Az első szó jogán. E havi témánk a Hold. Remélem, rövidesen valami jelentős hírt olvashatunk a holdkutatással kapcsolatban is

Az első szó jogán A HÓNAP TÉMÁJÁT egyszerre könnyű és nehéz kiválasztani. A jó havi téma vonzza az olvasó tekintetét, felkelti az érdeklődését, olvasásra csábítja. A havi téma aktuális, foglalkoztatja az embereket, ideális esetben valamilyen eseményhez lehet kapcsolni. Az irodalmi szerkesztő a témához illeszkedő novellákat keres, a tudományos szerkesztő a tudományos életet vizslatja, hogy a lehető legfrissebb és legérdekesebb anyagokkal tudjon szolgálni. A havi téma a lehetőségekhez képest körüljárja a tudomány kiválasztott területét, és meg van fűszerezve apró, érdekes hírekkel. És mégis az a legérdekesebb, amikor a havi témának utóélete van. Elkészül a láp, megjelenik az utcákon, és pár nappal később történnek az érdekes események. Olyan hírek bukkannak fel a sajtóban, amelyek sokkal aktuálisabbá lesznek minket. Múlt havi számunk az időutazásról szólt, és két héttel később jelent meg a hír egy új kvantummodellről, amely szerint lehetséges az időutazási de mégsem tudunk beavatkozni a múltba. Egy hónappal korábban a halhatatlansággal foglalkoztunk, megjelenésünk után pár nappal volt látható a tévébern Egy dokumentumfilm, amely a legújabb, ígéretes kutatásokat mutatta be az élet genetikai meghosszabbításának lehetőségéről. E havi témánk a Hold. Remélem, rövidesen valami jelentős hírt olvashatunk a holdkutatással kapcsolatban is. Ezért olyan izgalmas újságot csinálni. Kovács „Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő

6

Connie Willis: Megkékített hold (első rész)

16

Nemere István: Apóka mesél

22

Allan Steele: John Harper Wilson

32

Kovács „Tücsi" Mihály: Jövőnk a Holdon

38

Paul Ernst: A Holdon a helyzet változatlan

48

Zsoldos Endre: A Hold és a magyar SF kezdetei

50

Kovács „Tücsi" Mihály: Élet a Hold nélkül

52

Kovács „Tücsi" Mihály: Giant Impact-elmélet

54

Sten Johansson: Kell egy határ

58

Nándori András: Az ügynök

70

Kovács „Tücsi" Mihály: Robotika a gyógyászatban

74

Gunnar Gallmo: Mese az intergalaktikus...

78

Henry Kuttner: Évtelen nap

86

Réz Amál: Kalauz!

90

Megvalósult sci-fi — tudományos kishírek

92

Dmitrij Bilenkin: Az, ami nem volt

Connie Willis: Megkékített hold

Minden technikai újítás hatást gyakorol a társadalom egészére, és az azt alkotó emberekre egyénileg is. És minél jelentősebb ez az újítás, annál nagyobb az általa kiváltott hatás. Most képzeljünk el egy olyan változást, amely egyik napról a másikra fenekestül fölforgatja az életünket!

AZONNALI KÖZLÉSRE: A Mowen Vegyiművek a mai napon bejelentette egy innovatív hulladékkisugárzó berendezés kivitelezését kísérleti telephelyén, a wyomingi Chugwaterben. A projektigazgatók, Bradley McAfee és Lynn Saunders szerint a nem hasznositható szénhidrogén-származékokat nagynyomással áthelyezik sztratoszferikus magassági helyzetbe, ahol a fotokémiai felbomlás háromatomos allotrópiát fog eredményezni, valamint jóindulatú hidrokarbonátos csapadék kialakulását. Az előzetes, előrejelző adatbázisolás pozitív ózonizációs hozamot indikál, statisztikailag szignifikáns elmozdulások nélkül a laterális ökorendszer egyensúlyában. GONDOLJA, HOGY WALTER HUNT föltalálta volna a biztosítótűt, ha tudta volna, hogy a punkénekesek majd át fogják döfni vele az arcukat? — kérdezte Mr. Mowen, és közben komoran bámult ki az ablakon a távoli, hatszáz láb magas gyárkéményekre. — Nem tudom, Mr. Mowen — válaszolta Janice. Fölsóhajtott. — Szeretné, hogy megint szóljak nekik, várjanak még? A sóhaj azt kívánta kifejezni: „Már elmúlt négy óra és kezd sötétedni, és maga már háromszor megkérte a Kutatást, hogy várjanak, és mikor fogja végre elhatározni magát?', de Mr. Mowen nem vett róla tudomást. — Másrészt viszont — szólalt meg —, mi van a pelenkákkal? Es mindazokkal a csecsemőkkel, aki-

ket megszúrtak volna az egyenes tűkkel, ha nem lett volna biztosítótű? — Állítólag segíteni fog az ózonréteg helyreállításában, Mr. Mowen — mondta Janice. — Es a Kutatás szerint nem lesz semmilyen káros mellékhatása. — Kilövünk egy csomó szénhidrogént a sztratoszférába, és nem lesz semmilyen káros mellékhatás. A Kutatás szerint. — Mr. Mowen megpördítette a székét, hogy Janice-re nézhessen, s közben csaknem lelökte Sally lánya képét az asztalról. — Egyszer megszúrtam Sallyt. Egy biztosítótűvel. Egy órán át visított. Mennyire teszi ez meg káros mellékhatásnak? Es mi lesz azokból az anyagokból, amik megmaradnak, miután kialakult az a rengeteg ózon? Szódabikarbóna, állítja a Kutatás. Zúdítottak már valaha az emberekre szódabikarbónát? Hívja föl a

Kutatást... — kezdte, de Janice addigra már fölemelte a kagylót és tárcsázta a számot, és még csak nem is sóhajtott. — Hívja föl a Kutatást és kérje meg őket, számítsák ki, milyen hatása lenne egy szódabikarbóna-esőnek! — Igenis, Mr. Mowen — felelte Janice. A füléhez tartotta a kagylót, és egy másodpercig hallgatta. — Mr. Mowen... — mondta aztán habozva. — Gondolom, azt állítja a Kutatás, hogy semlegesíti a kénsavat, ami elpusztítja a szobrokat, és egyszersmind tisztít meg szagtalanít. — Nem, uram — válaszolta Janice. — A Kutatás azt közölte, hogy már beindították a hőmérséklet-kiegyenlítő kemencéket, és néhány percen belül látnia kellene valamit. A z t mondják, nem várhattak tovább. Mr. Mowen visszapördült a székével, hogy kinézhessen az ablakon. Sally fényképe megint megbillent, és Mr. Mowen azon tűnődött, vajon már hazaért-e a lánya az egyetemről. A gyárkéményekből nem áramlott ki semmi. A gyertyatartó alapzatú kemencéket nem tudta kivenni a gyorséttermek és lakókocsi-telepek labirintusán keresztül. Közvetlen a kémények előtt váratlanul fölvillant egy McDonald's fényreklám, és Mr. Mowen összerezzent. Maguk a kémények némák és tétlenek maradtak, eltekintve vakító, a légi irányítást szolgáló villogófényüktől. A férfi ki tudta venni a zsályacserje borította dombokat a kémények közötti térségben, és az egész látkép, eltekintve a McDonald's reklámtól, hihetetlenül derűsnek és ártalmatlannak tűnt. — A Kutatás azt mondja, a kemencéket teljes kapacitásra fűtötték föl — jelentette Janice, melléhez szorítva a telefont. Mr. Mowen fölvértezte magát a bekövetkező robbanásra. Halk moraj hallatszott, mint egy távoli tűzvészé, aztán fehéres füst pöffent, és végül mély, susogó hang következett, mint Janice egyik sóhajtása, és két, kékellő oszlop lövellt föl egyenesen az elsötétülő égbe. — Miért kék? - tudakolta Mr. Mowen. — Már megkérdeztem — felelte Janice. — A Kutatás azt mondja, azért következik be a látható spektrumdiffrakció, mert a kibocsátott szénhidrogének nyolctized mikronos rádiusza... — Ez úgy hangzik, mint az a nyavalyás sajtóközlemény — szögezte le Mr. Mowen. — Mondja meg nekik, hogy angolul beszéljenek!

Miután egy percig a telefonba beszélt, a titkárnő így szólt: — Ugyanaz a hatás, mint ami a napnyugtákat okozza vulkánkitörések után. Szóródás. A Kutatás tudni szeretné, hogy a személyzetből kiket szeretne a holnapi sajtókonferenciára. — A projekt igazgatóit - válaszolta Mr. Mowen mogorván —, és bárkit odaát a Kutatásról, aki képes angolul beszélni. Janice rápillantott a sajtóközleményre. — Bradley M c A f e e és Lynn Saunders az igazgatók — közölte. — Miért hangzik a M c A f e e név ismerősen? — Ő Ulric Henry szobatársa. A vállalati nyelvészé, akit alkalmazott, hogy... — Tudom, hogy miért alkalmaztam. Hívja el Henryt is! Es mondja meg Sallynek, amint hazaér, hogy rá is számítok. Mondja meg neki, hogy csípje ki magát! — Mr. Mowen ránézett az órájára. — Hát — mondta —, már öt perce működik, és eddig még nem volt semmilyen káros mellékhatás. Megcsörrent a telefon. M r . M o w e n összerezzent. — Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy tartós legyen — keseregte. — Ki az? A környezetvédők? — Nem — felelte Janice, és fölsóhajtott. — A volt felesége. — Ezt elintéztem — mondta Brad, amikor Ulric belépett az ajtón. A sötétben ült, csak a képernyő zöld ragyogása világította meg az arcát. Még egy percig nyomkodta a számítógép-terminál billentyűit, aztán megfordult. — Kész az egész. Firnyákosabb, mint egy fiskális. Ulric fölkapcsolta a lámpát. — A hulladékkisugárzó projekt? - kérdezte. — Dehogy. A z t beindítottuk ma délután. Jobban szuperál, mint egy foltos póniló. Nem, avval töltöttem az utóbbi órát, hogy kitöröltem a menyasszonyom, Lynn nevét a projektjelentésekből. — Nem fogja ezt Lynn kifogásolni? — tudakolta Ulric, elég nyugodtan, leginkább azért, mert nem volt túl világos képe arról, melyik is Lynn. Sosem tudta megkülönböztetni Brad menyasszonyait. Mindegyik pontosan ugyanolyannak tűnt. — Pisszt se fog hallani róla, míg nem lesz túl késő — jelentette ki Brad. — Már úton van Cheyennebe, hogy elérje a repülőt vissza keletre. Az anyja

tisztára belelkesedett a válásér'. Ádámsévázáson kapta a férjét. Ha volt valami, amit még nehezebb volt elviselni, mint Brad rohadékságát, akkor az a hihetetlen mázlija. Jóllehet Ulric biztos volt benne, Brad elég aljas ahhoz, hogy kimesterkedjen egy váratlan családi krízist és így eltávolítsa Lynnt Chugwaterből, ugyanilyen biztos volt abban is, hogy erre nem volt szüksége. Szerencsés véletlen, hogy Lynn mamája épp most válik, és a szerencsés véletlen Brad specialitása. Hogyan másként lenne képes megakadályozni három menyasszonyt abban, hogy egyszer is találkozzanak egymással Chugwater és a Mowen Vegyiművek zárt világában? — Lynn? — érdeklődött Ulric. — Melyik is az? A vörös hajú a programozásnál? — Dehogy, az Sue. Lynn apró és szőke és olyan penge a vegyészeti technológiában, mint egy borotva. Minden másban afféle mesüge. — Mesüge — mormolta magának Ulric. Föl kellene jegyeznie, hogy utánanézzen. Valószínűleg azt jelenti, „olyan egyén, aki elég bolond ahhoz, hogy érintkezzen Brad McAfee-vel". Ebbe határozottan beletartozik ő is. Előzőleg azért egyezett bele, hogy Brad szobatársa legyen, mert annyira meglepődött azon, hogy fölfogadták, eszébe se jutott külön lakást kérni magának. Az egyetemen angolból szerzett diplomát, amiről mindenki megmondta neki előre, hogy hasznavehetetlenebb a hasznavehetetlennél Wyomingban, és hamar rájött, hogy ez igaz. Kétségbeesésében jelentkezett egy gyári állásra a Mowen Vegyiműveknél, és bámulatos fizetéssel vették föl vállalati nyelvésznek olyan okokból, melyek még nem váltak világossá számára, noha már több mint három hónapja a Mowennél volt. Az viszont világossá vált, hogy Brad McAfee, a saját színes nyelvezetével élve, egy léprecsaló, egy gerletollfosztó, egy szélhámos. Következetesen tört utat magának a főnök lánya és a Mowen Vegyiművek megszerzése felé, nyomvonalat hagyva maga mögött fiatal nőkből, akik szemlátomást elhitték, hogy egy férfinak, aki a menyasszonyt „menny-aszony"-ként ejti ki, nem lehet belőle egynél több. Az ilyesmi kifejezetten érdekes nyelvészeti jelenség. Először Ulricot is megtévesztette Brad keresetlen beszéde, bár úgy tűnt, nincs összhangban rafinált képességével a számítógép-kezelésben. Aztán egy

nap korán kelt, és rajtakapta Bradet, amint egy Sally Projekt elnevezésű programon dolgozik. — Én leszek a Mowen Vegyiművek elnöke egy szempillantás alatt — magyarázta akkor Brad. — Ez a kis csingilingi a mestertervem. M i t szólsz hozzá? Amit Ulric szólt hozzá, azt szavakkal ki sem lehet fejezni. A program fölvázolt egy tervezetet, miként lehet közel kerülni Sally Mowenhez, és jó benyomást gyakorolni az apjára, csaknem teljesen a Mowen Vegyiműveknél kulcspozícióban lévő fiatal nők elcsábítására és elhagyására alapozva. Lefelé, nagyjából háromnegyed úton, látta Lynn nevét is. — Mi lesz akkor, ha Mr. Mowen kezébe kerül ez a program? — kérdezte meg Ulric nagy sokára. — Még csak esélytelen sansza sincs annak, hogy megtörténhessen. Szorosabban elzártam ezt a programot, mint egy börtönőr. Es ha valaki más megpróbálja lemásolni, jobban meg fogja bánni, mint a görénnyel románcozó mosómedve. Ezek után Ulric hat kérelmet adott be külön lakásra, amelyek mindegyikét elutasították „korlátozott területi lakhatási diszponálhatóság miatt", ami Ulric föltevése szerint azt jelentette, hogy nincs üres lakás Chugwaterben. Minden egyes elutasítást Mr. Mowen titkárnője látott el kézjegyével, és akadtak pillanatok, amikor Ulric azt gondolta, Mr. Mowen végső soron tud a Sally Projektről és azért alkalmazta, hogy ó tartsa távol Bradet a lányától. — A programom szerint itt az idő, hogy nekiálljak Sallyt megdolgozni — mondta most Brad. — Holnap, ezen a sajtótájékoztatón. Eléggé fölkapott vagyok evvel a hulladékkisugárzó projekttel, hogy magamba kápráztassam Mowen papát. Sally is ott lesz. Rávettem Gailt, a menyasszonyomat a sajtóosztályról, hogy hívja meg. — Én is ott leszek — jegyezte meg harciasan Ulric. — Na, ez aztán a mázli — közölte Brad. — Elvégezhetnél egy kis bemézelgést értem. Dolgozd meg a jó öreg Sallyt, míg én tárt karokkal üdvözlöm Mowen papát. Tudod, hogy néz ki a csaj? — Nem áll szándékomban bemézelegni Sally Mowent érted — jelentette ki Ulric, és megint eltűnődött, hogy honnan sikerül Bradnek fölszednie ezeket a szleng kifejezéseket. Párszor rajtakapta, amint Judy Canova-filmeket nézett a tévében, de ezek közül a szavak közül egyik-másik még a Menckenben1 sem szerepelt. Alighanem van egy

számítógépes programja, s az generálja őket. — Sőt, meg akarom mondani neki, hogy máris egynél több személyt jegyeztél el. — Gyerek, te aztán tényleg gizda vagy — állapította meg Brad. — Es tudod, mér'? Mert nincs saját csajod. Tudod, mit? Válassz ki egyet az enyémekből, és én neked adom a bigét. M i t szólnál Sue-hoz? Ulric az ablakhoz sétált. — Nem kell nekem — szögezte le. — Fogadok, hogy még azt se tudod, melyikük Sue - állította Brad. Nem hát, gondolta Ulric. Mindegyik pont egyformának hangzik. Igeként használják az interfészt és melléknévként a támaszt. Az egyikük egyszer fölhívta Bradet, és amikor Ulric közölte vele, hogy a férfi odaát van a Kutatáson, a lány ezt mondta: „Bocsi. A wetverem nonfunkcionális ma reggel." Ulric úgy érezte magát, mintha idegen országban élne. — És az min változtat? — kérdezte mérgesen. — Egyikük sem tud angolul, és alkalmasint ez az oka, amiért mind elég ostobák, hogy elhiggyék, eljegyezted őket. — Mi lenne, ha szereznék neked egy csajt, aki tud angolul, te meg bemézelegnéd Sally Mowent értem? — ajánlotta Brad. Odafordult a terminálhoz, és bőszen gépelni kezdett. — Pontosan mit is akarsz?

Ulric ökölbe szorította a kezét, és kinézett az ablakon. Az ablak alatti lombtalan nyárfa ágai közt fönnakadt egy sárkány, vagy mi. Fontolgatta, hogy ne másszon-e le a fán és ballagjon el Mr. Mowen irodájába lakást követelni. — O d a se nekije! - legyintett Brad, amikor Ulric nem válaszolt neki. — Épp elég gyakran hallottalak erről a témáról papolni. — M é g egy percig gépelt, majd leütötte a nyomtatás gombot. — Nesze — mondta. Ulric megfordult. Brad fölolvasta a képernyőről: — „Keresek: Fiatal nőt, aki képes generálni magában lelkesedést az irodalmi angol iránt, okvetlen helyesen használja a nyelvtant és szintaxist, semmi bürokrata púder, semmi szleng, tisztelje a nyelvet. Aláírás, Ulric Henry." M i t gondolsz erről? Kiköpött mása annak, ahogy beszélsz. — Tökéletesen képes vagyok megtalálni a saját „csajaim" — vélekedett Ulric. Megrántotta a papírt, miközben az még csak kijövőben volt a nyomtatóból, leszakítva ezzel a lap felét egy hosszú, szaggatott átló mentén. Immár ez állt rajta: Keresek: Fiatal nőt, aki képes generálni nyelvet. Ulric H. — Csencselek veled — indítványozta Brad. — Ha ez nem hoz be neked egy édes kis csibét, neked adom Lynnt, mikor visszajön. Ettől majd fölvidul, ha

már lekerült a neve a projektről, meg minden. M i t szólsz ehhez? Ulric óvatosan letette a papírfecnit az asztalra, megpróbálva ellenállni a késztetésnek, hogy összegyűrje és legyömöszölje Brad torkán. Aztán fölrántotta az ablakot. Hirtelen fagyos szélroham támadt, és a papír kelletlenül egyensúlyozott az asztalon, majd föllebbent az ablakpárkányra. — Mi van akkor, ha Lynn lekési a gépét Cheyenne-ben? - kérdezte Ulric. — Mi van akkor, ha visszajön ide, és belefut valamelyik másik menyasszonyodba? — Ez a sansz nincs a térképen — válaszolta Brad vidáman. — Erre is készítettem egy programot magamnak. — Kitépte a maradék papírt a nyomtatóból, és összegyűrte. — Ha egyszerre két menyasszonyom látogat meg, lifttel kell följönniük, és csak kettő van. Ugyanazzal a jelzőberendezéssel működnek, ezért kiagyaltam magamnak egy programot, ami megállítja a liftet az emeletek között, ha a biztonsági kódomat egy órán belül többször beütik. Megszólaltat egy figyelmeztető berregést is a terminálomon, hogy nesztelenül lesurranthassam az első csajt a hátsó lépcsőn. — Fölállt. — Át kell mennem a Kutatásra újra ellenőrizni a hulladékkisugárzó projektet. Jó lesz, ha futólépésben találsz magadnak egy csajt. Tisztára

rám hozod a hoppletoppot evvel a barátságtalan dumával. Fölmarta a kabátját a szék hátáról, és kiment. Becsapta az ajtót, talán mert rajta volt a hoppletopp, s az így keletkező szellő elkapta a párkányon a papírfecnit, és gondosan kikormányozta az ablakon. — Hoppletopp — mormolta Ulric magában, és megpróbálta fölhívni Mowen irodáját. A vonal foglalt volt. Sally Mowen amint hazaért, fölhívta édesapját. — Helló, Janice! — mondta. — A p a ott van? — Épp most ment el — felelte Janice. — De van egy olyan érzésem, hogy talán beugrik a Kutatáshoz. Aggódik az új sztratoszferikus hulladékkisugárzó projekt miatt. — Akkor odaballagok, hogy találkozzak vele. — Édesapád megkért, hogy szóljak neked, holnap tizenegykor lesz egy sajtótájékoztató. A számítógépednél vagy? — Igen — válaszolta Sally, és egy pöccintéssel bekapcsolta a terminált. — Átküldöm neked a sajtóközleményeket, hogy tudd, mi történik. Sally épp mondani akarta, hogy már kapott egy meghívót a sajtótájékoztatóra és a vele járó PR-

anyagot egy Gail nevű valakitől, de meggondolta magát, amikor meglátta, mi jön ki a nyomtatóból. — Nem a sajtóközleményeket küldted el nekem — közölte. — Hanem valakinek a cévéjét, akit Ulric Henrynek hívnak. Az ki? — A z t küldtem? — mondta Janice, és Zavartnak tűnt. — Megpróbálom újra. Sally fölemelte a kinyomtatott lap végét, miközben az kibújt a számítógépből. — Most rnár van róla képem is. — A kép egy sötét hajú fiatalembert ábrázolt, valahol a döbbenet és a nemtetszés közti arckifejezéssel. Fogadok, hogy valaki épp most mondta neki, hogy lehetne köztük releváns kapcsolat, gondolta Sally. — Ki ő? Janice sóhajtott, gyors, zavarodott sóhajtással. — Nem ezt akartam elküldeni neked. Ő a vállalati nyelvész. A z t hiszem, édesapád meghívta a tájékoztatóra, hogy megírja a sajtóközleményeket. A z t hittem, a sajtóközlemények már készek és te épp át akartad küldeni őket nekem, gondolta Sally, de mondani ezt mondta: — Mikor vett föl apa egy nyelvészt? — Múlt nyáron — válaszolta Janice, még zavartabb hangon. - Milyen a suli? — Remek — felelte Sally. — Es nem, nem vagyok férjhez menendőben. Még csak releváns kapcsolatom sincs, bármi legyen is az. — Édesanyád ma telefonált. Cheyenne-ben van egy M O S T nagygyűlésen — mondta Janice, ami non sequiturként hangzott, de nem volt az. Egy olyan anyával, amilyen Sallyé, nem csoda, hogy az apja betegre izgatja magát, kivel házasodik össze Sally. Néha maga a lány is aggódott emiatt. Releváns kapcsolat! — Milyennek hangzott Charlotte? — tudakolta Sally. — Ne is válaszolj! Már tudom. Figyelj, ne aggódj a sajtótájékoztatós anyag miatt! Már mindent tudok. Gail akárki a sajtóosztályról küldött nekem egy meghívót. Ezért jöttem egy nappal korábban haza hálaadásra. — Már küldött? — csodálkozott Janice. — A p á d nem említette. Valószínűleg elfelejtette. Kissé nyugtalankodik e miatt a projekt miatt — jegyezte meg, ami minden bizonnyal az év legeslegtompítottabb kijelentése, gondolta Sally, ha apának sikerült Janice-t így kizökkenteni. — Szóval nem találkoztál senki rokonszenvessel? — Nem — válaszolta Sally. — De. Majd holnap elmesélem. — Letette a kagylót. Mindegyik rokonszen-

ves, gondolta. Nem ez a gond. Rokonszenvesek, de zagyvák. Releváns kapcsolat. Mi a fene az? Es mi a „személyes tered tiszteletben tartása"? Vagy az „egymás társadalmi-gazdasági szükségleteinek kielégítése"? Fogalmam sincs, miről beszélnek, gondolta Sally. Egy csomó külföldivel jártam szórakozni. Fölvette a kabátját meg a sapkáját, és lement a lifttel, hogy megkeresse az apját. Szegény apa! Ö tudja, hogy milyen házasságban élni olyasvalakivel, aki nem angolul beszél. Sally el tudta képzelni, milyen lehetett a társalgás az édesanyjával. Csupa „nővéreim" meg „szexista disznók". Az anyja nem régóta beszélt ERAul 2 . Amikor utoljára telefonált, autogén tréningül beszélt, előtte pedig kaliforniául. Nem csoda, hogy Sally apja olyan titkárnőt fogadott föl, aki csaknem teljes egészében sóhajtásokkal kommunikál, és hogy Sally angol szakra jár. Holnap a sajtótájékoztatón rémes lesz. Rokonszenves fiatalemberek veszik majd körbe, akik nagytőkéül beszélnek vagy számítógépül vagy legényember beérkezőbenül, és ő egy szót sem fog érteni abból, amit mondanak. Hirtelen eszébe jutott, hogy a vállalati nyelvész, Ulric Valami, esetleg angolul beszél, hát újra benyomkodta a biztonsági kódját, és visszament a lifttel, hogy elhozza a kinyomtatott cévét a férfi címével. Úgy döntött, nem kocsival megy, hanem átsétál a japánkerten a Kutatáshoz. A z t mondta magának, hogy így rövidebb, ami igaz, de valójában arra gondolt, hogy ha átvág a kerten, el fog menni az apartmanház mellett, ahol Ulric Henry lakik. A japánkertet eredetileg útlerövidítésnek tervezték a gyorséttermek labirintusán át, amely a Mowen Vegyiművek körül szökkent szárba, lehetetlenné téve, hogy gyorsan el lehessen jutni bárhova. Az apja szándékosan Chugwater peremére telepítette a Mowen Vegyiműveket, hogy ne zavarja a helybélieket, megpróbálva az eredeti épületeket és lakóházakat összhangba hozni a wyomingi tájjal. A helybéliek tüstént zavarni kezdték a Mowen Vegyiműveket, így, mire megépült a Kutatás épületegyüttese és a számítógépes központ, az egyetlen terület, amit nem borítottak el teljesen a Kentucky Fried Chickenek meg az Arbyk, a város régebbi részén feküdt és nagyon távol az eredeti gyárépületektől. Mr. Mowen kénytelen-kelletlen föladta a próbálkozást, hogy ne zavarja a helybélieket. Inkább megépíttette a japánkertet, hogy legalább az

emberei eljuthassanak hazulról munkába meg vissza anélkül, hogy a chugwateriek elgázolnák őket. Az igazat megvallva csak egy téglaösvény lerakását akarta, ami végigkanyargott volna az eredeti Mowen épületek mentén, és összekötötte volna őket az újakkal, de akkoriban Charlotte épp zenül beszélt, és ragaszkodott a bonszajokhoz meg egy íves hídhoz az öntözőcsatorna fölött. Mielőtt azonban még befejeződött volna a kertépítés, Charlotte átváltott egy Watt-ellenes dialektusra, ami véget vetett a házasságnak, és szélsebesen elűzte Sallyt a keleti partra, egyetemre. Ugyanebben az időszakban az anyja annak a kiszáradt nyárfának megmentéséért kampányolt, ami alatt most ő álldogál, sztrájkőrséget tartva a férje irodájánál transzparensekkel, amiken ez állt: FAGYILKOS! Sally ácsorgott az elszáradt amerikai nyárfa alatt, az ablakokat számolva, hogy kitalálhassa, melyik Ulric Henry lakásáé. Három ablak volt a hatodik emeleten, mindhárom mögött égett a lámpa, és a középső valami ismeretlen okból nyitva állt, ám hihetetlen véletlen kellene ahhoz, hogy Ulric Henry fogja magát és odaálljon az egyik ablakhoz, mialatt Sally ott rostokol, hogy fölkiabálhasson a férfinak: — Beszél angolul? Egyébként meg nem is keresem őt, mondta magának konokul. Csak úton vagyok, hogy találkozzak apámmal és megtorpantam megnézni a holdat. Néhány perccel tovább állt a fa alatt, azt színlelve, hogy a holdat nézi, de kezdett nagyon hideg lenni, nem látszott úgy, hogy a hold lesz ennél kékebb, és még ha igen, az sem tűnt elégséges oknak a megfagyáshoz, ezért jobban a fülére húzta a sapkáját, és ellépdelt a bonszajok mellett, át az íves hídon a Kutatás felé. Amint a lány átért a hídon, Ulric Henry odament a középső ablakhoz, és becsukta. A tárva álló ablak behúzása kis légmozgást keltett. A kinyomtatott papír letépett darabkája, ami a párkányon nyugodott, a peremhez közelebb libbent és aztán túlkerült rajta, lelebegett a kékes holdfényben a sárkány mellett, végül megpihent a nyárfa alulról második ágán. Szerda reggel Mr. Mowen korán kelt, hogy még elvégezhessen némi munkát az irodában a sajtótájékoztató előtt. Sally még nem ébredt föl, ezért apja föltette a kávét, és bement a fürdőszobába borot-

válkozni. Bedugta a villanyborotvát a mosdó fölötti konnektorba, és a tükör fölé szerelt lámpa azonnal kialudt. A férfi kihúzta a zsinórt a konnektorból, és kicsavarta az elsötétült égőt. Aztán mezítláb átlépdelt a konyhába, hogy keressen egy másik izzót. Gondosan a mosogató melletti szemetesbe tette a kiégett körtét, és elkezdte nyitogatni a szekrényeket. Fölemelte a mézes üveget, hogy mögé nézhessen. A kupak nem volt szorosan rácsavarva, így az üveg koppanva oldalára dőlt, és elkezdett mézet csorgatni körös-körül a konyhaszekrényre. Mr. Mowen megragadta a papírtörlőt, ami egyenetlen, hasznavehetetlen átló mentén tépődött le, és megpróbálta föltörölni a kifolyt mézet. Föllökte a sótartót, bele a méztócsába. Megmarkolta a papírtörlő másik felét, és kinyitotta a melegvízcsapot, hogy megnedvesítse. A víz gőzölgő sugárban csapott elő. Mr. Mowen oldalra ugrott, hogy kikerüljön a forró víz útjából, és fölborította a szemetest. A villanyégő kiguruk, es széttört a konyha padlóján. Mr. Mowen belelépett egy nagy, fűrészes szélű darabba. Még több papírtörlőt szakított, hogy megállítsa a vérzést, és visszasántikált a fürdőszobába, vérző talpa élén lépkedve, hogy kerítsen egy sebtapaszt. Elfelejtette, hogy a lámpa kiégett. Odatapogatózott az orvosságos szekrényhez, belökve a sampont meg egy csomag fülpiszkálót a mosdóba, mielőtt rátalált a sebtapaszokra. A sampon teteje sem volt rendesen visszacsavarva. Mr. Mowen fogta a sebtapaszos fémdobozt, es visszament a konyhába. A femládika el volt görbülve, és belenyomódott M r . Mowen hüvelykujjába, amikor az megpróbálta felnyitni a fedelét. Ahogy tovább feszítette, a fedél hirtelen lepattant, sebtapaszokat záporozva szerteszét a konyhapadlóra. A férfi fölvett egyet, nagy óvatosságot tanúsítva a villanyégő darabkáinak elkerülésében, leszakította a csomagolás végét és megrántotta a narancssárga csíkot. A kezében maradt. Mr. Mowen egy hosszú percig a csíkra meredt, aztán megpróbálta kinyitni a sebtapaszt a másik végénél. Amikor Sally belépett a konyhába, Mr. Mowen egy konyhaszéken ült vérző hüvelykujját nyalogatva és egy papírtörlő-darabkát szorított a fél lábához. — Mi történt? — kérdezte a lánya. — Megvágtam magam egy eltört villanykörtén — válaszolta Mr. Mowen. - Kialudt, amikor megpróbáltam megborotválkozni.

A lány odanyúlt egy papírtörlőért. Az tökéletesen a perforáció mentén szakadt el, és Sally belebugyolálta Mr. Mowen hüvelykujját. — Több eszed lehetne annál, mint hogy megpróbálj fölszedni egy törött izzót — jegyezte meg. — Fognod kellett volna egy söprűt. — Nem próbáltam meg fölszedni az égőt — közölte az apja. — A hüvelykujjam egy sebtapasszal vágtam el. A lábam vágtam el a villanykörtén. — Ertem — mondta Sally. — Nem lehetne több eszed annál, mint hogy a lábaddal próbálj meg fölszedni egy izzót? — Ez nem vicces — felelte Mr. Mowen méltatlankodva. — Nagyok fájok. — Tudom, hogy nem vicces — ismerte el Sally. Fölvett egy sebtapaszt a padlóról, letépte a végét, és ügyesen végighúzta a csíkot a csomagolás szélén. — Képes leszel majd eljutni a sajtótájékoztatódra? — Persze, hogy képes leszek eljutni. Es számítok arra, hogy te is ott leszel. — O t t leszek — jelentette ki Sally, meghámozva egy újabb sebtapaszt, amit aztán ráragasztott apja talpára. — El fogok indulni, amint föltakarítottam ezt a disznóólat, hogy gyalog mehessek. Vagy szeretnéd, hogy elvigyelek kocsival? — Magam is tudok vezetni — állította Mr. Mowen, és kezdett volna fölállni.

— O t t maradsz a helyeden, míg ide nem hozom a papucsod! — parancsolt rá Sally, és kiszaladt a konyhából. — El ne moccanj arról a székről! Mr. Mowen fölvett egy sebtapaszt a földről, leszakította a végét, és végighúzta a csíkot a szélén, amitől sokkal jobban érezte magát. A szerencsém biztos kezd jobbra fordulni, gondolta. — Ki keres? — tudakolta vidáman, amikor Sally visszajött a konyhába, kezében a papuccsal meg a telefonnal. A lány bedugta a telefonzsinórt a csatlakozóba, és átadta apjának a kagylót. — Anya az — mondta. — Beszélni szeretne a szexista disznóval. Ulric a sajtótájékoztatóra öltözködött, amikor megcsörrent a telefon. Hagyta, hogy Brad vegye föl. Amikor belépett a nappaliba, lakótársa épp letette a kagylót. — Lynn lekéste a gépét — közölte. Ulric reménykedve nézett föl. — Lekéste? — Igen. A ma délutánival fog elrepülni. Mialatt lökte a púdert, benyögte, hogy aláírta a sajtóközleményt, amit számítógéppel küldtek szét. — Es Mowen már olvasta is — jegyezte meg Ulric. — Szóval tudni fogja, hogy elloptad a pro-

jektet tőle. — Nem volt abban a hangulatban, hogy megválogassa a szavait. Majdnem egész éjszaka ébren feküdt, és próbálta eldönteni, mit mondjon Sally Mowennek. Mi van akkor, ha beszámol neki a Sally Projektről, mire a lány értetlenül néz rá, és azt mondja: „Bocsi. A wetverem nonoperábilis"? — Nem loptam el a projektet tőle — felelte barátian Brad. — Csak valahogy magamévá tettem, amikor nem nézett oda. Es már vissza is szereztem. Amint Lynn letette, már hívtam is Gailt, és megkértem, hogy szedje le Lynn nevét a sajtóközleményekről, mielőtt a jó Mowen papi megláthatná. Tiszta mázli, hogy Lynn lekéste a gépet, meg minden. Ulric fölvette a dzsekijét a sportzakója fölé. — A sajtótájékoztatóra mész? — tudakolta Brad. - Várj, amíg kicsípem magam, és elviszlek kocsival. — Gyalog megyek — válaszolta Ulric, és kinyitotta az ajtót. Megcsörrent a telefon. Brad fölvette. — Nem, nem néztem a délelőtti filmet — mondta —, de szívesen hazardírozok, ha megengedi, hogy dobjak egy tippet vabankra. Én azt mondom, hogy a film a Carolina expressz, és a főnyeremény 651 dollár. Eltaláltam? Hát, megáll az ész és tip-pereg! Ez volt aztán az igazi mázlis tipp! Ulric becsapta maga mögött az ajtót. Amikor Mr. Mowen tízre még mindig nem volt az irodában, Janice fölhívta otthon. Foglalt jelzést

kapott. Sóhajtott, várt egy percet, és újra próbálkozott. A vonal még mindig foglalt volt. Mielőtt letehette volna, a telefon villogva beérkező hívást jelzett. A titkárnő megnyomta a gombot: — Mr. Mowen irodája. — Szia! — mondta egy hang a telefonban. — Gail vagyok, a sajtóosztályról. A sajtóközleményekben nonoperábilis állítás található. Nem küldtél ki még egyet se, ugye? Pedig próbáltam, gondolta kis sóhajjal Janice. — Nem — válaszolta. — Akkor jó. Csak visszaigazolást akartam a nemleges közzétételről, mielőtt törlést eszközlök. — Miféle törlést? — érdeklődött Janice. Megpróbálta a képernyőre hívni a sajtóközleményt, de helyette Ulric Henry képe jelent meg. — A közlemény a projekt társtervezőjeként regisztrálja Lynn Saunderst. — Úgy tudtam, ő is volt a társtervező. — Ó, dehogy! - mondta Gail. — A vőlegényem, Brad M c A f e e tervezte az egész projektet. Örülök, hogy a printoutok száma irreleváns. Miután Gail letette, Janice megpróbált újra telefonálni Mr. Mowennek. A vonal még mindig foglalt volt. Janice behívta a vállalati telefonkönyvet a termináljára, megkapta helyette Ulric Henry szakmai önéletrajzát, és hívta a chugwateri telefonközpontost. A központos megadta neki Lynn Saunders telefonszámát. Janice fölhívta Lynnt, de csak a szobatársát érte el.

