Somai Miklós:
Az EU korábbi bővülései és a közös költségvetés változásai a bővülések idején (2002 december)
1. Kezdetek, szervezetek, költségvetések................................................................................... 2 1.1. Montánunió ...................................................................................................................... 2 1.2. FED .................................................................................................................................. 3 1.3. Az EU általános költségvetése......................................................................................... 4 2. Az autonóm finanszírozás kialakulása és a Közösség első bővülése..................................... 5 2.1. A költségvetés saját forrásai ............................................................................................ 6 2.2. A Parlament növekvő szerepe.......................................................................................... 8 2.3. A Közösség első bővülése ............................................................................................... 9 2.3.1. Ír agrárügyek............................................................................................................ 12 2.3.2. Brit visszatérítés ...................................................................................................... 14 3. A 80-as évek bővülései ........................................................................................................ 17 3.1. Finanszírozási problémák a mediterrán bővülések időszakában ................................... 18 3.2. A közös költségvetés középtávú tervezésének a kialakulása......................................... 19 3.2.1. Az 1988-as reform ................................................................................................... 19 3.2.2. Az 1988-as reform értékelése .................................................................................. 21 4. Az 1993-1999-es időszak ..................................................................................................... 23 4.1. "Észak-Dél" konfliktus a Közösségben ......................................................................... 23 4.2. Az edinburgh-i kompromisszum.................................................................................... 25 4.3. Elmélkedés a közösségi szolidaritásról.......................................................................... 28 5. Az EFTA-bővülés ................................................................................................................ 29 6. Az Agenda 2000................................................................................................................... 31 Források.................................................................................................................................... 35
2
Jelen tanulmány végigkíséri az Európai Unió közös költségvetésének alakulását a kezdetektől napjainkig, miközben – a címnek megfelelően – elsősorban a költségvetési politika azon változásaira koncentrál, amelyek az integráció eddigi bővüléseinek időszakára estek, illetve valamilyen módon összefüggtek az új tagok felvételével.
1. Kezdetek, szervezetek, költségvetések A nyugat-európai integráció kiadásait bemutató statisztikák – egészen a legutóbbi időkig – három különböző szervezet költségvetését tartalmazták: az Európai Unióét (általános büdzsé), az Európai Fejlesztési Alapét (FED1) és az Európai Szén- és Acélközösségét (ESZAK, azaz népszerűbb nevén Montánunió). Minthogy érdeklődésünk középpontjában az általános büdzsé áll, azért, hogy a későbbiekben csak erre koncentrálhassunk, először gyorsan áttekintjük a másik két szervezet pénzügyeit.
1.1. Montánunió Az Európai Szén- és Acélközösséget az EGK későbbi hat tagállama (Franciaország, Németország, Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg) az 1951 április 18-ai Párizsi Szerződéssel hozta létre, azzal a kettős céllal, hogy: -
egyrészt, közös ellenőrzés alá kerüljön a német és a francia gazdasági fejlődés – valamint egy esetleges hadiipari fejlesztés - alapját képező szektor, másrészt, a háború után visszaeső acélkereslet körülményei között, szabályozottabb keretek között folyjon a termelés és a kereskedelem. [Bizottság 2002]
A Montánuniót az első naptól kezdve autonóm módon, az ún. „európai adóból” finanszírozták, melyet a Párizsi Szerződés 49. és 50. cikkelye alapján a szén- és acélipari vállalatok forgalma után kellett fizetni (max. 1%-ot). Az adózás technikáját illetően, az unió jóval megelőzte korát, ami hosszú időre nagy pénzügyi könnyebbséget, és az irányításban rugalmasságot biztosított számára. Arra is lehetősége volt, hogy kölcsönt vegyen fel, hogy azután hitelt nyújtson abból a szén- és acélipari vállalatoknak. [Somai 1987] [Traité-1] A szervezet mai áron általában évi 2-300 millió eurós költségvetése jelentős katalizáló szerepet játszott a szektor és a szektor által érintett régiók modernizációjában illetve szerkezetváltásában, valamint a szektorból kikerülő munkaerő átképzésében, szociális 1
FED = Fonds européen de développement
3
(lakásfinanszírozási, letelepedési stb.) támogatásában, munkaerő-piaci mobilitásának növelésében. Az utóbbi időben a hangsúly a szén- és acélipari kutatások támogatására helyeződött (2000-ben rendre 56 és 25 millió euró támogatás), miközben a tagországi befizetések 1998 óta gyakorlatilag megszűntek, mert a rendszer működése a korábbi hitelezési és pénzkihelyezési gyakorlat hozadékából fenntarthatóvá vált. [Bizottság 2000] A Montánuniót létrehozó Párizsi Szerződés 2002. július 23-án lejárt. A szervezet vagyona másnap átkerült az Európai Közösséghez. A vagyon fölött azóta a Bizottság diszponál, mellyel - a Nizzai Szerződés rendelkezései szerint - azon szén- és acélipari kutatásokat kell finanszíroznia, amelyeket nem fed le az EU éppen aktuális kutatási keretprogramja. A kutatások koordinálására speciális alapot állítanak föl (CSRF2), melyből 27.2%-ban a szén-, 72.8%ban pedig az acélipari projekteket támogatják. [Bizottság 2001]
1.2. FED Az Európai Fejlesztési Alapot 1959-ben hozták létre, eredetileg a francia gyarmatok (PTOM3) megsegítésére. A gyarmatok függetlenedésével a csoport neve először EAMA4-ra, majd az 1973-as brit csatlakozás után (a Commonwealth- és egyéb független afrikai országok bevonásával) ACP-országokra5 változott. A FED lényegében a fejlődő országok eme változó összetételű csoportjával sorozatban kötött egyezmények (Yaoundé I, II, Lomé I, II, III, IV, majd legújabban Cotonou-i Konvenció) végrehajtását biztosító pénzügyi forrás. Főbb eszközei az agrárexportból származó jövedelmek ingadozását tompító STABEX, a válságban lévő bányászati szektorokon segítő SYSMIN, az EIB6-hitelek kamattámogatása, valamint a természeti katasztrófák esetén, és a menekülteknek nyújtott támogatások. Újabban a gazdasági reformokat megvalósító országok is számíthatnak az alap támogatásaira. [Bizottság 2000] A FED működéséhez szükséges forrásokat a tagországok - meghatározott kulcs szerinti évenkénti befizetései képezik.7 Bár történtek – elsősorban az Európai Parlament részéről – kísérletek arra vonatkozóan, hogy az alapot beolvasszák az EU általános költségvetésébe, ez mind a mai napig nem sikerült. Mindazonáltal, a Bizottság operatív kiadásait bemutató ún. III/B tábla hetedik, a nemzetközi segélyeket taglaló fejezetében (B7)8, 1993 óta, egy ún. p.m. beírás („pour mémoire” = emlékeztető) jelzi, hogy a FED-kiadásoknak ott lenne a helyük. A jelenleg futó ún. 9.FED-program, 2002-2006 között összesen 16,055 milliárd euró elköltésével számol. [L’Accord de Cotonou]
2
CSRF = Coal and Steel Research Fund, Szén- és Acélkutatási Alap PTOM = Pays et territoires d’outre-mer = Tengerentúli Országok és Területek. 4 EAMA = Etats africains et malgache associés = Afrikai és Malgas Társult Államok. 5 ACP = African, Caribbean and Pacific azaz afrikai, karibi és csendes-óceániai országok. 6 EIB = European Investment Bank, Európai Beruházási Bank 7 Az aktuális kulcsok a következők: Ausztria 2,65% - Belgium 3,92% - Dánia 2,14% Egyesült Kir. 12,69% - Franciaország 24,30% - Finnország 1,48% - Görögország 1,25% Hollandia 5,22% - Írország 0,62% - Luxemburg 0,29% - Németország 23,36 % - Olaszország 12,54% - Portugália 0,97% - Spanyolország 5,84% - Svédország 2,73%. 8 Lásd Emlékeztető-1 a következő oldalon. 3
4
Emlékeztető-1 Az EU közös költségvetésének kiadásait a pénzeket felhasználó intézményeknek megfelelően hat főcsoportba sorolják: I. II. III. IV. V. VI.
Európa Parlament Miniszterek Tanácsa Bizottság Európai Bíróság Európai Számvevőszék Gazdasági és Szociális Bizottság + Régiók Bizottsága
Az I, II, IV, V, és VI. főcsoportba kizárólag működési költségek tartoznak. A Bizottság kiadásait (III. főcsoport) azonban két részre osztják: A: működési költségek B: operatív (a különböző közös politikák megvalósulása során felmerülő) költségek, mely utóbbi résznek 8+1 alfejezete van: B1: FEOGA1 Garancia Alap kiadásai (agrárpiaci ár- és jövedelempolitika) B2: Strukturális Alapok (FEDER2, FES3, FEOGA Orientációs Alap, IFOP4, Kohéziós Alap) B3: Oktatás, szakképzés, ifjúságpolitika, audiovizuális ügyek, kommunikáció, informatika B4: Energetika, atomenergia, környezetvédelem B5: Fogyasztóvédelem, belső piac, iparpolitika és transzeurópai hálózatok B6: Kutatás, technológiai fejlesztés B7: Kooperáció a fejlődő világ országaival és egyéb országokkal B8: Kül- és biztonságpolitika B0: Garanciák és tartalékok 1 = Fonds européen d’orientation et de garantie agricole (Európai Mg-i Orientációs és Garancia Alap) 2 = Fonds européen de développement régional (Európai Regionális Fejlesztési Alap) 3 = Fonds social européen (Európai Szociális Alap Római Szerződés, a 123-as cikkelye hozta létre. 1965-ig – az adminisztrációs kiadásokat leszámítva - az egyetlen költségvetési tétel) 4 = Instrument financier d’orientation de la pêche (Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz)
1.3. Az EU általános költségvetése Az 1957 március 25-ei Római Szerződés, érdekes módon, két új szervezetet és három új költségvetést hozott létre: az EGK9-t a maga egyetlen és az Euratomot10, a maga két különböző büdzséjével. Ez utóbbi szervezetnek ugyanis külön működési és külön kutatásiberuházási (értsd: közös vállalatok felállítását célzó) költségvetése volt, melyeket – a Montánunióhoz hasonlóan – megpróbáltak autonóm módon finanszírozni. [Traité-2] Az európai közösségek döntéshozó és végrehajtó szervezeteinek fúziójáról szóló 1965-ös szerződés (az ún. Merger Treaty), majd az 1970-es ún. Luxemburgi Szerződés két lépcsőben 9
Európai Gazdasági Közösség Európai Atomenergia Közösség, az atomenergia békés fölhasználására, fejlesztésére és kutatására létrehozott európai szervezet. 10
5
beolvasztotta az EGK közös költségvetésébe a Montánunió adminisztratív, illetve az Euratom mindkét költségvetését. Továbbra is megmaradt azonban az EGK közös (általános) költségvetése és a Montánunió operatív költségvetése. Mint láttuk, 2002 júliusában a Párizsi Szerződés lejárt. 2003-tól kezdődően, az általános költségvetés mellett már csak a FED kiadásai fognak szerepelni a statisztikákban. Az EGK közös költségvetésének a finanszírozása 1970-ig a lehető legszokványosabb módon, a tagállamok költségvetési átutalásaiból történt. Bár a Római Szerződés 201-es cikkelye kilátásba helyezte, hogy az európai általános költségvetést idővel saját forrásokból kell táplálni, ugyanakkor a 200-as cikkely lehetőséget adott arra, hogy az autonóm finanszírozás megteremtéséig a tagállamok közvetlen hozzájárulásai biztosítsák a Közösség működőképességét. A befizetési kulcsok közösségi politikánként változtak, attól függően, hogy az illető tagország mennyire volt érdekelt az adott politika működésében, illetve mekkora volt általában a közös költségvetéshez való hozzájárulási képessége.11 Franciaország és Németország befizetési kulcsai 1979-ig szigorúan egyenlők voltak. [Kabatusuila 1999] A fenti módszer a gyakorlatban azzal a következménnyel járt, hogy a tagállamok a közös költségvetés évenkénti vitáiban megpróbálták újratárgyalni a rájuk vonatkozó hozzájárulási kulcsokat. Minden résztvevő arra törekedett, hogy a befizetései ne haladják meg a közös pénzekből való részesedését. Ez a finanszírozási rendszer - amely inkább megfelelt egy klasszikus nemzetközi intézmény, semmint egy gazdasági integráció működésének – a 1960as évek elejétől felfutó közösségi politikák (elsősorban a közös agrárpolitika) igényeivel már nem sokáig tudott lépést tartani. [Guth 1980] [Az intézményfinanszírozás terén, az integráció kezdeti időszakában uralkodó rendkívül heterogén viszonyokba ad betekintést az 1.Táblázat.] 1.Táblázat Intézmények és költségvetésük az 50/60-as évek fordulóján Intézmény (alapítás éve) Bevételek Kiadások Montánunió (1951) Adók Struktúraváltás, lakásügy, mobilitás Euratom (1957) Saját források Atomenergia békés hasznosítása EGK (1957) Nemzeti hozzájárulás FES1 (humán erőforrás fejlesztése) FED (1959) Nemzeti hozzájárulás Nemzetközi segélyek és kooperáció 2 FEOGA (1962) EGK-költségvetés Agrártámogatás EIB (1958) Kölcsönfelvétel Hitelezés Forrás: EU budget …Concern? (Laffan 1997, Begg – Grimwade 1998)
2. Az autonóm finanszírozás kialakulása és a Közösség első bővülése 1962-től kezdődően, a különböző mezőgazdasági termékek piacainak szabályozására, sorra egymás után létrehozott rendtartások, illetve ezek növekvő pénzigénye előrevetítette [lásd 2.Táblázat], hogy a közös költségvetés, állandó évenkénti egyezkedésekkel kísért, tagállami befizetéseken alapuló rendszerét meg kell reformálni, és át kell térni a Római Szerződésben 11
A hozzájárulási képesség azt jelenti, hogy mely tagállam milyen mértékben képes hozzájárulni a közös költségvetés finanszírozásához. Ennek legjobb mutatója a hivatalos árfolyamon közös nevezőre (pl. euro) hozott nominális GNP. Nem keverendő össze a relatív prosperitással, ami azt mutatja, hogy egy adott tagországban milyen a polgárok helyzete a többi tagállamhoz képest, s ezt a vásárlóerő-paritáson számított egy főre eső reáljövedelem mutatja. A koncepciónak akkor jut szerep, ha azt kell megállapítani, hogy mely régiók milyen arányban részesedjenek az EU strukturális alapjaiból.
6
ajánlott, saját forrásokon alapuló finanszírozásra. A másik oldalon, az 1968-ig fokozatosan kiépülő vámunió magától adódó lehetőséget kínált a tagállamoknak a legegyszerűbb közös bevételi források kijelölésére. 2.Táblázat Az agrárkiadások és – vele párhuzamosan kiadásainak felfutása az integráció 60-as éveiben 1962 1965 1967 Mio. Euró FEOGA Garancia Alap 29 340 Közösségi általános költségvetés 42 77 476
– a közös költségvetés 1968 1.260 1.488
1969 1.669 1.905
1970 3.108 3.385
Forrás: Bizottság 2000
A Bizottság már 1965 megtette javaslatát a költségvetési reformot illetően, melyben közösségi autonóm források létrehozását, valamint az Európa Parlament költségvetési felelősségi jogkörének a megerősítését indítványozta.12 Több mint négyévnyi tárgyalás után, végül az állam- és kormányfők 1970. július 21-22-ei, luxemburgi ülésén megkötött szerződéssel indult el a Közösség fokozatos költségvetési reformja. A fokozatosság egyrészt azt jelentette, hogy ha nem is egy lépcsőben, de az évtized végéig a tagállami befizetéseket szép lassan felváltották az ún. saját források. Másrészt, a Parlament is egyre nagyobb szerephez jutott a közös költségvetés kialakítását illetően.
