépjünk tovább. Nézzük most az arany esetét, szintén az idézett oldalról: “1990-ben a rendszerváltás idején, ami röpke 20 évvel ezelőtt volt, az arany ára unciánként 383,51 $ volt. 1 uncia= 31,103477 gramm. 1990-ben 1 dollár 74,81 Ft volt. Tehát 1 uncia arany=28.690 Ft volt.” “Jelenleg (2012. február hóban) az arany unciánkénti ára 1736 dollár, azaz 381.920 Ft! Tehát 1990-hez képest (28.690 Ft/uncia) 13,3-szoros a növekedés!” Vagyis az arany esetében 13,3x-os a változás.
Tehát látszólag ennyit veszített a Forinton az, aki Forintban tartotta a pénzét, ahelyett, hogy annak idején például aranyba fektette volna és 13,3x-ozta volna a pénzt a rendszerváltáshoz képest. Mindezt úgy, hogy időközben volt világválság, az arany ára 2012-ben éppen a csillagos eget verdeste, és így adódott a 13,3x-os ár. Akkor vajon miben kellett volna tartania a pénzét valakinek ahhoz, hogy az infláció ne egye meg azt, a pénze ne veszítse el az értékét, ha elfogadjuk azon nézetet, hogy a kamatok mínusz inflációval kellene számolni, amely jellemzően a pénz veszteségét jelenti, hiszen az az uralkodó nézet, hogy a pénzromlás jellemzően mindig magasabb, mint a bárki által elérhető kockázatmentes banki kamatok? Meglepő lesz a válasz. Forintban. Feldolgoztam ugyanis 1990 óta az összes inflációs értéket és MNB alapkamatokat és ennek alapján megnéztem, hogy mennyit “vesztett” valaki, aki Forintba tette a pénzét 1990-ben. És megdöbbentő választ kaptam. Azt kaptam, hogy aki 1990.10.15.-én betett 1.000.000 Ft-ot az MNB alapkamatra és soha nem nyúlt a pénzhez és mindig ezen az alapkamaton kamatozott a pénze (vagyis még a kockázatmentes befektetések hozamával sem számolok), akkor annak a számláján 2013.02.27.-én pontosan 17.632.823 Forint volt megtalálható. És most kell visszaemlékezni arra, hogy most az inflációval NEM számoltam. És nézzük meg még egyszer a fenti adatokat: Valójában több aranyat vehetünk most az MNB alapkamaton kamatozó Forintban, mint 1990-ben, annak ellenére, hogy az arany ára elszállt, és azt is, hogy sokkal több és jobb autot vehetnénk, mint 1990-ben, és mellesleg egyáltalán nem rosszabb ingatlant, mint 1990-ben. Pusztán az érdekesség kedvéért, ha ugyanezen időszakban az inflációt is kiszámolom, akkor abból 1248,59% adódik, vagyis 12,5x-es pénzromlás, de még ehhez képest is az adódik, hogy ~500%-os hasznot tudtunk volna “reál” értelemben realizálni, illetve, még az aranyhoz képest is jobb hozamot érhettünk volna el. Mindez összességében mit jelent? Azt, hogy valójában Magyarországon az inflációval nem lehet számolni, egyszerűen azért, mivel teljesen egyértelmű az, hogy 1990-ben a Forint árfolyamának ténylegesen semmi köze sem volt a valósághoz, egy rendkívül túlértékelt deviza volt a világpiaci devizákhoz képest. Ez persze az akkor már élőknek nem lehet újdonság: Nem véletlen az, hogy az “átkosban” nem lehetett korlátlanul devizát váltani és korlátozott volt a devizakeret, ugyanis az állam csak ennyit tudott irreális áron az állampolgároknak “kiutalni”, kvázi “költségtérítéses” alapon ennyit lehetett számukra biztosítani. AZ ÁRFOLYAMVÉDELEM, AZ ELSŐDLEGES IRÁNYELV És innentől, ezzel a gondolkodásmóddal kezdődtek el a problémák, amelyet nem váltottunk le 1990-ben és tulajdonképpen azóta sem.
