AZ ERŐSZAK, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE XX. SZÁZADI KÉRDÉSEI, REALÍTÁSOK A HARMADIK ÉVEZRED KEZDETÉN

ZRÍNYI MIKLÓS NEMZETVÉDELMI EGYETEM

Törő Lajos alezredes

AZ ERŐSZAK, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE XX. SZÁZADI KÉRDÉSEI, REALÍTÁSOK A HARMADIK ÉVEZRED KEZDETÉN Doktori (PhD) értekezés

Témavezető:

Dr. Vincze Lajos egyetemi tanár

Budapest, 2003

2

TARTALOMJEGYZÉK BEVEZETÉS................................................................................................................................................ 3 I. A HUSZADIK SZÁZAD NÉHÁNY JELLEGZETESSÉGE................................................................ 5 II. ESZMETÖRTÉNETI FEJEZETEK A HÁBORÚRÓL ÉS A BÉKÉRÕL .................................... 10 1. A MILITARIZMUS, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE A XX. SZÁZADI ELMÉLETEKBEN ............................................. 10 2. A HÁBORÚ FUNKCIÓIRÓL VALLOTT NÉZETEK RENDSZERE ..................................................................... 21 III. AZ ERŐSZAK XX. SZÁZADI KÉRDÉSEI ÉS ÚJ MEGJELENÉSI FORMÁI .......................... 24 1. AZ ERŐSZAK FOGALMI ELEMZÉSE, JELLEMZŐI, ESZMETÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE .................................. 24 2. A 20. SZÁZAD FONTOSABB JELLEMZŐI .................................................................................................. 31 a)

A világháborúk hatásai ................................................................................................................ 32

b) A terrorizmusról............................................................................................................................... 39 c.) A hidegháború jellemzői ................................................................................................................. 47 d) A hadügyi forradalom új szakasza................................................................................................... 49 e) A demográfiai robbanásról.............................................................................................................. 51 f) A XX. század, mint a nagy ellenségkép-változások korszaka............................................................ 57 IV. ELMÉLETEK A JÖVŐ BIZTONSÁGÁRÓL ÉS LEHETSÉGES KONFLIKTUSAIRÓL ....... 60 1. CIVILIZÁCIÓKÖZPONTÚ VILÁGMAGYARÁZAT........................................................................................ 60 2) HUSZADIK SZÁZADVÉGI ELMÉLETEK GEOPOLITIKAI MEGFONTOLÁSOKBÓL.......................................... 65 V. AZ ERŐSZAK, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE KÉRDÉSEI AZ ISZLÁMBAN.................................... 69 1. AZ ISZLÁM VALLÁS KIALAKULÁSA ÉS HITELVEI .................................................................................... 69 2. AZ ÁLLAM GAZDASÁGI SZABÁLYOZÓ SZEREPE AZ ISZLÁM ÁLLAMOKBAN ............................................ 73 3. AZ ERŐSZAK A HÁBORÚ ÉS A BÉKE KÉRDÉSE AZ ISZLÁMBAN ................................................................ 74 4. A KORÁN A HÁBORÚRÓL ...................................................................................................................... 77 5. A SÍIZMUS DZSIHÁD ÉRTELMEZÉSE........................................................................................................ 86 6. AZ ISZLÁM VISZONYA A BÉKÉHEZ ......................................................................................................... 87 KUTATÁSI EREDMÉNYEK................................................................................................................... 90 ÖSSZEGZÉS, KÖVETKEZTETÉS ................................................................................................................... 90 TUDOMÁNYOS EREDMÉNYEK .................................................................................................................... 90 AJÁNLÁSOK .............................................................................................................................................. 91 A KUTATÁSI EREDMÉNYEK GYAKORLATI FELHASZNÁLHATÓSÁGA ........................................................... 93 FELHASZNÁLT IRODALOM JEGYZÉKE.......................................................................................... 94 IDEGENNYELVŰ IRODALOM ............................................................................................................. 97 PUBLIKÁCIÓS JEGYZÉK...................................................................................................................... 98

3

BEVEZETÉS Az erőszak, a háború kérdései a legősibb idők óta foglalkoztatják az embert és a XXI. század küszöbére az emberiség legfontosabb megoldandó gondjait jelentik. Ahogyan a háborúk mind pusztítóbbá váltak az évszázadok során úgy mutatkozott meg igazi belső természetük és ezzel párhuzamosan gyarapodtak a velük foglalkozó elméletek is. Ezért a disszertációmban — a XX. század általános vonásai bemutatása után — elemzem a militarizmusról, a háborúról és békéről szóló elméleteket. Az eszmetörténeti visszatekintőt követően a XX. század fontosabb jellemzői közül kiemelem a világháborúk hatásait, a terrorizmus, a hidegháború, az új hadügyi forradalom, a demográfia és az ellenségkép-változás néhány új kérdését. A XX. század meghatározó jegye a történelem felgyorsulása, ezért felértékelődik a jövő kutatás, a jövő lehetséges háborúiról konfliktusairól szóló elméletek, ezekből kettőt hangsúlyozok, a civilizációs paradigmát és geopolitikai elméletet. Az iszlám világa iránt az elmúlt években — de különösen napjainkban — fokozott érdeklődés nyilvánult meg mind a tudományos életben, mind a közgondolkodásban. Az okok között szerepel: a XX. század 70-es-80-as éveitől tapasztalható iszlám újjászületés, az iszlám demográfiai robbanás, az iszlám fundamentalizmus, az iszlám és a nyugati kultúra különbségéből adódó ellentétek és civilizációs feszültségek. Ezek a tényezők ösztönöztek az iszlámmal összefüggő kérdések elemzésére. A kutatott témakörben számos tanulmány és könyvkötet jelenik meg. Ezekből kiemelkedő Henry Kissinger: “Korszakváltás az amerikai külpolitikában? A 21. századi Amerika diplomáciai kérdései.” (Panem-Grafo Kiadó, Bp., 2002.) A szerző a mű két fejezetében kísérletet tesz felmérni a huszadik századot meghatározó Egyesült Államok befolyását a huszonegyedik századra, a várható konfliktusok megoldására és egy merészen új világrend kialakítására. Kissinger megvizsgálja Amerika ma és jövőbeni lehetséges viszonyát más hatalmakhoz és földrajzi régiókhoz Oroszországhoz, Kínához, Európához, a Közel-Kelethez, Afrikához, LatinAmerikához és Ázsiához. Külön figyelmet szentel az emberiség nagy kérdéseinek: a globalitásnak

a

nukleáris

fegyverek

elterjedése

megakadályozásának,

a

szabadkereskedelemnek és bolygónk pusztuló természeti környezetének. Az utószó a 2001. szeptember 11-i New-York-i terrortámadás után íródott, amelyben a szerző a tragikus esemény után kialakult helyzet világpolitikai következményeit és a

4

várható, az általa kívánatosnak tartott fejleményeket elemzi, szervesen kapcsolva gondolatait az alapműben vázolt koncepciójához. Székely Gábor: “Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története.” (Napvilág Kiadó, Bp., 1998.) Az író művében bizonyítja, hogy a háború nem örökké való, hanem történeti jelenség, amely sok tízezer éven át ismeretlen volt az emberiség történelmében. Az első, háborúnak nevezető események abban a korban zajlottak, amikor az emberek kőbaltával harcoltak egymás ellen az élelemért, asszonyért és területért. Ezzel vette kezdetét a “primitív háborúk” kora. A háború ezután évezredeken át hozzátartozott az emberiség mindennapjaihoz és nincs belátható idő, amikor végleg megszűnik az emberiség történelme részeként létezni. Többé-kevésbé bizonyított, hogy az elmúlt 4000 évből mindössze 268 év volt olyan, amelyet békeévnek tekinthetünk, olyan évnek amikor eddigi adataink szerint nem volt háború. Az első békeszervezetek 1815-ben jöttek létre Észak-Amerikában. Az első, valóban európai kontinentális békeszervezet 1830-ban alakult meg Genfben. Ma a Béke Tanulmányok Szövetsége mintegy 200 programot koordinál. A szerző további mondanivalója szerint a békeszervezetek hatalmas száma, a békekutató intézmények sokasága ellenére sem mondhatjuk, hogy közelebb vagyunk a háborúk nélküli világhoz, mint akár 100 évvel korábban. Alvin Toffler: “Tudás, gazdagság és erőszaka 21. század küszöbén. Hatalomváltás.” (Európa Könyvkiadó, Bp., 1993.) A könyv írójának fejtegetése alapján a napjainkban zajló, zűrzavarosnak tetsző eseményeket valójában az emberiség történelmének legforradalmibb hatalomváltása okozza: a hatalom nem tűnik el, hanem átalakul a tudás hatalmává. A globális információs háború korában élünk, amely Toffler érvelése szerint ötven-hatvan év alatt megváltoztatja az emberi viszonylatok egész rendszerét. A recsegve-ropogva

összeomló

füstös

ipari

társadalom

helyébe

lépő

“szuperindusztrializmus” és a tömegdemokráciát felváltó “mozaikdemokrácia” esélyt ad a válságok leküzdésére.

5

I. A HUSZADIK SZÁZAD NÉHÁNY JELLEGZETESSÉGE A harmadik évezred küszöbén küzdelmes évszázadot tud maga mögött az emberiség. A XIX. század végén a természettudományokban uralkodó eufória és a politikai stabilitás hamis tudata együtt táplálta a bizakodó jövővárás érzéseit. A XX. században született felfedezések hozzájárultak a kozmosz törvényeinek, az anyag szerkezetének, az élet biológiai feltételeinek megértéséhez tovább gazdagítva a XIX. század nagyszerű találmányait. Az emberiség rendkívüli eredményeket ért el a gazdaságban a technikai világban egyaránt. A XXI. század kezdetén egyetlen új ideológia sem vár arra, hogy megvalósításra törve erősítse a remény princípiumát. Az elmúlt század sem volt csak és kizárólagosan az ábrándok és kiábrándulások kora. Pandora szelencéjéből a bajok és szörnyűségek dús huszadik századi adagja zúdult a világra. A remény azonban az eredeti mítosz szerint is megtartotta működőképességét. A XX. század nem talált az emberiségnek megváltást ígérő új ideológiákat. Vannak azonban forgatókönyvei a növekvő tudatosságának, az érzékenyebbé váló tudományos lelkiismeretnek, — állandó ütközésben a mai hasznot követelő gazdasági érdekekkel. Az előző század legnagyobb eredménye a fasizmus megtörése, majd a kommunista ideológia és társadalomszervező gyakorlat európai bukása volt. A történelemformáló erők találékonysága és önvédelmi ösztöne többnyire elsöpri az útból vagy kikerüli a vakhit ábrándjait éppúgy, mint a merev racionalizmus jövő képeit. A XX. század eredménye volt Európában a szabadságjogokat kiegészítő nagyobb szociális biztonság, ahogyan a XVIII. századé a társadalom és a gondolkodás szekularizálódása, a XIX. századé pedig a nemzeti szabadságmozgalmak. A Földgolyónk helyzetét ma bizonytalanná teszik a tennivalók rendjét meghatározó nézetek nagy különbségei. Ezeket a nézeteket többnyire az érdekek nehezen elhárítható nyomása formálja. Kevesebb gondot ad az emberiségnek, hogy a XXI. század elejére elfogytak a társadalmak bajait, bűneit gyógyító megváltók, az egyenlőtlenségeket kiegyenlítő vagy az utópiák költészetét lehető valóságként forradalmi dinamikával hirdető mozgalmak, evangéliumok. Ugyanakkor megmaradtak azok a gazdasági, ideológiai struktúrák, amelyeknek az életképességeit, megújulási, alkalmazkodási rugalmasságát tapasztalhatják a XXI. század elején élő nemzedékek is. A nagy világvallások — a kereszténység, a hinduizmus, a buddhizmus, az iszlám, a kínai univerzizmus — több milliárdnyi ember életét, erkölcsi magatartását szabályozzák a maguk jelzéseivel. Azok a viták és statisztikai adatok, amelyek a gyakorolt vallásosság visszaszorulásáról szólnak félreérthetők. Művelődéstörténeti szempontból nagyobb súlyú az istenhitből sarjadó etika,

6

szokásvilág és összetartozás-érzés hatalma, mint a vallási előírások pedáns betartása. A XIX. században és a XX. század első felében szinte vallássá erősödött a tudományban vetett hit és bizalom. De éppen a tudományok eredményei táplálják azt a huszadik század második felében évtizedről-évtizedre magasabb szintű emberi tudatosságot, amely egyre nyomasztóbb tapasztalatként látja a technikai fejlődés árnyoldalait. Ha így folytatódik létünk és civilizációnk természeti feltételeinek veszélyeztetése, lakhatatlan bolygót hagyunk utódainkra. A XX. század technikai, tudományos lélektani felfedezései nyomán távol került a század elejétől az emberiség kapcsolatrendszere, önismerete, a világ egy-egy részén kialakuló életstílus anyagi és erkölcsi minősége. A század nagy felfedezései megváltoztatták és változtatják a világ arculatát az emberiség nagy részének életformáját. A felsorolás hosszú: a repülőgép, Einstein és Planck után a kozmosz és az anyag, Freud, Jung és mások nyomán az emberi tudat világa új törvényeinek ismerete; a műanyagipar az új energiaforrások, a rádió, a televízió széleskörű alkalmazása; a veszedelmes járványok elleni védőoltások, antibiotikumok, a szervátültetések szaporodó lehetőségei, a kozmoszba kilépő emberek, a számítógépek, az informatika forradalma után az ember életkörülményei, kapcsolatai a világgal gyökeresen megváltozott és kiteljesedettebbé vált az emberi lét szabadságfoka. A technikai fejlődéshez hasonló eredményeket ugyanakkor nem képes elérni az ember a saját társadalmi viszonyai tökéletesítésekor. “Az emberi megismerés történetének különös ténye, hogy az ember az égitestek mozgásában előbb fedezi fel a törvényeket, mint saját világában. Úgy tűnik, megtorpan a maga alkotta történelem előtt, ahol pedig emberi cselekvés eredménye mindaz, ami szeme elé tárul. Mégis, ezt véli legtovább kiszolgáltatva a vak véletlennek, vagy nem e világi erők hatalmának – itt talál rá viszonylag legkésőbb a fölismert törvények fényforrásaira”.1 A legfejlettebb társadalmakban a XX. század hatvanas éveitől tapasztalt korszakos változások megjelölésére használt fogalom a posztmodern. Szűkebb értelemben jelenti a modern legfelső fokát de annak kudarcát és kifulladását, a modern kulturális korszak változásaként értékválságot, a civilizációs folyamat létet betöltő és az ember fölé boltosuló hatalmasságát, a modernitás ingájának kilendülését, egy olyan korszakot amikor az új társadalmi jelenségek már nem írhatók le a modern fogalmaival. A posztmodern egyszerre jelent új világlátást és életérzést, a modern negatív jelenségeit és illúzióit opponálja, ugyanakkor nincs túl a modernitáson. Filozófiailag a nyugati racionalizmus és haladás hit kritikája, művészetileg a modernizmus zsákutcája.

1

Ancsel Éva: Három tanulmány. Bp., Kossuth Kiadó, 1983. 9. oldal.

7

A posztmodern új arculatot jelent a társadalmi élet számos területén. Így a termelési igényekben, a tömegkommunikáció terén, a szellemi időben, a gépek funkciójában, az emberi térben, a lingvisztikai közelségben a kulturális paradigmában, az életérzésben, a tudatban, a politikában, a tudásban és a művészetekben. A modern egészen a XX. század közepéig, sőt egészen a hatvanas évek közepéig töretlenül érvényesült. Úgy tűnt, hogy az emberiség egy olyan társadalomszervezési modellhez, megismerési technikákhoz és önismereti stratégiához jutott amelyek segítségével

kiteljesítheti a felvilágosodás nagy ígéreteit. Szigorúan tudományos,

matematikai, formális logikai alapokról elindulva lehetett beszélni a világképletről vagy keresni minden emberi közösség megszerveződésének abszolút végső struktúráját. Éppen ezen a végső ponton váratlanul paradoxonok, váratlan problémák bukkantak fel, és a hatvanas évek második felében először észrevétlenül, majd egyre öntudatosabban jelentkezett a modern átfogó kritikája a világpolitikában. Szokásos határpontonként említeni John F. Kennedy meggyilkolásának évét, 1963-at, mert ez az esemény döbbentette rá Amerika egy részét, hogy a rend, a szervezett társadalom peremén és mélyén ismeretlen erők működnek. De kaotikus érzést keltettek a nyugati-európai polgári társadalmakban a hatvanas és hetvenes évek terrorcsoportjai is, úgy tűnt, hogy ezekkel szembesülve a társadalmak megoldhatatlan kérdés előtt találták magukat. A tömegkommunikáció a posztmodern korban egybekapcsolódik a komputerrel. A tőke és a munka mellett a meghatározó társadalmi változó az információ és a tudás lett. Az információ sajátossága az, hogy nem használódik el, nem kopik, hanem végtelen sok alkalommal felhasználható. De az információ kapcsán is keletkezik szűkösség: emberi idő kell hozzá, hogy elő lehessen állítani. A szellemi idő, a tudományos gondolkodás így a későkapitalizmus egyik legjelentősebb terepévé válik, a hatalom, a pénz kérdése információs kérdéssé lesz. Az információ robbanás következtében az információ, a tudással együtt hatalommá erősödik és a termelési rendszer alapját jelenti. A legfejlettebb országokban az információs társadalom a haladás egy új minőségét jelenti, ahol a magas szintű munkakörben a rendszerezett koordinált információ előállítása és birtoklása válik jellemzővé és a legfőbb stratégiai erőforrássá. “Az információs korszak … a második világháborút követő tudományos technikai, információs, informatikai, hadügyi forradalom újabb hullámai széles körű kibontakozásának következménye”.2 A

2

Várhegyi István—Makkai Imre: Információs korszak információs háború, biztonságkultúra.

8

hadügyben az információs hadviselés a fegyveres küzdelem új jelensége, melyet az ipari és informatikai forradalom vívmányai tettek lehetővé. A gépek új funkciója formálódik meg a posztmodern korszakban. A Második Természet, ez az ember által szervezett, de öntörvényű mechanizmus absztraktabbá válik — elveszíti a gépezetben rejlő szerkezet láthatóságának emlékét. A posztmodern igazi gépei a komputerek és a televízió. A médiumok és a hirdetésipar, a tömegessé váló kibernetikai tér gépi szerkezetet artikulálnak, az ember személyes érzései és élményei mélyén, ott ahol ezek eddig nem voltak jelen. Az emberi tér is átalakul a posztmodern társadalomban. Elsősorban azért mert radikálisan csökken az embereket elválasztó távolság. Itt nem elsősorban a közlekedés fejlődésére kell gondolni, nemcsak arra, hogy még nem is rég, kétszáz évvel ezelőtt az ember legfeljebb 20—25 km/h sebességgel közlekedett, amely a század elején vált 60— 80 km/h a negyvenes évektől kezdve 300—400, majd később 800—1000 km/h sebességgel közelíthetjük meg egymást. Ennél is fontosabb azonban a lingvisztikai közelség a világ eseményeihez, többek között a televízión, az INTERNET hálózaton keresztül. A posztmodern kor embere számára lehetővé vált, hogy szinte a megtörténés pillanatában értesüljön a világ bármely pontján történő eseményről. A posztmodern korszakváltásban a 3. évezred kezdetén a globalizáció az emberiség történetének legmeghatározóbb jellegzetessége. A globalizáció komplex és különféleképpen értelmezhető fogalom.3 Egy megközelítésben a globalizáció azokat a folyamatokat jelenti, amelyek révén a világ egyik részén történő tevékenységeknek, döntéseknek és eseményeknek komoly következményei vannak a világ más részein élő egyénekre és közösségekre nézve, azokat az áramlásokat jelenti, amelyek áthatolnak az országhatárokon, s amelyek a világot összefüggő rendszerré integrálják. Egy másik meghatározás szerint a globalizáció azoknak a folyamatoknak az összessége, amelyek a gazdaság, a technika, a politika és a kultúra területén az egész Földre kiterjedő új rendszereket hoznak létre. A gazdaság, a technika némely elemei már a XVI. század kezdetétől az egész világon elterjedtek, de ezek csak a lokális rendszerek közötti kommunikáció eszközei maradtak. Ugyanígy a politikai és kulturális kölcsönhatások is létrehoztak olyan értékeket, eszméket, szokásokat és intézményeket, amelyek általánosan elfogadottá váltak és a lokális rendszerek érintkezését megkönnyítették. Ezeknek a kötőelemeknek a kialakítók, felhasználói és 3

Rostoványi Zsolt: Globalizáció avagy civilizációk és kultúrák harca? Külpolitika, 1999 Tavasz-Nyár. 7— 8. oldal.

9

elterjesztői a független nemzetállamok voltak, amelyek fénykora a XIX. századra és a XX. század első felére tehető. A globalizációs fejlődésben a XX. század közepe óta új folyamat kezdődött. A nemzetállamok közötti egyre intenzívebb és egyre sűrűsödő kölcsönhatások ma már az egész világra kiterjednek és a gazdasági, technikai, politikai és kulturális téren olyan bonyolultan összefonódnak, hogy a

keletkező hatások részben követhetetlenné,

kiszámíthatatlanná válnak és innen erednek e folyamat negatív következményei is (környezetszennyezés, globalizálódott terrorizmus, bűnözés). A globalizációs fejlődésnek lényegében az emberi lét minden szférájára kiterjedő konzekvenciái vannak, amelyekben döntően meghatározó tényezőt jelent az ember technikai instrumentumainak szakadatlan tökéletesítése.

10

II. ESZMETÖRTÉNETI FEJEZETEK A HÁBORÚRÓL ÉS A BÉKÉRÕL

1. A militarizmus, a háború és a béke a XX. századi elméletekben Az ókortól napjainkig minden idők gondolkodóit élénken foglalkoztatták a háború és a béke kérdései. “Az emberek törekvése általában arra irányul - írja Hegel - hogy a világot megismerjék, magukévá tegyék és maguknak alávessék, és e végből kell, hogy a világ realitását mintegy összenyomják azaz eszmeivé tegyék.”4 Az emberi világ realitásához tartozó militarizmus, a háború és a béke eszméi nem új keletűek a XX. században, inkább sokrétűbbé, “gazdagabbá” válnak, mindenekelőtt a történelmi események, a társadalmi változások és jelentős mértékben a fejlett tudományok eredményei révén. Nemcsak két világháború dúlt e korban. A világrendszerek mozgása, a helyi és regionális konfliktusok, a háborúk számukban és pusztító hatásukban felülmúltak minden korábbi századot. A civilizációs fejlődés eredményeként egyrészt hatalmas értéktömeg halmozódott fel a kultúrában, másrészt a rombolás “termelése” kozmikus méreteket öltött. A fejlődésnek ez a Janus-arcúsága tükröződik vissza az ún. ipari civilizációs kritikákban, amelyek a társadalmi élet minden oldalát érintő válságszövevényre történelmi perspektívával bíró magyarázatot adnak. Civilizációs kritikák nem a XX. században jelennek meg először, hiszen már az újkorban Rousseau felhívása így szólt: “Vissza a természetbe!” A francia felvilágosodás kiemelkedő alakja a maga korában már látja a civilizáció következményeit, amelynek eredményeként az ember elszakadt önnön természetétől, és veszélyezteti a világrendet. Kant, miközben maga is választ keresett a “miképpen töltheti be az ember teremtésbeli helyét?” kérdésére, így felel Rousseau felszólítására: “Ha a vadember boldogságát fontolóra vesszük, ezt nem azért tesszük, hogy visszatérjünk az erdőkbe, hanem csupán azért, hogy láthassuk, mit veszítettünk, miközben másfelől nyertünk is. Ez a megfontolás zsinórmértékül szolgál.”5

4

Hegel, G. W. F.: Enciklopédia. Bp., Akadémiai Kiadó, 1969. 99. oldal. Hegel e művében az “objektív” és “szubjektív” kifejezések tartalmi jegyeit, különbségeit gyűjtik össze, és elemzése során jut a világ realitásának eszmeivé tétele gondolatához 5 Tengelyi László: Kant. Bp., Kossuth Kiadó, 47. oldal.

11

Kant felelete jól mutatja személetmódját. Nem szegődik Rousseau feltétlen követőjének; ha el is ismeri a civilizáció okozta károkat, annak pozitívumait is a mérleg serpenyőjébe helyezi. A XX. századi ipari civilizációs kritikák közül Herbert Marcuse immár klasszikusnak számító művében az “Erosz és civilizáció”-ban megkérdőjelezi a fejlődés által produkált és egyértelműen pozitív előjellel kezelt tudományos technikai haladást. Erről így ír: “Az intenzívvé vált haladás az intenzívvé vált szabadsághiánnyal kapcsolódik össze. Az ipari civilizáció világában az ember, ember feletti uralma térben és hatékonyságában egyaránt növekszik. Koncentrációs táborok, tömegmészárlások, világháborúk és atombombák nem a barbarizmusba való visszasüllyedést jelentik, hanem a modern tudomány, technológia és uralom vívmányainak korlátlan alkalmazását. És az ember ember általi leghatékonyabb alávetése és pusztítása a civilizáció magaslatán történik, amikor az ember materiális és intellektuális képességei egy valóban szabad világ megteremtését teszik lehetővé.”6 A mű gondolatai jól érzékeltetik a technikai fejlődés következményeit, de különösen a negatívumokban kifejeződő válságjelenségeket. Ezek öltenek testet a háborúra készülődésben, a militarizmusban, az erőszak minden formájában, különösen a fegyveres konfliktusokban. Marcuse végkövetkeztetései alapján nem a technika eredményeinek a lerombolása, hanem egy olyan szemléletváltozás (tudományos paradigmaváltás) válik szükségessé, amely a technológia humanizálásához, vagyis az emberi szükségletekhez való igazításához kell hogy vezessen. A filozófiai megalapozottságú ipari civilizációkritika másik kiemelkedõ egyénisége Lewis Mumford angol történész-filozófus. “A gép mítosza” c. művében történelmi analízisét egy eredeti kategória, az óriásgép (megamachine) fogalmának bevezetésével teszi szemlélhetővé. Az óriásgép mai fogalomhasználatunk szerint metafora: alkatrészei a centralizált, bürokratikus, a társadalmat meghatározó feladatok elvégzésére egységesen mozgósítani képes, totális ellenőrzésre törekvő államhatalom alattvalói. Egyesíti magában a civilizáció két pólusát: a mechanikusan megszervezett munkát, és a mechanikusan megszervezett rombolást. A

találmány

a

korai

civilizáció

nagy

vívmánya,

amely

hatalmas

munkateljesítményeket hozott, és nagyszabású tervek végrehajtását teszi lehetővé. Két alapvető oldala, a pusztítás és az alkotás között nincs szó egyfajta természetes 6

Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? (Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 7. oldal.

12

egyensúlyról vagy kiegyenlítődési folyamatról. Éppen a rombolás túlsúlyos mozzanata az, amely veszélyezteti az óriásgép működését. A két oldal közötti kölcsönhatás ugyanakkor erőteljesebben mutatkozik meg egymás erősítésében, mint kizárásában. A haditechnikai fejlődés minden történeti korban ösztönző erőt jelentett a civil technikára. “A bronzkori harckocsi — írja — megelőzte a közlekedési eszközül szolgáló szekerek általános használatát, az égő olajat előbb a várost ostromló ellenség elriasztására használták és csak később a gépek üzemanyagául vagy épületek fűtésére; az asszír csapatok pedig felfújható mentőövekkel keltek át a folyókon több ezer évvel azelőtt, hogy a civil úszók számára feltalálták volna az úszóövet. A kohászati eljárások is gyorsabban fejlődtek a hadi, mint a polgári tudományban; a kaszát előbb szerelték a hadiszekerekre, hogy embereket kaszaboljanak vele, mint a mezőgazdasági aratógépekre és Arkhimédesz mechanikai és optikai ismereteit előbb használták fel a Szürakuszaira támadó római flotta megsemmisítésére, mint konstruktív ipari célokra. A görögtűztől az atombombáig, az ostromgéptől a rakétáig, a kohászati és vegyi ipart kívánó mechanikai találmányoknak a hadviselés volt a fő forrása.”7 Az ókori óriásgép munkagép oldala a nagy piramisok építésével, a hadigépezet oldala pedig a sumér falanxszal elérte csúcspontját, fenntartása és működtetése meghaladta a korabeli társadalmak lehetőségeit. A “találmány” azonban nem merült feledésbe. Újult erőre lendülésében a háborúk végtelen láncolatainak, a haditechnika és szervezettség tökéletesedésének döntő szerep jutott. A hadi szervezet és a katonai parancsuralom az általános gépesítés előképeként az új ipari rend mintája lett. A rombolás és a termelés igen termékenynek bizonyuló kölcsönhatásainak történelmi megragadásából származik Mumford technikai koncepciója, a monotechnika és a politechnika fogalmi ellentétpárja. A mezőgazdasági termelés technikáin kívül a kézműves-technikán és döntően a személyi tulajdonban lévő kézi szerszámokon alapuló, sokféleséget és változatosságot képviselő politechnika szervesen kötődött az emberi szükségletek alakulásához. Sokfélesége mellett nagy előnye volt nyitottsága, amelynek révén magába tudta szívni a fontos újításokat anélkül, hogy a korábbi kultúrákból származó ismereteket elveszítette volna. Mumford ebben látja az egységesített modern technika (monotechnika) módszereivel szembeni magasabbrendűségét, amely “azzal dicsekszik, hogy a lehető leggyorsabban kiszorítja a korábbi korszakok technikai alkotásait.” A XVI. század nagy felfedezései elvileg a politechnikai kultúra korlátlan 7

Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 7. oldal.

13

fejlődési lehetőségeit teremtették meg az addig elszigetelt földrészek mesterségeinek kölcsönös egymásra-hatásával. A kapitalista szellemű gépesítés gyorsasága és hatékonysága a profitmotívum előtérbe kerülésével azonban egy egészen másfajta technikát juttatott érvényre. A demokratikus jellegű és az individuális autonómiát képviselő, a politechnikát kiszorító monotechnika belső lényegéhez tartoznak a hadsereg szükségletei. “A XVI. századtól fogva a hadsereg szolgáltatta a mintát nemcsak a mennyiségi termelésre, hanem az eszményi fogyasztásra is a gépi rendszerben, amelynek lényege a szabványosított termelés az éppen olyan gyors, szabványosított fogyasztás kedvéért.”8 A megatechnikán alapuló gépi kultúrát a kapitalista pénzgazdálkodás új elvei, a mennyiségi növekedés imádatával párosuló nyereségvágy, azaz egy újfajta hatalmi étvágy jelképezik. És újra a hatalmi paranoiáé a szó: ahogyan a hadigépezet siettette a szabványosítás és a tömeggyártás menetét, úgy most a nemzeti egyesülés és a gyarmati terjeszkedés fokozza fel a fegyvergyártással, haditechnikával szembeni igényeket. A központosított államhatalom növekedésével erősödik a militarizmus, megnő a hadsereg jelentősége és hatalma is. Nem véletlen, hogy a gyárrendszer legelőször a fegyvergyártás területén valósult meg. Mumford civilizáció-kritikáját  az emberközpontú értékrend,  az egysíkú és leszűkített ökonomista történelemszemlélet átlépése,  valamint a technika és gazdaság történetének mély ismerete jellemzi. A militarizmus és a háború kérdéseinek sokoldalú elemzése a II. világháborút követő korszak és különösen a nyolcvanas évek sajátossága. A militarizmus fogalma a társadalomtudományokban a múlt század 60-as éveiben jelenik meg Pierre Proudhon “A háború és béke” címet viselő munkájában. Proudhon a militarizmust annak a történelemfelfogásnak a megvilágítására használja, amely szerint a háború az ember legjobb morális energiáit mozgósító intézmény. A mű szerzője szemben áll ezzel a szemlélettel, és a militarizmust a történelem egy autokratikus szakaszához tartozónak tekinti, amely szakaszt követő társadalmi átalakulás fogja megnyitni a szabadság és egyenlőség korszakát. A militarizmus e kritikai felfogásához kezdettől egy fogalmi bizonytalanság tartozik, ami egyébként a legtöbb átfogó kategória sajátja. Vannak értelmezések, amelyek 8

Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 7. oldal.

