AZ EROTIKA AZ ÉLET IGENLÉSE MÉG A HALÁLBAN IS

E m il y B r o n t e

Az összes nő közül Emily Bronté-t mintha kivételes átok sújtotta volna. Rövid élete csupán mérsékelten volt boldogtalan. De erkölcsi tisztaságát mindvégig megőriz­ ve, alaposan megtapasztalta a Rossz feneketlen mély­ ségét. Bár kevesen voltak nála keményebbek, bátrab­ bak és egyenesebbek, a végletekig megismerte, mi a Rossz. Az irodalom, a képzelet, az álmodozás segítette hoz­ zá. Élete, mely harmincéves korában véget ért, minden lehetségestől távol tartotta. 1818-ban született, és rit­ kán hagyta el a yorkshire-i vidéki parókiát, a lápvidé­ ket, ahol a táj zordonsága összeillett az ír lelkész rideg­ ségével, aki csak szigorú nevelést volt képes adni szá­ mára, amelyből hiányzott az anyai gyöngédség. Anyja korán meghalt, és két nővére is kemény teremtés volt. Csupán egy megtévedt fivér képe veszett bele a balsors romantikájába. Tudjuk, hogy a három Bronté nővér a parókia ridegsége közepette az irodalmi alkotás túlfű­ tött légkörében élt. Összekötötte őket a mindennapok bensősége, anélkül azonban, hogy Emily feladta volna lelki magányát, amelyben alakot öltöttek képzeletének

kísértetei. Zárkózottságában is, kívülről nézve, maga volt a szelídség, a jóság, tevékeny és odaadó. Olyan némaságban élt, melyet külsőleg csak az irodalom tört meg. Halála reggelén, rövid tüdőbetegséget követően, felkelt mint rendesen, lement az övéihez, egy szót sem szólt, és anélkül, hogy visszafeküdt volna, még ebéd előtt kilehelte a lelkét. Orvost hívatni nem akart. Néhány verset és minden idők irodalmának egyik legszebb könyvét, a Wuthering Heightst1 hagyta maga után: Talán az egyik legszebb, szilajságában a legszilajabb szerelmi történetet... Mert a sors láthatóan azt akarta, hogy Emily Bronté —pedig szép volt - soha ne ismerje meg a szerelmet, azt is akarta, hogy a szenvedélyt szorongatónak ismer­ je, úgy hogy a szerelmet ne csak a fényhez, hanem az erőszakhoz és a halálhoz is kösse - mivel a halál nyil­ vánvalóan a szerelem igazsága. Mint ahogy a szerelem a halál igazsága is.

1Ismeretes, hogy a W uthering Heightsí franciára először „Les H auts d e H u r le v e n t” cím en fordították le (D eleb ecq u e fordítása). A „Wuthering Heights” valójában azt jelenti, hogy „Ott fent, ahol min­ dig dühöng a szél”; ez a neve az elszigetelt, elátkozott háznak, ahol a történet játszódik. (Magyarul Üvöltő sz elek címen jelent meg, 1940ben, Sőtér István fordításában, majd 1993-ban Borbás Mária fordítá­ sában - a szerk.)

10

AZ EROTIKA AZ ÉLET IGENLÉSE MÉG A HALÁLBAN IS Ha Emily Bronté-ról beszélek, végig kell vezessek egy alapigazságot, a gyökerekig hatolva. Az erotika, úgy gondolom, az élet igenlése még a halálban is. A szexualitás maga után vonja a halált, nem­ csak abban az értelemben, hogy az új jövevények a foly­ tatásai az elpusztultaknak és a helyükbe lépnek, ha­ nem azért is, mert a szexualitás veszélyezteti a szapo­ rodó lény életét. Szaporodni annyi, mint elpusztulni, és a legegyszerűbb ivartalan lények, ha szaporodnak, átalakulnak. Nem meghalnak, ha halálon az életből a bomlásba való átmenetet értjük, hanem aki létezett, ha szaporodik, megszűnik annak lenni, aki volt (mivel megkettőződik). Az egyéni halál nem más, mint a lény osztódásának egyik túlzó megnyilvánulása. Az ivaros szaporodás csupán egyik - a legbonyolultabb - oldala az ivartalan szaporodáskor zálogba adott élet halhatat­ lanságának. A halhatatlanságnak, egyszersmind az egyén halálának. Egyetlen állat sem juthat el az ivaros szaporodáshoz anélkül, hogy ne engedné át magát an­ nak a késztetésnek, amelynek kiteljesedett formája a halál. A túláradó szexualitás alapja az én elszigeteltsé­ gének tagadása, azé, aki csak úgy ismeri meg az ájultságot, ha meghaladja önmagát, ha kilép abból a szorí­ tásból, amelybe belevész a lét magányossága. Legyen bár szó a tiszta erotikáról (a szenvedélyes szerelemről), vagy a testek érzékiségéről, az intenzitás akkor a lég­ ii

nagyobb, amikor kiütközik a megsemmisülés, a lény halála. Amit bűnnek nevezünk, az következik abból, ami ilyen mélyen magában foglalja a halált. És a testtől elszakadt szerelem kínja a szerelem végső igazságát jel­ képezi, annál is inkább, mert őket, akiket összeköt a szerelem, eléri a halál és lesújt rájuk. Nem lehetne többet elmondani halandó lények sze­ relméről, mint amennyit az Üvöltő sz elek hőseinek, Catherine Earnshaw-nak és Heathcliffnek az összetar­ tozása elmond. Senki nem tárta fel erőteljesebben ezt az igazságot, mint Emily Bronté. Nem olyan nyíltan, ahogy én teszem, stílusom egész súlyával. Hanem az­ zal, hogy bizonyos értelemben istenien érezte át és fe­ jezte ki, h alálosan .

A

GYERMEKKOR, A JÓZAN ÉRTELEM ÉS A Rossz

Az Üvöltő szelek halálos szenvedélyessége olyan ere­ jű, hogy hiába beszélnénk róla, ha nem járnánk a végé­ re - amennyiben lehetséges - annak a kérdésnek, ame­ lyet felvet. Én a bűnt (ami közkeletű nézet szerint a Rossz mar­ káns kifejeződési formája volt, sőt, maradt) a legtisz­ tább szerelem gyötrelmeivel rokonítottam. Ez a paradox jellegű összevetés kínos tévesztésre ad alkalmat: igyekszem megokolni, hogy miért. Valójában az Üvöltősz ele k - bár Catherine és Heathcliff szerelme az érzékiség felől bizonytalanságban hagy 12

- a szenvedélyről szólva a Rossz kérdését veti fel. Mint­ ha a Rossz volna a szenvedély kimutatásának legmeg­ győzőbb módja. Ha eltekintünk a bűn szadista formáitól, az Emily Bronté könyvében megtestesülő Rossz talán legtökéle­ tesebb alakjában jelenik meg. Nem tekinthetjük a Rossz kifejeződésének azokat a cselekedeteket, melyek célja anyagi haszon vagy jótett. Ez a haszon kétségkívül egoista, de ez nem sokat szá­ mít, ha mást várunk tőle, mint magát a Rosszat, például valamely előnyt. Míg a szadizmusban arról van szó, hogy végignézzük és élvezzük a pusztítást - a legkeserűbb pusztítás pedig az emberi lény halála. A szadizmus az, ami a Rossz: ha valaki anyagi érdekből öl, az csak ak­ kor az igazi Rossz, maga a rossz, ha a gyilkos, a remélt hasznon túl, élvezi is, hogy lecsapott. Hogy meggyőzőbben ábrázoljam a Jó és a Rossz ké­ pét, az Üvöltő szelek alaphelyzetéig térek vissza, a gye­ rekkorig, amelyben elkezdődött - a maga teljességé­ ben - Catherine és Heathcliff szerelme. A két magára hagyott gyermek vad kóborlásai a lápvidéken - nem tartotta őket vissza semmilyen kötöttség, semmilyen konvenció (hacsak az nem, amely gátat vet az érzéki játékoknak, de ártatlanságában a két gyermek lerombolhatatlan szerelme más síkra helyeződött). Ez a sze­ relem talán visszavezethető annak az elutasítására is, hogy lemondjanak a gyermekkor vad szabadságáról, melyet érintetlenül hagytak a társasági modor és az il­ 13

lendőség bevett szabályai. Ennek a (világon kívüli) el­ vadult életnek egyszerűek a feltételei. Emily Bronté ér­ zékletesen írja le őket - maga a költészet, a spontán költészet körülményei ezek, irántuk egyik gyermek sem érzéketlen. A társadalom az ártatlanság szabad érvénye­ sülésével a számításon és az érdeken alapuló józan ér­ telmet szegezi szembe. A társadalom úgy alakítja a sa­ ját rendjét, hogy lehetővé tegye fennmaradását. A tár­ sadalom nem maradhatna fenn, ha a gyermekkor azon első érzésből fakadó öntörvényű indulatai uralkodná­ nak el, amelyek a gyermekeket egymás cinkosaivá tet­ ték. A társadalmi kényszer azt követelte volna a vadóc fiataloktól, hogy adják fel naiv öntörvényűségüket, azt követelte volna tőlük, hogy hajoljanak meg a felnőttek józan, józan és oly módon kiszámított konvenciói előtt, hogy abból a közösségnek előnye származzék. Az ellentétek erőteljesen megmutatkoznak Emily Bronté regényében. Jacques Blondel2 nyomán meg kell jegyeznünk, hogy a történetben „az érzelmek Catherine és Heathcliff életében a gyerekkorhoz kötődnek”. De ha a gyermekeknek megadatik is, hogy egy időre elfe­ lejtsék a felnőttek világát, mégis ez a világ vár rájuk. A katasztrófa bekövetkezik. Heathcliff, a talált gyermek menekülni kényszerül a Catherine-nel folytatott lápvi­ déki barangolások csodás világából. Kitartó kemény­ sége ellenére ő mégis megtagadja gyermekkora vadsá­

2Jacques Blondel: Em ily B rontë, E xp érien ce spirituelle et créa tio n p o étiq u e, P.U.F., 1955, 406.

14

gát: enged a könnyű élet vonzásának, mely elcsábítja egy fiatal, gazdag és érzékeny nemesember személyé­ ben. Az igazat megvallva Catherine-nek Edgár Lintonnal való házasságában van valami kétes. Valójában nem le­ csúszás. A Wuthering Heights melletti Thrushcross Grange világa, ahol Linton és Catherine él, Emily Bronté gondolkodásában nem megállapodott világ. Linton nagylelkű, nem hagyott fel a gyermekkor természetes büszkeségével, de kiegyezik. Szuverenitásával felül­ emelkedik azokon az anyagi előnyökön, melyekben része van, de ha nem értene egyet mélységesen a józan értelem megállapodott világával, akkor nem is lenne képes rá, hogy élvezze előnyeit. Heathcliffnek így min­ den alapja megvan arra, hogy - miután gazdagon vissza­ tér hosszú utazásából - azt gondolja, Catherine elárulta a gyermekkor föltétien szuverén világát, melyhez vele együtt testben és lélekben tartozott. Csetlőn-botlón követtem egy olyan történetet, amely­ ben Heathcliff fékevesztett erőszaka az elbeszélő nyu­ godt és egyszerű hangján szólal meg... A könyv témája az elátkozott lázadása, akit a sors kiűz birodalmából, s akit semmi nem tart vissza attól, hogy égve a vágytól újra rátaláljon elveszett birodalmára. Leteszek arról, hogy részletesen ismertessek egy sor epizódot, melyek lenyűgöznek intenzitásukkal. Csak arra szorítkozom, hogy emlékeztessek rá: nincs törvény, se erő, nincs konvenció, se könyörület, amely akár egy pillanatra is féket vetne Heathcliff dühének: csak maga a halál, mert lelkiismeretlenségében és elvakultságában 15

ő az oka Catherine betegségének és halálának, akit min­ denek ellenére a magáénak tart. Megállók egy pillanatra az Emily Bronté képzeleté­ ben és álmában született lázadás erkölcsi mondaniva­ lójánál. Ez a lázadás a Rossznak a Jó elleni lázadása. Valójában esztelenség. Mi más lenne a gyermekkor e birodalma, melyről Heathcliff ördögi akarattal nem hajlandó lemondani, ha nem a lehetetlen és a halál? Ezzel a józan értelem uralta világgal szemben, melyet a fennmaradás akarata ala­ poz meg, a lázadás előtt két út áll. A leggyakoribb, s amelyikről itt szó van, az az ésszerűség cáfolata. Könnyű meglátni, hogy e való világ elve igazából nem a józan értelem, hanem az önkénnyel kiegyező értelem elve, mely a múlt gyermeki szilajságából vagy indulataiból táplálkozik. Ez a lázadás a felszínre hozza a Jónak a szilajság vagy a hiábavaló indulatok képében megjele­ nő Rossz elleni harcát. Heathcliff ítélkezik azon világ felett, amellyel szemben áll: az biztos, hogy a Jóval nem azonosíthatja, mivel küzd ellene. De hogy dühödten küzd ellene, azt tiszta fejjel teszi: tudja, hogy az a Jót és a józan értelmet képviseli. Gyűlöli az emberiességet és a jóságot, melyek gúnyt váltanak ki belőle. Ha a törté­ neten —a történet varázsán - kívül képzeljük el, jelle­ me mesterkéltnek, kiagyaltnak tűnik. De szerzője álom­ világából született, nem pedig logikájából. A regényirodalomnak nincs valóságosabb és mindennapibb alak­ 16

ja Heathcliffnél, habár alapigazságot testesít meg, a gyer­ mekét, aki fellázad a Jó világa, a felnőttek világa ellen, és gátlástalan lázadásával a Rossz mellé szegődik. E lázadásban nincs olyan törvény, amelynek meg­ szegése ne volna Heathcliff kedvére való. Rájön, hogy Catherine sógornője szerelmes belé: azonnal feleségül veszi, hogy Catherine férjének a lehető legnagyobb fáj­ dalmat okozza. Megszökteti, majd alighogy elveszi, csú­ fot űz belőle, s oly kíméletlenül bánik vele, hogy a két­ ségbeesésbe hajszolja. Jacques BlondeP nem alaptala­ nul veti egybe Sade és Emily Bronté egy-egy mondatát. Sade Justine hóhérával a következőket mondatja: „Mi­ csoda kéjes cselekedet a rombolás. Nem ismerek na­ gyobb gyönyörűséget, nincs ahhoz fogható önkívület, mint amibe akkor kóstolunk bele, mikor e felséges gya­ lázatosságnak adjuk át magunkat.” Emily Bronté pedig így beszélteti Heathcliffet: „Ha ott születtem volna, ahol a törvény kevésbé szigorú és az ízlés kevésbé finnyás, estéli szórakozásként azzal traktálnám magam, hogy las­ san ízekre szedem kettejüket!”4 E m il y B

r o n t é és a m e g sz e g é s

Önmagában véve egy ilyen, tökéletesen a Rossz­ nak elkötelezett hős kitalálása egy erkölcsös és ta­ pasztalatlan fiatal leánytól paradoxon lenne. De el­ * Id. m ű, 386. 4Emily Bronté: Üvöltő szelek. Európa Könyvkiadó, 1993. Borbás Má­ ria fordítása.

17

mondom, hogy Heathcliff kitalálása miért is olyan zavarba ejtő. Maga Catherine Earnshaw föltétlenül erkölcsös. Annyira, hogy belehal abba, mert nem tud elszakadni attól, akit gyermekként szeretett. De tudva, hogy lelke mélyén ott lakozik a rossz, szeretetében kimondja róla a döntő mondatot: „I am H ea th cliff (Heathcliff én va­ gyok).” Ilyenformán a Rossz, ha igazi mivoltában vesszük szemügyre, nemcsak a gonosz álma, hanem bizonyos fokig a Jó álma is. A halál ennek az esztelen álomnak a keresett, szívesen fogadott büntetése, de semmi nem akadályozhatja meg, hogy ezt az álmot megálmodják. Ez történt a szerencsétlen Catherine Earnshaw-val. Ugyanakkor el kell mondani, hogy ez történt Emily Bronté-val is. Hogyan is kételkednénk abban, hogy Emily Bronté, aki úgy halt meg, hogy átélte az általa leírt állapotokat, ne azonosult volna ném iképp Catherine Earnshaw-val? Az Üvöltő szelekn ek van egy olyan indíttatása, ame­ lyet a görög tragédiákéhoz hasonlíthatunk, mégpedig abban az értelemben, hogy ennek a regénynek a tárgya a törvény tragikus áthágása. A tragédia írója egyetértett azzal a törvénnyel, amelynek áthágását megírta, de megindultságát arra a rokonszenvre alapozta, amelyet a tör­ vény áthágója iránt érzett, s ki is fejezett. A bűnhődést mindkét esetben a megszegés indítja el. Heathcliffnek, mielőtt meghalna - amikor a halálán van - , különös üd­ vözülésben van része, de ez az üdvözülés riasztó, tragi­ 18

kus. Catherine, aki szereti Heathcliffet, úgy hal meg, hogy ha testében nem is, de lelkében megszegte a hű­ ség törvényét, Catherine halála pedig „örökös lelki gyöt­ relem”, melyet Heathcliffnek erőszakossága miatt el kell szenvednie. A törvény az Üvöltő szeleléoen - mint a görög tragé­ diában - önmagában véve nincs pellengérre állítva, de az, amit tilt, nem olyan terület, ahol az embernek nincs semmi keresnivalója. A tiltott terület a tragikum tere, vagy helyesebben szólva a szentségé. Igaz, hogy ezt a területet az ember kizárja, de azért teszi, hogy felmagasztalja. A tilalom isteníti azt, amihez hozzáfér­ ni nem enged. A hozzáférést a bűnhődésnek —a ha­ lálnak - rendeli alá. Ezért a tilalom épp annyira hívo­ gat, mint amennyire visszatart. Az Üvöltő szelek, a görög tragédia - és tágabb értelemben minden vallás — ta­ nulsága az, hogy létezik egy állapot, az isteni megrészegülésé, melyet a számítgatás józan világa nem ké­ pes elviselni. Ez az állapot ellentétes a Jóval. A Jó a közös érdekre való gondon alapszik, amelyben szük­ ségszerűen benne van a jövőre való gond. Az isteni megrészegedés, mely rokon a gyermekkor „első ér­ zésből fakadó indulataiéval, teljes egészében a jelen­ hez kötődik. A gyermeknevelésben a jelen pillanat előnyben részesítését általában Rosszként definiálják. Azoktól, akiknek „meg kell érniük”, a felnőttek eltilt­ ják a gyermekség felséges birodalmát. De a jelen pil­ lanatnak a jövő érdekében való végérvényes elítélése, 19

ha elkerülhetetlen is, mégis téves. Hasonlóképpen, ha tilos is, mert veszélyesnek tartott a könnyű hozzáférés, mégis újra rá akarunk találni a pillanat terére (a gyer­ mekkor birodalmára), s ehhez az kell, hogy időlege­ sen megszegjük a tilalmat. Az időleges megszegés annál is inkább szabad, mi­ vel a tilalmat érthetetlennek veszik. Olyannyira, hogy Emily Bronté - és Catherine Earnshaw - mindkettőjük­ re a megszegés és a bűnhődés fénye vetül - kevésbé az erkölcs, mint inkább a túlzott erkölcsösség szülötte. A túlzott erkölcsiségből fakad az erkölcs elleni kihívás, ami m in den ekfelett az Üvöltő szelek lényege. Anélkül, hogy ezzel összevethető, mindenre kiterjedő elemzés­ be bocsátkozna, Jacques Blondel jól érzi ezt az össze­ függést. „Emily Bronté - írja5 - ...képesnek bizonyul arra, hogy függetlenítse magát és megszabaduljon min­ den etikai vagy társadalmi természetű előítélettől. így mint fénynyaláb, összetartva fejlődnek a különböző éle­ tek, melyek mindegyike - ha a drámában szereplő leg­ főbb ellenfelekre gondolunk - a társadalomtól és az erkölcstől való teljes függetlenedést jeleníti meg. A vi­ lággal való szakítás akarata ez: jobban megragadni az életet a maga teljességében, és a művészi alkotásban találni meg azt, amit a valóság megtagad. Az ébredés ez, a még nem sejtett, a lappangó lét igazi felfedezése. Hogy ez a megszabadulás minden művész számára szükséges, vitathatatlan, „hevesebben érezh etik át azok, 5I d .