— Nincs itt — tájékoztatta a szobatárs. — Vissza kellett mennie keletre, amint végzett azzal a hulladékkisugárzó izével. Az anyja egyfolytában nyúzta. Tisztára kipurcant tőle. — Meg tudod adni a számát, amin elérhetném? — kérdezte Janice. — Tuti nem — válaszolta a szobatárs. — Totál szét volt esve, mikor elment. A vőlegénye lehet, hogy tud egy számot. — A vőlegénye? — Aha. Brad McAfee. — A z t hiszem, ha telefonál, jobb lesz, ha ráveszed, hívjon föl. Nagyon fontos. — Janice letette a kagylót. Ismét behívta a vállalati telefonkönyvet a képernyőjére, és megkapta az új hulladékkisugárzó projekt sajtóközleményét. Lynn neve sehol sem szerepelt rajta. A titkárnő sóhajtott, egy furcsa, dühös sóhajtással, és újra megpróbálkozott Mr. Mowen telefonjával. Ami még mindig foglalt volt. Sally útközben, ahogy elhaladt Ulric Henry szállása mellett, észrevette, hogy valami libeg fönn, magasan a kiszáradt nyárfán. Egy sárkány maradványai gabalyodtak a fa legtetejébe, és épp kartávolságon túl, alulról a második ágon, egy darabka fehér papír lengett. A lány megpróbálkozott egypár bátortalan fölugrással, kezével a papír után kapott, de csak annyit ért el, hogy a cédulát még elérhetetlenebb helyre fújta a légmozgás. Ha le tudná szedni, fölvihetné Ulric Henry lakásába, és megkérdezhetné tőle, vajon az ő ablakából esett-e ki. Körbenézett egy botot keresve, aztán mozdulatlanná meredt, nevetségesnek érezve magát. Semmivel sincs több értelme a papír után kapkodni, mint megkísérelni a sárkány levadászását, mondta magának, de már mialatt ezt gondolta, az ágak magasságát méregette, hogy megállapítsa, vajon föl tudna-e mászni fél lábbal, s elérni onnan a papírt. Az egyik ág nem felel meg, de két másik talán. A kertben nem járt senki. Ez komikus, mondta a lány magában, azzal föllendült a fa villás elágazásába. Gyorsan fölmászott a harmadik ágra, végignyújtózkodott rajta, és nyúlt a papírért. Az ujjai nem érték el rendesen, ezért újra kiegyenesedett, a törzsbe fogódzkodva, hogy egyensúlyban maradjon, és

valamiféle lecsapással kombinált előrevetődést hajtott végre a papírdarab irányába. Elvesztette az egyensúlyát, csaknem lepottyant az ágról, és a hirtelen mozdulatával keltett légmozgás kifújta a papírt egészen az ág végére, ahol aztán bizonytalanul ingadozott, de nem esett le. Valaki épp átjött az íves hídon. A lány párszor ráfújt a papírra, aztán abbahagyta. Kénytelen lesz kimászni az ágon. Talán üres a papír, gondolta. Nemigen vihetek egy darabka üres papírt Ulric Henryhez, de máris az ág terhelhetőségét tesztelte a kezével. Elég szilárdnak tűnt, és Sally elkezdett oldalvást kisasszézni a kiszáradt ágon, a törzsbe kapaszkodva a lehető legeslegutolsó pillanatig, aztán hirtelen átváltva egy vontatott, araszoló mászásba, ami kivitte őt közvetlen a járda fölé. Onnét könnyedén el tudta érni a cédulát. A papír egy számítógépből kinyomtatott szöveg része volt, egyenetlenül, rézsútosan eltépődve. Ez állt rajta: „Keresek: Fiatal nőt, aki képes generálni nyelvet. Ulric H." A „ni" hiányzott a „generálni"-ból, de máskülönben a közlemény teljesen értelmes volt, amit Sally furcsának vélt volna, ha nem lett volna anynyira meglepve a tartalomtól. A szakterülete ugyanis a nyelvgenerálás volt. A teljes múlt hetet ezzel töltötte az egyetemen, alkalmazva minden nyelvváltozási szabályt már létező szavakon: jelentésáltalánosítást és -specializálódást, szófajváltást, szemantikai rövidülést, elöljárós igehalmozást, hogy újonnan hangzó nyelvet alkosson. Először csaknem lehetetlen feladatnak látszott, de a hét végére már azzal üdvözölte tanárát, hogy: „Jó regg. Végigtem olvas a könyv leckézést", mégpedig különösebb gondolkozás nélkül. Nyilván meg tudná csinálni ugyanezt Ulric Henryvel, akivel amúgy is szeretne találkozni. Teljesen megfeledkezett a férfiról, akit látott átjönni a hídon, és aki most már csaknem odaért a fához. Körülbelül tíz további lépés múlva az illető föl fog nézni, és meg fogja pillantani őt, amint az ágon kucorog, mint valami tébolyult keselyű. Hogyan fogom megmagyarázni apámnak, ha valaki észrevesz engem? — gondolta Sally, és óvatosan hátralépett egyet. M é g mindig ezen merengett, amikor az ág letört.

1: Henry Louis Mencken (1880-1956) híres műve Az amerikai nyelv (1919). 2: ERA = Equal Rights Amendment. Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának a nők egyenjogúsítását kimondó módosítása.

(folytatjuk)

SZIVÁRVÁNYNAP VOLT akkor éppen. Az egész égboltot beborította a fényjáték. Ezt szerettem, meg a Zöldnapot is, amikor a leghalványabb zöldtől a komor haragoszöldig festették be az eget fénnyel. Emlékszem, amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy ezt emberek vezénylik, azok csinálják. És amikor a bátyám felvilágosított, hogy ez is a számítógépek műve, nagyon elszomorodtam. Nem kedveltem a Vörösnapot, meg a Fehérnapot sem. Az én színem a zöld. N o , szóval szivárványnapi délután volt, az előírt hőmérséklet és semmi felhő. A gömbház fényteraszán ültünk. Most nem a képernyőt néztük, hanem a valódi tájat. A bátyám ugyan egyetlen

Apóka fehér szakáiiát simogatta, csak nézett rám, aztán annyit mondott: — Nem volt mindenkinek tévéje, csak néhányuknak. A bátyám már ezen is nevetett. Apóka tovább mesélte, hogy mindenki ült és nézte a tévét, amin a kép fekete-fehér volt — itt kezdtünk arra gondolni, hogy Apókának biztosan megártott az utóbbi idő, amikor már nem járhat el dolgozni még arra a napi két órára sem, amennyit mások robotolnak. Mi az, hogy fekete-fehér tévé, miért nem színes? Aztán meg azt adta elő, hogy csak egy műsor volt, azt kellett nézni, mert egyszerűen nem is sugároztak több csatornán, csak egyen... A

Nemere IStván: Apóka mesél

Egyre ölesebb rohamléptekkel fejlődik körülöttünk a világ. Mi is nehezen tudtunk elképzelni egy tévé és autó nélküli világot, a gyerekeink pedig már a mikrosütő és a mobiltelefon előtti kort sem értik. Menthetetlenül élő kövületek lettünk mindannyian? mozdulattal változtathatott volna ezen, de nem tette. Mert Apókára megint rájött a bolondozás. Ő ugyan nem így nevezte, hanem olyan fura régi szóval, hogy „beszélhetnékje támadt". M e g hogy „mesézni" akar, bár állítása szerint nem kitalációkat közöl majd velünk, hanem a színtiszta igazságot. Még emlékeztünk rá, hogy legutóbb milyen remekül mulattunk — akkor Apóka valami olyasmit adott elő, hogy régen az emberek úgy tévéztek, hogy egy házban csak egy vagy két lakónak volt tévéje, és nála gyűltek össze az emberek. A z t hittem, bepisilek, amikor úgy folytatta: mindenki hozott magával széket is, legyen hová ülnie. — Miért nem kapcsolták be az otthoni tévéjüket? — kérdeztem.

barátaink akkor mentek el nagyokat legyintve, és az öreg háta mögött a homlokukra mutogattak. Pedig kár, hogy nem maradtak tovább. Az Apókaféle műsor ugyanis azzal ért véget, hogy az öreg azt mondta: ha valaki ki akarta kapcsolni a tévét, oda kellett mennie hozzá, és megnyomni rajta egy gombot, merthogy még távirányító sem létezett... Én akkor aztán úgy nevettem, hogy szégyenszemre tényleg bepisiltem. M é g jó, hogy aznap Mangó nem volt velünk! A környékről összejöttek a fiatalok, tizenkettő és huszonnégy között. Szivárványnapon senki sem dolgozik, ezért is szeretem, ha sok szín van az égen. O t t volt Mangó, az a lány, aki tetszik nekem. Persze tudom, jóval idősebb nálam, hamaro-

san húsz lesz, én meg a magam tizenhárom évével nem sokra juthatok nála. A bátyám, Körte meg a húgom, Alma ültek még ott. A két apám meg a két anyám mind elmentek még tegnap, valami óceán-projektben vesznek részt. Csak Apóka maradt, aki a jelek szerint most elérkezettnek látta az időt, hogy ismét borzolja az idegeinket, ugyanakkor „erőteljes hatásokat gyakoroljon a nevetőizmokra", mint azt a nővérem, Szilva mondta egyszer. — Az első űrutazásról meséznék ma nektek! — így Apóka. Láttam a többieken, hogy már készülnek a nagy kacagásokra. Kényelmesen elhelyezkedtünk. Mögöttünk a gömbház teste meg a gépek. Előttünk a tenger, nem nagyon hullámzott, de azért olykor végigfutottak rajta a fehér fodrok. Egyetlen rakétagép sem száguldott át, pedig itt, a földrész határán máskor elég sokat láttunk. Igaz, csak egy villanásnyi időre, mert máris eltűntek a sztratoszférában. Apóka ősz szakállába merítette ujjait, azzal játszott. A hangja meg olyan volt, mintha nagyon messziről szólna. Es tényleg messzi volt, de nem a térben, hanem azt időben: — Olyan régen történt, hogy még én sem voltam a világon. Az apám mesélte... — Melyik? — kérdezte Körte. — Hogyhogy melyik? Régen mindenkinek csak egy apja és egy anyja volt — dörmögte az öreg. Akkor kezdtük el nevetni. Hogy lehetett csak egy apja valakinek? Hát nem tervezték meg, nem szövetkeztek egybe a családalapító apák és anyák, hogy a lehető legjobb utódot hozzák a világra? Apóka tűnődve nézett ránk, aztán úgy döntött, erre nem tér ki, mégis az eredeti történetet mondja el. — Szóval sok éven át folytak az előkészületek, aztán végre fellőtték azt a hajót az űrbe. Hárman utaztak benne, és bizony egészen a Holdig mentek! Teli szájjal röhögtünk. Olyan ez, mintha azt mondaná valaki, hogy felült egy rakétarepülőre, hogy elmenjen a háza mögé. Űrhajóval a Holdra! Hát az is távolság? — Három napig tartott az út csak odafelé... - folytatta volna Apóka. Akkor már toporzékoltunk a röhögéstől. Egyszer azt mondta az egyik apám, Dió (mert mi növényiek vagyunk, ezért nálunk csupa gyümölcsnév van, de a barátaim között akadnak állatiak meg zuzmósok meg vírusosok

meg kihaltak meg ásványiak meg vegyiek, no azok között aztán vannak egészen érdekes nevek, mint például TyrannoRex vagy Pirit vagy Dioxid vagy Rinocérosz), hogy Apóka egy régi kor maradványa. Olyan, mint a zárvány, vagy a megkövesedett borostyán, hát próbáljuk megérteni és elfogadni őt. Az egyik anyám, Mogyoró ehhez csak azt tette hozzá, hogy Apóka inkább egy kőzet, geológusoknak kéne vele foglalkozni inkább... — Valamit eltévesztettél, Apóka — mondtam, miután lecsillapodtunk. — Vagy a Holdra mentek, vagy három napig utaztak, a kettő együtt nem lehet. Talán a Marsra mentek három napig...? — Már oda is csak negyvenhét óra az út — jelentette be fontoskodva Mangó, és hátrasimította szép fekete fürtjeit. A fenébe is, nagyon tetszett nekem az a lány. Hogy miért születtem hozzá képest ekkora késéssel! A szüleim igazán lehettek volna gyorsabbak is. — Három napig repültek odafelé! — emelte a hangját Apóka, és látszott, kezd dühös lenni. — Akkor még olyan lassúak voltak az űrhajók! — Aztán mekkora volt egy akkori hajó? — kérdezte Körte. Apóka lelkesen belevágott: — Láttam régi fotókon... — Fekete-fehéren, mi? — vigyorgott Szilva. Apóka nem is hallotta. — ...bizony, nem voltak nagyok. Csak mint egy mai légitaxi... — Légi... — ...taxi! Megint úgy röhögtünk, majd megfulladtunk. Apóka sértődötten hallgatott. Én kérdeztem tőle: — Ez biztos, A p ó k a ? Három ember alig fér bele! — Hát nem is nagyon mozogtak szegények, csak ültek egész úton! A könnyünk is kicsordult. Hiába, no, Apóka jobb műsort tud adni, mint az ezercsatornás világtévé, amihez újabban a nyolc holdi meg a tizenöt marsi csatornát is hozzáadják. M é g hogy olyan kis űrhajó, amiben csak ülve férnek el az emberek, és három napig mennek a Holdra! Mangó kipirult arccal cukkolta az öreget: — Aztán mondd, Apóka, te is láttál űrhajóst? Az öreg szeme felcsillant. — M é g egészen kicsi voltam, amikor egyszer kivittek a szüleim a főútra. A z t mondták, a világ

leghíresebb űrhajósát viszik majd el, nyitott autóban. Lehettem vagy hároméves. Az az ember, képzeljétek, felrepült, és egyszer megkerülte a Földet! Én leestem a székről, és égnek emelt lábbal kalimpáltam a hátamon, akár egy nagyra nőtt bogár. Mangónak a fülbevalója is lepattant a nevetéstől, Körte meg két másik barátunk majd megfulladt. Egyszer körberepülte a Földet...? Ma egy iskolai kiránduláson többet töltenek a gyerekek az űrben, ráadásul sorban maguk vezetik az osztály űrhajóját... Alig találtam vissza a székemre. A p ó k a mozdulatlan arccal ült, és a tengert nézte. — Ez hány éve volt, Apóka? — kérdezte Mangó. — A pattintott kőkorszakban! — röhögtek a fiúk egymás térdét csapkodva. — Hát... nem olyan régen — Apóka hangja elhalkult — Nincs az több száz... százkettőnél. Merthogy most vagyok százöt. — Egészen jól tartod magad, Apóka — mondta erre Szilva, a nővérem — A harmadik nagyapám most lesz hetven, a negyedik meg hetvenhárom múlott. Apóka mintha nem is hallotta volna. Lassan felállt: — N o , akkor mára ennyi volt a mesézés. De mi nem hagytuk: — Ugyan, Apóka! Ne sértődj meg! Mesélj még! Valami... valami érdekeset! — Es tényleg akartuk, hogy beszéljen. A régi időkről. Mi másról beszélhetne az, aki százöt éves? Apóka visszaült a helyére, de bizalmatlanul pislogott ránk: — Ugye, nem röhögtök ki megint? A távközlésről mesézek. — Tudom, gyalogos futárok vitték az üzenetet — somolygott Mangó. De szép ez a lány, a fenébe is! Apóka a fejét rázta. — Annyira azért nem volt az régen. De bizony az én gyerekkoromban még senkinek sem volt saját, hordozható mobja, mint most. Akkor csak vonalas telefonok voltak. — Mi az, hogy vonalas? — kérdeztem. — Hát, drótokat húztak ki a városok között, meg az utcák és a házak között. Azokon át kapcsolták össze a készülékeket.

— Te most ugratsz minket — jegyeztem meg komoran. Apóka élénken tiltakozott. — Nem, dehogy! Csak azért találjátok furcsának, mert erről még nem meséztem. Nálatok az iskolában nem tanítják, régen hogyan volt? — Tudod, hogy opti a fő tantárgy! Optimizmus, előretekintés, pozitív gondolkodás! Ki a fene néz hátra, ha előre is nézhet? Nekünk az a fontos, ami ránk vár. Nem az, ami az ősidőkben volt. — Tudom, zárványokkal nem foglalkoztok — motyogta az öreg, aztán felvetette a fejét. — De hát így volt, ahogyan mondom! A k i beszélni akart valaki mással, otthonról felhívta az illető számát. De csak akkor, ha volt telefonja. — Hát nem mindenkinek volt? — kérdeztem, mire a többiek megint visítottak a röhögéstől. Lehetett olyan idő, hogy nem volt mindenkinek telefonja? — Hát persze, hogy nem mindenkinek volt. Voltak egész falvak, ahol egy telefon volt, a postán. — Mi-stán? — Postán! — kiáltotta Apóka elgyengülve. — Olyan hely, ahol feladhatták a leveleket, és telefonálni is lehetett! — De miért kellett a leveleket bevinni egy ilyen... hogy is volt? Postára! Nem otthon ütötték be a hálóba? — Nem volt háló sem! - kiáltotta Apóka elkínzottan. Megint jót nevettünk. M é g hogy nem volt háló, ugyan már! Hát Apóka azt hiszi, a kiskorúaknak bármit be lehet mesélni? — És ha valaki ment az utcán, és telefonálni akart? — kérdezte Körte. — Ha falun élt, bement egy postára. Ha városban, akkor keresett az utcán egy telefonfülkét. — Micsodát? — bámultunk döbbenten. — Olyan kis fülke volt, mint egy fürdőkád függőlegesen. Egy ember éppen belefért, és volt benne egy telefon. Pénzt kellett bedobni, akkor működött. Vagy sem... No és úgy beszélhetett. Megint nyerítettünk a boldogságtól. Hogy ennek az Apókának micsoda ötletei vannak! Telefonfülke! Az utcán beleállt az ember, és csak akkor telefonálhatott? — De ugye nem volt átlátszó a fülke? — érdeklődött Mangó. — Dehogynem, hisz üvegből voltak az oldalai... — mesélte volna Apóka jobb kedvvel,

de megint kitört a vészes röhögés. Elég volt elképzelnünk, hogy van az utcán egy függőleges üvegkád, minden oldalról belelátni, abban meg áll egy ember, és pénzt dobál valahová, hogy egy drótón keresztül beszélhessen valakivel... A z t hittem, ott halok meg, már a rekeszizmom is megfájdult a nevetéstől. De Apóka mindig tud meglepetést szerezni. Most egy darabig csak pislogott ránk, aztán hirtelen kimondta: — De megesett, hogy valaki levágta a kagylót a készülékről, és akkor senki sem tudott telefonálni. N o , ennél több nem is kellett. M i n t a vulkán, úgy tört ki belőlünk a fergeteges nevetés. A röhögés. Megint a padlón hemperegtünk. Elképzeltem, amint áll egy alak a drótdarabbal a kezében, és nincs hová beszélnie...! Ráadásul ott az utcán, egy üvegkalitkában! Hát van ennél nevetségesebb. ..? Nem volt, nekünk nem. Már fuldoklottunk a röhögéstől, amikor A p ó k a arcába pillantottam. Es megláttam valamit. A vidámság kicsiny szikráját abban az égszínű szemében. Mintha Kéknap lenne, nála mindig Kéknap volt. O t t ment el mellettem, és hallottam, mit mormol magában:

— Tulajdonképpen jó ez így. Ami rossz volt és kezdetleges, hamar elmúlt. Ezek már el sem hiszik... Akkor hát így van jól. Kimentem utána. A gömbház még nem szállt föl, de sejtettem, hamarosan teszünk egy nagy kört az egész házzal együtt. Apóka a külső lépcsőn ment le a kertbe. A rózsák között állt meg. Fölül a szivárványszínű égbolt tarkasága, előtte a sokszínű rózsakert. A virágokat nézte, amikor odamentem hozzá: — Bocs, Apóka. Te vagy a legkedvesebb zárvány, akit ismerek. — Zárvány? — Az öreg alighanem megértette, honnan van a szó. De csak mosolygott: — Hát igen, régi maradék vagyok. Talán már nem is kéne itt lennem. — Megsimogatta a fejemet, szerencsére a többiek nem láthattak ide. Aztán szelíden a ház felé lökdösött: — Menj, rögtön jövök én is. Majd arról mesézek, az én időmben hogyan operálták az orvosok a betegeket. Képzeld, fölfektették egy asztalra és egy éles késsel felvágták a hasát... O t t rogytam le a ház lépcsőjén. Ez az A p ó ka javíthatatlan! M i n d i g kitalál valami eszméletlen marhaságot, amivel megnevettetheti a társaságot. Komolyan mondom, jobb, mint az ezercsatornás világtévé — gondoltam, és közben rázott a röhögés.

JOHN HARPER WILSON, az első amerikai, aki a Holdra lépett, ma teljes visszavonultságban él faházában, a New Hampshire-i Rindge-ben. Az oda vezető út mentén nincs postaláda kirakva, de a helyi postahivatal dolgozói azon maroknyi kevesek közé tartoznak, akik tudják, milyen híresség él a környékükön. Wilson hetente kétszer-háromszor is bemegy, megnézni bérelt postafiókját, az azonban legtöbbször üres. Noha John Harper Wilson neve

a Luna—1 expedícióról: egy holdrakéta makettjét, egy darabka szürke követ, átlátszó műanyag kockába zárva, a Luna—1 legénységének tíz tagjáról készült, bekeretezett fotót, amin súlyos űrpáncéljukban feszítenek a H o l d felszínén, körülállva a talajhoz rögzített amerikai lobogót. Wilson, a küldetés parancsnoka áll a csoport közepén. Mellette a helyettese, Neil Holliday százados. Sisakjuk csaknem teljesen elfedi arcukat, egy keskeny szemréstől eltekintve, ami azonban lehetetlenné teszi, hogy bármiféle érzelmet leolvashasson róluk a

Allen Steele: John Harper Wilson

1969. július 20. Az első holdraszállás napja. „Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az egész emberiségnek" - így hangzott John Harper Wilson amerikai űrhajós híres mondata, amikor kilépett a felszínre... egy alternatív történelemben. ott szerepel minden történelemkönyvben, masát az embert jószerivel elfeledték. A faházban, amely a Monomonack-tó partjához közel áll, nyírfáktól és fenyőktől körülvéve, alig árulkodik valami arról, hogy lakója egykor űrhajós volt. Wilson felesége, Leanne, akit csaknem húsz évvel korábban még könnyekkel a szemében fotóztak le, amint a Sas—l létráján leereszkedő férjét figyeli a tévé képernyőjén, tibeti szőnyegekkel borította be belülről a rönkfalakat. Maga Wilson — barna haja időközben megőszült, egykor atletikus termete enyhén kipárnázódott — pedig amatőr szakértője lett a buddhista kultúrának és Tibet történelmének. Csupán a dolgozószobájában, ami valójában a nappaliból nyíló vendégszoba, találni bármiféle emléktárgyat

fénykép tanulmányozója. Wilson mindenesetre azt állítja, hogy mosolygott, amikor a fotó készült. — Valóságos csoda, nem? — kérdezi. — Neil persze nem mosolygott. Nem láthattam az arcát, de tudtam, hogy nem mosolyog. A z t hiszem, akkor legszívesebben megölt volna. Wilson elhallgat, a csoportképet nézegeti. — Akárhogy is, figyelemre méltó, hogy hagytak egy árulót a középpontba állni, nem gondolja? — töpreng hangosan. Húsz évbe telt, hogy a Luna—1-gyel kapcsolatos események a nyilvánosság elé kerülhessenek. Csaknem két évtizeden keresztül ugyanis az amerikai légierő, a Szövetségi Nyomozóhivatal és a Fehér Ház sikeresen meggátolta a történészeket és a sajtót, nem is beszélve a szélesebb néptömegekről,

abban, hogy megtudja, mi történt valójában a Nyugalom Tengerében 1969. július 20-án. Ennyi éven át azt a négy és fél perces kommunikációs szünetet a Nyugalom Bázis és a Föld között hivatalosan „műszaki hibával" indokolták. Miután pedig az expedíció, hat héttel a holdraszállást követően, hazatért, John Harper Wilson szó szerint eltűnt a közvélemény szeme elől. Amikor a Luna-1 legénység tagjait Kongresszusi Érdemrenddel jutalmazták, egyedül Wilson őrnagy nem jelent meg a Capitol Hill-i ceremónián. Állítólag betegsége miatt nem mehetett el, így helyette is barátja, Neil Holliday vette át a kitüntetést. Wilson azt állítja, hogy soha nem kapta meg Hollidaytől az érdemrendet. Húsz év után Wilson végül megtörte hallgatását, vállalva annak veszélyét is, hogy az Igazságügyi Minisztérium büntető keze lesújt rá. Nappalijának túltömött kanapéján ülve, a holdkövet tartalmazó műanyag kockát szórakozottan egyik kezéből a másikba görgetve, a légierő nyugalmazott tisztje beszélt a Luna—1-ről, és az eseményekről, amelyek ahhoz a négy és fél percnyi hiányzó történelemhez elvezettek. — Úton a Hold felé gondoltam meg magam — kezdi. A Holdra indítandó emberes űrrepülés célját a légierő már a korai 1950-es években kitűzte maga elé, a háború utáni Űrkorszak idején, ami a Kék Horizont programból nőtte ki magát, a náci Németországgal a világűrért folytatott titkos versenyből, mely Robert A. Goddard 1944-es első szuborbitális repülésével zárult. Goddard X— 7-ének diadala a németek Sanger Amerika bombázója fölött a Pentagont arra a meggyőződésre vezette, hogy a stratégiai világuralom kulcsa a Földet körülvevő űr ellenőrzés alá vonása. Leslie L. Groves tábornok, a Kék Horizontnak a hadsereg által delegált parancsnoka így foglalta ezt össze a Tudományos és Technikai Házbizottság előtt 1949-ben: „Uraim, az egyik legfontosabb elérhető katonai előny, hogy jól belássuk az egész csatateret. Ma a világűr biztosítja a legjobb rálátást. Amerikának el kell foglalnia ezt a legnagyobb magaslatot, különben saját szabadságát teszi kockára." A Kongresszus, valamint a Truman- és Eisenhower-adminisztráció egyetértett, így az amerikai légierő valósággal szabad kezet kapott annak

elérésére, hogy állandó amerikai jelenlétet biztosítson az űrben. A nácik peenemündei rakétabázisának egykori német tudósait is bevonták a munkába, és Goddard X—1-ét hamarosan leváltották a 90 méteres, három fokozatú, Atlas-osztályú űrjárművek, melyeknek első példányát 1956. április 10-én lőtték ki a légierő floridai Cape Canaveralben lévő kísérleti telepéről. Ezt követően a légierő űrvállalkozását átkeresztelték az Egyesült Államok Űrereje névre, a bázis pedig innentől az Egyesült Allamok Űrerejének Canaveral Kilövőközpontjaként vonult be a történelembe, a köznyelvbe pedig csak egyszerűen „Cape"-ként. Szinte korlátlan költségvetésének köszönhetően az amerikai űrtervek nyaktörő sebességgel száguldottak a megvalósulás felé. 1963-ra befejeződött a Space Station One, a 80 méter átmérőjű „Űrkerék" orbitális összeszerelése, 8 0 0 kilométerrel az Egyenlítő fölött, és az Egyesült Allamok ezzel a világ első űrutazó nemzetévé vált. Ez az amerikai közvélemény képzeletét is megragadta. A Colliers és a Life késedelem nélkül jelentett minden új sikert az olvasók millióinak, és a CBS kommentátora, Walter Cronkite lett az első tudósító, aki az űrből köszöntötte nézőit egy háromrészes dokumentumműsorban, amelyet a Kerék fedélzetén forgattak. Az Irwin Allen által finanszírozott, meglehetősen melodramatikus „Star Trek"-sorozat pedig éveken keresztül a második legnézettebb program lett, amit a Nielsen-adatok szerint egyedül a „Szeretem Lucyt" tudta lefőzni. Az amerikai űrprogram határozottan katonai színezete mégis sokakat zavart a Capitol Hillen. 1959-ben a Szenátus több tagja javaslatot nyújtott be, hogy vonják a programot civil irányítás alá. Az „Űr-törvény", amelyet két demokrata szenátor terjesztett elő, John F. Kennedy Massachusettsből és Lyndon B. Johnson Texasból, létrehozott volna egy polgári szervezetet, a Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Igazgatóságot, röviden N A S A - t . A Pentagon természetesen hevesen ellenezte a tervet, mondván, hogy egy civil hivatal semmiképp sem juttathat embert a Holdra 1970 előtt. A törvényjavaslat bukásához azonban még a Pentagon erőfeszítéseire sem volt szükség, elégségesnek bizonyult két legfőbb támogatójának elvesztése. Kennedy, az 1960-as választások demokrata elnökjelöltje ugyanis alulmaradt Richard M. Nixonnal

szemben, Johnson pedig ugyanazon a választáson kikerült a Szenátusból is. Kennedy és Johnson távozásával a N A S A és a törvénytervezet egyformán elbukott. A konzervatív Nixon-adminisztráció idején az űrprogram katonai irányítás alatt maradt. Es mivel az elnök lelkesen támogatta a hadsereg terveit, az űrerő nem sokkal a választások után hivatalosan is bejelentette egy emberes holdexpedíció indításának szándékát, Luna—1 projektnévvel. E gigantikus vállalkozás — eredetileg négymilliárd dolláros költségvetéssel álmodták meg, de mire John Harper Wilson a Hold felszínére léphetett, rnár csaknem kilenc milliárdot elköltöttek — igazolásaként azt hozták fel, hogy ha az Egyesült Allamok nem szerzi meg magának a Holdat, a Szovjetunió bizonnyal hamarosan megteszi. Ez persze halovány érv volt. A szovjet űrprogramot sorozatos balesetek vetették vissza, köztük egy legénység nélküli Vosztok űrhajó különösen látványos felrobbanása 1957-ben, így csak 1959-ben tudták Föld körüli pályára állítani első kozmonautájukat, Jurij Gagarint. A Pentagonnak mégis sikerült meggyőzni mind a Fehér Házat, mind a Kongresszust, hogy a kommunisták gőzerővel dolgoznak egy holdi katonai bázis létrehozásán, és hamarosan lehagyják nyugati riválisaikat. Nixon és Phyllis Schlafly N e w York-i republikánus szenátor ösztönzésére a Kongresszus tízéves programot hagyott jóvá, hogy 1970-ig amerikai bázis épülhessen a Holdon. És itt lépett a képbe John Harper Wilson. Már 1958, az első Atlasos orbitális repülése óta szemmel tartotta őt az űrerő, mint egy holdexpedíció lehetséges parancsnokát. Az egyik jobb oldali manőverező hajtómű meghibásodása megpörgette a harmadik fokozatot, és az a veszély fenyegetett, hogy a szárnyas űrjármű végzetesen irányíthatatlan állapotban lép vissza a légkörbe. Wilson káprázatosan dolgozott ebben a feszült helyzetben, és a megfelelő sorrendben begyújtott többi manőverező rakétával végül megszüntette a hajó bukdácsolását, így megmentve a legénységet és a rakományt. Ez a teljesítmény a New Hampshire-i Concordból származó volt berepülő pilótát hőssé avatta, és az űrerő vezetőinek figyelmét is ráirányította. Az űrerő egykori és jelenleg is aktív tagjai, akik nevük elhallgatását kérték, közvetlen, szerény csa-

ládapaként emlékeznek Wilsonra a Cape-en teljesített szolgálata idejéből. Egyetemi szerelmét vette feleségül, és akkoriban már egy kicsi fiuk is volt. Wilson a hivatásos katonatiszti pályát választotta, és hűségesen szolgálta az űrerőt, noha hajlott rá, hogy mindent kis fenntartással fogadjon. „Johnny nem volt pökhendi, pedig akkoriban rengeteg nagymellényű űrkadét sürgött-forgott a Cape-en - emlékszik vissza egykori tiszttársa. — Sosem osztogatott fölösleges parancsokat, hogy a rangját fitogtassa. Jó volt vele dolgozni. Tudta, hogy tehetséges, de mindig azon viccelődött, hogy ha ennek egyszer vége lesz, egy lakókocsiparkot igazgat majd valamerre. A többiek eközben azzal kérkedtek, hogy ők lesznek az első emberek a Holdon." A szombat estéket Johnny Wilson a tiszti klubban töltötte legjobb barátjával, Neil Holliday századossal. Wilson és Holliday még az Edwards légibázison ismerkedett össze, ahol mindketten sugárhajtású gépekkel repültek. Később egyszerre helyezték át őket Cape Canaveralbe. A klubban Johnny és Neil elsörözött, és közben a „Star Trek"et nézte, harsányan röhögve a teljesen hihetetlen kalandokon, amiket Jim Kirk kapitány és tudós barátja, Arnold Spock átéltek. Később rendszerint egész éjszakás pókerjátszmákba vetették bele magukat,és több esetben is a katonai rendészeknek kellett hazaszállítaniuk mindkettőjüket. Holliday még kevésbé tisztelte az űrerőt, mint Wilson. Utóbbi még ma is emlékszik barátja vicceire, mint amikor heti vizeletmintája helyett limonádét adott le, vagy amikor egy pilótatársuk térképtartójába egy, a Playboy magazin közepéből kiemelt képet rakott be, így szerencsétlen kollégának az eligazításon Miss Áprilison kellett tájékozódnia. — Neil egyik-másik poénjával nyilván öngólt lőtt, valószínűleg ezért sem léptették elő soha őrnaggyá — mondja Wilson. — De a heccelődő felszín alatt egy lojális űrerő-tiszt retőzött. Nem verte ugyan nagydobra, de az űrért bármit megtett volna. Wilson és Holliday a 60-as évek elején orbitális repüléseket hajtott végre, 1963-ban pedig mindketten hat hónapot töltöttek a Keréken mint rangidős tisztek. Ekkorra már kezdetét vette a három Hold-hajó megépítése — a Sas—1 és Sas—2 személyszállító, valamint a Sas—3 teherszállító járműé. A két tiszt olykor egy űrkabinnal kiruccant a Keréktől a szerelőterületre, ahol a Luna—1 expedí-

ció masszív hajóinak váza készült, lassú, aprólékos munkával. — Mindig arról beszélgettünk, Amikor eljutunk a Holdra, amikor a Holdra lépünk' — emlékszik vissza Wilson. — Az a szó, hogy ha, föl sem merült bennünk. Semmi kétség nem férhetett ahhoz, hogy a Luna—1-hez képeznek ki minket, még ha az űrerő hivatalosan nem is jelentette be a legénység összetételét. Persze versenyben voltak még mások is, mint Pete Conrad és Al Shepard és Buzz Aldrin, sőt egy bizonyos pillanatban a legbiztosabb befutónak a parancsnoki posztra Neil Armstrong tűnt. De én tudtam, hogy ez az én küldetésem lesz, Holliday pedig tudta, hogy ott fog ülni mellettem. Mert hát ki más lehetett volna? Wilson megérzése helyesnek bizonyult. 1 9 6 6 . február 19-én a Cape bázisparancsnoka, Jeffrey Marco, az űrerő tábornoka behívatta az irodájába, és tájékoztatta, hogy ő lesz a Luna—1 holdexpedíció parancsnoka. A leszállás tervezett dátumát 1969. július 4-ére tűzték ki. A helyettese és egyben a Sas— 1 pilótája Neil Holliday lesz. Amerika azonban 1966-ra már kételkedni kezdett az űrbeli nagy feladatok létjogosultságában. Nixon elnök második hivatali terminusát töltötte, és egyre több forrást ölt a vietnami háborúba, amelynek során már addig is több ezer fiatal férfi esett el, és amit a

közvélemény egyre nagyobb része érzett cél nélkülinek. Mind jobban nőtt a szolgálatmegtagadók száma, az egyetemi aktivisták már nyilvánosan égették el behívójukat, és a katonasággal szembeni ellenérzések fokozatosan átterjedtek az űrprogramra is. Norman Mailer ugyancsak sziporkázó támadást intézett ebben a témában Minek megyünk a Holdra? címmel, amelynek hatására a Wisconsini William Proxmire és a minnesotai Walter Mondale demokrata szenátorok előásták a Kennedy—Johnson-féle Űr-törvény tervezetét. Robert Kennedy demokrata elnökjelöltnek a nixoni Fehér Házzal szemben megfogalmazott kritikái központi helyen foglalkoztak a katonai űrprogrammal. A radikális gondolkodású Abbie Hoffman és Jerry Rubin kétszáz egyetemistával levonult a Cape kapuihoz, ahol ülősztrájkba kezdtek. A színésznő-aktivista Jane Fonda pedig a New York-i LaGuardia repülőtéren támadt rá dühösen Buzz Aldrinra. A „Star Trek" sorozatot leállították, a drasztikusan csökkenő nézettségnek köszönhetően. ' Az ország űrhöz való hozzáállásában beállt változás nem kerülte el Wilson őrnagy figyelmét. — Nem értettem a dolgot — idézi föl Wilson. — Egyik nap még nemzeti hős voltam, aki moziba se mehet el anélkül, hogy lerohannák az autogramvadászok, a következőn pedig megállítottak az utcán ugyanazok a srácok, akik nemrég még

istenítettek, és azt kérdezték, miért akarom fölrobbantani a világot. Pedig dehogy akartam én fölrobbantani a világot! — folytatja. — Azon viszont elgondolkoztam, hogy vajon az űrerőnek mik a szándékai, mert hallottam egy szigorúan titkos feladatról, miszerint az elkészült holdbázison atomrakétákat kell majd elhelyezni. Korábban sosem töprengtem el ezen, de akkor... nos, nem bírtam kiverni a fejemből. Egy másik űrerő-tiszt, aki akkortájt állomásozott a Cape-en, arról beszél, hogy Wilson viselkedése változni kezdett. — Komolyabb lett, kevésbé önfeledt a mindennapokban is - emlékszik vissza. — A tiszti klubból is szinte teljesen elmaradt valamiért. A z t hittük, az idegesség teszi, hiszen elég nagy nyomás nehezedett rá a Luna—1 expedíció miatt. Az eszünkbe sem jutott, hogy az egész programmal kapcsolatban lehetnek kétségei. Az igazi fordulópont Wilson számára mégis csak 1968 karácsonyának előestéjén jött el. A családi hagyományok szerint a kis John Jr. már ekkor megkapta az egyik ajándékát; ez évben az első vasútmodell-készletét. Leanne Wilson emlékszik, hogy a miniatűr sínek behálózták az egész házat, a karácsonyfa körül, a székek és a dohányzóasztal alatt, és

az ötéves kisfiút el sem lehetett vonszolni a piciny személyvonat mellől, még akkor sem, amikor a tévé közvetítésében a Columbus űrhajó elsőként kerülte meg a Holdat legénységgel a fedélzetén. A Columbus-küldetés alig volt több a hét hónappal később élesben induló Luna-1 rendszer próbaútjánál, az űrerőnek azonban kellett valami, hogy lenyűgözze a közönséget ebben az új, kétkedő korban. Ezért aztán tévékamerát szereltek kívül az űrhajóra, és karácsony előestéjén, keleti parti idő szerint 8:35-kor harmincmillió amerikai kísérhette figyelemmel a tévéképernyőkön, ahogy a Hold horizontja mögött lassan fölkel a Föld. Kísérőzeneként a légierő himnuszát játszották be, John Wilsonnak azonban, ahogy a földkeltét nézte, sokkal mélyebb gondolata támadt. A Teremtés Könyvének nyitó verssorai jutottak eszébe. Miután lehalkította a készüléket, emlékezetből idézte feleségének és kisfiának: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett. Es monda Isten: Legyen világosság; és lőn világosság..." — Ez valóságos megvilágosodás volt számomra — mondja Wilson az évek távolából. — Hirtelen rádöbbentem, hogy a Holdról az egész bolygó látszik, nem csak az Amerikai Egyesült Allamok.