14

politikai-alkotmányjogi keretben a militarizmust a centralizált bürokratikus politikai rendszerrel azonosítják, más magyarázatok inkább társadalmi-gazdasági problémaként elemzik. Herbert Spencer nevéhez fűződik a militarizmus fogalmának első szisztematikus elemzése.

Elméletét

a

“katonai”

és

az

“ipari”

társadalom

ideáltipikus

megkülönböztetésére építi. A katonai típus esetében a társadalom egységes egésszé integrálódik. Az állampolgár életével nem önmaga, hanem a társadalom rendelkezik, azaz az egyén az állam tulajdona, ami erős felügyeletet és centralizált rendszert követel. E társadalmi típusban, amely a hadsereg mintájára szerveződik, mindenfajta közélet felügyelet és kényszer alatt áll. “A háborús siker — írja — a legnagyobb dicsőség, a jó fogalma azonossá válik a vakmerőséggel és az erővel. A bosszú így szent kötelesség lesz. E társadalom tagjai otthon ugyanúgy, mint külhonban, készek mások feláldozására önmaguk érdekében: szimpátiaérzetük, amely a háború során mindvégig halott, nem kelhet életre béke idején sem. Szükségük van a patriotizmusra, amely társadalmuk győzelmét a tevékenység legfelsőbb céljának tekinti, és lojálisnak kell lenniük, amiből a hatóságoknak való engedelmességük származik; és ahhoz, hogy engedelmesek lehessenek, rengeteg hitre van szükségük. A hivatalos ellenőrzések mindenütt jelenvalóságának megszokása erősíti azt a hitet, hogy mindenütt szükség van hivatalos kontrollra.”9 Spencer e modellhez tartozónak tekinti Spárta, Oroszország, Egyiptom társadalmait. A katonai társadalom ellentétpárja, az “ipari társadalom” esetében az individuum védelme a társadalom fő feladata. Itt nincs szükség despotikus ellenőrző apparátusra, mivel a társadalom életét nem a háború, hanem az ipari termelés és a békés kereskedelem céljai vezérlik. Bár Spencer tisztában van azzal, hogy a valóságos társadalmak esetében a tiszta formák sehol sem érvényesülnek, mégis úgy véli, hogy a tökéletesen háborúra szervezett társadalom viselkedését szemügyre véve képesek leszünk felismerni a valódi társadalmak háborúnak köszönhető jegyeit. Otto Hintze német történész egyike volt azoknak, akik Spencer megtermékenyítő kérdésfelvetéseit közvetlenül továbbgondolták. Hintze szervetlennek és a valóságtól elrugaszkodottnak tartja, ezért elutasítja Spencer metodológiáját. Abból a hipotézisből kiindulva, hogy minden állami szervezet eredetileg katonai szervezet volt, Hintze felépíti 9

Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 17. oldal.

15

saját szerves elméletét a társadalmak fejlődéséről. Az államszervezet és a katonai szervezet egybeeséséből még nem következik a nemzetek “militarisztikus” jellege. Fejlődésüknek csupán egy későbbi stádiumában — a XV. század végétől — beszélhetünk a militarizmus korszakáról. Egy új rendszer volt születőben, amelynek nóvuma, az állandó hadsereg visszahatott a technika terjedésére és a központi államhatalom erősödésére. Ebben az új államközi rendszerben, amelynek játékszabályait a hatalmi politika és a vezető szerepért folytatott harc egyre globálisabb érvénnyel szabta meg — a szárazföldi hadseregek az “állam gerincévé” váltak. Hintze az osztályharc szerepének “egyoldalú, eltúlzott és ezért hamis” beállításával a nemzetek közötti konfliktus szerepét hangsúlyozza. Anglia számára éppen ennek az állandóan meglévő külső fenyegetésnek a hiánya biztosította a külön utat. A kontinentális és a tengeri hatalmak politikai és katonai berendezkedései közötti eltéréseket azonban a globalizmus

erősödő

tendenciája

csökkenti.

A

“katonai”

és

az

“ipari”

társadalomszervezési elv ezért nem szétváló, hanem egyre inkább összefonódó tendenciát mutat. 1906-ban Hintze meglehetősen szkeptikusan látta a jövőt: “Az előrelátható jövőben a dolgok megmaradnak olyannak, amilyenek az eddigi történelem során voltak: az államszervezetek formáit és szellemét nem csupán gazdasági és társadalmi viszonylatok és érdekharcok fogják meghatározni, hanem mindenekelőtt a védelem és a támadás kényszere, azaz a hadsereg és a hadviselés szervezete.”10 Hintze tehát nem a békét látta közeledni

a

jövő

horizontján.

Tisztánlátását

segítette

a

modern

bürokrácia

tanulmányozása, ami megerősítette azon hitét, hogy a “bürokratizmus” fokozni fogja a XX. század militarisztikus tendenciáit. A marxizmus társadalomszemlélete a háborút és az erőszakot a történelem ágensének tekintette; támogatták azokat a háborúkat amelyekről úgy gondolták, hogy közelebb hozzák a szocializmus ügyét. Engels az Anti-Dühringben az erőszak és a háború kizárólag gazdasági okokra történő részletes elemzését adta és ez hosszú ideig hátráltatta egy komplex, az új helyzeteknek megfelelő társadalomelméleti megközelítést. Gátolta azt a felismerést, hogy különösen a II. világháború után a militarizmus a világrendszer egyik központi kategóriája lett. A teoretikusok közül a vizsgált témakörben Karl Liebknecht, Rosa Luxemburg, Nyikolaj Buharin elemzései számottevőek, akik a militarizmust egyaránt fontos jelenségnek tekintették abból a szempontból, hogy az 10

Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 17. oldal.

16

aláássa a parlamenti demokráciát, és bürokratikus katonai rendszereket hoz létre a nyugati társadalmakban. Minthogy azonban a militarizmust a tőkés gazdasági rendszer termékeként, szerves részeként értelmezték, úgy vélték, hogy az a kapitalizmus összeomlásával meg is szűnik. Lenin a militarizmust, a háború és a béke lényegét, jellemzőit — számos társadalmi jelenséghez hasonlóan — osztályalapon elemezte. A háború lényege (Clausewitzre hivatkozva) “a politika folytatása, más (mégpedig erőszakos) eszközökkel.”11 Valamennyi háború elválaszthatatlanul összefügg azzal a politikai renddel amelyből fakad. A hatalom ugyanazt a politikát folytatja a háború alatt, csak tevékenységének formáját változtatja meg. A hatalomra jutott proletariátus háborúja gyökeresen különbözik a kizsákmányoló osztályok által vívott háborúktól. A háborúk típusait is azok politikai tartalma határozza meg. Ezek szerint az igazságos háborúkat a haladó osztályok vívják, amelyek célja a népek felszabadítása a nemzeti- és osztályelnyomás abból, így azok a társadalmi haladást szolgálják az elnyomás ellen. Az igazságtalan háborúk az osztályelnyomást szolgálják; ezek a kizsákmányoló osztályok politikájának folytatásai hatalmuk megszilárdításáért, kiterjesztéséért és gazdagodásukért. A nyugati civilizáció számos gondolkodója, így Werner Sombart “Háború és kapitalizmus” című 1912-ben kiadott művében a “történelmi materializmus” egyoldalúan gazdaságközpontú szemléletét veszi célba. “Volt idő, amikor büszkék voltunk rá — írja —, hogy valamely nagy háborúnak, vagy a világtörténelem valami más nagy eseményének gazdasági feltételektől függő voltát felismertük. De ma már nem szabad megengednünk, hogy ez a történelmi materializmus legyen az egyetlen kalauzunk. Megtette kötelességét. Ám egy lépéssel megint tovább kell mennünk... A háború és a kapitalizmus problémáját is ki kell szabadítanunk abból a béklyóból, amelybe a történelmi materializmus verte. Ezt legjobban úgy tehetjük meg, ha megfordítjuk a kérdést, és nem azt vizsgáljuk: mennyiben következménye a kapitalizmusnak a háború, hanem azt: a háborúnak eredménye-e, mennyiben és miért a kapitalizmus?” Sombart a XVI—XVIII. század háborús gazdaságtörténetének alapos vizsgálata után arra a következtetésre jut, hogy a háború a közvetlen romboláson túl is sok tekintetben gátja a tőkés rendszer kifejlődésének. “A háború azzal gátolta a kapitalizmus fejlődését, hogy letörte azokat a csírákat, amelyekből kapitalizmus hajthatott volna ki. E csírák a tőkéül alkalmas vagyonokban rejlenek, amelyek a középkor elejétől fogva mindig, mindenütt ezernyi forrásból összegyűltek. Ezeket a

17

vagyonokat a háborúk századokon át számtalanszor megakadályozták abban, hogy tőkévé váljanak, mert a saját céljaira használta ki őket.”12 Ugyanakkor Sombart — Mumfordhoz hasonlóan — látja a háború kettős arculatát, a rombolás és építés látszólag egymást kizáró mozzanatainak egységét. “És mégis! — írja — a háború nélkül egyáltalán nem volna meg a kapitalizmus. A kapitalisztikus fejlődést csak a háború tette lehetségessé, mert fontos feltételek, amelyekhez minden kapitalizmus fűződik, bizonyára csak harcban állottak elő. Utalok mindenekelőtt az államok kialakulására, ami a XVI. és XVIII. század között megy Európában végbe, s ami előfeltétele volt a kapitalisztikus gazdasági rendszer sajátos kialakulásának. A modern államok azonban — ezt nem kell bizonyítanunk — fegyverek művei; külsejük, határaik nem kevésbé, mint belső tagozódásuk; igazgatásuk, financiájuk a modern értelemben vett háborús feladatok teljesítésében fejlődött ki: etatizmus, fiskalizmus, militarizmus e századokban ugyanazt jelentik.”13 Sombart könyvében a militarizmus és az etatizmus történelmi összefonódásának kialakulásában különösen nagy jelentőséget tulajdonit a gyarmatosításnak, a gyarmati háborúknak, és bizonyítja a háború közvetlen részességét a kapitalisztikus gazdasági rendszer kifejlődésében. A háború és a militarizmus kérdéseit az állam és az államközi rendszer történeti, politológiai és szociológiai összefüggéseiben vizsgálva figyelemre méltóak Raymond Aron elemző munkái. “A háború és az ipari társadalom” (War and Industrial Society) művében a háborút központi kérdésként kezeli. Azokhoz a szerzőkhöz sorolható, akik szerint a háború nem vezethető le a gazdasági rendszerekből, hanem inkább autonóm politikai tényezőkkel magyarázhatók. Az államközi küzdőteret olyan természetes közegnek tekinti, amely felett nem létezik törvény. E küzdőtérben a háború az államok természet adta választási lehetőségeként, függetlenségük védelmének biztosítékaként jelenik meg. A választási lehetőség mint bizonytalansági tényező nagy szerepet játszik Aron elméletében. A nemzetközi kapcsolatokat — szemben például a közgazdaságtannal — nehezen tanulmányozható területnek tartja, mivel nem léteznek olyan pontosan körülhatárolható célok, amelyekkel az állam viselkedése leírható lenne.

11

A marxizmus-leninizmus a háborúról és a hadseregről. Zrínyi Katonai Kiadó, Bp., 1972. 14. oldal. Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 18. oldal. 13 Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989. MTA Szociológiai Kutató Intézet, 19. oldal. 12

18

Nem fogadja el sem azt a tételt, miszerint az állam a nemzeti érdekeket képviseli, sem azt, hogy az államok egyetlen célja hatalmuk maximalizálása. A hatalmat Aron olyan eszköznek tekinti, amely különféle célok — egy birodalom fenntartása, egy ideológia uralomra juttatása stb. — elérésére szolgálhat. Az államok tehát követhetnek olyan célokat, amelyek túlmutatnak a “biztonság” szempontjain. Az állam aktivítása az az elem, aminek köszönhetően Aron elmélete “nyitott” marad. Szemben az örökérvényű ezoterikus teoriákkal, erősen hangsúlyozza a történelmi specifikumok szerepét. Az I. világháború kitörését például — az imperializmus elméletét tagadva — hagyományos államok közötti konfliktusok következményének tekinti, ám hozzáfűzi, hogy “totális természete” meglepetésként hatott. Aron a háború (újabb) funkcióváltására figyelmeztet. Egyrészt az 1914—18-as háború volt az első olyan háború, amelynek eszközeit az indusztrializmus szolgáltatta. Ezek az eszközök a szélső határokig tolták ki a rombolás lehetőségeit. Másrészt a háború a világméretekben megérlelődőtt nacionalizmusok következtében mindenhol nemzeti ügy lett. Miközben elismeri, hogy a demokrácia és az ipar társadalmi feltételei megváltoztatták a háború jellegét, a marxizmussal és a klasszikus szociológiával egyaránt vitatkozva azt állítja, hogy a társadalom csupán kondicionálja, de nem determinálja a háborút. A politikusokat — akik a háború funkcióváltásának köszönhetően a háborús törekvések függvényeivé lettek — igen szigorúan ítéli meg: elmulasztották azt a kötelességüket, hogy a háború célját világosan megfogalmazzák. Ez azért történhetett így, mert ők maguk is annak a hamis doktrínának a rabjai lettek, amely szerint a béke csak rombolás eredményeként jöhet létre. Aron elméleti fejtegetéseinek eredménye és egyik legfontosabb következtetése az, hogy az államközi rendszer működésével kapcsolatos minden elmélet szükségképpen korlátolt jellegű. Tézise azért figyelemreméltó, mert nem ad felmentést, vagy elméleti igazolást sem előre, sem utólag, sem a háború ideológusainak, sem csinálóinak, sem pedig résztvevőinek. Moris Janowitz a II. világháborút követő időszakban a háború- és hadseregszociológia legismertebb művelője. Főként a hatvanas évek végétől szentel nagy figyelmet egyrészt a militarizmus globális problémáinak, másrészt a nemzetközi és nemzeti elemzési szintek összekapcsolásának. Kiinduló tézise, hogy a nukleáris fegyverek terjedésének és a gyarmati uralom hanyatlásának korában újra kell fogalmazni a katonai szervezet és stratégia elemzésének klasszikus kategóriáit, amely szintén a háború funkcióváltásának felismerésén alapul.

19

A totális háború, abban a formában, ahogy azt az I. és a II. világháború idején gyakorolták, nem tekinthető többé a nemzeti célok elérése eszközének. Ezt a funkcióváltást a II. világháború után felerősödött globális militarizáció kíséri. A gyarmati uralom a segélynyújtás különböző formáinak adja át helyét: megindul az elmaradott országok katonai intézményeinek kiépítése, ami kitágítja az egymással szembeni, valamint belső fegyveres konfliktusaik lehetõségeit. Janowitz kritika tárgyává teszi az elrettentés (kölcsönös elrettentés) fogalmát, a megnyerhetetlen totális háborúra való készülődés korszakának új alapkategóriáját. Az elrettentés fogalma — amit egy nagyobb háború esélye csökkenésének szinonimájaként szoktak használni —, úgymond legitimálja, és hasznosnak tünteti fel a fegyverkezési versenyt és a katonai műveleteket, s ily módon a béke fenntartásának biztosítékává válik. De Janowitz rámutat a terminus csonka voltára is arra, hogy az kizárólag a hadászati-katonai szférára vonatkozik, s nem foglalja magába, de még csak nem is érinti egy háború nélküli nemzetközi rend kialakulásához szükséges folyamatokat. A békemozgalmaknak azt a későbbi jelszavát fogalmazza meg teoretikusan, hogy a békéhez nem vezet út az elrettentésen keresztül. Janowitz vallja, hogy a katonai erő és az erőszak hanyatló legitimitásának a korában élünk. Ez a hanyatló legitimitás a haditechnika hallatlan rombolóképességének és a fejlett ipari államok társadalompolitikai feszültségeinek hatására alakult, így szükségképpen a figyelem középpontjába állítja a nemzetközi kapcsolatok társadalmi dimenzióit. A militarizmus elmélete tovább gazdagodik Edward P. Thompson elméletében, aki elveti a fegyverkezési válság gazdasági tényezőkkel való magyarázatát csakúgy, mint a tradicionális imperializmus elméletét. Szemléletváltást javasol: ahelyett, hogy egyoldalú megközelítésben csupán az “eredettel” foglalkoznánk (amely szerint a “jó” csak a “rossz” ellen védekezve teszi, amit tesz) a “konzekvenciák konzekvenciái” felé kell fordulnunk: a hidegháború termeli újra azt az erőteret, amely létrehozza a hadseregeket, a kisebb hatalmakra kliensi viszont kényszerít, és militarizmust exportál a perifériára. Hozzáfűzi: a militarizmus inadekvát kategória, ami a globális ellentmondásnak csak egy részét foglalja magába. Példa nélkül álló helyzettel van dolgunk, amely régi kategóriába kényszerítve értelmezhetetlen, s amelyet antagonizmus és reciprocitás egyszerre jellemez. Thompson kategóriája az exterminizmus (megsemmisítés, kipusztítás), amelynek logikája a szuperhatalmakat mintegy negyven éve tartja a katonai konfrontáció bűvkörében, s ennek megfelelően gazdaságaik, politikájuk és kultúrájuk egyre fokozódó mértékben öltenek militarisztikus jelleget.

20

Az exterminizmus kategóriáját Thompson nem a politikai intenciók minősítésére, hanem mélyebb történelemfilozófiai értelemben használja, hozzátéve, hogy nem kíván felfedezni egy új termelési módot. Inkább arról van szó, hogy az exterminizmus a társadalmak azon orientációjának jelölésére szolgál, amely azokat a megsemmisülés felé hajtja. Ezek szerint az extermináció nem gondolható el véletlenként, hanem csupán a politikai prioritások következményeként, amely az exterminizmus eszközeinek szakadatlan felhalmozásában, s a társadalomnak e logika által történő strukturálásában ölt testet. E logika legalább két szembenálló felet feltételez, amelynek politikája szándékoltan konfrontációs. Az exterminizmus magába foglalja a kapitalizmus és a militarizmus fogalmait, amelyek saját alapzataikról — hadsereg, fegyvergyártás stb. — kiindulva áthatják a társadalom egészét a magánélet szférájáig. Az ily módon strukturált egészben az egyes alkotórészek erősítik és tükrözik egymást. A háborús konfrontációra készülődés mélyen gyökerezik a szembenálló hatalmak természetében, s nem tekinthető kizárólag a politikusok irracionalitásának. Ezért Thompson szerint az olyan behatároló fogalmak, mint a katonai-ipari komplexum, a fegyver-lobby stb. megtévesztőek, mivel a társadalmon és gazdaságon belül lokalizálják és elszigetelik, mintegy külsővé teszik a militarizmus jelenségét. Azt a látszatot keltik, hogy a háborús veszély korlátozható, “a fertőzés nem terjed szét az egész társadalmi testen.” Az exterminizmus fogalmának kifejtésével Thompson olyan szuggesztív metaforát teremtett, amelynek tudományos szigorát bárki könnyen kétségbe vonhatja, de amelyet mégsem lehet megkerülni. A

háború

tudományos

tanulmányozásának,

nagy

empirikus

anyagon

való

vizsgálatának és rendszeres elméleti általánosításának megkezdését a II. világháború éveiben Quincy Wright munkássága jelentette. Fő műve, “A tanulmány a háborúról” (A Study of War), először 1942-ben, majd újabb kiadásban 1965-ben jelent meg. Ez utóbbi, bővített kiadás előszavában arról ír, hogy a háborút tanulmányoznunk kell, hogy pontosan tudjuk, milyen az a társadalmi jelenség, amit meg akarunk szüntetni. Történelmileg visszatekintve Wright szerint a háború természetes jelenség, a béke viszont csak mesterséges állapot. A háború természetes jellege azonban nem azt jelenti számára, hogy vissza lehet vezetni az ember veleszületett agresszív természetére. Éppen ellenkezőleg: Wright szerint a háborút csak szociális-politikai tényezőkből lehet levezetni, s csak mint egy szociális intézményt lehet tárgyalni a maga történelmi dimenziójában. Négytényezős modellje szerint a háború technikai (haditechnika),

21

ideológiai (motivációk) szociológiai (állami és társadalmi konfliktusok) és pszichés (lelki folyamatok és frusztrációk) tényezők komplex együttese, mégpedig úgy, hogy történelmi dimenziója révén minden háború az egész történelem sajátos összegződése, továbbá valamennyi társadalmi konfliktusnak a teljes keresztmetszetét megadja. Wright számára a háború nem csak az emberi viselkedés sajátos formája, hanem elsősorban a társadalom átalakításának eszköze, amely azonban igen gyakran kikerül a benne résztvevő emberek ellenőrzése alól. Bár hajlamos arra, hogy a háborút mint emberi viselkedésformát és a társadalmi változások eszközét a továbbiakra is kivetítse, legalább ennyire hangsúlyozza az új mozzanatokat is: a XX. században a háború már diszfunkcionálissá vált, és nem szolgálhat a társadalmi változások pozitív eszközeként. Wright azzal az optimista következtetéssel zárja könyvét, miszerint: a közeljövőben, a nemzetközi jog továbbfejlesztése révén a nemzetközi konfliktusok rendezhetők háborúk nélkül is. A háborúk sokfélék, de a béke egy és oszthatatlan, vagyis a végső cél a békerendszer intézményesítése és a szabályozás a nemzetközi megállapodások révén. A XX. századi elméletekben sajátos helyet foglalnak el a biztonságelméletek és azok vitája. Az elmúlt században újra meg újra fellángolt a vita a nemzetközi biztonság mibenléte, a nemzetközi vagy a nemzeti biztonság elsődlegessége körül.14 A hidegháború utáni világban a nemzetközi kapcsolatok elméletének dualizmusa nem csupán fennmaradt, hanem megerősödött. E dualizmus megerősödésére annak ellenére került sor, hogy történt néhány kísérlet az áthidalására. Ezek a kísérletek azonban nem segítették elő az átjárhatóságot a nemzetközi kapcsolatok elméleteinek két fő irányzata között, hanem sokkal inkább a két irányzat szembenállása mentén sorakoztak fel. 2. A háború funkcióiról vallott nézetek rendszere A háború funkcióit a XX. század nyolcvanas éveiben elméletileg összegző törekvések körül jelentősek Vilho Harle finn kutató munkái.15 Harle kimutatja, hogy a szakirodalomban megtalálható az az antropológiai megközelítés, amely az embert a maga kultúrájában vizsgálja, és a háborút az emberi kultúra fejlesztése eszközeinek tekinti; a morális funkció, amely szerint a háború fejleszti az ember erkölcsi tulajdonságait; a szociológiai funkció, amely a háborút a szociális konfliktusok

14

A kettősség történelemi áttekintését végzi el Szőnyi István: A nemzetközi kapcsolatok mardandó dualizmusa” tanulmányában. ZMNE, Bp., 1999. 15 Az elméleti összegzés tételeinek forrása: Ágh Attila: Konfliktusok, háborúk. Bp., Kossuth Kiadó, 161165. oldal.

22

megoldásában találja fontos eszköznek és végül a politikai funkció megközelítés, amely a hangsúlyt arra helyezi, hogy a háború a politika eszköze és (vagy) folytatása. J. Lider “A háború természetéről” (On the Nature of War 1979.) c. munkája hangsúlyozza, hogy a háborúnak nagy szerepe van a belső társadalmi rend fenntartásában, mint intézményes akadálya a káosz kialakulásának és a belső terror eluralkodásának; a háború hozzájárul továbbá a társadalom strukturálásához, új csoportok létrehozásához, a társadalmi kohézió, a szolidaritás kialakulásához, a belső ellentmondások leküzdéséhez, s egyúttal fontos szerepe van a belső szellemi, anyagi és gazdasági erőforrások elosztásában is. A szociális funkcióval szemben, amely a rend fenntartását hangsúlyozza, más szerzők a kulturális funkciókat emelik ki, amely szerint a háború a kulturális változások, a tudományos technikai fejlődés legnagyobb hajtóereje, és hozzátartozik az egész emberiség kulturális adaptációs mechanizmusához. A háború etatista, állami funkcióinak hívei viszont úgy látják, hogy a háború fő funkciója az új államok létrehozása, illetve a korábbiak területi integritásának megtartása, vagyis az államok külső funkcióinak, mint a nemzetközi rendszer működésének szabályozása. A háború funkcióinak utolsó csoportja a világrendszerbeli, amely szerint a háború jelentős szerepet játszik a nemzetközi rendszer erőviszonyainak szabályozásában és az erőegyensúly helyreállításában, illetőleg az általános háború új keletű elméletei szerint a nagy történelmi korszakok váltásában a régi és az új hegemón hatalom összeütközése révén (R. Gilpin). A háború pozitívnak tekintett funkcióinak áttekintése után Harle törekvése arra irányul, hogy bemutassa a modern háború diszfunkcionális jellegét, mint a korábbi funkciók teljes vagy részleges elvetését. Ez a tradíció Wright munkásságában gyökerezik, aki szerint a háborút korábban általánosan elismerték, mint az államok közötti kapcsolat eszközét, s csak néhányan ítélték el; manapság azonban eszközként való használhatósága széles körben megkérdőjeleződött. A világcivilizáció jelenlegi fázisában a háború az instabilitás, a dezintegráció, a despotizmus,

az

alkalmazkodás

hiányának

eszköze,

a

civilizációs

fejlődés

előreláthatóságának akadálya lett, amely a fejlődés folytatását az újabb értékek kihívása révén valószínűtlenné teszi. A háború a fő tendenciája szerint: a. abszolút jellegűvé válik; b. egyre elavultabb eszköz lesz, mint az ütköző, konfliktusban lévő tendenciák rendezése; c. egyre ritkábbá, de egyre pusztítóbbá válik;

23

d. végső soron megsemmisíti azt a civilizációt, amely létrehozta. A XIX. században még számos elmélet összekötötte a háborút az emberiség haladásával (bár többen megkérdőjelezték ezt), míg a II. világháború utáni időszakban mindinkább a háború funkcióinak negatív jellege került előtérbe. A modern háború diszfunkcióit Harle a szakirodalom alapján így foglalta össze:  pszichológiai károk és az erkölcsi alapelvek eróziója;  társadalmi dezintegrációs folyamatok;  kulturális értékek szétesése;  túlzott állami koncentráció, és az emberi jogok megsértése;  a honvédelmi funkciók megnövekedett terhe a gazdaság életére;  a nemzetközi rendszer növekvő instabilitása.

24

III. AZ ERŐSZAK XX. SZÁZADI KÉRDÉSEI ÉS ÚJ MEGJELENÉSI FORMÁI 1. Az erőszak fogalmi elemzése, jellemzői, eszmetörténeti áttekintése Az emberiség története számos, az emberi társadalomra jellemző specifikummal határozható meg. Ezért több megoldás adódik. Hegel a történelmet a szellem, az eszme egységes, törvényszerű belső szükségszerűségek által meghatározott önfejlődési folyamatának tartotta, az eszmékből a népszellemből vezeti azt le. “A szellem pedig azon a színpadon mutatkozik legkonkrétabb valóságban, amelyen mi tekintjük, a világtörténelemben”16 A társadalom anyagi, gazdasági folyamatait előtérbe helyező magyarázatok a termelőerők és termelési viszonyok dialektikáját vagy az osztályharcok történetét tették meg kritériumnak. Ludwig Feuerbach a történelmet a vallások történeteként írja le, az embert az állattól is a vallás különbözteti meg, “A vallás az ember és állat lényeges különbségén alapszik — az álltoknak nincsen vallásuk”.17 De bemutatható a történelem a művészetek, az irodalmi alkotások tükrében, azok sokszínű gazdagságában. A hadtörténelem a háborúk sorozataként, a hadművészet változásának világán keresztül mutatja be az emberi közösség letűnt korszakait. Egy újabb megközelítésben az emberi történelemben végig jelen van az erőszak annak legkülönfélébb formájában és intenzitásában. Arra a kérdésre, hogy az erőszak mely létszférában egzisztál, a feleletek két csoportja különíthető el. Az egyik felfogás szerint a természetben és a társadalomban egyaránt megtalálható, míg egy másik értékelés alapján az erőszak csak az ember világát jellemzi. A természetben csupán tudattalan, személytelen, vak erők működnek. Az állati világ életét is a táplálékszerzés, a fajfenntartás, az élet ösztönei szabályozzák. Az emberi társadalom a valóság minőségileg más rendszere, ahol csupa tudattal, akarattal, céllal élő ember tevékenysége révén keletkezik a történelem, még akkor is, ha a végeredmény az lesz, amit senki sem akart. Gyakran nevezik “állatinak” az emberi kegyetlenséget, bár amikor az oroszlán felfalja az antilopot, az éppoly kevéssé kegyetlenség, mint amikor a zsiráf a fák leveleit fogyasztja táplálékul. Csak az embert jellemzi a kegyetlenség — az erőszak egyik formája —, amikor kínozza a hadifoglyokat, vagy genocídiumot követ el.

16 17

G. W. F. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 34. oldal. L. Feuerbach: A kereszténység lényege. Akadémiai Kiadó, Bp., 1983. 37. oldal.

