AZ ELCSERÉLT. Brenna Yovanoff

1

AZ ELCSERÉLT Brenna Yovanoff

2

Az első kiadás a Razorbill, a Penguin Group, a Penguin Young Readers Group tagjának gondozásában jelent meg 2010-ben. Copyright © 2010 Brenna YovanofF All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó vagy fénymásolási eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: The Replacement Fordította: Bottka Sándor Mátyás Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2010. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia Nyomdai előkészítés: Nóvák Tamás Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

3

Davidnek (Az elsőt mindig is neked szántam.)

4

5

Vér ELSŐ fejezet Nem emlékszem arra, hogy mi történt, semmilyen fontos részletre, de van egy visszatérő álmom. Minden hideg, faágak kaparásznak az ablaküvegen. Hatalmas, zúgó fák, ropognak és susognak. Fehér ereszcsatorna. ... a függönyöket tépi a szél. Árvácskák, ibolyák és napraforgók. Bármikor fel tudom sorolni a csipke mintájának motívumait. Az emlékezetembe vésődött, akár egy vers. Az álmomban mezőket látok és sötét alagutakat, de mindent csak homályosan. Egy fekete alak letesz egy bölcsőbe. A számra tapasztja a kezét, és a fülembe súg valamit. Sss, sziszegi, várj! Nincs velem senki, hogy legalább megérintene. Az ablak résein át besüvít a szél, a bőröm jéghideg. Amikor felébredek, elhagyatottnak érzem magam. A világ körülöttem nagy, rideg és félelmetes. Úgy érzem, soha senki nem érint már meg többé. Az ebédlőben szurkálták a diákokat, a trófeás vitrin mellett. A függöny, amit a véradó állomás elé húztak, majdnem a földig ért, de mindenki pontosan tudta, hogy mi folyik mögötte. Tű be a bőr alá, cső ki a bőr alól. A nyugati kapu fölé jókora csomagolópapírt ragasztottak, és vastag filctollal írták ki rá, hogy véradás lesz. Roswell Reed, a Corbett ikrek és én már végeztünk az ebéddel. Drew Corbett éppen a zsebeiben matatott egy pénzérme után, hogy megmutassa nekem, hogyan tudja megcinkelni az érmefeldobást. Elég bonyolultan hangzott, amikor elmagyarázta, de a srác valahogy minden trükköt és bűvészmutatványt olyan játszi könnyedséggel mutatott, be, mintha az a világ legegyszerűbb dolga lenne. 6

Amikor elkapta az érmét, biztos voltam benne, hogy láttam, ahogyan átfordította írásra, de aztán megmutatta a kézfején. Csak azért is fej volt. Lassan és szélesen elmosolyodott; úgy, mintha éppen egy haláli viccet mesélt volna el nekünk anélkül, hogy kinyitotta volna a száját. A háta mögött a tesója, Danny hosszú és fárasztó vitába bonyolódott Roswell-lel arról, hogy vajon a mi kis városunk egyetlen valamirevaló zenekara bekerülhet-e valaha bármelyik rádióba vagy késő esti beszélgetős tévéműsorba. Ha az ember messziről meglátta a Corbett ikreket, az a furcsa benyomása támadt, hogy a két testvér valójában egy ember. Ugyanolyan hosszú, barna kezük volt, ugyanolyan szűk szemük és ugyanolyan sötétbarna hajuk. Tehetségük is ugyanahhoz volt: jól rajzoltak és barkácsoltak, bármilyen szerkezetet összeraktak vagy megjavítottak. Drew kicsit nyugisabb volt, jobban odafigyelt az emberre, és lassabban mozgott, Danny inkább csak beszélt. – De nézd meg, mit lehet eladni! – fakadt ki Roswell. Beletúrt rozsdaszínű hajába, ami kócos, összevissza tincsekben meredt mindenfelé. – Szerinted azok, akik megőrülnek azért, hogy az elektromos gitárt zúzzák, mitől értékelnének egy olyan választékos zenét, mint a Rasputin Sing the Blues?! Danny felsóhajtott, és megragadta a karomat. – Mackie, szerinted mit választanak az emberek? Azt, ami alapvetően szar, vagy azt, ami jó? Türelmetlenül beszélt, mint aki nem érti, mit kell ezen még annyit beszélni, amikor ő már régen megnyerte ezt a vitát, függetlenül attól, hogy én mellé állok, vagy sem. Nem is válaszoltam. Éppen Alice Harmsot kerestem a tömegben. Ez már állandó szokásommá vált, mondhatjuk, hogy a hobbim lett. Danny megrángatta a karomat. – Mackie, ha magadhoz tértél a kómából, figyelj ide egy kicsit! Nem gondolhatod komolyan, hogy az emberek önszántukból a szart választják! – Az emberek sokszor nem tudják, hogy mi a jó nekik – válaszoltam anélkül, hogy levettem volna a szemem Alice-ről.

7

Zöld pólójának a kivágása olyan mély volt, hogy kilátszott a melle felső része. A pólón sárga kitűző virított, amit a véradásért kapott. Az egyik kezével a füle mögé simított egy kósza hajtincset – az egész jelenet valahogy gyönyörű szép volt. Csak ne éreztem volna a vér szagát! De a vas émelyítő, fémes illata betöltötte az egész számat, feltapadt a szájpadlásomra. A gyomrom kezdett felkavarodni tőle. Teljesen kiment a fejemből, hogy aznap véradás van, amíg reggel meg nem láttam a kézzel írt posztereket a suli folyosóján. – Itt jön a barátnőd – vágott vállon Drew. Alice átvágott az ebédlőn, nyomában a harmadik évfolyam két másik előkelősége, Jenna Porter és Stephanie Beecham. Hallottam, ahogyan a sportcipőjük csosszan a linóleumon. Kellemes hang volt, mintha halott levelek között gázoltak volna. Figyeltem Alicet, aki egyértelműen felénk tartott – na, nem mintha nagy reményeket fűztem volna a dologhoz. A lányok Roswellre buktak, nem rám. Ő magas volt és izmos. Széles, egyenes szája volt, nyáron kijöttek a szeplői, a karján a szőr vörösbe játszott, és a pajeszát sosem sikerült egyformára vágnia, de attól még nagyon rokonszenves volt. De lehet, hogy csak azért, mert Roswell olyan volt, mint ők. Én voltam a fura fiú. Sápadt és riasztó. A szőke haj előny lehetett másoknak, rajtam csak még inkább kiemelte a túlságosan is sötét szememet. Se vicces nem voltam, se jó beszélgetőtárs. Az emberek néha már attól is rosszul érezték magukat, ha csak rám néztek. Jobban szerettem hát a háttérbe húzódni. Most viszont itt álltam az ebédlő közepén, és Alice közeledett felém. A szája rózsaszín volt, a szeme gyönyörű kék. Megállt. Előttem. – Helló, Mackie. Elmosolyodtam, bár ez inkább idegrángásnak tűnhetett. Messziről nézni őt, és arról álmodozni, hogy egyszer, talán, valahogy megcsókolom, könnyű volt. Beszélgetni vele már nem annyira. Nyeltem egy nagyot, és elkeseredetten törtem a fejem valami olyan témán, amiről a normális emberek általában beszélgetnek. Hiába. Csak az jutott eszembe, hogy az idén tavasszal láttam őt a teniszdresszében, 8

és hogy a lába olyan gyönyörű barna volt, hogy attól a lélegzetem is elállt. – Szóval? Te adtál vért? – kérdezte, és a sárga kitűzőjére bökött. – Nagyon remélem, hogy adtál. Ahogy hátradobta a haját, ami az arcába hullott, láttam, hogy valami megcsillant a szájában. Nyelvpiercingje volt. Megráztam a fejem. – Nem bírom a tűket. Alice felnevetett. Hirtelen, minden ok nélkül a karomra tette a kezét. – Ez milyen cuki! Oké, te megúsztad, mert ilyen kis puhány vagy. Szóval, a te szüleid is teljesen kiakadtak a legújabb drámán? Hallottál Tate Stewart húgáról, vagy nem? Hallottam, ahogy a hátam mögött Roswell felszisszent. A Corbett ikrek arcáról is lefagyott a mosoly. Én csak habogtam, gyorsan témát akartam váltani, de hirtelen semmi új nem jutott az eszembe. A vér illata édes és ragacsos volt, már nem tudtam nem figyelni rá. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, mielőtt válaszoltam. – Igen, az apámat eléggé lesújtotta a dolog. Alice szeme tágra nyílt. – Jaj, ne, ti ismeritek is őket? – Az ő apja temeti a kislányt – vetette oda Danny színtelen hangon. Ő és Drew is elfordultak. Követtem a tekintetüket: Tate-et nézték, aki egy hosszú asztalnál ült teljesen egyedül, és az egész falat kitöltő ablakokon keresztül az égre meredt. Én nem ismertem a lányt. Oké, egész életünkben egy suliba jártunk, és ott lakott néhány házzal lejjebb Drew és Danny házától, és a gimiben hetente volt legalább egy közös óránk. De mégsem ismertem őt. És nem ismertem a húgát sem, bár néhányszor láttam az apám temploma előtti parkolóban. Semmi különös nem volt, egy normális, egészséges kislány. Tate hátratolta a székét, és egyenesen felénk nézett. Sötétbarna haja volt, nagyon rövidre vágva, amitől az arca furcsán csupasznak tűnt. Távolról egészen kistermetűnek tűnt, de miközben felállt, a válla úgy megfeszült, mintha azonnal be akarna húzni valakinek egyet. Két nappal ezelőtt még neki is voltak barátai. Talán nem azok az

9

összesúgós- kacarászós-elválaszthatatlan örök barátnők, de voltak, akik kedvelték Tate-et. Most nem volt körülötte senki, olyan volt, mintha valami láthatatlan bura venné körül. Nagyon nyugtalanított, hogy láttam, milyen könnyen kirekesztenek valakit a társai. Nem kell hozzá sok, elég, ha valami szörnyűség történik vele. Alice nem sok időt vesztegetett Tate-re. Hátrasimította a haját, és hirtelen sokkal közelebb állt hozzám, mint addig valaha. – Az ember sosem gondolná, hogy a kisgyerekek is meghalhatnak. Ez olyan szomorú, nem? Az anyám tisztára bekattant, elővette a szentes kis medáljait, és sorban mondja az üdvözlégyeket, mióta hallott a dologról. Na, mindegy. Ti jöttök szombaton? Stephanie bulit rendez. Roswell áthajolt a vállam felett, és átvette a szót: – Tökjó! Lehet, hogy benézünk. Szóval ti mind megcsapoltattátok magatokat a vérvételen? – Stephanie-hoz fordult, tőle kérdezte. – Milyen volt? Kivéreztettek? Fájt? Stephanie és Jenna bólogatni kezdtek, de Alice csak elhúzta a száját: – Nem annyira. Kicsit fájt, amikor belém szúrták a tűt, de nem volt vészes. Most jobban fáj. Amikor a nő húzta ki a tűt, felszakított valamit, és most nem akar elállni a vérzés. Nézzétek! Felemelte a karját. Egy vattapamacs volt a könyökhajlatára ragasztva, a szúrás helyén. A vatta közepén pedig egy vérfolt, ami a ragtapasz alatt indult, és folyamatosan terjedt. Mindenfelé volt vas. A kocsikban, a konyhai felszerelésekben, a nagy gépekben, amikkel a kaját csomagolják, de ezek a legtöbbször ötvözetek, keverve vannak más anyagokkal: szénnel, krómmal és nikkellel. Az lassan, elcsigázón fáj, azt el tudom viselni. A vas a vérben teljesen más. Berobbant az orromba és a torkomba, le, egészen a tüdőmig. Már nem tudtam összpontosítani. A szívem őrülten zakatolt, majd hirtelen túlságosan is lelassult. – Mackie? – Távolról, halkan és elmosódottan hallottam csak Alice hangját. – Mennem kell – mondtam. – A szekrényemből... elfelejtettem azt a dolgot, ami kell...

10

Egy pillanatig azt hittem, hogy valamelyikük, talán ketten vagy mindannyian utánam jönnek. Alice kinyújtotta felém a kezét, de Roswell finoman megérintette a karját, akkor megállt. Ránéztem a barátomra. Az arca kemény volt, mintha össze kellene szorítania a száját, hogy ne szólaljon meg. A fejével alig észrevehetően a folyosó felé intett. Csak menj, jelezte. Átjutottam az asztalok útvesztőjén, ki az ebédlőből, anélkül, hogy megbotlottam volna valamiben, de egyre homályosabban láttam, és éreztem a szívverésemet a kezemben és a fülemben. Odakint, távol a véradó állomás édes és fullasztó szagától, kicsit jobban éreztem magam. Mélyeket lélegeztem, és vártam, hogy elmúljon a szédülés. A folyosón egyforma szekrények sorakoztak: másfél méter magas, világos bézs színűre mázolt fémajtók. Az enyém a folyosó végén volt, a matektermeken és az udvarra vezető ajtón is túl. Amint befordultam a sarkon, azonnal láttam, hogy valami nem stimmel vele. A szekrényem ajtaján, szemmagasságban egy tenyérnyi nagyságú vörös folt virított. Még mielőtt odaértem volna, megéreztem a vér szagát. Nem volt annyira szörnyű, mint Alice szúráshelye. Az meleg volt, és szörnyen fémes illatú. Ez itt már kihűlt, ragacsos volt, és kezdett száradni. Körülnéztem, de a folyosó üres volt. Az udvarra vezető ajtó csukva. Egész nap esett, senki sem volt odakint, a füvön. Sötét, nyúlós, vörös maszat volt, én meg csak álltam előtte, tenyeremet a homlokomra szorítva. Ez biztosan valami vicc volt, valami gonosz, hülye tréfa. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitalálják. Köztudott volt, hogy én vagyok a srác, aki a földön kuporog a fejét a térde közé szorítva, akárhányszor csak valakinek elered az orra vére. Biztosan vicc volt, muszáj, hogy az legyen! De valahol mélyen pontosan tudtam, hogy nem az volt, még mielőtt közelebbről megnéztem. Valakinek megjött az alkotókedve: egy gemkapoccsal vagy kulccsal az alvadó folt közepére felvésett egy szót: „TORZSZÜLÖTT". A kezemre húztam a ruhám ujját, és émelyegve, fulladozva dörzsölni kezdtem a vért. A nagyját sikerült letakarítanom, de az a szó ott maradt. Azt a zománcba is belekarcolták a vér megállt a betűk szélén. A szó ott virított a világos bézs háttéren. Ahogy ránéztem, újra zúgni kezdett a

11

fejem. Hátraléptem, és majdnem elvágódtam. Nem hallottam mást, csak a saját lassú, egyenetlen szívverésemet. Láttam a saját kezemet a falon, amint az ajtó kilincse után nyúl, azután az üres suli udvart, éreztem a friss levegőt. Még óvodába jártam, amikor az apám először mesélt nekem Kellan Cauryról. A történet rövid volt, az apám pedig újra és újra elmondta nekem, úgy, mint a Micimackót vagy a Csizmás Kandúrt. Ahogy mesélte, én magam előtt láttam a fontosabb jeleneteket, mintha egy régi, villódzó és szemcsés filmet néznék. Kellan Cauryt egy csendes és udvarias férfinak látom. Felnőttnek, úgy harmincéves lehet. Ő olyan volt, mint én. Legalábbis nagyjából, csak neki eggyel több ujjperce volt. Mindig is fekete-fehérben képzeltem el őt. Hangszerjavító-üzlete volt a Hannover utcában. Ott lakott felette, egy főzőfülkés kis garzonlakásban. Zongorát nem tudott hangolni, mert nem bírta megérinteni a fémhúrokat. De tisztességes és becsületes ember volt, mindenki szerette. A hegedűkhöz értett a legjobban. Amikor az első néhány gyerek eltűnt, senki sem csinált nagy ügyet belőle. Ez a nagy gazdasági válság idején volt, senkinek nem volt elég pénze ételre, egy csomó gyerek tűnt el akkoriban. Megbetegedtek, elszöktek hazulról, elvitte őket valami betegség vagy az éhhalál. Ez elég szörnyű volt, de nem volt gyanús, senki sem kezdett el kérdezősködni. Csakhogy egyszer a seriff lánya is eltűnt. Ez 1931-ben történt, október vége felé. Kellan Caury soha senkinek sem ártott, de ez nem számított. Akkor is őt kapták el. Kirángatták a kis lakásából az utcára. Felgyújtották a boltját, és verni kezdték csavarkulcsokkal és fémcsövekkel. Aztán felakasztották a templomkertben, hátrakötött kézzel, egy zacskóval a fején, és a testét egy hónapig hagyták ott lógni. Amikor az apám először mesélte el nekem a történetet, nem értettem, mit akar ezzel mondani, de mire elsős vagy másodikos lettem, már tudtam. A történet tanulsága az volt, hogy nem szabad feltűnést kelteni. Nem lehet eggyel több ujjperced, és az emberek nem tudhatják meg, milyen 12

könnyedén hangolsz fel hangszereket fül alapján. Soha ne mutasd meg az embereknek, milyen a valódi természeted, különben, ha bármi baj történik, te fogsz először egy fán elrohadni. Mindenki származik valahonnan. Van egy hely, ahonnan jött. Csak van, aki kevésbé különleges helyről jött, mint mások. Én ebből az egészből semmire nem emlékszem, de a nővérem, Emma esküszik, hogy így történt, és én hiszek neki. Ezt a történetet mesélte mindig nekem, amikor éjjel nem tudtam aludni, és a folyosón át belopóztam az ő szobájába. A kisbaba a bölcsőben sír, nyugtalanul, nyűgösen. Az arca fénylik a bölcső rácsai között. A férfi – sovány, és fekete kabát van rajta – bejön az ablakon, és felveszi a babát. Átlépi a párkányt, kívülről becsukja az ablakot, és visszacsukja a spalettát is. Elment. A bölcsőben már valami más fekszik. A történetben Emma négyéves. Felkel, és kezeslábas pizsamájában odaóvakodik a bölcsőhöz. Amint bedugja a rácsok között a kezét, a kiságyban lévő valami közelebb húzódik hozzá. Megpróbálja megharapni Emmát, ezért ő kihúzza a kezét, de nem lép hátra. Egész éjjel így maradnak: nézik egymást a sötétben. Reggel az a valami még mindig ott fekszik a báránykás és kiskacsás matracon, és őt bámulja. Az a valami nem az öccse. Az a valami én vagyok.

13

NE ÁLLJ SZÓBA IDEGENEKKEL! MÁSODIK fejezet

Roswell a suliudvaron talált rám. Két perc volt a becsengetésig, már senki sem volt kint, senki nem látott. Hátamat a falnak vetve álltam ott csukott szemmel, és mélyeket lélegeztem. – Helló – szólított meg. Ott állt mellettem, de én észre sem vettem, amikor odajött. Nyeltem egyet, és kinyitottam a szemem. Az ég borús volt, még mindig szemetelt az a nyomasztó, szitáló eső. Pedig októberben nem szokott. – Helló – a hangom rekedt és zavart volt, mintha éppen akkor ébredtem volna fel. – Nem nézel ki valami jól. Hogy vagy? Meg akartam rántani a vállam, mintha már nem lenne semmi bajom, de hullámokban még mindig rám tört a szédülés. – Elég rosszul. Roswell is a falnak támaszkodott mellettem, és hirtelen biztosan tudtam, hogy meg fogja kérdezni, mi történt. Vagy legalább azt, hogy miért zihálok itt egyedül, az udvaron. Eszembe jutott, vajon látta-e a szekrényemet. Vettem egy nagy levegőt, és rávágtam, mielőtt megszólalhatott volna: – Milyen jó is, ha egy halottkisbaba-sztorit nyakon öntünk egy kis friss vérrel. Felnevetett, és a vállával megbökte az én vállamat. 14

– Na, igen. Szegény Alice nem tehet róla, hogy folyton lefullad az agya. De nekem kedvesnek kell lennem vele, ha azt akarom, hogy legyen esélyem Stephanie-nál. Ami meg Alice-t illeti, nem akar ő rosszat. És tudom én, hogy nem vagy közömbös a természeti adottságai iránt. Vele nevettem, de kicsit erőltetetten, és elég siralmasan hangzott. Még mindig émelygett a gyomrom, és féltem, hogy elhányom magam. – Figyu – Roswell hangja hirtelen komoly lett –, tudom, hogy te nem tudsz a csajokkal beszélni, tudom én. De Alice randizna veled, ha elhívnád. Csak azt akarom mondani, hogy előtted a lehetőség, ha akarsz, élj vele. Érted? Nem válaszoltam. Alice annyira őrjítőén jó nő volt, olyan tökéletes! Nagyon jó volt nézni őt a terem másik végéből. De ha arra gondoltam, hogy elmegyek vele valahová kettesben, összeszorult a torkom. A tetőn lévő hangszórókból megszólalt a csengő. Roswell felegyenesedett. – Jössz tőrire? Megráztam a fejem. – Asszem, én most inkább hazamegyek. – Akarod, hogy hazavigyelek? Megmondom Crovleynak, hogy családi vészhelyzet volt nálatok, vagy valami ilyesmi. – Kösz, nem kell. Jól vagyok. A tekintetén, ahogyan végignézett rajtam, láttam, hogy ő nincs erről meggyőződve. Megvakarta az állát, és elnézett a focipálya felett. – Akkor, gondolom, majd később találkozunk. Te elmész a temetésre? – kérdezte. – Lehet, még nem tudom. Valószínűleg nem. Bólintott. Én is bólintottam. Ott álltunk mindketten a suliudvaron, és bólogattunk, de nem néztünk egymásra. Roswell néha nagyon nehéz kérdéseket tud feltenni, de tudja, mikor nem kell tovább kérdezősködnie. Akkor sem szólt egy szót sem. Ő visszament a suliba, én pedig az udvari kapun át elindultam haza. Mire kiértem a parkolóba, távol a sulitól, a tűkkel és a vér kongó, vasszagú illatával teli ebédlőtől, már jobban éreztem magam. A fejemre húztam a pulcsim kapucniját, és lenéztem a lábamra. 15

Hogy is képzelheted, hogy valaha lesz egy normális barátnőd, kérdeztem magamtól. Különben is, mit akarhatna tőled egy olyan nő, mint Alice Harms? Annyira béna vagy! De akkor is: megérintette a karomat! A tiszta és hűvös levegőben már könnyebben lélegeztem. Fáztam, és kicsit még bizonytalanul mozogtam, de amúgy minden rendben volt. Mégsem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy mostantól minden rosszra fordul. A suliban. A világban. Alice anyja üdvözlégyeket mond, és mindenki nagyon izgatott. Keresik maguk között a démont, akit okolhatnak. Egész testemen úrrá lett a gyengeség, mintha valami betegség vert volna le a lábamról. Egy dolgot biztosan tudtam, azt, hogy most mindenáron kerülnöm kell a feltűnést. Az esőcseppek verték mellettem a járdát, és ettől, minden ok nélkül, szorongani kezdtem. Oké, a dolgok rosszul álltak, de soha nem is álltak jól. Ehhez már hozzászoktam. A baj az volt, hogy ösztönösen tudtam, hogy most minden még rosszabbra fordul majd.

† † † Előző életében Gentry igazi acélipari város volt, de négy vagy öt évtized alatt kertvárossá változott, tele családi autókkal, gondozott előkertekkel és Golden retrieverekkel. Majdnem mindenki a számítástechnikai üzemben dolgozott, alaplapokat rakott össze és csipeket csomagolt. Aki nem, az – képzettsége szerint – vagy a tejüzemben vagy a helyi gimiben és főiskolai előkészítőben töltötte a munkaidejét. A szomszédos megyékben is volt egy csomó hasonló ipari város – nagyváros nélküli kertvárosok, mindegyik egy-egy gyár vagy számítástechnikai telep köré épült. De Gentry sokkal zártabb hely volt, mint azok. Az itteniek itt születtek, itt nőttek fel, és itt is haltak meg anélkül, hogy eszükbe jutott volna elköltözni innen. Gentryben minden megvolt, amire az embereknek szükségük lehetett. A gimi a valamikori Gates-finomító szélére épült. Húsz évig a Gates volt a városka lelke, és egy csomó helyi vállalat és sportcsapat kabala még mindig ezt a nevet viseli. A második világháború után a Gates megszűnt, de jöttek a helyére először gépgyárak, később pedig 16

számítástechnikai üzemek, amik hidakat és köztereket építettek a városkában. Valamiért az összes ilyen cég úgy döntött, hogy inkább Gentryben építik fel a telephelyüket, és nem a környező nyolc vagy kilenc ugyanilyen kisvárosban. Mire én megszülettem, a Gatesfinomítót már lebontották. A legtöbb gyerek hazafelé átvágott a volt finomító telepén. A lakóházak, majdnem mind, a terület túloldalán voltak, a sulitól és az üzemektől egy szurdok választotta el őket. A gyártelepen még mindig összevissza hevertek a fűben a különböző fémhulladékok és romok, és a földet átitatta a vas. Én soha nem mentem arra. Éppen a Benthavenen gyalogoltam, ami megkerülte a volt finomító területét. Próbáltam rájönni, hogy mi is történt aznap. Valaki vérrel bemázolta a szekrényem ajtaját. A fő kérdés az volt, hogy miért. Mit tettem, amiért valaki kipécézett magának? És miért éppen most? A város mindig nagyon feszült lett, amikor meghalt egy kisgyerek. A temetés sosem volt egy jó téma. De én nagyon óvatos voltam. Majdhogynem láthatatlan. Én jól végeztem a dolgomat. Roswell pedig pontosan tudta, hogy nem leszek ott a temetésen. Persze néha el kell játszani a szerepet, még akkor is, ha éppen senki sem látja. Ezzel úgy teszünk, mintha magunk is elhinnénk azt, amit mondunk. Mint amikor a világon csak két ember tud egy titkot, de még egymás előtt is titkolóznak. A megszentelt föld nem olyan volt, mint a rozsdamentes acél vagy a vas a vérben. Azzal nem tudtam mit kezdeni. Ha csak félméternyire bemerészkedtem a templom kertjébe, a bőröm máris felhólyagosodott, mintha durván leégtem volna a napon. Volt ugyan a templom kertjének olyan része, ahová be tudtam menni – néhány raktárépület, a vasárnapi iskola épületszárnya és a temetőnek egy meg nem szentelt része, ahová az öngyilkosokat és a kereszteletlen csecsemőket temették –, de eléggé lehangolt a gondolat, hogy betegyem a lábam a templomkertbe, csak hogy megállják a temető sarkában, és onnan bámészkodjak át arra a részre, ahonnan ki vagyok tiltva. Amikor kicsi voltam, jártam vasárnapi iskolába. Az apám akkor bővíttette ki az épületet a hittantermes szárnnyal, amikor három- vagy négyéves voltam. Teljesen ésszerű építkezés volt, tényleg szükség volt 17

a nagyobb helyre, de az apámnak volt egy hátsó szándéka is. Soha nem szentelte be azt a területet. Ez az új szárny jó megoldás volt egy ideig, de most, hogy már kinőttem a hittanórákról, bele kellett mennem, hogy a lázadó gyereket játsszam, aki ellenkezik mindennel, ami a lelkész apjához kapcsolódik. Legyalogoltam a Welsh utcán, a zsákutca végéig. Ott átléptem a betonterelőkön, és továbbindultam a gyalogösvényen a fémipari salakhányó felé. Amíg még működött a finomító, a homokot és az oltott meszet egyszerűen beleöntötték a szurdokba. Évekig csak nőtt a rakás odalent, végül felverte a gaz, és néhány csenevész fa is kihajtott rajta. Ez volt minden, ami a Gates-finomítóból maradt. A megye tele volt elhagyott salakhányókkal és dombokkal, de Gentryben az általános iskolás gyerekek soha nem másztak be oda a kerítésen át. Más városok azért építettek köréjük kerítést, mert kötelező volt. Azok a salakhányók alacsonyak voltak, szürkék és unalmasak. A mienk koromfekete volt, mintha leégett volna. Nálunk azért volt körülötte kerítés, mert tényleg jobb volt távol tartani magadat tőle. Az emberek rémtörténeteket meséltek a salakhányónkról. Olyanokat, amilyeneket a tábortüzek körül szoktak, szellemekről, amik megszállták vagy kísértették az embereket, meg élőhalottakról, vigyorgó, foszló lényekről, akik visszajöttek a halálból, és a városka kihalt utcáin mászkáltak. Egyik történet sem volt hihető, de ez nem is számított. Tudtuk, hogy ezek csak mesék, de attól még nem mentünk a salakdomb közelébe. Az ösvény felkúszott a dombra, de félúton a tetejére elágazott – én lefelé ereszkedtem rajta, a gyalogoshíd felé, ami átvezetett a szurdok túloldalára. A híd közepén egy férfi állt. Ez elég fura volt, mivel felnőttek általában nem lógtak errefelé. A híd korlátjának dőlt, állát a tenyerébe támasztotta, és csak nézett maga elé. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Nem nagyon akartam közelebb menni hozzá, de el kellett haladnom mellette, ha haza akartam jutni. Különben vissza kellett volna másznom a szurdokból a domb oldalára, és körbemennem végig, a Breaker utcán. A kabátom zsebébe dugtam hát a kezemet, és elindultam a hídon.

18

– Szörnyen nézel ki – szólalt meg a férfi, amikor mellé értem. Ez nagyon különösen hangzott, egyrészt, mert gorombaság volt, pedig nem is ismertük egymást, másrészt, mert addig egyszer sem nézett rám. Hosszú kabát volt rajta, aminek rojtos mandzsettája volt, az ujjára katonai rangjelzéseket varrtak, az elején pedig egy sor lyuk volt, mintha kivágta volna róla a kapcsokat. – A szemed – fordult hirtelen felém, és egyenesen rám meredt. – A szemed sötét, mint a szén. Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy senki más nincs az ösvényen, mielőtt bólintottam volna. A szemem mindig túl sötét volt, de a vas csak rontott a helyzeten. A szédülésem már majdnem teljesen elmúlt, de még mindig sápadt voltam, és izzadtam. A férfi közelebb hajolt. A szeme körül zúzódások látszottak, olajosan csillogott a bőre. Az arca egészségtelenül sárga színű volt. – Én tudok neked segíteni. – Nem vagyok szakértő, de úgy látom, önnek egy kicsit nagyobb szüksége lenne a segítségre, mint nekem. Erre elmosolyodott, de ettől nem lett bizalomgerjesztőbb az arca. – Az én kinézetem ilyen, ez csak a származásomnak köszönhető, de te, barátom, nagyon rossz bőrben vagy. Szükséged lenne valamire, ami talpra állít. – Felemelte a kezét, és a szurdok túloldala felé mutatott, a csendes, kertvárosi lakóövezetünk és a házunk irányába. – Arra, az otthonodban rád szenvedés vár. De azt hiszem, te ezt jól tudod. A hídon dobolt az eső. Áthajoltam a korlát felett, és lenéztem a salakhányóra. Olyan mélyfekete volt, hogy majdnem láthattál benne más színeket is. A szívem sokkal nyugtalanabbul kalapált, mint szerettem volna. – Nem érdekel – jelentettem ki. A szám teljesen ki volt száradva. Zordan bólintott. – Majd fog. Ez nem hangzott sem fenyegetésnek, sem figyelmeztetésnek. A hangja teljesen színtelen volt. Elővett egy zsebórát, és elfordult tőlem. Felpattintotta a fedelét, de a szemét nem vette le a salakhányóról. Talán egy perc múlva erőt vettem magamon, és elaraszoltam mellette. Vigyáztam, nehogy a vállam hozzáérjen az övéhez. Átértem 19

oda, ahol az ösvény felvezet a szurdok túloldalán, és belefut az Orchard és a Concord utcák kereszteződésébe. Csak mentem egyenesen, és nagyon igyekeztem, hogy ne hatalmasodjon el rajtam a pánik. Egy hang bennem azt súgta, hogy a férfi követni fog, ott jön mögöttem, de amikor hátrafordultam a híd felé, nem láttam ott senkit. A Concord utcán minden ház kétemeletes volt, hosszú, a három oldalt bekerítő, széles tornáccal. Tőlünk háromháznyira Feely asszony kint volt a kertben, egy patkót szögelt éppen a tornáca kerítésére. Ősz haja az egész fején göndör tincsekbe volt sütve, akár egy pudli kutya szőre. Sárga esőköpenyt hordott. Hátranézett a válla felett, elmosolyodott, és integetett, amikor meglátott. Azután visszafordult, és tovább szögelte a patkót. Mintha a vas megvédené valami nagy és rémisztő szörnyetegtől. Továbbindultam, hazafelé, a kalapácsütések hangja végigkísért az úton.

20

SZIVDOBBANÁS HARMADIK fejezet

Amint

beléptem az előszobába, ledobtam a táskámat, és

lerángattam magamról a kapucnis pulcsimat. Az ujja tiszta vér volt. Eszembe jutott, hogy kidobjam a kukába úgy, ahogy van, de ez az apámnak biztosan nem tetszett volna. A mosókonyha egy kis fülke volt, ami az előszobából nyílt. Nem szerettem oda bemenni. A mosógép és a szárító is rozsdamentes acélból volt, a kis fülkébe pedig mindig beragadt a levegő, ezért nekem mérgező szag volt odabent. Egy pillanatig fontolgattam, hogy most ennek ellenére elindítom a mosógépet, de csak attól, hogy megálltam a mosókonyha nyitott ajtajában lüktetni kezdett a vér a fülemben. Összegöngyöltem a pulcsit, és az emlékezetembe véstem, ne felejtsem el megkérni Emmát, hogy mossa ki nekem. Főzőmosásban. Fehérítővel. A ruhát begyömöszöltem a szennyes kosárba, és a konyhába indultam. A ház hátsó részéből már hallottam a billentyűzetkopogást. Az anyám az irodájában volt, és a számítógépén dolgozott. – Mackie – kiáltott ki te vagy az? – Én. – Az apád ne lássa meg, hogy lógsz a suliból, oké? – Oké. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, és leültem az ebédlőasztal mellé. A terítőt bámultam, próbáltam valami rendszert felfedezni a skót kockás mintában. A piros után fekete, megint piros, fehér, zöld, itt elvesztettem a fonalat. 21

Ebbe annyira belemerültem, hogy észre sem vettem, amint Emma belépett a konyhába. Megijedtem, amikor a kezét a vállamra tette. Elkezdtem mondani neki valamit a mosásról, de félbehagytam, mert észrevettem, hogy nincs egyedül. Egy magas, komor tekintetű, hosszúkás, csontos arcú lány volt vele. Emma kihozott a kamrából egy üveg mogyoróvajat, és felkapott egy műanyag kenőkést. – Helló, csúfság – szólt, és összeborzolta a hajamat. – Korán hazaértél. – Majd a dolgozószoba felé pillantott, és nagyon halkan, szinte tátogva megkérdezte: – Jól érzed magad? Felemeltem a kezem, és meg-megbillentettem, jelezvén, hogy se jól, se rosszul. – Neked nem kellene most növénytanon lenned? – kérdeztem. Emma tizenkilenc éves volt, és nem az a fajta lány, aki lóg a suliból. A főiskolai előkészítő minden egyes kurzusára beiratkozott, már-már rémisztő volt, hogy milyen szorgalmas. – Cranston professzor elengedett minket, hogy legyen időnk a páros feladaton dolgozni – a műanyag késsel a másik lány felé bökött. – ö itt Janice. Janice leült velem szemben az asztalhoz, és összekulcsolta a kezét. – Szia – köszönt. A haja piszkosbarna színű volt, és vad, kócos tincsekben lógott az arca két oldalán. Én biccentettem, de nem szóltam hozzá. Olyan vizslató tekintettel nézett rám, mintha valami vizsgálati tárgy lennék a laboratóriumban. Egy tűre felszúrt bogár. Hatalmas, sötét, mély szeme volt. – Miért hív csúfságnak? Vannak emberek, akik a legkínosabb helyzetekből is ki tudják vágni magukat egy-egy frappáns válasszal. Én nagyon nem ilyen voltam. Ehelyett inkább a kézfejemre meredtem, és vártam, hogy Emma közbelépjen, átvegye a szót, és megmentsen. Emma nagyszerűen tudott hazudni, ö volt az „az öcsém normális", „az öcsém csak szégyenlős" kijelentések mestere. Az öcsém beteges, az öcsém allergiás, az öcsémnek mononukleózisa vagy ételmérgezése van, 22

az öcsém influenzás. Ezekben a legnagyobb, legmocskosabb hazugság az volt: „az öcsém". Emma, ahogy mindig, most is időben megérkezett. Hátulról a fejemre tette az állát. Nagyon finom, puha haja volt. Néhány tincs kibújt a hajgumijából, és lelógott, csikizte az arcomat. – Ő volt a legrondább kisbaba, akit életedben láttál. Komolyan, tiszta sárga volt, és ráncos. És azok a fogak! – felegyenesedett és az iroda ajtaja felé fordult. – A teljes fogsora kint volt, igaz, anyám? – Éppen úgy, mint III. Richárdé – kiabált vissza az anyám. Janice még mindig engem nézett, előrehajolva az asztalon, mintha egy üres tányér lenne előtte, ő meg éhezne. – Hát, most már nem csúf. – Felmegyek a szobámba – toltam ki magam alól a széket. Odafent ledobtam magam az ágyamra, de sehogyan sem találtam kényelmes helyzetet. Úgy éreztem, mintha bogarak mászkálnának a bőröm alatt. Az a férfi, ott, a hídon rám várt. Rám, nem akármelyik gyerekre, aki arra járt a hídon. És úgy nézett a szemembe, mintha keresne a tekintetemben valamit. Még mindig fáztam és remegtem a vér miatt. Rosszabbul éreztem magamat, mint azelőtt. Rosszabbul, mint valaha. Végül csak feltápászkodtam, a szekrényemhez léptem. Elővettem a basszusgitáromat meg az erősítőmet, és bedugtam a fejhallgatómat. Black Beauty húrokat használtam a gitáron, és kiszedtem a bundok érintőit a nyakáról. A gyors számokhoz pengetőt használtam, a lassúaknál pedig a műanyag burkolatuk miatt nem égették az ujjaimat a húrok. De valószínűleg még akkor is nyúztam volna, ha rendes, fémhúrokon kell játszanom. Bármit megtettem volna azért, hogy halljam, hogy érezzem azt a mély rezgést. Sokszor csak ez segített kikapcsolni. Ha játszottam, minden félelmem és aggodalmam egy csapásra eltűnt. Játszottam olyan dalokat, amiket hallottam, és olyanokat is, amiket én írtam. Kipengettem magas, tiszta hangokból álló meneteket, amik sokáig csengtek még bennem, és mély hangokat, amelyek nehezen cammogtak egymás után, és újra meg újra visszahanyatlottak önmagukba. 23

Sokáig zenéltem, míg furcsa érzésem támadt. Olyan volt, mintha valaki figyelt volna, hallgatta volna, amit játszom. Nem úgy, ahogyan a ház figyel, vagy Emma hallgatózik a hallban. Úgy éreztem, mintha közönség előtt játszottam volna. Levettem a fejhallgatót, és az ablakhoz mentem, de nem láttam az udvaron senkit. Sokkal jobban elszaladt az idő, mint gondoltam, odakint már sötétedett. Végignéztem a gyepen és a bokrokon, de hülyeség volt azt képzelnem, hogy valaki hallgatja, amit játszom. Tiszta nevetséges. Én voltam ott egyedül, és a zene csak a fejhallgatómban szólt. Visszaültem az ágyra, és felvettem a Gibsonomat. Egy basszusfutamba kezdtem, ami kiteljesedett, visszahullott, majd tovább áradt, amíg eggyé nem vált a szívverésemmel. Arra ébredtem, hogy valaki a nevemet kiabálja. Lecsusszantam az ágyról, és kibogoztam a körém tekeredett kábeleket. A fejhallgatóval a fülemen aludtam el. A lábamnál zümmögött az erősítő. Odakint az ég már sötét volt. A ház ragyogóan világos volt. Ez azt jelentette, hogy az apám is otthon volt. Az ő mániája ez a fényár. Ha talál egy villanykapcsolót, amit fel lehet kapcsolni, akkor azt ő megteszi. Be kellett csuknom a szememet, amikor kiléptem a folyosóra, olyan vakítók voltak a lámpák. – Malcolm – kiáltott a konyhából. – Gyere ide, légy szíves! Hunyorogva, a kezemmel takarva felülről a szememet, lementem a konyhába. Az apám az asztalnál ült. Az arckifejezése és a nyakkendője alapján láttam, hogy nemrég ért haza a templomból. Natalie Stewart temetéséről. Az arca kerek volt, és általában kedves, de most volt az arckifejezésében valami nyers. Meg akartam kérdezni, milyen volt a temetés, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Apám egy kazal régi prédikációjegyzet között lapozgatott, és megjegyzéseket írt hozzájuk. A zakója a szék támláján lógott. Amikor beléptem, az apám felnézett, de nem tette le a tollat. Fáradtnak és ingerültnek tűnt, mint aki már alig várja, hogy véget érjen a nap. – Szeretnél nekem mesélni valamit arról, hogy miért hívtak fel ma délután a sulidból? – kérdezte. – Vérvétel volt, és... 24

Az arcomat fürkészte, és az ujjai között lassan görgette a tollat. – Éppen ma nagyon nem kellett volna felhívnod magadra a figyelmet. Gondolom, az ilyesmit előre bejelentik. – Megfeledkeztem róla – válaszoltam. – De ez nem olyan nagy szörnyűség! – Malcolm – szólt. – Neked az egyetlen feladatod az, hogy ne mutasd meg nekik. Leszegtem a fejem és a linóleumra meredtem. – Nem mutattam... – Egy pillanat múlva felemeltem rá a tekintetemet. – Nem mutatom meg. Szépen összerendezte a prédikációit, a lapok széleit tökéletesen összeillesztette. Felállt, és a konyhaszekrényhez lépett. Elővett egy műanyag kést, és darabolni kezdett vele egy almát. Meg akartam kérdezni tőle, miért nem harapja azt az almát, mint minden más, normális ember, de nem szóltam. Mindenkinek megvannak a maga mániái. Egy ideig nyiszatolta az almát, majd ingerülten a mosogatóba hajította a kést. A műanyag pattogott és csörgött egy ideig, majd félbetört. – Miért nincs ebben a házban egy rendes hámozó kés? – fakadt ki. – A jó kések fent vannak a szekrényben, a hűtő felett – jegyeztem meg, amikor üres tekintettel rám nézett. Az anyám úgy pakolta ide-oda az evőeszközöket a konyhában, mintha sakkozna velük. Néha egyszerűen kidobta őket. Nálunk minden, ami nem lehet fából, műanyagból vagy kerámiából, az alumínium. Ami meg nem alumínium, azt eldugja. Apám kinyitotta a konyhaszekrényt, turkált egy ideig az acél evőeszközök között, majd előhúzott egy hámozó kést, és visszatért a konyhapult mellé. A hátát néztem, miközben ő az almát hámozta. A válla feszes volt. Az illatában keveredett a borotválkozás utáni arcszesz és az a kemény, éles szag, amit mindig éreztem rajta, amikor ideges volt. – Missy Brandt azt mondta – kezdte anélkül, hogy visszafordult volna felém –, jó lenne, ha valaki időről időre be tudna menni hozzá a

25

vasárnapi suliba, segíteni az ovis csoportban. Arra gondoltam, te bejárhatnál. Lenne hozzá kedved? Volt egy olyan érzésem, hogy Missy semmi ilyesmit nem mondott, és ez az egész az apám ötlete volt, ő pedig beleegyezett, mert mi mást tehetett volna, amikor a lelkész megkéri, hogy foglalja le néha a furcsa fiát. Amikor egy szót sem szóltam, hátranézett rám a válla felett. – Valami baj van? Én azt gondoltam, ez egy jó megoldás, így lenne egy hivatalos helyed a gyülekezetben. Összeszorítottam az öklömet, hogy a körmöm belevágott a tenyerembe, és igyekeztem uralkodni a hangomon. – De az annyira... zajos. – Lehet, hogy kell néhány hét, amíg megszokod, hogy gyerekek között vagy, de biztos vagyok benne, hogy élvezni fogod. Csak ki kellene próbálnod – megcsóválta a fejét. – Ez a baj veletek. Ha van egy helyzet, te és az anyád... első dolgotok az, hogy kitaláljátok, miért nem jó, ahelyett, hogy adnátok a dolgoknak egy esélyt. Hátha kiderül, hogy jók! Újra kikötöttünk ennél a kellemetlen, családmegosztó témánál. Az egyik oldalon állt a pesszimista, realista anyám, a másikon pedig az apám és Emma, akiket fűtött a világjobbító szándék. Én nem tudtam melléjük állni, mert nem tudtam hinni a világmegváltásukban. Pedig szerettem volna. Elkezdtem a terítő szélét tépkedni, de gyorsan abbahagytam, mert ez úgy nézett ki, mintha bizonytalan lennék. Pedig nem voltam az. Nagyon komolyan gondoltam, amit mondani akartam neki. Csak nem akartam kimondani. – Apám, ez nem arról szól, hogy adok-e egy esélyt neki, vagy sem. Egyszerűen csak ez a valóság, és ez nem fog varázsütésre megváltozni. A tény az, hogy én soha nem fogom tudni úgy élni az életemet, mint a többiek. Az apám az ablak felé fordult, úgy, hogy ne láthassam az arcát. – Soha többé ne mondj ilyet! Nem te vagy a hibás. Hátraejtettem a fejem, és becsuktam a szemem. Éles, lüktető fájdalmat éreztem a mellkasomban, mintha valaki újra és újra megütne. 26

– De miattam van. Még te sem úgy kezelsz engem soha, mint Emmát. Erre az apám hirtelen, élesen fújt egyet, majdnem úgy, mintha nevetett volna. – Te teljesen más vagy, mint Emma. Mindent elkövetek, hogy rájöjjek, hogy neked mire van szükséged. De ez nehéz. Soha nem tudom pontosan, hogy mit tegyek. De ettől még próbálkozom. Ennél többet nem is tudunk csinálni. Csak próbáljuk azt tenni, ami a legjobb. Azt akartam válaszolni neki, hogy a legjobb az lenne, ha csak azt csinálnánk, amit lehet, és nem bíznának rám egy csapat kisgyereket. De ekkor megjelent Emma. Átvágott az ebédlőn, a hűtőhöz ment, és kinyitotta. Én csendben maradtam, és az apám sem fordult felénk, továbbra is az ablaknál állt, háttal nekünk. Emma matatott egy ideig a zöldségek között, majd felénk fordult. – Nem kellett volna ilyen barátságtalannak lenned Janice-szel! Először azt hittem, nekem mondta. Az apám letette a kést, és ránézett. – Tudod jól, hogy vannak szabályaink a váratlan vendégeket illetően. Tényleg vannak szabályaink. Nagyon sok van belőlük. Roswell átjöhet, amikor akar, mert az apám megbízik benne. De más ismerősöknek feltűnhet, hogy a konyhánkban nincsenek fémeszközök és konzervek sem. Az apám beletúrt a hajába. – Kérlek szépen, mindkettőtöket. A családunk ebben a közösségben nagyon szem előtt van, ezért gondosan ügyelnünk kell a képre, amit kifelé mutatunk. Emma becsukta a hűtőt. Erősen. – Miféle képre? Nem hoztunk rád szégyent. Janice csak azért jött, hogy átbeszéljük a vetőmagos kísérletünket. – Ez nem a legmegfelelőbb hely arra, hogy együtt tanuljatok. Találkozhatnátok, inkább mondjuk a könyvtárban, nem? Emma csípőre tette a kezét. – Sajnos a könyvtár szabályzata tiltja, hogy az olvasótermekben csíráztató tálcákat helyezzünk el.

27

– Nos, akkor mehetnétek abba a kedves kis könyvesboltba a belvárosban. Vagy a kávézóba. – Apa! Ott álltak egymással szemben, és egyikőjük sem szólt egy szót sem. Ők voltak a család hangos tagjai, mindig kiabáltak vagy hangosan kacagtak. Az jutott eszembe, milyen furcsa, hogy ők fejlesztették tökélyre a hangtalan veszekedés technikáját is. Már azzal is tudtak kommunikálni, ahogyan a levegőt vették és kifújták. Az apám fújt egyet, Emma pedig elhúzta a száját, és elfordult. Ott állt a hűtő előtt, és a földre szegezte a tekintetét. Aztán egyszer csak előrelendült, és átölelte apámat, mintha bocsánatot kérne. Csak álltak, egymást átkarolva, és én pontosan tudtam, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy apám viszonozza-e az ölelését. Emma apám pólójába fúrta az arcát, és megszólalt. – Jó lesz, ha visszateszed azt a kést, ha végeztél. Anya utálja, ha rendetlenséget hagyunk a konyhában. Apám felnevetett, és játékosan megcsapta Emmát a konyharuhával. – Én pedig biztosan nem szeretnék olyat tenni, amit az anyátok utál! – Ne is, ha kedves az életed! Emma kinyújtotta felém a kezét, és beletúrt a hajamba. Közben azonban végig apámra nézett. Aztán megfordult, és kilejtett a konyhából. Apám utánanézett. Közöttük volt egy olyan kapcsolat, amit én soha nem érthettem meg, de nem is élhettem át. Apám a pulton hagyta a széttrancsírozott almáját, és leült velem szemben az asztalhoz. – Nem akarom én megkeseríteni az életedet. De tudod, mennyire fontos, hogy ne figyeljen ránk fel senki. – Van olyan, aki elájul, ha vért lát. Ebben nincsen semmi különös. Ráhajolt az asztallapra, hogy egyenesen az arcomra tudjon nézni. A szeme zöld volt, mint a friss fű, a haja pedig mosogatólé-barnából őszbe fordult. Nagy tehetsége volt ahhoz, hogy nagyon jónak látsszon azok szemében, akiknek nem kellett vele élniük. Mindenki azt gondolta, hogy bármivel fordul is hozzá, neki lesz valami megnyugtató válasza. – Te nem engedheted meg magadnak, hogy olyan légy, mint egyesek! Neked olyannak kell látszanod, mint a többség. Nem azt 28

mondom, hogy az emberek rosszak. De ez egy nagyon ideges és babonás kisváros, és most egy ideig még rosszabb lesz minden. Egy család ma temetett el egy kislányt. Ezt te is tudod. – Megenyhült az arca. – Elájultál? – Nem. Csak ki kellett mennem a friss levegőre. – Meglátott valaki? – Roswell. Apám hátradőlt a széken, a kezét összekulcsolta a feje mögött, és az arcomat fürkészte. – Biztos vagy benne, hogy senki más nem látott meg? – Biztos. Csak Roswell. Egy pillanat múlva bólintott. – Jól van. – Vett egy mély levegőt, és még egyszer mondta, mintha ezzel eldöntött volna valamit. – Jól van. Igazad volt, ez nem olyan nagy szörnyűség. Bólintottam. A padlót néztem, és a csillogó, gránit konyhapultot. Ha csak a konyha alapján értékelné valaki a családi kapcsolatainkat, azt mondaná, olyan, mint egy sitcom. Óvatosan az asztalra könyököltem, mintha előbb ellenőrizném, hogy elbírja-e a súlyomat. Az apám arcszeszének illata olyan erős volt, hogy betöltötte az egész számat. Csak nehezen tudtam nyelni. A falon halkan ketyegett az óra, a kismutatója tizenegy felé araszolt. Nem, ez nem volt nagy szörnyűség. Attól eltekintve, hogy valaki azt karcolta a szekrényemre, hogy torzszülött. De ezt nem mondhattam el. Úgysem tudtam volna elmagyarázni neki, hogy a szabályai és az óvintézkedései nem érnek semmit. A szekrényre írt szó attól még igaz volt.

29

GENTRY ÉJJEL NEGYEDIK fejezet

Hason feküdtem az ágyamon. A ház zajai mind ismerősek voltak. A hűtő, a légkondi zúgása, az emeleti vécé folyamatos csöpögése. Hallottam, ahogy odalent nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Borítékok susognak, ahogy az előszobaasztalra hullnak. Kulcs kattan. Nincs cipőcsoszogás. Az anyám gumitalpú, fehér nővércipőt hord. Teljesen nesztelenül jár benne. – Sharon – szólt az apám. Úgy hallatszott, még mindig a konyhában van. – Ide tudnál jönni, kérlek? Az anyám válaszolt valamit, de nem értettem, hogy mit. Biztosan azt mondta, hogy nem, mert egy perccel később megnyitotta a zuhanyt. Mindig azonnal lefürdik, amint hazaér, mert a munkahelyén vérben tapicskol. És mert egész nap acéltárgyakat fogdos. A hátamra fordultam, és a lámpát bámultam a plafonon. A forgó ventilátor lapátjainak az árnyéka olyan volt, mint a szitakötők szárnya. Végül kinyitottam az ablakot, és kimásztam a tetőre. Innen, a magasból beláttam a kertünket és az egész környéket. Előrehajoltam, és a könyökömet megtámasztottam a térdemen. Az eső már elállt, de az égből még mindig szitált a finom, hűvös köd. Az utcán sorakoztak a motorok, autók és tűzcsapok. A Wicker utcában az utat végig fák szegélyezték. A város bűzlött a vastól, de alatta éreztem a könnyű, élő, zöld illatot. A szobám előtt, a folyosón valaki végigcsoszogott a szőnyegen. Aztán hallottam a halk, óvatos kopogást. Megfordultam, és behajoltam az ablakon. – Igen? Nyílt az ajtó, és belépett Emma. A haja fel volt csavarva kontyba. Már pizsamában volt, a lábán az a borzasztó, bolyhos papucs. Fellépett 30

az ágyamra, és nagy nehezen kimászott az ablakon. A két karját kitartva, egyensúlyozva, a fenekén lecsúszott a tető lejtőjén, és mellém telepedett a nedves cserepekre. Néztük az utcát. Emma nekem dőlt, és a vállamra hajtotta a fejét. A feje búbjára támasztottam az államat. – Jól összekaptatok apával. – Csak kisebb nézeteltérés volt. Az ő nézetei szerint én megszegtem egy nagyon fontos szabályt, az én nézetem szerint meg ő viselkedett úgy, mint egy őrült. A végét meg láttad. Sajnálom. Megráztam a fejemet. – Nem volt dühös. Csak azt akarja, hogy még észrevétlenebb maradjak. A mai kislány miatt. Vagy Kellan Caury miatt. – Te jó ég, bárcsak ne hozná fel folyton! Azzal nem sokat segít, ha ősi horror történetekkel rémisztget téged. Végigsimítottam a tetőn. Érdes volt, és tele galvanizált fémszögekkel. Ahhoz éppen eléggé égetett, hogy elvonja a figyelmemet. – Most nem mesélte el. De ez járt a fejében. Az a lány a suliban, Tate. A kislány nővére volt. Emma bólintott, és felemelte a fejét a vállamról. A levegő hűvös volt. Átkarolta a térdét, hogy kevésbé fázzon. – Nem könnyű apának. – Már egyáltalán nem ért hozzám, a hangja furcsán csengett. – Anyának is nehéz. Ezek szerint nekem is nehéz kellene, hogy legyen, de én nem tudom ezt úgy átérezni, ahogyan kellene. Te vagy az egyetlen öcsém, érted? A zoknimra szegeztem a tekintetemet. Tiszta kátrány volt a tető zsindelyétől, és egy csomó kosz ragadt bele. – Most hadd ne beszéljünk erről, jó? Emma vett egy mély lélegzetet, és felém fordult: – Már belefáradtam, hogy soha nem beszélünk erről. Észrevetted, hogy milyen elkeseredetten tesz úgy mindenki ebben a városban, mintha semmi gond nem volna? Bólintottam, és le kellett nyelnem a megjegyzést, hogy sokszor sokkal egyszerűbb így minden. Inkább csak a cserepeket kaparásztam. Emma keresztbe fonta a karját a mellén. 31

– Nagyon hasonlítottál rá. Én összehúztam magam, pedig nem akartam. Emma az öccséről beszél, akivel együtt kellett volna felnőnie. Akárhányszor csak rá gondoltam, mindenem elnehezedett, mintha mozdulni sem tudnék. Emma csak folytatta, elgondolkodva: – Ő is szőke volt, azt hiszem. Mint te. Azt tudom, hogy kék szeme volt, mert az elején a te szemed is az volt. Aztán a kékség csak úgy kikopott belőle. Vagy kifolyt. Vagy valami ilyesmi. Lehet, hogy ez valami varázslat volt, vagy micsoda. Egy nap aztán a kék szem eltűnt, és ott voltál te. – De igazából ugye nem emlékszel rá, hogy milyen volt? Emma lenézett a kezére. – Nagyon kicsi voltam még – szólalt meg egy kis idő után. – Nem nagyon tudom megmondani, mi volt azelőtt, és mi azután. Emlékszem dolgokra, és igazából nem tudom, hogy az ő volt-e, vagy te. Az ollóra tisztán emlékszem. Anyám egy ollót kötött a bölcső fölé egy szalaggal. Az szép volt. Eszembe jutottak a régi, babonás módszerek. A trükkök, amelyekkel meg akarták védeni a jószágokat és a házat. Egyértelmű volt, egyre inkább, hogy nem működtek. Emma sóhajtott. – Azt hiszem, egyáltalán nem emlékszem rá. Csak azokra a dolgokra, amiket anyánk csinált, hogy megvédjen. Felhúzta az egyik térdét, hogy át tudja karolni. A kontya kezdett kioldódni. Húzogatni kezdte az egyik elszabadult tincset. Nagyon magányosnak tűnt ekkor, mint egy világítótorony. És szomorúnak, akár egy apáca. El akartam neki mondani, hogy szeretem őt. Nem azzal a bonyolult szeretettel, amit a szüleim iránt éreztem. Egyszerűen csak szerettem, magától értetődő módon. Ezen soha nem kellett gondolkodnom. Éppen úgy szerettem őt, ahogy lélegeztem is. Újra felsóhajtott, és rám nézett. – Mi van? Miért nézel rám így? Megvontam a vállamat. Az érzés egyszerű volt, de leírni azt annál nehezebb. 32

Hosszan nézett engem. Aztán megsimította az államat. – Jó éjt, csúfság. Fejjel előre mászott be az ablakon, és úgy érkezett az ágyamra, hogy a két lába még kint kalimpált. A papucsa koszos lett. Utána akartam nyúlni, hogy belecsípjek a bokájába, de inkább nem tettem. Alattam a környék csendes volt. A tenyerembe támasztottam a fejem, és végignéztem az utcán. Gentrynek két arca volt, és éjjelente mindig jobban láttam a másodikat. Ez ugyan a gondozott előkertek és parkok kellemes kertvárosa volt, de emellett a titkok városa is. Ahol az emberek ellenőrizték a zárakat lefekvés előtt, és ahol az anyák közelebb húzták magukhoz a gyerekeiket a boltban. Itt mindenki lópatkót akasztott az ajtaja fölé, a szélhárfák helyett pedig kis fémharangokat a tornácra. A nyakukban a kereszt nem aranyból készült, hanem rozsdamentes acélból, mert az arany nem védte meg őket az olyanoktól, mint én. A bátrabbak néha kvarckövet vagy polírozó követ ástak el a hátsó kertben, vagy éjszakára kint hagytak egy tál tejet – egy kis háztáji adományt a sötétben leselkedő lényeknek. Ha erre valaki rákérdezett, csak legyintettek és nevettek, de tovább folytatták, elvégre sosem lehet tudni. Mert olyan helyen éltünk, ahol az emberek éjszakára égve hagyták a teraszon a lámpát, és nem mosolyogtak rá az idegenekre. Mert amikor kitettek néhány követ a gólyahír közé a virágágyásba, a tavaszi fagyok sosem károsították meg a fáikat, és az ő kertjük lett a legszebb. És leginkább azért, mert itt az éjszakák az árnyakról és az eltűnt gyerekekről meséltek, de az itt lakók soha még csak nem is beszéltek róluk. Csak hosszú idő után másztam vissza a szobámba. Az ablakot nyitva hagytam, hogy kapjak levegőt. A házban nem volt olyan rossz, de azért nehéz volt elaludnom, mert a levegőben szögek és csavarok szaga terjengett. Hűvös fuvallat lebbent be az ablakon. Megborzongtam, és jobban bebújtam a takaró alá. A kertben kabócák ciripeltek, és a fák ágai egymáshoz verődtek a szélben. Az út menti magas fűben egerek motoztak, az éjjeli madarak csiripelése pedig olyan volt, mint a

33

csikorgó fogaskerekek hangja. A fejemre szorítottam a párnát, hogy kizárjam a zajokat. Így csak tompán hallottam a kert hangjait. Azon tűnődtem, vajon Roswell mit hallhat. Vagy a többiek. Bárki más, aki nem én vagyok. Roswell gondtalanul sétálhatott be a tanterembe, az ő figyelmét nem vonta el a légkondi hangja vagy a papírlapok suhogása. Nekem meg kellett tanulnom, hogy ne rezzenjek össze, amikor valaki becsuk egy ajtót vagy leejt egy könyvet – mert lehet, hogy a zaj nem volt elég hangos ahhoz, hogy bárki mást megijesszen. Ilyen volt az élet Gentryben. Suliba jártam, és igyekeztem beolvadni a tömegbe ebben a világban, ahol mindenki hajlandó volt nem tudomást venni azokról a dolgokról, amelyek nem illettek a képbe. Ahol mindenki félrefordította a fejét, ameddig eljátszottad a szerepedet. Mert különben hogyan élhették volna a rendes kis kertvárosi életüket? Lehet, hogy nekik nem is volt ez olyan nehéz. Néha meghalt egy gyerek. Megbetegedett, egyre rosszabbul lett, és senki sem tudta kideríteni, hogy mi a baja. Lehet, hogy megmérték a környezetszennyezést, és a talajvízre kenték az egészet. Az ólomra vagy valami mérgező szivárgásra, ami a hányóból jött. Natalie Stewart csak egy újabb áldozat volt, akit elhantoltak a Welsh utcai temetőben. Az apám állt a feje felett. Ez szomorú volt. Ismertem a forgatókönyvet, tudtam, mit kell éreznem, de ahányszor megpróbáltam magamból valami bánatot vagy részvétet kicsikarni, akár csak az udvariassági formulák szintjén is, mindig Tate-et láttam magam előtt, ahogy az ebédlőben ül, egyedül. És amikor ez jutott eszembe, nem bánatot éreztem, hanem magányt. Láttam magam előtt a sok üres széket körülötte, és nem gyászoltam a húgát. Ez csak ugyanaz a tompa fájdalom volt, mint amit én nap, mint nap átéltem. Az igazság az, hogy meg lehet érteni a várost. Megismerheted, szeretheted vagy akár utálhatod is. Hibáztathatod vagy megsértődhetsz rá, úgysem változik meg ettől semmi. Végül is te is csak egy vagy a lakói közül.