2.1. A költségvetés saját forrásai 1971 és 1979 között a tagországok költségvetési befizetéseit fokozatosan fölváltották az ún. saját források, melyek automatikusan a közös költségvetésbe kerültek, függetlenül attól, hogy a Közösség mely pontján és milyen nemzetiségű befizetőtől szedték be azokat. Ilyen saját források voltak az EK közös külső kereskedelmi határán az importált árucikkek után beszedett vámok, illetékek és agrárlefölözések, valamint a cukorilleték. A vámunió létrehozása – az egymás közötti vámok eltörlése és a közös külső vámtarifa kialakítása – lehetővé tette, hogy az integráción kívülről importált áruk ne közvetlenül a célországba, hanem a földrajzilag legkedvezőbb helyzetű kikötőkbe, pályaudvarokra stb. érkezzenek. Az áruk a szállítási költségek szempontjából legmegfelelőbb helyen érkeztek a Közösség területére. Most már csak azt kellett eldönteni, hogy a vámbevételek melyik ország költségvetését gyarapítsák: azét, ahol az áru beérkezett, vagy azét, ahová eladták, esetleg mindkettőét. Nehéz igazságosan dönteni? Hiszen az árut még ott helyben (a kikötőben) továbbadhatják, fel is dolgozhatják stb., vagyis képtelenség nyomon követni, ha már egyszer a vámunión belülre került. Ezért kézenfekvő megoldásnak látszott, hogy ha már egyszer a tagországok létrehozták a közös vámhatárt, akkor az ott beszedett vámokat fizessék is be teljes egészében a közös költségvetésbe. Ugyanezen logika alapján vált saját forrássá a lefölözésből származó, a mezőgazdasági és élelmiszeripari termékek importját sújtó illeték, amely a mindenkori (hivatalos, a Bizottság által megállapított átlagos) importár és a fő importkikötőre érvényes - és a garantált belpiaci termelői árból levezetett - ún. küszöbár különbségeként adódott. Az agrárlefölözések
12
Az integráció kezdeti időszakában a Tanács kizárólagos döntési jogkörrel bírt költségvetési kérdésekben.
7
túlnyomó többségét - a GATT Uruguay-i fordulóját lezáró 1994-es Marrakeshi Egyezmény nyomán – 1995. július 1-től ún. speciális (értsd: mennyiségi) és értékvámokká alakították át. A cukorilleték abból az alapelvből származik, hogy az 1968-ban felállított cukorrendtartásnak a közös költségvetés szempontjából önfinanszírozónak kell lennie.13 A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy mivel a cukoripar a cukor-, az izoglukóz- (1977-től) és az inulin-termelés (1994-től) egy része, a belső fogyasztás kb.95 százalékát kitevő ún. „A”-kvóta után szinte teljes, a fogyasztás további kb. 27 százalékát adó „B”-kvóta után pedig részleges árgaranciát élvez, ezt a garanciát a termelőknek maguknak kell finanszírozniuk. Az illeték az A-kvóta szintjéig a minimumár 2 százaléka, míg a B-kvóta esetén - a piaci folyamatoktól függően - akár 39,5 százalék is lehet. Az ezen felüli termelésre („C”-kvóta) semmilyen árgarancia nincs, azt csak a Közösségen kívül lehet eladni, mindenféle exporttámogatás nélkül. A cukoripar az illeték 60 százalékát átháríthatja a cukorrépa- (illetve cukornád-) termelőkre. Az illeték végső soron a fölösleges cukormennyiség világpiaci elhelyezésének, valamint takarmányozási célra történő denaturálásnak a költségeit fedezi. Ugyanakkor, a szektor költségvetési semlegessége mégsem valósul meg, mert: -
egyrészt a tagországok (a mai szabályok értelmében) a cukorilleték 25 százalékát a beszedési költségek fedezésére visszatarthatják, másrészt, mivel a termelőket nem lehet felelőssé tenni az ACP-országokból és Indiából a preferenciális kereskedelem keretében beérkező importcukor re-exportjának a finanszírozásáért. [DG-Költségvetés 2002]
A vámokat, az agrárlefölözéseket és a cukorilletéket együtt - brüsszeli szóhasználattal tradicionális saját forrásoknak (TSF) nevezik. Ezek az eszközök azonban, önmagukban, a közös költségvetés kiadásainak csupán 50-60 százalékát fedezték a 70-es években [lásd 3.Táblázat], ezért a tagországok elhatározták, hogy a hiányt a hozzáadottérték-adójuk (vagyis az ÁFA, angol rövidítéssel VAT) harmonizált alapjának meghatározott százalékával fogják fedezni.14 Minthogy az adóharmonizáció elhúzódott, a hiányzó részt az évtized végéig tagállami közvetlen átutalásokból pótolták. 3.Táblázat
A Közös költségvetés bevételeinek a megoszlása a 70-es években 1971 1974 1977 1979 1980 % Mio. Є % Mio. Є % Mio. Є % Mio. Є % Mio. Є Lefölözés 714 30,6 330 6,4 1.779 20,5 2.144 14,4 2.002 12,2 Vám 582 25,0 2.737 53,2 3.927 45,3 5.189 34,8 5.906 35,9 ÁFA-forrás - 4.738 31,8 7.259 44,2 Egyéb1 1.033 44,4 2.076 40,4 2.969 34,2 2.821 18,9 1.266 7,7 Összesen 2.329 100 5.143 100 8.675 100 14.892 100 16.432 100 Є = euro 1 = döntően tagállami közvetlen átutalások Forrás: Bizottság 2000
13
A cukorszektor költségvetési semlegessége az Egyesült Államok agrárpolitikájában is megtalálható. 14 Ennek a harmonizált ÁFA-bázishoz rendelt forrásnak a használata azt jelentette, hogy ha például 1 százalékos volt, és egy adott árucikket egy adott országban 20 százalékos ÁFA terhelt, akkor a tagország köteles volt az áru eladási árának egy százalékát a közös költségvetésbe befizetni, s csupán 19 százalékát tarthatta meg hozzáadottérték-adóként. [Guth 1980]
8
Az 1970-es luxemburgi szerződés megalkotói úgy vélték, hogy az autonóm forrásokra való áttérés 1974 végéig megvalósítható lesz. A mezőgazdasági lefölözéseket a tagállamok már 1971. január 1-jétől teljes egészében a közös költségvetésbe utalták. A vámoknál a fokozatosság elve érvényesült: a tagországoknak vámbevételeik évente növekvő hányadát kellett befizetniük, s 1975. január 1-jéig kellett elérniük a 100 százalékot. Az ÁFA-ból származó forrásokra azonban még várni kellett, mert egyrészt a tagországok egy részében még csak ezután tértek át az ilyen (hozzáadott-érték) típusú forgalmi adózásra (Belgium 1971-ben, Olaszország és az időközben taggá vált Egyesült Királyság illetve Írország pedig 1973-ban), másrészt szükség volt az adóalap közösségi szintű egységesítésére. A forgalmi adózás harmonizálásában a végső szót a Miniszterek Tanácsa mondta ki: az 1977. május 17én kelt 6-os számú direktívájában rendelkezett az ÁFA alapjának egységesítéséről. [EUtörténet 1977] Az egységesítés nem egyforma ütemben ment végbe az egyes országokban, de végül 1979. január 1-jétől teljessé vált a közös költségvetés automatikus finanszírozása. [lásd Emlékeztető-2] Emlékeztető-2 Az egységes Németország – amely 1967-ben a „Zollverein”-ból, azaz a kisebb-nagyobb fejedelemségek 1834-es vámuniójából jött létre – 1913-ig (sőt, bizonyos vonatkozásban egészen 1920-ig) nem rendelkezett önálló költségvetési bevételekkel. Ez azt jelenti, hogy pénzügyileg ki volt szolgáltatva az őt alkotó szövetségi államoknak. Ami az Amerikai Egyesült Államokat illeti, neki 80 évet kellett várnia, hogy a vámbevételeken kívül egyéb saját forrásokhoz is hozzájuthasson. Az EGK-nak gyakorlatilag két évtized elég volt arra, hogy a nemzetközi szervezetek klasszikus módszere szerinti, a tagállamok GDP-arányos befizetéseiről áttérjen a saját forrásokból történő finanszírozásra. [Somai 1987]
2.2. A Parlament növekvő szerepe Mint már említettük, az Európa Parlamentnek az integráció első éveiben nemigen volt beleszólása a költségvetés kialakításába. Az 1970-es Luxemburgi Szerződés azonban megnyitotta az utat Strasbourg költségvetési szerepének fokozatos felértékelődése előtt. Ez a szerep 1974-ig abban merült ki, hogy a Parlament módosító javaslatokat tehetett a költségvetési pénzeknek az egyes politikák közötti megoszlására vonatkozóan. A módosítások azonban nem növelhették a büdzsé összkiadásait. Az igazi áttörést egy újabb, az 1975-ös Brüsszeli Szerződés jelentette, amely: -
egyrészt a megosztotta a közös költségvetés feletti döntési jogkört a Miniszterek Tanácsa és a Parlament között, másrészt az éves költségvetések előkészítése során több lépcsős, kötelező háromoldalú egyeztetési procedúrát írt elő a legfőbb közösségi intézmények (Bizottság, Tanács, Parlament) részére.
A kisebb módosításokkal ma is érvényesülő munkamegosztás a következőképpen fest: -
a Tanács rendelkezik az ún. „kötelező kiadások” (a francia „dépenses obligatoires” kifejezés után:), a DO-k tekintetében. A DO-k olyan kiadások, amelyek lehetővé teszik, hogy a Közösség teljesítse a belső és külső (azaz pl. nemzetközi szerződésekből származó) kötelezettségvállalásait. Ide tartoznak a FEOGA-Garancia Alap kiadásai
9
-
(vagyis lényegében a közös agrárpolitika), valamint a külső országokkal illetve szervezetekkel kötött pénzügyi egyezmények; a költségvetés minden egyéb kiadási tételét illetően a Parlamenté a végső döntés joga. Az ún. „nem kötelező kiadások” (a francia „dépenses non obligatoires” kifejezés alapján:), a DNO-k közé tartoznak a strukturális alapok kiadásai, a kutatási és egyéb EU-n belüli programokhoz szükséges pénzek, a nemzetközi szerződésekhez nem kötődő EU-n kívüli akciók kiadásai, valamint szinte a teljes adminisztratív büdzsé. A következő évi DNO-k szintjének meghatározásánál azonban a Parlament keze nem teljesen szabad; köti azt az ún. „maximális emelési ráta” (francia kifejezéssel taux maximal d’augmentation), a TMA, melyet a Bizottság határoz meg (még a költségvetési procedúra kezdete előtt) a közösségi GNP, a tagországi költségvetések és az infláció alakulásának a figyelembe vételével.15 [Baché-Jouret 1992]
Természetesen mindkét, döntési jogkörrel rendelkező intézmény – első olvasatban - tehet a másik kompetenciájába tartozó költségekre vonatkozó módosító javaslatot, amit azonban a másik fél – második olvasatban - minősített többségű szavazással elutasíthat. Amennyiben a Tanács nem venné figyelembe a DO-kra vonatkozó módosító indítványait, a Parlamentnek végső esetben, valamint kellő súlyú indoklás kíséretében - ahhoz is joga van, hogy tagjai egyszerű és a szavazatok 2/3-os többségével a teljes törvényjavaslatot elvesse, és új költségvetés-tervezet kidolgozását kérje. [Traité-3] Az Európa Parlament erősödő költségvetési befolyásának betetőzéseként, 1979-től kezdődően áttértek képviselőinek közvetlen szavazással történő megválasztására. A változás jelentősen növelte az intézmény legitimációját, és konszolidálta a költségvetési folyamatban betöltött szerepét. Az EP-nek azóta meghatározó befolyása van a közös költségvetés fejlődésére. Ráadásul, ellentétben a Tanáccsal, ahol a felek állandóan kompromisszumokra kényszerülnek, a Parlament világos stratégiával rendelkezik a közösségi politikák fejlesztésének költségvetési vonzatairól. [Kabatusuila 1999]
2.3. A Közösség első bővülése 1973. január 1-jétől a Közösség három új tagországgal bővült: Nagy-Britanniával, Dániával és Írországgal. A csatlakozási szerződés ötéves átmenetet írt elő a belső (a Közösség régi tagországaival szemben érvényesülő) vámok és nem vámjellegű kereskedelmi akadályok eltörlésére, valamint a külső vámok és az intézményes agrárárak harmonizációjára.16 Minthogy a vámunió és a közös politikák haszna csupán fokozatosan vált érzékelhetővé az új tagállamok számára, a közös költségvetésbe történő befizetéseik is csak az átmeneti időszak végére érték el a 100 százalékot [lásd 4.Táblázat]. A Kilencek befizetéseiből NagyBritanniára 19,32%-os, Dániára 2,46%-os, Írországra pedig 0,61%-os kötelezettséget írt elő a csatlakozási szerződés. 15
A DNO éves növekedési üteme csak két esetben lehet nagyobb a TMA-nál: a.) ha erről a Tanács és a Parlament előzetesen megegyezik; b.) amennyiben a Tanács által a Parlamentnek benyújtott költségvetési tervezetben a DNO a TMA felénél nagyobb mértékű növekedést mutat, úgy a Parlamentnek jogában áll a TMA felével azonos mértékű további emelést végrehajtani. [Baché-Jouret 1992] 16 A régi és az új tagországok közötti vámunió 1977. július 1-re, az egységes agrárpolitika pedig 1978. január 1-re valósult meg. [Documents 1987]
10
4.Táblázat Nagy-Britannia, Dánia és Írország befizetéseinek felfutása az átmeneti időszakban 1973 1974 1975 1976 1977 1978 45,0% 56,0% 67,5% 79,5% 92,0% 100,0% Forrás: Documents 1987 Az újonnan csatlakozók közül Dánia a Közösség (GDP/főben mérve) leggazdagabb, míg Írország a legszegényebb tagállama lett. [Guth 1980] Nagy-Britannia a két véglet között, de jóval a közösségi átlag alatt foglalt helyet. A fejlettségi mutatók alapján várható volt, hogy Nagy-Britannia és Írország segítséget fog igényelni a gazdagabb országoktól elmaradott területeinek a fölzárkóztatására. Dánia - grönlandi területei kivételével - viszonylag kisebb arányú, szolidaritáson alapuló átutalásra számíthatott. Kárpótolhatta azonban magát a közös agrárpolitika (CAP17) ár- és jövedelemtámogatásaiért felelős FEOGA Garanciális Alap kifizetéseiből, melyek abban az időben a költségvetési kiadások 70-80 százalékát képviselték. [Bizottság 2000] A regionális politika közösségi szintre emelése – Olaszország ismételt kérései ellenére – az integráció első 15 évében nem került napirendre. Az 1972-es és 1974-es állam- és kormányfői csúcsértekezleteken azonban – nem utolsó sorban a közelgő bővülésre, illetve a csatlakozó országok igényeire való tekintettel – végre elismerték, hogy szükség lesz egy közös regionális politika kidolgozására. Jelentős lökést adott a dolognak, hogy a regionális politika kezdetei egybeestek az európai gazdasági és monetáris együttműködés megvalósítását célzó első erőfeszítésekkel [1979-re létrejött az Európai Monetáris Rendszer, az EMS18]. Emlékeztető-3 Elméletileg, a távlati célként a gazdasági és monetáris unió létrehozását kitűző együttműködés akkor lehet hatékony, ha az együttműködő országok gazdaságpolitikái között erősödik a konvergencia. Ez utóbbira azonban csak akkor van esély, ha ezen országok – gazdasági fejlettségi értelemben – bizonyos homogenitást mutatnak. Máskülönben a kooperáció csak a meglévő különbségek elmélyülését, a dinamikus régiók további gazdagodását eredményezné a többi régió rovására. [Guth 1980]
Az 1975-ben felállított Európai Regionális Alap (FEDER) a közösségi szolidaritás kezdeteit jelentette. A többi közösségi politikától eltérően - ahol a pénzek elosztásakor nem lehetettek tekintettel a kedvezményezett nemzetiségére, hanem kizárólag objektív kritériumokat vehettek alapul – a regionális forrásokat előre megtározott kulcsok alapján utalták ki a tagországoknak. [lásd 5.Táblázat] Ezeket a kulcsokat 1975-ben rögzítették, majd 1978-ban kisebb módosításokat hajtottak végre, amikor a FEDER érvényességét a tagállamok tengerentúli birtokaira is kiterjesztették. Az elosztási kulcsok a regionális különbségeket és az érintett népesség nagyságát tükrözték.