Akkoriban, amikor eljött a rendszerváltozás, az pontosan abban az állapotban találta az országot, hogy valójában Magyarország egyáltalán nem fizetett Forintban reálkamatot a befektetőknek, ami nyilvánvalóan lehetetlenné tette a finanszírozást a szocialista rendszer összeomlása végén, illetve közvetlenül az után. Különösen igaz pedig ez akkor, amikor a nyugati nyitáshoz gyakorlatilag korlátlan mennyiségű devizára lett volna szükség, akkor a Forint még nem volt igazán konvertibilis, így szinte már adódik is az, hogy miért volt szükség a számolatlan és esztelen privatizációra: Azért, mert másképpen nem jutottunk volna sürgősen devizához. Azonban nem azért kellett alapvetően a deviza, mert nem volt finanszírozható az adósság, bármennyire sokszor is szokták ezt azóta is mondogatni. Erről ugyanis szó sincs. Bár likviditási problémák voltak, de ez egyszerűen a megfelelő mennyiségű deviza hiányából fakadt, aminek egyszerűen az volt az oka, hogy a Forint árfolyama és Magyarország értelemszerűen kiszámíthatatlan volt, és ezért gyakorlatilag nagy mennyiségben átválthatatlan volt, ami lehetetlenné is tette az irrális árkülönbségek kiegyenlítődését amely a túl erős Forintból fakadt, és amely egy azonnali és rendkívüli leértékelődést kellett volna, hogy indukáljon. Ez azonban akkoriban (is) elmaradt, aminek az oka valószínűleg és egyszerűen merő pragmatizmus volt, a szocialista rendszerben felhalmozott vagyonok “jó árfolyamon” történő külföldre kijuttatása, illetve az “olcsó külföldi felvásárlás” lehetővé tétele, amelyből nagy pénzeket lehetett zsebretenni. Ezt a vélelmet támasztja alá az alábbi ábra, amely az MNB alapkamat, az infláció és ezek különbségét mutatja be (skála:1990=100)
Az ábrán jól látható az, hogy bár 1995-ben volt egy megingás, amit szokás “államcsődnek” nevezni, illetve a “Bokros csomagnak”, de elég ránézni a diagramra, hogy láthassuk, valójában 1995-ben semmi nem történt, sőt mi több, valójában a trendet megnézve egyszerűen csak lelassították azt a konverziót, amellyel a Forint 1995-ig “igyekezett” konvergálni a reális értékéhez.
Vagyis az úgynevezett Bokros csomag volt az első, ami lényegét tekintve arról szólt, hogy a Forint árfolyama ne konvergáljon a “fair értékhez”, induljon el a reálfelértékelődés, vagyis ez volt az első “bekódolás” a rendszerbe, ami a Forint árfolyamát “elsődleges MNB célnak” nevezte ki, és amely minden későbbi problémánk gyökerévé vált azáltal, hogy ezt az értéket bevitték az emberek fejébe azzal, hogy a Forint értéke lehet stabil a többi devizához képest, ami – ha bárki jobban belegondol – egy teljesen irreális és abszurd elképzelés. Hasonlóképpen az is jól látható az ábrából, hogy valójában Surányi jegybanki elnöksége idején negatív reálkamat volt érvényben a Forint árfolyamára nézve, de azt is érdemes megfigyelni, hogy a Bokros csomag másik lényegi momentuma az volt, hogy megállította a Forint reálkamatának csökkenését, és Surányi jegybanki elnökségének a végére már reálkamatokat fizetett Magyarország és az MNB. Ez persze önmagában nem baj, természetes is, nincs is ezzel gond, különösen akkor, ha figyelembevesszük azt, hogy Surányi jegybankelnökségének a végére (érdemes az ábrán megfigyelni) megtörtént a kormányváltás és az új kormány leállíttatta a privatizációt, vagyis leállt az országba korábban nagy tömegben (bár messze értéken alul szerzett) beáramló devizaforrás, amely erősítette a Forint árfolyamát, felélve az ország vagyonát. Járai időszakának elemzésekor láthatunk egy elsődleges nagyobb ugrást (erről később), majd utána azt, hogy egészen a kormányváltásig egyáltalán nem volt szüksége reálkamat kifizetése a kötvényeinkre. A kormányváltás után, a bejelentett osztogatás és felelőtlen hiányképzés miatt kezdett meredeken elválni egymástól az infláció és az alapkamat, ettől a pillanattól kezdve igaz az, hogy lényeges reálkülönbség kezd el kialakulni, amely azonban még Járai utolsó jegybanki elnökségének napjaiban sem volt jelentős. Jól látható, hogy 2014-re sikeresen állítottuk meg a reálkamat növekedésének ütemét. Ezen jegybanki