34

A SKARLÁT BETŰ ÖTÖDIK fejezet

Egész pénteken hűvös és szürke volt az idő. A véradó állomást aznapra már eltakarították, de én még elég gyengének éreztem magam, ezért be sem tettem a lábam az ebédlőbe. A főbejáratnál, az előcsarnokban az ablakokon csorgott az eső, úgy nézett ki, mintha leolvadna az üveg. A délelőttömet azzal töltöttem, hogy elkerüljek mindent és mindenkit. Kitértem a tömeg és a beszélgetések elől, és azok elől is, akik megkérdezhették volna, hogy miért mászkálok egész nap úgy, mint egy zombi. Ez utóbbi főleg Roswellt jelentette. De a negyedik óra utánra már kifogytam a kifogásokból, hogy miért nincsen nálam a suhs cuccom, és el kellett mennem érte a szekrényemhez. Nagyon nem vártam ezt a pillanatot. A torzszülött szó azonban már nem volt az ajtón. Helyette egy fura, csavarodó minta díszelgett rajta. A festéket lekaparta valaki, pókhálószerű, vékony vonalakban, amelyek szanaszéjjel futottak onnan, ahol a véres, vádló szó volt egy nappal azelőtt. A minta néhol feketére volt satírozva, máshol pedig vastagon, hólyagosan fehérre kenve. – Helyrepofoztuk a szekrényedet – lépett a hátam mögé Danny. Mellette Drew bólintott, és megmutatta a fekete filctollat és a fehér hibajavítót, amit a kezében tartott. Jobban megnéztem a csavargó, körkörös mintát. A szélén a hibajavítóval gondosan átkenték a fekete filccel festett részt, majd lekaparták a fehér festéket, hogy kilátsszon a sötét szín. Ettől az egész kísértetiesen kacskaringós lett. Ahhoz képest, hogy el kellett tüntetniük a korábbi rongálás nyomát, és csak egy filctollal meg hibajavítóval dolgoztak, nagyon is szép alkotás lett. 35

Danny a vállamra támasztotta a könyökét. – Nem akartuk elfojtani az önkifejezésedet, vagy mit, de azt gondoltuk, hogy ha túl korán ilyen erős szavaival reklámozod magad, akkor lehet, hogy néhányan rossz szemmel néznek majd rád. Mindketten nagyon komoly, kifejezéstelen arccal néztek rám, mintha igyekeztek volna titkolni, hogy milyen elégedettek magukkal. Drew újra meg újra feldobta a hibajavítós flakont, és elkapta. A két oldalamon álltak, és várták, hogyan reagálok. Legszívesebben kimutattam volna, mennyire megkönnyebbültem, és milyen hálás vagyok nekik. Ehelyett csak annyit mondtam: – Köszi. Danny oldalba bokszolt. – Ne köszönj semmit! Neked kell majd hatvan dolcsit fizetned a sulinak, hogy kijavítsák. Ha előző nap nem lett volna nyilvánvaló, mára az lett, hogy a suliban Tate Stewart került a figyelem középpontjába. Ahogy végigment a folyosón, el a diákok csoportjai mellett, a többiek összesúgtak a háta mögött. Mindenki őt nézte, de nem együtt érző pillantásokkal. Titkon, alattomosan és kíváncsian megbámulták. Az összes szünetben őt nézték az emberek, és közben úgy tettek, mintha nem is vennék észre. De úgy látszott, ez Tate-et nem zavarja. Úgy vágott át a tömegen, mintha egyedül lenne. Mintha a pletykák és a kíváncsiskodó pillantások nem érnének el hozzá. A szeme félig csukva volt, az arca zárkózott, de látszott a száján valami, ami miatt megsajnáltam, ö maga nem tűnt szomorúnak, és ettől az egész még nyomasztóbb lett. Tate-et soha nem érdekelte igazán, hogy mit gondolnak róla a többiek. Nem törődött vele, hogy szeretik-e vagy sem, nem próbált meg jó benyomást tenni másokra. Egyszer, hetedikben például csatlakozott a fiúk baseballcsapatához, csak hogy bebizonyítsa, hogy a tesitanár nem állíthatja meg őt. Pedig a csapat tökbéna volt. Ahogy azonban telt a délelőtt, egyre erősebben szorította össze a száját. Furcsa hangulat áradt belőle, majdnem olyan volt, mintha folyamatosan töltődött volna elektromossággal. Sűrűsödött körülötte a

36

levegő, és érezhető volt, hogy mindjárt felrobban, de irodalomóráig nem történt semmi, ami begyújthatta volna. Éppen a romantika korszakát zártuk le, Nathaniel Hawthorne regénye, a skarlát betű volt soron. Brummel tanárnő magas, szikár nő volt. Szőkített haja és egy csomó különböző kardigánja volt. Érthetetlen izgalomba tudott jönni olyan regényektől, amiket épelméjű ember csak úgy soha nem olvasna el. A terem elejében állt, és tapsolt, mert folyton tapsikolt. – Oké, ma a bűnről fogunk beszélni, és arról, hogyan bélyegzi meg Pearl létezése Hestert, sokkal erősebben, mint az A betű. Ez leginkább abból látszik, hogy a falubeliek közül sokan azt gondolják, Pearl az ördög gyermeke. Megfordult, és felírta a táblára: Pearl mint a bűn megtestesülése. – Kifejtené ezt nekünk valaki? Senki sem akarta ezt kifejteni nekünk. Az előttem lévő padban Tom Ritchie és Jeremy Sayers egy papírgalacsin focilabdát gurigattak ideoda, és némán, de vadul éljeneztek, ahányszor csak egyikőjük betalált a kapuba, ami a másik tenyere volt. Alice és Jenna még mindig Tate-et bámulták és sugdolóztak. Néha eltakarták a kezükkel a szájukat, mintha valami olyan szörnyűséget mondtak volna, amit nem engedhettek szabadon a levegőbe. Ilyenkor jelentőségteljesen néztek egymásra. Brummel tanárnő háttal állva nekünk egy lista pontjait írta a táblára, amik mögé nekünk kellett majd valami tartalmat mondanunk. Én Alice-t néztem. Amikor az óra elején leült, a szoknyája felcsúszott, és kilátszott a combja felső része is. Nagyon örültem, hogy addig még nem igazította meg. A haja kiengedve omlott a hátára, és olyan színű volt, mint a bronz a fluoreszkáló fényben. Az asztalára könyökölt, és előrehajolt, hogy Jenna fülébe súgjon valamit. – Azt hallottam, hogy az anyja az óta fel sem kelt az ágyból. Még a temetésre sem ment el. Nem hiszem el, hogy Tate úgy mászkál itt, mintha mi sem történt volna. Én tuti nem is jönnék suliba a helyében. Úgy tűnik, ez elég hangos volt ahhoz, hogy Tate is meghalljon belőle valamit. Vagy talán az egészet. Olyan gyorsan állt fel, hogy a padja csikorogva csúszott előtte a padlón. Kemény tekintettel végignézett 37

rajtunk. Én hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy a falban lévő csavarok miatt szédültem meg, vagy attól, ahogy rám nézett. – Tessék! – szólalt meg biztos, kötekedő hangon. – Ezt akartátok, nem? Nézzetek hát meg jól, engem nem érdekel! Lehet, hogy Hester Prynne és az ő törvénytelen lánya nem érdekelt senkit, de most mindenki feszülten figyelt. Én leszegtem a fejem, a padom fölé görnyedtem, és igyekeztem minél kisebbre összemenni. A szívem vadul vert a torkomban. Igyekeztem bemagyarázni magamnak, hogy nincsen semmi baj, hogy Tate nem rám nézett. Muszáj volt ezt hinnem. Muszáj volt azt hinnem, hogy Gentryben senki nem néz rám akkor, ha az ördög gyerekéről hall. Senki sem szólt egy szót sem. A teremben csend lett, nem hallottam semmi mást, csak a neon surrogását. Az volt az érzésem, hogy a lámpa közvetlenül a fejem felett világít, mint valami figyelmeztető jel, de senki sem fordult felém vádlón. Senki nem súgott össze vagy mutatott rám. Brummel tanárnő a táblának háttal állt, kezében a filctoll. Tate-re meredt. – Segíthetek valamiben? Tate megrázta a fejét, de állva maradt. – Ne is törődjön velem. Én csak várom a nagy, piros A betűmet. – Ez nem vicces – a tanár rátette a filcre a kupakot. – Tényleg nem – válaszolt Tate. – De attól még megbeszélhetjük, hogy mind mosolygunk, mert attól sokkal könnyebb lesz minden. Brummel tanárnő hátrament, az asztala mögé, és előhúzott egy csomag papírzsepit, pedig Tate nem is sírt. – Szeretnél egy kicsit kimenni, hogy összeszedd magad? – Nem, mert én nem akadtam ki, és szomorú sem vagyok. Én dühös vagyok! – Le szeretnél menni a pszichológushoz? – Nem, én azt akarom, hogy valaki végre figyeljen rám! Hangosan, természetellenesen éles hangon beszélt. Hirtelen megperdült, és úgy belerúgott a padjába, hogy a teremben visszhangzott a bakancsának a csattanása.

38

– Kimerült vagy – mondta Brummel, de nem azon a vékony, megértő hangon, amivel a tanárok néha meg akarják nyugtatni az embert. Az ő hangjában benne volt, hogy nem tűr ellentmondást, és ha Tate nem megy ki, lehet, hogy a suli biztonsági őrével viteti el. Egy pillanatig úgy tűnt, Tate megvárja, amíg az erőszakig fajul a dolog, de aztán felkapta a könyveit a padról és kiviharzott, vissza sem nézett. Az óra végéig mindenki kínos csendben ült a helyén. Én a pad szélét markoltam, hogy ne remegjen a karom, Brummel tanárnő pedig igyekezett visszarántani bennünket Nathaniel Hawthorne és Hester nagy, hülye dilemmájához, amíg ki nem csengettek. Roswell matekóráról jött éppen. A folyosón odalépett mellém. – No, készen állsz egy kis francia társalgásra? Megráztam a fejem, és a hátsó parkoló irányába indultam. – Inkább szívok egy kis friss levegőt. Úgy nézett rám, mintha azon gondolkodna, hogyan bökje ki, amit mondani akar. Végül csak annyit mondott: – Szerintem be kellene jönnöd franciára! – Nem tudok. – Úgy érted, nem akarsz? – Úgy értem, nem tudok. Összefűzte a karját, amitől hirtelen sokkal magasabbnak tűnt. – Nem, te úgy érted, hogy nincs kedved hozzá. A nem tudok jelentésébe ez is belefér. A kezemre húztam a pulcsim ujját, és lenyomtam a kilincset. – Ki kell mennem – mondtam. A hangom mély volt, és remegett. – Csak egy kicsit. Szívnom kell egy kis friss levegőt. – Nem, inkább el kellene mondanod, hogy miért vagy ilyen halálra vált. Mackie, mi a baj? – Utálom ezt az egészet! – A hangom idegesen csengett. – Utálom, hogy az emberek mindig olyan dolgokba ütik az orrukat, amihez semmi közük sincs. Utálom, hogy senki sem hagyja békén a másikat. És utálom Nathaniel Hawthorne-t. Roswell zsebre vágta a kezét, és lenézett rám. – Oké, nem erre számítottam. 39

Nem jött utánam. Megálltam a parkoló végében, és a hátamat az egyik nagy tölgyfának vetettem. Hagytam, hogy a levelekről lecsöpögő eső az arcomra hulljon. Becsengettek, és én csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, mert bár soha nem voltam valami jó irodalomból, azt tudtam, hogy lehet, hogy Hester ruháján van a skarlát A betű, de Dimmesdale az, akinek a bélyeg mélyen a bőrébe égett. És ő hal meg a végén. A hátam mögül hallottam egy kocsi motorjának a hangját, ahogy alapjáraton zötyög, és aztán valaki megszólított. – Hé, Mackie! Tate áll a járdaszegély mellett a hatalmas, szörnyeteg Buickjával. Áthajolt az anyósülésen. Úgy tűnt, neki elege lett mára a suliból. Vagy abból, hogy ő legyen a helyi látványosság. Egyik kezével a leengedett utasoldali ablak szélébe kapaszkodott. – Az eső már nem nagyon fog elállni ma. Elvigyelek valahová? A kocsi ott állt az út szélén, az ablaktörlői ide-oda csaptak. Hosszú, matt szürke karosszéria, mérgező lökhárítók. Egy gonosz fémcápa jutott róla az eszembe. – Nem kell. Azért köszi. – Biztos vagy benne? Nem gond. Megráztam a fejem, és az első lökhárítóról lecsorgó kis vízesést bámultam, csak hogy ne kelljen Tate szemébe néznem. Az arca most lágyabbnak és gyerekesebbnek tűnt, mint máskor. Álltam a csöpögő tölgyfa alatt, és azon gondolkodtam, hogyan dicsérjem meg, amiért így kiállt Brummerrel szemben, csak hogy mondjak neki valamit. Vagy elmondjam, hogy mennyire tisztelem, amiért egyszerre tud szomorú lenni, állni mások tekintetét, és elhajtani mindenkit a fenébe. Egy kicsivel később leállította a motort, és kiszállt a kocsiból. – Figyu, beszélnem kell veled. Ahogy jött felém a füvön, úgy nézett rám, mintha idekint, a szabadban már egyáltalán nem lenne annyira magabiztos. Mintha félne tőlem. Közelről az ajka püffedt volt, a szeme alatt kék árkok, mint amikor nem alussza ki magát az ember. Amikor odaért hozzám, megállt mellettem, és elfordult. Együtt néztük a parkolót. A könyöke alig néhány centire volt a pulcsim ujjától. 40

– Van egy perced? Nem válaszoltam. – Jézusom, miért nem szólsz soha egy szót sem? Felém fordult, és a szemembe nézett. A fogaival az alsó ajkát harapdálta. A szája kirepedezett, látszott, hogy sokat rágja. Bár a Buicktól vasszaga volt, az alatt éreztem az eleven, édeskés illatát. Virágzó fákat juttatott az eszembe, vagy valami olyat, amit a szájába akarna venni az ember. Nem olyan illata volt, mint amilyet egy detroiti vasból kiszálló, tragikus helyzetben lévő lányon várna valaki. – Nem voltál ott tegnap a temetésen – szólalt meg végül. Mintha az elektromosság hangosabban kezdett volna zümmögni közöttünk. Bólintottam. – Miért? Úgy értem, az apád nagyon rajta van, hogy a közösségnek össze kell fognia, és mivel nagyjából ő szervezte az egész temetést... És, szóval, Roswell is ott volt. – A vallás az apám dolga – a hangom kifejezéstelen és gépies volt. Elárulta, hogy egy rossz hazudozó vagyok, aki csak felmondja a szöveget, amit mások betanítottak neki. – Egy temetés amúgy sem valami társadalmi esemény. Úgy értem, ilyenre nem megy el az ember csak úgy. Tate csak nézett engem. Szorosan összefonta a karját a mellén. Ettől aprónak és vizesnek látszott. A haja rátapadt a homlokára. – Amúgy mindegy. Nem mintha számítana. – Nagyon jól viseled. Tate vett egy nagy levegőt, és felcsapta a fejét, hogy egyenesen rám nézzen. – Úgysem ő volt az. Egy másodpercig egyikőnk sem szólt egy szót sem. De nem is kaptuk el a tekintetünket. Láttam a szemében az apró, zöld és aranyszínű foltokat meg a picike pöttyöket, amik olyan mélyek és hűvösek voltak, hogy szinte lilának tűntek. Rájöttem, hogy már évek óta nem néztem igazán rá. Becsukta a szemét, és az ajka mozogni kezdett, még mielőtt megszólalt volna, mintha elpróbálta volna azt, amit mondani akart.

41

– Az nem a húgom volt. A koporsóban. Az valami más volt. Én ismerem a húgomat. Bármi volt is, ami meghalt a bölcsőben, az biztos, hogy nem a húgom volt. Bólintottam. Hirtelen elöntött a hideg, a karom libabőrös lett, és nem az eső miatt. Éreztem, ahogy a kezem megbizsereg, és kezd lebénulni. – Na, mi lesz, csak állsz ott, mint egy bútor? – Mit vársz, mit mondjak erre? – Nem akarom, hogy bármit is mondj! Azt akarom, hogy valaki végighallgasson végre! – El kellene menned a suli pszichológushoz – mondtam, és lesütöttem a szemem. – Erre tartják őket, nem? Tate felnézett rám, nagyra nyílt, fájdalommal teli, könnyben ázó szemmel. – Tudod mit? Baszd meg! Átvágott a füvön, bedobta magát a kocsiba, és becsapta maga mögött az ajtót. Hátramenetbe vágta a váltót, és kifarolt az útra. Amikor a Benthaven végén bekanyarodott, és eltűnt a szemem elől, elengedtem magam, nekitántorodtam a fa törzsének, és lecsúsztam a földre. Alig éreztem az esőt, ami végigcsorgott a homlokomon és a tarkómon. Nem árultam el a titkomat, mert azt sem tudtam, hogyan mondhatnám el. Senki sem tudta. Ehelyett inkább ragaszkodtak a hazugsághoz, hogy a kisbabák, akik meghaltak, az ő gyerekeik voltak, és nem csak meggyőző elcseréltek. Így senkinek sem kellett feltennie a kérdést, hogy mi lett az igazi gyerekekkel. Még én sem kérdeztem meg soha, hogy mi lett az igazi gyerekekkel. Ez volt a város törvénye. Nem beszéltünk róla, nem tettünk fel kérdéseket. Tate mégis megkérdezte. Volt elég bátorsága ahhoz, hogy kimondja azt, amit mindenki tudott. Hogy az igazi testvérét elcserélték valami hátborzongató pótlékra. Még a saját családom sem volt soha elég őszinte ahhoz, hogy ezt nyíltan kimondja. Tate ezzel kiközösíttette magát, egymaga maradt. Pedig én voltam a szörnyeteg. Elsomfordáltam, elhúzódtam tőle, mintha meg tudna

42

fertőzni, pedig ő csak egy normális lány volt, aki a legkézenfekvőbb forrásból akart megtudni valamit. Mert igen, kézenfekvő volt, hogy hozzám fordul. Ha megnéztük a tényeket, én furcsa voltam, természetellenes, az álcám pedig csak addig működött, amíg mindenki beleegyezett, hogy nem lepleznek le. Ha sorba állítottuk volna a suli összes tanulóját, kiviláglott volna, hogy én nem tartozom közéjük. Én voltam a métely. Lekuporodtam, és a tenyerembe temettem az arcomat. Szemét voltam vele, mert nem volt más választásom. Mert ez volt a játékszabály. Az egyetlen dolog, ami a végén számított, a legfontosabb az volt, hogy észrevétlen maradjak. Minden más csak ezután következett. Nem tehettem jóvá, ami történt, nem szívhattam vissza azt, amit mondtam. Mert a lényemből fakadt. – Sajnálom – mondtam a fakó, felhő borította égnek, a haldokló fűnek és a fának. Az üres parkolónak és a saját két, remegő kezemnek.

43

PÉNTEKEK A STARLIGHTBAN HATODIK fejezet

Roswell vacsora után értem jött, hogy elmenjünk a szokásos heti buliba, megnézni a helyi bandák fellépéseit. Nem sokat beszéltünk. Én kifelé bámultam a kocsi ablakán, ő pedig a rádiót állítgatta, hátha talál valamit, amit szeret. A végén kikapcsolta. – No, elmondod, hogy mi baj van? A hangja túl hirtelen törte meg a csendet. – Mire gondolsz? Nem vette le a szemét az útról. – Csak, mert nem vagy valami beszédes kedvedben ma. Megvontam a vállam, és néztem a mellettünk elszáguldó áruházakat. – Tate Stewart... kiborult ma irodalmon. Beszélgetni akart velem, de én nem tudom, mit mondhatnék neki. Most halt meg a húga! Ilyenkor valaki szakértővel kellene beszélnie! – És mivel ez mind igaz volt, de nem a teljes igazság, elmondtam neki még valamit. A hangom rekedt volt és mély, majdnem suttogtam. – Roz, nem vagyok jól. Már egy ideje nem érzem jól magam. Roswell bólintott, és a tenyerével a kormányon dobolt, négy negyedben. – Milyen érzés? – kérdezte váratlanul. – Tudod, az, hogy... ilyen vagy. Az ő szájából olyan egyszerű dolognak hangzott. Mintha csak arról kérdezett volna, milyen érzés vérzékenynek lenni, vagy az, hogy hátrafelé is hajlik a hüvelykujjam. Eltartott egy kis ideig, amíg rájöttem, hogy elfelejtettem levegőt venni. Nem volt könnyű leírni valamit, amiről beszélni sem volt szabad. Valamit, ami – az apám előszeretettel nevezte ezt különösnek, ezzel a steril, semleges szóval, de többször 44

láttam az arcán, hogy igazából azt gondolja, amit én, hogy ez – természetellenes. Mellettem a kocsiban Roswell kitartóan dobolt az ujjával a kormányon. Végül felém fordította a fejét, és rám nézett. Persze, hogy nem volt ő egy hülye. Ezt pontosan tudtam. Nagyjából egész életünkben ismertük egymást, szóval nem gondoltam én, hogy őt átverhetem. Mégsem mondtam neki soha semmit, mert attól féltem, hogy onnantól fogva másként néz majd rám. Lehet, hogy nem nyíltan, legalábbis igyekezne úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. De akkor is megváltozna valami. És ha ez még nem lett volna elég, a lelkem mélyén még jobban féltem attól, hogy semmi sem változna meg. Hogy megvonná a vállát, és minden maradna a régiben. Ez még rosszabb lett volna, mint a változás. Az igazság ronda volt, és én rettegtem attól, hogy ő úgy gondolja, ez rendben van. Mert egyáltalán nem volt rendben. Roswell nem szólalt meg, a lámpáknál rám nézett, és várt a válaszomra. Leengedtem az ablakot, és kidugtam rajta a fejem. Hagytam, hogy az eső verje az arcomat. Tudtam, hogy ha akkor kinyitom a számat, elmondok neki mindent. A friss levegő jót tett, de a kocsi karosszériája alatt a kerete vasból volt, és ettől rosszul lettem. Egyre rosszabb volt. Roswell hosszan elnyújtva kifújta a levegőt, mint mindig, amikor valami nyomta a lelkét. – Az jutott eszembe – szólalt meg végre, úgy egy perc múlva –, bár semmi tudományos alapja nincs, és ráadásul talán semmi közöm hozzá, de nem lehet, hogy depressziós vagy? Lenéztem a kezemre, láttam, ahogy ökölbe szorul. – Nem. Tudtam, hogy mire gondol. Az utóbbi időben úgy festettem, mintha valami pszichiátriai oktatófilmből másztam volna elő. Egyszavas mondatokkal válaszoltam, ha kérdeztek, kerültem minden aktív tevékenységet, és túl sokat aludtam. El akartam mondani neki, hogy nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik. Hogy én csak a szerepemet játszom, igyekszem láthatatlan maradni. Hogy tényleg elég lehangoló, hogy folyton fáradt vagyok, hogy folyton a kezemre kell 45

húznom a ruhám ujját, nehogy véletlenül hozzáérjek valami fémtárgyhoz, és hogy akkor van jó napom, ha senki sem veszi észre, hogy létezem. De nem vagyok klinikai eset. A Starlight klub az ötvenes években mozi volt, azelőtt pedig színház. Az épület háromemeletnyi fakó műmárvány stukkó volt, az ablakok és a tető körül kovácsoltvas díszítéssel. Akkorra a vas már rozsdásodni kezdett, mint itt minden, a rozsdás lé lecsorgott a ház homlokzatán, és úgy nézett ki, mint a rászáradt vér. Beálltunk a sorba, és a kidobónak kifizettük a két dollár belépődíjat. A tömeg odabent a színpad előtt tömörült. A régi bársonyfüggöny ott lógott még a színpad hátulján. A falakat gipszoszlopok tarkították, az oszlopfőket madár-, virág- és levélformák díszítették. A Dollhouse of Mayhem játszott éppen, a színpadról ordítoztak valamit a szervezett lázadásról és a kormányzatról. A szólógitárosuk hangzása olyan volt, mintha egy közlekedési balesetet darálnánk le egy turmixgépben. Az egész hely bűzlött a rozsdás vas és a kiloccsant sör szagától. A gyengeség és az émelygés, ami egész nap bujkált bennem, most hirtelen elöntött. Roswell valami nagyon mély értelmű megállapítást tett arról, hogy a zenei világ mindig pontosan tükrözi a társadalomban jelen lévő feszültséget, de nem tudtam rá figyelni, a szavai kiestek, a számban pedig felgyülemlett a nyál. – Nézd meg az olyan bandákat, mint a Horton Hears – magyarázta. – őket ugye senki sem vádolhatja azzal, hogy elő akarnák mozdítani a társadalmat, mégis... Éreztem, hogy hánynom kell, és nem mindjárt, hanem most azonnal. Intettem neki, hogy szavát ne felejtse, és a vécébe rohantam. Beálltam az ajtó nélküli vécéfülkébe, és igyekeztem a kagylóba hányni anélkül, hogy letérdelnék a padlóra, mert az elég undorító volt. Roswell megállt mögöttem az ajtóban. – Egy újabb ragyogó nap Mackie Doyle fényűző életében? A hangja könnyed volt, és nem hangzott őszintén. Azt hiszem, csak igyekezett elvenni a jelenet éléből. Talán csak nem tudta, mit tegyen. Egész életemben számíthattam rá, hogy ha bármi történik velem, ő

46

mindig előzékenyen elnéz a másik irányba, és úgy tesz, mintha minden normálisan menne. Miután kihánytam magam, a mosdókagylóhoz mentem, öblítettem és köptem. A pult felett, a falon egy erősen összefirkált tükör lógott. Próbáltam nem belenézni, nem meglátni magamat a filctollvonások között. Az arcom sápadt és ijedt volt. Nem tudtam kiverni a fejemből Natalie-t. Ügy éreztem, elájulok a gondolattól, hogy a test, amit a neve alatt eltemettek, talán nem is az övé volt. – Te reszketsz – szólt Roswell. A mosdókagylós pultnak támaszkodva állt, amíg én megmostam az arcom és kerültem a tükörképem látványát. Bólintottam, és elzártam a csapot. – Durván reszketsz. Megtöröltem a számat egy papírtörlővel, és az ő tekintetét is kerültem. – Nemsokára elmúlik – a hangom érdes volt, alig hangosabb, mint egy suttogás. – Ez nem vicc – folytatta. – Nem kellene inkább hazamenned? Vagy, ha szívesebben lennél most egyedül, azt is lehet, hogy... Hirtelen, a mondat közepén hagyta abba. A szemetesbe dobtam a nedves papírtörlőt, és vettem egy újat. Megállt mögöttem. – Mackie, nézz rám! Amikor szembefordultam vele, egyenesen lenézett rám, a szemembe. Az ő szeme kék volt, a fénytől függően mindig más árnyalatú. Azt kívántam, bárcsak az én szememnek is lenne színe, akármilyen, csak ne ez az üres, természetellenes fekete. – Mackie, nem kell folyton úgy tenned, mintha minden rendben lenne! – De kell! – Ez túl hangosan szakadt ki bennem, visszhangzott a csempézett falak között. Nekidőltem a pultnak, és becsuktam a szemem. – Kérlek, nem szeretnék most erről beszélni! Roswell egy pillanattal később közelebb lépett hozzám, és a vállamra tette a kezét. Váratlanul ért, de a tenyerének a súlya a vállamon megnyugtatott. Ettől éreztem, hogy létezem. 47

Amikor kinyitottam a szemem, még mindig ott állt mellettem, de a karját már leengedte. Egy perccel később elővett a zsebéből egy csomag rágót, a legfelsőt kitolta a hüvelykujja hegyével az ezüstcsomagoláson át, és megkínált vele. Elfogadtam. – Gyere – fordult az ajtó felé –, keressük meg Drew-t és Dannyt! Az ikrek a bár mellett, a társalgóban voltak. Biliárdoztak Tate-tel. Roswell egyenesen odament hozzájuk, de én hátra maradtam. Össze kellett szednem magamat, úgy kellett tennem, mintha nem történt volna semmi köztem és Tate között. Mintha nem löktem volna el magamtól a parkolóban, és nem néztem volna hosszan utána az esőben. Ha arra számítottam, hogy nagy jelenetet rendez majd, és nyilvánosan utálni fog engem, hát nagyot tévedtem. Tate egy futó pillantást vetett ránk, majd visszafordult az asztalhoz. Egyenesen lökött, nem volt egy nehéz gurítás, de ő látványosan és trükkösen adta elő. A haja szanaszét meredt, minden irányba, mintha éppen akkor mászott volna ki az ágyból. Alapvetően nyugodtnak tűnt, nem olyannak, mint aki éppen most temette el a húgát, olyannak meg pláne nem, aki felkereste a suli legfurább srácát, hogy megbeszélje vele az elméletét, amely szerint, akit, vagy amit eltemetett, az egyáltalán nem a húga volt. A következő lökése már cifrább volt. Úgy bankolta be a sarokba a golyót, hogy csak zúgott. A golyó csörgött a zsákban, de Tate arca meg sem rezzent. – Szép volt – jegyezte meg Roswell, amikor az asztalhoz léptünk. Drew és Danny felé intett a fejével. – Köszi, de tudod, ezek a srácok elég bénák. Drew csak megvonta a vállát, de Danny felhorkant, és Tate fejéhez vágott egy papírgalacsint. – Fogd be, Stewart! Kicsit távolabb álltam, mögötte, és néztem, ahogy a következő lökéshez készülődik. Az előzőkhöz képest ez gyerekjáték volt, de Tate az utolsó pillanatban megcsusszant, a golyó pedig kis íven felrepült, megpattant a tábla szélén, és éppen a lyuk előtt állt meg. Danny megbokszolta a lány vállát, de mosolygott. – Na, ki is a béna? Tate odadobta neki a dákót. 48

– Persze, persze, persze. Megyek, hozok egy kólát. Drew odalépett hozzám. Szokatlanul vidám volt. – Képzeld, nemsokára elkészülünk a Vörös Rémülettel! Megjött egy csomó alkatrész, amit a neten rendeltünk, és ezúttal azt hiszem, ezek még jók is bele! Majdnem otthon maradtunk szerelni! Az ikrek anyja régiségkereskedő volt, legalábbis ezzel a tapintatos megnevezéssel fejeztük ki, hogy minden kacatot összeszedett. Az ikrek már kiskoruk óta a raktárában turkáltak, szétszedték a régi kenyérpirítókat meg rádiókat, és össze is rakták őket. A Vörös Rémületen már hat hónapja dolgoztak. Egy 1950-ben készült poligráf, egy elektromos hazugságvizsgáló volt, és nem működött. Nem akartam pesszimista lenni, de akkor, bármit is mondott Drew, azt gondoltam, hogy soha nem is fog. A társalgórész egyik oldalán egy derékig érő fal volt. Én annak támaszkodtam, és a tömeget néztem. A tánctéren pogóztak az emberek. Nekimentek egymásnak, körbe-körbe kavarogtak, összeugrottak és szétváltak. Néztem őket, és fáradtnak éreztem magam. Előredőltem, a fejemet a falra fektettem, és becsuktam a szememet. – Miért jöttél egyáltalán el ma este? – kérdezte Roswell valahol felettem. A hangját majdnem elnyomta a zene. Vettem egy nagy levegőt, és összeszedtem magamat, hogy legalább egy kicsit erősnek tűnjek. – Mert ez még mindig jobb volt, mint a többi lehetőség. – Na, igen – válaszolta, de a hangján hallatszott, hogy valószínűleg ennél nagyobb hülyeséget nem hallott az este. Ahogy felegyenesedtem, és újra a tömeget kezdtem kémlelni, megláttam Alice-t. Néhány lánnyal állt, akik az újabb telekmegosztások után költöztek ide. A fal tetejére könyököltem, és bámultam őt. Nagyon szép volt ebben a megvilágításban. A színpadon a Dollhouse of Mayhem befejezte a műsorát, és éppen meghajoltak – gondolom, ezt ironikusnak szánták. Amikor kihúzták az erősítőiket, olyan nagy lett a csend, hogy a fogaim is belesajdultak. Teljes figyelmemet Alice-re összpontosítottam, és az arcán futó színes fényeket figyeltem. 49

Roswell szerint volt esélyem nála. De az, hogy van az embernek esélye, még távol van attól, hogy ki is tudja használni. Alice egy fényes pont volt minden dolgok közepén, míg az én sorsom az volt, hogy minden bulin és suli bálon a falat támasszam a latinklubos srácok mellett. De még ez sem írta le elég jól azt, hogy mi voltam én. Mert Roswell is járt a latinklubba, a vitacsoportba, és tagja volt a tehetséggondozó csoportnak is. Gyűjtötte az üvegek kupakjait meg a ritka tollakat. Szabadidejében pedig különböző háztartási eszközökből épített órákat. De őt nem ezek a dolgok határozták meg. Ő focizott és rögbizett is, és megnyert minden iskolai választást. Mindig mosolygott, és folyton ölelgetett mindenkit. Úgy viselkedett, hogy fel sem merült, hogy valaki ne szeresse őt. Ő azt csinálta, amit akart, és azzal barátkozott, akivel csak szeretett volna, senki sem nézett ezért ferdén rá. Ha ő megszólított egy lányt, még a népszerű, csinos lányok is, mint Stephanie Beecham, vigyorogni és kacarászni kezdtek, mintha el sem akarnák hinni, hogy Roswell egyáltalán észrevette őket. ö alapvetően abból indult ki, hogy minden rendben lesz, amíg én csak egy kényelmes falra vágytam, amibe beleolvadhatok. A színpadon szétnyílt a függöny, és a Rasputin Sings the Blues következett. A Starlightban egy este legalább öten léptek fel, de mindenki jól tudta, hogy a színpad igazából a Rasputiné. Csak néha kölcsönadták a többieknek is. Nem arról volt szó, hogy egy másik banda sem tudott olyan jó show-t csinálni, mint a Rasputin a bűvész trükkökkel. Nem, az ő zenéjük egyszerűen jobban szólt. Ha ők feldolgoztak egy számot, mindenkinek az volt az érzése, hogy az ő változatuk az igazi verzió. A szólóénekesük, Carlina Carlyle a színpadra vonult, a haja egy csomóban a feje tetejére volt fonva. Magas galléros, sötét ruha volt rajta. Ódivatúnak tűnt, de a szoknyája elég rövid volt, kilátszott a térde és felette úgy tizenöt centi a combjából. Elkapta a mikrofont, és menő szuperhős pózba vágta magát. Hatalmas, túl világoskék szeme volt, a szemhéja feketével kihúzva, ami azt a benyomást keltette, mintha őrült lett volna.

50

Egy Leonard Cohen-feldolgozással nyitottak. A gitárriff feszes és erőteljes volt, a dob pedig úgy lüktetett, mint egy megtört szív. Drew lépett mellém, a mellvédre támaszkodott, és úgy nézett a színpadra, mintha halálosan unná. Amit lát. – Annyira elegem van már Leonard Cohenből – mondta. – Képzeld csak el, milyen durva lenne, ha inkább mondjuk a Head Like a Hole-t játszanák a Nine Inch Nailstől! Vagy Salivát vagy Mansont. Vagy legalább Gutter Twinst. A színpadon Carlina a repent szót ismételte újra és újra. Bűnbánat. Nem úgy énekelte, ahogy a Cohen-dalban a háttérénekesnők – ő a fejét hátravetve hörögte, visította. A tánctéren az emberek vele sikítottak, az öklükkel a ritmusra ütötték a levegőt. Egy Leonard Cohen-dal is lehet annyira ütős, mint a Reznor vagy Manson, ha jól csinálják. Ezután egy saját számba kezdtek, aminek a címe Formula for Flight volt, a repülés képlete. A dalszöveg így kezdődött: „A tornyokat leégetem, a föld alatt hálok." Carlina a füle mögül elővett egy cigit. A filtert az ajka közé vette. A tömeg felzúdult. A színpad másik végében Alice Jennával, Stephanie-val és még néhány jó csajjal nevetgélt. Mindannyian színes felsőben voltak, és szűk farmerban. Teljes összhangban táncoltak, mintha előre megbeszélték volna a lépéseket. A színpadon a basszer abbahagyta a játékot, és a reflektorfénybe lépett. A zsebébe nyúlt egy csomag gyufáért. A gitárja pántjának fémcsatjai visszaverték a lámpák fényeit. – Tüzeld fel! – kiáltott fel neki valaki a közönségből. Ő biccentett, a fogai közé vette a gyufát, egy könnyed rántással meggyújtotta, majd Carlina elé tartotta. A lány egyik tenyerét a kulcscsontjára szorította, és a tűz felé hajolt. A srác eldobta a gyufát, mielőtt a cigi a tűzhöz ért volna. Elővett egy másik gyufát, és a mandzsettáján végighúzva meggyújtotta. Amikor Carlina közel hajolt, a láng magától kialudt. A basszer a harmadik gyufával már nem is csinált semmit, csak csettintett egyet, mire az lángra lobbant. A tüzet Carlina cigijének végéhez emelte. A lány szívott egyet, a láng megrebbent. Carlina táncolni kezdett le és fel a színpadon, a szólógitáros pedig követte, és közben olyan szólót 51

játszott, amiről nekem törött üvegcserepek és összegubancolódott vezetékek jutottak az eszembe. A srác fején fekete keménykalap volt. A karimája árnyékot vetett az arcára, amitől keménynek és soványnak tűnt. A háttérben a dobos tartotta az ütemet, de ahányszor Carlina csípője kilengett oldalra, duplázott egyet a lábdobon. A lány homorítására a pergő volt a válasz, éles ratatatata. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem Carlina mozgását, ahogy az összes többi fiú is a teremben. A reflektorfény közepén állt meg, a gitáros pedig lihegve körbekörbe rohant körülötte, mint egy kutya. A lány kacsintott egyet, és a csikket a srác nyelvén oltotta el, miközben ő csak folytatta a bonyolult futamot, amit játszott. A tánctéren a punk rock srácok úgy pogóztak, mintha eljött volna a világvége. Carlina elkapta a mikrofont, és énekelt: „Kúszom a földön, titokban, felgyújtom a templomot, / Ebbe az álmos városba nem kellenek szörnyek." Mögötte a gitáros kiköpött egy maréknyi hamut, és csúcsra vezette a gitárszólóját. Amikor a végére ért, a tömeg a pogózást abbahagyva, sikítva tapsolni kezdett neki, felemelte a fejét és belemosolygott a fénybe, mintha akkor látta volna meg először a napot. A borzongás a fejem búbjáról indult, és a mellkasomon keresztül végigfutott a karomon. Ismertem őt. Onnan, ahol álltam, nem láttam jól a szemét, és a kalap is takarta az arca felső részét, de még a sötétben is felismertem, ö volt az, aki megszólított a gyalogoshídon, aki kigúnyolt a sötét szemem, a reszkető kezem és a kék szám miatt. Csak álltam ott, a tömegben, és ijedt szemmel meredtem az ijesztő férfira. Ő ismerte az én titkomat, és én is az övét. A Rasputin műsora után gyorsan lebontották a színpadot, és a Concertina következett. Az énekesük hangja nem volt rossz, de a hangszerelésük trehány volt, túl sok torzítót használtak, és Carlina Carlyle színpadi jelenléte nélkül a Starlightot visszaváltoztatták azzá, ami volt: egy lepukkant, poros, koszfészek klubbá.

52

Alice még mindig ott állt a barátnőivel, nekem pedig eszembe jutott, hogy talán jobban érezném magam, ha innék egy kis vizet. Így legalább lenne indokom odamenni hozzá. Vagy legalábbis elmenni mellette. Talán odaköszönni neki. Vagy az is lehet, hogy ő szólítana meg. Elindultam hát a bárpult felé. A Rasputin gitárosa zajtalanul jelent meg mellettem. Az egyik pillanatban még egyedül araszoltam a fal mellett a vészkijárat irányába, a másikban már ott állt, és kísértetiesen derengett a kijáratot jelző zöld lámpa fényében. Arrafelé biccentett, ahol Alice állt, és úgy vigyorgott rám, mintha tudna valamit. – Nagyon kis csinos. De vigyáznod kell az ilyen lányokkal! Lehet, hogy egy óvatlan pillanatban elkap a parkolóban, és megcsókol azzal a hideg acélnyelvével. Hátraléptem, de ő elkapott az államnál fogva, az ujjait az állkapcsom alatti, puha részbe mélyesztette, és közelebb húzott magához. A fejemet fura szögben kicsavarta. A lélegzete forró volt, és olyan szagú, mint az égő levelek. Álltunk a lámpa zöld derengésében, és egymás arcába bámultunk. Fájt, ahogy az államat szorította, de hagytam. Lehet, hogy a színpadon működött az álcája, de idelent nem lett volna okos felfedni az arcát. Az én külsőm még csak-csak elment valahogy, de az ő szeme túl fekete volt. Kis, vékony, éles fogai összetorlódtak a szájában. Én csendben vártam, és felkészültem rá, hogy ne hívjam fel magunkra a figyelmet, bármi történjen is. Közelebb hajolt hozzám, úgy, hogy a kalapjának karimája árnyékot vetett mindkettőnk arcára. – Hideg vagy, sápadt vagy, és bűzlesz a vastól – a hangja kemény volt, mintha a szavak megakadtak volna a fogai mögött. – Ne tégy úgy, mintha nem lennél fertőzött, ne tettesd, hogy nem fáj. Érzem a leheleteden, látom a szemed fehérjében, megismerem a véredben. Csak álltam ott, még a fejemet sem tudtam elfordítani, amikor még közelebb hajolt. Jobban megszorította az államat, és hörögve ezt súgta: – Tényleg nem jöttél még rá, hogy haldokolsz?

53

MEGHALNI FIATALON HETEDIK fejezet

A

szívem őrülten kalapált, kinyújtottam a kezemet, és

megtámaszkodtam a falban, hogy össze ne rogyjak. Úgy éreztem, a falak közelebb nyomulnak hozzám, majd visszacsúsznak a helyükre. A tekintetemet a gitárosra tapasztottam, a kezemet pedig a falra. A legkisebb jelét sem akartam adni annak, hogy talán igaza van. Haldoklom? A gondolat olyan megfoghatatlan volt, olyan zavarba ejtő. Tudtam, hogy beteg vagyok, de hogy haldoklom? A lelkem mélyén azonban éreztem, hogy van igazság abban, amit mond. Felidéztem, ahogy egyre rosszabbul lettem az autókban vagy a fizikaterem fémasztalai mellett. Minden alkalommal rosszabb volt, mint azelőtt. Ha a tényeket néztük, nekem már nem is lett volna szabad életben lennem. Rendes körülmények között még gyermekkoromben el kellett volna gyengülnöm, hogy aztán eltemessenek, mint Natalie Stewartot. Nem, nem úgy, mint Natalie Stewartot. Mint azt a valamit, amit Natalie Stewart helyett eltemettek. A levegő hirtelen lehűlt, és én reszketni kezdtem... A férfi fölém hajolt és elmosolyodott, az arca majdnem kedves volt. Az orra kényelmetlenül közel került az enyémhez. – Én meg tudom változtatni az életedet – súgta. – Gyere velem ma éjjel, és én megmentelek! De a színpadon a Concertina éppen a Kill Ali Cowardsot játszotta. „Öljétek meg a gyávákat." És Kellan Cauryt sem mentette meg senki. Nem számított, hogy az önbíráskodás gyilkosság volt, csak másként hívták. Nem számított, hogy Kellan Caury ártalmatlan volt. Nem 54

mutatkozhattam ismeretlenekkel, mert különben könnyen lógva végezhettem. Megmarkoltam a férfi csuklóját, és lecsavartam a kezét az államról. A szeme sötét lyuk volt csak, de ekkor valami dühös láng izzott fel benne. Gyorsan megfordultam, mielőtt újra elkaphatott volna, és visszarohantam arra, amerről jöttem. A szívem hevesen vert, miközben utat törtem magamnak a tömegben arrafelé, ahol Roswell nevetett talán túl hangosan, és beszéd közben kalimpált a kezével, amitől majdnem úgy éreztem, mintha én is normális lennék. De tudtam, hogy ezúttal már nem lesz elég úgy tenni, mintha nem lenne semmi baj. A fejemben visszhangzott a gitáros hangja. „Haldokolsz." Amikor odaértem a biliárdasztalokhoz, Roswell éppen Drew-t alázta kilencgolyós meccsben. Egymás után tüntette el a golyókat, majd új menetet kezdett, és kezdte elölről. – Szóval, mi történt ott lent? – kérdezte, a fejével a tánctér felé bökött, majd ráhajolt a dákójára. – Semmi – válaszoltam, és megköszörültem a torkom. – Csak valami félreértés. Danny fürkészőn rám nézett. Akárhányszor egy helyzet túl fura vagy túl kínos lett, neki mindig sikerült elütnie a dolgot egy viccel. De most nem mosolygott. – Elég furcsa, hogy pont itt bonyolódtok félreértésekbe. Mit akart? Azt mondta, haldoklom. Azt mondta, haldoklom. Akaratlanul is a vészkijárat felé fordultam. Az ajtónyílás üres volt, a zöld lámpa ott világított felette, néha pislákolt egyet. Danny kifejezéstelen arccal nézett rám. Mit akart a pasas? El akart vinni valahová, mondani vagy adni akart nekem valamit. Azt mondta, meg akar menteni, és én meg is akartam menekülni, csak nem a Starlight közepén, ahol mindenki látott minket, és nem egy olyan férfival, akinek fekete, villogó szeme és sárga fogai voltak. Nagyon zavart Danny tekintete, mintha arra várt volna, hogy felfedjem a titkaimat.

55

Tate-nek hála nem kellett válaszolnom. A lány visszaért az asztalokhoz. Zihált, és a pólója válla ki volt szakadva, valószínűleg pogózás közben valaki belekapott a nyakába és megrántotta. Felült a mellvédre. Ekkor megjelent mögötte a lépcsőn Alice. Először azt hittem, Tate és ő együtt jöttek, bár nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna őket beszélgetni. De ekkor Alice elsétált Tate előtt, és egyenesen hozzám lépett. – Szia, Mackie, téged kerestelek. Elég pocsékul néztél ki tegnap, Roswell mondta, hogy haza is mentél. Jobban vagy már? Nem igazán, de csak megrántottam a vállamat. – Nem volt semmi komoly. Felnézett rám, és a füle mögé simított egy hajtincset. – Szóval meg akartalak kérdezni, hogy mit gondolsz, jössz holnap este Stephanie bulijába? Lenéztem rá, és elmosolyodtam. Jólesett mosolyogni. – Persze, lehet. Jobb felől éreztem Tate tekintetét az arcomon, és a legszívesebben rá néztem volna. Vagyis, a legeslegszívesebben valahol máshol lettem volna. Alice felsóhajtott és a mellvédnek dőlt úgy, hogy a karja hozzáért az enyémhez. A biliárdasztalok lámpáinak derengő fényében a haja olyan volt, mintha bronzból lett volna. – Voltál lent a tánctéren ma? Mit szólsz? Tiszta őrület! Egy srác szándékosan belelökött a keverőpultba. Mit képzel? Nem vagyok én valami izzadságszagú rocker! Én egy lány vagyok! Tate lecsusszant a falról, és megvetően nézett végig rajtunk. – Akkor ne menj a tánctérre! Alice kinyitotta a száját, mintha válaszolni akart volna, de Tate egyszerűen otthagyott minket. A biliárdasztalhoz lépett, és kikapta Roswell kezéből a dákót. Alice sóhajtott egyet, és amikor rám nézett, a szemében szomorúság látszott. – Azta, ez a csaj annyira nem néz szembe a valósággal. Nézd, úgy tesz, mintha nem is történt volna semmi sem! 56

Nem válaszoltam, mert Alice tévedett, igazából nem erről volt szó. A helyzet az volt, hogy ami Tate-tel történt, az nem az volt, mint amit mindenki más gondolt. Tate nyolcgolyós meccsre rendezte be az asztalt, dühösen dobálta be a golyókat a háromszög alakú műanyag keretbe. Hirtelen úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem tőle. El akartam neki mondani, mennyire sajnálom, hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy meghallgassam, hogy neki kellett egyedül kiállnia az egész osztály elé, helyettem. Alice nekem dőlt, és nézte, ahogy Tate felemeli a háromszöget az asztalról. – Te tudod, hogy mi van a családjával? Ügy értem, nem kellene most otthon lennie és gyászolnia vagy szomorkodnia, vagy mit tudom én?! Megvontam a vállam. Az ikrek már a gími eleje óta együtt lógtak vele, de igazából senki sem ismerte őt meg addig, amíg ő nem akarta. – Hé, Mackie, akarsz játszani? – kiáltott oda Drew, és a fejével az asztal felé intett. Megráztam a fejem. Drew megvonta a vállát, és Dannynek adta a dákót, aki bekrétázta, és lehajolt az első lövéshez. A nyitás nem volt rossz, de jó sem, és nem vitt le semmit. Tate dobott felém egy kegyetlen, agyafúrt mosolyt, és nekem az a benyomásom támadt, hogy éppen azt képzelte el, hogyan festenék, miután felnyársalt egy vascsővel. – Csak hogy tudd: kivégeztelek volna! – mondta. Bólintottam, de a fejemben egy hang azt súgta: „Ne fáradj. Meghalok magamtól is." Egy pillanatig csak meredtünk egymásra, majd Tate hirtelen Drew felé hajította a dákót, és ádáz arckifejezéssel hozzám rohant. Alice biztosan megrémült tőle, mert elugrott mellőlem. Tate megállt, a cipője orra majdnem hozzáért az enyémhez. Egyenesen az arcomba mondta: – Oké, ebből most már elegem van. Kezdj el szépen mesélni! Azt akartam, hogy a hangom magabiztosan szóljon, ezért el kellett kapnom a tekintetemet, különben elcsuklott volna. – Nincs miről beszélnünk. Elkapta a csuklómat, és közelebb rántott magához. 57

– Ide figyelj, lehet, hogy te leszarod ezt az egészet, de én nem vagyok hajlandó úgy tenni, mintha ez mind normális, szép és jó lenne. – Tate, én nem tudom, miről beszélsz. Megrázta a fejét és lenézett a padlóra. – Te hittél nekem. Te hittél ma nekem ott, a parkolóban, de beijedtél, és most is túl gyáva vagy ahhoz, hogy kimondd – megtört, előreesett vállal, lehorgasztott fejjel állt előttem, de az ujjai még mindig a csuklómba vájtak. – Miért nem vagy képes elmondani? Tátott szájjal néztem le rá. Az ő állán megfeszültek az izmok, úgy szorította a fogait, de én tudtam, hogy kettőnk közül én vagyok a dühösebb. Sokkal dühösebb. Te nem mondhatod meg nekem, hogy mit tegyek! – Ezt kellett volna válaszolnom. – Te nem viselkedhetsz ilyen álszent, mártír módra, mert fogalmad sincs, hogy én ki vagyok. Az olyanokat, mint én, agyonverik. Az olyanok, mint én, nagyon könnyen megtudhatják, milyen érzés, ha meglincselnek. Az olyanoknak, mint én, esélyük sincs arra, hogy normális életet éljenek, hogy átlagosak legyenek, hogy beilleszkedjenek az emberek közé. A tornatermi súlyzók rám nézve gyilkos fegyverek, és ételmérgezést kapok mindentől, ami konzervből származik. Ja, és csak úgy mellékesen, valószínűleg haldoklom, szóval, köszi, tök jól vagyok. Ehelyett csak néztem őt, és amikor nem szólt egy szót sem, kiszakítottam a karomat a kezéből. Alice ott állt a fal mellett, és megütközve nézett ránk. Elnézést akartam kérni tőle, amiért félbeszakítottam, és el akartam mondani, hogy az életem amúgy nem mindig ilyen zűrös, de a torkom úgy összeszorult, hogy tudtam, egy szót sem tudnék kinyögni. Ezért csak elindultam, ki a társalgóból a tömegbe, hogy megkeressem Roswellt. A bárpult mellett állt Stephanie-val és Jennával. Hátulról elkaptam a gallérját, és elhúztam őt onnan. Hálát adtam Istennek, amiért nem szakította ki magát a kezem közül, és nem kérdezte meg, miért viselkedem úgy, mint egy őrült. Elindultam a kijárat felé. A menekülésem nem ment teljesen simán. Gyorsan és határozottan ki kellett volna rohannom, de nem volt annyi önuralmam. Csak egyszer pillantottam hátra, de az elég volt. Tate ott állt a társalgóban. Egy dákót

58

tartott a kezében. Még soha, senki arcán nem láttam akkora fájdalmat, mint az övén.

59

MENTSETEK MEG! NYOLCADIK fejezet

Miután Roswell kitett otthon, megvártam, amíg a kocsija hátsó lámpái eltűnnek a kanyarban. Aztán leültem a kocsibejáróba, és a fejemet a térdem közé szorítottam. Hűvös volt a levegő. Én ültem, lélegeztem, és hallgattam az esőt. Hallottam a saját szívem dübörgését, és Tate tekintetének emléke, ahogyan a Starlightban nézett utánam, úgy égetett, mintha nyílt seb tátongott volna a mellkasomban. Egy idő után betántorogtam a házba. Megpróbáltam felakasztani a kabátomat az előszobafogasra, de leesett. Otthagytam a földön, mert túl bonyolultnak tűnt lehajolni érte. A lépcsőn, félúton meg kellett állnom pihenni. A sötétben egyedül éreztem magam, de meg is nyugtatott. Úgy, ahogy voltam, lezuhantam az ágyamra, fel sem hajtottam az ágytakarót, le sem vettem a cipőmet. A rémálmaim sokkal rosszabbak voltak, mint addig bármikor. Álmomban egyedül hagytak, az ágak csikorogtak az ablaküvegen, a függöny lebegett a hűvös szélben. Minden tagom sajgott, és még félálomban is éreztem, ahogyan a szívem néha gyorsan ver, néha pedig kihagy, majd lomhán újraindul. Most lassú. Lassú. Gyors. Nem ver. Kellan Cauryról álmodtam. Azt álmodtam, hogy a gentryi csőcselék berúgja Caury kis belvárosi lakásának az ajtaját, és kiráncigálja őt az utcára, hogy meglincselje. A kép szemcsés volt, és túlexponált, mintha összekavarodott volna az agyamban a Frankenstein-film szélmalomjelenetével. A városbeliek kezében fáklyák voltak. Láttam Caury testének körvonalát, amint egy tölgyfán lógott a Heath út végén. Reggel későn ébredtem, szomjas voltam és kimerült. Végigvonszoltam magam a folyosón a fürdőszobáig, és beálltam a tus alá. Tizenöt percig álltam a forró víz alatt anélkül, hogy a szappanért 60

nyúltam volna, vagy akár felemeltem volna a karomat. Ezután megtörülköztem, nagyjából felöltöztem, és lementem a konyhába. Az anyám éppen egy rézserpenyőt húzogatott ide-oda a gázon. A hangjától ki akartam mászni a saját koponyámból. Figyeltem, ahogyan egy fakanalat keres a fiókban. A haja finom volt, puha és szőke. Néhány tincs kibújt a copfjából. Az arca nyugodt volt, türelmes, mint mindig. Tökéletesen gondtalan. – Reggeliztél már? – nézett hátra rám a válla felett. – Sütök krumplit, ha kérsz. Megráztam a fejem. – Egyél valamit! Kukoricapelyhet ettem, szárazon, egyenesen a dobozból. Az anyám elhúzta a száját, amikor meglátta, de nem szólt egy szót sem. Odakint az ég szürke volt, esett, de akkor engem majdnem megvakított a fény, ami betört az ablakon. A levelek a fákon remegtek, meg-megrándultak a szűnni nem akaró esőben. Ültem az asztalnál, marékszámra ettem a kukoricapelyhet. Le akartam hajtani a fejem az asztalra, vagy megkérdezni, mennyi az idő, de nem sikerült megfogalmaznom a kérdést. Úgy éreztem, minden ízületem törékeny. – Hol van Emma? – kérdeztem, miközben az üres kukoricapelyhes dobozba bámultam. Sötét volt odabenn. – Valami laborkísérletet említett. Bement a suliba, hogy találkozzon egy barátnőjével. Janettel, azt hiszem. – Janice. – Az lehet – megfordult és rám nézett. – Biztos, hogy jól vagy? Nagyon sápadt vagy ma reggel. Bólintottam, és visszahajtottam a doboz füleit. Ahányszor becsuktam a szemem, hallottam a gitáros reszelős hangját. Haldokolsz. Haldokolsz. – Anyám – szólaltam meg hirtelen. Kimerült voltam, és már nem számított semmi. – Gondoltál már arra, mi történik azokkal a gyerekekkel, akiket elvisznek? Anyám megdermedt, nem forgatta tovább a krumplit az olajban. – Kikre gondolsz?

61

– A kisgyerekekre. Akiket elcserélnek olyanokra, mint én. Úgy értem, ennek biztos van valami oka. Valami biztosan történik utána velük. Hová viszik őket? – Nem jó helyre. A hangja nagyon halk volt, de olyan biztosnak hangzott, hogy alig mertem megkérdezni: – Ezt azért mondod, mert tudod, hogy én csak valami rossz helyről jöhettem... azért, mert ilyen vagyok? – Nem. Azért mondom, mert én is voltam ott. Ültem az asztalnál, és nagyon ostobának éreztem magamat. – Te voltál ott? Nem láttam még olyan szemeket, mint amilyen szeme neki volt. Túl nagy és túl tiszta. Azt hitte az ember, hogy neki nem is lehetnek titkai. De anyám félrekapta a tekintetét, mielőtt válaszolt, és én tudtam, hogy igazat mond. – Engem is elvittek. Nincs ebben semmi különös vagy izgalmas. Ez van, megtörténik néha. Ennyi. – De te itt vagy! Úgy értem, te itt laksz Gentryben, és normális életet élsz. Hogyhogy? Hová vittek? – Ez nem illendő téma – közölte élesen. – Szeretném, ha nem beszélnél ilyen ronda dolgokról az asztalnál, és soha többet nem is hoznád fel ezt a témát. Azzal elővett egy hagymát, meghámozta, és kezdte kis kockákra vágni. Közben dúdolt. Én lehunytam a szemem. Amit most megtudtam, kellemetlen volt, nem tudtam vele mit kezdeni. Nem tudtam hova tenni. Az apám lépett a konyhába, és nem tűnt fel neki, hogy mi, ketten éppen kínos csendben ülünk. A vállamra csapott, és én igyekeztem nem felszisszenni. – Na, mik a terveid mára? – Nem érzi jól magát – szólalt meg az anyám, háttal nekünk. A hagyma fölé hajolt, és tovább aprította. Még kisebbre. Mikroszkopikus méretűre. Az apám lehajolt, és az arcomba nézett. – Rosszul vagy?

62

Bólintottam, de nem szóltam egy szót sem. Jól eddig sem éreztem magam, de két perce határozottan rosszul voltam. Az anyám tovább dúdolt, most már hangosabban és gyorsabban. Háttal állt nekünk, és csak aprított. A kés kopogott a pulton. Aztán felszisszent. A vér illata rögtön betöltötte a konyhát. Anyám a mosogatóhoz rohant, és a csap alá tartotta a megvágott ujját. Én mindkét tenyeremet a számra és orromra szorítottam. Úgy láttam, mintha a falak hullámzani kezdtek volna. Az apám szótlanul a konyhaszekrényhez lépett, és elővett egy doboz ragtapaszt a hűtő feletti rekeszből. Egymással szemben álltak a mosogató előtt. Az anyám odanyújtotta a sérült ujját az apámnak. Ő letörölte a sebet egy papírtörlővel, és ráragasztotta a tapaszt. Az anyám folyton megvágta magát, beütötte a karját vagy a lábát. Soha nem hallottam, hogy a műtőben baleset érte volna, itthon viszont mindig mindennek nekiment, mintha megfeledkezett volna róla, hogy a tárgyaknak van térbeli kiterjedésük, és ugyanabban a térben vannak, mint ő. Amikor apám ellátta a sebet, hátrébb lépett, és elengedte anyám karját. A gázon a krumpli odaégett, és olyan szaga lett, mint a pirítósnak. – Köszönöm – mondta anyám. Apám homlokon csókolta, és kiment a konyhából. Anyám csak állt a mosogató előtt, és nézett ki az ablakon. Egy másodperc múlva elzárta a lángot a serpenyő alatt. Én a tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat, és levegőt vettem. A vér szaga lassan, lustán szétáradt, eloszlott a konyhában. A bal szemem mögött hasító, lüktető fájdalmat éreztem. – Azt hiszem, visszamegyek az ágyamba – mondtam. Amint felértem, ledobtam a pólómat, és lehúztam a sötétítőt. Arccal a falnak fordulva lefeküdtem, és a fejemre húztam a takarót. Hirtelen, rosszul ébredtem. Sötét volt. A telefonom az ágyam mellett, az éjjeliszekrényen vibrált. A derengésben ki tudtam venni a gitárom, az erősítőm és a bútorok körvonalait. Vissza akartam aludni. A telefon tovább rezgett. Végül érte nyúltam, és felvettem. 63

– Igen... – Azta, ne légy ilyen izgatott! – Roswell volt az. – Bocs. Aludtam. – Szóval ma este lesz Stephanie bulija, és lehet, hogy Masonnél is parti lesz. Akarod, hogy felvegyelek? Átgurultam a hátamra, és összeszorítottam a szememet. – Nem hiszem. Roswell sóhajtott. – Ugyan már, ezt nem hagyhatod ki! Ilyenkor minden lány kurvának öltözik! Találkozunk az ikrekkel, és élünk egy kis társadalmi életet. Az az érzésem, hogy Alice különösen vágyik ma a társaságodra. A tenyeremmel megdörzsöltem a szememet. – Figyu, én, nem akarlak cserbenhagyni téged. Oké, tudom, attól még azt csinálom. De nem úgy. Jézusom, mennyi az idő? – Mindjárt kilenc. A vonal másik végén ajtónyílás hangját hallottam, majd Roswell anyját. Azt mondta, hogy valakinek meg kell etetnie a kutyát, és ez a valaki leginkább Roswell. ö válaszolt valamit, amit nem értettem, mert letakarta a mikrofont. Távolról hallottam, ahogy az anyja felnevet. Felrémlett, hogy aznap reggel egy kis időre felkeltem, és egy szörnyű beszélgetést folytattam az anyámmal. Az egész olyan volt, mint egy rossz álom, és semmi nem állt össze a fejemben. Roswell visszatért a telefonban. – Minden rendben van? – Semmi gond, csak épp nincs kedvem buliba menni. Ma nem. Letettem, és egy párnát húztam a fejemre. Már éppen kellemesen feledtető álomba merültem, amikor újra csörgött a telefonom. Ezúttal megnéztem, ki az, de nem ismertem a számot. Felvettem, mert arra gondoltam, lehet, hogy a suliból valaki, házi feladat miatt, vagy egyéb tökéletesen valószínűtlen okból. Abban bíztam, bár ezt magamnak sem vallottam be, hogy talán Alice az. Ha nem is ismertem volna fel elsőre Tate hangját, abból, hogy mellőzött minden üdvözlési formulát, azonnal kitaláltam volna. – Mackie – mondta –, meg kell hallgatnod. – Hogy szerezted meg a számomat? 64

– Ha nem akartad volna, hogy hívjalak, meg kellett volna mondanod Dannynek, hogy ne adja meg a számod. Szóval hol találkozzunk? Komolyan beszélnem kell veled. – Most nem jó. – De jó! Oké, ide figyelj, elmegyek hozzátok. Otthon vagy? Mert én tíz perc múlva ott vagyok, szóval ajánlom, hogy otthon legyél. – Nem! Mert... nem vagyok otthon. Megyek Roswell-lel abba a buliba, és már éppen elindultam. – Buliba... – hűvös volt a hangja, és el tudtam képzelni az arckifejezését: frusztráció és sértődöttség keveredett rajta. Egy pillanatra elképzeltem, ahogyan megérintem az arcát, végighúzom a hüvelykujjamat az állán, hogy megpróbáljam letörölni róla a szomorúságot. A kép azonnal szertefoszlott, amint meghallottam a hangját. – Valami undorító dolog folyik itt, te ezt pontosan tudod, és képes vagy bulizni, menni? Hihetetlen vagy. – Én nem tudok semmiről, oké? És most leteszem. – Mackie, te egy akkora... – Szia – mondtam, és kinyomtam. Visszahívtam Roswellt. Első csengésre felvette. A hangja vidám volt és könnyed. – No, mi az? Szerencsét akarsz kívánni a küldetéshez, amelynek során kiszabadítom Stephanie-t a ruhái fogságából? – Nem bánod, ha mégis veled megyek? – Semmi gond. Persze nem a ruhából kiszabadítós résznél. Az egyemberes munka, megérted? Felnevettem, és megkönnyebbültem, hogy a hangom nagyjából normálisan csengett. Roswell tovább csacsogott. – De ugye emlékszel arra, hogy hívtalak úgy tizenöt perccel ezelőtt? És hogy azon beszélgetés folyamán megkérdeztem, van-e kedved elmenni egy buliba, kémiai úton módosult tudatállapotba kerülni és esetleg megbecsteleníteni Alice-t – úgy emlékszem, még a megbecstelenítést is bevetettem –, és te nemet mondtál? Ugye emlékszel erre? 65

Megköszörültem a torkomat. – Meggondoltam magam. Ekkor hosszú csend lett a vonal túloldalán. Azután Roswell megszólalt: – Elég szar a hangod. Jól érzed magad, Mackie? – Nem, de ez most nem számít. – Mackie. Biztos vagy benne, hogy akarsz bulizni jönni? Vettem egy nagy levegőt. – Csak ki akarok jutni ebből a házból. Letettem, becsuktam a szemem, és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Aztán legurultam az ágyról, és felálltam. Ha el akartam menni Roswell-lel, muszáj volt csinálnom valamit a hajammal, és egy pólót is kellett húznom. Átcsoszogtam a szoba túl végébe, és beletúrtam a ruhásfiókomba. Általában egy átaludt nap elég volt, hogy megszabaduljak a szédüléstől, de most, ahányszor elfordítottam a fejem, a szoba lustán továbbfordult még egy fél fordulattal. Meg kellett kapaszkodnom a szekrényben, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat. – Mackie? Hátranéztem a vállam felett. Emma állt az ajtóban, és engem nézett. Melegítőben volt, a haja a szokásos gubóba csomózva a feje tetején. Puhán és összevissza, mint gyerekkorunk óta mindig, ö nem sokat járt el hazulról, és most is úgy tűnt, arra készül, hogy átolvassa az éjszakát. Betoltam a fiókot, és a nővérem felé fordultam. – Be is jöhetsz ám. Tett felém néhány lépést, majd megállt. – Janice, a laborpartnerem, Janice adott nekem valamit... – kezdte, a kezében egy papírzacskó volt. – Azt mondta, ez valami különleges... holisztikus kivonat. A hangja furcsán vibrált, mintha ideges lenne tőlem. – Azt mondta... azt mondta, neked jót tesz majd – ezzel az asztalomhoz ment, és letette a zacskót. – Köszönöm – mondtam, és néztem, ahogy kifelé indul. – Emma! De akkorra már kint volt, és nem fordult vissza.