20

m ii,

4 06 .

akikbe a z etikai értékek a legerősebben beleiv ó d ta k ”.6 Mert mindent összevetve, az erkölcs törvényének áthá­ gása és a túlzott erkölcsiség közti szoros egybeesés az Üvöltő szelek leglényege. Egyébként7 Jacques Blondel gondosan leírta azt a vallásos világot - a túlfűtött metodizmus emlékeitől áthatott protestantizmust —, amelyben a fiatal Emily Bronté nevelkedhetett. Feszes erkölcsök és szigorúság fojtogatta világ volt ez. Az Emily Bronté magatartásában megmutatkozó szigorúság más, mint amin a görög tragédia alapszik. A tragédia a leg­ elemibb vallási tilalmak szintjére helyeződik, mint a gyil­ kosság vagy a vérfertőzés törvénye, melyet a józan ér­ telem nem okol meg. Emily Bronté megszabadult az ortodox nézetektől, eltávolodott a kereszténység egy­ szerűsítésétől és naivitásától, de családja vallásos szel­ lemében ő is osztozott. Főként annyiban, hogy a ke­ reszténység szigorúan ragaszkodik a Jóhoz, amit a jó­ zan értelemre alapoz. Az a törvény, amelyet Heathcliff megszeg - s vele együtt Catherine Earnshaw, azzal hogy akarata ellenére szereti őt - , mindenekelőtt a józan ér­ telem törvénye. Legalábbis egy olyan közösség törvé­ nye, amelyet a kereszténység hozott létre az eredeti val­ lási tilalom, a szentség és a józan értelem egybeesése alapján.8 A kereszténységben Istent, a szentség alapját részben elkerülik a korlátlan erőszak megnyilvánulá­ 6Kiemelés tőlem. (G. B.) 71d. mű, 109-118. 8Az bizonyos, hogy a kereszténység határain belül a józan értelem megalkuszik a túlzásokat leképező társadalmi konvenciókkal.

21

sai, melyek a legősibb időkben az isteni világot meg­ alapozták. Változtak a körülmények: amit az eredeti ti­ lalom feltétlen kizár, az az erőszak (a gyakorlatban a józan értelem vagy a tilalom egy és ugyanaz, és az ere­ deti tiltás is, tulajdonképpen, valahol megfelel a józan értelemnek). A kereszténységben bizonytalan a kapcso­ lat Isten és a józan értelem között - egyébként ez a ké­ tely a tápja a kínos bizonytalanságnak, innen eredez­ tethetek például a janzenista ellenirányzat törekvései. Az, amit a kereszténységben hosszú ideje meglévő bi­ zonytalanság Emily Bronté magatartásából kivált, az a megingathatatlan erkölcsi szilárdság oldalán álló szent erőszak álma, melyet nem tompítana semmiféle, a tár­ sadalom rendszerével való megalkuvás vagy kiegyezés. így, a bű n h őd és borzalm án át vezet vissza az út a gyermekkor - a mesterkéletlen és ártatlan indíttatások - birodalmába. Visszavezet a tiszta szerelemhez, a szerelem igazsá­ gához, ami - mint mondtam - a halál igazsága. A halál és az isteni megrészegedés p illa n a ta össze­ mosódik azáltal, hogy mindkettő szemben áll a józan értelem számításain alapuló Jó szándékaival. De szem­ benállásukkal a halál és a pillanat minden számítás vég­ ső célja és eredménye. És a pillanat jegye a halál, s mi­ vel pillanat, lemond arról, hogy számítóan a fennmara­ dásra törekedjen. Az új, egyedi lény pillanata az elpusz­ tult lények halálától függött. Ha ők nem pusztultak vol­ na el, nem lett volna hely az újak számára. A szaporo­ dás és a halál a feltétele az élet szüntelen megújulásá­ 22

nak, feltétele a mindig újabb pillanatnak. Ez az oka annak, hogy az élet varázslatára csak a tragikum felől tekinthetünk, de ez az oka annak is, hogy a tragédia miért előjele a varázslatnak. Mindezt, meglehet, a romanticizmus is hirdeti,9 de a legemberibben, mindent összevetve, az Üvöltő szelek, ez a kései remekmű teszi. AZ IRODALOM, A SZABADSÁG ÉS A MISZTIKUS TAPASZTALAT Ebben az életfelfogásban az a leginkább figyelemre méltó, hogy amit hirdet - a kereszténységgel vagy az ősvallással ellentétben - , nem együvé tartozók közös­ sége felé irányul s alkotja alapját. Az elszigetelt és el­ tévedt egyénhez szól, akinek csak a pillanat erejéig nyújt valamit: csupán irod alom . Útja a szabad, irányí­ tatlan irodalomé. Ennélfogva kevesebb, mint a pogány bölcsesség vagy az egyház tanítása, gyakorta ki kell egyeznie a konvenciókat (túlzásokat), de a józan ér­ telmet is megtestesítő társadalmi szükséglettel. Csupán az irodalom tudta a maga valóságában, mi a tétje a törvény áthágásának - ami nélkül értelmét vesztené a törvény - fü ggetlen ü l a létreh ozan d ó rendtől. Az iro­ dalom nem vállalhatja magára azt a feladatot, hogy megszabja a közösség szükségleteinek rendjét. Számára 9Jacques Blondel megjegyzi, milyen sokat köszönhet Emily Bronté a romanticizmusnak, és különösen Byronnak, akit bizonyára olva­ sott.

23

nem felel meg, hogy ekként összegezzen: „amit kimondtam, az a város törvényeinek feltétlen betartásá­ ra kötelez bennünket”, vagy ahogy a kereszténység teszi: „amit elmondtam (az Evangélium tragédiája), arra kötelez bennünket, hogy a Jó (vagyis ténylegesen a józan értelem) útját válasszuk”. Az irodalom ráadásul, akárcsak a törvény áthágása, még veszélyes is. Mivel nem irányított, felelőtlen. Nem köti semmi. Kimondhat mindent. Vagyis (amennyiben hiteles, általában és egészében) akkor lenne nagyon veszélyes, ha nem azok nevében szólna, „akikbe az etikai értékek a legmélyebben bele­ ivódtak”. Ez nem nyilvánvaló abban az értelemben, hogy gyakran a lázadó egyben látnok, de az irodalom csak akkor tölti be igazi szerepét, ha megvan benne a vágy, hogy szoros kapcsolatot teremtsen az olvasóval. (Nem azoknak a könyveknek a tömegéről beszélek, melyek célja, hogy olcsón sokakat félrevezessenek.) Igazság szerint az irodalom - amely a romanticizmus óta összefüggésben van a vallás dekadenciájával (még­ pedig úgy, hogy - kevésbé fontoskodón, kevésbé el­ kerülhetetlenül - arra hajlik, hogy tapintatosan a vallás örökébe lépjen), nem is a vallás, mint inkább a miszti­ cizmus lényegéhez áll közel, amely az irodalomnak szinte társadalomidegen, oldalági rokona. Mi több, a miszticizmus közelebb áll ahhoz az igazsághoz, ame­ lyet én igyekszem hirdetni. Miszticizmuson nem azo­ kat a gondolati rendszereket értem, amelyeknek ezt a homályos nevet adták: én a „misztikus tapasztalatára 24

gondolok, a magányban megtapasztalt „misztikus álla­ potokéra. Ezekben az állapotokban más igazságot is­ merhetünk meg, nem a tárgyak (majd az alany) észle­ lésével kapcsolatosokat, az észlelés intellektuális kö­ vetkezményei révén. Ez az igazság azonban nem ölt testet. Az összefüggő beszéd nem tud számot adni róla. Közölhetetlen lenne, ha kétféleképpen nem közelíthet­ nénk hozzá: a költészettel és azon feltételek leírásával, amelyek ezekhez az állapotokhoz segítenek. Ezek a feltételek határozottan megfelelnek az álta­ lam említett témáknak, melyek megalapozzák az igazi irodalom kiváltotta érzelmi felindulást. Mindig a halál legalábbis a fennmaradás boldogságát kereső elszige­ telt egyén rendszerének az összeomlása - vezeti be azt az elszakadást, amely nélkül senki nem juthat el az el­ ragadtatás10 állapotába. Amire rátalálunk az elszakadás és a halál ösztönzésében, az mindig a létezés ártatlan­ sága, mámora. Az elszigetelt lény elvész valami más­ ban, mint önnönmaga. Nem számít, hogy az a „más” adott esetben miként jelenik meg. Ez mindig olyan va­ 10„Meghalni önmagunk számára” - ezen alapszik a keresztény misz­ tika. A keleti misztikának ugyanez az alapja. „India számára —írja M ircea E lia d e - a metafizikai tudás az elszakadás és a halál össze­ függésében mutatkozik meg... és ez a tudás egy sor misztikus ter­ mészetű következménnyel jár. A jógi arra törekszik, hogy függetle­ nítse magát a profán világtól... arról álmodik, hogy »meghaljon e vi­ lág számára«. Valójában egy olyan h a lá ln a k vagyunk tanúi, amelyet újjászületés követ, egy másik létezési módnak - annak, amelyet a megszabadulás hoz el.” ( Le Yoga, Im m ortalité et liberté. Payot, 1954. 18-19.)

25

lóság, amely túllép a megszokott határokon. Az a más, még ha a végtelenségig határtalan is, elsősorban még­ sem valami, hanem sem m i. „Isten semmi” - jelenti ki Eckhart. A mindennapi életben a „szeretett lény”, má­ sokkal ellentétben, nem a korlátok nélküli lény-e? (Az egyetlen lény, akiben már nem vagy kevésbé érezzük a sorvasztó elszigeteltségbe zárkózott egyén korlátait?) A misztikus állapotot különösen jellemzi az igyekezet arra, hogy radikálisan - módszeresen - felszámolja an­ nak a világnak a többszörös képét, amelybe a fennma­ radásra törekvő egyéni lét illeszkedik. Az azonnali in­ dulatok valóságában (mint a gyermekkor vagy a szen­ vedély) ez az igyekezet nem módszeres, a korlátokkal való szakítás passzív, nem megfeszített szellemi erőfe­ szítésre következik be. Csakhogy ennek a világnak a képe nem egységes, vagy ha már összeállt, a szenve­ dély ereje túllép rajta: igaz, hogy a szenvedély az ön­ magunk elvesztése okozta élvezet tartósságára törek­ szik, de első megnyilvánulása nem az-e, hogy megfe­ ledkezzünk önmagunkról a másik javára? Nem kétel­ kedhetünk abban, hogy lényegében egyazon készte­ tésnek engedelmeskedünk, amikor megszabadulunk érdekeink latolgatásától, átéljük a jelen pillanat heves­ ségét. A miszticizmus nem fordít figyelmet a gyermek­ kor önkéntelenségére, sem a szenvedély véletlensze­ rűségére. De az önkívület kifejezésére kölcsönveszi a szerelem szókincsét, és a szónoki elmélkedésen való önfeledt merengése a gyermeki nevetés egyszerűségé­ vel ér fel. 26

Hiszek abban, hogy mindenképp hangsúlyozni kell a modern irodalmi hagyomány és a misztikus élet ro­ kon vonásait. Az összevetés egyébként elkerülhetetlen, ha Emily Bronte-ről van szó. Jacques Blondelnek a közelmúltban megjelent mun­ kája határozottan misztikus tapasztalatról beszél, mint­ ha Emily Bronté-nak Ávilai Terézhez hasonlóan láto­ másai, önkívületi pillanatai lettek volna. Jacques Blondel talán különösebb indok nélkül mond véleményt. Sem­ milyen bizonyíték, semmilyen adalék nem támasztja alá azt az értelmezést, amelyet ő, őszintén szólva, csak fel­ vet. Előtte voltak mások, akik közös jegyeket fedeztek fel Szent Teréz lelkiállapotai és azon érzelemvilág kö­ zött, amelyet Emily Bronté fejezett ki a költeményei­ ben. Ennek ellenére kétséges, hogy az Üvöltő szelek szerzője ismerte volna, milyen az, amikor valaki mód­ szeresen magába száll, hiszen lényegénél fogva ez a szó szoros értelm ében vett m isztiku s ta p a sz ta la t. Jacques Blondel idéz néhány versrészletet. Való igaz, metsző érzéseket és zaklatott lelkiállapotokat írnak le, melyek megfelelnek a túlzásig felfokozott lelki tusák minden eshetőségének. Végtelenül mély, végtelenül heves tapasztalatról szólnak, a magány szomorúságá­ ról, öröméről. Valójában semmi nem ad módot arra, hogy világosan megkülönböztessük az esetleg csak a költészet eszközeivel megfogalmazott és közvetített ta­ pasztalatot attól a célzatosabb szándéktól, amely vala­ mely vallás vagy (pozitív vagy negatív) világképzet alap­ elveinek van alárendelve. Sőt, bizonyos értelemben 27

ezek az eszeveszett indulatok, melyeket a véletlen irá­ nyít, s melyek soha nem mentesek némi kusza gondol­ kodásmódtól, néha a legsokatmondóbbak. Az a világ, amelyet - homályosan - a versek felfednek számunk­ ra, roppant kiterjedt, egyúttal felkavaró. Meghatározá­ sához azonban nem tudjuk közvetlenül egybevetni az­ zal a viszonylag ismert világgal, melyet a nagy miszti­ kusok írtak le. Ez egy kevésbé nyugodt, vadabb világ, melynek erőszaka nem oldódik fel a lassan és hossza­ san átélt megvilágosodásban. Ez - mondjuk ki - olyan világ, amely közelebb áll ahhoz a kimondhatatlan gyöt­ relemhez, amelyet az Üvöltő szelek jelenít meg. D e n em kell irgalom, m ely enyhít kínom on, szen t a szenvedés, h a heves k ín p ad ra von, borítsa pokol-tűz, m ennyei fény-palást, h a lá lo m h o z z a bár, gyön yörű látom ásZ11 Számomra ezek a verssorok adják a legerőteljesebb és legszemélyesebb képet Emily Bronté - sajátos indít­ tatású lelkiállapotokat leíró - költészetéről. Végül is nem sokat számít, kiderül-e, hogy Emily Bronté ezen az úton járva ismerte avagy nem mindazt, amit mi misztikus tapasztalatnak hívunk. De ennek a tapasztalatnak láthatóan a legmagasabb fokára jutott el.

11 The P riso n er(A Rab), Orbán Ottó fordítása. (Angol költők antoló­ giája, Móra, 1960.) Ez az egyébként cím nélküli töredék (franciául) Emily Bronté Les O rages du Coeur (A szív viharai) című kötetében jelent meg.

28

„Minden arra mutat - írja André Breton12 hogy a léleknek van egy pontja, ahonnan nézve élet és halál, v aló ság o s és képzeletbeli, múlt és jövő, közölhető és közölhetetlen már nem ellentétei egymásnak.” Hozzátenném még: a Jó és a Rossz, a fájdalom és az öröm sem. Ezt a pontot mind a szenvedélyes irodalom, mind a misztikus tapasztalat szenvedélyessége megcé­ lozza. Az út nem számít, csak a pont. De még azt is látni kell, hogy - Emily Bronté leg­ szenvedélyesebb és legköltőibb műve - az Üvöltő sze­ lek annak a „magaslatinak a neve, ahol az igazság megmutatkozik. Ez a neve annak az elátkozott háznak, amelyre Heathcliff, a befogadott, kárhozatot hoz. Meg­ lepő paradoxon, hogy az elátkozott helytől távol „a lé­ nyek elsorvadnak”.13 Valójában az az erőszak, amelyet Heathcliff a házra kényszerít, olyan szerencsétlenség, egyszersmind boldogság forrása, amely csak „a fékte­ len természetűeket ragadtatja el”. Emily Bronté rendkí­ vül sötét történetének a végén hirtelen feldereng egy halovány fénysugár. Amikor az erőszak ráveti árnyát, amikor a lény „szem­ től szembe” találja magát a halállal, az élet feltétlen üd­ vözülés. Semmi nem pusztíthatja el. A halál megújulá­ sának feltétele.

