Az Eucharisztia a családegyházban MAKACS Szeptember 26-tól 28-ig

Fr. Jean-Yves Brachet op Tanulmányi Régens Domonkos Rendház H – 9400 SOPRON Széchenyi tér 4. Tel.: + 36 99 508 985 Fax: +36 99 508 983 Az Eucharisztia a családegyházban MAKACS Szeptember 26-tól 28-ig „Az eucharisztia 'az egész keresztény élet forrása és csúcsa'. (LG 11) A szent Eucharisztiával kapcsolatban áll és reá irányul a többi szentség, valamint minden más egyházi szolgálat és az apostolkodás is. Hiszen 'az Eucharisztiában benne van az Egyház egész kegyelmi gazdagsága, maga Krisztus, a mi húsvéti bárányunk és élő kenyerünk'. (PO 5)” (KEK, 1324) Az Eucharisztia a keresztény élet középpontjában van. A keresztény élet pedig nemcsak személyes, hanem közösségi élet is. Az Eucharisztia nem csak a személyes keresztény életet építi, hanem a közösségi keresztény életet, az egyházi életet is. Amikor a Katekizmus azt mondja, hogy az Eucharisztiával kapcsolatban áll és reá irányul a többi szentség, ez érvényes a közösség szolgálatának szentségeire is. Vagyis, az Eucharisztiával kapcsolatban áll a házasság szentsége. Úgy hogy az Eucharisztiával kapcsolatban áll a család, mert a család a házasságon alapszik és a házasság a családra nyílik. Ez azt jelenti, hogy az Eucharisztia elemeire valahogy rátalálhatunk a családi életben. Erről lesz szó ebben a kis beszámolóban. Az eucharisztiával kapcsolatban áll a többi szentség és az Eucharisztia az egész keresztény élet forrása és csúcsa. A hét szentség között kohézió, belső egység van. Ezt a kohéziót általában az Eucharisztiából kiindulva szoktunk megérteni. Ez teljesen igaz, de nem ez az egyetlen lehetőség. Sőt a Szentírásban nem ez az elsődleges mód, ami szerint az egész keresztény élet kohézióját (belső egységét) meg lehet érteni. A házasságról és a családról van szó a Szentírásban, de nem csak úgy, hogy a Szentírás szól a házasságról és a családról, hanem úgy is, hogy a Szentírás a házasság analógiájával Isten és az emberek közötti kapcsolatról beszél. Főleg a prófétáktól, különösen Ozeástól kezdve a férfi és nő közötti kapcsolat Isten és a népe közötti kapcsolatot jelképezi. Ez a gondolat az Újszövetségben szent Pál szavaival csúcsosodik ki: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom.” (Ef 5,32). A házasság a Krisztus és az Egyház közötti egyesülés szentsége, vagyis jele. Azt lehet mondani, hogy a házasság szentsége azt jelenti, ami az Eucharisztiában megvalósul: az Isten és az ember közötti kapcsolatot. Az Eucharisztia teológiája lényeges módon az Eucharisztia ekkleziológiai dimenziójával foglalkozik és nem csak azokkal a kérdésekkel, amelyek a valóságos jelenléttel kapcsolatban vannak. Úgy is nem csak a házassági kötelékkel kell foglalkoznunk, hanem a kötelék ekkleziológiai dimenziójával is. A mai világban mindenről szemérem nélkül szabad beszélni. Majdnem mindenről... mert az Istennel való kapcsolatról nehezebben szoktak beszélni. És amikor erről szólunk, nem szoktuk az Énekek énekének szókincsét használni. Istennel való kapcsolatunkról nem úgy szoktunk beszélni, mint jegyesi vagy menyegzői kapcsolatról! A Szentírás pedig ezt bőven megteszi! A Szentírásból kiindulva és a Szentírásra támaszkodva mondhatjuk, hogy minden szentség – az Eucharisztia is – az Istennel való jegyesi vagy menyegzői kapcsolat szolgálatában áll. Ebből a szempontból a házasság szentsége különös jelentést ad a többi szentségnek. Az egyházi rend szentségének is: „Én Isten féltékenységével féltelek titeket. Mert eljegyeztelek benneteket egy férfival, hogy tiszta szűzként vezesselek el Krisztushoz.” (2 Kor Fr. Jean-Yves Brachet OP