25

Az erőszak meghatározott célok elérésére irányuló kényszert alkalmazó erőkifejtés, amely kialakulásában és változásaiban egyaránt történeti jellegű. Az erőszak, a háború kérdései minden időben foglalkoztatták a nagy gondolkodókat. Herakleitosz, ókori görög filozófus egy fragmentuma szerint: “Háború mindenek atyja és mindenek királya, és egyeseket istenekké tette meg másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká másokat szabadokká”.18 Háborún nemcsak a fegyveres küzdelmet értette, hanem minden harcot, szembenállást, tusakodást. Hegel arról ír, hogy “a fejlődés nem az az ártatlan és a harc nélküli puszta létrejövés, mint a szerves életé, hanem a kemény, kelletlen munka önmaga ellen”.19 Marx elemzi az erőszak Janus-arcúságát: a társadalmi mozgások közül kiemeli a haladást, és azt összekapcsolja az érte hozott áldozattal, a haladást olyan pogány bálványhoz, hasonlítja amely megöltek millióinak koponyájából issza a nektárt. Az erőszak egyik megnyilvánulási formája az agresszió, amely az egyén szintjén a pszichológiában, a társadalom szintjén a politikai és a hadügyi elméletekben nyer teljesebb kifejtést. A pszichológia az agressziót, az agresszivitást olyan hajlamok összességének tekinti, amely képzelt vagy valóságos viselkedésben fejeződik ki azzal a szándékkal, hogy másoknak ártsunk, vagy másokat megalázzunk, rájuk erőltessük akaratunkat, vagy elpusztítsuk őket. Az agresszió — szélesebb értelemben — erőszak alkalmazása közvetett vagy közvetlen formában valamely állam részéről egy másik állam önállósága, szuverenitása, területi épsége, politikai, gazdasági függetlensége ellen. A megtámadott országnak önvédelme érdekében folytatott minden fegyveres tevékenysége, még ha támadó jellegű is, nem tekinthető agressziónak Az agresszió nemcsak ugyanazt jelenti minden emberi közösségnek — az erőszakot —, hanem a latin eredetű kifejezés (aggression = erőszakos leigázás, beavatkozás) a különböző nemzeti nyelvekben hasonló vagy azonos alakot mutatnak etimológiailag. Az angol nyelvben az “agression”, a németben a “die Agression”, az oroszban az “agresszijá” formákban. Egy elemzés végeredménye alapján az állatvilág legtömegesebb jelensége az agresszió, míg az erőszaknak a társadalmi létben van helyi értéke.20 Az emberi társadalom világában az agresszióhoz közel áll a fanatizmus. Ha totalitáriánus berendezkedésű társadalomban a torz politikai rendszer a vezető 18

Filozófia történeti szöveggyűjtemény I. kötet. Tankönyvkiadó Bp., 1966. 31. oldal. Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 114. oldal. 20 Szabó János: Az erőszak egységes elméletének lehetőségeiről. “Az agresszió természeti az erőszak társadalmi jelenség” fejezetrész. Új Honvédségi Szemle 2003/1 13. oldal. 19

26

fanatizmusával társul akkor annak pusztító következményei kiszámíthatatlanokká lesznek. A fanatikus vezető kíméletlenül pusztítja az ellenséget, és egy tökéletes új világ megteremtésével kecsegtet. Minden jó a közösségen belül és minden rossz a külső ellenségre vetül ki, aki elpusztítandó. Mivel az agresszió feszítése nem szűnik meg, mindig új és új ellenség kell, akire a romboló késztetések kihelyezhetők. Az ismertetettekre jellemző példa Sztálin személyisége. “Sztálin, eredeti nevén Joszif Visszarionovics Dzsugasvili — 1879. December 21-én (a régi naptár szerint 1878. December 6-án) született. Alkoholista apja brutálisan bánt vele, rendszeresen verte, s korán elhagyta a családot, így anyja igen nehéz körülmények között nevelte. Öt évet járt Goriban az egyházi iskolában és öt évet a Tifliszi «ma: Tbiliszi» grúz: Teológiai szemináriumban, ahonnan kizárták. Hétszer került börtönbe, s ötször sikerült megszöknie. Lenin későn ismerte fel gátlástalan erőszakosságát, törvényeket nem tisztelő, egyeduralomra törő magatartását, de akkor már késő volt. Lenin özvegyét is megfélemlítette s a történelemben páratlan rémuralmat teremtett. Egykori titkára Bazhanov ’durva, türelmetlen, bosszúálló, gyanakvó, erkölcsi elvek nélküli

ember’-nek

látta.

Kíméletlen

agresszivitását

hipokrata,

konvencionális

magatartással kendőzte. Az eredetileg csendes, zárkózott, önbizalom nélküli ember csak a későbbiekben vált uralkodó, gátlástalanul agresszív, kegyetlen zsarnokká. Trockij szerint is «kiemelkedő középszerűség», aki a pártszervezetben nőtt fel, s abban is maradt. Gondolkodása magán viselete vallásos nevelkedésének negatív maradványait, merev dogmákban, sematikus, kategorikus problémaszemléletében. Nem tűrt ellentmondást. Aki nem értett vele egyet, vagy valamiben eltérően vélekedett, azt a ’nép ellenségének’ tekintette. Kedvenc szava volt a ’megsemmisítés’, ami embertömegek sorsát pecsételte meg. Megöletett munkatársainak még a nyomát is eltüntette az általa ellenőrzött könyvekből: nevüket is kihúzta. Beszéde is leegyszerűsítéssel, egyoldalú demagógiával hatott a tömegekre. Ami nehézség, kudarc előfordult, azt mind az ellenség művének tulajdonította. Erre állandóan ismételt kifejezéseket használt: ’a nép ellensége’, ’kapituláns’, ’diverzáns’, ’kém’ stb. Az orosz irodalmat felületesen ismerte ’minden tehetséges író, aki őszintén és az emberi lélek mélyrétegeihez hatolt le, érthetetlen maradt számára…’ Naponta 100-200 iratot kellett átnéznie, ami gondolkodását sekélyessé, felületessé tette. Utolsó éveiben a nyelvtudomány, a biológia és a filozófia területén tett kárt okozó, dilettáns lépéseket: “Fel kell forgatni, fel kell túrni azt a trágyadombot, amely a filozófiában és a természettudományban felgyülemlett’ mondta már 1930 decemberében tartott beszédében.

27

Egyetlen dolog érdekelte: a hatalom megszerzése és megtartása. Ehhez ravaszsága, kiismerhetetlensége, opportunizmusa is hozzásegítette. A hatalmat állandóan gyakorolta, embereit örökösen kipróbálta, megalázta. Így például éjszaka váratlanul felhívta munkatársait, kérdéseket intézett hozzájuk, s azután váratlanul letette a kagylót. Esti mulatságain gyakran odaszólt Hruscsovnak: ’Nikita táncolj!’ Többször a Szuchumi közeli dácsájába rendelte, ahol órákig váratta, majd kiszólt: ’Mit keresel itt? Menj haza! Nem olvasott, nem művelte magát, viszont Lenin írásait szinte betű szerint ismerte, így mindig talált aktuális érdekeihez, elgondolásaihoz “megfelelő idézetet’, s azt beszédeiben felhasználta. Életrajza is meghamisított: 1903-1907 között és az 1917-es forradalomban is teljesen háttérben volt, se beszédkézséggel, se észjárással, se éleslátással nem tűnt fel. A történelemben szinte példa nélkül álló félelmet teremtett maga körül. Ezzel olyan tiszteletet alakított ki, hogy — mint Churchill is említi — amikor belépett egy szobába, az emberek önként felálltak. A félelmet minden riválisának, majd rangos munkatársainak letartóztatásával, illetve megöletésével érte el. Ismert, hogy első vetélytársainak, Trockijnak elűzésével sem elégedett meg: évekkel utána Mexikóban ölette meg. A koholt, úgynevezett koncepciós perekben ő adott parancsot a vallatásokra, kínzásokra és a halálos ítéletekre. Hosszan sorolható a pártfunkcionáriusok, sőt a titkosrendőrség vezetőinek sorozatos kivégeztetése. A második világháborúban súlyos hátrányt okozott, hogy összeesküvéstől tartva a katonai vezérkart gyakorlatilag kiirtatta, s nem maradt megfelelő utánpótlás. Senki nem lehetett tőle biztonságban. Előszeretettel tartóztatta le a pártfunkcionáriusok hozzátartozóit is, így például Kalinin és Molotov feleségét, valamint Kuussinen finn kommunista vezető nejét és fiát. Mindehhez a férjeknek jó képet kellett vágni, sőt helyeselni is. (el lehet képzelni az illetők érzéseit és megaláztatásait!) Fromm Medvedev leírása nyomán kiemeli, hogy zárkózottsága, hamissága kiismerhetetlenné, kiszámíthatatlanná tette. Fromm ismerteti egy híres történész-író, I. Steklov esetét a letartóztatások miatti aggodalmában Sztálinhoz fordult. Megnyugtató választ kapott: “Mi bajod van? A párt ismer és bízik benned; semmi okod az aggodalomra!” Miután Stelkov hazatért és megnyugtatta családját, még aznap este érte ment az NKVD és letartóztatták 1938-ban I. A. Akuov későbbi központi bizottsági tag korcsolyázás közben elesett és agyzúzódást kapott. Sztálin külföldről hozatott sebészt, hogy megmentsék az életét. Hosszú és keserves gyógyulás után visszatért dolgozni, mire letartóztatták és agyonlőtték. Kiszámítatlansága mögött mindenhatósági érzése állott s bizonyítani akarta a világnak: ő élet és halál ura. Jellemző példa erre Kavtaradze esete. Mint száműzött,

28

extrockista írt Sztálinnak, hogy nem akar a párt ellen dolgozni. Sztálin visszahívta, majd 1936-ban letartóztattatta őt és feleségét azzal a váddal, hogy meg akarják őt ölni. Egy évig a halálraítéltek cellájában tartották, majd kiengedték őket. Újra dolgozhattak. Később Sztálin ismét kegyeibe fogadta, őt s meghívta ebédre, egyszer pedig váratlanul meglátogatta Berijával. A szomszédok majdnem elájultak, amikor megpillantották Sztálin elvtárs arcát. Egy ebéd alkalmával viccelődés, visszaemlékezések közepette váratlanul így szólt: ’De te mégis meg akartál ölni…’ Egyeseket megkímélt, például Litvinovot (akinek nyugati politikája megbukott), Ehrenburgot (aki mindennel szimpatizált, amit Sztálin gyűlölt) stb. Érzelmi élete üres, élményszegény, cinikus volt. Monoton beszéde, mimikátlan arckifejezése, szegényes gesztusrendszere is erről árulkodott. Magánéletéről ugyan keveset tudunk, de jellemző második feleségének öngyilkossága is. Köztük gyakran volt vita, s egy ünnepi összejövetel alkalmával ismét összekülönböztek. Ekkor Sztálin az égő cigarettáját az asszony arcába vágta, aki ezek után agyonlőtte magát. Nem látta be, hogy az ő ridegsége, gorombasága a magyarázat, hanem az asszony tettét árulásnak minősítette. Más adatok szerint már régóta látta férje rémtetteit, a nép szörnyű szenvedését, az éhezés okozta tömeghalált, az erőszak és önkény gyilkosságait — mindez hozzájárult a házastársak ellentétéhez. Még az is felmerült, hogy maga Sztálin lőtte volna le, valószínűbb azonban, hogy életének saját kezűleg vetett véget. A szovjet diktátor anyjával sem törődött, nem támogatta, s hagyta vidéken szegénységben tengődni. Egyik fia, Vaszilij, alkoholista volt. A másik fia, Jakov állandóan vitázott vele. Egy ilyen jelent után Jakov revolverével öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor Sztálint hívatták hozzá, kijelentette: ’Ha! Még célozni sem tud!’ Noha ez a fia a világháborúban bátran viselkedett, mégis engedte, hogy a nácik kivégezzék, s semmit sem tett megmentéséért, pedig módja lett volna a fogságból kicserélni. Infantilizmusa evés-ivásban, s ugyanannak a filmnek ismételt megtekintésében nyilvánult meg. Viccei is ilyenek voltak: vendégeinek székére észrevétlenül paradicsomot, tortát tett, vagy dácsájának kertjében tóba lökte őket. Paranoid beállítottsága, gyanakvása miatt állandóan összeesküvéstől és ellene irányuló merénylettől tartott. Mindenki a ’nép ellensége’ lett, aki nem értett vele egyet. Senkiben sem bízott meg, se rokonaiban, se legközelebbi munkatársaiban. Sokan alátámasztották és kielégítették gyanakvását, ’anyagokat szállítottak’ az ellene szőtt összeesküvési téveszméihez, s így tudtak vele kapcsolatban maradni (többek között Berija, és végül az orvospert kitaláló Rjumin).

29

A valóságos veszélyt nem vette figyelembe, nem hitte el — visszautasította —, tagadta(!) a felderítők — köztük a híres Sorge — számos figyelmeztetését, hogy a németek hatalmas csapatokat sorakoztatnak fel a határon, s az országát támadás fenyegeti. Amikor ez 1941-ben bekövetkezett, egyszerre csak ’eltűnt’. A leírások szerint ’összeomlott’. Ebben az időben visszavonultan dolgozott és tanácskozott. Június 21-től nem lehetett vele kapcsolatot találni, csak július 3-ára szedte össze magát annyira, hogy rádióbeszédet tudott mondani. A háború utáni években gyanakvása nőttön-nőtt. Ételeit az orvosok rendszeresen ellenőrizték, magát szigorú őrséggel őriztette, páncélajtó mögött aludt, párnája alatt pisztolyt tartott. A régi Kreml körüli utcákon tett séták is elmaradtak, csak vonaton mert utazni — nappal. Ilyenkor minden forgalmat le kellett zárni a szomszédos vágányokon is. Később már a legközelebbi munkatársait is kémkedéssel, ellene szőtt összeesküvéssel gyanúsította. Ennek a csúcsa volt az orvosok összeesküvése. Ez a zsidók deportálásához és újabb terrorhullámhoz vezetett volna. Mindennek az 1953-ban bekövetkezett halála vetett véget, amit a korábbi érelmeszesedés és hypertonia nyomán a bal oldali agyféltekében bekövetkezett vérzés okozott. Ez jobb oldali bénulással és beszédzavarral (afázia) járt. Feltételezik, hogy a homloklebenyében kialakult ciszták is hozzájárultak az idős korában egyre fokozódó kegyetlenségéhez, agresszivitásához.”21 Az erőszak szoros gyakorlati kapcsolatban van az ellenségképpel, és az ellenség elleni küzdelemmel. Az emberi gondolkodásban és tevékenységben valamilyen ellenségkép ösztönös vagy tudatos formában mindig megtalálható. Az ember élete során gyakran találkozik korlátozó, sőt akadályozó vagy célja elérését veszélyeztető jelenségekkel. Ezért az ellenségkép legáltalánosabban az emberi gyakorlatból vezethető le. Az ember ellen irányuló ellenséget jelentő vélt, vagy valóságos veszélyek forrásai lehetnek: természetiek, társadalmiak, transzcendensek. A természeti ellenségképhez a mágia idején az ártó, a rossz természet tartozik, amelyet megtestesíthetnek a rossz szellemek is, akik nem világfelettiek, nem a transzcendenshez tartoznak, hanem benne vannak ebben a világban annak tárgyaiban és jelenségeiben. Azonban a szellemiségnek bizonyos transzcendens töltete is lesz, főleg a későbbiek során és az evilági szellemekből fokozatosan transzcendens, túlvilági istenek lesznek. A túlvilági istenek egy része rossz isten, tehát ellenségképet jelent, mégpedig a transzcendens ellenséget. 21

Az életrajzi leírás történelemkutatók (Medvedev, Fromm, Volkogonov, Radzinszkij, Krausz) adatain alapszik. Az agresszió világa. Medicina Kiadó, Bp., 2000. (szerk.: Hárdi István) 48—51. oldal.

30

Az ellenségkép társadalmi típusa az emberhez kapcsolódik, az eltérő embercsoportok főleg az érdekek mentén kerülnek szembe egymással, harcolnak egymás ellen, és formázzák meg a leglényegesebb ellenséget, és ellenségképet is. Történetileg ez tekinthető a klasszikus ellenségképnek és ma is ennek van legnagyobb jelentősége. A

természeti,

a

transzcendens

és

társadalmi

ellenségtípusok

egymással

összefonódhatnak és mindegyik alaptípusban benne lehetnek bizonyos motívumok a másikból is. Így az iszlámban a fő ellenségnek a hitetleneket, az iszlámmal szembenálló embereket és embercsoportokat tekintik, de ennek van transzcendens jellege, mert ezek az emberek ellenségei Allahnak is. Az ellenségkép megkülönböztethető: a külső és belső ellenség alapján. Az ellenség először külsőként jelent meg, mint az emberrel szembenálló ártó természet, vagy rossz szellemek, vagy idegen emberek, más hordák tárgyai stb. formában. Az ellenségben valami idegenszerű, tehát külső jelleg mindig benne van. Azért hordozza magában fokozottan a veszélyeztetettség a félelem érzését, mert külső, idegen ennek megfelelően ismeretlen és természetesen más is, mint az ismer környezet, az ismert világ. Az ellenség belsővé, a letelepedés, a földművelésre való áttérés után vált, amikor is kialakul a tulajdon, ezen az alapon az érdektagozódás, az állam a maga erőszakapparátusával, fegyveres testületével, amelyek bár kifelé a külső ellenség ellen is irányulnak, de befelé is funkcionálva, a belső ellenség (az állam ellenségei) a szembenállási csoportok, a köz ellenségei és általában a társadalmi deviancia elkövetőinek féken tartását is elvégzik. A külső és belső meghatározott keretek között átmehet egymásba, tehát nem abszolút módon kizáró kategóriák, mert pld. a görögségnél egyidőben a városok, poliszok egymás ellenségei voltak, és külsőnek számítottak egymáshoz viszonyítva, viszont a perzsa támadás idején a perzsák voltak a külső és a görögségen belüli viszonyrendszert jelentette az egyes városok kapcsolata, akik pedig nem akartak a perzsák ellen harcolni azok belső ellenségnek számítottak. Történetileg kialakult a közellenség és a magánellenség fogalom megkülönböztetése és ez bekerült az ellenségképbe is. Közellenségnek a társadalom és a nép, az állam ellenségét tartották számon, ami valamilyen közösségi létet veszélyeztetett. Az idők során azonban ez kiterjedt a társadalmi csoportokra, osztályokra is, sőt bővülvén ma az emberiség egészére is, létrejött az emberi nem ellensége fogalma. A magánellenség vagy egyéni ellenség az osztálytársadalomban jelenik meg, és az egyes ember esetében mindazt magába foglalja, ami az egyén létét, működési képességét nagymértékben veszélyezteti. Ez tükröződik vissza a privát ellenségképben, amely

31

mögött fő mozgatóként a magántulajdon áll. Mivel az emberi közösségek számos formában léteznek a közellenség fogalma kapcsolódott ezekhez a formákhoz is, így földrajzilag beszélhetünk régiók, országok, nemzetek, civilizációk stb. ellenségképéről is. A köz- és magánellenség fogalom összefonódhat a már érintett főbb típusokkal, valamint a különböző népeknél igen színes képet mutatnak. 2. A 20. század fontosabb jellemzői A huszadik századot a nagy társadalmi, politikai, gazdasági és hadügyi változások jellemezték. Ezek közül a legmeghatározóbbak:  a tudomány és a technika robbanásszerű fejlődése (a robottechnika, a televíziózás, a számítógéprendszerek, a microelektronika elterjedése);  a világ és helyi háborúk;  az atomkor;  a kozmikus exodus (az ember Holdra lépése, űrállomások telepítése);  a globalizmus kiteljesedése;  totalitariánus rendszerek és azok bukása;  a hidegháború, és megszűnése;  a több hullámban végbemenő hadügyi forradalom;  az instrumentális racionalizmus;  a multikulturalizmus;  a nemzetközi világrend átalakulásai;  az információrobbanás, (az információ – hatalommá lesz);  a posztmodern korszakváltás;  a vallások világa változásai, (szekularizáció, újhitformák megjelenése és terjedése);  az erőszak új formái megjelenése (koncentrációs táborok, tömegmészárlások, genocidiumok);  az elidegenedés (Entfremdung) elmélyülése;  a nagy ellenségképváltozások;  a történelem felgyorsulása;  a jövő kiszámíthatatlanabbá válása;  a demográfiai robbanás;  a természeti környezet sokoldalú szennyeződésének fokozódása;  a tömegpusztító fegyverek elterjedése és az ebből következő veszélyek felerősödése;  a terrorizmus és a nemzetközi bűnözés terjedése;  az emberiség civilizációs különbségéből fakadó konfliktusok, háborúk megjelenése.

32

A felsorolt jegyek közül részletesebben elemzendők: a) a világháború hatásaival, b) a terrorizmussal, c) a hidegháború jellemzőivel, d) az új hadügyi forradalommal, e) az ellenségkép változásaival, f) a demográfiai robbanással összefüggő kérdések. a) A világháborúk hatásai 22 Az első és a második világháború a XX. század történelmében azon események sorába tartoznak, amelyek a legmegrázóbbak és a legtöbb tanulsággal szolgálnak. A XX. századot megelőzően világháború még nem létezett. A 18. században Nagy-Britannia és Franciaország számtalan háborút vívott Indiától Európán át Észak-Amerikáig, az óceán mindkét partján. 1815 és 1914 között a nagyhatalmak nem harcoltak egymás ellen, legfeljebb az agresszív birodalmi vagy jövendő birodalmi expedíciós hatalmak hadakoztak gyengébb tengerentúli ellenfelekkel. Ezek zömében látványosan egyoldalú küzdelmek voltak, mint például az Egyesült Államok háborúi Mexikó (1846—48), illetve Spanyolország (1898) ellen, valamint a számtalan kampány a brit és a francia gyarmatbirodalom kiterjesztésére. A modern államok hadi arzenáljukat egyre több, fölényes, halálos technikai eszközzel töltötték fel, s a megtámadottak csak azt remélték, hogy késleltethetik az elkerülhetetlen vereséget. Amíg a 19. századi haditudósítók beszámolói szerint a háborúk még nem érintették közvetlenül a hadban álló, netán a győztes államok lakosságát, addig mindez 1914-ben megváltozott, Az első világháborúban minden nagyhatalom s szinte minden európai ország részt vett, kivéve Spanyolországot, Hollandiát, a három skandináv államot és Svájcot. Hogy aztán a második világháború szó szerint globális volt, nem kíván bizonyítást. Akarva vagy nem akarva, gyakorlatilag a Föld minden független állama belekeveredett a küzdelmekbe, noha Latin-Amerika köztársaságai csak névlegesen vettek részt benne. A birodalmi hatalmak gyarmatainak nem volt ilyen választásuk. Európában csak a majdani Ír Köztársaság, Svájc, Svédország, Portugália, Törökország és Spanyolország, Európán kívül csak Afganisztán maradt ki a háborúból, a földgolyó többi állama vagy harcban állt, vagy megszállás alatt volt, vagy mindkettő jellemezte. Akár 22

A fejezetrészben felhasznált irodalom: E. J. Hobsbawn: A szélsőségek kora. A rövid XX. század története. Bp., Pannónia Kiadó, 1998.

33

helyi, akár regionális, akár világméretű háborúkról van szó a XX. században, ezek sokkal kiterjedtebbek voltak, mint a korábbi századok háborúi. Az 1816—1965 közötti 74 nemzetközi háborúból, melyeket amerikai specialisták az emberáldozatok száma szerint állítottak sorrendbe, a legtöbb áldozattal járó a XX. században zajlott: a két világháború, Japán háborúja Kína ellen 1937—39-ben és a koreai háború. Ez utóbbi harcokban legalább egymillió ember halt meg. A XIX. században a Napóleon bukása utáni periódusban a legnagyobb dokumentált nemzetközi háború Poroszország/Németország és Franciaország háborúja 1870—71-ben hozzávetőleg 150 ezer áldozatot követelt. Röviden: 1914-el a mészárlás korszaka kezdődött el. Az ún. nyugati fronton a vérontás olyan módja működött, amely ismeretlen volt a hadtörténelemben. A lövészárkok homokzsákokkal védett fala mögött katonák milliói figyelték egymást, együtt éltek a patkányokkal és a tetvekkel, s maguk is patkányokként és tetvekként vegetáltak. A második világháborúban részt vevő (felek) országok élethalálharcot vívtak. A német nemzetiszocialista rendszer győzelme egyet jelentett a rabszolgasággal és a halállal, amint azt Lengyelország, a Szovjetunió megszállt területei, és a zsidóság sorsa mutatja. A zsidók szisztematikus kiirtásáról a hitetlenkedő világ csak fokozatosan értesült. A háborúnak nem voltak korlátai. A tömegháború totális háborúvá “terjeszkedett”. A veszteségek gyakorlatilag felmérhetetlenek. Még hozzávetőleges becslések sem lehetségesek, mert ez a háború (az első világháborútól eltérően) éppúgy pusztította a civileket, mint a katonákat, s a legszörnyűbb gyilkosságok olyan területeken és olyankor zajlottak, amikor senki sem volt abban a helyzetben, hogy számolja a veszteségeket, illetve senki sem tudott az eseményeken kívül maradni. A veszteség, amelyeket ez a háború okozott, általában háromszor-ötször annyira becsülik, mint az első világháborús veszteségeket. Más megközelítésben ez a Szovjetunió, Lengyelország és Jugoszlávia lakosságának 10-20%-át jelenti. Németország, Olaszország, Magyarország, Ausztria Japán és Kína lakosságának 4-6%-át. A szovjetek veszteségeit sokszor felbecsülték már hivatalosan is. Az adatok szólnak hétmillióról, tizenegy millióról, de húszmilliós, sőt ötvenmilliós veszteségről is beszélnek. A XX. századot megelőzően is voltak tragikusan pusztító háborúk, amelyek előrevetítették a modern totális háborúkat, például a francia forradalom időszakában. Az 1861—65-ös polgárháború mindmáig az Egyesült Államok legvéresebb konfliktusa volt, amelyben annyi amerikai halt meg, mint a későbbi háborúkban együttvéve, beleértve a két világháborút és Vietnamot is.

34

A XX. századot megelőzően azonban az egész társadalmat érintő háborúk kivételt jelentettek. A XX. századi totális háború szörnyetege nem egyszerre öltött testet, azonban 1914-től kezdve a háborúk már kétségkívül tömegháborúk voltak. Nagy-Britannia már az első világháborúban a férfinépesség 12,5%-át mobilizálta a hadseregbe, Németország 15,4%-ot, Franciaország közel 17%-ot. A második világháborúban általában a teljes aktív munkaerő közel 20%-a vonult be a fegyveres erőkhöz. A háború gazdasági következményei A 20. századi háborúk abban az értelemben is tömegháborúk voltak, hogy korábban elképzelhetetlen mennyiségű terméket használtak fel és pusztítottak el a harcokban. Innen ered a német kifejezés a Materialschlacht (anyagcsata), amely az 1914—18-as nyugati küzdelmeket jellemezte. A totális háború kétségtelenül forradalmasította az irányítást. De milyen mértékben forradalmasította a technikát és a termelést? Előrevitte-e, vagy hátráltatta a gazdasági fejlődést? Egyértelműen előremozdította a technikai fejlődést, mivel a hadviselő felek közötti konfliktus nemcsak a fegyverek versenye volt, hanem a hatékony fegyvergyártás és az egyéb alapvető szolgáltatások versenye is. A második világháborúban a szövetségesek féltek attól, hogy a náci Németország bevetheti a nukleáris fizika felfedezéseire épülő fegyvereit is, ez sürgette az atombomba előállítását. Ez volt az oka annak, hogy hatalmas összegeket fordítottak a nukleáris energia hasznosítására a 20. században. Más technológiai fejlesztések, melyeket a hadiipar szükségletei hívtak életre, sokkal könnyebben váltak a mindennapok részévé a békeidőben —a repüléstechnológia, és a komputerek —, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a háború vagy a háborús előkészületek jelentősen felgyorsították a technikai fejlődést: “elvitték” a technikai fejlesztési költségeit, melyeket valószínűleg senki sem biztosított volna a békében, így ezek a fejlesztések sokkal lassabban és bizonytalanabbul mentek volna végbe. Az, hogy a háború igényli a technikai fejlesztést, nem volt újdonság. Sőt, a modern ipari gazdaság alapja az állandó technikai fejlesztés, mely háború nélkül is végbement volna. A háborúk — különösen a második világháború — nagymértékben segítették a technikai fejlesztések elterjedését, erősen hatottak az ipari szervezésre és a tömegtermelés módszereire, de inkább a változást gyorsították fel, mint az átalakulást. Segítette-e a háború a gazdasági fejlődést? Egy bizonyos összefüggésben biztosan nem. A termelőeszközök veszteségei óriásiak voltak, függetlenül a munkaerő

35

veszteségeitől. A Szovjetunióban a háború előtti tőkevagyon 25%-a semmisült meg, a második

világháború

során.