12A sz ü rrea liz m u s kiáltv án y ai, „Második kiáltvány” (1930). 13J. Blondel: Em ily B ron té. 389.

29

A ROSSZ JELENTÉSE A Rossz, az ellentétek ezen összemosódásakor, már nem az a természetes renddel jóvátehetetlenül szem­ ben álló alapelv, mint a józan értelem korlátain belül. A halál, mivel az élet feltétele, a Rossz, mivel természeté­ nél fogva a halálhoz kapcsolódik, közvetve ugyancsak alapja a létnek. A lét nem ítéltetett a Rosszra, de ha meg­ teheti, nem szabad hagynia, hogy a józan értelem korlátai közé szoruljon. Először el kell fogadnia ezeket a korlátokat, el kell ismernie az érdek latolgatásának szükségességét. De abból, hogy elfogadja a korlátokat, a számítgatás szükségességét, tudnia kell, hogy egy sem­ mivel sem helyettesíthető, szuverén részt veszít el ön­ magából. A Rossz, mivel a halál iránti vonzódást tükrözi, és mivel kihívás, mint az erotika minden formájában, egyébként mindig csak bizonytalan elítélés tárgya. Ez a dicsőségben bevégzett Rossz, ugyanolyan, mint ami­ lyent a háború vállal fel, olyan feltételek mellett, ame­ lyek ma jóvátehetetlennek bizonyulnak. És a háború­ ból a mások feletti uralom következik... Hiábavaló len­ ne egyébként eltitkolni, hogy a Rosszban mindig ben­ ne van a még rosszabba való átcsúszás, ami indokolja a szorongást és az undort. Mint ahogy az is igaz, hogy a Rossz, ha a halál iránti érdektelen vonzódás jegyében vesszük szemügyre, különbözik attól a Rossztól, mely­ nek lényege az önös érdek. A „haszonszerzési vágy­ ból” elkövetett bűncselekmény szemben áll a „szerel­ 30

mi” bűnténnyel. A törvény mindkettőt elutasítja, de a leginkább emberközeli irodalom a szenvedély, a sze­ relem kitüntetett színtere. Azért a szenvedély nem me­ nekül meg az átoktól: csak „kárhozat a jussa” annak, ami az emberi életben a legsúlyosabb jelentést hordoz­ za.1'1A kárhozat a legkevésbé illuzórikus áldás útja. A büszke lény em elt fő v e l elfogadja a kihívás leg­ ádázabb következményeit is. Néha még elébe is megy. A „kárhozatos rész” a játék, a véletlen, a veszély tere. Meg az öntörvényűségé, de az öntörvényűségért bűn­ hődni kell. Az Üvöltő szelek a kíméletlen öntörvényűség kusza világa. A bűnhődés világa is. Ha megadatott a bűnhődés, áttetszik rajta a mosoly - végső soron maga az élet.

14 A „La Part Maudite”-ben (A kárhozatos rész) (Ed. Minuit, 1949) megkíséreltem bemutatni e látásmód alapjait a vallás- és a gazda­ ságtörténetben.

W il l ia m B l a k e

Ha az angol irodalomból meg kellene adnom azok­ nak a nevét, akik lelkem mélyéig felkavartak, habozás nélkül John Fordot, Emily Bronté-t és William Blake-et nevezném meg.1 Az efféle rangsorolásnak nincs sok ér­ telme, de az itt csokorba gyűjtött nevek egyforma erőt sugároznak. Újonnan lépnek elő a sötétségből, és ben­ nük végletes szenvedéllyel köszönt be a m aku látlan Rossz. Ford a bűnös szerelem páratlan képét hagyta ránk. Emily Bronté a talált gyermek gonoszságában látta az egyetlen világos választ a ridegségre, mely elemésztet­ te. Blake kikezdhetetlen egyszerűségű mondatokban tudta az embert költészetté és a költészetet a Rosszá változtatni.

1Franciaországban a látomásos festőt és költőt, William Blake-et csak rövid ideje és kevesen ismerik és értékelik. írásai ritkán hatnak azok­ ra, akik pedig azonosulhatnának eltökélt szabadságvágyukkal. Éle­ tének és gondolatainak vallásos jellege minden bizonnyal ellene dol­ gozott. Franciaországban talán nem akadt olyan olvasókra, akik meg­ ragadhatták volna mély értelmét, Csodálkozom, hogy Blake és a szür­ realizmus rokonsága oly ritkán és oly homályosan tűnik elő. Az olyan különös írást, mint amilyen a „Sziget a Holdon”, alig ismerik.

Sí)

\ W illiam B

lake é l ete és m ű v e

William Blake élete mindennapos volt talán; szabá­ lyos, minden kaland híján. Mégis meghökkent abszo­ lút kivételességével, mert a legtágabb értelemben túl­ csordul az élet közönséges keretein. Kortársai egy kis­ sé ismerték: még életében szert tett némi hírnévre, de csak bizonyos körökben. Wordsworth és Coleridge nagyra becsülték ugyan, de bizonyára némi fenntartás­ sal (Coleridge legalábbis sajnálkozott írásainak szemér­ metlensége miatt). A leggyakrabban valószínűleg fél­ reszorították: „őrült”, mondogatták. Még halála után is ezt hajtogatták.2 Művei (írásai és festményei) kiegyen­ súlyozatlanok. Meglepnek, mivel semmibe veszik a 2Látomásai, amelyekről bensőségesen beszélt, nyelvi túlkapásai, s a képeire és verseire jellemző burjánzó képzelet biztosan hozzájárul­ tak ahhoz, hogy Blake-et őrültnek tartsák, de csak első pillantásra. Rendelkezünk olyan emberek tanúvallomásaival, akik miután meg­ ismerkedtek vele és kezdetben elmeháborodottnak gondolták, ha­ mar rájöttek, hogy ebből semmi nem igaz, és ezt szívesen el is is­ merték. Mindamellett, az előbb említett emberek még éltek, amikor kialakult a legenda, hogy a látomásos ember harminc évet töltött a bolondokházában. A legenda egy újságcikk nyomán támadt, amely a párizsi Reuue B ritan n iqu e-b an jelent meg, 1833-ban (3. sorozat, IV. k., 183-186.): „A Bedlam kórház két leghíresebb lakója, írja a névtelen szerző, a gyújtogató Martin... és Blake, akit L átn okn ak ne­ veztek el. Amikor körbejártam, és megvizsgáltam az ott tartózkodó bűnöző és bolond népséget, kértem, vezessenek Blake cellájába, Magas, sápadt em ber volt, jól b eszélt, igazi ék esszólással; a démonológia évkönyveiben semmi nincs nagyszerűbb Blake láto­ másainál. Nem egyszerű hallucináció áldozata volt, mélységesen hitt

90

m eg szok o tt szabályokat. Valami zabolátlan, a tö b bi em ber rosszallására valam iféle süketség em eli a fennköltig ezek et a verseket és vad ecsetk ezelésű alakjait. Blake, aki látom ásos em ber volt, soha nem tulajd oní­ tott valós értéket látom ásainak. Nem volt őrült, látom á­ sait pusztán em berinek tartotta, bennü k az em beri szel­ lem alkotásait látta. Furcsa m ódon azt m ond ják:3 „Sokan m áso k is alá­ ereszkedtek a tudattalan m élységes m ély ség eib e, de soha nem tértek vissza. Az elm egy óg yin tézetek tele

látomásainak igazában, Miclielangelóval társalgóit, Semiramisszal vacsorázott.. .Ez az ember a Szellemek festőjének vallotta magát... Amikor cellájába beléptem, éppen egy bolhát rajzolt, aminek a szel­ leme, miként állította, megjelent előtte... ” Blake valóban lerajzolta a kérdéses bolha szellemét: a „The Ghost of a Flea” című rajzot ma a Taté Galleryben őrzik. Ha Blake életéről nem volnának részletes és folyamatos ismereteink, amelyek minden bizonnyal kizárnak egy mégoly kurta bedlami tartózkodást is, akkor akár komolyan vehet­ tük volna a Rem ié B rita n n iq u e elbeszélését. De Mona Wilson ráta­ lált a forrására. A Reuue B rita n n iq u e krónikása a M outhly M a g a z in é egyik, 1833-ban közzétett cikkét vette át. A Reuue B rita n n iq n e-h o z hasonlóan a M outhly M a g a z in é is a látomásos Blake-ről és a gyújto­ gató Martinról beszél, de csak a Martinról szóló rész említi Becllamot. A Reuue B rita n n iq u e szerzője a Bedlamba helyezte mindkét szerep­ lőt, akikről a forrásként használt cikk szólt. Mona Wilson könyvé­ ben, The life o fW illia m B la k e (London, Hart-Davis, 2. kiadás, 1948.), megtaláljuk a két cikk francia és angol változatát. Meglehet, hogy ezzel vége a legendának, amelynek eredete kiderült. Mindazonáltal 1875-ben a C orn hill M a g a z in é egyik cikke ismét arról a harminc évről beszélt, amelyet Blake a bolondokházában töltött. 3W. P. Witcutt: in B la k e. A P sy ch olog ical Study. Hollis and Carter, London, 1946. 18.

91

vannak, mivel az őrült modern meghatározása azt az embert jelöli, akit elárasztottak a tudattalan szimbólu­ mai. Blake az egyetlen, aki oly messzire kalandozott, mint ők, és mégis ép szellemű maradt. Akik pusztán költők, mint Nietzsche vagy Hölderlin, akik csak a köl­ tészet köldökzsinórjával tudtak a felső világhoz kap­ csolódni, elbuktak.” A józan értelem ilyetén ábrázolá­ sának talán az az értelme, hogy benne a költészet az értelem ellentéteként jelenik meg. Egy költő általános alkalmazkodása az élet józan értelméhez a költészet hitelességével menne szembe. A műtől mindenesetre visszavonná kétségbevonhatatlanságát, öntörvényű szenvedélyét, ami nélkül csonka a költészet. A hiteles költő a világban olyan, mint a gyermek: mint Blake vagy mint egy gyermek vitathatatlan józan észnek örvend­ het, de nem lehetne reá bízni a dolgok kormányzását. A költő a világban örökké kiskorú marad: ebből követ­ kezik az a gyötrelem, amiből Blake élete és műve össze­ áll. Blake, aki nem volt őrült, az őrület határmezsgyé­ jén tartózkodott. Egész életének egyetlen értelme volt: költőzsenijének látomásaival felülkerekedett a külvilág prózai valóságán. Ez már csak azért is meglepő, mivel egész életében a szegények osztályához tartozott, és számukra bajos az efféle kedvtelés: a gazdagnak is olykor hóbort, ami nem éli túl vagyona elvesztését. Ezzel szemben a szegény embert csábítja, hogy a lényeget a nyomorultak pana­ szában lássa meg. William Blake 1757-ben született Lon­ donban, egy (minden bizonnyal ír származású) egysze­ 92

rű rőföskereskedő fiaként. Kezdetleges neveltetésben volt csak része, de apja kérésére, és kivételes adottsá­ gainak köszönhetően (tizenkét évesen figyelemre mél­ tó verseket írt, és ritka rajzkészségről tett tanúbizonysá­ got) tizennégy évesen belépett egy rézmetsző műhelyé­ be. Mesterségéből nehezen élt meg, a vásárlókat zavar­ ba ejtették fantasztikus alkotásai. Feleségének, Catherine Bouchez-nak a szerelme volt a támasza. Catherine Bouchez nyíüánk volt, mint női figurái. Lázas állapotai­ ban ő tudta lecsillapítani. Kitartott mellette negyvenöt éven át, egészen 1827-ig, a haláláig. Blake-nek az volt az érzése, természetfölötti küldetése van, méltósága hatott a környezetére. De politikai és erkölcsi eszméi botrányt keltettek. Piros sipkát viselt akkor, amikor Lon­ don a francia jakobinusokban látta legfőbb ellenségét. A szexuális szabadságot hirdette, a szóbeszéd szerint rá akarta venni a feleségét, hogy egy fedél alatt lakjon fér­ je szeretőjével. Eseménytelen élete valójában teljes egé­ szében a belső világban játszódott, a mitikus alakok, akik benépesítették ezt a világot, a külső valóság, az erkölcsi törvények és a belőlük eredő szükségszerűségek taga­ dásai voltak. Catherine Bouchez törékeny alakja a sze­ mében összekeveredett látomásainak angyalaival, de olykor tagadta benne a konvenciókat, melyeket felesé­ ge elfogadott és melyek korlátozták. Legalábbis ez a lát­ szat. Még a barátainak is, éppúgy mint kora történelmi eseményeinek, alá kellett magukat vetni az átváltozás­ nak, amelyben a múlt isteni alakjainak társaságához csat­ lakoztak. Egy versféleség, amelyet a szobrász Flaxman95

nak írt leveléhez csatolt (1800. szeptemberi dátummal), számot ad róla, hogyan csúszik át a külső a belsőbe: A m ikor F lax m an Itá liá b a n volt, írja Blake, F uselit kap tam m eg egy kis időre. És F lax m an most Hailey-t a d ta nekem , barátját és barátom at, e z a ju ssom idelenn. ím e égi jussom . Milton kedvelt gy erm ekkorom ban , és m egm utatta arcát. E zra eljött h o z z á m Ézsaiással, a prófétával; Shakespeare, m időn érettebb lettem, kézen fogott. A P okol m élyén iszonyú változás fen yegette a Földet. A m erikáb an kezd őd ött el a h áború . Szörnyű b o rz a lm a i szem em előtt vonultak, A z Atlanti óceá n t átszelve, F ranciaországig. Ekkor, fe k e t e felleg ekben , kitört a F ra n cia Forradalom , És an g y alaim elárulták, e látom ásokkal nem élhetek együtt e föld ö n , Csak h a F lax m an n a l m arad ok, a k i m egbocsát a z idegek rém einek.

A KÖLTÉSZET

ÖNTÖRVÉNYŰSÉGE

William Blake „pszichológiáját” (vagy mitológiáját) megkísérelték C. G. Jung kategóriájával, a „befelé fordultság”-gal értelmezni. Jung szerint „a befelé fordult intuíció többé-kevésbé éppoly tisztán és kivehetően 4 Zürichi festő.

94

észlel minden, a tudat hátterében lévő folyamatot, mint ahogy a kifelé forduló érzet a külső tárgyakat felfogja. Következésképpen az intuíció számára a tudattalan képei legalább olyan becsesek, mint a dolgok vagy a tárgyak”.5 W. P. Witcutt joggal idézi ezzel kapcsolatban Blake kifejezését, amely szerint „az emberi észlelést nem korlátozzák az észlelés szervei: többet fogunk fel, mint amennyit a (bármennyire éles) érzékek segítségével észleltünk”.6 De Jung szóhasználata magába zár egy átsiklást: az észlelés, amit nem lehet az érzékek által adott­ ra korlátozni, nem csupán arról tudósít minket, ami bennünk van (ami bennünk befelé fordított). Ez a köl- 1 tői érzékelés. A költészet nem fogadja el az érzékek tényeit a maguk pőreségében, de nem mindig megve­ tése a külvilágnak, mi több, csak ritkán. Inkább csak a tárgyak egymás közti pontos határainak létét utasítja vissza, de elfogadja külsőségüket. Megtagadja és lerom­ bolja a közeli valóságot, mert benne olyan ernyőt lát, ami elfedi a világ igazi arcát. A költészet nem kevésbé fogadja el az eszközök és a falak külsőlegességét az én h ez képest. Sőt Blake tanításának lényege, hogy a költészet önmagában való - az énen kívüli - érték. „A Költői Géniusz, mondja az egyik sokatmondó szöveg,7 5Witcutt: B la k e, A P sy ch o lo g ica l Study. 23. 6 There is n o n a tu r a l relig ion . (2d. Series), In: William Blake: Poetry a n d Prose, szerk. G. Keynes, Nonesuch Press, London, 1948. 148. 1„All relig ion s a r e o n e ”{Minden vallás egy), 1788 körül. Ugyanott, 148-149. „A Költői Géniusz révén minden ember hasonló”: „A költé­ szetet mindenki művelje, ne csak egy”, mondta Lautréamont.

95

r a valódi Ember, és a test vagy az ember külső formája a Költői Géniuszból ered... Mint ahogy minden ember­ nek ugyanaz a külső ereje, ugyanígy (és ugyanilyen végtelen változatossággal) valamennyien hasonlóak a Költői Géniusz révén.... Minden Nemzet Vallásai a Köl­ tői Géniusz vételéből eredeznek, mely valamennyi Nemzet sajátja... Miképpen minden ember hasonló (még ha végtelenül változatosak is), minden Vallás ha­ sonló; és mint mindennek, ami hasonlít rájuk, nekik is egy forrásuk van. Az igazi ember, pontosabban szólva a Költői Géniusz: a forrás.” Az ember és a költészet azo­ nosságának nemcsak az áll hatalmában, hogy szembe­ állítsa egymással az erkölcsöt és a vallást, és a vallást az ember művének (nem Istenének, és nem az értelem transzcendenciájáénak) tekintse, hanem hogy átadja a költészetnek azt a világot, amelyben mozgunk. Ez a világ valójában nem vezethető vissza a dolgokra, ame­ lyek számunkra idegenek, egyszersmind alávetettek. Ez a világ nem a munka profán, prózai és minden bűvölet híján lévő világa (a „befelé fordulók” szemében, akik a kifelé fordultságban nem lelik meg a költészetet, a vi­ lág igazsága a dolog igazságára csökkenthető): a költé­ szet, amely tagadja és elpusztítja a dolgok határát, ren­ delkezik azzal az erénnyel, hogy határtalanságával megajándékozzon; a világ, egyszóval, akkor adott a számunkra, amikor a róla alkotott kép m egszentelt, mivel mindaz, ami megszentelt, költői, minden, ami költői, megszentelt.