Eletemben először igazán láttam, hogy az U S A nem a világmindenség középpontja, hogy a hazám, akárhogy szeretem is, nem a leghatalmasabb dolog a Földön. Akkor hát milyen jogon sajátítaná ki magának Amerika a Holdat? Wilson hátradől a székén, és a kezében tartott holdkődarabra mered. — Egyszerű gondolat volt, valamiért mégsem jutott eszembe addig soha. Es, mondhatni, fölrázott, mert hiszen én voltam az, akinek hét hónap múlva ki kell jelentenie, hogy a Hold attól fogva az Egyesült Allamok felségterülete. De hogy tehettem volna ilyesmit, amikor a meggyőződésem, sőt a hitem egészen mást mondott? Még azon az estén, nyugtalanságával küzdve, Wilson kisurrant a tiszti klubba. Az szinte teljesen üres volt — a bázis személyzetének túlnyomó része vagy szolgálatban volt, vagy a karácsony örömeit élvezte otthon, családja társaságában —, de a bárnál ott találta régi barátját, Neil Hollidayt. Akkor ketten megragadtak egy palack skót whiskyt, és letelepedtek az egyik sarokasztalhoz, hogy fölidézzék magukban karácsony szellemét — ám ehelyett valami más történt, ami még jobban megváltoztatta Wilson életét. Mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne adjon hangot semmiféle ellenérzésének a Luna—1-gyel kapcsolatban, hiszen tudta, az efféle megjegyzések gyorsan eljutnak az űrerő belbiztonsági tisztjeinek fülébe, akkor éjjel azonban agya lázban égett, óvatosságát pedig hamarosan eltompította a whisky. Mielőtt az üveg fenekére néztek volna, Wilson már elő is adta megvilágosodása történetét Hollidaynek, aki hallgatagon ült vele szemben, figyelt, és időnként teletöltötte barátja poharát. — Lerészegedtem — meséli Wilson. — Elérzékenyülten, és kiöntöttem a szívemet a legjobb cimborámnak. Ilyet persze sokan megtesznek nap mint nap, de jellemzően nem az űrerő kötelékében. Már nem emlékszem pontosan, miket mondtam, de előadtam az összes problémámat. Szünetet tart, a fejét rázza. — És mit gondol, mi történt? Az a disznó hátulról belém vágta a nagy kést. Neil Holliday kitálalta a parancsnokságon mindazt, amit elpanaszoltam neki. És valóban. Karácsony után Neil Holliday százados bement a bázis kórházába, ahol bizalmas beszélgetéseket folytatott a holdexpedíció pszichiáte-

reivel, és elmondott nekik mindent Wilson őrnagy „megvilágosodásáról". Az aggódó pszichiáterek azonnal összehívták az űrerő felső vezetését, valamint a hírszerzés rangidőseit. Egy, a kórházban, zárt ajtók mögött tartott, nem hivatalos megbeszélésen Holliday leszedte a keresztvizet Wilsonról. Forrásaink szerint azt állította, hogy a parancsnok „elvesztette objektivitását", egy állítólagos isteni üzenetről beszélt, és hogy a Mindenható nem akarja, hogy az űrerő betegye a lábát a Holdra, az Egyesült Allamoknak semmi joga kisajátítani az égitestet. Ez, megint csak forrásaink szerint, komoly dilemma elé állította a parancsnokságot. A Luna—1 indulásáig már csak hónapok voltak hátra, nagyban folyt a legénység intenzív felkészítése. Egyszerűen nem láttak rá módot, hogy Wilsont, aki immár két év óta készült a küldetésre, egyszerűen lecseréljék expedíció-vezetői posztjáról. A repülést ugyanakkor nem halaszthatták el; mindenki attól rettegett, hogy a szovjetek készülnek a maguk holdutazására, és az általános vélekedés szerint ez vetélkedésre kényszerítette az amerikai döntéshozókat, nehogy végül kifussanak az időből. Mégsem láttak volna szívesen egy labilis lelkületű embert kilenc másik és három hajó élén, fönt, a Nyugalom Tengerében. Különösen ha az az ember úgy hiszi, Isten nem akarja, hogy az Egyesült Allamok magáénak követelje a Holdat, mint azt Holliday elhitette velük. A pszichiáterek azonban nem osztották a vezérkar aggodalmát. „Rámutattak, hogy az őrnagy alkoholos befolyásoltság alatt mondta ezeket a dolgokat Hollidaynek - idézi vissza az egyik forrás. — Amolyan költői kérdésként azt is föltették, vajon nem várható-e Wilsontól efféle különös kijelentés, tekintetbe véve, mekkora nyomás nehezedik rá. Az agyzsugorítók tehát nem aggódtak. 'Csak tartsák szemmel, és készüljenek fel minden meglepetésre" — tanácsolták, és a vezérkar belepihent ebbe." A megbeszélés résztvevői ott helyben meghozták döntésüket: Wilson marad a Luna—1 parancsnoka, de Holliday közelről figyeli majd az őrnagy elmeállapotát. „ A z volt az utasítás, hogy ha Wilsonon feltűnnek az idegösszeroppanás jelei, azonnal el kell távolítani az expedíció éléről, még ha éppen a Holdon állna is" - mondja forrásunk. Hogy miért árulta be Holliday Wilsont? Utóbbi szerint barátja mindössze a küldetés érdekeit tartotta szem előtt. Forrásunk azonban, aki ott volt a vezér-

kari megbeszélésen, úgy emlékszik, hogy Holliday szerfölött elégedettnek látszott, amikor azt mondták neki, ha Wilsont leváltják, ő veheti át a Luna-1 parancsnokságát. „Szerintem kétség sem férhet hozzá, hogy Neil Holliday akart az első ember lenni a Holdon" — mondja. Délutánra jár, beszélgetésünk színhelyét áttettük John Wilson birodalmába, a faház vendégszobájába. Leanne Wilson tíkfa tálcán szíriai kenyeret, chutney-szószt és forró kávét hozott be, aztán viszszavonult a nappaliba, levelet írni John Jr.-nak, aki most végzős a boulderi Colorado Egyetemen. Az ablakon át a szomszéd macskáját látom, amint épp egerekre és pókokra vadászik a hátsó kertben. — Természetesen tudtam, hogy figyelnek — meséli John Wilson, miközben vajazó késsel chutneyt ken egy szelet kenyérre. — Neil viselkedéséből, a kérdésekből, amiket föltett — gyakran járok-e templomba, meg ilyesmi — rájöttem, hogy kémkedik utánam, és arra is, hogy rendszeresen jelent rólam az agyzsugorítóknak meg a vezérkarnak. Hát tartottam a számat, és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Elmosolyodik. — Persze attól még szövögettem a magam terveit. Nem mondtam azonban semmit senkinek, még Leanne-nek sem, és a naplómba se írtam róla. Ez egyedül az én dolgom volt, meg a lelkiismeretemé.

Forrásaink szerint Holliday jelentései az űrerő vezérkarának nem számoltak be semmi szokatlanról az indulást megelőzően; Wilson nem beszélt a Teremtésről, sem arról, ki birtokolhatja a Holdat, nem olvasta Mailer könyvét, és az utolsó választáson nem szavazott Bobby Kennedyre. A Luna—1 felkészítő csapata arról tájékoztatott, hogy Wilson teszteredményei nem romlottak, és a repülésszimulációk során is remekül szerepelt. Semmi jele nem mutatkozott, hogy esetleg a Holdnak akarná vezetni a Sas—1-et, vagy ki akarná engedni útközben a legénységi kabin levegőjét. Egy idő után a vezérkar részeg handabandázásként könyvelte el Wilson karácsony-előesti kirohanását. Különben is, addigra az űrerőnek új problémákkal kellett szembenéznie. Bobby Kennedy elnökválasztási kampányában civil űrprogramot ígért. Es mivel novemberben sikeresen legyőzte Ronald Reagant, az új, liberális elnök nyilvánvalóan valóra akarta váltani ígéretét. A N A S A létrehozását szorgalmazó Proxmire—Mondale törvénytervezet egyre több támogatót szerzett a Kongresszusban, márpedig ha ott megszavazzák, biztosra lehetett venni, hogy Kennedy törvénybe iktatja. Akkor pedig az űrerőt föloszlatják, és a N A S A veszi át civil szervezetként az űrprogram irányítását. A Luna—1 indulását az sem befolyásolta volna, ha július végéig törvénybe iktatják a tervezetet — közben a leszállás

dátumát két héttel el kellett halasztani egy sérült tömítés miatt a Sas—3 üzemanyagtartályán —, de ez lett volna a katonai űrprogram utolsó dobása. Hogy a nagyobb politikai katasztrófát elkerülje, a Pentagon megpróbálta minél békésebb vállalkozásként feltüntetni a Luna—1 -et. Nem esett több szó a holdbázis katonai jelentőségéről, és igyekeztek úgy beállítani a küldetést, mintha hajtómotorja egyedül a felfedezés vágya volna. Ezzel az utolsó pillanatban bevetett reklámfogással azt a célt akarták elérni, hogy az Űr-törvény egyszeriben okafogyottá váljon, és így megfordítsák támogatottságát a Capitol

Hillen. Míg azonban az légierőért felelős miniszter a kongresszusi bizottságok előtt az űrerő átkereszteléséről szónokolt „az Egyesült Allamok Békeerői"-re, a Cape-en mindenki keserű sértettséggel emlegette csak a legfelsőbb vezetők nevét. — Mindenki tudta, hogy a civilek elszúrják, ha teljeskörű hatalmat kapnak az űrprogramban — mondja Wilson. — Az űrerő mindenáron meg akarta őrizni pozícióját, a logika pedig azt diktálta, hogy ha a Luna—1 az Egyesült Allamok tulajdonává nyilvánítja a Holdat, a közvélemény rákényszeríti a Kongresszust az Űr-törvény leszavazására. Nekem ez egyáltalán nem tetszett — folytatja. — Még az addiginál is kevésbé akartam, hogy az U S A rátegye a kezét a Holdra... mert azzal nem az ország népe válna tulajdonossá, hanem a Pentagon. Ez megijesztett. Nagyon, nagyon megijesztett. Két héttel a küldetés megkezdése előtt, és egy nappal azelőtt, hogy az expedíció tagjait föllőtték volna az Űrkerék felé, végrehajtani az utolsó előkészületeket, John Harper Wilson megkapta a szöveget, amit elsőként kell majd elmondania a holdraszállás után. Minden szavát gondosan mérlegelték az űrerő propagandistái, és természetesen az utolsó pontig szigorúan titkos volt. Így szólt: „Én, John Harper Wilson ezennel az Amerikai Egyesült Allamok független tagállamává nyilvánítom a Holdat. Kis lépés ez egy amerikainak, de hatalmas ugrás egész Amerikának." Wilson kötelességtudóan memorizálta beszédjét, hátha valaki elpróbáltatja vele. Ez be is következett. Néhány nappal a három Luna—1 űrhajó startja előtt, miközben az űrállomás szabadidős helyiségeiben lazítottak, Neil Holliday ártatlan arccal megkérdezte

Wilsont, mit fog mondani a Holdra lépése után. Mivel a százados rendelkezett fölhatalmazással a titkos információk megtekintéséhez, Wilson előadta neki a betanult szöveget. — Csak bólintott, és elfordult — mondja Wilson —, de én nem hittem azt, hogy véletlenül jutott eszébe a kérdés. Július 20-án, a holdi kora délután éles fényében a Sas—1 úgy ereszkedett a felszín felé, mint egy acélmonolit, aminek az eljához lángvágót erősítettek. Miután leszállt a Nyugalom Tengerében, hamarosan megérkezett a Sas—2 és a Sas—3 is. Hajtóműveik feketévé sötétítették a szürke holdport támasztólábaik alatt. Néhány órával később, a terv szerint, John Harper Wilson őrnagy kinyitotta a légzsilip ajtaját, és mászni kezdett lefelé a létrán. — Eszembe sem jutott a történelem, vagy hogy én hogy fogok megjelenni benne, sőt igazából az sem, hol vagyok - emlékszik vissza Wilson. — A karrieremre gondoltam mászás közben. Ha ezt végigcsinálom, hadbíróság elé állítanak, csak ez járt az eszemben. A z t hiszem, nem voltam teljesen biztos benne, hogy helyes, amit teszek. A hajó külső tévékamerája élőben közvetítette Wilson ereszkedésének utolsó lépéseit, és a képek a parancsnok hangjával együtt élő adásban továbbítódtak ahhoz az 50 millió emberhez, akik világszerte otthonaikban, boltok kirakata előtt, valamint a Times Square és a Piccadilly Circus óriás képernyőin ámultan figyelték a műsort. Es mindannyian tanúi lehettek, amikor Wilson egy magasabb cél érdekében megfeledkezett hazafiságáról, az űrerő iránti lojalitásáról, és egy pillanat alatt átírta a forgatókönyvet. Lelépett a leszállóegység támasztólábáról, csizmás lábát szilárdan megvetette a holdporban, és mondani kezdte a szöveget, amit már hetekkel korábban megfogalmazott magában. „Kis lépés ez egy embernek — hangsúlyozta lassan —, de hatalmas ugrás az egész emberiségnek." Hosszú szünet következett az irányítóközpont oldalán, a Cape-en, hosszabb, mint amennyit a 2,6 másodperces jelkésés indokolt volna. „Sas—1, itt CapCom — jelentkezett be végül a kommunikációs tiszt jó egy perc után. — Nem elég tiszta a vétel." Wilson újra megszólalt, ezúttal hangja tisztán csengett: „Én, John Harper Wilson ezennel birtok-

ba veszem a Holdat, az egész emberiség nevében. Nem egyetlen állam tulajdonaként, hanem mint a Föld valamennyi népének közös öröksége." Szünetet tartott, aztán hozzátette: „Békében jöttünk, az emberiség nevében." Eugene „Rocky" Costello massachusettsi demokrata szenátor éppen Kennedy elnökkel volt annak fehér házbeli dolgozószobájában, amikor Wilson a Holdra lépett. Társaságukban ott tartózkodott még Malcolm Danforth, a légierőért felelős miniszter. — Amikor John Wilson elmondta a szövegét, az elnök meglepődött — idézi vissza ma Costello. — Danforthhoz fordult, és azt mondta: „Nem tudtam, hogy a Pentagon ilyen nagyvonalú is tud lenni." Danforth nem tudott mit felelni, hát csak annyit mondott: „Igen, elnök úr." Aztán kimentette magát azzal, hogy el kell intéznie egy sürgős telefont. Már épp valami olyasmit akartam megjegyezni, milyen szép az űrerőtől, hogy a NASA-hoz méltóan cselekszik, amikor Bobby, az elnök visszanézett a tévére, és azt mondta: „ H é , hová tűnt a kép? Wilson beszélni elkezdte leírni a talajt, amin állt, és a Sas-1 állapotát, de addigra — az űrerő hivatalos magyarázata szerint — időszakos technikai hiba állt be a közvetítésben. A tévéképernyők elsötétültek, Wilson hangja elhallgatott, a Föld és a Hold közötti kommunikáció teljes négy és fél percen át szünetelt. A tévéadókat tájékoztatta az űrerő, hogy műholdas üzemzavarról van szó, valójában azonban a Capeen szakították meg a közvetítést. Egy névtelenségben maradó űrerő-forrás nemrég közzé tett egy részleges átiratot a CapCom, a Sas— 7 és Wilson közti beszélgetésről, ami az adásszünet ideje alatt folyt le. C A P C O M : Sas-7, itt CapCom. Megismételné, amit mondott? Vétel. W I L S O N : CapCom, Sas-l. A z t mondtam, hogy a talaj finom szemcsés, bele tudok túrni a csizmám orrával, de meglepően tapad a... C A P C O M : Sas—1, úgy tűnik, eltért a megadott feladatoktól. Visszajelzést kérek. Vétel. W I L S O N : CapCom, itt Sas-7. Igazolom. Vétel. C A P C O M : Sas-1, CapCom. Szándékos volt a változtatás? Vétel. W I L S O N : Igazolom, CapCom. Vétel.

C A P C O M : Sas-7, itt CapCom. Holliday százados, hall engem? Vétel. HOLLIDAY: CapCom, itt Sas-7, Holliday. Hallom. Vétel. C A P C O M : Holliday, az irányítóközpont parancsa szerint mostantól további utasításig ön a Luna—1 parancsnoka. Wilson őrnagyot felmentjük a szolgálat alól. Vették? Vétel.. HOLLIDAY: CapCom, itt Sas-7, Holliday. Vettem. Vétel. W I L S O N : Vettem, CapCom. Köszönöm. C A P C O M : Sas-7, itt CapCom. Holliday százados, ereszkedjen le a kabinból, és folytassa a megadott feladatokat! Egyelőre kommunikációs szünet van, az ön jelére indítjuk újra. Wilson őrnagy, önt letartóztatásba helyezzük, az irányítóközpont parancsa szerint tartózkodjon minden további kommunikációtól, amíg vissza nem ér a kabinba! Értette? Vétel. W I L S O N : Értettem, CapCom. Wilson, vétel és vége. HOLLIDAY: Értettem, felkészülök a kabin elhagyására. Sas—1, vége. Miután csaknem az egész hat hetet elzárásban töltötte a Sas—1 fedélzetén, illetve a Nyugalom Bázis táborában — Neil Holliday közben kisebb expedíció keretében a Julius Caesar-krátert is meglátogatta —, Wilson az űrerő-csapat többi tagjával együtt visszatért a Földre, és nyomban el is tűnt a nyilvánosság elől. — Nem mondhatom, hogy megbilincselve hoztak vissza, de felszállás előtt azért volt szó arról, hogy esetleg ott maradhatnék megfigyelni az automata berendezések működését — mondja félig-meddig tréfálkozva. Az űrerő szerencsére nem sokat tehetett vele. Egy hadbírósági tárgyalást nem folytathattak volna le titokban, akkor pedig túl kényes kérdések vetődhetnek fel. Wilsont tehát „nyugdíjazták", a Pentagon szigorú utasítása kíséretében, miszerint soha nem fedheti fel, mi történt vele a Holdon. Az elhangzottakat azonban már nem lehetett visszavonni. Elvégre több tízmillióan hallották, ahogy az őrnagy az emberiség nevében veszi birtokba a Holdat. Neil Holliday nem mondhatta egyszerűen azt, hogy: „Vissza az egész, a Hold az Egyesült Államoké." Az kiadós nemzetközi botrányba ke-

verte volna az országot, és magát az űrerőt is. Mire a Luna—1 visszatért a Földre, a világ tudomásul vette, hogy a Hold egyszerre mindenkié és senkié, az ENSZ pedig már fogalmazott egy határozatot, ami ezt hivatalos formába önti. Három hónappal az első holdraszállás után az Űr-törvényt elfogadta a Kongresszus, és az elnök jóváhagyásával törvényerőre is emelkedett. A N A S A 1 9 7 0 . január 1-jével hivatalos kormányügynökséggé vált, és az amerikai űrprogram irányítása civil kezekbe került. Noha több űrerő-tiszt is a mai napig a NASA-nak dolgozik, utasításaikat a kormányzattól kapják, nem a Pentagontól. Röviddel a Kennedy ellen elkövetett merénylet után az Egyesült Allamok Űrerejének Canaveral Kilövőközpontját átkeresztelték a N A S A Robert Kennedy Űrközpontjává, de máskülönben ez maradt a további Holdra, illetve a Naprendszer távolabbi részeibe induló expedíciók kiindulópontja. John Harper Wilson a Luna—1 hazaérkezését követően többé nem beszélt Neil Hollidayjel. Három évvel később utóbbi T—38-as sugárhajtású gyakorlógépe leszállás közben földnek csapódott a Cape területén, és a balesetben mind Holliday, mind a másodpilótája azonnal életét vesztette. A barátságukban a Luna—1 idején bekövetkezett tö-

rés ellenére Wilson nem haragszik egykori legjobb cimborájára. — Neil úgy gondolta, helyesen cselekszik — mondja. — Nem kárhoztathatom érte. M a , ket évtizeddel a Luna—1 útja után, az Egyesült Allamok önellátó, nem-katonai bázist működtet a Holdon. Versengés helyett az U S A és a Szovjetunió közös expedíciót készít elő a Marsra, mely a következő két év során indul útnak. Rendszeresen utaznak civilek az űrbe, és a Hilton szállodalánc bejelentette, hogy az 1990-es években fölépíti az első orbitális hotelt. Wilson mégis váltig tagadja, hogy neki lenne köszönhető az űrkutatás békésebbé válása. — Ha én nem, valaki más előbb-utóbb úgyis tett volna valamit — csak ennyit mond az eseményekben betöltött szerepéről. Hogy miért döntött úgy mégis, ennyi év után, hogy nyilvánosság elé áll a történetével? Az egykori űrhajós csak vállat von, és kinéz az ablakon, arrafelé, ahol a kora őszi nap lassan eltűnik a fák koronája mögött. — A történelem lehetőséget adott, hogy a Holdra léphessek - mondja kis gondolkodás után. - Én csak törleszteni akartam neki azzal a négy és fél perccel, ami eddig hiányzott belőle. Németh Attila fordítása

Jövőnk a Holdon Égi kísérőnk nemcsak a költők, hanem a tudósok képzeletét is megmozgatta. Évtizedekkel ezelőtt 6 expedíció során 12 ember járt a Holdon. És vajon mikor fogunk újra eljutni oda? MÁR HARMINCHAT ÉVE annak, hogy Armstrong megtette híres lépését. De álmaink szertefoszlottak, mert a hidegháború, amely eljuttatta az embert a Holdra, száműzte is őt onnan. A Szovjetunió nem bírta a versenyt, lemaradt a Holdért folyó küzdelemben. Ezek után már az U S A sem volt hajlandó finanszírozni a missziókat. Óriási költségek, kevés politikai haszon. A tudományos sikerek nem nyomtak eleget a latban.

A Hold keletkezése Az Apollo-küldetések során közel 4 0 0 kilogramm holdkőzet került a Földre. A Hold felszínéről származó kőzetek legnagyobb része 4,6 és 3 milliárd

éves, így a Naprendszer korai történetéről hordoz értékes információkat. Ennyire idős kőzet a Földön is nagyon ritka. A minták elemzése azonban több új kérdést vetett fel, mint amennyit megmagyarázott, és a rejtélyek számát csak növelte. A szeizmológiai mérések is meghökkentő adatokat mutattak. A H o l d kérge átlagosan 68 km vastag, de a szóródás meglepően nagy, mert a Mare Crisium alatt kis túlzással gyakorlatilag nulla, a túloldalon lévő Koroljov kráter alatt pedig 107 km. Érdekesség, hogy a H o l d tömegközéppontja a geometriai középpontjától a Föld irányába kb. 2 km-rel eltér, sőt a kéreg is vékonyabb a Föld felé eső oldalon. Szóval csak baj van vele. Harold Urey, az Apollo-program egyik vegyész-geológu-

Hold-űrhajó

sa az évenként megrendezett nemzetközi konferenciák - a kőfesztiválok - egyikén jelentette ki, hogy a Holdnak nem is lenne szabad léteznie. A kutatók több elméletet is Felállítottak a Hold keletkezésével kapcsolatban. A legegyszerűbb elmélet szerint a Földdel együtt alakult ki a Naprendszer születésekor. Azonban több tény is ellentmond ennek. Ha a holdképződés normális folyamat lenne, akkor a Merkúrnak, a Vénusznak és a Marsnak is hasonló holdjának kellene lennie. Továbbá a Földnek és a Holdnak is roppant hasonlónak kellene lenni, mind sűrűségében, kémiai összetételében, mind szerkezetében. A különbségek azonban olyan szembeötlőek, hogy valószínűtlenné teszik a tézist. A kiszakadás-elmélet George Darwintól, Charles Darwin fiától származik. Szerinte először a Föld alakult ki, amely kezdetben olvadt volt, és igen gyorsan forgott. A nagy centrifugális erő hatására az egyenlítő környékén egy hatalmas anyagtömeg vált le, amelyből azután összeállhatott a Hold. Az elmélet buktatója a perdületmegmaradás törvénye. Ha a Föld elég gyorsan

A HOLD EREDETÉT FIRTATÓ elméletek közül a legvadabb és legelképzelhetetlenebb mindenképpen Mihail Vaszin és Alekszander Cserbakov orosz kutatók tézise. Ok egy régi legendát fejlesztettek tovább, amely felbukkan a tibeti és a szláv mitológiában is. Ezek szerint nem volt mindig a kísérőnk a Hold. Véleményük szerint a H o l d nem más, mint egy itt leparkolt gigászi űrhajó. Az égitestet nagyjából egymilliárd évvel ezelőtt állította Föld körüli pályára egy idegen, ámde nagyon fejlett civilizáció. A H o l d sűrűsége azért kisebb, mert

belül üreges, ahol az élettér, a szükséges üzemanyag, navigációs és megfigyelő műszerek rejtőznek. Valaha mint egy kozmikus Noé bárkája funkcionálhatott. Lehet, hogy egy több millió évig tartó utazás eszköze volt a H o l d , esetleg ideiglenesen ezen élt egy faj, amely saját lakhelyét elvesztette. A gömb alakú belső részt két réteg külső héj veszi körül, amelyek közül a külső a becsapódó meteoritok által keltett lökéshullámok elnyelését szolgálja, vastagsága pedig akár 32 kilométeres is lehet. Arra a két tudós nem tudott választ adni, az idegenek miért itt parkoltak le, miért hagyták itt a Holdat, és miért áll üresen azóta is. Az elméletet még nem cáfolta meg senki. Valószínűleg azért, mert ezer értelmesebb dologgal is tölthetik a tudósok az idejüket.

A NASA nem akart a Holdra menni A J O H N F. KENNEDY KÖNYVTÁR 2 0 0 1 nya-

rán nyilvánosságra hozott egy 73 perces magnófelvételt, amely a Fehér Házban készült, 1962. november 21-én. Jelen volt Kennedy elnök, James Webb, a N A S A akkori igazgatója, Lyndon B. Johnson alelnök, David E. Bell, a költségvetési iroda vezetője, valamint hat NASA-tisztségviselő és az elnöki tanácsadó testület néhány tagja. Egy parázs hangvételű vitában Webb NASA-igazgatót megkérdezték, hogy vajon egyetért-e az elnök tervével, miszerint az amerikai űrkutatás első számú feladata, hogy előbb lépjenek amerikaiak a Holdra, mint a Szovjetunió

forgott, hogy leválhasson róla egy nagyméretű anyagcsomó, akkor az impulzusmomentuma olyan nagy volt, hogy évmilliárdok alatt sem lassulhatott le a mai értékre, a Földnek és a Holdnak ma kb. négyszer gyorsabban kellene pörögnie. Egy harmadik elmélet szerint a Hold hajdanán kóbor égitest volt, amelyet a Föld gravitációs tere magához láncolt. A Földtől függetlenül, a gázkorong más régiójában alakult ki, ez jól magyarázná a közöttük meglévő különbségeket. A földpálya közelében is elhaladhatott időnként, s bolygónk végül befogta. Az efféle jelenség egyébként elég gyakori. A szimulációk során azonban nem találtak olyan lehetőséget, hogy egy ekkora égitest ne száguldana tovább minden gond nélkül a Föld mellett. A pályája is közel kör alakú, míg a befogott égitestekre inkább az erősebben elnyújtott ellipszispálya jellemző. Mára a legelfogadottabb az ütközési hipotézis: a feltételezések szerint a Föld egy igen nagy méretű égitesttel ütközött, a H o l d az ütközés során kilökődött anyagból keletkezett (lásd Giant Impact-elmélet című cikkünket).

űrhajósai. A hivatal vezetője kategorikus nemmel válaszolt. „Szerintem ez mindössze az egyik a legfontosabb programok közül" — mondta. Ő a leglényegesebb feladatnak azt tekintette, hogy megértsék a holdi világot, és a természet ott uralkodó törvényeit — nem pedig azt, hogy rögtön embereket küldjenek oda. Helyettesével, Robert Seamansszel együtt azt vallották: az Apollo-programnak arra kell koncentrálnia, hogy kiderüljön, hogyan dolgozhatnának az emberek a Holdon. Úgy vélték, ennek érdekében tudományos kutatómunkát kellene végezni, valamint olyan technológiákat kifejleszteni, amelyek nemzetközi érdekeket szolgálnak. Kennedy ezzel szemben azt állította, hogy az ember Holdra lépése ugyanezen célt szolgálná, és ugyanazt az eredményt hozná.

Jövőnk a Holdon Azért folytatom rögtön a jövőnk boncolgatásával, mert gyakorlatilag jelenünk nincs a Holddal kapcsolatban. Bár mintha most megint megindult volna egy mini-verseny érte. Az Európai Űrügynökség első holdszondája, a SMART—1 tavaly Hold körüli pályára állt. Kína, Japán és India is bejelentette holdprogramját. De ezekre a gazdasági verseny gyanúja vetül, mintha az űrhatalmak biztosítani akarnák helyüket égi kísérőnkön. Ahhoz, hogy az ember tartósan megvesse a lábát a Holdon, több komoly akadályt ís le kell küzdenie. M e g kell teremtenie a közlekedési feltételeket, állandó bázist kell létrehoznia, ennek működését biztosítani kell. Emellett az ott dolgozó állandó személyzet élet- és munkakörülményeiről is gondoskodni kell. Amennyiben ezt sikerülne megvalósítani — és ehhez több évtizedre lesz szükség —, akkor mondhatjuk azt, van a Holdon jövőnk. Az állandó bázis mellett rögtön létjogosultsága lenne egy állandó csillagvizsgálónak a Hold sötét oldalán. A torinói Asztrodinamikai Központ vezető csillagásza, Claudio Maccone egy rádiótelesz-

kópot képzelt el. Véleménye szerint a Daidaloszkráterben kellene elhelyezni. Az ötlet számos előnnyel jár. A Hold hatalmas tömege leárnyékolná a Földről érkező, napról napra nagyobb erősségű sugárzást, amelyet a tévék, a rádiók és egyéb elektronikai eszközök produkálnak. Jelenleg ezt külön szűrőkkel kell kivonni az érzékelt jelekből. Továbbá nem elhanyagolható szempont, hogy azokat az alacsony frekvenciájú jeleket is képes volna érzékelni, amelyeket a Föld atmoszférája elnyel. A kutató azért választotta egy kráter fenekét, mert a földi kommunikáció fejlődése miatt egyre kevesebb a leárnyékolt hely. Ugyanis az új telekommunikációs műholdakat egyre magasabb pályára állítják, hiszen az alacsonyabbak már foglaltak. Maccone szerint a jelenlegi technikánkkal már kivitelezhető lenne, hogy robotok építsék fel a teleszkópot. Mások a Föld energetikai megmentőjét látják a Holdban. Dr. David Criswell és dr. Robert Waldron még 1984-ben ismertették ötletüket a Holdbázisok és űrtevékenységek a 21. században című NASA-konferencián. Véleményük szerint 2050-ben 20 terawatt energiára lesz

Energia holdporból AZ ÁLLANDÓ HOLDBÁZISOK létének egyik legfontosabb alapeleme az energia biztosítása. „A földről megoldani a szállítást képtelenség, mindenképpen helyben kell megoldani" - Nyilatkozta David Williams, a N A S A greenbelti Nemzeti Űrtudományi Adatközpontjának tudósa. A legkézenfekvőbb a napenergia felhasználása. Nincs légkör, ami csökkentené intenzitását, nincsenek felhők és esős napok. Nincs szél, ami után portalanítani kellene, és ami korrodál. 2 0 0 1 - b e n a Houston Egyetem kutatói előálltak egy ötlettel, hogy regolitból, a H o l d porából kellene napcellákat építeni, robotok segítségével. A regolit fele szilícium-dioxid, másik fele alumínium, magnézium, vas és további kilenc fém oxidjából áll. Az

elképzelések szerint robotok egy üveges alapot készítenének, majd megolvasztanák és finomítanák a fémeket, amikből elkészülnének a napcellák. Létezik egy JSC—1 nevű por, amely a regolit mása. Ennek segítségével végeztek vákuumkamrában szimulációs kísérleteket. Megolvasztották a JSC—1 port, majd hagyták újra megszilárdulni, így egy üveges réteget kaptak végeredményül. Erre az üveges felületre hőpárolgással lerakott napcella képes a fényt elektromossággá alakítani.

szüksége a tízmilliárd földlakónak. Ha a Holdon naperőműveket hoznánk létre, és az energiát átsugároznánk bolygónkra, hatalmas energia állna a rendelkezésünkre. A H o l d 13 0 0 0 terawatt energiát kap a Naptól, ha annak csak egy százalékát sikerülne hasznosítani, elfeledhetnénk a fosszilis üzemanyagokat. A Holdi Napenergia (LSP) nem elérhetetlen álom. A módszerek, melyekkel összegyűjthetjük ezt az energiát, és lesugározhatjuk a Földre, már a hetvenes évek vége óta rendelkezésre állnak. A rendszert a Holdon található anyagokból is meg lehet építeni, és a már meglévő technológiákkal működtethető is. A Holdon hatalmas jövője van a kohászatnak. Óriási fémkészletek várnak arra, hogy robotok segítségével kibányásszák, és napenergiával működő automata kohókban tiszta fémeket állítsanak elő belőlük. Azonban ahhoz, hogy mindez elindulhasson, egy feltételnek kell teljesülnie. Vizet kell találnunk a Holdon. A közeljövő önjáró szondáinak feladata az lesz, hogy kráterek sötét mélyére leereszkedve jeget keressenek. Az fenntartaná az életet, hidrogénre és oxigénre bontva pedig táplálná rakétáinkat. Érdekes, hogy a N A S A tervei szerint az első holdbázisok nem hasonlítanának a sci-fikben található komplexumokhoz. Inkább a mexikói sivatagban épült egyszerű házak a követendő példák. Madhu Thangavelu, a N A S A űrépítésze, és Nader Khalili, a Kaliforniai Földintézet munkatársa szerint nincs lehetőség építőanyag odaszállítására. Mindent helyben kell megoldani. Az elképzelés szerint holdtörmelékekkel töltött, majd kupolává feltekert műanyag csövekből

épülnek az első épületek. A jövő építészete tehát visszanyúl a múltba.

Kozmikus ugródeszka

A Holdra még egy fontos szerep vár: kísérőnk lesz a kiindulópontja űrbeli terjeszkedésünknek. Kozmikus pályaudvarként innen indulhatnak majd a járművek a Naprendszer felfedezésére, és azon is túlra. Az álmodozás fázisán már túlléptünk, a tervek készen állnak, csak a részleteket kell kidolgozni.

NASA-pályázat A N A S A A MAGÁNÚRTURIZMUS sikerét látva elhatározta, hogy maga is különböző összegű pályázatokat ír ki a civil szféra számára. Erre 80 millió dollárt különített el, amely összeget a következő 5 évben kíván felhasználni. A pályázatok célja, hogy az űrkutatásban hasznos részfeladatok mogoldását kutatva elősegítse az űrtechnológia magánfejlesztését. Ezzel elősegítve a Holdra való visszatérésünket. A N A S A és a Floridai Űrkutató Intézet (Florida Space Research Institute — FSRI) 2 0 0 5 július 1-én pályázatot írt ki oxigén holdi előállítasára. A MoonROx (Moon Regolith Oxygen) Challenge hivatalos leírása szerint regolitból, a H o l d porából kell kinyerni a belégzésre alkalmas oxigént. A kísérletben a JSC—1 regolit-utánzó anyagot használhatják. A díjat az nyeri meg, aki 8 óra alatt legalább öt kilogramm oxigént tud kivonni a porból. A verseny 2 0 0 8 . június 1-én zárul. A győztes jutalma 2 5 0 ezer dollár.

A z t rnár tudjuk, a Hold kohóiból kikerülő fémekből épülhetnek meg az űrhajók. A talajból kinyert oxigén és a kráterek mélyén lapuló víz lesz a hajtóanyag. De hogyan lehet gazdaságosan Föld körüli pályára juttatni a kész anyagokat? A megoldás a hullámvasút. Pontosabban a mintát egy olyan kaliforniai hullámvasút szolgáltatta, amelynek kocsija lebeg a sínek felett, és hatalmas elektromágnesek gyorsítják fel. Anthony Zuppero rakétaszakértő szerint egy ilyen elektromágneses ágyú lőné Hold körüli pályára az elkészült rész-

egységeket, a költség mindössze századannyi lenne, mint rakéták alkalmazása esetén. Az űrben már robotok építenék meg az űrjárműveket. Zuppero másik álma a jégrakéta. Egy futballpálya méretű gyűrű, amelyet a Hold vizével töltenének fel. Feltöltés után a gyűrű közepébe csatlakozik az űrhajó, a gyűrűt megpörgetve mesterséges gravitációt hoznak létre. Beindítják a rakétákat, ami a Jupiterig repítene bennünket, miközben a gyűrű jegét használják üzemanyagként. A visszaúthoz ismét csak vizet kell tankolni. Innen rnár szabad az út a Naprendszer távoli részei felé. Űrszondák indulhatnak a mélyűr felfedezésére, napvitorlások vehetik célba csillagszomszédainkat, benépesíthetjük a Marsot. A költségek horribilisek. Sokan a munka beindításának reményét abban látják, ha a bevonják a magántőkét is. Mások éppen ettől tartanak, mert a civil tőke hasznot vár az üzlettől, és emiatt a Hold „elvadnyugatosodhat'. Egy dolog azonban biztos. M e g kellene már tennünk az első lépést az úton. Kovács „Tücsi" Mihály

A NAPSÜTÖTTE, VILÁGÍTÓ FÖLDGOLYÓ úgy lebegett a Hold éles, csúcsos hegységei fölött, mint egy csillogó gyöngyszem. Teliföld. Ismét eltelt egy hónap. Clow Hartigan elfordult a légzsilip mellett levő kis kémlelőnyílástól. odament az adóhoz. — RC 3 . . . RC 3 . . . Semmi válasz. Stacey N e w Yorkban, mint általában, most sem siet felelni a holdbázis lakóinak. Minek is sietne? Az RC 3-as állomás még sohasem jelentett semmi rendkívülit. A Holdon csak hétköznapi dolgok történnek, semmi rendkívüli.

Hartigan rákezdte: — A helyzet változatlan. Amióta legutóbb jelentkeztem, űrhajók nem szálltak le, javítást sem kértek. A hangár rendben van, szivárgás nincs. Egyszóval: semmi rendkívüli. — Oké! — válaszolta sután Stacey. — Tartalékok? — Küldj fel egy kis szőkét! — mondta Hartigan. — Ne viccelj! Kell valami? — Köszönöm, nem. Mi újság N e w Yorkban, kolléga?

Paul Ernst: A Holdon a helyzet változatlan

Ha valaki hosszú időt tölt el magányosan, embertársaitól elzárva, előbb-utóbb hallucinálni kezd. Persze az is előfordulhat hogy nem az érzékszervei csalták meg csak szimplán veszélyben forog az élete. Hartigan szórakozottan bámult egy Rádióújság címlapjára, amelyet gondos kezek fél esztendővel azelőtt ragasztottak fel az adóberendezés fölött a deszkafalra. Egy valószerűtlenül szőke lány mosolygott le rá a képről. — RC 3 . . . RC 3 . . . Igen, ez Stacey! — Na, mondd, Hartigan! Éles, izgatott hang volt. Bizonyára fontosabb beszélgetések vártak Staceyre, hírek a Vénuszról, a Jupiterről és a Marsról. M i t érdekli őt a Holdról érkező havi jelentés, amelyben, mint általában, most sem lesz semmi rendkívüli? Siess, Hartigan, mondd el nekik, hogy a Holdon a helyzet változatlan!