Németországban

13%-a

Olaszországban

8%-a

Franciaországban s csak 3%-a Nagy-Britanniában. A legszélsőségesebb esetben a Szovjetuniót tekintve a háború tiszta gazdasági hatása egyértelműen negatív volt. 1945ben az ország mezőgazdasága romokba hevert, akárcsak az ötéves tervek iparosításának eredményei. Ami megmaradt, az óriási és átalakíthatatlan fegyvergyártás, az éhező és megtizedelt lakosság és a súlyos fizikai romlás. Ugyanakkor a háborúk pozitív hatást gyakoroltak az Egyesült Államok gazdaságára. A növekedés üteme mindkét háborúban kimagasló volt, de a második világháborúban sokkal gyorsabb (évente kb. 10%), mint azelőtt vagy azóta bármikor. Az USA mindkét háborúban profitált abból, hogy távol volt a harcok színhelyétől, hogy szövetségeseinek fő szállítója volt, és gazdasága minden más gazdaságnál hatékonyabban tudta bővíteni termelését. Mindkét háború legmaradandóbb gazdasági hatása abban állt, hogy az amerikai gazdaságnak globális túlsúlyt biztosított, s ez csak lassan kezdett eltűnni a század vége felé. Az USA — már 1914-ben is fejlett — gazdasága akkor még nem volt egyértelműen domináns. A háborúk az USA-t megerősítették, versenytársait pedig relatíve vagy abszolút mértékben meggyengítették. Ha az USA (mindkét háborúban) és Oroszország (különösen a második világháborúban) a háborúk hatásainak két végletét képviseli, akkor a világ többi része valahol középen helyezkedik el. A világháborúk emberi következményei Ha felmérjük a két világháború emberáldozatainak számát, és a túlélőkre gyakorolt hatásait, akkor ezek között fordított arányosság mutatható ki. Oroszországnak érthető okokból az első világháborúban jelentősen kisebb veszteségei voltak, de sokkal mélyebb nyomot hagytak, mint a második világháború iszonyú számai, igazolja ezt az első világháborús iratok nagyobb száma s az elesettek kultusza. A második világháború után nem vagy alig hoztak létre az “ismeretlen katonának” szentelt sírhelyekhez hasonló emlékhelyeket, s 1945 után november 11 ünnepe (1918. november 11. az első világháborút befejező fegyverszünet napja) is elveszítette a két világháború közötti méltóságát. Lehet, hogy tíz millió ember halála jobban megrendítette a kortársakat, akik korábban soha nem tapasztaltak ilyen veszteséget, mint később ötvennégy millió ember halála azokat, akik már ismerték a háborús vérontást. Megtette a hatását mind a háborús erőfeszítések totalitása, mind a szemben álló felek elszántsága, hogy bármi áron és korlátok nélkül viseljenek háborút egymás ellen. E nélkül a XX. század növekvő brutalitását és vadállatiasságát nem

36

tudnánk megmagyarázni. Hogy 1914 után a barbarizmus egyre jobban elhatalmasodott az emberiségen, ahhoz aligha fér kétség. A XX. század első éveire a nyugat-európai országokban a kínzást már hivatalosan is tiltották. 1945 óta újra hozzászokhattunk, mint természetes jelenséghez, hogy az ENSZ tagállamainak egyharmadában a — legrégibb és legcivilizáltabb államokat is beleértve — megkínozzák az állampolgárokat. A brutalitás elterjedése főképpen nem annak az eredménye, hogy az emberben latensen meglevő erőszak és kegyetlenség a háborúban legálissá lesz, noha ez a jelenség megfigyelhető volt az első világháború után egyes veteránok körében, elsősorban “a büntetőszázadokban és a szélsőjobb nacionalista szabadcsapataiban”. Vajon miért haboztak volna a “jó ügy” érdekében ölni az ellenséget, és kegyetlenkedni vele, ha barátaikat is megölhették és megkínozhatták. Két tényezőt kell magyarázatként szem előtt tartanunk. Az egyik fő ok a háború furcsa demokratizálódása volt. A totális konfliktusok a népek háborúját eredményezték egyrészt, mert a stratégia — gyakran legfőbb — célpontjává a civilek és a polgári élet vált, másrészt, mert a demokratikus politikai élethez hasonlóan a demokratikus háborúkban

az

ellenfelek

természetszerűen

démonizálódnak,

hogy

kellőképpen

gyűlöletesek, de legalábbis megvethetőek legyenek. Ha a háborúkat mindkét fél részéről hivatásosak vagy specialisták irányítják, kiváltképp, ha azonos társadalmi státuszban vannak, akkor helye lehet a kölcsönös tiszteletnek, a szabályok betartásának, sőt a lovagiasságnak is. Az erőszaknak is vannak szabályai. Evidencia volt ez mindkét háborúban: például a légierők pilótái körében tanúsítja ezt Jean Renoirnak az első világháborúról szóló pacifista filmje “A nagy ábránd” is. Ha a hivatásos politikusokat és a diplomatákat nem korlátozzák a szavazók vagy az újságok igényei, akkor úgy üzenhetnek háborút vagy köthetnek békét, hogy nincsenek rossz érzéseik az ellenfél iránt. De századunk totális háborúi messze távolodtak a bismarcki vagy a XVIII. századi hadviseléstől. Ha a háborúban a nép nemzeti érzéseit is mozgósítják, akkor az már nem lehet arisztokratikusan korlátozott. A második világháborúban a hitleri rendszer KeletEurópában igazolta a démoni képet. Másik okként említhető a hadviselés korábban nem tapasztalt személytelensége: a gyilkolás és a megnyomorítás csak távoli következményévé vált annak, hogy valaki megnyomott egy gombot, vagy elfordított egy fogantyút. A technika láthatatlanná tette az áldozatokat, amire nem volt lehetőség, amíg bajonettel zsigerelték ki az ellenfelet vagy a lőfegyverek célgömbjébe nézve gyilkoltak. A frontok beásott gépfegyvereivel, tüzérségi csapásaival, bombázásaival szemben nem emberek, hanem számok álltak — de még a

37

számok sem voltak valóságosak csak hipotetikusak, ahogyan a háborúkban a “hullajelentések” is mutatták. A bombázógépek alatt nem emberek voltak, akik majd összeégnek, és iszonyú kínok között pusztulnak el, hanem célpontok. Századunk legnagyobb kegyetlenségei a távoli döntések személytelen kegyetlenségei, a rendszer és a rutin következményei, különösen akkor, ha sajnálatosan operatív szükségszerűségeként igazolhatók. A világ ilyenformán hozzászokott az üldözésekhez és gyilkosságokhoz, pedig ez a jelenség annyira idegen volt korábban, hogy most új fogalmakat és szavakat kellett kitalálni a megnevezésükre: mint menekült, hontalan, genocídium. Az első világháború vezetett el oda hogy a törökök számtalan örményt megöltek —, általában másfél millióra teszik a halottak számát — és ez volt az első modern kori kísérlet arra, hogy egy teljes népet megsemmisítsenek. Később a nácik közel ötmillió zsidót irtottak ki. (A meggyilkoltak száma máig vita tárgya.) A menekültek első hulláma azonban szinte semmi volt ahhoz képest, ami a második világháborút követte, mint ahogyan a bánásmód embertelenségre sem hasonlítható össze. 1945 májusára hozzávetőleg 40,5 millió gyökértelen ember volt Európában, s ebben nincsenek benne a nem német kényszermunkások és azok a németek, akik az előretörő szovjet csapatok elől menekültek. Mintegy 13 millió németet űztek el azokról a területekről,

amelyeket

Lengyelország

és

a

Szovjetunió

annektált,

illetve

Csehszlovákiából és Délkelet-Európából, ahol már évszázadok óta éltek. Befogadta őket az új Német Szövetségi Köztársaság, amely hazát és állampolgárságot kínált minden németnek. Éppúgy, mint az új Izrael állam, mely bármely zsidónak felkínálta a “visszatérés jogát”. A győztes csapatok 1945-ben Németországban több mint 11 millió különféle nemzetiségű “elhurcolt személyt” találtak, közülük 10 millió hamarosan visszakerült hazájába, de a hazatértek felét akaratuk ellenére kényszerítették erre. S ezek csak az európai menekültek voltak. India dekolonizálása 1947-ben 15 milliónyi menekültet eredményezett, akik arra kényszerültek, hogy átlépjenek az India és Pakisztán között újonnan létesített határon (mindkét irányban). (S akkor még nem is számolunk azzal a kétmillióval, akik a népvándorlást kísérő polgárháborúban haltak meg.) A koreai háború, a második világháború egy újabb utóhatása, közel 5 millió koreait tett hontalanná. Izrael megalakulása után kb. 1,3 millió palesztin menekültet regisztrált az ENSZ Segélyező és Munkaszervezete, másfelől az 1960-as évek elejéig 1,2 millió zsidó vándorolt Izraelbe. Az a globális katasztrófa, melyet a II. világháború indított el, minden

38

bizonnyal a legsúlyosabb az emberiség történelmében. E katasztrófa nem kevésbé veszélyes aspektusa, hogy az emberiség megtanult egy olyan világban élni, amelyben a gyilkosság, a kínzás és a tömeges kiűzetés mindennapos gyakorlattá vált. A XX. század végén számos problémával kellett szembenézni, melyekre senki nem tudta a biztos megoldást. Két évszázad óta először az 1990-es években nem létezett sem nemzetközi rendszer, sem nemzetközi struktúra. Önmagáért beszél az a tény, hogy 1989 után számtalan új nemzetállam született, miközben nem létezett semmilyen független mechanizmus a határok megállapítására — még pártatlannak tekinthető harmadik résztvevő sem akadt. Az egyetlen olyan állam, melyet a hagyományos értelemben nagyhatalomnak tekinthetünk, az USA volt. Hogy ez mit jelentett a gyakorlatban, azt sokoldalúan lehetne elemezni. Oroszország a XVIII. századi méreteire zsugorodott. Nagy-Britannia és Franciaország regionális státusba süllyedt, melyet az sem tudott feledtetni, hogy atomfegyverekkel

rendelkeztek.

Németország

és

Japán

kétségkívül

gazdasági

“nagyhatalmak” voltak, de gazdasági erejüket a hagyományos értelemben vett katonai eszközökkel azután sem akarták megtámogatni, amikor már szabadon megtehették volna. Ha kiszámíthatatlan volt a résztvevők természete a nemzetközi porondon, akkor még kiszámíthatatlanabbak voltak azok a veszélyek, amelyekkel a világnak szembe kellett néznie. A XX. század a nagyhatalmak és szövetségeseik által vívott apokaliptikus világháborúk és a hidegháború története volt, csúcspontját a szuperhatalmak által indított nukleáris holocaust jelentette. Ez a veszély egyértelműen a múlté. Bármit hoz a jövő, a világdráma régi szereplői szembenállásának megszűnése levette napirendről a harmadik világháború fenyegetéseit is. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy véget ért a háborúk korszaka. Az 1980-as évek már megmutatták, hogy állandóan zajlanak olyan háborúk, amelyeknek nincs közük a szuperhatalmak konfrontációjához. Ilyen volt 1982-ben a brit—argentin háború, illetve az 1980—88-ban az irak-iráni háború is. 1989 után szerte Európában, Ázsiában és Afrikában a harcok folytak, bár nem mindegyiket nevezték hivatalosan is háborúnak. Harcoltak Libériában, Angolában, Szudánban és Afrika szarván, a volt Jugoszláviában és Moldvában, sok kaukázusi és Kaukázuson túli államban, az örökké robbanékony Közel-Keleten, a volt szovjet Közép-Ázsiában és Afganisztánban. E területek lakossága aligha vélte úgy, hogy békében él, különösen akkor, ha mind Boszniában, mind Tádzsikisztánban a polgárok korábban békében éltek hosszú idő óta. Ahogyan az 1990-es években a Balkán megmutatta, nem lehetett éles vonalat húzni a regionális és a hagyományos jellegű háborúk között, mivel nagyon könnyen átcsúszhatott egyik a másikba. Egyszóval, korántsem tűnt el a globális háborús veszély, csak megváltozott a természete. Kétségtelen hogy a stabil, erős, gazdag

39

államok lakossága azt gondolta, hogy védett az ilyen bizonytalansággal, a volt szocialista országokban és a harmadik világban zajló vérontással szemben, de tévedtek. Sebezhetővé tette őket a hagyományos nemzetállamok válsága. Függetlenül attól, hogy egyes államok megerősödtek, a század második felében egy súlyos, nem is azonnal felismerhető új jelenség fenyegette létüket. Megfosztotta őket a hathatós védekezés lehetőségétől, mely mindig is az államhatalom stabilitásának feltétele volt. Ez a jelenség pedig a pusztító eszközök demokratizálódása vagy privatizálása volt, mely átformálta az erőszak és rombolás módszereit az egész világon. Bármilyen kis politikai vagy másként gondolkodó csoportnak lehetősége nyílt arra, hogy bárhol romboljon és pusztítson. A robbanóanyagokat leszámítva jobbára kézifegyvereket használtak, melyek nem alkalmasak nagy tömegek elpusztítására. Semmi sem állta útját azonban annak, hogy a nukleáris fegyverek, ezek elkészítésének alapanyagai és a technika, melyek a világpiacon széles körben rendelkezésre álltak, szintén e kis csoportok céljait szolgálják. Másfelől a pusztító fegyverek demokratizálódása óriásira növelte a csoportok tevékenységét megfékezni akaró hivatalos erők költségeit. A brit kormány például a néhány száz észak-írországi félkatonai katolikus és protestáns megfékezésére kb. húszezer katonát és nyolcezer fegyveres rendőrt kénytelen a tartományban állomásoztatni. Ennek évi költsége 3 milliárd font. Ami érvényes volt a hazai lázadásokkal vagy erőszakos cselekedetekkel kapcsolatban, az fokozottabban igaz az országhatáron túli kisebb konfliktusokra. A hidegháború korszaka után számtalan jel mutatott az államhatalom növekvő tehetetlenségére. b) A terrorizmusról A terrorizmus, mint a globális veszedelmek egyike új arcát mutatta meg a 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államok elleni támadás képében. A terrorizmus központi eleme maga a terror, amely megkülönböztetés nélküli támadás: minden olyan erőszakos cselekmény vagy azzal való fenyegetés, amelynek elsődleges célja, hogy rettegést keltsen a polgári lakosság körében.23 A terrorizmus pedig egy meghatározás szerint: “Az erőszak szelektív alkalmazása kis csoportok által, amelyek a demokratikus kormányzatok politikáját akarják aláásni azzal a céllal, hogy a politikai rendszerben és a társadalomban (általában kevésé kidolgozott) változásokat vigyenek végbe, arra kényszerítve a kormányokat, hogy elfogadják az általuk diktált politikai és gazdasági természetű döntéseket”.24 23 24

Magyar Hadtudományi Lexikon. Bp., 1991. 1324. oldal. Segesváry Victor: A terrorizmus elleni háború. Valóság 2002. aug. 2. oldal.

40

A terrorizmus gyökerei hosszú évszázadokra nyúlnak vissza. A szikarioszok (“tőrös emberek”, sica «lat. » = tőr) az i. e. I. században harcoltak a zelóták egyik alcsoportjaként a római hatalom ellen. De nemcsak a hódítókkal álltak szemben, hanem mindazokkal a zsidókkal is akik hajlandók alávetni magukat a császári fennhatóságnak. A történetíró jellemzése szerint ezek a gonosztevők nevüket a ruhájuk alatt viselt tőrről kapták. Ezek fényes nappal, a város kellős közepén követték el gyilkosságaikat: “Különösen ünnepnapokon vegyültek a nép közé és apró tőrőkkel amelyeket titokban a ruhájuk alatt viseltek, leszúrták ellenségeiket. Amint áldozatuk összerogyott maguk a gyilkosok méltatlankodtak a leghangosabban és éppen félrevezethető viselkedésük miatt nem lehetett őket kézre keríteni. Az első ember, akit leszúrtak Jonatán főpap volt, később napról napra egymást érték a gyilkosságok, úgyhogy a rettegés nagyobb rémületet váltott ki mint maguk a gyilkosságok, mint a csatában: senkinek sem volt biztos egy pillanatra sem az élete. Mindenki már távolról is ellenséget szimatolt s már barátaikban sem bíztak meg az emberek, ha találkoztak velük, de bármennyire gyanakodtak és óvakodtak, mégis újra meg újra történtek gyilkosságok: oly gyorskezűek voltak a gyilkosok, és olyan ügyesen tudták leplezni magukat”.25 A másik korai terroristacsoportot, az asszaszinokat (hasassun «arab» = hasisélvezők) a szelektivitás jellemezte. Az iszlám vallás síita ágának iszmailita szektájához tartoztak, a Közel-Keleten éltek a XII.—XIII. században. Nevüket a fanatizált hívők által elkövetett politikai gyilkosságok sorozata tette hírhedtté. Legismertebb tettük 1192-ben Montferrati Konrad meggyilkolása volt. A csoport igazi haragja muzulmán társaik ellen irányult. Az iszlám vezetők legyilkolása terrorizmusra vallott: a gyilkosságokat minden esetben tőrrel követték el, a gyilkos és áldozata közti testközelség, valamint az asszaszinok eltökélt szándéka, hogy készek életüket áldozni az ügyért, a halált jelentette áldozataik számára. Végül Perzsiában a mongolok (1256), Szíriában az egyiptomi mameluk szultánok (1272) vetettek véget a garázdálkodásuknak. A Nagy Francia Forradalom időszakának második felében használták a “terror” kifejezést a mai értelemben. A francia rezsim terrorja 1793-ban és 1794-ben számos olyan módszert, amelyet a félelem politikájával operálók áldozatainak későbbi generációi is megismerhettek. Alapjait tekintve a terror egy elv alkalmazása volt: az embereket újjá, igazabbakká kell átformálni, s ha valaki ennek útjába áll a “forradalom ellensége”, tehát el kell távolítani. A nép nevében fellépők egyre kevesebben lettek, az áldozatok köre viszont folyamatosan

25

Josephus Flavius: A zsidó háború. Bibliaiskolások közössége. Bp., 1990. 168. oldal.

41

bővült. A francia forradalom tanulsága abban rejlik, hogy az intézményesített terror egy év alatt több pusztulást képes okozni, mint a felkelők egész életük során. Az 1848-49-es európai forradalmak leverése után a felforgató tevékenység módszere megváltozott. A lázadók új generációi a korábbiaktól eltérő taktikákhoz folyamodtak s megjelentek a terrorizmus néven emlegetett erőszakos cselekmények. Ezek a XIX. évszázad második felétől kezdődően két helyszínhez kötődtek: Írországban és Oroszországban, Írországban a racionalizmus volt a fő hajtóerő: az ír lakosság számottevő része szabadulni akart a brit fennhatóságtól. Az Ír Republikánus Kör titkos társaság volt, tagjai arra szövetkeztek, hogy fegyverrel vívják

ki

Írország

függetlenségét.

Ezen

időszak

legnevezetesebb

tettét

az

agrármozgalomhoz kötődő, titokzatos terrorista csoport a legyőzhetetlenek hajtották végre. Nevükhöz fűződik az 1882-es dublini Phoenix Park-beli merénylet, melynek két brit vezető közéleti személyiség esett áldozatul. Az írott szó túlhangsúlyozása uralkodott el a XIX. század végi és a XX: század eleji orosz terrorizmus megítélésében. A tények alapján a felforgató cselekmények önálló korszakát jelentette a Narodnaja Volja (Népakarat) 1878-ban kezdődő tevékenysége. Ennek 1881-ben azok a könyörtelen intézkedések vetettek véget, amelyeket II. Sándor cár meggyilkolását követően vezettek be a hatóságok. A kor irodalmában túlteng a forradalmi retorika, amelyből képet kapunk a forradalmároktól legalábbis az erőszakhullám kezdeti szakaszáról. A meghatározó elv egy bizonyos idealista anarchia volt, amely egy új és jobb jövő nyitányaként a fennálló rend elsöprését követeli. Azt vallották, hogy a rombolással többre mennek, mint ha publikációkkal és politikai vitákkal igyekeznének a helyzeten változtatni. A rövid áttekintés alapján a modern terrorizmus intellektuális és történelmi alapját-e csoportok tevékenysége adta, de a terrorizmus a lehető legtágabb értelemben is csak elenyésző szerepet játszott a jelentősebb konfliktusokban. A válogatás nélküli, elrettentő terror még csak nyomokban sem létezett a XIX. században és az azt megelőző időszakban. A régmúlt terrorista szervezetei szelektíven működtek, a politikai erőszaknak olyan módszereivel éltek, amelyek eltértek a tradicionális háborúzás ismert formáitól. A terrorizmus politikai szerepe, a demokráciát, a jogrendet elsöprő erőszak a huszadik században szerte a világban jelen volt. Az állami erőszak a totálissá vált második világháborúban a fasiszta, kommunista diktatúrában pedig gyilkosságokkal, börtönökkel az országból való kiutasítással. Az egyéni és a csoportos terror amelynek a lehetőségeit

42

az elnyomó hatalom elleni harcban Bakunyin és Kropotkin fejtették ki műveikben a XX. század második felében félelmetessé tette egy-egy ország társadalmának a XXI. század elején pedig az egész emberi társadalom atmoszféráját. Az IRA, az angolok ellen küzdő “Ír

köztársasági

Hadsereg”

emberei

számtalan

merénylettel

tették

és

teszik

elviselhetetlenné az életet Ulsterben. 1945 után Palesztinában a zsidó honfoglalók az angolok és a palesztinok ellen, majd a palesztinok a zsidó hatalom ellen, golyóval, pokolgéppel, később repülőgépek, hajók eltérítésével alkalmazzák a terrort. A Német Szövetségi Köztársaságban a Vörös Hadsereg Frakció, Olaszországban a Vörös Brigádok, Franciaországban a Direkt Akció, az arab világban a mohamedán fundamentalizmus

terroristái

teremtették

meg

a

félelem

légkörét,

olykor

a

polgárháborúhoz közelítő állapotokat. A második világháború utáni terrortámadások közül kiemelendők, amelyek több áldozatot követelnek vagy vezető államférfiak ellen irányultak. 1972 szeptemberében a müncheni olimpián a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet meggyilkol tizenegy izraeli sportolót. 1975-ben megölték Fejszal szaúdarábiai királyt. Az OPEC bécsi központjában egy nyugatnémet és palesztin kommandó túszul ejt 11 arab minisztert, megöl három testőrt. 1976-ban merénylet áldozata Nigéria köztársasági elnöke, a libanoni amerikai az írországi angol nagykövet. Palesztin terroristák eltérítik az Air France tel-avivi járatát az ugandai Entebbébe, egy izraeli kommandó kimenti az utasokat. 1977-ben terroristák megölik az NSZK legfőbb ügyészét és a Német Gyáriparosok Szövetségének elnökét. Eltérítik a Lufthansa egyik utasszállító repülőgépét a szomáliai Mogadishuba, ahonnan német kommandósok támadása menti ki az utasokat. 1978-ban a Vörös Brigádok szervezet elrabolja és meggyilkolja Aldo Moro olasz miniszterelnököt. 1979-ben L. Mountbatten, az utolsó indiai alkirály három kísérőjével és tizennyolc brit katonával ír terroristák áldozata. 1980-ban San Salvatorban Lomero érseket misézés közben lövik agyon. Neofasiszta terroristák bombát robbantottak a bolognai állomáson, ahol 84 ember veszíti életét. Neonáci terroristák müncheni sörfesztiválon robbantanak bombát: 13 halott, 312 sebesült. Merényletet követnek el II. János Pál pápa és Ronald Reagen az Egyesült Államok elnöke ellen. 1981-ben Szadat egyiptomi elnököt gyilkolják meg egy katonai díszszemlén. 1982-ben merénylet Gemayel libanoni elnök ellen. 1983-ban a beiruti amerikai követség elleni merényletben 60 ember veszíti életét. A manilai repülőtéren Thomas Aquinet, a Fülöp – szigetek politikai ellenzékének vezetőjét lövi agyon egy merénylő. 1984-ben Indira Ghandit, India miniszterelnökét szikh testőrei ölik meg. 1985-ben arab terroristák megtámadják a bécsi repülőtér utasait (3 halott és több sebesült). 1986-ban Olof Palme svéd miniszterelnököt

43

az utcán lövi agyon egy merénylő. 1988-ban a PANAM egyik repülőgépét líbiai terroristák robbantják fel az angliai Lockerbie fölött. 1991-ben Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnök ellen halálos merénylet. Az egyének és csoportok terrorizmusa a nemzeti szabadságért küzdő vagy a szociálisan kizsákmányolt bosszúálló kisebbség, esetleg egy hatalmat akaró új politikai erő úttörője. Merényleteknél a polgári lakosság véletlenszerű jelenléte, áldozattá válása is a politikai harc eszköze, mert a félelem légkörének, az anarchiának a kiindulása gyengíti az uralkodó hatalmat. A terrorista a lázadó kisebbség hőse a többség szemében ártatlan emberek gyilkosa. A terrorista többnyire túlradikalizált baloldali anarchisztikus-kommunisztikus eszmék képviselője. A nemzeti kisebbségek jogaiért küzdő terroristák ideológiai, politikai ihletése lehet bal- és jobboldali egyaránt, mint az IRA, a szeparatista baszkok, korzikaiak, palesztinok, tamilok és mások körében. A neonácizmus, a neofasizmus szélsőjobboldali terroristái marginalizálódott, a társadalomba beilleszkedni nem tudó fiatalok közül kerülnek ki, a nemzeti gyűlölködést tápláló tankönyvek, fasiszta nosztalgiákat terjesztő sajtó neveltjei, a tekintélyelvűség, a rasszizmus hívei, a demokrácia liberalizmus elutasítói. Terrortámadásai célja leginkább a gyűlölt külföldiek, az idegenek. Azok a politikai pártok, amelyekhez kapcsolódnak, már jelen vannak a nyugat-európai országok parlamentjeiben. Az európai integráció folyamatokkal párhuzamosan a nemzeti és ideológiai dezintegráció mozgalmainak jelenléte is része Európa és a nagyvilág politikai válságának a XXI. század elején. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás erősítette azt a meggyőződést, amely már az előző időszakokban is felismerhető volt, azt a tényt, hogy a globalizálódás és következményei a politika minden területén változásokat követelnek. A terrorcselekmény okozta új helyzetben nem pusztán az Egyesült Államok és a nemzetközi biztonsággal szembeni fenyegetés új minőségéről van szó, hanem a globalizálódás folyamatának a világgazdasági fejlődésre és a nemzetközi politika egészére tett hatásairól. Több jel arra mutat, hogy világrendszerben új polaritás került előtérbe. Egyrészt az államok rendezett világa és a felboruló államok társadalmi anarchiája, másrészt a nemzetközi terrorizmus elleni globális együttműködés és a transznacionális erőszak fenyegetése között. A terrorfenyegetés okozta veszély ismeretes volt, a legtöbb áldozatot követelő merénylet mégis az egész világ számára a globális sebezhetőség új dimenzióit tudatosította jelezve, hogy a kelet-nyugati konfliktus választó vonalainak a megszűnésének a globális térben az erőszak terjedése sokkal közvetlenebb, mint bármikor az emberi történelemben és a terrorista erőszak példa nélküli formája csakis a globalizálódás jelenségének részeként értelmezhető.

44

Az 1990-es évek közepétől az Egyesült Államok számára a transznacionális erőszak decentralizált és fanatikus jellege, valamint a tömeggyilkosságra és a tömegpusztító fegyverek alkalmazására való készsége joggal keltette az új terrorizmus benyomását. Itt utalva a Világkereskedelmi Központ elleni első 1993. évi, és az 1995-ben Oklahoma Cityben lezajlott terrorista merényletekre. A terrorizmus új formájának a megjelenése — minden korábbitól eltérően — nem fogalmazott meg területi vagy politikai követeléseket és az Egyesült Államoknak engedte át azt a feladatot, hogy következtetéseket vonjon le a támadás okairól. Nyilvánvalóvá vált az is hogy a nemzetközi politikában a XXI. század elején vannak olyan szereplők, akik készek és képesek az emberiség elleni tömegpusztító cselekedetekre olyan célok érdekében, amelyek a háború clausewitzi értelmében nem tekinthetők a politika más eszközökkel való folytatásának. Az emberek tömeges elpusztítására fegyverré alakított utasszállító repülőgép drámaian jelezte, hogy a terrorista csoportok kezében az erőszak és fenyegetés példátlan stratégiai minősége jöhet létre. A terrorizmus és más aszimmetrikus fenyegetések felélénkülése a hidegháborús nemzetközi rendszer lezárulásának kifejeződése és következményei, amelyek szorosan összefüggenek a felesleges fegyverkészletekkel, a történelmileg keletkező és elfojtott ellentétekkel, de azzal is hogy a nagyhatalmak megvonták támogatásukat addigi szövetségeseiktől. A terrorizmus ilyen mértékének következménye lett hogy az apokaliptikus terror a stratégiai gondolkodás rendkívüli közeledését hozta magával az Egyesült Államok és szövetségesei, valamint Oroszország és más hatalmak között. Felismertté vált, hogy nem a nemzetbiztonság klasszikus paradigmája, hanem csak a globális és kooperatív elemeket tartalmazó nemzetközi biztonság létezhet.

A terrorizmus, mint aszimmetrikus hadviselési mód jellemzői A terrorizmus hadviselésének “harcmezeje” erősen széttagolt és kiterjed az egész ellenséges társadalomra. A terrorizmus szükségszerűen arra törekszik, hogy belülről rombolja az ellenséget, mint sajátos hadviselés az ellenség hátországában fejti ki tevékenységét. Kitérve az ellenséges haderő elől, a csapást kifejezetten az ellenfél hátországára annak polgári társadalmára méri. Az ellenséges haderő itt nem jelent ellenséget a terrorista számára. A terroristák kihasználják a szabad társadalom egyik legnagyobb erejét a szabadságát és a nyitottságát, a társadalom ellen. A terroristák szabadon

mozognak

a

társadalomban,

és

szabadon

tevékenykednek

annak

aláaknázásában. A demokratikus jogrendet nem csak a behatolásra használják ki, hanem

45

önmaguk védelmére is. A terroristák szabadon folytathatják a maguk hadviselési formáját, miközben oltalmazza őket a társadalom, amelyre rátámaszkodnak. A harcmezőn vívott háborúnak megvan a maga kultúrája és természete. Ez a kultúra a rendfokozatokban, tiszteletadásban, egyenruhában, alakiságban szigorú elveken nyugvó harceljárásokban, hadműveletekben nyilvánul meg. Az ideális hadsereg tökéletesen olajozott gépezet és a katonai kultúra a maga szabályaival éppen ennek a megteremtésére törekszik. A terroristák nem viselnek egyenruhát, nem tisztelegnek, nem adnak az alakiságra és általában rendfokozatokat sem viselnek. Potenciálisan kifejlesztettek vagy, ki tudtak fejleszteni egy olyan katonai kultúrát, amely összhangban lesz a korszerű háború rendetlen természetével. A terrorizmus mindenben így felszerelésében is különbözik a haderőktől. Egy lopakodó bombázó 500 millió dollárba kerül, míg a terrorista “lopakodó bombázója” egy közönséges személygépkocsi bombával, robbanóanyaggal a csomagtartóban. A felsorolt jellemzőket is figyelembe véve a terrorizmus hadviselése jelentős történelmileg meghatározott pontokon különbözik a hagyományos hadviseléstől, amely az alábbi táblázatba foglalható össze: Hadviselési mód Hagyományos A célrendszer

Meghatározott terület

Megfélemlítés, gyilkolás,

birtokbavétele,

rettegésben tartás, a szabad

elfoglalása.

társadalom bomlasztása.

Az alkalmazott

A haditechnika

“Készentalált” (repülőgép,

eszközök

történelmileg fejlett

gépkocsi, a terrorista önmaga)

önálló kultúrát jelent.

lehetőségek kihasználása.

Meghatározott a

Nincs időhöz kötve nincs

hadművelet kezdete és

kiszámítható kezdet és

vége

befejezés (akciók sorozata).

Konkrét földrajzi

Határtalan, a legszűkebbtől a

térségben.

globális dimenzióig.

Állami költségvetés.

A “fekete” gazdaság

1.

2.

Az időtartam 3.

4.

A térbeliség A finanszírozás

5.

Terrorisztikus

forrásai, “ellenérdekelt” államok rejtett

46

költségvetése. A háború megvívása Meghatározott 6.

Beolvadva a társadalom

hadrendben (egyenruha,

mindennapi

alakiság, harcmód).

életfolyamataiba és élettevékenységébe.

A történelmileg kialakult különbségek ellenére a két hadviselési mód azonosságot mutat a centralizált jellegben és az szervezetek hierarchikus felépítésben. A terrorizmus típusainak leírásakor az alábbi kategorizálási lehetőség adódik: 1. A helyi terrorizmus, amelyet egy bizonyos vidék, ország vagy régió belső feszültségei váltanak ki, s egy bizonyos kormány ellen irányul. 2. Importált terrorizmus, amelyet kizárólag a lakossághoz nem tartozó idegen csoportok követnek el egy állam területén. 3. A külföldi terrorizmus, melynek akcióit nem egy bizonyos állam népességéhez tartozó egyének vagy csoportok hajtják végre, s nem ennek az államnak a politikai vagy társadalmi rendje ellen irányulnak. 4. A társadalmi terrorizmus, amelyet egy államban a társadalom bizonyos csoportjai követnek el egymás, de nem a hatóságok ellen. 5. Az idegenben elkövetett terrorcselekmények, amelyek más államok területén játszódnak le egy bizonyos állam képviselői, polgárai, javai vagy szimbólumai ellen.

A terrorizmus elleni harc feladatai Ha a nemzetközi terrorizmus az emberiség biztonságának egyik legnagyobb fenyegető veszélyét jelenti, akkor az ellene való küzdelem csak nemzetközi összefogással érhető el. A terrorszervezetek csak akkor birtokolják a legkorszerűbb kommunikációs hálózatokat, a legújabb fegyvereket és a nemzetközi médiához fűződő kapcsolatokat, ha van olyan állam, amely segíti őket. Az állam által támogatott terrorizmus fokozott veszély a megcélzott országok népessége számára, egyrészt a rendelkezésükre álló nagy mértékű fegyverellátás miatt, másrészt mivel fegyverzetük a mai technológia révén sokkal pusztítóbb mint a múltban, s ehhez csak állami támogatással juthatnak hozzá, harmadrészt pedig azért, mert az államok által támogatott terrorista akciók államok közötti, tehát nemzetközi konfliktusokhoz vezethetnek.