66

Felvettem az asztalról a zacskót, és kinyitottam. Egy barna kis üvegcse volt benne. Rajta egy címke, amire valaki ezt írta: Jótékony hatású galagonya. Meginni! Az üvegcse nem kupakkal, hanem viasszal volt lezárva. A körmömmel megrepesztettem a viaszt. A folyadék szaga erős volt, de nem tűnt ártalmasnak vagy mérgezőnek. Megbíztam Emmában. Egész életében csak arra figyelt, hogy nekem jó legyen. De elég kockázatos dolog volt meginni egy ismeretlen löttyöt. Emmában ugyan tökéletesen megbíztam, de Janice-ben már jóval kevésbé. A félelmemnél azonban sokkal sürgetőbb volt az az érzés, hogy ha nem történik valami, ha minden úgy megy tovább, ahogyan eddig, akkor egy nap arra fogok felébredni, hogy nincs erőm felkelni az ágyból. Vagy, ami ennél is valószínűbb, lefekszem egy este, és egyáltalán nem ébredek fel többé. Megérintettem hát az ujjammal az üveg nyakát, és a cseppet lenyaltam az ujjamról. Vártam. Miután pár percig matattam a szobámban a régi házik és a ruháim között, és még mindig nem történt semmi, úgy döntöttem, ha Janice hippi vudu löttye eddig nem ölt meg, akkor már nem is fog. Ittam tehát egy jó nagy kortyot belőle, majd még egyet. Nem volt rossz. Nem volt jó sem, de nem volt rossz. Olyan íze volt, mintha valami fertőtlenítőben ázott sarat innék. Visszatettem az üres üveget a zacskóba, és kerestem egy pólót, aminek volt gallérja, és nem is volt teljesen gyűrött. Éppen a fejemre húztam, amikor észrevettem, hogy jobban vagyok. Sokkal, de sokkal jobban. Olyan sokáig voltam folyamatosan kimerült, hogy már el is felejtettem, milyen az, amikor nem vagyok. Nyújtóztam egyet, nagyon jó érzés volt, ahogy a vállam izmai erősen megnyúltak. A fürdőszobában megálltam a tükör előtt, és megnéztem az arcomat. A szemem még mindig sötét volt, de már nem volt rémisztő. Normálisnak látszott, fekete pupilla és sötét, sáros barna írisz. A bőröm még mindig sápadt volt, de most már azt mondták volna rá, hogy arisztokratikus, ahelyett, hogy beteges. Úgy néztem ki, mint bármelyik srác, aki buliba indul szombat este. Normálisan néztem ki. 67

Visszamentem a szobámba, és még egyszer szemügyre vettem az üvegcsét. A címke egyszerű vastag papírból volt, és semmi más nem állt rajta, csak a titokzatos Jótékony hatású galagonya felirat, és az utasítás, hogy igyam meg. Annyit tudtam, hogy a galagonya egy szúrós bokor, ami vadon nő az utak menték mindenfelé. De ezen túl a papíron semmi utalás nem volt arra, hogy mi is van igazából az üvegben. A fejemben kergetőztek a kérdések. Mi volt ez a lötty? És hogyan hatott? Az, hogy jobban érzem magam, azt jelenti, hogy meggyógyultam? Emma megint megmentett? Bár ebben ösztönösen kételkedtem, a szám mégis széles vigyorra húzódott. Nagyon megkönnyebbültem. Hetek óta nem éreztem magam ilyen jól. Az is lehet, hogy hónapok óta. Hirtelen ellenállhatatlan kényszer fogott el, hogy valami nagyon megerőltető dolgot csináljak. Fel és le akartam ugrálni a szobámban, féktelenül kacagni akartam. Meg akartam ölelni Emmát, és addig szorítani, amíg nevetni nem kezd velem, és együtt kacagunk, amíg ki nem fulladunk, a végén pedig kimerülten lerogyunk a földre. Kézen állni akartam, és hátraszaltózni, de erre nem volt elég hely a szobámban. Futni akartam. Leoltottam a villanyt, és kiléptem a folyosóra. – Emma! – A homlokomat az ajtajához szorítottam. Nem válaszolt, ezért benyitottam. – Emma, mi volt ez a lötty? Ez fantasztikus! De Emma nem volt a szobájában, és sehol máshol sem találtam. Azóta, hogy a gitárossal találkoztam, most először nem csengett a fejemben a hangja. Lehet, hogy elhamarkodott dolog volt a halálra készülnöm. Lehet, hogy van valami mód arra, hogy igazi, teljes életet éljek, hogy normális legyek. Valami azonban azt súgta, hogy ez nem igaz. A tudatom egy része kihátrált, és kétkedve nézett rám, amikor az üvegcsét nézegettem. Ez a rész azt mondta, hogy ez túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. De a tudatom többi része nem törődött vele. Olyan jó volt újra szabadnak lenni! Meghallottam Roswell kocsijának a hangját, és lerohantam a földszintre. Kiléptem az ajtón, és ekkor megrohantak a szagok. A formára vágott halloween tökök nyers zöldségillata, égő levelek perzselt 68

illata, és gyengén, de kivehetően a 12-es út menti kiszáradt tó medrének mocsárillata. Az éjszaka mély volt, vibrált, és vadul burjánzott. Hallottam, ahogy háromutcányira tőlünk Carson-Scott néni hívja be éjszakára a macskáját, és ez olyan volt, mint régen. De aztán meghallottam a macska nyakörvén lévő kis csengő halk hangját, sőt, még a bokor zizegését is, ahogyan átmászott alatta. Még a Benthavenen guruló kocsik hangja is úgy hangzott, mintha innen, az orrom elől jönne. A fenébe Tate-tel. A fenébe a halott kisgyerekekkel és a véres szekrényekkel és a mély, lüktető fájdalommal, amit akkor éreztem, ha a családomra vagy a jövőmre gondoltam. Előttem állt az élet. És én élvezni akartam.

69

70

A CSILLOGÓ DOLGOK KILENCEDIK fejezet

Stephanie Beechamék utcáját betöltötte a bulira érkezők autóinak ajtócsapódása, a gyülekező és a hátsó kertben bulizó emberek hangjának moraja. Majdnem mindenki jelmezben volt, pedig csak kedden volt halloween éjszakája. A környéket is feldíszítették már: az ablakokban papír csontvázak lógtak, a verandák korlátján töklámpások sorakoztak. Az eső már csak csendesen szitált. Stephanie-ék előkertjében valaki felállított egy madárijesztőt, ami Gentry saját mesebeli szörnyetegét, a Kosz Boszorkányt ábrázolta. A haja drótból és zsinórból volt, az arcára valaki egy filctollal vicsorgó szájat rajzolt. A nagy boszorkány félelmetesen magasodott a tornác mellett. Roswell és én szótlanul sétáltunk a ház ajtaja felé. Rajta sem volt jelmez, bár egy pár hegyes műanyag fogat illesztett a szemfogaira. Furcsán nézett rám a szeme sarkából. – Mi van? Miért nézel így rám? – Nem is... au! – a szájához kapott, majd megigazította a műanyag agyarait. – Nem is engedted le az ablakot a kocsiban. Tudod te, milyen rég volt, hogy csukott ablakokkal utaztál mellettem a kocsiban? Ráébredtem, hogy igaza volt. Negyedóráig autóztunk, és nekem nem volt semmi bajom. – Miért, ez már baj? – Nem. Csak furcsa. Bólintottam. Megálltunk a kocsibejáró végében. Valaki a hátunk mögött a suli indulóját kántálta, magas hangon és rém hamisan. 71

A nyitott kertkapu felé indultunk, majd körbe, a ház mögé. A hátsó ajtó egy tágas, fényesen megvilágított konyhába nyílt, ahol túl sok minden volt boci formájú vagy mintájú. És ott volt Tate is. Mert ő mindenhol ott volt, befurakodott a kép sarkába, beleütötte az orrát az életembe, és nem hagyott békén. Mosolygott, amikor meglátott, de nem kedvesen. Vad, győzedelmes vigyor volt ez, mintha éppen akkor győzött volna le valamilyen versenyen. Drew és Danny között támasztotta a konyhapultot. Rajta sem volt jelmez, de volt a fején egy bizarr dísz, két fényes csillaggal, amik rugós szárakon álltak ki belőle, ide-oda ringtak, amikor megmozdította a fejét, és beterítették a környéket csillámporral. Vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem természetesen viselkedni, amikor elléptem mellette a hűtő irányába. Kivettem egy doboz sört az ajtajából, és visszavonultam a konyha másik végébe. Danny a mosogató mellett állt, egy csomó mérőkanál és edény közepén. Valami kevert italt kotyvasztott éppen. Fekete, bolti csontvázjelmez volt rajta, azon pedig egy szürke, cipzáras, kapucnis pulcsi. Éppen úgy nézett ki, mint Donnie Darko a filmben. Drew ugyanabból a filmből a nyúlnak, Franknek öltözött, de az álarca a pulton hevert, mellette. Danny még egy kis gint és gránátalmaszörpöt töltött a keverékébe, majd a poharat Drew elé tolta. – Kóstold ezt meg, és mondd meg, mi hiányzik még belőle! Drew belekortyolt, majd köhögni kezdett. Letette a poharat. – Ez borzalmas. Danny felmordult, és egy csöpögő kanalat vágott a tesójához. – Te vagy borzalmas. Én építő kritikát kértem, ez nem volt az. Gyerünk, mondd meg, mi hiányzik belőle! Drew visszadobta a kanalat. – A patkány, ami a csatornában beletapicskol, miután kiöntötted az egészet. – Akkor keverj magadnak italt, te Mister Mixer, ha olyan okos vagy! Bunyóztak egyet szeretetből, majd Danny Drew fejébe nyomta a nyúlálarcot, és elindult mellette a nappali felé. Útközben Drew kinyújtotta a kezét, és Danny arcába húzta a kapucniját. 72

Roswell már korábban lelépett, valószínűleg azért, hogy megkeresse Stephanie-t. Egyedül maradtam Tate-tel a konyhában. Azon gondolkodtam, kezdjem-e keresni a menekülési útvonalat, vagy sem. Bármennyire nem akartam ugyanis a halott húgáról beszélni vele, abban biztos voltam, hogy Tate nem fog leszállni rólam. Akkor pedig okosabb volt átesni ezen itt, ahol senki más nem hallotta. Láttam a testét, a testének a formáját a pólója alatt. Tudtam, hogy vissza kellene fognom magam, de hirtelen semmi mást nem akartam, csak odalépni hozzá, és megérinteni. Mellé léptem, hogy legalább ne kiabáljuk ki a titkainkat az egész konyhán keresztül. Az arcán cinikus vigyor ült, és én tudtam, hogy ebből semmi jó nem származhat. A hajának grépfrút illata volt, és még valami kellemes és izgága illat, ami nagyon nem illett oda, de kellemes volt. – Hát te mi vagy? – kérdeztem, és megpöcköltem a csillagvégű antennáját. – Nem tudom. Talán egy robot imádkozó sáska. Vagy egy marslakó. Hát te mi vagy? Letettem a sörömet a pultra, és a tenyeremet mellé szorítottam. Én ma valaki másnak öltöztem. Egy normális, hétköznapi fiúnak, aki a normális, vér szerinti szüleivel él, és a körmei nem lesznek azonnal kékek, csak mert a suli konyháján a konyhás nénik nem alumínium, hanem acéltálcán tárolták a sült krumplit. De nem szóltam egy szót sem. Tate szúrós tekintettel nézett rám. Kinyújtotta a kezét Danny félresikerült koktéljáért, de közben a szemét nem vette le rólam. Leszegtem a fejemet, és a padlót kezdtem bámulni. – Ne nézz így rám! – Hogy nézek? Mintha egy szánalmas idióta lennék, akit gyűlölsz? Megvontam a vállam. – Nem tudom. Nem számít – felnéztem rá, kétségbeesett tekintettel. – Mit keresel te itt? A nappaliból egy gyors, popos szám hallatszott, a szokásos szöveggel arról, hogy minden rendben lesz, csak add önmagad és tégy

73

meg mindent, amit tudsz, és akkor minden szép lesz és jó, meg a többi ilyen marhaság. A lányok odaát táncoltak és énekeltek. – Az a szép ebben a dalban – kezdte Tate erőltetetten vidám hangon, mintha nem váltana témát, csak kitérőt tenne –, hogy egy cseppet sem ironikus. A tekintete egyenes volt, tele bánattal, olyan nyers és tiszta formában, hogy az kikristályosodott a szemében, láttam a rozsdás, csillámló koszorút a pupillája körül; és láttam azt a szörnyű, kegyetlen, dühös vigyort az arcán. Úgy nézett ki, mint aki fel akarja tépni valakinek a torkát. A pultnak dőltem, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki, amivel lezárhatnám ezt a beszélgetést. Valami határozott dolog kellett, amivel egyszer és mindenkorra megszabadulok tőle. Tate egy húzásra lehajtotta Danny piáját, és rám vigyorgott. Nem tudtam rájönni, mit is akar valójában. A húga meghalt. Az, hogy éppen egy helyes kis koporsóban volt a teste a temetőben, vagy valahol máshol, nem sokat számított. A halál végleges, visszafordíthatatlan. Ez ellen nem lehet mit tenni, Tate mégis vissza akarta csinálni az egészet. Mintha azzal, hogy válaszokat kap a kérdéseire, minden helyrejönne. Szúrós szemmel nézett rám, a fejdíszéből hullott a csillámpor, összekente a dzsekijének a vállát. – Hiszel a mesékben? – kérdezte. – Nem. – Még a felnőtteknek szólókban sem, amikben ha minden szabályt betartasz és keményen dolgozol, lesz egy jó állásod és egy szép családod, és boldogan élsz, amíg meg nem halsz? Fújtam egyet, aztán megráztam a fejemet. – Jó. Akkor neked is éppen annyira fel kellene háborodnod, mint nekem, azon, hogy itt mindenki a „tegyünk úgy, mintha semmiről nem tudnánk!" Játékot játssza. – Nézd, te itt valamit nagyon félremagyarázol. Sajnálom a húgodat, komolyan, nagyon sajnálom. Szörnyű, ami történt. De az isten szerelmére, nekem ehhez igazából nem sok közöm van!

74

Az arcára fagyott a mosoly, a szeme tágra nyílt. A hangja magas, cikizős és gonosz lett. – Ó, nem baj, Mackie, csak tegyünk úgy, mintha lenne, jó? Tegyünk úgy, mintha lenne egy kis vér a pucádban, szembenézel a tényekkel, és nem viselkedsz úgy, mintha minden hű, de fasza lenne. Tegyünk úgy, mintha elhinnéd, hogy nem vagyok teljesen hülye, és elmondanád, miért van az, hogy néha undorító kis szörnyetegek jelennek meg ott, ahol azelőtt a húgom feküdt. Miért nem játsszuk ezt? Az arcom égni kezdett, mintha pofon vágtak volna. – Miért? – a kérdés túl hangosan szakadt ki belőlem, inkább volt egy vakkantás. Visszafogtam magam, és majdnem suttogva folytattam. – Miért? Miért jó ez nekem? Felnézett rám, és megrázta a fejét. Ettől apró, csillogó pöttyök árasztották el a levegőt körülötte. – Te tényleg azt hiszed, hogy mindenki hülye? Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Odahajoltam hozzá, és olyan határozott hangon, amilyen csak tellett tőlem, így szóltam: – Szóval most már én lettem a családod tragédiájának a szakértője? Tettem én valaha bármit, amiért azt hiszed, hogy ez miattam történt? Tate röviden és megvetőn felnevetett. – Hidd el, ha választhattam volna, valaki olyat okolnék, akinek van gerince is. De kénytelen vagyok beérni veled. A sörömet a mosogatóba vágtam, fehér tajték csapott fel belőle. Ellöktem magamat a pulttól. Ki a konyhából, el Tate könyörtelen vigyora elől. Azóta, hogy Drew és Danny kidekorálták a szekrényemet, most először jutott eszembe a rá firkált szó. Eszembe jutott, hogy talán Tate karcolta bele, hogy torzszülött. De gyorsan elvetettem az ötletet, mivel ez még a temetés napján volt, és akkor még nem rúgtam össze vele a port, ezért nem valószínű, hogy ő csinálta. A nappaliban a zene hangosabb, a tömeg pedig nagyobb volt. Áteveztem egy csomó szuperhős és kurvás boszorkány között, és kerestem egy helyet, ahol meghúzhatom magam. – Mackie! – Alice a kanapén ült, rám mosolygott és integetett. – Mackie, gyere, ülj le ide! 75

Annyira természetes, könnyed volt, egy csillogó pont a tömegben. Normális és üdítő – éppen erre volt akkor szükségem. Leültem mellé, ő pedig közelebb húzódott hozzám, hogy a combunk összeért. Tequilaillata volt, és valami száraz parfüm, amitől könnybe lábadt a szemem. Macskának öltözött, és nekem eszembe jutott, hogy ez elég kézenfekvő megoldás. Sokkal könnyebb volt, ha elképzeltem őt a teniszdresszében, távol tőlem, makulátlanul. De hiába, a felcsatolható fülektől és az arcára mázolt, csillogó bajszoktól nem volt menekvés. Minden harmadik lány macska volt. – Szia – köszönt, és még közelebb hajolt hozzám. Az egyik csatja alól kiszabadult néhány hajtincs, ami most végiglibbent a karomon. – Ne keressünk egy csendesebb helyet? Az ajka sima és csillogó volt. Hallottam a szájában lévő piercing halk zümmögését – gonosz és kegyetlen kis dal volt. Eltöprengtem azon, hogy vajon a jótékony hatású galagonya elég erős-e ahhoz, hogy megvédjen ettől az acéltól? Egyáltalán, akarom-e azt, amiről azt gondolom, hogy akarom? Meg akartam csókolni, de nem tisztán vágyakozásból, amiért az emberek csókolózni szoktak. Úgy vágytam erre, mint ahogy az embert hajtja valami, hogy beleugorjon a hideg vízbe, pedig pontosan tudja, hogy kellemetlen lesz. Vágytam arra, hogy megdermedjek. Hogy az legyek, aki nem vagyok. Alice úgy fordult, hogy a melle hozzáért a vállamhoz. – Nem akarsz leülni valahová? – Most is ülünk – mondtam. A tenyerem izzadt. Bosszúsan nézett rám, és félrebillentette a fejét. – Biztosan találunk valami csendesebb helyet is, ahol leülhetünk. Talán odafent? Mondjuk a hálószobában? Nem tudtam, mit válaszoljak. Igen és igen és nem és igen. A lépcső felé pillantottam, és akkor majdnem elállt a lélegzetem. A lépcső közepén két lány állt. A korlátnak dőltek és sugdolóztak. Az egyikőjük csinos volt, egy nagy, fodros habcsókruha volt rajta, a fején korona, kezében ezüst, csillagvégű varázspálca. Az egész lány puhának és rózsaszínnek tűnt, olyannak, akit a mese végén csókkal ébresztenek. Csak alacsony volt, nagyon alacsony. Ha mellém állt

76

volna, a könyökömig ért volna. És neki voltak a legnagyobb fülei, amiket eddig emberen láttam. A korlát alsó peremén állt, lábfejét a korlát oszlopai közé dugta, és két kézzel kapaszkodott a karfába. Felfelé beszélt a másik lányhoz, aki nem volt sem puha, sem rózsaszín, sem alacsony. Az ő arca csillogó volt, mintha nagyon leégett volna a napon. A nyakán egy szaggatott szélű vágás futott körbe. Nem volt rajta vér, csak a tépett bőr és a szétnyílt hús. Úgy vigyorgott, mint egy bolond, a szája majdnem olyan szélesre húzódott, mint a seb a nyakán. A szobában tolongó tömeg felé nézett, de rám mosolygott! Alice-hez fordultam: – Inkább menjünk ki! Megrázta a fejét: – De kint hideg van! A szoba másik végén a magas lány elindult lefelé a lépcsőn. Ilyen messziről is megéreztem rajta a halott dolgok szagát. Ő nem jelmezben volt. Elkaptam Alice karját, durvábban, mint szerettem volna, és felrángattam őt a kanapéról. – Menjünk ki, jó? Sétáljunk egyet. Odakint, a hátsó udvaron az emberek kis csoportokban ácsorogtak, nevettek, cigiztek, és műanyag pohárból itták a sört. Próbáltam lenyugtatni a légzésemet, de a szívem a torkomban vert. Mellettem Alice a macskafarkával küzdött. – Istenem, mennyire utálom, hogy ez jön utánam! Ezt az érzését osztottam, bár nem ugyanarra gondoltunk. Alice ekkor hirtelen ott termett az orrom előtt, és lábujjhegyre emelkedett. Hallottam, ahogyan a szájában megpendül az acél testékszer. Éreztem a forró kezét a karomon. Az ajka alig öt centire volt az enyémtől. Nyeltem egyet, és átfutott az agyamon, hogy vajon miért nem ez életem legszebb pillanata. – Mi van? – engedett felém egy újabb leheletnyi tequila- és acélillatot. A kezét a csípőjére tette. – Buzi vagy, vagy valami ilyesmi? Csak bámultam rá. Gyönyörű volt a veranda lámpáinak fényében, és nagyon távol volt tőlem. Megráztam a fejem. 77

– Akkor meg mi bajod? De komolyan? De Alice soha nem nézett rám igazán. Soha nem látott engem. Itt állt előttem, és valami bonyolult történetet próbált kitalálni, pedig a tetteim oka veszélyesen nyilvánvaló volt bárki számára, aki észre akarta venni. Tate-nek igaza volt. Tate-nek, akinek az arca pár centire volt az enyémtől, amikor azt mondta, hogy az a valami a koporsóban nem a húga volt, hogy valami más halt meg a húga bölcsőjében, és hogy csak arra vágyik, hogy valaki meghallgassa, amit mondani akar. Alice közelebb hajolt hozzám. – Figyelsz te rám egyáltalán? Nem figyeltem. Akkor éppen egy esőáztatta tölgyfa alatt álltam egy lánnyal, akinek a húga csak egy újabb veszteség volt a szaros kis városunk számára, és aki elég tiszta és józan gondolkodású volt ahhoz, hogy ezért dühös is legyen, ne csak szomorú. Csak erre tudtam gondolni, Alice pedig nagyon messze volt. A szúnyoghálós ajtó becsapódott a hátam mögött. Én megperdültem, és felkészültem rá, hogy a két furcsa lány áll majd ott, de Tate volt az. A hátsó lépcső mellett állt, két könyökével a korlátra támaszkodott, és minket nézett, miközben csillámpor hullott a feje körül. A konyhából kiáradó fény megvilágította a sziluettjét, és fénylő aurát rajzolt köré. Tate úgy festett, mint valami neonfényt sugárzó természetfeletti lény két antennával. Az arcát nem láttam, de a feje ideoda fordult Alice és köztem. Rám nézett. Alice-re. Rám. Megint Alicere. Ott álltam a kertben, és felfelé néztem rá, mint Rómeó az erkélyjelenetben Júliára. Végre ellépett a fény elől, és akkor megláttam az arckifejezését is. Nem tudom, mire számítottam, gondolom, valami különlegesre. Ehelyett az arca ugyanolyan volt, mint mindig: teljesen unott. – Roswell keres – a szája vékony volt, és kihívóan nézett egyenesen az arcomba. A nappaliban találtam rá, egy csapat diák-önkormányzatos lány között ült. Rám mosolygott, odaintett magukhoz, majd Stephanie-hoz

78

hajolt, és megcsikizte. A lány felnevetett, ahányszor csak Roswell belé akart harapni a műfogaival. Bepréselődtem Jenna Porter mellé, aki unottnak és egy kicsit részegnek is tűnt. Tóga volt rajta, a hajában igazi babérlevél koszorú, de a lábán a mindennapi cipője. Élénkpiros cipő volt, a lábujjaknál kis, virág alakú lyukakkal, és egyáltalán nem illett a jelmezéhez. – Szia – köszöntem. Jenna rám mosolygott, és biccentett. A gardrób mellett megláttam a két furcsa lányt. A tenyerük mögött sugdolóztak. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre őket, de Jenna rájuk bámult, és megcsóválta a fejét. – Már alig várom, hogy eltűnhessek innen – motyogta, és a nyakában lógó acélkereszttel babrált. – Amint leérettségizünk, én lépek New Yorkba. – Miért, mi van New Yorkban? – A hangom könnyednek tűnt, de nehéz volt természetesen viselkednem, miközben a két lány bámult. Hirtelen elment a kedvem a beszélgetéstől. Jenna megvonta a vállát. – Akkor Chicagóba. Vagy Bostonba, vagy L. A.-be, vagy akárhová – a szeme homályos lett, és elmosolyodott, bár szerintem nem szándékosam. – A francba, megyek akár New Yorkba vagy Detroitba is, csak elkerüljek ebből az istenverte városból! Nem kellett kimondania, tudtam, mire gondol: el ezek közül az emberek közül. Kinyitottam a számat, hogy valami általánosan vigasztalót mondjak. Ekkor megéreztem a rothadó hús szagát. A vágott nyakú lány elindult felém. Furakodott át a tömegen, mögötte ott ugrált a kicsi is. A szívem ki akart ugrani a helyéből. Jenna felnyüszített, egyszerre ijedten és undorodva. – Ez a legvisszataszítóbb jelmez, amit valaha láttam. Mi akar ez lenni? A rothadó lány nem válaszolt, csak rámosolygott Jennára, aki ettől azonnal hátrálni is kezdett. Boldog volt, hogy eltűnhetett onnan. Magamra maradtam a lánnyal, aki úgy festett, mintha a sírból mászott volna elő. 79

– Kerülsz minket? – kérdezte, és közelebb lépett. A lehelete hideg volt és poshadt. – Azt hittem, a galagonya ért annyit, hogy legalább elbeszélgess velünk. – Menjetek innen! – A távolba meredtem, hogy ne kelljen néznem, ahogyan a torkán a seb kinyílt és cuppogott, miközben beszélt. Szélesen elvigyorodott. – Mi baj? Attól félsz, hogy magunkra vonjuk az emberek figyelmét? Hogy a kis titkod napvilágra kerül? Ez a mi időnk, drágám – ilyenkor még a legrondábbjaink is feljöhetnek és járhatják a várost, mert úgy festenek, mint mindenki más. – Láttad az ORION IDÁKAT tegnap éjjel? – dugta ki a lány háta mögül a fejét a kis, rózsaszín társa. – Ilyenkor lehet látni az orionida meteorrajt. Ezek igazából csillagászati porszemcsék, amik leváltak a gazdameteorról. A Halley-üstökösről származnak. Láttad őket? Megráztam a fejem. Az arca valószínűtlenül rózsaszín volt. – Semmi baj, csak hétfőn tetőzik a meteorzápor! Még van egy csomó időd. A másik lány odafordult hozzá. – Csend legyen, te félkegyelmű! Senkit sem érdekelnek a csillagaid. – Őt érdeklik – válaszolt neki a kis rózsaszín. – Láttam, ahogy a konyhában bámulta őket. Biztos vagyok benne, hogy sóvárgott utánuk. A játék varázspálcáját meglengette a másik lány előtt, közben megpróbálta megveregetni a vállamat: – Semmi baj. Tudod, nem mindenki olyan érzéketlen a szépre, mint ő itt. Előrebámultam, és minden levegővételnél az avas hús szagát éreztem. – Figyu, mit akartok? A nyitott nyakú elvigyorodott. – Természetesen csak téged. Rád vadásztunk. – Igen – kotyogta a kis rózsaszín, és úgy mosolygott, hogy a szeme két sarlóformára szűkült össze. – Vadásztunk. Majd hátraejtette a fejét, és olyan erővel kezdett kacagni, mintha ez lett volna a legviccesebb dolog, amit életében hallott.

80

A másik lány hozzám hajolt, és fátyolos szemével az arcomba meredt. – A mostohanővéred a segítségünket kérte, és most tartozik nekünk. Gyere a salakhányóhoz, és ajánlom, hogy ne várass meg! Különben felkeressük őt, és rajta hajtjuk be a szolgálatunk árát. – Ó, ne légy már ilyen gyűlölködő! – A kicsi a pálcájával megcsapkodta a magasabbat, majd hozzám fordult. – Malcolm, kérlek, ha jó leszel hozzánk, és együttműködsz velünk, minden a legeslegnagyobb rendben lesz. Ezzel eltűntek, én pedig ott álltam, a számban olyan ízzel, ami egy út mentén heverő, elcsapott állatra emlékeztetett. Makóimnak hívott. Ott termett mellettem Drew. Részegszaga volt, ami egy kis papírmaséillattal keveredett. – Jézusom – szólalt meg, és levette a nyúlálarcot. – Ez meg mi volt? Szembefordultam vele. – Mi mi volt? – Ez a két csaj az előbb. Úgy tűnt, nagyon feszült beszélgetés volt. Megvontam a vállam, és lesütöttem a szemem. – Ja? Most láttam őket először. Mindketten tudtuk ugye, hogy ezzel nem mondtam semmit, bármilyen tényszerűen is hangzott a válaszom. Drew sokatmondón felhúzta a szemöldökét. – Oké, amíg nem akarsz összejönni velük. A magas ronda volt, mint a seggem. – Ez a veszély nem fenyeget. – Megráztam Roswell karját. – Hé, léphetünk innen? Nem lepődött meg. Roswell soha nem lepődött meg. Megcsípte Stephanie pofiját és elindult velem az ajtó felé. Beültünk a kocsiba, és csak néztünk előre, egyikünk sem szólalt meg. A szívem néha kihagyott egy-egy ütemet. Roswell elfordította a kulcsot a gyújtásban. – No, van kedved benézni Masonhöz egy kicsit? – Nem... – a hangom még számomra is furcsán csengett. – Haza kellene mennem. Sok dolgom van...

81

Roswell bólintott, és sebességbe tette a kocsit. Az arca komoly volt, és fiatalabbnak tűnt, mint általában. Nem mondtam többet, mert nem volt semmi más, amit elmondhattam volna neki. Túl sok minden kavargott egyszerre a fejemben. Azt bizonygattam magamnak, hogy Emma otthon van, lehet, hogy a botanikafeladatán dolgozik, vagy már bevackolta magát az ágyába egy könyvvel, mindenesetre biztonságban van. Muszáj volt, hogy biztonságban legyen, bele sem tudtam gondolni abba, hogy nem így van. Gyere a salakhányóhoz! Ez úgy hangzott, mint egy meghívás. De a salakhányó csak egy üres szemétdomb, elhagyatott, benőtte a gaz, hiába mentem volna oda, nem találtam volna ott semmit. Persze ha a két lány valóban annyira természetellenes volt, mint amilyennek kinéztek, akkor a hányó is rejthetett néhány titkot. Lehetett ott egy bejárat, mert a halottak éjjelente ki is jöttek, hogy az üres utcákon járjanak. A híresztelések és az esti mesék sötét sejtetései szerint élt valami az oltott mész és a pala alatt. Én nem értettem hozzá, de az a lány biztosan halott volt. Áradt belőle a rothadás fullasztó bűze, de senki sem maradhat életben átvágott vénákkal és artériákkal. A vigyora rémisztő volt, és volt egy olyan sanda gyanúm, hogy csak nála is ijesztőbb dolgokat találok ott, ha odamegyek. Igazából úgyis csak egy dolog számított. Emma. Ő megpróbált segíteni rajtam, és a galagonyalötty segített is. De mi volt ennek az ára? Amikor végiggondoltam az úton hazafelé, az ablakon kifelé bámulva, rájöttem, hogy nem számít, mi volt az ára. Nem engedhetem, hogy bármi történjen vele. Tudtam, mit kell tennem.

82

SZÖRNYTEGEK TIZEDIK fejezet

Roswell kitett otthon. A környék csendes volt, nem járt arra egy lény sem, egy élőhalott sem, nem bujkált senki a sötétben. Végigmentem a Concordon az Orchard körforgalomig, át a zsákutcán, és le a lejtőn a hídhoz. Magányosnak éreztem magam, egyedül ilyen késő éjszaka, aztán még magányosabbnak, amikor leereszkedtem a szurdokba, és nem tudtam, hogy mi vár ott rám. Miközben lefelé haladtam, kerti komposzt és rothadás édes, szottyos szagát éreztem. A Rasputin Sings the Blues gitárosa ott állt a hídon. A sötétben alig lehetett kivenni az alakját, ami természetellenesen magasnak látszott a kalapja miatt. Cigizett. Amikor felnézett, a parázs fenyegetően, vörösen felizzott. A hídra léptem. – Rám vársz? Bólintott, és a híd másik vége felé intett. – Gyere, sétáljunk! A bőröm viszketni kezdett az egész testemen. – Ki vagy te? Mi a neved? – Ha tetszik, hívhatsz Luthernek. – És ha nem tetszik? – Akkor hívhatsz másként. Újra a szurdok túlsó oldalára mutatott, majd a keze lesiklott a salakhányóra. – Hová megyünk? – Természetesen a gödörbe. A hangjától megborsódzott a hátam. Csak egy őrült ment volna le önszántából a halottak közé. Csak olyan, akinek teljesen elment az esze. 83

Tudtam, hogy meg kellene mondanom neki, hogy nem üzletelek velük. Ott kellene hagynom. De nem volt értelme. Egy csomó érv szólt amellett, hogy forduljak meg, másszak fel az ösvényen, menjek egyenesen haza, és zárjam be magam mögött az ajtókat. De ha Emmáról volt szó, nem volt kérdés, hogy mit teszek. Nagyjából bármire képes lettem volna érte. Követtem hát Luthert át a hídon és le egy kanyargós ösvényen, ami a szurdok aljába vezetett, ahol a fekete, göröngyös salakhányó terpeszkedett. Ahogy egyre mélyebbre értünk a szurdokban, úgy tűnt, mintha a falai egészen az égig nyúlnának. Luther elmosolyodott, és végighúzta az ujját a kalapja karimáján. – Otthon, édes otthon. – Szóval ti a hányóban laktok? Megrándult a válla, mintha megvonta volna. – Ha pontosan akarunk fogalmazni, azt mondanánk, alatta. Azzal benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy tőrt. A pengéje hosszú volt és sárga, elefántcsontból vagy csontból készült. Hátraugrottam. Felnevetett. – Ne bolondozz! Nem akarlak megvágni. A tőrt beletolta halom aljába, egészen a markolatáig. Ahogy a tőr éle becsúszott a salakba, egy pillanatig semmi sem történt, aztán egy kavicsréteg elgördült a helyéről, és megjelent alatta egy ajtó. Zsebre vágta a tőrt, kitárta az ajtót, és intett, hogy induljak befelé. A bejárat sötét volt és penészszagú. A nyílás alacsony, és bentről nedves, hideg levegő csapott ki, de én nem tétováztam. Beléptem az alacsony folyosóra, Luther pedig utánam. Hátranéztem, de csak a kabátja fakó fekete körvonalát láttam. Lefelé irányított. Lassan haladtunk, én végig a falat tapogattam a kezemmel. Porhanyós törmelék borította a falat, de az alagút biztonságosnak tűnt. A padló folyamatosan lejtett a lábam alatt, és ráébredtem, hogy egyre mélyebbre kerülök a föld alá. Mélyebbre, mint a pincék vagy a vízvezetékek, amelyek bonyolult hálózatot alkottak a város alatt. A fejem felett lévő föld tömegének gondolata egyszerre volt fullasztó és megnyugtató. Valahogy úgy éreztem, körbevesz a föld, és megvéd. 84

Ahogy haladtunk lefelé, az alagút egyre szélesebb lett, a levegő pedig egyre hidegebb és nedvesebb. Távol, az alagút végén fényt láttam. Amikor a folyosó végére értünk, Luther megállt, megigazította a kabátja gallérját, és kisimította a hajtókáját. A fény egy vastag, nagy, kétszárnyú ajtó nyílásán szűrődött ki. Luther megragadta a két kilincset, és kitárta az ajtót. Majd lekapta a fejéről a cilindert, és mélyen meghajolt. – Köszöntelek a Zűrzavar Házában. Egy kőpadlós, magas mennyezetű előcsarnokfélében találtam magam. A falakon körben fáklyák égtek, fekete füstjük szaga olajos volt, olyan, mint a petróleumé. A fáklyatartók mind különbözők voltak, az egyik ágakból készült, a másik baseballütőből, és volt egy tartó, ami úgy nézett ki, mint egy kerti ásó vagy fejsze nyele. A falakból további járatok nyíltak, de mind szűkebb volt, mint az, amelyiken jöttünk. Két, egymással szemben lévő falon egy-egy kandalló volt, de nem égett bennük a tűz. Az egyik tűzhely mellett egy csapat lány állt, minket néztek. Mindegyikőjükön hosszú, koszos ruha volt, és hátul fűzött, kemény mellény. A belőlük áradó szag még rosszabb volt, mint a vágott nyakú lányé a partiról. A hullaház jutott róla eszembe. A terem túlsó végében egy nagy faasztal állt. Olyan, mint amilyen mögött a könyvtárosok vagy a portások szoktak ülni, de ennél az asztalnál nem ült senki. Megrebbentem, amikor Luther a hátamra tette a kezét, túl váratlanul történt. – Gyere – szólt. – Nem kell aggódnod, csak azt szeretné, ha meglátogatnád. Közelebb lökött az asztalhoz, majd áthajolt rajta. Én követtem, hogy belássak mögé. Egy kislány kuporgott ott a földön. Fehér báli ruha volt rajta, ami úgy nézett ki, mintha használt orvosi géz kötszerből készült volna, és helyenként meg is éghetett. A két térdét felhúzva ült a padlón, és egy szenes ággal rajzolt a földre. Minden rajza szemeket és hatalmas, fogakkal tele szájakat ábrázolt.

85

Luther az asztallapnak támaszkodott, és ráütött egy kis rézcsengőre – olyanra, amilyen a szállodák portáján is van. – Itt a fiú. A kislány felemelte a fejét, és rám mosolygott. Én hátraugrottam. Az arca fiatal volt, és kicsit szégyenlős is, de a szája tele volt apró, hegyes, cakkos fogakkal. Nem a rendes harminckettővel, volt az inkább ötven vagy hatvan is. – Jaj, ne! – Eldobta a botot, és a szája elé kapta a piszkos tenyerét. – Jobban kellett volna vigyáznom! – A hangja lágy volt, és a robbantott szája miatt selypített is. – Csúnyának tartasz. Az igazság az volt, hogy tényleg csúnya volt, sőt, inkább félelmetes. De a szeme szép nagy volt. Ha megnő, biztosan rémisztő lesz, de egyelőre édes volt, ahogy egy oposszum, sőt, egy pulyka is édes, amíg kicsi. Megpaskolta a mögötte álló, magas támlájú széket. – Gyere, ülj le, és mesélj nekem! Mondj el mindent magadról! Nem ültem le rögtön. Nem tudtam, mit gondoljak róla. Ő más volt, mint Luther, vagy a lányok a buliból. A csipkés fogai és a pici teste miatt sokkal valószerűtlenebbnek, sokkal hihetetlenebbnek tűnt náluk. Amikor leültem a szék szélére, ő visszakuporodott a földre, és újra rajzolgatni kezdett. – Már nagyon vágytam rá, hogy lássalak – mondta, miközben egy újabb szénfekete szájat skribált a padlóra. – Nagyon örültünk, hogy ilyen sokáig életben maradtál! A kivetettek általában nem élik túl a csecsemőkort. Bólintottam, és a feje tetejét bámultam. – Ki vagy te? Felállt, és közelebb lépett. Egyenesen az arcomba nézett. A szeme olyan fekete volt, mint egy halott holló tollai. – Én a Morrígan vagyok. A neve idegenül hangzott, mintha valami más nyelven lett volna. – Olyan boldog vagyok, hogy a szíved elvezetett téged ide, hozzánk – súgta, és megérintette az államat. – Csodálatos dolog, hogy neked szükséged van ránk, nekünk pedig éppen rád van szükségünk. Mert hát sokkal kellemesebb üzletet kötni úgy, ha az viszonos. 86

– Hogy érted azt, hogy nekem szükségem van rátok? Nekem nincsen... – Ó, drágám – mosolyodott el, és végigsimította a kezemet – , ne butáskodj már! Hát persze, hogy szükséged van ránk. Nagyon legyengültél, és ez csak egyre rosszabb lesz. Hidd el, ez a legjobb megoldás mindkettőnk számára. Te nekem segítesz, cserébe én gondoskodom róla, hogy el légy látva minden gyógyszerrel és erősítőszerrel, amire csak szükséged lehet. így nem kell lassú és fájdalmas agóniában élned hátralévő napjaidban. Néztem őt, és próbáltam rájönni, hogy miért vagyok egyáltalán itt. – Mit akarsz? – kérdeztem, és jóval idegesebb volt a hangom, mint azt szerettem volna. – Ne légy oly ideges! Nem kívánok tőled semmit, amire a szíved mélyén nem vágysz már rég te magad is – ekkor letérdelt, és a hajával kezdett el játszani. – A zene ugyan nem a legerősebb módja az imádatnak, mégis kellemes és helyénvaló. Mindig is keressük az új tehetségeket a színpadunkra. – De mit tehetek én? Én... nem vagyok én senki. – Szép az arcod – válaszolt, és a ruhája cafrangjaival kezdett matatni –, és nem sérült a tested. Az, hogy romlatlan vagy, mérhetetlenül értékessé tesz téged a számomra. Ha beleegyezel, felküldelek a színpadra a többi zenész szépségemmel együtt, hogy kiállj a város elé, és begyújtsd az imádatukat. Egyenként kihúzott egy-egy hajszálat a fejéről, gondosan kisimította és letette őket a rajza mellé, mintha a gyűjteményét rendezgetné. – Úgy érted, a Rasputinnal? Mikor? – Holnap, a nagybecsű találkozóhelyen, a Starlightban. – De őket most hallottam. Tegnap is játszottak! – Nehéz időket élünk – szólt. – Biztosan te is láttad ennek jeleit. A Starlight rozsdás kapui és rácsai jutottak eszembe, bólintottam. – A város elfordul tőlünk. A hosszú esőzések elcsüggesztik őket, már csak fél szívvel gondolnak ránk. Most minden dicsőítésre szükségünk van. Ha a helyzet ilyen rossz marad, akár mindennap a színpadra küldöm őket, ha kell, amíg el nem múlik ez az ínséges idő. – De mit akarsz, mit csináljak én? 87

A Morrígan elmosolyodott. – Na, látod, így már könnyebb. A nővéred nagyon szorgalmas volt, mint azt bizonyára tudod. Hozzánk fordult segítségért, a te érdekedben, és mi a legnagyobb örömmel adtunk neki gyógyszereket, amelyeket neked készítettünk. Nagyon egyszerűen el tudunk készíteni mindent, amire szükséged van. Tőled cserébe csak annyit kérünk, segíts nekünk besöpörni a tapsot és dicséretet. Nem kérdeztem meg, miért olyan fontos, hogy tapsoljanak neki, vagy, hogy honnan tudja egyáltalán, hogy tudok zenélni. Ami e helyett kiszaladt a számon, zavaros és bugyuta volt. – Miért fontos az neked, hogy boldoggá tedd őket? A Morrígan egy újabb hajszálat tépett ki a fejéről. – Jobban szeretnek bennünket, ha boldogok. Az volt a benyomásom, hogy körbe-körbe járunk. – Hogy érted azt, hogy szeretnek benneteket? Hiszen nem is hisznek abban, hogy léteztek?! – Szeretniük kell bennünket, mert ha nem, akkor félnek tőlünk, és gyűlölnek bennünket, és akkor hosszú hanyatlásra vagyunk ítélve. Akkor vadászni kezdenek ránk, mint ahogy ezt megtették már korábban is. Ha nem tartjuk fenn a békét, meg fognak ölni mindannyiunkat. Tudtam, hogy igazat beszél. Minden aggodalmam, minden félelmem, mindaz, ami meghatározta az életemet, egy tőről eredt: Kellan Caury történetéből. A Morrígan tekintete elkomorult, és ettől félelmetes lett az arca. – Nagyon veszélyesek tudnak lenni, ha a saját kezükbe veszik az irányítást, ezért olyan fontos, hogy megvásároljuk a hallgatásukat és a békéjüket. Az ő imádatuk tart életben minket, a zenénk pedig megbékíti őket. Mosolyognak, még ha nem is tudják, hogy miránk mosolyognak. – A rajongókból nyeritek az erőtöket? Megvonta a vállát, és egy nagy, lompos állatot rajzolt a padlóra. – A figyelmükből és az apró szívességeikből. – Egy szempárt rajzolt az állatnak, és két szempillát kanyarintott fölé. – Nem ez az egyetlen áldozat, amivel nekünk adóznak, de ez jó. – Ha nem ez az egyetlen fajta, mi van még?

88

– Van egy nővérem, aki valami másban hisz – könnyedén mondta ezt, de a hangja vékonyabb és magasabb lett. – De ő egy gonosz tehén. – Nem szép dolog ilyet mondani a testvéredről. – Nem szép dolog gyerekeket rabolni sem. Ettől rosszul érzi magát a város! – Eldobta a botját, és az asztal sarkához kúszott, onnan pillantott ki a nagykapu irányába. – És ezért cserébe fel kell áldoznunk a saját drága gyermekeinket, hogy az övék helyére tegyük. A két lány Stephanie bulijáról belépett a folyosóról, ami a salakhányóhoz vezetett. Az elmetszett nyakú benézett az ajtón, a kicsi pedig ott ugrált körülötte, és a varázspálcájával hadonászott. A Morrígan felállt, és a rothadó lányra mutatott. – Az ő családja tudta, mi ő valójában. Egy éjjel elvitték őt a Heath út mentén lévő völgybe, és elvágták a torkát egy sarlóval. Próbáltam levegőt venni, de a tüdőm egy kis ideig nem engedelmeskedett. Az a lány rémisztő volt, de a története még szörnyűbb. A Morrígan bólintott, és megsimogatta a kézfejemet. – Szörnyű, nemde? Pedig még olyan fiatal volt! Egy kisbaba. A lány ott állt az ajtóban, magas volt és szikár. Az ujjaival végigsimított a sebén, és játszadozni kezdett a húscafatokkal. Amikor meglátta, hogy nézem, elmosolyodott. Elkaptam a tekintetem, és a Morríganhez fordultam. – Hogy halhatott meg babakorában? Hiszen most itt van, és már nem is kicsi, felnőtt. A Morrígan bólintott. – Miért ne? – Mert ha az emberek meghalnak, akkor már nem nőnek tovább! Ő csak legyintett, és a fejét csóválta. – Ez nevetséges! Hogyan tartanám fenn a házamat, ha egész nap csecsemőket kellene gondoznom, akik képtelenek ellátni saját magukat? – elmosolyodott, és büszkének tűnt, elégedettnek saját magával. – Nem! A halottak engedelmeskednek nekem. Nem nehéz újból életre kelteni őket, ha megvannak a hozzá való amulettek és talizmánok, és ha ismered a szavakat, amelyekkel parancsolhatsz nekik.

89

– Hát, én nem tudom, de a legtöbben azt mondanák erre, hogy elég macerás dolog. – A legtöbben csak nem akarják megtenni. – Mint például a nővéred? Falkapta a botját, és lecsapott vele az asztalra. – A nővérem véren és áldozaton él. Ő egy fikarcnyit sem törődik azzal, ami már halott. Neki azonban nagy előnye van hozzánk képest, ugyanis szívtelennek született. – Szívtelenség azt gondolni, hogy a halottaknak a sírban kellene maradniuk? – Nem. De szívtelenség a gyermekeinket ilyen érzéketlenül kivetni, eltaszítani csak azért, mert ő valami másra vágyik. De figyelj most rám! Te a galagonyaerősítőért jöttél, és ezt meg is fogod kapni tőlem. Megkerülte az asztalt, és a kezét nyújtotta nekem. Én követtem. Végigvezetett egy szűk járaton, lefelé néhány kő lépcsőfokon. A levegő itt nedves volt, tele ásványi anyagokkal, de kellemes, és én minél többet be akartam belőle lélegezni. Követtem ajtókon és járatokon keresztül, és elcsodálkoztam, hogy milyen messzire nyúlik a föld alatt a Zűrzavar Háza. Egy széles folyosóra értünk, azon keresztül pedig egy hatalmas terembe, ami sokkal nagyobb volt az előcsarnoknál. A földön tócsákban állt a víz, néhol olyan sűrűn, hogy nem lehetett kikerülni őket. A Morrígan boldogan tapicskolt bele a vízbe, és rugdosta a pocsolyák tetejét, hogy spriccelt körülötte a víz. Én óvatosabb voltam, és kikerültem őket, ha tudtam. – A medencéknél vigyázz! – rántott vissza egy szélesebb víztócsa széléről. – Némelyik nagyon mély, Luthert kellene idehívnom, hogy halásszon ki belőle. Jobban megnéztem a pocsolyát, amelyikbe majdnem beleléptem. A szélein a szikla meredeken indult lefelé, és a víz olyan mély volt a gödörben, hogy nem is láttam az alját. A terem végében megkerültünk egy medencét, ami nagyobb volt az összes többinél. Ennek a közepén egy nő lebegett a hátán. A karja a mellén keresztezve a hátára volt kötözve vászoncsíkokkal, de ő mégsem merült el. A ruhája a lábára tapadt, a vége lelógott a mélybe, és eltűnt a zavaros vízben. A szeme nyitva volt, tekintetét a mennyezetre szegezte. 90

A haja a feje körül lebegett a vízben, gyökerek és levelek akadtak bele. Az arcán mély sebek keresztezték egymást, mintha valaki egy négyzethálót vágott volna a bőrébe. A Morrígan csak egy röpke pillantást vetett rá, én viszont megálltam és előrehajoltam, hogy alaposabban megnézhessem. – Ő is halott? – kérdeztem. Visszaszaladt, és megállt mellettem. – Ő? Korántsem. – Mi történt vele? A Morrígan vett egy mély levegőt, mintha azon gondolkodna, hogyan magyarázhatná el a legkönnyebben, majd kimérten így válaszolt: – Néhányan közülünk kijárhatnak, mások nem. Van, aki csak akkor mehet ki, ha a furcsaságunk nem tűnik fel az emberek szórakozása közben, és van, aki kijárt, de balszerencse vagy baleset miatt többé nem mehet ki – belém karolt, és suttogva folytatta. – A nővérem embere tette ezt vele, a Mészáros. Vashuzalokat tekert a fejére, mert ő ebben lelte örömét. Most lekötözve kell tartanunk a lányt, különben lekaparná az arcáról a saját bőrét. A lábamnál, a medencében a nő kinyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. Az ajka kék volt, a szemében láttam a kínszenvedést. Nem bírtam állni a tekintetét, elkaptam a fejem. A Morríganhez fordultam: – De miért? Mire jó, ha így megkínoz valakit? – Nem jó. Soha semmire sem jó. De a nővérem szereti büntetni az ártatlanokat mások vétkeiért. Haragban volt velem, kitöltötte hát valaki máson... – Kezével az enyémet kereste. Az övé forró volt, és nagyon kicsi. – De nem akartalak ezzel elszomorítani. Menjünk, ne búsongjunk hosszan a múlt szerencsétlenségein. Gyere velem, adok neked valami jót az útra. Visszanéztem a nőre, aki a mennyezetre szegezett szemmel lebegett. A víz lágyan ringott elrongyolódott arca körül. A Morrígan felpillantott rám. – Nem mindig ilyen rossz. A nővérem csak azokkal ilyen igazságtalanul kegyetlen, akik az útjába kerülnek. Mindig eszünkbe 91

juttatja, hogy ki az erősebb, hogy kinek tartozunk engedelmességgel. De ha elkerülöd, nem eshet bántódásod. A csarnok végében lévő lépcsőn leereszkedve egy kisebb szobába értünk, ami tele volt üvegvitrinekkel. Az egyik fal mentén egy márványpult húzódott, felette polcokkal. Az asztalt kémcsövek, lombikok és rengeteg különböző fajta, kisebb-nagyobb üvegcse terítette be. Emma barátnője, Janice a pult mellett egy széken ült, egy csomó gyökér és levél között matatott éppen. Alig ismertem meg. A haja most nem kócosan lógott rá az arcára, hanem szorosan hátra volt fogatva, kontyba tűzve a feje tetején. Éppen úgy hordta, ahogyan Emma szokta lefekvés előtt, de amíg a nővérem ettől puhának és barátságosnak látszott, ő éppen ellenkező benyomást tett. Teljesen felfedte az arcát, a magas és hegyes pofacsontjait és vékony állkapcsát. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt, de olyan szépség volt, amit a fenti világban soha nem fogadtak volna be az emberek. Egyszerűen nem tudták volna hová tenni, ezért megsemmisítették volna. Az egyik lábát természetellenes szögben kinyújtotta a háta mögött, és meztelen talpával az egyik tócsában tapicskolt, ott, ahol a földből felbuzogott a víz. – Helló, csúf fiú, aki nem is csúf – köszönt anélkül, hogy felnézett volna. – Szeretnél még egy kicsit a roboráló és erősítő szeremből? A Morrígan odaugrált hozzá, és a nyakába ugrott. – Kérlek, adj neki még egy kicsit a galagonyaszerből! Kezdetnek csak ízelítőt, és ha boldoggá tesz minket ma este, akkor találunk módot arra, hogy praktikusabb mennyiséget is kaphasson. Janice felállt és a szekrényekhez lépett. Valami furcsa kezeslábas volt rajta, amin elöl voltak a gombok, a nyakánál és a csuklójánál pedig meg volt kötve. Ügy nézett ki, mint valami ódivatú alsóruha. Kinyitotta az egyik üvegvitrint, és keresgélni kezdett az üvegcsék között. Amikor megtalálta, amit keresett, fogta az egyiket, és visszavitte magával a pulthoz. Elővett egy vastag papírvignettát, nagy odafigyeléssel, alaposan végighúzta a nyelvén, és az üvegcsére ragasztotta. A kontyából kihúzott egy tollat, és ráírt egy jelet, ami úgy nézett ki, mint

92

egy nagy, kusza hármas szám. Ezután hozzám fordult, és a szemembe nézett. – Egy korty – nyomta a tenyerembe a fiolát. – Nem sok, de arra elég, hogy karbantartson, amíg megszolgálod a többit. A háta mögött a Morrígan odalopódzott az asztalához, és a növénycsomó felé nyúlt. Janice megperdült a székén, és a kézfejére csapott. – Rossz vagy! A Morrígan hátraugrott, és bűnbánóan, szégyenkezve lesütötte a fejét. Janice beletúrt a növénycsomóba, előhúzott belőle egy apró, sárga virágot, és a Morrígan hajába tűzte. Az megérintette a virágot, és boldogan elmosolyodott. – Olyan kedves a mi Janice-ünk! Hát nem nagyon kedves? Felemeltem a fénybe az üvegcsét. – Ez tartja a halott lányokat és a zenészeket is életben? A Morrígan megrázta a fejét, aztán elfordította, és az arcát a karomhoz szorította. Forró volt a kis feje. – Ti mind teljesen másfajták vagytok. A kék lányok nagyon szívósak, rajtuk csak az fog, ha levágják a fejüket, vagy elégetik őket. A zenészeimnek csak a csodálatra van szükségük ahhoz, hogy éljenek és viruljanak. A nővérem az olyan szerencsétlenek véráldozatából nyeri az erejét, mint például Malcolm Doyle. Értetlenül meredtem rá. – Úgy érted, az enyémből? Megrázta a fejét. – Ó, nem. Malcolm Doyle egy kisfiú volt, akit elragadtak a bölcsőjéből, hogy kielégítsék vele a nővérem mohó étvágyát. Te valaki más vagy. Ez volt az igazság, tudtam, és mégis furcsa volt valakinek a szájából hallani. Én nem Malcolm Doyle vagyok, hanem valaki más. – Őt bántották? – A nővérem feltépte a torkát. Nagyon gyorsan történt, az is lehet, hogy fájdalom nélkül, bár ezt nem tudhatom biztosan. Igen. Bár – az ujja köré csavart egy hajtincset, majd leengedte – most, hogy jobban belegondolok, azt hiszem, mégis fájt. 93

– Szóval, amikor azt mondod, hogy a város táplál benneteket, igazából gyilkosságokról beszélsz. – Nem, nem, nem! Nem gyilkosság – véráldozat. Ráadásul nem is olyan nagy áldozat. Igazán, csak kisebb kellemetlenség, ha belegondolsz, hogy csak hétévente van rá szükség, és cserébe néhány évre biztosítva van a város biztonsága és virágzása. Ha pedig a város boldog, mi is boldogok vagyunk. Eszembe jutott, milyen rosszul éreztem magamat a véradáskor, pedig akkor csak a vér szagát éreztem. – És ti megisszátok a vért? A Morrígan megrázta a fejét. – Az Úrnő módszerei csak rá tartoznak, vajmi kevés közük van a Zűrzavar Házához. Mi alig veszünk ebben részt, csak annyi a dolgunk, hogy álljunk a templomkertben, és tanúi legyünk az áldozatnak. – Miről beszélsz? Ti be sem mehettek a templomkertbe! – Ne légy már ilyen ostoba! A templomkertnek egy részét kifejezetten a számunkra tartják fenn! Az eretnekek és a tisztátalanok számára. – Az öngyilkosoknak, a megkereszteletlen csecsemőknek és a gyilkosoknak, igen! De nem nektek! A Morrígan rám mosolygott. – Hidd el, az nekünk van fenntartva. Hétévente mindig összegyűlünk ott, a megszenteletlen földön, és tanúi leszünk annak, ahogyan a földre ontják az áldozat vérét. – A földre? Akkor nem is használjátok semmire! Csak úgy kiöntitek? – A szándék a világban a legnagyobb erő. A szándékod mindig meghatározza a tetteid eredményét. A szándék teremtő erő! – De a vér, amit kiöntesz a földre, nem tesz erőssé téged csak azért, mert te azt hiszed! A világ nem így működik! A Morrígan mosolyogva csóválta a fejét. – Minden tett a szándékból fakad. Az eredmény mindig az lesz, amit el akartál érni. Mi itt, a Zűrzavar Házában akkor kapjuk meg, amire szükségünk van, ha szeretnek minket. Ezért van szükségünk olyan szerethető lényekre, mint te. A szépség nagyhatalom, ugye tudod?

94

Alice jutott eszembe, aki csakis azért volt a társadalmi létra csúcsán, mert pusztán a tökéletesen szimmetrikus arca miatt az emberek önszántukból megtettek neki mindent. A Morrígan átölelte saját magát, és jobbra-balra ingatta a testét. Hirtelen megölelt engem, az állát a karomra ejtette. – Mi szeretjük a várost, amennyire erőnkből telik, a város pedig viszontszeret minket, még ha nem is tudják, hogy minket szeretnek. De ez a nővéremnek nem elég, ő áldozatokat is kíván tőlük – a füle mögé szúrt virággal babrált, és mély, monoton hangon folytatta. – Elviszi hát a szép, egészséges babáikat, és helyettük otthagyja a mi beteg gyermekeinket. Ezek természetesen majdnem mindig gyorsan meghalnak. Majdnem képtelenség, hogy odakint, a külső világbanéletben maradjanak. Láthatod hát, hogy mi is hozunk áldozatot, bár csak kis árat fizetünk, mert a beteg gyermekeinket adjuk oda, akik mindenképpen meghalnának. Csakhogy... – Csakhogy mi? Az apró keze, amellyel megfogta az enyémet, forró volt. Felnézett és rám mosolygott, láttam a csipkés fogait. – Csakhogy te nem haltál meg. Hát nem ez a világon a legcsodálatosabb dolog? Nem válaszoltam, túlságosan el voltam merülve a saját zavaros emlékeimben. A sötét, lebegő árnyra. Arra, milyen érzés, ha otthagynak valahol, és soha nem talál rám senki. A Morrígan az ujjaim közé csúsztatta az övéit, és szorosan összekulcsolta a kezét az enyémmel. Lenéztem rá. Töpörödött, aszott volt, és csúnya. Úgy mosolygott, mintha ismerne valami titkot, amitől vigasztalan. Mintha ismerne engem. Hatalmas, fekete szeme volt. Rámosolyogtam, mert olyan szerencsétlennek tűnt. Végtelenül szomorú volt. – Ígérd meg – indult el kéz a kézben velem az ajtó felé –, hogy nekem fogsz dolgozni, és csodálatos zenét játszol majd, és cserébe én gondoskodom róla, hogy soha semmiben ne szenvedj hiányt. Ígérd meg, hogy távol tartod magad a nővéremtől, hogy biztonságban maradsz, és cserébe mi békén hagyjuk a te nővéredet.

95

– Megígérem – szóltam, mert Emma volt az életemben a legfontosabb, és mert jólesett, hogy még lélegzem. – Megígérem.