–1–

Az Eucharisztia a családegyházban

11,2) mondja szent Pál. Teológiai szempontból – szerintem – a 'családegyház' kifejezés azon alapszik, hogy a Szentírás a házasság analógiájával Isten és az emberek közötti kapcsolatról szól. (Aranyszájú szent János az első, aki a családról mint családegyházról szól – Hom. In Ep., XX, 6: “καί ἡ οἰκία γαρ ᾽Εκκλησία ἐστὶ μικρα”; vö. Lumen gentium, 11; Apostolicam actuositatem, 11; Familiaris consortio, 21, 38, 48, 49, 51, 52 (x2), 54, 61 et 65 –.) Az egész Szentírásban Isten és az emberek közötti szövetségről van szó. Ez a szövetség először a néppel való közösségi szövetség: Az Eucharisztia a szeretet egységének a szentsége, ez építi fel az Egyházat - az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, és az Eucharisztia építi az Egyházat. Nagyon fontos közösségi dimenziója van tehát. Amikor összekapcsoljuk egymással egyik oldalról az Egyházat, másik oldalról pedig a házasságot és a családot, ezzel egyben a házasság és a család közösségi és társadalmi dimenzióját hangsúlyozzuk. A házasság egy férfi és egy nő kölcsönös megegyezéséből jön létre, akik egész életükre egymásnak ajándékozzák magukat. Ez a megközelítés ma magától értetődőnek tűnik, ha a két személy szabad döntéséből indulunk ki, de el kell ismernünk, hogy ez nem volt mindig így, és még ma is vannak olyan kultúrák, ahol nem ez az általános szabály. A házasságnak ebben az individualizálódásában van valami igaz és jó, ha figyelembe vesszük azt, hogy az elköteleződő felek számára szükséges a szabadság, de a házasság megértését illetően egyúttal veszélyt is jelent, mert bár a jövendőbeli házastársak valóban szabadok arra, hogy házasságot kössenek, az a szabadságuk nincs meg, hogy ők határozzák meg azt, hogy miben áll a házasság! A szabadság az elköteleződés szándékára vonatkozik, de nem annak természetére, amire magukat elkötelezik. (mint ahogy bárki szabadon beiratkozhat egy futball klubba, de mégsem határozhatja meg a labdarúgás szabályait!). Így tehát a házasság individualizálódása eltorzítja annak realitását akkor, amikor az „élharcosok” elvágják magukat a társadalomtól, és egybekelésükben kizárólag az ő akaratukból eredő valóságot látnak, mely házasságuk létrejöttére, és annak tartalmára is