47

A nemzetközi terrorizmus elleni harc jelenti: 1. A hatásos szankciók alkalmazását azon államokkal szemben, amelyek támogatást nyújtanak a terrorizmusnak. A szankciókat ki kell terjeszteni a diplomáciai, gazdasági és a katonai területekre egyaránt. 2. A nemzetközi terrorizmus elleni harcot a fegyveres erők alapvető feladataivá kell tenni.26 3. Be kell fagyasztani a terrorista rezsimek és szervezetek kinnlevőségeit. 4. A terroristagyanús elemek letartóztatásához szükséges kritériumokon enyhíteni kell. Az Egyesült Államok elleni terrortámadás és az azt követő időszak terrormerényletei igazolják, a terrorizmus elleni fokozott küzdelem létjogosultságát. “Valószínűleg a terrorizmusnak szinte minden feltétele súlyosbodni fog rövid és hosszú távon. Az értékeket elvető nihilizmus (a kifejezés technikai értelmében) új hitek keresése különösképpen a fiatalabb nemzedékekben, a fennálló rendszerből való kiábrándulás erősödni fog... A nélkülözés, a munkanélküliség, az etnikai feszültségek, a nukleáris fegyverektől való félelem, a súlyosbodó ökológiai problémák, és a jóléti várakozás keltette csalódások egyaránt növekedni fognak a legtöbb demokráciában. Az embereket elválasztó értékrendszerek és a fokozódó meg nem értés, amelynek folytán bizonyos csoportok erősen elköteleződnek egymásnak ellentmondó nézetek mellett, szintén fokozódhatnak. A nemzetközi terrorizmus, az ellenségeskedés és a fanatizmus is egyre jobban el fog terjedni... Mindezeknek a nem konvencionális formái némely országot radikális ellenreakciókra késztetnek majd a terrorizmus ellen. ”27 c.) A hidegháború jellemzői A huszadik századi történelem meghatározó jelensége a négy és félévtizedig tartó hidegháború, amely a Szovjetunió és az Egyesült Államok valamint a szövetségi rendszerükhöz tartozó illetve befolyásuk alatt álló országok közötti nyílt, tartósan feszült helyzetet teremtő de közvetlen fegyveres konfliktustól mentes szembenállás elnevezése. Bár a két nagyhatalom és az általuk vezetett szövetségi rendszer országai között a diplomáciai viszony a legkritikusabb helyzetben sem jutott el a szakításig a politikai kapcsolatok

szintje

és

minősége

változó

volt,

a

háborús

feszültség

és

a

kompromisszumok között mozgott. A hidegháború idején tudományos kapcsolatok nem vagy alig jellemző gazdasági kereskedelmi forgalom korlátozott szinten bonyolódott. 26 27

Kőszegvári Tibor: A nemzetközi terrorizmus elleni harc. Hadtudomány, 2002/1. szám. 8. oldal. Segesváry Victor: A terrorizmus elleni háború. Valóság, 2002/8. szám. 7. oldal.

48

Katonai téren meghatározó volt a szembenállás és a fegyverkezési verseny. A kommunista országok eleve ellenségüknek tekintették a kapitalista, vagyis a magántulajdonra épülő társadalmi berendezkedésű államokat és megfordítva. Az angolszász hatalmak és a Szovjetunió között már a II. világháború idején is voltak ellentétek, de a feszültség a háborús győzelem a vesztes Németország négy megszállási övezetre való felosztása (1945) után vált érzékelhetővé. Churchill már 1946-ban fultoni beszédében megállapította a vasfüggöny leereszkedését az európai kontinens két része között. Miután a Szovjetunió az általa érdekszférába tartozó országokban néhány év alatt a kommunista pártokat juttatta hatalomra az USA ellenlépésekkel válaszolt. A hidegháború klasszikus korának (1947-62) meghatározó eseményei  a görög polgárháború második szakasza (1946-49);  a Truman-doktrína (1947);  a berlini blokád (1948-49);  az NSZK és az NDK létrejötte;  a NATO megalakulása (1949);  a koreai háború (1950-1953);  A Szovjetunió nukleáris hatalommá emelkedésével (1949) felsejlett az atomháború lehetősége is. Bár Sztálin halála (1953) az osztrák államszerződés (1955) és az SZKP XX. kongresszusa (1956) majd később a Hruscsov—Eisenhower találkozó (1959) és a Hruscsov—Kennedy találkozó (1961) enyhített a feszültségen a Varsói Szerződés (1955) léte az 1956-os magyarországi forradalom és szabadságharc leverése (1956).  az U—2 amerikai kémrepülőgép lelövése (1960);  a berlini fal telepítése (1961) újra felerősítette a konfrontációt a kubai rakétaválság (1962) veszélyes közelségbe hozta a nukleáris háborút. Az enyhülés korszaka (1963—75) az atomcsend-egyezménnyel (1963) vette kezdetét, s bár a nagyhatalmak közvetett módon szembekerültek egymással a vietnami háborúban (1964—75) s a “prágai tavasz” felszámolása (1968) is feszültséggel járt a folyamat az atomsorompó szerződéssel (1968) a — SALT tárgyalások megkezdésével (1969) W. Brand új keleti politikájával (OST politik) a berlini nagyhatalmi egyezménnyel (1971) és a SALT—I szerződéssel (1972) folytatódott. Az enyhülés az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (1973—75) záródokumentumának aláírásával (1975) érte el csúcspontját. Megtorpanását (1975—79) a szovjet támogatással végrehajtott angolai

49

beavatkozás (1975—76) az SS-20 szovjet rakéták Kelet-Európa való telepítése, a jemeni etiópiai és mozambiki szovjet beavatkozás (1977) jelezte.  A “Kis Hidegháború” korának (1979-85);  Afganisztán szovjet megszállása;  a SALT II. egyezmény kudarca;  a neutronbomba amerikai kifejlesztése (1979);  a moszkvai (1980) és a Los Angeles-i olimpia (1984) bojkottja;  a Reagen kormányzat harciasabb retorikája;  a lengyelországi szükségállapot bevezetése (1981);  a csillagháborús terv meghirdetése (1983) voltak a legfontosabb események. Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése után ismét közeledni kezdtek a nagyhatalmak egymáshoz. A szovjet-amerikai csúcstalálkozók (1985, 86, 87, 88, 89) csökkentették a feszültséget egyezményt kötöttek a közép-hatósugarú rakéták leszereléséről (1987) a Szovjetunió kivonult Afganisztánból (1988—89). A vasfüggöny (Magyarország 1989) és a berlini fal lebontásával (1989) sorra megsemmisültek a kommunista rendszerek KeletEurópában (1989). A Varsói Szerződés hat tagállamának külügy- és honvédelmi miniszterei — felismerve az alapvető nemzetközi és belpolitikai változásokat — 1991. február 25-én kimondta a volt szocialista országok katonapolitikai szövetségének felszámolását. A Varsói Szerződés története során a szerződő államok kötelezték magukat, hogy az ENSZ Alapokmányának megfelelően a nemzetközi kapcsolatokban tartózkodnak az erőszakos cselekményektől, de kölcsönös segítséget (fegyverest is) nyújtanak egymásnak, ha a szerződésben résztvevő egy vagy több állam ellen fegyvertámadás indul. A Varsói Szerződés kezdeményezte és támogatta az enyhülést, a helsinki folyamat elindítását és kiteljesedését, bár fennállása végig alapvetően a szovjet politikai és katonai célkitűzések szolgálatában állt. A Szovjetunió megszűnésével (1991) pedig George Bush amerikai elnök hivatalosan is bejelentette a hidegháború végét. d) A hadügyi forradalom új szakasza Katonai területen a huszadik század fő jellemzője a több hullámban végbemenő hadügyi forradalom, melyben a legközvetlenebbül ható tényezőt a haditechnika fejlettségi színvonala jelentette. Az első világháborúval kezdődött meg a hadtörténelemben a háborúk gépi – technikai korszaka. A második világháború idején újabb technikai eszközökkel bővült a hadseregek

50

fegyvertára. A rakétatechnika és irányított lövedékek háború utáni továbbfejlesztéséből a nagy távolságok áthidalására alkalmas fegyvereket fejlesztettek ki és ezek az eszközök adták részben, az űrhajózás technikai bázisát is. A rakéta – atomfegyverek és más korszerű harceszközök megjelenése

és

alkalmazásának

lehetősége

minőségi

változásokat

eredményezett

a

hadtudományban, a hadművészetben, a csapatok vezetésében a haderők szervezésében, a nemzetgazdaságok háborús felkészítésének rendszerében. A csapatvezetés gépesítése és automatizálása általánossá vált, amit a modern háborúk jellemzői indokolnak: a helyzetek gyors és éles változásai, a rövid idő alatt nagy távolságokat átfogó mozgások, a hatalmas mennyiségű információ feldolgozása, elemzése és továbbítása. Az elméletek alapján posztnukleáris jellegű világméretű háború valószínűsége kicsi, ugyanakkor megnövekedett az olyan konfliktusok lehetősége melyek korábban ismeretlenek voltak. Regionális államok (India, Pakisztán) most jutottak el a nukleáris korba, mások pedig a belépés előtt állnak, ami tovább bizonyítja a jövőképet.

A hadügyi forradalom olyan jövőbeli világrend körülményeit feltételezi, amelyben a legfejlettebb nyugati technológia vívmányai a meghatározóak, ugyanakkor a feltételezett ellenség soraiban lehetnek kevésbé fejlett államok is, amelyek ellen helyi, regionális konfliktusokban kell harcolni. A korszerű haderőknek a jövőben nem elsősorban a nagy háborús hanem a békefenntartó, a béketeremtő és a stabilizáló műveleteket kell a világ különböző térségeiben megoldani. A legújabb hadügyi forradalom — a szakirodalmak szerint — a XX. század utolsó évtizedének kezdetén bontakozott ki és határkőnek az Öbölháborút (1990/91) tekintik. A kibontakozó hadügyi forradalmat az új technikák, doktrínák, új szervezetek és új eljárások jellemzik. Egyben a változásokat kifejező új terminológiával kell megismerkedni. Ezek közé tartozik a rendszerek rendszere, az ismeretek dominanciája, az információs hadviselés a nagy pontosságú fegyverek és a nagy mélységű csapások mérése. A rendszerek rendszere, mint gyűjtőfogalom kiterjed a technológia, a szervezés és a harcászati eljárások területére egyaránt. Elsőrendűvé válik a nagy pontosságú és széles területre kiterjedő technikai felderítés (pilótanélküli repülőgépek és tengeralattjáró járművek, hadászati felderítő rendszer útján) a globális parancsnoki és vezetési rendszert, a nagy pontosságú tömeges tűzcsapások mérését és mindezek kombinált alkalmazását a siker érdekében. A kiterjedt ismeretek dominanciája azt a képességet jelenti, hogy a számítástechnika útján mind a saját mind a szövetséges erőket rövid idő alatt kölcsönösen el lehet látni pontos felderítési adatokkal, amelyek lehetővé teszik a nagypontosságú csapások mérését vagy békefenntartói műveletek során nagyobb területek megbízható ellenőrzését. Az információs hadviselés vagy a kibernetikai hadviselés megjelenése nemcsak a katonai,

51

hanem az élet minden területén növekvő szerephez jut és az előző tényezőtől még döntőbb mértékben a korszerű számítógépes rendszerekre épül. A magasan fejlett software technika alkalmazásával csapások mérhetők az ellenség információs rendszereire annak megszakítására vagy szétverése céljából. A szükséges adatokat többek között a mesterséges felderítő holdak szolgáltatják az integrált számítógépes hálózaton vagy az Internet-en keresztül. Éppen ezért ezek a rendszerek igen sebezhetők, ez a terület a jövőben a “számítógépes gerillák” fő működési térségévé válhat. Az új hadügyi forradalom sajátosságát adja egyrészt, hogy a magasan fejlett technológiák alkalmazásával a megbénítást és a sokkolást akarják elérni, amely műveletekre a jövőben elsősorban nem háborús körülmények között lesz igény. Másrészt a fejlett számítógépes technológiákat döntően a polgárári életben (nem titkos hadiipari üzemekben) kísérletezik ki és alkalmazzák, így a hozzáférési lehetőség nagymértékben növekszik. Ezek a félelmek a kiterjedt ismeretek dominanciájában vagy az információs hadviselés kérdéseiben jelennek meg mivel szoros összefüggésben állnak a kiterjedt számítógépes rendszerekkel és így az Internet hálózattal is. Egy potenciálisan ellenséges állam vagy csoport szisztematikus tanulmányozás és elemzés alapján többé vagy kevésbé a saját céljaira is fel tudja használni a már kikísérletezett eredményeket. Így kialakul a korszerű hadviselési eljárások végtelennek tűnő körforgalma, vagyis az akcióra adandó reakció és így tovább, amelynek eredménye újabb elvek, technológiák bevezetése és alkalmazása, amelyek egy újabb szakaszt indítanak el a hadügy forradalmában. Az új szakasz új doktrínák, harcászati elvek és új technológiák kialakításával jár. e) A demográfiai robbanásról A harmadik évezred küszöbén globális feszültséget jelent a demográfiai robbanás és ennek sokoldalú hatása. A demográfia fogalmi meghatározása Arra kérdésre hogy mi a demográfia számos válasz született. A kifejezés a görög démosz = nép és a grafeia = leírás szavak összetételéből származik, így szó szerint népességleírást jelent. Magyarul a népességtudomány kifejezéssel azonosítjuk. Demográfiával, önálló tudományként már az ókorban is foglalkoztak felismerve a népesség és a népesedésre vonatkozó ismeretek nélkülözhetetlenségét. Társadalmi és gazdasági jelentőségét már a múltban is az adta meg, hogy a népesség nem csupán biológiai tények és folyamatok mechanizmusa. A népesség a legfontosabb termelőerő és egyúttal a termelt javak elfogyasztója, tehát a gazdasági élet alanya és tárgya is. A

52

népesség száma, összetétele és változásai pedig meghatározói annak a társadalomnak, amelytől kölcsönhatások bonyolult rendszerén keresztül maga is függ. Az ókori kezdetek után a modern értelemben vett demográfia csak a XVII. századtól veszi kezdetét így ez a tudományág fiatal jó háromszáz éves múltra tekint vissza. A népességtudomány gyorsan fejlődött tovább a XVIII. század folyamán Európa sok országában - Anglia mellett főleg Németországban. Hollandiában és Franciaországban. Majd a források növekedésével és megbízhatóságának fokozásával a XIX. század közepétől kezdve egyre általánosabbá vált művelése. A XX. század második felében elsősorban az Egyesült Államokból kiinduló matematikai demográfiai irányzat vált uralkodóvá. A mai kort az is jellemzi, hogy a népesedéstudományt nemcsak a fejlett országokban hanem az elmaradottabb világban is művelik egyre magasabb fokon, hiszen a népesedési problémák jelenleg inkább ebben a régióban jelentkeznek. A demográfia a hazai és a nemzetközi irodalomban elfogadott definíciója szerint az a történelmileg kialakult tudomány, amely sajátos módszerekkel vizsgálja a népesség számát összetételét területi elhelyezkedését és állapotát, ezek változásait és tényezőit, valamint a népesség és népesedés jelenségeihez fűződő társadalmi-gazdasági kölcsönhatásokat és következményeket. Feltárja a népesség megújulásának, a népesedés jelenségeinek törvényszerűségeit. A definíció két nagy csoportra osztja a demográfia tárgyköreit egyrészt a népesség számára és összetételére másrészt a népességi változások vizsgálatára. Ezek közül az előbbi az, amit a népesség állapota illetve egy régebbi megnevezéssel az álló népesség kifejezéssel határoznak meg. Ez egy eszmei időpontot jelent, egy adott időpontra vetített népesség számának és összetételének a vizsgálatát. A népesség száma és összetétele ugyan állandó mozgásban-változásban van, de egy meghatározott időpontra “megállítjuk” az időt és megfigyelésünket a népesség számára és összetételére vonatkozóan ezen időpontra megfelelően végezzük. A statisztikai értelemben vett adatoknak még az is kritériuma, hogy egy meghatározott területre vonatkozzanak. Ha különleges jelzőt nem használunk, akkor általánosságban az álló népesség adatai egy adott ország egészére és az adott év elejére (január elseje nulla órára) vonatkoznak. A mozgó népességi változások megfigyelése már nem egy időpontot értékel, hanem egy időtartalmat, vagyis azt, hogy az adott népességi változások közül mennyi történt egy adott időszak alatt. Általánosságban ezen egy adott országban történt eseményeket

53

értjük a vizsgált év folyamán (január elseje nulla órától december harmincegy huszonnégy óráig). Mivel a demográfia minden vonatkozásban a népességgel foglalkozik szükséges annak a definiálása mit értünk ezen a kifejezésen. Köznyelvben népességen az emberek sokaságát értjük (de ehhez hasonlóan az emberek összességét jelentik a nép és a társadalom fogalmak is.) A demográfia megközelítésben azonban egyértelműen egy adott területen élő lakosok együttesét értjük népességen (ez általában egy adott állam földrajzi határain belül élő egyedek összessége, de lehet egy város egy község, egy valamilyen módon földrajzilag vagy közigazgatásilag definiált terület lakosainak összessége is). A demográfia kapcsolata más tudományokkal A népesség tanulmányozás messze túlnő a demográfia keretein. A népesedési folyamatokra nemcsak a társadalmi és a gazdasági jelenségek gyakorolnak hatást, hanem olyan tényezők is amelyeket elsősorban a természettudományok (biológia, genetika, orvostudományok stb.) tanulmányoznak. A különböző tudományok egymásra utaltságára és kölcsönös feltételezettségére külön is utalni kell. A közgazdaságtanban a népességtudomány egyik elméleti és módszertani tudománynak tekinthető. A népességet egyrészt mint munkaerőt, másrészt pedig mint fogyasztót tanulmányozza. A gazdasági jelenségek nagy hatást gyakorolnak a népesség struktúrájára és mozgására egyaránt de az összefüggés fordítva is fennáll. A népesség kormegoszlása jelentős mértékben meghatározza a kereső—eltartott arányt, vagy a fogyasztás szerkezetét, a népesség iskolázottsága a munkaerő szakképzettségét stb. E kétirányú kapcsolatok folyamatos elemzése elősegíti a népesség gazdasági értékének a meghatározását. A szociológia és a demográfia kapcsolata a társadalom tényeinek megismerése és a társadalom tudományos alakítására való törekvésből adódik. Ennek következtében ez a kapcsolat a népesedéselmélet és a népesedéspolitika terén a legszorosabb. Mivel a demográfia kutatási területeihez olyan társadalmi jelenségek (család, társadalmi mobilizáció, vándormozgalom, a népesség egészségügyi helyzete stb.) amelyek a szociológia megismerésnek is tárgyát képezik, eredményeik egymás számára nélkülözhetetlenek. A két tudomány közötti határvonal gyakran meg sem határozható, hisz az történelmileg is változik.

54

A jogtudományokkal való, nagy múltra visszatekintő kapcsolat elsősorban abból adódik, hogy egyes népmozgalmi jelenségek (házasságkötés, válás, vándorlás, születés) alakulása jogi eszközökkel is irányítható. Így a jogtudomány és jogalkotás a népesedéspolitika fontos eszköze. De a népesedés is hatást gyakorolhat a jogalkotásra, amikor pl. a lakosság számának növekedése következtében intézkedéseket kell hozni új iskolák, kórházak építésére stb.… Egy ország természet- vagy gazdaság földrajzi leírása hiányos lenne a népességi adatok (lélekszám, népsűrűség, kormegoszlás stb.) ismertetése nélkül. A népesség lakhely szerinti megoszlásának tanulmányozása a statisztika régi témája, az első népszámlálások legfontosabb célja volt és jelentősége azóta sem csökkent. Az olyan biológiai jelenségek, mint megtermékenyülés, a terhesség a születés vagy halálozás a demográfusok számára is alapvetően fontosak, hisz a népesség újratermelésének egyes szakaszai. Egy-egy gyermek születése egy emberpár elhatározásának eredménye, biológiai eredmény, de már az hogy egy országban hány gyermek születik a gazdasági és a társadalmi tényezők együttesének is következménye. A társadalmi és a biológiai kölcsönviszonyok tehát a népesség újratermelésében mutatkoznak meg a legjobban. Az orvostudományok és a demográfia kapcsolata a múlt század második felében kezdett kialakulni, amikor a népességstatisztika adatai az orvostudomány egyik legfontosabb tényanyagává váltak, főleg a halálozások tekintetében. A megbetegedés és a halálozás mértékének, változásának és okainak közös tanulmányozása az egyes betegségekről a megbetegedés általános megelőzési lehetőségeinek kutatására késztette az

orvosokat.

Ebből

az

együttműködésből

alakult

ki

a

szociálhigénia

(társadalomegészségtan). Hasonló a helyzet a demográfia és a genetika kapcsolatával. A családtervezés terjedése, a testi és szellemi fogyatékosok számának növekedése, a mesterséges megtermékenyítés mindennapi gyakorlattá válása a demográfusok figyelmét is egyre határozottabban olyan témákra terelte, mint pl. a meddőség alakulása, a betegségek átöröklésének lehetőségei stb. E két tudomány határterületén alakult és fejlődik a népességgenetika. A demográfia módszerei tekintetében pedig igen közel áll a matematikához (azon belül elsősorban a matematikai statisztikához ill. az alkalmazott matematikához), ami a tudományok felosztásában az (élettelen) természettudományhoz tartozik. Így megállapítható, hogy a demográfia a interdiszciplináris tudomány, amely valamennyi fő diszciplínával kapcsolatot tart, felhasználva módszereket és eredményeiket, de kutatásaival hozzájárul a maga sajátos tárgyát tekintve sok más tudomány eredményeihez.

55

Demográfiai kérdések az iszlám világban Külön elemzést érdemel az iszlám demográfiai robbanás, amely ennek a civilizációnak egyik jellemzője, különösen a nyolcvanas évek kezdetétől és elsősorban az un. Iszlám Újjászületés mozgalmának felemelkedését biztosította. Az iszlám országokban főként a Balkánon, Észak Afrikában és Közép-Ázsiában a népesség növekedése jelentősen nagyobb volt, mint a környező országokban és általában az egész világon. 1965 és 1990 között a Föld népessége 3,3-ról 5,3 milliárdra, ami 1,85%-os növekedési arányt jelentett. A muzulmán társadalmakban a növekedési arány majdnem minden esetben 2% fölött volt, gyakran meghaladta a 2,5%-ot és alkalmanként 3% fölé emelkedett. 1965—1990 között a Maghreb államok (Líbia, Algéria, Marokkó) népessége kétszeresére emelkedett 29,8 millióról 59 millióra 2,65%-os növekedéssel miközben Algériában évi 3%-os volt a növekedés. Ugyanezen időszakban Egyiptomban 2,3%-os növekedési ráta mellett a lakosság száma 29,4-ről 52,4 millióra emelkedett.  Közép-Ázsiában 1970 és 1993 között a népesség  Tádzsikisztánban 2,8%-os;  Üzbegisztánban

2,6%-os;

 Türkmenisztánban  Kirgizisztánban

2,5%-os;

1,9%-os és mindössze;

 1,1%-osat Kazahsztánban, ahol a lakosságnak a fele orosz. 1980-ban a világnépességnek 18%-a volt muzulmán ez 2000-re több mint 20%-ra fölé emelkedett és 2025-re elérheti a 30%-ot. Az elkövetkező de már a jelenlegi években is a muzulmán népességen belül aránytalanul nagy a fiatalok száma a jelentős demográfiai hullám következtében felduzzad a tízen- és huszonéves korosztály. Az e korosztályhoz tartozók jelentős része ugyanakkor városlakó lesz és legalább középfokú iskolai végzettséggel fog rendelkezni. A tömegeknek és a társadalmi mobilitásnak e kombinációja jelentős politikai következményekkel jár. A fiatalság mindig központi és komoly szerepet játszott a tiltakozásban, az instabilitás előidézésében, a reformok, a forradalmi mozgalmak támogatásában. Az ifjúság arányának jelentős megnövekedése szerepet játszott a különböző korokba  a protestáns reformáció;  a demokratikus forradalmak időszakában;  a fasizmus előre törése idején;  a 60-as évek tiltakozó megmozdulásában.

56

Az iszlámnak a fiatalok jelentik az utánpótlást az iszlám szervezetekben és politikai mozgalmakban. Az iszlám fiatalság is rajta hagyta kézjegyét az Iszlám Újjászületésen. Ahogy a mozgalom a hetvenes években kezdett teret nyerni és a nyolcvanas években megerősödni a fiatalok aránya (vagyis 15-24 éves korcsoport) a nagyobb muzulmán államokban jelentősen emelkedett és kezdte meghaladni a népesség 20%-át. Több muzulmán országban a fiatalok demográfiai hulláma a hetvenes-nyolcvanas években érte el a csúcsot, a többieknél ez a jelen század elején fog bekövetkezni (táblázat szerint).

57

A demográfiai kihívás: Az iszlám, Oroszország és a Nyugat28 A 15 és 24 év közé esők százalékaránya a teljes népességben 22 20 18 16 14 12 10 8 6 4 2 0

orosz USA

25 20

20 20

10 20

00 20

90 19

80 19

70 19

19

65

muzulmán Európa

Nem teljesen véletlen hogy az iráni forradalom 1979-ben következett be. A fiatalok aránya az iráni népességben drámai módon megemelkedett, s az évtized második felére elérte a 20%-ot. A nagyobb népességnek több erőforrásra van szüksége ezért a sűrűn lakott vagy gyorsan növekvő népességű társadalmak hajlamosak arra, hogy új területeket foglaljanak el és nyomást gyakoroljanak más demográfiailag kevésbé dinamikus népcsoportokra. Így az iszlám népességnövekedés az egyik fő előidézője (lehet) azoknak a konfliktusoknak melyek az iszlám határvidékein a muzulmánok és más népek között bekövetkeznek. A népesség nyomása a gazdasági stagnálással együtt elősegíti a muzulmánok Nyugatra és más nem muzulmán országokba történő migrációját, s az érintett országokban a bevándorlás fontos és kényes kérdéssé válik. Amikor az egyik kultúra lassan vagy egyáltalán nem növekvő népe és egy másiknak a gyorsan szaporodó népcsoportjai egymás mellé kerülnek az mindkét érintett társadalomban gazdasági és / vagy politikai természetű alkalmazkodást (igényel és) kényszerít ki. f) A XX. század, mint a nagy ellenségkép-változások korszaka Az ellenségkép és a nemzetkép egymástól elválaszthatatlanok. A nemzetkép tágabb fogalom, amelyben reális történelmi tapasztalatok halmozódnak fel a nemzeti elfogultság és előítélet jegyeivel együtt. Párhuzamba vagy szembeállítható az egyes nemzeteknek saját magukról gondolt és kialakított képe másoknak a róluk kialakított képével, vagyis a nemzeti jelleg vonásai alapvetően különböznek, vagy egyeznek a szerint hogyan látják az 28

Forrás: Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. (Európa kiadó, Bp., 1998. 186. o.)

58

egyes nemzetek önmagukat, és milyennek látják mások őket. Az ellenségkép egyik fő jegye a XX. században a nacionalizmus, amelynek gyökerei az előző században nyúlnak vissza. A nemzeti fejlődés, a nemzeti piac más nemzetekben jelöli meg az ellenséget, ezt a felfogást erősíti a gyarmatosítás és a kapcsolódó küzdelmek is. A század ellenségképnek egyik új vonását a szocializmus és a marxizmus eszméjének megjelenése szolgáltatja. Fő ellenséggé a tőkés és a tőkés társadalmakat nevezi ki, ami egyben minden rossznak is a forrása, és amit forradalomnak meg kell dönteni és helyébe a köztulajdonon alapuló szocializmust fölépíteni. A marxizmus ezt kiegészíti az osztályharcról szóló elméletével, miszerint az ellenség az osztályellenség EGY, országon belül is és nemzetközileg is. Az ellenségeskedés megszűnését az osztályok megszűntetése váltja ki, és ezen belül nagy szerepet játszik a proletárdiktatúra, amely az államhatalom új formáját jelenti, de amely az osztályokkal és az állammal maga is elhal. A XIX. században az emberiség története a technikai fejlődés miatt kezd egyetemes világtörténelemmé válni aztán jelentősen felerősödik. A XX. században az ellenségkép összemberivé és globálissá válása kezdődik meg, amit a tudományos — technikai forradalom fémjelez, de amit egyéb nagyhorderejű változások is kiváltanak, mint pl.: a szocializmus bizonyos formáinak a létrejötte, a gyarmati világrend felbomlása, a tömegpusztító fegyverek megjelenése és a világfejlődés centrumának Európából való kikerülése. Az ellenségkép túlsúlyosan politikai és katonai ellenségkép, amelyet morális, vallásos és egyéb elemek is színezhetnek. A hidegháború alatt módosul az ellenségkép, amit tovább módosítanak a tömegpusztító fegyverek. A nagyméretű fegyverkezés alapján kialakul a két szuperhatalom, és a nyolcvanas évek közepééig végig, bizonyos erőegyensúly alakul ki. Az ekkor beinduló világátstrukturálódás érinti az ellenségképet is, amelynek változásai átnyúlnak a XXI. századba is. A közép-kelet európai “szocializmuskísérletek” bukása után a Varsói Szerződés megszűnésével zavar keletkezik a nyugati világ ellenségképében amit tovább fokoz a világ gazdasági, politikai stb. átstrukturálódásában és az egységes Európa megteremtésére irányuló törekvés is. A közelmúltunk ellenségképébe bekerültek új elemek is és megerősödött az univerzálissá, az összemberivé válás folyamata is Mivel történelmünk — főleg a technikai civilizáció fejlődése miatt — most kezd igazán világtörténelemmé válni, így egyre több globális kérdés is meghatározó elemévé válik, és ezek a kérdések, főleg a jövő

59

szempontjából jelentősek. Minden kor ellenségképében helyet kap a jövő is, korunk esetében ez fokozottan számításba veendő. A jövőre orientáltság szükségessé teszi a kozmikus vonatkozások figyelembevételét is, nem elsősorban egy kozmikus ellenség esetleges léte miatt, hanem az ember és a kozmosz általános viszonya miatt. A bipoláris világ felbomlásával, a világrendszer folyamataival változik az ellenségkép is, de az nem szűnik meg egyik napról a másikra. A múlt ellenségképe a jelen és a jövő nemzetképének alakításában tanulságot jelent minden nemzedék számára. A társadalmi érintkezési felületek kiszélesedésével, a kommunikáció felerősödésével, a jelentős ismeretbővüléssel az ellenségnek vélt népekről, nemzetekről és hadseregeiről kedvezőbb kép alakul ki és megváltoznak a stabilnak hitt vélemények. A Magyar Köztársaságnak nincs ellenségképe, mert nincs olyan külpolitikai célja, melyet katonai erővel kíván elérni.

60

IV. ELMÉLETEK A JÖVŐ BIZTONSÁGÁRÓL ÉS LEHETSÉGES KONFLIKTUSAIRÓL

1. Civilizációközpontú világmagyarázat Az egész emberi gondolkodást végig kísérte az ókortól napjainkig az erőszak, a biztonság, a háború és a béke kérdései valamint a történelemben játszott szerepük. A XXI. század küszöbén felértékelődnek a jelen és jövő biztonságáról és lehetséges konfliktusáról szóló elméletek, mindenekelőtt a világban megsokszorozódott veszélyek és negatív folyamatok következtében. Nemcsak a két világháború dúlt a megelőző században de a világrendszerek mozgása a helyi és regionális konfliktusok, háborúk számukban és pusztító hatásukban fölülmúltak minden korábbi időszakot. A jövő lehetséges történéseinek leírásakor olyan jellemzőket kell figyelembe venni, hogy a XXI. század elejére globális interdependencia jött létre, a világméretű gazdasági (kereskedelmi) ökológiai és politikai egymásrautaltság révén. Az ember által létrehozott fejlett technikai eszközök és technológiák hatásai részben kikerültek az ember ellenőrzése és befolyása alól (atomenergia, géntechnológia), amely az instrumentális racionalizmus felerősödését vonta maga után. Meghatározóvá lett a multikulturalizmus, ami a társadalom sokféleségében nyilvánul meg és érdemivé válik a másság az idegenség különösen azokon a helyeken, ahol a tömeges migráció célpontjai a bevándorló országok nagyvárosai. A bipoláris világrend megszűnése után különféle elméletek születtek az új világhelyzet leírására és jellemzésére, azokról a tényezőkről, amelyek a jövő világ nemzetközi életében konfliktusaiban domináns szerepet játszanak. Az egyik ilyen felfogás azon a feltevésen alapult, hogy a hidegháborút követően a nagy konfliktusok lehetősége megszűnt és megszületett egy relatíve harmonikus világ. Ennek a felfogásnak az úgynevezett végelméletek adtak hangot az osztályharc, az ideológia, a háborúk, a nagy történelmi elbeszélések vagy éppen a történelem végének. E modell legrészletesebb megfogalmazója Francis Fukuyama, aki “A történelem vége és az utolsó ember” művében hangsúlyozza, hogy egyszerűen a történelem végének vagyunk tanúi, az emberiség ideológiai fejlődése befejeződésének, annak hogy végső kormányzati formaként sor kerül a nyugati liberális demokrácia általános bevezetésére.