17 18
Common Agricultural Policy European Monetary System
11
5.Táblázat A FEDER-pénzeknek a tagországok közötti megoszlását biztosító kulcsok Olasz- NagyÍrország Francia- Német- Hollandia Belgium Dánia Luxemország Britannia ország ország burg 39,4% 27,0% 6,5% 16,8% 6,0% 1,6% 1,4% 1,2% 0,9% Forrás: Guth 1980 A három új tagországra a Regionális Alap kifizetéseinek kb. 35 százaléka jutott, ami lakosság-arányukhoz (az EK népességének 25%-a) képest mintegy 40 százalékkal nagyobb részesedést jelentett. A pénzek elosztásának szabályait, valamint a nemzeti regionális politikák mozgásterét úgy alakították ki, hogy az új tagországok fejletlenebb régiói - általában mindenféle szempont szerint - a lehető legnagyobb kedvezményeket kaphassák. Alapvetően háromféle régió részesedhetett a FEDER segélyeiben: -
-
a rurális területek, ahol a mezőgazdaságon kívül csak igen kevés munkaalkalom adódott, s amelyeket ezért alacsony jövedelem, magas munkanélküliség, elégtelen infrastruktúra és a népesség elvándorlása jellemzett (pl. Mezzogiorno, Írország, Nyugat-Franciaország egyes vidékei, Grönland); a fejlett, de a válságiparágak (szénbányászat, acélipar, textilipar, hajógyártás stb.) túlsúlya miatt magas munkanélküliséggel küszködő, hanyatló iparvidékek (főleg egyes brit, belga és francia ipari területek); s végül az ún. határterületek, amelyek nem feltétlenül a Közösség perifériális vidékeit jelentették, hanem a fejlett régiók vonzáskörén kívül eső területeket.
A közösségi pénzek elosztásánál vigyáztak arra, nehogy a túlzott állami beavatkozás a piaci verseny meghamisításához vezessen. Ezért a FEDER-támogatásokra jogosult régiókat 5 osztályba sorolták aszerint, hogy a beruházás értékének mekkora hányadát képezheti a nemzeti szubvenció. Ebben a rangsorban Grönland egymaga képezte az I. Osztályt (nincs limit), a II. Osztályba pedig Dél-Olaszország mellett beletartozott még Írország valamint az Egyesült Királyság teljes északi (Észak-Írország, Skócia, Észak-Anglia) és nyugati (Wales) része (100%-os limit, de maximum 13.000 euro/új munkahely). A további három osztályban a limit rendre 30, 25 és 20 százalékos volt (+ max. 5.500, 4.500 és 3.500 euro/létrehozott munkahely). 1975-1978 között, a FEDER-támogatások az ipar és a szolgáltatások területén eszközölt beruházásokban a nemzeti támogatásoknak kb. egyharmadát, az infrastruktúraberuházásokban pedig az egynegyedét képviselték. Bár országos adatok nem állnak rendelkezésre, a fent ismertetett osztályozás alapján feltételezhető, hogy a legelmaradottabb területeken (I. és II. Osztály) az átlagosnál nagyobb volt a közösségi finanszírozás aránya. Ráadásul, az Európai Szociális Alap (FES) szabályzatának 1977-es módosítása lehetővé tette, hogy az Alap egyre inkább a FEDER által lefedett területekre koncentráljon. 1977-ben a FES kiadásainak már a háromnegyede irányult a Közösség legelmaradottabb területeire.19 [Guth 1980]
19
A korábbi szabály szerint az átfedés maximum 55 százalékos lehetett.
12
Végső soron megállapítható, hogy ha nem is kifejezetten az új tagországok kedvéért állították fel a Regionális Alapot, avagy miattuk erősödött volna meg a közösségi szolidaritás, 1972 (a bővülés előtti év) és 1978 (az átmeneti időszak utáni első év) között, a strukturális alapok kiadásai a 10-szeresükre emelkedtek. Ez azt jelenti, hogy az integráció társadalmi és gazdasági kohéziójával kapcsolatos kifizetések 2,5-szer olyan gyorsan növekedtek, mint az általános költségvetés egésze. [lásd 6.Táblázat] Ráadásul, az EMS 1978 decemberi kidolgozásakor döntés született arról, hogy Írország (és Olaszország, vagyis a két legelmaradottabb tagország) a következő 5 évben támogatott kamatozású kölcsönökben részesüljön a pénzügyi rendszer alkalmazásával kapcsolatos nehézségek áthidalására. [lásd 7.Táblázat] Tény, hogy a regionális politika kezdetei időben egybeestek az első bővüléssel, és az új tagországok a megnyilvánuló európai szolidaritás kedvezményezettjeivé váltak. [DAFF 1997, Guth 1980, EU budget…Concern?] 6.Táblázat A közös költségvetés kiadásainak alakulása 1972-1978 között 1972 1973 1974 1975 1976 1977 1978 Millió Є FEOGA-Garancia 2.486 3.614 3.460 4.328 5.637 6.587 8.679 Strukturális Alapok 259 282 375 624 686 137 1.389 - FEOGA-Orientáció 53 11 38 77 112 113 326 - FEDER 150 300 400 525 - FES 84 248 244 149 212 173 538 1 Egyéb 499 609 1.084 1.114 1.302 1.463 1.974 Összesen 4.505 4.826 5.817 7.563 8.736 12.042 3.122 Forrás: Bizottság 2000 1 = kutatás, nemzetközi kötelezettségek, működési kiadások stb. Ugyanakkor nem felejthető, hogy az integráció eme szakaszában a közös kiadások túlnyomó része az agrárpolitika finanszírozására ment el. A FEOGA-Garancia Alap még 1978-ban is több mint 6-szor annyi pénz fölött diszponált, mint a strukturális alapok együttesen. Ez a tény lényegében el is döntötte, hogy az újdonsült tagországok milyen mértékben részesültek a közös költségvetés forrásaiból, vagyis hogy mennyire lehettek elégedettek (költségvetési értelemben) a tagságukkal. Dániának nem lehetett különösebb oka a panaszra, mert bár a strukturális alapokból – a Grönlandra és a nyugati partvidékre kidolgozott, csekély költségigényű programoktól eltekintve - nemigen jutott pénzhez, a közös agrárpolitika „jótékony” hatását hosszú távon is élvezhette. Az országnak a FEOGA-Garancia Alap kiadásaiból való részesedése ma is kb.1,52-szerese a közösségi GNP-ből való részesedésének, ami gyakorlatilag kiegyenlíti a strukturális politikákból eredő hátrányát. A Dániával egy időben a Közösség tagjává váló két másik ország azonban – ellentétes előjellel - igen szélsőséges költségvetési helyzetbe került a csatlakozás után.
2.3.1. Ír agrárügyek Írország az eddig megvalósult EU-bővülések költségvetési értelemben vett legnagyobb nyertese. A természetföldrajzi adottságok, a szorgalom és a szerencse valószínűleg együttesen
13
tette az íreket a nyugat-európai integráció egyik legnagyobb haszonélvezőjévé. Már önmagában az is jelentős összeg, amit az „zöld sziget” lakói strukturális támogatásként kaptak a közös költségvetésből.20 Az igazi tételt azonban a FEOGA-Garancia Alap átutalásai képviselik. A sziget éghajlata mindig is a rét- és legelőgazdálkodáson alapuló állattenyésztésnek kedvezett.21 Ez a tevékenység azonban jellemzően nem hozott túl sok profitot, s az ír gazdák (és általában az egész élelmiszergazdaság) viszonylag kedvezőtlen versenypozícióból várhatta az EU-csatlakozást. Közbejött azonban a szerencse és a megfelelő, tudatos gazdaságpolitika. Szerencse alatt azt kell érteni, hogy a közös agrárpolitika (CAP) kialakítására döntő befolyással volt annak mindenkori legnagyobb haszonélvezője, Franciaország. A CAPtámogatások igen jelentős részét azokba a szektorokba koncentrálták, ahol a franciák jó termelési adottságokkal rendelkeztek. A gabona mellett ilyen szektor volt pl. a marhatartás. A hivatalos indoklás szerint, a CAP általában azon nyerstermékek esetében avatkozik be a piaci folyamatokba (ár- és jövedelemtámogatás formájában), melyek jelentős szerepet játszanak a föld művelt állapotban tartásában. Tudnivaló, hogy Franciaországban a marhatartás a gazdálkodással való felhagyás előtti utolsó tevékenység. A jó földeken ugyanis gabonát, vagy más növényi kultúrát termelnek. A gyenge minőségű területeken csak úgy lehet gazdálkodni, ha a termelők jelentős állami segítséget kapnak a külterjes állattenyésztéshez. Szubvenció hiányában az emberek felhagynának a marhatartással, és a Franciaország jelentős (főleg középhegységi) területei elnéptelenednének. Ez azt jelenti, hogy a francia igényekre szabott közös agrárpolitika kiváló lehetőséget (komoly pénzügyi támogatást) biztosított az ír gazdáknak arra, hogy még a korábbinál is jobban koncentrálhassanak hagyományos tevékenységeikre. Az ír kormány azonban – több mai csatlakozásra váró ország kormányával ellentétben – nem egyedül a tagságtól várta a mezőgazdasági szektor felemelkedését, hanem többéves program keretében - a nemzeti költségvetési támogatások fölfuttatásával - „helyzetbe hozta” a szektor versenyképes, árutermelő, a gazdálkodást főfoglalkozásként végző szereplőit. 1965 és 1972 között, a termelők tőkéjét, költségeit és bevételeit érintő különféle támogatások 47-ről 95 milliárd ír fontra nőtt. Ugyanezen idő alatt, a termelői jövedelmek megduplázódtak. Bár a csatlakozást követő átmeneti időszak elején, a közösségi támogatások még nem érték el az 1972-es ír költségvetési „erőfeszítés” szintjét, a termelők mégsem jártak rosszul, mert: -
20
egyrészt, az átmenet 5 éve alatt – ha évente csökkenő mértékben is – de kaphattak segélyt a nemzeti költségvetésből is, másrészt, az átmenet végén már 4-szer annyi szubvencióban részesültek, mint a csatlakozást megelőző évben. [lásd 7.Táblázat]
Ráadásul, bár Írország már 1991-ben átlépte az 1. számú célterületekre érvényes (vásárlóerő-paritásos egy főre jutó GDP-ben mért) 75 %-os határt, ez nem akadályozta meg abban, hogy az 1989-1993-as és az 1994-1999-es költségvetési időszakokban, a kohéziós országok közül a legnagyobb egy főre jutó támogatásban részesüljön. [Beutel 2002] 21 Ennek megfelelően 1972-ben, a csatlakozás előtti utolsó évben, Írország mezőgazdasági hasznosítású területének 89,5%-a rét és legelő volt. [Somai 1998]
14
7.Táblázat Írország főbb tételek szerinti részesedése az EU közös költségvetéséből az átmeneti évek (1973-1978) alatt, kitekintéssel az 1973-1995-ös periódusra (folyó áron) 1973 1974 1975 1976 1977 1978 1973-1995 Millió ír font FEOGA-Garancia 37,1 63,8 102,2 102,1 245,1 365,6 15.456 1 Élelmiszer-segély 0,2 1,4 2,7 3,7 112 FEOGA-Orientáció 0,6 2,6 7,4 9,7 1.515 FES (Szoc.Alap) 3,6 4,0 4,6 8,2 19,3 2.781 FEDER (Reg.Alap) 1,8 8,5 8,5 11,1 2.836 EMS-kamattámogatás2 230 Összesen: 37,1 67,8 108,8 119,2 271,8 409,4 22.928 Ebből mezőgazdaság: 37,1 63,8 103,0 106,1 255,1 378,8 16.970 Forrás: DAFF 1997 1 = 1975-1987 között 2 = 1979-1983 között (évi kb. 70 Mio. Є)
2.3.2. Brit visszatérítés Írországgal ellentétben, az Egyesült Királyság az az ország, mely a Közösséghez való csatlakozásával - szigorúan költségvetési értelemben véve - a legrosszabbul járt. A brit túlfizetéssel kapcsolatos problémák szinte egyidősek az ország EK tagságával. A túlfizetés abból ered(t), hogy az ország egyrészt túl sokat fizet(ett) be a közös költségvetésbe, másrészt túl keveset kap(ott) vissza abból. Konkrétan: -
22
az ország, hagyományosan, viszonylag szerény mezőgazdasági szektorral rendelkezik [lásd: Emlékeztető-4], miközben a CAP-kiadások a 70-es években még a közös költségvetés 70-80 százalékára rúgtak; a befizetési oldalon az okozott (illetve okoz mind a mai napig) gondot, hogy: - egyrészt, az ország külkereskedelmében - a többi tagországhoz képest hagyományosan nagy szerepet játszik a Közösségen kívülről (és többnyire a nemkedvezményes relációból) származó import, ami alaposan megnöveli az Egyesült Királyság TSF-jellegű befizetéseit,22 - másrészt, az országnak a Közösség harmonizált ÁFA-alapjából való részesedése nagyobb, mint a közösségi GNP-ből való részesedése, ami a hozzájárulási képességet meghaladó brit költségvetési befizetést eredményez.
1999-ben az Egyesült Királysághoz hasonló méretű gazdasággal rendelkező Franciaország EU-n kívülről származó összes importja 98,3 milliárd, míg a CN 01-24 termékosztályba (vagyis az élelmiszergazdasági) behozatala 5,92 milliárd euróra rúgott. Eközben az Egyesült Királyság hasonló adatai rendre 142,7 milliárd (+ 45 százalék), illetve 10,17 milliárd eurót (+ 72 százalék) tettek ki. A közös költségvetésbe történő brit befizetés azonban jóval meghaladta azt a szintet, ami a fenti számokból következne: a TSF-befizetés 87 százalékkal, ezen belül az agrárvám-befizetés 699 százalékkal volt nagyobb a francia befizetésnél. [Eurostat, Comext 2001][Bizottság 2000/a]
15
Emlékeztető-4 Ennek okai a XIX. század közepéig vezethetők vissza, amikor a szabadkereskedelmi világrendszer kiépülése (Corn Laws 1846-os eltörlése) nyomán felnövekvő olcsó tengerentúli gabona-behozatallal a brit mezőgazdaság képtelen volt felvenni a versenyt. Több százezer farmer hagyott fel a földműveléssel, fokozódott a koncentráció, megerősödött az állattenyésztő irányzat, nőtt az élelmiszerimport. Az önellátás mértéke a XX. század elejére 1/3-adosra esett. Bár a II. világháború után jelentős fejlődés volt tapasztalható a szektorban, az önellátás még a 70-as évek végén sem igen haladta meg a 60 százalékot. [Delorme-Clerc 1994][ Szegedi 1990]
A költségvetési befizetésekkel kapcsolatos egyensúlytalanságok feloldására a Tanács először egy 1975-ös dublini értekezletén tett kísérletet. A "dymanic brakes" (dinamikus fékek) névre keresztelt mechanizmus azt próbálta megakadályozni, hogy a brit nettó hozzájárulás idővel túlságosan megnövekedjék. A szabályozás értelmében a tagállami befizetés capping-jére (megkurtítására, vagyis a túlfizetés mértékének csökkentésére) akkor volt lehetőség, ha az alábbi három feltétel egyszerre teljesült: -
az adott országban az egy főre eső GDP (bruttó hazai termék) nem érte el a közösségi átlag 85 százalékát; a gazdasági növekedés a közösségi átlag 120 százaléka alatt maradt; s végül, a közös költségvetésbe való befizetés aránya több mint 10 százalékkal haladta meg a közösségi GDP-ből való részesedést. [Bizottság 1998]
Minthogy a fenti feltételek egy időben történő teljesülésére egyik tagállamban sem volt példa, a mechanizmus alkalmazására sem került sor. Az Egyesült Királyság a 70-es évek végére a közös politikák legnagyobb nettó finanszírozójává vált. A brit túlfizetés megfékezése érdekében tett kísérletek sorában a következő lépést a Tanács egy újabb, ezúttal 1979-es dublini ülése jelentette. Ezúttal nem a befizetések, hanem a kifizetések oldaláról közelítették meg a kérdést. Bár konkrét mechanizmus kidolgozására nem került sor, tény, hogy 1980-tól kezdődően, az Egyesült Királyság - a közös finanszírozásban játszott aránytalan tehervállalása miatt - minden évben visszakapott valamennyit a közösségi költségvetési deficitjéből. A brit visszatérítéssel kapcsolatban jelenleg is érvényesülő mechanizmus alapjait végül az állam- és kormányfők 1984-es fontainebleau-i csúcsértekezletén fogadták el.23 A mechanizmus lényege a következő volt: -
23
egyrészt, az Egyesült Királyság a közös költségvetéshez való hozzájárulását csökkenthette annak az összegnek a kétharmadával, amennyivel kevesebb pénzt kapott a közös
A szabályozás konkretizálására a költségvetési egyensúlytalanságokra vonatkozó, 1985. május 7-ei döntéssel került sor. Az 1985-ös (átmeneti) évben, az Egyesült Királyság 1 milliárd euró hozzájárulási könnyítést kapott a TVA-alapú befizetései terhére.
