Az Élet színpadán. Az AMEGA beszélgetőpartnere: Dr. Novák Zoltán

2013. október

INTERJÚ

Az Élet színpadán Az AMEGA beszélgetőpartnere: Dr. Novák Zoltán a Szegedi Orvosegyetem Gyermekklinikájának egyetemi tanára a Gyermektüdőgyógyász Szekció elnöke

−  Professzor Úr, mennyire sugallta a családi háttér, hogy orvosi pályára menjen? −  Mondhatom azt, hogy egyáltalán nem, hiszen sokadíziglen jogász famíliából származom. Édesanyám jogász, édesapám jogász, mind a két nagyapám jogász volt. Ezt visszamenőleg generációkon át követni lehet, és orvos alig volt a családban. Ilyen indíttatásom tehát nem volt, de mégis már nagyon kicsi gyermekként döntöttem. Érdekes, hogy nem azt döntöttem el, hogy orvos leszek, hanem azt, hogy gyermekorvos. −  Ez elég szokatlan céltudatosság... −  Igen, van is erre egy történetem. Gimnáziumban, aztán később egyetemistaként amatőr színpadok tagja voltam, országos szavalóversenyeken és színházi fesztiválokon indultam, és másodéves egyetemista koromban volt a tévében egy országos szavalóverseny. Amikor már a döntőig jutottunk, riportot készítettek

a résztvevőkkel. Engem is megkérdezett a riporter, hogy mik a terveim, tudom-e már, hol folytatom a pályámat, és erre neki is elmondtam, hogy tízéves korom óta gyermekorvos akarok lenni. Nyilván sokan nézték Szegeden az adást, és amikor a következő évben elkezdődött az egyetem és mentem a gyakorlatokra, akkor megismertek az oktatók. Elmondták, hogy jó voltam, nagyon büszkék voltak rám, de hogy mondhatok akkora szamárságot, hogy gyermekorvos akarok lenni, amikor még azt se tudom, hogy mi az orvoslás, hogy mi a belgyógyászat, meg mi a sebészet. Erre csak azt feleltem, hogy lehet, hogy azt nem tudom, de én akkor is gyermekorvos akarok lenni. −  A versmondás csak hobbi maradt? − Hobbi, de elég komoly hobbi. Gimnáziumban országos szavalóversenyt, egyetemistaként amatőr fesztiválokon legjobb színész díjat nyertem, és filmben is szerepeltem. Színpadon Oresztészt játszottam az akkor országosan ismert és elismert színésznő partnereként, Margittai Ági Elektrája mellett. −  A színészkedés mennyire volt komoly? − Egyetemi éveim alatt Szegeden olyan egyetemi színpad működött, melynek a bemutatói országos színházi eseménynek számítottak, és azóta is méltán emlegetett, és elismert együttes volt. Egy-egy előadásunkat a profi színészek, írók, rendezők is eljöttek megnézni Budapestről, Jancsó Miklóstól Mészáros Mártán át Déry Tiborig. −  Nem vetődött fel, hogy ebbe az irányba lépjen tovább? Nem kacérkodott a Színművészeti Főiskolával? −  A fiatalok már nem emlékezhetnek erre, de a mostani tehetségkutató műsorok elődje a tévében – akkor abból is csak egy csatorna volt, tehát mindenki azt nézte, nem lehetett a különböző kereskedelmi csatornák között váltogatni