96

Mivel a vallás csupán a költői géniusz következmé­ nye. Nincs semmi olyan a vallásban, ami ne lenne meg a költészetben, nincs semmi olyan, ami ne kötné a költőt az emberiséghez, az emberiséget pedig a világegyetemhez. Rendszerint valami formális, rögzített, egy csoport céljainak (ilyenformán az erkölcs hasznossági vagy profán szükségleteinek8) alárendelt jelleg távolít­ ja el a vallás képét költői igazságától; egyképpen, a költészet a meghunyászkodó lények tehetetlenségé­ nek van formálisan kiszolgáltatva. Ugyanez a nehéz­ ség minduntalan fellelhető: minden általános igazság mindig egy különös hazugság látszatát kelti. Nincs vallás, sem költészet, amely ne hazudna. Nincs vallás, sem költészet, amely olykor ne volna visszavezethető arra a fel nem ismerésre, ami a kívül tömegét jellemzi: a vallás és a költészet mindazonáltal szenvedélyesen ön m agu n kon kívülre vet minket, nagy hullámokban, ahol a halál már nem ellentéte az életnek. A költészet vagy a vallás szegénysége pontosan annak függvénye, hogy a befelé forduló ember önnön érzelmeinek gyöt­ relmével meddig apasztja. Blake érdeme, hogy meg­ mutatta az egyiknek is és a másiknak is egyéni arcát, visszaadta nekik azt a világosságot, amelyben a vallás a költészet szabadságával, a költészet meg a vallás öntörvényű hatalmával bír.

8Leggyakrabban önző individuumok anyagi érdekeinek.

B

J u n g p sz ic h o a n a l íz isé ­ ÉRTELMEZÉSÉBEN

lake m it o l ó g l á ja n ek

Blake esetében nincs szó valódi befelé fordultságról, hiszen állítólagos befelé fordultsága egyirányú: a kimunkált mítoszok sajátosságát, önkényes kiválasztá­ sát érintette. Mit jelentenek egy másik embernek világegyeteme isteni alakjai, akik hosszú költeményekben végeláthatatlan küzdelmekbe bonyolódnak? Blake mitológiája általánosságban a költészet prob­ lémáját veti fel. Amikor a költészet a hagyomány kínál­ ta mitológiákat fejezi ki, akkor nem önhatalmú, önma­ gában nem öntörvényű. Alázatosan illusztrálja azt a le­ gendát, amelynek formája és értelme nélküle is létezik. Ha egy látomásos ember önhatalmú alkotása, akkor tit­ kos tüneményeket határoz meg, melyek nem rendel­ keznek meggyőző erővel, és pusztán a költő számára bírnak valódi értelemmel. Az önhatalmú költészet, még ha látszólag mítoszteremtő, végső soron mítoszhiány. A világ, ahol élünk, valójában már nem nemz új mí­ toszokat, és azok a mítoszok, amelyeket mintha a köl­ tészet teremtene, ha nem hitből fakadnak, végül is az ürességet tárják fel: Enitharmonról beszélni nem tárja fel Enitharmon igazságát, mi több, ez Enitharmon hiá­ nyának bevallása e világban, ahol a költészet hiába szólongatja. Blake paradoxona, hogy a vallás lényegét a költészet lényegére vezette vissza, ám ugyanakkor azt is feltárta, tehetetlenségében, hogy a költészet önma­ gában nem lehet szabad, egyszersmind öntörvényű. Ez 98

azt jelenti, hogy valójában nem tud egyszerre költészet és vallás lenni. A vallás hiányát jelzi, azét a vallásét, aminek lennie kellett volna. Úgy vallás, mint a szeretett lény emléke, aki arra a lehetetlenségre ébreszt rá, ami a hiány. A költészet öntörvényű, ez kétségtelen, de úgy, mint a vágy, s nem mint egy tárgy birtoklása. A költé­ szetnek igaza van, amikor birodalma térségeit bizony­ gatja, de mi csak úgy szemlélhetjük e térségeket, ha rögvest tudjuk, hogy titokzatos csalétekről van szó; a költészetnek nem a birodalmáról, sokkal inkább a te­ hetetlenségéről. Mert a költészet bölcsőjénél lehullanak a láncok, és csupán a tehetetlen szabadság marad. Miltonról szólva Blake azt mondta, hogy olyan volt „mint minden költő, a démonok oldalán állt, de nem tudta”. A vallás, amely a költészet tisztaságával bír, a vallás, mely a költészet igényével lép fel, nem rendelkezhet nagyobb hatalom­ mal, mint az ördög, aki a költészet leglényege; a költé­ szet, ha akarna sem tudna építeni, pusztít, csak akkor igaz, ha lázad. A bűn és a kárhozat volt Milton ihletője, akitől a Paradicsom visszavette a költői szárnyalást. Blake költészete ugyanígy sorvadozott, távol a „lehe­ tetlentől”. Hatalmas versei, amelyekben nem létező kí­ sértetek sürögnek-forognak, nem töltik fel a szellemet, hanem kiüresítik és elcsüggesztik. Elcsüggesztik, és az a dolguk, hogy elcsüggesszék, mivel közös igények tagadásából szövődtek. Blake lá­ tomásai, az alkotás lendületében, öntörvényűek: a csa­ pongó képzelet szeszélyei nem hajlandók megfelelni 99

az érdek száraítgatásainak. Nem mintha Urizennek és Luvahnak nem volna értelme. Luvah az érzelmek isten­ sége, Urizen az értelemé. De ezek a mitikus alakok lé­ tüket nem önnön értelmük logikus fejlődéséből veszik. Épp ezért hiábavaló volna lépésről lépésre követni őket. Ezeknek az alakoknak a módszeres tanulmányozása talán részletekkel szolgálna „Blake pszichológiájáról”: ugyanakkor szem elől tévesztené e pszichológia leg­ biztosabb jellemvonását; az őt éltető féktelen lendület nem vezethető vissza logikus egységek kifejeződésére, maga a szeszély, és az egységek logikája hidegen hagyja. Hiába akarnók visszavezetni értelmes mondatokra, el­ fogadott mértékre Blake leleményeit. W. P. Witcutt írja: „A négy Zoa nem Blake találmánya. Olyan téma ez, mely keresztül-kasul áthatja az egész irodalmat, de Blake volt az egyetlen, aki úgy ábrázolja őket, mintha közönsé­ ges mitológiai állapotban volnának.” Igaz, Blake maga adta meg e három álomteremtmény értelmét: Urizen, aki formája révén, egyszerre „látóhatár” és „értelem”, Fényherceg: Isten, „a rettentő pusztító, nem az Üdvözí­ tő”. Luvah, akinek neve a Love-val rokon, a szerelmet idézi, olyan, mint a görögök Erósza, tűzgyermek, a szen­ vedély eleven kifejeződése: „Orra vad lángokat lehel, sűrűn csigás haja Dús dzsungelében oroszlán suhan, toportyán, tigris ordít És fiókáit vigyázza a keselyű a sziklacsúcsokon. Melle csillagos égboltként dagad,.. * Vala, vagy a négy Zoa. Ötödik éj. A leláncolt Orc. Orbán Ottó for­ dítása. William Blake versei. Lyra Mundi. Európa, 1977. 238.

100

Los, „a Prófécia szelleme”, olyan Luvahnak, mint Dió nüszosznak Apolló, és nyilvánvalóan a képzelet hatal­ mát fejezi ki. Egyedül a negyediknek, Tharmasnak a szerepe nem egyértelmű, de W. P. Witcutt tétovázás nélkül megtalálja benne az értelem, az érzelem és az intuíció hármas rendeltetését kiegészítő érzékletet. Blake a négy Zoá-ról azt mondja, hogy ők „az ember négy, örök Érzéke”: mindannyiunkban négy erőt lát (FourM ighty Ones). W. P. Witcutt tulajdonképpen C. J. Jung pszichológiájából vette a négy rendeltetést: mind a négy alapvető, és nemcsak Szent Ágoston gondola­ taiban találjuk meg őket, hanem az egyiptomi mitoló­ giában, mi több, A h árom testőrben (akik négyen van­ nak), vagy Edgár Wallace Négy /gazában! Ezek a ma­ gyarázatok nem olyan őrültek, mint amilyennek látsza­ nak, de éppen végiggondoltságuk - sőt ésszerűségük - helyezi őket kívülre, a formátlan érzelembe, amelyet Blake ki akart fejezni. Ezt az érzelmet csak túlzásában lehet megragadni, a túlzás révén csordul túl a határo­ kon, és ott már nem függ a semmitől. William Blake mitologikus eposza, a kristálytiszta látomás, szükségszerűsége és burjánzása, gyötrelmei, világnemzései, az öntörvényű vagy lázadó istenségek küzdelmei első megközelítésben pszichoanalízis után kiáltanak. Könnyű észrevenni bennük az apai tekintélyt és az apai észjárást, a fiú viharos lázadását. Természe­ tes, hogy az ellentétek megbékélésére irányuló szán­ dékot keressük benne, a lecsillapodás vágyát, mely a 101

háború rendnélküliségének végső értelmet ad. De a pszichoanalízisből kiindulva - legyen akár Freudé, akár Jungé mi mást találunk, ha nem a pszichoanalízis ele­ meit? Vagyis a kísértés, hogy Blake-et Jung fénycsóvá­ jával világítsuk meg, nagyobb betekintést adna Jung elméletébe, mint Blake szándékaiba. Hiábavaló volna minden aprólékos vita a kapott magyarázatokról. Nem volna megalapozottabb, mint bármely általánosság. Mert a nagy szimbolikus versekben kétségtelenül a lé­ lek rendeltetéseit megtestesítő istenségek küzdelméről van szó; s a harcot követő lecsillapodás pillanatában végül is mindegyik szétmarcangolt istenség újból meg­ találja a rendeltetések hierarchiájában a sors által neki kijelölt helyet. De az ilyenfajta, bizonytalan értelmű igaz­ ság bizalmatlanságot támaszt: úgy tűnik fel, hogy ily módon az analízis a nem mindennapi alkotást olyan keretbe szorítja, amely lenullázza, az ébrenlétet álomit­ tas nehézkességre váltja. A biztos és békés válasz min­ dig a harmónia, amihez Blake eljut, ez igaz, de megtépetten, míg Jung vagy W. P. Witcutt számára az utazás harmóniája - a végállomás - több értelemmel bír, mint maga a kalandos út. Blake beleszorítása Jung világábrázolásába elképzel­ hető, de nem kielégítő. Blake olvasása ezzel szemben megnyitotta a reményt, hogy a világ nem szorítható e zárt keretek közé, ahol már jó előre minden eldőlt, ahol nincs se keresés, se lázas tevékenység, se felocsúdás, ahol az utat kell követni, aludni kell és együtt lélegezni az álom órájának egyetemes ritmusával. 102

A ROSSZRA VETETT FÉNY: „M e n n y és P o k o l h á z a ssá g a ” Blake látomásos írásainak összefüggéstelen álmait semmi nem szegezi szembe a pszichoanalízis végső céljával, a világossággal. Az összefüggéstelenséget et­ től még világosan hangsúlyozni kell. Madeleine L. Cazamian írja: „A bőven áradó és szövevényes elbeszé­ lések során ugyanazok a személyek meghalnak, feltá­ madnak, több ízben megszületnek, különböző körül­ mények között. Los és Enitharmon itt Tharmas és kisu­ gárzása, Eon gyermekei; Urizen a fiuk, egyébként Vala nemzette; a világ teremtését már nem neki tulajdonít­ ják, de a megszervezését, az ész törvényei értelmében, ig en -k é ső b b , a Jeru z sá lem b en , Elohim, az Örökkéva­ lók egy másikának műve lesz, vagy a világ teremtése teljes egészében az »Egyetemes Ember« kisugárzása. A négy Z o á-bán Urizent Urthónának hívják, Los szelleme lesz; egy másik költeményben Milton, ugyanezt a sze­ repet játszva, mintha a Sátánnal volna azonos. Egyéb­ ként a fény titokzatos szörnyetege; az árnyakkal bené­ pesített, hideg köd járta Észak után más égtáj is a jussa, a vele egy szimbolikus szándék értelmében. Leggyak­ rabban ő a bibliai Jehova és az is marad, a mózesi val­ lás féltékeny alapítója, ám a Jeru zsálem ben Jehovát a megbocsátás isteneként szólítják meg, márpedig a kü­ lönleges kegyelmet a „bárány” vagy Krisztus viszi el mindenhová. Egyébként, amikor Blake megszemélye­ síti a képzelet látomását, Jehova-Elohimnak hívja. Le103

heteden volna mindenre kiterjedő magyarázatra töre­ kedni. A költő mintha rémálomban vagy káprázatban éln e.. ,”9 A káosz egy meghatározható lehetséges útja is lehet, de ha a fiatalkori művekre hivatkozunk, éppen a leh e­ tetlen értelmében világosodik meg - valami költői vad­ ság és nem kiszámított rend értelmében. A szellem ká­ osza nem lehet válasz a világegyetem gondviselésére, inkább éjszakai ébrenlét, amikor is egyedül a nyugta­ lan és elszabadult költészet válaszol. Blake költészetében és életében meglepő a jelen lét mindarra, amit a világ nyújt. Egy kicsit ellentmondva a feltevésnek, amely szerint Blake Jung befelé fo rd u lt tí­ pusát illusztrálja, mindent, ami elbűvölő, egyszerű vagy boldog, megszólított óhajával: a dalt, a gyermekkor kacaját, az érzékiség játékait, a kocsmák lázát és részeg­ ségét. Az élvezettel szembeszegezett erkölcsi törvény­ nél semmi nem bosszantotta jobban: D e volna c sa k tem plom ban nagy trakta sörrel, Pattogó tűzzel, efféle víg gyönyörrel!w Ez a naivság a világgal szembeni számítgatástól men­ tes fiatal költőt kiszolgáltatja az életnek. A borzalom­ mal teli életmű a „flóták” vidámságával kezdődött (ami­

9 William Blake: P oèm es choisis. Introduction. 76-77, 10A kis csibész. Kormos István fordítása. In: W. Blake versei, 6 l.

104

kor Blake azokat a „boldog énekeket írta, amelyeket örömmel hallgatnak a gyermekek”). Ez az öröm egy házasságot ünnepelt, a legkülönösebb házasságot, amelyet „flóták” valaha is ünnepeltek. Az ifjonti vakmerőség a költőt minden ellentét elébe sodorta: a házasság, amelyet ünnepelt, a Menny és a Pokol násza volt. Fel kell figyelnünk William Blake különös monda­ taira. Súlyos mondatok ezek, a történet kimenetelére nézve: végső soron azt írják le, hogyan egyezik ki az ember önnön gyötrelmeivel, végül is hogyan egyezik ki a halállal, a halál felé taszító sodrással. Különösen haladják meg a pusztán költői mondatok jelentőségét. Kielégítő pontossággal tükrözik vissza a kibúvó nélkü­ li visszatérést az emberi sors teljességéhez. Blake ezt követően háborgását szenvedélyesen, féktelenül fejez­ te ki: e magasságból, csorbítatlanságában és szilajságában látja meg, milyen hatalmas lendület sodor minket a legrosszabb felé, miközben a dicsőség magasába emel. Blake a legkisebb mértékben sem volt filozófus, ám a lényeget olyan erővel és pontossággal mondta ki, amit a filozófia csak irigyelhet: „Ellentétek nélkül nincs h alad ás. Vonzás és Taszí­ tás, Értelem és Erő, Szeretet és Gyűlölet: ez ek k o r m á ­ n y ozzák a z em beri létet. Ilyen ellen tétekből f a k a d az, am it a vallásos szívű Jónak, és R ossznak nevez. A J ó a tétlen, s a z Észnek 105

engedelm eskedik. A Rossz a z E n ergiából f a k a d ó tevé­ kenység. A f ó a Menny, a Rossz a Pokol. ( ...) Isten örökké fo g ja büntetni a z Embert, am iért a z a B en n e lev ő E n erg iákn ak enged. ( ...) A z E nergia a z egyedüli élet, s a Testből ered; a z Ér­ telem a h atára, k ü lső kerülete a z E n ergiának. A z Energia Örökös Gyönyör. ”n Ezt a különleges formát ölti 1793 táján a híres M enny és P okol h ázasság a, amely nem azt ajánlja az ember­ nek, hogy vessen véget a Rossz borzalmának, hanem hogy a röppenő tekintetet metsző tekintet váltsa fel. Ilyen feltételek között nincs lehetőség a nyugalomra. Az örökös Gyönyör Örökös ébrenlét is: talán ez a Po­ kol, amelyet a Menny hiába vetett ki magából. Blake életében a próbakő az érzékek öröme. Az érzékiség szembeállítja az ész elsőbbségével. Az érzé­ kiség nevében kárhoztatja az erkölcsi törvényt. Ezt írja: „Mint ahogy a hernyó a legszebb szirmokra rakja tojá­ sait: úgy rakja a pap átkait a legszebb örömökre.”12 Életműve határozottan az érzéki boldogságot, a túlára­ dó testiséget idézi. „A bak bujasága, mondja, az Isten jósága”, vagy másutt: „Az asszony meztelensége az Is­ ten munkája”.13 Ám William Blake érzékisége külön­ 11 M enny és P o k o l h á z a s s á g a . E lőh an g és A z ördög s z ó z a ta . Szenczi Miklós fordítása. 12Babits Mihály fordítása. In: W. Blake versei, 141. 13 Ugyanott, 139-

106

bözik a valódi érzékiséget tagadó kibúvótól, mely benne csak az egészséget látja. Ez az érzékiség az Ener­ giából való, ami a Rossz, ez adja vissza mély jelenté­ sét. Ha a meztelenség az Isten munkája - ha a bak bujasága a jósága - , akkor ezt az igazságot a Pokol bölcsessége hirdeti. Azt írja: A hitvesben a z t kerestem , Ami m egvan a c éd á b a n — Hogy töltse be Vágyam.14 Másutt világosan kifejezi az energia - az erőszak — feltörését, ami szerinte maga a Rossz. A következő vers mintha egy álom elbeszélése volna: A rany káp oln át láttam én, H ová sen ki se léphetett be, S jajg atv a álltak kint sokan, Jajgatva, sírva, térdepelve. S láttam: egy kígyó tekereg A kapu fe h é r oszlopára, S csak kúszott följeb b, egyre följeb b, A z aran y kárpitot lerántva, S végig a szent m árványlapon Teljes u n d ok h osszáb an ott állt, R ubintok és gyöngyök között, És elérve a tiszta oltárt, 14P oetry and. P rose. 99.