időszakról annyit érdemes most megjegyezni, hogy ez egyrészről már az EU-nak megfelelő bankrendszer volt, és az EU-hoz hangolás ekkoriban történt meg, ennek megfelelően mindenki úgy tudta, hogy ha EUR tagok még nem is, de ERM-II tagállam mindenképpen leszünk, hiszen ekkoriban gyakorlatilag minden feltételnek megfeleltünk. A Járai időszak jegybanki politikájánál tehát joggal feltételezhetjük azt, hogy az ERM-II miatti stabil árfolyam volt a cél, hiszen a belépés elérhető közelségben volt, vagyis Járai egyszerűen ezen feltételnek megfelelően irányította a jegybankot. Fontos arra is utalni, hogy amennyiben akkor belépünk, annyiban a devizatartalék leépíthetősége komoly forrásokat szabadított fel, így az akkori “erőltetett belépési vágy” valójában tökéletes gazdasági racionalitás volt. Fontos tehát még egyszer megnézni az előző ábrát: Nem érdemes azt figyelni, hogy mennyi volt az alapkamat, azt érdemes megnézni, hogy miért is változott annyira, amennyire. Vagyis teljesen hibás eredményre vezet az, amikor valaki az alapkamat változását figyeli, mert nem abból, hanem ebből az ábrából látható a trend. Hasonlóképpen érdemes megfigyelni azt is, hogy a reálkamat növekedésének megkezdődése éppen a devizahitelek rendszerbe történő bevezetésekor kezdődött el, vagyis a devizahitelezés azonnal magával vonta a kockázat felárát és már ekkor nőtt ennek a költsége. Mivel azonban ekkor még komolyan gondolt cél volt az EUR gyors bevezetése, ezért a reálkamat fizetés ekkor még csak szükséges rossznak látszódott, ami ráadásul rövid ideig állt volna csak fenn, így a jegybanki monetáris politika célja teljesen világos és érthető volt: Mondhatni ez volt az egyetlen időszak, amikor a Forint árfolyama egy tényleges és valós cél miatt került nem túl költségesen stabilizálásra a komoly haszon reményében, azonban ebből következik ebből az is, hogy ahogy ezt a célt feladtuk, úgy kellett volna azonnal a Forint árfolyamát elengedni és a stabilizálására tett lépéseket visszavonni, vagyis elkezdeni csökkenteni a reálfelértékelődést.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a forint elleni spekuláció már ekkor elkezdődött. A folyamatok megértése érdekében most szükséges bemutatni a következő ábrát:
Amin látható az a megugrás Járai idejében, amit korábban említettem. Ez egy teljességgel Magyarországon kívül álló ok volt, az ami később mindent megváltoztatott a világ pénzpiacain, ez pedig 2001.09.11. ami a korábban meredeken emelkedő US$ árfolyamának azonnal végett vetett és tartósan gyengülő pályára állította az amerikai fizetőeszközt a korábbi felértékelődéshez képest. Érdemes azonban azt is megfigyelni, hogy erre az EURO(PA) összeesküvés úgy reagált, hogy a többi deviza stagnálni kezdett a Forinthoz képest. Node vajon miért? Most kell utalni az EURO(PA) összeesküvésre. A DEMEUR magyarázatra szorul. Ezt a devizanemet úgy képeztem, hogy az EUR bevezetése előtti időszakban a DEM-et felszoroztam az EUR/DEM rögzített árfolyammal, és így igen figyelemreméltóan láthatóvá vált az, hogy az EUR gyakorlatilag a DEM változását követte le, vagyis gyakorlatilag a DEM trendszerű erősödését kellett megfékeznie az EUR bevezetésének. Ez a lépés elvileg tartósan igen komoly versenyhátrányba hozta volna az USA gazdaságát, amit azonban az élet másképpen alakított, ugyanis nem sokkal később az US$ árfolyamának szárnyalását megfékezte a 2001.09.11. Ezért dőlt szinte azonnal dugába az EURO(PA) összeesküvés. Az elképzelés tehát rendben volt, a megvalósítás sikeres volt, azonban 2001.09.11. a visszájára fordította a folyamatot, hiszen nemhogy a reálleértékelődés nem következett be, hanem éppen ellenkezőleg, Németországon kívül mindenki számmotevő versenyhátrányt szenvedett el az US$ gyengülése miatt. Mondhatni, jól látható, hogy a DEM -> EUR konverzió lényege éppen az volt, hogy a DEM felértékelődését el lehessen fedni azzal, hogy gazdaságilag gyenge országokat is hozzárakva a rendszerhez az úgynevezett “EUR övezet” esetében olyan “gyenge” adatok adódjanak összességében, amelyek nem indokolják az EUR erősödését.