96

AZ EMBERI SZERETET TIZENEGYEDIK fejezet

A levegő nyirkos volt az ősztől és a szűnni nem akaró esőtől, amikor kiléptem a salakhányóból. Felmásztam a szurdok tetejére, visszamentem a hídon, és elindultam az Orchard körforgalmon át hazafelé. A Concord utcán mindkét oldalon, egyenes sorban világítottak a verandák lámpái. Odabent megálltam a lépcső tetején, és nekidőltem a korlátnak. Össze akartam szedni magamat, mielőtt elindulok végig a folyosón, Emma szobája felé. Résnyire kinyitottam az ajtaját, számat a nyílásra tapasztottam, hogy besuttoghassak anélkül, hogy túl sok fény szűrődne be az ajtón. – Emma? Sóhajt hallottam, majd a takaró suhogását. – Igen? Megkönnyebbültem, leengedtem a vállam. Beléptem, és becsuktam az ajtót magam mögött. A szobában nem maradt több fény, csak ami az ajtó alatti fényes csíkban szűrődött be. Lefeküdtem a szőnyegre, az ágya mellé, és a plafonra vetülő árnyékokat néztem. Emma nem szólt egy szót sem, tudtam, arra vár, hogy én mondjak valamit. – Találkoztam ma éjjel valakikkel. Ő az oldalára fordult felettem, de nem szólalt meg. Aztán vett egy mély levegőt. – Kikkel? Halottakkal. Olyanokkal, akik még mindig mászkálnak. Bűzlő, belülről rothadó halottakkal. Riasztó fogakkal vigyorgó, a salakhányó sötétjében és koszában forgolódó halottakkal. De ez nem volt a teljes igazság. Ők többek voltak ennél. Ott volt Carlina és Luther, akik 97

csodálatosak a színpadon, és a Morrígan, aki úgy nyomta a kis arcát a karomhoz, és úgy nézett rám, mintha ismerne, mintha egész életemben ismert volna. És ott volt Janice, de nem az a lány, aki beállított suli után, hogy Emmával a feladatukra készüljenek, nem a szikár, fura, kócos Janice, hanem az, aki a hányó mélyén lakik, és gyönyörű szép. És ott volt a kislány, aki szereti a csillagokat, boldog és rózsaszín, és valahogy még édes is. – Miért Janice lett a partnered a laborban? Emma pattogó, visszafojtott hangon válaszolt. – Mert a csoportmunkához általában kell egy csoport is. – Hazudsz nekem? Emma hosszú ideig nem szólalt meg, és amikor igen, olyan volt, mintha mentegetőzött volna. – Láttam, ahogy hozzáért a laborasztal fémborításához. Felszisszent és elhúzódott tőle, utána körbenézett, hogy nem látta-e meg valaki. Azt gondoltam, talán ő is... olyan, mint te. Megkérdeztem, hogy dolgozna-e velem. – Te elfogadtál tőlük valamit. – Hogy segítsek rajtad – suttogta. – Csak azért, hogy segítsek rajtad. – De ők azt nem ingyen adták, Emma. Viszonzást várnak tőlem. – Akkor fizetünk nekik – mondta, én pedig lehunytam a szememet, annyira eltökélt volt a hangja. – Megteszünk mindent, amit kérnek. – És mi van, ha ez nem olyan egyszerű? Mi van, ha valami furát kérnek? Vagy valami lehetetlent? Vagy valami rosszat? Ezután egyikünk sem szólt egy szót sem. Néha a dolgok olyan bonyolultak, hogy nem is lehet róluk beszélni. – Gyerekeket áldoznak – mondtam. – Mint a könyvekben. Olyan az egész, mintha valaki kitalálta volna, csak ez itt a valóság. Emma sokáig nem válaszolt. Amikor megszólalt, a hangja hihetetlenül nyugodt volt. – Talán nincs is benne semmi meglepő. Egy csomó kultúrában áldoztak fel embereket. – De igen, ez meglepő! Mert ez egy őrület! Hol élünk, a kőkorszakban? Ma már senki sem áldoz embereket az isteneknek! Emma élesen felnevetett. 98

– Pedig mi is azt tesszük. Belenyugodtunk, hogy néha eltűnik egyegy gyerek. Elfogadtuk, hogy néha mindenki mást földhöz vág a gazdasági válság, mindenhol máshol elvesztik az emberek az állásukat, mindenhol máshol csődbe megy a gyár vagy a tejüzem, csak nálunk nem. Mert ha tápláljuk a földet, a föld is táplál minket. A mi városunkban béke és bőség van, a mi városunk fejlődik, és nálunk nincs szerencsétlenség, járvány, és balesetek sem történnek. – Kivéve, hogy hétévente valaki megöl egyet a gyerekeitek közül. – Értsd meg, ez nem volt mindig ilyen súlyos. – Az nem súlyos, ha megölnek egy kisbabát? Ennyi belefér? Emma hirtelen nagyon csendben lett, azt hiszem, még a lélegzetét is visszatartotta. Nagyon nyugodt hangon szólalt meg újra. – Ez ennél bonyolultabb. Nem mindig kisgyereket áldoztak fel. Voltak germán törzsek, amelyekben az áldozatok önként jelentkeztek, és ezt valami mágikus dolognak tartották. Mintha újjászülettek volna. Egy ősi druida szöveg a Beverly-kódexben leírja, ahogyan bemennek a barlangba, hogy megegyék őket a vadállatok, és a Föld legnagyobb költőjeként jönnek onnan ki. Leszálltak a sötétbe, és újjászületve tértek vissza. Olyan erősen szorítottam össze a szememet, hogy csillagokat láttam. – Hogy lehet valaki költő, miután megették a vadállatok? – Ne légy már ilyen földhözragadt! Te is tudod, hogy ez egy metafora – Emma átgurult a másik oldalára, és a hangja távolabbról hallatszott, mintha a fal felé beszélt volna. – Minden termékenységi szertartás egyfajta üzlet. Be kell bizonyítanod, hogy komolyan gondolod, hogy hajlandó vagy valamit feláldozni a segítségért cserébe. Ez az ár. Bólintottam, de ez azért bonyolultabb volt, mint egy adok-kapok üzlet. Itt nem csak arról volt szó, hogy megetetjük az Úrnőt, vagy, hogy félrenézünk, amikor a kisbabák eltűnnek az ágyikójukból. Mert én is származtam valahonnan. Élhettem volna a szörnyű életet is egy alagútrendszerben, fekete, zavaros pocsolyák és halott lányok között, egy tetovált királykisasszony irányításával. Én oda tartoztam volna. Ehelyett viszont itt voltam, ebben a túlságosan kivilágított házban. Idegen voltam itt. Ez is benne volt az árban. 99

– Neked nagyon nehéz – folytatta egy idő után. – Mindig is az volt. Mit gondolsz, hogy érzem én magam, amikor látom, hogy számodra minden mérgező, minden fáj, és én semmit sem tudok ez ellen tenni? És hogy mindent titokban kell tartanunk. Mindenki azt kérdi tőlem, hogy lehet, hogy mi, ketten ennyire különbözünk. Mind arra kíváncsiak, hogy lettél te a finomabb kettőnk közül. Mintha az én hibám lenne, hogy szebb vagy nálam – a hangja szokatlanul magas és éles volt. – Pedig mindig a lánynak kellene a szebbnek lennie. – Te szép vagy – mondtam, és tudtam, hogy ha ki tudom mondani, akkor az igaz is. A fejem felett Emma úgy nevetett fel, mintha azt mondtam volna, hogy ha nagy leszek, kenyérpirító akarok lenni. Vagy zsiráf. Felkeltem, és felgyújtottam az asztali lámpáját. Összerándult a hirtelen fénytől. – Mi van? Mi baj? Leültem az ágya szélére, és próbáltam megérteni, milyennek látják őt mások. – Hagyd abba! – szólt. – Mit csinálsz? – Téged nézlek. Az arca puha volt, szélesebb, mint az enyém, a haja vékony, valamivel a válla alá ért. Barna volt, és halványnak tűnt a százszorszépmintás pizsamáján. Felült, két kezével markolta a takaróját. Az arca kipirosodott és csillogott. Körülöttünk a könyvespolcok a plafonig értek. Nemcsak kémiai, fizikai és kertészeti könyvek voltak ott, hanem egy csomó mitológiai, történelmi, népművészeti kötet és mese is. Egyetemi újságokat olvasott, és a neten rendelt könyveket. Gyűjtötte az irodalomkritikai köteteket és esszéket. A szobája egy kisebb könyvtár volt, amit egyetlen céllal állított össze: hogy megpróbáljon megmenteni, megérteni, megfejteni engem és segíteni nekem. Ettől számomra még szebbnek tűnt. Emma elnézett a fejem felett. – A beteg gyerekeiket teszik az egészséges kisbabák helyére – mondta. Bólintottam. Összefűzte a karját, és még mindig nem nézett rám. 100

– Néha, ha az új anyja szereti és gondozza, akkor a beteg gyerek felépül. Nem lesz többet csúf sem. Felnő, egészséges, erős és normális lesz. Néha, ha az anya szívből szereti, széppé is változik. Ezt is tudtam. De ahogy elmondta, az nagyon keservesen hangzott, mintha valami másra célzott volna vele. Elnézett mellettem. Talán azt gondolta, hogy ha az anyánk jobban szerette volna őt, akkor most úgy nézne ki, mint egy címlaplány, és nem úgy, ahogy most itt ül velem szemben. El akartam neki magyarázni, hogy rólam aligha jutnának eszébe bárkinek is az egészséges, erős és normális szavak. Akárhogyan is, a történetében egy alapvető dolog hibádzott. Az anyák soha nem szerették az éhes, undorítóan ronda, félelmetes lényeket, amiket a gyerekük helyén találtak a bölcsőben. Ez persze nem az ő hibájuk volt, egyszerűen képtelenek voltak szeretni egy ilyen csúfságot. De a nővérek talán képesek lehettek erre, ha csodálatosan önzetlenek voltak, és elég fiatalok még, amikor a csere történt. Emma egész életemben ott volt, ha szükségem volt rá. Levágta a hajamat az óvodai alumíniumollóval, csak hogy ne kelljen fodrászhoz mennem, ahol acélból volt a pult és az olló is. Reggelit készített nekem, figyelt rá, hogy rendesen egyek, megcsináljam a leckémet, és kimenjek a barátaimmal játszani, ő vigyázott, hogy semmi rossz ne történjen velem. Meg akartam ölelni, és megnyugtatni, hogy semmi sem olyan rossz, mint amilyennek kinéz. De olyan furcsa volt, hogy ő nem értette meg. – Emma... – a torkom összeszorult. Újrakezdtem. – Emma, engem nem anyám tett ilyenné. Nem ő tartott életben... hanem te.

101

MEGSZENTELT TIZENKETTEDIK fejezet

Másnap vasárnap volt. Eső csapkodta az ablakomat, amikor felébredtem. Feküdtem az ágyamban és néztem, vártam, hogy megszólaljon az ébresztőórám. A szürkületben minden gyengének és törékenynek tűnt. Az előző nap történtek pedig nem voltak annyira zavarók, sem annyira valóságosak. A hátamra fordultam és azon gondolkodtam, vajon tényleg fel akarok-e kelni, vagy inkább még feküdnék-e egy darabig. Végül lerúgtam magamról a takarót. Bár az ég még mindig felhős volt, minden világosabb volt, mint már hetek óta. A fény most nem bántotta a szememet. Odakint mindennek élesen kirajzolódott a körvonala. Elővettem az üvegfiolát, amit a Morrígantől kaptam, feltörtem a viaszkupakot, és ittam egy kortyot. Azonnal jobban éreztem magam. A tükörképem meglepően, káprázatosan normálisnak tűnt. Odalentről hallottam az apámat. Dudorászott, a léptei pedig könnyedek, boldogok voltak. Furcsa volt, hogy valaki ilyen jól érezze magát vasárnaponként. Amikor leértem a konyhába, már ott találtam Emmát. Az I asztalnál ült, és egy könyv fölé görnyedt. Amikor beléptem, felnézett és rám mosolygott. Megálltam az ajtóban, és csak néztem. Kicsinek tűnt, és törékenynek. A keze finom volt, a haja egyenes és puha. Arra vártam, hogy majd megrendülök, hogy elborzadok í és megrémülök, de semmi ilyesmi nem történt. A tudat, hogy vannak a világon szörnyetegek, titokzatos szertartások és földalatti alagútrendszerek tele élőhalottakkal, valahogy nem volt rám semmilyen különleges hatással. Hiszen a magam módján titokzatos és szörnyeteg voltam én is. Csak nem látszott rajtam annyira. 102

Még akkor is az ajtóban álltam, amikor az anyám betévedt a konyhába. A kórházi cipője és köpenye volt rajta, és bennem megfordult a kérdés, vajon tudja-e, hogy milyen nap van. Az öltözéke egyáltalán nem illett a templomba. A haját copfba fogta össze, és a reggeli fényben nagyon szőkének tűnt. – Jó reggelt, édesem! – töltött magának egy csésze kávét, és több cukrot pakolt bele, mint amennyit értelmes ember el tud képzelni. – Miért keltél fel ilyen korán? Megvontam a vállam. – Arra gondoltam, elmegyek veletek a templomba én is. Emma felnézett a könyvéből. – Az időjárás-jelentés szerint ma egész nap esni fog. Biztos, hogy nem akarsz inkább itthon maradni? – Nem, nem olyan rossz az idő! Elleszek odakint a füvön, vagy valami ilyesmi. Későn indultunk el otthonról. Ennek egyetlen oka az volt, hogy az apám nem volt hajlandó elindítani a kocsit addig, amíg az anyám vissza nem ment átöltözni. Miután ők bementek és becsukták a kapukat, én leültem a hittantermek előtti fűre, és a templomot néztem. Nagy, meleg, behízelgő épület volt a boltíveivel és a világos tégláival. Még a szürke égbolt alatt is a napfényt juttatta az eszembe. Az ablakai apró, csillogó, színes üvegdarabokból voltak kirakva. A templom felett húzódott a majdnem kétholdnyi temető, a gondosan nyírt fűben szépen rendezett sorokban álltak a sírkövek. Az északi végében, a szenteletlen terület már sokkal kevésbé volt gondozott. A sírkövek koszosak voltak és régiek, lekoptak róluk a nevek, ha egyáltalán felvésték őket. Részegesen, szétdobálva álltak a négy méter magas, fehér márványból készült kripta körül. Nem tudtam pontosan, milyen régi volt ez a kripta, de az biztos, hogy a temető egyik legősibb épülete volt. Eköré építettek mindent. Hátravetettem a fejemet, és felnéztem az égre. A fellegek alacsonyan, sötéten csoportosultak felettem, és esővel terhesek voltak. Az utca túloldalán a park fái zöldből már narancssárgára és sárgára színeződtek, és tovább barnultak.

103

A hátamon feküdtem a vizes fűben, és a kabátomon keresztül éreztem a föld hidegét. Becsuktam a szemem, és próbáltam kizárni a szitáló esőt meg a fölém magasodó templomot. Ez volt az a hely, ahol az életemben minden kettéágazott. Az apám, az anyám és a nővérem minden vasárnap eltűntek a széles, szárnyas kapun át, én pedig idekint rekedtem. Nem számított, hány Dávid és Góliát kifestőt színeztem ki életemben, és az sem, hogy az apám mennyire igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lett volna. A tény az volt, hogy a családom bent volt a templomban, a torony alatt, én pedig oda soha nem tehettem be a lábam. De talán most megváltoztak a dolgok. Nem tudtam nem észrevenni, milyen jól voltam, mennyire másként éreztem magam, mint eddig. – Jó reggelt – hallottam a fejem felől. A hang reszelős volt, és nagyon ismerős. Kinyitottam a szemem, és Carlina Carlyle-t láttam magam előtt. Ott állt felettem, fényes csizmában és hosszú kabátban. A fején egy furcsa pilótasapkaszerűség, amelynek két szárát az álla alatt kötötte meg. Éppen úgy nézett ki, mint amilyennek a Starlight színpadán láttam, mégis teljesen másként, mintha nem is ő lenne. Most hétköznapi volt. A vad színpadi póz helyett a tartása most furcsa volt, ugyanúgy, ahogy Janice a konyhánkban furának és félelmetesnek tűnt, de gyönyörűnek az üvegcséi és növénydarabkái között. Carlina szeme fakó volt, mint a madártojás, és hiányzott belőle a rivaldafény ördögi csillogása. Nem válaszoltam neki, mire ő lehuppant mellém. – Nem fázol meg idekint? – De, néha, asszem. Úgy tűnt, azt várja, hogy mondjak még valamit. Az ajka telt volt, de a széleken összeszorult. Talán ő megértene engem. – Általában inkább csak magányos vagyok. Bólintott. – Szeretjük azt képzelni, hogy olyan önállók vagyunk, hogy nincs szükségünk senkire – a mosolya fáradt volt, ironikus. Néhány hajtincse kiszabadult a sapkája alól, és az arca körül kanyargott. – Mekkora hülyeség, hogy erre még büszkék is vagyunk, nem? 104

– Kik vagyunk mi? – kérdeztem. A szám kiszáradt és összeragadt, mintha igazából nem akartam volna megtudni a választ a kérdésemre. Carlina felült, és a karjára hajtotta a fejét. Most, hogy nem az ég felé fordult, a szeme sötétebb kéknek tűnt. – Tényleg tudni akarod, hogy honnan származunk? – kérdezett vissza. – Különböző időkben, különböző helyeken mind másként hívnak minket. Azt mondják, szellemek, angyalok, démonok, nyughatatlan lelkek vagyunk, de attól, hogy nevet adnak nekünk, még senkinek sem lesz jobb. Mit is változtatna meg egy név az igazi lényegünkön? Igen, ezt értettem. Nem számított, hányszor hívott az apám Makóimnak, és hányszor mutatott be a fiaként. Ettől csak még rosszabb volt minden. Igazából, ha egyszer kimondta, úgy tűnt, meg kellett ismételnie még egyszer, annyiszor, hogy elvesszen a szó értelme. – Isten gyűlöl minket? – kérdeztem, és lenéztem a földre. Carlina nem válaszolt azonnal. Előrehajolva végignézett a juharfákon, amelyek olyan vörösek voltak, mint a vér. – Én nem sokat tudok Istenről – válaszolt végül. – Csak a hagyományt ismerem. Te és én földhözragadt emberek vagyunk, mi minden dolog legkézenfekvőbb jelentését hisszük igaznak. Amikor régen az egyházak meghozták az első törvényeiket, elindítottak egy szokássorozatot. Azt mondták, hogy a megszentelt föld kiveti a mi lelkünket, és mivel erősen hittek is ebben, a testünk is fáj, ha rálépünk. Bólintottam, de rosszul éreztem magamat a gondolattól, hogy egy élettelen tárgy kivethet magából egy élőt. Idegenek, a törvényhozók rávehettek egy földdarabot, hogy utáljon engem, anélkül, hogy tudták volna, ki vagyok. Carlina rám pillantott. – Ott leszel ma a Starlightban, igaz? – Nem nagyon van más választásom. – Igaz – felállt, és lesöpörte a kabátjáról a száraz leveleket. – Tényleg nincs. Kivonult a kertből az utcára. Büszkén lépdelt, laza volt, és körülbelül száz évvel lemaradt az időben.

105

Visszafeküdtem, és az eső függönyén keresztül az eget néztem. A fű körülöttem aranyszínben haldoklott. A nyakamon éreztem a hidegét. Alattam a lehullott falevelek zizegtek, ahogy lélegeztem. Ahányszor a templomra gondoltam, egy élénk kép ugrott be, amelyben az apám a szószékről beszélt. A prédikációi a papíron csendesek voltak, de ő nem volt egy csendes ember, és tudtam, hogy a szavak, amikor kimondta őket, biztosan határozottan és erőteljesen csengtek. Felálltam. Látni akartam őt a valódi elemében, meg akartam látni az igazi arcát, és hallani az igazi hangját. Látni akartam, amit ő lát. Még soha nem láttam őt teljes valójában, és akkor rádöbbentem, hogy valószínűleg soha nem is láthatom. Átvágtam a füvön, és a templomkerthez értem, még mielőtt meggondolhattam volna magamat. De amint beléptem a templom területére, azonnal éreztem az éles, szorító fájdalmat, mint mindig. Az arcom és a homlokom égni kezdett, és én meghátráltam. Annyira akartam, hogy ez a föld megértse az én igazságomat is, de a templom nem bizonytalanodott el. Ezen nem tudtam változtatni. Ügy fájt, mint egy áramütés, mert hiába volt minden erősítő gyógyszer, hiába a meggyőződésem vagy hitem, ezek mind nem tudtak átváltoztatni valamivé, ami nem én voltam.

106

TAPS TIZENHARMADIK fejezet

Aznap este Roswell értem jött. Nem kérdezett semmit, pedig én fél szívvel szerettem volna, ha rákérdez, miért van nálam a basszusgitárom. Nem tette. Az úton a rádiót hallgattuk. Az összes dal vagy az igaz szerelemről, vagy a drogfüggőségről szólt. A Rasputinból még senki sem volt ott, amikor mi a Starlightba értünk. Roswell-lel megálltunk a terem közepén. A tömeget néztem. Majdnem mindenki jelmezben volt, pedig még mindig két nap volt hátra halloweenig. Az emberek mászkáltak a Starlightban, senki sem törődött velünk. Azon gondolkodtam, vajon ők mit látnak, amikor rám néznek. Nem egy angyalt, de nem is egy szörnyet. Talán senkit sem. Ekkor egy magas, visító nevetésre figyeltem fel. Megfordultam, és megláttam Alice-t. Megint a cicajelmezében volt, de most egy ékköves nyakörv is volt rajta, a bajusza pedig lila volt. Egy Levi Anderson nevű srác mellett ment, belé karolva. Felénk jöttek a tömegben. Amikor Alice meglátott engem, hozzásimult Levihez, és gyűlölködő pillantást vetett rám. – Milyen finom dáma – jegyezte meg epésen Roswell. Én nem éreztem rosszul magam, még csak dühös sem voltam. A szívem hevesen vert, de nem éreztem semmit sem. Találtam magunknak egy üres bokszot egy sarokban, oda leültem, és a kezemet bámultam, amíg Roswell elment, hogy hozzon valamit inni. – Jól vagy? – kérdezte, amikor leült velem szemben. Egy papírpohár üdítő volt a kezében. – Mert elég szarul nézel ki. Bólintottam, és az asztallapra meredtem. Tele volt égett cigarettanyomokkal. – Mi a baj? – kérdezte. 107

– Szoktál gondolkodni Gentry titkain? A szörnyű dolgokon? Például azon, hogy miért halnak meg a kisgyerekek? Hosszan nézett rám, mielőtt válaszolt volna. Közben forgatta a kezében az üdítőjét, a jég csörgött és zörgött a pohárban, a fagyállószínű lé pedig kilöttyent. – Azt gondolom, az emberek bonyolultak, és mindenkinek megvannak a maga titkai – mondta végül. Bólintottam, és azon gondolkodtam, miért nem akarja folytatni ezt a beszélgetést. Miért nem kérdez. Azt akartam, hogy szedje ki belőlem azokat a dolgokat, amiket magamtól nem tudnék elmondani neki, csak ha muszáj. Ha jól kérdezne, elmesélnék neki mindent. De ő nem szólt semmit. A tánctér másik végében, a keverőpult mellett ott állt Carlina Carlyle. Amikor meglátott, elkerekedett a szeme, és odaintett magához. A haja fel volt kontyolva. Furcsán nézett ki, fantasztikusan, lenyűgözően és normálisan. Felálltam, és felkaptam a gitáromat. – Mennem kell – mondtam Roswellnek. – Hová? – Játszanom kell nekik. Nekik dolgozom. Belekeveredtem, és nem hiszem, hogy ki tudok szállni. Nem tudom, mit tegyek. Ő csak megvonta a vállát, és a színpad felé biccentett a fejével. – Akkor menj fel a színpadra, és mutass valami jót! Carlina bevezetett a színpad mögé, egy szűk folyosón át egy kis öltözőbe, ami inkább kamra volt, mint szoba. Nem volt benne más, csak egy faragott öltözőasztal és egy szék. Minden poros volt. A szoba közepén álltam, őrülten dobogó szívvel. – És tényleg csak ennyi kell nektek, hogy megmaradjatok? Úgy értem, van valami trükk, amit tudnom kell, amitől a zene működik? Carlina az öltözőasztalban matatott. Betolta az egyik fiókot, és felém fordult. Megrázta a fejét. – Ebből megélünk – a hangja fakó volt. – Gentry ugyan nem mindig emlékszik arra, hogy mi itt vagyunk, de azt tudják, hogy szeretik, ha jó a buli. Mindenki szereti, ha jó a buli – odadobott nekem egy csomó ruhát. – Ezeket vedd fel! 108

Beletúrtam a kupacba. Fekete, bő gyapjúnadrág, fehér ing, csillogó, fekete cipő, nadrágtartó. Ettől még nem lettem a basszistájuk. Én csak egy csendes, sovány, tizenhat éves srác voltam, aki minden alkalommal izgul, ha kihívják felelni. Carlina sóhajtott, és hátat fordított nekem. – Igyekezz, öltözz fel! Levetkőztem, felráncigáltam magamra a nadrágot, és begomboltam az inget. Próbáltam megfejteni, hogyan működik a nadrágtartó csatja, de a kezem túlságosan remegett. – Tessék – Carlina kinyitotta nekem a csatot. – Lazíts! Amikor felöltöztem, leültetett a székre az asztal mellé, és elővett egy fésűt. Hátrasimította a homlokomból a hajamat, és rögzítette valami zselével, aminek menta-, méz- és viaszillata volt. A keze kellemesen hűvös volt, és amikor megérintette a homlokomat, úgy éreztem, valami elsuhan felettem. Oldalra fordultam, hogy lássam magam a tükörben. – Teljesen másként fogok kinézni, mint általában? – Nem, olyan leszel, mint szoktál, csak annyira változtatlak meg, hogy a közönség ne ismerjen rád. Talán érted. A legtöbb ember nem ismerné fel Luthert, vagy engem sem. Két ujjával lehúzott egy adag zselét a fésű fogairól, és elöl megcsavart egy hajtincset, hogy az lelógjon a homlokomra. – Ebben nincs varázslat, sem trükk. Nem változik meg semmi. Azt emberek csak azt látják, amit látni akarnak. Lenéztem a csillogó cipőmre, majd a tükörbe pillantottam. Amit láttam, az egyszerre voltam én és valaki más. Már hozzászoktam ahhoz, hogy a külsőm nagyon meg tud változni, amikor barna a szemem és nem sápadt az arcom. De ez most teljesen más volt. Amit láttam, az túlságosan távol állt a valódi külsőmtől. Mintha belenéztem volna a tükörbe, és másvalaki nézett volna vissza. Azt láttam, amit akartam, mert arra vágytam, hogy valaki más legyek. A kép azonban nem volt kellemes. A tükörben lévő alak fáradtnak tűnt és reménytelennek. Carlina letette a fésűt, és elfordított a tükörtől. A két keze közé fogta az arcomat, és rám mosolygott a szomorú, különös arcával. 109

– Szóval ez csak egy újabb figyelemelterelés? – kérdeztem. – Egy újabb hazugság? Becsukta a szemét, és a homlokát az enyémhez szorította. – Nem. Mi a meztelen igazságot mutatjuk meg nekik. Csak ők ezt nem tudják. Amikor felmész a színpadra, sokkal tisztábban önmagad leszel majd, mint eddig valaha lehettél. Ez egy gyönyörű dolog. Ők pedig azért fizetnek, hogy ezt lássák. De ettől még nem éreztem magam jobban. A kezem remegett, a szám kiszáradt. – De én nagyon ideges vagyok. Egy fura, bizarr és értetlen alak vagyok. Ezt tuti senki sem akarja látni, ezért tuti nem fizetett senki. – Akkor ilyennek is kell lenned. El kell engedned magad, és tenned kell a dolgodat. – Ezt suttogva mondta, és én éreztem a leheletét az orrnyergemen. – Egy perc múlva felmegyünk a színpadra, és ott neked el kell hitetned velük, hogy amit magadból mutatsz, az az igazi lényed. Mert néha az, hogy hisznek benned, elég ahhoz, hogy ne halj meg. De én egész életemben arra vártam, hogy meghalok. Évekig mindennap készültem arra, hogy meghalok, mert ez volt a dolgok rendje. A színpad más volt. Ott az egész Starlight sötét, a reflektor megvilágít téged, és mindenki csak rád néz. Az elképzelhető legrosszabb dolog pedig a magamfajta számára az, ha meglátják, ha felfigyelnek rá. – Csak... én még soha nem játszottam közönség előtt. Carlina bólintott a homlokával a homlokomon. – Imádni fognak. Csakúgy, ahogy minket is imádnak. Akarod, hogy bejelentselek, mint vendégfellépőt? – Ne. Inkább hadd menjek fel veletek, mintha közétek tartoznék. Elengedett, hátralépett, és lenézett rám: – Közénk tartozol. A tömeg hangja hirtelen fülsüketítő lett, amikor a függöny szétnyílt. A lámpák az arcomba világítottak, mögöttük pedig nem érzékeltem semmi mást, csak összemosódó hangokat és néhány éles füttyentést. Elvileg a dobos és én diktáltuk a tempót, de Luther úgy szállt be az intróba, mintha ő irányított volna, mintha az övé lett volna a dal, 110

gyorsan és eszeveszettül, és az ujjaim tudták, mit kell tenniük, még ha nem is ismertem a számot, még ha nem is tudtam a hangokat sem hallás alapján, sem emlékezetből. A fellépés előtt Luther kinevetett, amikor megkértem, mondja el, melyik dalokat játsszuk, és most megértettem, hogy itt nem volt értelme megbeszélni a műsort. Ők csak játszottak, azt, ami éppen jött. Luther vigyorgott, a szemembe nézett, és átvezetett az összes versszakon és refrénen, versenyre kelt velem, és én követtem. Figyeltem arra, mit játszik, és ellenpontoztam, búgattam és csikorogtattam a gitárt, mert a szám a zavarról szólt, meg arról, hogy az ember elveszíti az önuralmát és kikel magából. Adrenalin bizsergett a véremben, hajtotta az ujjaimat. Ilyen érzés hát rock sztárnak lenni. De amint véget ért a dal, ez az érzés megtört és eltűnt. Leengedtem a gitárt, éreztem a súlyát a vállamon, a kezem újra hideg volt és remegett. Hirtelen rám tört a tudat, hogy egy színpadon állok kétszáz ember előtt, és nincs semmim, csak egy másodszériás cseresznyepiros Gibson gitárom, és valaki más cipője van rajtam. Luther azonban csak meglengette a gitárját, és megvető vigyorral lenézett a közönségre, aztán belevágott a Common People-be, nem törődve azzal, hogy a dalhoz szintetizátor is kellett volna, ráadásul vagy harmincéves volt, és a Starlightban tomboló srácok nagy része nem is hallott soha a Pulpról. Csak fogta és játszotta, a hangszer énekelt a kezében, Carlina pedig egymaga elénekelte a gazdag lány és a munkásosztálybeli fiú párbeszédét, és rekedtre ordította magát arról, mennyire szar szegénynek lenni. Luther néha rám pillantott, én pedig igyekeztem kiolvasni a tekintetéből a sorkezdéseimet. Feszesebbre fogta a tempót, hogy megmutassa: minden dal egy párbeszéd, egy vita, dallamok és ritmusértékek között. Csak hallgatnom kellett, és válaszolnom. Tandemben játszottunk, egymásból építkeztünk, amíg hirtelen át nem váltott egy régi Pearl Jam-dalra, a Yellow Ledbetterre. Ennek a basszusa mély volt, sorsszerű. Lefogtam az első hangot. Az egész épület beleremegett, mintha megrepedeztek volna a falak.

111

A dal az elmúlásról szólt, de a melódiája édeskés volt. Ezt a dalt Eddie Vedder úgy énekelte el, mint valami tántorgó piás – Carlina hangja száraz volt és tiszta. A hangjából sugárzott a magány A bánat, a fájdalom. A múltról énekelt, amely fogva tartja, és amelyből nem is akar szabadulni. Gyönyörű volt, ahogy elöl állt a hideg, kék fényben. Sokkal szebb, mint akkor, amikor ordítva lejtett fel és alá a színpadon, és leírhatatlanul szebb, mint akkor, amikor a templom mellett a füvön állt felettem. Ahogyan állt és szorította a mikrofont, minden más hamis volt körülötte a Starlightban, csak ő volt igazi. A hangja volt a legőszintébb dolog Gentryben. Luther és én adtuk alá a dallamot, de minden hang benne ért össze. Ő volt a legtisztább, legvégső valóság, a közönségben csak jelmezes, álarcos gyerekek voltak. Felszegett fejjel és egyenes háttal elénekelte az első refrént, majd a szájához érintette a mikrofont, és rámosolygott Lutherre. – Most ríkass meg! Luther visszamosolygott rá. Nem a sunyi mosolyával, hanem egy igazi, nyílt, őszinte mosollyal. Ráhajolt a gitárra, és játszott egy szólót csak Carlinának – lassú hangok egymásutánját, amelyek keményen, élesen törtek felfelé. Én mentem utána, zsongó és koppanó hangokkal, amelyek úgy lüktettek az ő íve alatt, mint a szívverés. Hagytam, hogy a hangok kicsengjenek egy percig vagy egy évig. És akkor történt valami. Ez nem olyan volt, mint a többi dal. Nem volt története, nem volt beszélgetés benne. Csak az érzés volt, szavak és képek nélkül, és nem volt már köze Lutherhez vagy a szúrós, csípős gitárszólamához. A kitaszítottság, a kívülállóság hangja volt. Az a pulzálás volt, ami ott lappangott mindenben, és soha nem engedte, hogy megfeledkezz arról, hogy idegen vagy, hogy soha nem érinthetsz meg semmit, mert fáj. Olyan érzések, amelyeket nem lehetett szóban kifejezni, most kiömlöttek az erősítőkből, és betöltötték a termet. A tánctéren mindenki megállt, mozdulatlanul, dermedten néztek rám. Amikor abbahagytam a játékot, tapsolni kezdtek. – Mackie – lépett mellém Carlina, és a fülembe súgta: – Ilyet nem csinálhatsz! 112

– De tetszett nekik! Bólintott, és végigsimított a ruhája gallérján. – Csak... nem jó nekik, ha túl sokáig éreznek ilyet. Kifáradnak tőle. Odalent a tánctéren lassan elhalt a taps, az emberek pedig álltak és néztek felfelé a színpadra, a színes fények felé. Luther belecsapott a Here Comes Your Man egy frenetikus feldolgozásába, aminek a hatása olyan volt, mint egy háromnapos kokszos züllésé, de az emberek odalent csak álltak, mint a fejőstehenek. Tudtam, hogy barátkozni akar, és azt is, hogy valószínűleg nagyban növeli a túlélési esélyeimet, ha jóban vagyok olyanokkal, mint Carlina. De akkor sem voltam oda a Morrígan házáért, sem más olyan helyért, ahol halott lányok sugdolóznak a hátam mögött és csonkított nők lebegnek a víz színén. Abban sem voltam biztos, hogy akarom bulizni látni. – Most tényleg kihagyom. Carlina megvonta a vállát. – Ahogy tetszik. De most már otthon vagy ott. A mi házunk a te házad. Furcsa módon efelől nem volt kétségem. Végeztem az átöltözéssel, és leültem az asztal elé. Néztem a tükörképemet, ami csak lassan kezdett újra hasonlítani rám. – Ez varázslat volt, ugye? Ami a színpadon történt. Carlina elmosolyodott, és megvonta a vállát. – Azt hiszem. Már amennyire a zene varázslat. Úgy értem, a zene mindig az. Ez a mi nyelvünk, ehhez értünk. – Ezzel, amit csinálsz, meghódíthatnád a világot. Felnevetett, finoman és szégyenlősen. Egy hete el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyenre képes. – Gentry éppen elég.

113

ÖSSZEOMLÁS TIZENNEGYEDIK fejezet

Amikor visszamentem a tömegbe, senki sem figyelt fel rám. Nálam volt a gitárom, a hajam ragadt a zselétől, de ezenkívül minden olyan volt, mint máskor. Azon kaptam magam, hogy mosolygok, és a legfurcsább az volt, hogy ez valóban belülről jött. Máskor csak mások előtt mosolyogtam, ha éppen ez volt, amit vártak tőlem. Valaki megérintette a karomat. Megfordultam. Tate Stewart állt mellettem, közel hozzám. – Tényleg te voltál az! – mondta. – Nem voltam benne biztos. A szívem hevesen vert, de egyenletesen, nem akadozva. Jó szívverés volt. Úgy éreztem, megváltozott valami, mintha valaki mássá lettem volna. Tate feje felett megláttam Drew-t és Dannyt a legtávolabbi biliárdasztalnál. Drew rám nézett, elmosolyodott, és intett, hogy menjek oda hozzájuk. Nem indultam azonnal. Álltam a terem közepén, és néztem Tate-re. Olyan figyelemmel nézett rám, hogy az az érzésem támadt, átlát a mindennapi, értelmetlen gondokon, a lelkem mélyébe, és látja, hogy mit érzek iránta – bármi is volt az. Mintha mindent kiolvasott volna a szememből, ha nem pislogok. Az arca nagyon közel volt az enyémhez. – Nem értelek téged – mondta. – A suliban egész nap csak azzal törődsz, hogy láthatatlanná válj, most meg ott ugrálsz a színpadon, mint egy rohadt rock sztár, mintha semmi sem lenne, ami visszafogjon, mintha nem nyomasztana semmi. Ki a franc vagy te?

114

Erre nem tudtam válaszolni. Nem tudhattam, hogy ő mit látott belőlem a színpadon, de én korántsem voltam felszabadult, egy picit sem. Megrázta a fejét, és hátat fordított nekem. Láttam a megvető tekintetét, láttam, hogy undorodik tőlem, mégis utána akartam menni. A józanságom meglepő módon nem hagyott cserben, úgyhogy inkább odamentem Dannyhez, aki éppen egy kombinációs lökéshez készülődött. – Jó voltál – szólt anélkül, hogy felnézett volna. A nyolcassal lökte be a kettest a sarokba. Nyitva tartotta a támasztó keze ujjait, és elsüllyesztette a golyót. Néztem a tarkóját, és még jobban mosolyogtam. – Megismertél? Danny felegyenesedett, és értetlenül nézett rám. – Hát... persze. – Jézusom – szólt bele Drew. – Tegnap találkoztunk a bulin. Nem vagyunk ám szenilisek! – Oké, de nem néztem ki másként? Danny leejtette a dákó végét a padlóra. – De igen, de jó értelemben másként. Csak... boldognak látszol, Mackie. Nem is emlékszem, mikor láttalak utoljára boldognak. – Én csak... jobban érzem magam mostanában. Drew a krétával játszott, kék csíkokat rajzolt a keze fejére. – Az jó – mondta, de nem nézett rám. – Mi az? Mi baj? – kérdeztem. Danny megrázta a fejét. – Semmi. Csak légy óvatos, oké? Bólintottam, és vártam, hogy elmondja, miért legyek óvatos, de ennél többet nem mondott. Mindketten visszatértek a játékhoz. Egy perc múlva Drew felnézett, Tate felé pillantott, aki a játékteremben állt, és felvonta a szemöldökét. – Mi a fene van kettőtök közt? Minden pillanatban azt várom, hogy valami robban. Nem válaszoltam. Nem volt szó arra, ami kettőnk között van. Csak azt tudtam, hogy hülyeség, összezavar, és hogy Tate úgy tudta fordítani 115

a fejét és megemelni az állát, amitől én a szükségesnél sokkal közelebb akartam lépni hozzá. Átvágtam a tánctéren, és közben elkerültem az iskolai ismerősöket, és azokat is, akiket nem ismertem. Tate még mindig a játékteremben volt, és flipperezett. Gépiesen dobálta be a negyeddollárosokat a gépbe minden golyóért. – Szia – léptem oda hozzá. Hátrahúzta a rugós kilövőt, és jó erősen berepítette a golyót a villogó fények és a szirénázó műanyag akadályok közé. Ráhajoltam a gépre. – Szóval tetszett a koncert? Tate a gép fölé hajolt, és figyelte a pattogó, cikázó labdát. – Annak, aki szereti az ilyesmit, egész jó volt. – Te milyen zenét szeretsz? – Mit tudom én. Egy csomó fajtát. Leszállnál az üvegről? A hangjától végigszaladt a hideg a hátamon, nem voltam benne biztos, hogy csak az idegességtől, mert egészen kellemes érzés volt. Felegyenesedtem, és megálltam a játékgép mellett. Néztem, ahogyan Tate újra meg újra visszalövi a golyót a villogó akadályok közé. A Morrígan löttyének hatása kezdett kimenni belőlem, és ettől kicsit zavartan éreztem magam, de még nem rosszul. Ellazultam, és szabadabbnak éreztem magam, mintha kicsit becsiccsentettem volna. Azon a ponton voltam, amikor az ember úgy érzi, hogy kezelni tudja a dolgait, semmi sem túl nyomasztó vagy túl rossz. Álltam a játékteremben, és Tate-et néztem, aki úgy játszott a flipperen, mintha komoly tétje lett volna. Nem szólt egy szót sem. Amikor az utolsó golyó is eltűnt a gép mélyében, rám nézett. – Mi van? Mit akarsz tőlem? – Hazavinnél kocsival? – a szavak kicsúsztak a számon, mielőtt végiggondoltam volna, mit mondok. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit, de olyan csökönyösen nézett rám, hogy a legszívesebben elkaptam volna a vállát, csak hogy ne bámuljon tovább. Egy flipperszirénákkal és villogó fényekkel teli, hosszú szünet után bólintott. 116

Még csak egy háztömbnyire voltunk a Starlighttól, amikor rájöttem, hogy ez rossz ötlet volt. A galagonya hatása sokkal gyorsabban múlt, mint előző este, ugyanígy a fellépés utáni eufória is. Az út minden apró bukkanója, minden kátyú, ami megrázta az autót, a csontjaim mélyéig hasított. Úgy tűnt, Tate ezt nem vette észre. Egyenesen előrenézett az esőcseppes szélvédőn keresztül, a suliról beszélt és a művészfilmekről. Könnyedén csacsogott, mint aki nem siet, kivárja a tökéletes időt, amikor nekem szegezheti a kérdéseit, én pedig nem tehetek mást, mint hogy válaszolok rájuk. A levegőt betöltötte a vas szaga. Nyeltem egyet, és résnyire kinyitottam az ablakot. Hatutcányira voltunk a házunktól, amikor a rosszullét hivatalosan is rám tört. Becsuktam a szemem, és visszaszámoltam. Igyekeztem elnyomni a kezem reszketését, és kifújni a tüdőmből a mérgezett levegőt. A gyomrom felkavarodott, megpróbáltam nem tudomást venni róla és továbbra is lassan, szabályosan lélegezni. Folyt rólam a veríték. Amikor a gyomrom újra megmozdult, megköszörültem a torkom. – Tate, megállnál? – Hé... hé, mi a baj? – Elég rosszul vagyok – ez nagyon erős szépítése volt a helyzetnek. Még soha nem reagáltam semmire ennyire erősen. Még a vérre vagy a rozsdamentes acélra sem. Ilyen rosszul még soha nem voltam. A szédülés hullámokban tört rám. Zúgott a fülem, fekete pöttyök jelentek meg a szemem előtt, és eltakartak mindent. A vas szaga betöltötte a számat, a bőröm alatt feszített, a véremben lüktetett, az ízületeimet és a csontjaimat roppantotta szét. Tate leállította a kocsit, és üresbe tette a váltót. – Lehet, hogy... De én már az ajtót rángattam. Kikászálódtam, de nem tudtam megállni a lábamon. A sötétben hullámozni kezdett alattam a föld. Térdre rogytam, és vártam, amíg a nehezén túl vagyok, és eléggé szilárd a talaj ahhoz, hogy lefeküdjek. Arra volt szükségem, hogy egyedül legyek a csendben. Hogy összekuporodjak a sötétben, és ne mozduljon körülöttem semmi, ne halljak egy hangot sem. 117

Az arcomat a fűbe fúrtam, és beszívtam a levelek, gyökerek, szárak zöld illatát. El kellett jutnom a Morríganhez. – Mackie, jól vagy? Tate mellém térdelt, és kinyújtotta a karját, mintha a vállamra akarná tenni a kezét, de nem mert megérinteni. Hullámokban jött rám a reszketés és rángás. Összeszorítottam a szemhéjamat, és igyekeztem mozdulatlan maradni. Minden egyes lélegzetvételtől fájdalom robbant a mellkasomban. – Mackie, mondj valamit! A könyökömben és a térdemben lüktető fájdalom egyre kínzóbbá vált, a tompából olyanná, mintha kalapáccsal vernék. Felnéztem Tatere, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki, hogy elhallgasson. Attól is tartottam, milyen hang jön ki a torkomon, ha kinyitom a számat. Megfogta a kezem, az ujjai végigcsúsztak a tenyeremen. Nem érintett meg durván, de a nyomástól belém nyilallt a fájdalom, és végigszaladt az egész karomon. Elrántottam a karomat, és beleharaptam az alsó ajkamba. – A kezed jéghideg! Hallottam az aggodalmat a hangjában, és ettől csak jobban összeszorult a torkom. Imádkoztam, hogy menjen el, hagyjon itt, amíg összeszedem magam, és kitalálom, hogy mit csináljak. Az aggodalma csak még jobban ráébresztett, hogy milyen rosszul vagyok. A maradék erőmet is elvette. Azt akartam, hogy menjen el, de tudtam, hogy bármit mondok, nem fog. Még ha megbántom, amennyire csak tudom, a legsértőbb dolgot mondom neki, ami eszembe jut, nem fog itt hagyni csak azért, mert elküldöm. Az arcából egy nagy, fehér foltot láttam csak a fejem felett. Egy helyen tudtak csak segíteni rajtam: a Zűrzavar Házában. – El kell menned – mondtam a legbiztosabb hangon, ami tőlem tellett. – Tessék? Nem foglak itt hagyni az út szélén! Azt hiszem, sokkos állapotba kerültél. Ha rosszul vagy, vagy fáj valamid, valakinek melletted kell maradnia! 118

– Tate, figyelj! Meg kell találnod Roswellt, és ide kell hoznod! – Mackie, megijesztesz. – Kérlek! Hozd ide Roswellt! Nem akart, de felállt, és elindult a kocsijához. Soha nem láttam még ennyire rémültnek. Amikor a Buick elindult, becsuktam a szemem. Felsóhajtottam, de az nem hangzott úgy, mint egy sóhaj – nyomorult, recsegő sípolás volt. Olyan vékony volt, hogy úgy tűnt, nem is belőlem jön a hang, hanem valahonnan máshonnan. Minden úgy tűnt, mintha valahonnan máshonnan jött volna, én pedig talán otthon az ágyamban álmodom, hogy a mellkasom összeszorul és begörcsöl. A levegő túl sűrű volt ahhoz, hogy beszívjam, mintha víz lett volna. Már nem éreztem a föld hidegét. A fűbe fúrtam az arcom, és azon gondolkodtam, vajon mindenki ezt éli-e át a halála előtt.

119

120

AZ AFTERPARTI TIZENÖTÖDIK fejezet

Túl hosszú ideje feküdtem ott a földön, arccal a nedves fűben. Az eső átáztatta a kabátomat. Tudtam, hogy ha tovább maradok, Tate visszaér Roswell-lel, és akkor haza akarnak majd vinni, vagy, ami még rosszabb, orvoshoz. Fel kellett kelnem, és el kellett indulnom. Fájdalmas és többlépcsős folyamat volt, de sikerült. Az utca üres volt, de a körülöttem szakadó eső miatt alig tudtam tájékozódni. Vonszoltam magam a fényfoltból sötétbe, és újra a fénybe. Az út menti lámpák olyan hangosan zúgtak, hogy minden ízületem fájdalmasan beleremegett, ahányszor elhaladtam egy alatt. A Welsh utcán voltam, majd az Orchardon, a szurdokba vezető ösvényen, és később a gyaloghídon. A térdem rogyadozott. Folyton csak arra gondoltam, hogy milyen rosszul vagyok, vagy arra, hogy meghalhatok. Nem értettem, hogy mi történik. Nem értettem, hogy mennyire akartam élni. A talaj sáros és iszamós volt, de leértem, félig csúszkálva, a szurdok aljára. Kirajzolódott előttem a salakhányó sötét, homályos körvonala. Még soha nem volt ennyire hívogató, mint most. Lerogytam a halom aljába, és a fejemet leejtettem a laza sóderre. Semmi sem jelezte, hogy hol van az ajtó, nem találtam semmit, amit megfoghattam vagy meghúzhattam volna. Csak feküdtem a kavicsokon, és próbáltam kitalálni, mit tegyek. A kezem elmerevedett. Ám ekkor léptek zaját hallottam. Nem mellőlem, hanem a hányó belsejéből. A salak megmozdult, és kinyílt egy ajtó, amin keresztül négyszögalakban fény csapott ki. Carlina volt az. – Mégiscsak eljöttél? – Egy lámpást emelt a feje fölé, a fénye megvilágított mindkettőnket. – Elég csapzottnak látszol. 121

Erőlködve felültem, és igyekeztem levegőhöz jutni. – Mit gondolsz, megkaphatnám most a fizetségemet? Carlina az ajtóban állt, olyan fényes volt, hogy nehéz volt kivenni az arckifejezését. – Mit csináltál? Á, nem számít, gyere be gyorsan! Bizonytalanul feltápászkodtam, és elindultam utána. Becsukta mögöttünk az ajtót, és rám nézett. – Mi van veled? Nem hordasz magaddal valamit vészhelyzet esetére? Megráztam a fejemet. Felsóhajtott, elővett egy fiolát a zsebéből, és lecsavarta a kupakját. – Oké, vegyél egy mély levegőt! Az arcom elé tartotta az üveget. Belélegeztem, és éreztem, ahogy a tüdőm kitágul. Ez nem az erősítőszer volt, de a növények zöld szaga elöntötte a mellkasomat, és nagyon megkönnyebbültem. Végre kaptam levegőt. Amikor már rendesen lélegeztem és meg tudtam állni a lábamon anélkül, hogy a falba kapaszkodtam volna, Carlina megfogta a könyökömet, és vezetni kezdett az előcsarnok felé. – Jobban vagy? Bólintottam, bár még mindig elbódított, hogy végre nem fulladtam, és kaptam levegőt. Carlina előttem ment, és fojtott hangon mondta: – Miért csinálja ezt minden pasas? Miért kell mindent a végletekig húznotok és kihívnotok a sorsot magatok ellen? Attól, hogy már nem vagy teljesen lerongyolódva, még nem leszel legyőzhetetlen! Bólintottam, és követtem az alagúton meg az előcsarnokon keresztül a nagy terembe, amelynek az alját tócsák és medencék borították, és források bugyogtak fel a földből. A terem tele volt emberekkel. Beszélgettek és nevetgéltek, néhányan hegedűn vagy csellón játszottak, a sarokban egy szálkás hajú lány egy hárfát hangolt éppen, a legtöbben azonban csak kisebb csoportokban ácsorogtak. Mind nagyon boldognak tűntek. A padlót vízfoltok és lehullott levelek tarkították. A Morrígan az egyik medence szélén ült. Nem volt rajta zokni és cipő, a lábával a vízben kalimpált, és egy 122

papírból hajtogatott csónakkal játszott. Egy bottal hajtotta fel és alá a vízen. Carlina a vállamra tette a kezét. – Ülj le ide, és várj! Szólok Janice-nek, hoz neked a galagonyából, és gyorsan helyrehozunk. Kinéztem egy száraz foltot, és lerogytam a földre. A hátamat a falnak vetettem. Jó volt újra szabadon lélegezni, de nagyon kimerült voltam. A Morrígan felnézve megpillantott, és odaszaladt hozzám, keresztül a termen. Az ölembe fészkelte magát, és vizes kis lábát a nadrágom szárába törölte. Nyomott az arcomra egy hangos, cuppanós puszit, és úgy helyezkedett el az ölemben, hogy közben láthassa a nyüzsgő tömeget is. Hagytam, hogy átölelje a nyakamat. Még mindig nedves voltam, és fáztam, ő pedig forró volt. Néhány halott lány a Morrígan medencéjében pancsolt, nevettek, és be akarták lökni egymást a vízbe. A kis, rózsaszín lányka, akivel a halloween partin találkoztam, közéjük ugrott. Még mindig a királykisasszony-ruhában volt, és a varázspálcájával hadonászott. Egy másik medencéből, a terem túlsó végén kísérteties csendben kiemelkedett egy kék bőrű halott lány. A haja penészszínű volt, és az orra helyenként már lerohadt az arcáról. A Morrígan a két keze közé szorította az arcomat. – Elégedett lehetsz magaddal! Ezt neked köszönhetjük, neked, és a többi zenésznek. Te tettél mindenkit ilyen boldoggá. Nem tudtam, mit válaszoljak. Volt valami zavaró abban, hogy én voltam a felelős azért, hogy oszlásnak indult lányok úszni mehettek. A Morrígan a vállamra hajtotta a fejét. – Mind boldogok – mondta. – A mai előadás nagy siker volt, és ezért most mindenki vidám. A tömegben egy elrongyolódott abroncsos szoknyát viselő lány, akinek a kulcscsontjai végéről hiányzott a bőr, felemelte a poharát. A haja be volt fonva, és a copfot körbetekerte a feje tetején, mintha korona lenne. A szoknya szövete alól is ki-kilátszott az abroncs, akár egy csontváz. 123

– Átok a Misztérium Házára! Isten sújtson le a vén banyára, és hagyja elrohadni a földön! Erre a többi lány vagy felkacagott, vagy felsikoltott, vörös és sárga leveleket kaptak fel a földről, és egymást kezdték dobálni vele. – Rohadjon el! Rohadjon el a Misztérium Házában! Zavartan elmosolyodtam, és néztem, ahogy a lányok ugrálnak és táncolnak. A Morrígan csak sóhajtott, és a pálcájával babrált. – Miről beszélnek? – kérdeztem. – Igazából Misztérium Háza a neve – válaszolt a Morrígan. – A nővérem nagybecsű lakhelye, amelyről tisztelettel kellene szólniuk. Ehelyett ők kigúnyolják és tréfálkoznak vele, de csak azért, mert mind félnek a nővéremtől. – Miért félnek tőle? – Mert kiérdemelte – a Morrígan feje a vállamra nehezedett. A hüvelykujját a szájába vette, úgy beszélt. – Még én is félek tőle. Janice furakodott át a tömegen. Most is mezítláb volt, de már nem a kezeslábasa volt rajta. Átöltözött, vagy legalábbis fölé vett egy ruhát. Egy széles, színes legyezőt tartott a kezében. Az üveg, amit hozott, jóval nagyobb volt, mint az eddigi fiolák. – Tessék, a vad éjszakákra és a zavaró tömegre – szók, amikor a kezembe nyomta az üveget. – Csak továbbra is ilyen jó hasznát vegyük a basszusgitárodnak! Te pedig – fordult a Morríganhez jobban tennéd, ha békén hagynád, amíg kifújja magát. A Morrígan megpaskolta az arcomat, felugrott, és visszaszaladt a medencéjéhez meg a kis hajójához. – Jobbulást! – kiáltott még vissza, és meglengette a pálcáját a levegőben. Feltörtem az üveg viaszpecsétjét, és egy nagyot kortyoltam a löttyből. Janice felnevetett, amikor meglátta, milyen mohón iszom. – Ha itt élnél közöttünk, mint az egy rendes csúfsághoz illik, nem történne ilyesmi. Luther és Carlina sétált oda hozzánk. Egymás kezét fogták, és összesimultak. Janice fejcsóválva nézett fel rájuk, majd vissza rám. – Beszélgettetek már ezzel itt? Fent él a városban, mint egy normális ember. 124

Luther elhúzta a száját. – De hogy miért, fel nem foghatom. Nem lehet ott fent sem kellemes, sem könnyű. Tiszta bolond a srác. Mint az a Caury volt. Felkaptam a fejem. – Kellan Caury? A Hannover utcai hangszerjavító? Luther bólintott. – Fura fazon volt. Azt hitte, hogy békében élhet odafent, amíg issza az erősítőszereit és kedves a helyiekhez. Tudjuk, hogyan végezte. Az üvegemre pillantottam. Az egyszer biztos volt, hogy bármiben is hitt Caury, az bajba sodorta őt. A medence mellett a Morrígan és a rózsaszín kislány elhajították a játékszereiket, megfogták egymás kezét, és csörögni kezdtek körbekörbe. Janice nézte, ahogy ugrálnak és elesnek. – Édes kis teremtés. Néha zsémbes, az ördögöt is kihozná a sodrából, de soha nem használ ki minket, és nem kér többet, mint amennyit adni tudunk. Jól gondoskodik rólunk. – De miért zenéltet minket? A városnak tényleg szüksége van erre? Carlina válaszolt. – Amikor játszunk nekik, ők valami különleges élményt kapnak tőlünk, cserébe pedig mi begyűjtjük az imádatukat. Tudom, hogy te is érezted ezt ma. Tudnod kell azt is, hogy te ide tartozol, közénk, velünk kell játszanod, és segítened kell fenntartani a békét a városban. Luther Carlina derekára csúsztatta a kezét, magához vonta őt, és lehajolt, hogy megcsókolja. Elfordítottam a fejemet, mert illetlennek tűnt nézni, ahogy csókolóznak. Olyan volt, mintha elvesztették volna közben az eszméletüket, eggyé váltak, mint a szerelmesek. Zavarba jöttem, mert erről én csak annyit tudtam, hogy a szeretet miatt, amit mások iránt, akár csak a családtagjaim iránt is éreztem, én mindig kényelmetlenül éreztem magam, és szégyenkeztem. A Zűrzavar Házában ez is más volt. Nem kellett szégyenkeznem, hogy furcsa vagyok, mert mindenki más is az volt. Amikor visszatért az erőm, felálltam, és átültem a Morrígan tava mellé. A kis papírhajót néztem, aminek zsírral kenték be az alját, hogy vízhatlan legyen, de így sem tarthatott örökké. Az alja már kezdett átázni.

125

Az afterparti kipukkant, az emberek kezdtek kettesével, hármasával kifelé szállingózni. Néhányan összegabalyodva feküdtek a földön, mások a fal mellett szorongatták egymást. A kék lányoknak nem jutott az effajta élvezetből. Úgy látszik, hogy a halottak még a Zűrzavar Házában sem voltak népszerűek. Az egyik sarokban Carlina ölelte Luthert. A száját az övéhez húzta, és éhesen csókolta. Nem számított, hogy Luther fogai hegyesek és az arca csontos – Carlina kettőjük helyett is elég szép volt. A kezdeti eufória, amit az erősítőszer okozott, lassacskán elmúlt, és nekem eszembe jutott Tate. Vajon mit gondolt, amikor megállt Roswell-lel az út mellett, és nem talált ott? De nem volt más választásom. Vagy eljövök ide, ahol tudtak rajtam segíteni, vagy megvárom az út szélén, amíg meghalok. Még most is emlékeztem a szörnyű fájdalomra és a szorító érzésre a mellkasomban, amitől úgy éreztem, hogy soha többé nem tudok már levegőt venni. Nem akartam annyira beleélni magam a helyzetébe, nem akartam, hogy érdekeljen, mi történik vele, de a tekintetét nem tudtam kiverni a fejemből. A fájdalma már-már testet öltött benne. Folyton ez járt a fejemben. Lenéztem a vízbe, hátha meglátom az alját. Túl sötét volt, nem láttam benne semmit, de észrevettem, hogy egy lépcső vezet a medence oldalán lefelé. – Miért vannak ott lépcsők? – Hogy fel és le járjunk rajtuk – a Morrígan kérdőn nézett rám. – De miért akarna valaki lemenni a vízbe? A Morrígan megforgatta a papírcsónakot a botjával. – A víz nem volt mindig ott. A nemes nővérem büntetett meg engem, és elárasztotta a házunkat. Az alsó szinteket így nem tudjuk használni – illetve csak a nyughatatlan holtak használhatják, mert már nincs rajtuk a légzés nyűge. – Honnan jön a víz? – néztem a medencében forgó és ringó hajót. – Mindenhonnan. Lehull az égből, és feltör a földből. – Nem féltek, hogy egyszer kiönt benneteket a víz? – A nővérem nemsokára megenyhül, és beleun majd abba, hogy ilyen durván bánik velünk. Talán még meg is bánja, hogy ilyen 126

indulatos volt. Addig mi alkalmazkodunk – magyarázta mosolyogva, és rugdalni kezdett a lábával, a talpával csapkodva a víz felszínét. – A nővérem azt gondolja, hogy nem tudunk változtatni az életünkön. De téved. Add nekünk a halott gyermekek testét, és mi felneveljük őket. Küldj ránk vizet, és mi meg tanulunk úszni. – De ez rengeteg víz! Mi lesz, ha még több jön? – Mindenlelkek napja után már békésebb lesz a hangulata. Amint megkapja az áldozatot, rá tudjuk majd venni, hogy tartson mértéket az esővel. – Mindenlelkek napja? Az ugyanaz, mint a halloween? A Morrígan felnevetett, és megcsapkodta a fejemet a pálcájával. – De butus vagy! A halloween éjszakája a pogányok ünnepe, amikor lámpákat égetnek, és tűzre vetik a jószágaik csontjait, hogy távol tartsák a gonoszt. Ezt követi a mindenszentek napja, amikor az ájtatos lelkek a szenteket tisztelik, új szenteket avatnak, és levagdossák az ujjukat, hogy később ereklyeként tiszteljék. A harmadik nap pedig a mindenlelkeké, a többieké. – Többieké? – A földben lakóké. Mindenlelkek napján újítja meg a nővérem az uralmát a város felett, ekkor mutatja be az áldozatot. Ilyenkor gyűlünk össze a templomkertben, zsályát és rutát égetünk. Kevéssel napfelkelte előtt pedig tanúi leszünk az áldozati vérontásnak. Ezután a világ ismét jobb lesz. Ezt úgy mondta, mint valami verset vagy történetet, és nem úgy, mintha olyasmiről beszélt volna, ami rendszeresen megtörtént ebben a kopott acélipari városban. Szigorúan ránéztem. – És szerinted ezzel nincs is semmi baj? Az Úrnő gyerekeket lop el, hogy kiontsa a vérüket, és szerinted ez rendben van? Úgy beszélsz, mintha teljesen normális dolog lenne, amit csinál. Csak mondod folyton, hogy ő ilyen rossz, olyan gonosz, így meg úgy elveti a sulykot – hát miért nem tesztek ellene valamit? Néztem, ahogyan a kezét a szája elé emelte, mintha a tenyerével öntudatlanul is el akarta volna takarni a fogait.

127

– A kedvemért, kerüld el őt, és ne állj az útjába! Ő szigorú és kegyetlen uralkodó, egy lélegzetébe sem kerül, hogy megbüntessen. – Azt akarod mondani, hogy mind csak állni fogtok ott, és nézni, ahogyan megöli a gyereket? Tate szeme jutott eszembe, amikor őrült állhatatossággal ragaszkodott hozzá, hogy a lány, aki meghalt, nem a húga volt. Az anyám nem akart erről beszélni, de a gyerekeknek, akiket elcseréltek, valahol lenniük kellett. Nem tűnhettek el csak úgy. Ha volt bármi értelme annak, hogy elcseréltet tettek a helyére, Natalie életben volt, és valahol várta, hogy lecsapolják a vérét. A Morrígan felállt, és a magasba emelte a botját, mint egy jogart vagy kardot. – Semmit sem tehetsz a gyermekért. A nővérem egy gonosz szörnyeteg, és neked csak bajod esne, ha az útjába állnál. Az Úrnő a házában tartja a gyermeket az áldozat hajnaláig, ott senki sem férhet hozzá. – Most egy gyilkosságról beszélsz. Arról, hogy megölnek valakit. Valakinek a kislányát – lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. – Valakinek a húgát. – Ez csak egy kis dolog a világ egészének nagy rendszerében. Egy nagyon kis áldozat hétévente, cserébe a város jólétéért és fejlődéséért. Janice odalépett hozzánk, leült a medence szélére, és belelógatta a lábát. – A városnak szüksége van erre, Mackie. És nekünk is. – Szóval ti mind felvonultok a temetőben, égetitek a zsályáitokat, és gyerekeket gyilkoltok. Csodás! Ez gyönyörű! – Nem mi tesszük. Éreztem, hogy összeszorul a torkom, mintha mindjárt nevetnem kellene, de nem azért, mert valami olyan vicces és humoros. – Ti csak hagyjátok, hogy megtörténjen. Janice felsóhajtott, és a karomra tette a kezét. – Nem gondoltad ezt át racionálisan. Ez mindenkinek csak előnyére válik. Nekünk, a Misztérium Házának, a helyieknek és a városnak is.

128

– Nem – jelentettem ki. – A városnak nem. Fáj nekik, és rémületben tartja őket. Hogy örülhetnének annak, hogy valaki elviszi a gyerekeiket?! A Morrígan buzgón bólogatott. – Ezért kell a zene! Az Úrnő megbünteti a várost, de mi újra felvidítjuk őket! – És még soha nem jutott eszetekbe, mi lenne, ha nem ott kezdenétek, hogy nem okoztok nekik bánatot? Janice megrázta a fejét. – Nem érted. Ez a dolgok rendje. Mi ilyenek vagyunk. – Igen? – kiáltottam. – Hát én nem vagyok ilyen. A Morrígan elkapta a csuklómat. A keze vizes volt a pancsolástól, mégis meleg. – Jaj, ne gyűlölködj! Te is tudod, hogy ennek meg kell történnie, éppúgy, ahogyan mi. Tudod, hogyan végződik majd mindez. – Igen, tudom – lefejtettem az ujjait a csuklómról és felálltam. – Úgy, hogy én lelépek.