érvényes! Bizonyára jó, ha kiállunk amellett, hogy fontos a jövendőbeli házasok szabadsága, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy a jegyesek gyakran kevésbé szabadok, mint gondolnák. Könnyen megértik azt, hogy elköteleződésüknek szabadnak kell lennie minden a külső befolyástól (szülők, nagyszülők, barátok…), még ha a gyakorlatban ez nem is olyan kézenfekvő, mivel a befolyások gyakran álarcba öltöznek (az a férfi, aki azt látja, hogy minden barátja egymás után házasságot köt, vajon valóban minden befolyástól mentes?). Azt azonban nehezebben értik meg, mi az, ami szabadságukat akkor gátolhatja, amikor egymás közötti kapcsolatukról - az együtt lakás inkább akadályozza a szabadságot, mint segítené azt, egy gyermek jelenléte szintén - , vagy a saját helyzetükről van szó (a személyes érettség hiánya, vagy például az anyaság utáni vágy, mikor a biológiai óra ketyeg…). Mégis, a házastársak szabadságának hangsúlyozása nem feledtetheti el a társadalom szerepét a házastársi kötelék létrejöttében: könnyen megérthetjük azt, hogy a beleegyezés egymás közötti megbeszélése a szénakazalban egy pajta mélyén, nem ugyanazt jelenti, mint ugyanez a párbeszéd, az anyakönyvi hivatalban, a tanúk előtt, bár az előbbinek megvan a maga szubjektív intenzitása! Talán ezt a tényt nehezebb megérteni és elfogadni egy olyan társadalomban, amely az egyéni szabadságot a végletekig igyekszik erősíteni, és csökkenteni próbálja a sajátosan társadalmi dimenziót. Ahhoz, hogy házasságuk létrejöjjön, nem elég tehát az, ha egy férfi és egy nő egymásnak„igent” mond. Arra is szükség van, hogy ennek az aktusnak társadalmi hatása is legyen, és mint olyat elismerje azt az a társadalom, amelyben élnek. Megvan a társadalmi rítus „kötelező haladási iránya” - a mai társadalom esetében, ez leggyakrabban az anyakönyvi hivatalban kötött polgári házasságot jelenti. Sőt, a társadalom valósítja meg azt - annak képviselői, és rítusa által -, hogy a házasok törvényesen egybekeltek. Nagyon úgy tűnik, hogy minden civilizációban megvan a házasság sajátos rítusa (a családapa szavai, bevezetés a nászszobába, vagy valami egészen más rítus), amely éppen ezt a társadalmi jelleget biztosítja, s amely által olykor homályba merül maguknak a Fr. Jean-Yves Brachet OP