A devizaháború tehát igazából már a DEM->EUR átalakítással megkezdődött, és később teljesedett csak ki. Érdemes megfigyelni, 2001.09.11. után nem sokkal a CHF is beállt az EUR mozgásának trendjébe, gyakorlatilag a CHF/EUR egyfajta konstans értékké vált az elkövetkező időszakban. Ez a tény tehát nem magyarországi sajátosság volt értelemszerűen, hanem az, hogy egyfajta szinergia kialakulására lehetett számítani a CHF/EUR zónában, egyfajta közeledésre és stabil váltási arányra, ami egyáltalán nem volt irreális elképzelés, elég csak a később bevezetett 1,2-es árfolyamküszöbre gondolni, amely hosszú időn keresztül gyakorlatilag fix váltószámot jelentett ezen devizák között. Ezek azonban olyan méretű nagyhatalmi játszmák, amiben Magyarország csak veszíthetett volna, ha belemegy, így nem volt alapvetően hibás gondolkodásmód az, hogy a Forint árfolyamát igyekezzünk stabilan tartani. Dönteni kellett az US$ és az EUR között, ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy nem tehetjük meg Európa mértani közepét, hogy az US$-hoz kötjük az adósságot. Vállalni kellett azt, hogy a Forint természetesen fel fog értékelődni az EUR-hoz képest, hiszen az EUR zóna átlagához képest jobbak voltunk, ugyanakkor ez önmagában kialakította a versenyhátrányt Németországgal szemben, ahogy ez a perifériával is megtörtént:
Nem véletlen tehát az, hogy a periféria és Magyarország gondjai nagyban hasonlítanak, hiszen az ugyanabból fakad, magából a Németország által irányított DEMEUR-ból. Látható ugyanakkor a korábbi ábrán az is, hogy a 2006-os választásokig az ERM-II-höz kötés elképzelése még működött, de 2006-ban az eltitkolt adatok miatt megnyert választások utáni botrányok miatt szinte rögtön megingott a rendszer, és bár egy egészen rövid ideig sikerült visszaerőltetni a Járai féle irányvonalra az árfolyam mozgását (nyilak jelölik), erről elég rövid idő alatt kiderült, hogy reménytelen fenntartani.
Ennek oka az volt, hogy a korábbi devizahitelezés további erőltetése már nem ment, a hitelek törlesztővé váltak, így a korábbi Forint vételi hullmá eladási hullámmá vált, a privatizáció már nem volt jellemző, ezért ekkor kezdődött meg az, hogy a Forint árfolyamát már semmi sem támogatta, és mivel ekkoriban már a profit realizálások is megindultak (különösen a törlesztett, lejárt hitelek miatti banktőke kivonás okán), sőt, jött a 2008-as válság is, így minden tényező a Forint árfolyama elleni irányba kezdett mutatni. Sajnos a józan paraszti ész helyett ekkor újólag a bigott “árfolyamstabilitás” lépett be a képbe, és a következő jegybankelnök mindent annak rendelt alá, hogy továbbra is próbálja stabilan tartani az árfolyamot az ERM-II feladása ellenére is, ekkor ugyanis már semmiféle feltételnek nem feleltünk meg, sőt mi több, egyenesen a Forint árfolyam erőltetett stabilan tartása miatt feleltünk meg annak egyre kevésbé. Nem véletlen tehát hogy ekkora az árfolyam stabilitásának fenntartása teljesen reménytelenné vált, és az is jól látható a fenti ábrán, hogy ebben a folyamatban a kormányváltás éppenhogy semmiféle szerepet nem játszott, teljesen egyértelműen ugyanazon a meredeken emelkedő trendvonalon találhatjuk meg ezúttal már az összes mértékadó devizát, így az USD-t, az EUR-t és a CHF-et is a Forinthoz képest. Mindez azt jelenti, hogy ez a jegybankelnöki időszak maga volt a kudarc, hiszen a korábbi Járai időszak stabil árfolyamokat eredményezett viszonylag elfogadható reálkamat kifizetések mellett, mig ezen időszakban már elképesztő reálfelár mellett sem volt védhető az irrális árfolyam, mégis úgy tettek, mintha “minden mehetne tovább”. Mibe került ez az elhibázott döntés Magyarországnak:
Jól látható az ábrán, hogy miközben a Járai időszakában különösebben nagy erőfeszítések nélkül teljesen stabilan lehetett tartani az árfolyamot (de különösen a CHF árfolyama volt egész időszakában teljesen stabil), ennek megfelelően egyáltalán nem lehet a lakosságnak felróni azt, hogy miért hitte azt, hogy az árfolyam stabil lehet: hiszen az volt, ez volt az elsődleges jegybanki irányelv.