K iökren d ezte sziszegőn M érgét a borra és kenyérre: Én meg egy ólt kerestem, és Ledőltem a d iszn ók k ö z é b e ,15 Blake bizonyára tudatában volt e vers jelentésének. Az arany kápolna minden bizonnyal ugyanaz, mint a „Tapasztalás dalai”-ban a „Szerelmek kertje”, s „fölötte a Tiltó Szó”.16 Az érzékiségen és a hozzá kapcsolt borzalom érzé­ sén túl Blake megnyitotta szellemét a rossz igazságának.

15Arany kápolna. Somlyó György fordítása. In: W. Blake versei, 76. Lehetne-e találóbban leírni a nemi aktust mint a tilalom szentségtö­ rő megszegését? A kötet következő verse megvilágítja az idézet pon­ tos értelmét: B a ra ck -csen és re kérve zsiványt: C sak ég re m ered, Egy h ölg y n ek m on dom , a z ág y hívogat, S a sz e n d e szepeg. D e m ost egy a n g y a l odalebeg, Z siván yra ka csin t S a h ölgyre nevet, Nem szól - s a gyü m ölcs ^42r övé, veszi el, S m ég sz ű z en a hölgy Vele m á r lehever. (Barack-csenésre kérve zsiványt. Görgey Gábor fordítása. In: W. Blake versei, 77.) 16Szerelmek kertje. Tandori Dezső fordítása. In: W. Blake versei, 60.

108

A Tigris alakjában testesítette meg, klasszikussá vált sorokban. Néhány mondata nem enged semmi kibú­ vót. Soha nem néztek tágra nyitottabb szemmel a ke­ gyetlenség napjába: Tigris! Tigris! éjsz a k á n k E rdejében sá rg a láng, Mely örök k é z szabta rá d Rettentő szim etriád? Milyen p öröly ? Mily vasak? Mily k o h ó b a n fo rrt ag y ad ? Mily ü llőre mily m arok Törte gyilkos terrorod? S a m ik o r befejezett, Mosolygott rá d a mestered? Te voltál, a m ire várt? Aki a Bárányt, a z csinált?Í1 Blake tágra nyílt szeméből én egyszerre olvasok ki elhatározást és félelmet. Úgy látom, a Rossz ábrázolá­ sával nehezebb mélyebbre csúszni abban a szakadék­ ban, ami önmaga számára az ember:

17 A tapasztalás dalai. A tigris. Szabó Lőrinc fordítása. In: W. Blake versei, 58.

109

Kegyetlenség: em beri szív, Féltékenység: em beri kép, Terror: istenem ber-alak, Titok: em beri öltözék. Em ber-öltözék: vert acél, E m ber-alak: kohó, s lobog, Em ber-kép: zárt kem en ceszáj, Em beri szív: éhes torok.}8 B

la ke és a fran cia fo r r a d a l o m

Egy efféle túlzás nem fedi fel a hozzá kapcsolódó titkot. Senki nem tudna fényt deríteni rá. A titkot hor­ dozó érzelmek pontosságukkal térnek ki. Feloldhatat­ lan ellentmondás áldozatai vagyunk. A bizonyított Rossz értelme a szabadság bizonyítása, de a Rossz szabadsá­ 18A két versszak címe: „Isteni Képmás”. Weöres Sándor fordítása. In: W. Blake versei, 71. Az első egy másik, ellentétes jelentésű strófa alap­ ján született (oly módon, ami a P oésiesLautréamont-ját idézi, de Laut­ réamont más szerzők mondataiból indult ki, míg Blake a sajátjaiból): E m berszív ű a z irgalom , A J ó s á g - f ö l d i test, A Szeretet m en n y -föld -arcot ölt, S a B é k e - f ö l d i m ezt. E sorok „Az isteni ábrázat” című versben szerepelnek, „A tapasztalás dalai”-t (1794) megelőző „Az ártatlanság dalai” című kötetben. Kar­ dos László fordítása. In: W. Blake versei, 33- Blake szerint a két cik­ lus összekapcsolása, 1794-ben, „az emberi lélek két ellentétes álla­ potát” fejezte ki.

110

ga a szabadság tagadása is. Ez az ellentmondás megha­ lad minket, hogy is ne haladta volna meg William Blakeet? A lázadó Blake hívta a nép hatalmának a Forradal­ mat. De az erő vak tombolását is magasztalta (akkor úgy látta, a vak elem az istenit jelölő túlzásnak felel meg). A „Pokol közmondásai” kimondják: „Az Orosz­ lán dühe Isten bölcsessége.” „Az oroszlánok ordítása, farkasok üvöltése, a viharzó tenger tom bolása... túlsá­ gosan nagy darabjai a Végtelenségnek, sehogy se fér­ nek az ember szemébe.”19 Az „oroszlánok ordítása” a lehetetlen érzetét ébresz­ ti: senki nem tudja olyan értelemmel felruházni, ame­ lyet az emberi szellem felfoghatna. Felocsúdván csak ráébredni tudunk, reményvesztetten, a megnyugvásra. Ekkor már az eposzok kuszasága sem számít, de mi­ közben arra törekszünk, hogy a végükre jussunk, a ku­ szaság ébrenlététől eljutunk a logikus magyarázat ál­ mába. Blake-nek az számít (ami „sehogy se fér az em­ ber szemébe”, de mi mást jelentene Isten Blake szelle­ mében, ha nem a ráébred ési a lehetetlenség érzetére?), pontosan az számít, ami kiküszöböli, hogy a lehetséges közönséges mértékűvé csökkenjen. Ha úgy tetszik, sem­ miség oroszlánról, farkasról vagy tigrisről beszélni, de ezek a vadállatok, amelyekben Blake meglátta „a Vég­ telenség darabjait”, azt jelzik, amit az alvó indulat fel­ ébreszt, s azt, amit a nyelvből palástol (ami a megoldhatatlant a megoldás látszatával ruházza fel, s az erő­ 19A Pokol közmondásai. Babits Mihály fordítása. In: W. Blake versei, 139.

111

szakos igazságot eltakarja). Összefoglalva: a magyará­ zat, amely nem korlátozódna arra, hogy kimondja, fe­ lesleges, lehetetlen a magyarázat, magától az igazság­ tól távolít el, még akkor is, ha közelít hozzá: ernyőt helyez önmaga és az igazság közé, ami, legalábbis, megszűri a fényt. (Amit mondok, az is akadály, amit el kell hárítani, ha látni akarunk.)20 Blake 1794-ben kiadott versei, mint például A tigris, kifejezik, mit érzett a Terror rémével szemben. Az Iste­ 20Jahn Wahl azt írja a „Tigris” kapcsán figyelemre méltó munkájában („Notes sur William Blake”, in Poésie, Pensée, P erception . Calman Lévy, 1948. 218.): „ATigris az isteni szikra, a vad individualitás, ame­ lyet a jó és a rossz sűrűn összenőtt erdeje vesz körül. De a rettentő szépségének tudata el kell-e hogy fogadtassa velünk, megváltozta­ tása nélkül, a rosszat? És ha lehetséges a megváltoztatás, hol keres­ sük, miképpen hajtsuk végre? Erre a problémára válaszolnak az utolsó sorok. Ez a szikra a nagy fény egyik sugara, mely egyesít és gyógyít, sugár az isteni emberségből. Nemcsak szépség van a rettentő dol­ gokban, van bennük jóság is.” Wahl mondatából szűrve jut el hoz­ zánk ez a fénysugár. Mit mondanak maguk a verssorok? „ Tigris! Tig­ ris! é js z a k á n k / E rd ejéb en sá rg a láng, / M ely ö rö k k é z sz a b ta r á d / R etten tő szim etriád?" De később (19-23.) maga Jean Wahl adja az értésünkre, hogy a magyarázatok érvényessége megkérdőjelezhe­ tő: „nem blake-i művészetről” beszél, „intellektuális elemzésről, melyet Blake kárhoztatott”. Jegyzetét azzal zárja (William Blake, paien, chrétien et mystique” in W illiam B lake, 1757—1827. A Drouin Galéria Blake-kiállításának katalógusa, 1947): „A kisugárzások ki­ oltják a fényeket, egyszersmind nevük megkérdezése nélkül egy­ mást is halálra szorítják.” Blake maga mondta: „A dühös tigris bölcsebb, mint a betanított ló.” (A P o k o l k ö z m o n d á s a i. Babits Mihály fordítása.)

112

ni képm ás akkor íródott, amikor hullottak a fejek. Az E u rópából vett rész, melynek ugyanaz a dátuma, még közvetlenebbül idézi fel a Terrort. A szenvedély isten­ sége, Orc néven, aki egy Luvahhal, és aki a forradalma­ kat testesíti meg, végül a lángok vad lobogásából raj­ zolódik elő: S d ü h én ek fé n y e m egjelent F ran kh on szőlőiben. A n ap p iro s á n égett! K örbe-körbe robogtak a rém ek! Vértől csep eg ő kerekek, viharzó aran y szekerek. Es fe n n k an y arog az oroszlán -farok, P réd át r a g a d n a k a tigrisek, fo g u k közt vér csorog.n Egy nem költői nyelv nem tudná kifejezni a halál eme szédületét és fénytöréseit. A beszéd a legjobb esetben is elkoptatott fordulatokkal rendelkezik. A legrosszabb a költészet elől megszökik, egyedül a lesújtottság ké­ pes megragadni. Ám a költészet - a költői látomás nincs kitéve a közönséges egyszerűsítésnek. Blake-ben egyébként a forradalmi eszme a szerelmet szembeállí­ totta a gyűlölettel, a Szabadságot a Joggal és a Köteles­ séggel: Urizennek, az Értelem és a Tekintély jelképének, a szeretethiány kifejeződésének jellemvonásaival nem ruházta fel. Ez nem vezet semmiféle következetes ma­ gatartáshoz, de fenntartja a költői ellentmondásosságot. 21 E urópa: Jö v en d ö lés. Weöres Sándor fordítása. In: W, Blake versei, 187.

113

Ha, az észt követve, a Forradalom cselekvésbe lendül, eltávolodik ettől az ellentmondásosságtól, de ugyan­ akkor önmagától is eltávolítja az ellentétek összetorló­ dására utaló, illetlen, kihívó naivságot, ami Blake sze­ mélyiségét jelzi. Akkor, amikor a történelem szervezi az emberisé­ get, semmi nem idézheti elő, hogy az efféle felfordulá­ sok, végtelen jelentőségük dacára, többet jelentsenek a valódi történéseken kívül eső reszkető lángocskán. De ez a lángocska, naiv ellentmondásokon keresztül, egy pillanatra minden idők mélységeivel hangolja össze ezeket a történéseket. Semmire nem adna választ a meglévő homályosságon kívül ha, nem lévén forradal­ mi, nem lobogna fel villámfényként, de nem tudna be­ leláncolódni a világot megváltoztató forradalom szigo­ rú rendjébe sem. Az ilyen szükségszerű fenntartás va­ jon érvényteleníti-e azt a jelentést, amiről beszéltem? Tény, hogy bujkáló ez a jelentés, de ha Blake jelentése, akkor egy olyan emberé, aki áthágja az útjában álló korlátokat. Az idők folyamában az emberi lény ne ta­ lálhatná meg, a villám fellobbanásának pillanatára, a szabadság lendületét, mely elcsigázza a balsorsot? Egye­ dül beszélve a Biblia vagy a Védák nyelvét - egy pusz­ ta világban, ahol a logika minden dolgot szabályra csök­ kent William Blake egy pillanatra visszaadja az életet teremtő energiájának: így aztán a Rossz igazsága, mely lényegében a szolgalelkű viselkedés elutasítása, az ő igazsága. Egy o közülünk, a kocsmában dalolva és gyer­ 114

mekekkel kacagva; soha nem erkölcs és józan értelem alatt görnyedező, „búbánatos sire”, aki en erg ia híján óvja magát, fukar, és lassan belesüpped a logika szo­ morúságába. Az erkölcsösség embere elítéli az energiát, aminek híján van. Minden bizonnyal ettől vált emberré az em­ ber. Honnan merítette volna az életerőt, ha nem ítélte volna el az energia túláradását, ami felkavarta; más szó­ val, ha mindazok, akiknek hiányzott az energiájuk, nem térítették volna észre azokat, akiknek túl sok volt belő­ le. De a szükségszerű visszazökkenés a kerékvágásba végül a naivsághoz való visszatérésre hív. William Blake csodálatos közömbössége és gyerekessége, könnyed­ sége, amivel a lehetetlenben mozgott, a merészséget érintetlenül hagyó nyugtalansága naivabb korok kife­ jeződése benne, az elveszített egyszerűséghez való visszatérést jelzi. Még valamiféle paradox keresztény hit is megjelöli: ő az egyetlen, aki az ellentétes véglete­ ken testestül-lelkestül beállt minden idők körtáncába. Minden bezáródott benne az üzemi szorgos munkát vezérlő szükségszerűség előtt. Nem tudott mit felelni a fegyelem gyönyörétől lelkesülő hideg arcnak. Ez a bölcs, akinek bölcsessége az őrültséggel volt határos, akit nem tántorítottak el azok a munkák, amelyektől a szabadsága függött, nem húzódott vissza, mint azok, akik „megértők”, akik meghunyászkodnak és lemon­ danak a győzelemről. Energiája nem tett engedménye­ ket a munka szellemének. írásai ünnepkitörések, ben­ nük a nevetés, a féktelen szabadság érzelmei tombol­ 115

nak. Ez az em ber soha nem szorította össze az ajkát. M itologikus költem ényeiben azért a rettentő, hogy fel­ szabadítson, s nem azért, hogy lesújtson: m egnyílik a világegyetem m ély lüktetésére. Az energiát hívja, soha nem a levertséget. Ennek a m inden idők energiájától táplált, szabályel­ len es szabadságnak hű képm ását adja e (K lopstocknak - akit m egvetett - szentelt) páratlan versben (am elyben önm agáról harm adik szem élyben beszél):

A m időn Klopstock A ngliával dacolt, F elhorg ad t William B lak e büszkesége; m erthogy a vén N obodaddy12 a z égben Böfögött, tüsszögött, szellentett; M ajd károm kod ást eresztett meg, beleren dült a világ, És fe n n h a n g o n a z an g ol B lake-et szólította. B la k e éppen ön m ag án könnyített L am beth-ben a n y árfák alatt. H allván a hívó szót, feltápászkodott, H árom szor m egperdült ön m a g a tengelye körül. A hold, ezt látván, karm azsin szín t öltött, Kristálykelyhüket elhajítva m enekültek a csillag ok.. ,23

22 A n o b o d y (senki) és a d a d d y (papa) összevonásából létrehozott név, amely itt gúnyosan az Atyaistent jelöli. 23 Blake: Poetry a n d P ro se.