5

2013. október – a Ki mit tud? volt, ahonnan számos, ma már igen elismert művész indult. A teljesség igénye nélkül és persze különböző években, az Illés együttes, Koncz Zsuzsa, Kern András, Gálvölgyi János. Mi egy Radnóti műsorral, utána pedig egy Handke nevű szerző művének igen provokatív előadásával szerepeltünk, amiben négyen játszottunk. Dunai Tamás, aki ma már Jászai-díjas színművész Budapesten a Madách Színházban, Fehér Ildikó, aki szintén elismert színművész és Ács János, aki neves rendező. Én voltam a negyedik szereplő, és amikor ez zajlott, mi szegedi főiskolások és egyetemisták voltunk. A zsűriben ülő színházi szakemberek azt mondták, hogy menjünk el felvételizni, és lényegében fel vagyunk véve. Tehát nagyon közelről meglegyintett minket a színészet szele, és a többieket magával is ragadta. De én akkor is azt mondtam, hogy gyermekorvos akarok lenni... −  Professzor Úr, mikor hagyta ott a világot jelentő deszkákat? − Akkor, amikor a szigorló időszakba kerültem, és már teljesen más ritmusban kellett tanulnom. Mi tényleg nagyon profi módon próbáltunk és készültünk az előadásokra, de amikor tudtuk, hogy vizsgaidőszak van, akkor kicsit leálltunk. Nekem a szigorlóévben a vizsgáimat már nem lehetett a többiekével összeegyeztetni, tessék-lássék módon pedig nem akartam csinálni, ezért inkább abbahagytam. Úgy érzem azonban, hogy az ezzel eltöltött évek nem múltak el feleslegesen, mert a művészet szeretete mellett olyan előadói rutint is adtak, amit a mai napig igyekszem kamatoztatni szakmai előadásaim során. − Az egyetemi oktatók közül kikre emlékszik a mai napig? −  Szerencsém volt, mert a klasszikus, nagy professzorok közül jó néhány még tanított. Kezdve Csillik Bertalannal, aki megszerettette velünk az anatómiát, és fantasztikusan színes, jó előadásokat tartott. A csilláron is lógtak az emberek, és most, amikor előadást kell tartanom, vagy amikor csak bemegyek és látom, hogy félig üres terem előtt tartják az előadásokat, eszembe jutnak Csillik professzor anatómia előadásai, ahová nem lehetett beférni. Hihetetlenül jó előadó volt még Karádi István, aki a kórélettant tanította, és minden bogarával, minden extraságával együtt lenyűgöző előadásokat tartott.

INTERJÚ A klinikumban Kulka Frigyes, a kiváló sebész és tüdőgyógyász volt rendkívül színes előadó. Nekem máig tartozik egy forinttal. Az volt a szokása, hogy az előadásain betegbemutatást tartott, és miután elmondta az anamnézist, a státuszt, a hallgatók kérdezhettek, és meg lehetett vizsgálni a beteget. Ha valakinek nagyon jó ötlete volt vagy eltalálta, hogy a betegnek mi baja lehet, akkor Kulka professzor benyúlt a zsebébe, és egy forintot adott jutalomként. Egyszer én következtem volna, és engem is meg kellett volna jutalmaznia, de nem talált már egy forintost a zsebében. Akkor felhatalmazott, hogy bármikor, ha találkozom vele, nyugodtan emlékeztessem arra, hogy tartozik egy forinttal, de sajnos soha nem tudta már megadni. −  Professzor Úr, végzés után egyből bekerült a gyermekklinikára? − Egy furcsa és fordított karriert futottam be. Ahogy említettem, mindenképpen gyermekgyógyász akartam lenni, de amikor végeztünk, akkor kiderült, hogy nincs állás számomra a gyermekklinikán. Ez nagyon erős intézmény volt Boda Domokos professzor úr irányításával. Ő azt mondta, hogy csak egy-két év múlva tud odavenni, addig meg helyezkedjek el valahol az egyetemen. A biokémia tanszéken pályáztam meg egy állást, amit meg is kaptam. Elkezdtem ott oktatni, és oktattam egészen másfél hónapig, amikor is elvittek katonának. Féléves katonaság után szabadságra hazaérkezve Boda professzor üzenete várt, hogy keressem meg Pataki főorvost a kórház gyermekosztályán, mert oda már most fel tudnának venni. A katonaság után azonnal a kórházban folytattam, így biokémiai pályafutásom csupán másfél hónapig tartott. Később, amikor a szabad gyök kutatásaimmal már kisebb eredményeket is elértem, kedves barátom és tanítómesterem, Matkovics Béla professzor, aki az egész szabad gyök kutatás magyarországi atyja volt, mindig kicsit tréfásan, de szeretetteljesen megjegyezte, hogy „látod, azért az a biokémiai előképzettség meglátszik rajtad”. A gyermekkórházban 1991-ig dolgoztam, mikor is Pataki Lajos professzor nyugdíjba ment, és új főnök jött a kórházba. Ugyanebben az időben a klinika egyik vezető munkatársa, Gyurkovits Kálmán tervezte, hogy elmegy Mosdósra, és megkeresett engem azzal, hogy ha ő elmegy a

