AZ ERDŐ SZEREPE AZ ERDÉLYI-MEZŐSÉG TÁJÖKOLÓGIAI EGYENSÚLYVESZTÉSÉBEN Dr. Makkai Gergely — Fazakas Csaba — Kovrig Zoltán
Az Erdélyi-medence szívében fekvő Mezőség, talán az egész Kárpát-medence egyik legkarakterisztikusabb tájegysége. Hosszú ideig látszólagos egyhangúsága miatt mind a tudományos mind a világi érdeklődés elkerülte. Herman Ottó volt az első, aki 1871ben feltárta a XIX. század közepén is még a feledésbe, az elszigetelődésbe, az Árpádkori archaizmusokba merevedett, természeti végletekkel és társadalmi közönnyel telített világát, és vezette vissza a tudományos és közmegismerés területére. Szomorú valósága ez annak a napjainkban is gyakran lesajnált tájegységnek, amelyet egykoron végeláthatatlan vízfelületek, és erdőkkel tarkított füves rétek borítottak. Tájökológus szemmel elemezve az egykori „érintetlen” és harmonikus állapotot, egyértelműen kijelenthetjük, hogy mindezt a primér tájszerkezetre rátelepedett másodlagos tájformáló elemek arányos együttléte tette lehetővé. Ennek a helyzetképnek a megértéséhez el kell mondanunk, hogy az Erdélyi-mezőség területének nagy részén az alapvető éghajlati ősállapot a Nyugati Szigethegység csapadékárnyékában kialakult szárazsághajlam. Az évmilliók alatt megtelepedett fás növényzet és a kedvező morfológiai viszonyok által kialakított tófüzérek víztükre együttesen azonban egy olyan önszabályzó, önfenntartó, önfejlesztő rendszert alkottak, amelynek mikroklíma mozaikja a száraz időszakokban is elnyomta a vízhiányt és maximális tájképi és biológiai sokszínűséget tartott fenn. A Mezőség törékeny ökológiai egyensúlya a terület antropogén átformálásának eredményeként megbomlott. A térség tájfejlődésében világosan nyomon követhető, ahogyan az utóbbi évezred alatt a környezeti viszonyai egy kiegyensúlyozott ökológiai állapotból válságba jutottak. Az ökológiai leromlásban jól elkülöníthetőek azok a folyamatok és olyan időpontok, amikor ezek a folyamatok úgy besűrűsödnek, hogy a tájban is igen markáns elváltozásokban jelentkeznek. Tanulmányunk célja, hogy ismertesse az egyik ilyen folyamatnak, nevezetesen az erdőknek, mint tájökológiai tényezőknek a térvesztését, és a vele párhuzamosan kialakuló és felerősödő szárazsághajlamnak, illetve krónikus vízhiánynak a fejlődéstörténetét. A mezőségi erdők fejlődéstörténete A végbement átalakulás helyes értelmezésére rangsorolhatjuk az emberi beavatkozásra érzékeny tájtényezőket. Az elsődleges tájalakító tényezőket képviselő földtani és felszínalaktani jellemzők kialakulásuk óta egyáltalán nem vagy csak kismértékben
1
változtak. Hasonlóan kevésbé módosultak a térség makroklímatikus viszonyai. Az idők folyamán viszont gyökeres változást szenvedtek a másodlagos tájalkotó tényezők, azaz a vízfelszínek és természetes növénytakaró. Az elváltozások geológiai léptékben történő elemzésénél az ember megjelenéséig egy kiegyensúlyozott, a térség természetes viszonyainak megfelelően kialakult képet kapunk. A körülbelül 7 millió évvel ezelőtt szárazzá vált Mezőség területét már a kezdetektől buja növénytakaró borítja be. A meleg és nedves éghajlatú harmadkor erdőségeit elsősorban a nagy biodiverzitás jellemezte. Többnyire lombhullatók alkották őket, de jelen voltak a déli jellegű fenyők egyes képviselői is. Évmilliókon keresztül a dombokon nagy területeket borítottak a tölgy, a dió, a juhar, a gesztenye fajok. A harmadkor végén ez az egész fenséges növénytakaró a beálló jégkorszak áldozatául esik. Mai ismereteink alapján a jégkorszakban a Mezőség uralkodó vegetációját a tűlevelűek képezték. A jégkorszak vége felé körülbelül 9000 évvel ezelőtt, az éghajlat lassú felmelegedése újabb mutációkat eredményez a növénytársulásokban. A fenyőfélék helyét fokozatosan lombhullatók veszik át, majd a mintegy 3000 évig tartó mogyorókorban a mezőségi táj arculatában megtörik az erdők hegemóniája, és a mai állapotokat is jellemző erdőssztyepp jelleg uralkodik el. A késői melegkor vége felé, ezelőtt mintegy 3000 évvel a tájfejlődésben sarkalatos fordulat áll be. A területen a kedvező környezeti feltételek jelenléte lehetővé teszi az első emberi közösségek megtelepedését. Az életvitelükhöz tartozó