61

Igaz tette hozzá, előfordulhatnak konfliktusok a harmadik világ egyes pontjain, de a globális konfliktusoknak vége, és nemcsak Európában, hanem az egész földkerekségen. A jövőt nem az eszmékért vívott nagy, lelkesítő küzdelmek jellemzik, majdan, hanem a földhözragadt gazdasági és műszaki problémák megoldása, és,— vonta le Fukuyama a meglehetősen szomorú következtetést ez az egész bizony eléggé unalmas lesz. A politikai és a szellemi vezetők egy része hasonló nézeteket fogalmazott meg. Úgy gondolták, hogy miután a berlini fal leomlott, a kommunista rendszerek megszűntek. Az ENSZ, az addiginál jelentősebb szerepet fog betölteni és a korábbi hidegháborús ellenfelek “partnerként” fognak együttműködni, és “egy nagy üzlet” szereplői lesznek, a fő napirendi pont pedig a békefenntartás és a béketeremtés lesz. A hidegháború befejezésének pillanata az eufórikus hangulat, a harmónia érzetét keltette, de hamarosan kiderült róla, hogy ez nem egyéb illúziónál. A kilencvenes évek elején a világ megváltozott, de nem lett feltétlenül békésebb. A változás elkerülhetetlen volt a haladás azonban nem. Az első világháború után egyes nézetek szerint az a háború volt az utolsó, de a második világháború után is olyan illúziók terjedtek miszerint kialakulhat egy állandó békerendszer, a béketeremtő nemzetek egyetemes szervezete. Mindezekkel szemben az első világháború kitermelte a kommunizmust, a fasizmust és visszafordította a demokrácia évszázados trendjét. A második világháború valódi globális világháborút szült. A harmónia illúzióját a hidegháború végén pedig:  egyhamar szertefosztotta az etnikai konfliktusok megsokszorozódása;  az államok közötti szövetségek és konfliktusok új fajtáinak kialakulása;  a vallási fundamentalizmus megerősödése;  Oroszország nyugati politikájának lehűlése;  és a megerősödő Kína mind nagyobb magabiztossága. A berlini fal leomlását követő években a “népirtás” szó, jóval gyakrabban hangzott el, mint a hidegháború éveiben bármikor. A harmonikus világ paradigmájáról bebizonyosodott, hogy végtelenül messze jár a valóságtól, s hasznavehetetlen a hidegháború utáni helyzet egyetlen kalauzaként. A magyarázatok másik változata kettősségben gondolkodott, amely elemzésekben vissza visszatértek az olyan világfelfogások, melyek a Kelet és a Nyugat, az Észak és a Dél, a központ és a periféria fogalmaival operáltak. A muzulmánok a világot hagyományosan dár al-iszlám és dár al harb-ra a béke birodalmára és a háború birodalmára osztják.

62

Attól függően, hogy a részeket hogyan definiáljuk az így tagolt világról alkotott kép bizonyos mértékig megfelelhet a valóságnak. A leggyakoribb felosztás — különféle elnevezésekkel — gazdag (fejlett, modern) országok és a szegény (tradicionális, fejletlen vagy fejlődő) országok megkülönböztetése. Ennek a gazdasági felosztásnak történelmileg megfelel a Nyugat és a Kelet közötti kulturális megkülönböztetés ebben az esetben nem a gazdasági jólét különböző szintjeit hangsúlyozva, mint inkább a meghatározó, az értékek és az életmód különbségeit. Az említett világképek mindegyike tartalmazza a valóság elemeit de korlátai is vannak. A gazdag, modern országoknak vannak olyan közös vonásai, melyek megkülönböztetik őket a szegény hagyományőrző országoktól, melyeknek szintén vannak közös vonásaik. A gazdaságok eltérő szintje konfliktusokhoz vezethetnek a társadalmak között, de a tapasztalatok arra mutatnak, hogy elsősorban akkor, amikor a gazdag és erősebb társadalmak megpróbálják meghódítani és gyarmati sorba kényszeríteni a szegény tradicionális társadalmakat. A Nyugat ezt tette négyszáz éven keresztül, mígnem a gyarmatok egyike — másika fellázadt és felszabadító háborút indított a gyarmatosító hatalmak ellen. Kevéssé valószínű,— hogy a gazdag és szegény országok között fegyveres konfliktus alakul ki, mert néhány különleges esettől eltekintve, a szegény országok nem rendelkeznek olyan

politikai

egységgel,

gazdasági

erővel

és

katonai

potenciállal,

hogy

szembeszállhatnának a gazdag országokkal. A gazdag országok folytathatnak egymással kereskedelmi háborúkat; a szegény országok megvívhatják egymással tényleges háborúikat, de egy nemzetközi háború a szegény Dél és tehetős Nyugat között messze áll a valóságtól, mint egy harmonikus és boldog világnak a képe. A hidegháború utáni világról alkotott harmadik nézetrendszer a nemzetközi kapcsolatok rendszerint “realistának” nevezett teóriájából eredeztethető. E szerint az államok az elsődleges, sőt az egyetlen fontos szereplők a világpolitika szintjén, és az államok fennmaradásuk és biztonságuk érdekében szakadatlanul arra törekednek, hogy fokozzák erejüket. Ha az egyik állam látja, hogy a másik növeli erejét és ezzel potenciális veszélyforrássá válik, úgy biztonsága érdekében ez szintén erőt igyekszik gyűjteni és/vagy szövetkezik más államokkal. A világról alkotott ún. “realista” kép igen hasznos kiindulópont a nemzetközi események elemzésekor, minthogy jórészt megmagyarázza az államok magatartását. Az államok a jelen és a jövő világpolitikai eseményeinek meghatározó entitásai. Hadseregeket tartanak fenn, diplomáciai tevékenységet folytatnak, háborúznak nemzetközi szervezeteket ellenőriznek, befolyásolják és jelentős mértékben

63

alakítják az ipari és kereskedelmi tevékenységet. A kormányok mindennél előbbre valónak tartják saját államuk külső biztonságának fenntartását. A negyedik világkép szerint a hidegháború utáni világ anarchikus. Ez a paradigma kiemeli a kormányzat tekintélyének megszűnését az államok felbomlását; a törzsi, etnikai és vallási konfliktusok erősödését, a nemzetközi szervezett bűnözés kialakulását, a menekültek számának több tízmillióra emelkedését; a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek elszaporodását; a terrorizmus terjedését; a tömegmészárlások és az etnikai tisztogatások megsokszorozódását. Az államközpontú paradigmákhoz hasonlóan a káosz-paradigma is közel jár a valósághoz. Szemléletes és pontos képet ad sok mindenről, ami a világban történik, de az államparadigmától eltérően rávilágít a világpolitika hidegháború utáni korszakának jelentős változásaira. Ennek ellenére az egyetemes és differenciáltan anarchia képe kevés fogódzót kínál a politika szereplői számára a világ megértéséhez, az események rendszerezéséhez és jelentőségük értékeléséhez az anarchia tendenciáinak előrejelzéséhez, a káosz válfajának és feltehetően különböző okainak és következményeinek megkülönböztetéséhez, illetve a követendő irányok kijelöléséhez. Ezen paradigmák mindegyike a realizmus és a jóslás valamelyest eltérő kombinációját kínálja. Mindegyiknek megvannak a maga korlátai és fogyatékosságai. Lehetséges, hogy ezek elháríthatók lennének ötvözéssel, amely alapján a világban egyidejűleg figyelhető meg a részekre hullás és az integrálódás folyamata. Mindkét tendencia valóban létezik is, és egy összetettebb modell mindig jobban megközelíti a valóságot, mint az egyszerűbb. Ugyanakkor a két egyidejű ellentétes paradigma összekapcsolásakor a “széthullás — integrálódás” modell nem képes megmutatni, milyen körülmények közt jut érvényre az egyik és milyenek között a másik. A megoldást egy olyan kidolgozása jelenti, amely képes más modelleknél több alapvető jelentőségű esemény magyarázatául szolgálni és így a tendenciák jobb megértését kínálhatná az elméleti elvonatkoztatás hasonló szintjén. A négy elmélet egymással sem egyeztethető össze. A világ nem lehet egyidejűleg egységes, ugyanakkor alapjaiban megosztott Kelet és Nyugat vagy Észak és Dél között. A nemzetállam sem lehet a világpolitikai események alapegysége, ha széthullóban van. Ha a világot hét vagy nyolc civilizációnak tekintjük (a nyugati, az ortodox, az iszlám, a kínai, a japán, a hindu, a latin-amerikai és az afrikai, amely kérdéses) a nehézségek többségét elkerülhetjük. Ez a szempont könnyen megragadható és áttekinthető keretet kínál a világ megértéséhez, a sokasodó konfliktusok között megkülönbözteti a fontosat a

64

kevésbé fontostól, előre jelzi a jövő fejleményeit és útmutatóul szolgál a politika alakítói számára is. Ugyanakkor épít más paradigmák elemeire, magába olvasztva azokat. A civilizáció centrikus megközelítés állítja hogy: a. valóban működnek az egységesülés erői a világban és éppen ezek gerjesztik a kulturális elkülönülés és a civilizációs öntudat ellenerőit. b. a világ két részre osztható ugyan de a lényegi különbség a Nyugat mind ez idáig domináns civilizációja és az összes többi civilizáció között van. c. bár a világpolitikai események legfontosabb szereplői jelenleg a nemzetállamok, és a jövőben is azok maradnak, de érdekeiket, társulásaikat és konfliktusaikat egyre inkább kulturális és civilizációs tényezők alakítják. d. a világ anarchisztikus, bővelkedik törzsi és nemzetiségi konfliktusokban, de a stabilitást leginkább fenyegető konfliktusok a különböző civilizációkhoz tartozó államok vagy csoportok konfliktusai. A civilizáció-központú paradigma tehát egy viszonylag egyszerű, de nem túlzottan leegyszerűsített térképet kínál mindannak megértéséhez ami a huszadik század végén és a huszonnegyedik század elején történt és történik. Természetesen egyetlen modell sem örökéletű. A világpolitika hidegháborús rendszere helytálló volt több mint negyven éven keresztül, de a nyolcvanas évek végén elavulttá vált és egyszer majd a civilizációs paradigmára is hasonló sors vár. A jelenidőszakban hasznos útmutatót kínál ahhoz, hogy a fontosat megkülönböztessük a kevésbé fontostól. A bipoláris világ megszűnése utáni időszak sok fontos eseménye igazolta a civilizációs elméletet, melyet ugyanakkor ezen szemlélet segítségével meg is lehetett jósolni. Ilyen a Szovjetunió és Jugoszlávia felbomlása az egykori területükön zajló háborúk. A vallási fundamentalizmus megerősödése az egész világon; az identitás vállalása miatti küzdelmek Oroszországban; Törökországban és Mexikóban az iszlám és a konfuciánus országok erőfeszítései, hogy atomfegyvert és célbajuttatáshoz szükséges eszközöket állítsanak elő. A harmadik évezred világrendjének lehetséges átalakulását és ezt a folyamatot kísérő új típusú konfliktusok jellemzőit Samuel P. Huntington foglalja össze. “Ebben az új világban — írja — a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más

65

gazdaságilag meghatározó csoportok között bontakoznak ki, hanem különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között”.29 A szerző további mondanivalója szerint: Az új világrendben a hidegháború utáni korszak összetartozásának, széthúzásának és konfliktusainak szabályait kulturális — végső szinten civilizációs identitások alakítják. A bipoláris világ paradigmáját a civilizációs paradigma váltja fel. A világpolitika sokpólusúvá és sokcivilizációjúvá válik. Megváltozik a civilizációk közötti egyensúly. A Nyugat relatív befolyását tekintve hanyatlik, az ázsiai civilizációk növelik gazdasági, katonai és politikai erejüket, az iszlám demográfiai

növekedése

robbanásszerűvé

válik.

A

nem

nyugati

civilizációk

határozottabban kiállnak saját kultúrájuk értékei mellett. Olyan új korszak kezdődött, amelyben a világrend a civilizációkon alapul. A kulturális rokonságban álló országok együttműködnek egymással és sikertelenek azok az erőfeszítések, amelyek a társadalmakat egyik civilizációból a másikba kívánják átvezetni. Az országok saját civilizációjuk vezető vagy annak központjaként számon tartott mag — államai köré tömörülnek. A Nyugatot saját egyetemesítő törekvései mindinkább konfliktusokba sodorják más civilizációkkal. A helyi szinteken, a törésvonalak mentén többnyire muzulmán és nem muzulmán országok között kirobbanó háborúk “rokoni csatlakozásokhoz” vezetnek, a konfliktusok kiterjedésével fenyegetnek, ezzel kiváltva a civilizációs szempontból központi államok erőfeszítéseit a háborúk megfékezésére. A Nyugat életben maradásának feltétele az, hogy az amerikaiak megerősítsék nyugati identitásukat a nyugatiak pedig elfogadják, hogy civilizációjuk egyedi, de nem egyetemes, ezért összefognak, hogy azt megújítsák és megőrizzék a nem nyugati társadalmak felől érkező kihívásokkal szemben. A civilizációk világháborújának elkerülése azon múlik, hogy a világ vezetői elfogadják e a világpolitika sokcivilizációs jellegét, és együtt tudnak-e működni annak fenntartásában. 2) Huszadik századvégi elméletek geopolitikai megfontolásokból. Azon elméletek közül , melyeknek a harmadik évezred

biztonsági stratégiai

kérdéseivel foglalkoznak kiemelkedőek Henry A. Kissinger: “Diplomácia” című művének bevezető és utolsó fejezetei. A szerző Amerikáról adott meghatározása alapvető jelentőségű: “Geopolitikailag nézve Amerika sziget a hatalmas eurázsiai földrész 29

Samuel P. Huntington: “A civilizációk összecsapása és az új világrend átalakulása” (Bp. Európa Kiadó,1998. 14. oldal.)

66

mellett”30 A világ ilyen megkülönböztetését nyilvánvalóan azon európai nézetek inspirálják akik szembeállították a világszigetet (World Island) a hatalmas eurázsiai földrésszel. Kissinger Amerika meghatározása —“sziget a hatalmas eurázsiai földrész mellett” — olyan geopolitikai szempont, amely nemcsak az öreg kontinens keleti részével, hanem nyugati részével is szembehelyezkedik el. A világnak ez a fajta, geopolitikai reprezentációja részben összetettebb, részben egyszerűbb, mint az európaiaké. Egyszerűbb, mivel az európaiak, saját kontinensüket, mint három nagy kontinens — Amerika, Ázsia, Afrika — között elhelyezkedő kontinenst határozzák meg, miközben Amerika lényegében csak a hatalmas eurázsiai földrésszel kapcsolatban határozza meg önmagát. De összetettebb is, mert miközben az európaiak két — Észak-Dél, KeletNyugat, — tengely körül, tehát egyik sík geometria keretei között “forognak”, az amerikaiak viszont, akik a Keletben egy Nyugathoz kapcsolódó kontinenst látnak, a térgeometria keretei között gondolkodnak. Ez a különbség fontos következményekkel jár: míg az európai kontinenst úgy fogják fel, mint egy olyan geográfiai egységet, melyet más kontinensek vesznek körül. Amerika önmagára, vagy inkább Kissinger Amerikára, mint a világ tengelyére tekint. Ebből adódnak azok a célok, amelyeket az amerikai külpolitika elé kitűz: minthogy az eurázsiai földrész “erőforrásai és népessége messze fölülmúlja az Egyesült Államokéit, Amerika számára, akár van hidegháború, akár nincs, legnagyobb stratégiai veszélyt az

jelentené, ha egyetlen hatalom uralná Eurázsia

bármelyik — európai vagy ázsiai — felét. Egy ilyen csoport ugyanis gazdaságilag, s végső soron katonailag is Amerika fölé nőhetne. Ezt a veszélyt mindenképpen megkellene akadályozni, még akkor is , ha az uralkodó hatalom látszólag barátságos magatartást tanúsít, ugyanis a szándékok bármikor megváltoznak, Amerika hátrányos helyzetben találhatja magát, ami a hatékony védekezést illeti, és egyre kevesebb lehetősége lenne az események alakítására”.31 Úgy tűnik, hogy itt a XIX. századi brit politika “Új Világra” való átvitelének vagyunk tanúi, amely azért őrködött az erőegyensúly (balance of power) fennmaradásán a kontinensen, hogy saját hegemóniáját biztosítsa a világban. Ezzel kapcsolatban reflektál a szerző Németországra és Oroszországra. Az egyesült Németország olyan erős lett, hogy a jelenlegi európai intézmények nem tudnak egyensúlyt teremteni közte és a partnerei között.

30 1 31

Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 814. oldal.) Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 814. oldal.)

67

Ugyanakkor Európa önmagában, még Németországgal együtt sem képes adott esetben megküzdeni a posztszovjet zűrzavarok két lehetséges kimenetelével, az Oroszország újjászületésével vagy felbomlásával kialakult helyzettel. Így egyetlen más ország érdekeit sem szolgálja, hogy Németország és Oroszország egymásra találjon, akár mint egymás legfőbb partnerei, akár mint egymás legfőbb ellenfelei: “Ha túl közel kerülnek egymáshoz, — írja Kissinger — akkor egy közös uralom réme sejlik fel; ha vitába keverednek, egész Európát belekeverhetik a konfliktusaikba. Amerikának és Európának közös érdeke, hogy megakadályozzon egy korlátok közé nem szorított német és orosz nacionalista vetélkedést a kontinens közepéért. Amerika nélkül Nagy-Britannia és Franciaország nem tudná biztosítani a politikai egyensúlyt Nyugat-Európában; Németországot esetleg megkísértené a nacionalizmus; Oroszországnak pedig nem lenne globális méretekben tárgyalópartnere. Európa nélkül viszont Amerika pszichológiailag éppúgy, mint földrajzilag és geopolitikailag, egy Eurázsiától messze fekvő szigetté válna”.32 Végül a Kissinger által felvázolt geopolitikai perspektívák arra ösztönöznek, hogy egyet még feltétlenül kiemeljük közülük: az egyik legalapvetőbb analógiát a szerző Kína és az Egyesült Államok között hangsúlyozza, miután történelmük során mindketten olyan “birodalmaknak” mutatták magukat, amelyeknek “nem érdeke egy nemzetközi rendszeren belül maradni, maguk akarnak a nemzetközi rendszer lenni. A birodalmaknak nincs szükségük hatalmi egyensúlyra. Ezen alapult az Egyesült Államok külpolitikája az amerikai földrészen és Kínáé Ázsia történelmének nagy részében”33 Ennek az analógiának Kissinger nem adja meg az eredetét, ami nyilvánvalóan alapvetően geográfiai természetű. Az Egyesült Államok éppúgy, mint Kína hatalmas zárt tereket jelentenek, melyekben kialakulhatnak és — a világ egyéb részeitől viszonylag elkülönülve is — fennmaradhatnak az erős, egyközpontú kormányzati rendszerek. Ezekkel a geográfiai adottságokkal szemben áll Európáé, melynek szárazföldi magja elenyésző, és minden irányban félszigetekre (Görögország, Olaszország, az Ibériai- a Skandináv-félsziget stb.) és szigetekre (Anglia, Írország, Izland) “szóródik” szét. Az európai szubkontinensnek még a formája is gátolja a népeknek egy “impériumba” való tömörülését, helyette azok megosztott és különálló nemzetekre tagolódtak. Az egyetlen birodalom, amely valaha is több évszázadra ki tudott alakulni, a Római Birodalom volt.

32 33

Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 823. oldal.) Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 13. oldal.)

68

Ám ha közelebbről megnézzük, az valójában nem szárazföldi, hanem tengeri birodalom volt: tengelye nem Európa, hanem a Földközi-tenger volt. Sőt a birodalom csupán egy ideig volt kormányozható a római központból, melynek végül is meg kellett osztania birodalmi terheit Konstantinápollyal. Az európai integráció és a védelmi identitás kialakításán fáradozó politikusoknak éppúgy, mint a kritikusoknak a geopolitika ilyen “leckéin” is el kell gondolkodniuk, ezért meglehetősen borúlátóak a szerző gondolatai: “Európa a modern világnak olyan része, — írja — ahol több államból álló rendszer működött, itt vezették be a nemzetállam, a szuverenitás és a hatalmi egyensúly fogalmát. Jórészt ezek az eszmék uralták vagy három évszázadon át a nemzetközi kapcsolatokat. Ám a raison d’état (államhatalmak) hajdani európai gyakorlói közül egyik sem elég erős ahhoz, hogy a kialakuló nemzetközi világrendben vezető szerepe legyen. Ezt a viszonylagos gyengeséget azzal próbálják kompenzálni, hogy egységes Európát hozzanak létre, ám ezek az erőfeszítések felemésztik energiájuk nagy részét. De még ha sikerülne is, nincsenek automatikusan alkalmazható irányelvek az egyesített Európa egységes vezetésére, hiszen ilyen egység még soha nem létezett”.1 Egy átfogó biztonsági rendszer kialakításának valószínűtlensége miatt “a legtöbbet ígérő megoldást talán az egymást átfedő struktúrák létrehozása jelentené”.2 Ennek alapvonalait a XXI. századi főszereplők geográfiai érdekeinek és történeti tradícióinak figyelembevételével vázolja fel Kissinger, melyek közül néhány a közös politikai és gazdasági elveken nyugodna a jelenlegi észak- és dél-amerikai együttműködés példájára: néhány közös elvi és biztonsági meggondolások kombinációjára épülne, mint ahogy azt látjuk az atlanti térségben és Északkelet-Ázsiában. Másokat pedig elsősorban a gazdasági kötelékek tartanának össze, mint napjaink délkelet-ázsiai országait.

1 2

Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 16. oldal.) Henry Kissinger: Diplomácia. (Bp., 1996. 837. oldal.)

69

V. AZ ERŐSZAK, A HÁBORÚ ÉS A BÉKE KÉRDÉSEI AZ ISZLÁMBAN Az átfogóbb szemlélet érdekében az iszlámot nem kizárólag az erőszak és háború oldaláról elemzem, hanem röviden az iszlám vallás jellemzőiről, a nyugatitól jelentősen eltérő iszlám gazdasági szemléletről és gyakorlatról, majd bemutatom az iszlám művészet néhány kiemelkedő alkotását, annak tudatában, hogy az iszlám kultúra az európai, de a világkultúrának is szerves részét képezi. 1. Az iszlám vallás kialakulása és hitelvei A hagyomány szerint Mohamed prófétaként való fellépése 610 körül történt. Az általa előadott, kezdetben még kiforratlan tanítás lényege az egyetlen istenben (ar-Rahmanban a Könyörületes), később Allahban való hit. Mohamed sokat merített a zsidó és keresztény vallásból és saját tevékenységét az egyisten hitének megtisztításában és helyreállításában jelölte meg. Élesen elutasította az ősi vallási hagyományt, a nemzetiségi társadalmat, s az első időben hevesen kikelt s gazdaság ellen. A próféta helyzete hagyományellenessége és szociális felfogása hamarosan tarthatatlanná vált Mekkában ezért híveivel együtt Medinába emigrált 622. június 16-án, amely egyben a muszlim időszámítás kezdete és az iszlám önálló vallásként való megszületésének napja. Mekkával ellentétben az új vallás Medinában és a félsziget nomád törzsei között gyorsan terjedt és sikereket ért el 620-as évek második felében gyorsan növekedett Mohamed követőinek száma és amikor 630-ban győztesen visszatért Mekkába, az egész félszigetre kiterjedő, vallási alapon szervezett birodalom urának tekintette magát. Ez az újkeletű uralom azonban nem volt hosszú életű, mind a Próféta 632-ben, hite világméretű terjedésének küszöbén meghalt. Az iszlám hitfelfogásának részletes kidolgozása Mohamed medinai periódusában került sor. Felfogása szerint az igaz hiten lévők egyetlen nagy családot, közösséget (umma) alkotnak, amelyben — Isten előtt — minden muszlim egyenlő. Allah, aki prófétája útján törvényt ad híveinek az egyetlen isten a világmindenség ura és teremtője, a világfolyamat irányítója. Allah ítélőszéke elé kerülnek a holtak, hogy hitüknek és tetteiknek megfelelően a pokol kínjaira vagy a hét mennyország gyönyöreire találtassanak méltónak. A világ végén Allah megváltót küld és elkövetkezik az utolsó ítélet. Mohamed tanítása szerint Allah örök, mindenható és láthatatlan. Ő a fény és az értelem az égben lakik trónusán ülve kezében sorstáblát és írónádat tart. Ő alkotta az első embert, Ádámot s a teremtés

70

pillanatában létrehozta valamennyi ember lelkét. E lelkek trónusa Allah körül várják, hogy földi élőlény testébe költözzenek. Mohamed tanításában az emberiség őstörténete a bibliai őstörténettel azonos. Így a bibliai hagyományt követi a próféta tanítása Ábrahám, Mózes, József történetének feldolgozásában. A zsidó és keresztény hagyományokra támaszkodik Mohamed a próféták szerepének meghatározásakor is. Allah 313 prófétát küldött, hogy tolmácsolják szavát az embereknek. Ezek sorában van Ábrahám, Izsák, Mózes és Jézus is, de az ő tolmácsolásukban a zsidók és a keresztények hitében Allah üzenetének eredeti értelme elhomályosult. Maga Mohamed az utolsó Próféta, a Próféták Pecsétje az akinek szavában Allah akarata teljességre jut. Az iszlám öt fő kötelességet ír elő a hívő számára, amelyet az iszlám öt tartópillérének is neveznek. Ezek képezik Mohamed tanításának lényegét, és egyben irányítják az egyén és a közösség életét. Az első követelmény a hitvallás (Saháda). A muzulmán hívőnek naponta kell elmondani: “Nincs más Isten Allahon kívül, és Mohamed az ő prófétája.”34 A hitvallás világosságot nyújt a mindennapokban, és reménységet az isteni kegyelemből származó túlvilági életben. A hitvallás szavai világszerte Allah szolgálatára szólítják fel a muzulmánokat, mintegy rámutatva imáik és elmélkedéseik legmélyebb lényegére. A második kötelesség a napi ötszöri ima (Szalát) Mekka felé fordulva, előírt testhelyzetben kell imádkozni pénteken délben pedig közösen (ahol megfelelő számú muzulmán együtt van) az imám (előimádkozó) vezetésével. Az imát minden esetben rituális mosakodás előzi meg. A napi imádságot bárhol el lehet végezni: otthon, szabad ég alatt, mecsetben stb. De az a fontos, hogy az imádkozó Mekka felé fordulva végezze. A harmadik főkövetelmény a böjt (Szaum), amelyet ramadán hónapban február végétől március végéig (a mohamedán holdév 9. hónapjában) minden nap napfelkeltétől napnyugtáig kell megtartani. A hívőnek tartózkodnia kell az ételtől, italtól, a nemi élettől, a dohányzástól, minden élvezeti cikktől. Éjszaka viszont minden megengedett, ami nem bűn. A böjt kötelezettsége alól csak a betegek és az utasok kaphatnak felmentést. A ramadán Mohamed első látomásának emlékét ünnepli, szent hónapnak számít, mert a muzulmánok szerint ekkor érkezett az égből a Korán. A böjt-hónap záró ünnepe egyike a legnagyobb mohamedán ünnepeknek. Az iszlám negyedik pillére a kötelező alamizsna (Zakát), amelyet vallási jótékonysági célra szednek be. Célja: a gazdag hívő mentesüljön a vagyon káros hatásaitól és segítse a rászorulókat. Az alamizsna nemcsak vallási, hanem társadalmi kötelesség is: idővel az iszlám államot megillető, a közösséghez való tartozás adójává vált. A zarándokokat (Haddzs) az iszlám ötödik követelménye. Minden hívőnek életében legalább egyszer el 34

Hunyadi László: A világ vallásföldrajza. Végeken Kiadó Bp., 1995. 241. oldal.

71

kell zarándokolni Mekkába, a nagy távolságban élőknél ha erre lehetősége van. A zarándoklat idején a hívő felfüggeszti megszokott világi életét és néhány napon át csak Istennek él a hívek közösségében. Ezzel magyarázható, hogy nem léphet be nem muszlim vallású a szent kerületbe, ahol a hívek elvégzik a szertartásokat. A rítust a Próféta alkotta meg, és maga is elvégezte a zarándoklatot halála előtt, mintegy testamentumként. A szertartás gyökerei az iszlám előtti időkben nyúlnak vissza. Azoknak a muszlimoknak, akik részt akarnak venni a zarándoklatokon szigorú szabályoknak kell megfelelniük: ép elmével kell rendelkezniük, hogy megértsék útjuk jelentőségét és bírniuk kell a fizikai megpróbáltatásokat. Az iszlám tiltja Isten és az ember képi ábrázolását, a szeszesitalok fogyasztását. A sémi kultúrák tradíciójának megfelelően vannak étkezési tiltások, ilyen a sertéshús fogyasztásának tilalma. Mohamed vallása kizárólagos igénnyel lép fel, mint egyedüli igaz hit: ennek megfelelően fontosnak tekinti a hit terjesztésének feladatát. A többisten hívőkkel szemben az iszlám türelmetlenséget hirdet, az egyistenhívőkkel szemben viszont türelmet ajánl. Sem Mohamed, sem a későbbi hittudósok nem tesznek különbséget vallási és politikai közösség között. A hit elvei az élet minden területén így politikában, az államéletben, a jogban, a gazdaságban és a kultúrában egyaránt irányadók. Mohamed életében csak előszóban tanított. Tanainak feljegyzéseiből állították össze a 650es évekig az iszlám szent könyvét a Koránt amely — a hit szerint — Allah kinyilatkoztatásait tartalmazza Mohamed által. A 114 szúrából (fejezet) álló gyűjtemény az iszlám mitológiája és etikája, a próféta élettörténete és beszédeinek foglalata, az írásolvasás elsajátításának eszköze. Az iszlámban a 7. századtól szakadás történik, amelynek fő oka a Próféta utódlásának problémája volt. azokból, akik a szűkebb családból kívántak utódokat (kalifákat) az iszlám élére lettek a síiták (ma az összes muszlimok 9-10%-os), az uralkodó irányzat pedig az a szumita iszlám lett, amely csupán a kalifák Mekka törzséből való származáshoz ragaszkodott.

72

Az iszlám művészet eredményei (kép mellékelve)

1. Bagdadi Korán Ahmad ibn asz–Szuhravardi kalligráfiája (1302-06, Isztambul, Topkapi Szeráj). 2. Sziciliai bronzkancsó kúfi felirattal (10-11. század). 3. Oszmán-török ezüstberakásos tál (1510 előtt). 4. Szarvasborjú szobrocska a Medinat az–Zahrá–palotából (Córdoba, Museo Arqueologico). 5. A granadai Alhambra régi királyi palotájának ágyasterme. 6-7. Sevilla: Alcázar. Két részlet a fajanszkmozaikból. 8. Sevilla: Crucero. 12. sz.-i kert Mutamid emír palotájában. 9. Izniki Polikróm tál (London, Victoria and Albert Museum). 10. Mecsetlámpa (1500, London, British Museum). 11. Oszmán-török ún. izniki csempék (1560 körül, New York, Metropolitan Museum of Art). 12. Késői ajjúbida stílusú illusztrált kézirat Kazvini: Adzsáib al–mahlúkát c. kozmográfiai művéből (13. sz.). 13. Török miniatúra: Nagy Szulejmán serege 1529-ben Bécs alatt (Isztambul, Topkapi Szeráj). 14. Késő mamlúk kori poligon mintázatú Korán–borító (1400 körül, Kairó, Nemzeti Könyvtár). 15. Oszmán-török udvari szőnyeg Isztambulból vagy Burszából. 16-17. Két hímzett fejfedő (részlet, 18. sz., Isztambul). Megjegyzés: A muszlim vallás legszentebb relikviáit Isztambulban a Topkapi Szeráj Múzeumban őrzik.