16
-
költségvetés ún. országokra felosztható kifizetéseiből, mintha az ÁFA-alapú befizetései arányában kapott volna belőlük;24 másrészt, a közös költségvetésben ily módon keletkező hiányt a többi tagországnak kellett pótolnia, ÁFA-alapú befizetéseik arányában. Németországnak - jelentős mértékű nettó finanszírozói pozíciójára való tekintettel - lehetősége volt arra, hogy a rá eső rész 1/3-át a többi tagországgal fizettesse meg.
A brit kompenzációs mechanizmus 1988-tól kezdődően mindig együtt változott a saját forrásokra vonatkozó közösségi szabályozással. A változások lényege az alábbiakban foglalható össze: -
első lépcsőben a brit visszatérítés összegét úgy számolták ki, mintha a rendszer még mindig az 1988 előtti módon (megkurtítatlan ÁFA-alapokból finanszírozva) működne; második lépcsőben a fenti összegből levonták azt a megtakarítást, melyet az Egyesült Királyság az 1988 utáni változásoknak köszönhetett; s végül, magát a kompenzációt a többi tagország fizette meg, de már nem a közösségi harmonizált ÁFA-alapból való részesedése, hanem a közösségi bruttó nemzeti termékből (GNP) való részesedése alapján.25
Minthogy az egyes országoknak eltérő volt az ÁFA- és a GNP-alapú részesedése, a negyedik forrás bevezetése sem egyformán érintette őket. Azon tagországok, amelyek tovább akarták csökkenteni az ÁFA-forrás szerepét, és ezt nem sikerült elérniük, részleges kárpótláshoz jutottak a brit korrekciós mechanizmusban eszközölt változtatás révén. Döntés született ugyanis arról, hogy bár kiszámolják, mekkora ÁFA-összegre volna szükség a kompenzáció fedezéséhez, ezt az összeget azonban mégsem az ÁFA-ból finanszírozzák.26 Megnézik, hogy az összeg a kompenzációban teljes súllyal résztvevő tagországok ÁFA-alapjának hány százalékát képezné (taux gelé = "befagyasztott ráta"), majd ezzel a hányaddal csökkentik az ÁFA-forrás éves rátáját.27 [Bizottság 1998] A brit kompenzációs mechanizmus 1984-es bevezetése óta, az Egyesült Királyság nettó befizetői pozíciója - éves átlagban - az ország GNP-jének 0,3 százalékával javult: a jellemzően 0,5 százalék körüli nettó hozzájárulás 0,2 százalékra csökkent. Ráadásul, ez az
24
A közösségi pénzből való részesedés esetében természetesen csak az egyes országokhoz konkrétan hozzárendelhető kifizetéseket vették számba. Ez alapján az "országokra felosztható kifizetések" nem tartalmazták a nemzetközi szerződések keretében harmadik országoknak átutalt pénzeket, a különböző tartalékokat, vagy pl. a közösségi rendezvényekkel kapcsolatos - a kedvezményezetteket illetően nem vagy nehezen azonosítható - reprezentációs kiadásokat. [Bizottság 2000/b] 25 1988-ig az ÁFA-forrás volt az, mely a többi forrás elégtelensége esetén a közös kiadások által megkívánt szintre egészítette ki a közös költségvetést. 1988 után - mint látni fogjuk - a reziduális (maradvány jellegű) forrás eme szerepét a GNP-alapú ún. negyedik forrás vette át. Történt mindez a közösségi teherviselés igazságosabbá - a hozzájárulási képességekkel jobban arányban állóvá - tétele jegyében. Ily módon érthető, ha a brit kompenzációban való részesedést is az új forrással kötötték össze. 26 Lásd 88/376/EGK, Euratom határozat, Journal Officiel des CE L 185, 15 juillet 1988 27 Pl. ha egy adott évben a maximális ÁFA-forrás az ÁFA-alap 1 százaléka, és a "befagyasztott ráta" 0,2%, akkor a tagországok az ÁFA-alapjuk 0,8 százalékát (ez az ún. egységes ráta) fogják a közös költségvetésbe fizetni.
17
arány viszonylag hosszabb távon is stabilnak mutatkozott, annak ellenére, hogy a közös költségvetés kiadási szerkezetében jelentős változások zajlottak le. Az agrárpolitika súlya - a 80-as évek közepi 65-70 százalékról - a 90-es évek végére, a közös költségvetés kiadásainak kb. 50 százalékára mérséklődött. Ezzel párhuzamosan megnőtt (kb. 30 százalékosra) a második legfontosabb kiadási tételt indukáló strukturális politika jelentősége. Minthogy azonban a brit polgárok zöme nem szorult rá a strukturális alapok támogatására, a közösségi politikákban bekövetkező hangsúlyeltolódás nem volt különösebben kedvező hatással a brit költségvetési hozzájárulásra. Mindössze annyi változás történt, hogy míg ez a hozzájárulás korábban döntően a CAP-kiadásokat finanszírozta, addig a 80-as évek végétől kezdődően egyre inkább a közösségi szintű szolidaritáshoz is hozzájárult. Ez azonban a korábbitól gyökeresen különböző állapot, hiszen a szolidaritás lényege éppen az, hogy a tehetősebb régiók segítik a szegényebbeket a gazdasági-társadalmi fölzárkózásban. Ráadásul, az szolidaritás miatt kialakuló költségvetési egyensúlytalanság ügyében az Egyesült Királyság egyre kevésbé érezheti azt, hogy ez a teher egyedül őrá hárul. Hasonló deficiteket mutathat fel Németország, Hollandia, Ausztria és Svédország. Bár a brit kompenzációs mechanizmus az Agenda 2000-et is túlélte - ami azt jelenti, hogy a keleti bővülés első hulláma is csak kisebb módosításokat fog hozni (lásd később) -, elméleti megalapozottsága az idők folyamán egyre gyengült, s a rendszer középtávon valószínűleg tarthatatlanná válik.28
3. A 80-as évek bővülései Az európai integráció a 80-as években 3 új tagországgal, valamint - a német egyesülés révén a kelet-német tartományokkal bővült. Ezek a bővülések nem jelentették automatikusan a közös költségvetés finanszírozási rendszerének az átalakítását, amennyiben a csatlakozási szerződések pénzügyi fejezetében semmilyen rendhagyó kötelezettségvállalásra sem történt utalás.29 Technikai téren annyi változás történt, hogy az első bővüléssel ellentétben - amikor is az újdonsült tagállamok befizetései az átmeneti időszak során fokozatosan érték el a 100 százalékot -, a 80-as évek bővülései során az új tagok azonnal 100 százalékban teljesítették befizetéseiket, mely befizetésekből azután évente egyre kisebb részt kaptak vissza: Görögország az átmenet 5 éve alatt 70, 50, 30, 20 illetve 10 százalékot, Spanyolország és Portugália pedig 6 év alatt rendre 87, 70, 55, 40, 25 és 5 százalékot.30
28
A kompenzációs mechanizmus ma is érvényes, részletes kiszámítási módját lásd az Agenda 2000-ről szóló fejezetben. 29 Csupán egy-egy féloldalas, az újdonsült tagország ipari és gazdasági fejlődéséről (Görögország és Portugália esetében), illetve regionális fejlődésről (Spanyolország esetében) szóló jegyzőkönyv tett említést a csatlakozási szerződésekben arról, hogy a Közösség feladatának tekinti segíteni, és minden eszközzel segíti is az elmaradott régiók felzárkóztatását. [Documents: görög szerződés 7. Jegyzőkönyv, spanyol-portugál szerződés 12. és 21. Jegyzőkönyv.] 30 Megjegyzés: e két utóbbi ország esetében a kereskedelem-politikai harmonizáció általában 7, egyes, különösen érzékeny termékeknél 10 évig tartott. [Documents]
18
A közösségi átlagnál elmaradottabb területek integrálása mindenesetre - már középtávon is magában hordozta a szervezeten belüli szolidaritás megerősödésének a lehetőségét.
3.1. Finanszírozási problémák a mediterrán bővülések időszakában Bár a csatlakozási szerződésekben nem szerepeltek konkrét összegek, az rögzítésre került, hogy az újonnan fölvett mediterrán országok tagságuk első napjától jogosultak lesznek a strukturális alapok kifizetéseire. Ennek megfelelően, a közös költségvetés kiadási oldalán jelentős változások kísérték mind a görög (1981), mind pedig a spanyol-portugál (1986) belépést. [lásd 8.Táblázat] A változások forrásait természetesen csak az ÁFA-befizetések növelésével lehetett előteremteni. 8.Táblázat A mediterrán bővülések hatása a közös költségvetés bevételi és kiadási oldalára 1980 1981 1985 1986 Millió euró Kiadások 15.857 17.726 27.867 34.675 - ebből Strukturális Alapok 1.809 3.567 3.703 5.665 Bevételek 16.432 18.918 28.085 33.667 - ebből ÁFA-befizetés 7.259 9.188 15.219 22.223 Forrás: Bizottság 2000 Megjegyzés: a csatlakozó országok (főként Spanyolország) jelentős agrárszektora, valamint az átmeneti időszakra vonatkozó finanszírozási változások - vagyis a fokozatos befizetés-növekedés helyett fokozatosan csökkenő visszafizetésekre való átállás miatt, a spanyol-portugál bővülés a FEOGA-Garancia kiadásaira (+2,4 md euró) és a visszafizetés rovatra (+ 2,0 md euró) is jelentős hatással volt. A fenti, gyorsan változó körülmények között - amikor a finanszírozási szükségletek egyik évről a másikra ugrásszerűen megnövekedhettek -, a közös költségvetés évenkénti megszavazásának rendszere rövid idő alatt megmutatta működőképességének a határait. 1980 és 1988 között: -
az Európa Parlament háromszor szavazta le a benyújtott költségvetést (1980-ban és 1985ben) illetve pótköltségvetést (1982-ben); négyszer (1980-ban, 1982-ben, 1986-ban és 1988-ban) került a költségvetés az Európai Bíróság elé, amely egy ízben (1986-ban) érvénytelenítette is azt; ötször csak nagy késéssel tudták elfogadni a következő évi költségvetést, ami ahhoz vezetett, hogy az ún. "tizenkettedes szabály" értelmében, minden megkezdett hónapban az előző évi költségvetés egy hónapra eső részével gazdálkodtak; ez az átmeneti állapot általában 5-6 hónapig is eltartott. [Baché-Jouret 1992]
A nyolcvanas évek elején, a közös költségvetésnek mind a bevételi, mind pedig a kiadási oldalán feszültségek keletkeztek. A bevételi oldalon: -
-
a tradicionális saját források legjelentősebb tételét képviselő vámok esetében folytatódott a hosszú távú csökkenés trendje. Ezt a trendet tovább gyorsította a GATT utolsó ún. Tokyo Round-ja (1973-1979), melyen a Közösség átlagosan 29,6 százalékos vámcsökkentést vállalt; [Delorme-Clerc 1994] az ÁFA-források pedig a lassuló gazdasági növekedés miatt stagnáltak.
19
A kiadási oldalon: -
az alacsony világpiaci árak, és az Egyesült Államokkal folytatott, egyre elkeseredettebb exportpiaci verseny alaposan megemelte a CAP-visszatérítések (az exporttámogatások) összegét, s ezáltal a FEOGA-Garancia Alap kiadásait (+ 40% 1983-1986 között); a strukturális alapok költségvetését pedig nem csupán az újonnan belépő, a közösségi átlagnál fejletlenebb tagországok igényei nyomták feljebb, hanem a meglévő tagokra kidolgozott ún. Integrált Mediterrán Programok (francia rövidítéssel: PIM = Programmes méditerranéens intégrés) is. Ez utóbbiaknak az volt a szerepük, hogy a spanyol-portugál bővüléssel kapcsolatban, a Közösség mediterrán térségeit (Dél-Franciaország, Olaszország déli és tengerparti területei, Görögország) felkészítsék a - főként a zöldséggyümölcs szektorban - várhatóan megnövekvő versenyre. [Baché-Jouret 1992]
A költségvetési források elégtelenségét látva, a Bizottság 1984-ben javaslatot tett a hiánynak a tagállamok által nyújtott, visszatérítendő, kamatozó kölcsönökkel való fedezésére. Az Európa Parlament azonban elvetette a tervet. Közben az ÁFA-forrás maximális rátáját az 1984-es fontainebleau-i csúcsértekezleten 1-ről 1,4 százalékosra emelték. Minthogy azonban ez az intézkedés csak 1986-tól lépett hatályba, az 1984-es és az 1985-ös költségvetés csak úgy volt tartható, hogy a tagállamok ún. előlegeket nyújtottak a költségvetésnek: az 1984-es hiányt visszatérítendő, kamatmentes előlegekkel (1,003 milliárd euró), míg az 1985-öst vissza nem térítendő előlegekkel (1,982 milliárd euró) fedezték. Az 1984-es előlegeket a közös költségvetés 1986-tól kezdődően, nyolc részletben, félévenkénti visszautalással törlesztette a tagállamoknak. [Bizottság 2000] A kiadásoknak a bevételeknél gyorsabb növekedését szinte borítékolni lehetett annak tudatában, hogy az integráció mélyítésére vonatkozó törekvések (Egységes Piac, Gazdasági és Monetáris Unió, Egységes Európai Térség stb.) - melyek elsősorban a Közösség fejlett, s ebben az értelemben "északi" országainak az érdekeit szolgálták - ki fogják váltani a fejletlenebb "déli" országok önvédelmi reflexeit. Azt, hogy ez utóbbi országcsoport csak azzal a feltétellel fogja megszavazni az integráció mélyülését jelentő programokat, hogy kellő pénzügyi segítséget kap a fejlett tagországoktól a saját gazdasági fejlődésének az előmozdítására. [Muns 1992] Tekintettel a fentiekre, már röviddel Fontainebleau után világosan látszott, hogy a megnövelt ÁFA-forrás csak ideig-óráig lesz képes a hiány fedezésére. Napirendre került hát a közös költségvetés radikális reformja, melyre két lépcsőben, az ún. Delors I. és Delors II. csomagok keretében került sor.