Stacey tárgyilagos hangja hideg zuhanyként hatott: — Nincs időm privát felvilágosításokra. Nagyon el vagyok foglalva. Majd legközelebb. Ha szükséged van valamire, hívjál! Vége! A gyenge búgó hang lassan teljesen elnémult. Hartigan nagyot káromkodott, lábával odébb taszította a széket. Keménykötésű férfi volt, vörös hajjal, keserű, hideg, kék szemmel. Az a típus, akit az űrhajózási társaságok szívesen küldenek külszolgálatra olyan elhagyatott helyekre, mint a Hold. Semmi kétség, az a típus. Több mint fél tucat ilyen külszolgálati hely volt, kényszerleszállók a bajba jutott űrhajóknak. A legkevésbé kedvelt he-

lyek azonban a Merkúr teljesen elszigetelt kupolái voltak, meg ez az átkozott hangár a Holdon. És éppen az ilyen helyekre küldte a társaság a legtapasztaltabb embereit: erős, fiatal férfiakat. ( M e g olyanokat, akiknek szerencsétlenségükre befolyásos nagybácsijuk volt az igazgatóságban, aki unokaöccse számára a legveszélytelenebb posztokat kereste ki.) A társaság azonban nem hagyta túl sokáig ezeket az embereket elhagyatott állomáshelyükön, mivel túlságosan gyakori volt az öngyilkosság, vagy valamelyikük megőrült, és öszszetörte az egész berendezést. Hartigan lassan visszament a kis kémlelőnyíláshoz, és közben magában beszélt, az olyan emberek szokása szerint, akik hosszú magányra vannak kárhoztatva. — Legalább hoztam volna magammal egy kutyát vagy macskát! Bár támadnának meg valami ismeretlen lények, vagy felőlem akár kalózok is — teljesen mindegy, mi történik, csak történjék már valami! Komor tekintettel állt a nyílás mellett, és figyelte a kontrasztokban gazdag holdbéli tájat, amely egy éles fekete-fehér fényképre emlékeztette. Semmi sem mozdult. Hartigan pillantása egyre feljebb siklott, átpásztázta a koromfekete égboltot — és meghökkent. Egy fehér fénypontot látott, ott, ahol tulajdonképpen semminek sem kellett volna lennie. Odasietett a közelében levő teleszkóphoz, és kereste a mozgó pontot. Azután csalódottan, de megkönnyebbülten felsóhajtott. Megállapította, hogy az a fénypont egy utasszállító hajó, amely alacsonyan száll a Hold felett. Egészen biztos, hogy nem a helyes menetirányba halad. Talán megsérült, és azért jön ide, az RC 3-hoz, hogy pótalkatrészeket kérjen. — Senkinek nem kívánok rosszat — morogta Hartigan reménykedve —, de bár kiégett volna az egyik hajtóműve! Reményei azonban szertefoszlottak. A hatalmas űrhajó mintegy 100 kilométeres magasságban lassan elsiklott az állomás műanyag kupolája felett, és hamarosan eltűnt a látóhatáron. Hartigan ismét káromkodott. Biztosan kirándulóhajó, amelyik sétaútra viszi a kíváncsiakat a Naprendszerben. A változatosság kedvéért a Holdat is üdvözölték, leszállásra azonban már nem tartották érdemesnek. Minek is? M i t lehet itt látni?

— Ebben az istenverte kráterben csakugyan nem történik semmi! — dünnyögte Hartigan, és levette űrruháját a fogasról. A hajlékony fémből készült anyag nem volt nehéz, de nagyszerűen szigetelt. Hartigan gyakorlott mozdulatokkal bújt bele az esetlen öltözékbe, aztán bekattintotta az átlátszó sisak zárját. Az oxigénellátás önműködő volt. Egyéb teendő? Nem, semmi más. Az automata adó riasztaná, ha valami rendkívüli történne, de ez egyáltalán nem valószínű. Hartigan a sisakrádión keresztül öszszeköttetésben maradt az állomással. A kis zsilipen át gyorsan kijutott a Hold felszínére. Hosszú ugrásokkal haladt előre, egy magányos sziklához sietett, amelyen gyakran elüldögélt, keresetlen szavakkal átkozva az űrhajózási társaság valamennyi igazgatóját. Ez mindig rendkívüli módon megnyugtatta. A hangár és a szikla között a porfinomságú lávahamu szabályos tavat alkotott. Hartigan jól ismerte ezt a helyet, tudta róla, hogy életveszélyes. A „homoktó" mélységét nem ismerte, de azt tudta, hogy örökre el lehet süllyedni benne. Rendszerint gyorsan megkerülte a veszélyes holdhomokot, de ma elidőzött itt egy keveset, hogy visszapillantson az állomásra, amelynek hatalmas félgömbje kiemelkedett a kráterek közül. Mint valami foszforeszkáló pajzs rajzolódott ki a kupola a fekete égen. Felismerhetően emelkedett ki a sötét háttérből a légzsilip, amely akkora volt, hogy egy átlagos utasszállító űrhajó a hangárba juthatott rajta keresztül. Az állomás előtt azonban látni lehetett a Hold cikcakkos, szaggatott felszínét. Vakítóan ragyogtak a síkságok, ébenfeketén rajzolódtak ki a kráternyílások és a finom, szabálytalan szakadékok. Reménytelen sivatag! Hartigan ismét útnak indult. Hirtelen mintha robbanás tört volna ki a finom lávapor alkotta „tó"-ból, hangtalanul, de rémületes erővel. Több mint harminc méter magasba lövellt, mint valami szökőkút, másodpercekig mozdulatlanul fent maradt, aztán lassan ereszkedni kezdett. Meteor! A szilánk hatalmas lehetett, különben nem tudott volna ekkora porfelhőt felkavarni. — Kicsit közel volt — dünnyögte ijedten Hartigan. Csak egy kicsit közelebb, és máris küldhettek volna új embert az RC 3-ra. Annyira azért nem volt veszélyes. Itt, a Holdon egy meteor csak olyan, mint a villám a Földön. Vagy eltalálja az embert, vagy nem. Es ha eltalálja, azt már úgysem veszi észre.

Hartigan majdnem megbotlott abban a tárgyban, amely a porfelhővel együtt, szelíden leereszkedett a lába elé. Amikor rápillantott, azt hitte, valaki a bolondját járatja vele. Egy sima, szabályos, majdnem emberfej nagyságú gömb hevert előtte. — A meteor — dörmögte rosszallóan. Tehát egészen a lávató aljáig zuhant, és onnan pattant vissza. Akkor hát a tó nem nagyon mély. De azért mégiscsak különös... Hangja elnémult; lehajolt. „Jobb kezével', amely csupán fogószerszámokból állt, megpróbálta megfogni a kerek labdát. Némi nehézség árán sikerült is. A meteorokban gyakran találtak értékes fémeket. Platinát és iridiumot. Némelyikért 1 0 0 dollárt is lehetett kapni, ha valamelyiküknek szerencséje volt. Es ugyan miért ne emelje fel valaki a kincset, amely a lába elé pottyan? Óvatos ugrásokkal visszatért az állomásra. Egész életében nem látott még ilyen érdekes meteort. Már maga a formája is! Ez a rög szabályos gömb volt, holott egy meteor felszíne egyenetlen. — Olyan, mint egy régimódi ágyúgolyó — töprengett magában Hartigan, miközben szemügyre vette a gömböt, amelyet a munkapadra helyezett. - Vagy mint egy tojás... Szemöldöke izgatottan ugrált, végül megállapodott. Micsoda ötlet! — Tojás. De milyen tojás! Odafönn a Földön legalább 50 kilót nyomna, és átkozottul kemény! Egyetlen karcolás sincs rajta, pedig hogy felpattant! Az ördög vigye, nem szeretném, ha ezt kapnám reggelire. Hartigan figyelmét most a gömbölyű tárgy érdekes színe kötötte le. Jobban mondva az, hogy állandóan változtatta a színét. Amikor megtalálta, feketére volt égve, aztán sötétzöld lett, és most, minél jobban lehűlt, annál világosabb. Az automata óra búgó hangot hallatott. Aha, ideje megkezdeni a napi ellenőrzést! Hartigan sajnálkozó pillantást vetett a világoszöld meteorra, amely egyre átlátszóbb lett. Levetette szkafanderét, és átment a nagy légzsiliphez. Egyetlen mozdulattal bekapcsolta az áramot, amelyet a Földről kaptak, vezeték nélkül. A Holdon nincs energiaforrás. Halk morajjal raktározódtak fel a hatalmas erők, amelyekre azért volt szükség, hogy a nehéz fémlemezeket mozgatni lehessen.

Reccs...! Rövid, éles hang volt, visszaverődött a tágas hangár falairól, aztán a legtávolabbi sarokban elhalt. Hartigan arca elfehéredett, eszébe jutott a munkapadon levő meteor, és a zaj irányába sietett. Az a különös hang nyilvánvalóan a munkapad felől hallatszott. Talán becsapódott egy nagyobb meteor? A műanyag kupola azonban gyakorlatilag törhetetlen. Nagyobb rögök sem tehetnek kárt benne. Viszont már a legkisebb repedés is azonnali halált jelentene, mivel a levegő elillanna, mielőtt Hartigan felvehetné űrruháját. Ám kutató pillantása nem fedezett fel semmiféle nyílást, szorongva figyelő füle nem hallotta a vákuumba távozó levegő sistergését. Aztán hirtelen rámeredt a munkapadra, és ijedten felkiáltott. O t t , ahol előzőleg a meteor feküdt, nem látott semmit. A munkapad üres volt. — Biztosan legurult — mormogta összeszorított szájjal. De ha legurult, miért nem látom? Hartigan egyszerre megdermedt, s ott állt, mozdulatlanul. Mintha valami zajt hallott volna maga mögött, halk, alig hallható neszt. De hiszen nincs itt senki rajta kívül... Hirtelen megfordult, de nem látott mást, csak ami mindig is ott volt: a sima fémpadlót, a falat, a vakító lámpákat. Lassan újra megfordult, végigtapogatta a munkapad felületét, mint aki már a saját szemének sem hisz. A kiáltás, amely most tört fel belőle, egészen más volt, mint az előző. Az ijedtség és a hitetlenkedés éles hangja volt ez. Két keze valami kemény tárgyat érintett. A meteor! A meteor, ami két, egyforma nagyságú részre tört szét, és most teljesen láthatatlan volt! — Ez... mondta Hartigan, miközben homlokát kiverte a hideg veríték — ez a legostobább dolog, amit valaha is megéltem. Megfogta az egyik láthatatlan darabot. Átnézhetett rajta, látta mögötte a falat. Amikor megállapította, hogy a két félgömb belseje üres, dermesztő rémület öntötte el. A néhány perce még súlyos meteor most üres, alig öt centiméter vastag kéreg. Ami benne volt... — De hát kellett hogy legyen benne valami... és most üres! De hiszen ez nevetséges! — Hülyeség! Ez a micsoda egy közönséges, üreges fémrög. - Hartigan hangosan beszélt, hogy jobban meggyőzhesse önmagát. - Amikor lehűlt,

kettévált. A lehűléskor bekövetkező összehúzódás tipikus esete. Egyvalami azonban mégiscsak különös: láthatatlanná vált. Ösztönösen megragadta a meteor másik darabját. Két kezében a láthatatlan félgömbökkel átment abba a helyiségbe, ahol a tartalékokat tárolta, hogy ezeket a különös leleteket elzárja. Józan esze azt súgta, hogy talán felbecsülhetetlen értéket képviselnek. Ha visszamegy a Földre, és van egy anyag a birtokában, amely láthatatlanná tud válni, esetleg belőle lesz a világegyetem egyik leggazdagabb embere. Ha valaki tanúja a jelenetnek, ugyancsak különösnek találta volna, ahogy ment, két keze előrenyújtva, mintha vinne valamit, noha semmi sem volt nála. Felső karján kidagadtak az izmok, tehát valami súlyos tárgyat cipelt. Látni azonban semmit sem lehetett. — Mi az ördög... A két meteordarab üveges csengéssel a fémpadlóra esett. Hartigan ledobta őket. Ezúttal biztos volt benne, hogy nem tévedett: kétségtelenül zajt hallott. A hatalmas ajtók irányából hallatszott, és úgy hangzott, mintha surranó léptek lennének. Hartigan, bár újra felülkerekedett rajta a félelem, az ajtókhoz sietett, és hallgatózva megállt. Néma csend.

Semmit sem fogtak fel feszült érzékszervei. Néhány másodperc múlva azonban ismét meghallotta a zajt. Ezúttal abból az irányból, ahonnan éppen jött. Nem lépéseket, valami mást hallott. Úgy tetszett, mintha csikorgás, súrlódás lenne. Mintha egy zúzógépben sziklarögöket törnének. Aztán cuppanó hang hallatszott, utána mintha nyelt volna valaki. Hartigan odarohant, ahol a meteordarabokat ledobta. Sietős pillantása ide-oda tévedt, egy tárgyat keresett, ami nem tartozott a berendezéshez. De sima fémfalakon, hideg világítótesteken, szellőzőnyílásokon, műszerfalakon és a színes emelőkön kívül nem látott semmit. Hartigan lehajolt. A két meteordarab nyomtalanul eltűnt. Nemcsak láthatatlanok voltak, hanem a szó valóságos értelmében eltűntek. Térden csúszott a padlón, tapogatózó keze azonban nem ütközött ellenállásba. Amint így keresgélt, hirtelen megdermedt; ajka halk szavakat mormolt. - Vagy valami tökéletesen új dologgal állok szemben, valami olyasmivel, amit még sosem látott a világ, vagy megbolondultam. Akárcsak Stuyvesant. Homlokán kövér Verejtékcseppek gyöngyöztek, s lassan végigfolytak az arcán.

A veszély, hogy ebben a hihetetlen egyedüllétben megőrül, több volt, mint homályos lehetőség. Többször kérték már az űrhajózási társaságot, hogy erre a távoli állomáshelyre ne egy, hanem két embert küldjenek. A társaság azonban elutasította a kérést. Miért fizetne kettőnek, ha egy is el tudja végezni a munkát? A tágas csarnokban néma csend uralkodott. Hogy elcsitítsa szörnyű félelmét, Hartigan felállt, s a nagy ajtóhoz ment, hogy napi rutinmunkája elterelje a figyelmét. Ezt a hülyeséget el kell felejteni! A vevőszerkezetben még mindig duruzsolt a Földről sugárzott energia. Hartigan lenyomta az emelőkart, ezzel kikapcsolta az áramot. Az óriási belső ajtó kinyílt, és Hartigan néhány másodperc múlva a hatalmas légzsilip belsejében volt. Most még a külső nyílást kellett ellenőriznie. Bezárta a belső ajtót, és átment a légzsilipben levő kis kamrába. Ezt azért iktatták közbe, hogy ne legyen szükség minden egyes ellenőrzéskor az űrruha felvételének bonyolult műveletére. Hideg volt, bár a fűtőberendezés működött. Túlságosan közel volt a Hold felszíne. Hartigan határozott mozdulattal lenyomta az emelőkart, amely felszabadította az energiát. A gigantikus méretű külső nyílás felpattant, sisteregve áradt ki a levegő a légüres térbe. Fel kell frissíteni az állomás légkörét, hogy a következő napra is elegendő legyen az oxigén. A mechanizmus zavartalanul működött, minden rendben volt. Miért ne lenne rendben?! De a parancs az parancs, ha egyszer azért van itt, hogy naponta ellenőrizze a légzsilip működését. Hartigan ismét lenyomta a kart. A külső nyílás lassan, engedelmesen bezárult. Most háromnegyedéig van nyitva, most már csak feléig, aztán már csak résnyire... Levegő áramlott be, mielőtt az ajtó becsukódott volna. Es ebben a pillanatban Hartigan inkább érezte, mint hallotta az iszonyú, éles üvöltést. Olyan hang volt ez, amelyet emberi fül szinte el sem tud már viselni, amely még a leghidegvérűbb embernek is felborzolja az idegeit. Aztán végleg bezárult a külső nyílás. Bármilyen hangos is volt az üvöltés, annyi erő nem volt benne, hogy ellenálljon a záródó ajtó nyomásának. — Szentséges Jupiter! — sóhajtott Hartigan, amikor végre kilépett a kis ellenőrző fülkéből, és ismét a zsilipben volt.

Leült a sima, hideg padlóra, és végiggondolta eddigi élményeit. A z t remélte, hogy ily módon talál majd valamilyen útbaigazítást. „Lepottyan az égből egy kerek, sima meteor, olyan, mint egy tojás, mégis nyilvánvaló, hogy fémből van. Miközben lehűl, egyre világosabb lesz, míg végül teljesen átlátszóvá válik. Hangos reccsenéssel kettétörik, ezzel egyidejűleg surrogó zajt hallok. Ledobom a két meteordarabot, teszek néhány lépést, aztán olyan zajt hallok, mintha valaki abban mesterkedne, hogy megegye a két félgömböt. Viszszamegyek, és semmit sem találok, mind a kettő eltűnt. Aztán elvégzem a rutinvizsgálatot, és kinyitom az ajtókat. Amikor a külső ajtó bezárul, zajt hallok, mintha egy kő esett volna két malomkerék közé, utána rettenetes, éles üvöltést. Mint egy halálos veszélyben forgó állat ordítása! Igen, pontosan olyan hang volt! Az istenit, minden ahhoz a lehetetlen következtetéshez vezet, hogy a meteor nem is meteor volt, hanem egy burok, amiben volt valami, ami ki akart jutni a szabadba — és ki is jutott. Nem! Lehetetlen! Nincsen olyan élőlény, amely kibírná a becsapódást a Hold felszínébe! Maga a finom lávahamu sem tudta az ütközést eléggé tompítani. Egyetlen élőlény sem tudná elviselni a becsapódáskor keletkező őrületes hőséget. Semmilyen organikus szervezet nem táplálkozhat meteorfémmel. Ez egyszerűen lehetetlen... Vagy mégis lehetséges?" Hartigan elgondolkodva harapdálta csontos kezét, és hirtelen Stuyvesant jutott eszébe. Stuyvesantnak fél évig kellett irányítani a kényszerleszállóhelyet a Merkúron. Istenem, a Merkúr! Az a bolygó maga volt a pokol! Csak egy szigetelőanyagokból és hűtőberendezésekből álló csodaszerkezettel lehetett ott a hangárt valamelyest is elviselhetővé tenni. De a legjobb űrruha sem nyújt tökéletes védelmet — aki több mint öt percig tartózkodik a bolygó felszínén, az elevenen megég. Az egyetlen, amit ott tehet az ember, hogy hat hónapig üldögél a hűtött hangárban, és várja a váltást. Ezt tette Stuyvesant is. Es egyre különösebb hírek érkeztek a Merkúrról a földi állomásokra. Stuyvesant táviratozott, hogy közvetlenül a hangár előtt, a leszállóhely közelében, mozgó tárgyat látott. Olyasfélét, mint egy szikla. Mászkáló sziklák! Amikor a harmadik ilyen hír érkezett, a társaság leváltotta Stuyvesantot, és or-

vosi konzíliumot hívott össze, hogy megvizsgálják. Szegény fickó, hajszálon múlott, hogy a bolondokházába nem szállították. Természetesen kidobták. A munkatársak közt egyetlen gyenge tag ugyanolyan veszélyes, mint egy laza láncszem. — Amikor valaki mozgó sziklákat kezd látni, legfőbb ideje, hogy leküldjük a pályáról! - hangzott a társaság nem hivatalos határozata. Az orvosi bizottságnak ugyanez volt a véleménye, csak jóval kulturáltabb formában: „A Merkúr felszínén semmiféle általunk ismert élet nem lehetséges. Így jutottunk arra a diagnózisra, miszerint Benjamin Stuyvesant hallucináció áldozata lett." Hartigan kissé szégyenkezve, bizonytalanul nézett a munkapad felé, ahol nemrég az az átkozott meteor feküdt. Fejében tovább duruzsolt egy hang: „Semmiféle általunk ismert élet!" Ez volt a döntő mozzanat! Végtére is még nincs hetven éve, hogy megkezdték az űrutazásokat. Ki tudná megmondani, hogy mennyi ismeretlen tényezőt, megoldatlan rejtélyt kell még felderíteni? Hartigan a tiltott aszteroidákra" gondolt, amelyeket még a legnagyobb veszély esetén sem szabad érinteni, annál az egyszerű oknál fogva, hogy néhány űrhajó mit sem sejtve leszállt rájuk, aztán nyomtalanul eltűnt. Ez több ízben megismétlődött. Senki sem tudta, mi történt a kisbolygókon. Így aztán nem maradt más lehetőség, csak az, hogy ezeket az aszteroidákat, több mint két tucatot, tabunak nyilvánították. „Semmiféle általunk ismert élet!" — Tételezzük fel — elmélkedett Hartigan —, hogy azokon az aszteroidákon nagy, vad és láthatatlan élőlények vannak. Lehet, hogy tojásokból bújnak ki, és lehet, hogy elterjednek, úgy, hogy tojásaikat eddig még ismeretlen módon átviszik más égitestekre. Valamilyen állat, amely azzal kezdi az életét, hogy megeszi a tojást, amiből kibújt: így táplálkozását már kezdetben ásványokra alapozza. Valami, ami bármilyen hőmérséklet mellett, bármilyen atmoszférában, akár atmoszféra nélkül is, élni, lélegezni tud. — Nem, megőrülök! — szólalt meg hangosan Hartigan, azután, mintegy menekülve gyötrő gondolatai elől, rávetette magát a szekrényben felhalmozott könyvekre, folyóiratokra, és megpróbálta elfelejteni rendkívüli élményét.

A percekből órák, az órákból napok, hetek lettek, és végül megint eltelt egy hónap. A Föld még mindig a fekete égboltnak ugyanazon a pontján lebegett, ismét megtelt, aztán szabályosan fogyatkozni kezdett. Hartigan merev egyformasággal végezte napi rutinmunkáját, ellenőrizte a zsilipeket, az energiavezetőket és a hangárt. N e w York-i idő szerint reggel hat órakor kelt fel, megmosakodott néhány csepp vízben, hiszen a víz itt nagy érték volt, aztán megreggelizett, és olvasott egy keveset. Rövid séta, utána ismét olvasás következett. Körbejárta a hangárt, majd megint olvasott kicsit. — Ez nem normális embernek való élet — mondta egyszer egészen hangosan. Es mégis így kell élniük embereknek, miután megtették az első lépést a csillagok felé. Szinte már el is felejtette azt a különös meteort, amely a lávatóba zuhant, de aztán hirtelen eszébe juttatta valami. Felvette űrruháját, és sétára indult a Holdon. Ez alkalommal egészen más irányba, mint általában. Es így bukkant rá a kráterre. Számtalan kráter van a Holdon, tulajdonképpen az égitest egész felszínét kráterek borítják. Az oldaluk többnyire sima lejtő, az aljuk lapos. Ez a kráter azonban olyan volt, mintha úgy ásták volna ki. Hartigan szilárd meggyőződéssel hitte, hogy a hangár körül két kilométeres körzetben valamenynyi krátert ismeri, mégsem emlékezett rá, hogy ezt valaha is látta volna. Közvetlenül előtte állt, és belenézett. A kráter alján megpillantott néhány sziklatöredéket, amelyek azt a benyomást keltették, mintha frissen törték volna le őket. De ezen nem csodálkozott, hiszen itt egyetlen lépés is okozhatott olyan kéregmozgást, amitől egész kráterek beomlottak. Persze csak a kisebbek. Most Hartigan mégis érezte, hogy minden haja szála égnek áll, hogy hatalmába keríti valami ismeretlen, titokzatos érzés. Aztán döbbenten, tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve bámult a lyukba... A kráter mélyén mozgott egy szikla! Nem kúszó mozgás volt az. Nem, olyan volt, mintha egy láthatatlan erő taszítaná előre, és még mialatt Hartigan kétségbeesetten levegőért kapkodott, a sziklatöredék fölemelkedett, és ott lebegett, két és fél méter magasan. Aztán föl és le ugrált. Es Hartiganből rémült kiáltás tört fel - a szikla egyik

sarka hirtelen eltűnt! Egyszerűen nem volt többé ott! Most egy újabb darab következett, mintha letört és láthatatlanná vált volna. — Az ördögbe is! Hartigan nem kételkedett többé. Egy hónappal ezelőtt a meteortojásból kimászott valami, most pedig itt garázdálkodik a Hold felszínén, és sziklákat zabái! Az a töredék, amit most rág, több mint két méter magasan lebeg. Mekkorára nőhetett az az élőlény négy hét alatt? Hartigan a „tiltott aszteroidákra" gondolt. Ebben a pillanatban a már felére kisebbedett sziklatöredék lezuhant a kráter aljára, és ott maradt. Mintha az a láthatatlan lény megpillantotta volna Hartigant. Egy másodperccel később kövek és kavicsok szóródtak szét robbanásszerűen, mintha a valami felfelé igyekezett volna a lejtőn. Hartigan nem habozott. Rémült kiáltás tört fel a torkából, és már rohant is a közeli hangárhoz. Hatalmas, több mint húszméteres ugrásokkal hajszolta magát az épület felé a szakadékos felszínen. De bármennyire igyekezett is, ösztönösen érezte, hogy a láthatatlan lény gyorsabb nála. Bár nem látta, nem is hallotta, tudta, hogy a nyomában van. Különös látvány volt, amint Hartigan feszes űrruhájában, hatalmas ugrásokkal, a kráterakadá-

lyokon szinte átrepülve menekül a semmi elől. Es e fölött a borzongató kép fölött csillogott a Föld már megfogyatkozott, zöldeskék golyója. Hartigan érezte, hogy üldözik, és azt is, hogy már nem érheti el a menedéket nyújtó hangárt. Szemével a felszínt kutatta, menekülési lehetőséget keresett. Nem messze onnan, ahol éppen járt, ismert egy szakadékot; legalább harminc méter széles volt és — ahogy emlékezett — feneketlen. Ha megfeszíti erős izmait, sikerülhet a merész ugrás. Aztán már minden csak attól függ, hogy lesz-e annyi ereje üldözőjének is, vagy meg kell tennie a hosszabb utat, körbe. Hartigan ugrás közben hátranézett. A szakadék szélén porfelhőt látott. Aztán szerencsésen átjutott a másik oldalra. Tovább rohant, anélkül, hogy megfordult volna. Már közvetlenül a légzsilip előtt állt, amikor mégis hátrapillantott. Látta, milyen porfelhő keletkezik a szakadék hozzá közelebb eső peremén. Tehát az az ismeretlen lény is átjutott. Hartigan egyetlen ugrással bent termett a zsilipben, és bezárta maga mögött a nyílást. Mialatt a levegő sisteregve beáradt, a külső fémfalon hangos dörömbölés hallatszott. Hartigan gúnyos mosolyt erőltetett arcára, de az szomorú grimasszá torzult. Persze ezt senki sem

láthatta, még ő sem. Gyorsan kinyitotta a belső nyílást, és belépett a tágas hangárba. Most már csinálhat bármit az a szörnyeteg, ő, Hartigan biztonságban van. Legalábbis azt hitte. Azért mégis elgondolkodott. Legalább két és fél méter magas lehet ez a szellemállat, nem húsból és vérből áll, és úgy rémlik, elpusztíthatatlan. Ha továbbra is ilyen ütemben növekszik, hat hónap múlva akkora lesz, mint egy űrhajó. Amennyiben nem pusztul el előbb, az RC 3-at fel lehet adni. „Kérek Staceytől egy rombolót." Az adó felé indult. Végre teljesült a vágya: történt vajami! Végre jelenthette: rendkívüli események! Es ezek a rendkívüli események bebizonyítják majd, hogy Stuyvesant egészséges volt, legalábbis sokkal egészségesebb, mint a konzílium kecskeszakálla orvosai. Mindenesetre, amíg meg nem érkezik a romboló, befellegzett a holdbéli sétáknak. Utólag elborzadt arra a gondolatra, hogy legutóbbi kirándulásai alkalmával milyen közel járt a halálhoz. Hányszor volt csupán néhány méternyi távolságban a láthatatlan kannibáltól?! M é g néhány lépést kellett megtennie az adókészülékig, amikor ismét felhangzott a dörömbölés. A falak visszaverték a zajt, amely betöltötte az egész csarnokot, s végül a legtávolabbi sarkokban halt el. Hartigan megállt. Szeme majd kiugrott üregéből, amikor megpillantotta a hatalmas domborulatot a falon. Istenem, ez képtelenség! Ekkora ereje mégsem lehet! Bizonyára követte őt, talán valamilyen ismeretlen ösztön vezette, talán az ő, Hartigan lépteinek a rezgése. Az újabb dörömbölés hallatán a férfi egész teste megrándult. A domborulat még nagyobb lett. És harmadszor is! Hartigan lassan hátrament. Odaosont a légzsiliphez. Aztán megállt, fülelt. Most ismét hallatszott a dörömbölés, ezúttal közvetlenül mellette. A fémfalon újabb domborulat jelent meg. Hartigan elsápadt. Természetesen most már nem volt értelme, hogy táviratozzon. Mire a segítség megérkezik, ő már rég halott. A legkisebb repedés a falon, és a levegő elillan. Reccs! Ki gondolta volna, hogy egy láthatatlan élőlény létezik ebben a légüres térben, és szétzúzza a han-

gár fémfalait? Hartigan elképzelte, hogyan mesélné el a dolgot egy tudományos bizottságnak. „Úgy, egy láthatatlan állat? Es megpróbálta benyomni a hangár falát? Aha..." Reccs! A világítótestek meginogtak az ütközés erejétől. Ez a lökés akkora volt, hogy a benyomott falról lepattogzott a védőfesték. — Most mi az ördögöt csináljak? Pillanatnyilag csak egy megoldás jutott eszébe. Állandóan mozognia kell, hogy a Szörnyeteg ne ugyanarra a helyre koncentrálja minden erejét. Néhány lépést tett, megállt. Egy darabig semmi, aztán hallatszott az ütközés, közvetlenül mellette. A falon újabb domborulat jelent meg. Úgy látszott, az anyag nem mindenütt egyformán erős. Es ezúttal a Szörny gyenge pontot talált. Hartigan sietve továbbment. Gondolatok kavarogtak a fejében. M i t tegyen? Meddig teheti bolonddá a Szörnyet? Mikor fog végül betörni? Szemével kétségbeesetten keresett valami olyan tárgyat, amivel megvédhetné magát. Rengeteg fegyvere volt, de tudta, hogy ez ellen a lény ellen egyetlenegy sem használna. Léptei ahhoz a hatalmas légzsiliphez vitték, amelyen át a javításra szoruló űrhajók szálltak be. Régebben ezek a zsilipek számítottak a hangár veszélyes pontjainak, ezért úgy döntöttek, hogy itt megerősítik a külső és belső falakat. Vastagságuk most majdnem kétszerese volt a többi falénak. Bumm...! Közvetlenül a zsilip mellett újabb domborulat jelent meg a falon. Hartigan azonban rá se hederített. Mentőötlete támadt. „Ha be tudnám szorítani a Szörnyet a vastag zsilipfalak közé..." — És, mi van akkor? — kérdezte önmagától. Felelni nem tudott, de biztonságosabbnak látszott, ha beszorítja a Szörnyet, mint ha az továbbra is támadja a hangár gyenge pontjait. Ha be tudnám szorítani, töprengett Hartigan, és előretolta az emelőt, amely a külső nyílást működtette. Ebben a pillanatban átvillant agyán egy gondolat. A külső nyílás felpattant. Vajon gyanítja-e a csapdát? — morfondírozott Hartigan izgatottan —, vagy annyira ostoba, hogy bejön?

Bumm...! A belső zsilipkapu beleremegett a hatalmas ütközésbe. A Szörny benyomult, beesett a csapdába. — Csapda...? — mormolta Hartigan kételkedve. — Ez talán nem a megfelelő kifejezés. Ha nem háborgatom, jó félóra múlva a hangárban lesz. De én majd megzavarom! Istenemre, megzavarom! Ismét előretolta az emelőt, és a külső ajtó lassan bezárult. Néhány másodperc múlva a láthatatlan Valami a zsilip foglya lett. Hartigan fáradtan mosolygott, miközben felkészült, hogy hirtelen támadt ötletét megvalósítsa. Megnyomott egy gombot. A készülékek duruzsolni kezdtek, hatalmas energiákat halmoztak fel az erre a célra meghatározott elemekbe. A megfelelő mennyiségű és megfelelő időben felszabadított energia veszélyesebb, mint bármi más. Halálos fegyvert jelent a Holdon. Hartigan még egy utolsó pillantást vetett a skálák táncoló mutatóira, megfordult, visszarohant a raktárhelyiségbe, és rövid keresés után egy nagy köteg kábelre bukkant. Minden erejét megfeszítve a zsiliphez görgette a köteget, amelyet a Földön egyméternyire sem tudott volna elvonszolni. A zsilipnél pihent pár másodpercig, mivel következő ténykedése megfontoltságot és bizonyos kétségbeesett elszántságot is követelt. Az volt a terve, hogy néhány centiméterre kinyitja a belső ajtót. Tudta, ezt annyira gyorsan kell végrehajtania, hogy a Szörny észre ne vehesse a nyílást, hiszen az olyan erős, hogy képes lenne az ajtót még jobban kifeszíteni. Ez pedig Hartigan számára a halált jelentené. Gyorsan cselekedni, ettől függ minden. Az élete is. Gyorsnak kell lenni, és hinni abban, hogy az energiatárolók kibírják a túlterhelést. Alig észrevehetően remegett a keze, amikor visszatolta az emelőt, amelyik a belső ajtót hozta működésbe. Az ajtó körülbelül tíz centiméterre kinyílt. Hartigan rákapcsolta az energiavezetéket a zsilipajtók mozgatómechanizmusára, kioldotta a vezető kábelt, és összekötötte a köteg egyik végével. Miközben gyorsan összekötötte a drótokat, az ajtóra pillantott. Az már húsz centiméterre nyitva volt. — Nem győzöm, az ördög vigye! — sziszegte száját összeszorítva. — Túl késő! De nem adta fel a harcot.

Megragadta a kábel másik, laza végét, és teljes erejéből átdobta az ajtó keskeny nyílásán. Úgy tekergett a vezeték, mint egy óriáskígyó. Hartigan ebben a pillanatban egyetlen ugrással a műszerfalnál termett, kezét az energiaadagoló karjára tette. A kábel látható része még mindig mozdulatlanul hevert, bevezetett a hatalmas zsilipkamrába. Hartigan egész tervét a láthatatlan ellenfél vak támadási dühére alapozta, minden reményét abba vetette, hogy a támadó vadul rárohan majd az előbukkanó vezetékre. A kábel hirtelen megnyúlt, mintha valaki húzná a nem látható végét. Szabadon lebegett a levegőben, melyet az automatikusan működő szivatytyúk frissítettek föl, amikor a külső falak bezárultak. Hartigan egyetlen mozdulattal eltolta a kart. A felhalmozódott energiának most villámcsapásszerű reakcióval kellett kiszabadulnia. Hartigan dobogó szívvel hagyta el helyét, és odasietett a nyíláshoz, követve a vadul rángatózó kábelt. Es ekkor a zsilipkamra közepén észrevett valamit, egy tárgyat, amelyet a vakító energia és az erősáram cikázó kék villámai tettek láthatóvá. Szívéhez kapott, és a kimondhatatlan irtózat elfojtott kiáltása tört fel belőle. Tágra nyitott szeme egy fül és szem nélküli fejet pillantott meg. Homályosan látott öt végtagot, sőt egy hatodikat is, amely mintha csonka lett volna. — Ez az a láb, amelyik egy hónappal ezelőtt az ajtók közé került — hallotta saját hangját. Az ismeretlen élőlény több mint három méter széles és hét méter hosszú volt. Homályos körvonalait inkább csak sejteni lehetett, mint látni. Egész hatalmas, de láthatatlan testéből villámok cikáztak elő, és fényükben látszottak a körvonalai. Aztán a Szörnyeteg üvölteni kezdett, pontosan úgy, mint amikor a lába az ajtó közé szorult. Csakhogy ez a rettenetes zaj most hangosabb volt. Hartigan úgy érezte, mintha egy túldimenzionált trombita harsogna a fülébe. Mialatt a férfi mozdulatlanul figyelte, mi történik, a hatalmas alak kezdett összezsugorodni, mint ahogy a viaszgyertya elolvad, ha tűzbe dobják. A kábel is olvadt, közben meg-megrándulva összetekeredett, mintha élőlény lett volna. Aztán a láthatatlan test szétfröccsent, ezer láthatatlan részecskére hullott szét. Hartigan utolsó erejével leállította az energiaadagolót.

A napsütötte, világító földgolyó úgy lebegett a Hold éles, csúcsos hegységei fölött, mint egy csillogó gyöngyszem. Teliföld. Ismét eltelt egy hónap. Clow Hartigan elfordult a légzsilip mellett levő kis kémlelőnyílástól, és odament az adóhoz. - RC 3 . . . RC 3 . . . Semmi válasz. Stacey N e w Yorkban, mint általában, most sem siet felelni a holdbázis lakóinak. Minek is sietne? Az RC 3-as állomás még sohasem jelentett semmi rendkívülit. A Holdon csak hétköznapi dolgok történnek, semmi rendkívüli. Igazán semmi! Hartigan szórakozottan bámult a hét hónappal azelőtti Rádióújság címlapjára. - RC 3 . . . R C 3 . . . Igen, ez Stacey! — Itt Hartigan. A havi jelentés! — Na, mondd, Hartigan! — A helyzet változatlan. Amióta legutóbb jelentkeztem, űrhajók nem szálltak le, javítást sem kértek. A hangár rendben van, szivárgás nincs. — Oké — mondta Stacey. — Tartalékok? — Küldj fel egy kis szőkét! — sütötte el szokásos poénját Hartigan. — Ne viccelj! Kell valami?