73

2. Az állam gazdasági szabályozó szerepe az iszlám államokban Az állam sajátos szerepet tölt be az iszlám gazdaságelméletében. Azok a többnyire fundamentalista-teoretikusok akik elsősorban vallási ideológiai aspektusból közelítik a kérdést, miden eszközzel az “iszlám állam” létrehozása mellett szállnak síkra. Az a tény hogy az “iszlám állam” vezető-(felügyelő) posztjait az iszlám előírásaiban leginkább járatos vallás és vallásjogi tudósok töltik be eleve biztosítja az iszlám normáinak alkalmazását a társadalom életének valamennyi területén így a gazdaságban is. A muszlim közgazdászok már lényegesen árnyaltabban elemzik az állam funkcióit. Számottevő véleménykülönbségek vannak az állami beavatkozás mértékét illetően, amelynek alapja annak értelmezése, hogy meddig terjedhet az iszlám egyik alapelvének tartott emberi Szabadság: mivel az ember szabadnak született senkinek így az államnak sincs joga, hogy megszűntesse a szabadságot… Normális körülmények között egy szabad és épelméjű felnőtt nem korlátozható. Az iszlám beépítette gazdasági rendszerébe a szabad vállalkozás alapvető elemeit saját normáihoz és értékeihez alakítva azokat. Ugyanakkor nincs laissez faire (leszéfer) az iszlámban. A kormánynak különböző módon szabályoznia kell a javak elosztását és termelését. Az állam beavatkozó szerepének nagyságrendje meghatározásakor vannak, akik a szabadpiaci mechanizmusok minél teljesebbkörű érvényesülését akarják minimális állami beavatkozással míg mások az erőteljes állami beavatkozás hívei. Általánosságban elmondható, hogy a teoretikusok zöme a termelésben az államnak inkább orientáló a szabadpiaci mechanizmusok megfelelő működését biztosító szerepet szán, ugyanakkor alapvető fontosságúnak ítéli az állam beavatkozását az elosztás—újraelosztás folyamatába, korrigálandó a termelés során kialakuló jövedelmi különbségeket. Így töltheti be az állam leginkább “jóléti” funkcióját. Az állam legfontosabb feladatai sorában szerepelnek olyan tényezők mint: 1. teljes foglalkoztatottság , 2. társadalmi, gazdasági igazságosság, 3. magas növekedési ütem biztosítása, 4. az iszlám normáinak érvényesítése, 5. a társadalom stabilitásának előmozdítása. Ami viszont a konkrét gazdaságpolitikai eszköztárat illeti, valamint a konkrét lépéseket azokról

a

szakirodalom

nem

sokat

mond.

Részletesen

kidolgozott

“iszlám

74

gazdaságpolitikáról” nem csupán a gyakorlatban de az elméletben sem beszélhetünk. Eltekintve egy-egy területtől a szerzők zöme megmarad az általánosság szintjén. Az állam tevékenységének egyik legfontosabb területe: a tervezés. Az “iszlám gazdaság” teoretikusai általában nagy figyelmet szentelnek a tervezés kérdésének, bár legtöbben itt sem lépnek túl az általánosságokon. A kiterjedt ellenőrzésen alapuló tervutasításos rendszer a történelem materialista interpretációján alapul, s idegen az iszlámtól. Az iszlámban a tervezés fő funkcióját az ösztönzés nagymértékben támaszkodik az egyéni kezdeményezésre az állam kettős — egyidejűleg lassító és gyorsító — szerepe mellett. Az állam feladata, hogy megállapítsa azokat a prioritásokat, amelyek leginkább előmozdítják az erőforrásoknak a közösség egésze érdekében történő hasznosítását. Az Iszlám gazdasági elvektől és gyakorlattól gyökeresen különbözik a nyugati gazdasági stratégia (nyugati racionalizmus) melynek fontosabb jegyei az alábbiakban összegezhető:  Kontrollált kísérletekkel dolgozón és ismereteit matematikai forrásra hozó természettudomány;  A tudomány szakokra tagozódásra szervezett művelése és rendszere;  Hatékonysági szempontok alárendelt, formálisan szabad munka;  Nyereségorientált kapitalista vállalkozás;  A háztartás és az üzem különválasztása az utóbbi racionális könyvelésével;  A tudomány felhasználása a termelékenység és az üzemszervezés javítására;  Tudományosan rendszerezett jogtudomány;  A formális jog intézményei, jogilag képzett szakemberek által nyújtott igazságszolgáltatással;  A piacra előállított nyomdatermékek;  Színház, múzeumok, folyóiratok stb. által intézményesülő művészeti élet. 3. Az erőszak a háború és a béke kérdése az iszlámban A legtöbb vallás történetét így az iszlámét is végigkísérik a háborúk. Az iszlám történetében egyrészt a muszlimok harcai egymás ellen, másrészt a muszlimok harca a nem muszlimokkal.

Az

iszlám

kialakulását

követő

éveket,

az

iszlám

államiság

megteremtésének időszakát, majd az iszlám gyors terjedését háborúk sora jellemezte. Az iszlám kezdeti háborúi az államiság megteremtésének útján elsősorban gazdasági jelentőségűek. A szerveződő muszlim közösség saját, önálló gazdasági bázissal nem rendelkezett. Ezért eleinte elsődleges tevékenységi formája, szükségszerűen a háború

75

kellett, hogy legyen. A háború célja kezdetben csupán ingó javak megszerzése volt, az államiság kiépülésével párhuzamosan azonban mindinkább a földhódítás az egyszeri zsákmányszerzés helyett az állandósult adóztatás vált legfontosabb céljává. Mivel a közösség, majd az államiság szerveződésének meghatározó rendező elve az iszlám volt, a háborúkat egyre inkább alátámasztották az iszlám terjesztésének “ideológiai” szempontjai. Ennek hátterében azonban megtalálható a nem-muszlimok javainak megszerzésére, s a tőlük származó adóbevételek növelésére irányuló törekvés. A szerveződő iszlám államiság a vallási közösség mellett a területi egység elvére is épült. Ebből kézenfekvően következett a hódítás, a területszerzés, majd az “iszlám világa” (dár al-iszlám) fogalmának kialakulása. Ennek eszközét pedig a háború, mégpedig az iszlám mint az emberiség egészéhez szóló vallás terjesztése nevében vívott “szent háború” jelenthette. Az iszlám történetének első évszázadait (VII.—VIII. sz.) a nagyszabású hódítások jellemezték. A Omajjád (661—749), majd különösen az Abbaszida dinasztia (749—1260) uralma alatt mindinkább kidomborodott a hódítások vallási jellege, s alkalmazására került a dzsihád

mint

“szent

háború”

kategóriája.

Az

államiság

kialakulásával

és

megszilárdulásával párhuzamosan dolgozták ki a muszlim jogrendszert. Sor került a muszlim közösség és a külvilág kapcsolatrendszerének jogi szabályozására is. A világot eleinte két, majd három részre osztották. Egyik az “iszlám világa” (dár al-iszlám), amely az iszlám uralom alatt álló területeket jelöli, ahol a muszlim jogrendszer van érvényben. Az iszlám uralma alá nem tartozó területek elnevezése “a háború világa” (dár al-harb, vagyis ellenséges területek). A végső cél itt — mint az egész világon — az iszlám elterjesztése. Az iszlám kezdeti időszakát egyáltalán nem jellemezte a vallási türelmetlenség vagy a fanatizmus. A hódítok eleinte nem is szorgalmazták a meghódított területeken élők áttérését az iszlámra, sőt azt inkább rossz szemmel nézték, mivel ezáltal megszűnt az áttértek adófizetési kötelezettsége, s így a muszlim állam jelentős bevételektől esett el. Az Abbaszida dinasztia uralomra kerülése (749) változást eredményezett. Az Omajjádok inkább világi jellegű hatalmával szemben az Abbaszidák kimondottan teokratikus uralmat képviseltek. A későbbiekben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az iszlám mégsem képes az egész világ meghódítására, sőt maga az Arab Világbirodalom is részeire hullott szét, bevetésre került egy új a két “világ” között elhelyezkedő átmenet kategória a “fegyvernyugvás világa” vagy a “szerződés világa” (dár asz-szulh, vagy dár al-sahd), amely szokat a nem-muszlim területeket jelöli, amelyek szerződéses viszonyban állnak az iszlámmal.

76

Ami a muszlimokat illeti, köztük az iszlám szerint az egyenlőségnek, a békének és testvériségnek kell érvényesülnie. “Ha a hívők két csoportja egymással harcol, akkor szerezzetek békét közöttük! Ám ha az egyik (továbbra is) a másik romlására tör, akkor harcoljatok az ellen, amelyik romlásra tör, amíg csak vissza nem tér Allah parancsára. Ha azonban visszatér, akkor igazságosan szerezzetek békét közöttük, és méltányosan járjatok el! Allah szereti azokat, akik méltányosan cselekszenek. Hiszen a hívők testvérek. Szerezzetek hát békét a két testvéretek között és féljétek Allahot! Talán könyörületre leltek.” 49.9-10) 35 A háború megítélése szempontjából lényegesebb a muszlimok és a nem-muszlimok közötti viszony. Az iszlámmal ellenséges viszonyban álló nem-muszlimokkal szemben mindenképpen megengedett, sőt kötelező a háború. Ez azonban hatalmas változáson ment át a történelem folyamán. Az iszlám jogrendszerének kidolgozása idején az iszlám elterjedőben volt, rohamosan növelte befolyási övezetét. A jogtudósok nagy része ekkor az iszlám minden eszközzel — így háborúval — történő terjesztése mellett foglalt állást, ellenségesnek, háborúban állónak nyilvánítva a nem-muszlim területeket. A háború az iszlám előtti arab törzsiség ““természetes” állapota volt, amely ráadásul nemcsak az arabságot, hanem a szomszédos népeket is jellemezte. A jogtudósok a későbbiekben a háborút “legalizálták” dzsihádként, szent háborúként értelmezve, amit ezután sok vezető használt föl terjeszkedési törekvéseinek alátámasztására. Különbséget kell tenni az iszlám Keleten és Nyugaton vívott háborúi között. Keleten az iszlám igen rövid idő alatt kiemelkedő katonai és kulturális győzelmet ért el. Így például Perzsia teljes egészében iszlamizálódott, majd Bizánc is muszlim kezekbe került. Később azonban az itteni háborúk nem hódító háborúk voltak. Ellenkezőleg, különböző nemmuszlim törzsek és népek törtek rá a muszlimokra, hódították meg a muszlim területeket. Ez a hódítás azonban csak katonai jellegű volt, mivel kulturális téren ők maguk hódoltak be, asszimilálódtak az iszlámba. Ez volt a helyzet mind a mongolokkal, mind a szeldzsuktörökökkel, akik “pogányként” törtek rá a muszlimokra, hamarosan azonban maguk is felvették az iszlámot. Az iszlám katonai-politikai veresége kulturális győzelemmel járt együtt. Keleten így az iszlám terjedése sajátos módon inkább a hódoltsághoz, mint a hódításhoz kapcsolódott. Az iszlám Nyugaton, Európában vívott háborúi más jellegűek. Itt az iszlám egy másik vallással, a kereszténységgel került szembe. Az európai háborúkra a legjellemzőbbek az 35

A számjegy első része a szúrák a második a versek számát jelöli. Az idézetek forrása: Simon Róbert: Korán. A Korán világa. (Helikon Kiadó Bp., 1997.)

77

oszmán-török hódítások. Ez esetben az alap azonban nem az iszlám terjeszkedő jellegében keresendő, hanem egy kimondottan katonai jellegű birodalom hódító területszerző törekvéseiben, amelyekhez ideológiai alapul felhasználta az iszlámot ellentétes világként a “dár al-harb” kategóriájába sorolva az egész kereszténységet. Az iszlám jogrendszer különféle előírásokat tartalmaz a háborúval kapcsolatban. Tiltja a nők és gyermekek, továbbá civilek megölését. Méltányos bánásmódot ír elő a hadifoglyok számára. Az iszlám különböző háborúiban – a háborút folytatóktól függően – ezek az előírások nem mindig kerültek maradéktalanul alkalmazásra. 4. A Korán a háborúról Az iszlám egyik elsődleges forrása a

KORÁN,

amelyben számos helyen történik utalás

a harcra, háborúra. Ezek közül valamennyi olyan konkrét történelmi kontextusban keletkezett,

aminek

vizsgálata

nélkülözhetetlen

a

pontos

értelmezéshez.

Más

fogalmakhoz, kategóriákhoz hasonlóan a háború (pontosabban a dzsihád, vagy “szent háború”) fogalmának is külön értelmezés- és magyarázat-irodalma van. A harc, küzdelem jelölésére a Korán két kifejezést (pontosabban ezek különböző alakjait) használ. Egyik a dzsihád, másik a qitál. A dszihád pontos jelentése erőfeszítés törekvés igei alakja (dzsahada) jelentése: valaki erőfeszítést tesz, legjobb képességei szerint cselekszik. Aki mindezeket véghezviszi, az a mudzsáhid. A qitál eredete, jelentése gyilkosság, Nemcsak a harc fogalmára szerepelnek azonban a Koránban különböző kifejezések, hanem azok jelölésére is, akik elleni harcról van szó. Egyik ilyen szó a musrik, amely tulajdonképpen többisten hívőt, politeistát, bálványimádót jelent. Ilyen volt az iszlám előtti arab törzsek többsége, s Mohamed tulajdonképpen velük vívta harcait. Az iszlám szerint a többistenhit, a “társítás” (sirk, ebből ered a musrik) az egyik legnagyobb bűn. Másik szó a kifár, amelynek pontos jelentése nem hívő, hitetlen, ateista. A Koránban a dzsihád kifejezés (vagy annak valamilyen alakja) harminc helyen szerepel. Hasonlóképpen sok helyütt fordul elő a qitál is. Meghatározó jelentőségű azonban az értelmezések szempontjából, hogy melyik fejezet (szúra) melyik verséről van szó. Az egyes szúrák keletkezési ideje ugyanis különböző. A száztizennégy szúrából összesen kilencven a mekkai időszakban keletkezett, míg a medinai szúrák száma huszonnégy. A történelmi körülmények közben állandóan változtak. Mekkában Mohamed még elsősorban a vallási alapelveket dolgozta ki, ezzel szemben a medinai időszak második részében (Mekka bevétele után) már a hatalom birtokában államférfiként törvényhozóként tevékenykedett.

78

Mohamed kezdetben tanait tanítással, meggyőződéssel, érveléssel kívánta terjeszteni, egyáltalán nem fegyverrel harccal. A korai mekkai szúrákban több helyütt is utalás történik arra, hogy Mohamed elsődleges feladata a prédikáció, az emberek meggyőzése. Még ez jellemzi a korai medinai időszakot is, amikor a zsidókat és a nem-muszlim arabokat szándékozott megnyerni ügyének. Követőit több szúrájában is felszólítja, hogy türelmesen viseljék el azokat a sérelmeket, amelyeket hitük miatt szenvednek el emellett kimondja: “Nincs kényszer a vallásban a helyes út világosan elkülönül az eltévelyedéstől”. Mintegy tizenkét évig tartó “békés” korszak után fokozatosan megjelenik a harc fogalma. Ez eleinte kizárólag önvédelmi harcot, az ellenség támadása elleni védekezést jelent. “Harcoljatok Allah útján azok ellen akik ellenetek harcolnak! Ám ne hágjátok át Allah parancsait! Allah nem szereti azokat, akik áthágják (a parancsait). És öljétek meg őket, ahol csak rájuk leltek és űzzétek ki őket, onnan ahonnan kiűztek benneteket! A lázadás szítása rosszabb az ölésnél. De ne harcoljatok velük a Szent-Mecsetnél, amíg ők nem kezdenek harcot abban veletek. Ha azonban ők kezdenek harcolni veletek, öljétek meg őket, olyan a hitetlenek (al-káfirin) megtorlása. De ha abbahagyják Allah megbocsátó és irgalmas. S harcoljatok velük, amíg csak meg nem szűnik a kísértés és a vallás nem lesz Allahé. De ha abbahagyják, nincs ellenségeskedés, csak az igazságtalanokkal szemben. Aki erőszakosan lép fel veletek szemben, azzal ti is erőszakosan lépjetek fel az ő fellépéséhez hasonlóan”. (2:190-194)

36

“Előiratott nektek a harc (qitál), de az

kellemetlen nektek. De lehet, hogy nem szerettek valamit, holott az jó nektek, s lehet hogy szerettek valamit, holott az rossz nektek: és Allah tudja (azt) ti pedig nem tudjátok”. (2:216) Az iszlám agresszív, militáns jelleget tagadók hivatkoznak a Korán 2. szúrájának 190. versére. Feltétlenül figyelembe veendő szempont azonban, hogy ez a vers már a Hudaybiyya-i szerződés megkötése után, de még Mekka bevétele előtt keletkezett. A már érvényben lévő békeszerződés egyidejűleg a Mekka bevételére való készülődés eleve meghatározta a harchoz való hozzáállást is. A későbbiekben ez az álláspont fokozatosan módosult. “Aki szembeszegül Allahhal és küldötteivel, azt Allah példásan megbünteti”. (8.13). “Ti, akik hívők vagytok, ha összecsaptok a hitetlenekkel, ne fordítsatok hátat nekik. Aki ezen a napon hátat fordít nekik, kivéve, ha taktikai okokból vagy azért, hogy egy másik egységhez csatlakozzék, magára vonja Allah haragját, a pokolra jut”. (8:15-16) “Hadd harcoljanak Allah ügyéért azok, akik eladják az evilági életet a másvilágért. Annak, aki

79

Allah ügyéért harcol, akár megölik, akár győztes lesz, hatalmas jutalmat adunk. És milyen okotok lehet, hogy nem harcoltok Allah ügyéért és a gyengékért a férfiak közül és az asszonyokért és a gyermekekért, azokért, akik így szólnak: Urunk! Vezess ki bennünket ebből a városból, amelynek elnyomó a népe. Adj nekünk magad mellől segítőt! Adj nekünk magad mellől védelmezőt! Azok, akik hisznek Allah ügyéért harcolnak, akik pedig nem hisznek, az ördög ügyéért harcolnak. Harcoljatok hát a sátán támogatói ellen. Bizony, a sátán stratégiája gyenge!” (4:74-76). Mekka bevétele, majd az első lépések az iszlám államiság irányában nagy változásokat eredményeztek a háborúhoz való viszonyulást illetően. Ezt tükrözi a Korán egyik legkésőbben keletkezett része, a 9. szúra. “Allah és küldötte kinyilatkoztatása minden emberhez a legnagyobb haddzs napján: Allah és küldötte minden kötelezettségtől mentesek a többistenhívőkkel (musrik) szemben. Ha bűnbánóak vagytok, az jó számotokra, de ha ellenkeztek, tudjátok, hogy nem kerülhetitek el Allah ítéletét. Adj hírt (ó Mohamed) a többistenhívők gyászos végzetéről, kivéve azokat, akikkel szerződésetek van, akik semmilyen mulasztást sem követtek el és senkit sem támogatnak veletek szemben. Ezeket tartsátok tiszteletben, amíg csak szerződésük le nem jár. Bizony, Allah szereti azokat, akik megteszik kötelességüket. Ha a szent hónapok elmúltak, harcoljatok (faaqtulú) a többistenhívőkkel, bárhol találjátok is őket, fogjátok el őket, küzdjetek velük, álljatok lesben mindenütt utánuk. Ha bűnbánóak, imádkoznak és megfizetik a zakátot, hagyjátok őket szabadon. Allah megbocsátó és irgalmas. Ha egy többistenhívő a menedéketeket kéri, védjétek meg őt úgy, hogy hallhassa Allah szavát, majd helyezzétek biztonságba, hiszen ők egy tudatlan nép”. (9:3-6) Az iszlámon kívül hívőkkel (elsősorban a zsidókkal és keresztényekkel való szembefordulást, egyúttal a hódítások kategorikus elrendezését mutatja a 9. szúra 29. és 30. verse. “Harcoljatok azokkal a könyv népe közül, akik nem hisznek Allahban sem az utolsó napban, akik nem tartják tiltottnak, amit Allah és küldötte megtiltott, akik nem követik az igaz vallást (hitet), amíg csak késznek nem bizonyulnak a dzsizje fizetésére és alá nem vettetnek. A zsidók azt mondják: Ezra Allah fia, a keresztények pedig azt mondják: a Messiás Allah fia. Ezek az ő kijelentéseik, amelyekkel csak utánozzák azokat, akik őelőttük nem voltak hívők. Allah maga harcolt ellenük (qatalahum). Mennyire eltévelyedettek az igazságtól, pedig a bizonyosság megvan”. (9:29-30) 36

Korán 27—28. oldal.

80

A dzsihád értelmezésében több felfogásmód különül el egymástól. A szélsőséges álláspontok szerint a dzsihád és a harcolás (gitál) azonos kategóriák. Ezek szerint a 4. szúra 76. verse is dzsihádként értelmezendő: “Akik hívők, azok Allah útján harcolnak.”. Egyes vélemények alapján qitál a dzsihád legmagasabb formája. A dzsihád kizárólag harcként, háborúként való felfogása néhány fundamentalista teoretikus véleményére jellemző. Ezt a nézetet képviselik egyes szélsőséges iszlám szervezetek is. A Muzulmán Testvérek Krédója szerint “…a muzulmán feladata újjáéleszteni az iszlám dicsőségét elősegítve népeink újjászületését, visszaállítva az iszlám törvényeit. Hiszem, hogy minden muzulmánnak kötelessége a világ magyarázata az iszlám elvei szerint. Kötelességem életem végéig harcolni küldetésem megvalósításáért és az iszlám szolgálatába kell állítanom minden javamat”.37 A dzsihád pontos, jelentése “küzdelem Allah ügyéért”. A kifejezés értelmezése az idők folyamán módosult. Eleinte kizárólag a többistenhívők, a bálvány imádók majd később az ateisták elleni harcként értelmezték. A dzsihád a mai muzulmán értelmezés szerint jelenti a küzdelmet a látható ellenség, az ördög és önmagunk ellen, valamint az iszlám elveinek terjesztését, propagálását. Az értelmezhetőségi eltéréseket jól jelzi a Korán 25. szúrájának 52. verse. “És ne engedelmeskedj a hitetleneknek és harcolj ezzel ellenük keményen tusakodva!” A mai Korán-magyarázatok szerint ez a mondat a hitetlenek elleni harcra buzdít

de nem

fegyverrel hanem a Koránnal, vagyis Allah szavának terjesztésével, (a meggyőződéssel), amely minden dzsihád legnagyobbika .A késő mekkai időszakban Mohamed fellépésének 7. éve után keletkezett 29. szúrában több helyen is megtalálható a dzsihád illetve származékos alakjai. Ezek értelmezései nem a konkrét háborúra utalnak — de úgy is magyarázhatók. “Aki (Allah útján) fáradozik, az saját magának fáradozik. Allah nem szorul rá a teremtményekre.” (29:6) “Akik érettünk fáradoznak, azokat a mi útjainkon vezéreljük. Bizony, Alláh a jóravalókkal van!” Ez a két vers is példája az eltérő értelmezhetőségnek. Magyarázható a hitetlenek elleni háborúként, de úgy is hogy ez a két vers bizonyítja, miszerint nem háborúról hanem szellemi erőfeszítésről, az istenhez való közelkerülésről van szó. A síita iszlám gyökerei és jellemzői Az iszlámon belül az erőszak, háború kérdése önálló arculatot mutat a síita irányzatnál. A mai iszlám vallási teológiai alapon történő differenciálódásában a szunnita 37

Idézi: Rostoványi Zsolt: Világosság 1985/6 359. o

81

– síita elkülönülés a meghatározó. A két irányzat közötti fő különbség, ellentét gyökere egyébként sem az alapelvek, vagy a teológiai doktrínák eltéréseiben keresendő hanem abban a síita éthoszban, amely a történelmi fejlődés folyamán nyerte el ma is érvényes formáját. A modern síita iszlám egy neves tudósa a következő képen fogalmaz: “A síiták és a szunniták között a teológia és a jogi gyakorlat egyes részletkérdései terén fennálló tényleges nézetkülönbségek soha nem voltak olyan lényegesek, mint a szellem amely ezeknek a csekély eltéréseknek hátterében munkálkodott. Ez a szellem az iszlám megközelítésének és interpretációjának alapvető eltéréseiből ered.”38 Nyugodtan állítható, hogy ez a szellem húzódik a mai “szunnita — síita” konfrontáció hátterében is. Ez a szellem azonban nem csupán az iszlám eltérő megközelítésében, illetve interpretációjában ölt testet, hanem társadalmi — politikai — ideológiai kérdések eltérő megítéléseiben, pontosabban az iszlámból következő —társadalmi politikai — célok megvalósításának a szunnitáéktól különböző módszereiben, eltérő egyéni és közösségi (társadalmi) magatartásokban, magatartásformákban. Több tényező is van, amely a síizmusnak sajátos jelleget kölcsönöz, s amelyek révén markánsan megkülönböztethetővé válik a SZUNNITA iszlámtól. Egyik az

IMAMÁTUS,

s ehhez kapcsolóan a vezetés autokratikus jellege (amit az

“Iszlám Állam” elmélete kapcsán részleteiben tárgyalnak) a másik az

AKTIVIZMUS

és

szélsőséges megnyilvánulása a fanatizmus képében, a harmadik az ezzel szoros összefüggésben álló MÁRTÍROMSÁG. E három tényező együttvéve egy olyan jellegzetes, az évszázadok folyamán nagyfokú közösségi szolidaritással és identitástudattal megerősített síita éthoszban ölt testet, amely erősen rányomja a bélyegét a mai iszlámra, s a mai iszlám világ politikai és társadalmi határozott politizálódásában és aktivizálódásában az iszlám alapokon megszerzett állam és társadalom elméleti doktrínájának előtérbe kerülésében. A síita éthosz kialakulásában és a síita identitástudat megszilárdulásában egy történelmi esemény játszott szerepet — az emocionális tényezőt, az érzelmeket, a szenvedélyességet téve a síizmus egyik fő jellemvonásává —a harmadik imámként tisztelt Huszayn meggyilkolása. Huszayn az első síita imám — a negyedik kalifa — Mohamed próféta veje és unokaöccse, Ali ibu Talib fia volt, s apjához hasonlóan szembe állt a világi hatalmat megtestesítő Omajjád dinasztiával, annak első uralomra került tagjával Muawíyával és fiával Yazíddal. Mai síita értékelések szerint Yazíd iszlámellenes viselkedése és nyíltan vallástalan gyakorlata jól ismert volt muszlam világ szerte. Vele 38

Rostoványi Zsolt: Az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 104. oldal.

82

szemben Ali követői Huszaynt szerették volna kalifává választani annál is inkább, mivel ő a Próféta unokája volt, s hívei szemében úgy jelent meg mint az igazi iszlám — sőt “az” iszlám — képviselője az iszlámellenséggel szemben. 680 októberében került sor a muszlim történelem egyik legfontosabb eseményének számító (a mai Irak területén lévő Karbalá melletti) csatára, ahol Huszayn és 72 főből álló csapata mind egy szálig elesett az óriási túlerőben lévő Omajjád seregekkel vívott, egy napon át tartó küzdelemben. Ez a nap új fejezetet nyitott a síita iszlám fejlődésében, máig meghatározóan rányomva bélyegét. Ettől kezdődően ugyanis a mártírság – a

SAMÁDA

– a síizmus egyik centrális elemévé

vált. Mártírnak lenni ugyanis valakinek az életét feláldozni az igaz ügyért, a közösség többi tagjáért az egyik legnemesebb tettnek számít. (A háttérben ott húzódik a bűnbánat a vezeklés gondolata is. Huszayn halálát követően a hagyományok szerint háromezren vetettek véget életüknek vezeklésül, mivel nem voltak képesek teljesíteni a Próféta mozgalmával szemben vállalt kötelezettségüket. A síiták ma is a legnagyobb tisztelettel emlegetik mártírjaikat, s az iráni tömegtájékoztatási eszközökben az elmúlt években valamilyen okból erőszakos úton elhunyt vallási vezető, ideológusok neve előtt ott szerepel a “mártír” — SAHÍD — jelző. Muharram hónap első tíz napja — akkorra esett a — ez a Karbala-i csata napja — a síiták egyik legnagyobb ünnepe szerte a világon. Ez a tíz nap Huszayn mártírságának a részletes felidézésével telik el. Van ahol a vallástudósok napokon keresztül mesélik a legapróbb részletekbe menően a Karbalá-ban történteket másutt — passiójátékokra emlékeztetően — egyes jeleneteit elő is adják. Vannak helyek ahol többen vezeklésül korbácsolják magukat, szablyával sebet ejtenek magukon stb… A mártírság a síizmus — különösen az iráni — interpretációjában az élet legnemesebb célja, ami szervesen összekapcsolódik a forradalmisággal. Ali Sarríati (“filozófus aktivista, az iszlám forradalom forradalmár gondolkodója — egyébként maga is mártír, a humanizmussal és az emberi jogokkal szemben álló erők kezeitől”) megfogalmazásában: “a mártírság forradalmi tett, nem a hősökre erőszakolt halál, nem tragédia hanem magas rang, emelkedett szint. Nem eszköz, hanem maga a cél Eredetiség, Beteljesedés, Felemelkedés. Az emberiség csúcsaihoz vezetőút állomása.”39 Huszayn mártírsága napjainkban is rendkívüli erővel ható a síiták nagy tömegeit mozgósítani képes tényező. A hivatalos iráni propaganda a forradalom győzelme után nagymértékben hozzájárult mindezekhez állandóan “aktualizálva” a történelmi eseményeket. (Az iráni sajtóban

83

Khomeini ilyen és ehhez hasonló kijelentései láttak napvilágot: “Mindennap ásúra Muharram hónap 10. Napja böjti nap ekkor vette kezdetét a Karbalái csata.) és minden hely

KARBALA.