3.2. A közös költségvetés középtávú tervezésének a kialakulása 3.2.1. Az 1988-as reform A Bizottság 1987 februárjában hozta nyilvánosságra az intézmény akkori elnökéről elnevezett, s a Közösség költségvetési rendszerének mélyreható reformját tartalmazó tervezetet, a Delors-I. Csomagot. A végső formájában az 1988 februári brüsszeli Európa Csúcson elfogadott program a következő főbb változásokat hozta:
20
Ad 1.) Az évenkénti költségvetési viták kezelhető keretek közé szorítása végett, a három legfőbb közösségi intézmény ún. intézményközi egyezményekben (accords interinstitutionnels) rögzíti a büdzsé középtávú - az egyezményt mindenkor megelőző európai csúcsértekezleten elfogadott - ún. pénzügyi perspektíváit (perspectives financières = PF)31. A PF tartalmazza az évenkénti költségvetés maximális pénzügyi kereteit, és a pénz megoszlását a különböző közös politikák (és kötelezettségvállalások) között. [részletesebben lásd: Emlékeztető-5] Az intézményközi egyezmény aláírásával a Tanács, a Bizottság és az Európa Parlament egyúttal vállalta, hogy tiszteletben tartja a PF-ben meghatározott különböző plafonokat. Ez a vállalás lényegében három dolgot jelent: -
először is azt, hogy a plafonokat csak a két költségvetési hatalommal rendelkező szerv (a Tanács és az Európa Parlament) közös megegyezésével lehet utólag módosítani; másodszor azt, hogy a Tanács és a Parlament egyetértenek a DNO (nem kötelező kiadások) növelésének azon ütemével, mely az egyes költségvetési évekre a PF-ből, mint felső korlátból következik; s végül harmadszor azt, hogy a PF a gyakorlatban tulajdonképpen semlegesíti a TMA-ra (a DNO emelésének "maximális emelési rátájára") vonatkozó szabályt, már amennyiben a költségvetés lényegi elemeiről több évre előre megkötött közös megegyezést testesít meg.
Emlékeztető-5 A költségvetés különböző alfejezeteinek (rubriques) saját maximális keretösszegei vannak. Ezek a keretösszegek egy vagy két számban öltenek testet, aszerint hogy ún. szétválasztott vagy nem szétválasztott hitel vonatkozik-e az adott költségvetési alfejezetre. A költségvetési szerkezet 1991-es átszabása óta az agrárpiaci (FEOGA-Garancia) és a működési (adminisztrációs) kiadásokat nem szétválasztott hitel, vagyis egyetlen összeg korlátozza, mert az adott évre megnyíló hitelkeretet az év végéig le is hívják (azaz ténylegesen elköltik, vagy ha nem, akkor a megtakarítás nem vihető át a következő évre). Minden más költségvetési alfejezet (közös politika) esetében szétválasztott hiteleket alkalmaznak, mert a projektek általában több évre szólnak. Ennek megfelelően, a PF-ben külön keretösszeg (plafon) vonatkozik a megnyitható (leszerződhető) hitelekre (crédits pour engagement vagy commitments), és megint külön plafon a kifizethető (azaz ténylegesen felhasználható) hitelekre (crédits pour paiment vagy payments).
Ad 2.) A költekezésnek a közösségi GNP meghatározott százalékában kifejezett határt szabnak. Döntés született arról, hogy a közös költségvetésben felhasználható saját források 1988-ban nem haladhatják meg a Közösség GNP-jének 1,15 százalékát, majd fokozatos emelkedés után 1992-ben annak 1,20 százalékát.32 A saját források plafonja általában magasabb a kifizethető hitelek maximumánál. A két összeg különbsége a közös költségvetés tartaléka (1988-1992 között a GNP 0,03%-a), mely váratlan kiadások fedezésére, valamint a 31
Eddig három intézményközi megállapodás született: az első 1988-ban, a Delors-I. csomag, a második 1993-ban (az 1992-es edimburgh-i kompromisszum alapján született) Delors-II. csomag, a harmadik pedig 1999-ben (a berlini csúcson tető alá hozott) Agenda 2000 című tervezet rendelkezéseinek végleges, középtávú költségvetési programban történő konkretizálására. 32 1989-ben 1,17%, 1990-ben 1,18%, 1991-ben pedig 1,19% volt a plafon. [Bizottság 2000]
21
tervezettnél lassúbb gazdasági növekedésből eredő zavarok kivédésére szolgál. A legnagyobb kiadási tételt jelentő agrárpolitika (lényegében az azt megtestesítő FEOGA-Garancia Alap) költekezésének külön plafon, az ún. irányvonal (angolul guideline) állja útját. Ez lényegében azt jelenti, hogy a CAP-kiadások egyik évben sem növekedhetnek a közösségi szintű GNPnövekedési ütem 74 százalékánál gyorsabban. Egyúttal külön tartalékot képeztek, mely az euró/dollár árfolyam változásainak a FEOGA-Garancia Alap kiadásaira gyakorolt hatását hivatott fedezni.33 Ad 3.) Változott a saját források szerkezete is: a költségvetés mindenkori hiányának pótlására - azaz reziduális jelleggel - bevezették a GNP-alapú ún. negyedik forrást. Ez a forrás úgy működik, hogy a hiányt a tagországok a közösségi GNP-ben való részesedésük arányában fedezik. Egyúttal a GNP 55 százalékában korlátozták azt a harmonizált ÁFA alapot, amelynek adott (az 1988-1992-es időszakban maximum 1,4) százalékát be kellett fizetni a közös költségvetésbe.34 Minthogy az ÁFA-forrás tényleges nagyságának kiszámításakor a maximális rátából levonják a brit korrekcióhoz elvileg szükséges részt (az ún. "befagyasztott rátát"), a tagországok által ténylegesen befizetett ÁFA-forrás (az „egységes ráta”) mindig kisebb, mint a maximális ráta.35 A változások azt célozták, hogy a tagországi befizetések "igazságosabbá" váljanak: vagyis a lakossági fogyasztások fluktuálását követő ÁFA-forrás visszaszoruljon, és a hozzájárulási képességet jobban tükröző GNP-arányos befizetés növekedjék. Ad 4.) Az 1988-as reform kétségtelenül legnagyobb hatású újítása a strukturális politika keretében felhasználható pénzek 5 év alatti megduplázása volt. Újradefiniálták, illetve kitűzték azokat a legfontosabb célokat, amelyek keretében ezeket a pénzeket föl lehetett használni.36 3.2.2. Az 1988-as reform értékelése Mielőtt rátérnénk a Delors-I. Csomag értékelésére, két dolgot tisztázni kell: -
33
a közös költségvetés középtávú tervezése (más szóval a PF, vagyis a pénzügyi perspektíva kidolgozása és elfogadása) nem jelent többéves költségvetést. A büdzsével kapcsolatos évenkénti procedúra nem vált formálissá. Az éves költségvetés elfogadása nem csupán jogi aktus - már amennyiben szükség van rá a különböző hitelkeretek megnyithatóságához -, de megtartotta politikai jelentőségét is - amennyiben a költségvetési hatalommal
Gyengülő dollár alacsonyabb világpiaci árakat, s ezáltal - az európai termékek részére nagyobb exportszubvenciós igényt jelent. 34 Az ÁFA-forrás korlátozása ("capping"-je) az 1988 és 1992 közötti 5 évben Írországot mind az 5 évben, Luxemburgot és Potugáliát 3-szor, Spanyolországot és az Egyesült Királyságot 2szer érintette. [Bizottság 1998] 35 1986 és 1994 között például a közösségi GNP 1,4 százaléka helyett annak 1,20 és 1,28 százaléka között mozgott. [Bizottság 1998] 36 1.cél: fejlődésben elmaradó területek, ahol az egy főre jutó GNP nem éri el a közösségi átlag 75 százalékát; 2.cél: ipari válságövezetek; 3. és 4.cél: tartós és fiatalkori munkanélküliség kezelése, társadalmi/munkahelyi újrabeilleszkedés elősegítése stb. (horizontális célok, azaz nincsenek régióhoz kötve, s az EU bármely pontjáról pályázhatnak a támogatásra); 5/a cél: mezőgazdasági vállalkozások adaptációja, szerkezetváltása (horizontális cél); 5/b cél: rurális területek fejlesztése. [Bizottság 2000]
22
-
felruházott intézmények (a Parlament és a Tanács) - a különböző plafonok keretein belül szabadon dönthetnek a hitelek mértékéről és a költségvetési alfejezetek közötti megoszlásáról; másrészt, arról sincs szó. hogy a PF csupán egy irányadó pénzügyi program lenne, hiszen a benne szereplő plafonokat az intézményközi egyezmény aláírói (a Bizottság, a Tanács és a Parlament) kötelesek betartani. [Jouret 1993]
Az 1988-as reformot a szakirodalom alapvetően 3 szempontból tartja sikeresnek, amihez még egy plusz szempontot nyugodtan hozzá lehet tenni: Ad 1.) A közös költségvetés kiadásai a kívánt irányban és mértékben változtak: - a strukturális alapok kiadásai 1987-1993 között megduplázódtak, - a CAP-kiadások pedig a német egyesülés ellenére is az irányvonal alatt maradtak.37 Igaz, ebben inkább a kedvező konjunktúra, semmint az agrárpolitika költségkímélő átalakulása játszott szerepet. Ad 2.) Ugrásszerűen javult a költségvetési procedúra - amennyiben a pénzügyi perspektívának hála, az éves költségvetésekről minden évben időben, és az intézmények közötti nagyobb konfliktusok nélkül sikerült dönteni. Ad 3.) A saját forrásoknak a PF-ben megjelölt - s a közösségi GNP-ben meghatározott szintje elégségesnek bizonyult a költségvetés tényleges pénzügyi kifizetéseinek a fedezésére. Történt ez annak ellenére, hogy az ötéves időszak folyamán hét ízben is váratlan - elsősorban a Közösség növekvő nemzetközi szerepvállalásából eredő - tételek emelték a közös költségvetés kiadásait.38 A kiigazítások kumulált összege meghaladta az eredetileg tervezett közösségi GNP 0,03 százalékát, vagyis az általános tartalékot. A gazdasági növekedés azonban sokkal gyorsabb volt a tervezettnél, így a tényleges kifizetések messze az előírt GNP-plafonokon belül maradtak. Tulajdonképpen az 1988-as reform egyetlen árnyoldala is a kiugróan magas növekedési rátával függ össze. A Bizottság szándéka ellenére sem sikerült ugyanis "igazságosabbá" tenni a rendszert. A tagországi befizetésekben továbbra is az ÁFA-forrásból származó pénz dominált, és a GNP-arányos negyedik forrás aránya elenyésző maradt. [lásd 9.Táblázat][Bizottság 2000]
37
Emlékeztető: a keleti tartományokra gyakorlatilag előbb lett kiterjesztve a CAP (1990. július 01.), mint hogy hivatalosan is megtörtént volna a német egyesülés (1990. október 03.). [Reinsberg-Abele 2001] 38 Kelet-európai rendszerváltó országoknak (köztük a FÁK-nak), illetve a német egyesüléssel kapcsolatban megítélt támogatások; a jugoszláviai és az öböl-háború során, valamint a kurd menekülteknek és egyes, éhínséggel küszködő afrikai országoknak nyújtott humanitárius segélyek.
23
9.Táblázat Az általános költségvetés kiadásainak és bevételeinek az alakulása, százalékos megoszlása az 1988-1992-es időszakban százalék 1988 1989 1990 Kiadások (milliárd euró) 41,0 40,8 44,1 - FEOGA-Garancia Alap 62,1 57,7 56,1 - Strukturális Alapok 15,1 18,8 21,0 Bevételek (milliárd euró) 41,8 45,9 46,5 - TSF 28,5 27,7 26,1 - ÁFA 57,2 57,3 59,1 - 4.forrás (GNP-alapú) 10,6 9,8 0,2 Forrás: Bizottság 2000
és az egyes tételek 1991 53,5 56,5 25,4 56,2 24,8 55,8 13,3
1992 58,5 51,4 30,2 59,7 22 ,2 58,0 13,9
„Ad +1.)” A Delors-I. Csomag további pozitívumának tekinthető, hogy 1988 és 1992 között a strukturális politikák megerősödésével párhuzamosan - megnőtt az ún. nem kötelező kiadások (DNO) aránya az összkiadásokon belül [kb. 23-ról 40 százalékosra, forrás: Bizottság 2000]Ez azért örvendetes, mert a DNO esetében az Európa Parlament mondja ki a végső szót, s mivel ez az egyetlen közösségi szerv, melynek tagjait közvetlen és általános szavazáson választják meg, a változások egyúttal az integráción belüli demokrácia erősödését is jelentették. 4. Az 1993-1999-es időszak Az 1988-as költségvetési reform sikerét látva, a Bizottság úgy vélte, hogy az intézményközi egyeztetés - illetve az annak során kidolgozandó pénzügyi perspektíva (PF) - az elkövetkező tervezési időszakban is megfelelő szolgálatot tesz majd. Az 1993-tól induló költségvetési periódus keretszámainak a kidolgozását azonban jelentősen befolyásolták egyéb, az integráció további szélesítését és mélyítését magában hordozó események.
4.1. "Észak-Dél" konfliktus a Közösségben Bár a jelenség nemigen szokott nyilvánosságot kapni, azért az Európai Unióban is léteznek "Észak-Dél" típusú ellentétek. A kissé egyszerűsítő felosztás szerint, a fejlettebb "északiak" között találjuk Németországot, Ausztriát, a Skandináv országokat, a Beneluxot és az Egyesült Királyságot, míg a "déliek" táborát gyarapítja Francia-, Spanyol, Görög- és Olaszország, valamint Írország és Portugália. [Muns 1992]A csoportosítás akkor kap igazán értelmet, ha a gazdasági erő helyett az Unión belüli politikai hatalom megoszlását vizsgáljuk. Márpedig a politikai befolyás súlypontja általában az európai integráció motorjainak számító Németország és Franciaország közelében található. Minthogy az EU különböző intézményeiben az egyes tagországok lakosságuk arányában képviseltetik magukat, elmondható, hogy a bővülések mindig megváltoztatták az integráción belüli politikai erőviszonyokat. [lásd 10.Táblázat]
24
10.Táblázat "Észak" és "Dél" lakosság-arányos relatív súlyának az alakulása a Közösség különböző bővüléseinek idején 1957 és 1986 között százalék 1957 1973 1981 1986 Közösség teljes népessége (millió fő) 167 257 271 323 "Észak" 44,3 57,2 54,4 45,8 "Dél" 55,7 42,8 45,6 54,2 Forrás: Muns 1992 A "déliek" politikai befolyása, az integráció mediterrán bővülései nyomán, 1986-ra gyakorlatilag visszatért a Római Szerződés idejének megfelelő szintre. Nem véletlen tehát, hogy az egységes piac 1993 elejére történő megvalósításáért cserébe, ezen országok addig példátlan mértékű forrásátcsoportosítást tudtak kiharcolni maguknak az 1988-1992-es költségvetési időszakban. [lásd Delors-I. Csomag] Az 1990-es évek elején azonban újabb kihívások érték a "délieket", melyek nyomán számíthattak arra, hogy mind gazdasági, mind politikai súlyuk csökkenni fog az integráción belül. Az első ilyen kihívást az Európai Gazdasági Térség (EGT) kialakításával kapcsolatban, 1990 januárjában kezdődő tárgyalások jelentették. Az EGT reális közelségbe kerülését a "déliek" úgy érzékelték, hogy az Európán belüli politikai súlypont észak felé fog eltolódni. Spanyolországgal az élükön úgy látták, hogy az EGT-ből elsősorban a gazdag, fejlett iparral rendelkező Svédország, és a jelentős élelmiszeripart felvonultató többi skandináv ország fog profitálni. Ezért tárgyalásokba kezdtek arról, hogy az EFTA-országok nyújtsanak számukra valamekkora pénzügyi támogatást (kompenzációt), máskülönben nem egyeznek bele az EGT kialakításába.39 Az EGT-ről szóló, az EU és (Svájc kivételével) az EFTA között létrejött 1992-es Portói Egyezmény végül 1994. január 1-től lépett hatályba. Minthogy a hat EFTA-tagország közül három (Svédország, Finnország és Ausztria) egy évvel később az Unió tagja lett, így az EGT-t ma a 15 EU-tagország, valamint Izland, Norvégia és Liechtenstein alkotja. A második kihívás magával a már említett 1995-ös bővüléssel, a harmadik pedig az 1992. február 7-én aláírt Maastricht-i Egyezménnyel volt kapcsolatos. A gazdasági és monetáris unió létrehozását, valamint az egységes európai pénz (legkésőbb 1999. évi) bevezetését célul kitűző - s eme célokhoz vezető utat restriktív gazdaságpolitikát igénylő, szigorú ún. konvergencia-kritériumokkal kikövező - egyezmény tagállami ratifikálása időben egybeesett a közös költségvetés 1992 utáni kialakításáról kezdődő tárgyalásokkal.40
39
Spanyolország kapott is némi kompenzációt, illetve pótlólagos halászati jogot a skandináv partok mentén. Az EFTA-országok valószínűleg azért hagyták magukat "megzsarolni", mert közülük többen (A, S, SF, N) ekkor már a későbbi EU-csatlakozásukra gondoltak, s szerették volna elnyerni a "déli" tagországok jóindulatát.[Muns 1992] 40 Már magában a Maastricht-i Szerződésben is tetten érhető a "déli" országok érdekérvényesítő képessége, amennyiben a szerződés rendelkezik egy, a legfejletlenebb (értsd a közösségi GNP-átlag 90 százalékát el nem érő) tagországok környezetvédelmi és közlekedési infrastruktúrájának modernizációját elősegítő, ún. Kohéziós Alap felállításáról. A Maastricht-i Szerződés végül 1993. november 1-jén lépett hatályba.