erdőirtások, állattenyésztés, földművelés, tavak duzzasztása és lecsapolása révén a terület arculata az addig eltelt geológiai korok évmillióihoz viszonyítva rendkívül rövid idő alatt mélyreható átalakulásokat, változásokat szenved. A történelmi idők krónikáiból és az Árpádkori okiratok töredékes feljegyzéseiből tudjuk, hogy a középkorban a magyarlakta területek közül a Mezőség volt a legfátlanabb tájegység. A mellékelt térképen (1. térkép), amely Györffy Györgynek Az Árpád-kori Magyarország történeti Földrajza című munkájából Doboka- és Kolozsvármegyéknek a Mezőségre eső területeinek rekonstrukciója után készült, kitűnik, hogy a Mezőség fás növényzete szórt területi elrendezésben többnyire a domboknak a 450 métert meghaladó magaslatait borította. Következésképpen a Mezőségen az erdő fogalma már ebben az időszakban is sajátosan mást jelentett, és művelése is egyedi feltételek között folyt Erdély többi, jó minőségű faanyagban oly gazdag részeihez képest. Aprólékos levéltári munka eredménye az alábbi néhány erdőmegnevezés, amelyet Tónk Sándor gyűjtött össze: „a XIV. században Gyeke határában az Asszonyerdeje, Kereszteserdő; Szentgotthárd mellett Kőröserdő, Gyepűserdő, Szentiván közelében Tarliget, Mohajerdő, Tyukszóberke, Bogács mellett Bogácserdő, Gyulatelke táján Ábelharaszta, Szelecserdő, Taba erdő, Gyula mellett Haraszt helynevekkel találko-
2
zunk. A Kolozs megyei Sármás határában 1348-ban Vágotterdő, Gyertyános, Kerekerdő, Vesszőserdő, Avas nevű erdőt sorol fel egy határjáró oklevél; Mócson 1456ban Királyerdeje nevű erdőt említenek; Aranykút közelében 1350-ben egy Ágaserdő nevű erdő egy része 12 ezüst márkáért talált új gazdára; Szomordokon 1501-ben Királykúterdeje szerepel, Óbuda határában pedig 1452-ben egy Cseresznyefabérce nevű erdőt említ az oklevél. Szováton egy 1348-ban végbement birtokmegosztás során fölsorolták egyebek mellett a Csalánoserdőt, Gyermökerdőt, Somoserdőt, Láposerdőt, utóbb, 1496-ban pedig ugyanott a Sombokor nevű erdőről beszélnek.” Ha megkíséreljük kielemezni a mezőségi erdők társadalmi funkcióinak az alakulását, a honfoglalást követő időszakban a védekezési feladatok ellátása volt a legfontosabb. Ezt a szerepet az ún. gyepűs erdők látták el, amelyek mint nevük is sugallja, a gyepűk (országhatársávok) mentén helyezkedtek el, és az akkori kor hadászati felfogásának megfelelően többnyire lakatlan, nehezen járható terepakadályt képeztek a szomszédok felé. A kereszténység felvételét követő letelepedés eredményeként az erdők hadászati funkciói fokozatosan háttérbe szorultak, és helyettük egyre inkább a gazdasági szerepük kerül előtérbe. A Mezőségen is, az erdőgazdálkodás kezdetei, az erdőközösségekben nyilvánultak meg. Ez annyit jelentett, hogy a származás alapján csoportosult közösségek az erdőket közösen, osztatlanul hasznosították. Ez a birtokközösségi forma több évszázadon át, Erdélyben egészen a XIX. század második feléig fennmarad. Az egész Kárpát-medencében, így a Mezőségen is a középkori erdőgazdálkodásnak klasszikusan szép fejezetét képezik az ún. legelő-erdők vagy makkos erdők. Az ilyen erdő már szerkezetében és habitusában is más volt, mint a többi. Külön erre a célra telepítették, összetételét illetően szinte kizárólag jól fejlett, széles koronájú, minden évben bő termést adó tölgyfákból állott. Az így kialakított erdőkre mai fogalmaink szerint ráillik a tudatosan kialakított nagy biológiai eltartóképességgel rendelkező növénytársulás fogalma, amely a legmesszebbmenőkig minden káros mellékhatást nélkülözve értékesítette a táj ökológiai adottságait. A magyar nyelvterület legelő-erdőire utal a gyakori Avas elnevezés. Ez annyit jelentett, hogy amikor a makk beért, az erdőt tilalom alá vetették, „avasnak fogták”. Ilyen elnevezéssel említ erdőt egy határjáró oklevél a Mezőségen a Kolozs megyei Sármás határában 1348-ban. Számuk azonban feltehetően nagyobb volt. Szabó Miklós felmérései szerint jóval később 1713–1720 között a 274 mezőségi helységből 44-nél még mindig találkozunk a makkos vagy legelő-erdő típussal. Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy fénykorukban számuk, kiterjedésük és gazdasági jelentőségűk meghatározó lehetett.