116

Sade

„A zajos császári eposz kellős közep én lángba borulva feltűnik egy villámsújtotta fej, a fallosz-em ber, széles, vil­ lámjárta m ellkasa, a fen ség es és cinikus profil, retten e­ tes és átszellem ült titáni fintorával; a végtelen b orzon gá­ sát érezzük az elátkozott oldalakon, mint viharos, esz­ m ényi fuvallat, ott vibrál a lázas ajkakon. K özelítsenek, és m eghallják, hogyan vern ek az egyetem es lélek ü tő­ erei, az isteni vérrel teli vénák e sáros és véres undorító d ögben . E kloáka csupa azúr; van valam i isteni ezek b en a latrinákban. Dugják b e fülüket, h o g y n e hallják a bajon ettek csöröm pölését, az ágyúk csaholását; fordítsák el szem ü ket az elveszített vagy m egnyert csaták m ozgó ár­ apályától; ekkor a sötétből lassan előlép egy hatalmas, ragyogó, kim ondhatatlan kísértet; a csillagokkal telehin ­ tett század fölött feltűnik Sade m árki roppant és vészjós­ ló alak ja.” S w in b u r n e

Miért is ragyogtatná fel a forradalom ideje a művé­ szetet és az irodalmat? A fegyveres erőszak tombolása rosszul illik egy olyan terület gazdagításának buzgal­ mához, amelynek éppen a béke az egyedüli öröme. Az újságok igyekeznek ekkor formát adni az ember sorsá­ nak: nem a tragédiák és a regények hősei, hanem a vá­ ros kínálja azt a megrendülést, amit általában a képze­ let alakjai nyújtanak. Az élet közvetlen látomása szegé­ nyes, összehasonlítva a történész reflexiójának és mű­ vészetének víziójával. De ha éppígy van ez a szerelem 119

esetében is, amely felfogható igazságát az emlékezet­ ben leli meg (olyannyira, hogy a mitikus hősök szerel­ mében legtöbbször nagyobb igazságot vélünk felfedez­ ni, mint a sajátunkéban), mondhatjuk-e, hogy a lángba borulás időszaka, még akkor is, ha tudatunk pislákoló figyelme elrejti, nem nyel el teljesen bennünket? Elvi­ leg a zendülés ideje nem kedvez az irodalom kivirág­ zásának. A Forradalom, első pillantásra, szegényes idő­ szak a francia irodalomban. De van egy jelentős kivé­ tel, egy ismeretlené (életében inkább hírhedt volt, mint­ sem híres). Mindazonáltal Sade kivételes esete nem mond ellent e véleménynek, inkább megerősíti. Először is el kell mondani, hogy a Sade-művek zse­ nijének, szignifikáns értékének és irodalmi szépségé­ nek elismerése új keletű, mégpedig Jean Paulhan, Pierre Klossowski és Maurice Blanchot írásai szentesítették: biztos, hogy a magától értetődő, nem tolakodó, világos megnyilvánulás korábban hiányzott, a kirobbanó tisz­ teletnyilvánítás hatására1 viszont lassan, de biztosan gyökeret vert. ’ Idézzük Swinburne, Baudelaire, Apollinaire, Breton és Éluard ne­ vét. Maurice Heine (1940 májusában halt meg) türelmes kutatásai és kitartása különös figyelmet érdemelnek: ez a vonzó, furcsa, eszes személyiség egész életét Sade em lékének szentelte. Ezért fontos fel­ idézni jellemének vonásait. Ez a könyvbarát és aggályos tudós (annyi­ ra aggályos, hogy sajnos, egész életében szinte semmit nem publi­ kált) a tours-i kongresszuson szót kapva (ahol az 1914-es háború után létrejött a szakadás a francia kommunisták és a szocialisták kö­ zött) előrántotta fegyverét, vaktában tüzet nyitott és feleségét a kar­ ján megsebezte. Heine emellett jólnevelt volt, egyike a legkedve-

120

Sade

és a

B

a stille b e v é t e l e

Másodsorban el kell mondani, hogy Sade élete és műve kapcsolódnak ugyan az eseményekhez, de külö­ nös módon. A forradalom értelmét hiába is keresnénk Sade eszméiben, gondolatait semmiképpen nem lehet a forradalomra visszavezetni. Úgy kapcsolódnak egy­ máshoz, már ha egyáltalán kapcsolódnak, mint'vala­ mely megrajzolt arc szétszórt vonásai, mint sziklához a rom, vagy csendhez az éjszaka. Az arcvonások mind­ azonáltal keszekuszák, ideje kibontani őket. Kevés eseménynek van nagyobb szimbolikus érté­ ke, mint a Bastille bevételének. Vannak franciák, akik a megemlékezés ünnepén, éjszaka a fáklyák fényét idé­ ző lampionok felvonulását látva érzik, hogy miben egyek ők és az ország. Ez a népfelség, amely a velejéig felfordulás és lázadás, akár egy kiáltás, ellenállhatatlan. Nincs beszédesebb jele az ünnepnek, mint egy börtön lázadó lerombolása: az Ünnep - ami, ha nem a népfelsebb em bereknek, akiket ismertem. Sade szenvedélyes pártfogója, s éppoly kezelhetetlen, mint eszményképe, a pacifizmust a legvégső­ kig vitte. 1919-ben kiállt Lenin mellett, de már 1921-ben kilépett a kommunista pártból, mertTrockij leverte a kronstadti matrózok anar­ chista lázadását. Vagyonát a Sade-ról szóló kutatások teljesen fel­ emésztették, nyomorban halt meg, alig evett, mivel számtalan macs­ káját táplálta. A halálbüntetéstől való idegenkedését - amiben Sadedal osztozott - odáig vitte, hogy még a bikaviadalokat is kárhoztat­ ta. Mindent összevetve, Heine egyike volt azoknak, akik nem hival­ kodóan, ám hitelesen képviselték korukat. Büszke vagyok, hogy a barátja lehettem.

121

ség megnyilvánulása, nem is ünnep - maga a tom bolás, belőle születik a kérlelhetetlen felségjog. De az ese­ ménynek nem volna akkora jelentősége a véletlen ele­ me nélkül - szeszély nélkül - (általa válik szimbólum­ má, általa különbözik az elvont formuláktól). Azt mondták a Bastille bevételéről, hogy igazából nem volt akkora jelentősége, mint amekkorát mi tulajdoní­ tunk neki. Meglehet. 1789- július 14-én a Bastille-ban csupa érdektelen fogoly raboskodott. Az esemény vég­ ső soron csak félreértés volt. Félreértésből történt, s ha hihetünk Sade-nak, ő maga keltette a félreértést. De azt is beláthatjuk, hogy a félreértés azt a vak elemet teszi hozzá a történelemhez, amely nélkül a történelem nem volna más, mint a szükségszerűség parancsára adott egyszerű válasz (mint az üzemben). Tegyük mindjárt hozzá, hogy a szeszély július 14-e képében nemcsak az érdeket cáfolja részlegesen, hanem a véletlen érdeket is. Amikor a nép tudatában, ha homályosan is, elhatáro­ zódott egy esemény, amely megrengette, és egy kicsit fel is szabadította a világot, akkor a Bastille falai között fogva tartott boldogtalanok egyike éppen a Ju stin e szer­ zője volt (ez az a könyv, amely, Jean Paulhan2 beveze­ tője szerint olyan súlyos kérdést vet fel, hogy egy teljes s z á z a d n a k sem sikerült m egválaszolnia). Sade 1784-től 2A Bastille-ban, 1787-ben írt könyv első' változata a Les In fortu n es d e la Vertu (A z erén y m eg h u rcoltatása) címet viselte. Ez elé írt Jean Paulhan előszót (Sade: Les In fortu n es d e la Vertu. A jegyzeteket Maurice Heine, a bibliográfiát Róbert Valengay, a bevezetőt Jean Paulhan írta. Point du Jour, 1946).

122

tíz eszten d eje raboskod ott a Bastille-ban: egyike volt azon lázadó és haragos em berek nek , akik sohasem b e ­ széltek se lázadásról, se haragról: egyszóval szörnyeteg volt, akit a lehetetlen szabadság szenvedélye szállt meg. A Justine kézirata akkor még, július 14-én, a Bastille egyik üres cellájában volt (éppúgy, m int a S zodom a száz h ú sz

napja). Biztos, hogy Sade a zendülés előtti este b esz é­ det intézett a töm eghez: úgy tetszik, hangadó gyanánt csatornaként szolgált, am elyen leengedhette szennyví­ zét, olyasmiket üvöltözve, m ás provokációk között, hogy „elvágták a foglyok nyakát.”3 Ez pontosan azt a provo­ katív jelleget fejezi ki, am elyet Sade egész élete és m ű­ vei m egjelenítenek. D e ez az ember, aki maga volt a m eg­ testesült tom bolás, tíz éve volt láncra verve és tíz éve várta a szabadulását - a zendülés „tom bolásában” nem lelt szabadságra. Közism ert dolog, hogy az álom a szo­ rongásban tökéletes lehetőséget csillant fel, amit az utol­ só pillanatban elrejt: m intha a zavaros válasz önm agá­ ban elég szeszélyes volna, hogy az elkesered ett vágyat betöltse. A fogoly elkeseredettsége kilenc hónappal kés­ leltette szabadulását: a börtönigazgató kérte annak a szem élynek az eltávolítását, akinek a kedélyállapota az esem ényt tükrözte.4 Amikor a zár engedett és a felsza­ 3Le R épertoire ou J o u r n a lie r d e la B astille à co m m en cer le m ercred i 15 m a i 1 7 8 2 (részben Alfred Bégis publikálta a La N ouvelle Revue 1882. novem ber-decem beri számában) hivatkozik rá. Lásd: Apolli­ naire: L ’Oeuvre d e S ad e (Párizs, 1909), 4-5. így számol be erről de Sade márki Gaufridyhoz, a jegyzőhöz írt, dátum nélküli, de logikusan 1790 májusában kelt levelében: Júliu s

123

badító zendülők elárasztották a folyosókat, Sade zárká­ ja üres volt; a pillanat okozta kavarodás következménye: a márki szanaszét heverő kéziratai eltűntek, a S zodom a sz á z h ú sz n ap ja kézirata elveszett (ez a könyv bizonyos értelemben a többi könyv felett áll, mivel annak a tombolásnak az igazsága, amely lényegében maga az em­ ber, akinek mindezt el kell fojtania, el kell hallgatnia): ez a könyv a szabadság minden borzalmát egymaga tük­

negyedikén, a Bastille-ban általam keltett zűrzavar alkalmából, a nekem tulajdonított elégedetlenség okán a börtönigazgató panaszt tett a miniszternél. Felszítottam, ahogy mondták, a népharagot, és arra buzdítottam őket, hogy döntsék le a borzalom emez emlékmű­ vét... Mindez igaz...” ( C orresp on d an ce in éd ite du m a rq u is d e Sade, Paul Bourdin kiadásában, Párizs, 1929. 4 kötet, 269.) Továbbá a lacoste-i Alkotmány-klub elnökéhez, 1792. április 19-én írott levelé­ ben: „Kérdezősködjék, és majd elmondják Önnek, ha még nem köz­ tudott általában, s ha még, hűen a valósághoz, nem írták meg, hogy veszélyes emberként, akinek gyújtó indítványai a borzalom emez emlékművét majdnem megdöntötték, azért vittek el nagy hirtelen, mert összecsődítettem a Bastille ablakai alá a népet. Kérje el a Bas­ tille igazgatójának a miniszterhez írt leveleit, ilyeneket olvashat ben­ ne: »Ha Sade urat nem távolítják el ma éjjel a Bastille-ból, akkor nem kezeskedem érte, hogy helyén marad a király «, s akkor majd meg­ látja, uram, hogy zaklatni kell-e ezt az embert.” ( Ugyanott, 314-315.) Végül egy petíciótervezet: „a Konvent törvényhozóinak”, 1793-ból: „...m ég a Bastille-ban voltam 1789. július 3-án. A helyőrséget nép­ szerűsítettem, s Párizs lakói előtt feltártam azokat a kegyetlensége­ ket, amelyeket ebben a várban ellenük terveznek. Launay veszé­ lyesnek hitt, birtokomban van az a levél, amelyben Villedeuil mi­ niszterhez folyamodott, kérvén eltávolításomat az erődítményből, amelynek elárulását bármi áron szerettem volna megakadályozni.” ( Ugyanott, 348.)

124

rözi vagy tükrözte elsőként, s a Bastille zendülői ahe­ lyett, hogy a szerzőjét kiszabadították volna, elhányták a kéziratot. Július 14. valóban felszabadító volt, de az álom rejtett módján. Később meglett a kézirat (nemré­ giben publikálták) - de a márki már nem tarthatta kezé­ ben: azt hitte, mindörökre elveszett, s ez lesújtotta: „ez volt a legnagyobb szerencsétlenség - írja - , amit az ég tartogatott nekem”.5 Úgy halt meg, hogy nem is sejtette:

5Sade így beszélt erről: „...Véres könnyeket hullajtok kézirataim el­ vesztése fölött! ...Soha nem fogom lefesteni kétségbeesésem et e pó­ tolhatatlan veszteség láttán...” ( C orresp on d an ce, 263.) És: „.. .a kéz­ irataimat siratom minden nap véres könnyekkel. Nézze el nekem, ha nem részletezem ezt a körülményt, kegyetlenül összetörte a szí­ vemet, az egyetlen, amit tehetek, hogy elfelejtem ezt a szerencsét­ lenséget, és nem beszélek róla többé senkinek. Találtam azért vala­ mit azokban a negyedekben, ahova a Bastille papírjait szétszórták, de semmi fontosat... csak firkálmányt, egyetlen összefüggő munkát se m ... Ez a legnagyobb balszerencse, amit számomra az ég tartoga­ tott!...” ( Ugyanott, 270.) Sade végül megtalálta a Ju stin e második, aránylag illedelmes változatát, amit 1791-ben tett közzé. A r első, ken­ dőzött változat, amelyet először Maurice Heine közölt 1930-ban és a Point du Jour most újból kiadott, még a Bibliothèque nationale-ba is bekerült. Láthatóan a S z o d o m a s z á z h ú s z n a p ja elv esz tése késztette Sade-ot arra, hogy egy harmadik változatban újraírja Justine botrá­ nyos történetét, Juliette történetével kiegészítve: nem rendelkezvén más, lényeges adalékkal, gondolnia kellett arra, hogy egy teljes mű­ vel pótolja. Mindamellett el kell mondani, hogy még ez utóbbi mű­ ből is hiányzik a Szodoma monumentalitása. Tudjuk, hogy e könyv furcsa kéziratát (egy tizenkét méteres papírtekercset), amelyet Sade cellájában állítólag egy bizonyos Arnoux Saint-Maximin talált meg, egy évszázaddal később egy párizsi könyvkereskedő egy német gyűj­ tőnek adta el. Dr Dühren 1904-ben, Berlinben publikálta, de csak

125

amit elveszettnek képzelt, nem sokkal később a „műit maradandó emlékművei” között kap helyet. AZ ÖNPUSZTÍTÁS VÁGYA Láthatjuk, hogy szerző és mű nem kifejezetten nyu­ godt idők boldog szülöttei. Jelen esetben minden a for­ radalom vad erőszakához kötődik. Sade márki alakja tehát csak igen távoli kapcsolatot mutat az irodalom történetével. Igaz, be akart oda kerülni, mint sokan mások is, ezért ejtette kétségbe kéziratainak elveszíté­ se. De senkinek nem ildomos nyíltan azt akarni és re­ mélni, amit Sade homályosan követelt és el is ért. Mivel művének lényege a pusztítás: nem csupán a színre vitt tárgyaké és az áldozatoké (akik csak azért vannak ott, ahol vannak, hogy a tagadás dühét fejezzék ki), hanem a szerző és a mű pusztítása is. Meglehet, hogy végső soron a végzetnek, azt akarván, hogy Sade megírja művét és végül megfosztódjék tőle, ugyanaz az igazsá­ ga, mint a műnek, amely a rossz hírt hozza arról az egyezségről, amely az élőket ahhoz köti, ami kioltja az életüket, a Jó egyezségéről a Rosszal, azt is mondhat­ nék: az üvöltés egyezségét a csenddel. Nem tudhatjuk, milyen okoknak engedelmeskedett ez a mozgékony egy hibás változatot közölt, 180 példányban. Végül Maurice Heine 1929-ben visszahozta a kéziratot Párizsba, és összeállította a minta­ szerű szöveget (Párizs, 1931—1935), ezt követi az 1947-es és 1953-as kiadás (helyreállítva a helyesírást, és kijavítva a kéziratból átkerült hibákat, amelyeket Heine, annak idején, aggályosán átvett).

126

ember, végrendelkezése pillanatában, am ikor sírhelyé­ ül a föld jén egy félreeső helyet jelölt meg. D e ezek a senkihez nem folyam odó m ondatok, bárm i volt is e véletlen oka, eluralják és bevégzik életét:

„M iután betem ették sírgödrömet, m ak k a l szórják tele, hogy a fen tn ev ezett sír föld je, ezt követően, m ihelyt b e­ nőtt, és sű rű bozóttal bontottan, m int azelőtt, nyom ta­ lan u l eltűnjön a fö ld felszín éről, m int ah ogy rem élh e­ tőleg em lékem is eltűnik a z em b erek em lékezetéből. ’6 A S zod om a százh ú sz n ap ja miatt ejtett „véres könyn y eket” valójában a nyílvessző és a cél között feszülő semmi igénye miatt sírta. K ésőbb bem utatom , hogy az alkotás v ég telen m élysége a szerző eltűnési vágyából fakad (felold ód ni m inden em beri nyom nélkül): mivel semmi m ás nem ért fel nagyságához.

S a d e GONDOLATVILÁGA Lássuk b e, nincs annál hiábavalóbb kísérlet, mint k o ­ m olyan, szó szerint venni Sade-ot. B árhonnan k ö z ele­ dünk is felé, elbújik előlünk. A szereplői szájába adott különféle filozófiák közül egyet sem tudunk elfogadni. K lossow ski elem zései jól érzékeltetik ezt. A regénysze­ rep lőkön keresztül hol a G on oszságban fels ő b b re n d ű

em ber teológ iáját bontakoztatja ki, hol ateista, de nem 6 Idézi Apollinaire, id. miX, 14-15.

127

hidegvéríí ateista. Ateizmusa kihívás Isten ellen és szent­ ségtörés. Istent általában az örök m ozg ásban lévőT erm észettel helyettesíti, ugyanakkor hol hívő, hol gyaláz­ kodó: „Barbár keze, mondja Almani, a vegyész, csak a rosszat képes kimunkálni: vagyis a rossz elszórakoztat­ ja; szeretnék én egy hasonló anyát! Nem: utánoznám őt, de utálnám is, lemásolnám, hiszen ezt akarja, de köz­ ben utálnám.”7 Ezeknek az ellentmondásoknak a kul­ csát talán abban a mondatban találjuk, amelyben nyíl­ tan kimondja, mit gondol (1782. január 26-i levél a Vincennes-i kakasülőből (őrtoronyból)”, Des Aulnets aláírással, mintha igazi nevének pecsétje nem volna összeegyeztethető bármilyen morális meggondolással: „Ó, ember! a te feladatod volna-e, hogy ítélkezz jó és rossz fölött... A természet törvényeit kívánod elemezni, és szíved... szíved, ahová a természet bevésődik, maga is rejtély, amelynek kulcsát nem leled.. ,”8 Igazság sze­ rint semmiféle pihenést nem engedett magának, és nem volt olyan gondolat, amely mellett sokáig kitartott vol­ na. Hogy materialista volt, ez bizonyos, de ez nem ol­ dotta meg a problémáját: sem a Rosszét, amit szeretett, sem a Jóét, ami elítélte őt. Sade, aki tulajdonképpen sze­ rette a Rosszat, műveiben a Rosszat akarta kívánatossá tenni, nem tudta igazolni, de elítélni sem tudta: a meg­ 7 L a N ou v elle Ju stin e, III. kötet; idézi K lossow ski: S a d e , m o n p r o c h a in . Ed. du Seuil, 1947. 72. 8 C orresp on d an ce, 182-183. A levélnek nincs címzettje, de kétségkí­ vül a csinos Mlle Rousset-nak szólt, a legregényesebbnek, akihez rövid ideig tartó szerelem fűzte.