25
Ez utóbbiak során, a Bizottság két tűz közé került, amennyiben a "déliek" további strukturális támogatásokat (relatív fejlettségbeli hátrányuk további kiegyenlítését), az "északiak" pedig racionálisabb, és főként "igazságosabb" költségvetést követeltek. A "déliek" a gazdasági és társadalmi kohéziót célzó kiadások további növelésén túlmenően azt szerették volna elérni, hogy a közös költségvetés bevételei még inkább az egyes országok gazdagsága közötti reális különbségeket tükrözzék, míg a fogyasztási kiadások szintjéhez igazodó ÁFA-forrás szoruljon vissza.41 Spanyolország - Görögország és Portugália támogatásával - odáig ment el, hogy kidolgozott, és a Bizottság elé terjesztett egy, a befizetéseknek az országok prosperitásával - hozzájárulási képességükkel, azaz GNPszintjükkel - arányos progresszivitását javasló rendszert.42 A javaslatot végül arra hivatkozva vetették el, hogy az EU-n belüli szolidaritás a kiadási oldalon mutatkozik meg, lévén ott hatékonyabb.43 [Bizottság 1998]
4.2. Az edinburgh-i kompromisszum A Bizottság 1992 februárjában ismertette az 1993-tól kezdődő évekre szóló költségvetési javaslatának első változatát (Delors-II. Csomag). A javaslat értelmében a közös kiadások (1992-es áron) 5 év alatt 20 milliárd euróval növekedtek volna, amihez a saját források plafonját, 1992-1997 között, a GNP 1,20 százalékáról annak 1,37 százalékára kellett volna emelni. A Bizottság különösen három területre szerette volna koncentrálni az erőforrásokat: a regionális kohézió, az EU nemzetközi szerepvállalása, valamint - a közös kutatások és a transzeurópai hálózatok fejlesztése révén - az EU ipari versenyképessége növekedésének az elősegítésére. A Delors-II. Csomag első változata azonban nem találkozott a tagországok többségének véleményével. Míg a nemzetközi segélyek és akciók tekintetében egyetértés alakult ki, a szolidaritás növekedését jelentő kohéziós kiadási többletet a szegényebb országok kevesellték, míg a nettó befizetők túlságosan ambiciózusnak találták. Az ipari versenyképesség javítása ügyében pedig a liberális gazdaságfilozófiát valló tagországok egyenesen megkérdőjelezték a közösségi beavatkozás helyességét. Ugyanakkor az Európa Parlament még a Bizottságnál is messzebb ment javaslatában, és a saját források GNP-ben mért arányának 1,40 százalékosra történő felemelését indítványozta. Más szóval arra, hogy a költségvetési csomagot még az 1992 első felére eső portugál elnökség idején elfogadják - a 41
Minthogy a szegényebb tagországok jövedelmüknek általában nagyobb hányadát költik fogyasztásra, mint a gazdagabbak, ezáltal a közös költségvetésbe befizetett ÁFA-forrásuk is nagyobb százalékát képezi a GNP-jüknek, mint a gazdagabb tagországok esetében. [Kabatusuila 1999] Ez volt az oka annak, hogy az 1988-as reform során a GNP 55 százalékában maximálták a befizetendő ÁFA-forrás harmonizált alapját. 42 A rendszer a három mediterrán országnak 1996-ban és 1997-ben évente kb. 1,1 illetve 1,5 milliárd euró, néhány további tagországnak (I, IRL, UK) pedig további 1,2 illetve 0,6 milliárd euró megtakarítást hozott volna, amit a többi tagország - de főként az NSZK (>1-1 Md euró) finanszírozott volna. [Bizottság 1998] 43 Tudniillik a kohéziós kiadások konkrét, ellenőrizhető, modernizációs beruházásokat finanszíroznak, míg az esetleges megtakarítások esetében ez nem lenne garantálható.
26
mind a tagállamok között, mind pedig a közösségi intézmények között meglévő lényeges véleménykülönbségek miatt - esély sem volt. 1992 második félévében a Bizottság módosította az álláspontját, figyelembe véve a tagállamok hozzáállását, az 1992 májusában tető alá hozott CAP-reformból a költségvetésre háruló következményeket, valamint a vártnál kedvezőtlenebbül alakuló konjunktúrát. A költségvetési időszak 5-ről 7 évre való meghosszabbításával sikerült elérni, hogy a tervezett plusz-kiadásokhoz elegendő legyen a saját források plafonját a közösségi GNP 1,32 százalékáig emelni. Ez 0,03 százalékos tartalék beállításával azt jelentette, hogy a kifizetések plafonja a GNP 1,29 százaléka lett volna. A brit elnökség égisze alatt összeülő edinburgh-i Európa-csúcson még lejjebb kellett szállítani az említett plafonokat. Az országok zömének - a rossz konjunktúra és a szigorú maastrichti konvergenciakritériumok miatt - egyre komolyabb erőfeszítésébe került, hogy a költségvetési deficitet ellenőrizhető keretek között tartsa. A britek egyenesen a kiadásoknak a GNP 1,20 százalékának megfelelő szinten történő befagyasztását javasolták. Végül is az a kompromisszumos megoldás született, hogy az első két évben ne változzék a plafon, majd 1995 és 1999 között fokozatosan 1,27 százalékosra nőjön.44 Eközben általános tartalékra 0,01 százalékot tettek félre, ami azt jelenti, hogy a kifizetések plafonja tekintetében a Bizottság módosított ajánlatában szereplő 1,29 százalék helyett végeredményben csak 0,03 százalékkal kevesebb, azaz 1,26 százalék lett megállapítva az utolsó évre (1999-re). [Jouret 1993] A Delors-II. Csomag valószínűleg, hosszú időre, az európai szolidaritás utolsó nagyobb fellángolásának tekinthető. A strukturális és kohéziós kiadások az 1993-1999-es időszak 7 éve alatt folyóáron 65 százalékkal nőttek. [lásd 11.Táblázat] A legtöbb pénzt továbbra is az ún. 1.célterületen költötték el, ami a Maastricht-i Szerződés alapján felállított Kohéziós Alap kiadásaival együtt azt jelentette, hogy felzárkóztatás címén a négy legelmaradottabb tagország (Írország, Görögország, Spanyolország és Portugália) együtt több mint 80 milliárd eurót kapott [lásd 12.Táblázat]. 1994-től kezdődően a kelet-német tartományokat is az 1. célterületek közé sorolták, ami a korábbi elbánáshoz képest szintén szerepet játszott a strukturális kiadások felnövekedésében.45 [Bizottság 2000]
44
1995-ben 1,21%, 1996-ban 1,22%, 1997-ben 1,24%, 1998-ban 1,26%, 1999-ben 1,27%. [Bizottság 2000] A megnyitható (leszerződhető) hitelekre (lényegében a kötelezettségvállalásokra) vonatkozóan a GNP 1,335 százaléka volt a plafon. [Tanács 1994] 45 Korábban a keleti tartományoknak nem a strukturális alapokból nyújtottak közösségi támogatást. A segélyezés külön erre a célra felállított program keretében folyt. Ily módon azonban az egy főre jutó támogatás jóval alatta maradt a Közösség 1.célterületén jellemző átlagnak, holott az egy főre jutó keletnémet GNP nem érte el az 1.cél alapján támogatott régiók átlagos szintjét. Ezt a méltánytalanságot orvosolták 1994-ben. [Jouret 1993]
27
11.Táblázat Az általános költségvetés kiadásainak és bevételeinek alakulása 1993-1999 között 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 Kiadások 64,8 59,3 66,5 77,0 79,8 80,9 83,5 Md euró és % 100% 100% 100%/ 100% 100% 100% 100% (1) FEOGA-Garancia 34,9 33,0 34,5 39,3 40,4 39,1 39,5 Md euró és % 52,4% 53,6% 50,4% 50,0% 49,6% 47,3% 46,5% (2) Strukturális alapok 20,5 15,9 19,2 24,6 26,3 28,6 30,4 Md euró és % 30,7% 25,8% 28,1% 31,3% 32,3% 34,7% 35,8% Egyéb1 Bevételek Md euró 65,7 66,0 75,1 81,3 80,5 84,5 86,9 TSF (%) 19,7 20,0 19,3 16,7 17,6 16,5 16,0 ÁFA-forrás (%) 52,5 50,4 52,2 41,8 42,5 39,2 35,9 GNP-alapú 4.forrás (%) 25,2 26,8 18,9 29,0 33,4 41,4 43,2 1 = belső politikák (3.rubrika), külső akciók (4.), intézmények adminisztratív kiadásai (5.), tartalékok (6.) Forrás: Bizottság 2000 A Delors-II. Csomag az 1993-1999-es költségvetési időszakra nézve kialakította a büdzsé kiadási oldalának máig érvényes szerkezetét: az egyes rubrikába került a közös agrárpolitika, a kettesbe a strukturális pénzek, a hármasba az egyéb belső politikák, a négyesbe a külső akciók, az ötösbe az adminisztratív kiadások, a hatosba pedig a tartalék.46 Egyes, különleges kiadásokra való tekintettel, időnként - pl. az EFTA-bővülés első 4 évében az agrárköltségvetési kompenzációk, vagy az Agenda 2000-ben a keleti bővülés előcsatlakozási segélyei miatt - beiktattak egy ún. 7. Rubrikát is, de a szerkezet alapvetően már nem változott. A kiadási oldal újdonsága volt még, hogy - tanulva az előző pénzügyi perspektíva (PF) tapasztalataiból - jelentősen kibővítették a tervezett tartalékok rovatát (6.rubrika). Korábban csupán a dollár/euró árfolyam kedvezőtlen alakulását kivédeni hivatott monetáris tartalék szerepelt a költségvetésben. Az 1988-1992-es PF-et azonban - tekintettel a váratlan nemzetközi eseményekre - hét ízben is módosítani kellett. Azért, hogy elkerülhetők legyenek a hasonlóan gyakori módosítások, az új büdzsé tervezett tartalékai közé két új tétel is bekerült: a harmadik országoknak nyújtott kölcsönökre vonatkozó garancia-tartalék, és a sürgős humanitárius segítségek fedezésére szolgáló tartalék. Egyúttal megváltozott a monetáris tartalék szerepe, amennyiben már nem csupán a külső (euro/dollár), hanem az integráción belüli (erős valuták/gyenge valuták) árfolyammozgások - vagyis az ún. "switch over" mechanizmus működésbe lépése - esetén is felhasználhatókká váltak.47[Jouret 1993] 46
Ez a felosztás nem tévesztendő össze a Bizottság saját költségvetésében (III/B) alkalmazott alfejezetekkel (B1, B2,...., B0). 47 Az 1984-ben bevezetett "switch over" mechanizmus megakadályozta, hogy a felértékelődő valutájú országokban csökkenjenek az intézményes mezőgazdasági árak. A legerősebb valutához igazodó intézményes agrárárak rendszere azonban jelentős többletkiadást indukált a gyenge valutájú országokban (intervenció és támogatott export esetén), amit 1992-ig a FEOGA Garancia Alapból finanszíroztak. A Tanács azonban - a Bizottság ajánlását figyelmen kívül hagyva - nem volt hajlandó eltörölni a mechanizmust. Másrészt (politikailag) arra sem volt lehetőség, hogy a CAP-kiadásokat kordában tartó irányvonalat megemeljék (az irányvonalat - a keletnémet tartományok csatlakozása és a CAP 1992-es reformja miatt - a kiadások egyre jobban megközelítették). Végül, a probléma "szőnyeg alá söprése" jegyében kitalálták ezt a pótlólagos lehetőséget - mármint azt, hogy a monetáris tartalékot a switch over céljára is fel lehessen használni.