— Talán legközelebb egy köteg áramvezető kábel. De nem sürgős. — A következő hajóval küldöm, Hartigan. M é g valamit ezen kívül? Hartigan habozott egy másodpercig. Tudta, hogy a légzsilip fémpadlóját valami kék, meghatározhatatlan anyag piszkította be, ami semmiféle utalást nem adott az ismeretlen, fantasztikus űrbéli élőlényre. A hangár falain volt néhány elgondolkodtató betüremkedés, de ezeket akár meteorok is okozhatták. A tojás, amiből az a Lény kimászott, nem létezett többé. Villámcsapásként járta át a gondolat: Stuyvesant. M i t mondtak róla? „Igy jutottunk arra a diagnózisra, miszerint Benjamin Stuyvesant hallucináció áldozata lett." Milyen szívesen segített volna Stuyvesantnak! De az végül is új helyre került, és az alkatrészraktár irányításával nagyon meg volt elégedve. — Nos? — ismételte Stacey türelmetlenül. Hartigan még mindig a csinos kis szőke képét bámulta elgondolkodva. Szája szögletében mosoly bujkált, amikor végre megszólalt: — Nem, különben semmi. M i n t mindig: semmi rendkívüli! Bethlen Katalin fordítása

A Theaterzeitung egy berlini hírlapból következő felette érdekes czikkelyt közöl, mellyet tisztelt olvasóinkkal sietünk tudatni: Ifjabb Herschel a' holdban uj felfödezéseket tőn, mi mindent, a' min eddig a' Selenographiában történt, igen felűlmúl. A' dolog sokak előtt hihetetlennek fog látszani, kik igen bölcseknek tartják magukat, de egészen meg vagyok győződve, hogy valamint a' legbárdolatlanabb tudatlanság csudálkozása inditatik valamelly tudomány által, szintugy vannak ujabb dolgok is, mellyek felől az akkori tudomány nem tudhatja, miként nyuljon hozzá." Így ír a Rajzolatok lelkes, ám kissé hiszékeny és névtelen újságírója a lap 1835. november 21-i számában. A felfedezés, amelyre

is általánossá vált a 18. századra, így természetesnek tűnt, hogy a Holdnak is lehetnek lakói. A cikkben említett John Herschel az Uránusz bolygót felfedező William Herschel fia volt, maga is elsőrangú csillagász. Dél-Afrikába, a Jóreménység fokára tervezett útja nagy érdeklődést keltett. O t t kívánta ugyanis folytatni az apja által az északi éggömbön elkezdett munkát, a kettőscsillagok és ködök felfedezését és katalogizálását. Magyarországon is ismert volt Herschel útja, mint pl. az Értesítő cikke is mutatja (1834. márc. 19, 179. o.): „A' híres angol csillagvizsgáló Sir John Herschel csakugyan elútazott a' föld golyóbisa déli felére, a' mi már régolta feltett szándéka volt. E' végre hajóra űlt Sir Benjamin

A Hold és a magyar

SF kezdetei

hivatkozik, a csillagászat történetének egy érdekes epizódja, ami a magyar SF kezdetéhez is szorosan kötődik. A H o l d és az esetleges holdutazások régóta foglalkoztatták az emberek képzeletét. Mint annyiszor, most is hivatkozhatunk a régi görögökre: már Lukianosz írt holdutazásról. Az újkorban népszerű téma volt, magyarul is olvasható pl. Cyrano de Bergerac Holdbéli utazás c. műve (legutóbb 2 0 0 2 ben jelent meg). SF-nek ezek kevéssé nevezhetők, mivel az utazás módja gyakran légből kapott volt, lehetett természetfeletti (mint pl. ahogy Burroughs John Cartere eljut Barsoomba), esetleg történhetett madarak segítségével, de építettek repülő szekereket is. A lakott világok sokaságának feltételezése

Urban generállal a' jó reménység foki új kormányzóval. A szép csillagvizsgáló torony azon a' fokon nem messze fekszik a' várostól, egy nagy síkság közepén, 's itt fogja ő sokat ígérő vizsgálatait végrehajtani." Ezek után 1835 augusztusának végén robbant a bomba. A New York Sun c. újság egy cikksorozatban közzétette, hogy Herschel egy új elven működő távcső segítségével hatalmas nagyítást ért el, és a Hold felszínén élőlényeket fedezett fel. Hatalmas volt az érdeklődés és a lelkesedés. Buzgó emberek gyűjteni kezdtek, hogy Bibliákat küldjenek szegény pogány holdlakóknak (arról nem esett szó, hogyan jutnának el ezek az adományok a Holdra). A Yale egyetemről — állítólag — professzorok érkeztek N e w Yorkba, hogy az

ugyan, de megőrizte kezdeti lelkesedését, és több cikkben is foglalkozott a Holddal. 1836. november 23. és december 7. között öt folytatásban megjelent egy „Utazás a' holdba" c. novella, saját minősítése szerint „Agyrém. Neytől." Az író, Ney Ferenc ( 1 8 1 4 - 1 8 8 9 ) a 19. századi magyar nevelésügy egyik nevezetes alakja, a Magyar Életrajzi Lexikon szerint „a mo.-i kisdedóvás ügyének lelkes úttörője."

újsághír forrásául szolgáló kéziratot alaposabban megvizsgálják. A Sun példányszáma természetesen nagyon megnőtt, de az igényeket nem tudta kielégíteni, ezért a cikksorozatot könyv alakban is kiadták. Ez gyorsan eljutott Európába, ahol lefordították németre és olaszra. Magyarországra az újságcikkeken kívül ez a német fordítás is elért. Nemsokára kiderült azonban, hogy az egész csak átverés. A Sun újságírója, Richard Adams Locke beismerte, hogy ő találta ki elejétől a végéig. Célja alapvetően, saját bevallása szerint, nem az átverés volt, hanem irodalmi: szatírát akart írni. Ezt a magyarázatot az utókor el is fogadta, Hugo Gernsback az újonnan alapított Amazing Stories hatodik számában ( 1 9 2 6 . szeptember) újraközölte az egész történetet, mint korai science fictiont. Különös véletlen, hogy az eredeti megjelenés előtt két hónappal a Southern Literary Messengerben megjelent egy hasonló témájú elbeszélés Edgar Allan Poe-tól („Hans Pfaal páratlan kalandja"). Igen érdekes magyar vonatkozása van a „Nagy Hold-átverés"-nek. A korabeli újságok ismertették az eseményeket, de meglehetősen szkeptikusok maradtak. A kivétel a már említett Rajzolatok volt, mely óvatosan

Már az elbeszélés címe és megjelenésének időzítése felkelti az emberben a gyanút, hogy valami köze lehet a fentebb ismertetett átveréshez. Elolvasván, a gyanú bizonyossággá válik: „Ekkor beszélé el neki barátja az utósó lapnak tett jelentését, hogy a Jóreménység fokán oly csuda erejű látcsőt irányoztak a Holdra, melynek lencséje az égőpontban összeszorított sugárok segedelmével oly közel huzá a Holdat, hogy az a csőtül csak egy ölnyire állana..." (újrakiadva A fekete sugár c. kötetben, 1 9 8 9 ) . Az idézet teljesen egyértelműen mutatja, hogy az elbeszélést a Hold-átverés ihlette. Természetesen a történetnek magának már sok köze nincs az eredetihez, magyar szereplők magyarul beszélő holdlakókat találnak, akik kellemes meglepetéssel is szolgálnak. Egy holdbéli tudós elkalauzolja a vendégeket a „természettárgyi gyűjtemény"-be: „...magasb helyen egy derék magyar ló álla délcegen emelve nyakát, mint mely meg nem szenvedi az iga átkát. — Ez Hunyady János paripája — szóla a tudós -, melyen Nándorfehérvárt elfoglalá." Ney a továbbiakban nem írt SFet, de mások szerencsére igen, és sokak műveiben kapott a Hold kiemelt szerepet (pl. Makay István, Tarján Ferenc). A későbbiekben aztán e kitüntetett helyét fokozatosan elvesztette, és azzá vált, ami a valóságban is: a Naprendszer egy kicsi égitestje. Zsoldos Endre

Ha nem lenne Hold

Elgondolkozott már azon, mi is lenne akkor, ha nem lenne kísérőnk a Hold? Milyen következményekkel járna ez? Tény, hogy nem lennének azok a romantikus, nyári andalgó séták a holdfényben. De a következmények ennél sokkal súlyosabbak. HOLDANYÓ ÉVMILLIÁRDOK ÓTA kíséri Földünket. Es ennek számtalan következménye van, amelyet vagy nem ismerünk, vagy annyira része mindennapjainknak, hogy már észre sem vesszük. Ha nem lenne H o l d , nem lenne árapály sem Ez első hallásra nem tűnik végzetesnek. De ha nem lett volna a H o l d , egy földi nap mindöszsze négy óra lenne. A Hold tömegvonzása miatt fellépő árapályerők fékezték meg a Föld forgását, és fékezik még napjainkban is. Pár millió év múlva egy nap 30 óra hosszúságú lesz. Ha nem lenne Hold, nem lennének évszakok sem. Tudósok megvizsgálták, milyen lenne a Föld dőlése a Hold nélkül. A mostani, stabilnak mondható 23,5 fok egy hajdani, hatalmas ütközés következménye A Hold ezt a szöget stabilizálja. Ha nem lenne H o l d , akkor a Föld részeg kacsaként imbolyogna Nap körüli pályáján, a dőlésszög elérné akár a plusz-mínusz 90 fokot is. Nem lennének évszakok, bolygónknak mindig más részét borítaná a sarki jég. Talán az élet sem alakult volna így ki.

tak, hogy a nap egy részében a szárazon vannak. Egyre jobban alkalmazkodtak ehhez, míg végül az élet benépesítette a szárazföldet. Ha nem lenne H o l d , talán nem lenne űrhajózás sem. M e r t a H o l d elég közel van ahhoz, hogy arra biztassa az embereket, nincs is olyan messze, odáig el lehet jutni. A Mars vagy a Vénusz olyan távol van tőlünk, hogy talán nem inspirálna eléggé. Ha nem lenne H o l d , talán nem lenne a nők havi ciklusa sem. Csak sejtéseink vannak arról, miért is alakult ki. Egy elmélet szerint telihold fényénél remekül lehet vadászni, a férfiak ezért nincsenek otthon, a nőknek nem kell termékenynek lenniük. De újhold idején... Ha nem lenne H o l d , teliholdkor nyugalmasabb lenne a mentők és a rendőrök élete. Ez talán egy pozitív példa. Máig ismeretlen okból az emberek teliholdkor megbolondulnak. Természetesen nem lesznek farkasemberek, de több a szülés, az öngyilkosság, az infarktus. Több a verekedés, több a bűncselekmény. Ezt a statisztikák pontosan igazolják. És a magyarázatát nem ismerjük.

Ha nem lenne H o l d , nem lenne szárazföldi élet sem. Egy elmélet szerint százmillió évekkel ezelőtt az élet az árapály-zónákból húzódott ki a partokra. A tengeri növények lassan hozzászok-

De szerencsére van holdunk. És itt lenne az ideje, hogy birtokba vegyük. Kovács „Tücsi" Mihály

Giant Impact-elmélet A legelfogadottabb elmélet szerint a Hold egy hatalmas ütközés szülötte, amely a Föld őskorában következett be. De mit is mond ez az elmélet. GIANT IMPACT. A nagy becsapódás-elmé-

let. Ezt a hipotézist először 1976-ban A. G. W. Cameron, a Harward egyetem munkatársa és kollégái vetették fel. Véleményük szerint a Hold akkor keletkezett, amikor egy bolygóméretü égitest ütközött a Földnek és annak egy része Föld körüli pályára került. Több mint tíz esztendeig az elmélet fizikai megvalósíthatóságát nem ellenőrizték részletes számításokkal. 1986-ban azonban Cameron együtt dolgozott a Los Alamos Országos Laboratórium két munkatársával, Willy Benzzel és Wayne L. Slatteryvel, akik kifejlesztettek egy olyan számítógépes modellező programot, amely alkalmas volt az óriási ütközés szimulálására. A kutatók feltételezték, hogy mind a becsapódó objektum, mind pedig a Föld olvadt állapotban volt, és hogy mindkét égitest tömegének egyharmadát vasmag alkotta, míg a többit a kőzetekből álló köpeny. Minthogy a Föld és a Hold hozzávetőlegesen azonos korú, az összeütközésnek a Föld lehűlését és a kéreg kialakulását megelőzően kellett történnie. A kezdeti feltételeket, elsősorban a becsapódó objektum tömegét változtatva a kutatók számításokat végeztek, hogy milyen típusú ütközés hozhatta létre a Holdat, ha egyáltalán létrehozhatta. Amennyiben az objektum tömege a Földének 12-15 százaléka között volt — érzékeltetésül a

Mars tömege a Földének 11 százaléka —, akkor az összeütközés következtében egy olyan hold jöhetett létre, amelynek mérete, impulzusmomentuma és kémiai összetétele nagyjából megegyezik

Holdunkéval. A számítógépes szimuláció szerint a becsapódó égitest az ütközéskor darabokra törik, majd köpenye különválik a vasmagtól. A három objektum — a Föld, a becsapódó égitest magja és köpenye - gravitációs tere a köpeny darabjait Föld körüli pályára juttatja. E szerint a forgatókönyv szerint a Hold elsősorban a köpenyből származó anyagokból áll, kivéve az illékony elemeket, amelyek a becsapódáskor keletkezett óriási hő hatására elillantak és elvesztek a világűrben. A becsapódó test vasmagja áldozatul esett az ütközésnek, visszazuhant a Föld felszínére, és minthogy nehéz volt, az olvadt köpenyen keresztül planétánk saját vasmagjáig süllyedt. Ha az elképzelés helyes, akkor az ősi kataklizma, amely a Holdat létrehozta, a Föld mélyén is nyomokat hagyott. Az elmélet eleganciája és kézenfekvő egyszerűsége rögtön megtetszett dr. William Hartmann bolygókutatónak, aki szintén elkezdett foglalkozni a kérdéssel. A teória ugyanis megmagyarázza, miért egyediek a látszatra egyforma kőzetbolygók.

hogy azonnal lefuttatták a tesztet, és rövidesen megkapták az eredményt. A szimuláció igazolta a várakozásokat. A becsapódás során a két test egyesül, és hatalmas mennyiségű anyag lökődik ki az űrbe, majd gyűrűbe rendeződik.

A tudósok nem csak ezt az egy ütközést feltételezik a Naprendszerben. Egy ütközés lehet a magyarázata annak, hogy a Marsnak is hasonló a hajlásszöge, illetve hogy a Vénusz visszafelé forog. Az Uránusz az oldalára dőlve pörög, valószínűleg egy Föld-méretű objektum csapódott bele. Közben az ismeretlen égitest az Orpheusz nevet kapta, amelyről valószínűsitik, hogy a Föld és a Mars között keringett. Tucsonban dolgozik dr. Jay Melosh, a világ egyik legismertebb becsapódás-szakértője. Melosh bizalmatlan volt az elmélettel szemben, de hajlandónak mutatkozott megvizsgálni a valószínűségét. Az új-mexikói Sandia Nemzeti Laboratórium szuperszámítógépekkel rendelkezik, amelyeken atomrobbanásokat, becsapódásokat szimulálnak. Dr. Melosh lehetőséget kapott arra, hogy tesztelje az elméletet. Mivel a komputer szigorúan titkos, nem nyúlhatott hozzá, csak a kezelőnek diktálhatta az adatokat. Céltárgynak megadta a Föld átmérőjét. Többen kíváncsiak lettek. Lövedékként a Föld-átmérő felét adta meg. Csak gyűltek a munkatársak. Amikor sebességként megadta a 11 km/s értéket, akkora lett a kíváncsiság,

Dr Robin Canup bolygókutatóé volt ezek után a főszerep. M e g akarta tudni, milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy az ütközés után a Hold megszülessen. Ő végezte el szimulációk tucatjait, amelyek során minden szögből és sebességgel ütköztette a két testet. Az eredmény meglepő volt. Ha az Orpheusz egyenesen találja el a Földet, a törmelék a Roche-rádiuszon belül képezett volna gyűrűt. Az ezen a rádiuszon belül keringő testek

nem tudnak összeállni holddá, előbb-utóbb mindenképpen visszahullanak a bolygóra. A tesztek egyharmadában két hold keletkezett volna, amelyek azonban nem maradtak volna fenn napjainkig. A kettő vagy összeolvad, vagy az egyik visszahullik a Földre. A Hold születése szerencsés véletlennek köszönhető. Az ütközés a számítások szerint oldalról történt, az Orpheusz csaknem elkerülte a Földet. A becsapódás teljesen elpusztította a testet, a törmelék szétszóródott, majd összeolvadva ismét becsapódott. Az így kilökődött anyag éppen a Roche-rádiuszon kívül képezett gyűrűt. Es kevesebb mint 1 0 0 év alatt a törmelékből megszületett a Hold. Kovács „Tücsi" Mihály

HÁT TÉNYLEG IGAZ? — Igaz, bizony. Tényles léteznek! — És te magad is láttál egyet? — Többet is. És nemcsak láttam, de az egyiket meg is érintettem. — Megérintetted? Pfúj! De mégis... bár biztosan nem voltál rá képes... szóval, esetleg... használtad is? Samira hallgatott egy pillanatig, később pedig sanda mosollyal annyit mondott: — Várj egy kicsit, elmesélem az egészet. Bár Samira az egyik legjobb barátnőm volt, gyakran feltettem magamnak a kérdést: vajon Samira tényleg és egészen olyan, amilyennek lennie kellene? Köztünk csak barátság

természettudományból úgy tudjuk, hogy az antik időkben férfiak egész tömegét tartották, sőt teljesen szabadon élték, ami persze rettenetes katasztrófákhoz vezetett. Háborúk, sportok, autóversenyek és atombombák, és még nem is tudom, mi mindennel próbálkoztak a férfiak. Ma már senki sem érti, miért hagyták őket szabadon, tömegesen és ellenőrizetlenül. Érthető, hogy a gépek feltalálása előtt szükség volt az izomerejükre, bár szerintem akkor is jobb lett volna, ha megelégednek az ökrök erejével. Es azokat a férfiakat még csak nem is kasztrálták! Idióta dolog lehetett. Mellesleg ugyan azt mondják, hogy a férfi kétszer vagy háromszor nagyobb volt nálunk, mégis kétlem, hogy erősebb lett volna az ökörnél. De az biztos, hogy nem volt nála értelmesebb. Nos, a természettudomány-

Sten Johansson: Kell egy határ

Mi lenne, ha létrejönne egy szebb, jobb, működőképesebb társadalom a Földön, egy háborúk, betegségek és nyomorúság nélküli világ... amiben már nincs szükség férfiakra? volt, de tudtam, hogy több nőszeretője volt már, és mindegyik gyorsan otthagyta őt. A z t beszélték, hogy túlságosan sokat kísérletezett, az erotikus kedvtelései egy kissé... hm... szóval szélsőségeseknek számítottak. De nagyon jó barátnő volt. Valamelyik nap Samira egy ostoba mítoszt kezdett ismételgetni, amely szerint valahol Tahiti szigetén férfiakat tartanak szerelmi célokra. Rengeteg kamaszlány terjeszt efféle marhaságokat, hogy egymást ijesztgessék. Persze mindenki tudja, hogy manapság csak nagyon korlátozott számban tartanak férfiakat, csupán laboratóriumban, és azok is mindössze spermát produkálnak majdani használatra. A

ból ezenfelül megtanultuk azt az utálatos tényt is, hogy valaha embertenyészeteket rendeztek ellenőrizetlen közösülések révén nők és férfiak között, csakúgy, mint az állatok között! Hát természetes, hogy a kamaszlányok között az efféle információk sok anekdotát, tréfát szülnek. Egyesek kölcsönösen sokkolják egymást, barátnők hozzák zavarba társaikat. Es ebben a folklórban ott vannak persze a legendák is a világban ide-oda vándorló, még fennmaradt férfiakról. M é g olyan illetlen történeteket is hallani, hogy egyes vadászok leölik ezeket a vadállatokat, akarom mondani vadférfiakat, le-

vágják a nemi szervüket, hogy otthon tartósítva trófeaként mutogassák! De mindez csak ostoba kamaszlány-pletyka, mi meg már húszévesek is elmúltunk. Samira is megkomolyodhatna már! Ugyan nyíltan megmondtam neki, hogy hülyeségnek tartom ezeket a kitalált történeteket, de ő csak mosolygott. A z t kezdte fejtegetni, hogyan lehetne használni egy férfit — rászóltam, azonnal hagyja abba. Az ilyesmi undort ébreszt bennem, azonfelül nem is mindent értettem jól. Például már azt sem értettem, hogyan jöhetnénk össze a férfiakkal, ha ők olyan nagyok. Merthogy faluról származom, és tudom, a túl nehéz bika akár össze is törheti a tehén gerincét. — Én úgy hallottam, rájuk kell ülni, akár egy lóra

hittem abban, hogy vad férfiak élnének Tahitin. Hogyan is lenne ez lehetséges? A férfiak létszáma titkos, de feltehetően nincsenek még ezren sem az egész világon. Es mindenhol maximum csak egyetegyet tartanak. A fertőzésveszély miatt senki sem léphet velük kapcsolatba. Kivéve azt a néhány személyt, akik a tenyészetekben dolgoznak. A z t is tudni lehet, hogy gondosan szétválasztják a levett spermát, és megsemmisítik a használhatatlan Y-kromoszómákat — kivéve azokat a különleges eseteket, amikor új nemzőket akarnak létrehozni. Nem tudtam, kik azok a szerencsétlen nők, akik a jövő laboratóriumi férfiait szülik. Talán a börtönök foglyai vállalkoznak ilyesmire, hogy hamarabb szabadulhassanak? Ezt még Samira sem tudta.

— mesélte Samira. — M i n t egy lóra...? - kérdeztem, és nyilván nagyon ostoba arcot vághattam. — Persze fordítva, természetesen. A férfi fekszik a hátára és akkor rá lehet ülni. — De miért maradna a hátán, ha olyan erős? — Hát, talán azért, mert lekötözik. Vagy valamivel elkábítják - vélte Samira. Bár nagyon komolytalannak találtam a témát, tovább hallgattam a fantáziálásait. De akkor sem

Évek teltek el. Feleségül mentem Fernandához. Samira viszont hajadon maradt. Majdnem azt mondtam: „természetesen". Néhány éven át nem találkoztunk, állítólag színésznő lett, és sokat utazott. De pár hónappal a harmincadik születésnapom előtt véletlenül összefutottam vele az Amazon kávézóban. Megöleltük egymást, és leültünk egy kicsit beszélgetni. Elmeséltem neki, hogy Fernandának és nekem kétéves kislányunk van,

amit én szültem nekünk, és tervezünk egy másodikat is, amit meg majd Fernanda fog megszülni. Samira kedvesen, de távollévő arckifejezéssel hallgatta. Utána meg ő mesélt az utazásairól, volt N e w Yorkban, Sydneyben, Rio de Janeiróban és így tovább. A végén kissé rejtélyes mosollyal hozzátette: — És voltam Tahitin is. Ugye tudod, hogy miért? Én persze emlékeztem még arra a legendára. Eszembe jutott, ahányszor az elmúlt években Samirára gondoltam. Most ránevettem: — Akkor hát kiábrándultál belőle, igaz? Kesernyésen mosolygott: — Kiábrándultam belőle, az igaz, csak nem úgy, ahogyan hiszed. — Hát találkoztál velük? A z t mondta, igen. Hogy ő bizony látta Tahitin a „vad férfiakat". Az egyiket meg is érintette. Én még nem hittem, hogy komolyan beszél, de megkérdeztem: — Hogyan találkoztál vele? Talán nem hallotta jól a kérdésemet, vagy csak másról akart beszélni. — Hogy hol? Na, mit gondolsz? Tengerparton, vagy a pálmák alatt? Teliholdnál? Virágkoszorúval a csípője körül? Nem, Marinka, mi egy bordélyban találkoztunk. — Bordélyban? Olyan... prostik között? A z t akarod mondani, hogy ott tartottak egy ilyen... férfi-prostit? — Pontosan. — M e g volt kötözve? — Nem, dehogy! Különben is nem csak egy volt belőlük. Es nem is olyan vadak, sajnos. Lehet, hogy el voltak kábítva, ezt nem tudom. No és nem is olyan nagyok, ahogyan beszélték. Majdnem akkorák, mint mi. A z , akiért fizettem, még alacsonyabb is volt nálam. Bár egy kicsivel kövérebb. — Fizettél érte? — Hát persze. Méghozzá többet is, mint amennyit egy átlagos prostiért kell fizetni, bár nem tudom, hogy ebből ő mennyit tarthatott meg. Furcsa ez az egész. Majdnem olyanok, mint az emberek. Sőt, egyszer valahol azt olvastam, hogy a régi nyelvekben még külön szavak is voltak a férfiakra.

— Külön szavak, csak nekik, róluk? Micsoda ostobaság! Es mondd, Samira, tényleg elmentél vele, azt akartad, hogy legyen egy aktus vele? De hát akkor te... Nem is tudom, hogyan modjam... te képes lettél volna rá? Tényleg sokkolt engem rnár a gondolat is. A legjobb gyermekkori barátnőm azzal a lénnyel... M é g ha az nem is olyan nagy, mint hittem. — Felmentem vele egy szobába, ahol volt egy ágy. Ő levetkőzött, és felfeküdt az asztalra. Aztán beadott magának egy injekciót, nyilván hogy erekciót idézzen elő a péniszében... — Samira, ki ne mondd ezt a szót! Ettől folyton az állatok jutnak az eszembe! — Az undor hullámai rohantak meg. De azért később mégis folytattam a kérdezést: — Es mondd, az a... szerszáma tényleg olyan, mint a vibrátor? Samira mosolygott: — Igen, nagyon hasonlít rá a formája, de kevésbé szabályos. Sajnos a színe elég ronda. Amikor megfogtam... — Megfogtad? — Majdnem felsikoltottam. — Hát persze! Szóval amikor megfogtam, éreztem, hogy vér áramlik benne. Tényleg más volt, mint a vibrátor. Mégis, lemondtam a dologról. Először is azért, mert a férfi egyfolytában gumit rágott, és erről Alina jutott eszembe, egy korábbi, felejtendő tévedésem. De még jobban zavart a szaga. — A szaga? Hát bűzlött? — Valamilyen illatosttóval szórták be az egész szobát, és alighanem a férfira is öntöttek belőle, mégis, olyan penetráns szaga volt. M i n t egy állatnak. Egy bakjuhnak vagy bakkecskének. Legalábbis én olyannak éreztem. Egyszerűen nem voltam rá képes, hogy... Túlságosan is állatszerű volt! Talán tíz évvel korábban képes lettem volna rá. Akkoriban még mindent ki akartam próbálni, de most... Furcsa. Megöregedtem volna? — Samira szárazon felnevetett, majd hozzátette: — Marinka, mindig olyan kis prűd voltál! De tényleg! Ne sértődj meg! Csinos vagy, de prűd. Lehet, most már én is prűd lettem? M u latságos. Majdnem mindet kipróbáltam már tíz évvel ezelőtt. De a férfit... hát, arról végül is lemondtam. Hisz kell egy határ, nem? Nemere István fordítása

Egy elidegenedett világban, ahol egyre szűkösebben zsúfolódnak össze az emberek, de ugyanakkor már a szomszédok sem ismerik egymást eljöhet az idő, amikor már egy házaló ügynök megjelenésének is örülni kezdünk.

Nándori András: Az ügynök

2040-ET ÍRHATTAK. Tamart nem érdekelte, pontosan melyik évben járnak, mert az egyik nap számára olyan volt, mint a másik. Ilyenkor csak azt érdemes számolni: elég óra áll-e rendelkezésére, hogy kialudhassa magát munkakezdésig. „ A z időszámítás a nagy emberek mániája - szokta mondogatni söre mellett -, ők akarnak bekerülni a történelembe." Tamar valami dél-amerikai filmsorozat hőséről kapta a nevét, de mire felnőtté vált, már szinte senki sem ismerte a történetet, legfeljebb szüleik és hasonló nevet viselő társai. Ez is mutatja, hogy születésekor mekkora siker lehetett ez a szappanopera! A szülők az ősi ráolvasási mágiák modernkori maradványaként szerették volna a főhős tulajdonságait gyermekükre átruházni a név segítségével. Pedig már akkor is az orvosokon múlott minden. Őt viszont nem érdekelte; ha így szólították — hallgatott rá, de megváltoztatni soha nem akarta. Hiszen ez is csak egy azonosító, még ha hangokból áll is. A változtatás csak mindenféle zavart okozna ebben az amúgy is bonyolult világban. Közrejátszhatott

közönyében az is, hogy mire iskolába került, neve csak egy újhullámos név volt a sok közül. A felnőtté válással sem sokat foglalkozott; ő csak jól akart keresni, ezért iskolái elvégzése után szemétbányásznak állt, és megkezdte önálló életét. Akkor új szakmaként terjedt az Európai Unióban, természetesen amerikai cégek honosították meg. Európa azt a korszakát élte, mikor már nem tudott takarékosan gazdálkodni, de legalább képes volt tanulni másoktól, vagy legalább nem megakadályozni az újdonságok terjedését. Korábban lezárt és legalább 15 éve művelés alól kivont szemétlerakókat nyitottak meg újra, hogy a bennük található fémeket, le nem bomló anyagokat kinyerjék, a maradékból pedig biogázt erjesztettek. A szocialista, illetve a kora-uniós lerakók nagyon gazdag lelőhelynek bizonyultak: a keletiek akkor még, ha ismerték is, nem használták széles körben a szelektív szemétgyűjtést. E bányák üzemeltetése kiemelkedően nyereséges volt, ez a néhány lelőhely több régió igényeit is kielégítette.

Tamar a dunakeszi fejtésen dolgozott. Jól fizető szakma, bár a több műszak igénybe vette az embert; elég gyakran kellett fizikai erejét is használnia. Es arra sem volt semmi garancia, hogy a védőöltözete megvédi a vegyi hulladékoktól, amik a jogszabályokat kijátszva kerültek a kommunális lerakókba. Tamar bízott benne, hogy akár már 20 év múlva a rák valamennyi fajtája, meg minden más, itt összeszedhető nyavalya gyógyítható lesz; addig meg csak kihúzza betegség nélkül. Annyi előnye mégis származott a munkából, hogy mindenféle erősítőgép nélkül szemrevaló izomzata fejlődött. M e g persze a pénzről sem szabad elfeledkezni. Ebben az egészséges világban aki szándékosan vállalja a betegségek kockázatát — nos, őt meg kell fizetni. Ráadásul cége garantálta: már 45 évesen nyugdíjba vonulhat; a „hivatalos" korhatár eléréséig életjáradékot fizetnek neki. Elhatározta: ki is használja ezt a lehetőséget, és élvezni fogja az életet: elég pénzt szedett össze a maradék 3 0 - 4 0 évére, mivel keresetének töredékét sem tudta elkölteni. Cége a nehéz munkakörülményeket, a szemétbányászatból származó, és a csak később jelentkező testi-szellemi rendellenességeket is megváltotta ezzel, az esetleges pereket eleve kizárva. A munkaszerződésben leírták, milyen veszély fenyegetheti az ott dolgozót, ezért ez az irat inkább egy kisebb könyvre hasonlított. Akárcsak a cigarettacsomagok, amik mellé ugyanakkora brosúra járt, a dohányzással megszerezhető minden betegség leírásával. A műanyag könyvecske még mindig olcsóbb volt, mint egy mini képernyő a dobozon. A munkaideje végén Tamar az előírásoknak megfelelően először lefürdött a fertőtlenítős zuhany alatt, majd a gőz következett, végül felöltözött utcai ruháiba. Igaz, ma egy kicsit csinosabban és sietősebben öltözött, mint máskor. Egy olyan új szórakozás izgatta fantáziáját, amit már sokan kipróbáltak, és elégedetten dicsekedtek utána. Persze, a szórakozás „tárgya" a nő. Tamarnak nem volt valódi, élő barátnője, s mivel kevés lehetősége adódott az ismerkedésre, minden esélyt megragadott. Munkatársai azzal dicsekedtek, itt majd csinos lányokkal találkozhat, akikkel elég könnyen össze is tud jönni. Sietősen indult a 3-as metró Dunakeszi alsó állomására. Máskor csak 2 megállót ment ve-

le, de ma a belvárosba tartott: a Deák Ferenc teret célozta meg. Az állomást 5-6 éve nyilvánították védett műemlékké, visszakapta az eredeti mészkőműkő-műanyag burkolatot, a modernebb, szebb és stílusosabb fém helyett. A nonfiguratív motívumokat tartalmazó csempét pedig eredeti felvételek és portugál művészek segítségével rekonstruálták. Tamar mindig csodálkozott, hogy voltak képesek több mint 60 éve ezt az állomást az akkori technikai színvonalon felépíteni. Hiszen ha jobban megnézi az ember, ez egy ideiglenes építmény,talán ha 10-15 évre terveznek ilyet manapság: csupa vasbeton és alátámasztó oszlop. Mintha a tervezői sem bíztak volna abban, hogy ez ilyen sokáig fennmaradhat. Es még mindig áll! Sok ideje nem volt a nézelődésre: éppen az egyik kék színű nosztalgiaszerelvény futott be az állomásra. Hatalmas csörömpöléssel megállt, s az égett olaj és műanyag fojtogató szagával kellette magát. Tamar már napok óta tervezte, hogy tesz egy nosztalgia túrát, s most is csak azért jött ebbe a halott városrészbe, hogy részt vehessen rajta. Addig-addig mondták neki a kollégái, hogy elhatározta: ki kell próbálnia. Igaz, hogy mindennap indulnak ilyen szerelvények, legalább naponta egyszer, de csak az Árpád híd és a Deák Ferenc tér között közlekednek. A d d i g pedig nem szívesen megy be munka után az ember. Nem is a távolság az oka, csak a gondolat, hogy közel 15 percet kell utaznia. Ekkora útra nem szívesen vállalkozik már senki a tömegközlekedéssel, hacsak nem muszáj neki. Magányos népség a mai. Ez nem volt mindig így; ezt jelzi, hogy a nosztalgiavasutat — legalábbis szemmel láthatóan - nem számítógép vezeti. Itt lehet ismerkedni. Illetve már hallott emberekről, akik itt ismerkedtek. Mert a haveroknak sem hiszi minden szavát. Határozott léptekkel indult el a metrókocsi felé. Igaz, nem állt senki az útjába, az állomás csendes volt, az a néhány tucat várakozó pedig elveszett az állomáson. Alighogy belépett a gépmatuzsálembe, a közlekedési cég rendszere már le is emelte a számlájáról a 30 metrójegy árának megfelelő összeget. Viszont cserébe kapott egy papír nosztalgiajegyet, amit egy narancsszínű dobozba kellett bedugnia, hogy a dátumot, percet, órát rányomtathassa: tudja, mikor vált az utazás maradandó emlékké.