3
Dezs Beszterce
Kolozsvar
Torda
Marosvasarhely
1. térkép. Az erdők elterjedése a XIV. század elején
Dezs Beszterce
Kolozsvar
Torda Marosvasarhely
2. térkép. Az erdők elterjedése a XVIII. század végén
A Mezőség erdőállományát a XVI–XVII. századtól kezdődően az addiginál is rohamosabb lepusztulás jellemzi. Ezt az állapotot rögzíti a XVIII. század végéről származó első katonai térképek alapján készített rekonstrukciónk (2. térkép). Az erdőcsökkenés okai többrétűek. Meghatározónak tűnik a mezőségi magyarság életerejének a megtörése és fokozatos szórványba kényszerülése. Tónk Sándor szerint „ezen a ponton ragadható meg a Mezőségi magyarság múltbeli életének, sorsának összekapcsolása az ökológiai egyensúly kérdésével". Az etnikai egyszínűség megbomlása, a keleti szertartású jobbágyi és zselléri lakosság elszaporodása, az általuk behozott gazdálkodási, viselkedési és táplálkozási szokások elterjedése mélyreható társadalmi és gazdasági változásokat idéztek elő. Ilyen körülmények között egyáltalán nem meglepőek azok a megállapítások, hogy 1713– 1720 között az egykori
4
ligetes ritkás mezőségi erdők a terület mintegy 2/3 részén teljesen eltűntek. Az irtványterületek térhódítása az elkövetkező évszázad alatt még tovább sújtja a mezőségi erdőgazdálkodást. Az 1820-as felmérésből kitűnik, hogy a mezőségi helységek 78%nak parasztsága, de 51%-nak még földbirtokosai sem rendelkeznek erdővel. A települések csak mintegy 12,4%-a tulajdoníthat magáénak közhasznú célokra is alkalmas erdőt. Az erdők kiirtása a terület ökológiai kapcsolataiban a legdrámaibb változásokat idézte elő. Felerősödik és kiteljesedik a táji rendszerek hatásmechanizmusából adódó éghajlati szárazság. A kriminális rablógazdálkodásnak eredményeként kiterjedt területek váltak teljesen használhatatlanokká, vagy csak oly csekély mértékben hasznosíthatókká, hogy a velük való foglalkozás már nem volt gazdaságos. Ezek a területek alkották a mezőségi kopárokat. Tökéletes párhuzamot állíthatunk fel, ahogyan az egykori ökológiai harmóniát biztosító erdők területe zsugorodik és a legsúlyosabb tájökológiai leépülést megjelenítő kopárok terjednek. A XIX. század végére a jelenség a mezőségi táj arculatának legjellemzőbb vonásává válik. Kis Ernő Az erdőgazdaságnak Marostordavármegyében legsürgősebben megoldandó feladatairól s a kopárok befásításáról című Marosvásárhelyen 1899-ben megjelent munkájában így ír: „Íme uraim, ez a szomorú képe a jelennek s az itt felsoroltak, s a birtokosoknak önmaguk s a jelenben már mások iránti gondatlansága az oka, hogy idáig jutottunk, s hogy a nagy Karszt hegységi kopáron kívül sehol a művelt Európában nincs annyi kopár, annyi közgazdaságilag is veszélyes kopár, mint az Erdélyi Mezőségen,...” A mezőségi faállomány mértéken felüli megfogyatkozásának megakadályozására kezdetben egyedi, majd a XVIII. század második felétől kezdődően állami kezdeményezések is születnek. Ilyen értelemben kell értékelnünk az 1784-ben elrendelt erdőfelügyelők alkalmazását. Ezt követően több mint két évtizedes vajúdás után, 1807-ben elkészül az Erdélyi Nagyfejedelemség Erdőrendtartása. Rendelkezései értelmében még abban az évben létrehozzák Szebenben Erdély Erdőfelügyelői Hivatalát. Újabb lendületet ad az erdősítésnek az 1879. évi XXX. erdőtörvény, amelyen keresztül az