129

ELÉG NORMÁLIS TIZENHATODIK fejezet

Kimásztam a szurdokból az Orchardra, és hazaindultam. Dühös voltam, és undorodtam ettől. Vagy magamtól. Én nem voltam hajlandó részt venni egy ilyen ocsmány dologban, nem voltam rá képes. Pedig – akárhogyan is – én is a Zűrzavar Házából származtam, onnan kerültem Gentrybe. Ha egészséges akartam maradni, a Morrígannek kellett dolgoznom, de ettől a gondolattól hánynom kellett. Emmával akartam volna beszélgetni, de nem akartam neki elmondani azt, ami igazából bántott. Különben is, már biztosan nem volt ébren. Megnéztem a telefonomat: háromnegyed három volt. Még mindig esett, de ezen nem lepődtem meg. Egy kocsi jött velem szemben az úton, a sárga fényszórói világítottak az esőben. Olyan hirtelen húzódott le az út szélére, hogy az utasoldali kerekek végigsúrolták egy darabon a padkát, és visszapattantak róla. Tate bekapcsolta a vészvillogót, kiugrott a Buickból, és otthagyta ferdén, keresztben a bicikliúton. – Hé! – kiáltott rám, átgázolt az út szélén csorgó esővízen, és átjött hozzám, a járdára. Megálltam és vártam. Amint odaért hozzám, csípőre tett kézzel megállt előttem. A kocsi lámpái narancssárga szívverésként pulzáltak a háta mögött, a szitáló esőben. – Még nálam van a gitárod – szólalt meg. Meg akartam kérdezni tőle, miért kocsikázik egymagában az éjszaka közepén: – Tudod, mennyi az idő? A szeme összeszűkült: 130

– Ami azt illeti, tudom. Az éjszaka rohadt közepe van. Mi a fene történt veled? Megvontam a vállam, és azon igyekeztem, hogy semmit ne tudjon leolvasni az arcomról. – Azt nem tettetted – mondta. – Ami a kocsiban történt, az igazi volt. Bólintottam. Kisimította a vizes haját a homlokából. – De most már jól vagy? – Minden rendben. Ne aggódj értem! Elfordult, és fejcsóválva nézett át az út túloldalára. – Figyu, mi bajod van? Nem válaszoltam azonnal. Az volt az érzésem, hogy még ha sikerül is válaszolnom neki anélkül, hogy bármi konkrétumot mondanék, csak átfogalmazná a kérdést, és újra nekem szegezné. Szóval átugrottam a lényeget. – Volt már valami, amit úgy igazán gyűlöltél magadban vagy az életedben? Élesen, vakkantva felnevetett: – Mivel kezdjem? Rám nézett, mosolygott, ám hirtelen megváltozott az arca. – Mi van? – Semmi. Csak a szemed... nagyon sötét. Elgondolkodott, az arcára halványan kiült az aggodalom. Nem rosszallón nézett rám, nem ítélkezőn, csak nézett. Vettem egy mély levegőt, és a karjára tettem a kezem. – Beszélni akarok veled... Natalie-ról – félrehúztam, Feely asszony pázsitjának szélére. – Gyere, ülj le ide! Kétkedőn nézett rám, de letelepedett a fűre, én pedig mellé ültem. – Kérdezhetek előbb valamit? Bólintott, és kitépett egy marék füvet. A szeme sarkából figyelt engem. Már nem mosolygott. – Mit tennél, ha azt mondanám, hogy igazad van? Hogy valaki elvitte a húgodat, hogy ez egy romlott város, amiben mindenki elviseli, hogy szörnyűséges, bizarr dolgok történjenek, és senki nem tesz ez

131

ellen semmit? Ez változtatna valamit a dolgon? Könnyebb lenne így neked? Az eső az út felől hullámokban érkezett, csillogott Tate kocsijának fényében. Az útkereszteződésben a lámpa pirosra váltott, és hirtelen úgy tűnt, hogy vér borítja az utat. Az volt az érzésem, hogy egész életemben esett az eső. Tate nem válaszolt, csak kitépett egy újabb marék füvet. Az arca mintha kőből lett volna. – Mire gondolsz? – Suttogtam, pedig nem akartam. – Semmire – válaszolt fájdalmasan. Egyszerre volt kemény és kétségbeesett. – Csak rájöttem, hogy igazad van. Ez nem változtat meg semmit. Nem számít, hogy tudom-e, vagy sem, mert már megtörtént. Úgysem tudtam volna megmenteni. Két napja még bármit megadtam volna, hogy ezt halljam tőle. Hogy lássam, kezdi elfogadni azt, hogy ami történt, megtörtént, megbékél ezzel, hogy tovább tudjon lépni. Most minden más volt. Ha a Morrígan igazat mondott, Natalie még életben van, legalábbis péntek hajnalig. Nekem viszont halvány fogalmam sem volt arról, mit tehetnék. Megfogtam Tate kezét, és ő nem húzódott el. – Csak tudni akarom, mi történt. Hogy hogyan történhetett meg ilyesmi. Nem tudtam, mit mondjak, csak simogattam a kézfejét a hüvelykujjammal. – Ez nem ellenetek irányult. Nem nektek akartak rosszat. Ez egyszerűen csak megtörténik. Máshol hurrikánok és földrengések vannak. Bólintott és az utat nézte. Ismerős volt az arckifejezése, mintha visszatartaná a levegőt. Kinyújtottam felé a szabad kezemet, és végigsimítottam a haján. Puhább volt, mint amilyennek látszott. Kisimítottam a homlokából a frufruját. Becsukta a szemét. – Itt mindenki annyira álszent. Hihetetlen. A jótékonykodás és a sajnálkozás a temetéseken, az nagyon megy nekik, de soha senki nem tesz ez ellen semmit. Csak annyit tudnak mondani, hogy jaj, milyen szomorú. 132

Elengedtem a kezét, és átkaroltam. Vártam, vajon sírva fakad-e. Emma mindig, mindenen sírt, még a rajzfilmeken és néha egy-egy reklámon is. Tate más volt. Ahogy átkaroltam, puhábbnak és kisebbnek tűnt, mint egyébként. Magamhoz húztam, és a karját simogattam. – Én hittem neked. A legelejétől fogva. – Akkor miért nem mondtad el? Egyszerűen elmondhattad volna. A fejét a vállamra hajtotta, és egy pillanatig úgy éreztem, ennél többet nem is kívánhatok soha az életben. Ekkor éles, égető fájdalmat éreztem a kulcscsontomon. Visszafojtottam a levegőt és tűrtem, mert nem akartam elrontani a pillanatot azzal, hogy elhúzódom tőle. Nekem dőlt. A hangja nagyon lágy volt. – Nem hibáztattalak téged. Csak azt gondoltam, te tudod, mi történt. Ez nem miattad van. Tudom, hogy nem. Bólintottam, és összeszorítottam a fogamat a fájdalomtól. Pedig hibáztatnia kellene engem. Most volt az a pillanat, amikor jelenetet kellett volna rendeznie, és ki kellett volna szednie belőlem mindent, amit tudtam, mert végre tudtam valami konkrét, valami átkozott titkot. De neki erről sejtelme sem volt. Megmozdult, a fájdalom pedig végighúzódott a vállamon, le a mellkasomra. Felszisszentem és elhajoltam. Egy acéllánc volt a nyakában, rajta egy medállal, a pólója alatt. El akartam neki magyarázni, de nem találtam a megfelelő szavakat. Felálltam. – Hová mégy? – a hangja nyers volt. – Sehová. Sétáljunk! Kinyújtottam a kezem, hogy felsegítsem. – Nem hiszem, hogy be tudnék ülni most a kocsidba. Van kedved hazasétálni velem? Amint feltápászkodott, vissza akarta húzni a kezét, de én nem engedtem el. Egy pillanatig álltunk egymással szemben az út szélén, kéz a kézben, majd egy hirtelen rántással kitépte a kezét az enyémből. Mintha hosszú ideig még nem tudná elviselni az érintésemet. Végigmentünk a Welsh utcán, a templom felé, és nem beszéltünk sokat. A templom előtt megálltunk a járdán. – Ide temették el a testet. Megmutatom, ha akarod. Megráztam a fejem. 133

– Nem kell. – Nyugi, nem fogok csajosan érzelgősködni. – Én nem mehetek be a temetőbe. Látványosan minden meglepetés nélkül nézett rám. – Miről beszélsz? Az apád a lelkész. Oda mehetsz, ahová akarsz. – Ez bonyolult – válaszoltam. – Van ez a... dolog. Sokáig nézett rám, mintha végiggondolna minden lehetséges választ. Aztán elindult a templomkert széle felé. – Oké, akkor körbemegyünk, és megmutatom neked oldalról. Elvezetett a templomkert mellett a kerítésig, ahol egy ágyásban narancssárga virágok barnállottak. – Ott – mutatott át a kerítés felett. – Nemrég állították fel a sírkövet. Az a kis fehér az, a fal mellett. A sír, amire mutatott, a névtelen sírok és a kripta mögött, a szenteletlen részen állt, ahová azokat temették, akiket tisztátalannak ítéltek. A sötétben csak a márvány sírköveket lehetett rendesen látni. Azok fénylettek az árnyak között, a gránitköveknek csak a körvonala sejlett. Ez a sírkő szögletesen, egyenesen állt, körülötte a többi eldőlt vagy megsüllyedt már. A temetőben, a megszentelt földben is voltak üres helyek, de azt a valamit, amit Tate húga helyett hantoltak el, a kivetettek közé tették. Ez azt jelentette, hogy a Morrígannek igaza volt. A temető szenteletlen része pontosan az volt, aminek mondta: egy újabb jele annak, hogy a város be van avatva a játékba. Ez olyasmi volt, amibe mindenki beleegyezett anélkül, hogy beszéltek volna róla. Tate váratlanul felém fordult, és én tudtam, hogy ő nem az a fajta lány, aki bármitől is elfordítja a fejét. Ha sokáig hagyod, hogy nézzen, a bőrödet is leégeti a tekintetével. Becsuktam a szemem. – Bárcsak tehetnék valamit! De nem tudom, hogyan segíthetnék. Tate közelebb lépett, és mély, lihegő hangon, mintha egy nagy titkot árulna el, így szólt: – Tudod, miből jöttem rá? Hogy mitől lettem teljesen biztos benne? Nem attól, hogy hirtelen megnőttek a fogai, vagy hogy a szeme sötétebb lett. Persze ezek is számítottak, de nem bizonyítottak semmit. De a pizsamája! Mindig a pink, zoknis, mackós pizsamájában akart lenni. Aztán néhány hónappal a halála előtt elveszett a pizsama, nem 134

találtam sehol. De nem is kellett, mert soha többet nem kérte. A képeskönyveket sem szerette már, és a játékait sem. Bemagyarázhattam volna magamnak, hogy ez csak azért van, mert megbetegedett, de az igazság az volt, hogy éjjel, amikor az ember végig meri gondolni azt, amit nappal nem mer, éjjel tudtam, hogy ő nem a húgom. Álltam a hervadt virágok között, a kerítés mellett. Mellettem ott volt Tate. Kicsi volt és szomorú. Már egy ideje nem láttam rajta ezt a gonosz arckifejezést. Azóta, hogy a tölgyfa alatt találkoztunk azon a délutánon, most először nem úgy nézett rám, mintha várna tőlem valamit. Meg akartam ölelni, de semmi sem volt megfelelő erre: sem a hely, sem az idő, sem az, ahogy elhúzódott tőlem, mintha nem tudná elviselni, hogy valaki megérinti. Ezért csak a kerítéshez tapasztottam a homlokomat. – El kell neked mondanom még valamit. – Mondd el! – válaszolta. – Tetszel nekem. Amint kimondtam, a felismerés reménytelen és kikerülhetetlen volt, mintha valami olyasmire találtam volna rá, ami mindig is ott volt, csak eddig nem volt rá szavam. Azért éreztem így, mert igaz volt. Hitetlenkedve felnevetett. – Hogy mi csinálok? Először a földre néztem, majd a sötét égre, és nagyjából mindenhová, csak hogy ne kelljen ránéznem. – Tetszel nekem. Nagyon. Amikor végre Tate-re néztem, az arcom égett, és nehezemre esett nem lesütnöm a szememet. Hunyorogva nézett vissza. Összefűzte a karját a mellén. – Ez igazán nem a megfelelő hely egy ilyen beszélgetésre. – Tudom. De attól még tetszel nekem. Mintha egy varázslatot törtem volna meg azzal, hogy harmadszorra is kimondtam. Az arca kisimult és merengő lett. – Ne mondd ezt, ha nem gondolod komolyan! – Soha nem mondok semmit, amit nem gondolok komolyan. – Közelebb hajoltam hozzá, és megéreztem a nyaklánca fémes szagát. – Vedd le a nyakláncodat! 135

– Miért? – Mert addig nem tudlak megcsókolni. Állt és nézett. Aztán hátranyúlt, és kikapcsolta a csatot. Az ajka kicsit kinyílt. A zsebébe süllyesztette a láncot, én pedig megfogtam az állát, és előrehajoltam, mielőtt elég időm lett volna az egészet végiggondolni és berezelni. Sosem számítottam rá, hogy Tate és köztem bármi történjen. Hosszú, unott pillantások talán. És hogy néhányszor szétrúgja a seggem, én meg soha nem állok bosszút. Hogy néha majmot csinál belőlem biliárdban, dartsban vagy kártyázáskor. Most pedig csókolóztunk a templom mögött. A szája forró volt, és én meglepődtem, milyen jó is lehet az, ha nem veszek levegőt. A karjával átfogta a nyakamat, megragadta a pulcsit a hátamon, a másik kezével a saját háta mögött matatott, és lehúzott a földre. Tovább szorított, és a hátamra fektetett. Felette az égbolt tágas volt, tele esővel. A kerítés mellett, a sarokban álló hatalmas tölgyfa ágai a templomkert fölé nyúltak. Az a kevés levél, ami még a fán maradt, nedves volt. A vízcseppek összegyűjtötték az utcáról átszűrődő fényt, és apró csillagrobbanásokként adták ki magukból. Tate az ujjaival végigsimított az arcomon, mintha a fényfoltokat akarná lesöpörni. Csak az esőcseppek voltak ott. A válla felett visszapillantott a szikrázó fara, és elmosolyodott. Az arca huncut volt és érzékeny. Lovagló ülésben ült rajtam. Furcsa volt, hogy sokáig, nagyon-nagyon-nagyon sokáig nem voltam boldog, és akkor egyszerre igen. Fölém hajolt, és én éreztem az ajakír, a vas és a sampon szagát, alatta pedig az ő friss, tiszta illatát. A fűben feküdtünk, csókolóztunk és fáztunk. A fogai vacogni kezdtek, én meg szorosan magamhoz öleltem. Ettől, minden érthető ok nélkül, szuperhősnek éreztem magam. Ő úgy kapaszkodott a dzsekim gallérjába, mintha éppen akkor vittem volna véghez valami csodálatos tettet. A tenyerét a mellkasomra fektette, és úgy kezdte simogatni, hogy beleborzongtam. Magamhoz öleltem, a feje az állam alatt pihent. – Tate, én nem vagyok normális. – Tudom. 136

A keze beszabadult a pólóm alá, a bőrömig. Végigsimította a mellkasomat, a hasamat, majd becsúszott a farmerom alá. – Ez jó érzés? Lehunytam a szememet, és bólintottam. – Akkor elég normális vagy.

137

VALLOMÁS TIZENHETEDIK fejezet

Másnap teljesen kába voltam a suliban. Nagyon keveset aludtam, de az erősítőszertől egész jól voltam. Roswell tudni akarta, min borult ki Tate annyira előző nap, én meg kitaláltam neki egy teljesen érdektelen történetet arról, hogy rosszul lettem a kocsiban, amit igazán nem hitt el, de utána békén hagyott. Egész délelőtt arra készültem, hogy újra találkozzam Tate-tel, de ő nem jött suliba aznap. Ez volt az első nap, amit kihagyott a temetés óta, és nyilvánvalóan nagyon ideje volt már, hogy pihenjen egy kicsit. Ennek ellenére nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy azok után, amit a húgáról elmondott nekem, vagy a csókolózásunk után engem akart elkerülni. Ettől sokkal jobban megkönnyebbültem, mint azt hittem volna. Az utóbbi napokban az életem teljesen a feje tetejére állt, már nem tudtam kézben tartani a dolgokat, Tate pedig olyan bonyodalmat jelentett, amit nem tudtam, hogyan kezeljek. Ennek ellenére a gondolataim egész nap, órák és felelések alatt is vissza-visszatértek a kettesben a füvön töltött időre. Mire hazaértem, semmire sem vágytam jobban, mint hogy ledobjam magam a tévé elé, és kikapcsoljam az agyamat. Amikor beléptem, Emma nevetését hallottam. A nappaliból lépett az előszobába, miközben én hámoztam le magamról a cipőmet és a vizes kabátomat. Nevetett rám, úgy, mint amikor az ember nem tud mit tenni, muszáj kacagnia, mert egyszerűen annyira vicces valami. A fején egy kopott, fekete, eső elleni kalap volt. – Janice-é – mondta, miközben levette a kalapot, és megpróbálta lesimítani a haját. – Csak hülyéskedtünk. 138

Aggódó arccal nyújtotta ki felém a karját, az arcomat a két keze közé szorította, és lehúzta a fejem, hogy jól megnézzen. – Fáradtnak tűnsz. Biztos, hogy jól vagy? Bólintottam, és kicsit magam is meglepődtem, hogy ezúttal nem hazudtam. Tényleg jól voltam, és csak azért kimerült, mert nem aludtam az éjszaka. – Csak fáradt vagyok. Emma kétkedve pillantott rám, és továbbment, fel a szobájába. A konyhában felmarkoltam egy almát, és bementem a nappaliba, hogy megnézzem, mit csinál Janice. A kanapén ült, és egy könyvet lapozgatott. A haja lelógott az arcára, ismét a fakó, szerencsétlennek tűnő lány volt. – Mit akarsz itt? – förmedtem rá. – Megcsináltam mindent, amit kértetek, szóval ne zaklasd többet Emmát! Janice hátralapozott a tartalomjegyzékhez, majd végigpörgette a fejezeteket. – Nem zaklatom Emmát. Házi feladatot írunk. És, bár nem akarok akadékoskodni, de ő fordult hozzám. Én nem kerestem helyes pofikájú zenészeket, és csak az órákra jártam be. Leültem vele szemben, és néztem, ahogy jegyzetel egy bőrkötéses füzetbe. – Miért jár egy olyan, mint te, egyáltalán suliba? Mi értelme van? Végighúzta az ujját egy sejtet ábrázoló színes kép feliratán, majd felnézett. – Azért, hogy minél többet megtudjak a szakterületemről. Felhúztam a szemöldököm. – A szakterületedről? – Manapság gyógyszertannak nevezik – becsukta a könyvet, és hátradőlt. – A tudomány nagyon gyorsan fejlődik mostanában, és én csak nehezen tudom tartani az iramot. De Emma nagyon kedves volt, nagyon sok mindent elmagyarázott a kertészetről. Én még soha nem termesztettem semmit, és most nagyon sok mindent megtanultam például a vetőmag-nemesítésről. Emma órákat ad nekem. Bólintottam, elismervén, hogy egy olyan helyen, mint a Zűrzavar Háza, valószínűleg elég trükkös dolog lehet növényt termeszteni. 139

– Emma – kiabált az anyám az előszobából –, használod még ezt a tőzeget, vagy elpakolhatom? Az anyám hangja hallatán Janice összerándult, és furcsa tekintettel az ajtó felé fordult. – Emma... – az anyám belépett a nappaliba, de amint meglátta Janice-t, megtorpant. Janice felállt, és a kezét nyújtotta neki. – Helló, a nevem... – Kifelé! – mondta az anyám. – Tudom, mi vagy. Takarodj a házamból! – Kérem... – Janice visszahúzta a kezét, és a könyökhajlatát kezdte vele csipkedni. Az anyám felemelt állal, hátrafeszített vállal állt, és egy pillanatra sem vette le Janice-ről a szemét, mintha attól félt volna, hogy ha pislant egyet, Janice kihasználja, hogy valami szörnyűséges dolgot tegyen. Az anyám mögött Emma lépett be a szobába egy kupac könyvvel a karján. Megállt. Janice eközben már az ajtó felé hátrált, szomorúan, de úgy, mintha nem számított volna semmi másra. Emma nézte őt, majd az anyámhoz fordult. – Mi folyik itt? Mit mondtál neki? Az anyám teleszívta a tüdejét levegővel, mintha nagyobbnak akart volna látszani. – Küldd el! – szólt, olyan arckifejezéssel, amit eddig még soha nem láttam. – Mondd meg neki, hogy itt nem látjuk szívesen! Emma felhúzta a szemöldökét, és összeszorította az ajkát. Az arca kipirult – ez biztos jele volt annak, hogy mindjárt olyat mond, amit később megbán. Mindennapos volt, hogy Emma veszekedett az apánkkal, de anyánkkal még egyetlenegyszer sem kiabált. Nem tudtam eldönteni, hogy azért-e, mert az túl egyszerű volt, vagy azért, mert anyám fojtott hallgatása néha nagyon rémisztő tudott lenni. Végül lehunyta a szemét, és vett egy mély levegőt, mint aki nagyon türelmes akar maradni. – Segít nekem a botanikafeladatban. Ez majdnem meggyőzően hangzott, de anyámat egy pillanatra sem ingatta meg. 140

– Ő természetellenes. Ökölbe szorult a kezem. Janice csak állt mozdulatlanul. Emma körülbelül három másodpercig türtőztette magát. Aztán a földhöz vágta a könyveit. – Szóval eldöntötted, hogy gyűlölni fogod csak azért, mert nem pontosan olyan, mint te vagy? Az nem számít, hogy kedves és mióta csak találkoztunk, mást sem csinált, csak segített rajtunk? – Neked fogalmad sincs, miről beszélsz. Ez a legrosszabb fajta teremtmény a világon. – De hiszen nem is ismered! Nem mind gonosz! Nézd csak meg Mackie-t! – Ne merészeld őt belekeverni ebbe. Mackie jó. Ő egy rendes házban nőtt fel rendes emberek között, rendes elvekkel. Ő olyan, mint mi. Emma a szétszóródott könyvek felett állt, és nagyon halkan azt mondta: – Hát lehet, hogy ők is olyanok, mint mi. Anyám egy ideig nem szólt. Azután elmosolyodott, keserűen és ridegen: – Mint mi. Mondd már meg nekem, melyik barátunk vagy szomszédunk hódol fanatikusan egy démonnak? Melyik rabol el csecsemőket? Szerinted az egyházközségünk tagjai gyerekeket rabolnak, hogy úgy tartsák őket, mint a tehenet, és a végén feláldozzák őket egy veszett ügyért? Mackie egy helyes, édes, aranyos fiú, ezek viszont szörnyetegek! Mind síri csendben álltunk. A földön a könyvek lecsúsztak egymáson, és megállapodtak a szőnyegen. Anyám úgy nézett ki, mintha az arca elé akarná kapni a kezét, hogy befogja a saját száját, mielőtt túl messzire megy. Hirtelen biztos voltam benne, hogy eljött az idő. Most beszélni fogunk a gonosz, rohadt dolgokról, amik Gentryben történnek. Például arról, hogy az egészséges kisbabákat elcserélik szörnyetegekre. Talán arról is, hogy én nem az ő fia vagyok, és hogy egy Malcolm Doyle nevű kisfiú meghalt, mert néhány föld alatt élő ember elindult vért gyűjteni. Most felszínre kerülnek a mocskos dolgok. Anyám vett egy mély levegőt, és szorosan összekulcsolta a kezét. 141

– Ezek mindig visszajönnek. Csak idő kérdése volt. Ezek figyelnek, várnak, és amikor nem figyelsz oda, visszatérnek, hogy elvegyenek tőled mindent. – Ne mondd már, hogy ezek! Janice egy élő lény. De anyám csak folytatta, ugyanazon a síri hangon: – Tudtam, hogy el fogják vinni a gyermekeimet, ha esélyük van rá. Mindent megtettem, hogy megakadályozzam, minden fortélyt és minden bűbájt. Teleraktam a házat csengőkkel és pénzérmékkel és ollókkal. Semmi sem számított. Valaki levette az ollót, és akkor bejöttek, és elvitték a fiamat. Emma és ő egymást nézték. Én elképzeltem a házat tele a bűbájával és a fortélyaival. Elképzeltem, ahogy utána mindent el kellett takarítania, hogy ne ordítsak annyira a bölcsőben. Emma vett egy nagy levegőt. – Igen – mondta. – Igen, én vettem le az ollót. Levettem és nem tettem vissza. Én voltam. Ezt akartad hallani? Ez volt az a nagy vallomás, amire mindig is vártál? Hogy négyéves voltam, egy buta kislány? A szoba túl kicsinek tűnt négyünk számára, még úgy is, hogy én igyekeztem észrevétlen maradni, Janice pedig a könyvespolchoz lapult. A kezem reszketett. Emma tombolt. Rájöttem, hogy valóban önmagát okolja. Voltak ennek kézenfekvő okai. Amiért levette az ollót. Amiért nem sikított, amikor valaki bejött az ablakon, és elvitte az öccsét. Amiért még azután sem hívott segítséget, amikor a babát már elvitték, hanem ott állt mellettem egész éjjel, és a kezét bedugta a rácson. De ezek csak a kézenfekvő okok voltak. Ezeken túl én akkor azért voltam most itt, mert ő éveken át mosolygott rám és meghallgatott engem és vigyázott rám. Amiért szeretett engem. Csakis ő tett olyanná, amilyen voltam. – Rendben! – éles, magas hangon visított. – Rendben! Az én hibám! Most jó? Az anyánk a szoba közepén állt, beesett vállal, a karja élettelenül lógott a teste mellett. – Nem – mondta halkan. – Az én hibám.

142

A hangja azonban kihívó volt, mintha azt gondolná, hogy igazából más tehet róla, nem ő. Janice még mindig a könyvespolcnál állt, és a saját karját markolta. Amikor a szememmel az előszoba felé intettem, behúzta a nyakát, és kicsusszant az ajtón. Egy pillanat múlva hallottam, hogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó, és mi egyedül maradtunk tizenöt év hallgatásával és Malcolm Doyle szomorú, türelmes szellemével. Egyikünk sem szólalt meg. A szobában vibrált a feszültség, amelynek semmi köze nem volt lámpákhoz vagy vezetékekhez. Emma felsóhajtott, széttárta a karját, reménytelen pillantást vetett felém, és kiment a szobából. A nappali közepén ott állt az anyám, egyedül, háttal nekem, az arcára szorított kézzel. – Anyám? – léptem oda hozzá, és a vállánál fogva megfordítottam. – Anyám, ne csináld! – Mit csináltál – kérdezte, a hangja magasan vibrált, hisztérikus volt. – Lementél a föld alá? Az istenért, mit csináltál? Hátraléptem. A hangjában vibráló rémület megriasztott engem is. Tátva maradt a szám. – Ülj le – mondta –, beszélnünk kell! Leültem a kanapé szélére, ő pedig velem szemben. Nagyon hosszú ideig nem szólalt meg. Mögötte a falon az ingaóra nyugodtan vert, és nekem az a rettenetes ötletem támadt, hogy mi, ketten itt fogunk ülni egymással szemben életünk végéig, és nem fogjuk tudni, mit mondjunk egymásnak. Végre átnyúlt a dohányzóasztal felett, és megfogta a kezemet. Hagytam és vártam. A hüvelykujjával a kézfejemet dörzsölte. – Amikor az apáddal találkoztam, azt hittem, sikerül megszabadulnom, sikerül elfelejtenem. Hogy újrakezdhetek mindent. Milyen naiv voltam! Ezek sohasem tűnnek el örökre, amíg van rá esély, hogy megszerezzenek még valamit. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kitalálni, mit akarnak megszerezni, mit tudok én nekik adni. Ott volt nekik az egész Zűrzavar Háza, tele nevetgélő szörnyetegekkel és elárasztott alagutakkal. 143

– Tőlem már megszerezték, amit akartak. Nem volt az rossz, nem is volt veszélyes. Csak azt akarják, hogy valaki szeresse őket. Felnevetett. Kellemetlen hang volt, éles, keserű és hideg. – Szeretet? Nehogy el hidd! Nekik egy meleg test kell! Adót kell fizetniük, csak úgy, ahogy mindenki a templom kasszájához járul évente, és ahogy sorban állunk minden évben, hogy adót fizethessünk az államnak. Ez éppen olyan, csak a számlát nem évente, hanem hétévente nyújtják be, és vérrel kell fizetni. Bólintottam, és nem akartam Malcolm Doyle-ra gondolni. Nem akartam magam előtt látni a szőke haját és a kék szemét, mert ha elképzeltem volna, évekig visszatért volna az álmaimban. Az anyám lehajtott fejjel ült, a kezét nézte. – Ők vigyáznak a városra, gondoskodnak róla, hogy biztonságban legyen, mi is és ők is szerencsések maradjunk. De ezért nekik is fizetniük kell. És mivel még nekik is vannak érzelmeik, inkább mások gyerekeit használják erre a célra. – Mint például téged? – De nemcsak rá gondoltam, hanem Malcolm Doyle-ra, Natalie Stewartra és az összes többi elcserélt gyerekre is, akinek a vérét ontották. – Én különlegeseset voltam. Nem a szokásos célra akartak használni – a tekintete homályos és csüggedt volt. Mintha azt akarta volna, lássam, milyen ironikus ez az egész. – Az Úrnő szeretett engem. Drágaságnak szólított, úgy tartott, mint a kiskutyáját, és mesélt nekem az áldozatokról, amelyeket neki ajánlottak. Visító, sikoltozó kisgyerekekről. Arról, hogy hatszáz évvel azelőtt harcosokat használtak, akik hozzá jöttek, hogy felajánlják neki a győzelmeiket vagy vereségeiket. Azt mondta, soha nem engedi, hogy velem bármi történjen. Olyan sokáig tartott magánál... úgy éreztem, mintha egy befőttesüvegben laknék. – De ha az Úrnő meg akart téged tartani, miért engedte, hogy eljöjj? – Nem engedte. Ott is tartott volna, de valaki értem jött, és hazavitt. Egy furcsa lény, egy szörnyeteg. Egy éjszaka kivitt a föld alól a parkon keresztül, és a szüleim verandáján hagyott. Mintha egy elveszett kiskutya lettem volna.

144

Néztem őt, és próbáltam megérteni, miért ez a sok fájdalom a hangjában. – De ez jó, nem? Hazakerültél. – Nem tudtam. Igazán nem. Miután eltűntem, egy idő után már nem hiányoztam nekik. Továbbléptek. És mihez kezdjenek egy olyan lánnyal, aki nem bírja elviselni a kocsi kipufogógázát? Akit vakít a napfény? Figyelj rám, én ismerem őket, tudom, hogy hogyan gondolkodnak. Hidd el, minden csak arról szól, hogy mit nyerhetnek ők. – De mit nyerhetnek velem? Megvonta a vállát. – Nem tudom, de biztos lehetsz benne, hogy van valami. Kihasználnak téged, manipulálnak, és ha már nem kellesz nekik, eldobnak – hirtelen elmosolyodott, ijesztően és kétségbeesetten. – Én a lábánál ültem egy párnán, és egy felhúzható madárkával játszottam. Gyerekdalokat énekeltem és az Úrnő visszaénekelte nekem. Nem mehetsz vissza hozzájuk! Semmiképpen sem! Vettem egy nagy levegőt. – Azt mondták, ha nem segítek nekik, bántani fogják Emmát. Ezt nem hagyhatom. Nem ülhetek ölbe tett kézzel! Anyám felemelkedett, és közel hajolt hozzám: – Emma mindjárt húszéves, tud magára vigyázni. Te nagyon ritka vagy, talán értékes nekik, és akarnak tőled valamit. Ha pedig a földalattiak akarnak valamit, biztos lehetsz benne, hogy az nem ártalmatlan dolog. Ne menj vissza oda! – De mi lesz, ha bántják Emmát, csak hogy megbüntessenek engem? – Ezek mindig is büntetni fognak téged – válaszolta –, mert nem szeretnek veszíteni. Azzal, hogy elvitték Malcolmot, engem büntettek, amiért eljöttem tőlük. – Te nem is magadtól jöttél el onnan! Nem te döntöttél úgy, te csak egy kisgyerek voltál! Te voltál az áldozat! – De eljöttem, és az Úrnő ezt soha nem fogja megbocsátani nekem, mert neki csak ez számít. – Elvette az arca elől a kezét. – Csak kihasználnak téged, Mackie. Hogyan győzhetnélek meg róla, hogy mennyire veszélyesek?

145

De amikor végiggondoltam, mi a veszélyes, csak Janice arca jutott eszembe, amikor kiszaladt. Tele volt bánattal és zavarral. Azzal, hogy Emmával elmagyaráztatja magának a vetőmag-nemesítést, még nem használja ki őt. Csak mindketten érdeklődtek valami iránt. Ezt csinálja az ember, amikor barátkozik. – Jobban vagyok – mondtam. – Talán életemben először igazán jól vagyok, és ezt nekik köszönhetem. – Hát nem veszed észre? Megvettek! Megtalálták, mivel tudnak lefizetni! De ha jobban megnéztük, egyáltalán nem fizettek értem rossz árat. Többet kaptam tőlük, mint amit reméltem, de a legfontosabb nem az volt, hogy megszabadultam a fájdalomtól és a fáradtságtól, vagy hogy normális életet élhettem. Emma annyira fontos volt nekem, olyan tisztán betöltött mindent, hogy a gondolataim között nem maradt hely másnak. – Nem volt más választásom. Anyám ült a magas támlájú szék szélén, és magát ölelte. A tekintete tiszta és hűvös volt. – Az életben mindig van választásod.

146

SZÉPSÉG ÉS IGAZSÁG TIZENNYOLCADIK fejezet

Kedden reggel, amikor felébredtem és lementem a konyhába, anyám és Emma már elmentek otthonról. Egyedül ettem meg a kukoricapelyhemet, a mosogató mellett állva. Lehunyt szemmel próbáltam felidézni a tömeg morajlását, amit a Starlight színpadán hallottam, és Tate csókjának ízét, az érzést, amikor a kezét fogtam. De csak a beszélgetésre emlékeztem anyámmal. Ott volt, mint egy sebhely, amelyet újra meg újra meg kell piszkálnod az ujjad végével, és nem tudod megállni, hogy ne vakard le a heget. Az apám a nappaliban volt, háta mögött összekulcsolt kézzel állt az ablaknál, és az üres utcát nézte. Leültem a szőnyegre, és a hátamat a kanapénak támasztottam. A kopogó eső hangja lenyomott, olyan érzés volt, mintha félálomban lennék. Csak ültem ott a kanapénak dőlve, és arra gondoltam, milyen nehéz dolog kommunikálni az embereivel. Hogy soha nem tudtam senkinek sem elmondani azt, amit igazán akartam. Mert nagyon bonyolult volt. Sokkal bonyolultabb, mint megcsókolni Tate-et, sőt, még annál a szörnyű titoknál is bonyolultabb, amit a húgáról tudtam. Fenyegetőnek tűnt az ötlet, hogy valakit annyira közel engedjek magamhoz, hogy mindent megtudjon rólam. Pedig miatta igazi emberré kellett válnom. A szájára gondoltam, és arra, ahogyan a pólóm alá dugta a tenyerét. Mindig sikerült olyan dolgokra vágynom, amik nem voltak helyesek, ezért most már abban is kételkedtem, hogy erre tényleg vágyom-e. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a csókot a templomkertben csak jutalomként adta, amiért meghallgattam, vagy kenőpénzként, hogy elmondjam neki, amit Natalie-ról tudok. De nem. 147

Azt, hogy a húga életben van, én is csak nem sokkal azelőtt tudtam meg, ő pedig semmiképpen nem sejthette. Szóval a csók a fűben igazi volt. Azért csókolt meg, mert meg akart csókolni. Egy kicsit legalább. – Nagyon elgondolkodtál valamin – jegyezte meg az apám, és elfordult az ablaktól. Nem válaszoltam neki. Magam sem tudtam volna igazán megmondani, hogy mit éreztem. Aznap a szokásosnál korábban indultam suliba. Végigmentem az Orchardon, és levágtam az utat a gyaloghídon keresztül. A szurdokban gomolygott a köd, egészen a lábamig ért, amikor a híd közepén jártam. Az anyám figyelmeztetése járt a fejemben, ami tökéletesen egyezett azzal, amit a Morrígan az Úrnőről mondott, arról, hogy ne kerüljek az Úrnő útjába. Kereszteztem a Welsh utcát, zsebre dugott kézzel meneteltem. A környék teljesen kihalt volt, és én újra egyedül éreztem magam, mint néha éjszaka, amikor azt gondoltam, talán nem is létezem. Ekkor megláttam valakit magam előtt az utcán. Szürke kabátban volt, a haja rövid és kócos. Kiléptem, hogy utolérjem. – Szia, Tate! Hátrapillantott a válla felett, és úgy húzta el a száját, hogy arra a legnagyobb indulattal sem lehetett volna ráfogni, hogy mosolygott. Felemelte az egyik kezét, majd lazán leejtette. Mellé értem. – Mi újság? Megvonta a vállát, és nem válaszolt. Elé léptem, szembefordultam vele, és hátrafelé lépkedtem. – Megírtad irodalomból azt a feladatlapot? – Ne csináld! – szólt rám. – Ne tégy úgy, mintha ez egy hétköznapi beszélgetés lenne. Ne csinálj úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne! – Mit akarsz, mit mondjak? – Miért kérdezed ezt folyton? Nem akarom, hogy bármit is mondj. Azt akarom, hogy a halála számítson! Hirtelen elöntött a forróság, nagyon furcsán éreztem magam, de nem kaptam el a tekintetemet.

148

– Senki sem mondja, hogy nem számít. Csak azt, hogy ezen nem tudunk változtatni. Senki sem tehet ellene semmit, érted? Ez volt az igazság. Ez egy kétségbevonhatatlan tény volt, én mégis úgy éreztem magam, mintha hazudtam volna. Natalie életben volt. Péntekig. Nekem pedig most azon kellett volna gondolkodnom, hogyan tudom őt megmenteni, mert minden becsületes és bátor férfi ezt tette volna. Furcsa módon azt éreztem, hogy Tate látja rajtam a bűntudatomat, hogy a becstelenség egy nagy maszatként ott éktelenkedik az arcomon. A temető mellett együtt töltött tizenöt-húsz percünk óta teljesen bezárkózott. Megzavarodtam, amikor belegondoltam, hogy legutóbb még csókolóztunk, most pedig alig merek ránézni. – Hogyhogy nem kocsival vagy? Kikerült, és ment tovább. – Nem indult be. Újra elé léptem. – Mi a baja? – Nem gondolod, hogy ha tudnám, már rég megjavítottam volna? – idegesen rám pillantott. – Figyu, sietnem kell, elengednél végre? Nagyon izgatottan értem be irodalomórára, de nem tudtam volna megmondani, hogy magamtól voltam ideges, vagy Tate miatt. Bántott a gondolat, hogy Tate csak azért jött össze velem, mert meg akarta hálálni, hogy végre bevallottam, hogy hiszek neki, vagy hogy valami mást akart ezzel elérni, de más szempontból ez egyáltalán nem is érdekelt. Attól még meg akartam csókolni újra. Néhány paddal előttem ült Alice. A táblát nézte, és közben a hajával babrált. Feltekert egy tincset az ujjára, és leengedte. Az arca szabályos és sima volt, olyan, amin már most látszott, hogy mindig is makulátlan marad. – Tate! – szólt Brummel tanárnő negédes mosollyal az arcán. Nagyon be akarta bizonyítani, hogy előző pénteken nem is történt semmiféle kellemetlenség kettőjük között. – Oszd ki, légy szíves, a feladatlapokat!

149

Tate felállt. Olyan benyomást keltett bennem, mintha egy Van Goghfestmény lett volna: csupa szín és textúra és fény. Fogta a papírcsomót, és elkezdte kiosztani lapokat, mindenkinek a sajátját. Előrehajoltam a székemen. – Jenna! Jenna, van egy tollad? Jenna előhalászott egyet a táskájából, és odanyújtotta nekem. Úgy vigyorgott, ahogy a fogkrémreklámokban szoktak, vagy ahogyan egy macska vigyorogna, ha a macskák hordanának fogszabályozót, melírozott hajuk lenne és okuk is mosolyogni. Nem volt nálam füzet sem, ezért a zsebemben kezdtem keresgélni valami régi jegy, rágópapír vagy recept után. Egy szórólapot találtam. A hátára felírtam: Hazakísérhetlek? Amikor Tate mellém lépett, odanyújtottam neki a papírdarabot, de ő rá sem nézett, csak letette a padra a feladatlapomat a hátoldalával felfelé, és továbbindult. Elkaptam a csuklóját. Ezt nem terveztem, én is meglepődtem rajta. A bőre hideg volt, a csontjai törékenyek a tenyeremben. Egy pillanatig így álltunk ott, én a csuklóját szorítottam, ő pedig hagyta. Aztán hátraugrott, mintha leprás lennék. Kiosztotta a maradék lapokat, és visszaült a helyére anélkül, hogy Brummelre vagy bárki másra pillantott volna. Én néztem őt, hátha elkapom a tekintetét, de fel sem emelte a fejét. Az órán a tesztre adott válaszainkat beszéltük meg. Mindet a legapróbb, agysorvasztó részletig. Én a tankönyvet lapozgattam, érdekes képeket kerestem benne, vagy valami választ a kérdéseimre. A romantikáról szóló fejezetnél tartottam éppen. Lapoztam egyet, és megláttam egy képet egy vázáról. Az oldalára festett emberek körbekörbetáncoltak, szökelltek, és apró furulyákat fújtak. A jelenet a Zűrzavar Házában zajlott partira emlékeztetett. Ünnepélyes volt, tele kínos, kísérteties bájjal. A kép melletti oldalon egy vers volt. Arról szólt, hogy a szépség és az igazság egy és ugyanaz, és minden másnál fontosabb. De akárhogy is szépítettük, az igazság az volt, hogy a barátaim nem ismertek, Tate nem akart engem, és az igazságnál nem volt csúfabb dolog a világon. 150

Becsuktam a könyvet, és az órára néztem. Azt akartam, hogy gyorsabban mozogjon a mutató. Előttem Alice és Jenna az idei, tóparti halloween partiról beszéltek. Azon vitáztak, vajon lesz-e idén is nagy tábortűz, vagy az eső miatt csak a piknikhelyek tetői alatt, a szalonnasütő helyeken lehet majd kis tüzeket gyújtani. Én néztem őket, mert csinosak voltak, és jólesett, hogy valami normális dolog eltereli a figyelmemet a saját életemről. Alice a mély kivágású pólói széles tárházának egy újabb darabját mutatta be aznap, és én élveztem, hogy kínzom magam egy kicsit, amire Roswell azt mondta volna, hogy mazochisztikus attitűd. Vagy inkább kényeztettem magam, hiszen Alice haja csillogó és mézszínű volt, ha viszont Tatere gondoltam, tiszta hülyének éreztem magam. Alice megfordult, és kiszúrta, hogy őket nézem. Unottan rám nézett. – Te is jössz a buliba, Mackie? Felhúzta a szemöldökét, és félig lehunyta a szemét, mintha csak attól elálmosodott volna, hogy rám kellett néznie. Máskor, akármikor máskor azonnal megértettem volna, hogy ezzel a kérdéssel csak a megvetését és a saját felsőbbrendűségét akarja kimutatni, engem meg zavarba hozni. De akkoriban minden kellemetlenül alakult körülöttem, ezért ahelyett, hogy meghunyászkodtam volna, felvontam a szemöldököm, és előredőltem, ahogy azt Roswelltől már számtalanszor láttam. – Miért, azt szeretnéd, ha veled mennék? Alice kinyitotta a száját, és pislogott. Nagy örömmel láttam, hogy elpirult. Előtte Tate kötelességtudóan jegyzetelt a feladatlapjára. Azt hittem, láttam, hogy a válla megfeszül, de nem voltam benne biztos. Alice még egy kis ideig szájtátva nézett, de aztán összeszedte magát. – Most randira hívsz? A hangja pajkos volt, kihívó, és nekem nagyon tetszett a puha és csillogó szája. – Hát, ez csak attól függ, hogy eljössz-e velem, vagy sem. – Igen – mondta, beleharapott az alsó ajkába, és megeresztett felém egy cinkos mosolyt. Előtte Tate makacsul bámulta a padon fekvő papírlapot, mintha a rajta lévő válaszok bármit is számítottak volna. 151

A TÓ TIZENKILENCEDIK fejezet

Az nem volt igazi randi. Legalábbis nekem könnyebb volt, ha ezt meséltem be magamnak. Azért nem volt randi, mert nem együtt mentünk. Ott találkoztam Alice-szel. De valami azért volt ez, hiszen megbeszéltük, hogy találkozunk, mint más, normális emberek. Roswell még mindig azon dolgozott, hogy összejöjjön Stephanie-val, de túl sokat azért nem idegeskedett emiatt. Amikor tanácsot kértem tőle, hogy hogyan haladjak tovább Alice-szel, csak megvonta a vállát. – Kezdhetnéd azzal, hogy beszélgetsz vele. Vacsora után átmentem Roswellékhez. Az anyja nyitott ajtót. Valami bonyolult, cifra konty volt a fején, és éppen a nyakláncát kapcsolta be. Rám mosolygott. – A szobájában van, éppen cicomázza magát a rajongói számára. Tudnál figyelni rá, hogy biztonságosan vezessen? – Megpróbálhatom, de nem tudom, hallgat-e rám. Elnevette magát. Ha nevetett, éppen úgy nézett ki, mint Roswell. Ugyanolyan volt a szemük formája és színe, jegeskék. Megigazította a nyakláncát, és fél karral megölelt. – Ne add magad olcsón! Ő ad a véleményedre. Roswell az emeleten volt, éppen a zománcozott vámpírfogait illesztette a helyükre. Most, hogy tényleg halloween volt, kicsit alaposabban készült elő. A haját például furán hátranyalta valami zselével. Leültem az íróasztalához, amit elborítottak az alkatrészek, amikből a legújabb óráját szerelte össze. Néztem, ahogy szerencsétlenkedik a 152

fogragasztóval, végigmázolja az ujján, majd a maradékot a farmerjába törli. Miután sikerült úgy elhelyezni a fogakat, ahogyan szerette volna, rosszalló pillantást vetett rám. – Mit mondtál az anyámnak, amitől úgy vihogott, mint egy tini? – Semmi égőt. Miért gondolja mindig, hogy úgy száguldozol az utakon, mint aki éppen bankrablás után menekül? Elvigyorodott, és vágott egy gúnyos pofát. – Mert minden tini ezt csinálja. Te nem tudtad? Továbbá horogkeresztet karcolnak a karjukra, receptre kapható orvosságot lopnak öreg emberektől, és persze kokóznak. Már be kellett vezetnem, hogy nem nézhet híradót, és általában más közszolgálati műsorokat sem. Jobban megnéztem a félkész órát az asztalon. A háza egy régi, tekerős telefon volt. A tárcsa helyére került a számlap, a számok rajta pedig össze nem illő külföldi pénzérmékből voltak. A környéke terítve volt pöckökkel és fogaskerekekkel. Felvettem egy réz pénzérmét, aminek a közepe lyukas volt, és vizsgálgatni kezdtem. – Nekem soha nem mond semmi ilyesmit. – Mert azt hiszi, hogy te vagy a jófiú. – Mert én vagyok a jófiú. Honnan szerezted ezt a sok alkatrészt? – Na, mit gondolsz, honnan? Az ikrektől kaptam. Esküszöm neked, akárhányszor Danny „megszerel" valamit, a végén mindig lesz vagy egy tonna alkatrésze, ami kimaradt – karba tette a kezét, és végignézett rajtam. – Jelmez nélkül? Megráztam a fejem. – Mióta van nekem szükségem jelmezre? Elmosolyodott, és vállon veregetett. – Amióta már nem nézel ki olyan furán és elszálltan, hanem mint egy normális ember. Felvontam a szemöldökömet, és felálltam: – Hát, lehet, hogy ez az én jelmezem. A tó már gyerekkorom óta ki volt száradva. A városon kívül bűzölgő, üres, sáros medence. A partja sziklás, de bent, a közepén 153

mocsár volt, amit táplált az esővíz. A tó körül egykor park terült el, piknikező helyekkel és mólókkal, ahová a hajókat kötötték ki az emberek, de mióta eltűnt a víz, senki nem járt már oda. Néhány kocogó néha körbefutotta, és volt, aki a kutyáját kihozta a bokrok közé, de általában ez már csak kisebb drogügyletek és gimis bulik helyszíne volt csak. A tó déli végében düledező piknikbódékhoz hajtottunk. Minden tűzrakhelyen lobogtak a tábortüzek, mint kis világítótornyok irányjelzői. A lángok lobogtak a nyirkos szélben, amikor a kocsival a kavicsos parkolóba gördültünk. A bódékhoz vezető ösvényt benőtte a gaz, mindenfelé gyors kajapapírok és sörös dobozok hevertek. Az eső ugyanúgy szitált, ahogy már hetek óta. Alice, Jenna és Stephanie a középső bódéban zsúfolódtak össze. Mindannyian télikabátot húztak a jelmezükre. Alice két kézzel szorított egy sörös dobozt, és a tűz mellett melegedett. A vállát behúzta, hogy kevésbé fázzon. Roswell és én feléjük tartottunk. Amikor Alice meglátott, elmosolyodott, és intett, hogy álljak oda mellé. Roswell odadobott nekem egy doboz sört. Kinyitottam. Furcsa volt a dolgok középpontjában állni ahelyett, hogy hátulról figyeltem volna, mi történik, ahogy máskor tettem. Jeremy Sayers lépett oda hozzám. Kalóznak öltözött, háromszögletű kalap volt a fején, szemtakaró az arcán. – Doyle – rikkantott, és a vállamra csapott. – Te fura, buzi kis fasz! Nehéz volt megmondani, hogy ezt bóknak szánta-e. Mosolygott, így hát megpróbáltam normális lenni, és visszavigyorogtam rá. Tyson Knoll préselte be magát a körbe. Ö is kalóz volt. – Öreg, meséltél neki a vérről? Nagyon igyekeztem nem aggódni. – Milyen vérről? – A szekrényeden! Komáltad, mi? Belekortyoltam a sörömbe, és bólintottam, mert nem tudtam biztosan, hogy milyen választ várt. Én más szót használtam volna. Biztosan nem azt, hogy komáltam. Jeremy átkarolta a nyakamat. Axe dezodor és tömény alkoholszaga volt. 154

– Emlékszel, amikor Masonnek tesin tavaly felrepedt a szája? Te meg úgy rohantál ki a teremből, mint egy kis picsa. Emlékszel? Az rohadt jó volt! Ott álltam Alice mellett, és igyekeztem úgy tenni, mintha ez a történet nem lenne teljesen ciki. De ő csak mosolygott rám. Ekkor döbbentem rá, mennyire paranoiássá tett, hogy mindig, mindenáron igyekeztem láthatatlanná válni. Hogy minden különleges eseményben a veszélyt láttam, és mindenkire gyanakodtam. Annyi időt töltöttem a védekezéssel, hogy már nem is tudtam megkülönböztetni a veszélyes dolgokat az ártalmatlanoktól. A srácok hangosak voltak, és kiszámíthatatlanok. Ezelőtt ugyanolyan elragadtatással néztem rájuk, mint ahogyan Roswellre. Úgy, ahogyan a kevésbé népszerű lányok néztek Alice-ra és Jennára most. Nem pont sértetten vagy irigyen, de látszott, hogy szeretnének a helyükben lenni. Cammie Winslow például egy bódéval arrébb a kerítésnél állt a túlméretezett bohócruhájában, reményteljesen és elveszetten nézett felénk, és látszott, hogy bármit megadna, ha köztünk lehetne, együtt ihatná az olcsó sört az olyanokkal, mint Jeremy vagy Tyson. Persze, hogy alapvetően mind idióták voltak, de eddig soha nem éreztem, milyen tartozni valahová, ők pedig úgy viselkedtek, mintha én is a bandájuk tagja lettem volna. A levegő nyirkos és hűvös volt, a tűz forrósága pedig nyaldosta az arcomat, pedig elég távol álltam tőle. A sütőállvány és a rostély rajta acélból volt, bár már belepte a fekete korom. Éreztem, hogy a vas illatának felhője keveredik a füsttel, de jól voltam, és boldog. Minden a helyén volt, minden olyan volt, amilyennek lennie kellett. Odakint néhány srác a birkózócsapatból tüzet akart gyújtani, hogy elégessék a Kosz Boszorkány bábuját, de túl sűrűn esett az eső, leginkább csak füstöt sikerült termelniük, ami sötéten gomolygott felénk. Kellemetlen szaga volt, olyan, mint az öngyújtó gázának. Alice közelebb húzódott hozzám, és megfogta a kezemet. Az övé kisebb és szélesebb volt, mint Tate-é. A tenyere puha és sima volt, a körmein hideg kék körömlakk. Szorosan fogta a kezemet, és nekem hirtelen a Morrígan jutott eszembe, ö is mindig közel akart lenni hozzám, mindig hozzám akart érni. Mint egy kisgyerek, aki tudni akarja, hogy ott vagy, közel. 155

De Alice gyönyörű volt, nem úgy, mint a Zűrzavar Házának szörnyetegei. Az ő szépsége nem függött semmitől, mint Janice-é vagy Carlináé, hanem állandó volt. Mindenki felfigyelt rá, és mindenki önkéntelenül azt akarta, hogy Alice is észrevegye őt, ha csak egy pillanatra is. A birkózó- és amerikai focis srácokkal álltunk, ők történeteket meséltek arról, hogyan szívattak meg másokat, persze szigorúan csak a vicc kedvéért, és egy üveg whiskyt adogattunk körbe. Roswell és Stephanie elmentek sétálni, ami valószínűleg azt jelentette, hogy összejöttek. Egyedül lavíroztam a normális emberek világában, de ez sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Jó voltam benne. Elvettem Alice-tól az üveget, belekortyoltam. Jóleső forróság öntött el és égett végig a nyelőcsövemben. Egy pillanatra mintha éreztem volna Alice nyelvpiercingjének nyomát, de nem voltam benne biztos. Alice felnézett rám a csillogó, sugárzóan kék szemével, és rám mosolygott, azzal az édes mosolyával, ami azt mondta: minden a legnagyobb rendben van, mindig minden jó lesz. A vállára tettem a kezem, és megcsókoltam. Az ajka meleg volt. Whisky íze volt, meg valami más, amiről nem tudtam megmondani, micsoda, majd a nemesacél lehelete, amitől szédülni kezdtem. Közelebb húzódtam, és újra megcsókoltam. A tűz forrón égetett, az eső hangosan csapkodta a parkoló kavicsos földjét. A keze a hátamra csúszott, nagyon közel éreztem a testét, ahogyan az enyémhez simult. Aztán éreztem a nyelvét és a mérgező piercinget, ami átsiklott az ajkam között, bele a számba. Aztán jött a fájdalom. Egy pillanatig nem tudtam, hol vagyok, és honnan jön a fájdalom. Olyan volt, mint egy éles, perzselő fény. Vakítóan ragyogott rám, és minden más megszűnt körülöttem. Alice hozzám simult. A kezével a tarkómat fogta, húzott a szája felé, a hideg, kínzó csókjába, és nem engedett. Kitéptem magam a karjából, és hátraugrottam. Elbotladoztam a tűztől, aztán megkapaszkodtam a bódé fakorlátjában. Össze akartam szedni a gondolataimat. A fájdalom, amit 156

éreztem, mérhetetlen volt, soha nem tapasztaltam még ilyet addig. Nem tudtam, hogy ilyen sokféle fájdalom van. A karom lebénult, elnehezedett. A kabátom zsebébe túrtam, hogy megtaláljam az erősítőszeres üveget. Felfeszítettem a dugóját, és közben a felét a kezemre loccsantottam. Egy hatalmas kortyot ittam a löttyből, majd a homlokomat a karfához szorítottam. Összegörnyedve vártam. De nem történt semmi. Nem történt semmi! Nagyon nem történt semmi! Aztán valami mégis, de nem volt jó. Hirtelen hullámban tört rám. A korlátra rogytam, és hánytam. Vadul, nyomorúságosan, és hosszú ideig. Alice a nevemet kiáltotta, de nem tudtam válaszolni neki. A buli nagyon távol volt tőlem, egy másik országban, másik univerzumban. Én csak a földet láttam, a korlátot, és semmi mást. – Beszívott – hallottam Roswell hangját a fejem felett, és éreztem, hogy a hátamra tette a kezét. – Úristen, tökéletesen kiütötte magát. – Hozzunk neki egy kis vizet? – kérdezte Alice. Nem tudtam kinyitni a szemem, csak lógtam a korláton, és éreztem, ahogy egyre jobban átjár a hideg. Remegni kezdtem. Roswell ott állt mellettem, a tarkómat fogta. – Semmi baj, ne aggódj! Majd én hazaviszem. – Igen, az lesz a legjobb – hagyta rá Alice, a hangját tompán és nagyon messziről hallottam. – Úristen, ez, de durva. Néhány dolgot felfogtam. Éreztem, ahogy Roswell felkarol, és a kocsijához vezet. Ahogy megáll, hogy lehajoljak és hányjak. Ledobott az utas ülésre, letekerte az ablakot, és becsukta az ajtót. Beült, elindította a motort, és rám nézett. – Mi a bajod? – hangosan és élesen mondta. Haragosnak tűnt. Tudtam, hogy óvatosnak kellene lennem, hogy nem lenne szabad elárulnom a titkomat. De túlságosan ki voltam ütve ahhoz, hogy figyeljek arra, amit mondok. Kapkodtam a levegő után, alig tudtam lélegezni. – Megcsókoltam. – És ettől kaptál allergiás sokkot? Becsuktam a szemem, és hagytam, hogy az eső az arcomat mossa a nyitott ablakon keresztül. 157

– Piercing van a nyelvében. Roswell nem kérdezett semmi mást, csak hátramenetbe vágta a kocsit, kifordult a parkolóból, és végigveretett a földúton, ami a főútra vitt ki. Lecsúsztam az ülésen, a fejemet az ajtónak támasztottam, és próbáltam megállni, hogy ne hányjam össze a kocsiját. A rosszullét és a fájdalom függönyén át hallottam Luther hangját, azt a suttogott kijelentést: haldokolsz. A végzetes csók előtt az este majdnem teljesen normális volt. De ez nem tarthatott sokáig. A magamfajták számára nem volt olyan, hogy normális. Amint kiértünk az aszfaltozott útra, Roswell újra kérdezni kezdett. Izgatottabb volt, mint valaha. Hadart, túl gyorsan váltott témát, alig bírtam követni, hogy miről beszél. – Oké, most akkor mit csináljak? Ha azt akarod, hogy megállják, csak szólj! Szerezzek neked valahonnan vizet? Felhívjam Emmát, és megmondjam neki, hogy viszlek haza, és hogy nagyon szarul vagy? – Vigyél ki az Orchard végére, a zsákutcába! Roswell vett egy mély levegőt, és erőltetett nyugodtsággal visszakérdezett: – Oké, most félrebeszélsz. Mondd még egyszer, mert ez úgy hangzott, mintha valami teljesen örült dolgot kértél volna az előbb. – Vigyél az Orchard végére! Le kell mennem a salakhányóba.

158

SZÖRNYŰ KIS VILÁG HUSZADIK fejezet

Roswell leparkolt a szurdok szélénél, és kinyitotta a kocsi ajtaját. A belső lámpa fényénél megláttam az arcát. Hosszú árnyékok húzódtak rajta, merev volt, és olyan éber, hogy alig ismertem rá. Arra számítottam, hogy vitázni fog, de ő csak kihúzott a kocsiból, és letámogatott a hídhoz vezető ösvényen. Hülyén hangzott, amikor azt mondtam neki, hogy jó barát, amiért félig eszméletlenül otthagy egy hídon egyedül, éjszaka. Amint leértem a szurdok mélyére, keserűen megkönnyebbültem. Sokkal rosszabbul voltam. Térdre rogytam a sárban, a homlokomat a nedves palakőhöz nyomtam, és elkeseredetten suttogva könyörögtem, hogy jöjjön értem Carlina, Janice vagy akárki más. Amikor a salakban megjelent az ajtó, bezuhantam rajta. A lefelé vezető útra csak zavarosan, részletekben emlékszem. Képekre, amelyek kimerevednek néhány másodpercig, majd eltűnnek. Aztán újra a Zűrzavar Házának előcsarnokában találtam magam, és mély keserűséggel töltött el az érzés, hogy már soha nem fogok elszabadulni ebből a szörnyű kis világból. Az én világomból. Mert nem volt hová mennem. A Morrígan az asztala előtt, a földön ült, és egy kis bádog-vonatot tologatott fel és le a kövön. Felnézett, amikor bebotladoztam a terembe, és az arckifejezéséből láttam, hogy az állapotom nagyon rossz. Felpattant, messzire rúgta a kis vonatot, és a termen át odarohant hozzám. Elkapta a karomat, és olyan erősen megrántotta, hogy majdnem elestem. – Te jó ég, mi történt? Ki tette ezt veled? 159

Megráztam a fejem, de nem volt erőm elmondani, hogy ezt én tettem saját magammal, az én hibám volt. A Morrígan elengedett, és visszarohant az asztalához. Az egyik fiókból elővett egy nagy rézcsengőt, a feje fölé emelte, és rázni kezdte, miközben kiabált. – Janice! Az egyik alagúthoz szaladt, még mindig rázta a csengőt, és kiabált, én meg azt hittem, elájulok a zajtól. – Janice! Hozd a vészhelyzeti szérumot és a tűt! Aztán ott volt Janice, megfogta a karomat, és felgyűrte rajta a ruhám ujját. – Jól van, ne mozogj! Összeszedtem magam, és próbáltam összpontosítani arra, hogy mi történik. Egy fecskendő volt a kezében, de acéltű helyett rézheggyel, ami túl tompának tűnt ahhoz, hogy átszúrja a bőrömet. Zsibbadt aggyal rájöttem, hogy ő mégis meg akar szúrni vele, de a fejem iszonyúan lüktetett, nem tudtam eléggé összeszedni magam ahhoz, hogy ez érdekeljen is. Az asztalnak kellett dőlnöm, hogy ne nyúljak végig a padlón. Janice a tűt a könyökhajlatomhoz illesztette, és belém szúrta. Forró fájdalom áradt szét a karomban, ahogy kipréselte a folyadékot a fecskendőből. A szérum sötétbarna volt, és égetett, ahogy végigcsorgott az ereimben. Becsuktam a szemem és hátravetettem a fejemet, amikor a fájdalom elérte a csúcspontját. Aztán csökkenni kezdett. Janice kihúzta a tűt, én pedig remegni kezdtem. Majd elgyengült a lábam, és szédültem. Kellemetlen volt, de már ismerős érzés. Lecsúsztam a földre. Janice eltette a fecskendőt. Egy pillanat múlva már ki is tisztult a tudatom. Janice ott állt felettem a kezeslábasában, felette egy hímzett hálóköntös. A haja egyik fele felállt, a másik lelapult – mintha az ágyból ugrott volna ki. – Nem akartalak felébreszteni – motyogtam, és felültem, háttal az asztalnak. – Köszönöm. Most már sokkal jobban vagyok. Leguggolt, és a keze közé szorította az arcomat. Hosszan a szemembe nézett, mintha a pupillámat ellenőrizné. Aztán kifeszítette a számat, és fejcsóválva belenézett. 160

– Te meg akarod magadat ölni? Mi a kénköves mennykőt vettél te a szádba? – A Morríganhez fordult, aki még mindig dermedten állt mellettem, kezében a csengővel. – Le kell fektetni. Vidd valami nyugodt helyre! Még soha nem hallottam, hogy a Zűrzavar Házában bárki ilyen hangon, mert volna beszélni a Morrígannel. Mintha egy szolgának vagy egy kisgyereknek parancsolgatott volna. A Morrígan azonban csak bólintott, és megfogta a kezemet. Az övé olyan meleg volt, hogy alig tudtam elviselni az érintését. Egy szűk járat felé húzott, és végigvezetett egy sötét termen. Onnan egy magas mennyezetű hálószobába léptünk. Ez biztosan az övé volt. A földet vastag, zöld, virágmintás szőnyeg borította. Az egyik sarokban egy háromemeletes babaház állt. De a legnagyobb helyet a szoba közepén elhelyezett széles, baldachinos ágy foglalta el. – Tessék – emelte fel a takarót az ágyról. – Feküdj ide le! Úgy, ahogy voltam, a nedves kabátomban és a sáros cipőmben belezuhantam az ágyba. Vacogva az oldalamra fordultam. A Morrígan a fejem felett állt. – Hát sosem fogod már megérteni, hogy vannak határok? Boldogulhatsz odafent, a világban, túlélheted, de nem lehetsz olyan, mint azok. Erre nincs semmilyen szerem vagy szérumom. Nem, számít, mennyire hajtod túl magad, menynyire élsz vissza a testeddel, soha nem élhetsz olyan életet, mint azok. Nem akartam rávilágítani az azok szó abszurditására. Gentry minden lakója „azok" volt, míg mindenki más itt, a Zűrzavar Házában „ezek". Csak én nem voltam sem ezek, sem azok. Én voltam az idegen, aki mindenhonnan kiszorult. – Nem akarok olyan életet élni, mint azok – suttogtam. A lélegzetem szakadozott, lihegtem. – Én csak a saját életemet akarom élni. – Ehhez szedned kell az erősítőszert, és jobban kell vigyáznod az egészségedre. Nagyon gondatlan voltál mostanában, de most már itt vagy velünk, biztonságban vagy, és mi vigyázni fogunk rád. A Morrígan fogott egy zsebkendőt, belemártotta az ágy szélénél álló vizestálba, és letörölte vele az arcomat. Lemosta Alice macskabajuszának viaszos nyomait is. 161

Azután közel hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – Már azt hittem, hogy a nővérem tette ezt veled. Megláttalak az ajtóban, és azt hittem, rád uszította a Mészárost, hogy pusztítson el téged. Megráztam a fejem. Próbáltam elmagyarázni, hogy ezt csak magamnak köszönhetem, senki más nem tehet róla. – Én szerettem a testvéremet – mondta, és végigtörölte a szemhéjamat a ronggyal. A víz hideg volt, olyan szaga volt, mint a tó tajtékjának és a halott leveleknek, de nagyon kellemes volt. Kezdtem azt hinni, hogy valóban itt vagyok otthon, még akkor is, ha ez egy fura, kísérteties hely volt, ahol nem akartam élni. A keze kicsi volt, és nagyon gyengéd. – Nagyon szerettem őt, de végül nem tudtam mellé állni – folytatta a Morrígan. – Képmutatás azt mondani, hogy szeretsz valakit, és mégis találsz hibát a cselekedeteiben? Kipislogtam a szememből a vizet, és nem válaszoltam. Ennek a kérdésnek nem volt semmi értelme. A szeretetben nincsenek szabályok vagy előírások. – Csináltam valami rosszat – suttogta a Morrígan, miközben felmászott az ágyra, és elhelyezkedett a lábszáramon. A szoba elhalványult a szemem előtt, az élek összemosódtak, és a fejem felett mintha hullámzott volna a baldachin. Zsibbadt minden tagom. Mintha a szer, amit Janice beadott nekem, kivette volna a fájdalmat, de ezzel együtt minden mást is kikacsolt, letompított. Túlságosan kába voltam ahhoz, hogy gondolkozzak. A Morrígan addig izgett-mozgott az ágyon, míg mellettem nem feküdt, a feje a párnámon. – A nővérem néha elrabol gyermekeket. Nincs velük semmi célja, csak tartani akarja őket. Mert szépek, és mert ez szórakoztatja őt. Elvitte azt a kislányt is, azt a szép, okos lányt, és úgy bánt vele, mint valami játékszerrel. Nem tudtam teljesen követni, de azt megértettem, hogy a Morrígan szerint az, hogy a nővére háziállatnak vitt el egy gyereket, rosszabb volt, mintha azért rabolta volna el, hogy feláldozza. Lehunytam a szemem, és megjelent előttem egy kép: egy kék templomi ruhába 162

öltöztetett kislány, szőke hajjal. A homályos képen kopott csíkok voltak, mintha hajtásnyomok lettek volna, és valahogy ismerősnek is tűnt, de a fejemben fehér fények meg hangok kavarogtak, és nem tudtam a helyére tenni a dolgot. A Morrígan összetekerte a zsebkendőt és a sarkát végighúzta az arcomon. – Visszavettem őt. Bementem a nővérem termeibe, mélyen a Misztérium Házába, és kihoztam onnan a kislányt. Visszavittem a családjához. Jót tettem, de a nővérem megharagudott rám. Ezután nem sokkal kiszáradt a tó, a vize az alagútjainkba áramlott, és minket sújt az óta. A nővérem minden örömöt elszív a várostól, és esőt küld rá – közel hajolt a fülemhez, a hangjában mély és őszinte szomorúság volt. – Elhidegültünk egymástól, és most már életem végéig büntetni fog engem egyetlen kislány miatt. Bólintottam. A zsebkendő jólesőn hűtötte az arcom. Rájöttem, hol láttam a képet. Már vagy ezerszer láttam, ahányszor csak elmentem a teáscsészékkel és porcelánfigurákkal teli vitrinünk előtt. – Az anyám – mondtam. A hangom durvának és idegennek tűnt, mintha valaki más suttogta volna a fülembe.