–2–


házasulandóknak helye, és saját döntése. A társadalomnak a házastársi kötelék létrejöttében betöltött szerepe ott van a társadalom családra vonatkozó elvárásainak és felelősségének eredeténél is. Más szóval, a házassági kötelék privatizációja - azáltal, hogy a polgári házasságot megvetik -, ahhoz vezetne, hogy a társadalmat mentesítiené annak a családra vonatkozó felelőssége alól. Mégis, úgy történik az egész, mintha már nem lenne helytálló a magán és a nyilvános szféra közötti megkülönböztetés. Mert azok a fiatalok, akik együtt élnek, követelik azt, hogy a döntésük a sajátjuk legyen - egy magán döntést -, de rögtön azt is akarják, hogy ezt a magán döntést a társadalom fogadja el, vagyis hogy ez a döntés nyilvános legyen. Így, az elválasztó vonal már nem a magán és a nyilvános szféra között húzódik, hanem a nyilvános és a társadalmi szféra között, amennyiben egy magán döntésnek tulajdonított nyilvánosság már nem foglalja magában azt, hogy elfogadnák a házasság társadalmi igényeit, hacsak a nyilvánosság nem akarja nyíltan függetleníteni magát a társadalomnak a házassággal szemben támasztott elvárásaitól! Úgy tűnik, hogy félnek az elköteleződéstől, de ez nemcsak a házasság esetében van így, Ezzel egy második ponthoz érkezünk: a házasság nemcsak tartalmánál fogva társadalmi realitás, hanem a jegyesek elköteleződés által is! A házasságnak nemcsak tartalmánál fogva van társadalmi dimenziója, hanem az azt megkötő férfi és nő elköteleződése miatt is. Az elköteleződés e társadalmi dimenziójának elsődleges oka bizonyár az, hogy egyáltalán lehessenek gyerekek, és az az igény, hogy megadják nekik az őket megillető társadalmi egzisztenciát. De a hűség, amint a tartósság is, itt egyben megerősítésre talál, mivel a társadalom elköteleződésüknek tanújává válik. E tekintetben az elköteleződés társadalmi dimenziója csatlakozik ahhoz, hogy a házasság tartalmát a társadalom határozza meg. Egy egymással elköteleződő férfi és nő szerelme személyes döntésükből ered (vagy legalábbis abból kellene erednie). Az elköteleződésre való szándékuk tehát személyes, de ez semmiképpen nem jelenti azt, hogy az elköteleződés nem ölt társadalmi dimenziót. Az elköteleződés egy személyes elhatározás gyümölcse, de magában foglalja a társadalmi dimenziót (vetületet) is. Az elköteleződés társadalmi dimenziójának alapja (különösen is) az életre való nyitottság. Az életre való e nyitottságra az Egyház kifejezetten is felszólít. Itt is látható a szentmisével való párhuzam: Az Eucharisztia, mivel az a szeretet szentsége, nyitott az életre, termékenységet hordoz magában. Mondtam, hogy az Eucharisztia elemeit valahogy megtalálhatjuk a családi életben. Azt akartam hangsúlyozni, hogy az Eucharisztia celebrálásában a közösségi élet minden fontos eleme megvan. Bár ezt majd később kifejtem, egy példát szeretnék most mondani, hogy jobban megértsük. Az Eucharisztia celebrálásában, a szentmise alatt hallgatni szoktuk Isten igéjét: a hallgatás nagyon fontos. De a hallgatás minden közösség életében, és a családban is nagyon fontos! Vagyis a szentmisében vannak olyan elemek, amelyeket megtalálhatunk – legalábbis jó lenne! – minden család hétköznapi életében. Nem akarom most az Eucharisztia szentségének a teológiáját bemutatni – ezt már mindenki ismeri, lehet, hogy sokkal jobban mint én – , hanem gyakorlati párhuzamot szeretnék vonni az Eucharisztia celebrálása és a család élete között, a szentmise és a családi élet között. A család tagjai pontosan a családban találhatják meg az eucharisztiára való felkészülést, és fordítva: az szentmisében megtalálják azokat az elemeket, amelyek fontosak nekik a saját mindennapi, családi életükben. Szóval az eucharisztia és a házasság/család közötti kapcsolat nem csak teológiai kérdés, hanem gyakorlati és pasztorális kérdés is, vagyis a teológiának praktikus (gyakorlati) aspektusai is vannak. Úgy tűnik, hogy a párhuzam elsősorban pedagógiai szempontból érdekes. De azután azért is, mert jobban megláthatjuk az élet egységét. Mi, akik teológiát tanultunk – vagy legalábbis tanították nekünk... –, meg szoktuk különböztetni a dogmatikát és az erkölcsteológiát. A megkülönböztetés pedig egyáltalán nem klasszikus, sőt elég új a teológia történetében. A Fr. Jean-Yves Brachet OP