Jól látható az ábrán az is, hogy ezt a monetáris politikát borzalmasan rosszul folytatták, szemmel látható a kilengések mennyiségében és méretében az, hogy már irreális és kitermelhetetlen reálkamat melett (Alapk-inf=MNB alapkamat-infláció) sem lehetett az árfolyamot tartani. Mindkét Magyarország számára meghatározó devizanem esetében trendszerű emelkedő pályára álltak az árfolyamok, vagyis ekkoriban már mindenképpen fel kellett volna adni a stabil árfolyam ideológiáját. Aki ezen ábrát megnézi, immár világosan láthatja, hogy miért kockázatos ma Magyarország: Azért, mert ez a messze túlértékelt árfolyam egyszerűen nem fenntartható tovább. Szó sincs tehát arról, hogy a Forint “gyengülésére” játszana az, aki szerint “erős” az árfolyam, hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy elég ránézni az ábrára, hogy láthatóvá váljon, mibe kerül nekünk az, hogy még mindig ennyire erős az árfolyam. Nem szabad ugyanis elfelejtkezni arról, hogy jelen esetekben nem a Magyarország által fizetendő kamatszolgálatról beszélünk, ezek most kizárólag a stabil Forint árfolyamért kifizetendő összegek. És most muszáj visszautalni az inflációra, illetve az inflációs célra: Amennyiben az alapkamat stagnál, de az infláció csökken, akkor a reál kamatszint növekszik. És ebből Magyarországnak semmi haszna sincs, viszont ezt az összeget egészen nyugodtan hozzá kellene adni az országgal szembeni kamatelvárásokhoz, hiszen az országot devizában finanszírozók ezt az összeget is megnyerik a kamatokon felül. Mit jelent ez röviden összefoglalva? Azt, hogy az úgynevezett “nagy nemzetközi segítségű olcsó kamatozású hitelekre” valójában sokkal többet fizettünk ki, mint bármikor a létező legmagasabb kamatozású Forintkötvényekre. Ennek oka az, hogy a devizakötvények esetében tartalékot is kellett képezni (plusz kamatozás), és ugye a Forint árfolyamvédelme miatt még több reálhozamot is kellett fizetni. Más szavakkal, igen drágán finanszírozták meg a de facto csődben lévő Magyarországot, ezért is nagyon nehéz most ebből a helyzetből kilépni. A Forint irreálisan magas árfolyama miatt a Forintra nehezedő nyomás ugyanis bármikor komoly leértékelést válthatna ki, vagyis Magyarország nettó zsarolhatósági pozícióba került azzal, hogy a Forint árfolyamát nem áraztuk be a normál szintre. Ezért, és csak ezért van szükség arra a bődületes mennyiségű devizatartalékra, aminek a finanszírozásába lassanként belepusztul az ország. Ennek fényében tehát induljunk ki abból, hogy az a normális, ha infláció van és nem defláció, vagyis, hogy nem erősítjük mesterségesen az árfolyamot reálfelértékeléssel. Mit jelent ez az árfolyamra nézve? Azt, hogy az inflációnak magasabbnak kell lennie, mint a jegybanki alapkamatnak. Ez olyan nyilvánvaló, hogy szinte érthetetlen, hogy miért nem merült fel sohasem korábban: Ha egyszer az inflációs cél 3%, akkor a jegybanki alapkamat célja sem lehetne ennél magasabb, ugyanis minél nagyobb a rés az infláció és a jegybanki alapkamat között, annál nehezebb lesz az adósság finanszírozása. Mondhatni, semmi értelem az infláció csökkentésének, ha közben a jegybanki alapkamat nem csökken!
És akkor most nézzük meg a következő ábrát:
Ezen az ábrán jól látható az, hogy hol kellene lennie az árfolyamoknak akkor, ha azokat visszakorrigálom a reálfelértékelésekkel, és jól látható az is, hogy valójában a CHF árfolyama most nagyjából ott van, ahol lennie kellett volna eddig, vagyis ebből következően semmi értelme a devizahiteleseknek arra várnia, hogy a Forint erősödni fog, egyszerűen azért, mert a CHF-fel szemben éppen a “fair” árfolyamon van a Forint árfolyama. Ez volt a jó hír. A rossz hír ugyanis az, hogy mivel az EUR-hoz képest még mindig túl erős a Forint, ezért az EUR árfolyamának most mesterséges felértékelés nélkül ~365 HUF/EUR-on kellene állnia, ugyanis pontosan ez lenne az az érték, amely a fair érték lenne akkor, ha nem fizetünk reálkamatot az MNB alapkamat esetén. Ebből pedig az következik, hogy a CHF árfolyama – változatlan EUR/CHF árfolyam estén – nagyjából 280 HUF/CHF kellene, hogy legyen. És most tessék csak felkapni a fejeket: Ha nem lett volna svájci árfolyamgát, akkor már régen ezen a szinten lenne a CHF/HUF árfolyam, vagyis az már jóval korábban erre a szintre ért volna, azonban azóta ott stagnált volna. A fenti ábrán tehát egyértelműen látható az, hogy Surányi idejében fordult a jegybanki trend a negatív reálkamat irányából a pozitív reálkamat irányába, ám ennek az erősödése még egészen alacsony volt, nem volt sem számottevő, sem trendszerűen emelkedő. Jól látható az is, Járai idejében sem volt számottevő a növekedés az elhibázott gazdaságpolitika ellenére sem, és az is látható, hogy teljesen fenntartható módon ádta át a Jegybankot, hiszen ekkor még nem volt nyakig eladósítva az ország, az erős Forint ideológiáját pedig bármikor fel lehetett volna adni. Sajnos meg kell azonban állapítani, hogy az, ami utána történt, az már minden józan észnek ellentmondott, hiszen az ábrán világosan látható, hogy a reálkamatok szintjét exponenciálisan emelkedő szintre vitték el, vagyis a fenntarthatatlanság irányába mozdultak el, és ha a monetáris tanács átalakítása nem lép közbe, akkor ma már a finanszírozhatatlanság szintjén túl lenne a reálfelértékelődés úgy, hogy mindeközben a Forint árfolyamát sem sikerült megvédeni.