163

ÁLOTT HUSZONEGYEDIK fejezet

Sötét volt, amikor felébredtem. A Morrígan ágyán feküdtem, a takaró a lábamra csavarodott. Az ágynemű szaga dohos és ismeretlen volt, mint egy fura padlás levegője. A szemem lassan hozzászokott a sötéthez, ki tudtam venni a tárgyak körvonalát. Az egyik sarokban egy hatalmas babaház állt, a másikban egy tükrös sminkasztal. A Morrígan ott aludt mellettem az oszlopos ágyban, a hüvelykujja a szájában, a mellén egy koszos rongybaba. A haja hátrahullott az arcából, ami szokatlanul békés volt. Akár egy kisgyereké. Lerúgtam magamról a takarót, és a lábamat átlendítettem az ágy szélén, le a padlóra. A karom, ahol Janice belém szúrta a tűt, még mindig sajgott, de jobban éreztem magam, mint általában egy-egy roham után, és sokkal jobban, mint szabad lett volna az után, hogy Alice nyelve és acélpiercingje a számban volt. Otthagytam a Morrígant aludni, és kimentem, át az előcsarnokon, át az alagúton, ki az esőbe. Amikor Roswellékhez értem, a verandán már lekapcsolták a lámpát, a kocsija ott állt a bejáróban. Az éjfél már elmúlt. A házuk alsó szintje sötét volt, de Roswell szobájában még égett a villany. Megálltam a sötétben, az anyja virágágyása mellett, és írtam neki egy sms-t, hogy jöjjön le. Az oldalbejáratnál találkoztunk. Mondani akart valamit, de én megráztam a fejem. Megvonta a vállát, és a Smelter park felé mutatott. Elindultunk arra. Két háztömbnyi utat szó nélkül tettünk meg. A parkban Roswell leült a fából készült piknikasztalhoz a padra, a játszótér mellett. A dzsekije kapucnija a fején volt, az ujját a kezére 164

húzta. Az jutott eszembe, hogy lassan mindenki hozzászokik ehhez az időjáráshoz, és ha továbbra is esik, mind meg tanulunk így élni, esernyők és esőkabátok nélkül. Legfeljebb mindenki folyton vizes lenne. Leültem mellé, és próbáltam megfogalmazni azt, amit mondani akartam, de a torkom még fájt, és nem találtam a megfelelő szavakat sem. – Mit csinálsz még fent ilyenkor? – kérdeztem végül. Megvonta a vállát. – Dolgoztam a telefonos órán, vártam, hogy életjelet adj magadról. Próbáltalak hívni, de még a hangpostádat sem értem el. A hangja könnyed volt, mint mindig, de a tekintetétől ideges lettem. Felém fordult, a kezét a karomra tette. Átmenet volt ez a megmarkolás és az ütés között. – Halálra rémítettél! Mi a fene történt? Az üres játszóteret néztem, a rozsdásodó csúszdát meg az elhagyatott hintákat. Igyekeztem természetesen viselkedni. A szívem olyan izgatottan zakatolt, mint amikor a suliban kihívtak felelni. Az alacsony kerítés túloldalán a domb csak egy otromba, fekete folt volt a fák és az égbolt háttere előtt. Éreztem Roswell tekintetét a félrefordított arcomon. – Oké – szólalt meg végül –, ne vedd ezt személyed ellen irányuló támadásnak, de mostanában még annál is furcsább vagy, mint szoktál lenni. Nem akarod egyszerűen csak elmondani, hogy mi van? A szívem olyan gyorsan vert, hogy szinte fájt. Becsuktam a szemem, mielőtt válaszoltam. – Én nem vagyok igazi ember. Ezen elnevette magát, röviden és keményen, majdnem, mintha vakkantott volna egyet. – De bizony hogy igazi ember vagy. Azt még nem tudom, hogy őrült ember vagy-e, de az biztos, hogy én nem egymagamban ülök itt. Olyan volt ezt hallani tőle, mintha feloldozott volna. Örülnöm kellett volna, mégis szörnyen éreztem magam. Előrehajoltam, és a tenyerembe temettem az arcomat. – Miért? – a hangja mélyen csengett. – Csak mondd el, miért vagy ilyen! 165

Olyan, mintha hiányozna belőlem egy fontos alkatrész, ami normálissá és egésszé tenne. A füvet bámultam, csak hogy ne kelljen ránéznem. Aztán elmeséltem neki a történetet kis részletekben. A nyitott ablakot és a függönyöket, a bölcsőt, és hogy Emma nem félt tőlem, hanem bedugta a kezét a rácson. Hogy alapjában véve én egy parazita vagyok, olyan, mint a kakukkfiókák. Vártam, hogy hazugnak nevezzen, vagy őrültnek. Gentryben mindenki nagyon jól tudott titkot tartani, az emberek nagyon gyakorlottan letagadtak mindent, ami nem illett a képbe. A játszótér a park egyik végében volt, mellette egy nagy, négyszögű füves terület és egy baseballpálya. Amikor kicsi voltam, mindennél jobban vágytam arra, hogy én is a játszótéren játszhassak, de meg kellett elégednem azzal, hogy a réten maradok. Először fogócskáztunk, később frizbiztünk vagy lábtengóztunk, Roswell pedig sosem bánta, hogy nem mehettünk a mászókák vagy a körhinta közelébe. Roswell vett egy nagy levegőt, és kinézett az utcára. – A családomban ilyen sosem történt. A gyereklopás vagy – elcserélés, vagy micsoda. Velünk ez nem történik meg. Egy percig nem is tudtam, mit válaszolhatnék. Ez, ismerve a város történetét, elég merész kijelentés volt. – Biztos vagy benne? – Teljesen. – Azt hittem, hogy ez nagyjából minden családban előfordult valamikor. Úgy értem, mindenkinek az unokatestvére, apja, nagyanyja vagy nagybátyja mesélt már arról, hogy a családban egy gyerek hirtelen furcsa lett és meghalt. Vigyorgott, és a fejét rázta. – Szar ügy, mi? De a Reed családban ez sosem történt meg. Értetlenül néztem rá. – Miért? Megvonta a vállát. – Varázslat – ezt úgy mondta, mintha vicc lett volna, pedig ez volt az igazság. Roswell épp volt, egészséges, kirobbanó és elpusztíthatatlan. Ő éppen olyan volt, amilyen gyerekre egy normális család vágyhatott. Ha 166

egy kicsit is olyan lettem volna, mint ő, csak egy egészen picit, az életem teljesen más lett volna. Eszembe jutott, amit a Morrígan mondott. Minden csak szándék kérdése. Ha hiszel benne, hogy varázslat van rajtad, hogy tehetséges, hogy szeretetre méltó, hogy népszerű vagy, akkor az is leszel. Roswell arcáról lehervadt a mosoly. Lesütötte a szemét. – Nem, mintha ezért nekem lelkiismeret-furdalásom kellene lennie... – De van. Bólintott. A cipőjét nézte, és keserűen elmosolyodott. – Mit gondolsz, ezért lógsz velem is? Mert nem számít, hogy én milyen fura vagyok, mert alapvetően te is fura vagy? Felemelte a fejét és rám nézett. – Nem erről van szó. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnod, de valaki nem csak azért barátkozhat valakivel, mert mindketten furák. Tudod, te igazából elég érdekes is vagy. És melletted nem kell mindig boldognak és viccesnek lennem. Elmondhatom, amit gondolok. Az őszinteség nem tartozik ugyan a jó tulajdonságaid közé, Mackie Doyle, de jó veled beszélgetni. Jó érzés volt azt hinni, hogy Roswellnek igazi oka is volt arra, hogy velem barátkozzon, amellett, hogy az apáink együtt dolgoztak a templomban. De mindez nem változtatott azon, hogy én egy csaló vagyok. – Mackie Doyle meghalt. Én nem vagyok senki. Roswell előredőlt, és a könyökét megtámasztotta a térdén. – Figyu, te vagy Mackie. Elsőben kezdtelek Mackie-nek hívni. Téged, és nem valaki mást. Én sosem ismertem Malcolm Doyle-t. Ha meghalt, hát nagyon sajnálom, de nekem ez nem jelent semmit. Ő nem te vagy. Nem bírtam ránézni. – Te most... figyelj, ha szívatsz, akkor kérlek, mondd meg! – Mackie, én, nem akarlak megbántani, de te vagy a legfurább ember, akivel valaha is találkoztam. Ettől azonban még nem vagy nem igazi ember. Ami azt illeti, ettől csak még igazibb leszel. Az ujjaimat a piknikasztal szélébe mélyesztettem.

167

– Ez határozta meg az egész eddigi életemet, minden mozdulatomat, te pedig úgy beszélsz erről, mintha nem számítana. Mintha normális lenne. Hátradőlt, és az égre nézett. – Hát akkor talán ideje, hogy ne ez határozza meg az életedet! Tudod, egy átlagos életben több fontos dolog van ám, mint valami, ami egyéves korod előtt történt. Tudtam, hogy igaza van, csakhogy ez félelmetes volt. Lenéztem, hogy ne lássa, mennyire magányos vagyok. Összezavarodtam, mert ráébredtem, hogy az, ami ilyen hosszú ideig meghatározta az életemet, igazából mellékes. – Ma nagy hülyeséget csináltam – mondtam, és vártam, hogy rákérdezzen. – Rájöttem. Gondoltam, hogy valami komoly, amikor kitört rajtad a rángatózás. Nyelvpiercing, mi? Csak azért csináltad, mert szereted? Úgy értem, annyira szereted, hogy még ezt is bevállalod? Megráztam a fejem. – Ö... ö úgy viselkedik velem, mintha normális lennék. Mintha nem lennék fura, semmi különös. Olyan, mintha bárki más is lehetnék. Roswell ettől olyan hangosan felnevetett, hogy már aggódni kezdtem, hogy valaki meghallja és kijön megnézni, mi folyik itt. – Szóval te olyan lányt keresel, aki mellett úgy érzed magad, hogy bárki más is lehetnél. – Nem – az asztalra könyököltem és az esőt néztem. – De tudod, néha jó olyannal lenni, aki mellett nem érzed magad teljesen furcsának. Ültünk a padon, és néztük a játszóteret. Roswell szólalt meg elsőként. Úgy tűnt, valami vicces dolog jutott az eszébe, és nehezére esik nevetés nélkül elmondani. – Ha a normálisság nem számítana, kit választanál? Már ha nem kellene olyat választanod, aki azt gondolja rólad, hogy szürke vagy, közönséges és unalmas. – Bárki lehet? – a fejemre húztam a kapucnit, és a kezemre a kabátom ujját. – Valószínűleg Tate-et.

168

Vártam, hogy elnevesse magát. Esetleg megkérdezze, hogy Tate Stewartra gondolok-e, vagy valaki másra, akit ugyanígy hívnak, de a modora kevésbé iszonyatos. De csak bólintott, és a vállával megütötte az én vállamat. – Akkor rajta! Ne érts félre, szerintem Tate elég kiállhatatlan, de amúgy rendben van. Legalább nem egy gyakorló szűz kurva. Felnevettem, de hamisan csengett, ezért abbahagytam. – Ki van zárva. Úgy felbosszantottam, hogy azt el sem tudod képzelni. Tuti helyrehozhatatlan. Roswell megrázta a fejét. – Nincs olyan, hogy tuti helyrehozhatatlan. Öreg, az ikrek összeraktak egy működő hó fúvót két roncsból meg pár mosógépalkatrészből! Kell ennél nagyobb bizonyíték? Amúgy az emberek elég kiszámíthatók, egy idő után már nem nagyon változnak meg. Emlékszel, amikor hetedikben vitanapot tartottunk társadalmi kérdésekről, és Tate meg Danny hajba kaptak a halálos ítéleteken? Tate több mint egy hónapig nem szólt Dannyhez. Aztán meg kibékültek. – Tökjó. Ez állampolgári ismereteken volt, és tizenkét évesek voltunk – felsóhajtottam, és megdörzsöltem az arcomat. – Roz, te el sem tudod képzelni, mennyire elrontottam ezt a dolgot. Ha egy csöpp kis esze van, akkor élete végéig utálni fog. Roswell megvonta a vállát. – Oké. Akkor utál. Te meg felszívod magad, odamész hozzá, és bocsánatot kérsz. Ha elég értelmes, akkor megbocsát. Ha meg nem, akkor ezt buktád, és meg kell elégedned az olyan lányokkal, akik normálisnak néznek. Csak kerüld a nyelvpiercingeseket! Ültünk a piknikasztal mellett még egy darabig. Nem beszéltünk, nem is néztünk egymásra. Minden rendben volt. Az eső majdnem elállt, már csak a nedves köd maradt utána. Akkor nem is vágytam semmi másra, csak hogy ülhessek a parkban, ne legyen semmi baj, és semmi ne legyen túl bonyolult.

169

A VEREKEDÉS HUSZONKETTEDIK fejezet Másnap különleges nap volt. Leginkább azért, mert végre elállt az eső. Az eget még mindig felhők borították, de a levegő hűvös és száraz volt. Ez volt az első jele annak, hogy az eső nem tarthat örökké, és végre-valahára eljön a tél is. Drew és Danny elég furán viselkedett ebédnél. Nagyon elégedettnek tűntek magukkal, és folyton csak egymásra vigyorogtak. Amikor Roswell megkérdezte, mi van velük, összenéztek és felnevettek. Én az asztalon könyököltem, és próbáltam elfojtani egy ásítást. – De boldogok vagytok! – jegyeztem meg. Danny hozzám vágott egy hasáb krumplit. – Te viszont lehetnél boldogabb is! – vágott vissza. – Összeraktuk a Vörös Rémületet! – bukott ki Drewból. Igyekezett nem vigyorogni, de nem ment neki. – Tegnap este. Kicsit McGyweres lett, de működik. Rá akartam kérdezni, miért akarják bármiről megtudni az igazat, mikor abból soha semmi jó nem származhat. Hogy ki akarhat önszántából beülni egy hazugságvizsgáló gépbe. Hogy milyen érzés lehet felfedni valaki előtt a hazugságaidat. Suli után a kerülő úton indultam haza, a parkoló körül. A sáros földet bámultam. Csak a fehér tölgyfáig jutottam, amikor megláttam Tate-et és Alice-t. Együtt jöttek ki a suli kapuján. Ez váratlan volt. Egymás mellett jöttek az úton, és beszélgettek. Vagy legalábbis Alice beszélt. Tate a látóhatárt bámulta a kisváros felett, és úgy tűnt, már kétszer halálra unta magát. Amikor megálltak és szembefordultak egymással, az olyan volt, mint a westernfilmekben az utcai leszámolások. Alice mosolygott, inkább elhatározásból, mint kedvességből. 170

– Én csak azt mondom, hogy kicsit jobban is igyekezhetnél. Nem kell rögtön csatlakoznod a pompon lányokhoz, csak legyél normális! Tate nem válaszolt. Alice közel hajolt az arcához. – Te annyira fura vagy. Az emberek kényelmetlenül érzik melletted magukat. Lehet, hogy ezt senki sem akarja a szemedbe mondani, de valakinek meg kellett egyszer tenni. – Oké – szólt Tate. – Elmondtad. Nem mennél most már a tribün mögé smárolni valakivel? Alice felnevetett, de nem kedvesen. – Istenem, te még mindig tagadásban élsz! Nem is tudom, hogy juthatott eszedbe, hogy közted és Mackie között bármi is összejöhet, de az tuti, hogy megérdemelnéd! Tate hosszan nézett Alice-re. Bámulatos volt, egy ilyen pillantással bárkit a földbe lehetett tiporni. – Neked aztán semmi alapod megmondani, hogy én mit érdemlek meg. Tudod, attól még, hogy te megosztod velem és körülbelül mindenki mással a szerelmi életedet, még nem leszünk legjobb barátnők. Ettől csak belőled lesz ribanc. Alice pofon vágta. Nagyot csattant, Alice maga is meglepődött. Tate csak oldalra billentette a fejét. Aztán kinyújtotta a karját, és visszaadta a pofont. Puhán, gyorsan, szinte gúnyolódva. Alice felé ugrott, de Tate hátralépett, és elütötte Alice kinyújtott karját. Gyorsan mozgott, mintha csak kidobózna vagy terem hokizna, és ez egy cseppet sem volna komoly, csak egy hülye vicc. Aztán Alice igazából megütötte Tate-et. Nem is vagyok benne biztos, hogy így akarta, lehet, hogy csak egy buta véletlen volt, koordinációs zavar vagy fizika. De Tate orrából ömleni kezdett a vér, le, végig a pulcsija elején. Tate egy pillanatig nem is mozdult. Aztán elmosolyodott. Ha valaki tiszta vér, nagyjából a legrémisztőbb dolog, amit tehet, hogy mosolyog. A vér csöpögött az álláról, eláztatta a pólója gallérját. Kivettem a zsebemből a kezem, és elindultam feléjük, át a parkolón. Amikor Tate leütötte Alice-t, már futottam. Az emberek gyorsan összesereglettek, körbeállták őket. Alice a földön feküdt, Tate pedig megállás nélkül rugdalta. A vér virított a

171

pulóvere elején, patakban csorgott végig a nyakán. A tartása egyenes volt és gőgös, mint a képeken a brit királynőké. – Hé – kiáltottam –, hagyd abba! Átfurakodtam a tömegen, hogy eljussak Tate-hez. Elkaptam a pulcsiját, de ő kitépte magát a kezemből. Alice kúszva hátrált, és megpróbált felállni. A körülöttünk állók kiabáltak, közelebb nyomultak, de senki sem akarta szétválasztani őket. Végre a könyökömmel sikerült utat vágnom magamnak a kör közepéig. Elkaptam Tate csuklóját. – Tate! Tate! A teste nekifeszült a mellkasomnak, ívesen meghajolt. Megpróbált kicsusszanni a szorításomból, mint egy angolna. Szorosabban fogtam. – Tate – kiáltottam a fülébe. – Hagyd abba! A vér az pulcsin égette a kezemet. Alice még mindig a földön volt, a fenekén csúszott el tőlünk. A szemfesték vékony, szürke csíkban lefolyt az arcán. Zihálva sírt. – Tate, elég! – igyekeztem határozottan és parancsolón mondani ezt, mintha én lennék a helyzet ura, de nagyon messziről hallottam csak a saját hangomat. A fülem csengeni kezdett. – Kérlek, Tate, hagyd abba! Az egész teste remegett. A túloldalon Alice felkászálódott. A pillantás, amit felénk – felém – vetett, dühös volt és nagyon összetett. Aztán eltűnt a tömegben. Tate a karomban leengedett, kiszállt belőle a feszültség, és elernyedt. Hirtelen úgy éreztem, hogy a testem bizseregni kezd, lebegek, mintha hirtelen nagyon könnyű lennék. Az érzés mindig csalóka volt, ezután szoktam összeesni. Elengedtem Tate-et és megtántorodtam. A véres kezemet távol tartottam magamtól. Egy pillanatig úgy éreztem, le kell ülnöm, különben elájulok, de ez gyorsan elmúlt. Törölni kezdtem a kezemet, lesúrolni róluk a vért a füvön, a farmeromban, nem számított, csak ne legyen a bőrömön. A kézfejemre is fröccsent, de most nem szédültem annyira, mint a vérvételkor. A saját lábamon mentem be a suli épületébe, Tate utánam. A bejáratnál megbotlottam az utolsó lépcsőfokon, és majdnem elestem. Tate a vállamra tette a kezét. 172

– Mi a baj? – Víz kell – a hangom reszelős volt, ő pedig túl közel hajolt hozzám, alig kaptam levegőt. – A kezem. Elkapta a csuklómat és mindkét kezemet az ivókút vize alá nyomta. A víz jéghideg volt, csípte a hajlatokat és a kisebesedett részeket. Tate ott állt közvetlenül mögöttem, tartotta a csuklómat, és a csípőjével nyomta a kart, amivel a vizet engedte. Csak akkor engedett el, amikor már az összes vér eltűnt a lefolyóban. A falnak dőltem. A kezemből, úgy éreztem, csak az idegvégződések maradtak meg, és még mindig zúgott a fülem. Tate összefonta a karját a mellkasán, és összevont szemöldökkel nézett rám. A vér még mindig csöpögött az orrából, beterítette a padlót előtte. Néztem az arcát, a száját, ami félig be volt mázolva a ragacsos, vörös vérével. A vér alatt pedig felkavaróan szép volt. Önkéntelenül rámosolyogtam. Felsóhajtott, és leengedte kicsit a vállát. – Jól vagy? – szólalt meg végre. Bólintottam, és a kezemet a pólómba töröltem. – Akkor én is rendbe hozom magam – megfordult, és bement a mosdóba anélkül, hogy bármi mást mondott volna. Leültem a padlóra és lehunytam a szememet. A kezem lüktetett. Igyekeztem megszárítani a pólómon, amennyire csak tudtam. Tate visszajött a mosdóból, egy nagy csomó papír kéztörlőt tartott az orrához, amiket máris jócskán átáztatott a vér. Lehuppant mellém a földre. Én elfordultam, és a pulcsim ujját az arcomra szorítottam. Úgy tűnt, nem vette észre, mennyire igyekszem nem beszívni az illatát. Az is lehet, hogy csak úgy gondolta, ez most a legkevésbé aggasztó dolog, mert a kezemre meredt. – Jézusom, mi lett veled? – Semmi gond, nem komoly – válaszoltam a számra szorított kézzel. – Csak menjünk, jó? Tate még mindig szipogott a papírcsomó mögött. A vér illata vörös és nedves volt. – Menjünk?! Én nem megyek veled sehová. Sajnálom, hogy pofán kellett vágnom a barátnődet, de néha ki kell tombolnom magam. Érted? – Nem erről van szó. De beszélnem kell veled. 173

Tate felállt. Sokkal félelmetesebbnek tűnt, most, hogy fölém magasodott. – Ugyan miről? El akarod mesélni, miért rohansz lógó nyelvvel Alice után, pedig csak egy gonosz picsa, aki nem emlékszik, hol hagyta az agyát? Kösz, abból nem kérek. Ezt a sztorit már ismerem. – Tate, kérlek, csak adj egy esélyt! Csak hallgass meg! – Miért? – kérdezte gyilkos tekintettel. – Vagy ahogyan egyszer az önzetlenség hős bajnoka mondta: miért jó ez nekem? A nyugati bejáratnál a földön ülve, úgy, hogy Tate majdnem a fejemre csepegteti a vérét – nem mondhatnám, hogy az volt a legmegfelelőbb helyzet egy ilyen horderejű bejelentésre. A szavaimat belemormoltam a pulcsi ujjába. Nem volt erőm Tate szemébe nézni, ö idegesen felsóhajtott. – Jaj, de sajnálom. Összezavart, hogy megvetlek? Jobban örülnél egy baráti vállveregetésnek? Azt szeretnéd hallani, hogy te vagy a legjobb? Gyerünk, Mackie, ez az! Motyogj csak tovább a pulcsidba, engem ugyan nem zavar, hogy neked mindig, minden körülmények között hülyén kell viselkedned! Ökölbe szorítottam a kezem, és hangosabban is kimondtam: – A húgod nem halt meg. Tate azonnal, varázsütésre megváltozott. Leengedte a karját, és rám meredt. A szeme tágra nyílt, az orrából folyt a vér a szájára, de úgy tűnt, észre sem veszi. – Takard el az arcod! – mondtam a kabátomba, visszatartottam a levegőt, és elfordultam. Az orrára nyomta a papírkendőket, és felettük nézett le rám. – Mondd ezt még egyszer! – Életben van. Legalábbis azt hiszem. Még. Tate reszketve vett egy mély levegőt, a szeme úgy parázslott, mintha elektromos áramot vezetett volna bele valaki. – Jobban teszed, ha ezt most megmagyarázod. – Figyu, ne itt beszéljük meg, jó? – Dehogynem – válaszolt –, itt és most beszéljük meg! Két ujjammal megdörzsöltem a szemhéjamat.

174

– Igazad volt, oké? Igazad volt a várossal kapcsolatban. Vannak ezek a...lények. Fura és titokzatos lények… – Mint például én. – Ők vitték el Natalie-t. Péntekig még életben tartják. – Oké, és hogyan hozhatom őt vissza? Elvettem a kezemet a szám elől, de nem néztem rá. – Nem tudom. Tate hangosan felhorkant. – Ez csodás! Gyönyörű! – Nem tudom, de kitalálok addig valamit. Felettem állt, könyörtelen tekintettel és véres papírtörlőkkel az arcán. – És miért tennél ilyet? Mit kellene tennem, hogy kiérdemeljem a nagy Mackie Doyle felbecsülhetetlen segítségét? Felnéztem rá. A kétségbeesés ott bujkált az arcán, de alig lehetett észrevenni. Jól álcázta. – Kérlek, hazakísérhetlek? Egy pillanatig azt hittem, mindjárt rám förmed, hogy milyen undorító és visszataszító vagyok, és elküld a francba, de végül csak bólintott, és elindult kifelé. Tate-ék háza öregebb volt a miénknél, a kis előkert szemetes, tele lehullott levelekkel. Odabent egy sovány kislány ült a tévé előtt a kanapén, és valami rajzfilmet nézett, amiben űrhajó is volt. Amint beléptünk, ránk pillantott, meglátta Tate véres papírtörlőit, és felkiáltott. – Úristen, felfüggesztettek a suliból? – Fogd be, Connie! A kislány lecsusszant a kanapéról és nagy, táncoló léptekkel átmasírozott az előszobán egy csukott ajtó felé. Közben kiabált: – Anyaaa! Tate verekedett a suliban! A nővére vett egy mély levegőt és a lépcső felé mutatott. – Connie, menj a szobádba! Most! Connie visszatrappolt a nappaliba, majd fel a lépcsőn. Az előszobából nyíló ajtó csukva maradt. Tate sóhajtott egyet, majd a fürdőszobába ment. Követtem. Egyenesen a gyógyszeres szekrényhez lépett, egyik kezével a gyógyszeres dobozok és üvegek között kezdett turkálni, másikkal pedig 175

a papírtörlőket tartotta. Elővett egy üveg sebfertőtlenítőt meg néhány vattapamacsot, és bevágta a szekrény ajtaját. Ledobta a papírtörlőket a mosdóba. A fürdőszobát egy pillanat alatt betöltötte a szag. Megszédültem, és a zuhanyfüggönybe kapaszkodtam, hogy ne essek el. A zajra Tate hátrafordult. – Mackie, jól vagy? – Nem nagyon. – Nem kell ám itt maradnod! Ülj le a nappaliban, vagy várj odakint, amíg rendbe hozom magam! Kimentem a konyhába, és kinyitottam a mélyhűtő ajtaját. Nem volt benne sok minden, csak néhány feliratozatlan műanyag doboz és gofri tészta. Találtam viszont egy félig tele jégkocka tálcát. Kitörtem belőle a jeget, és beleöntöttem egy nejlonzacskóba, ami a szemetesből lógott ki. Megtöltöttem vízzel a tálcát, és visszatettem a fagyasztóba. Aztán kimentem a verandára, leültem, a fejemet a tenyerembe hajtottam, a jeget pedig magam mellé tettem. Néhány perc múlva kijött Tate, és megállt felettem. Az orra vére már elállt, de az egyik arcán egy csomó karcolás éktelenkedett. A haja vizes volt és százfelé meredt, a pulcsiját is lecserélte. A szemem előtt megjelent egy kínzó kép róla, ahogyan a vért mossa le a nyakáról és a meztelen mellkasáról. A képzeletemben fekete csipke melltartóban volt, de igazából nem tudtam volna elképzelni őt, ahogy bemegy egy boltba és valami ilyet vesz magának. Leült mellém, kitartotta a tenyerét anélkül, hogy rám nézett volna, én a kezébe nyomtam a jeget, ő pedig szó nélkül elfogadta. A keze remegett, de az arca kemény volt. – Jól vagy? – kérdeztem nem túl hangosan. Beletúrt a hajába. A bal szeme alatt egy kis, vörös monokli volt. – Nem, de túlélem. Mosolyognom kellett, annyira fáradt volt a hangja, és olyan hihetetlenül vékony a csuklója az enyémhez képest. Ültünk egymás mellett, nem értünk egymáshoz, nem szóltunk egymáshoz. – Bárcsak olyan lehetnék, mint te – szólaltam meg, és furcsa volt kimondani azt, amit a legmélyebben és legőszintébben éreztem. Nemcsak azért, mert normális akartam lenni, hanem mert ő még akkor is pontosan tudta, kicsoda, amikor szomorú és dühös volt. 176

Nevetett. – Miért akarna bárki is, és főleg te, olyan lenni, mint én vagyok?! – Te olyan jól játszod meg, hogy mindig pontosan tudod, hogy mit csinálsz. Óvatosan, csalafintán rám mosolygott. – Miből gondolod, hogy csak megjátszom? Mindketten felnevettünk, de éppen olyan gyorsan abba is hagytuk, ahogy kitört belőlünk. Hátrasimított haja nagyon fiús volt, de még így vizes hajjal, rózsaszín horzsolásokkal is nagyon szépnek láttam. – Tate! Felém fordult és rám nézett, ettől megcsördült a műanyag zacskó. – Mi az? – Sajnálom. Kinézett a kert felé és felsóhajtott. – Tudom. – Nem, nem tudod. Legalábbis nem mindent. Nem úgy van, ahogy gondolod... Erre letette a jeges zacskót, és felém fordította a fejét. – Honnan tudod, hogy én mit gondolok? – Leginkább egy csomó személyes tapasztalatból. Felém fordult, elkapta a fejemet és magához húzta. Aztán megcsókolt. Lazán és hosszan. Teljesen váratlanul ért. Egy percig sem bíztam abban, hogy csak egy kicsit is közel fog engedni magához, és most a karja a nyakam körül volt, a száját pedig a számon éreztem. Pedig én csak azt mondtam neki, amit már amúgy is sejtett. Felemeltem a kezem, végigsimítottam az arcán és a nyakán. Elhúzódott, a tekintete komoly és élénk volt. Éreztem az ujjam alatt a nedves haját. – Mi az? – kérdeztem. A kezemet nem vettem el a tarkójáról. Megfogta a csuklómat. – Fel akarsz jönni velem a szobámba? Gyere fel a szobámba! Csak egy kis időre. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – Jössz, vagy nem?

177

Bólintottam. Mindenem bizsergett, alig kaptam levegőt. Azon gondolkodtam, visszatértünk-e a jutalmazási rendszerhez, vagy ez valami komolyabb. Talán a csók több volt, mint jutalom, amiért azt mondtam, amit hallani akart. Követtem, mert a keze a kezemben forró volt, és a számban még mindig éreztem az ajakírjának az ízét. A szobája tisztára tudathasadásos volt. A falakon mindenhol poszterek voltak, Quentin Tarantino, Rob Zombie és a baseballjátékos Sammy Sosa. Minden tiszta és rendes volt, mégsem olyan, mint amilyennek egy lány szobáját elképzeltem. Az uralkodó szín a kommunistaszürke volt, kivéve a túlságosan is virágos ágytakarót. Tate leült az ágyra, én pedig megálltam az ajtóban, és összefontam a karomat a mellkasomon, ő éppen a cipőfűzőjét oldotta ki. – Tate? Felemelte a fejét, és rám nézett. – Igen? – Miért csinálod ezt? Úgy értem, csak azért, mert azt mondtam, amit hallani akartál? Megrázta a fejét, és levette a pólóját. – Senki sem mondhatja meg nekem, hogy mit akarok hallani. Sima, fehér melltartó volt rajta. A teste vékonyabb és izmosabb volt, mint amilyennek képzeltem, de a melle finoman felfelé gömbölyödött, akár egy gyümölcs. Te jó ég, te jó ég, te jó ég! Ledobta a pólót a földre, és kinyújtotta felém a kezét. – Gyere ide! Leültem mellé az ágyra, kínosan éreztem magam, túl nagy volt a forróság. Átölelte a nyakamat, megcsókolt, és megcsókoltam, és már semmi sem volt kínos. Odakint villámlott, vihar közeledett, hullámokban érkezett, egyre sötétebb lett az ég. Tate lerángatta rólam a pulcsimat, és felfelé húzta a pólómat. A könyökömmel áttoltam a pólót a fejem fölött, belegabalyodtam, aztán kigabalyodtam belőle. Mind a ketten nevettünk, és tudtam, hogy tisztára összekócoltam a hajam, mert Tate lesimította. A háta mögé nyúltam, hogy kikapcsoljam a melltartóját. A csat fémből volt, égette az ujjamat, de néhány próbálkozás után sikerült

178

kinyitnom. Tate kibújt a pántokból, előrehajolt, és hagyta, hogy végigsimítsak az oldalán és a hátán. Elakadt a lélegzete, amikor hozzáértem. Mindenütt libabőrös lett. A szívem hevesen zakatolt, és nem tudtam volna megmondani, hogy az idegességtől vagy az izgatottságtól, de ez nem is számított. Mindkét érzés nagyon jó volt. A szél feltámadt, és az ablakhoz verte a faágakat. Újabb villámlás jött, amit azonnal követett a mennydörgés. Tate összeszorította a szemét, mintha az éles fény bántotta volna. Ráhajoltam, és végigcsókoltam az állkapcsát, egészen a füle tövéig. Az arcát a vállamra fordította, a meztelen bőrömre, és én újra úgy éreztem, hogy minden a helyén van. Mintha én nyugodtan lehetnék az, ami éppen vagyok, és minden jól van úgy, ahogy van. Hirtelen valaki izgatottan kopogni kezdett az ajtón. – Tate? – valaki megrángatta a zárt ajtó kilincsét. – Tate, nyisd ki az ajtót! Tate sóhajtott egy nagyot, eltolt engem, és lehajolt a melltartójáért. Az ajtó felé fordult. – Vészhelyzet van? – Tate, komolyan mondom, engedj be! – Connie! Vészhelyzet van? – Igen! – Connie hangja magas volt és riadt. A következő szavait majdnem elnyomta a szél és a menydörgés hangja. – Füst! A templomnál. Valami ég! Tate már kapcsolta is be a melltartót, felkapta és magára húzta a pólót, az enyémet pedig odadobta nekem. Kapkodva felvettem, és leszaladtunk a földszintre, onnan ki a verandára.

179

VÉTKEINK HUSZONHARMADIK fejezet

A

füst sűrű fekete volt. Vagy harminc-hatvan méter magas

oszlopban emelkedett a város fölé, mint a tűzoszlop az ószövetségben az egyiptomi meneküléskor. – A francba – szólaltam meg színtelen hangon. – A francba. Ég a templom. Tate ott állt mellettem, a verandán. A karomra tette a kezét, de alig éreztem a tapintását. Felettünk dörgött az ég és süvített a szél, de ezek alatt hallottam a lángok pattogását. Lerohantam a lépcsőn, és futni kezdtem a tűz felé. A Welsh utcán, az egész környéken hatalmas volt a felfordulás. Amint befordultam a sarkon, már éreztem, hogy a forróság hullámokban az arcomba csap, és éreztem a füst és a hamu száraz, éles szagát. Az utcát betöltötte a szirénák hangja és villogása. A tűzoltóautók eltorlaszolták az utat. A templom egy izzó, lángoló rom volt. A tűz narancssárga nyelvei a falat nyaldosták, feketére festették a téglákat. A torony alján egy szabálytalan lyuk tátongott, ebből hullámokban dőlt a füst. Az ereszeken zúdult le a víz, ami nem az égből, hanem a fecskendőkből zuhogott alá. Végigömlött a járdán, feketéllett a hamutól, és villogott a parázstól. A tűzoltók fel és lerohangáltak a füvön, kettesével, hármasával kísérték ki az embereket, el az égő épületektől. Emma az udvarház előtti gyepen állt egyedül. Két karját szorosan a hasára szorította. Odamentem hozzá, megérintettem, magamhoz húztam. Amikor felnézett rám, láttam, hogy egészen eltorzult az arca. 180

– Hogyan kezdődött? – kérdeztem, miközben átöleltem, és hagytam, hogy belém kapaszkodjon. – Nem tudom. Lehet, hogy villám volt. Villámlott. Átterjedt a kápolnára is, mielőtt a tűzoltók kiértek. Nem hiszem, hogy meg tudják menteni. Leégett a teteje. – Hol van apa? Emma megrázta a fejét. A szája nyitva volt, de nem úgy, mintha mondani akarna valamit. – Nem, Emma! Figyelj! Hol van apa? – Nem tudom. Nem tudom. Annyi ember volt odabent. A női kórus, a bibliakör, a takarítók. – Folyamatosan rázta a fejét. – Legalább harminc ember volt bent. Átgázoltam az utcán, átfurakodtam a tömegen, átbújtam a rendőrségi kordon alatt, és a bekötőúthoz szaladtam, ahol a mentősök pakolták be az oxigénmaszkokból lélegző kórustagokat a mentőkocsikba. Először a tűzoltók takaróiba bugyolált, köhögő tömegben kerestem, és amikor ott nem találtam, a hordágyakhoz mentem. Az egyik guruló hordágy le volt takarva. A szívem összeszorult, de még mielőtt közel értem volna, már láttam, hogy nem ő volt az. A hordágyon fekvő test kicsi volt és vékony. Egy nő teste. Vagy egy lányé. Odaléptem a mentő sofőrjéhez, és megragadtam a karját. Ő nem volt az apám gyülekezetének tagja, de ismertem a kórházi városi rendezvényekről. Brad vagy Brian, valami hasonló kellemes és biztonságos neve volt. Megállítottam, és a takaró felé fordítottam. – Ki ez? – Ezt nem mondhatom meg. Előbb halottá kell nyilvánítani – a hangja kétségbeesett volt, az arca merev, és mintha éppen a szemébe világítottak volna egy erős lámpával. – Én nem nyilváníthatom halottá. Egy orvosnak vagy kórboncnoknak kell megvizsgálnia. Elengedtem. Megdöbbentem, milyen borzasztóan formális ez. Én már tudtam, hogy halott, és ő is tudta, nem kellett ehhez kórboncnok. A holtteste ott volt a takaró alatt, előttünk. Mit számított, hogy ki mondja ki? Semmit nem változtatott volna a lényegen, ha egy riadt tekintetű mentős mondja ki, hogy halott, és nem valaki más. Az eső csak fanom 181

ködként lengett a levegőben, és lassan átáztatta a takarót. Nem tudtam kivenni alatta az arcát. De ismertem a cipőjét. Az orra kilógott a takaró alól. Éppen csak a lábujjai. Lapos talpú cipő volt, fekete műanyag talppal, piros bőrből, a lábujjaknál kivágott kis, virágforma lyukakkal. A szirmokon át láttam a zokniját. Stepahnie halloween partiján tűnt fel nekem ez a cipő. Mert annyira nem illett Jenna Porter jelmezéhez. Beletúrtam a hajamba, és próbáltam megtalálni a megfelelő érzést. Jenna kedves volt. Talán butácska és felszínes, de kedves. Nem lett volna szabad így meghalnia, hogy szívnia kelljen a füstöt, amíg a tüdeje meg nem telik vele, és fel nem mondja a szolgálatot. Mindig köszönt nekem a suliban, és kölcsönadta a tollát, és csendben volt, amikor Alice gonosz és rosszindulatú megjegyzéseket tett rám a többi lány előtt – mert tudtam, hogy ezt csinálta, még ha közben le is foglak, hogy csodáljam a szempilláit és áhítozzak a haja után. De Jenna nem bántott engem. Jenna nem bántott soha, senkit. Otthagytam Bradet, akinek, úgy tűnt, csak a teste van ott, és körbementem, apámat kerestem a tömegben. Végre megtaláltam. Az utca közepén állt a kék öltönyében. Mindig ezt hordta a munkában. A haja vizes volt, és a fehér inge már egyáltalán nem volt fehér, hanem szürke a koromtól. A karja a teste mellett lógott, az arca a feketéllő, omladozó templom felé fordítva. A tekintete üres és kétségbeesett volt, engem meg sem látott. Csak a rommá lett templomot látta. A város jellegzetessége volt, az egyik legrégibb épület Gentryben, és most elpusztult. Megálltam apám mellett, és néztem a széthulló templomot. Arra gondoltam, milyen furcsa volt, hogy egyvalami olyan sok mindent jelképezhetett. Ez a templom maga volt Gentry, ahogy Natalie is maga volt Gentry – a város szimbóluma, egyetlen meleg test, ami magában foglalta az összes többit. Néztem a füstölő templomot és vasárnapi iskolát, és furcsa módon elérzékenyültem. Ezeket úgy építették, hogy kiálljanak minden szerencsétlenséget. Isten minden csapását. Két villámhárító volt a tető két szélén, és egy harmadik a torony csúcsán. Ide csapott be a villám. Tizenöt centire a legmagasabb villámhárító mellé. A villám elhajolt a

182

fémtől, és ez nem volt jellemző a villámokra. De rohadtul jellemző volt minden más szörnyűségre, ami a városban történt. Hátat fordítottam a feketéllő templom körüli füstnek és káosznak, Jenna letakart holttestének meg a lesújtott apámnak, és elindultam a salakhányó felé. A Concord utcán az ereszekből zuhogott a víz, a csatornafedőket eldugították a falevelek. – Mackie! Mackie, várj! – Carlina sietett utánam a járdán. A hosszú kabátjában volt, egy sálat tekert a fejére. Az eső olyan kis cseppekben esett, hogy inkább ködnek tűnt. Oldalról, a lámpák alól csapott. Úgy csöpögött Carlina kabátjának aljáról, mint több kis patak, és a lába körül fröcskölt. – Hová mégy? – állt meg velem szemben Carlina az utcai lámpa alatt. – Na, mit gondolsz? Megyek, és megkérdem a Morrígant, hogy a francba gondolta, hogy elpusztítja a város tulajdonát. A templom leomlott, Carlina. Az egész, érted? Nincs tovább. A tenyerét az arcára szorította, és összehúzta a vállát. – Nem így volt! – És megismételte. – Nem így volt. – Akkor mondd el, hogy volt? Mondd el, mi történt a templommal! Ti gyújtottátok fel apám templomát? – Mi nem vagyunk szörnyetegek, Mackie. Ezt nem mi csináltuk. Az arca furcsán semmilyen volt. Újra meglepődtem azon, mennyire más volt ő, mint a színpadon álló nő. Carlina Carlyle a füst volt és a reflektorfény. Aki előttem állt, titokzatos volt és csendes. Az utcán a levegőforró volt és elhasznált. – Kik vagyunk mi? – kérdeztem fáradt hangon, mintha igazából már nem is érdekelt volna. – Nem rajongunk a nevekért. Ha nevet adsz valaminek, elveszel a hatalmából is. Sokan megtudják a nevünket. Sokféleképpen neveztek már mindet: jó szomszédnak, a tiszta népnek. A szürkéknek, az öregeknek, a másik oknak. Lelkeknek, szellemeknek, démonoknak. Itt nemigen adtak nekünk nevet. Itt semmik sem vagyunk. Egy perc is eltelt, mielőtt bármit szólt volna, és amikor végre megszólalt, a hangja furcsán csengett. 183

– Az Úrnő az, aki szeret fájdalmat okozni a városnak, ő olyan, aki tüzeket gyújt. – Hol van? – Van egy ajtó a parkban, a domb mellett. De ne akarj odamenni! Az Úrnő hihetetlenül erős és veszélyes, a Morrígan pedig nagyon dühös lesz rád. – Akkor dühöngjön csak. Carlina elfordította a fejét, és az út felé nézett. – Gondold végig, mit teszel! Lehetsz mérges az Úrnőre, amiért ezt tette, de nem a te dolgod, hogy azokért harcolj. – Ne nevezd már őket azoknak! Én is azok vagyok. Carlina nagy és szomorú szemmel bólintott. – Akkor vigyél magaddal egy kést! – mondta halkan. – Egy közönséges, acél konyhai kést. Tekerd be egy konyharuhába vagy zsebkendőbe, ha kell, de vidd magaddal, és szúrd le a földbe a domb aljában. Csak így nyílik az ajtó. – Ennyi? Leszúrok a földbe egy kést, és az ajtó kinyílik? És mit csináljak azután? Mosolyogjak és sétáljak be hozzá? Carlina a zsebébe dugta a kezét. – A kivetettek bármikor hazatérhetnek, ha akarnak. Lehet, hogy az Úrnő gonosz és kegyetlen, de ennyivel tartozik neked. Az eső állhatatosan szitált. Kivetett – Carlina szájából ez olyan volt, mintha pofon vágtak volna. Lehet, hogy ezt meg is látta az arcomon, mert összefűzte a mellén a karját, és így szólt: – Ezzel azt akartam mondani, hogy sok szerencsét.

184

185

A MISZTÉRIUM HÁZA HUSZONNEGYEDIK fejezet

Otthon a kezemre tekertem egy konyharuhát, így nyúltam be a hűtő feletti szekrénybe, hogy a tiltott evőeszközök között találjak egy hámozókést. Remegtem, az ujjaim bizonytalanul matattak a villák és kanalak között. Végre megtaláltam azt a kést, amivel az apám nemrég az almát hámozta. A pengéje csak nyolc centis volt, és nem különösebben éles. Fanyele volt, amiről már kezdett kopni a lakk. Betekertem a rongyba, és a kabátom zsebébe süllyesztettem. A fejembe húztam a kapucnimat, és elindultam a park felé. A Carver és az Oak kereszteződésében levágtam az utat a füvön keresztül, elhaladtam a piknikasztalok és a játszótér mellett. A hinták elhagyottan nyikorogtak a szélben, a park kihalt volt, füst szaga érződött a levegőben. A baseballpályán túl sötéten, az esőn át homályosan láttam a hányó dombjának körvonalát. A talaj saras volt, pocsolyákban állt a víz. Átugrottam a kerítésen és áttörtem a gazon. A domb aljában a puha, porhanyós salakba szúrtam a kést. Az ajtó azonnal megjelent. Olyan sötét és kopott volt, hogy alig vettem észre. Egy pillanatig nem történt semmi, majd az ajtó körvonala meleg fénnyel felizzott, ahogy belülről megvilágította valami. A távolból csengők hangját hallottam, és egy pillanatra, váratlanul megrohant az érzés, hogy ennek így kellett történnie. A domb mindig is itt volt, itt emelkedett a park fölé a kerítésen túl, és várt. Rám várt. Az ajtó feltárult, de senki sem volt a túloldalán. A folyosót, amelyre nyílt, üveglámpások világították meg két sorban. A lámpák üvegtábláit ólomkeretek tartották csicsás gyémántalakban. Ahogy beléptem, az ajtó becsukódott mögöttem. A kés ott feküdt a lábamnál. Lehajoltam érte, és felvettem. 186

Az Úrnő dombja egyáltalán nem hasonlított a Zűrzavar Házáéra. A falakat sötét, csiszolt fa burkolta, a padlón bonyolult mintájú csempe, a sarkokban faragott szegély. Minden tiszta volt, csillogó és szimmetrikus. A falakba vájt szögletes fülkékben ólomüveg ablakok lógtak, amelyeket hátulról olajlámpák világítottak meg. A levegő kellemes volt, frissen vágott fű illata keveredett fűszerekével. A folyosó végén egy alacsony asztal állt, rajta egy lapos kis ezüsttálca. Az asztal mellett egy fiú állt sötétkék térdnadrágban és hozzá illő kabátban. Tizenkét éves lehetett. Felnézett rám, és kinyújtotta a kezét. – A kártyáját legyen szíves. Lenéztem rá. – Kártyámat? Mi a francról beszélsz? – A névjegyéről. Legyen szíves átadni a névjegykártyáját, hogy bejelenthessem. – Nincs kártyám. Vezess az Úrnőhöz! Hosszú ideig csak nézett rám, majd bólintott, és intett, hogy kövessem. – Erre parancsoljon! Folyosókon és ajtókon át egy lámpákkal megvilágított, meleg szobába vezetett. A padlón szőnyeg volt, egy márványkandallóban tűz égett. A bútorok olyan kacskaringós, régi stílusúak voltak, amilyenekért az anyám annyira odavolt. Egy magas támlájú székben egy nő ült, és mérgezőnek látszó virágokat hímzett egy darab vászonra. Felnézett, amikor beléptem. A szeme körül rózsaszín volt a bőre, mintha sírt volna, de amikor felemelte a fejét a fénybe, megláttam, hogy a szempillái össze voltak ragadva valami sárga, egészségtelen váladéktól. Fiatalnak látszott, és talán lenyűgözően szép lett volna, ha a hatást nem rontja el a beteges kinézete. – Maga az Úrnő? – kérdeztem, és megálltam az ajtóban. Tökéletesen mozdulatlanul ült, a hímzés felett a kezében tartotta a varrótűt, és engem nézett. A ruhája eleje hajtások és ráncok bonyolult kompozíciója volt, efelett egy csipkegallér volt a nyakában. Elmosolyodott, és ekkor törékenynek tűnt. 187

– Hát így kell üdvözölni valakit? A hangja édes volt, de volt benne valami jéghideg felhang, ami megzavarta a harmóniát. Az arca gőgösen békés volt. Éreztem, hogy elönt a méreg. – Leégette az apám templomát. Mi lenne az ilyen alkalomra illő szabályos üdvözlési forma? Az Úrnő letette a kezéből a hímzést. – Attól tartok, ez szükséges rossz volt. A testvérem körüllihegte őket, akár egy idomított kutya, és játszotta nekik az udvari bolondot – nekik, akik már így is vészesen közel járnak ahhoz, hogy megfeledkezzenek rólunk. Ideje volt emlékeztetni a várost a létezésünk lényegére. – Ezért csinálta? Hogy felkeltse az istenfélelmet olyanokban, akik nem hisznek a maga létezésében? Ezért rombolt le egy nagyon régi épületet és ölt meg egy lányt? – Az istenfélelem semmi ahhoz képest, ahogyan a tragédiáktól és a veszteségektől félnek az emberek – félrebillentette a fejét, és elmosolyodott. A fogai kicsik voltak, szabályosak és hófehérek. – Pedig ezek is hasznunkra válnak, csak éppen másképpen. Végtére is, ez a veszteség is kellemes következménnyel járt, egy vendéget hozott el hozzánk. Először azt hittem, magáról beszél királyi többes számban, de aztán körülnéztem. Az íróasztal mellett, egy párnán ott ült egy kislány gombos cipőben és fehér matrózmintás ruhában. Egy madárkalitkával játszott, beletette a felhúzható kismadarat, majd kivette belőle. A derekán egy széles masni volt, a szalag vége pedig az asztal lábához volt kötve. – Tetszik önnek a kislány? – kérdezte az Úrnő. – Hát nem édes kis teremtés? A lány két- vagy hároméves lehetett, gesztenyebarna szeme és kis, egyenes fogai voltak. Rám mosolygott, és a pofija úgy kidudorodott, hogy a mellette lévő gödröcskébe akár az egyik ujjamat is bedughattam volna. Elállt a lélegzetem. Nem így emlékeztem rá, de ismertem őt. A sok masni és fodor alatt is felismertem. Ember volt. Sokszor láttam őt a 188

templom parkolójában vagy, ahogy a fűben fogócskázott Tate-tel a vasárnapi iskola épülete előtt. Natalie Stewart ült ott a földön, és nézett rám a kalitka felett. Felemelte a felhúzós madarat, és meglengette a levegőben. Az Úrnő lehajolt hozzá, megsimogatta a haját, és megveregette a pofiját. Eszembe jutott, amit az anyám mesélt arról, hogy egy párnán ült az Úrnő lábánál. Natalie olyan tiszta volt, szinte természetellenesen nézett ki. – Szóval játék babának használja? Ettől az Úrnő felnevetett, közben a tenyerét a szája elé tette. – Valóban szeretem a szép kisgyermekeket. Ön talán nem? Ő ráadásul nagyon jól illik a szoba berendezéséhez – körbemutatott. – Mint azt ön is láthatja, nagy tisztelője vagyok a szépségnek. A falakat üvegajtós szekrények borították, tele kagylókkal és préselt virágokkal. A legnagyobb vitrin egy kanapé felett lógott, halott lepkék és pillangók sorakoztak benne, kis réztűkre felszúrva. Két falat könyvespolcok borítottak, de nem álltak rajtuk könyvek. Helyettük rengeteg madár, főképpen vörösbegyek és szajkók, meg egy hatalmas, kitömött holló narancssárga szemmel. Mialatt körben megnéztem a pillangókat és madarakat, az Úrnő leült az asztalhoz, és az arcomat figyelte. Végül felállt és hátat fordított nekem. – Kérem, foglaljon helyet! – a tűzhely mellett álló székre mutatott. – Üljön le, és melegedjen át egy kicsit! Leültem a magas támlájú szék szélére, és előrehajoltam. A kabátomból a víz a szőnyegre csöpögött. Natalie letette a kalitkát, és olyan közel jött hozzám, amennyire a szalag engedte. Az Úrnő elmosolyodott. – Mit mondunk szépen a vendégnek? Natalie leszegte a fejét, és nem nézett rám. – Jó napot – mondta, és előre-hátra kezdett hintázni a lábán. Amikor egyszer elöl volt éppen, kinyújtotta a karját, és egy gyűrött szalagot nyújtott felém, amire egy kis amulett volt tűzve. Amikor érte nyúltam, a

189

markomba dobta az ajándékot, elmosolyodott, és visszaszaladt a párnához. A szájába vett egy hajtincset, és szopogatni kezdte. Az Úrnő csendben állt, és a semmibe révedt. A tenyerét a nyaka alatt a mellkasára szorította. Egy bársony nyakpántra varrott ovális brossal matatott, a hüvelykjével az azon lévő arcképet simogatta. Ezután hozzám fordult, rám nézett, és elmosolyodott – a mosolya vad volt. – A húgom régen a háború istennője volt. Nem mesélte önnek? Kőrisfaággal a kezében, holló szárnyával a hajában ült a gázlóknál, figyelte, ahogy a hadseregek katonái átkelnek a folyón, és eldöntötte, hogy milyen sorrendben haljanak meg. Mindezek után hagyta, hogy tönkremenjen, hogy elsatnyuljon! Idomult a hitetlenek elképzeléseihez, ahogyan mindenki más is lealacsonyodott hozzájuk! Mindenki, de én nem. – Nem értem. Miért törődik annyit azzal, hogy mit gondolnak az emberek a Morríganről? – Egyikőnk sem állhat ellen a hitetlenségnek. Az ő gyengülő hitük mindannyiunkat elpusztíthat! – Felém fordult és a szemembe nézett, kihangsúlyozta az utolsó szót. A szeme sötét volt, vérben úszott, körülötte száradt, sárga gyulladásos genny. – A mi hatalmunk és dicsőségünk mindig is nagy volt, még akkor is, ha emiatt szörnyetegeknek tartottak minket. Ám ma már csak lekicsinyellnek! A történeteikben már csak szellemek vagyunk, vagy koboldok. Jelentéktelen lények, csínytevők, kisstílűek. Piti, rosszindulatú és gyenge teremtmények – felemelte a fejét és a szemembe nézett. – Biztosíthatom önt, Doyle úr, hogy én nem vagyok gyenge. Nem válaszoltam. Lehet, hogy most betegesnek és törékenynek tűnt, de abban a pillanatban megláttam, hogy hihetetlenül kegyetlen is. – Változunk – folytatta. – Azok megrontották a húgomat, elvették minden erejét. Mi a mondáikban, a történeteikben élünk. Mindig is azok határozták meg, hogy milyenek vagyunk. – De akkor miért marad itt? Miért nem áll tovább innen, ha itt ilyen rossz? – A város sorsa összekapcsolódott a miénkkel. Egészen korai időktől fogva segítettük ezt a város, ahol tudtuk, ők pedig minket segítettek. 190

– A segítségen a vérontást érti? Az Úrnő kihúzta magát. – Fizetség jár nekünk azért, amit értük teszünk. Mi tettük lehetővé, hogy a város fejlődjön. Mindent tőlünk kaptak. Miattunk lett ez a legszebb és legszerencsésebb városka a környéken. Cserébe ők úgy emlékeztek ránk, mint magas, büszke és félelmetes lényekre. A hitük elég volt, hogy megtartson minket. De most már nem elég. A tetők beáztak, a termőföldet lemosta az eső, rozsda mart mindent, és Gentry darabjaira hullott. Az Úrnő sápadt volt, a szeme vörösre váltott, már vérre volt szükségük, és imádatra, hogy túléljenek. Megráztam a fejem. – Gyerekeket rabol el a családjuktól, és megöli őket. Azt várja, hogy mindenki csak hátradőljön, és tétlenül nézze ezt? – Mi éppen annyira részei vagyunk ennek a városnak, mint ők. Létünk elengedhetetlen ahhoz, hogy ők úgy éljenek, ahogyan élnek. Ők pedig szeretnek ezért minket. A tüzet néztem. Megráztam a fejemet. – Ez nem igaz. Az emberek nem szeretnek bennünket, és nincs is ránk szükségük. Gyűlölnek minket. Az Úrnő felhorkant, majdnem olyan volt, mintha kuncogott volna. – Az emberek nagyon képmutatók, kedvesem. Hőzöngenek, gyűléseket rendeznek és nagy felhajtást csapnak. Tudja, hogyan lehet megmondani, hogy a hangoskodók közül ki gondolja komolyan, amit mond? – A mosolya rideg volt. Az arca olyan volt, mintha viaszból vagy porcelánból lett volna, de a szeme gonoszan csillogott. – Azok, akik komolyan beszélnek, elköltöznek. A többiek gyökeret eresztenek ebben a nyugodt kisvárosban, tördelik a kezüket és megsiratják a gyerekeiket, de eközben szépen elfogadják érte a fizetséget, és fenntartják, táplálják a várost, ahogyan mindig is tették. A szeme sötét volt. Az jutott eszembe, hogy a mosoly talán soha nem is tűnik el az arcáról. – Szóval nem azért gyilkolják a gyerekeket, mert erkölcsileg halott pszichopaták, hanem mert ezzel a közt szolgálják?

191

– A hangom keményen csengett, és ettől bátrabbnak éreztem magamat. – Ezt mindenkiért teszik, ugye? Nem azért, hogy táplálkozzanak, hanem mert a városnak szüksége van az elkeseredett szülőkre és a halott gyerekekre? Na és miért ne égessük le a templomukat is, ha már egyszer benne vagyunk?! – Igen – szólt nagyon nyugodt hangon az Úrnő. – A gyerekek vére az ő vérük, és amikor megtisztelnek azzal, hogy nekem adják, elfogadom, és visszaadok nekik abból a hatalomból, amit a vérből nyertem. Felvirágoztatom a városukat. – Kinyújtotta a kezét, és megpróbálta megérinteni az arcomat. – Fogadja ezt el, ahogyan mindenki más is elfogadta! Elhúzódtam és elfordultam, hogy ne érhessen el. – Ha úgyis kivérezteti a várost, miért kellett elpusztítani a templomot? Miért kínozza őket, ha utána úgyis a vérüket veszi? – Mert a nyomorult húgom kívül esik a fennhatóságomon, ő bármikor kiengedi az utcára a démonait, azok szabadon mutatkozhatnak, amikor akarnak. Az, hogy ilyen nagyvonalúan eltekint az óvatosságtól, most akár kívánatosnak is tűnhet, de aláássa a tekintélyünket. Így, hogy a saját tragédiájukkal lesznek elfoglalva, nem lesznek elég boldogok ahhoz, hogy megadják neki, amire szüksége van. – Szóval őt bünteti. Az Úrnő mosolygott. A szája szép és kegyetlen volt. – Én csak azt szeretném, ha újra szívélyes lenne közöttünk a viszony. De ha továbbra sem hajlik az értelmes szóra, hát nincs más választásom, mint az, hogy megbüntessem. Megmondaná ezt neki, kérem, ha legközelebb találkozik vele? Adja tudtára, hogy mindez elkerülhető lett volna. – Én nem vagyok a maga postása. A Morrígannek dolgozom, de nem az én dolgom, hogy megmondjam neki, mit csinál rosszul. Az Úrnő lehajtott fejjel mosolygott. – Ó, drága, naiv kedvesem. A Morrígan nem parancsolhat önnek. Önnek szabad akarata van, ma este például teljesen önszántából jött hozzám. A Morrígan visszatartotta volna, ha tehette volna. Ha kedve tartja, bohóckodhat nyugodtan a húgom nyomorúságos cirkuszában egy ideig, de a választás mindig az öné marad. 192

– A maga húga legalább mással is törődik, nem csak saját magával. Megmentette az életemet, úgyhogy ne beszéljen róla úgy, mintha annyira alsóbbrendű lenne! – Pedig alsóbbrendű! Nincs benne semmi büszkeség, semmi méltóság. Kiküldi a lényeit, hogy az emberek előtt ugrabugráljanak, akár a majmok, és lealacsonyítja magát a város előtt. – Ezért elhatározta, hogy örökké gyűlölni fogja? – Hazudott nekem és elárult engem! Ellopott egy gyereket a házamból, és hazavitte a szüleinek! Szembeszállt velem, és kockáztatta, hogy az emberek felfedezzenek bennünket. Majdnem elpusztította az egész várost! – Ő azt gondolta, undorító dolog egy gyereket háziállatként vagy játék babaként kezelni, és igaza is volt! Mihez kezd majd az új játékszerével? Felszúrja egy parafa lemezre és mutogatni fogja, mint a gyűjteménye többi részét, és áradozik majd, hogy milyen szép?! – Ez a kis lurkó? Semmi lényeges tervem nincsen vele kapcsolatban, ő a földbe kerül, akár a többi, ő teljességgel érdektelen számomra. – Nem kell érdekesnek lennie, hogy számítson valakinek! Neki családja van! Egy nővére! – Ahogy mondja, ő viszont már egy senki. El fog tűnni a megszenteletlen földben, napfelkelte előtt egy órával, amikor mindenlelkek napja az elfeledett szentek napjába fordul, halálát pedig a város megújításáért szenvedi el. – És önt csak ez teszi boldoggá? Megöl egy kisgyereket, aztán szépen hazamegy, és vár, míg újra elérkezik a gyilkosság ideje? Miféle élet ez? Az Úrnő felemelte a fejét, és a távolba meredt. – Régen harcosokat ajánlottak fel nekünk – Natalie-ra nézett, olyan arccal, mintha undorodna attól, hogy ilyen gyenge áldozatot kell használnia. – Most pedig szellemek és koboldok lettek belőlünk, és védtelen gyerekek gyilkolásával kell életben tartanunk magunkat. Hátrálni kezdtem tőle. A szoba tele volt üvegszemű madarakkal, halott pillangókkal és öreg, ódivatú bútorokkal. Mindent nagyon élesen láttam és érzékeltem, mintha ezen kívül semmi más nem történt volna soha az életemben. 193

Az Úrnő az asztalhoz lépett, és felemelt róla egy apró rézcsengőt. Magasan és tisztán csengett, amikor megrázta. Ezután leült az asztalhoz, és szilárd tekintettel nézett rám. – Elég hosszú ideig beszélgettünk már, uram. Köszönöm, hogy kitüntetett társaságával, és biztosítom, hogy nem vagyok rossz szándékkal ön iránt. Mindazonáltal a templom pusztulását nem tudom nem megtörténtté tenni, és nem áll módomban teljesíteni más kívánságát sem. A Mészáros majd kikíséri önt. Eszembe jutott, mit mondott a Morrígan a Mészárosról. Nagynak, erősnek és fenyegető külsejűnek képzeltem. Ez a kép gyorsan eltűnt, és a helyébe egy zavaros víz színén lebegő, eltorzított arcú, lekötözött kezű nő képe lebbent a szemem elé. – Nem – mondtam, pedig tudtam jól, hogy a szavaim semmit sem érnek. – Nem hagyom itt a kislányt. Ő még kicsi, még csak egy kisgyerek! – Nincs értelme ellenkezni – válaszolt az Úrnő. – Önszántamból nem fogom odaadni önnek a lányt, a Mészáros ellen pedig semmi esélye sincsen. Egyikünknek sem. Azon gondolkodtam, mit tenne a helyemben egy bátor ember. Mit tenne Tate? De egyedül voltam a föld alatt, szemben egy olyan nővel, aki egy egész tavat kiürített, a vizet pedig a húga nappalijába öntötte, amikor bosszút állni támadt kedve. Aki végtelen esőt szabadított a városra, és felgyújtotta a templomot. Vele szemben nem tehettem semmit sem. Amikor kinyílt az ajtó, Natalie összerezzent, a kalitkájába kapaszkodott, és az Úrnő lábához simult félelmében. Az ajtóban a Mészáros állt. Sovány volt és magas, még az Úrnőnél is magasabb. Akár a testvére is lehetett volna: ugyanolyan sötét haja és vizenyős, beteg szeme volt. Az egész megjelenése nagyon ismerősnek tűnt, de csak halványan. A fekete, hosszú kabátja, a vékony, színtelen ajka, a kiálló pofacsontja, mintha álmomban már láttam volna. Üdvözlésképpen a homlokához emelte az ujját, pedig nem is volt rajta kalap.