28
A Delors-II. Csomag forrásoldalon is a szegényebb tagországoknak kedvezett, amennyiben olyan változások történtek, melyek a fogyasztáson alapuló ÁFA-forrástól egyre inkább a hozzájárulási képesség (azaz a GNP) szerinti befizetés felé tolták el a rendszert. A harmonizált ÁFA-alapot a GNP 55 százaléka helyett annak 50 százalékában maximálták. Ezt a szintet a négy kohéziós ország (IRL, P, GR, E) - azok, amelyekben az egy főre jutó GNP 1991-ben a közösségi átlag 90 százaléka alatt volt - 1995-ben egy lépcsőben, míg a többi tagország 1995 és 1999 között fokozatosan érte el.48 Ezzel párhuzamosan, az ÁFA-forrás egységes rátájának a harmonizált alapban kifejezett értéke 1,40 százalékról - évi 0,08 százalékos, egyenletes csökkenéssel - 1999-re 1,00 százalékra mérséklődött. [Tanács 1994] A változások hatására a GNP-alapú ún. negyedik forrás 1998-tól kezdődően az EU általános költségvetésének legfontosabb finanszírozójává vált. [lásd 11.Táblázat]
4.3. Elmélkedés a közösségi szolidaritásról Mint már említettük, az 1993-1999-es költségvetési időszak az európai szolidaritás csúcspontjának tekinthető. A Közösség legelmaradottabb országai, a 7 év átlagában, GDP-jük közel 2 százalékának megfelelő strukturális támogatást kaptak a közös költségvetésből. [lásd 12.Táblázat] Ez az óriási pénztömeg azonban mégsem eredményezte azt, hogy vásárlóerőparitáson mért egy főre jutó GDP-jük tekintetében - az egyetlen Írország kivételével lényegesen közelebb kerültek volna a közösségi átlaghoz. 12.Táblázat A kohéziós országok strukturális alapokból történő támogatottsága 1993(illetve 1994) és 1999 között (1994-es árakon) országok Összes Aránya a Támogatás /fő Vásárlóerő-paritáson mért 1 támogatás GDP-ben (euró) GDP/fő (EU-15 = 100) (Md euró) (%) 1994 (%) 1999 Görögország 16,68 2,94 234,7 61,3 62,0 Spanyolorszá 39,92 1,45 150,7 77,6 81,5 g Írország 6,97 2,24 286,6 81,9 121,5 Portugália 16,68 3,29 248,7 68,8 72,6 Összesen: 80,25 1,93 187,6 73,7 78,7 1 = Strukturális alapokból 1993-1999, a Kohéziós Alapból 1994-1999 között. Forrás: Dupuch - El Mouhoud 2002 + saját számítás A költséges - ugyanakkor a felzárkóztató gazdaságpolitika tekintetében felemás eredményt mutató - mediterrán bővülés valószínűleg megfelelő tanulságokkal szolgált a közös költségvetés nettó befizetői számára, arra nézve, hogy a jövőben tartózkodjanak a szolidaritás hasonló mértékű kifejezésétől. A közös költségvetésen keresztül megvalósuló EU-szintű újraelosztás növelésének a szükségességét azonban más oldalról is vitatják. 48
Capping-re az 1993-1999-es időszakban Írország, Portugália és Luxemburg esetében hatszor, az Egyesült Királyság esetében kétszer, Görögország esetében pedig egyetlen évben került sor. [Bizottság 1998]
29
A 15 tagország közül ma már 12-re kiterjedő pénzügyi unió körülményei között, az integráción belüli jövedelem-központosítás és -újraelosztás mértéke elég szerénynek tűnik. Az 1990-es években, az általános költségvetés kiadási oldala a közösségi GDP 1,03 és 1,18 százaléka között ingadozott, míg a tagországok közkiadásaiban mérve kb. 2,1-2,4 százalék körül alakult. Ugyanakkor van olyan vélemény, mely szerint nincs szükség föderális típusú uniós költségvetésre, azaz a mainál lényegesen nagyobb központosításra, mert a jelenlegi szisztéma - vagyis a maastricht-i kritériumok által összehangolt nemzeti költségvetési politikák, és az Európai Központi Bank által megvalósított független monetáris politika kombinációja - megfelelő feltételeket biztosít a gazdasági és pénzügyi unió optimális működéséhez. A teória alapja az, hogy az EU-ban a tagországok között nem alakult ki oly mértékű ágazatközi specializáció, mint például az Egyesült Államok egyes régiói között.49 NyugatEurópában megmaradt a diverzifikált iparszerkezet, s az idők folyamán inkább az ágazaton belüli (horizontális és vertikális típusú) kereskedelem vált jellemzővé. Ezáltal gyakorlatilag eltűntek az egyes tagországok hagyományos értelemben vett komparatív előnyei. Az EU-ban manapság nincs igazán esély egy jelentős asszimetrikus, azaz bizonyos iparágakra és az azokra szakosodott országokra összpontosuló válságra. Ily módon, a bizonyos iparágakat érintő válságok idején - a közös érdekek mentén - egyszerűbbé és olcsóbbá válik a gazdaságpolitikai koordináció.50 [Dupuch - El Mouhouod 2002] 5. Az EFTA-bővülés Svédország, Finnország és Ausztria 1995-ös EU-csatlakozása a Közösség leggyorsabb és legsimább bővülése volt. A tárgyalások egy-két év alatt lezajlottak, és az említett országok az 1993. január 1-je óta működő Egységes Piac törvényszerűségei miatt - gyakorlatilag egyik napról a másikra az EU teljes jogú tagjaivá váltak. A bővülés természetesen szükségessé tette az 1993-1999-es költségvetési időszakra vonatkozó pénzügyi perspektíva kiigazítását. Forrásoldalon úgy számoltak, hogy a három új tagország - a mediterrán bővülés óta élő hagyomány szerint - már az első évtől befizeti a saját források teljes ráeső részét. A kiadási oldalon a következő változásokat eszközölték: -
49
a CAP irányvonalát (1.Rubrika) fölemelték a bővülésből származó relatív közösségi GNPtöbblet (kb. +7%) 74 százalékával, vagyis kb. 5,2 százalékkal; a strukturális alapoknál (2.Rubrika) egyszerre lehetett pénzt megtakarítani - hiszen az újdonsült tagországok kevéssé szorultak jellegű támogatásokra -, és növelni az elmaradott régiók támogatását - hiszen többletpénzt áramlott a rendszerbe. Mindazonáltal, bármennyire fejlettek is voltak az új tagországok, bizonyos strukturális segélyekre ők is igényt tartottak. A skandináv országok például, a sarkkörön túli területeiket be akarták vonni a legtöbbet fizető 1-es számú strukturális cél hatálya alá. Az 1-es célkitűzésre vonatkozó kritériumokat azonban csupán az ausztriai Burgenland tartomány teljesítette. Svédország és Finnország északi területeire ezért más eszközt kellett "kitalálni". Ez az
Detroit-központú autógyártás, az elektronikai ipar koncentrációja Massachusetts 128-as útja mentén, Silicon Valley stb. 50 Más kérdés, hogy egy ilyen válságot a pénzügyi unióba tömörülő tagországok nem is lennének képesek kezelni, minthogy nem rendelkeznek már a monetáris politika válságkezelő eszközével, az önálló árfolyam-politikával.
30
-
-
-
eszköz az ún. 6. strukturális cél lett, mely a 8 fő/négyzetkilométernél ritkábban lakott területekre alkalmazható a két skandináv országban, a 62. északi szélességi körön túl, illetve néhány szomszédos, de hasonló agroklimatikus adottságú terület vonatkozásában. A 6-os számú strukturális célkitűzés Svédország 3 régiójában 450 ezer, Finnország 6 régiójában pedig 800 ezer embert érint. Az egy főre jutó támogatás összege nem éri el az 1-es számú célkitűzésben szokásos mértéket: Svédországban 101 euró/fő, Finnországban 117 euró/fő volt az 1995-1999-es időszakban. [APCA 1994]Ezenkívül, az EU magára vállalta a csatlakozó volt EFTA-tagországok által az "EGT pénzügyi mechanizmusa" keretében fizetett, strukturális célzatú kompenzációkat [lásd "Észak-Dél" fejezet]; a belső politikák (3.Rubrika) plafonját a bővülésből származó többlet-GNP arányában, azaz 7 százalékkal, a külső akciókét (4.Rubrika) a lakosság-növekedésnek megfelelően, azaz 6,3 százalékkal, az adminisztrációs kiadásokét (5.Rubrika) pedig 4,66 százalékkal emelték; az EFTA-bővülés lehetővé tette, hogy a Delors-II. Csomag elfogadása idején még a közösségi GNP-nek - és a teljes 1993-1999-es időszak vonatkozóan - csak 0,01 százalékára rúgó általános tartalék az új PF-ben 1996-tól 0,02-re, majd 1998-tól 0,03 százalékra növekedjék; már említettük, hogy különleges, máshová nem sorolható költségek felmerülésekor, egy 7. Rubrika is megjelenik a közös költségvetésben. Az EFTA-bővülés alkalmával, az ún. "agrárköltségvetési csomag" keretében, az Unió 1995 és 1998 között évente csökkenő mértékű kompenzációt nyújtott az új tagországoknak. A kompenzáció a következő főbb tételekből állt: - a belépéskor egy egyszeri nagyobb összeg (az eredetileg négy országra tervezett bővítéskor még 1,25 milliárd euróról volt szó51), mely annak a megrázkódtatásnak az enyhítését szolgálta, mely a korábbi nemzeti agrárpolitikában megszokotthoz képest jóval alacsonyabb közösségi intézményes árak átvételéből származott; - egy szintén viszonylag nagyobb összeg (a négy országra 907 millió euró), mely az új tagok agrárszektora számára 1995-ben elmaradó profit kompenzálására szolgált. Ez az elmaradt haszon abból származott, hogy a tagság első évében az 1992-es CAPreformmal bevezetett közvetlen kifizetésekhez a három csatlakozó ország termelői még nem juthattak hozzá;52 [APCA 1994] - további kisebb összegek, melyek általában az átmeneti időszakban fellépő - főként az árharmonizációból adódó - további nehézségek enyhítését szolgálták.53
Az új pénzügyi perspektíva elfogadására még 1994 decemberében sor került, ami lehetővé tette az 1995. évi költségvetés kellő időben történő elfogadását. [Bizottság 2000] Az a kezdetektől világos volt, hogy a közösségi átlagnál gazdagabb országok a költségvetés nettó befizetői lesznek. Az összesített hozzájárulás mértékét a csatlakozási tárgyalások idején évi kb. 1,6 milliárd euróra becsülték, amiből Svédországra egyedül kb. 850 millió jutott
51
A tárgyalások eredetileg 4 országgal folytak. A norvég népszavazás azonban - 1972-höz hasonlóan - 1994-ben is nemet mondott az EU-csatlakozásra. 52 A GOF-termőterületre érvényes támogatások és a marhaprémiumok esetében, az 1995-ös évre szóló támogatás a termelők által az előző év első negyedévében szolgáltatott adatokon alapult. (GOF = gabona, olajosmag, fehérjetakarmány) [APCA 1994] 53 Az 1995-ben csatlakozó három ország - Finnország, Svédország és Ausztria - végül a következő kompenzációs összegeket kapta: 1995-ben 1,547 milliárd eurót, 1996-ban 701 millió, 1997-ben 212 millió eurót és 1998-ban 99 millió eurót. [Bizottság 2000]
31
volna.54 Ugyanakkor, a csatlakozási szerződés értelmében, ezen országoknak nem az első évtől kellett az Unió ilyen mértékű nettó finanszírozóivá válniuk; nettó hozzájárulásuknak 4 év alatt fokozatosan kellett elérnie az említett szintet. [APCA 1994] A valóság azonban hamarosan rácáfolt az eredeti elképzelésekre. Az új tagországok nettó költségvetési hozzájárulása - az egyetlen 1996-os év kivételével - végig meghaladta a tervezett 1,6 milliárd eurót.55.[lásd 13.Táblázat] Ausztria és Svédország olyannyira elégedetlen volt a költségvetési helyzetével, hogy 1998 márciusában - Németországgal és Hollandiával egy időben - tett bejelentést az EU intézményeiben: úgy vélték, a deficit mértéke "fontainebleau-i értelemben" relatív prosperitásukhoz képest túlzott mértékű, s ezért az Egyesült Királysághoz hasonló elbánásban kell részesüljenek. [Bizottság 1998] Bár a brit kompenzációs mechanizmust nem terjesztették ki rájuk, az említett országok helyzetüknek megfelelő bánásmódban részesültek az elkövetkező költségvetési periódusban, - már ami a briteknek járó visszatérítésben való részvételüket illeti. 13.Táblázat Svédország, Finnország és Ausztria nettó pozíciója az EU közös költségvetésében, illetve e pozíció aránya az országok GNP-jében a belépésüket követő években 1995 1996 1997 1998 1999 Md Є GNP Md Є GNP Md Є GNP Md Є GNP Md Є GNP Ausztria -0,89 -0,50% -0,36 -0,20% -0,89 -0,49% -0,72 -0,38% -0,73 -0,38% Finnország -0,12 -0,13% 0,02 0,02% -0,01 -0,01% -0,15 -0,14% -0,25 -0,22% Svédország -0,76 -0,45% -0,68 -0,36% -1,21 -0,63% -0,88 -0,45% -1,00 -0,47% Együtt -1,77 -0,40% -1,02 -0,22% -2,11 -0,45% -1,75 -0,36% -1,98 -0,38% Forrás: Bizottság 1999 + saját számítás 6. Az Agenda 2000 A Bizottság – első változatban – 1997 júliusában hozta nyilvánosságra az Agenda 2000 címet viselő dokumentumot. A dokumentum nem csupán a 2000-2006 közötti időszakra szóló költségvetés tervezetét tartalmazta, hanem egyben bemutatta a Bizottságnak a közös agrárpolitika reformjáról, a strukturális politika jövőjéről és a keleti bővüléssel kapcsolatos stratégiáról vallott elképzeléseit is. Az Agenda végső változatát a tagállamok állam- és kormányfői az 1999. március 24-25-ei berlini csúcsértekezletükön fogadták el. A következő lépcső az intézményközi egyezmény tető alá hozása volt (1999 május), mely dokumentum egyben magában foglalta az új, 20002006 között érvényesülő - pénzügyi perspektívát (PF-et) is . Végül 2000 szeptemberében, a Tanács rendelkezett a saját források rendszerének a módosításáról, mely döntés – a szokásos tagállami ratifikációk után - 2002. január 1-jétől lépett érvénybe. A fent említett dokumentumok a következő főbb változásokat hozták a közös költségvetéssel kapcsolatos szabályokban:
54
Az összesített értékben benne volt a Norvégiára jutó rész is. 1996 kedvezőbb mérlege annak volt köszönhető, hogy bizonyos, 1995-re járó pénzek a következő évben kerültek kifizetésre a három új tagország részére. [Bizottság 1998] 55
32
Forrásoldalon: - az első változás tulajdonképpen „változatlanság”, de mégis igen jelentős változásnak tekinthető: az európai büdzsé középtávú tervezésének történetében először nem emelkednek a hitelnyitásokra (kötelezettségvállalásokra) és a kifizetésekre (lényegében a mozgósítható saját forrásokra) vonatkozó plafonok [azaz maradnak a közösségi GNP 1,335 és 1,27 százalékán]; - változik azonban a saját források összetétele, amennyiben tovább csökken a tradicionális saját források (TSF) és az ÁFA-forrás jelentősége: - a TSF esetében a csökkenés legfőbb oka, hogy a tagországok, 2001. január 1-jétől kezdődően, a korábbi 10 helyett eme források 25 százalékát tarthatják vissza a beszedésükkel kapcsolatos költségeik finanszírozására; [DG-Költségvetés internet] - az ÁFA-forrás esetében a maximális rátának a harmonizált ÁFA-alapban kifejezett mértéke – a korábbi 1 százalékról - 2002-ben és 2003-ban 0,75 százalékra, 2004-től pedig 0,50 százalékra csökken. A maximális rátát természetesen továbbra is csökkentik az ún. befagyasztott rátával, s így jutnak el a ténylegesen alkalmazandó egységes rátáig; - a brit korrekciós mechanizmus működésében több változás is történt: - az a négy ország [lásd EFTA-bővülés fejezet vége], melynek nettó költségvetési pozíciójában - a nemzeti GNP-ben kifejezve - az angolokéhoz hasonló mértékű deficit alakult ki a 90-es években, a brit kompenzációban való részesedését a szokásos összeg negyedére csökkentheti. Ez a változás két továbbit indukál: - egyrészt módosul a befagyasztási ráta (BF) kiszámolása, amennyiben a 4 kedvezményezett ország adatai kikerülnek a képletből: Brit kompenzáció ─ elméleti ÁFA-hozzájárulás (D + NL + A + S) BF = EU capping utáni ÁFA-alapja ─ capping utáni ÁFA-alap (UK + D + NL + A + S) Elméleti ÁFA-hozzájárulás = mintha a brit kompenzáció teljes egészében a capping nélküli ÁFA-alapból történne.