–3–


középkori teológusok ismerték ezt a megkülönböztetést, de az szerintük ez csak anyagi különbségtétel. Szóval szerintük vannak dogmatikai kérdések, vagy erkölcsteológiai kérdések, de dogmatika vagy erkölcsteológia nincs. (vö. Aquinoi Szt Tamás, Ia, q.1, a.3) Ez azt jelenti, hogy a teológiában egység van. Sőt csak egy teológia van, akkor is, ha a teológus több féle anyaggal foglalkozik. Ez azért fontos, mert a megkülönböztetés gyakorlatilag azt jelenti, hogy különbség van a hitről való kérdések és a gyakorlati élet kérdései között, a hit és a mindennapi élet között. Szóval azt még elfogadják, hogy az Egyház elmondja azt, hogy miben kellene hinni, de azt nehezebben, vagy néha már egyáltalán nem fogadják el, amikor erkölcsi témákról szól, mint például a házastársi erkölcsről. Tudjuk pedig, és tapasztalhatjuk, hogy egy bizonyos életfelfogás egy bizonyos életformához vezet, és viszont, a mindennapi élet egy többé-kevésbé kifejezett, de mindenképp reálisan létező életfelfogásra vezethető vissza. A probléma éppen az lehet, ha már nem érzékeljük a gondolkodás és a cselekvés helyessége közötti kapcsolatot. Az első felvetődő kérdés a helyes gondolkodásmódra vonatkozik. Tartható-e még az igazság egyetemességének a gondolata? Nyilvánvaló, hogy tagadó válasz esetén az ajtó mindenfajta gyakorlati életfelfogás előtt nyitva áll, mivel a morális így elveszti objektív alapját. És ez különbözőképpen történhet meg: lényegében akár anélkül is, hogy radikális módon elutasítanánk a morális alapját, – ami nehezen fogadható el –, de ezt az alapot relativizálni lehet, azzal, hogy tagadjuk annak objektív voltát. Így erkölcsi szubjektivizmusba eshetünk, ami az objektív igazság hiányát tükrözi. Lehetséges továbbá az elmélet és a gyakorlat közötti mindenfajta szükségszerű és kötelező erejű kapcsolat tagadása, egy hamis pragmatizmus (melyet olykor realizmusnak minősítenek), vagy egy rosszul értelmezett irgalmasság nevében hirdetnek. A szentmise és a családi élet között meglévő gyakorlati párhuzam segíthet abban, hogy a hívők jobban meglássák a hit és a mindennapi élet között lévő folytonosságot, sőt jobban lássák az életük egységét. A szentmise összefoglalja azokat az elemeket, amelyek a mindennapi életben megtalálhatók. Ideje, hogy konkrét párhuzamot vonjak! A szentmise a köszöntéssel kezdődik. Az üdvözlés után következik a bűnbánati cselekmény. És a könyörgés után hallgatjuk Isten Igéjét. A csend is fontos. Egyébként, hogyan is lehetne hallgatni csend nélkül? Ezután a hitvallás és a hívek könyörgése jön. Az eucharisztia liturgiája a felajánlással kezdődik. Az Eucharisztikus ima főbb elemei így különböztethetők meg: hálaadás, akklamáció, lélekhívás (epiklesis), konszekráció, megemlékezés (anamnesis), felajánlás, közbenjáró imák, záródicsőítés. Azután még a 'Mi atyánk' imája következik, az áldozás, csend, áldás és a küldetés. Sok elem van. Fontos, hogy ezeket az elemeket a családi életben is meg találhatjuk, amint egyébként minden közösségi életben is: üdvözlés, megbocsátás, kérés és hallgatás, csend, a saját meggyőződés szabad kifejezése (hiszek...), hálaadás, lélekhívás, konszekráció, megemlékezés, felajánlás, dicsőítés, áldozás, áldás és küldetés. Csak egy pár szót szeretnék most néhány elemről mondani. Ezt mindenki tovább tudja fejleszteni. Üdvözlés. Az egyik első dolog, amit egy gyerek tanul: a köszönés. Az üdvözlés nem csak udvariasság kérdése. Az üdvözlés azt jelenti, hogy figyelünk a többiekre. Egy közösség több, mint néhány egymás mellett lévő személy. (És a családjog nem ugyanaz, mint a család tagjainak joga! Fontos hangsúlyozni ezt, mert az individualizmus miatt ez a megkülönböztetés nem mindig, és nem mindenki számára világos.) Megbocsátás. A családi élet, mint ahogy a keresztény élet is, az irgalmasságon alapszik. Ki az közöttünk, aki soha nem mondta azt, hogy most már elég, most már nincs türelme. Ki az, aki soha nem akarja azt, hogy igazságosság legyen? És tényleg nagyon fontos, hogy igazságosság legyen a világban és az emberek között. Nekünk mindig nehéz az irgalmasságot és az igazságosságot együtt tartani. Úgy érezzük, hogy néha ellentét van az igazságosság és az irgalmasság között. Azért is kérdezte Péter, hogy hányszor kell megbocsátania annak, aki Fr. Jean-Yves Brachet OP