7

8

AMEGA

INTERJÚ klinikáról, akkor nem lenne-e kedvem átmenni az ő helyére. Tehát végül is a gyermekklinika új vezetője, Pintér Sándor professzor az ő ajánlására hívott meg engem. Ezért mondtam az elején, hogy ez merőben szokatlan karrier, hiszen negyvenen túl éppen fordítva szokás csinálni: ilyenkor nem kórházból mennek egyetemre, hanem egyetemről kórházba. −  Azért nyilván nem a klinikai „szamárlétra” alsó fokairól kellett indulnia... − Valóban nem, egyetemi adjunktusként a közepére ugrottam be. Ehhez hozzátartozik az is, hogy korábban már sok időt töltöttem a klinikán. Volt olyan, hogy Boda professzor úr kikért a kórházból, és egy évig ott voltam. Kezdetben ugyanis még gyermekkardiológiával is foglalkoztam, és azt jártam át tanulni. Később aztán átálltam a gyermekpulmonológiára, mert a kórházban inkább arra volt szükség. Még kórházi orvosként megvédtem a kandidátusi disszertációmat az oxigén szabadgyökök témakörében, és amikor átkerültem a klinikára, már megvolt a Fogarty-ösztöndíjam Los Angelesbe. A klinikai pályafutásom tehát azzal indult, hogy közel egy évre elmentem egy amerikai kutatólaborba dolgozni. − Milyen kutatási témával foglalkozott Los Angelesben? −  Ez egy egészen új terület, a vörösvérsejtek alakváltozási képessége, pontosabban az oxidatív stressz hatása a vörösvérsejt alakváltozási képességére, és ennek alakulása a különböző kórképekben. Amikor visszajöttem, akkor pályázati pénzekből fel tudtam szerelni egy olyan laboratóriumot a szegedi gyermekklinikán, ahol ezeket a vizsgálatokat folytatni lehetett. Szinte minden megvan nálunk is, amivel Los Angelesben dolgoztam. − Körülbelül hány gyermekpulmonológus dolgozik Los Angelesben és környékén? −  Számot nem tudok mondani, de arányaiban biztosan jóval kevesebb, mint Magyarországon. −  Ön szerint akkor itthon sok a gyermekpulmonológus? −  Ezt azért nem mondanám, mert nagyon sok a kezelésre váró beteg is. Az Egyesült Államokban, Kanadában arányaiban kevesebb, de ott az általános gyermekgyógyászati képzés-