Mártírjainak karbalá, mártírjai és nemzetünk ellenségei YAZIDOK és

társai. Karbala vérrel áztatta az elnyomói palotáját a mi Karbalánk pedig lerombolta a sátáni monarchia palotáját”.40 A mártírság eszményépítésével egyes vallási vezetők által fanatizált síiták gyakran nem riadnak vissza életük feláldozásától sem egy általuk minden eszközzel megvalósítandónak tartott cél legyen az az iszlám forradalom terjesztése, az iszlám állam megvalósítása, az imperializmus és támogatói ellen folytatott küzdelem vagy bármi más cél elérése érdekében. (Így azon kamikázé akciók amelyeket öngyilkos tízen-huszonéves fiatalok követnek el izraeli katonai járőrök vagy más célpontok ellen.) A síita kétségkívül az iszlámnak azaz irányzata, amely harciasnak tűnik és ennek alapján a külső szemlélők zöme az egész iszlámot agresszívnek, harcosnak, fanatikusnak tartja. Ezt a képet erősítették az iráni sajtóban tömegével megjelent — többnyire Khomeinitől, de más vallási vezetőktől is származó — kijelentések: “Harcolunk Istenért, az iszlámért, a Koránért a mártírságért.” “Szent háborút dzsihádot folytatunk, hogy megvédjük mártírjaink vérét.” Az iszlámot biztos győzelemre viszik azok a muszlimok akiknek “Korán van az egyik és fegyver a másik kezében.”41 Egyes síita vallástudósok a dzsihádot (pontosabban annak meglehetősen egyoldalú értelmezését: küzdelem, erőfeszítés egészen a harcig terjedően — az iszlámért) az iszlám “hatodik pillérének”, mindenki számára kötelező érvényű előírásainak tartják, sokan pedig elsődlegesen a fegyveres harcra vonatkoztatják. Vajon valóban fanatikus a síita iszlám? Goldziher Ignác szerint “a következetes síizmuson belül türelmességről nem lehet beszélni”42, mivel a vallási alapelvekkel igazolhatók az “erőszakosabb” lépések is. Ez kétségtelen, ahogyan erről napjaink eseményei tanúskodik. A síiták harciasságának egyik oka az, hogy a síita ideológiában a szunnitánál nagyobb hangsúlyt kap az iszlám totalitása – következésképpen az élet minden szférája (beleértve a politikát is) átható és befolyásoló szerepe -, aktivitásának dinamizmusának, forradalmi jellegének a hangoztatása. Ennek hátterében azaz — eredetileg a kháridzssíitáktól származó — tétel húzódik amely a hit és a tett az elmélet és a gyakorlat szigorú egységét vallván azt tartja, hogy a hit önmagában semmit sem ér ha megfelelő tettekkel nem 39

Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 106. oldal. Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 106. oldal. 41 Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 106. oldal. 42 Id. mű. 107. oldal. 40

84

támasztják alá. “Az iszlám nem ismeri el az egyiket a másik nélkül, vagy a másik rovására”43. Mindebből szervesen következik, hogy miden muszlimnak aktívan, cselekvően kell működnie abba, hogy a gyakorlatban is megvalósuljanak az iszlám alapelvei – leginkább is a síita interpretációjában. Ez pedig értelemszerűen akkor a legkézenfekvőbb ha az egész közösséget — az államot — az iszlám elvei alapján szervezik meg. “Ez az elv (vagyis a hit és a tett egysége!) megköveteli az iszlám politikai alapelveinek megvalósítását és minden muszlim vallási kötelességévé teszi az iszlám közösség és kormányzat létesítését”.44 Az aktivitás egyik lényegi megnyilvánulása a síita szerint az állandó küzdelem az elnyomás, a zsarnokság, a kizsákmányolás ellen. A síizmus teoretikusai szerint minden muszlimnak kötelessége (nem is csupán joga), hogy küzdjön, harcoljon az elnyomás ellen, a zsarnokság megszüntetetése érdekében. “Minden muszlim azon joga hogy harcoljon és küzdjön az elnyomás, a zsarnokság, a diktatórikus uralom ellen, része ideológiájának és hitének, mindez nem csupán jog, hanem vallási kötelezettség.” Egy imán szerint: “Egy elnyomó uralom iránti lojalitás teljesen aláássa az igazságot rehabilitálja és propagálja a hazugságot, gonoszságot és korrupciót”.45 A történelmi körülmények meghatározó szerepet játszottak ennek a síita tételnek a kifejlődésében. A síiták sok évszázados elnyomása, üldöztetése az uralkodók, monarchák ellen folytatott állandó küzdelem, ami a síiták történetének a gyakorlatban jellemezte teoretikai síkon az elnyomás, zsarnokság elleni harc kötelezettségkénti deklarálásával nyert igazolást. Ugyancsak ezek a történelmi tények, a síiták által elszenvedett katonai vereségek a gyakran kényszerűen vállalt illegalitás segítették elő egy fontos síita gyakorlati elv, a taqíya (leplezés, színlelés) kifejlődését. Ennek az a lényege hogy ha egy síitát olyan veszély fenyeget amellyel képtelen szembeszállni akkor nem kell színt vallania sőt el kell lepleznie, köteles titkolnia hitét. Megoszlanak viszont a vélemények abban a tekintetben, hogy milyen veszélyhelyzetnek kell fennállnia a

TAQÍYA

alkalmazásához, illetve alkalmazható-e akkor is, amikor egyáltalán nincs veszélyhelyzet. A taqíya a síita iszlám egyik alapelve. A hatodik imámnak tulajdonítják a következő kijelentéseket: “Taqíya az én vallásom (dín) és őseim vallása”46, valamint aki nem gyakorol taqíyát annak nincs vallása (dín).

43

Id. mű. 107. oldal. Rostoványi Zsolt: az iszlám a XXI. század küszöbén. Aula Kiadó Bp., 1998. 107. oldal. 45 Id. mű. 107. oldal. 46 Id. mű. 107. oldal. 44

85

A taqíya a síita egyik vitatott és sokat tárgyalt kérdése. A taqíya-nak a teoretikusok tőbb fajtáját különböztetik meg: a) a kényszerű, amikor valaki élete megmentése érdekében rákényszerül egy zsarnokkal szemben az együttműködésre, b) elővigyázatos, amikor valaki — szunnita országokban — szunnita vallási vezetők fatwái szerint cselekszik (vagyis a síita kisebbség védelme a szunnita többségtől), c) titkos, amikor valaki eltitkolj hitét vagy ideológiáját, illetve csak titkos vallási tevékenységet fejt ki, mert nincs lehetősége a nyílt propagandára, d) együttélő, ami tulajdonképpen a szunnita többséggel való békés együttélést a szunniták

társadalmi

ISZLÁMEGYSÉG

és

rituális

életében

való

részvételt

jelenti

az

megteremtése céljából.

A teoretikusok egy része a taqíya a síita ezoterizmus egyik megnyilvánulásának tartja. A külső megnyilvánulás és a belsőlényeg latin az ezoterikus és ezoterikus kettősége az állandó fenyegetettség veszélyeztetettség hatására is eltolódott az ezoterizmus oldalára a síita teológia a taqíyában keresett és talált menedéket. Az ezoterizmus sajátos arculatot ad a síita hermeneutikának (táwil) a szunnita Korán magyarázatokkal szemben. A síizmus szerint az iszlám forrásának a Koránnak is van egy külső aspektusa, megjelenési formája — maga a leírt szöveg — ezenkívül egy belsőlényege, mély jelentéstartalma ezoterikus jelentése is (táwil) is. Ami a hagyományokat illeti a síita erős kritikával kezeli a hadítli gyűjteményeket s csak azokat a hadíth-okat fogadja el autentikusnak amely közvetlen a Prófétától vagy valamely imámtól származik illetve teljes összhangban állanak a Koránnal. Hadísz: Mohamed próféta vagy társai által adott helyzetben tett kijelentések, mondások összesége. A szunnával egyetemben a hagyomány szerves részévé s az iszlám (jog) rendszerének a Korán után második alapvető forrása. Ezeken a minden kétséget kizárva bizonyítottnak tekintett hadísz-okon kívül az általában hitelesnek elfogadott megbízhatónak tartott hadísz-okal (így a szunniták által elfogadottakkal) csak a Saría intézményének kidolgozása szempontjából tartják fontosnak, viszont nem abszolút mértékadódónak és így feltétlenül követendőnek. A saría mellett ugyanis — ami voltaképpen csak külső megnyilvánulási forma — a vallás lényegét az “igazság” adja (a haqíqa) adja. Az ezoterizmus, a gyakran a szúfi miszticizmushoz való közelkerülés, mint a “belső lényeg” az aktivizmus, fanatizmus, mint külső megjelenési

86

forma a síita éthoszt markánsan megkülönbözteti az iszlám vallási – szellemi irányzatok között. Annak ellenére, hogy az arab országokban is élnek jelentős síita közösségek a síizmus vitathatatlanul Iránnal és a perzsa etnikummal fonódott össze a legszorosabban. Irán és a síizmus elválaszthatatlanok egymástól, s Ernest Gellner találó szavaival - “egy nem síita perzsa olyan, mint egy nem katolikus lengyel vagy egy nem ortodox szerb vagy egy nem katolikus horvát, vagyis önmagában egy ellentmondás”. Az iszlámban fennálló szunnita — síita ellentét az arab — perzsa ellentéttel sok tekintetben azonosulva óhatatlanul nacionalista dimenziókat is kapott. 5. A síizmus dzsihád értelmezése Az iszlámon belül az erőszak, a háború kérdése önálló arculatot mutat a síita irányzatnál. A síita teoretikusok nagy hangsúlyt adnak arra a szunnitáknál is ismert álláspontra, miszerint kétféle dzsihád létezik, az ún. nagyobb dzsihád és a kisebb dzsihád. A kettő közül az első a fontosabb ez pedig az emberben önmagában levő rossz tulajdonságok (mint önzés, gyávaság, irigység, tudatlanság) elleni harcot jelenti. A kisebb dzsihád jelentése: legyőzni azokat az erőket, amelyek szembenállnak az igazsággal és jogossággal, békével és humanizmussal, a vallással és realitással. A háború elsődleges célja az elnyomás, zsarnokság elleni küzdelem és az általa szenvedő emberek felszabadítása. A síita dzsihád felfogásban nagyobb szerephez jut a harciasság, mint a szunnitában. Az iszlám aktív, dinamikus jellegének hangsúlyozásából következően a síizmus szerint a hittel legalább egyenrangú a cselekedet, a gyakorlat. Ezért “minden muszlim vallási kötelessége az iszlám közösség és kormányzat létesítése.” Az iszlám társadalmi — politikai rend megvalósítása “szükségszerűen azt jelenti, hogy a nem — iszlám, iszlámellenes vagy idegen kultúrákat, politikákat…, amelyek akadályozhatják annak megvalósulását, meg kell állítani, meg kell tőlük szabadulni, harcolni kell ellenük. Egy aktivista hívő muszlim állandóan küzd és harcol azért, hogy felszámolja az idegen befolyást, hatást beavatkozást és dominanciát.” 47 Ez a harc nem feltétlenül a fegyveres harcot jelenti, hanem az ideológiai és más eszközökkel vívott küzdelmet, a szűkebben értelmezett kis dzsihád már tartalmazza a “szent háború” kategóriáját. Ilyen dzsihád az, amely az, elnyomás ellen az igazságosság megvalósításáért folytatható. A zsarnoki uralomnak és igazságtalanságának számos 47

Rostoványi Zsolt: Világosság 1985/6 361. oldal.)

87

formája különböztethető meg: a diszkrimináció, az elnyomás, a korrupció, a kizsákmányolás, a faji megkülönböztetés. Az iszlám morális rendszere alapján a dzsihád valamennyi ellen irányul. Az 1979-es iráni forradalom után a dzsihád az élet minden területére kiterjedő mozgósító jelszót jelentett. Erőfeszítést arra, hogy a maga területén mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt. Az iráni forradalom és gazdaság a kultúra legkülönbözőbb területein hoztak létre dzsihád – mozgalmakat. Az “egyetemi dzsihád” például a teljes felsőfokú oktatási rendszer átszervezését, iszlám alapokra helyezését hivatott előmozdítani. Az iszlám aktivizmusát hirdető síita koncepció az élet minden területére kiterjedő dzsihád mellett az iszlám másik elvének tartja “a jó cselekvését és a rossz megakadályozását”, amely szervesen összefügg a dzsiháddal. Mindkét elvet úgy értelmezik, hogy egy hívő, cselekvő muszlimnak egész életét a jóért folytatott, a rossz elleni küzdelemnek kell szentelnie. 6. Az iszlám viszonya a békéhez A muszlim teoretikusok egy része szerint: az iszlám a béke vallása. A muszlim az az ember, aki megteremti a maga békéjét mind Istennel mind pedig más emberekkel. Az iszlám kifejezés visszavezethető a szalima (biztonságban lenni, sértetlennek lenni) szótőre és annak továbbképzett aszlama alakjára (alázatosnak lenni, alávetni magát az Isten akaratának). Az arab “viszontlátásra” kifejezés szószerinti jelentése “békével” (aszszalámu alaikum = béke veletek). A történelmi fejlődés folyamán állandóan változott az iszlám erőszakhoz, háború és békéhez való viszonya és ezzel összefüggésben a dzsihád kategóriája illetve értelmezése is. A korai időkben nem elsősorban a fegyveres harc állt előtérben. Mohamed első, békés próbálkozásainak sikertelenségét követően azonban az Allah ügyéért folytatott küzdelem egyre inkább az ellenséggel szemben folytatott harccal azonosult már az iszlám kezdeti évszázadaiban is. Ehhez az adott történelmi körülmények mellett nagy mértékben hozzájárult az iszlám jogrendszerének (Saria) a kidolgozása. Az iszlám vallásjogi tudósok által legalizált és központi kategóriává tett dzsihád mint szentháború értelmezését a terjedő iszlám felhasználta hódításainak ideológiai alátámasztására. A dzsihád, mint háború értelmezése az Arab Világbirodalom szétesése nyomán háttérbe szorult. A megváltozott helyzetre az elképzelésekkel ellenkező politikai realitásokra a vallásjogi tudósok a dzsihád-értelmezések kibővítésével védelmi illetve morális interpretálásával reagáltak. Az Oszmán Birodalom fénykorában ismét a szent

88

háború jelentés vált uralkodóvá összefüggésében a törökök világhódító célkitűzéseivel. A katonai vereségek, majd a Birodalom gyengülése ismételten módosította ezeket az értelmezéseket. A későbbiekben a harc mindinkább az Allah ügyéért folytatott küzdelem egyik lehetséges formájává vált, jelentve a napi fáradozást, az erőfeszítést, az iszlám szellemének megfelelő életmódot — így a békés oldal került előtérbe. Ezekben az értelmezésekben a dzsihádot mint törekvést, erőfeszítést, a legjobb képességek szerinti cselekvést fogják fel, de szükség esetén fegyveres harcot is jelenthet. A harc viszont sohasem jelenthet támadást, kizárólag védeke zésként az iszlám ügyének az agresszióval szembeni védelemként a zsarnokság az elnyomás elleni küzdelemként lehet indokolt. Az iszlámnak az erőszakhoz, a háborúhoz, a békéhez való viszonyát végső soron meghatározza, hogy milyen objektív társadalmi folyamatok, milyen csoportok milyen célok és érdekek húzódnak meg az iszlám mint ideológia hátterében. Az iszlám jelszavai mögött álló különböző erők azok, amelyek lehetnek militánsak, vagy éppenséggel a békét akarók. Az éppen aktuális céloknak a sajátos érdekeknek megfelelően az iszlám jelszavainak hangoztatásával egymással ellentétes célok is alátámaszthatók. Ha az adott történelmi vagy politikai helyzet eredményeként az iszlám világában vagy annak valamelyik országában a konkrét harc van napirenden akkor az iszlámnak is szükségszerűen a “militánsabb” oldala kerül előtérbe. Ha azonban az adott körülmények miatt más célok például a gazdaság fejlesztése, a társadalmi kohézió erősítése, a békés építőmunka kapnak prioritást az iszlámnak is a békés jellege domborodik ki. Ez jellemzi ilyen esetekben a dzsihád-értelmezéseket is, amelyek elsősorban arra irányulnak hogy mindenki a maga területén tegyen meg minden tőle telhetőt. Az iszlám mint politikaiideológiai mozgalom az iszlám vallási oldalának illetve morális normarendszerének lényegi azonossága ellenére sem egységes. Az általános alapelvek azonossága mögött a tényleges fejlődési utak, célok elérésének módszerei jelentős különbségeket mutatnak nemcsak az iszlám világ egyes országai között, hanem gyakran az egyes országokon belül is. Az iszlám térnyerésével párhuzamosan a különböző irányzatok többsége fellép a Nyugattal, az európai ideológiákkal szemben mérsékelten vagy agresszívebben. A militánsabb irányzat az iszlámban, amely azt a képzetet kelti ez az iszlám egészét jellemzi. Ehhez járul, hogy növekszik azoknak a korábban ismeretlen, magukat éppen a dzsihád szent háború jelentéseivel elnevező szervezetek száma amelyek sorozatosan hajtanak végre terrorcselekedeteket és merényleteket. Az Iszlámnak a Nyugattal való szembenállása hátterében több valóságos motívum húzódik meg. Európában az iszlám világot hosszú időn át a nyugati fejlődés analógiájára kísérelték meg elemezni “számon kérve” rajta egy sor

89

olyan sajátosságot, amely az európai fejlődés jellemzője figyelmen kívül hagyva az iszlám világ európaitól alapjaiban eltérő jellegét. A különféle európai fejlődési modellkísérletek az iszlám világban sorra kudarcot vallottak legyen szó akár kapitalista akár szocialista modellekről. Kudarcot vallott az ötvenes-hatvanas évek nasszeri arab szocializmus is. Ugyanakkor a “nyugatosodás” hatására a régi hagyományok, értékek és normák szétzilálódtak,

helyüket

fokozódó

bizonytalanságérzet

az

identitás

növekvő

fenyegetettségének veszélye váltotta fel. Mindezek ellenreakciójaként fordul mind több irányzat az iszlámhoz mint “sajáthoz” a helyi civilizáció szerves részéhez, amely megfelelő támpontot védelmet nyújthat a már az idegen eszmék és ideológiák, mindenekelőtt az európai civilizáció kihívásaival szemben.

90

KUTATÁSI EREDMÉNYEK Összegzés, következtetés A XX. század, az elmúlt évezredben a két világháborúval, az atombomba ledobásával az ember holdra lépésével, a kommunikációs forradalommal jelölte ki helyét a világtörténelemben. Ha az elemzések a század elején borúlátó jövendölésnek adtak hangot, akkor a tények alapján a mai elméleti kutatónak sincs sok oka az optimizmusra. Ezt igazolják a XX. század történelmi eseményei és jellemzői, bizonyítva a fejlődés Janus arcúságát. A világ egyszerre vált lenyűgözővé és félelmetessé. Lenyűgözővé, mert az elmúlt században soha nem látott eredmények születtek a tudományban, a technikai fejlődésben, amelyek jelentősen megnövelték az emberi szabadság határait. Szélesre tárultak kapui az ismeretszerzésnek, a tanulásnak, a művelődésnek, a földi világon túl a kozmosz megismerésének és birtokbavételének. Másrészt ijesztőbbé is vált a világ, az erőszak új formái megjelenésével, a háborúkkal, a civilizációs válságjelenségek elmélyülésével, amelyek révén az ember mind magasabb fokon bonyolódott ellentmondásba önmagával. Az erőszak, a háború és a béke kérdései új megközelítést követelnek a posztnukleáris korban a hadviselés új formáinak megjelenésével, az információrobbanással, a tömegpusztító fegyverek terjedésével, a globális fenyegetések váratlan színrelépésével. A huszadik század meghatározó jelensége a globalizáció, amely különösen felerősödött a világgazdaságban és az információk nemzetközi áramlásában. A globalizáció nem szorította háttérbe a civilizációs – kulturális különbségeket, hanem felerősítette azokat, így a jelen és a jövő háború nélküli világának parancsoló szükségszerűsége — a sokirányú béketörekvés mellett — a civilizációk közötti párbeszéd és együttműködés elve és gyakorlata. Tudományos eredmények 1. A militarizmusról, a háborúról a békéről szóló elméletekből megállapítottam, hogy a történelem folyamán a civilizációs fejlődésben a rombolás mindig a túlsúlyos oldalt jelentette az építő oldallal szemben és a technikai fejlődésben az eszközök tökéletesítésében a húzóerőt a háború szükséglete és kényszere motiválta.

91

2. Arra a következtetésre jutottam, hogy a XX. század korszakos változásai, új jelenségei hatást gyakorolnak a jelen és a jövő eseményeire, a lehetséges konfliktusokra és háborúkra. 3. Megállapítottam, hogy míg az ember a tudományos-technikai fejlődésben, az eszközei tökéletesítésében nem ismer felsőhatárt, addig a saját maga társadalmi világában csak igen nehezen nem egyszer embermilliók áldozatán keresztül jut előre, ahogyan ezt a XX. század történelme is igazolta. 4. Bizonyítottam, hogy a hidegháború után a bipoláris világ összeomlásával egyrészt felerősödött az emberi közösségek civilizációs—kulturális jellege, másrészt a civilizációs különbségekből eredő ellentétek összefonódva más tényezőkkel belháborúkhoz vezettek, és regionális konfliktusokká váltak. 5. Arra a következtetésre jutottam, hogy a háború évezredeken át hozzátartozott az emberiség mindennapjaihoz, de az első világháborúval minőségileg megváltozott az öldöklések sorozata. A második világháború pedig új korszakot nyitott az erőszak területén az elszemélytelenedett pusztítás a koncentrációs táborok, a genocídiumok, a kegyetlenség új formái megjelenésével.

Ajánlások Az erőszak a háború és a béke kérdései — interdiszciplináris jellegéből következően — minden társadalomtudomány számára kiemelt kutatási feladatot jelent. A hadtudományi kutatómunka feladatait a 3. évezred küszöbére felerősödött az emberiség békéjét biztonságát fenyegető aszimmetrikus fenyegetések jelentik. A kutató munka feladata ezen veszélyek

okainak,

kialakulásának,

kifejlődésének,

történeti

alakváltozásainak,

jellemzőinek feltárása és az ellenük való küzdelem feladatainak megjelölése. A globális kihívások vizsgálatakor külön kell választani a természeti lét veszélyeztetettségét (környezetszennyezés, tömegpusztító fegyverek elterjedése véges az energiaforrások) és az emberi – társadalmi lét viszonyaiból eredő veszélyeket és ezeken belül is önálló elemzést igényel a nemzetközi terrorizmus, a nemzetközi bűnözés, a kábítószer kereskedelem, a demográfiai robbanás, az elszegényedés, a civilizációk közötti ellentétek. Hasznosnak tartom az erőszak, a háború, a béke kérdéseit vizsgáló különböző kutató műhelyek együttműködését, a kutatásban szerzett tapasztalatok kölcsönös kicserélését.

92

93

A kutatási eredmények gyakorlati felhasználhatósága Az alkalmazást és a felhasználhatóságot a téma időszerűsége indokolja. A disszertáció anyaga felhasználható ismereteket nyújt a felsőoktatásban, a továbbképzéseken, konferenciákon és támpontokat jelent a hadtudományi műhelyekben a hasonló témakörökben kutatók számára. 1. A társadalmi és hadtudományi ismeretek oktatásában interdiszciplináris jellegéből adódóan a disszertációmban elemzett kérdések a következő témakörökhöz nélkülözhetetlen ismeretbeli és pedagógiai segítséget jelentenek.  A globalizációs fejlődés ellentmondásai.  Az erőszak elmélete és gyakorlata az egyéni dimenziótól a transznacionalizálódott formáig.  A hadügyi forradalom hatásai.  Az emberiség civilizációs különbözőségéből adódó ellentétek, konfliktusok lehetőségei.  Az iszlám rendszere és sajátosságai a nyugati civilizációkhoz viszonyítva. 2. A hadtudományi kutatóműhelyekben napirenden lévő kérdések az aszimmetrikus veszélyek okozta fenyegetések. Ezek között kiemelten fontos a nemzetközi terrorizmus okainak, jellemzőinek, történetiségének, mint sajátos hadviselési módnak és az ellene való nemzeti, regionális és nemzetközi harc feladatainak elemzése, ismeretanyaggá formálása.

94

FELHASZNÁLT IRODALOM JEGYZÉKE 1. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Bp., Aula Kiadó, 1990. 2. Ancsel Éva: Három tanulmány. Bp., Kossuth Kiadó, 1983. 3. Ágh Attila: Konfliktusok, háborúk. Bp., Kossuth Kiadó, 1989. 4. Beszteri Béla: Civilizációs válság, globális problémák az ezredfordulón. Társadalmi Szemle, 1995/7. 5. Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Bp., Osiris Kiadó, 1997. 6. Csizmadia Sándor: Reálpolitika, geopolitika. Külpolitika. 1999. 1-2. sz. 7. Deák Péter: A hadügy és forradalma. Valóság. 1987/3. 17-24. o. 8. F. Engels: Az erőszak szerepe a történelemben. Bp., Kossuth Kiadó, 1979. 9. L. Feuerbach: A kereszténység lényege. Bp., Akadémia Kiadó, 1983. 10. Josephus Flavius: A zsidó háború. Bp., Bibliaiskolák közössége, 1990. 11. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember. Bp., Európa Kiadó, 1994. 12. Conor Gearty: Terror. Holnap kiadó. 1994. 13. Hajma Lajos: A hadügyi forradalomról. Hadtudomány. 1992/2. 14. G. W. F. Hegel: A szellem fenomenológiája. Bp.,Akadémiai Kiadó, 1979. Előadások a világtörténet filozófiájáról. Bp., Akadémiai Kiadó, 1966. 15. Heller Ágnes – Fehér Ferenc: A modernitás ingája. Bp., T-Twins Kiadó, 1993. 16. Herakleitosz töredékei. Filozófiatörténeti Szöveggyűjtemény I. K. Bp., Tankönyv Kiadó, 1966. 17. E. J. Hobsbawm: A szélsőségek kora. A rövid XX. század története. Bp., Pannónia Kiadó, 1998. 18. Hoócz István: Demográfia. Bp., Tankönyvkiadó, 1987. 19. Horuczi László: Ellenségkép. Szeged, 1993. 20. Horváth Pál: Vallások. Tények könyve. 1988. Magyar és nemzetközi almanach

95

21. S. P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Bp., Európa Kiadó. 1998. 22. Hunyadi László: A világ vallásföldrajaza. Bp., Végeken Kiadó, 1995. 23. H. Kissinger: Diplomácia. Panem – Mcgraw – Hill – Grafo, Bp., 1996. 24. H. Kissinger: Korszakváltás az amerikai külpolitikában Panem Grafo, 2000. 25. Korán. A Korán világa. Bp., Helikon Kiadó, fordította: Simon Róbert 26. Klinger András: Demográfiai ismeretek Bp., Corvinus Kiadó, 1996. 27. Kőszegváry Tibor: A nemzetközi terrorizmus elleni harc. Hadtudomány 2002/1. 28. Magyar Nagylexikon. Bp., Magyar Nagylexikon Kiadó. IX. kötet. 1999. 29. Miszlivetz Ferenc: A militarizmus, a strukturális erőszak és a béke szociológiája. Hosszú Béke? Fejlődés tanulmányok 10. Bp., 1989 MTA Szociológiai kutató intézet. 30. Lewis Mumford: A gép mítosza. Bp., Európa Kiadó, 1986. 31. Benjamin Netanjau: Harc a terrorizmus ellen. Alexandra Kiadó Pécs, 2002. 32. A marxizmus-leninizmus a háborúról és békéről. Bp., Zrínyi Kiadó, 1972. 33. Pók Lajos. Mi törént a XX. században? Bp., Kassák Kiadó, 1997. 34. Rostoványi Zsolt: Az iszlám a XXI. század küszöbén. Bp., Aula Kiadó,1998. Háború és béke az iszlámban. Bp., Világosság, 1985/6 35. SegesváryVictor: A terrorizmus elleni háború. Valóság 2002. aug. 36. Szabó János: az erőszak egységes elméletének lehetőségeiről. Új Honvédségi Szemle, 2003. jan. 37. Székely Gábor: Béke és Háború. Bp., Napvilág Kiadó, 1998. 38. Tengelyi László: Kant. Bp., 1988, Kossuth Kiadó. 39. Alvin Toffler: Tudás, gazdagság és erőszak a XXI. század küszöbén. Bp., Európa Kiadó, 1993. 40. Várhegyi István – Makkai Imre: Információs korszak, információs háború biztonságkultúra. Bp., Országos Műszaki Információs Központ. 2000. 41. William Montgomery Watt: az iszlám rövid története. Bp., Akkord Kiadó, 2000.

96

42. “A világ helyzete” The state of the World. Sorozat 1991-2000. évenkénti megjelenéssel. A washingtoni Worldwatsch Institute jelentése a fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról. Föld Napja Alapítvány Kiadó 43. Hadtudományi Lexikon. A Magyar Hadtudományi Társaság kiadványa Bp., 1995. 44. Az ellenség neve. Szerk.: Szabó Márton Jószöveg Könyvek, 1998.

97

IDEGENNYELVŰ IRODALOM 1. Gustenau C. G.: Über den Konflikt des Waffenkofliktes. A fegyveres konfliktus fogalmáról Österreichische Militärische Zeitschrift. 1992/1. (Ford.: Szabó Ferenc) 2. Joachim Rühle und Eberhard Höppner: Gefahr durch etnische Konflikte. Az etnikai konfliktusok veszélyei.) Europäische Sicherheit 1997/1. (Ford.: Szabó Ferenc) 3. J. Kaczmarek: A korszerű erőszak jellege. MYSL Wojskowa, 1987/7. (Ford.: Rákos Péter) 4. Nightengale. K. M. – Schmitt J. – Sutton J. W. – Wilson G. I. Changing face of the war. A háború változó képe Military Review. 1989/10. (Ford.: Szabó Ferenc.) 5. S. Kenneth F. McKenzie, Jr,: The Revenge of the Melians: Assymetric Threats and Next QDR Institute for National Defence University Washington, D. C. 2000. 6. Ekhard Kohrs: Innere und äuβere Sicherheit gemeinsam betrachten. Europäische Sicherheit. 12/2001

98

PUBLIKÁCIÓS JEGYZÉK 1. A görög filozófia az emberről. Akadémiai Közlemények 1990/167. sz. 1,0 ív) 2. Vallásfilozófiai irányzatok. A panteizmus és a deizmus. Az újkori materializmus ZMKA Filozófia jegyzet 1990., 1,2 ív) 3. Nemzet és történetiség Akadémiai Közlemények 1991/175. sz. 1.0 ív) 4. Filozófiai szöveggyűjtemény szerkesztése. 1992-ben kiadva) hallgatói osztály részére 1990/91. tanévre Herakleitosz, Aquinói Szent Tamás, Karl Rahner, iv 0,8 ív) 5. A vallás és a vallásosság néhány kérdései a mai Magyarországon Társadalompolitikai kérdések hivatásos katonák részére. 1991. 4. füzet 6. téma 1,5 ív) 6. A görög bölcselet nagy alakjai és filozófiai iskolái. 1993. 3,0 ív ). Főiskolai

jegyzet)

7. A katonai főiskolai hallgatók erkölcsi nevelésének kérdései. Előadás az 1993. szeptemberében Kaposvárott tartott nemzetközi erkölcsfilozófiai konferencián AlpokAdria közösség kiadása 1994., Kaposvár, 0,5 ív) 8. Az erőszak, a konfliktus, a háború és a béke eszmetörténeti kérdései a XX. században Tanulmányok ZMKA 1996) 10. Huszadik századvégi elméletek a jövő biztonságáról és lehetséges konfliktusairól. Társadalom és Honvédelem 1999/4.) 11. Az erőszak XX. századi kérdései és új megjelenési formái. Társadalom és Honvédelem, 2000/4.) 12. Vallásfilozófia és teológiai áramlatok a XX. században. Az egyházak helyzete a 3. évezred kezdetén Magyarországon. Bevezetés az európai kultúra és bölcselet történetébe II. ZMNE, BP., 2001. szerk.: Prof. Dr. Vincze Lajos 13. Hermeneutikai filozófia és posztmodern életérzések a 20. század végén. uo.) 14. Az erkölcs néhány kérdése a klasszikus német filozófiában. Társadalom és Honvédelem 2001/3.) 15. A katonai etika a katonai felsőoktatásban. Új Honvédségi Szemle 2002/1.)