128

festett züllött filozófusok, mindegyike megkísérti a maga módján, de ők sem találnak és nem is találhatnak olyan elvre, amely elveszi azoknak a cselekedeteknek a kárhozatos jellegét, melyek jótékony hatásait fennen dicsé­ rik. A tettekben tulajdonképpen pontosan ezt a kárhozatos elemet keresik. Almani keserű kifakadása igazol­ ja, hogy gondolatát csak bizonytalan és zavaros formá­ ba tudta önteni. Az egyetlen pont, amiben bizonyos volt, az, hogy semmi nem igazolhatja a büntetést, legalábbis az emberi büntetést nem: „a természetéből adódóan hi­ deg törvény - fogalmaz - megközelíthetetlen a szenve­ dély számára, amely a gyilkosság kegyetlen tettét kész szentesíteni”.9 Ebben a súlyos értelmű gondolatban nincs változás: „Azt akarod, fogalmaz már egy 1782. ja­ nuár 29-i levélben is, hogy az egész világ erényes legyen, és hogy ne úgy érezd, hogy minden azonnal véget érne, ha csak erény volna a világon... nem akarod belátni, hogy mivel bűnnek lennie kell, így az általad rá kiszabott bün­ tetés éppoly igazságtalan, mintha egy félszeműn gúnyo­ lódnál. ..” Lejjebb: „.. .élvezz, barátom, élvezz csak, s ne ítélkezz... élvezz, mondom, hagyd a természetre, hogy kedvére mozgasson, és az örökkévalóra, hogy megbün­ tessen.”10Ha a szenvedélyek „tombolása” kárhozatos is, a büntetésnek, legalábbis annak, amely szeretné elejét venni a dolgoknak, nincs olyan jellege, mint a bűntett­ nek. (A modernek ugyan nem egészen ezekkel a kifeje­ 9 La p h ilo s o p h ie d a n s le boudoir, 1795: „Franciák, még egy kis erő­ feszítés, hogy köztársaságiak legyetek...” 10 C orresp on d an ce, 183.

129

zésekkel, de pontosabban fogalmaznak: a bűn, amely­ re a szenvedély kényszerít, veszélyes ugyan, de hiteles; ez nem áll a megtorlásra, amely egy feltétel alá rendelő­ dik: nem a hitelességet keresi, hanem a hasznosságot.) Sokan egyetértenek ezzel: a bírói ítélkezés jeges, tá­ vol van a vágytól, nem kockáztat, megkeményíti a szí­ vet. De miután ezt megállapítottuk, és Sade-ot határo­ zottan a bíróval szemközt helyezzük el, el kell ismer­ nünk, hogy nem volt benne visszafogottság, szigorú­ ság, ami lehetővé tenné, hogy életét egyetlen elvre ve­ zessük vissza. Mértéktelenül nagylelkű volt, ismeretes, hogyan mentette meg a Montreuil-öket a bitófától, és hogy anyósa, Mme de Montreuil adatott ki elfogató parancsot ellene, de Sade egyetértett vele - sőt sürgette is - , hogy ugyanilyen módon eltávolítsa szolgálóját, Nanon Sablonniere-t, aki túl sokat látott.11 1792 és ’93 között a Pikkek társaságában, amelynek titkára és el­ nöke volt, nagy köztársasági buzgóságot mutatott; jó, ha számításba vesszük egy 1791-es levelét: „Azt kérde­ zi tőlem, valójában miként gondolkodom, hogy gon­ dolataimat követni tudja. Nincs kényesebb, mint leve­ lének ez a bekezdése, de igazából nagyon nehéz volna erre a kérdésére megfelelően válaszolni. Először is az, hogy toliforgatóként hol az egyik, hol pedig a másik pártért dolgozom nap mint nap, a véleményem egyfaj­ ta mozgékonyságát eredményezi, amelyből kiérződik 11 Gaufridynek 1775. július 15-e előtt írott levelében. ( C orresp on ­ d a n c e ... 37).

130

az én gondolkodásmódom is. A mélyére akarok-e jár­ ni? Gondolataim valójában egyik párt mellett sem köte­ lezték el magukat, valamennyi fellelhető bennük. Antijakobinus vagyok, halálosan gyűlölöm őket, imádom a királyt, de gyűlölöm a régi visszaéléseket; az alkotmány végtelenül sok cikkelyét szeretem, de vannak olyanok, amelyek felháborítanak, azt szeretném, ha a nemesség­ nek visszaadnák a fényét, mert nem vezet semmire, ha attól megfosztatik; azt akarom, hogy a király legyen a nemzet vezére; nem nemzetgyűlést akarok, hanem két kamarát, mint Angliában, ami a királynak megosztott hatalmat ad, melyet egyensúlyban tart a szükségkép­ pen két rendre osztott nemzet; a harmadik szükségte­ len, egyáltalán nem akarom. Ez tehát a hittételem. Mi vagyok jelenleg? Arisztokrata, vagy demokrata? Mond­ ja meg nekem, kérem ... hiszen jómagam nem tudom.”12 Nyilvánvalóan semmi következtetést nem lehet levon­ ni ebből (egy polgárnak írta a levelet, akire szüksége volt a járadék miatt), hacsak nem a „vélemény mozgé­ konyságát”, a „ki vagyok én?”-t... amit az „isteni márki” akár a jelszavául is választhatott volna.13

12Gaufridynek írott 1791. december 5-i levél. ( Ugyanott, 301-302.) Semmiféle következtetést nem lehet levonni a Gaufridynek címzett, 1776-ban kelt leveléből sem: „Nem volt ínyemre, hogy meghajoljak egy olyan em ber előtt, aki azzal kezdte, hogy megsért, ami később csak rossz példa gyanánt szolgálhatott volna, kivált a földemen és egy olyan földön, ahol lényeges, hogy a hűbéresek az urakat az őket megillető tisztelettel övezzék, ami alól úgyis minden pillanatban ki akarják vonni magukat.” 13E fenntartások a papság ellen érzett mélységes gyűlöletét nem érin­ tik („a harmadik szükségtelen”).

Úgy látom, hogy S ade et la Révolution és Esquisse d u systèm e de S ade című tanulmányaiban Klossowski egy kissé kimódolt képet fest a Ju stin e szerzőjéről: a fogaskerékrendszer egyetlen eleméből a tudós dialek­ tika egy sorba fűzi fel Istent, a teokratikus társadalmat és a nagyúr lázadását (aki szeretné megtartani az előjo­ gait és megtagadni a kötelezettségeit). Kimondottan hegeli értelemben, de Hegel szigora híján. A Szellem fe n o m e n o ló g iá já r a k tételei - amelyre ez a dialektika hasonlít - körkörös egységbe rendeződnek, a szellem fejlődése ezáltal teljes egészében beleágyazódik a tör­ ténelem be. Klossowski elhamarkodottan vonja le a következtetést a P hilosophie d an s le bou d oir egyik bri­ liáns szakasza alapján, amelyben Sade a köztársaságot a bűncselekményre szándékozik építeni. Csábító volt levezetni, a király halálából, amely Isten halálát helyet­ tesíti, egy egész szociológiai koncepciót, amelyet a te­ ológia alapoz meg, s amelyet a pszichoanalízis irányít (és amely Joseph de Maistre gondolataira épül...). Mind­ ez nagyon törékeny. A Dolmancé szájába adott mon­ dat csak logikai jelzés, egy a sok ezer bizonyíték közt az emberiség azon tévedéséről, hogy nem ismeri el a rombolás, a Rossz jussát. Dolmancé érvelése Klossowski szerint a köztársasági elv hamisságát bizonyítja: ennyi bölcs jóslatot hallva a márki csak nemtörődömséggel válaszol. Egészen másról van szó.

132

„Amikor azt látom - írja Jean Paulhan1'1—, hogy nap­ jainkban hány és hány író utasítja vissza a mesterkélt­ séget és az irodalom játékait valamiféle kimondhatat­ lan esemény kedvéért, amely, s ezt nem rejtik véka alá, egyszerre erotikus és rémisztő, hányán és hányán ügyel­ nek gondosan arra, hogy minden körülmény között a Teremtéssel ellentétes álláspontot képviseljenek, és azzal vannak elfoglalva, hogy az aljasban a fenségest, a felforgatóban a nagyságot megtalálják, s egyébként is elvárják, hogy minden mű elkötelezze és örökre komp­ romittálja szerzőjét... amikor ezt látom, arra gondolok, hogy ebben a szélsőséges terrorban nem a leleményt, hanem az emléket kell felismernünk, nem valamiféle ideált, mint inkább az emlékezést, röviden tehát: mo­ dern irodalmunk, ebben az élénknek tetsző - minden­ esetre agresszív - szakaszában vajon nem a Sade által meghatározott múlt felé fordul-e?” Paulhan talán téve­ dett, amikor Sade utánzóiról beszél (beszélnek róla, csodálják, de sen ki nem érzi úgy, hogy hasonlítania kellene rá: más „borzalmakra” gondolunk). Mindeneset­ re Paulhan jól megfogalmazza Sade állásfoglalását. A nyelv lehetőségei és veszélyei nem foglalkoztatták; nem tudott a tárgyától elszakadó műre gondolni, hiszen tár­ gya m egszállta - abban az értelemben, ahogy az ördög használja e szót. A tárgy iránti vágyába veszve írt, nagy igyekezettel, mint egyvalami jámbor. Klossowski pon­

14Sade: Les In fortu n es d e la Vertu. Előszó, 11-12.

133

tosan fogalmaz:13 „Sade nemhogy álmodik, de álmát ál­ modozása kiinduló tárgya felé irányítja, oda vezeti vissza, a szemlélődő szerzetes tökéletes módszeressé­ gével, aki áhítattal tárja ki a lelkét az isteni titokra. A keresztény lélek öntudatra ébred Isten színe előtt. De míg a romantikus lélek, amely csupán a hit nosztalgi­ kus állapota,16 úgy ébred öntudatra, hogy szenvedélyét mint abszolúnimot éli meg, oly módon, hogy a patetikus állapot az életben maradás eszköze lesz számára, a szadista lélek önmaga által már nem ébred öntudatra, csupán a tárgy által, amely felfokozza férfiasságát és a végsőkig fokozott férfiasság állapotába hozza, amely­ nek paradox módon szintén az életben tartás lesz a sze­ repe: a szadista lélek csak a végső elkeseredettségben érzi úgy, hogy él.” Pontosítanunk kell: az Istenhez mér­ hető tárgy, amiről itt szó van (a hasonlóságot elsőként a keresztény Klossowski fejti ki), nem adott, miként Isten a jámbor szemében. A tárgy m int olyan (az em­ beri lény) még közömbös: meg kell változtatni, hogy megszerezzük tőle a szükséges szenvedést. Meg kell változtatni, vagyis elpusztítani. Később beszélek majd arról, hogy Sade célja tulajdon­ képpen az volt (s ebben különbözik az egyszerű s z a ­ distából, aki meggondolatlan), hogy elérje azt a kristálytiszta tudatot, ahova csak „tombolással” lehet eljutni (de a „tombolás” a tudat elvesztésével jár), vagyis megszün­ 15 Sade, m on p r o c h a in , 123• 16E fenntartást nem osztom Klossowskival.

134

teti a különbséget az alany és a tárgy között. Célja tehát a filozófia céljától csak a bejárt út tekintetében külön­ bözött (Sade a tett „tombolásából” indul ki, amelyet ért­ hetővé akart tenni, a filozófia pedig a nyugodt tudatból indul ki - a megkülönböztetett érthetőségből - , hogy azt valamely fúziós ponthoz eljuttassa). Ezt megelőzően, a Sade-könyvek nyilvánvaló monotóniájáról fogok beszél­ ni, amely abból következik, hogy az irodalom játéka bi­ zonyos k im o n d h a ta tla n esem én yn ek rendelődik alá. Ezek a könyvek csak annyiban különböznek attól, amit általában irod alom n ak nevezünk, mint amennyire egy egyhangú, szürke, kihalt, sziklás pusztaság különbözik a patakokkal, tavakkal és rétekkel szabdalt, változatos tájtól, amelyet úgy szeretünk. De végül vajon nincs ránk hatással egy ilyen pusztaság nagysága?

A

SZADISTA ŐRJÖNGÉS

Az emberiségből kirekesztett Sade-nak hosszú élete során egyetlen foglalatossága volt, kétségtelenül ez kö­ tötte le: a kimerültségig elsorolni az emberi lények el­ pusztításának lehetőségeit, elpusztítani őket és élvezni haláluk és szenvedésük gondolatát. Példás leírása, még ha a legszebb is lett volna, értelmetlen volt a szemé­ ben. Csak a véget nem érő, unalmas felsorolás bírt az­ zal az erénnyel, hogy feltárta előtte az ürességet, a p u sz­ taságot, amelyre dühe áhítozott (és amit könyvei tár­ nak fel azok előtt, akik felnyitják).

135

Unalom árad Sade életművének szörnyetegségéből, de éppen ez az unalom az értelme. Ahogy a keresztény Klossowski17 fogalmaz, véget nem érő regényei inkább ájtatos könyvekre hasonlítanak, semmint azokra, ame­ lyek elszórakoztatnak. A regényeket vezérlő „bevált módszer” a „szerzetes módszere... aki lelkét kitárja az isteni titokra”. Úgy kell olvasni őket, ahogyan írva let­ tek: azzal a vággyal, hogy megismerjük a titkot, amely nem kevésbé mély és „isteni”, mint a teológia titka. Ez az ember, aki a leveleiben állhatatlan, incselkedő, el­ bűvölő vagy elragadtatott, rajongó vagy mulatságos, gyengédségre képes, talán még lelkiismeret-furdalásra is, a könyveiben egyhangú gyakorlatra szorítkozik, melyben végtelen feszültség bontakozik ki, mihelyt a bennünket visszatartó erőfeszítések célba érnek. Ekkor elérhetetlen magasságokban tévelygünk. Nem marad semmi tétovázás, semmi fék. A végtelen és szűnni nem akaró szélviharban a vágy tárgyait egyfajta késztetés menthetetlenül a kínszenvedéshez, a halálhoz juttatja el. Az egyetlen elképzelhető vég az a vágy, mely a hó­ hér vágya, hogy maga is kínszenvedés áldozata legyen. A már idézett testamentumban ez a késztetés a tető­ pontjára hág: már a sírhely sem maradhat fenn - annak akarásához sodor, hogy még a neve is „eltűnjék az em­ berek emlékezetéből”.

17 S ade, m on p r o c h a in . 128. 1 3 6

Ha ezt az erőszakot valamiféle nehéz igazság jele­ ként fogjuk fel, amely nem hagyja nyugton azt, aki az értelmét keresi, oly mélyen, hogy titokról beszél róla szólván, nekünk magunknak is az erőszaknak ahhoz a képéhez kell folyamodnunk, amelyet Sade alkotott. „Most, kedves olvasó barátom - írja a A S zod om a százh ú sz n ap ja13 elején - készítsd fel szíved és szelle­ med a legtisztátalanabb történetre, amit csak kitaláltak, mióta világ a világ, hasonló könyvet nem írtak sem a régiek, sem az újak. Képzeld el, hogy minden becsüle­ tes öröm, illetve, amit az állat diktál neked, akiről foly­ ton beszélsz anélkül, hogy ismernéd és amit úgy hívsz, természet, hogy ezek az örömök, mondom, szántszán­ dékkal nem kapnak helyet ebben a kötetben, s ha vé­ letlenül mégis találkoznál velük, akkor is csak bűn és mocsok fog hozzájuk tapadni.” Sade aberrációja addig megy el, hogy hősei nem pusztán gazemberek, de még gyávák is. íme az egyik legtökéletesebbnek az ábrázolása: „Hamisnak, keménynek, féktelennek született, bar­ bár, egoista volt, tékozló, ha örömökről, fösvény, ha arról volt szó, hogy a hasznára legyen bárkinek, hazug, falánk, részeges, nyúlszívű, szodomista, vérfertőző, gyil­ kos, gyújtogató, tolvaj...” Blangis hercege ez, a S zodo­ m a sz á z h ú sz n ap ja négy gazfickójának egyike. „Egy elszánt gyermek megrémítette volna ezt a kolosszust, s amint le kellett mondania a ravaszság és a hazugság is1931-es kiadás (Maurice Heine), I. k. 74.; Pauvert, 1953, 1. k. 99-

137

fegyvereiről, hogy megszabaduljon ellenségétől, félénk lett és gyáva...”19 A négy gazember közül egyébként nem Blangis a legocsmányabb. „Curval volt a társaság korelnöke. Közel hatvanéves, a kicsapongó élet különlegesen elnyűtte, olyan volt, mint egy csontváz. Magas volt, száraz, sovány, mélyen ülő, kihunyt szempárral, szája fakó és beteges, álla fel­ álló, orra hosszú. Egész teste szőrös, mint valami szatíré, háta lapos, feneke puhán lötyögött, mint koszos rongydarab lógott le combjaira... Curval olyannyira alá­ merült a bűn és a szabadosság mocsarában, hogy szin­ te lehetetlen volt számára másról beszélni. A legmocs­ kosabb kifejezésekkel volt tele folyton a szája, miként szíve is, hihetetlen energiával ezt keverte istenkárom­ lással, valódi borzalommal, csakúgy mint társai, ha a vallásra terelődött a szó. Szellemének kuszasága, me­ lyet csak fokozott a folyamatos részegség, amelyben örömét lelte, s ami, mint állította, legkedvesebb élveze­ te, néhány év óta hülye és elbutult kifejezést kölcsön­ zött az arcának.”20 A „minden ízében mosdatlan”, s főként „meglehető­ sen büdös” Curval elnök „teljesen buta”volt, ezzel szem­ ben Blangis hercege a ragyogást és a hevességet testesí­ tette meg: „Ha heves volt vágyaiban, milyen volt akkor, Egek, amikor a kéj részegsége beragyogta arcát, akkor 19 1931-es kiadás, I, k., 11. és 17.; 1953-as kiadás, I. k., 21. és 27.; 1931-es kiadás, I. k., 20-22. 201931-es kiadás, I. le., 20-22.; 1953-as kiadás, I. le. 31-33.