2013. október ben sokkal nagyobb súllyal szerepel a pulmonológia, és ott az alapellátás megoldja a nálunk szakorvosi szinten ellátott esetek zömét. −  Nem lenne talán szerencsés itthon is a háziorvosok irányába nyitni, és legalább az asztmások gondozásának egy részét átadni nekik? − Hiába vannak sokan a gyermektüdőgyógyászok, lassan már alig győzik a munkát. Én még a gondozott betegeim esetén sem vagyok híve annak, hogy minden apró bajukkal hozzám forduljanak. Azért van a házi gyermekorvos, hogy ő ellássa, gondozza, visszarendelje, és időközönként elküldje őket egy konzultatív rendelésre. Azt azonban fontosnak tartom, hogy amikor az asztmás beteg gyógyszeres beállítása történik, akkor azt gyermektüdőgyógyász végezze. Ezután a gondozás, az állapot megítélése, rendszeres figyelemmel kísérése történhet a házi gyermekorvos rendelőjében, de mindenképpen szoros kapcsolatban a gyermektüdőgyógyásszal. Nem tartom jó helyzetnek azt sem, amikor a háziorvos beküldi a betegét a kórházba, aztán szinte nem is tudja, mi van vele, legfeljebb akkor, amikor visszakerül hozzá két hét múlva. Tőlünk nyugatra rendkívül szoros kapcsolat van a háziorvos és az intézeti orvos között. Ott a háziorvos bizony bemegy a kórházba, és meglátogatja a betegét, odamegy a kezelőorvoshoz, aki természetesen gondosan tájékoztatja őt, hiszen a háziorvos ismeri a legjobban a beteget, ő találkozik minden bajával. − Az allergia népbetegség, a lakosság legalább egyötöde allergiás. Ezzel szemben az egyetemi oktatásban az allergiás kórképekre fordított idő elenyésző. Mint egyetemi oktató, hogyan vélekedik Ön erről? −  Sokkal nagyobb hangsúlyt érdemelne ez a betegségcsoport, mint amekkorát most kap. Ha csupán a gyermekgyógyászatra szűkítjük a kérdést, akkor is igaz, hogy nem arányos a gyermekpulmonológiai és gyermekallergológiai beteganyag létszámával a képzési idő. Kénytelenek vagyunk egyéb fórumokat szervezni, speciálkollégiumot hirdetni. A hallgatók azonban túlterheltek, és olyan sok más − néha talán felesleges − órájuk van, hogy nem nagyon jut idejük speciálkollégiumokra. −  Miért nem lehet ezt a hivatalos egyetemi tananyagba bevenni, hiszen a hipertóni-

2013. október ával azonos gyakoriságú kórképről, ugyanúgy népbetegségről van szó? − Azt hiszem az akadály egy általánosan jelentkező hiba. Az egyetemi oktatásban van ugye sebészeti oktatás, van ortopédiai oktatás, van belgyógyászat, és ezen belül is van külön hematológia, van nefrológia és így tovább, tehát felnőttek esetén szinte minden szervrendszernek megvan a maga külön klinikája. A gyermekgyógyászat viszont az egyetlen gyermekgyógyászati oktatásban akarja elmondani a gyermeksebészetet, gyermekortopédiát, gyermekreumatológiát, gyermekhematológiát, gyermekpulmonológiát, tehát a sok-sok, lényegében különböző területet mind a gyermekgyógyászatba bezsúfolva akarja megtanítani. Miután ilyen sok altéma van, mindenki megfelelő szeletet szeretne hasítani magának ebből a tortából. Az arányok persze az intézmény érdeklődési köre szerint klinikánként változnak. − Professzor Úr, az egészségügyben eltöltött évtizedek alatt miképpen élte meg a rendszer fokozatos leépülését? −  Sokféle szempontból volt érzékelhető ez, de optimista emberként az utóbbi években érzem a pozitív irányú elmozdulást is. Most igen nagy gondot jelent a fiatalok külföldre történő elvándorlása, de ez olyan jelenség, ami ellen nagyon nehéz küzdeni. Az én elképzelésem az lenne, hogy a fiatalok menjenek, lássanak, tapasztaljanak minél szélesebb körben, de lehetőség szerint a szerzett tapasztalatokat az itthoni betegellátásban kamatoztassák. Ez ideális elvárásnak tűnik, de látva a rendkívül sok tehetséges fiatalt, beszélgetve velük, azt érzékelem, hogy a döntő többség alapvetően itthon képzeli el az életét, ha megfelelő célt, perspektívát lát maga előtt, és ebben az esetben az anyagi érdekeltséget hajlandó háttérbe szorítani. Ez óriási terhet, de egyben lehetőséget is ró a munkahelyi vezetőkre, az idősebb korosztályra, hogy ezt az említett perspektívát felmutassuk, a lehetőségeket megteremtsük. Nálunk Szegeden, a Gyermekklinikán új klinika igazgató kezdte el a munkát az idén nyáron. Az új kontsrukcióban én magam is arra vállalkoztam, hogy a fiatalok oktatásának megszervezésében igyekszem a segítségére lenni. − Régebben, ha megkérdeztek egy végzős orvostanhallgatót, mi szeretne lenni,