Egy, a menetiránnyal párhuzamos padhoz kísérték és leültették. Nemsokára becsukódott az ajtó, és egy kellemes hang elmagyarázta, mi volt a jegy célja, milyenek voltak az akkori utazási körülmények. Tamar áhítattal hallgatta, és emlékezett rá: mintha kisgyerek korában utazott volna ilyenen. A vonat megállt az alagútban, hogy előreengedje gyorsabb társát. Ezt az alkalmat használta ki az utaskísérő, hogy frissítőket szolgáljon fel, amikre az elpilledt utasoknak nagy szükségük volt. Tamar meglepődve vette észre, hogy a vonaton nincs légkondicionálás, csak a fenti kis résekből és a vékony, elhúzott ablakokból áradt be az alagút levegője, de csak akkor, amikor haladtak. Néhány ablakot ki sem nyitottak, vagy lehet, hogy beszorultak. Tamarnak már az is megfordult a fejében, hogy szándékosan építették így ezt a járművet: szenvedj, ha utazni akarsz velünk — a haladásnak ára van. Megjelentek az első izzadságcsöppek a homlokán, és mélabúsan elkezdte méregetni a hoszteszüket. A lány nagyon csinos volt, kívánatosan fiatal, ápolt — különben meg sem kaphatta volna a munkát. A metró színéhez közelítő, a test vonalát látványosan kiemelő kék ruhát viselt. Tulajdonképpen az öltözet rövid, merev anyagú szoknyából, és a belőle „kinövő", sejtelmesen áttetsző, felfelé szélesedő dekoltázsú „ruhácskából" állt, amit szinte csak az ujjak tartottak a lány felsőtestén. Az ilyen, szolidan erotikus vállalkozások már mindennaposak voltak: nem nyújtottak a vendégeknek semmit, inkább felzaklatták az érzékszerveket, a fantáziát — és persze sok pénzt hoztak. A törvényi szabályok szigorúak voltak: mindent a szemnek, de az intim testrészeket nem lehet közvetlenül megmutatni, szabadon hagyni, az alkalmazott magatartása nem lehet szexuális tartalmú, nem kínálhatja föl magát. Mindezt zárt térben, a nyilvánosságtól átlátszatlan fallal elkülönítve lehet nyújtani. Jelen esetben nem is lehetett eldönteni: a metró mellé jár a csinos, szexis lány, vagy „a régi metrószerelvény az alagútban" volt a legolcsóbb átlátszatlan fal. Kísérőjük valójában leegyszerűsített kisestélyi ruhácskában járt körbe, amit Tamar képzelete alakított át vadító szemérem-takaróvá. Nagy, lapos, krémszínű műanyag tálcáról kínált a „vendégeknek" olyan kólát, amiben még valódi koffein és valódi

cukor volt. Igazság szerint ezt az afrikai és ázsiai kontinenseken még mind a mai napig gyártják, egyes exkluzív helyeken Európában is elérhető, de a fejlett világ széles vásárlóközönsége számára már jó 10-12 éve teljesen ismeretlenek az igazi koffeint és valódi cukrot tartalmazó üdítőitalok. Tamar szemével szinte felfalta a lányt, próbált a ruhácska mögé látni, de a sejtelmesen átlátszó anyag nem tűnt el. Türelmetlenül számolta a másodperceket, mikor ér végre a közelébe. Eljött ez a pillanat is. A lány kicsit lehajolt előtte, és úgy kínálta neki az üdítőt. Tamar levett egyet a tálcáról, de közben szemét a dekoltázsban felejtette. Mikor a lány továbblépett a mellette ülőhöz, lehajlásnál a szoknya felcsúszott, a tökéletesen gömbölyű és picit rázkódó hátsó éppen Tamar szeme elé került. Nem bírta ki: meg kellett érintenie, éreznie kellett a tökéletes nőt. Nem is tudta, miért teszi: talán ezt is felkínálta neki az élet. Úgy gondolta: ahogyan végigsimítja a nő fenekét, a másik is érezni fogja azokat a meleg, lágysággal teli, gyengéd érzelmeket, amik kitörni vágynak bensőjéből. Az utaskísérő visszanézett, és elnéző mosollyal nyugtázta közeledését, majd lemondóan megingatta fejét, s egy újabb vendéghez lépett, Tamartól több mint egy kéztávolságra. Hozzászokott már az ilyen próbálkozásokhoz: itt még az is ismerkedni akar vele, aki az utcán észre sem venné — még ebben a „kihívó" ruhában sem. Itt nincs következménye ezeknek a zaklatásoknak, s ez elterjedt az utasok között is. Az ázsiai turistáknak hivatalosan így is hirdetik a nosztalgiavonatot: „a hely, ahol szabadon fogdoshat". Persze, nekik külön járatot indítanak, ahol többen teljesítenek „szolgálatot": a tömött szerelvényen az egyik oldalról a másikra préselődnek, megállnak, majd jönnek vissza, negyedórán át. Ha végignézett a lány munkatársain, mind fiatal és csinos volt, hogy valamivel még jobban vonzzák ehhez a technikatörténeti gépezethez az utasokat. Különben ki is akarna utazni ilyen vonaton, melynek utolsó példányait csak 15-20 éve vonták ki a forgalomból. Igaz ugyan, hogy ezt a járművet egy olyan országban készítették, ami már rég nem található a térképen, de hány ilyen van még? „Biztos van barátja, különben akarna velem..." — Egy másik járat robogott el mellettük, hűsítő szellőt préselve be az ablakokon. A lány is körbeért,

majd visszalépdelt a vendégek előtt — gyönyörködjetek bennem! —, leült a vonat végében, és onnan figyelte az utasokat. Megrázta szőke haját, nagy sárga pamacsként lebegett mellette, fölhúzta egyik lábát, hátradőlt, amennyire csak tudott ezen a szűk padon, és minden figyelmét a hajának szentelte; most már mindenki nyugodtan megihatta üdítőjét. A vonatuk nemsokára újra elindult, egy kellemes férfihang tudományosan elemezte a metrók építését és technikai megoldásait, de Tamar már nem élvezte az utazást. Sőt megállóról megállóra egyre inkább kínossá vált számára, hogy ismeretlen emberek mellett ülve, érezve őket kell utaznia, teljesen érdektelen előadást hallgatva. Legalább halk zene, vagy a jól ismert reklámok mennének helyette, mint a „normális" metrón szokás. Az Árpád hídnál végre felszállhatott a megszokott francia gyártmányú metrókocsik egyikébe, s már suhant is az Óceánárok utcában lévő lakása felé. Már gondolt arra, hogy elköltözik innen, mert a környék olyan lerobbant, és előbb-utóbb bontani is fogják, hiszen egy szemétlerakóra épült az egész lakótelep. Es a próbafúrások szerint olyan gazdag, mint a dunakeszi bánya; érdemes miatta le-

bontani egy egész lakótelepet, kártalanítani lakóit. A döntése mindig halogatódott: közel volt a munkahelye, valamiért szerette is ezeket a házakat, úgy gondolta, ráér határozni majd, ha nyugdíjas lesz... Elindult kifelé a metróalagútból. Az ég ólomszürke volt, megint esni készült. Ezért volt hát az a fülledt meleg a föld alatt... Nem tudott sokáig nézelődni, mert más utazók özönlöttek ki az alagútból. Töredezett betonon, bezárt és bedeszkázott üzletek mellett sétált el. Ez a városrész mindig alvóváros volt, sok üzletféle nem tudott itt megtelepedni. Lehajtott fejjel sétált tovább. A járdán megjelentek az első kövér esőcseppek, többen sietősebbre vették lépteiket, de ő inkább lassított. Nem érdemes sietnie, hiszen egy sarok és hazatér. A panelház kapuja előtt megállt és visszanézett. A szürke ég alatt lehangoló látványt nyújtottak az üres utcák. Belépett a lépcsőházba. A régi lift még mindig nem működött, s a fojtó meleg ide is beköltözött. Erőt vett rajta a fáradtság, szinte csak vonszolta magát a lépcsőn, de az agyában a nap eseményei villantak fel újra. Talán a koffein nem hagyta nyugodni, gondolatai mindig egy ponthoz tértek

vissza: az a lány járt az eszében, aki osztogatta az eredeti kólát. „Milyen sima és puha a bőre, mintha csak arra tartaná fönn, hogy simogassa valaki... — gondolta felajzva. — Kell is neki ápolnia, hiszen ez a szakmája velejárója: bárki bármikor megsimogathatja domborulatait, és ezt kedvesen kell tűrnie, sőt randevút adnia." Illetve eddig ezt hitte társai beszámolója alapján, akik sorra jöttek össze csinosabbnál csinosabb hosztesz lányokkal. „Persze vehetnék is magamnak egyet..." Gondolataiba merülve, lehajtott fejjel, — „ H o l ronthattam el?" —, kapaszkodott fölfelé a lépcsőn, mikor az 5. emeleti folyósóra lépve egy nőnek ütközött. — Elnézést — morogta, és elindult volna az ajtaja felé. — Várjon egy pillanatot, uram! — A hölgy hangja segélykérően hangzott. Tamar hátrafordult, és jobban megnézte. Húszas évei végén járt, s a mostanság ismét divatba jött lapszoknyát viselte, felette előnyösen feszülő, bő ujjú blúzzal. Csak az arca... mintha a festék egy kicsit több lenne a kelleténél. Lehajolt, és felvette a nő táskáját. — Segíthetek? — kérdezte közönyösen. — Ha lenne egy-két perce számomra... — Furcsa fény csillant meg a nő szemében. — De ha lehet, ne itt, a folyosón... — Hát persze... — motyogta bűntudatosan Tamar, és semmit sem értett. Alighogy becsukódott az ajtó, a nő kinyitotta a táskáját, melyben egy intelligens képernyős számítógép lapult, mellette sok tubus és kis kerek doboz csörrent meg. — Iza vagyok, és... — Szóval maga ügynök! — mondta támadólag Tamar. — Ha ezt sejtem, be sem engedem. — Tudom. De ha már benn vagyok, nehezen lehet kitenni. Ugye ön egyedül él? — Minek fárad? Nem veszek semmit. — Van néhány női trükk, amit bevethetek... — Nem segít az sem... Ez nálam elvi kérdés. A nő nagyot sóhajtott, és félhangosan megjegyezte: — M i n d ezt mondja... — Hangosan és tisztelettudóan fordult a férfi felé. — Azért ahhoz hozzájárul, hogy ingyenesen és bármi kötelezettség nélkül felmérjem az ön egészségi állapotát? - Szándékosan kerülte az orvosi vizsgálat elnevezést. Ő nem orvos, s ha ezt mondja, beperelhe-

tik. De egészségügyi vizsgálatot már bárki tarthat, erre nem vonatkozik semmiféle előírás vagy szabály. A legtöbb vásárlója úgy érzi, többlet-biztonságot kap a betegségekkel szemben, ha részt vesz egy ilyen felmérésen, ami a valóságban csak részben igaz. Tamar gyorsan bólintott. Ezt még az orvosa sem tenné ingyen, pedig szüksége lenne rá. - Kérem, jöjjön be ide, a félszobába... — A nő gyorsan követte. — Adja először a kezét! - A nő a férfi tenyerét egy pillanatra a képernyőre helyezte, majd az ujjával rábökött egy pontra, s máris tudott minden, számára fontos adatot leendő vevőjéről: 29 éves, nőtlen, gyermektelen, prémium kereső kategória és persze emiatt rengeteg költeni való pénz, ráadásul úgy, hogy más nő nem szól bele, mit vegyen meg. Persze ezekhez az adatokhoz csak illegálisan juthatott hozzá, ezért mindig ügyelt arra, hogy ilyenkor csak ő láthassa a monitort. Egy kis kézi leolvasót vett elő, és csatlakoztatta számítógépéhez. — Nagy problémát jelentene önnek, ha arra kérném, vetkőzzön le... teljesen? — Rutinkérdés volt, számított rá, hogy meglepett hallgatás lesz a válasz. — Tudom, egy idegen előtt nehéz, de gondolja azt, hogy az orvosánál van, hiszen most egy ingyenes egészség-felmérési vizsgálaton vesz részt. — Tamar megadóan bólintott, de elkezdett volna alkudozni. Iza tudta, ha belemegy ebbe, akkor tényleg csak ingyenes vizsgálat lesz, azzal meg nem keres semmit. Mert lehet, hogy ő már elnyerte a férfi bizalmát, de a terméke még nem. Ő pedig el akart adni valamit, ami pénzt hoz, és ismerte az átlagférfit is. — Sajnos muszáj lesz teljesen levetkőznie, mert bizonyos betegségek csak ekkor láthatóak: ilyen a kezdődő bőrrák, és más hámelváltozások. — A ráktól mindenki fél. Bár nagyon sok esetben gyógyítható, de még mindig nem fedezik fel elég korán. - Sok betegség csak a nemi szervek vizsgálatával mutatható ki. A z t azonban felajánlhatom, ha úgy érzi: könnyebb a vizsgálaton való részvétele, én is levetkőzöm önnel együtt. — Ez egy sajátos stratégia volt. Az illatszerek és testápolók bizalmi cikknek számítottak: ki is akarná, hogy megtudják róla, születésétől fogva száraz vagy hámlik a bőre, krém nélkül fagyos lenne a tenyere, szemölcs van a melle alatt, sötétebb a szőr a hasán. Ha el akar adni valamit, a vevőnek

bíznia kell benne. Ezt a legegyszerűbben elérni a meztelen testtel lehet: nem szégyellnek egymás előtt semmit - és a termék, amit elad, sem átverés, tényleg hatásos lesz. Mert az, de ha csak mondja, nem hisznek neki, a szavak lejáratódtak. — Ha ezt szeretné — tette hozzá. Az átlagférfi pedig ezt szeretné. Általában ekkorra már elmegy a kedve az egésztől, s csak a meztelen nő látványa miatt folytatja tovább. Tamar nem habozott: az ügynöknőt csinosnak találta, bár nem annyira, mint a metrón lévő kísérőt; ő sokkal kerekebb volt. A metrós élmény azonban már beindította fantáziáját, s most újabb izgatószert talált. Talán a kísérő, talán az ital volt az oka, de hatalmas vágyat érzett arra, hogy élő nőt lásson, esetleg érintsen: ne csak a szokásos szintetikust, amit ha megun, egy program segítségével átformálhatja arcát és minden más testrészét, csak azt a plazmát kell áramoltatni benne. „ A k i " bár tapintásra, viselkedésre nem különíthető el a valódi nőktől, de nem az igazi. Hisz minden kiszámítható benne: még ha a szeszélyes viselkedést választja ki a gép repertoárjából, akkor is tudja, mit fog tenni. Csak a biztonságos szexre lehet használni „őket". Ez a tárgy olyan, mint a borotva vagy a fogkefe: nem adja kölcsön az ember. Hiszen a legszemélyesebb vágyait testesíti meg — az álomnőt, aki talán nem is létezik. Az álompárt az ágyban — ahogy ő képzeli. Gyomra összeszűkült, ajka kiszáradt: úgy döntött nem hagyja ki ezt a lehetőséget. Bármi kialakulhat belőle: nem kell annak szexnek lennie. Mégis az lenne a legjobb. — A z t ugye tudja, ha lemosná az arcáról azt a sok sminket, sokkal csinosabb lenne? — Tamar kibújt a pólójából. Az ügynöknő megállt. Sok mindent vállal, de azt nem, hogy udvaroljanak neki bármilyen formában. Ez árt az üzletnek — erősítette meg számítógépe is, ami elemezte gazdája reakcióit, illetve figyelte az ügyfelet. — Köszönöm, majd gondolkodom rajta... — és gyorsan kiugrott a szoknyájából. Nemsokára mind a ketten teljesen meztelenek voltak. A nő magához vette a kézi leolvasót, és közelebb lépett. Mintha csak ellenőrizné a vizsgálandó területet: először kezével végigsimított a férfi felsőtestén. Valódi izmok voltak, érezte a kis egyenetlenségeket. Végre nem valami mesterséges

dolog. Nem időzhet sokáig, mert a férfi még gyanút foghat, ezért bekapcsolta a kézi olvasót, és elhúzta a mellkas fölött. Ránézett a számítógépére, hogy lássa az eredményt, és megdöbbent. Hogyan is hagyhatta ki ezt a sort! A férfi szemétbányász! „Teljesen fölösleges, amit most csinálsz" — jelezte számítógépe. Ő is így gondolta, de befejezi, ha már egyszer megígérte, hátha mégis lesz belőle valami. A férfi is végigsimított kezével a nő hátán, egészen a fenekéig. Izán jóleső borzongás futott végig, s továbbra is úgy tett, mintha vizsgálná a férfit — számítógépe tanácsa ellenére, ami már rég elkészítette a diagnózist. Tamar gyengéd volt vele, ujjai ismerkedtek a bőrével, s ezt már régen érezte: végre nem valami vetkőztethető, ismeretlen programozású babának nézték. Természetesen a vizsgálat ürügyén ő is megérintette a férfit, de fél szemét komputerén tartotta, ami egyre dühösebben követelte: azonnal hagyja abba, amit most csinál. M é g jó, hogy kikapcsolta a hangját. Az újabb típusok ilyenkor erőszakosan verik magukat az asztalhoz, hogy zajt csaphassanak valamivel — csak nekik, a tökéletesen elemző gépeknek lehet igazuk. — Fölöltözhet, köszönöm — mondta sietősen, mikor látta számítógépén: a férfi szexuális izgalma közelít a kritikus határhoz. Hátralépett, és a szoknyája felé nyúlt. — Talán folytathatnánk így is... — Elkésett. — Nem tudom, hogy biztos jó volna-e. Én ugyanis nem magamat szeretném eladni, hanem a termékeimet. — Kár. Én magára is vevő lennék. — Tudom — mosolyodott el. — Ha gondolja, csak az alsóruhát venném föl... — Választhatom azt is, hogy így maradjunk? — Rendben. Sokat úgysem fog látni belőlem, mert én leülök az asztal mögé — mondta kelletlenül, és így is tett. Elhelyezkedett a gépe mögött, és próbált vigyázni arra, hogy minél kevesebb látszódjon kebleiből is. Észrevette: Tamar lopva rápislant, és megbámulja. Jobban összehúzta magát, és látszólag a számítógépébe temetkezett, mintha komolyan kellene elemeznie az adatokat, holott csak arra várt, hogy a férfi izgalmi szintje elérkezzen ahhoz a ponthoz, ahol rnár a termékei is érdekelni fogják. Az érték csak nagyon lassan csökkent, végül nem várta meg a kívánatosnak mondott határt,

és elkezdte hamarabb. Szinte biztos, hogy hiába is várta volna: a férfi le sem vette róla a szemét. Nézése nem olyan volt, mint az öregedő asszonyoké: nem csodát várt tőle, inkább csodálta. — Befejeztem általános állapotának felmérését. Ha kéri, az egész vizsgálati anyagot elküldöm önnek. Egészséges, nem találok kezdődő betegségekre utaló nyomokat. Azonban van néhány dolog, ami esetleg kellemetlen lehet önnek, ezeken talán tudunk segíteni. Az arcbőre túl száraz. Tudnék erre ajánlani egy új összetételű balzsamot. Csak az illatot kellene hozzá kiválasztania... — Nem is tudom... — Kézfejét bizonytalanul húzta végig arcán Tamar. — Mi a márkája ennek a... balzsamnak? — Nincs kifejezett márkája. De ha ez fontos önnek, a számítógép ajánlatából választhat, akárcsak a formatervezett üvegeink közül, ha úgy kívánja. — Nem értem. M i t akar nekem eladni? — Ezek speciális termékek. A rendszerünk felmérte az ön fizikai állapotát. Ennek alapján egyedi, csak az ön részére összeállított terméket ajánlunk: olyan kozmetikai cikkeket és gyógyszereket, melyeknek garantáltan nincs mellékhatásuk. Az allergiatesztet is elvégeztem most, tehát tény-

leg nincs miért aggódnia — hadarta egy szuszra. — Csak így tudunk versenyezni a Globálokkal... Es árban sem jelent önnek többletkiadást. Fizetni, természetesen, fizethet kártyával vagy készpénzzel. Személy szerint én az előzőnek örülnék jobban. Nem szeretek bankba járni. A kártyánál biztonságosabb fizetőeszköz a műanyag pénz. Ezt „csak" ellophatják az embertől, használni úgysem tudják. A bankok figyelték annak a kevés pénznek a forgalmát. Hamisítani szinte lehetetlen volt, nem is próbálkoztak vele; a többszínű nyomatok kidomborodtak, az oldalukba vésett mikronnyi méretű rovátkák egyedi jelölései pedig csak a központi bank gépei számára jelentettek valamit. Ugyanakkor a készpénz drága is volt, ahol lehetett, a kártyát használta az ember. A bankok külön jutalékot számoltak föl, ha kivett a bankból, és ugyanennyit, vagy többet, ha befizetett. A pénzt ugyanis nekik őrizniük kellett, ráadásul a pénzzel élő embereknek kellett foglalkozni. Sokkal kényelmesebb volt kártyával fizetni; s a kereskedők is jobban szerették, a vásárlást követően azonnal rendelkezhettek az összeggel. Az elektronikus tolvajok a metrón megcsapolhatták ugyan a kártyák egyenlegét, de

masára vessen, aki nem védekezik az elektronikus tolvajok ellen. — És hol készülnek ezek... — Ezekben a tégelyekben különböző vegyületek vannak, melyekből a számítógépem percek alatt kikever önnek egy hónapra való adagot. Ha megunja, egy hónap után választhat másikat, és nincs olyan érzése, hogy fölöslegesen vett valamit. Természetesen a gép a tégelyek alapján tudja, mit tartalmaznak, így, ha rosszat is adnék neki, jelzi. Tehát ez a rendszer biztonságos. — M e g vagyok elégedve a mostani arcvizemmel — mondta idegenkedve Tamar. A lány előrenyújtotta kezét, és végigsimította a férfi arcát: — Pedig szüksége lenne rá, higgye el nekem... — Nem tetszik neked? — A lány hátrahőkölt. Számítógépe is jelezte: ezt túlreagálta. Választott egyet a komputer által felkínált válaszok közül. — Az mindegy, nekem mi tetszik, a barátnője... — Az nincs. - Hát melléfogott, van ilyen. Üzlet ebből már biztos nem lesz. — Csak önre... rád hagyatkozhatom. — Ráadásul még be is gerjedt! A pokolba ezzel a géppel! A z t soha nem jelzi, ha egy férfinak tényleg megtetszik, mert csak a szexuális fizikai állapotukat méri. Persze, akkor már azt is jelezhetné, mit akar tőle: valami komolyabb kapcsolatot, vagy csak egy görbe estét. „Kár, hogy olyan darabos ennek a férfinak a stílusa, mert a teste, az... nagyon vonzó. Es tud gyengéd is lenni." — Sokáig tart még? — kérdezte Tamar. - Ugyanis én most jöttem haza a munkából, és nagyon éhes vagyok. — Lehet... — Tulajdonképpen rnár ő sem tudta, mit akar. — Akkor meghívom valamire. Gondolom, ön is éhes. Bár ne számítson túl nagy választékra, mert főzni nem tudok. — Köszönöm. A z t hiszem, elfogadom. Én is jól kijövök a gyári étkekkel. — M i t kér? — hangzott a konyhából. — Van tanzániai, madagaszkári... — Kínai? — A hagyományos konyhát nem szeretem. Egész gyerekkoromban azt ettem! De véletlenül van itt valami mexikói is. Biztos mellényúltam, amikor vettem...

— Akkor legyen madagaszkári. — Beteszem a sütőbe! — Ugye, nem akar most főzni? — kérdezte döbbenten a lány. — A zacskós étel gyorsabb... — Persze. És akkor is megfő a saját zacskójában, ha én nem akarom... — Mindennek megvan a maga hátránya. A zacskós ételek a készételt vitték el bárhová, bármikor. Elég letépni a zacskó megjelölt sarkát, és a benne lévőkből 2-3 perc után fogyasztható étel válik. Mindehhez talán egy pohár vízre van szükség, ha a vevő túl melegnek és túl sűrűnek találja az elkészült táplálékot. Ennél már nem lehet hová tovább lépni: nem elég, hogy minden összetevőt tartalmaz a zacskó vagy doboz, beépített hevítőszálak segítségével meg \s főzi azt. — Igen. Es ha jobban belegondol, energiapazarló, környezetszennyező is — mondta szenvedélyesen. Nem gondolta volna, hogy egy lány ennyire fel tudja izgatni, és ezt nem képes palástolni, még ilyen hétköznapi dolgok közben sem. — Furcsa ezt egy olyan ember szájából hallani, aki abból él, hogy nagyszülei pazarlóan, nagyvonalúan bántak a szeméttel. — Honnan tudja, mivel foglalkozom? - döbbent meg Tamar. Ezt szerette volna a nő előtt titokban tartani. Iza is tudta, elszólta magát. Tapasztalt ügynök volt, s mivel soha nem tartotta a száját, gyakran előfordult vele ilyen kínos eset. — Tapasztalat - mondta gyorsan. — Magának valódi izmai vannak. Tamar egy pillanatig nem szólt semmit, majd elgondolkozva beszélni kezdett: — Mert mindig ugyanaz a baj: feltalálunk valamit, ami, ha szemétbe kerül, nincs meg a technológia az újrafeldolgozásához. Esetleg akkor kezdenek el foglalkozni vele, ha a nyersanyagok szűkössége miatt nagyon nyereségessé válik. — Ebben viszont én nem bíznék. Nagyon sok alapanyag fog beáramlani más bolygókról. — Persze, ha olcsóbb lesz, mint a szemét újrahasznosítása. A d d i g csak az űrbe települteknek éri meg. A beszélgetés egy kis időre abbamaradt. — Öt perc — jött vissza a szobába a férfi. A lány a számítógépe mögé rejtőzött, de olyannak tűnt, mintha magát figyelné rajta.

— Köszönöm — mondta hosszabb szünet után. Tamar még mindig a szexuális izgalom kritikus határán túl álldogált; ezt a komputere nélkül is megállapíthatta. A nagyobb baj, hogy ő is közelít ahhoz a kritikus határhoz... Valamiért kívánja a férfit. — Ne haragudjon... — Nem tegeződhetnénk...? — Ha már meghívtál vacsorára? Végül is miért ne? — Nagyot nyelt és újra kezdte. — Én úgy gondolom, jobb lenne, ha legalább az alsóruhát fölvennénk... Ez most már olyan kínos...

— Sejtettem. Hasonló cipőben járunk mind a ketten. Talán azért is maradtam itt, hátha történik velem valami. — Ezek szerint nem félsz attól, hogy leteperlek? Szerintem erősebb vagyok, mint a legtöbb ügyfeled. — Igen, ezt látom. - Elmosolyodott. — Ha eddig nem tetted meg, most már nem fogsz, csak... — ha én is akarom."

— Ha neked úgy kényelmesebb... — Sokkal... — s pillanat alatt „beleugrott" fehérneműibe. A melltartó felvétele után keble kikerekedett. Tamar igazából most először tudott mindent megnézni a meztelen nőn. Tényleg nagyon csinos... — Igazad volt... sokkal erotikusabb így... — csodálkozott Tamar. — Nem az erotika miatt tettem, hidd el. — M i t szól mindehhez a férjed? — Nincs férjem, sőt még barátom sem. Az ügyfeleim sem rám vágynak, ahhoz én túl... szabados vagyok, ha érted mire gondolok. — A férfi egyetértőn bólintott. — Pedig én mindig komoly kapcsolatot keresek, de csak valami rövid románc lesz belőle. Nem mindenki szereti azt, ha a barátnője levetkőzik ügyfelei előtt... még akkor sem, ha nem magát adja el... — Nem félsz attól, hogy valaki rád veti magát? — Ez mindig benne van az üzletben, de még soha senkinek nem engedtem. Nem vagyok szajha. A k i meg csak látni akar és nem vesz semmit, ahhoz nem megyek többet. A kézi sokkoló mindig a kezem ügyében van. De az ügyfelek többsége még csak nem is próbálkozik. Elég nekik a nem mindennapi látvány...

— Csak? — Öt éles csipogás harsant. Kész a vacsora. — Olyan női dolog... hosszú. — Újra a gépébe mélyedt. — Szükséged lenne valamire az anyagcseréd gyorsítására is. Túl sok a szervezetedben a nehézfémsó. — Az baj? - A férfi a konyhából felelt. — Hallottál rnár az ólommérgezésről? Halálos. Akár az élet. A beépülés most, ezen a szinten megállítható... Figyelsz rám? — Mintha aggódna érte. Számítógépe is jelezte a túlzott érzelmi bevonódást. A lány megijedt, és remélte, Tamar a konyhában nem vette észre aggódó hangját. A férfi két tállal jelent meg, tenyerén egyensúlyozva azokat. — Le kellene venned azt a táskát az asztalról... — Igazad van. — Gyorsan összecsomagolt. — Mivel illik ezt enni? — Ígérj meg valamit: amíg eszünk nem adsz el semmit. — Nem azért kérdeztem! Evőeszközökkel nem foglalkozom. — Remek. Én ezt tudom neked adni. — Végül megérte várni — mondta a nő, miután megkóstolta. — M o n d d meg nekem, mi a valódi oka annak, hogy nem a zacskós változatot veszed? Semmi nem vall arra, hogy nagy környezetvédő lennél...

— Igen... Nekem is tetszik az alakod... — Tudom. Ha én nem is érzem meg, a számítógép jelez. De ügyfelekkel akkor sem ismerkedem. Máskor meg leginkább nőkkel találkozom, s legfeljebb az ismerőseik köréből választhatnék valakit, azok viszont semmi komolyat nem akarnak: csak szórakozni. A m i néha nekem sem árt, de mást soha nem kapok... ez már kétségbeejtő. — Hát igen, nálunk meg csak férfiak dolgoznak... Velük sem mindig érdemes elmenni. Egyre kevésbé élvezem a virtuális csatákat.

— Igaz. Vettem, és nem ízlett. Olyan mű volt az egész. A zacskóból már a kész kaja ugrik elő, én viszont szeretek kicsit változtatni az ételen. — Akár régész is lehetnél. Vonzódsz a régi dolgokhoz... A szemétben is annyi mindent találnak, és abból rakják össze, hogyan élhettek akkor... Te is egy csomó érdekes dolgot találhatsz. — Én ugyan nem. Keresni sem keresem. M i nek? Az ezredforduló időszakáról annyi emlék maradt ránk, hogy a kutyát nem érdekli: mit dobtak ki. Te talán foglalkozol a régiségekkel is?

Úgy értem: nemcsak gyűjtöd, hanem adod-veszed is őket? — Mint valami mozgó antikvárius? Nem, ahhoz nagy kezdő tőke kell, s nem is értek hozzá. Ha valamit megveszek, lehet, hogy csak évek múlva adok túl rajta. Én csak kozmetikumokkal foglalkozom. — Miért? Ezek nem maradnak rajtad? Hiszen a divat olyan gyorsan változik... — Dehogy! Legtöbbször csak a mintakollekció van nálam, és abból mindent kikeverek, ami egy hétre elég. A teljes adagot meg otthon elkészíttetem a géppel. Ha éppen otthon nincs alapanyag, 24 órán belül megkapom. De van, amikor erre nincs is szükség. A következő héten rnár új illatot akarnak. — Te nőknek is árulsz? — Elsősorban nekik. Es persze ők a veszélyesebbek is. — Reklamálnak? — De még mennyire! Pedig tudniuk kellene: csodák nem léteznek, csak egyszer lehetnek 18 vagy 20 évesek.

— Sokáig tanultad? — Mindig tanul az ember. Az ügyfelek is, az alapanyagok is változnak. De az alaptanfolyam fél év. — Hogy választod ki: ki lesz a következő ügyfél? — Már sehogy. Van egy állandó vevőköröm, ők ajánlanak tovább. — Engem is ajánlottak? A lány elnevette magát. — A lakásom előtt találkoztunk. Miért ne tegyek egy próbát? — Te itt laksz? — Már jó öt éve. De itt, mint látod, senki sem ismer senkit. Nagyon egyszerű lenne az életem, ha a szomszédoknak adhatnék el mindent, de Szigetmonostorra meg Gödöllőre járok üzletelni. — Jól megélsz belőle? — Itt laknék szerinted? — Én is itt lakom, pedig nem keresek rosszul. — Az éhenhaláshoz sok, a jóléthez kevés. Sok pénz fekszik a táskában és a számítógépben is. Ne-

kem akkor is vásárolnom kell a cégtől, ha nem adok el semmit, különben megszűnik a tagságom. Vissza csak a hibás terméket veszik. De nem akarok már sokáig ügynökösködni. M é g van öt-hat évem, és kiöregszem. A férfiak a nőt figyelik, a nők a ráncaidat — te vagy a terméked élő reklámja. — Tudom, mi csak a szexet akarjuk. — Fiatal, jó alakú lányokkal. Nekem nincs olyan jó alakom, de legalább nem vagyok szégyenlős.

— Menj már be! — nyitotta a lány az ajtót. — Holnap úgyis találkozunk. — Az soká lesz... — Ne gyerekeskedj! Az ilyet utálom. Nem vagy már diák, hogy belezúgj valakibe... ennyi idő alatt. — Nem akarsz visszajönni? — A z t nekem nem szabad — incselkedett. — Akkor tényleg nem lesz hosszú a kapcsolatunk...

— Nekem tetszik az alakod. — Tudom. Már sokszor mondtad. Es különben is, csak rád kell nézni: majd kiesik a szemed. Nem is szabadna már itt lennem veled, mert árt az üzletnek, csak... te is tetszel nekem. — Nem akarta kimondani, mert jobban szerette ezeket előtte magában végiggondolni, de most mégis kiszaladt. Tamar felfokozott izgalmi szintje átterjedt rá is — kicsi ez a szoba, nagyon. A férfi felállt és kiment. Visszajövet hozott két poharat meg valami rostos borfélét, és letette az asztalra. Majd a lányhoz lépett, gyengéden átölelte, és megcsókolták egymást. — Ne haragudj! Úgy éreztem, nem tudok ezekkel a kezekkel hozzád érni... muszáj volt megmosni. — És persze kell az ital is. — Csak megszokásból. Nem kell inni belőle... Ismét megcsókolták egymást. — Van valamim, ami puhítja a szájat...

Tamar mozdulatlanul állt. Őt holmi nő nem tántoríthatja el a vágyakozástól. — Ha ott maradsz így meztelenül, akkor megfázol, és nem tudod megtenni velem, amit szeretnél... — intette. — Viszont van rá gyógyszerem, ha akarom, meggyógyítalak. Jó pihenést! — és becsukta az ajtót. „Kellek neki!" - Tamar a becsukott ajtónak támaszkodott, majd lecsúsztatta magát a padlóig. Vegyes érzelmekkel küzdött. Örült, hogy lehetősége nyílt összejönni egy lánnyal, aki csinos is, mégsem csak a szex érdekli. Másrészt viszont csalódottságot érzett, mert itt volt nála egy jó nő, látta meztelenül, de mégsem szexeit vele. A társai úgysem hiszik el neki, és csak kinevetnék. Az ilyen lányok csak arra valók szerintük. Ok biztos vettek volna valamit, amit az ágyban is lehet tesztelni. Kívánja Izát, és emiatt holnap átmegy hozzá, de ha akkor sem lesz semmi, csak ismerkednek, akkor sem hagyja ott. Ahhoz ez a lány túl vonzó... Valamikor csak megkapja, és akkor már nem lesz megállás. Türelem kérdése az egész, és a végén majd nem kell mindig nőre vadásznia: otthonában várja egy. Milyen kényelmes lenne így az élete...

— Arról volt szó, hogy nem adsz el semmit. — Nem el-, hanem odaadom neked. — Ez már jobban hangzik... — De előtte fejezzük be az étkezést! Hidegen biztos nem jó ez sem. — Ha visszaülök, akkor túl messze vagy. A lány még több mint egy órát maradt. Ismerkedtek egymással: tetszett nekik, hogy végre van valaki, aki nem önzésből ad gyengédséget és olyasvalamit, amit leginkább szeretetként lehet definiálni. — Mennem kell. A z t hiszem, mára ennyi éppen elég volt. — És mikor? — Holnap. Ha hazajössz, bekopogsz hozzám. Én hívlak meg valamire. — Felkapta felsőruháit meg táskáját, és a lakásához szaladt. Búcsúzóul csókot dobott Tamar felé, aki még néhány percig a folyosón maradt.

Észre sem veszi, és a nő legjobb vevőjévé válik; bár mindent hitelbe vásárol. Iza eladja önmagát, a saját szabályai szerint kéri meg az árat, ő pedig hagyja, és nem alkudozik, mert úgy érzi, szüksége van egy valódi nőre. Talán tényleg öregszik, kell neki a kötődés, valaki, akivel el tud beszélgetni. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne szintetikus babáját Iza-szerűre programoznia. Csak az a baj, hogy ez gondolkodást igényel; és minél többet gondolkodik valaki, annál inkább veszít szexuális vágyából. Es most ő kívánni szeretne, nem hideg fejjel tervezgetni. De csak az üres folyosó maradt neki, meg az álmai. Es egy férfi mindig szeret álmodozni. Mi lenne, ha... Most csak erre tudott gondolni.

Kórház robotorvosokkal A KALIFORNIAI EGYETEM egészségügyi

központja bejelentette, hogy első kézből teszteli az RP—6 mobil robotrendszert idegsebészeti intenzív osztályán. Az RP—6 robot, melyet az InTouch Health Inc. készített, lehetővé teszi, hogy az orvosok „virtuálisan" konzultáljanak betegeikkel, a családtagokkal és az egészségügyi személyzettel akkor is, ha éppen kilométerekre tartózkodnak a kórháztól. Amerikában igen kicsi az intenzív osztályok személyzete. Kevesebb mint 6 0 0 0 praktizáló orvos dolgozik ilyen osztályokon, és több mint 5 millió beteg érkezik az osztályokra évente. Ennélfogva az intenzív ellátást igénylő betegeknek mindössze 37 százaléka kaphatja azt meg. Éppen ezért jutott el a Kaliforniai Egyetem az RP—6 robot kipróbálásáig, mely tulajdonképpen az orvosok „kinyújtott karja" lehet. A beteg hallja és látja orvosát, beszélhet vele, mindehhez pedig csak a közel kétméteres robot szükséges, mely élő videoképet jelenít meg az orvosról saját „fején". Az orvos közben egy számítógépes konzol előtt ül, az úgynevezett Kontroll Állomáson, szintén látja és hallja betegét az élő videokapcsolattal. A Kontroll

Állomáson egy joystick található, melylyel az orvos a robotot a beteg mellé irányíthatja, annak fejét, „szemeit" mozgathatja, hogy pontos és részletes képet kapjon a betegről. Az RP—6 robot lehetőséget teremt arra, hogy a viszonylag kisszámú intenzív osztályos személyzet szó szerint minden betegre tudjon időt fordítani. Az egyetem az elektronikus beltéri információs rendszert ötvözte az RP—6 távirányítású rendszerével, így akár otthonról is tarthatnak vizitet az orvosok. A betegek és a családok reakciója igen pozitív. A betegek több mint fele sokkal jobban örült egy „telerandevúnak" saját orvosával, mint egy másik orvos jelenlétének. Emellett 80 százalékuk meg is értette, hogy a robot jelentősen növeli az orvos elérhetőségét. Az orvosokat meglepte, hogy a betegek mennyire élvezik a videós párbeszédet egy roboton keresztül. A Kaliforniai Egyetem kórháza az első, melynek intenzív osztályán az RP—6 robot is szolgálatba állt, közben további kórházakban is próbálják alkalmazni a rendszert, de már sürgősségi osztályokon is.

Robotfogász EGY OLYAN ROBOT fogorvosi fúrót tesztelnek Európában és Amerikában, mely az első lépést jelenti az automata fogorvosi eljárások felé A Tactile Technologies által kifejlesztett fúrót úgy tervezték, hogy el tudja végezni egy komplex fogorvosi művelet, például az implantok behelyezésének minden részletét. Ezzel az operációk olcsóbbak, gyorsabbak és kevésbé fájdalmasak lehetnek a páciensek számára. A fogimplant egy apró fémtű, melyet az állkapocsban rögzítenek, és mely a fog gyökerét imitálja. Ezt alkalmazzák a ráhelyezett fogak és hidak rögzítőjeként, és egy ilyen implant behelyezése komplikált és hosszú műtéti eljárást követel. A

Tactile Technologies már le is tesztelte a robotrendszert állatokon, és nemrégiben megkapta a zöld utat Amerikában az emberi tesztelésre. Elsőként egy keretet illesztenek a beteg állkapcsára, majd egy nagyon vékony tűvel behatolnak az ínybe, hogy meghatározzák a csont helyzetét. Ezt az adatot vezeték nélküli kapcsolattal egy számítógépnek továbbítják, amit CT-szkennerhez csatoltak, mellyel fúrási útmutatókat készítenek. Ezeket aztán csatlakoztatják a rögzített kerethez, végül a fogorvos egy gomb megnyomásával megkezdi a pontos fúrást. Amint aktiválták, a fúró magától működik, ám Opher Kinrot, a rendszer tervezője kihangsúlyozta, hogy a művelet egy orvos jelenlétét is megköveteli, aki időnként a követelményeknek megfelelően módosíthatja a fúrási folyamatot. A rendszer kevesebb traumát okoz, és a fogimplantok alkalmazását gyakorlatilag rutinná változtathatja. Emellett ez lehet az első lépés az automata fogászat felé, ugyanis a jövőben robotok végezhetik a kényes műveleteket, akár magukon a fogászokon is. A Tactile Technologies azt tervezi, hogy 2 0 0 5 nyarán indítja el az emberi kipróbálást Európában és Amerikában. Az egész rendszer becsült ára 1 0 0 0 dollár lesz.

Vérrel táplált elem JAPÁN KUTATOK vércukorral működő elemet fejlesztettek ki, amely minden más vegyi anyag hozzáadása nélkül működik és így folyamatosan szolgáltat energiát az emberi testbe beültetett implantátumoknak. „ A z elem vércukrot használ energiaforrásként" — közölte a Tohoku egyetem professzora, Nisizava Macuhiko. „Mivel az elem a testben meglévő K3-vitamint használja fel az áram előállítására, az eljárás abszolút biztonságos. A jövőben tehát az ilyen elem a testbe beültetve energiaforrásként szolgálhat" — tartalmazza az egyetem közleménye. Jelenleg a mesterséges szervek, szívritmus-szabályozók energia-ellátását fémalapú elemek biztosítják, ami bizonyos kockázattal jár. A Tokiótól 3 5 0 kilométerre északra működő Tohoku egyetem által kifejlesztett elem pénzérme nagyságú és 0,2 milliwatt erősségű áramot termel.

Robotok a rehabilitációban KÉZFOGÁS EMBER ÉS GÉP KÖZÖTT - ez a mottója annak a nagy visszhangot kiváltó magyar találmánynak, amelynek gyakorlati bemutatósorozata zajlik már több budapesti kórházban és rehabilitációs intézetben. Egy egész kis szobányi robotot képzeljünk el, amely a gyógytornász helyett, illetve annak irányításával mozgatja az időszakosan különböző okokból megbénult betegeket, köztük agyvérzéssel, más érkatasztrófával vagy baleseti maradvánnyal küzdő pácienseket. A kísérleti stádiumnál tart a robot alkalmazása — mondta el Tóth András, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tudományos munkatársa. A gép már több tudományos konferencián nagy sikert aratott. Magyarországon égető szükség van rehabilitációs robotokra, hiszen évente több ezer stroke-os betegnek lenne szüksége gyors segítségre, még mielőtt az idegpályák és izmok elszoknak a beidegződött mozgásoktól. Legalább minden stroke centrumnak rendelkeznie kellene ezzel a bonyolult masinával, amelynek működteté-

séhez nem szükséges orvos, de gyógytornász segítsége mindenképpen fontos. A prototípus ára elég borsos: 2 5 0 ezer euró. Ennek egyharmad részben a megfelelő biztonság kialakítása az oka. A gépnek nagyon erősnek kell lennie, hogy a beteget elég stabilan tartsa. Bonyolult mozgásokat kell végeznie, illetve végeztetnie, valamint alkalmazkodnia kell a páciens méreteihez is. A gyártó cég jó néhány kisebb és nagyobb, világhírű és kevéssé neves bedolgozóval együtt készítette el a robotot, amely iránt nagy az érdeklődés külföldön is.