–4–


vétkezett ellene. «Talán hétszer?» És Jézus így felelt: «Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!» Hetvenszer hétszer, azaz mindig, újra meg újra. Isten irgalmasságának nincs határa, sincs vége! Istenben nincs ellentét az igazságosság és az irgalmasság között. Isten, amikor irgalmas, teljesen igazságos is. Isten irgalmasságának mértéke Krisztus áldozata és szeretete. De az irgalmasság nem automatikuson működik! Aki nem akarja az irgalmasságot elfogadni, az nem is kapja meg! Mindenkinek van ilyen tapasztalata: valaki rosszat tett neked, odajössz hozzá és azt mondod neki: megbocsátok neked. Ha a másik nem ismeri fel, hogy rosszul cselekedett és azt feleli, hogy a megbocsátást nem fogadja el, mert semmi rosszat nem tett, akkor már semmit nem tudsz csinálni! Fordítva, az is lehet, hogy mi nem fogadjuk el a megbocsátást, mert nem akarjuk felismerni, hogy hibáztunk. Az irgalmassághoz két emberre van szükség: az egyik adja, a másik pedig elfogadja. E nélkül nem valósul meg az irgalmasság. Megbocsátás nélkül, nincs kigazi közösség. Kérés. A család csak akkor igazán családegyház, ha a házastársak együtt fordulnak az Atya felé és együtt imádkoznak. Az életük Isten adománya. Hallgatás. A hallgatás, az odafigyelés az egész Szentírásban fontos helyet kap, kezdve a Második Törvénykönyv alapvető szavaitól: „Halld, Izrael: az Úr a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel! Ezeket a parancsokat, amelyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben, és vésd gyermekeidnek is az eszébe, beszélj róluk, amikor otthon tartózkodsz s amikor úton vagy, amikor lefekszel s amikor fölkelsz. Igen, jelként kösd őket a kezedre, legyenek ék a homlokodon. Írd fel őket házad ajtófélfájára és kapujára! (MTörv 6.4-9). Ez Mária attitűdje is: „Legyen nekem a te igéd szerint!” (Lk 1.38) A „hallgatás”, „odafigyelés” szónak kettős értelme van: egyrészt hegyezni a fülünket, hogy meghalljuk és odafigyeljünk arra, amit mondanak, másrészt, megvalósítani azt, amit meghallottunk (így, amikor a szülők azt mondják gyermeküknek: „figyelj oda arra, amit mondanak neked”, akkor természetesen azt kérik tőle, hogy figyeljen, de azt is, hogy tegye meg azt, amit mondtak.) A fiatal Sámuelt is erre biztatják: „Ha szólítanak, mondd azt: ’Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!’” (1Sám 3.9). Krisztus az Ige, ő a megtestesült Ige: ő az, akit hirdetnek, akit befogadnak, meghallgatnak, s akiről azután másoknak is beszélnek. A kísértés nagyon sokszor az, hogy fordítva tegyünk: „Hallgass ide, én beszélek…” Nincs valódi odahallgatás anélkül, hogy megvalósítanánk azt, amit hallottunk. Amikor már nincs (kölcsönös) hallgatás egy közösségben, akkor már nem valójában közösségről beszélhetünk. Együtt lenni, egymás mellet élni, még nem jelenti „közösségben élni”. Csend. Egy domonkos atya, aki Fribourg-ban exegézist tanított, azt szokta mondani, hogy vannak olyan versek a Szentírásban, amelyeket soha nem idéznek a modern pasztorációban. A következő verset szokta említeni: „Mondom nektek: az emberek az ítélet napján minden fölösleges szóról számot adnak, amit kiejtenek a szájukon.” (Mt 12,36) És amikor valaki panaszkodik, mert nincs ideje mindazt megtenni, amit (talán) kellene és amit (biztosan) szeretne, akkor ennek az atyának a mondására gondolok. Ha tényleg csak azt mondanánk, ami nem fölösleges, úgy tűnik, hogy sok szabad időnk lenne... Vannak olyan dolgok, amelyekről nem lehet beszélni, mert a szavak nem tudják kifejezni azt, amit élünk, ami bennünk van. Azért is igen nagy baj az, hogy a mai világ fél a csendtől. Bárhova mész, van rádió vagy zene, vagy beszélgetés, vagy... Aki nem tud csendben maradni, az nem tud Krisztussal találkozni! Illés próféta tapasztalta, hogy a szélvészben nincs az Úr, sem a földrengésben, sem a tűzben. De a szélvész, a földrengés és a tűz után enyhe szellő susogása következett, és „Amikor ezt Illés meghallotta, palástjával eltakarta arcát, s kiment, s kiállt a barlang ajtajába.” Isten jelenlétét és Krisztus misztériumát nem lehet szavakkal kifejezni. A családban is vannak olyan dolgok, amelyeket csak csendben lehet teljesen átélni és tapasztalni. Nem csak azért, mert aki nem tud csendben maradni, az hallgatni sem tud, hanem azért is, mert a Fr. Jean-Yves Brachet OP