INTERJÚ akkor ő a belgyógyászatot, a sebészetet, a gyermekgyógyászatot vagy valamelyik másik orvosi szakágat jelölte meg. Ma már leendő bróker, orvoslátogató és butikos is szép számmal akad köztük. Ki megy ma gyermekgyógyásznak? −  Kevesen, és ahogy az előbb már említettem, a tehetségesek közül néhányan a külföldi munkavégzést választják. Ennek ellenére, mivel nagyon szeretek oktatni, igyekszem mind az elméleti, mind a gyakorlati foglalkozásokat felhasználni arra, hogy a gyermekgyógyászat színességét, érdekességét megismertessem a hallgatókkal. Hallatlan büszke vagyok arra, amikor a hétnyolc fős csoportból, ahol év elején ugyanígy elhangzik, hogy nincs perspektíva az orvoslásban, elmennek majd gyógyszercéghez, meg tőzsdézni fognak, meg talán majd háziorvosok lesznek, év vége felé néhányan odajönnek, és megkérdezik, hogy nem tudnék-e segíteni abban, hogy ők mégis gyermekgyógyászok lehessenek valahol itt a környéken. −  Szakmai sikerei közül melyikre emlékszik vissza a legszívesebben? −  Legnagyobb szakmai sikeremnek azt tartom, hogy negyvenes éveim elején adjunktusként bekerülve egy klinikára el tudtam magam fogadtatni szakmailag, emberileg és mindenféle szempontból. Az a támogatottság, amit most érzek magam mögött a kollégáim, a fiatalok és az egyetemi vezetőség körében, végül is azt jelzi, hogy talán sikerült ennek a kihívásnak megfelelnem. Mindig hittem az elvégzett munkában, az élet igazságosságában. Tettem a dolgom, nem kértem a címeket, rangokat, azt gondoltam, hogy amennyiben valóban megérdemlem, ezek majd megtalálnak. Hogy nem gondoltam ezt rosszul, ez a mostani kinevezésem is talán példázza. És amire szintén nagyon büszke vagyok, hogy professzori kinevezésemet az egyetemünk szenátusa egyhangúlag, ellenszavazat nélkül szavazta meg. A másik nagy szakmai büszkeségem a gyermektüdőgyógyászok „családja”, ahol rendkívül szoros, baráti közösség alakult ki, és ahol már második turnusban dolgozhatok elnökként. Talán dicsekvésnek hat, de szakmailag és emberileg is nagyon fontos nekem, hogy első alkalommal 85 százalékos támogatással választot-

9

10

AMEGA

2013. október

INTERJÚ tak meg elnöknek, amit a második választáskor még sikerült megnövelni. −  Kik büszkék minderre odahaza? −  Feleségem, aki fül-orr-gégész, levesz minden terhet a vállamról, szervezi a család életét és szervezi egy magánklinika munkáját is, ahol immár közel 30 kolléga dolgozik számtalan szakterületet képviselve. Két gyermekem, akik remek emberek, és nagyon büszke vagyok rájuk. A fiam szülésznőgyógyász, daganatsebész, aki hihetetlen műtéteket képes megcsinálni, és segít olyan betegeken, akiket mások már kilátástalannak, inoperábilisnek tartanak. Jelenleg egy svájci kórházban dolgozik főorvosként, emellett együtt dolgozik a lausanne-i nőgyógyászati daganatsebészet vezetőjével, és tartja a kapcsolatot az itthoni kollégáival is. Ha látogatóba hazajön, a reptérről hívja telefonon a kollégáit, és ha érdekes, nehéz esetet műtenek, gyakran azonnal a műtőbe megy, hogy beugorjon a műtétbe. Azt tervezik, hogy ha a felesége, aki szintén nőgyógyász, Svájcban megcsinálja a szakvizsgáját, akkor utána itthon folytatják a pályájukat. A lányom szintén rendkívül tehetséges, okos nő, elképesztő munkabírással és logisztikai készséggel. Közgazdasági egyetemet és francia jogot végzett, a Külügyminisztérium alkalmazottjaként hivatalosan diplomata, de jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumában a miniszteri kabinet vezetője. Ugyanakkor ő a külügyminiszter frankofón ügyekért felelős miniszteri biztosa is. Mindezek mellett három gyermek édesanyja. A három unokám pedig az igazi kikapcsolódást, felüdülést jelenti, és annyi szeretet kapok tőlük, ami segít a mindennapos rohanásban.