Ez persze természetes, hiszen valójában minden lépés, amit ennek érdekében tettek, az éppen ennek ellenében hatott, csak igazi válságmanagger módra úgy időzítve, hogy az előnyök a megbízási időszakban jelentkezzenek, hogy felvehető legyen a “sikerdíj”, a hátrányok pedig a lelépés után, amikor már másra lehet kenni a problémákat, hiszen “az is lehet, hogy ott sem voltak”, de náluk “mindenképpen minden adat rendben volt”. Mindebből következik az, hogy Magyarország számára egyetlen irány maradt, az az irány, amin jelenleg járunk, és amely a bevezetőben említett Finnország esetében is megoldást jelentett. Ez pedig az, hogy kiárazzuk a rendszerből azt a reálfelértékelődést, amely irreálisan magas árfolyamon tartja a Forintot, és folyamatosan leépítjük azt a többletet, ami ezen az árfolyamon tartja annak érdekében, hogy például az állampapír hozamaink már a valós adósságszolgálatot mutassák és a tényleges adósságszolgálatunk ne legyen szétszabdalva MNB tartalék finanszírozásra, Forint felértékelődés árába és csak ezen túlmenően az állampiaci papírok hozamelvárásába. Ugyanis így válik érthetővé az, hogy miért nem okoz gondot Magyarországnak a devizában kibocsájtott kötvények értékesítése. Egyszerűen azért, mert abban a hozamszint fix, nem függ a Forint árfolyamától, ugyanakkor az is nyilvánvaló lehet, hogy a Forint reális értékre hozása nem történhet meg úgy, hogy a magyar állampapírokat lejegyző kötvényesek számottevő veszteséget szenvedjenek el a leértékelés miatt. A követendő irány tehát nyilvánvaló:
Egyszerűen be kell fejezni a reálfelértékelődést, vagyis leértékelésnek kell jönnie, azaz a fair EUR árfolyamnak kell összezárnia az irreális EUR árfolyammal. Ennek az idejét, lefutását gondosan ki kell számolni és pontosan le kell kommunikálni, mert ennek az ismerete az a paraméter, amely a hosszátávú forintos állampapírjainkat kiszámíthatóvá és ezáltal olcsón eladhatóvá fogja tenni. Magyarán szólva, államcsőd lehetősége nincs a levegőben, hiszen nem is lehet, ugyanakkor a Forint számottevő leértékelése a hitelezők szemében nem egyszerűen egy lehetséges opció, vagy félelem, hanem valójában egy várt lépés, ezért lényeges ennek az ütemezése és ezért fontos a jegybanki alapkamat csökkentés nagyon tervezett és minden rögtönzéstől mentes levezénylése. És akkor most, így a végére mutatok még egy ábrát arra nézve, hogy mi volt az, ami indokolttá tette azt, hogy 2012-ben, a monetáris tanács átalakításával megállítsuk azt a példátlan ámokfutást, amibe az MNB akkori vezetése belekezdett:
A két vonallal határot terület nem más, mint a választások időpontja és a monetáris tanács kibővítése és kamatvágási ciklusa közötti időszak, amelyben jól láthatóan példátlan módon pénzügyi katasztrófahelyzet hiányában is úgy működött az MNB, mint az összeomlások idején, ugyanis soha korábban nem fordult még olyan elő, hogy a jegybank trendszerűen reálfelértékelésbe kezdett a Forint árfolyamával kapcsolatban, amikor erre semmi oka sem volt. Egyszerűen szembement a tényekkel, a valósággal, valójában közönséges és kizárólagos kormányellenes monetáris politázálásba kezdett az MNB. Minden korábbi időszakban az volt a trend, hogy az alapkamat módosításával csökkenteni igyekezték a reálhozamot, és csak akkor nem így alakult, amikor 2006-ban és 2008-ban kiderültek a “trükkök százai”, node 2010 áprilisa után ilyenről szó sem volt, valójában az MNB monetáris politikája állította elő a problémákat, ami példátlan és szembemegy Magyarország érdekeivel. Ez a monetáris politika ugyanis gyakorlatilag folyamatosan növekvő hozamelvárás megfizetésére kötelezte Magyarországot, ráadásul teljesen értelmetlenül és feleslegesen, hiszen jól látható és tudható, hogy ez még csak a Forint árfolyamának a stabilitását sem vonta magával, sőt mi több, az is jól látható, hogy azt egyenesen a megváltozott összetételű monetáris tanács stabilizálta éppen azzal, hogy az öngyilkos pályáról