–5–


szavak nem elegendőek. Így van például, amikor a család egyik tagja szenved. A szeretetnek csendre van szüksége. (Azt a szeretetet, amellyel Krisztus szenvedett és meghalt, nem lehet megfelelően szavakkal kifejezni.) Saját meggyőződés szabad kifejezése. A kommunikáció nagyon fontos. Fontos, hogy legyenek olyan időpontok, amelyekben a család minden tagja szabadon elmondhatja azt, ami fontos neki; anélkül, hogy a többiek mindjárt reagálnának. Aki azt mondja: „mindig jöhetsz beszélgetni velem és elmondhatod, amit szeretnél, mert erre szükséged van”, az nincs igazán készen arra, hogy tényleg hallgasson. Hálaadás. A hálaadás a családban elsősorban azt jelenti, hogy a házastársak felismerik azt, amit Istentől kaptak. Aquinói szent Tamás szerint, a kegyelem nem csak abból áll, amit az ember Istentől kapott. A kegyelem elsősorban egy kapcsolat, egy Istentől és Isten felé való mozgás. Ez nem „valami” az emberben, hanem Istennel való élő kapcsolat. Isten szereti az embert: az ember kegyelmet talált. Az ember elfogadja Isten szeretetét, a kegyelmet. És az ember Istennek hálát ad (latinul: gratias agit). A hálaadás a családban azt is jelenti, hogy egymásnak megköszönnek dolgokat, és a többieknek is köszönetet mondanak. Lélekhívás. A Szentlélek, Urunk és éltetőnk. Az új házasságkötés szertartásában érdekes változások vannak. Többek közt, minden nászáldás világosan megemlít a Szentlélek művét. Az új házasságkötés szertartása hangsúlyozza az epiklézist. Konszekráció. Jézus így imádkozott: „Szenteld meg őket az igazságban.” (Jn 17,17) (Egy francia biblikus mondta, hogy ezek a szavak az apostolok pappá szentelésének az imája.) Fontos, hogy igazság legyen minden családban és a család tagjai között. Igazság nélkül nincs szeretet! Mi az igazság? Nem új az a kérdés, mely az igazság mibenlétet keresi. Ha Krisztus idejében léteztek volna szerzõi jogok, Pilátus egész vagyonra tehetett volna szert „Mi az igazság?” kérdésével (Jn 8,38). Egyébként nem mindig kíváncsiak a válaszra azok, akik a kérdést felteszik! Ismeritek Szent János evangéliumának a nyolcadik fejezetét. Egy házasságtörésen ért asszonyról van szó. Miközben az írástudók és farizeusok ellentétbe állították egymással az igazságot és az irgalmat, Jézus összhangba hozza a kettőt. Ő nem úgy emeli ki az irgalmat, hogy megvetné az igazságot, de nem is sulykolja az igazságot anélkül, hogy azt irgalom kísérné. Ha úgy véljük, hogy irgalmasságot cselekszünk, de közben megsértjük az igazságot, azzal nem segítünk, hanem belefojtjuk a másikat a hazugságba, végül pedig megakadályozzuk azt, hogy rátaláljon a békére. Az igazság az, ami szabaddá tesz (vö. Jn 8.32), és jellemző, hogy erre a kijelentésre abban a vitában kerül sor, mely János evangélista szerint, ezt az epizódot követi. Egyébként maga Jézus világít rá arra, amit az imént tett, mikor megállapítja: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8.12). Az a tanítás, mely arra törekszik, hogy gyengítse az igazságot, a körülmények figyelembe vétele nevében, a rosszul értelmezett irgalom nevében, arra hivatkozva, hogy nem akar kemény szavakat használni, mert azt hiszi, hogy nem lehet elfogadni őket; az a tanítás, mely viszonylagossá teszi az emberről való igazságot, az erkölcsi igazságot – a szó teljes értelmében – az ilyen tanítás nem tesz szabaddá. Másrészt, az olyan tanítás, mely arra szorítkozik, hogy újra fogalmazza a nagy igazságokat, nyers formában, és tekintet nélkül a személyekre, az ilyen tanítás sárba tipor, és inkább lesújt, mint szabaddá tenne. Jézus fenntartja az igazságot is és az irgalmat is, sértetlenül megőrzi a világosság igényét, miközben valódi szeretetről tesz tanúságot (pontosan az „igaz” szeretetről!). Valóban ez Isten misztériumának két nagy dimenziója, ahogyan azt Szent János első levelében kinyilatkoztatja nekünk: Isten világosság és Isten szeretet. A világosság és az igazság a tényekre vonatkozik, a szeretet és az irgalom a személyre vonatkozik. Jézus nem sújtja le ezt az asszonyt ilyen szavakkal: nagy a te bűnöd, megérdemled, hogy a pokolra juss… de nem is tér ki az igazság elől ellenkező megállapításokkal: Isten szeretet, nem baj, a többiek nem értettek semmit… Egyedül az irgalommal összekapcsolódó igazság, egyedül a szeretettel összekapcsolódó Fr. Jean-Yves Brachet OP