−  Mivel foglalkozik a szabadidejében? − Rendszerint sikerül úgy szerveznem az időmet, hogy szabadidőm is maradjon. Nyáron szeretek teniszezni, télen síelni, zenét hallgatni pedig egész évben. Néha leülök a zongora mellé is. Nagyon sajnálom, hogy a versmondást az utóbbi időben elhanyagoltam. Néhányan ugyan inspirálnak, hogy újra el kellene kezdeni, és rá akarnak beszélni, hogy legalább egy önálló est erejéig elevenítsem ezt fel. − Ön nagy világjáró hírében áll. Melyik volt a legszebb hely, ahol megfordult? − Sok szép helyre eljutottam, de volt egy olyan út, ami valóban megfoghatatlan élmény volt. Új-Zéland déli szigete volt ez a hely. Feleségemmel már sok-sok országot bejártunk, de itt két nap elteltével egymásra néztünk, és azt mondtuk, hogy ez az a hely, ahol még el tudjuk képzelni az életünket Magyarországon kívül. Amerikában sem és sehol Európában nem támadt még ilyen érzésünk. Hozzátartozik az is, hogy a második héten már azt mondtuk, hogy azért valószínűleg ott sem... −  Mit üzenne a leendő gyermekgyógyászoknak? − A gyermekek fantasztikusan hálásak, ha valaki őszintén és szeretettel fordul hozzájuk. Csodálatos élmény ez, és ha valaki egyszer tapasztalja, egyszer megérzi, akkor megint gyermekgyógyásznak menne, ha újra kezdené. Amikor az a gyermek, aki az idegen kórházi környezetbe bekerülve szomorú, sír és rosszul érzi magát, a harmadik napon már felvidul, amikor belépsz a kórterembe, és nem sír, hanem barátként vár rád, és elfogadja azt, amit csinálsz, ez elmondhatatlanul nagy élmény. Mindenkinek kívánom, hogy része legyen ebben.  

NEMZETKÖZI TUDOMÁNYOS RENDEZVÉNYNAPTÁR Baltimore, 2013. november 7−11. 2013 American College of Allergy, Asthma & Immunology Scientific Meeting Információ: http://www.acaai.org/annual_meeting/Pages/default.aspx

Athén, 2014. május 21−24. 7th World Conference of the International Primary Care Respiratory Group Információ: http://www.ipcrg2014.org/

Chicago, 2013. december 13−14. WAO Symposium on Immunotherapy & Biologics Információ: http://www.worldallergy.org/symposium2013/

Koppenhága, 2014. június 7−11. 2014 European Academy of Allergy & Clinical Immunology Annual Congress Információ: http://www.eaaci2014.com/

San Diego, 2014. február 28.−március 4. 2014 American Academy of Allergy, Asthma & Immunology Annual Meeting Információ: http://annualmeeting.aaaai.org/

Amszterdam, 2014. június 22−26. 25th Congress of the European Rhinologic Society Információ: http://www.ers-isian2014.com/

New York, 2014. április 26−29. 7th World Asthma, Allergy & COPD Forum Információ: http://wipocis.org/Page351.html

München, 2014. szeptember 6−10. 2014 European Respiratory Society Annual Congress Információ: http://www.ersnet.org/congresses/munich-2014.html