138

már nem ember volt, hanem bősz tigris, balsorsára an­ nak, aki szenvedélyét táplálta, ilyenkor iszonyú üvölté­ sek és kegyetlen káromkodás hagyta el megdagadt tor­ kát, szeme mintha szikrát szórt volna, habzott a szája, nyerített, mintha csak ő lett volna a bujaság istene.”21 Sade nem volt ilyen korlátlanul kegyetlen. Gyakran meggyűlt a baja a rendőrséggel, gyanakodtak is rá; de egyetlen igazi bűntényt sem tudtak a nyakába varrni. Ismeretes, hogy bicskával összevagdalt egy fiatal kol­ duslányt, Rose Kellert, és forró viaszt öntött sebeibe. A provence-i Lacoste vára vélhetően szervezett orgiák helyszíne volt, de túlkapások nélkül, azokra csak a tá­ voli, sziklás magányban elképzelt Silling várában volt lehetőség. Szenvedélye, amelyet néha talán el is átko­ zott, arra késztette, hogy mások fájdalmát szemlélje, szellemét teljes egészében elragadta. Rose Keller hiva­ talos tanúvallomásában iszonyú üvöltésről beszél, ame­ lyet az élvezet tépett ki belőle. Ez a vonás emlékezteti őt Blangis-ra. Nem tudom, jogos-e ezen tombolások kapcsán pusztán gyönyörről beszélni. Egy bizonyos fokon a túlzás átcsap az elfogadott fogalmon. Beszél­ hetünk-e a vademberek gyönyöréről, akik kötél végén horogra akasztják fel magukat, majd a horgot a mellka­ sukba mélyesztik s így pörögnek egy pózna körül? Marseille-i tanúvallomások tűvel teletűzdelt ostorokat em­ legetnek, amelyek csapásai vérbe borították a márkit. 211931-es kiadás, I. le, 15-16.; 1953-as kiadás, I. k., 26.

139

Menjünk messzebb: Sade ötleteitől még a legedzettebb fakírok is hátrahőköltek volna. Ha valamelyikük meg­ irigyelte volna a sillingi gazemberek életét, hát dicsére­ tére vált volna. Mellettük Benoît Labre22 kifinomult ember: nincs olyan aszkéta, aki ennyire túllépett volna az undoron. A TOMBOLÁSTÓL A TISZTA TUDATIG De Sade ebben az erkölcsi helyzetben volt. Nagyon is különbözött a hőseitől, amennyiben ő gyakran tett tanúbizonyságot emberi érzésekről, olyan féktelen és önkívületi állapotokat ismert, amelyek számára sokat jelentettek, ellentétben a szokványos lehetőségekkel. Nem úgy ítélte meg, hogy ezeket a veszélyes állapo­ tokat, amelyekbe leküzdhetetlen vágyai űzték, kitö­ rölhetné vagy ki kellene törölnie az életéből. Ahelyett, hogy normális pillanataiban, ahogy az szokás, elfeled­ kezett volna róluk, szembe mert nézni velük, és azt a mély értelmű kérdést tette fel önmagának, ami igazság szerint minden emberben felvetődik. Előtte másoknak is voltak hasonló eltévelyedettségei, de a szenvedé­ lyek tombolása és a tudat között az alapvető ellentét 22 Szent Benoît Labre úgy hírlik, a piszkosságot odáig vitte, hogy sa­ ját férgeit is megette. Klossowski a következő mondatot adta köny­ ve mottójául: H a v alam ely libertinu s a r r a vetem edett volna, hogy m eg k érd e z z e S zen t B en o ît Labre-tól, m it g o n d o l kortársáról, Sade m árkiról, a szen t g o n d o lk o d á s n élkü l a z t fe le lte voln a: ,,ő a feleba­ rátom”.

140

fennmaradt. Mindig is megesett, hogy az emberi szel­ lem engedett annak az igénynek, amely a szadizmuslioz vezet. De mindez csak titkon történt, a vak erő­ szak és a tisztán látó tudat között meglévő összeegyeztethetetlenség éjszakájában. A féktelenség eltávolítot­ ta a tudatot, A tudat pedig, miközben szorongva elítélte, megtagadta és tudomást sem vett a féktelenség értelméről. Elsőként Sade adott kifejezést, a börtön magányában, az értelem nyelvén ezeknek az ellenőriz­ hetetlen késztetéseknek, amelyek tagadására a tudat a társadalmat és benne az ember képét építi. E célból kellett visszájára fordítania és kétségbe vonnia min­ dent, amit a többiek megkérdőjelezhetetlennek tartot­ tak. Könyvei azt a benyomást keltik, hogy végső elke­ seredésében, mindenre elszántan, a lehetetlent akarta elérni, az élet fo n á k já t: a gazdasszony megdönthetet­ len határozottságával, aki, hogy munkájával mihama­ rabb végezzen, egyetlen biztos mozdulattal nyúzza meg a nyulat (a gazdasszony is az igazság fonákját mutatja meg, és ebben az esetben a fonák egyben maga az igazság). Sade arra a közös tapasztalatra épít, hogy az érzékiséget - amely megszokott kényszerek alól sza­ badít fel - a lehetséges tárgynak nem csupán a jelen­ léte, de a rajta bekövetkező m ód osu lás is felkelti. Másként szólva: az erotikus ösztönzést, lévén tom bolás (a munkában megszokott viselkedéshez és általá­ ban az illendőséghez képest), csak egy tárgyában meg­ egyező tombolás szabadít el. „A titok sajnos nagyon is nyilvánvaló - jegyzi meg Sade - , és nincs olyan, a bű­ 141

nőkben valamelyest is járatos libertinus, aki ne tudná, milyen hatalma van a gyilkosságnak az érzékeken...” „Igaz tehát, kiált ,fel Blangis, hogy a bűn önmagában is akkora vonzerő, hogy minden kéjtől függetlenül képes felkorbácsolni minden szenvedélyt.” A tom bolást nem mindig a szenvedély tárgya váltja ki. Ami lerombolja az emberi lényt, az indulatait is elszabadít­ ja; a tom bolás egyébként mindig megsemmisülése annak a lénynek, aki megszabta a maga számára az illendőség határait. A lemeztelenítés már önmagában e korlátok leomlása (a rend felbomlásának jele, amit az önmagát átengedő tárgy hív létre). A szexualitás nyugtalansága felbomlasztja azokat az összefüggő alak­ zatokat, amelyek meghatároznak, önmagunk és má­ sok számára, mint befejezett lényeket (a végtelenbe lök, ami maga a halál). Az érzékiségben van valami zavarodottság, valami olyan érzés, mintha megfullad­ tunk volna, ahhoz a rossz érzéshez hasonló, amit a holttestek keltenek. A halál zavarában viszont valami elvész és elenyészik, felboml a rend, az üresség érzete támad bennünk, s az állapot, amelybe kerülünk, az érzéki vágy születését megelőző állapotra hasonlít. Egy fiatalember, akárhányszor temetésen vett részt, fizikai izgalmat érzett: atyja temetési menetét ott kellett emi­ att hagynia. Viselkedése eltért a megszokottól. De nem lehet csupán a kellemesre és a hasznosra korlátozni a szexuális késztetést. Van benne valami féktelen, túlzó elem, amely kockára teszi azoknak az életét, akik engednek neki. 142

Sade képzelete a legrosszabb felé vitte ezt a rend­ nélküliséget és túlzást. Senki nem tudja úgy végigol­ vasni a S zod om at, hacsak nincs füle a hallásra, hogy ne betegedne bele: a legbetegebb persze az, akit ez az olvasmány az érzékeiben érint. A levágott ujjak, a ki­ vájt szemek, a letépett körmök, a kínzások, amelyek láttán az erkölcsi elborzadás még jobban kiélezi a fáj­ dalmat, az anya, akit az agyafúrtság és a terror fia megölésére visz, a kiabálás, a bűzben kiömlő vér, végső soron minden undorodáshoz vezet. Ez meghalad min­ ket, fojtogat és az éles fájdalom mintájára olyan érzést kelt, amely felbomlaszt és megöl. Hogyan merészelte? S főként miért kellett? Aki ezeket az aberrált oldalakat írta, tudta ezt; elment a legmesszebb, ahova elképzel­ hető elmenni: nincs olyan tiszteletre méltó dolog, amit ne csúfolt volna meg, nincs olyan tisztaság, amit ne mocskolt volna be, semmi vidámság, amit ne töltött volna meg borzalommal. Mindannyiunkat személye­ sen vesz célba: azon kevesek számára, akikbe még szorult valami emberi, ez a könyv arra csap le, mint egy istenkáromlás, mint kór az arcra, ami az ember számára a legdrágább, a legszentebb. De vajon túloze? Igazság szerint ez az egyetlen könyv, amelyben az ember szelleme arányban áll azzal, am i. A S zodom a nyelvezete annak a lassú univerzumnak a nyelvezete, amely biztosan megront, megkínoz, s elpusztít min­ den lényt, akinek életet adott.

143

Az érzékiség eltévelyedésében az emberi szellem olyan fordulatot tesz, amelyben a z z a l válik azon ossá, am i. Az emberi élet sodra felületes véleményekhez köt minket: önmagunkat jól meghatározott entitásnak állít­ juk be. Semmi nem tűnik számunkra biztosabbnak, mint az én, aki megalapozza a gondolatot. S amikor tárgyak­ kal találkozik, saját hasznára megváltoztatja őket: soha nem azonos azzal, ami nem ő. Ami a mi véges lényünk­ nek külsőleges, az hol a bennünket alárendelő, átha­ tolhatatlan végtelen, hol meg az a tárgy, amit kézben tartunk, amely nekünk alárendelt. Tegyük hozzá, hogy bizonyos kitérő folytán az individuum a kezébe került dolgokkal azonosulva még alá tudja rendelni magát a véges rendnek, amely a végtelenség belsejéhez lán col­ ja . Ha innentől kezdve megkísérli ezt a végtelenséget a tudományok törvényeihez láncolni (amely egyenlőségjelet tesz a világ és a véges dolgok közé), csak úgy ma­ rad azonos tárgyával, ha ő maga is lán cszem e lesz a rendnek, amely agyonnyomja (amely tagadja, s tagadja azt, ami benne különbözik a véges és alárendelt dolog­ tól). Csupán egy dolog áll hatalmában, hogy ne vonat­ kozzanak rá a határok: egy hasonszőrű lény elpusztítá­ sa (ebben a pusztításban felebarátunk határát tagadjuk, egy élettelen tárgyat tulajdonképpen nem tudunk el­ pusztítani, az átváltozik, de nem tűnik el, csakis egy hozzánk hasonló lény tűnik el a halálban). Az erőszak, amit felebarátunk elszenvedett, kitér a véges, és az eset­ 144

legesen hasznos dolgok rendje elől: visszaadja őt a vég­ telenségnek. Ez m ár igaz volt az áldozatban is. A borzalom m al és szentséggel teli rettegésben a szellem m ár felvázolta azt a fordulatot, am elyben azonossá válik azzal, a m i (a határtalan teljességgel, amit nem tudunk m egism erni). D e az áldozat nem kevésbé a tom bolástól való félelem , a tom bolás által. E m űvelet által a tudatos cselekv és vi­ lága (a profán világ) felszabadítja m agát attól az e rő ­ szaktól, am ely el is pusztíthatná. S m ég ha igaz is, hogy az áldozatban a figyelem az elszigetelt egyénről átsik­ lik a határtalanra, az is igaz, hogy olyan tü néken y értel­ m ezések felé fordul, am elyek a tiszta tudattal tö k élete­ sen ellentétesek. Az áldozat egyébként passzív, elem en ­ táris félelem re épül: csak a vágy aktív, csak az tesz b en ­ nünket jelenvalóvá. A világos tudatnak csak akkor van esélye, ha a szel­ lem, akadályokba ütközve, lelassult figyelm ét a vágytárgyára irányítja. Ez elkesered ést és csöm ört feltételez, egyre távolabbi lehetőségekh ez való folyam odást. S v é­ gül reflexiót feltételez a vágy pillanatnyi k ielég ü lésé­ nek lehetetlenségéről, és hajlandóságot arra, hogy a vágy tudatosabb kielégüléshez jusson. „Igazi libertinus körök ben - jegyezte m eg Sade - el­ fogadott, hogy a hallás szerve által közvetített érzetek a legélén k eb bek . K övetkezésképpen, a mi négy gazfic­ kónk, akik azt akarták, hogy a kéj olyan m elyen e.s o l y a n erősen hatoljon szívükbe, ahogy ez csak leli e i . s e ; a /

cél eléréséért különös dolgot képzeltek el.” Azokról a „mesemondó” nőkről van szó, akik a Silling-beli orgiák szünetében a szellemet az általuk ismert bűnök felsoro­ lásával ébren tartották: e kivénhedt kurvák hosszú és ocsmány élettapasztalatából tevődik össze a tökéletes kép, amely a klinikai megfigyelést megelőzte, és amit a klinikai megfigyelés alátámasztott. De a tudat szempont­ jából, a történeteket mesélők epizódjának csak egy ér­ telme van, aprólékos leírással, a szószék magasából, más hangján tárgyiasítva formát adnak annak az útvesztőnek, amit Sade teljes hosszában meg akart világítani. Ami a legfontosabb: e különös ötlet egy cella magányában szü­ letett. Valójában az erotikus késztetést megalapozó, vi­ lágos és megkülönböztethető, szüntelenül megújuló és kérődző tudatnak, hogy kialakulhasson, szüksége volt a fogoly embertelen körülményeire. Szabadlábon Sade csillapíthatta volna szenvedélyét, ami hajtotta őt, a bör­ tön azonban megfosztotta ettől a lehetőségtől. Ha a fel­ színre törő szenvedély nem kavarja fel azt, aki felszínre hozta, fennáll az objektív, külsőleges megismerés lehe­ tősége, de a tudat nem jutott el a teljesség állapotába, így át kell élnie a vágyat. Krafft-Ebing híres P athologia sexualisa., vagy egyéb, ilyen jellegű könyvek az emberi viselkedést az objektív tudat szintjén értelmezik, de kí­ vül a viselkedések által feltárt mély igazság tapasztala­ tán. Ez az igazság a vágy igazsága, ő alapozza meg, és kívül esik a Krafft-Ebing-féle racionális felsorolás játék­ terén. Látható, hogy a vágy tudata nem igazán megkö­ zelíthető: a vágy maga megrontja a tudat világosságát, 146

de kivált a kielégülés lehetősége meg is szünteti. Az ál­ latvilágban a szexuális kielégülés mintha az „érzékek nagy kavalkádjában” következnék be. Az emberek vi­ lágában gátlás alá esik, ez a gátlás másrészt jellegéhez kötődik, ha nem is tudattalanul, de távol a világos tudat­ tól. Sade alapvetően átgondolt individualitása előkészí­ tette ezt a tudatot: Sade szakadatlanul türelmes gondo­ latmenetet követett, s erőfeszítést tett, hogy korának leg­ több ismeretét elsajátítsa. De ha nem lett volna bezárva, a kicsapongó élet, amit élt volna, nem engedte volna, hogy végtelen vágyat tápláljon, amely gondolatban kí­ nálkozott, anélkül hogy ki tudta volna elégíteni. Hogy még jobban hangsúlyozzam a nehézséget, hoz­ záteszem, hogy Sade csak a tudat bevégzettségét volt képes megragadni, de nem jutott el a világosság teljes­ ségéhez. A szellemnek el kell jutnia, ha nem is a vágy hiányához, de ahhoz a kétségbeeséshez mindenkép­ pen, ami egy Sade-olvasóban támad: hogy a Sade által átélt vágyak és az ő kevésbé intenzív és normális vá­ gyai hasonlítanak egymásra. Sade

so r sá n a k k ö l t é sz e t e

Nem lehet csodálkozni azon, hogy egy ilyen furcsa és ennyire kényes igazság először ilyen botrányos for­ mában mutatkozott meg. A tudatosság lehetősége a meghatározó értéke, de nem tudott lemondani arról, hogy a háttérre utaljon, amelynek jele. Hogyan hiányoz­ hatott volna e születő igazság költői szikrája? Az igaz­ 147

ság a költői szikra nélkül emberileg nem volna ilyen jelentős. Megható számunkra, hogy egész mitikus me­ sevilág kapcsolódik ahhoz, ami végső soron a mítoszok lényegét tárja fel. Forradalomra volt szükség - a Bas­ tille bedöntött kapuinak dörejére - , hogy Sade titka a zűrzavar véletlenjében eljusson hozzánk: a balsors le­ hetővé tette, hogy megélje ezt az álmot, amelynek rög­ eszméje a filozófia lelke, az alany és a tárgy egysége; jelen esetben a vágy tárgyának és a vágyakozó szub­ jektumnak az azonossága a létezők korlátainak meg­ haladásában. Maurice Blanchot helyesen jegyezte meg Sade kapcsán, hogy „börtönét a világegyetem magá­ nyosságának képére alakította”, de ez a világ, ez a bör­ tön már nem akadályozta többé, hiszen „kizárt és el­ űzött onnan minden teremtményt”. így a Bastille, ahol Sade írt, volt az az olvasztótégely, ahol a létezők tuda­ tos korlátait lassan elemésztette a tehetetlenségtől meg­ hosszabbodott szenvedély lángja.