VOLT EGYSZER EGY KICSIKE naprendszer, melynek napja egyszer majd felrobban és ez bizony nagyon veszélyes! Az egyszer majd felrobbanó kicsike nap körül két bolygó keringett, ezeken városokban nevelkedett vitéz harcosok éltek. Volt még ott egy kisbolygó is - a parasztoké. A kisbolygós parasztok közül az egyik valaha felkeresett egy szomszédos, lakatlan aszteroidát, ezért őt attól fogva „intergalaktikus parasztlegénynek" nevezték. Reggelente nagyon korán kelt, a magasban reszkető napot figyelve óvatosan, majd megfejte a bikákat (a többi paraszt inkább a teheneket fejte). Ezenközben a városi bolygókon töprengtek és tervezgettek, és pénzeket irányoztak elő tudományos kutatásokra. A városlakók nem akartak megsülni a majdan felforrósodó nap sugaraiban, hát jó lett volna

rasztlegény is töprengeni kezdett, miközben óvatosan szemlélte a magasban reszkető napot. Ezen a kisbolygón élt azonban akkoriban egy bölcs is, kit az intergalaktikus parasztlegény jól ismert. Így aztán az utóbbi egy nap elballagott a bölcshöz, és megkérdezte: — Kigondolnál-e valamit? — Nem — felelte a bölcs, és egy óvatos pillantást vetett a magasban reszkető napra. — Erre sajnos nem vagyok képes. Csak egyetlen megoldást tudnék, az viszont lehetetlen. Tudd, hogy az Andromédagalaxistól keletre és a Magellán-felhőtől nyugatra van egy fekete lyuk. A fekete lyukban pedig egy ismeretlen vegyület, amelyet ha szétszórnak egy bolygó felszínén, feloldja annak köpenyét, és a bolygóból új napot csinál. Aztán az emberek protuberanciákat

Gunnar Gallmo: Mese az intergalaktikus parasztlegényrÿl

Gyermekkorunk kedvenc meséi örökérvényű történetek, amik az évszázadok során közkinccsé lettek. Időnként egy-egy író előveszi leporolja egyiket-másikat, és fölszereli az új kor eszköztárával. Nos, hol volt, hol nem volt... tudni, miképpen lehet ezt elkerülni. A mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia rendeletben tette közhírré, hogy ha bárki megoldja ezt a problémát, az feleségül veheti a mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia Elnökének lányát (sajnos ilyen szexista volt a mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia; a kedves olvasó ne engem hibáztasson, én csak regisztrálom a tényeket), és ez a férfiú (mert hát persze a mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia abszolút szexista világnézete szerint erre egyetlen nő sem lenne képes) privát használatra megkapja a kutatási projektre előirányzott összeg felét... Egy idő után a rendelet híre eljutott a parasztaszteroidára is. Természetesen az intergalaktikus pa-

vonhatnak ki az új napból, és ezzel oda vezethetik, ahová akarják. Ha idehozhatnánk azt a vegyületet, és szétszórnánk az egyik városi bolygón, aztán a mi aszteroidánkat e nap körüli pályára állítanánk... majd ezt a napot velünk együtt új pályára vezérelhetnénk, távolodva a mostani, haldokló napunktól, nos, a probléma megszűnne létezni. De azt is tudnod kell - folytatta a bölcs —, hogy aki egyszer bement egy fekete lyukba, az onnan már nem jöhet ki, mert a fekete lyukban él a gravitációs kobold. Es ha bárki oda bemegy, ez a kobold rögtön elkapja őt, és olyan erősen tartja, hogy már sohasem szabadulhat... csak akkor, ha kimondja a kobold által olyannyira várt szavakat. Ám eddig még senki sem tudta, mik azok a

szavak, és nyilván nem is fogja tudni, míg ki nem hűl az Univerzum. (Kedves olvasók, ismét ne engem hibáztassanak, ha a fenti mondatokban szlávizmusokat találnak. Nem én vagyok szláv, hanem a bölcs szeretett volna Dosztojevszkij ükunokája lenni.) — Ann lehet — felelte a parasztlegény -, hogy én megmondhatom a koboldnak az általa annyira várt szavakat. — No, neked sincs ám sok sütnivalód — jelentette ki a bölcs. Az intergalaktikus parasztlegény bátorságát azonban nem vehette el. Beült kicsiny űrszondájába, és elrepült a bölcs által jelzett helyre. Az Androméda-galaxistól keletre es a Magellán-felhőtől nyugatra találkozott a gravitációs kobold feleségével, aki éppen kenyeret sütött. — Hozzon néked békességet az összgalaktikus szellemiség! — mondta a legény. — Ki vagy te? Ki merészelt bejönni a fekete lyukba? — kérdezte a gravitációs kobold felesége. — Ember vagyok, a Homo sapiens fajtából! Egy olyan naprendszerből jövök, amely hamarosan felrobban. Es ez bizony nagyon veszélyes! — felelte az intergalaktikus parasztlegény. — Nem kevésbé veszélyes volt idejönnöd — mondta a gravitációs kobold felesége. — Mert ha hazajön a férjem, elkap, és oly erősen tart majd, hogy sohasem leszel képes innen elmenni, csak ha kimondod az általa várt szavakat. Márpedig ezeket mindeddig még senki sem tudta, és nem is fogja tudni, míg ki nem hűl az Univerzum. — De lehet ám, hogy én megmondom neki azokat a szavakat — így a legény. — N o , neked sincsen sok sütnivalód — jelentette ki a gravitációs kobold felesége. — De nekem tetszik a bátorságod. Nézd csak, ott van egy ötödikdimenziós kuckó, oda bújjál! Így aztán, ha a gravitációs kobold hazajön, nem lát meg téged. Utána majd kiderül, tudok-e segíteni rajtad. Az intergalaktikus parasztlegény úgy is tett, es milyen jó, hogy éppen akkor bújt el — mert íme, belépett a küszöbön a gravitációs kobold, es szaglászni, szimatolni kezdett: — Nocsak! Homo sapiens-szagot érzek, asszony! — Jól érzed — felelte a felesége -, mert olyan lisztből sütöm a kenyeret, ami egy valaha a fekete lyukba zuhant és elemi részecskéire bomlott űrhajósból készült.

— Tényleg? Az jó! Ebből aztán remek kenyér lesz! - örült a kobold. A felesége azonban nem hagyta annyiban: — Éjjel-nappal azon töröm a fejemet, kedves férjem - már ha egy fekete lyukban lehet éjszakáról és nappalról beszélni -, hogy ha bárki belép ide, te elkapod, és oly erősen tartod, hogy soha többé nem menekülhet, ha nem mondja ki azokat a bizonyos szavakat... De hogyan is mondaná ki valaki, míg ki nem hűl az Univerzum, ha senki sem ismeri őket? — Neked éppenséggel elmondhatom - morfondírozott a kobold. — De előbb esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el! — Esküszöm! — felelte a felesége. — De kell tőled egy második, még erősebb esküvés is — folytatta a kobold —, merthogy te is kobold vagy, es mi, koboldok nem szoktuk megtartani az ígéreteinket. — Jó, akkor másodszor is megesküszöm - így a feleség. — No jó. Szóval akkor halljad: azt akarom tudni, hogy a pí tizedesvesszője után hogyan sorakozik fel a következő százezer számjegy. Merthogy ezen jár az eszem, mióta csak egy ilyen ronda kis kobold vagyok. — No lám! - kiáltotta az intergalaktikus parasztlegény az ötödik-dimenziós kuckójából. — Ki mondta azt, hogy „no lám"? — kérdezte körültekingetve a kobold. — Egy kis lény vagyok a Homo sapiens fajtából, egy olyan naprendszerből, amelynek csillaga fel fog robbanni, és ez bizony nagyon veszélyes! — felelte az intergalaktikus parasztlegény. — Szóval a te szagodat éreztem, nem a lisztét! — Mindig leszólják a parasztokat — kesergett a legény. — De én már fel sem veszem az efféle sértéseket. Kilépett az ötödik dimenzióból, és megmutatta magát a koboldnak. Ez persze rögtön elkapta őt, és tartotta oly erősen, hogy nem tudott rnár tőle szabadulni. A kobold azt kiabálta, ha kimondja az általa olyannyira várt szavakat, akkor elengedi. — Ahhoz azért kell majd egy kis idő — így a parasztlegény. — Mármint hogy elsoroljam a pi utáni százezer számjegyet. — Nocsak! — döbbent meg a kobold. — Szóval te tudod, hogy éppen ezt akarom hallani? — Naná! — felelte az intergalaktikus parasztlegény.

— Hát akkor nincs mese — így a kobold —, kezdd a számokat! Ha nem sorolod fel a p/után következő első százezer számot, sohasem távozol innen. — De hová lettek azok, akiket soha többé nem engedtél el? — Megettem őket — felelte a kobold. — Ahá! Szóval így állnak a dolgok! — Es ezek után a parasztlegény elsorolta a pi utáni első százezer számjegyet. Merthogy annak idején, a gyermeki korban, a tehénpásztorkodás unalmas napjaiban ezek kiszámolásával töltötte az időt. A gravitációs kobold úgy, de úgy örült, hogy körbetáncolta az asztalt a legénnyel, majd elengedte. Sőt még azt is megkérdezte, mivel szolgálhatná a barátságukat. — Kiköphetnéd az összes lényt, akiket elkaptál és megettél — mondta az intergalaktikus parasztlegény. — Ha ezt megtenném, túl nagy lenne az embersűrűség az űrben. — Ha így áll a helyzet, akkor ezt ne erőltessük — vélte a legény és elhagyta a fekete lyukat, de rögtön vissza is ment, mert elfelejtette az imént, hogy el kell vinnie az ismeretlen vegyületet. — Megint te vagy? Most mit akarsz? — kérdezte a gravitációs kobold. — Elfelejtettem, hogy magammal kell vinnem egy vegyületet, amit ha szétszórnak egy bolygó felületén, akkor feloldja annak köpenyét és új napot csinál belőle. Az emberek meg protuberanciákat vonhatnak ki az új napból, és ezáltal oda vezethetik a bolygót, ahová csak akarják. — Nekem nincsen ilyen vegyületem — mondta a gravitációs kobold. — Talán mégis, hiszen azt mondta nekem az otthoni bölcs. — De ha mégis lenne, akkor sem adhatnám neked — így a kobold. — Mégis kellene a vegyület, különben igencsak megharagszom. — És mit teszel, ha nagyon megharagszol? - vigyorgott a kobold. — Levágom a fejedet! — És mivel, ha szabad kérdeznem? — A karddal, amit a nadrágomba rejtettem. — Megnézhetném azt a kardot? — H m . . . azt hiszem, otthon felejtettem. De ez nem is fontos, mert az erőszak sohasem oldja meg a problémákat. Ehelyett van egy másik ötletem: ha nem

adod ide a vegyületet, ismét elsorolom neked a pi utáni százezer számjegyet, de fordított sorrendben, így aztán ismét elfelejted az egészet. — Jaj, ne tedd ezt velem, ne tedd! — sivalkodott a gravitációs kobold, és rögtön odaadta a vegyületet a parasztlegénynek. A legény meg fogta a vegyületet, beült a kis űrszondájába, és hazarepült abba a kicsi naprendszerbe, amely egyszer majd felrobban, és ez nagyon veszélyes lesz. Hazaérve rögtön elment az Első Városi Bolygóra. Egy óvatos pillantást vetett az odafent reszkető napra, majd megkereste az Első Közigazgatási Hivatalt és sikerült is beszélnie annak Utolsó Titkárával. — Milyen ügyben jöttél? — kérdezte a titkár. — Azért jöttem, hogy engedélyt kapjak feleségül venni az Elnök leányát. Azonfelül hogy megkapjam a kutatási projektekre előirányzott összegek felét, privát célokra, és mellesleg azért is, hogy megmentsem a naprendszer lakóinak életét — felelte az intergalaktikus parasztlegény. — Ebben az ügyben az Elnökkel kell beszélned — felelte az Első Városi Bolygó Első Közigazgatási Hivatalának Utolsó Titkára —, de az nehéz lesz. Mert ki kell töltened egy tizenhét példányos kérdőívet tizenhétszer, és mégsem lehetsz benne biztos, hogy találkozhatsz az Elnökkel. — N o , meglátjuk! — felelte a parasztlegény, és kitöltötte a tizenhét kérdőívet tizenhétszer, majd ismét megkérdezte az Első Városi Bolygó Első Közigazgatási Hivatalának Utolsó Titkárát, hogy találkozhat-e az Elnökkel. — Majd kiderül - felelte a titkár. — És mikor? — Az is majd kiderül - felelte a titkár. — De hát a nap hamarosan felrobban, és ez nagyon veszélyes! — mondta a parasztlegény. — A te ügyednek van ehhez valami köze? — Hát, mondhatjuk bizony úgy is — így a parasztlegény. — Nos, ebben az esetben talán kimondhatjuk, hogy különleges körülmények állnak fenn. Akkor hát bemehetsz az Elnökhöz. De előbb add meg a lakcímedet, hogy tudjam, hová kell küldenem a számlát a nálam szokásos megvesztegetési összegről. Ezek után az intergalaktikus parasztlegény végre találkozhatott a mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia Elnökével.

— Hát te miért jöttél? - kérdezte az Elnök. — Azért jöttem, hogy elvehessem feleségül a mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia Elnökének lányát, magánhasználatra elvihessern a kutatási projektekre szánt összeg felét, és mellékesen megmentsem e naprendszer összes lakójának életét - felelte a legény. — Nos, erről az ügyről a mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia Elnökével kell tárgyalnod. — De hiszen ön az! — kiáltotta a parasztlegény. — Ja, tényleg, ez én vagyok! — ütött homlokára az Elnök. — Nos, jól van, ez esetben majd találkozhatsz velem. — Hiszen éppen azt teszem — mondta a legény. — Ó, igen, tényleg ezt teszed. No, rendben, akkor hát mond el, mi fáj neked! — Nekem az fáj, hogy a napunk hamarosan felrobban, és ez nagyon veszélyes! — N o , ez bizony igaz - bólogatott az Elnök. —De mit akarsz csinálni ez ügyben? A legény elmesélte hát a vegyület tulajdonságait, és azt is, hogyan lehetne azzal elvezetni innen a kisbolygót a lakóival együtt úgy, hogy mégis legyen a rendszernek egy csillaga, vagyis napja. Ehhez persze az kell, hogy a városi bolygók lakossága is áttelepüljön a kisbolygóra, és akkor mindnyájan együtt elhagyhatják ezt a haldokló naprendszert.

— Hát, tényleg ezt kéne csinálni... — motyogta az Elnök. — Utána aztán feleségül veszem az ön lányát, és magáncélra felhasználom a nagy pénz felét - folytatta a parasztlegény. Az Elnök sűrűn bólogatott. — Tedd azt, fiam! És úgy is lett. A naprendszer összes lakója a kisbolygón szorongott, az egyik bolygóból napot csináltak, új pályára állították, és vele ment az aszteroida is. Éppenhogy sikerült elmenniök onnan, amikor a régi nap felrobbant, a protuberanciái még szinte utánanyúltak a távozóknak, kis híján megégették a sarkukat. Az intergalaktikus parasztlegény feleségül vette a mindkét bolygón közös Tudományos Akadémia Elnökének lányát — bár az a két bolygó már nem létezett. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó — az Elnök közben elintézte, hogy megtarthassa kétbolygós címét. A parasztlegény a feleségével élt boldogan, míg el nem fáradtak. Meg is kapta a nagy pénzt, és soha többé nem kellett korán reggel felkelnie megfejni a bikákat (más parasztok inkább a teheneket fejték, a mi legényünkön kívül senki sem fejt bikákat). Ha még bele nem halt a sok mulatozásba, akkor valószínűleg a mai napig orgiákat rendez valahol az űrben. Nemere István fordítása

IRENE PONT ÉVTELEN NAPON jött vissza. Elvesztett nap ez nekünk, akik 1 9 8 0 előtt születtünk. A naptári nap az óév vége és az újév kezdete között; a nap, amikor mindent szabad. New Yorkot fülhasogató zsivaj uralta. Sugárzott reklámok követtek egyfolytában, még akkor is, amikor áthajtottam a gyorsútra. Ráadásul a füldugót is otthon hagytam. Irene hangja szólított meg a kis kerek rácsból a szélvédő felett. Furcsamód még abban a ricsajban is teljesen tisztán hallottam. — Bill? — mondta a hang. — Hol vagy, Bill? Hat éve nem hallottam ezt a hangot. Egy pillanatra minden mást elnyomott, mintha teljes csendben vezettem volna, csak Irene hangját hallva, semmi mást. Ám akkor hirtelen kormánymozdulattal

öt percen belül ott vagyok. A házmester majd beenged. — Várok, Bill — mondta a parányi hang. Aztán hallottam a messzi kattanást, ahogy a mikrofon kikapcsolt a lakásom ajtaján, s újra egyedül találtam magam a kocsimban. Furcsa érzés vett rajtam erőt. Féltem, nem voltam benne biztos, hogy látni akarom, mégis ösztönösen átsoroltam a gyorssávba, hogy hamarabb hazaérjek. N e w York mindig zajos, de Évtelen napon még rátesz egy lapáttal. Senki nem dolgozik, mindenki kikapcsolódik, méghozzá eszeveszett költekező kedvben. A reklámok megvadultak. A levegő szinte parázslott tőlük. Itt-ott az út olyan térségen vitt át, ahol speciális mikrofonokat és erősítőket szereltek fel, amelyek érzékelték a han-

Henry Kuttner: Évtelen nap

A bosszantó reklámok, a mindennapok dühítő ügyei, embertársaink tolongása elől szívesen menekülnénk néha valami békés, lakatlan szigetre. Csakhogy minden idillnek megvan a maga ára. kikerültem egy rendőrautót, és újra rám zúdult a zaj, a reklámok, az élet normális lármája. — Engedj be, Bill! — szólongatott Irene hangja a kis rácsból. Egy másodpercre elhittem, hogy képes is vagyok rá. A hangja annyira halk és tiszta volt, úgy éreztem, csak felnyúlok, kinyitom a rácsot, és leveszem őt onnét, aprón és tökéletesen áll majd tenyeremen, cipőjének magas sarka belemélyed a bőrömbe, akár a tű. Évtelen napon mindenféle megfordul a fejemben. Miért is ne? Összeszedtem magam. — Helló, Irene. — A hangom tökéletesen nyugodtan csengett. — Útban vagyok haza. Tizen-

got, és olyan fáziskésleltetett reakciót küldtek, ami kioltotta a ricsajt. Néhány ilyen ötperces csendszakasz akadt utamba: mintha egy álomba hajtottam volna bele az után a zaj után, csak éppen egy hang percenként azt duruzsolta a fülembe: „Ezt a csendet a Paradicsom Park jóvoltából kapja. Freddi Lester beszél." Nem tudom, létezik-e Freddi Lester. Talán csak egy filmekből összeollózott alak. Talán nem. De akkor is túl tökéletes, hogy valóságos legyen. Ujabban rengeteg férfi szőkíti a haját és viseli a homlokára fésülve, mint Freddi. Láttam az arcát, két méter magasra vetítették és körbe-körbe siklott az épületek falán, közben haladt is előre, és beleolvadt minden kivetített alakba, a nők meg úgy nyúlkáltak utána, mintha hús-vér férfi lenne. „Reggeli Freddivel. Hipnotanulás álmában Freddi hangjára. Vegyen lakást a Paradicsom Parkban!" Na ja. Az út kifutott a csendzónából, és rám zuhant Manhattan robaja-ricsaja. V E G Y E N - V E G Y E N -

VEGYEN!, zakatolt újra és újra, millió formában, fénnyel, hangsai és ritmussal. Felállt, amikor beléptem. Nem szólt egy szót sem. Másképp viselte a kalapját, más volt a sminkje, mégis bárhol felismertem volna, ködben, szuroksötétben, lehunyt szemmel is. Aztán elmosolyodott, és láttam, hogy az a hat év alig-alig változtatta meg, s egy pillanatra fogalmam sem volt, mit tegyek, megint elfogott a félelem. Eszembe jutott, hogy közvetlen a válásunk után kaptam azt a tévéhívást egy nőtől, aki megszólalásig hasonlított Irene-re. Reklámbiztosítást akart nekem eladni. De ma, ezen a napon, ami igazából nincs is, mindez nem számított. Évtelen napon amúgy is csak a készpénzes vásárlás engedélyezett. Na persze olyan törvény nincs, ami megvédett volna attól, amitől féltem, de ez Irene-t aligha érdekli. Soha nem is érdekelte. Kétlem, hogy valaha is igazán felfogta volna, hogy valóságos vagyok. Mármint tényleg, lényegében felfogta volna. Irene a saját világának a terméke. Mint ahogy én az enyémé. — Ez a beszélgetés nehezen indul — szólaltam meg. — A mai nap számít? — Talán igen. — Odamentem a konyhaszerverhez. - Italt? — Hét-Tizenkettő-Jé — mondta, és én tárcsáztam. Rózsaszín ital bukkant elő. Magamnak whiskyt kértem szódával. — Merre jártál? — kérdeztem. — Boldog vagy? — Jártam... néhány helyen. A z t hiszem, tanultam egyet-mást. Igen, nagyon boldog vagyok. Es te? Gyorsan kortyoltam egyet: — Naná. Madarat lehet velem fogatni. Vagy Freddi Lestert. Halványan elmosolyodott, és belekortyolt a rózsaszín löttybe. — Annak idején féltékeny voltál Jerome Foretre éppen Lester miatt. Úgy választottad el a hajad, mint Foret, emlékszel? — Tanulok — feleltem. — Látod? Nincs szőkítés. Nincs göndörítés. Most nem utánzok senkit. De te is féltékeny voltál. Szerintem most Niobe Gaihajad van. — Egyszerűbb volt, mint vitatkozni a fodrásszal — vont vállat. — Es talán azt hittem, tetszeni fog neked. Tetszik?

— Rajtad igen. Niobe Gait igyekszem nem észrevenni. Freddi Lesterrel együtt. — Már a nevük is rémes, nem? Meglepődtem. — Megváltoztál — mondtam. — Hol is jártál pontosan? Nem nézett rám. Egész eddig jó két méterre álltunk egymástól, mindketten tartottunk kicsit a másiktól. Kinézett az ablakon. — Az utóbbi öt évben a Paradicsom Parkban laktam, Bill. Egy darabig nem moccantam. Végül nagy nehezen felemeltem a poharamat, és kortyoltam egyet. Csak utána néztem rá. Hát ezért látszott másnak. Láttam már olyan nőt, aki a Paradicsom Parkban lakott. — Kilakoltattak? — Öt év elég volt — rázta a fejét. — Megkaptam azt, amiről azt hittem, akarom. A . . . választ. Rájöttem, hogy tévedtem, Bill. Nem arra volt szükségem. — Én csak azt tudom a Paradicsom Parkról, amit a reklámokban látok. De abból se hittem, hogy beválik. — Te mindig előttem jártál, Bill — mondta alázatosan. — Most már ezt is tudom. De akkor jól hangzott. — Semmi sem annyira könnyű. Az igazi problémákat nem lehet úgy megoldani, hogy felfogadsz valaki mást, csinálja meg ő a munkát helyetted. — Tudom. Most már. A z t hiszem, kicsit érettebb lettem. De nehéz. Manapság olyan korán megkezdik a kondicionálást. — Hogyan várhatod el az emberektől, hogy életben maradjanak? A kereslet lecsökkent oda, ahol épp ma áll, és tegnap óta a termelés is biztos csökkent. Segítenünk kell egymást, hogy fenn tudjunk maradni. Csakis jó erős reklámmal lehet pénzt keresni. Es nagyon fontos, hogy legyen pénz. Mert egyszerűen nincs sok. — Neked... neked jól megy? — kérdezte Irene tétován. — Ez ajánlat vagy kérés? — Ajánlat. Én megvagyok. — A Paradicsom Park nem olcsó. — Öt éve vettem Holdbéli Szolgálati Társaság részvényt, úgyhogy most viszonylag gazdag vagyok.

— Örömmel hallom. Én is elvagyok, kösz. Igaz, sokat elvisz a reklámvédelmi biztosítás. A részlet elég magas, de megéri. Most akkor is nyugodtan sétálhatok a Times Square-en, ha az Örömfüst Érzékek megy. — A Paradicsom Parkban nem engedélyezett a reklám. — Ezt el ne hidd! Van egy újfajta vékonysugarú szonikus reklám, ami áthatol a falon, és hipnotikusan a füledbe suttog álmodban. M é g a füldugó se használ ellene. A csont vezetőképességét használja ki. — Ha a Paradicsom Parkban laksz, védve vagy. — Most viszont nem. Miért hagytad ott a zárdádat? — Talán felnőttem. — Talán. — Bill — mondta. — Bill... megnősültél? Nem feleltem, mert valami kopogott az ablakon. Egy kis imitált madár repdesett kint, próbált odatapadni az üveghez. A mellén valami szívókorongmembránt láttam. Sugáradó lehetett, mert hirtelen egy tiszta, szapora, cseppet sem madárszerű hang szólalt meg: — ...meg kell kóstolnia a Krémesrémest! Meg kell... - majd az ablak automatikusan polarizálódott, és eltaszította magától a reklámmadarat. — Nem, nem nősültem újra, Irene. — Rápillantottam. — Gyere ki a balkonra! A forgóajtó kilendített minket, aztán a biztonsági rendszer azonnal visszakapcsolt. Nem olcsó mulatság, de benne van a biztosítási díjban. Itt néma csend honolt. Speciális mikrofonok fogták fel és semlegesítették a város égre üvöltő reklámjait. Az ultraszonikus készülék annyira remegtette a levegőt, hogy New York rikító reklámjai zagyva színzuhataggá mosódtak össze. — Mi a baj, Irene? — Ez — mondta, azzal átölelte a nyakamat, és megcsókolt. Aztán várakozón hátrahúzódott. — Mi a baj, Irene? — ismételtem meg. — Semmi nem maradt, Bill? — kérdezte gyengéden. — Minden elmúlt? — Nem tudom. Komolyan nem tudom. Félek tudni. — A „félek" volt a helyénvaló szó. Nem lehettem biztos. A reklámok alvilágában nőttünk fel, honnét tudhatnánk, mi a valóság? Hirtelen elhúz-

tam a kezem a kapcsolótábla előtt, mire a biztonsági rendszer kikapcsolt. A gomolygó foltok azonnal ezerszínű, üvöltő képekké csomósodtak össze, melyek nappal és éjjel egyforma élesen ragyogtak. EGYEN I G Y O N J Á T S S Z O N A L U D J O N - villogtak, egy pillanatig még némán, aztán a hangbarikád is megszűnt, és a néma felszólítás immár nem volt néma. EGYEN I G Y O N J Á T S S Z O N A L U D J O N ! EGYEN IGYON JÁTSSZON A L U D J O N ! LEGYEN SZÉP! LEGYEN EGÉSZSÉGES! LEGYEN IRIGYELT M E N Ő G A Z D A G IRIGYELT-HÍRES! ÖRÖMFÜST! KRÉMESRÉMES! MARSPITE! HAMARHAMARHAMARHAMAR! N I O B E G A I SZERINT-FREDDI LESTER BEMUTATJA-PARADICSOM PARK A B O L D O G ÉLETÉRT! EGYEN I G Y O N J Á T S S Z O N A L U D J O N EGYEN I G Y O N J Á T S S Z O N A L U D J O N VEGYEN V E G Y E N V E G Y E N ! Fel se tűnt, hogy Irene sikoltozik, csak amikor már engem rázott és sápadt arca elé sodródtak a kavargó, tolakodó, nyomakodó színek, a Föld legjobb pszichológusai által tervezett szuperreklámok, amelyekkel az emberek utolsó centjét is ki akarták csikarni, mert már nem maradt több szabad dohány a világon. Fél kézzel visszakapcsoltam a biztonságit. A másikkal Irene-t öleltem. Kicsit mindketten belekábultunk. A reklámok ennyire azért nem erősek, csak nem biztonságos, ha hirtelen eltalálják az embert, főleg amikor érzelmileg amúgy is kiegyensúlyozatlan. A reklámok az érzelmeket célozzák meg. A gyenge pontokat keresik. Az alapvető ösztönöket. - Minden rendben — csitítottam. — Minden a lehető legnagyobb rendben. Nézd, megy a biztonsági. Az a szar nem juthat be. Akkor a legrosszabb, amikor kisgyerek vagy. Amikor még nem tudsz eleget, hogy megvédd magad. Kondicionálnak. Ne sírj, Irene! Menjünk be! Tárcsáztam egy újabb italt. Irene csak sírt, én meg csak mondtam a magamét: — Az a rohadt kondicionálás az oka. Azonnal az agyadba vésik, amint elég nagy vagy, hogy megértsd a szavak jelentését. A moziban, tévében, újságokban, könyvtekercseken, az összes kommuniká-

ciós médiumban. Egyvalamit akarnak: hogy vásárolj. Es úgy vesznek rá, hogy becsapnak. Mesterséges szükségleteket és félelmeket keltenek benned, amíg már nem tudod, mi valóság és mi nem. Semmi nem valós, még a lélegzeted sem. Büdös. Használjon Frisslehelet Klorofil Tablettát! Az istenit, Irene, tudom, hogy miért ment tönkre a kettőnk dolga. — Miért? — kérdezte tompán zsebkendője mögül. — Freddi Lesternek hittél engem. Én meg talán téged Niobe Gainak. Nem voltunk igazi emberek, állandóan változtunk, és állandóan másnak adtuk ki magunk. Nem csoda, hogy nem működött a házasságunk. Szerinted én sose kívántam, hogy másként legyen? Jobban éreztem magam. Megkönnyebbültem, hogy elmondtam, ami a szívemet nyomta. Megvártam, míg abbahagyja a sírást. Rám nézett a zsebkendő fölött. — Nem kell Niobe Gai? — A pokolba Niobe Gaijal! — Freddi Lesterrel nem is kérdezel? — Minek? Ő csak egy kép, akár Niobe Gai. Gondolom, még a Paradicsom Parkban is. Furán nézett rám a zsebkendő fölött. Aztán kifújta az orrát, pislogott, majd rám mosolygott. Percek múlva jöttem csak rá, mire vár. — Legutóbb elég romantikus dolgokat mondtam — emlékeztettem. — M o s t . . . — Igen? — Hozzám jössz, Irene? — Igen, Bill. Így hát Évtelen nap éjszakáján, egy perccel éjfél után összeházasodtunk. Irene ki akarta várni, amíg igazán elkezdődik az újév. Az Évtelen nap olyan mesterkélt, mondta. Igazából nincs is. Nem valóság. Örültem, hogy ezt mondja. A régi időkben fogalma sem lett volna erről. A szertartás után azonnal felállítottuk a Teljes Barikádot, mivel tudtuk, hogy amint a keresők jelentik a házasságkötést, közvetlen reklámokkal fognak bombázni bennünket. A szertartást így is kétszer megszakították Újházas reklámok. Tehát ott voltunk egy biztonságos és csendes lakásban New Yorkban. Odakint valótlanságok rikácsoltak és villogtak, egymást túllicitálva ígérgettek mindenkinek hírnevet és gazdagságot. Mindenki

gazdagabb lehet mindenkinél. Mindenki szebb lehet, jobb illatú, tovább élhet, mint mindenki más a világon. Csakhogy senki más nem lehet a helyünkben, mi mi voltunk a biztonságos, néma és valóságos oázisunkban. Aznap éjjel terveket szőttünk. Elég homályosakat. A mérsékelt háború miatt, ami az egész bolygón folyt, nem volt biztonságos utazni. A H o l d csak egy büntetőtelep. A Marsot és a Vénuszt a kormány vasfüggönye őrzi. Az oroszok a politikai-gazdasági diktatúrából fájdalmas átalakulással igyekeznek fél-buddhista vallásos társadalommá válni. Csak Afrikában van valamicske béke, ahol a nagy időjárás-kísérletek is zajlanak, ott viszont még mindig égető probléma a rabszolgaság. Művelhető termőföld természetesen már rég nincs. Arról beszéltünk, hogy megvesszük a szükséges felszerelést, és egy gazdaságot csinálunk, egy önfenntartó, önöntöző egységet, csak hogy elmeneküljünk a városközpontoktól és a reklámoktól. Gondolom, eléggé elszállt ötlet volt. Másnap reggel arra ébredtem, hogy a napfény hosszú, párhuzamos csíkokban süt az ágyra, és Irene nincs sehol. A mágnesszalagon nem volt üzenet. Délutánig vártam. Folyton le-lekapcsoltam a barikádot, hátha Irene kívülről próbál elérni, aztán újra visszakapcsoltam, hogy kirekesszem az Újházas reklámok özönét. Aznap délelőtt majdnem beleőrültem. El nem tudtam képzelni, mi történt. Már össze se tudtam számolni, hányan jöttek az ajtóhoz, hogy a kikapcsolt mikrofonon keresztül hízelegjenek, de a csak belülről átlátszó üvegen keresztül egyszer sem Irene arcát láttam, hát egész délelőtt fel-alá járkáltam, egymás után ittam a kávékat, amiknek a tizedik csésze után igencsak ragasztóíze lett, és annyit cigarettáztam, hogy már hányingerem volt tőle. Végül ráállítottam a Nyomozási Irodát az ügyre. Nem örültem, hogy idáig fajult. Az előző esti csend, béke és meghittség után rühelltem ráküldeni a kopókat, főleg ha arra gondoltam, hogy odakint kínlódik abban a reklámörvényben-kavalkádban, amivé Manhattan lett. Egy órára rá a Nyomozási Iroda megmondta, hol van. Nem akartam elhinni. Egy pillanatra megint minden elsötétült és hangtalan lett körülöttem, s én

saját privát barikádomon belül álltam, aminek túlsó oldalán ott tolongott az elviselhetetlenül zajos élet. Arra eszméltem fel, hogy éppen egy mondat végét hallom a képernyőből. — Hogy mondta? — kérdeztem. A férfi elismételte. A z t feleltem, nem hiszem el. Aztán bocsánatot kértem, bontottam a vonalat, és tárcsáztam a bankomat. A jelentés az utolsó szóig igaz volt. Az egyenlegem nullán állt. Valamikor a délelőtt folyamán, miközben én eszemet vesztve fel-alá járkáltam a lakásban, menyasszonyom leemelt nyolcvannégyezer dollárt a számlámról. A dollár ugyan már nem sokat ér, de hosszú idő alatt spóroltam össze. Ez volt mindenem. — Természetesen ellenőriztük — mondta a banktisztviselő —, de teljesen törvényes volt. Az ön felesége volt, a házasságuk Évtelen nap után egy perccel köttetett. A szerződéses ügyekre nem vonatkozik az Évtelen Napi Amnesztia. — Velem miért nem egyeztettek? — Tökéletesen törvényes volt — ismételte határozottan. — Mivel pedig a teljes kivét szokásos kiviteli prémiumát a teljes összegből fizette a hölgy, nem volt választásunk. Hát persze. A prémium. Naná hogy a bank nem akart egyeztetni velem. Nem tehettem semmit. — Jól van, köszönöm. — Ha bármiben a segítségére... - kezdte, majd beúszott a bank egyik színes reklámszlogenje, úgyhogy kikapcsoltam. Rám aztán feleslegesen pazarolják a reklámjaikat. Bedugtam a füldugót, és az ejtővel felmentem a harmadik utcaszintre. O t t a gyors csúszójárda átrepített a városon a Paradicsom Park irodáihoz. A lakhelyek jobbára a föld alatt vannak, az irodaház azonban olyan, akár egy székesegyház, s akkora csend honolt benne, hogy ki is vettem a füldugót. A fény halovány volt és kék, a színes üvegablakok engem ravatalozóra emlékeztettek. Eljutottam az egyik vezető ügynökhöz, neki kellett először részletesen elmagyaráznom, mi járatban is vagyok. Majdnem hívta a kidobót, de aztán szemében kigyulladt a számító fény. Úgy döntött, kipróbálja rajtam az erejét. — Természetesen, örömmel segítünk. Fáradjon utánam! Hívom Mr. Fieldet, ő majd vezeti. Az ejtő ajtajánál magamra hagyott. Lesüllyedtem pár száz métert, s egy meleg, fényes folyosón

találtam magam, ahol egy nagydarab, kedves, rózsás arcú férfi várt sötét öltönyben. Igen barátságos hangja volt. — A Paradicsom Park mindig örömmel segít — dorombolta. — M i n d tisztában vagyunk vele, hogy milyen nehéz megszokni ezeket a zavaros időket. Mi a boldogság optimális lehetőségét kínáljuk. Ha engedi, hogy segítsek, meglepődve tapasztalja majd, hogy problémáit sokkal könnyebben meg lehet oldani, mint hitte. — Tudom, hogy így van. Hol a feleségem? — Erre - indult el a folyosón. Mindkét oldalon ajtók sorakoztak, némelyiken kis fémplomba, de az írást ilyen messziről nem tudtam elolvasni. Végül egy nyitott ajtóhoz értünk. Bent sötét volt. — Ide be! — terelt át nagy, meleg kezével szelíden a küszöbön Mr. Field. Puha fény gyulladt fel. Egy semmilyen szobát láttam, minimális tömegbútorokkal. Színtelen és jellegtelen volt, de tiszta, akár egy másodosztályú hotel. Meglepődtem. — A fürdőszoba — nyitotta ki az ajtót Mr. Field. — Remek - mondtam, körül se nézve. — Ami a feleségemet illeti... — Mint láthatja — folytatta zavartalanul Mr. Field —, nincsen ágy. Ez a gomb nyitja... - mutatta —, és ez csukja be. A műanyag lepedő örökéletű. Naponta egyszer tisztító folyadék kering a szelepsoron, amire az összes ágy rá van kapcsolva a Paradicsomban, és estére lényegében egy frissen bevetett, tiszta ágy várja. Ez sokak számára nagyon vonzó. — Minden bizonnyal. — Nem zavarja szobalány. Mágnesesen működik az ágymozgatás. Az elektromágnesek... — Nem érdekel — legyintettem, ahogy a gomb után nyúlt. — Csak az idejét pocsékolja. Elvinne a feleségemhez? — Mi megvédjük a klienseinket — húzta fel a szemöldökét. — Először el kell magyaráznom önnek, hogyan is működik a Paradicsom Park. Ha türelmes, meg fogja érteni, erre miért van szükség. Ezt átgondoltam. A kis szoba nyomasztott. Kába voltam és még mindig gyanakvó. Alig bírtam elhinni, hogy ez a csupasz kocka a híres Paradicsom Park kínálata. Na persze aznap semmi sem tűnt valami valóságosnak. Valószínűleg csak álmodom az egészet, gondoltam keserűen, álmodom attól a pillanattól kezdve, hogy Irene hangja megszólalt a kocsiban tisztán és halkan, és kérte, hogy engedjem be.