letérítette a Forintot és ezzel gyakorlatilag visszaengedte arra a pályára, amin a választások előtt mozgott gyengülő pályán a Forint árfolyama. ÖSSZEFOGLALÓ Magyarországnak muszáj tanulnia Finnország példájából, illetve felismernie azt, hogy a devizája nem olyan számottevő a világ devizapiacain, hogy olyan monetáris politikát folytasson, amellyel a devizájának a konstans árfolyamát akarja garantálni. Ehhez képest is nagyobb hiba az, ha az inflációs célokat a Forint árfolyamával manipulálásával akarják elérni, és most külön visszautalnék a hivatkozott PhD értekezésre, amelyben szó szerint le van írva az, hogy Finnországban sem vont magával inflációt a leértékelés. A Forint árfolyamát el kell tehát engedni arra a szintre, amelyen a reálfelértékelés nélkül állna és a jövőben ettől a szinttől soha többé nem szabad eltéríteni. És mivel úgy döntöttünk, hogy nem az US$-hoz, hanem az EUR-hoz kötjük a sorsunkat, ezért ettől a céltól semmiféle indokkal sem szabad eltérni.
Sőt mi több, különösen olyan okból nem lehet eltérni, hogy egy másik devizanemhez képest erősítsük a Forintot akármilyen jól hangzó indokkal. Ennek a költsége ugyanis biztosan magasabb annál, mintha elengednénk az árfolyamot és az ebből fakadó veszteséget kompenzálnánk, az ugyanis csak egyszeri költség, mig a tartós árfolyamerősítés folyamatos veszteség, ami kiszámíthatatlanságot jelent, amelyet értelemszerűeen minél előbb meg kell szűntetni Magyarország érdekében. Az irrális Forint felértékelődés, a folyamatos reálhozam fizetés a Forintot irrálisan erőssét tette és ezt a luxust Magyarország nem engedheti meg magának, és nem tarthatja fenn annak ellenére sem (sőt éppen azért nem), hogy ez számos embernek, családnak számottevő költséget jelentene, ugyanis az ő esetükre is igaz az, hogy a bérük éppen azért nem tud növekedni, mert a saját és mások hiteleit, valamint a Forintot dotálni kell. Mert itt utalnék egyeten gondolattal arra, hogy az inflációszámítás éppen azt mutatta be, hogy jelentős felértékelődés volt a Forintban, ami azonban – értelemszerűen és utalva az EURO(PA) összeesküvésre – pontosan azzal járt, hogy nominálisan kevesebb Forintot vehetnek kézhez! Ezt támasztja alá az is, hogy: http://www.origo.hu/gazdasag/20130321-kozeliti-a-150-ezret-a-netto-atlagber.html “A nettó átlagkeresetek kissé nagyobb mértékben nőttek januárban, mint az árak, így a reálbérek szerény mértékben nőttek. Az átlagbér 147 ezer forint közelébe kúszott.” És: http://www.mszosz.hu/files/1/65/407.pdf
Vagyis mig a minimálbér értéke messze az infláció felett emelkedett, addig a nettó bérek már messze az infláció alatt maradtak, de leginkább a nyugdíjak azok, amelyek a legkevésbé követték az inflációt. Ebből következik, hogy nem igaz, hogy a nyugdíjak emelkedése hozta volna nehéz helyzetbe az országot. Ezért nem élkünk jobban mint négy éve, vagy húsz éve. Mert még ott sem tartunk, ahonnan akkoriban elindultunk. A tanulság pedig az, hogy Magyarország azért van szinte pontosan ugyanabban a helyzetben mint a Euróövezet perifériája, mert hiába van önálló devizánk, de azzal, hogy azt ugyanúgy – és teljesen feleslegesen - felértékeltük Németországhoz képest, azzal ugyanazt a verseny és finanszírozási hátrányt szenvedtük el, mint ők. Mig azonban ők nem tehetik meg – hiszen nem tudják megtenni -, hogy a deviza reálhátrányát eltűntessék a rendszerből, nálunk ez csupán döntés kérdése, amelyet mielőbb meg kellene tennünk. Azzal tehát, hogy Magyarország is beállt a “kvázi EUR”-t használó országok sorába, azzal olyan mértékű versenyhátrányt szenvedett el, illetve olyan pénzeket kellett erre kifizetni, amelyek amellett, hogy soha nem térülnek meg, még a mai napig béklyóban is tartják hazánkat. Mindezek alapján a probléma megoldásának irányát egyértelműen a Forintnak az EURhoz képesti reálfelértékelét mielőbb, de semmiképpen sem az állampapírokon veszteséget elszenvedő befektetők kárára kell megvalósulnia.