állam addig még sohasem tapasztalt kedvezményeket, támogatásokat nyújt az időközben aggasztó méreteket öltő kopárok erdősítésére. Az intézkedések eredményeként helyenként több lett az erdő, egészségesebb a környezet. Ez azonban nem általánosítható, és a mezőségi közösségek tájromboló tevékenysége áthúzódik a XX. század elejére is. Ez magyarázza Victor Precup román erdőfelügyelő mérnök 1927-ben Kolozsváron román nyelven közzétett "Erdősítsünk" című felhívását. „... Erdély szívében, az Erdélyi Mezőségnek nevezett medencében szegények (az emberek)..., bár gabonatermő határaik legnagyobbak, de hiányoznak az erdők. (...) Erdély egyetlen más vidékén sincsenek ilyen csúnya falvak, nincs ilyen kevés, völgyet átívelő híd, nincs kevesebb szőlő, mint itt, nincs rosszabb ivóvíz, mint itt; e tájon az emberek a legegészségtele-
5
nebbek... A kopárok (terméketlen, szakadékos, megcsúszott, halmazokba szaladt stb. területek) befásításával az erdők helyreállításáért.. Istennel előre! Erdősítsünk!” (SZABÓ M. 1995) Összegezés Dezs
Az erdőnek a táj Beszterce arculatában kiemelkedő szerepe van. Mint a legmagasabb rendű ökoszisztéma, az általa elfoglalt földfelületen a vízfelületekhez hasonlóan állandó, sajátos és harmonikus kapcsolatban van az összes tájalkotó elemmel. Az Erdélyimezőség fás növényzetéről ma már tudjuk, hogy hajdanában a déli és Torda Marosvasarhely délnyugati lejtők kivételével több ízben is rövidebb–hosszabb ideig, változó fajösszetételben uralkodó vegetáció típusát 3. térkép. Az erdők elterjedése 1968-ban képezte a tájnak, és biztosította a természetes szárazsághajlam kiegyensúlyozását. Legkézzelfoghatóbb bizonyítéka ennek a talajtakarót összetevő, zömmel erdei eredetű, vagy az azokból származtatható talajok jelenléte. Tény az is, hogy egy viszontagságos fejlődéstörténet eredményeként a Mezőségen az erdő volt az egyike azon fontos tájökológiai elemeknek, amelyet a legdrasztikusabb módon érintett az emberi beavatkozás. Ma már csak töredékekben, erősen szórt területi elrendezésben, többségükben az árnyékos vagy átmeneti lejtőkön, az összterület mintegy 10%-án találunk erdőket (3. térkép). Az erdők területi kiterjedésének csökkenése súlyos tájökológiai elváltozásokat okozott. Az egykoron kiegyensúlyozott környezettel, és virágzó gazdasággal rendelkező terület, a mai ember tudatában úgy él, mind egy kopárságáról, víztelenségéről elhíresült tájegység. Felhasznált könyvészeti anyag
6
1. Herman, O. (1871): A Mezőség I. A Hódos v Szarvastó és környéke. Az Erdélyi Múzeum-Egylet Évkönyvei. Ötödik kötet 1868-1870. Kolozsvár 2. Kiss, E. (1899): Az erdőgazdaságnak Marostordavármegyében legsürgösebben megoldandó feladatairól s a kopárok befásitásáról. Marosvásárhely. 3. Pop, E. (1944): Trecutul pădurilor noastre de la sfârşitul terţialului până azi. (Erdeink fejlődéstörténete a geológiai harmadkortól napjainkig) Rev. V. Adamachi, XXX, Iaşi 4. Szabó, N. (1998): Omul şi natura în Câmpia Transilvaniei (1701-1918). (Ember és táj az Erdélyi-mezőségen) Anuarul Institutului de cercetări socio-umane "Gheorghe Şincai". Tg-Mureş. 5. Victor, P. (1927): Să ne facem păduri! (Erdősítsünk!) Lucrare de propagandă silvicultură populară întocmită pentru trebuinţele „Câmpiei Ardealului”. Cluj. 6. *** Különböző korok katonai és topográfiai térképei
7