–6–


világosság tesz szabaddá. Az irgalom igazság nélkül, vagy a szeretet világosság nélkül, illúziót kelt, de nem segít. „Szenteld meg őket az igazságban.” Az nem elég, hogy az ember az igazságot mondja az igazságot meg is kellene tennie (vö. Jn 3,21). És fontos, hogy a házastársak egyre jobban megismerjék az igazságot,az embert és a házasságot illetően. Megemlékezés. Valójában a keresztény élet mindig az emlékezet és a reménység között épül fel. Az emlékezet nem a múltra való visszahajlás, nem azt jelenti, hogy bezárkózzunk abba, ami már nincs, hanem annak aktualizálása, ami minket létrehozott, kibontakoztatása annak, ami történelmünket alkotja. Ez a kibontakoztatás mégsem zűrzavart jelent, hanem valójában egy ígéret felé fordul, az örök boldogság ígérete felé, olyan ígéret felé, melyet legalábbis részben, már most megélünk. A reménység nélküli emlékezet nem más, mint a múlthoz való visszatérés, ami lehetetlenné teszi azt, hogy a jövő felé forduljunk. Ez pedig nem vezet boldogságra, hanem az emlékbe zár, és azt is megakadályozza, hogy a jelen pillanatot megéljük. Az emlékezet valójában nem az emléket jelenti: az emlékezet a jelenbe átformált, és felvállalt múlt; míg az emlék, ezzel ellentétben, a múltba zárt jelen! Fordítva, az a jövőre vetett pillantás, mely nem venné figyelembe a múltat és azt az emlékezetet, ami azzá tesz minket, akik vagyunk, sokkal inkább hasonlítana a jövőbe meneküléshez, olyan mozgáshoz, mely célját csak magában a mozgásban találja: azoknak magatartása ez, akik nem tudják elfogadni magukat olyannak, amilyenek! Néha azt mondjuk, hogy a jelen pillanatot kell élni. Talán meglepetést okozok, ha meg merem kérdezni: tényleg olyan biztos ez? Kétségtelen, hogy metafizikai értelemben csak a jelen pillanat létezik, kétségtelen, hogy ez az egyetlen, melyet valóban megélhetünk, mert az elmúlt pillanat már nem létezik, a jövőbeli pillanat pedig még nem létezik. De mi ez a jelen pillanat, a múltra való vonatkozás, és a jövőbeli távlat nélkül? A jelen pillanat sajátsága az is, hogy semmiféle konzisztenciája nincs, elfut, eltűnik, még mielőtt beszélnénk róla, vagy gondolnánk rá! Az egyetlen módja tehát annak, hogy a jelen pillanatot megéljük, az, hogy az emlékezetbe vetjük horgonyunkat, és megnyílunk a reménység felé! A keresztény ember nem a pillanat embere, Krisztusra vonatkoztatja magát, aki az örökkévalóságot belehelyezte a történelembe és az időbe, a hiposztatikus egység misztériuma által. A jelen pillanat ezzel sajátos súlyt kap, megtelik örökkévalósággal. Ez azonban - még egyszer ismételjük - csak akkor lehetséges, ha Krisztusra vonatkoztatjuk, vagyis ha az örökkévalóság távlatába illeszkedik, ha az emlékezet és a reménység között van. Küldetés. A házasság szentsége által Krisztus meghívja a házastársakat arra, hogy a házasságuk tanúságot tegyen Isten szeretetéről. A házasságnak van prófétai dimenziója. A II: Vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúcióját az Egyházról a mai világban – Gaudium et spes – mindenki itt ismeri. A családot családegyháznak hívják. De nem csak annak nevezik, hanem valóban az is. Azért vagyunk itt, mert meg vagyunk győződve arról, hogy pasztorális szinten is nagyon fontos beszélni az családegyházról a mai világban. Beszélni róla, és főként ezen a területen dolgozni.

Fr. Jean-Yves Brachet OP

–7–


Az Eucharisztia a családegyházban MAKACS Szeptember 26-tól 28-ig

Recommend Documents