194

Ekkor eszembe jutott, milyen volt kicsinek lenni, éppen akkorának, hogy elfértem a fél karjában, ő mászott be a hálószobába, vitte el a kisgyermeket a bölcsőből és hagyott ott helyette engem, ő volt az egyetlen emlékem a Gentry előtti életemből. Az Úrnő felemelkedett a székéről, és széles utat nyitott neki. A Mészáros szúrós, szűk szemmel nézte, ahogyan a nő meghátrál előle. Amikor megszólalt, az Úrnő nem nézett a Mészárosra. – Kísérje ki, kérem, az urat! A Mészáros elvigyorodott – furcsa, üres vigyor volt –, és meghajolt előttem. Ekkor megéreztem a bőréből áradó szagot: mérgező volt, bűzlött a vastól. Éreztem, hogy kalapál a szívem – nem csak a mellkasomban, de a karomban, a lábamban és a torkomban is. Az Úrnő eltakarta az arcát. Meg kellett kérdeznem, nem is annyira kíváncsiságból, mint béna zavartságomban. – Ön micsoda? Az Úrnő rám nézett a zsebkendője csipkés széle felett. – Egy szadista és mazochista. Hatalmas kínokat visel el azért, hogy másokat is láthasson szenvedni. A Mészáros nem tűnt úgy, mint aki nagyon szenved. A szeme karikás és véres volt, de a mozgása fürge. – Gyere velem! – szólt érdes, suttogó hangon, és megfogta a karomat. Miközben kifelé vonszolt, hátrapillantottam. Tate húgát láttam utoljára, ahogy visszamászik a párnájára, és magához öleli a kalitkát. Ekkor az agyamat elborította a köd, és megtántorodtam. A Mészáros keményen tartott, az ujjait a karomba mélyesztette. Az arca udvarias volt, mint egy lakájé egy filmben, amiben az emberek hintókon közlekedtek, de a hangja mély volt és durva. Mintha valaki másé lett volna. – Nyugi – mondta. – Nincs semmi bajod. Kifelé vezetett végig az alagúton, és a karomat egy pillanatra sem engedte el. – Mondd már el nekem, testvér, milyen az idő odakint? Mintha eső szagát éreztem volna.

195

Nem válaszoltam, ezért megrángatta a karomat, megszorította a könyökömet, és így cipelt tovább kifelé. A háta mögött lobogott a kabátja. – El ne ájulj már itt nekem, mert akkor vissza kell pofoznom beléd a lelket! Talán azt hiszed, engem nem érdekel, mi folyik odafent, de istenemre mondom, én szeretem ezt a várost. Az Úrnő visszavágyik a régi időkbe, de én mondom neked, egy kis falu vagy törzs sem látott minket soha olyan szívesen, mint ezek itt! – Én arra összpontosítottam, hogy egyik lábamat tegyem a másik után, és ne vágódjak el. Fel sem néztem a földről. – Hadd mondjak el neked egy történetet magunkról és azokról, akik itt élnek a fejünk felett. Szörnyű, ínséges idők voltak, és az emberek hozzánk fordultak megváltásért. Testvér, több vért egyetlen domb sem kapott még, mint mi egy év alatt! Báránykát csapoltunk az összes ősi ünnepre, Imbolc, Beltane és Lammas napján, meg az összes többi szent napon – elvigyorodott, látszott a kis, egyenes fogsora, de az ínye gyulladtnak tűnt. – Nagyon sok szent napunk van ám, testvér! – A válság idején – jegyeztem meg hangosan. A hangom zilált, mély volt. – A micsoda? – A nagy gazdasági válság idején. Akkor vettétek el azt a sok vért. Elvittétek a gyerekeiket, és ők Cellán Cauryt okolták az egészért. Felakasztották a Heath utca végén. A Mészáros megállt és szembefordult velem. A szája széles vigyorra húzódott, ami az egész arcát betöltötte. – Hát Caury is vitte el a gyerekeket! Bizony, hogy ő. Abban nem volt hiba. A bűz, ami belőle áradt, piszkos és tömény volt, mint a rozsdálló vas és alvadt vér szaga. Kirántottam a karom a kezéből, és a mintás tapétának dőltem. – Miről beszélsz? Caury nem rabolt gyerekeket! Ő csak normális életet akart élni! A Mészáros felnevetett. – Hát persze! Persze, hogy békés és idilli életre vágyott, hogy vezethesse a kis üzletét és nézhesse a csillagokat azzal a lánnyal. Csak még valami más is kellett neki. És mi megkapjuk, amit akarunk. 196

Most először néztem egyenesen a Mészárosra. Igazán jól megnéztem. Szabályos arca, vékony, egyenes orra, hegyes álla és állkapcsa volt, de a szeme körül feszülő bőr miatt kiüresedettnek és sivárnak tűnt. A rothadó lányok kivételével a földalatti lények egészségesnek tűntek. Furcsák voltak és néha csúnyák, de az arcuk sérülésmentes, és a tekintetük tiszta. A Mészáros viszont ragályos betegnek tűnt. Gyorsan, felületesen kapkodtam a levegőt. A szemem előtt kezdett beszűkülni a tér, és nem tudtam ez ellen tenni semmit. Megragadta a karomat, és erősen megrázott. – Maradj velem, testvér! Már mindjárt az ajtóhoz érünk. – Hogy vettétek rá, hogy... megadja nektek, amit akartok? – Cauryt? Az egyszerű volt. Volt neki az az édes kis istenfélő barátnője, aki vasárnaponként a templomban zongorázott, és nem bánta, hogy Caury olyan furcsa. A fickó az elején talán nem esengett, hogy elvégezhesse nekünk a munkát, de a végén már nagyon készséges volt. – A Mészáros hangja hirtelen élénk, lelkes lett. – Mire végeztem vele, a kis ringyóból feleannyi maradt, mint amikor elkezdtem, és Caury bármit megtett volna nekünk, csak hogy ne vágjam le a lány több ujját. Hullámokban tört rám a rosszullét. – Úgy hallottam, végül nem te ölted meg Cauryt. A seriff és a helyettesei lincselték meg több másik emberrel együtt. A Mészáros megrázta a fejét. – Bizony, hogy mi öltük meg. Abban nem volt hiba. A városiak támadtak rá, de mi öltük meg. Azok csak elvonszolták a kivégzőhelyre. Talán nem is tudták, hogy miért, de jó helyre vitték. Megbotozták az utcán, mint egy kutyát, de annyi erő még maradt benne, hogy kiáltozzon. – Megöltél valakit a sajátjaid közül! Rángatott maga után, végig a csicsás tapétás alagutakon. Befordultunk egy sarkon, és a sima padlós, falambériás előtérbe értünk. A szemem előtt elmosódott és forgott minden. A Mészáros kinyitotta az ajtót, és kitárta. – Akkor menj hát a kis barátaidhoz!

197

Az ajtón túlról megéreztem a halott falevelek és a friss levegő illatát. Ki akartam menni, ki a parkba, ahol szabadon lélegezhetek. De Tate húga ott volt, egy asztal cikornyás lábához kötözve. Szembefordultam a Mészárossal. – És mi van, ha nem megyek? Az ajtó mellett állt, szikáran és egyenes tartással, mint ahogyan a királyi udvarokban illik, de a szája vékony volt és az orcája alatti lila foltok miatt az arca olyan volt, mint egy halálfej. – Márpedig mész, mert én azt mondom neked, hogy menj! Ha meg nem, felőlem mehetsz a pokolra. Lehet, hogy jó vagy és nemes és tiszta, testvér, de nem az én testvérem vagy. Megütött a két vállam között, és kilökött a város és a külvilág felé. Kiestem a szitáló esőbe. Négykézláb értem földet, éreztem a csúszós és hideg faleveleket az ujjaim között. Mögöttem az ajtó becsapódott és beleolvadt a sötétbe. Talpra álltam, köhögtem és levegőért kapkodtam. Elindultam a parkon át, de a Carver utca sarkán megálltam. Álltam az utcai lámparemegő fényében, és a medált néztem, amit Natalie-tól kaptam. A szalag ragacsos volt és rojtos, a medál rajta pedig nem volt más, mint egy cipzár maci alakú húzókája. Átvágtam a gyepen a magányos piknikasztalhoz, aminél Roswell-lel ültünk előző este, és leroskadtam a padra gondolkodni. Kimerült voltam. A tüdőm sajgott, a ruháim füstszagúak voltak, az apám temploma megsemmisült, Tate húga pedig még élt ugyan, de már nem sokáig. Azt kívántam, bárcsak láthatatlanná válnék. Le akartam feküdni a földre és elsüllyedni benne. Így nem kellett volna éreznem és gondolkodnom. Bele akartam olvadni a földbe, a gyökerekbe és a fűbe. Semmivé akartam válni. A telefonom rezegni kezdett. Előkotortam, hogy megnézzem, ki hív. Emma volt, és én tudtam, hogy fel kellene vennem, el kellene mondanom neki, hogy hol vagyok, és hogy nincs semmi bajom, de képtelen voltam beszélgetni vele. Csak bámultam a telefonomat, a kijelzőn villogó nevet, aztán kinyomtam.

198

ÁLDOTT HUSZONÖTÖDIK fejezet

Remegve ébredtem. Kitekeredve feküdtem a piknikasztal melletti padon, a nyakam valószínűtlenül sajgott, a lábujjaim elzsibbadtak. Reggel hat óra volt. Kilenc nem fogadott hívásom volt Emmától és kettő Roswelltől. A suli aznap nem tűnt igazán fontosnak. A kezem és a lábam átfagyott, haza kellett mennem, hogy lezuhanyozzak és aludjak egyet az ágyamban. A napfény azonban ráébresztett, hogy először Tate-tel kell beszélnem, ezért kerülő úton, a Welsh utcán indultam el hazafelé, hogy útba ejtsem a házukat. Tate a garázsban volt, az ajtó nyitva állt. Ebből arra következtettem, hogy vagy valami őrültséget tervez, vagy, és ez volt a valószínűbb, valaki értesítette a suli igazgatóját arról, hogy tegnap szétrúgta Alice seggét. Felfüggesztés járt azért, ha valaki a suli területén bunyózott. A Buick motorházteteje fel volt nyitva, Tate alatta matatott valamit. Amikor beléptem, beütötte a fejét a motorháztető aljába, és elejtett egy csavarkulcsot. A szerszám csörömpölve megpattant a betonon, és a kocsi alá csúszott. Mérgében belerúgott a lökhárítóba, majd felszisszent, és fél lábon hátrébb ugrott. – Tate – szóltam, de nem mondtam semmit többet. A hangom érdes és fáradt volt. Megfordult, elmosolyodott, de a mosoly gyorsan eltűnt az arcáról. – Mi a baj? Mit csinálsz te itt? Megráztam a fejem, megfogtam a kabátja szárát és elhúztam a kocsitól, a gyenge napfénybe. – Tate, tudod, mi ez? 199

– Hé – nyúlt a cipzárdarab után. – Hol szerezted ezt? Reméltem, hogy leolvassa a választ az arcomról, hogy ne kelljen hiányosan elmagyaráznom, hogy ne legyen szükség szavakra, de ő rémült tekintettel csak nézett rám. – Mackie, hol szerezted ezt? Találtad valahol? Hol a pokolban találtad? – Kikapta a kezemből és a szemem elé tartotta. – Látod ezt? Látod ezt a műanyag figurát a kezemben? Meg kell mondanod nekem, hogy hol szerezted! Lenéztem rá. Az igazság szörnyű volt, és nekem nem voltak szavaim arra, hogy elmondjam, mi vagyok, és mi történik a városunk alatt. – Onnan van, ahonnan gondolod, hogy szereztem. A medált nézte, és én láttam az arcán, hogy megváltozik benne valami. Láttam, ahogy valami darabokra hullik, és gyorsan össze is áll újra a lelkében. – Te láttad őt. A szám teljesen kiszáradt. – A föld alatt – válaszoltam. Tate rám meredt. – De te láttad őt. Most is életben van, te láttad, és nem csináltál semmit, nem hoztad vissza! Megráztam a fejem. Tanácstalan voltam, és szégyelltem magamat. – Nem tudtam, Tate. Ezek annyira hozzászoktak ahhoz, hogy megtehetik ezt, és soha senki nem áll az útjukba, senki sem állítja meg őket. Én sem tudom, hogyan! – Akkor találj ki valamit! Az anyámra gondoltam, a mindig fura, zárkózott, rideg és szomorú anyámra. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Igen, a rohadt életbe, biztos vagyok benne! Ő a húgom! – Tate ordított, az öklével a motorháztetőre csapott. – Mi a fenéért ne tennék meg mindent, hogy visszaszerezzem a húgomat?! Nem tudtam, hogyan magyarázhattam volna el neki, milyen volt az élet nálunk. Hogy az anyámat még mindig büntetik, csak azért, mert életben maradt. Hogy ezek tizenöt évet vártak arra, hogy bosszút

200

álljanak, mert számukra tizenöt év annyi, mint két másodperc, és ők soha, semmit nem bocsátanak meg. – Fel fogja dúlni a családod életét. Tate vett egy mély levegőt, és a kezem után kapott. Nem úgy fogta meg, mint egy barátnő, hanem ahogy egy fuldokló kap rémülten bármi után. – Mackie, az én családom már így is annyira fel van dúlva, el nem tudom képzelni, mit tehetne akárki is, hogy ezen még rontson – szorította az ujjaimat és a szemembe nézett. Minden acélszagú volt körülöttünk. – Csak mondd meg, mit csináljak! Megráztam a fejem. Tate még soha, senkitől nem kérdezte meg, hogy mit csináljon. És én sem tudtam a választ, nem volt semmilyen csodaszerem, ami megoldott volna mindent. Nem tudtam, mit lehetne tenni olyasvalami ellen, ami egyszerűen csak megtörtént, mindig, már évek, talán évszázadok óta. Tate tekintete hideg volt és csillogott. De nem könnyek szikráztak a szemében. Kegyetlenül nézett rám, és ő nem az a fajta lány volt, aki bármiért is könyörögne. – Kell, hogy legyen valami, amit tehetek, mert én nem fogok ölbe tett kézzel várni! Két kézzel fogtam meg a kezét, a csuklóját szorítottam, hogy lefogjam. Biztosan sokáig kellett puhítaniuk Kellan Cauryt, amíg meggyőzték. De a Mészáros végül megtalálta a módját. Egy csomó mindenre rá lehet venni az embert, ha nekiállsz levagdosni a barátnője ujjait. – Maradj a házban! – mondtam neki, szorosan tartva a csuklóját. A tekintet, amit felém lőtt, szörnyű volt. – Az ki van zárva! A húgomról beszélsz! Nem fogok otthon ülni, mint egy jó kislány, és várni, amíg méltóztatsz eldönteni, csinálsz-e valamit vagy sem. Olyan bátor volt, és olyan vakmerő! Nem hazudtam, amikor azt mondtam neki: – Figyu, ez van és kész. Most nem tehetsz a húgodért semmit. Te nem tudod megmenteni. Menj be a házba, és zárkózz be! Én pedig ki fogok találni valamit. 201

Azután gyorsan megcsókoltam, és kiugrottam a garázsból, mielőtt még láthattam volna az arckifejezését. Egészen biztos voltam benne, hogy utánam fog jönni, de nem tette. Amikor már másfél saroknyit megtettem anélkül, hogy ő illetlenségeket kiabált volna utánam és végigkergetett volna az utcán, remélni kezdtem, hogy talán most az egyszer hallgatni fog rám. Hazaindultam. Az úton felmértem a lehetőségeimet. A helyzet nem volt valami biztató. A Morrígan utálta ugyan a nővérét, de biztosan nem segített volna nekem megmenteni Natalie-t, mert az ő értékítélete szerint a véráldozati célú gyerekrablás nem tartozott az elítélendő tettek közé. De az is lehet, hogy csak félt a nővérétől, ahogyan mindenki más is. Rettegett attól, mi történik, ha az Úrnő olyasvalamin kap valakit, ami nem tetszik neki. Nem találtam megoldást, nem volt tervem sem. Volt egy fél üveg erősítőszerem és egy hámozó késem. A dolgok nagy rendszerében egyik sem számított túl nagy segítségnek. A Concord és a Wicker sarkán megálltam és a házunkat néztem, mintha ez a : Találd meg az öt apró hibát! Fajta játék lenne. Az előkert nem volt rendben. Túl sok hiba volt a képen. Az állólétra kint volt a kertben, de eldőlt, és most egy nagy A betű formában hevert a gyepen. A kerti ösvényen hosszú koszcsíkok éktelenkedtek. A füvet helyenként csúnyán letaposta valaki. Az ereszcsatornát eldugították a levelek és ágak, az esővíz folyamatos sugárban folyt le a bejárati lépcsőre. Benyitottam az ajtón, de mindkét zár zárva volt. Kutatnom kellett egy ideig a virágágyásban a pótkulcs után. Az ágyás szegélyét letaposta valaki, és letört tulipánbimbók barnultak a járdán. A verandán egy töklámpa feküdt összezúzva a padlón. A vak szemek rám meredtek, a gyertya lyukat pörkölt a tökkupacba. Amikor beléptem az előszobába, rögtön feltűnt, milyen kihalt a ház. Az apám valószínűleg a rendőrőrsön volt, vagy talán Jenna családjának segített a temetési előkészületekben. Biztosan az embereket nyugtatta és úrrá lett a káoszon. Az anyám reggeli műszakban volt a kórházban, de Emmának dél előtt nem voltak órái. A táskája az ajtó mögött, a fogason lógott. Vártam egy kicsit, majd a nevét kiáltottam.

202

Nem válaszolt. A kabátja az előszobaszekrény melletti padon hevert. Egy lámpa sem égett a házban. Lassan, a fal mellett indultam el befelé. A konyha üres volt, de az a furcsa érzésem támadt, mintha mégsem lennék egyedül. Sokáig hallgatóztam, amíg meghallottam. Nem sírás volt, csak hangtalan szipogás. Aztán megint csend. – Emma? Felkapcsoltam a lámpát, és letérdeltem a földre. A nővérem ott kuporgott az asztal alatt. Az összes fém evőeszközünket kirakta, körben, maga köré, és ott ült a közepén, szorosan összefűzött karral. A fél arcán zúzódás nyoma látszott. – Emma, mi történt? Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki belőle. Csak meredt rám, és a fejét rázta. Kinyújtottam felé a karomat, de amint a fémgyűrű fölé ért, fájdalom hasított belém. Hátrarúgtam magam, és lehuppantam a padlóra. Forgott velem a konyha. Becsuktam a szemem. – Emma, el kell tenned ezt innen. Újra megrázta a fejét, gyorsan, konokul. A kezemre húztam a pulcsimat, és félresöpörtem az útból az evőeszközöket, majd benyúltam érte, és kihúztam az asztal alól, végig a linóleumon, ki a fényre. A ruhája és a haja tele volt elszáradt levelekkel, a pólója sáros volt, és mindkét karján, a könyöke felett körkörös égésnyomok voltak. Szörnyű mintában tekeredtek felfelé és lassan, sárgán és átlátszóan váladékoztak. Amikor egy sebet megérintettem, Emma felszisszent. Az égés körül nyirkos volt a bőre. Nem értem hozzá még egyszer. A vállára tettem a kezem. – Bejöttek a házba? – Nem – suttogta. – Kint voltak, a kertben. A létrán álltam, takarítottam az ereszt. Mert eldugult, ők meg... ők nevettek. – Hogy néztek ki? Olyanok voltak, mint én? Fájdalmas arccal megrázta a fejét. – Nem, nem olyanok, mint te. Ezek... – hirtelen, sípolva kapott levegő után. – Ezek rondák voltak. Észrevettem, hogy szorítom a vállát. Lazítottam a kezemen. – Milyen rondák? 203

– Csontosak és fehérek és... rohadtak – hirtelen a mellkasomba fúrta az arcát és a pulcsimba szipogva mondta: – Ezek halottak voltak, Mackie! Fájdalom hasított a mellkasomba. – Au! Tedd ezt le! Úgy nézett a kezében lévő késre, mintha meglepődött volna, hogy ott van. Elhajította. A kés pörögni kezdett a földön. Amikor megállt, a hegye a hűtő felé mutatott. Emma vett egy mély levegőt. – Bejöttek a fűre, és körülállták a létrát. Megkérdezték, nem akaroke velük menni. Azt mondták, egy szanatóriumban dolgoznak, és éppen olyan munkatársat keresnek, mint én vagyok. – Aztán mi történt? – A pulcsijáról söprögettem a füvet, és kiszedtem a hajából a leveleket. – Mit csináltak a karoddal? – Lelöktek a létráról. Körmeik voltak, hosszú körmeik... Aztán... – felemelte a karját, és nem fejezte be a mondatot. – Hogy menekültél meg tőlük? Elmosolyodott. Életemben nem láttam még ilyen gúnyos mosolyt. – Elmondtam a huszonharmadik zsoltárt. – Egy bibliai idézettel kergetted el őket? – Olvastam valahol, Mackie. – Azt akarod mondani, hogy van egy könyved, amelyikben le van írva, hogy ha egy csapat rothadó lány megjelenik a kertedben és elkezd graffitit égetni a karodra, csak mondj el néhány zsoltárt, és attól majd elmennek? – Élőhalottak, Mackie – mondta, fejét a vállam gödrébe fúrva. – Ha valaki visszatér a halálból, azt élőhalottnak nevezzük. Még megperzselt karral is tudálékoskodott. Vizes haja teljesen átáztatta a pulcsimat. Szorosan megölelt, majd felemelte a fejét. A karján nyers, váladékozó sebek voltak. Távol tartotta a testétől, mintha nem akarná kimutatni, mennyire fájnak. – Ez... csak nem tudtam, mit csináljak.

204

– Emma, sajnálom. Megyek, hozok neked jódot vagy peroxidot, vagy valami más fertőtlenítőt. Rendbe hozlak. Csak mondd meg, mit csináljak! – Semmi baj – mondta. Víz csepegett az arca két oldalán. – Jól vagyok. Be sem jöttek a házba. És ez sem olyan rossz, mint amilyennek kinéz. Nagyon fájt, de most már jobb, már alig érzem. Újra a karjára néztem, majd eltoltam magamtól Emmát, és a kezére meredtem. – Emma, fázol? – Kicsit. Nem nagyon – ő is lenézett a kezére. Mindkettő világoskék volt, és ahogy néztük, egyre kékebb lett. Az erek sötéten kidagadtak, a körmei vértelen szürkék voltak. – Elvitték a munkakesztyűmet – mondta halk, remegő hangon. – Náluk van a kesztyűm! Felálltam. – Oké, gyújts fel minden lámpát, és zárd be az ajtókat. Én nemsokára visszajövök. Utánam nyúlt, el akarta kapni a kabátom szárát, de az ujjai megbicsaklottak, és ügyetlenül kapálóztak a kabátomon, mintha nem tudná őket irányítani. – Várj! Hová mész? – Visszaszerzem a kesztyűdet.

205

AZ ÁR HUSZONHATODIK fejezet

A salakhányó alatt a Zűrzavar Háza nyirkos volt az esőtől. Az előcsarnok mindkét oldalán begyújtották a kandallókat, melegebb volt, mint szokott. A kék, rothadó lányok csoportja az egyik kandalló mellett állt. Janice tálcáin, az üvegeivel ügyködtek, viaszt csorgattak a fiolák tetejére, és címkéket ragasztottak rájuk. Egyfajta gyártósorban dolgoztak, egymásnak adogatták sorban az üvegcséket, és közben fojtott hangon beszélgettek. A Morrígan az asztala mögött ült, és egy tollakból meg koszos fonálból készült babával játszott. Megkerültem az asztalt, és megálltam felette. – Szervusz, kivetett! – mondta, és fel sem nézett rám. – Azért jöttél, hogy elmondd, mennyire sajnálod, hogy a nővéremhez rohantál könyörögni? – Nem, azért jöttem, hogy elmondjam: rohadt nagy hibát követtél el. És ne nevezz így! – Na és mit szeretnél, hogyan nevezzelek? Talált gyerek? Elcserélt? Valaki más ágyában hagyott gyerek? – eldobta a babáját, és felnézett rám. A kis fogai tűhegyekként csillogtak a kandalló tüzének fényében. – Én gyógyszereket adtam neked és gondoztalak, amikor beteg voltál. Az én segítségem nélkül már halott lennél. És te mégis semmibe veszel engem, és megalázol a nővérem kedvéért? – Rendben, beszéltem a nővéreddel. Oké, szörnyű vagyok. Most már mondd meg az avasodó ribancaidnak, hogy adják vissza a nővérem kesztyűjét! A Morrígan a terem másik vége felé biccentett. – Mondd meg nekik te magad! 206

A lányok egy csapatban ültek a földön, susogtak és hangtalanul nevetgéltek. Az egyikőjük, egy sovány, rongyos hajú lány kezén, akinek a karját mély, rongyos sebek csúfították el, ott volt a rózsaszín, bőr kerti kesztyű. Átvágtam az előcsarnokon, és megálltam felettük. A tűzhöz közel még jobban bűzlöttek a kosztól és az avas, rothadó hús szagától. A lobogó tűz fényénél úgy tűnt, a bőrük alatt zöld a húsuk. – Segíthetünk? – kérdezte az, amelyiknek a kezén a kesztyű volt. Puhán és nedvedzőn rám mosolygott, kilátszottak a fekete fogai és a rothadó ínye. – Igen. Add ide azokat! – Miket? – Add ide a nővérem kesztyűjét! Nincs időm szarozni itt veletek. A mellette ülő lány odahajolt hozzá, és rám vigyorogva megbökte őt a könyökével. Egy parázsló bot és egy darab olvadó viasz volt a kezében. A nyelve kék volt, a szájában apró, fehér férgek nyüzsögtek. – És hogy viszonzod a kedvességét? – kérdezte. – Csókold meg – szólalt meg a lány, akivel a halloween partin találkoztam. A többiek felnevettek, és a szájuk elé kapták a kezüket. – Igen, csókold meg, csókold meg, és mi elengedjük a testvéred kezét. A kesztyűs felállt, és közelebb lépett hozzám. – Csak egyszer – a hangja finomabb volt, mint a társaié, majdnem szomorú. – Egyszer csókolj meg, és visszaadom a kesztyűt. Lenéztem rá. A szeme valamikor zöld lehetett, de most fakó és szürke volt. – Nem kell szenvedélyesen – mondta. – Nem kell úgy tenned, mintha komolyan gondolnád. Csak egyszer add meg nekem az esélyt, hogy azt képzeljem, nem tartasz visszataszítónak. A többi lány mohón nézett, de a kesztyűs csak hűvös volt. ö nem nevetett. Felé hajoltam és megpusziltam az arcát, közel a szája szegletéhez. A szag rossz volt. Mint a rohadó talajvíz, de ezalatt halványan éreztem a

207

tömjén és a temetési virágok illatát. A szomorúság illatát, mert soha nem halhat meg igazán. Úgy maradtam, szám az arcán, még az után is, hogy megadtam neki, amit kért. Az egyetlen dolgot, amire vágyott. Azt akartam, hogy ez számítson, mert sajnáltam őt, amiért halott volt, én viszont még éltem. Amikor végül felegyenesedtem és hátraléptem, a földön a lányok izgatottan sugdolóztak, de a kesztyűs csak vágyódva nézett rám. – Ez jó volt – súgta, és kinyújtotta felém a karját. Megfogtam a kesztyűt az egyik ujjbegyénél és lehúztam a kezéről. Alatta a keze egészséges rózsaszín volt, de még a tűz gyenge fényénél is láttam, milyen gyorsan eltűnik a szín. A meleg árnyalat kifakult, a körmei visszaváltoztak zúzott fekete színűre. Felsóhajtott és rám mosolygott. A mosolytól felrepedt az ajka. Begyűrtem a kesztyűt a kabátom zsebébe, és visszamentem az asztalhoz, ahol a Morrígan játszott a babájával, táncoltatta a padlón. Az orromban még mindig éreztem a halott lány bőrének szagát, ezt a kísérteties gőzt, ami körém tapadt és lebegett utánam. A Morrígan halkan dudorászott, és ettől ingerem támadt belerúgni. – Miért hagytad, hogy ezt tegyék Emmával? Azt hittem, megegyeztünk, hogy békén hagyjátok, ha nektek dolgozom! Azt hittem, ő és Janice barátnők! A Morrígan felnézett rám. – Te a nővéremet választottad. Szaladtál hozzá az első adandó alkalommal, ö mindent elkövetett, hogy megtörje a várost, te pedig behódoltál neki! – A babáját az asztal lábához csapta. A fej üresen koppant a fán. – Az emberek nem fordulnak szívesen felénk, ha szomorúak. Túlságosan is lefoglalja őket a saját szenvedésük, a saját tragédiáik, és akkor nem szeretnek bennünket. – Nézd, te kezdted ezt az egészet, amikor visszaloptad az anyámat. A Morrígan maga alá húzta a lábát, és szorosan magához ölelte a babáját. – És nézd, mi lett belőle! A város beteg. Évről évre egyre rosszabb állapotban van, az épületek omladoznak. Isten háza porrá lett, és most még a vasúti sínek és a híd pillérei is rozsdásodnak. Kifújtam a levegőt, és elővettem a cipzár húzókáját. 208

– Meg fognak ölni egy kislányt. Nem egy királyt vagy egy harcost. Ez csak egy gyerek, olyan, mint te. A Morrígan elvette a műanyag macit, és megfordította a tenyerében. Aztán rám nézett. Hegyes fogai csillogtak. – Nem, nem olyan, mint én. Én elég szívós vagyok, ő azonban gyorsan ki fog vérezni. Amikor végre meg tudtam szólalni, a hangom száraz volt. – Mi a bajod? Eldobta a babáját, és felállt, kezében a cipzárhúzókával. – Azokat választod, és nem minket. Minden egyes alkalommal melléjük állsz. – És ez így is marad. Ez nem arról szól, hogy ki kivel van! Az Úrnőnek teljesen elment az esze, és te tudod, hogyan lehetne megállítani. Mondd el, hogyan lophatom vissza Natalie-t! Úgy tűnt, a Morrígan megfontolta a kérdésemet, végül sunyin rám pillantott. – A halott az halott – mondta. – De a nővérem maga is eléggé kihűlt már. Néha nem látja meg a különbséget. – Oké, de ez mit jelent? – Csak annyit, hogy mindig vannak tartalék gyerekek, akik kölcsönvett ágyakban haltak meg, akiket kölcsönvett ruhákban temettek el, és akik várják, hogy valaki használja őket. Szélesen vigyorgott, és nem tudtam megmondani, hogy a mosolya azért volt gonosz, mert ő maga is az volt, vagy csak ilyen volt a mosolya. – Nem – ráztam meg a fejem. – Te nem gyerekekről beszélsz, hanem holttestekről. Te sírrablásról beszélsz. – Hívd, aminek akarod! Te kérdezted, én hogyan csináltam, én pedig elmondtam neked. Hosszú éjszaka volt, és a halott testekkel teli szobájában az élő testet kicseréltem még egy halott testre. Több óra telt el, amíg észrevette. Amíg rájött, hogy az áldozat eltűnt, és a szoba sarkában csendesen ücsörgő kislány a mi gyerekeink közül való. Mély levegőt vettem, mert a gyomrom kicsit felkavarodott. – Mondd el, hogyan csináltad! Hogy hitetted el az Úrnővel, hogy a holttest az igazi? 209

A Morrígan a fejét csóválva nevetett. – De hiszen igazi volt, kedvesem! – Oké, akkor hogyan hitetted el vele, hogyan cseréltél ki egy élő kislányt egy olyanra, amelyik már nem élt? Az ujjai között pergette a cipzárt, halkan dúdolt és ringatta magát. – A mi gyermekeink is oszlanak, de nem olyan gyorsan, mint az embereké. A halott elcseréltek nyughatatlanok. A kék lányok a kandallónál sugdolóztak és nevetgéltek, miközben egymás törékeny haját fésülték. Az, amelyiket megcsókoltam, a válla felett rám pillantott. Egyetlenegyszer. Azután elkapta a fejét, és lesütötte a szemét. A Morrígan felállt, az egyik kezében az ócska babával, a másikban a cipzárhúzókával. Úgy festett, mint egy furcsa, ódivatú kislány, de a fogai embertelenek voltak, a szeme pedig sötét. – Nem vagyok a gondviselőd, és nem tartozom neked semmivel. Ezek után már nem. Ha úgy döntesz, hogy szembeszegülsz vele, az a te dolgod, de tisztában kell lenned a tetted következményeivel. Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, milyen árat fizet a tetteiért. – Mi lesz ennek az ára? A földre hajította a babát, ami széttárt, furcsa szögben szerteszét álló lábbal és kézzel terült el a padlón. – Ha a ma hajnali kalandod után még mindig nem tudod, én biztosan nem fogom neked elmondani. Rám mosolygott, és elém tartotta a műanyag macit. Egy kis idő múlva elvettem tőle.

210

A HALOTTAK FELTÁMASZTÁSA HUSZONHETEDIK fejezet

Megkönnyebbültem, amikor beléptem az ajtón a szitáló esőből és ködből, és megláttam apám fekete kabátját a fogason. A konyhában ült, háttal az ajtónak. A tűzhelyen egy teáskannában víz forrt, az asztalon csészék álltak, de Emma nem volt vele, nekem pedig nem volt elég bátorságom, hogy bemenjek hozzá, és megkérdezzem tőle, hogy van. A válla túlságosan reménytelenül lógott. A fejét lehajtotta, mintha imádkozna. Imádkozna vagy sírna – én egyikkel sem tudtam volna mit kezdeni. Levettem a cipőmet, és felmentem az emeletre. Emma szobája terítve volt könyvekkel és vékony műanyag tálcákkal, amiken csírázó és dugványozott növények sorakoztak. A polcai a plafonig értek, a falait beborították a felragasztott képeslapok és a magazinokból kivágott, melegházakat vagy kerteket ábrázoló képek. Emma az ágyán ült, karját keresztezve maga előtt, a kezével a saját vállát markolta. Egészen kicsinek látszott. A keze újra egészséges színű volt, a karján lévő sebeket bekötötte. Bizalmatlanul nézett fel. – Szia. Nem volt erőm visszaköszönni neki. Meg akartam kérdezni, miért nincs odalent apával. A keze már meleg és élettel teli volt, a kék lányok támadása nem lehetett ok arra, hogy külön szobában kuksoljanak. A füst szaga még mindig belepett mindent. Beleette magát a ruhámba és a hajamba. Emma tegnapi farmerja összegyűrve hevert a földön, éreztem rajta a tető és az égett rézhuzalozás fekete, kátrányos szagát. Emma mereven ült az ágya fejtámlájánál, magát átkarolva. – Miért tették ezt velem? 211

– Mert én felbosszantottam valakit. – Valami fontos dolog volt? – a fejét elfordította, hogy ne láthassam az arcát. Kifelé nézett az ablakon. Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Akkor azt hittem, hogy igen, de ugyan mit értem el az egésszel?! – Visszaszereztem a kesztyűdet – mondtam, előhúztam, és Emma elé dobtam az ágyra. Aztán csak feküdt ott, koszos rózsaszínűén. Emma felemelte, és kis idő múlva fel is húzta. Leültem mellé, és végignéztem a felforduláson. Az asztalán és a földön nyitott könyvek hevertek, némelyik oldal megjelölve színes gemkapcsokkal és öntapadós oldaljelölőkkel. Kémiai és néprajzi kötetek, meg egy szamárfüles, puhaborítós könyv, Tam Lin balladája. Emma mellém csusszant, és a fejét a vállamra hajtotta. – Mi történik, Mackie? Alig suttogott, és szomorú volt a hangja, mintha előre tudná, hogy a válasz nem lehet jó. A fejére tettem az állam. – Ugyanaz, ami mindig is történik. Emma bólintott, és én elgondolkodtam, vajon tudta-e, mi az, ami mindig történik, vagy ez csak része volt Gentry furcsaságainak: mindig tudtad, hogy valami történik, de azt sosem, hogy mi az. – Tudom, mi baja anyának – mondtam. – Az, hogy egy gránitdarab van a szíve helyén? – Valahogy úgy. Azt tudod, hogy én valahonnan máshonnan kerültem ide? Hát nála ez fordítva volt. öt elvitték oda, aztán visszahozták, és az óta nem tud újra normális lenni. Emma a rózsaszín kesztyűjét nézte. – Biztos vagy ebben? – kérdezte. Bólintottam. Hirtelen nekem dőlt, a fejét leejtette a vállamra. így ültünk ott, egymásnak támaszkodva. Odakint az ég sötét és nehéz volt. Az eső az ablakot verte, lecsorgott rajta, és tükrözte az utca sárga és piros fényeit. – Most valami szörnyűséget kell csinálnunk – szólaltam meg. – Ki kell ásnunk... – Megtorpantam. – Van az a valami, amit elcseréltek Tate húgára. Azt ki kell ásnunk. Emma felegyenesedett. 212

– Miről beszélsz? Nem akartam ezt a beszélgetést folytatni. Nagyon súlyos dolog megszentségteleníteni egy sírt, de tudtam, hogy nincs más választásom. Még ha én félre is álltam volna, és hagytam volna, hogy Natalie meghaljon, a rossz dolgok akkor sem értek volna véget. A gyerekeket továbbra is elcserélték volna. Gentry továbbra is félrenézett volna, ahogyan mindig is tette. Viszont nekem együtt kellett volna élnem a rossz lelkiismeretemmel. Vettem egy nagy levegőt. – Natalie Stewart életben van, és én azt hiszem, meg tudjuk menteni, de ehhez kell valami, amit otthagyunk helyette. Ha vissza tudjuk szerezni az elcserélt holttestét, fel is tudjuk ébreszteni valahogyan. Nem tudom, hogyan, de megvan a módja. Emma tekintete a könyvespolcára vándorolt. – Olvastam arról, hogy fel lehet támasztani az elcserélteket, de ehhez kell annak a vére, vagy egy személyes tárgya, akinek a helyére betették. Felhívhatod Tate-et, nem? – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Amúgy meg már van valami nálam – elővettem a zsebemből a cipzárhúzókát. – Nem sok, de Natalie-é volt. Emma bizalmatlanul nézett a macira. – Oké – szólt végül. – Én átnyálazom a népmeséket meg a tudományos értekezéseket, hátha találok valamit, ami eligazít minket. De ez elég durva lesz. És egy csomót kell majd ásni. – Tudom. El kellene hívnunk Roswellt. – Micsoda? – Segíteni fog. Lehet, hogy nem fog örülni, de segíteni fog. Emma csendben ült, és egy távoli pontra meredt a vállam felett. Aztán lerúgta magáról az ágytakarót, és felállt. Egyik kezével lófarokba fogta a haját a feje mögött, és elindult a szekrénye felé egy haj gumiért. Az arca nagyon józan volt, a haját tartó, ökölbe szorított keze mellett máris kicsúszott néhány hajtincs. – Oké – mondta, és a gumit a hajára csavarta. – Oké, de kell egy terv. Nagyon komoly dolog, amire készülünk. – Igen, de nem igazi betörés – igyekeztem nyugodt hangon beszélni. – Nem túl veszélyes. Mindenki, aki fontos, vagy a kórházban van, vagy 213

a rendőrőrsön. Apa itthon lesz, a templom lerombolódott. Megvárjuk, amíg besötétedik, és beszökünk. Senki sem fogja ellenőrizni, hogy bemegy-e oda valaki. A város sokkal jobban össze van most zavarodva annál, hogy bárki is figyelje, mit csinálunk a temetőben. Az ágyamon feküdtem, próbáltam aludni egy kicsit, de sehogy sem sikerült. Arra készültem, hogy kihantoljak egy tetemet, ez eléggé kizárta a nyugodt álmot. Tate kétszer hívott, de nem vettem fel, és nem is hallgattam meg az üzeneteit. Éppen elég volt végiggondolni az éjjeli terveimet, nem kellett, hogy még ő is beleavatkozzon. Ha elmondtam volna neki, mire készülök, valószínűleg megrémült volna. Vagy, ami még rosszabb, segíteni akart volna. Miután fél óra alatt többször is elszenderedtem, de azonnal fel is riadtam, felkeltem és lementem a konyhába. Apám még mindig ott ült. A teáskanna még mindig ott zörgött a tűzhelyen. Apám meg sem mozdult azóta, hogy utoljára láttam. A tűzhelyhez léptem, és kikapcsoltam. – Apa? Felnézett. Az arca kiüresedett volt. – A templom nem számít – mondtam. Felegyenesedett a széken, és úgy tűnt, azon gondolkodik, hogy méregbe guruljon, megsértődjön, vagy valami még rosszabbat tegyen. – Nem számít – ismételtem meg. – A templom te magad vagy, és a város. A hely nem számít. Majd építesz egy újat, és a gyülekezet ott is ott lesz majd veled, és te ezt szereted, őket, nem az épületet. Minden olyan lesz, mint volt. Egy pillanatig azt hittem, azt fogja mondani, hogy tiszteletlen vagyok. Hogy én nem értem, milyen fontos volt az az épület, és hogy egy magamfajta ezt soha nem is értheti meg. Csak ült ott, a tenyerét a térdére ejtve. Azután felállt. Hozzám lépett, és én igyekeztem nem megfeszíteni a vállamat. Egyáltalán nem tudtam, mi fog következni, és az arcán tükröződő mély érzelmek alapján egy pillanatig azt hittem, megüt vagy megráz. Ehelyett erősen megölelt, az egyik kezével a tarkómat fogta, és belemarkolt a hajamba. Szúrós szaga volt, éreztem a kimerültség illatát. Mind a

214

kettőnket átitatott a füst szaga, ö meg kapaszkodott belém, úgy szorított, mintha tőlem várta volna, hogy megmentsem. A kocsifelhajtón álltam, kezemben apám munkakesztyűjével. Roswellt vártam. Este kilenc volt, és koromsötét. Az égen sűrű felhőkből szitált az eső, feláztatta a gyepet. A mackós cipzárdarab a zsebemben volt, a szívem pedig hevesen vert. Arra készültem, hogy kiássak valamit, aminek a földben lenne a helye. Ez olyasmi volt, amit csak végső kétségbeesésében tesz az ember, ha már semmi más megoldás nincsen. így hát én is biztosan kétségbeesett voltam. Roswell megállt a kocsijával. A másik dzsekije volt rajta, a fekete. Pedig nem is mondtam neki semmit a megfelelő öltözékről. Az utcán állva egymásra néztünk a kocsija motorházteteje felett. A környék csendes volt, nem jártak autók, nem sétált arra senki. Gentry eleget látott már ahhoz, hogy féljen a sötéttől. Néhány töklámpás még pislákolt a tornácokon, gyűrötten vigyorogtak ránk. – Mi újság? – kérdezte, mintha a templom mindennap leégett volna, és én rendszeresen hívtam volna fel hétköznap este, hogy sötétedés után jöjjön át és hozzon magával egy ásót. Nyeltem egyet, és próbáltam úrrá lenni a pánikon, ami egyre nőtt bennem. – Szükségem van a segítségedre. Valami szörnyű dolgot kell tennünk. Ki kell ásnunk egy sírt. Ne nézz így rám, a lány, akinek a sírban kellene feküdnie, nem halt meg, de szükségünk van arra, ami a koporsóban van. Roswell nem tűnt zavarodottnak, és nem is ismételtette el velem, amit mondtam. – Sírrablás. Erről van szó. A kezem élével megdörzsöltem a szememet. – Ezek elrabolták Tate húgát, és csak akkor tudjuk visszaszerezni, ha kiássuk azt, amit helyette eltemettek. Amikor elvettem a kezem a szemem elől, Roswell még mindig engem nézett, de én nem bírtam ránézni. A Donellyék töklámpására meredtem. – Ezek? – kérdezte nyugtalanul. – Olyanok, mint én. 215

– Ne légy hülye – szólt Roswell, de nem sértőn. – Olyan nincs még egy, mint te. Emma bukkant elő a ház mögül. Egyik kezével a létrát vonszolta maga után a földön, a másik hóna alatt egy feltekert ponyvát hozott. A hátán egy vászon hátizsák, a haját pedig egy sállal kötötte le. Roswell rá pillantott. – Akkor tényleg ezt csináljuk? Tudtam, hogy segíteni fog, mégis hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor hallottam a szájából a többes szám első személyt. Emma átadta nekem a létrát. Az arca feszült volt, a keze remegett. Megigazította a vállán a hátizsákot, és amikor Roswellre pillantott, ő szó nélkül átvette tőle a ponyvát és a beletekert szerszámokat. Ott álltunk hárman a ház előtt. Aztán szó nélkül elindultunk a templom felé. A temető kapujában Emma beletúrt a hátizsákba, előhúzott egy zseblámpát, és odaadta nekem. Az üvege köré egy vastag papírlap volt tekerve. Amikor bekapcsoltam a lámpát, csak egy szűk fénysugár szelte át a sötétséget. Végigpásztáztam a földet. A templom romokban hevert, de a temető érintetlen volt. Apám egész életének munkájából csak a halott rész maradt meg. Megvilágítottam az arcomat a lámpával. – Mióta értesz te ilyen jól a betöréshez? – kérdeztem Emmát. – Nem szeretek felkészületlenül menni sehová – válaszolta, és elővett egy kulcscsomót. – Különben is, te mondtad, hogy ez nem igazi betörés. Elfordította a kulcsot. A kapu nyikorogva kitárult. Nagyon furcsa érzés volt ott állni az ösvényen. Még soha életemben nem jártam temetőben. A megszenteletlen oldalon mentünk végig, az északi ösvényen, el a névtelen sírok és a kripta mellett. Most, hogy ilyen közel voltunk a leégett templom fekete romjaihoz, még erősebben éreztem a füst szagát. Rátelepedett az egész városra, áporodott lett tőle a levegő. Minden csendes és kísérteties volt. Tökéletesen csendes, mint egy elektromos vihar előtt, mintha minden meglapult volna, amíg elmúlik a veszély. Eszembe jutott, mennyire irracionális ezt gondolnom a halottakról. Ők mindig ilyen csendesek voltak.

216

Emma mutatta az utat a sírkövek között, arra vezetett minket, ahol megszenteletlen volt a föld, amit az öngyilkosoknak és a kereszteletlen csecsemőknek tartottak fenn. De ez nem is volt igaz. Valóban fenntartották ezt a részt, de inkább a kivetett szörnyetegeknek, akiket más ruhájában temettek el. Elhaladtunk egy síremlék mellett, a fekete fal felé, amely előtt a kis fehér sírkő derengett a sötétben. A sír szélénél Emma lefektette a ponyvát, a hátizsákjából pedig elővette a szerszámokat. Ezeket egymás mellé letette a ponyvára, mintha műtéthez készülne elő. – Tartsd a lámpát közel a földhöz! Megvilágítottam a csupasz, saras sírt, amit még nem gyepesítettek be. Miután a sár nagyját lekapartuk, Emma a sír mellé igazította a ponyvát. – Erre lapátoljátok a földet, és igyekezzetek tisztán dolgozni! Így a végén mindent úgy hagyunk itt, ahogyan volt. Roswell és én felváltva ástunk, Emma pedig a sír mellett állt, igazgatta a földet, és adogatta le a szerszámokat. Úgy tűnt, annak az éjszakának soha nem lesz vége. Én a kis sírban álltam és ástam, egyre mélyebbre és mélyebbre. A gödör már olyan mély volt, úgy éreztem, soha nem is jutok ki belőle. A földkupac egyre magasabb lett a ponyván, a göröngyök visszacsúsztak, végig a hajamon, a ruhámon, a létrán. A levegő hűvös és füstös volt. A karom és a hátam már fájt, és a hideg ellenére izzadtam. Ekkor az ásóm megcsúszott valami lapos és kemény felületen. Lesöpörtem róla a földet. Roswell leugrott az árokba, hogy segítsen. A koporsó kicsi volt, úgy százhúsz centis. Nehezebb volt, mint amilyennek kinézett, de Roswell-lel két oldalról kiszabadítottuk. Először az ásóinkkal emeltük meg, majd az egyik végénél fogva kitoltuk a fűre. A fa csúszós volt a penésztől vagy a mohától. Még csak néhány napja volt a földben, de a szaga olyan volt, mintha máris rothadásnak indult volna.

217

– Ez egy hamvasztási koporsó – suttogta Emma olyan halkan, hogy alig hallottam. Letérdelt és végigsimított a láda tetején. – Ez nem rendes temetési koporsó. – Ez olcsóbb – suttogta Roswell. Az ő hangja érdes volt. Emma felkapta a csavarhúzót, és dolgozni kezdett a záron. A pánt már rozsdásodott. Kicsavarta a csavarokat, majd a csavarhúzót bedugta a fa és a fém közé. Fújt egyet, és lefeszítette a zárat. A pánt egy csikordulással kinyílt. Egy percig csak térdeltünk ott a fűben, és a koporsót néztük. Emma vett egy mély levegőt. – Oké, kérem a zseblámpát! A hangja szokatlanul magas volt, de a keze nem remegett. A kezébe nyomtam a lámpát, ö közelebb lépett a koporsóhoz, és felnyitotta a fedelét. A test kicsi volt, és furcsán tökéletes. Ekkor Emma az arcra irányította a lámpát, és a tökéletesség kísérteties érzése egy csapásra elmúlt. Az orr már kezdett oszlani, összeesni. A szag hullámokban csapott ki a koporsóból. Az első illat a bomlás édes szaga volt. Ez remegett a levegőben. Ezután erős vegyszerszag csapott fel, ami talán valami balzsamozó szer lehetett. Emma felugrott és megtántorodott. Elejtette a zseblámpát, az végiggurult a fűben, végigpásztázta a sírköveket és a gazos növényzetet. Emma mindkét tenyerét az arcára szorította, mintha egy sikoltást akart volna elfojtani. Roswell megkerülte a földkupacot, hogy elkapja Emmát, de én képtelen voltam megmozdulni. Csak álltam, és néztem a szatén koporsóbélésen fekvő kis testet. – Ki kell vennünk onnan – a hangom színtelen volt, és mintha nagyon messziről szólt volna. – Jól vagy? – Roswell rám pillantott. A kezével eltakarta az orrát és a száját. Bólintottam. Az esőben minden reszketett, minden elhomályosodott. Ott álltunk hárman, és bámultuk a koporsóban fekvő testet.

218

Egy pillanattal később felvettem a zseblámpát, és a koporsóra irányítottam. Csak a kezem árulkodott arról, hogy reszketek, mert a fény ugrált és remegett. Megpróbáltam egyenesen tartani, de a karom nem engedelmeskedett. Roswell szedte össze magát eléggé ahhoz, hogy letérdeljen a koporsó mellé, és belenyúljon a testért. A kisgyermekért. A láda fölé hajolt, az arca megrándult, de azért óvatosan, finoman megfogta a gyereket, ö olyan bátor volt, nekem meg felfordult a gyomrom. Közelebb tartottam hozzá a zseblámpát, és megköszörültem a torkom. – Jó lesz, vagy túl rohadt már? – Jó lesz – válaszolt, az ujjával megemelte a test állát. – Jó állapotban van. Nagyon jó állapotban. Az biztos, hogy ez nem ember volt. A hangja tompa volt, mintha messziről szólt volna. Emma kezébe nyomtam a lámpát, és eltakartam az arcomat. Tudtam, persze, hogy tudtam. De most, hogy kimondta, valósággá vált. Valaki kiküldte ezt a gyereket, hogy szenvedjen egy számára mérgező világban, és nem is sajnálta. Egyáltalán nem is volt bűntudata emiatt. Ez a gyerek akár én is lehettem volna. Roswell felegyenesedett és felállt. – Mackie! Nem válaszoltam. A torkom annyira összeszorult, attól is fájt, ha levegőt vettem. Megkerülte a koporsót, és megölelt. Nem akartam, hogy megöleljen. Azt akartam, hogy hagyja, hogy eltűnjek a sötétben, és semmivé váljak. Azt akartam, hogy ne lássak többé semmit. Roswell mindig mindenkit ölelgetett, de nem komolyan, ez nála nem jelentett semmi különöset. Engem most erősen a vállához szorított, megmarkolta a hátamon a kabátomat, és még akkor sem engedett el, amikor ki akartam bújni a szorításából. Egész eddigi életemben mindig Roswell volt az, aki helyrehozott minden helyzetet, mindig megtalálta a megfelelő szavakat, de most nem szólt egy szót sem. A hideg eső lassan csöpögött ránk, és én nem tudtam volna elviselni, ha akkor meg akar vigasztalni.

219

Aztán megjelent mellettem Emma, a karját nyújtotta felém, az arcát a vállamhoz szorította. Hagytam, hogy öleljen, éreztem a teste melegét a pulcsiján keresztül. Az illata olyan volt, mint az őszé, a piszoké és mint az otthonunké. Mint a kiégett templomé és a síré. Ránehezedtem, és arra gondoltam, milyen különös, hogy én nem végeztem már évekkel ezelőtt egy kis faládában. Hogy volt valaki a világon, aki ennyire szeretett. Amikor végül eleresztett, könnyűnek éreztem magam. Mintha távol lennék a testemtől. A hidegtől elgémberedtem, és elég érzéketlen lett a kezem ahhoz, hogy meg merjem érinteni a testet. Hideg és merev volt, úgy feküdt a koporsóban, mint egy baba. Roswell és Emma a láda két oldalán térdeltek, és várakozón néztek rám. Végül Emma szedte össze magát, vett egy hirtelen levegőt, és megkérdezte: – Kivegyük? Felemeltük a testet a bélésanyagról, és óvatosan Roswell kabátjába tekertük. A haja dús barna volt, de töredezett. A bőre szürke. Nem is hasonlított az Úrnő asztalához kötözött igazi, élő kislányra. Emma az ölébe vette a testet, ringatni kezdte, és a fénytelen haját simogatta. Én a karjára kötöttem a cipzármedált, mert nem volt jobb ötletem. A test mereven feküdt Emma karjában, szánalmasan és rémisztően festett a gyűrött ravatali ruhában, és a fura karkötővel. Megálltam felettük. – És most mit csináljunk? Emma a beesett arcot nézte. – A könyvek azt írják, beszélni kell hozzájuk, de egyik sem írta le szöveget. Nem tudom, mit kell mondani. – Semmi baj. Azt hiszem, én tudom. Lehajoltam és az elcserélt fülébe suttogtam mindazt, amit a kék lánynak el akartam mondani a Zűrzavar Házában. Azt, hogy valaki más tette ezt vele, és hogy nem számít, hogy rémesen és borzasztóan néz ki, mert nem ő tehet róla. A test megmozdult Emma karjában. Én el akartam kapni a tekintetemet. Az izgő-mozgó test látványa még szörnyűségesebb volt,

220

mint a tetem csendes, tragikus képe. Kapálózni kezdett Emma ölében, majd némán, reménytelenül rám tekintett. Fölé hajoltam, és kinyitottam Roswell kabátját. A lány teste kicsi volt és törékeny, majdnem olyan, mint egy igazi kislányé. Nem volt tökéletes utánzat, de éppen eléggé hasonlított Natalie-ra. Pislogott, és felém nyújtotta kis karját. A tekintete üres és fátyolos volt, de a szeme éppen olyan gesztenyebarna, mint Natalie szeme. Mint Tate szeme. – Sietnünk kell – mondtam, és arra gondoltam, milyen gyorsan rothadni kezdett Emma keze, amikor a kék lányok elvitték a kesztyűjét. Emma lassan, hosszan fújta ki a levegőt. A karjában tartotta a csavarodó, vonagló testet. Felnézett rám a sáros földről, a szeme könnyben úszott. Le akarta tenni a gyereket. – Jézusom – súgta Roswell. A nyitott sír mellett állt, kezében az ásóval. – Ez a legrémisztőbb dolog, amit valaha láttam. Megráztam a fejem, és az Emma karjában lévő valamit néztem. – Ez csak egy test, ami nem kellett senkinek. Nem rosszabb, mint én vagyok.

221

AZ ÉLŐHALOTT HUSZONNYOLCADIK fejezet

Roswell becsukta a koporsót. Visszadobtuk a gödörbe. Tompán puffant az alján, én összerándultam. Egy pillanat múlva Roswell már lapátolta is vissza rá a földet. Már majdnem betemettük a sírt, amikor a telefonom rezegni kezdett. Tate volt az. Miután nem vettem fel, kétszer újra hívott, végül írt egy sms-t: „ez hülyeség, mackie, indulok hozzád". Kikapcsoltam a mobilt, és a zsebembe süllyesztettem. Kizárt volt, hogy akárhogy is meg tudom őt állítani. Csak abban bíztam, hogy amikor az apám kinyitja neki az ajtót, egy zaklatott, gyásztól sújtott lányt lát majd a küszöbön, és úgy dönt, hogy neki mindenképpen ápolnia kell egy kicsit a lelkét. Persze nem nagyon bíztam ebben a változatban. Tapasztalatból tudtam, hogy ha Tate egyszer nekiindul, akkor nincs, ami megállítsa, apám pedig még soha nem volt ennyire megtört, mint ma. Valószínűbb volt, hogy beállít hozzánk, és amikor rájön, hogy nem vagyok otthon, valami meggondolatlan és őrült dolgot fog csinálni. Ez nem volt valami biztató gondolat. – Szóval, mi a terv most? – kérdezte Roswell. A sarat lapogatta a sír tetején az ásójával. Emma a földön ült, karjában az élőhalottal, de most felállt. Én az ásómra támaszkodtam. Kifulladtam és szédültem a vas miatt. Teljesen átáztatott az eső, mégis melegem volt. – Lemegyünk a hányó alatti házba, és visszahozzuk Natalie-t. – És ők ezt egyáltalán nem is bánják majd? Reménytelenül néztem vissza rá.

222

– Kellene valami, ami eltereli a figyelmüket. Mondjuk egy felajánlás, valami áldozat. Egy ajándék. A ház Úrnője nagyon szereti, ha az emberek kifejezik neki a tiszteletüket. – Mit adhatnánk neki mi? Mit akar? Elgondolkodtam. Eszembe jutott, mennyire megharagudott a Morríganre. Hogy éveken át, lassan elárasztotta az alagútjait, és az óta is kínozza, ahelyett, hogy egyszer megbüntetné, és azzal elintézné a dolgot egyszer s mindenkorra. – Irányítani akar mindenkit, az egész világot. Az a célja, hogy mindenki rettegjen tőle, senki se merjen ellenkezni vele, becsapni őt vagy hazudni neki. Emma aggódón a vállára hajtotta az élőhalott fejét. – Úgy érted, ne merje azt csinálni, amire mi éppen készülünk? – Nagyjából, igen. Azt hiszem, a legjobban most azokat gyűlöli, akik át akarják verni. De erre nem tudok megoldást, és szerintem ti sem. Roswell bólintott és elmerengett: – De azt hiszem, ismerünk olyat, aki tud. Az ikrek nem örültek annak, hogy kirángatjuk őket az esőben az éjszaka közepén. Annak még kevésbé, hogy meg kell válniuk a Vörös Rémülettől. Mégis ott voltak a temetőnél negyedórán belül. Danny a karjában hozta a hazugságvizsgálót. Olyan volt, mint egy régi bőrönd, füle is volt, Danny mégis magához ölelve tartotta. Az ikrek általában mindent tökéletesen rezzenéstelenül fogadtak. Az élőhalottól azonban jobban kibuktak, mint vártam. – Jézusom! – meredt Danny az Emma kezében lévő valamire. – Mit csináltatok?! Ti mind teljesen megőrültetek? Drew nem szólt egy szót sem. Kis idő múlva odalépett, és megérintette az élőhalott karját. A kislány ingerülten rándult össze, Drew hátraugrott. Elmagyaráztam nekik a tervet, őszintén, részletesen. Drew bólintott, rémülten és lenyűgözve tovább bámulta az élőhalottat. Danny kevésbé volt készséges.

223

– Oké, én benne vagyok, hogy mentsük meg Natalie Stewartot, ez nem kérdés. De még egyszer, miért is kell odaadnunk az eddigi legsikeresebb művünket? – Szükségünk van egy komoly ajándékra egy olyan nőnek, akinek mindene megvan. Danny beletörődően bólintott. – Mindene, kivéve, úgy tűnik, egy működő, hordozható, McCarthykorabeli poligráf. – Ugyan már, ilyenje igazából senkinek nincs. A séta a parkig hosszabbnak tűnt, mint valaha. Emma vitte a Roswell kabátjába tekert élőhalottat. A kislány, úgy tűnt, nem bánja, csendben feküdt a nővérem vállán. A hányónál kinyújtottam a kezem, hogy átvegyem tőle. – Nem mehetünk be mindannyian, semmi értelme nem lenne. Különben is, anya és apa valószínűleg halálra aggódják magukat, ha észreveszik, hogy mindketten eltűntünk. Az lenne a legjobb, ha te hazamennél. Emma hátralépett, magához szorította a kislányt, és megrázta a fejét. – Nem, én is veled megyek. Az arca és a nyaka tiszta kosz volt, úgy nézett ki, mintha éppen akkor szökött volna meg valahonnan. Álltam és néztem a nővéremet, aki bármire képes volt értem. Mindig velem volt, egész életemben. – Nem jöhetsz. Nincs értelme, és veszélyes is. Emma nagyon közel hajolt hozzám. – Ide figyelj! – A karjában lévő kislány mocorogni és nyöszörögni kezdett, az volt az érzésem, hogy Emma túl erősen szorította. – Éveken át csak azzal törődtem, hogy életben tartsalak. – De én soha nem kértelek erre. Nem kellett mindenhová követned, hogy a gondomat viseld! Élhetted volna a saját életedet. – Tudom. Figyelj, ha választanom kellett valami más és közted, én mindig téged választottalak. Nem tudom, hogy mindig jól döntöttem-e, de ez nem számít. Én döntöttem így. Neked ehhez semmi közöd nem volt. Én választottalak téged, és egy percig sem bántam meg.