Ennek érdekében elképzelhetőnek tartom akár a befektetők egyszeri kompenzációját egy egyszeri leértékelésre, ez azonban kizárólag alapos megfontolás és komoly tárgyalások után lenne lehetséges. A devizahitelezés esetében pedig úgy vélem, érdemes azt megfontolni, hogy még a devizahitelesek teljes futamidő alatti dotálása is kevesebb költséggel járna Magyarország és a hiteleket folyósítók számára - hiszen ebben az esetben egy folyamatosan csökkenő költségszintről lehetne értekezni, az árfolyam védelmének permanens és egyre magasabb költségével szemben -, ugyanakkor a versenyképesség visszanyerése mind a gazdaság, mind a lakosság számára már rövid távon is érzékelhető haszonnal járna. Ez ügyben érdemes megfontolni a Bokros csomagnak azon hatását, hogy az inflációval felpörgetett gazdasági adatok a GDP arányában számolva az államadósság csökkenésével jártak, amely természetesen most is igaz lenne, ha a devizaadósság nagy részét (devizatartalék) vissza lehetne fizetni annak okán, hogy már nem kellen a forint árfolyamát védeni az “idealizált virtuálisan stabil” EUR/HUF váltási arány érdekében. Ugyanakkor minél később nézünk azzal szembe, hogy a jelenlegi árfolyam tarthatatlan és védhetetlen, annál többször és annál inkább fogunk a Forint ellen irányuló spekulatív támadásokkal találkozni, a jelen tanulmányban foglalt adatok ugyanis bárki számára elérhető, közismert adatok, így teljességgel kizárható az, hogy azt nemzetközi elemző cégek, spekulánsok, a magyarországi bankok akkoriban és azóta ezt még nem vezették le, és hogy ebből mi következik. Így válik érthetővé ugyanis az, hogy miért történik minden esetben ugyanaz: Ahogy belföldi, vagy külföldi devizára hatással bíró számottevő információ érkezik, az első deviza, amivel kapcsolatban short pozícióket lehet nagy biztonsággal felépíteni, az éppen a Forint lesz ezen rendszerbe kódolt hiba okán. Mindezek alapján Magyarország jelenlegi és multbeli problémáit egyértelműen a virtuális EUR bevezetéshez, illetve az Euró(pa) összeesküvéshez való hallgatólagos csatlakozásunkban, illetve az amellett a mai napig tartó kitartásunkban jelölném meg. Más szavakkal, Magyarországnak sürgősen vissza kell térnie az orthodox infláció politikájához, azaz egyrészről az ingatlanok (bérlet és a tulajdonba kerülés) árának az inflációba történő beszámításához, illetve a Forintnak az MNB alapkamattal számított értékének csökkenő vásárlóerőre állításához. Más szavakkal a titkolt deflációs politikát fel kell váltani a nyílt inflációs monetáris politikával, azzal, hogy a maximális biztonságban lévő betét értéke nem növeszik, hanem az stagnáló, vagy enyhén csökkenő pályára áll. Úgy vélem, ez a pár gondolat önmagában biztosítja az ország kiszabadulását a devizacsapdából, ezek hiánya pedig permanens beragadásátt jelenti a devizaválságba. Konklúzió: A stabil Forint ideológiájával egyszer és mindenkorra le kell számolni és tudomásul kell venni, hogy ez az ország ezt egyszerűen nem engedheti meg magának. Észre kell venni, hogy ezzel a módszerrel nemhogy nem él az EUR, vagy az US$, hanem szemmel láthatóan ennek ellenében politizálnak. Az, hogy mi a sorsunkat az EUR-hoz kötöttük, az érthető, azonban az már nem, hogy reálfelértékeléssel még versenyhátrányba is kerüljünk. Így ugyanis az EUR-hoz való csatlakozás minden előnyét elvesztjünk amellett, hogy annak minden hátrányát elszenvedjük. Logikus lenne tehát, hogy ezzel szakítva ennek éppen az ellenkezőjét tegyük: A devizatartalék leépítésével együtt, az inflációs politika létrehozásával a Forint árfolyamát a reális szintre állítsuk be, és onnantól kezdve soha többé meg se próbáljuk azt, hogy a forint árfolyamát hatalmas erőfeszítéssel erősíteni próbáljuk, illetve, hogy ez céllá váljon.