-
-
56
másrészt a brit kompenzáció terhéből az a rész, amitől a 4 említett ország megszabadul a másik 10 EU-országra hárul: 35 százalékban Franciaországra, 29 százalékban Olaszországra, 14 százalékban Spanyolországra, 22 százalékban pedig a többiekre.56 további változás, hogy - mivel a TSF-nek a korábbinál nagyobb hányada (10 helyett 25 százaléka) marad a tagországoknál - a brit hozzájárulásból le kell vonni az Egyesült Királyság ebből származó előnyét; végül a brit kompenzációt ki kell igazítani a keleti bővülésből származó azon hatással, hogy az előcsatlakozási pénzek egy része a fel nem osztott – azaz a brit kompenzációszámításnál figyelmen kívül hagyott – kiadásokból átkerül a felosztott - s ezért a korrekciónál számításba vett – kiadások közé. Az országokhoz köthető – azaz felosztott – kiadásoknak eme növekedése ugyanis semmilyen terhet nem ró az Egyesült Királyságra. [Tanács 2000]
Forrás: Bizottság 2000/b
33
Ezen változások figyelembe vételével, a brit kompenzáció mértékét az alábbi képlettel lehet kiszámolni: ahol: ncÁFAUK = az Egyesült Királyság capping nélküli (azaz teljes) ÁFA-alapja ncÁFAEU = az Európai Unió capping nélküli (azaz teljes) ÁFA-alapja EUeffUK = az Egyesült Királyság részesedése az EU közös költségvetés kifizetéseiből EUfel = a közös költségvetés országokra felosztható kiadásai ELCSt-1 = a t évben felvett tagjelöltek részére az előző évben kifizetett előcsatlakozási segély TB = az összes EU-ország ÁFA- és GNP-alapú forrásból származó tényleges befizetése TBUK = az Egyesült Királyság ÁFA- és GNP-alapú forrásból származó tényleges befizetése TSFEU = tradicionális saját források nettó (a beszedési költség levonása utáni) összege (75%) TSFUK = az Egyesült Királyságban beszedett TSF nettó összege TSFUK ncÁFA UK ncÁFA UK ncÁFA UK EU eff UK * (EU fel − ELCSt −1 ) − − − K = 0,66 * * TB − TB UK − 0,2 * TSFEU * ncÁFA EU EU fel − ELCSt −1 ncÁFA EU TSFEU ncÁFA EU
Lényegében a következőről van szó: először kiszámolják, hogy mekkora igazságtalanság érné a briteket, ha igaz lenne, hogy a befizetések teljes egészében a kurtítatlan (azaz capping előtti) ÁFA-alap után történnének. A 80as évek elején – amennyiben a TSF-ből származó befizetést a Közösség „közös szerzeményének” tekintjük – valóban az ÁFA-forrás volt a nemzeti hozzájárulás lényege. Ekkor a britek valóban sokkal nagyobb arányban részesedtek a közös költségvetés finanszírozásából, mint annak kifizetéseiből. A képlet szerint a nekik járó összeg kétharmadát visszakapnák. A keleti bővülés azonban miatt azonban az országokra felosztható kiadásokat ki kell igazítani az újonnan felvettekre jutó korábbi előcsatlakozási támogatásokkal.
Ezután a képletet közelíteni kell a valósághoz, ami a 80-as évek óta jelentősen megváltozott. Egyrészt megjelent a GNP-alapú ún. negyedik forrás, másrészt a figyelembe vehető ÁFA-alapot a capping korlátozza. Ezért az eredeti összegből kivonják azt az összeget, amennyivel a britek a valóságos (azaz a tényleges ÁFA+GNPalapú) befizetése kisebb az elméleti (az EU teljes ÁFA-alapjában való részesedésükkel számolt) hozzájárulásuknál.
Végül az így kapott összegből levonják a TSFforrások beszedésével kapcsolatban már említett előnyt. Minthogy a nettó TSF-forrás az eredeti 75 százaléka, a 0,2-es szorzás után annak a 15 százaléka marad fenn, amennyivel a britek részesedése a TSF-forrásokban meghaladja az elméleti hozzájárulásuk arányát.
Kiadási oldalon: - változik a CAP-kiadások maximumát jelző ún. „irányvonal”. A PF (1)-es Rubrikájának (lényegében a FEOGA-Garancia Alap) kiadásainak gátat szabó korábbi - a közösségi GNP-növekedés 74 százalékának megfelelően indexált – plafon megszűnik. Helyét két másik plafon veszi át: - az egyik (az ún. 1A rubrikához tartozó plafon) a korábbi irányvonal folytatásának tekinthető - amennyiben a CAP piaci ár- és jövedelemtámogatásait hivatott korlátok
34
-
-
-
közé szorítani –, és az 1999. évi kiadások szintjén húzza meg a határt. Ezt a szintet természetesen kiegészítik a CAP újabb reformjának megfelelően;57 - a másik plafon (1B) pedig abból ered, hogy a vidékfejlesztési programok egy részét az új PF-ben a FEOGA–Garancia Alap hatálya alá csoportosították át. Ez a plafon tehát a vidékfejlesztési kiadások egy részére vonatkozó irányvonal. [DG-Költségvetés 2002] A korábbi „guideline” helyébe tehát két új irányvonal lép. Az ún. „berlini plafonok” jóval szigorúbb korlátozást jelentenek, mint az előző rendszer GNP-hez kötött irányvonala: egyrészt, mert két külön plafonról van szó, melyek egyenként is korlátozó erejűek, másrészt, mert egy adott év (1999) kiadásainak szintjét veszik alapul, s azt csupán az inflációval indexálják. a strukturális politika terén (2. Rubrika) jelentős egyszerűsítés történt. A korábbi hat célkitűzést 3 újjal helyettesítették: az új 1.célban („gazdasági fejlődésben elmaradt régiók”) egyesítették a korábbi 1-es és 6-os célokat, az új 2.célban („szerkezetváltással küszködő régiók”) a korábbi 2-es és 5b célokat, az új 3.célban („humán erőforrás fejlesztése”) pedig a korábbi 3-as és 4-es célokat. A korábbi 5a célhoz tartozó programokat: - részben (az új 1-es célkitűzés alá tartozó területeken) a FEOGA-Orientációs Alapból kivéve a kedvezőtlen adottságú területeket, melyeket az 1992-es CAP-reform ún. kísérő intézkedéseihez (erdősítés, agrár-környezetvédelem, előnyugdíj) hasonlóan a FEOGA-Garancia Alapból (illetve a halászati programokat az IFOP-ból - részben (az 1.cél által le nem fedett területeken) a FEOGA-Garancia Alapból finanszírozzák. [Bizottság 1999/a] Az agrárpolitikához hasonlóan a strukturális politika terén sincs lehetőség a támogatások növelésére. Bár az egy főre eső támogatás szinten marad, a lefedettséget csökkentik, azzal a céllal, hogy a legjobban rászoruló területekre koncentrálhassák a segélyeket. Az új 1-es és 2-es cél esetében, a támogatás elnyeréséhez szükséges kritériumokat már nem teljesítő területeket fokozatosan kivezetik a programokból (phasing out). a belső politikák (3.Rubrika), a külső akciók (4.) és az adminisztrációs kiadások (5.) terén a 2000-2006-os időszakra vonatkozó keretek megállapításakor az 1999. évi tényleges kiadásokból (és nem az azévi keretekből) indultak ki. A tervezett tartalékokat (6.Rubrika) alaposan megkurtították, a monetáris tartalék 2003-tól teljesen megszűnik. Az ideiglenesen újra megnyitott 7.Rubrikába kerültek az ún. előcsatlakozási alapok (SAPARD, ISPA, PHARE) [Bizottság 2000] az Agenda 2000-ben 2002-től számoltak a keleti bővüléssel. Erre a célra – évente fokozatosan növekvő - a közösségi GNP 0,05-0,15 százalékának megfelelőösszeget tettek félre, mely azonban nem tartalmazta a CAP-kiadások kétharmadát jelentő közvetlen kifizetéseket.
Az európai szolidaritás változóban van. Tulajdonképpen – bármily bőkezű volt is – a DelorsII.Csomag tekinthető a fordulópontnak. Ott ugyanis megtört a lendület, s a Bizottság és az 57
Az 1992-es MacSharry reform folytatásaként, az Agenda 2000 is arról szólt, hogy egyes termékeknél (gabona, marhahús) a garantált ár tovább csökken, s ezzel párhuzamosan növelik a termelőknek nyújtott (területegységre vagy állatszámra eső) közvetlen támogatást. A változás azért növeli meg a közös költségvetés kiadásait, mert míg az árgaranciával kapcsolatos kiadások csak alacsony piaci áralakulás (azaz állami intervenció) esetén merülnek föl, addig a közvetlen támogatásokat a piaci áralakulástól függetlenül minden évben ki kell fizetni a termelőknek. A rendszer logikája természetesen nem az, hogy többe kerüljön az agrárpolitika, hanem az, hogy a közvetlen támogatást a kínálat egyidejű korlátozásához kötve megakadályozzák a túltermelést.
35
Európa Parlament elképzeléseiből nagyon sokat föl kellett adni. A keleti bővülés egészen más körülmények között fog lezajlani, mint a mediterrán országok integrációja. Az 1994/95-ös évek fordulóján a Bizottságnak írt különböző szakértői jelentések (Mahé, Tarditi, Buckwell stb..) már jelezték a jövőt: a volt szocialista országokat nem fogják egyenrangú félként kezelni. A megbizonyosodás a Bizottság 2002 januári ajánlásaiban öltött testet, mely ajánlásokhoz képest a csatlakozási szerződésekben – ma már tudjuk – nem lesznek lényegi, jelentős közösségi pénzeket érintő változások. Magyarország – és a vele együtt az EU-hoz csatlakozó többi tagjelölt – kétszeres hátránnyal integrálódik az Egységes Piacba: egyrészt az agrártermelők kisebb támogatással kell felvegyék a versenyt a nyugati konkurenciával, másrészt a nemzeti költségvetésből eme versenyhátrány csökkentésére kifizetett összeg (312 mio. euró) az első évben meg fogja haladni az ország nettó költségvetési többletét (az elképzelések szerint 270 mio euró). A későbbiekben a versenyhátrány csökken, de a régebbi tagországok büdzséjét ez az összeg még hosszú évekig nem fogja terhelni. Később talán,…a CAP részbeni renacionalizálásával. Egy biztosan látszik: mi fogjuk eljátszani a kísérleti nyúl szerepét. Ha túléljük, a Bizottságot felhatalmazzák a reform EU-szintű alkalmazására.
Források -
-
-
-
APCA (1994): L'élargissement de l'Union Européenne et l'agriculture - Chambres d'Agriculture, Supplément au No.822 Mai 1994 BACHÉ, Jean-Pierre – JOURET, Philippe (1992): Le budget de la Communauté après Maastricht – Revue du Marché commun et de l’Union européenne, No. 359, juin 1992 BEUTEL, Jörg (2002): The economic impact of objective 1 interventions for the period 2000-2006, Final report to the DG for Regional Policies BIZOTTSÁG (1998): Le financement de l’Union européenne – Rapport de la Commission sur le fonctionnement du système des ressources propres http://www.europa.eu.int/comm/budget/pdf/agenda2000/finue1998/fr/fr.pdf BIZOTTSÁG (1999): Allocation of 1999 EU operating expenditure by Member State European Commission, Brussels, 17 July 2000 BIZOTTSÁG (1999/a): Réformes des Fonds structurels 2000-2006, Analyse comparé, Commission juin 1999 http://europa.eu.int/comm/employment_social/esf2000/regulations/comparative_analysis/f r.pdf BIZOTTSÁG (2000): VADE-MECUM budgétaire – Luxemburg 2000, ISBD 92-8940010-2 http://www.europa.eu.int/comm/budget/pdf/infos/vademecum2000/fr.pdf BIZOTTSÁG (2000/a): Allocation of 1999 EU operating expenditure by Member State BIZOTTSÁG (2000/b): Document de travail de la Commission concernant le mode de calcul, le financement, le versement et la budgétisation de la correction des déséquilibres budgétaires conformément aux articles 4 et 5 de la Décision du Conseil relative au systéme des ressources propres de l'UE, Bruxelles le 21 septembre 2000 IDE WWW... BIZOTTSÁG (2001): Communication from the Commission to the Council, the European Parliament, the ECSC Consultative Committee, the Economic and Social Committee and the Committee of the Regions, Brussels 07.03.2001, COM (2001) 121 final http://europa.eu.int/eur-lex/en/com/pdf/2001/en_501PC0121_01.pdf BIZOTTSÁG (2002): CECA EKSF EGKS EKAX ECSC EHTY EKSG 1952-2002 – Italy 2002, ISBN 92-894-2072 http://europa.eu.int/ecsc/publications/book.pdf
36
-
-
-
DAFF (1997): Irish Economic and Agricultural Statistics, Compendium – Department of Agriculture, Foof & Forestry, Economics and Planning Division (February 1997) DELORME, Héléne - CLERC, Denis (1994): Un nouveau GATT? - Les échanges mondiaux aprés l'Uruguay Round - Editions Complexe, 1994, IBN 2-87027-537-4 DG-KÖLTSÉGVETÉS (2002): Preliminary Draft General Budget of the European Commission for the Financial Year 2003 – Detailed analysis by Activity and budget line, Policy Area: Agriculture and Rural Development, Working Document June 2002, European Commission, Directorate-General for the Budget DG-KÖLTSÉGVETÉS (internet): La structure du budget http://www.europa.eu.int/comm/budget/budget/structure_fr.htm DOCUMENTS (1987): Documents concerning the accessions to the European Communities - Volume II, Luxemburg 1988, ISBN 92-77-19304-2 DUPUCH, Sébastien - EL MOUHOUD, Mouhoub (2002): Intégration, élargissement et divergences structurelles en Europe: quel avenir pour les régions périphériques? Contribution á l'ouvrage de la DATAR, Groupe 10 Activités économiques et aménagement du territoire, papier présenté au second colloque du réseau Thematique: 'Improvement of Economic Policy Coordination for Full Employment and Social Cohesion in Europe on 22nd/23 rd 04. 2002 in Bremen" + internet-cím EU budget…Concern? http://www.mendelu.cz/user/lacina/es/eu1/lecture2and3.doc Eredeti források: LAFFAN, B.: The Finance of the European Union, Macmillan Press 1997, BEGG, I. – GRIMWADE, N.: Paying for Europe, Sheffield Academic Press 1998 EUROSTAT, Comext (2001): Intra- and extra EU trade, annual data – Combined Nomenclature, Supplement 2/a 2001 EU-TÖRTÉNET (1977): http://europa.eu.int/abc/history/1977/1977_fr.htm GUTH, Jean-Jacques (1980): Comprendre l'Europe – Éditions Études Vivantes, ParisMontréal 1980, ISBN 2-7310-4103-X JOURET, Philippe (1993): Les conclusions d’Edimbourg sur el Paquet „Delors II” – Revue du Marché commun et de l’Union européenne, No. 368, mai 1993 KABATUSUILA, Fanny (1999): Budgetary Issues in tne European Union http://www.etuc.org/ETUI/Publications/DWP/Kabatusula.pdf L’Accord de Cotonou http://www.europa.eu.int/comm/development/cotonou/statistics_fr.htm MUNS, Joachim (1992): L'élargissement vers l'Europe du Nord vue par l'Europe du Sud: les craintes de l'Espagne - Revue du Marché commun et de l'Union européenne, No. 359, juin 1992 REINSBERG, Klaus - ABELE, Steffen átmásolni a PHD-ből. SOMAI, Miklós (1987): Az EGK közös költségvetése, különös tekintettel az agrárköltségvetésre – Szakdolgozat, Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Külkereskedelmi Tanszék, Külgazdasági Szak 1987 SOMAI, Miklós (1998): Az ír agrárpolitika és az európai integráció – MTA VKI Könyvtár 1998, Gépirat, 53 p. SZEGEDI, Nándor ed. (1990): A világ országai, Kossuth 1990, ISBN 963 09 3483 3 TANÁCS (1988): Décision 88/376/CEE, Euratom, Journal Officiel des Communautés européennes L 185, 15 juillet 1988 Tanács (1994): Décision du Conseil du 31 octobre 1994 relative au systéme des ressources propres des Communautés européennes (94/728/CE, Euratom) TANÁCS (2000): Décision du Conseil du 29 septembre 2000 relative au systéme des ressources propres des Communautés européennes (2000/597/CE, Euratom) http://europa.eu.int/eur-lex/pri/fr/oj/dat/2000/l_253/l_25320001007fr00420046.pdf
37
-
TRAITÉ-1: Traité instituant la Communauté européenne du charbon et de l’acier http://www.europa.eu.int/abc/obj/treaties/fr/frtoc29.htm TRAITÉ-2: Traité instituant la Communauté européenne de l’énergie atomique http://www.europa.eu.int/abc/obj/treaties/fr/frtoc38.htm TRAITÉ-3: Union européenne – Recueil des Traités, Tome I, Volume I, 1999 - ISBN 92824-1662-3 http://europa.eu.int/eur-lex/fr/treaties/dat/treaties_fr.pdf