Annyira megváltozott, olyan... más volt, olyan bűnbánó, olyan felnőtt. Annyira különbözött attól a felelőtlen Irene-től, akit hat éve nem láttam. A z t hittem, ezúttal minden másképp lesz, hogy az Évtelen nap majd csodát tesz, ad nekünk egy második esélyt, hiszen ezen az elveszett napon akár a lehetetlen is megtörténhet. Még mindig nem akartam elhinni... — Es itt van — húzott ki a falból egy csövet Mr. Field — a dohányzási kellék. Megkap minden márkát. Arra is fel vagyunk készülve, hogy importált inhalálóval lássuk el, ha ezt szereti. Ezek a füstkagylók minden falon másfél méteres közönként megtalálhatók, beleértve a fürdőszobát is. Habár a szobában minden tűzálló, a lakó talán nem — mosolyodott el. — A Paradicsomban senki nem sérülhet meg. — És ha leesem az ágyról? — A padló rugalmas. — Akár a gumiszobában. Mr. Field megint elmosolyodott és a fejét rázta. — Ez meg sem fordul többé a fejében, ha csatlakozott boldog lakóközösségünkhöz - nyugtatott meg. — A Paradicsom Park garantálja a boldogságot. Ez a nyílás — mutatott duci kezével a falra — az ételcső. Akármit rendelhet, pneumocsövön keresztül érkezik. Ezek pedig, ha a folyékony ételt preferálja — mutatott egy sor dudoros csőre.

— Pompás. Ez minden? — Nem egészen. — Végighúzta kezét a falon. Halványan felizzott a levegő. Távoli, zeneszerű Zümmögést hallottam. — Ha egy pillanatra helyet foglalna... — Hagytam, hogy finoman lenyomjon a fotelbe. A ronda kis szoba vibrálni kezdett a szemem előtt. Kíváncsi lettem. Vártam. Az emberek már azt se tudják, mi micsoda, gondoltam, a remegő levegőn keresztül a ronda szőnyeget és a ronda falakat nézve. Csak mert a Paradicsom Park annyira reklámozza magát, az emberek már el is hiszik, hogy ez luxus? Nem lepne meg. — Csak dőljön hátra és lazítson! — duruzsolta Mr. Field. — Ne felejtse el, hogy a Paradicsom Park szponzorálja Niome Gait és Freddi Lestert is. M i n d férfi, mind női igényeket kielégítünk. Es vannak válaszaink ennek a komplex kornak minden komplex személyiségi problémájára. Vegyük azt, milyen nehéz egy férfinak megszokni a társadalmat. Vagy egy nőt. Lényegében lehetetlen. Azonban a Paradicsomban nekünk megvan a válasz. Garantáljuk a boldogságot. Minden emberi szükséget és ösztönt kielégítünk. Itt van a boldogság, kedves barátom, itt van a boldogság. Hangja kezdett elhalkulni. Valami történt a levegővel. Sűrűbb lett, a zümmögés pedig ritmikusabb s

picivel érthetőbb. Mr. Field csak mondta és mondta, mind halkabban és halkabban: — Nagy szervezet vagyunk. A díj kliensünk minden elképzelhető kívánságát fedezi. Írjon nekünk egy csekket bármilyen időtartamra, és addig itt maradhat ebben a szobában. Kibérli tőlünk. Ha kívánja, az ajtót leplombáljuk, s amíg a bérlet le nem jár, csak belülről tudja kinyitni. A bérleti díj... Alig hallottam. Távolodó suttogássá halkult a hangja. A levegő kezdett megcsomósodni, akár a tej; sűrűsödött, mint a balkonomon a biztonsági rendszer elmosta színek. Már-már hallottam azt a másik hangot. — Fontolja meg — suttogta még Mr. Field. - Arra kondicionálták, hogy számítson a lehetetlenre. Mi itt viszont megadjuk a lehetetlent. Itt a boldogság. A díjunk igen csekély a nagyszerű, elérhető célokhoz viszonyítva. Ez a Paradicsom. Niobe Gai állt a megalvadt levegőben, és rám mosolygott. Ő a világon a leggyönyörűbb nő. Minden kívánatos dolog benne testesül meg. Ő a vagyon és a hírnév, a boldogság, az egészség és a szerencse. Evekig kondicionáltak, hogy ezeket a lehetetlen célokat hajszoljam, s hogy tisztában legyek azzal, miszerint mindennek Niobe Gai a megtestesítője. Így azonban még sosem láttam: velem egy szobában, hús-vér testben és valóságosan, melegen és lélegezve, ahogy kinyújtja felém a karját...

vánható összes dolog látomása, ahogy a semmivel szeretkezik, mintha valóságos emberi lény lenne. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Mr. Field már várt rám. Egy kis jegyzetfüzetet tanulmányozott, s most felpillantott. Valószínűleg eleget tapasztalhatott már, mert egyszerűen vállat vont és biccentett. — Nos, ha mégis meggondolná, itt a névjegykártyám. Tudja, sokan visszajönnek, miután átgondolják a dolgot. — Én nem. — Ha nem, hát nem. - Az arca komoly volt. — Egyeseknél természetes ellenállást vélek felfedezni. Talán maga is ilyen. Ha igen, őszintén sajnálom magát. A világ tiszta káosz. Senki sem hibás. Úgy kell életben maradnunk, ahogy tudunk. Gondolja meg! Talán később... — Hol a feleségem? — O t t bent. Elnézést, hogy nem várom meg. Sok a dolgom. Az ejtőhöz visszatalál. Hallgattam, ahogy elhalnak a léptei. Odasétáltam az ajtóhoz, és bekopogtam. Vártam. Nem érkezett válasz. Megint kopogtam, erősebben és hangosabban, de csak tompa, gyenge hangot produkált, mintha át se hatolna az ajtón. A Paradicsomban védik a klienseket. Most vettem észre, hogy az ajtóra kör alakú fémplombát csatoltak, és ilyen közelről el is tudtam olvasni: „Lepecsételve 1998. június 30-án, készpénz ellenében." Gyors fejszámolást végeztem. Igen, elköltötte mindet, mind a nyolcvannégyezer dollárt. Megint jó pár évig érvényes a bérlete.

Persze vetített kép volt. De teljes. Minden érzékszervre ható ingere tökéletes. Még a parfümjét is éreztem. Ereztem engem ölelő karja puhaságát, hajának cirógatását kezemen, ajkának formáját. Pontosan úgy éreztem mindezt, ahogy tízezer más férfi a föld alatti lakásokban, miközben megcsókolták. Nem az elveszett valóság érzete, hanem ez a gondolat késztetett arra, hogy ellökjem és hátralépjek. Niobe Gainak mit se számított. Tovább szeretkezett a levegővel. Akkor megértettem, hogy értelmem utolsó szikrája is kihunyt, hiszen többé képtelenség elválasztani a valótlant a valóságostól. Az utolsó próba is kudarcot vall, amikor az illúzió átkerül az életbe, s az ember úgy érintheti, tapinthatja és kezelheti a reklámképet, mintha hús-vér nő lenne. Többé nem tudtam védekezni.

Kíváncsi voltam, legközelebb mivel próbálkozik. Nem kopogtam újra. Követtem Mr. Fieldet, megtaláltam az ejtőt, és felmentem az utcaszintre. Felléptem egy gyors csúszójárdára, és hagytam, hadd vigyen körbe Manhattanben. Reklámok ragyogtak-bömböltek. A zsebemben megkerestem a füldugót, és benyomtam a fülembe. Ez persze csak a hangot zárta ki. Képreklámok kavarogtak, villogtak és siklottak az épületek között, befordultak a sarkokon, rátapadtak a szilárd falakra. Es amerre csak néztem, mindenhol Freddi Lester arcát láttam. Amikor behunytam a szemem, szellemképe még akkor is ott égett a szemhéjam mögött.

Elnéztem, ahogy Niobe Gai a puszta levegőt öleli: minden elképzelhető szépség, az életben kí-

Pék Zoltán indítása

KALAUT!

AMIKOR ELŐSZÖR MEGJELENT magyarul a

könyv, egy percig sem haboztam megvenni, pedig a borító meglehetősen riasztónak tűnt, a szerző pedig ismeretlennek. Aztán elég volt egy-két oldal, és örökre szívembe zártam Douglas Adamset. Faltam a regényt, és közben olyan jól mulattam, mint korábban csak egy-két Rejtő-könyvön, Sztrugackijék A hétfő szombaton kezdődikjén és persze a Három ember egy csónakbanon. Szüleimet, barátaimat és ismerőseimet felolvasásokkal terrorizáltam, szabadidőmben pedig azon gondolkodtam,

hogyhogy senkinek nem jutott még eszébe filmet csinálni ebből? Nos, az akkori információínséges időkre jellemző, hogy két lényeges dologról nem tudtam még a regény olvasásakor. Vagyis háromról. Először is, hogy Adams a világ boldogabbik felén már bestsellerszerzőnek számít, és hogy az Útikalauznak már három folytatása is megjelent. M á sodszor, hogy a regény filmszerűsége — mondjuk inkább úgy: forgatókönyvszerűsége — nem véletlen, mivel karrierjét rádiójátékként kezdte, még 1978-ban. És végül harmadszor, hogy koránt-

sem kerülte el a könyv a filmesek figyelmét, sőt annyira nem, hogy 1981-ben már készült is egy BBC-adaptáció. Megkezdtem hát az elszánt Adams-vadászatot. Beszereztem a folytatásokat (angolul), majd néhány évvel később a tévésorozat videoverzióját (úgyszintén). Ejtsünk akkor néhány szót ez utóbbiról! A színészeket nagyon eltalálták és mondataik ráadásul szinte egy az egyben a könyvből lettek kiemelve, nem is beszélve a regénybeli Útikalauz ötletesen animált narrátorszövegéről. Ja, és Marvin, a paranoid android olyan szerencsétlenre sikeredett, hogy az ember csak ránézett, és már potyogtak a könnyei. Szóval a film minden vonalon jól teljesített, egyet kivéve. Szívszorítóan ordas trükkjei az angol gagyilegenda, a Doctor Who

színvonalát idézték. Vagyis rosszak voltak, na. Legfeljebb viccesen rosszak. Viszont tagadhatatlan, hogy ezzel a produkciót az angolnál is angolabbá tették. És ezzel a dolog szépen el lett felejtve, az emberek az egész világon elolvasták a könyveket, szivacsosra vihogták magukat, lelkesen beszerezték a videót, hol vigyorogva, hol homlokráncolva végignézték, aztán szégyenlősen eldugták a szekrény mélyére, vagy alátámasztották vele a kitört lábú, billegő konyhakredencet. Hát igen, vissza a könyvekhez. Ezen az áldatlan hagyományon végül két dolog változtatott Vagyis - hogy önmagamat idézzem - három. Na jó, mégiscsak kettő. Először is a szerző messze nem érezte etalonnak a tévés verziót, ezért elhatározta, hogy mozifilmet gyártat a sztoriból. Nem bízta másra a forgató-

Könyvírást, hiszen maga is járatos volt az iparban (hoppá, valaki Doctor Who-t mondott?), és közben kilincselni kezdett itt is, ott is az ötlettel. Persze, mivel ez nem a mesék birodalma, semmi nem jön össze könnyen. Rossz nyelvek szerint ha Adams el nem halálozik időközben, Hollywood temeti el a tervet megvalósítatlanul. Így aztán most egyik szemünk sír, a másik nevet: nyertünk egy egyesek szerint igazán jó, új Útikalauz-filmet, mások szerint csak egy látványilag felturbózott alteregót, de elvesztettük annak esélyét, hogy ez a zseniálisan agyament író újabb folytatásokkal kergessen minket röhögő vitustáncba. Éljen a király? Meghalt a király. De másodszor: felvirradt a retrók kora, mindenki elhomályosult tekintettel emlékezik a régi szép (és kevésbé szép) időkre. Hogy azonban

a nosztalgia-mániának mégse a kredenc lássa kárát, a videokazetta maradhasson évtizedes, megszokott helyén, megjelent a tévésorozat is újra, DVD-n. Es nehogy megkísértsen minket újfent a billegő bútorok aládúcolásának gondolata, a lemezekre ezúttal egy rakás extra is került, sőt, urambocsá!, magyar szinkron is, ami kifejezetten jót tett neki! Az ára ugyan kissé borsos, de arra mindenképpen jó, hogy eltöltsük vele az időt, amíg az új mozifilm meg nem lemezesedik. Az igazán mazochisták pedig még azt is lemeccselhetik szobájuk sötétjében, hogy melyik figurát melyik változat találta el jobban. Na jó, hogy valamivel rehabilitáljam az első verziót, a „Vendéglő a Világ Végén" csakis abban látható. Réz Amál

Hűtés folyékony fémmel A A FÉM KÖZTUDOTTAN sokkal jobb hővezető a víznél. Az ötlet magatol adódik, hogy egy hűtőrendszerben folyékony fém adja a hűtőközeget. Az oroszok által tervezett, Marsra szánt atomerőmű hűtését például ezzel a technikával készülnek megoldani. Az ötlet azonban sokkal hamarabb át lett ültetve a gyakorlatba. A számítógepek processzorai hatalmas mennyiségű áramot zabálnak, amelyet gyakorlatilag teljes egészében hővé alakítanak. Ezért kellenek a nagy es főként zajos ventilátorok. Mar léteznek vízhűtéses rendszerek (pl. az Apple G5 már ezzel van felszerelve), de a folyadekhütés a számítástechnikában nem igazán tudott teret nyerni borsos ara miatt. A tavaszi kiállítások sztárja a Sapphire videokártyája volt, amelyre az amerikai NanoCoolers cég folyékony fém hűtőrendszerét szereltek. A mód-

szernek számtalan előnye van. A rendszerben egy galliumötvözet kering, amelynek negyvenszer nagyobb a hővezető képessége. A fém 8 oC-on válik cseppfolyóssá, forráspontja pedig rendkívül magas, körülbelül 2 0 0 0 C, ezért nem kell tartani a gózkepzódéstől. Mivel a fém mágnesezhető, elektromágneses keringtető mozgatja zárt rendszerben, ezért mozgó alkatrészek nincsenek, a meghibásodás lehetősége csaknem nulla. Nincs ho, nincs ventilátor, nincs zaj. A hűtő még nem kapható, tervezett ára sem ismert.

Láthatatlanná tevő smink A RAGADOZÓ CÍMŰ FILMBEN Arnold Schwarzenegger csak azért úszta meg az idegen vadász első támadását, mert a testére tapadt hideg iszap miatt láthatatlanná vált. Legalábbis infravörös fényben. A hadseregek és a biztonsági erők az éjszakai látáshoz különböző infravörös eszközöket használnak. A passzív rendszerek a testek által kibocsátott hőt érzékelik, amelyek élesen elkülönülnek hideg éjszakai környezetüktől. A görög Intermat cég a hadsereg számára olyan speciális műanyagokat és festékeket gyárt, amelyek segítenek elfedni a kibocsátott hősugárzást. Az ezekkel bevont szállító- és harcjárművek, repülőgépek, bunkerek az ellenség számára sokkal nehezebben felderíthetőek. (A mellékelt képen két Abrams harckocsi látható, az egyik hagyományos, a másik Intermat festéssel álcázva. A különbség szembeötlő.) A hadsereg a személyekre is gondolt, az álcázó műanyagokból egyenruha és kézifegyver-takaró is készül. Azonban nem tudtak mit tenni a kéz és az arc álcázásával. Egészen mostanáig. Az Intermat olyan krémet fejlesztett ki, amely álcafestékként az arcra, a karra, és a kézre kenhető. A hagyományos álcázás mellett infravörös árnyékolást is biztosít. A krémet különleges egységeknek, kommandósoknak és a bázisok éjszakai őrségének szánják.

Arcfelismerő telefon kisebbek lesznek, egyre több képességgel rendelkeznek, és egyre nagyobb mennyiségű bizalmas információ — címek, telefonszámok, azonosítók, banki jelszavak — található bennük. M i n d nagyobb az igény a PIN-kódnál erősebb védelmi mechanizmusok iránt. A nálunk elsősorban orvosi berendezéseiről ismert japán Omron cég bejelentette, hogy elkészítette beépített kamerákkal rendelkező mobiltelefonokba és PDA-kba szánt arcfelismerő szoftverét.

minden bekapcsoláskor arra kéri a felhasználót, hogy készítsen egy fotót az arcáról. A szoftver pár másodperc alatt felismeri az arc jellegzetességeit, és a felhasználót azonosítva engedi a készülék használatát. Korábban a szakértők úgy nyilatkoztak, hogy a jelenleg kapható arcfelismerő technológiák túlságosan nagy hibaszázalékkal dolgoznak. Az Okao szoftver a cég tájékoztatása szerint 99 százalék pontossággal végzi munkáját.

Az Okao a telepítés után az első fotó alapján eltárolja tulajdonosának arcát. A készülék

A szoftver jelenleg Symbian, Brew és Linux operációs rendszerekkel kompatibilis.

MIKÖZBEN MOBILTELEFONJAINK egyre

Zsebtévé ÉVTIZEDEK ÓTA LÉTEZNEK extra kisméretű tévék, de eddig még mindig túlságosan nagyok voltak. Gyermekkori vágyálmunk, a zsebtévé csak most valósult meg. Az Archos cég nemrég dobta piacra A V 4 1 0 0 típusú készülékét. Ez valójában nem tévé, hanem audio- és videorecorder. Egy médialejátszó, amely alkalmas nagy mennyiségű zene-, kép-, és filmanyag tárolására. A készülék 125x78x25 milliméteres, képernyője 10cm átlójú és 2 6 2 ezer színárnyalat megjelenítésére képes. A háttértárolója egy 1 0 0 gigabyte kapacitású winchester. Ezen a tárolón 3 0 0 órányi tévéműsor, esetleg 1 2 0 0 órányi M P 3 vagy W M A formátumú zene fér el. Ha csak képet töltünk fel rá, akár 8 0 0 ezer fotó befogadására kész. Akkumulátora 16 órányi zenehallgatást vagy 4,5 órányi filmnézést biztosít. A tévéműsor rögzítéséhez a készüléket a talpazatára kell tenni, és a tévével összekötni. Számítógéphez USB porton keresztül kapcsolódik, de alkalmas többféle memóriakártya fogadására is. AZ A V 4 1 0 0 mindössze 3 2 0 gramm, de az ára meglehetősen borsos: 8 0 0 dollár (kb. 160 0 0 0 Ft).

A SÁRGA, HEGYES, már nem is emberi arc belesüppedt a párnába. A takaróval fedett test annyira lapos volt, hogy úgy rémlett, a fej külön létezik. Sőt nem is fej — inkább egy múmia csonkja, viaszmásolat, szobor, rendetlenül odaragasztott gyér hajtincsekkel. — Szetti Toviusz, öngyilkossági kísérlet, tíz pectalan tabletta, az összes szokásos intézkedést megtettük, állapota reménytelen - dörmögte hadarva az ügyeletes orvos. A professzor hallgatagon szemlélte azt, ami tegnap még Szetti Toviusz volt - ember, hivatalnok, adófizető -, most pedig egy félholt. Minden törvényszerű. A környezet megvalósítja az életképtelen egyedek kiválasztását: így volt évmilliárdokkal ezelőtt az amőbákkal és algákkal,

Dmitrij Bilenkij: Az, ami nem volt

Talán ma, talán holnap, egyszer minden betegségre találnak a kutatók gyógymódot. Még a lelki bajokra is. Ám ez utóbbiak orvosi beavatkozással történő megoldása sokkal nagyobb problémákat idézhet elő. ugyanez folytatódik most is. Természeti közeg, társadalmi közeg — egyre megy! —, a kiválasztódás mindenképpen hat. — Teljesen reménytelen? Az orvos bólintott. — Nos hát — szólalt meg a professzor —, megpróbálunk vitába szállni a természettel. Az orvos nem értette, de mindenesetre elmosolyodott. — Valamiféle újdonság? — Úgy is mondhatjuk. Az öröm és a boldogság, mint ismeretes, hatásosabb bármely gyógyszernél. A probléma azonban az, hogy milyen módon kényszerítsünk valakit arra, hogy boldogságot éljen át, amikor a holtakat irigyli, és maga is majdnem halott. Rokonai itt vannak? — Nincsenek. — Barátok? — Egyelőre egyetlen telefonhívás sem volt. A professzor felsóhajtott.

— Lám, kedveském, micsoda paradoxon... El egy ember egy nagy város közepén, bejár a hivatalába, de ki is ő voltaképpen? Robinson, társadalmi Robinson, aki feladta a reményt, hogy valaha is megpillant a láthatáron egy vitorlát... No jó, pokolba a szentimentalizmussal! Haladéktalanul ki kell rajta próbálni a boldogságmodellezés bioáramos módszerét. — Mesterséges álomkép? — Formálisan igen. De úgy fogja átélni, mint valós, igazi életet. Es ha ezután sem kap teljes erejéből az élet után, akkor... de én hiszek a sikerben. A professzor utasításokat adott telefonon, elővett egy csomag cigarettát, megszámolta, csüggedten megcsóválta fejét (a dél még messze volt, de a csomag fele már elfogyott), és rágyújtott. „Ez is paradoxon — gondolta. — Igyekszem semlegesíteni a környezet káros hatását, magam pedig? Lassú öngyilkosságot követek el... telepumpálom a tüdőmet füsttel."

Szetti Toviusz széjjelhajtotta a fenyők rugalmas ágait, kihevült arcába tengeri szél csapott, és felfénylett előtte a végtelen, fehér, tiszta part. Tétovázott, hunyorított, Renata felé fordult. A lány tágra nyílt szemmel nézte, sűrű haja szárnyként lebegett a szélben. Kezük találkozott. Mintegy húsz lépésre volt a tenger, kéz a kézben mentek. A tompa fényű kék ég, a csillogó tenger, az üres strand végtelenje vette körül őket, és a sirályok kiáltásai elvesztek a kihalt csöndben. Valami régi, elfelejtett érzés kelt életre Szettiben. Mintha kéreg hámlott volna le róla, testének minden sejtjével érezni kezdte a tenger meleg leheletét. Lankás hullámok nyaldosták az amúgy is sima, tömör homokpartot. Áttetsző tarajuk olvadó habcsipkét hagyott maga után, mozgásuk változatlan állandóságában azonban volt valami varázslatos, minek nevet még senki nem adott, és amiről olyan nehéz levenni a tekintetet. Talán tíz perc telt el, lehet, hogy jóval több, és ők még mindig megigézetten álltak. Azután Szetti egy határozott mozdulattal ledobta válláról a hátizsákot, és rögtön szokatlanul könnyűnek érezte magát. A part jobbról a kéklő messzeségbe veszett, balról egy fokban végződött, és ezen az egész szakaszon nyoma sem volt embernek. Mintha hirtelen kiestek volna az időből, kihulltak volna a mindennapi kötelességek köréből. Megremegett a gondolattól, hogy ez az egész part, az egész tenger csak az övék, és ők is csak egymáséi. — Rögtön előveszem a fürdőruhákat. A hátizsákhoz hajolt. — Minek? — kérdezte Renata. — Minek? A férfi elnevette magát. Valóban, minek? A lány még előbb megértette, hogy ez csak az ő partjuk. Nézte, ahogy Renata vetkőzik, feltárul válla, háta, melle, és Szetti nem érzett mást, csak mindent elemésztő, nagy gyengédséget. Renata testének karcsú vonala, mozdulatainak közvetlensége, melyekkel feltárta magát, napbarnított karja, csípőjének hajlékony mozgása, ahogy lerázta a földre ruhája utolsó darabját, és tűnődő mosolya - mind-mind csodálatos volt. O is levetkőzött. Meztelen lába megérintette a selymes homokot, és ez izgalomba hozta, akárcsak gyermekkorában.

Néhány erőteljes gyorsúszó tempó — hogy levezesse a robbanó, örömteli életenergiát —, és megnyugodva nézheti, mint fut aranypatakként a homokos fenéken a hullámok visszfénye Hátára is fordulhat, hogy fejét hátrahajtva feküdjön a sós tengerágyban, és ne legyen a szeme előtt más, csak a nap és az ég. Es mindig érezte a lány közelségét, de mintha egy bűvös kör zavarta volna abban, hogy közeledjen feléje. Valami széttörhetett, megváltozhatott volna ebben a világban egy rosszul kimondott szótól, ügyetlen mozdulattól. Vagy ellenkezőleg, a legnagyobb gyönyörűséggé válhat, ha minden természetes lesz. Egy madár süvített el felettük, kitárt szárnyakkal. Fehér volt, mint a tengeri só. Szetti minden ok nélkül felnevetett. Elképzelte, amint itt élnek Renatával, tűzön vacsorát főznek, betakarja őket az éjszaka, fenyők susognak a sátor vászna mögött, reggel a simán kéklő víz felett fölkél a nap, és mindez hoszszú-hosszú ideig tart, addig, ameddig ők akarják. Renata távolabb állt, fénysugarak suhantak át arcán. A férfi lebukott, és amikor már teljesen elfogyott a lélegzete, kitárt ujjai valami simát, rugalmasat, suhanót érintettek meg. Hirtelen felbukott, hátradobva a lány erős, nehéz, fickándozó testét. Vízcseppek, csobbanás, napfény, tiltakozó kiáltás, közeli mosolygó ajkak - majd újabb lemerülés, azután mindez elölről. A vakító vízár szemébe csap. A lány kacag, kavarodás — szivárvány csillan meg a nap körül. Megragadta Renata ellenkező kezét, egy szempillantás alatt legyőzte, s a lány megadta magát — nyúlánk, karcsú, meleg teste egyszerre kicsiny és odaadó lett, odasimult hozzá, feje hátrahajtva, szája kissé nyitva... A férfi számára e pillanatban csak a tenger hűs vize, összefonódó ölelésük, a lány örömteli, rejtélyes, közeli, kedves, várakozóan hátravetett arca létezett — minden más eltűnt körülötte. Amikor kibontakoztak az ölelésből, minden visszakerült a maga helyére — a déli part, a fenyők és a tenger illata, a vízcseppek Renata hajában. Kimentek a partra, megszáradtak a napon a melegben, és szótlanul mentek végig a hullámverés szegélye mentén. Többé nem volt szükségük szavakra. Nemcsak mozdulataik, hanem kívánságaik, gondolataik is annyira egybeolvadtak, hogy boldogságuk határ-

talán volt. Renata mellett ment, meghatottan nézte meztelen lába nyomát a fövenyen, és önkéntelenül, váratlanul térdre ereszkedett, s megcsókolta azt. Renata megállt, ujjait a férfi hajába túrta, és hunyorogva, gyöngéden megcibálta a fejét. Szetti felnézett a lányra — a bölcs, tizennyolc éves gyermekre —, és szíve úgy vert, hogy sietve felállt, tenyerével megérintette a lány arcát, és előresietett.

ben, minden eltűnt, nem maradt más, csak ajkukon a vágy íze, nyelvük türelmetlen motozása, a föld odaadó puhasága és hosszú, édes, perzselő halál az ölelésben. Amikor pedig mindez véget ért, a világ ugyanolyan szép maradt. Lustán úszott egy felhőcske az ágak felett, Renata feje a férfi vállán nyugodott, a fenyőtűk a

Korábban is tudta, hogy a lány gyönyörű, de ennek most nem volt jelentősége. Korábban is szerette a lány ügyes, friss testét, eleven, mozgékony arcát, nyílt, bizalomteljes mosolyát, barna szemének, gyöngéd mélységét, de ez egészen más volt. Gyakran lehetett így másokkal is, de most a lány volt az egyetlen számára, és ők örökre csak egymáséi. A fehér kvarchomok, melyen jártak, tiszta és finom volt. Talpuk alatt apró rákok miriádjai ropogtak-szúrtak. Alig valamivel túl a hullámverés peremén a tenger által kivetett tárgyakra, sötét, sima fadarabokra, vízinövények csúszós fonadékaira, zavaros színű, simára csiszolt üvegre, fényét vesztett pikkelyre bukkantak.

hátába szúrtak. Fentről éles hang tört rájuk, magasan a vakítóan fénylő kék égen aprócska, hegyes orrú repülőgép úszott.

A fenyők felé indultak a lábukra hőséget árasztó, forró homokon. A felfedezés előérzetével közeledtek, és valóban rátaláltak egy patakocskára, mely az erdőből csörgedezett a tenger felé. A víz áttetsző és meleg volt, tele aprócska hallal. Belegázoltak — a szél körülsimogatta őket —, és sokáig ballagtak, egészen addig, míg a patakocska ki nem szélesedett, és a víz hidegebb nem lett. A közelben volt a lombok zöldjében elrejtőző forrás. Széthajtották az ágakat és a sűrű füvet, s feltárult előttük a világos, harmatos mohával és fekete, sikamlós kövekkel övezett kis víztükör. Nem beszéltek össze, mégis egyszerre hasaltak a mohára, és ajkuktól köröcskék futottak végig a vízen, megremegtetve az ég és az ágak tükörképét. A hideg víztől foguk sajogni kezdett, ők is megremegtek, és szökellve igyekeztek oda, ahol a fenyőtűkkel betakart tisztást ferde fénysávokkal szórta be a nap. Világos, hogy itt lesz a tanyájuk, sátruk. Gyantás illatú meleg vette őket körül. A fenyők ágai között ott csillogott a tenger. Szetti a lányra pillantott, és észrevette, hogy az behunyt szemmel áll, mintha aludna. Ő is behunyta a szemét, válluk összeért. Mintha áramütés futott volna át rajtuk, kezük összefonódott. És mint akkor ott, a tenger-

Szetti ilyen nagy távolságról is felismerte, és feléledt benne a büszkeség. Ő itt volt a földön, de egyúttal ott is, a száguldó acélmadárban testet öltött szelleme ott repült a fold felett, legyőzve szelet és távolságot. — Az én gyermekem... — szólalt meg. A lány megértette, és elmosolyodott. — Milyen kár, hogy nem lehetsz csak az enyém... A hangjában azonban nem volt sajnálkozás. Szabadságot adott neki, és cserébe semmit nem kért, enyhe szomorúsággal ismerve el a férfi jogát, hogy megmaradhasson olyannak, amilyen volt. Szetti hálásan magához szorította. — Te nekem úgy kellesz, amilyen vagy. Es ne változz meg, kérlek! — Én nem is gondolok arra, hogy megváltozzak. Négy gyereket akarok tőled. Hogy megtörölhessem az orrukat, és játékot vehessek nekik. — És legyen házunk — tette hozzá a férfi. - Es kert. Es minden este barátok jöjjenek. Nem, nem mindennap, mert akkor vágyakozni fogok utánad. — Úgy lesz — felelte a lány. — Aztán minden reggel el fogsz menni az undok tervezőirodába. — Te pedig minden reggel rajzolod majd az undok rajzaidat, és mérgelődni fogsz, ha nem sikerülnek. — Nem fogok mérgelődni. Az ember akkor mérgelődik, ha van tehetsége. Kitűnőek a rajzaid. Érződik bennük a dolgok lelke. — Ha ez így van, akkor mérges feleséged lesz. — Jó feleségem lesz. A legjobb. Mindig? Mindig. Napsugár szökött Szetti arcára. Ha enyhén lehunyja szemhéját, akkor a világ a szempillák hálója mögött szivárványossá és ködössé válik. Hajladoz-

nak a magasban a fenyők elmosódott csúcsai, és fütyül a szél közöttük, akár a hajó árbocán, az árbocok bevonalkázzák a felhőket. A földgolyó óvatosan hordja az embert széles, barátságos hátán A férfi nincs negyvenéves se, sok ilyen napja lesz még. Szetti Toviusz kezét térdére helyezve ült, és tömör válaszokat adott a professzor kérdéseire. — Hogy érzi magát? — Köszönöm, jól. — Tudja, hogy magát a túlvilágról hoztuk vissza? — Igen, köszönöm. — Na és milyen ott? — kockáztatta meg a tréfát a professzor. A páciens feje gyöngén megrándult, sovány nyakán kidagadtak az erek. — Felgyógyultam, professzor úr? — felelt kérdéssel a kérdésre. — Ó, igen! Azaz természetesen egy ilyen megrázkódtatás nem múlt el nyomtalanul a szervezetében. Mértékletesség és még egyszer mértékletesség! Nem kell idegeskedni, inni, többet legyen szabad levegőn! Es semmiféle altatók. Sem-mifé-lék! Egy ilyen mérgezés után már két tabletta pectalan is halálos. Remélem azonban, hogy nincs szándékában megismételni a kísérletet. Ez alkalommal Szetti Toviusz arca mosolyba torzult, és a professzor rosszul érezte magát; úgy tűnt, a pergamenvékonyságú bőr alatt nincs más, csak csont. - Ostoba voltam, professzor. Igen, valóban ostoba voltam. — N o , akkor nagyszerű! — örvendezett zajosan a professzor Most már minél előbb be szerette volna fejezni ezt a beszélgetést. - Na, minden jót kívánok... az új életben. Felállt Szetti Toviusz is felemelkedett, mereven lába elé nézett. — Hallgasson meg, professzor... — Igen? — Nem tudná-e... Ezt a bioáramos szalagot vagy ezt a... a felvételt csak úgy. . azzal az élettel, nem adhatná nekem kölcsön? A professzor megrázta fejét. — Ez lehetetlen. — De. . miért?

- Először is mert különleges, százezrekbe kerülő felszerelés szükséges, másodszor szigorú orvosi ellenőrzés, harmadszor — értse meg, és ez a fő —, nem lehet mesterségesen előállított életet élni. — Miért? — Azért, mert. . De hisz ez világos! Mellesleg elegendő az első két korlátozás is. Ertem... Ügyetlenül meghajolt, amitől feje vállára csuklott, és a kijárat felé indult. Az öltöny lötyögött rajta, s olyan szürke, lehangoló volt, mint ő maga... A professzor az ablakhoz lépett. Íme, a kórházi kert fasorában ott bandukol az az ember, akit megmentett. Igen, igen, kimentette a halálból azzal, hogy boldogságot adott neki, és felébresztette életkedvét. A módszer igazolta magát, a módszer még sok embert meg fog menteni, őt pedig, a feltalálóját siker várja. Minden nagyszerű ezen a napos reggelen! A professzor csodálkozva vette észre, hogy kezében cigaretta füstölög. A csomagba pillantott — na lám, a fele rnár megint hiányzik! A professzor elkésett. Az emeletre érve az ügyeletes orvos fogadta, és jelentette szokásos hadarásával: - Szetti Toviusz, ismételt öngyilkossági kísérlet, az összes szokásos intézkedést megtettük, állapota súlyos, de a közvetlen veszély elmúlt. — Magánál van? Tud beszélni? - Igen. A professzor olyan gyorsasággal sietett a kórterembe, ahol az éjjeli lámpa gyengén világította meg Szetti Toviusz hegyes, viasszerű arcát, hogy köpenyének széle mint arkangyal szárnya lebegett mögötte. — Miért... miért tette ezt? — Én.. azt akartam... hogy... megismétlődjön... az a parton. Hörgő hangja mintha szétszakadt tüdejéből tört volna elő. — Ó, uramisten! De miért? — Ez... sohasem... történt meg... életemben... Semmi... ilyesmi. „És már nem is fog soha többé" gondolta a professzor, miközben bámulta azt a szánalomra méltó valamit, amit Szetti Toviusznak hívtak. Földeák Iván fordítása

Szerzőinkről

Connie Willis

Sten Johansson

Amerikai írónő, tanárnő, 1945-ben született. Első SFnovelláját 1971-ben adta el a Worlds of Fantasy című magazinnak. Számos regénye nyert különböző díjakat, közülük talán a leghíresebb a Hugót és Nebulát egyaránt begyűjtő Doomsday Book. Jelen számunkban elkezdett folytatásos kisregényét is jelölték a Hugóra, a Locus magazin olvasói közönségszavazásán is az előkelő 3. helyet érte el.

Szerzőnk svéd, 1950-ben született, az írás azonban csak hobbija, főállásban önkormányzati tisztviselő. Leggyakrabban elbeszélésekkel jelentkezik, de több önálló kötete is megjelent már, mind svéd, mind eszperantó nyelven. Általunk közölt novellája az Eszperantó Világszövetség 1 9 9 8 as irodalmi pályázatán második díjat nyert.

Nemere István 1944-ben született, és iskolái után az élet sok területén kipróbálta magát. Végül az írásnál kötött ki, aminek alighanem örül népes rajongótábora. Az egyik legtermékenyebb hazai szerző, bármelyik műfajban, de az SF már kora ifjúsága óta közel áll szívéhez. Több mint 3 0 0 könyve jelent már meg, és elbeszélései is rendszeresen tűnnek föl különböző kiadványokban immár jó 30 éve. Lapunk 178. számában olvashattak vele hosszabb interjút.

Allen Steele Amerikai újságíró, író, az úgynevezett hard SF stílus művelője. 1958-ban született, első elbeszéléseit az Asimov'sban publikálta. Írásai jellmzően a Naprendszerben, azon belül is főként a Föld közvetlen környezetében játszódnak. Magyarul eddig mindössze egy rendhagyóbb elbeszélése jelent meg (a Fényévek 2 című antológiában), amely inkább a társadalomtudományok felől közelít az SF-hez.

Paul Ernst Amerikai író, akinek legtöbb elbeszélése a '30-as évek ponyvamagazinjaiban jelent meg. 1899-ben született, és körülbelül 20 évet felölelő irodalmi pályafutása során sajátja mellett több álnevet is használt. 1985-ben hunyt el. Ez a novellája egyszer már megjelent magyarul, egy 1975-ös Rakéta Regényújságban, de talán ezúttal több SF-rajongóhoz is eljut ez a hangulatos írás.

Nándori András 1974-ben született Budapesten. Iskolaújságokban jelentek meg első szárnypróbálgatásai, de az írás azóta is szenvedélyszinten teljesíti ki életét. Hétköznapi alteregója egy bankban dolgozik, és mellette közgazdaságtant tanul.

Gunnar Gallmo Svéd író, műfordító, eszperantista. 1946-ban született, a '70-es években sok SF-et ültetett át anyanyelvére, aztán Harry Harrison inspirálására érdeklődése az eszperantó felé fordult. Általunk közölt novelláját eredetileg egy svéd mezőgazdasági periodika pályázatára írta, majd, mivel a végeredménnyel nem volt elégedett, megírta újra, eszperantóul.

Henry Kuttner Az amerikai ponyvairodalom aranykorának nagy klasszikusa. Számos elbeszélést és regényt írt önállóan, illetve feleségével, C. L. Moore-ral közösen.1914-ben született, és 1936-ban kezdett prózát publikálni (költeménye korábban is megjelent). Egyformán otthonosan mozgott a horror és a humor területén, írói álneveit oldalakon át lehetne sorolni. 1958-ban hunyt el, es jelentős méretű életművéből magyarul azóta is csak morzsák kerültek közlésre.

Dmitrij Bilenkin 1933-ban született, és geológusnak készült. Első önálló kötete, a magyarra is lefordított Hullámverés a Marson 1967-ben jelent meg. A legkedveltebb szovjet-orosz szerzők közé tartozott, életműve java nálunk is kiadásra került (ez a novella például a 9. Galaktikában). 1988-ban hunyt el.