224

Álltunk egymással szemben a sötétben, a domb aljában. Roswell és az ikrek nem avatkoztak bele, ez a kettőnk vitája volt, Emmáé és az enyém. Egész életemben leginkább a sötétben beszélgettem Emmával. Ebben az a jó, hogy a sötétben nem lehet látni az emberek arcán, ha hazudnak. Emma hangja mindig is őszinte volt, a legigazabb része a beszélgetéseinknek. Most rémisztő volt hallani, mennyire őszintén gondolt mindent, amit mondott. Lenéztem rá. – Kérlek, Emma. Tate úton van hozzánk, lehet, hogy már oda is ért. Nem tudom, mit fog tenni, ha megtudja, hogy nem vagyunk otthon. Attól félek, utánunk jön majd. Meg kell állítanod! Ne engedd a park vagy a temető közelébe, mert ha ő belekeveredik ebbe, annak katasztrofális vége lesz. Emma nem szólt egy szót sem, de egy idő után bólintott, és hagyta, hogy Roswell átvegye tőle az élőhalottat. – Emma – mondtam –, köszönöm. Lábujjhegyre állt, és megpuszilta az arcomat. – Csak gyere haza, oké? Aztán megfordult, és elindult a Welsh utca felé. Néztem, ahogy leszegett fejjel átvág a játszótéren. Nem nézett vissza. Tudtam, hogy sír, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Tovább kellett mennem. Átmásztunk a kerítésen, és a domb aljához mentünk. Ott a hámozókéssel kinyitottam a Misztérium Házának bejáratát. Az előtérben az inas ruhás gyerek a kártyámat kérte, és én megmondtam neki, hogy nincs. Rosszallóan nézett rám, mire elküldtem a francba. A hátam mögött az ikrek hitetlenkedve néztek körbe a folyosón. Roswell szóhoz sem jutott, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a karjában lévő vonagló és oszladozó kisgyerek egy órával azelőtt még halott volt. – Nagyon rossz modorra vall, ha valaki hívatlan vendégeket hoz magával – jegyezte meg az egyenruhás kissrác. – Hoztunk az Úrnőnek egy ajándékot – mondtam neki. – Nagyon ritka és értékes dolog, az Úrnő még nem tudja, de nagyon vágyik rá.

225

A fiú bólintott, és elindult előttünk az előszobából a Misztérium Házának mélyébe. De nem az olvasószobába vezetett minket, hanem végig egy tágas tárnán, át egy szárnyas ajtón. – Az Úrnő a hivatalos szalonban fogadja önöket. Ez a szoba sokkal előkelőbb volt az olvasószobánál. A padlót vastag, bonyolult mintázatú szőnyeg borította, a falmélyedésekben festett vázák, az asztalokon repülő madarakat és pásztorlányokat mintázó bronzszobrok álltak. Az Úrnő egy sötét színű kanapén hevert. Amikor beléptünk, felnézett és elmosolyodott, mintha már várt volna bennünket. Danny és én beléptünk, Roswell és Drew pedig megálltak az ajtóban. Drew Roswell előtt állt, hogy eltakarja az élőhalottat az Úrnő szeme elől. – Doyle úr! Micsoda öröm, hogy újra láthatom! Minek köszönhetjük a megtiszteltetést? Közömbös, de barátságos arcot vágtam. – Elgondolkodtam azokon, amiket a legutóbb mondott, és rájöttem, hogy elég igazságtalan voltam önnel szemben. Ezért hozni szerettem volna önnek egy ajándékot, engesztelésképpen. Az Úrnő várakozón rám mosolygott. Elnézett mellettem, és a mosoly azonnal eltűnt az arcáról. – Küldje ki őket! – mennydörgött mérgesen. – Kifelé, most azonnal! Az első gondolatom az volt, hogy meglátta az élőhalottat. Aztán rájöttem, hogy Drew-ról és Dannyről beszél. – Ők, ketten nem mehetnek el. Ők tették lehetővé, hogy itt legyünk. – Ön természetellenes szörnyetegeket hozott a házamba? Hogy merészeli bemocskolni az én termeimet?! Az ikrekre pillantottam. Soha nem gondoltam, hogy a kettőjük közötti hasonlóság valami megdöbbentő vagy különleges dolog lenne. Legalábbis mindig is normálisabbnak tartottam őket magamnál. Úgy tűnik, mindenki számára kicsit más a furcsa. Közelebb léptem az Úrnőhöz, és felemeltem a kezemet. – Várjon! Ha Drew el is megy, Danny legalább itt maradhat, hogy megmutassa önnek az ajándékot? Egyikőjüknek itt kell lennie, hogy elmagyarázza, hogyan működik! 226

Az Úrnő óvatos pillantásokkal végigmért. – Rendben. Ön itt, az ajándékkal maradjon. A másik várjon az előszobában! Drew és Roswell sietve visszahúzódtak, az Úrnő pedig újra felém fordult. – Milyen ajándékot hozott nekem? – Olyasmit szerettem volna hozni, ami a segítségére lehet. Mesélte, hogy a Morrígan hazudott önnek. Erre odafent, a városban van megoldásunk. Ez a gép megakadályozza, hogy bárki még egyszer hazudhasson önnek. Az Úrnő vigyorgott, a szemében vágyakozás csillant. – Ez valóban nagyon értékes ajándék lenne... – Már alig nézett rám. Dannyt és a táskát vizsgálgatta a szemével. – De annyira közönségesnek tűnik. Danny letérdelt, és kinyitotta a bőröndöt. – Ez része a működésének – szólt. – így senki sem tudja meg, hogy önnek van ilyenje, csak amikor már túl késő. Lassan az ajtó felé hátráltam. – Amíg ön meghallgatja, hogyan működik, nem bánja, ha én megnézem, mit csinálnak a barátaim? Az Úrnő fel sem pillantott rám. Danny kezét nézte megbűvölten, ahogy kipattintja a csatokat, és kinyitja a Vörös Rémületet. Roswell és Drew az előszobában álltak. Oda nem illőnek tűntek, és rémültek voltak. Nem szívesen hagytam magára Dannyt, de meg kellett találnom Natalie-t. Visszamentünk a bejáratig, onnan pedig felidéztem az olvasószobához vezető utat. Bár ez a földalatti alagútrendszer is nagynak és kiterjedtnek tűnt, volt egy olyan érzésem, hogy itt közel sem laknak annyian, mint a Zűrzavar Házában. Gond nélkül megtaláltuk a szobát, és nem láttunk senkit az úton. Odabent nem égett tűz a kandallóban és a lámpák sem világítottak. Először nem láttam Natalie-t a szobában. A Misztérium Háza nem volt ugyan olyan nagy, mint a Zűrzavar Háza, de éppolyan labirintusszerű és szövevényes volt. Ha elvitték innen a kislányt valahova máshová, nem tudtam volna, hogyan fogjak hozzá 227

megkeresni. De Natalie ott volt. A párnáját az egyik alacsony asztal alá húzta, ott ült, és a kalitkáját bámulta. A haja kócos volt, a masnikat kiszedte belőle. Az egyik gombos cipőjét és zokniját is lehúzta a lábáról. Lekuporodtam az asztal mellé, és benyúltam alá a gyermekért, de ő elfordította a fejét, és eltakarta az arcát. Amikor felemelte a kezét, megláttam a csuklóját. Egy ronda, gennyedző sebhely futott körbe a csuklóján. A szélei vörösek voltak, a közepe már feketedett. Az elszíneződés a bőre alatt kiterjedt, és a válla felé kúszott. – Roz – szóltam halk, nyugodt, hétköznapi hangon, nehogy megijesszem a kislányt. – Vedd le a medált az élőhalottról. Azonnal! Roswell mögém lépett. – De mi lesz a tervvel? Nem az volt a lényege, hogy ez valódinak tűnjön? – Vedd le azonnal! Gyerünk! – Oké – mondta. – Hogyne. Te vagy a főnök. Hallottam a szakadás hangját, ahogy Roswell eltépte a szalagot. Ezután felkiáltott, és egy tompa puffanást hallottam. – Jézusom! Megfordultam, de már tudtam előre, mit fogok látni. Roswell a földre dobta az élőhalottat, akiben már semmi emberi nem volt. Még mozgott, hadonászott a hátán fekve, de a bőre színtelen volt, majdnem teljesen szürke. Vergődve a hasára fordult, majd négykézlábra állt, és felemelte a fejét, hogy rám nézzen. A szeme és a fogai is koszos sárgák voltak. Az asztal alatt Natalie élesen felsikkantott, mint egy nyúl, amikor elkapják. Roswell lehajolt az élőhalottért, rádobta a kabátját és felkapta, úgy, hogy az arca ne látszódjon. De Natalie akkorra már mélyebbre menekült az asztal alá, az arcát elrejtette előlünk, és igyekezett bepréselni magát a sarokba. – Natalie – szólítottam meg. – Natalie, ne félj, minden rendben van! Gyere ki onnan, kérlek! – Nem akartam kiráncigálni az asztal alól, de úgy tűnt, kénytelen leszek. Ekkor Drew leült mellém a földre, és elővett egy pénzérmét. – Szereted a bűvész trükköket, ugye, Nat? 228

Végigpörgette az érmét az ujjai között. Amikor a kislány kikandikált az ujjai között, végiggörgette az érmét a tenyere élén. – Én voltam a szomszédotok, emlékszel? Letérdeltem, és elkezdtem kibogozni a csomót, ami az asztal lábához kötötte Natalie-t. Roswell próbálta a kabát alatt tartani az élőhalottat, de az nem akart letakarva maradni. Amint kioldottam a szalagot, Drew bebújt az asztal alá. A szemét egy percre sem vette le Natalie-ról, még akkor sem, amikor a háta mögött az élőhalott nyöszörögni és rúgkapálni kezdett. – Most hazaviszünk, de neked ehhez be kell csuknod a szemedet. Egy pillanatig Natalie meg sem mozdult, de amikor Drew megismételte a kérését, eldobta a kismadarat a kezéből, és mindkét tenyerét a szemére tapasztotta. Drew felvette őt, és a fejét a vállához szorította. Elfordította Roswelltől, aki kitakarta a tekergőző testet és igyekezett távol tartani magától, hogy az élőhalott ne markolja meg a ruháját, vagy ne rúgjon belé. – Ez nem jó – morogta, mialatt újra és újra lefejtette magáról az élőhalott kezét, és a szalagot átkötötte Natalie derekáról az övére. – Ez nagyon nem jó. A pokolra fogunk ezért jutni, az tuti. – És még fogalmatok sincs, hogy milyen rossz lesz ezután – hangzott fel egy érdes hang a hátunk mögött. Valaki állt az ajtóban. Mozdulatlan volt, és a fény hátulról világította meg, ezért nem láttam az arcát. A karját összefonta a mellén. Egy árnyalaknak néztem volna, ha nem villog a szeme. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de most aztán nagy bajban vagyunk, bizony ám. – Belépett a szobába, és ekkor már az arcát is láttam. A Mészáros volt az. Éppen úgy nézett ki, mint legutóbb, amikor kikísért, kivéve, hogy ez alkalommal nehéz, fekete kesztyűt viselt, az ujjak végén acélkarmokkal. Natalie szorosan átkarolta Drew nyakát, én pedig összeszedtem magam, hogy ne tántorodjak meg, amikor a Mészáros elindult felém, és vele együtt a vas szagának első hullámai is benyomultak a terembe. – Volnál szíves elmagyarázni, mit keresel az Úrnő privát lakosztályában két birtokháborítóval és egy hullával? 229

Roswell felállt. Eltökéltnek tűnt, feleannyira sem rettent meg, mint én. Magasabb volt a Mészárosnál, de fiatal, és semmi kegyetlen nem volt benne. – Hát te mi akarsz lenni, valami mumus, vagy mi? A Mészáros elvigyorodott. – Én magam azt szeretem, ha démonnak szólítanak. Persze a dolgok lényegét tekintve ennek nincs semmi jelentősége. Megelégszem azzal is, ha szörnyetegnek, rémálomnak vagy goblinnak hívnak. Amíg nevet adnak nekem. Még egy lépést hátráltam, igyekeztem eltávolodni a bűzétől. – De az Úrnő mást akar. Ő nem szereti, ha nevet adnak neki – vetettem közbe. – Mert az Úrnő nem tudja, mit akar! Nincs elképzelése – jelentette ki. – Nem képes elviselni, hogy ne isten legyen, hanem valami más. Egy olyan élet után epekedik, ami már elmúlt. Mi már soha nem leszünk azok, akik voltunk, ideje hát, hogy valami mások legyünk. Vettem egy mély levegőt. Éreztem, ahogyan végigégeti a nyelőcsövemet. – Mit akarsz hát tenni? A Mészáros udvarias, sőt, enyhén érdeklődő arccal hallgatott. Elvigyorodott, amitől kivillant a dagadt, sérült ínye. Aztán ököllel megütötte a kandalló párkányán álló üvegburát. Az üvegharang apró darabokra pattant, a szilánkok szétrepültek az egész szobában. A csattanás nagyon hangos volt. Roswell hátraugrott, Drew pedig eltakarta Natalie arcát, hogy megvédje a szilánkoktól. A Mészáros belerúgott a bura maradványaiba, és átlépett a szilánkokon. – Nem tárgyalok. Én nem alkudozom veled. Ha nem adod át azonnal azt az édes kis báránykát, szisztematikusan megkeresek mindenkit, akit valaha is szerettél, és elkezdek kis darabokat kivágni a testükből, amíg azt nem teszed, amit mondok. És vedd jól észbe, hogy nincsenek gátlásaim ezzel kapcsolatban.

230

Hátrálni kezdtem előle, foteleken és asztalokon át bukdácsoltam hátrafelé. Követett. – Azt hitted, hogy idejössz, és a gyerek helyett itt hagysz nekünk egy értéktelen cafat húst? – A háta mögött az üvegbura szilánkjai betöltötték a padlót. – Mi ismerjük ám ezt a trükköt, testvér! Mi találtuk ki! – Mégsem vettétek észre, amikor a Morrígan eljött az anyámért?! Itt hagyott a helyén egy élőhalottat, és mi történt? Az Úrnő bevette! Nem kapta el a Morrígant, mert nem vette észre a különbséget. És te sem vetted észre a különbséget! A végét már kiáltottam, amikor elért. Megragadta a kabátom elejét, és a falhoz vágott. A fejem mellől egy bogarakkal teli képvitrin esett csörömpölve a padlóra. Csavart egyet a galléromon, és a falhoz szegezett. A háta mögött láttam Roswell magas alakját közeledni. A Mészáros előrehajolt, és a homlokát az enyémhez szorította. – Egyszer átverhetsz – suttogta. Az orrnyergét az orromnak tolta, a lehelete égette a torkomat. A hangja dühös és durva volt. – De másodszor már elvágom a rohadt kis nyakad. – Hé – kiáltott Roswell, és megrántotta a Mészáros kabátját hátulról. – Hé, engedd el! A szoba úgy elsötétült a szemem előtt, hogy már semmit nem tudtam pontosan kivenni. Egyetlen dologra emlékszem biztosan: a Mészáros gyilkos, fekete szemére. A Mészáros meg sem fordult. – Az egyik birtokháborító rám meri emelni a kezét? Bizonyára elment az esze. – Igaza van – motyogtam. – Maradj ki ebből. Élvezi, ha megkínozhat valakit. A Mészáros felnevetett, lassan és döcögve. – Kínozni? Nem, testvér, én csak szeretem nézni, ahogyan kiömlik a vérük. Gyönyörű, amikor megcsillan rajta a fény. Közel hajolt hozzám, éreztem rajta a rozsda szagát, és az alatt a betegségét. A vigyora teljesen betöltötte a látóteremet, csak ez lebegett a szemem előtt, akár a hold. Aztán ez is eltűnt, és csak a lehelete maradt. 231

– Testvér – mondta a fülem mellett. – Testvér, nézz rám! – Elkapta az államat, és a fejemet közel húzta az övéhez. – Nézz rám! Most beléd égetem a pecsétemet, a szíved fölé, és te végig a szemembe fogsz nézni, mint egy férfi. Azután megtörlek, és te kegyelemért fogsz könyörögni, szép kis fiú. Olyan közel volt hozzám, hogy láttam rothadó ínyének apró cafatait. A vigyorát néztem, és arra gondoltam, vajon hol lehet Roswell és Drew. Vártam, hogy belém vágjon, hiszen ezt akarta. Fájdalmat, vért. Hogy valaki könyörögjön neki. – Az arcoddal kezdjük – folytatta. A pengéje hosszú volt, és furcsán csillogó, mintha a kezéhez lett volna nőve. – Javítunk egy kicsit a mosolyodon. Semmi mást nem éreztem, mint a lehelete szagát. Szédültem, a szoba beszűkült körülöttem, már nem tudtam összpontosítani semmire. Úgy éreztem, súlytalan vagyok. Egyedül voltam. Roswell és Drew nem volt sehol. Nem volt már ott semmi más, csak a fal a hátam mögött és a penge néhány centire az arcomtól. A Mészáros igazított egyet a fogásán, és az arcom előtt megforgatta a kést. – Nyisd nagyra – suttogta. Én összeszorítottam a fogaimat, és vártam a fémes ízt a számban és a fájdalmat, ami végre elsötétíti előttem a világot. Ekkor Roswell keze repült be a látóterembe, és csapódott neki a Mészáros arcának. Szisszenést hallottam, és égő bőr szagát éreztem. A Mészáros hátraesett. Nem volt elég erőm, hogy megtartsam magam, a fal mellett lecsúsztam a szőnyegre. Az élőhalott ott ült néhány méterre mellettem. A szeme sárga és üres volt. – Hagyd őt békén! – kiáltott Roswell, és megállt közöttünk. A hangja dühös és türelmetlen volt. Ezután megállt mellette Drew is, karján Natalie-val. A vállát kifeszítette és a lábát megvetette a földön, mint aki felkészül egy támadásra. A Mészáros gúnyosan rám nevetett. Egy pillanatra elővillantak a fogai, éppen olyan gonosznak és rémisztőnek tűnt, mint mindenki más a

232

föld alatt. Az egyik arcán kör alakú sérülésnyom látszódott, mint egy apró harapás. – Ahogy akarjátok – szólt, felállt és elindult kifelé. – Maradjatok, és várjátok meg a végét. Őszintén mondom, jobb is lesz így! A sok rémület és sikítás. Hát persze, hogy ti is látni akarjátok! – A válla felett hátrapillantott Drew-ra. – Ölelgesd és babusgasd, amennyit csak akarod, holnap reggelre úgyis halott lesz! Drew erősen a mellkasához szorította Natalie-t, aki a fiú ruhájába rejtette az arcát a Mészáros elől. Az megköszörülte a torkát és kiköpött. Belerúgott a szőnyegen heverő üvegcserepekbe, és kiment a szobából. Bevágta maga mögött az ajtót, és kívülről bezárta. A kulcs hangosan csikordult a zárban. Roswell ökölbe szorított kézzel megállt mellettem. Zihált, nagyon dühös volt. Kinyitotta a kezét, a markában egy söröskupak volt. Visszatette a zsebébe, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Aztán nekifeszült a vállával. Fél szívvel rúgott néhányat a zárba és a pántok mellé, majd visszafordult és bejelentette, amit már tudtam. – Nem megy, túl erős. Ott maradtam a falnak dőlve a földön. A szemem előtt elsötétült minden, éreztem, hogy eldőlök oldalra. A kezemmel meg akartam támaszkodni, és beletenyereltem a törött vitrinbe. A kezem telement üvegszilánkkal, tűkkel és a csillogó bogarak éles darabkáival. Roswell mellém guggolt, majd felnézett Drew-ra. – Nem néz ki valami jól. Tudnál nekem segíteni egy kicsit? Drew ott állt felettünk, karján a kislánnyal. – Egy pillanat – a hangja kába volt. – Nem akarom őt letenni a földre az üvegszilánkok közé. Nincs rajta cipő. Roswell megvizsgálta a kezemet, lesöpörte a ráragadt koszt, és kihúzogatta a tenyeremből a szilánkokat. Nézte, ahogy a sötét, sűrű, majdnem lila színű vér kicsorog a sebeimből. – Jól néz ki – jelentette, és én meghallottam a hangjában a jó öreg könnyedséget és vidámságot, és rájöttem, mennyire mesterkélt és hamis. Ezt a hangját használta, amikor semmi sem nézett ki jól.

233

Kiüresedettnek éreztem magam, amikor eszembe jutott, milyen sokszor ült mellettem, míg én szédültem és reszkettem, és mondta ugyanezen a hangon, hogy minden rendben lesz. Egy pillanat múlva megszólalt, most már őszinte hangon. – Hát, ezt megszívtuk. A tenyeremen lüktettek a sebek, de a légzésem már szabályosabb lett. – Danny még odakint van. Figyelmeztetheti Emmát vagy az apámat. Még hozhat segítséget. Roswell felállt, kezében egy marék bogárdarabbal és véres üvegszilánkkal. Nagyon kétkedőnek tűnt. – Hogyne, persze. – Másban már nem nagyon bízhatunk. Ekkor dulakodás zaja hallatszott az ajtón túlról. A kulcs fordult a zárban, és az ajtóban megjelent Danny. Kócos volt, és nagyon mérges. A Mészáros a grabancánál fogva tartotta, felemelte, hogy Danny a lábujjhegyén állt. Az egyik szeme alatt zúzódás, a szájából szivárgott a vér. A Mészáros belökte a szobába, és bevágta mögötte az ajtót. Danny a földre zuhant, majd feltápászkodott. – Bocsi – szólalt meg. – Megpróbáltam, de a nő nem hülye. Drew odament hozzá, és gépiesen leporolta a testvére ruháját, mintha egy bútort tisztogatna. – Beszart a gép? Nagyon dühös volt a nő? Mondtam, hogy nem lett volna szabad megmozdítanunk, biztos rövidzárlat lett benne. Danny megrázta a fejét, közben a padlót bámulta: – Ki kellett próbálnom. Működött. Roswell értetlenül nézett rá. – Neked csak meg kellett volna mutatnod, hogyan működik, és elvonnod a figyelmét! Honnan tudhatta a nő, hogy mi mit csinálunk közben? – Ez egy poligráf, az isten verje meg! Kérdéseket tett fel. A „működik" szó melyik részét nem értetted?

234

– Várj, rajtad próbálta ki? – Roswell összeszorította a szemét, majd újra kinyitotta. Felsóhajtott és leroskadt a kanapéra. Danny fel és alá járkált a szobában, én meg igyekeztem csillapítani a légzésemet. – Bocsi – mondta Danny még egyszer, rám nézett, és a kezével eltakarta a vérző száját. Elindult, hogy keressen valamit, amivel felitathatja a vért. Felvette az egyik asztalról a csipke terítőt, és a szája elé tartotta, azután leült egy magas támlájú székre, és a padlóra meredt. Leültem a kanapéra Roswell és Drew közé. Az élőhalott szemben velünk ült az egyik bársonyfotel szélén. Roswell előrehajolt, és lemondó arccal nézte. Felsóhajtott, és hozzám fordult. – Nem hagyhatjuk csak így ott. Az élőhalott úgy ült, mint egy rongybaba, az egyik karfára roskadva. Nem mozdult, nem lélegzett. Belenéztem az üres szemébe. Az írisze sárga volt, a szaruhártyája világosabb sárga. Egyáltalán nem olyan volt, mint a kék lányok, akik úgy sugdolóztak és nevetgéltek, mint mindenki más. Ő belül üres volt. Azon gondolkodtam, vajon ez az én hibám volte, hogy elrontottam-e valamit a feltámasztásakor, hogy elrontottam-e őt. Végül megráztam a fejem. – Nem hiszem, hogy ez számít. Őt nem érdekli, mi történik körülötte, nem tudja, hol van, kik vannak vele. Roswell térdére támaszkodva előrehajolt. – De attól még meg lehet semmisíteni, igaz? Felidéztem, amit a Morrígan mondott arról a kevés dologról, ami a kék lányokat elpusztíthatta. – Ha levágod a fejét vagy felgyújtod. – A karmos barátod pedig úgy nézett ki, mint aki csak úgy, szórakozásból szívesen feldarabolja. Bólintottam. – Akkor nem hagyhatjuk itt sem. Csak azt nem tudom, mit csináljunk vele. Becsuktam a szemem, hátravetettem a fejem, és megtámasztottam a kanapé háttámláján. – Ha kijutunk innen élve, én tudok neki egy helyet. Tudtam, hogy a Morrígan és a Zűrzavar Háza befogadná.

235

Furcsa volt, talán nem is ép, de volt egy hely a hozzá hasonlók számára, és ez sokkal több volt, mint amit magamról elmondhattam. Natalie még mindig Drew nyakában csimpaszkodott, és az arcát a vállába fúrta. Drew felsóhajtott, és ő is hátrahajtotta a fejét. – Még mi magunk sem tudunk innen kijutni – jegyezte meg. Igaza volt. A föld alatt voltunk. Innen nem szökhettünk meg kényelmesen a verandán vagy egy ablakon keresztül. Az ajtó öt centi vastag volt, és az eresztékek kívül voltak. Csendben ültünk, és vártuk, hogy mi következik. A kabátom gallérja súrolta a sebeket, amiket a Mészáros karmai vágtak a nyakamra, de nem igazítottam meg. Nem fájt annyira. A szoba csendes volt, és félig sötét. Előredőltem, és a térdemre könyököltem. Az jutott eszembe, hogy néha így ér véget a játék. Megpróbálhatsz mindent, ami tőled telik, de az eredményt végül mégis lehúzhatod a vécén, úgy, ahogy van.

236

A HÉTÉVENKÉNTI ÁLDOZAT HUSZONKILENCEDIK fejezet

Lassan telt az idő, amíg értünk jöttek, és kirángattak minket a salakhányóból a kora reggeli szürkületbe, és a temető felé taszigáltak. Hét szikár, magas férfi jött, mind ugyanolyan ruhában, mint a Mészáros, de egyikőjük sem hordott magán vasat. Az egyik furcsán, a hóna alatt cipelte Natalie-t. Az élőhalottat senki sem akarta kivenni Roswell kezéből. Engem maga a Mészáros kísért, kényelmetlenül közel, a nyakamba lihegve. A lélegzetén éreztem a nyálkás vidámságot. – Imádni fogod ezt – suttogta. – Bemegy majd a kriptába, hogy megegyék, és lehet majd hallani a halálhörgést és a sikítást. Mindegyik sikítozik. – Biztos vagyok benne, hogy te imádod – motyogtam elhaló hangon. Túlságosan ziháltam, és rekedt voltam ahhoz, hogy hangosabban válaszoljak. – Imádod nézni, ahogyan kisgyerekeket mészárolnak le. – Ó, nem, testvér, dehogy! Én a te arcodat fogom nézni! A Welsh utcán még mindig füstölt a talaj. A templom, vagy inkább, ami maradt belőle, feketén és összeroskadtan állt a láthatár felett. A férfiak belökdöstek és ráncigáltak minket a temetőbe, a kripta felé. A levegőt újfajta füst töltötte be. Száraz és fűszeres illata volt, akár a tömjénnek. A Morrígan már ott várt ránk a temető megszenteletlen sarkában. Körülötte a kék lányok. Mind eláztak addigra, a Morrígan a babáját szorongatta. A Zűrzavar Házának többi lakója szétszóródott körülöttük. Carlina és Luther közel álltak egymáshoz, összebújtak. Janice és a csillagos kislány egymás kezét fogták. A kék lányok kezében zsineggel 237

összekötött gyógynövények égtek lassan. A Morrígan arca elkomorult, amikor engem meglátott. – Te mit csinálsz itt?! Neked otthon kellene lenned, biztonságban. Megpróbáltam kitörni a Mészáros szorításából. – Az Úrnő meg fogja ölni Natalie-t! Tégy valamit, akadályozd meg! Kérlek! – Kedvesem – válaszolt a Morrígan, és a melléhez szorította a babáját –, ha lenne választásom, nem tennék ilyet, de nincsen más út. Vér nélkül az egész város szenvedni fog. Nyugtalanul hátrapillantott a válla felett. Az Úrnő egy hosszú, fekete köpenyben állt a tölgyfa árnyékában. A kapucni takarta az arcát, de megismertem a hímzett uszályáról, és arról, hogy jó néhány inas csoportosult körülötte. A Morrígan visszafordult felém, kinyitotta a száját, mintha folytatni akarná, de észrevett a hátam mögött valakit a tömegben, és tátva maradt a szája. Tate volt az. Átfurakodott a tömegen a kék overalljában, őrjöngő arckifejezéssel, és odatörtetett mellém. Én mozdulni sem tudtam, mert a Mészáros szorosan tartott. Tate végigmérte a Mészárost, majd felém fordult. – Mi a szar van itt, Mackie? Azt mondtad, elintézed! – Megpróbáltam – válaszoltam, és pontosan éreztem, milyen bénán és hülyén is hangzik. – Mit keresel te itt? – Mégis mit gondolsz, mit? Emma azt mondta, ne menjek a temető közelébe, szóval gondoltam, itt a helyem! A Morrígan odajött hozzánk és megállt, biztonságos távolságban a Mészárostól. Megállt Tate előtt, és idegesen mocorgott a megpörkölődött báli ruhájában. Szorosan fogta a babáját, de amikor felszegte az állát és megszólalt, a hangja nyugodt és nagyon felnőttes volt. – Neked nem lenne szabad itt lenned. A szokás úgy kívánja, hogy ti nem látjátok, amikor a legsötétebb szertartásunkat végezzük. Tate összerezzent, amikor meglátta a fogait, de egy pillanatra sem tántorodott el a céljától.

238

– Hát, én most nagyon is jól látlak benneteket, és nem megyek innen sehová a húgom nélkül. A Morrígan kinyújtotta mindkét kezét, és megfogta Tate csuklóját. – Ez ősi dolog, sokkal régebb óta létezik, mint te vagy a családod, vagy akár ez a város. A vér hozza el a napfényt, a vér érleli meg a termést. Ez a világ rendje. Tate lenézett rá, és halk, síri hangon ezt válaszolta: – Leszarom a világot. Én csak a húgomat akarom. – Elég! – az Úrnő hangja átszelte a megszenteletlen terület levegőjét. – A húga egy jelentéktelen apróság, alig számít valamit. Ezzel nekem semmi dolgom, de ha ön továbbra is zavarja a köreimet, nem marad más választásom, mint hogy átadjam annak, aki félbeszakítja azokat, akik engem félbeszakítanak. Tate akkor nézett rám először. A szemében félelem villant. Körbenézett a temetőben, mintha csak akkor tudatosult volna benne, hogy milyen sokan vannak ellene, és milyen rémisztő némelyikük. Amikor a tekintete visszatért rám, a Mészáros előrehajolt a vállam felett, felemelte a kesztyűs kezét, és végighúzta a karmait az arcom előtt. Nem ért hozzám, egy kicsit sem ért hozzám, de megmutatta Tate-nek, milyen könnyen megtehetné, ha akarná. Néztem, ahogyan a Mészáros begörbítette az ujjait. – Mit akarsz? – kérdeztem tőle. Az egyik karmával megérintette a nyakam oldalát. A vas hidegen égette a bőrömet. – Nem többet, mint hogy itt állj és nézd, ahogy sorban minden szerettedet csúful megcsonkítom. Nem olyan nagy kérés, ugye? Nem moccantam, nem akartam kimutatni, mennyire fájt már egy apró érintése is. Mellettem Roswell és az ikrek megpróbáltak kiszabadulni a Mészáros embereinek karjai közül, de nem sikerült nekik. Tate-et viszont senki sem fogta le. – Ereszd el! – szólt rá Tate. A hangja kemény és gyűlölettel teli volt, úgy hangzott, mintha kész lenne rárontani és megsemmisíteni. A Mészáros közel volt hozzám, hallottam, ahogy hangtalanul felnevet. 239

– Te egy igazi kis bajkeverő vagy, nem igaz? Gyere hát, és szabadítsd ki! Hadd lássam, sikerül-e! A karmai a nyakamba mélyedtek, felszakították a bőrömet. Levegő után kapkodtam, igyekeztem csendben maradni. Minden nagyon gyorsan történt. Tate lehajolt, felhúzta a farmerja szárát, és a bakancsához nyúlt. A Mészáros elengedett, hátralépett, és felemelte a két kezét, mintha megadná magát. Aztán oldalról ököllel az arcomba csapott. A földre zuhantam. Egy pillanatig csak szikrákat láttam a szemem előtt. Sárban és hamuban feküdtem, és próbáltam lélegezni. A föld hideg volt a hátam alatt, átáztatta a kabátomat. A Mészáros leguggolt mellém, és a karmait a nyakamra tette. Alig ért hozzám, szinte felfoghatatlannak tűnt, miért fáj ennyire. Roswell söröskupakjának nyoma ott éktelenkedett az arcán. – Ereszd el! – mondta újra Tate. A Mészáros felnevetett, mély és érdes hangján. – Nem, drágám, bizony, hogy nem eresztem. Ami történni fog, az a következő: egy kicsit megkarmolom, te pedig nézni fogod, és ezt így folytatjuk sokáig, mert ha megpróbálsz megakadályozni, felszakítom a torkát, és akkor együtt ülhetünk majd itt a sötétben, és nézhetjük, ahogy elvérzik. A karmai belevájtak a bőrömbe, és akkor felordítottam. Rekedten és fájdalmasan, és gyűlöltem hallani a saját hangomat. Hirtelen egy tompa, erős puffanást hallottam, és a karmok eltűntek. Az oldalamra fordultam. A hidegen perzselő fájdalom végigszáguldott a koponyámon. A Mészáros ott feküdt mellettem. Felemelte a kezét, mintha az arcára akarta volna őket tapasztani, de a karmoktól nem tudta megérinteni a bőrét. Az arcán hosszú égésnyom látszott. Mindenki hátrébb lépett körülöttünk. Tate körbenézett. Az utcai lámpák fényében láttam, hogy valami hosszú, vékony, matt fekete rudat tart a kezében. Egy feszítővas volt. A kék lányok vihogva felnevettek, miközben a Mészáros lassan feltápászkodott. A Zűrzavar Házában láthatóan nem szívlelték, ők ugyan nem bánták, ha valaki fejbe vágja a Mészárost egy feszítővassal.

240

Nekik csak az volt a dolguk, hogy tanúi legyenek annak, ami történik. A Mészáros rájuk pillantott, majd visszafordult Tate felé. A lány kicsinek és fiatalnak tűnt mellette. A Mészáros szélesen elvigyorodott, és az arckifejezése gyilkolást ígért, de előtte még sok fájdalmat. Ez volt az élete értelme: fájdalmat okozni másoknak. – Kicsi lány – szólt éneklő hangon, majdnem úgy, mintha sajnálkozna. – Kicsi lány, tedd le a játékszered, mert ha nem, meg fogsz halni! Tate megrázta a fejét. – Tedd le, mert felkoncollak, és a szemedet itt hagyom a hollóknak! Minden előjel nélkül támadt rá. Végigszántott Tate karján, és felszakította a kabátját a vállán. A vér gyorsan átáztatta a szövetet, de Tate nem hátrált meg. Inkább elmosolyodott. Ugyanezt a mosolyt láttam az arcán a parkolóban, mielőtt megütötte Alice-t. Az arcáról azt lehetett leolvasni: élvezem, ha törhetek és zúzhatok. A Mészáros visszamosolygott rá, mintha ez lett volna kettejük nagy pillanata. Mintha nem tudta volna, hogy Tate biztosan begurul, ha vérét veszik. Tate újra ütött, és ezúttal a vas a Mészáros fogát találta el. A fickó megtántorodott, megcsúszott a sárban, és elesett. Vér folyt a szájából, végig az állán, és vér füstölgött Tate feszítővasán is. Sípolva vette a levegőt. Két sírkő között térdelt, köhögött és remegett. Tate megállt fölötte, két kézzel tartotta a feszítővasat. Még mindig mosolygott, fel volt villanyozva, vad volt. A tömeg elcsendesedett körülötte. A Mészáros nem mozdult. A vér patakzott a szájából. A karjával letörölte, és vad szemmel felnézett Tate-re. – Intézd el! – kiáltotta élesen az Úrnő. A Mészáros- feltápászkodott, vért köpött a sáros földre, majd szúrt. Tate meglendítette a feszítővasat a Mészáros keze felé. Eltalálta, két karmot letört a kesztyűről. Azok csillogva elrepültek, a Mészáros pedig hátrahőkölt. Tate újra támadt, a következő ütéshez lendítette a vasrudat. Már elindította a mozdulatot, amikor a Mészáros elérte, és vékony vágásokat ejtett a nyakán. De Tate nem rettent vissza. Csak ő volt ott,

241

az ellenfele meg a vasrúd. Feketén villant a kezében, és most a mellén találta el a fickót. A Mészáros megtántorodott, de nem esett el. Ott állt, enyhén előrehajolva, és egy pillanatig azt hittem, hogy ráugrik Tate-re, de csak felemelte az egyik kezét, és megérintette vele a homlokát. A karmok egy sor apró heget hagytak maguk után, ahol a bőréhez értek. – Kiszállok – mondta. A hangja érdes és dühös volt. Erősen zihált. – Igazán, uram! – hallatszott az Úrnő hangja a sötétből. – Arra kértem, hogy távolítsa el ezt a kellemetlenkedőt a köreimből, és most nem látom be, miért nem tette már meg ezt. – Kiszállok – ismételte meg hangosabban a Mészáros, és ezúttal felemelte a fejét, gyilkos pillantást vetve a parancsoló hang tulajdonosára. Az Úrnő hűvös modorban válaszolt a kapucnija alól: – Ön azt teszi, amit én kérek öntől, és én ebben a pillanatban arra várok, hogy távolítsa el innen ezt a hölgyet. A Mészáros hátat fordított az Úrnőnek. Szembefordult Tate-tel, de nem támadt újra. A tekintete dühös volt, de nagy önuralom látszott az arcán. – Te! – szólalt meg érdes hangon. A vér még mindig csorgott az állán. – Neveletlen vagy, mint az ördög, de jól bánsz azzal az egyszerű szerszámmal. Egy nap játszhatnánk még egy fordulót, nem gondolod? Tate nem válaszolt. Elnézett a Mészáros mellett, távolabbra, az Úrnő felé, és az arca rémültebb volt, mint bármikor a harc közben. Követtem a tekintetét, és megértettem. Az egyik szikár alak a kripta elé lépett, a karjában Natalie-val. A Mészáros darabosan meghajolt Tate előtt, majd ellépdelt mellette, el a kék lányok előtt, ki a temetőből. Nem nézett vissza. Mindössze két csillogó karom maradt utána a földön. – Elég ebből! – Az Úrnő előlépett, kitépte az őr kezéből Natalie-t, és vonszolni kezdte, be a fehér kriptába. – Mi most bemegyünk, és egy ideig távol leszünk. Tate feléjük ugrott, de a Mészáros két embere elkapta a kabátja hátuljánál fogva, és majdnem felemelték a földről. Tate vadul rúgkapált és a húga nevét ordította, úgy, hogy összeszorult a szívem. 242

Eszembe jutott, mit mondott az anyám, miután a Morrígan megtalált, a szolgálatomat kérte és én megegyeztem vele, mert nem akartam, hogy Emmának baja essen: „Az életben mindig van választásod." Tudtam, hogy mit akart ezzel mondani. Hogy meg kell vizsgálnod a lehetőségeidet, mérlegelni a következményeket, és csak ezután dönteni. De mint a legtöbb a tanács, ez is haszontalannak bizonyul, amikor az igazán fontos dolgokról van szó. Nincs idő a mérlegelésre. Ez egyszerűen nem olyan pillanat. Ez a végjáték. Amikor minden elcsendesül, és nem hallatszik más, mint a rémült, kapkodó levegővételem és a verdeső szívem hangja. Csak én vagyok. Az egyetlen kívülálló, miközben mindenki tartozik valahová. – Várjon! – kiáltottam. Az Úrnő megállt. – Mire gondol, Doyle úr? – kérdezte. Nem fordult vissza felém, de a hangjából hallottam, hogy mosolyog. – Hadd menjek én helyette! Ez az egyetlen lehetőség. Csak akkor jöttem rá, mennyire igaz ez, amikor már kimondtam. Az Úrnő megfordult, és a tömegbe lökte Natalie-t. Szinte odahajította Tate-nek, aki kiszakította magát a zavarodott őrzők kezei közül, rohant, hogy elkapja a húgát. Letérdelt a földre, és a mellére szorította Natalie-t. Akkor láttam először majdnem sírni. Az árnyékból hallottam az Úrnő édes, sötéten izgatott hangját. – Jöjjön velem, Doyle úr! Tate felnézett rám, és a fejét rázta. Én reméltem, hogy látja az arcomon az elhatározásomat. Hagyj, hadd menjek! Becsukta a szemét, és Natalie hajába fúrta az arcát. Ettől biztosabban tudtam, mint valaha, hogy jó döntést hoztam. Nem volt más lehetőségem. Megfordultam és elindultam az Úrnő felé, aki a kripta kőlépcsőin várt rám. Amikor mellé értem, ledobta a fejéről a kapucnit. Elállt a lélegzetem. Szörnyen megváltozott, amióta utoljára láttam. A szeme nagy volt, és feketébb, mint a Morrígané. Az arca fehérségében széngolyónak tűnt, csak sötét volt benne, semmi szín.

243

Eszembe jutott Emma története arról, hogy az áldozatok bementek a barlangba, és fel falatták magukat. Ha önszántukból tették, nem halál várt rájuk, csak átváltozás. Nap, mint nap rengeteg dolog van, amitől félhet az ember. Mi lesz, ha az egyik ismerősöd rákos lesz? Ha valami baj történik a testvéreiddel vagy a szüleiddel? Ha az utcán elüt egy autó? Vagy a suliban rájönnek, hogy egy természetellenes szörnyeteg vagy? Vagy túl messze úszol be a tóba, és a hullámok összecsapnak a fejed felett? Ha tűz üt ki, vagy háború kezdődik? Álmatlanul hánykolódhatsz éjszakánként az ágyadban, és retteghetsz mindezektől. De ez itt most a valóság. Ez lehetséges. Az Úrnő merev tekintete viszont lehetetlenül mélyfekete volt. Kinyújtotta felém a kezét, és várt. Én pedig megfogtam, és hagytam, hogy bevezessen a kriptába, el az életemből, a barátaimtól. – Várjon! – a szavak megakadtak a torkomon. – Csak még egy pillantást. Roswellt és az ikreket a Mészáros emberei a temető kerítéséhez szorították. Drew ugyanazzal a rezzenéstelen tekintettel nézett rám, amivel a Corbett ikrek mindent szemléltek, de Danny arca olyan volt, mintha valaki valami éles tárgyat szúrt volna a mellkasába, és megforgatta volna. Roswell a kerítésnek vetett háttal állt, őt két ember tartotta vissza. A karjában ott volt az élőhalott. Roswell nézett engem. Csak nézett. A sírkövek között ott guggolt Tate, és a húgát szorította. A szája nyitva volt, mintha mondani akart volna valamit. De már nem volt mit mondani. A húga a családja volt. Én pedig nem tehettem mást, mint hogy hátat fordítok neki, vissza, az Úrnő felé. Egy pillanatig nem voltam benne biztos, hogy képes leszek rá. Tate engem nézett, és ezt szörnyű volt feladni. Lemondani az életemről éppen most, amikor elkezdődött. A zenészek és a kék lányok csendben álltak, ők ezért jöttek ide, nem szórakozásból vagy rosszindulatból. Látni akarták, ahogy a világuk megújul, és ehhez vér kellett. Nem számított, hogy én álltam előttük. A legtöbb tekintetben én már régen halott voltam. 244

– Jer, hozzám – visszhangzott az Úrnő hangja a kriptából. Az ajtaja most nyitva állt, egy fekete nyílás a fehér építményen. Megfordultam és követtem őt, mert ez volt a legjobb, amit tehettem. Az ajtóban megcsapott a nedves mocsok és a hideg kő szaga. A földet vékonyan víz borította, a talajból szivárgott fel, esetleg a tetőn át. Nem hallottam mást, csak a saját szívdobogásomat. – Te vérzel – hallatszott az Úrnő hangja a homályból. – Érzem a réz és a só szagát. Az arca kísérteties volt a sötétben, majdnem átlátszó. A csontjai halványan áttetszettek a bőre alatt. Felemelte a fejét, és rám nézett. Láttam a fogait, most éppen olyan kegyetlenek és cakkosak voltak, mint a Morrígané. Elmosolyodott, és kinyújtotta felém a kezét. – Gyere közelebb, hadd nézzelek meg! Tettem egy lépést befelé, el a romos templomtól és a körülállóktól, be a sötétbe. – Álmodtam erről – mondta. – Évek óta álmodtam rólad, még mielőtt megismertelek volna. De az álom kevés a hús és a vér valóságához képes. A kriptában voltunk, a templomkertből már nem lehetett idelátni. – Mióta él már ártatlanok vérén? Megfogta a karom, és közel húzott magához, hogy a fülembe súghasson. – Azt kéred, hogy években számoljak? Tömérdek. Az idő csak azok képzete, akik nem élnek elég sokáig ahhoz, hogy lássák, ahogy minden összeomlik, minden visszatér önmagába. Az emberek most rettegnek tőlünk, egy évszázad múlva majd imádni fognak minket. – De nem itt, Gentryben. Nem számít, hogy mennyire virágoztatja fel a várost, az itteniek soha nem fogják úgy imádni, mint a régi hazájában. Az Úrnő elmosolyodott, az ajka hátrahúzódott a fogairól. – Haza? Az én hazám ott van, ahol ismernek engem. De komolyan azt gondolod, hogy számít, hogy gyűlölnek vagy szeretnek? – Nem számít, amíg hisznek önben? Az Úrnő bólintott.

245

– Ez a természet rendje. Az istenek kiesnek az emberek kegyeiből, és szörnyetegekké változnak. Máskor pedig felemelkednek a bukottak közül, és újra istenné változnak. – Mi a helyzet önnel? – kérdeztem, és kiéhezett arcába néztem. A szeme lehetetlenül sötét volt, olyan, mintha benne az idő a végtelenségig nyúlna vissza, teljesebb és mélyebb volt, mint bármely éhínség, háború vagy járvány. Olyan mély volt, hogy úgy éreztem, belém lát. – Micsoda ön? Elmosolyodott, és megérintette az arcomat. – Én a rettegés vagyok – a tapintása olyan volt, mint a papíré, a bőre egyre vékonyabb lett. – Én a félelmeikből nyerem az erőmet, abból táplálkozom. – Én azt hittem, hogy az áldozatok véréből táplálkozik. Felnevetett. – Kedvesem, hogy te milyen elragadó vagy! Engem az a tény táplál, hogy feláldoznak valamit. Az odaadásukat és a megalázkodásukat fogyasztom el. És most fogd meg a kezem! Engedtem, hogy megfogja a csuklómat. Egy ideig a kezében tartotta, kifordította, mintha a pulzusomat akarná megtapogatni. Aztán belemélyesztette a fogát. Fájdalom hasított a karomba, de nem rántottam el. Vettem egy rövid lélegzetet, majd még egyet. A szemem előtt fehér foltok jelentek meg. – Mást vártam – súgta, miközben a fogaival a bőrömet karcolta. – Erről álmodtam, mióta először ittam a saját fajtám vérét. A kétségbeesés és a kiszolgáltatottság ízéről. Mint a Caury nevű vérében. Bólintottam, és arra összpontosítottam, hogy lélegezzek. A mellkasom összeszorult. – Megölte őt – sziszegtem. – Hónapokig, talán évekig használta őt, aztán megölte. – A város elgyengült akkor, kedvesem. A mi életünk hozzájuk kapcsolódik, nekünk segítenünk kell rajtuk akkor is, ha ők nem veszik szívesen a segítségünket. Akkor is, ha túl magasnak tartják az árat, amit ezért fizetniük kell. – Segítség – szóltam reszelős hangon. – Hát persze, segítenek. A koporsókba segítik a gyermekeiket. Segítenek, hogy körberakják a 246

házaikat amulettekkel. Ön azt gondolja magáról, hogy isten, de valójában csak egy szörnyeteg. Megrázta a fejét. – Te nevet akarsz adni a megnevezhetetlennek. Nekünk nincs nevünk. Mi vagyunk a pokoli felfordulás és a katasztrófa. Mi vagyunk a világtáncoló, makogó rettegése – végignyalta a csuklómat, és amikor felnézett, mosolygott. A fogait bevonta a vérem. – Nézz csak magadra. Téged mindenki került, kitaszított voltál. És mégis ragaszkodsz az életedhez, a barátaidhoz. Szereted őket, pedig ők mind gyűlölnek téged. A harapása égetett. Sajgott az egész karom, és szédülni kezdtem. Kifújtam a levegőt, és hagytam, hogy igya a véremet. Azzal együtt kiáramlott belőlem minden szégyenem, minden titkom, minden aggodalmam és fájdalmam. A helyükre emlékek tolultak. Tate-re gondoltam. Arra, hogy őt nem zavarta a sötét szemem, öt nem zavarta, hogy furcsa vagyok. A barátaim pedig nem véletlenül voltak a barátaim, hanem mert azok akartak lenni. Mind ott voltak kint, a temetőben. Mind segítettek nekem. Legalábbis megpróbálták. Az apámra gondoltam, aki megpróbálta. Olyan átkozottul keményen igyekezett mindig a jót tenni. És Emmára gondoltam. A tizenkét éves Emmára a húsvéti ruhájában és virágos kalapjában, és a tizennégy évesre, aki tulipánokat ültet ősszel, a karjára hajtott fejjel alszik az asztalnál, és segít megírni a házimat. Emmára a fecskendővel, amint a zöldségeket öntözi. Emmára most, és egész életemben. Rá gondoltam, és a többiekre, egyenként idéztem fel az arcukat, és azt, ahogyan szerettem őket, és nem tudtam hagyni, hogy viszontszeressenek. Éreztem az Úrnő forró, nedves leheletét a csuklómon, ahogyan harapdált lassú, egyenletes ütemben, a szívem ritmusában. A fájdalom már nem volt olyan éles. Halványult, mint ahogy minden más is halványult a szemem előtt. A szabad kezemmel valami keményet kerestem, amiben megkapaszkodhattam. Az arcát találtam meg. Éreztem a kegyetlen, hegyes csontjait a bőre alatt. A sötétség egyre jobban rám szállt. Az Úrnő erős volt, én pedig olyan gyenge.

247

– Tudod, mit csodálok a magadfajtákban? A gyerekek félnek tőlem, a felnőttek pedig ördögivé változtatnak, de az ő érzéseik egyszerűek. Te elég összetett vagy ahhoz, hogy megvesd azt, ami vagy és ahonnan származol. Csodálatos! – Akkor vedd el – suttogtam a padló felé. – Vidd el mindet! Elengedte a csuklómat, és fölém hajolt. Sápadt volt, és sugárzott a sötétben. Nem boszorkány vagy istennő volt, hanem valami sokkal rosszabb. A bőre most már sima volt, hosszú és átlátszó, akár a pókháló. A hátamra fordultam, és a mellkasomra szorítottam a lüktető karomat. Felettem a sötétben zsibongtak az alakok, árnyak és szárnyak és rémálmok. Minden ott rajzott körülöttünk, túl sok kiéhezett, időtlen teremtmény ahhoz, hogy mind beleférjen egy testbe. Lehunytam a szemem. A harapása már nem fájt, csak lefelé húzott, a sötétségbe. Zuhantam lefelé, már nem voltam önmagam. Mégis ugyanaz voltam, mint aki mindig is. A legkorábbi emlékeim voltam, hidegen lebegtem el a fájdalomtól a rideg hold felé, a zizegő levelek felé. A furcsa bölcső és a rebbenő, virágmintás függönyök felé. És még azokon is túl, csak zuhantam a sötét, száraz levegőn át, míg földet értem. Gentryben voltam, egy elhagyott kripta kőpadlóján. Ott feküdtem, a város Kosz Boszorkánya fölém hajolt, és a karomat rágta. Vettem egy mély, sípoló lélegzetet, és kacagni kezdtem. Az Úrnő felemelte a száját a karomról. – Mi olyan ördögien vicces, hogy meg merészelsz csúfolni engem? Elmosolyodtam a sötétben, kába voltam és boldog. – Minden. Elkapta a kabátom elejét, és rázni kezdett. – Miért nevetsz? Min nevetsz? A kérdése annyira rossz volt, annyira értelmetlen, hogy csak csóválni tudtam a fejem. Nem kellett, hogy legyen rá okom. Semmi sem veszett el abból, amit elszívott belőlem. Hullámokban töltöttek el a boldog és ijedt és kíváncsi és reményteljes és élő emlékek. Csak emelkedtek a mellkasomban, amíg úgy éreztem, túlságosan megtöltenek, nem kapok már levegőt. Annyira hálás voltam. 248

Ez szeretet volt. Egész életemben meg voltam róla győződve, hogy engem kirekesztettek belőle, hogy nekem nem jár, pedig ez szeretet volt. Mindig is az volt. És most már tudtam.

249

AZ IGAZSÁG HARMINCADIK fejezet

A föld vizes volt a fejem alatt, és ez jólesett. Kivételesen. Egy kriptában voltunk, egy templom temetőjében, és az, hogy én idetartozom, azt jelentette, hogy bárhová tartozhatok. Az Úrnő fölém hajolt, a kabátomat rángatta, és az arcomba lihegett. – Mi vonja el a figyelmedet a dolgunkról? A torkom kiszáradt, fájt, hogy beszélnem kellett. – Én vagyok mind... Az egész életem. Ez mind én vagyok. Egy másodpercig nem hallatszott semmi más, csak a padlóra csorgó vérem csepegése. – Akkor add nekem mindet! – a hangja rikácsoló volt. Az ujjait az ádámcsutkám alatti puha részbe vájta. – A fájdalmat akarom, a kétségbeesést, a rettegést a szemedben, amikor rájössz, hogy meg fogsz halni! A teljes összeomlást akarom, és addig vájkálok, amíg meg nem kapom. A hámozókés még mindig ott volt a zsebemben, a kendőbe csavarva. Az arca centiméterekre volt az enyémtől, és vigyorgott rám, mint egy halálfej. – Befejeztem – mondtam. – Nem etetem többet, nem leszek a tápláléka. Nekem nincs semmim, amit magának adhatok. Az ujját a nyakamon lévő egyik nyílt sebbe fúrta. Hosszú sóhajtásként fújtam ki a levegőt, de hangot nem adtam ki még akkor sem, amikor tépni és fúrni kezdte az égető sebet. – Az életben csak a megbánás az állandó – suttogta. – Megbántad már, hogy ilyen bátor voltál? – Mélyebbre tolta az ujját, és felszakította a bőrömet. – Nagyon mélyre is mehetek. Felszakíthatlak, amíg már csak sikítani tudsz! A kés után kutattam, kibontottam a kendőből. 250

– Nem. Az ön kedvéért soha. – Csodálatosan naiv vagy! Milyen bájos, hogy még mindig erősnek érzed magad! Nem voltam erős. Nem akartam hős lenni, sem bebizonyítani a bátorságomat. De gőgös hangja üres volt, és már nem rémisztett meg. Most csak attól ijedtem meg, hogy milyen nehezen tudok összpontosítani, milyen dermedt a kezem. Összezártam az ujjaimat a késen, parancsoltam nekik, hogy működjenek. Aztán kirántottam a kezem a zsebemből, és a markolatáig a vállába döftem a kést. Egy pillanatig az Úrnő fölém hajolt, és kitátotta a száját, mint egy hal. Aztán hadonászva hátraesett. Keményen csattanva zuhant a földre, a vízbe. Hagytam, hogy elzuhanjak, arccal a nyitott ajtó felé. Először a széles, forgó eget láttam. Még mindig borús volt, de a felhők már szakadozni kezdtek, és foltokban látszott néhány csillagraj. Aztán ott volt Tate, ölelt és csókolt, én pedig feküdtem a sáros földön, és visszacsókoltam. A kabátja ujján, ahol belekapaszkodtam, egy sötét csík maradt. A nem sérült kezemmel belekapaszkodtam a vállába, és megpróbáltam felülni. Elkapott, amikor túllendültem. Remegtem, forgott velem a világ, kifolyt a vérem fele, de még egészben voltam. Remegtem a karjában, és ő tartott engem. Miközben mi egymást átkarolva ültünk a sárban, a Morrígan odament a kripta lépcsőihez, amelyeken az Úrnő feküdt arccal felfelé, az égre meredt tekintettel. A Morrígan kíváncsian nézte meg a hámozókést, szinte tudományos érdeklődéssel vizsgálgatta. – Megsérültél – hajolt az Úrnő válla fölé. – Meg fogsz gyógyulni? Nagyon fáj? – Csúf szörnyeteg – suttogta az Úrnő. – Mocskos áruló! – Nem – válaszolta a Morrígan, és megsimogatta a homlokát. – Nem, kedvesem, nem. Az te vagy. A temetőben a kék lányok sugdolóztak, és a maguk éles, fura hangján vihogtak, miközben az Úrnő köhögött, vonaglott, és a vére beterítette a követ. 251

A Morrígan a nővére mellé térdelt, és az ujjaival végigsimított a seb mentén, amiből a kés állt ki. A másik kezében a Mészáros egyik letört karmát tartotta. A vas füstölgött a tenyerén, rothadt szagot árasztott, de úgy tűnt, a Morrígan ezt észre sem vette. – Szörnyen önző voltál, tudod? Én olyan sokáig szerettelek, de ez neked soha nem volt drága. Nem is kellett volna szeresselek. Az Úrnő a lábánál feküdt, és fekete, megbotránkozó tekintettel nézett fel rá. – Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni velem, te bűzös kis szörnyeteg? – a hangja el-elcsuklott. A Morrígan elmosolyodott, kilátszott az összes szabálytalan foga. – Te már csak egy szerencsétlen vámpír vagy, az embered elhagyott, most már úgy beszélek veled, ahogy akarok. – Engedetlen féreg! Meg kellene büntetnem téged. Addig kellene ostoroztatnom, amíg kegyelemért nem könyörögsz! A Morrígan a fejét csóválta. – De nem fogsz. Már nincs senki, aki ezt megtenné neked. Megvizsgálta a kezében lévő karmot. Aztán ijesztő pontossággal az Úrnő nyakának oldalába mélyesztette. A karom átszúrta a bőrt, majd könnyen becsúszott. A Morrígan az ujjáig benyomta a karmot. Az Úrnő a torkához kapott, és a kopasz fák felé sikított. A Morrígan felállt, a karmot ott hagyta, ahol volt. Körülötte a kék lányok egyre közelebb araszoltak. Az Úrnő követői nem várták meg, amíg a férgek és fogak vigyorgó tömege rájuk veti magát. Kisiettek a temetőből, otthagyták a sárban fetrengő Úrnőjüket, akinek a kiáltásai egyre gyengébbek, egyre elhalóbbak voltak. A Morrígan furcsa, elégedettnek tűnő arccal nézte őt. Arra gondoltam, vajon ő erről álmodott-e, mint ahogyan az Úrnő a vérivásról. De amikor felém fordult, nem mert a szemembe nézni. – Sajnálom – mondta lesütött szemmel. – Nem én vagyok a szörnyeteg. Én a jó vagyok. Én a szeretet vagyok, tudod? – szipogva sírt. – Én nem vagyok haragtartó. Nekem kellene könyörületesnek lennem. Én még mindig Tate karjában ültem vacogva. Hozzám csoszogott. – Meg tudsz nekem bocsátani? 252

Tate átkarolt, és éreztem, hogy megtart. Oldalra dőltem, és a fejemet a vállára támasztottam. – Miért bocsássak meg? – kérdeztem. – Mert ilyen csúf és rossz vagyok. – Megbocsátok – mondtam, de a szavaim feleslegesek és értelmetlenek voltak. A csúfsága már nem zavart, és az egyetlen dolog, amit ellenem tett, a sérülések voltak Emma karján. A kis rózsaszín királykisasszony odaugrált hozzánk, a pálcájával hadonászott, és kézen fogva vezette Roswellt. Mögöttük jöttek az ikrek. Drew a karjában hozta Natalie-t, a kislány a vállán aludt. Fehér ruhája elég csapzott volt, az alja elrongyolódott és csupa sár volt. A haja összegubancolódott és hátul felállt, mint egy bolyhos kis állaté. Danny hozta az élőhalottat. Az nem aludt a fiú vállán. Az nem csinált semmit sem. – Vérzel – jegyezte meg a Morrígan, és a kezemet nézte. Végignéztem magamon. A kabátom eleje sötét volt a vértől, mindent beborított. A Morrígan elszaladt, és Janice-szel tért vissza. A lány előhúzott egy üvegcsét a zsebéből, és odanyújtotta nekem. Az üveg a gyógyszeres szobájából származott, barna volt, viasszal lezárva. – Ezt idd meg! A szájába vette az üveg nyakát, leharapta róla a kupakot, és a viaszt letisztogatta az üveg oldaláról. Odanyújtotta, én pedig nagy kortyokban megittam. Égetett, kifulladtam és szédültem tőle, de jobban éreztem magam. Végtelenül kimerült voltam. Janice már nyitott is ki egy tubust, valami darabos kenőcsöt kotort ki belőle, és a csuklómra kente. A seb pár pillanatig szörnyen égetett, majd elzsibbadt. Jobban rátámaszkodtam Tate-re, igyekeztem eszméletemnél maradni. – Ez mit jelent Gentry számára? – kérdeztem a Morrígantől, és a kriptánál a földön elterült Úrnőre néztem. A Morrígan leült mellém, a kezemet az övébe zárta. – Azt, hogy nem történnek többé rossz dolgok, mert én nem rabolok el gyermekeket, és nem égetek le templomokat. – De mi lesz a várossal? Nem lesz már olyan jó itt? 253

A Morrígan felállt, a fák felé nézett, és megvonta a vállát. – A te életedben jó volt egyáltalán? Megráztam a fejem. – Nem igazán. Amióta élek, nem. – Talán soha nem is volt az. Bólintottam, és végignéztem a megszenteletlen sarokban sorakozó sírköveken. Azokén az elcseréltekén, akik nem éltek sokáig, és akiket a Morrígan nem támasztott fel. – Búcsúzzunk el! – mondta. Amikor nem válaszoltam, odalépett hozzám, és a kezét gyengéden a fejemre tette. – Szeretlek – mondta. – Nem örökre vagy hosszú időre akarok búcsúzni. Csak arra gondoltam, hogy én most hazamegyek, és te is. Lehajolt és felvette a babáját a földről. Leporolta, es közben szokatlanul felnőttesnek tűnt. Odament a kriptához, és megállt az Úrnő fölött. A törékeny szépségnek már nyoma sem volt a testen. Az arc sápadt volt, krétafehér, az erek feketén dagadtak ki belőle. A véres szemben rémület látszott. – Csúf, szerencsétlen teremtés – csóválta meg a fejét a Morrígan. Intett a kék lányoknak, akik sustorogva odaleptek, felemelték a testet, és a sárban az Orchard és a salakhányó felé kezdték vonszolni. Távolról meghallottam, hogy valahol madarak énekeltek. A fények megváltoztak, melegebbek lettek. Az ég fakó világos volt, és a látóhatárnál piroslani kezdett. Sok hét óta most először nem takarták felhők a felkelő napot. Nem beszélgettünk, miközben a sírkövek között az utca felé mentünk. Roswell és Danny felvetett egy-két témát, de egyik sem élt meg több mondatot. Natalie még mindig Drew vállán aludt. Nekimentem Tate-nek, és meglepődtem, hogy szilárd volt és igazi. Belém karolt. A karom már alig fájt. A temető majdnem átlátszónak tűnt, mintha csak álmodtam volna az egészet, az öt barátomat és a szűk, sáros ösvényt is.

254

NAPFELKELTE HARMINCEGYEDIK fejezet

A Concord utcában még égett a lámpa a teraszunkon. Halványan derengett a hajnali szürkületben. Együtt, kis csoportban mentünk fel a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn, mintha nem akartunk volna túl messzire elszakadni egymástól. Benyitottam, de az ajtó zárva volt. Egy pillanatra meg kellett támaszkodnom a veranda korlátjában. Megvártam, hogy ne forogjon velem a világ, majd ellöktem magam és becsöngettem. Emma nyitott ajtót. Végignézett rajtam, és a karomba vetette magát. Csupa vér és sár voltam. Vér száradt a kabátomon, összemázolta Emma arcát és kezét, de ő nem bánta. Nem engedett el. Úgy nézett ki, mintha vagy egy éve sírt csak volna. Odabent apám a konyhában járkált fel és alá, a kezével a hajába túrt. Anyám az asztalnál ült, a terítőn összekulcsolt kézzel, mintha türelmesen várta volna, hogy apám abbahagyja a rohangálást. Amikor beléptünk az előszobába, mindketten felnéztek. Apám arcán egyszerre látszott a rémület, a zavartság és a megkönnyebbülés. Leginkább a megkönnyebbülés. Anyám úgy nézett ki, mint aki menten elájul. Ekkor fogtam fel igazán, hogy milyen véres voltam mindenütt. Emma a karomat szorította, mellettem Tate és az ikrek úgy festettek, mintha valami háborús dokumentumfilmből léptek volna elő. Roswell volt a legkevésbé lestrapált. Óvatos és fürkésző tekintettel állt ott, mintha csak véletlenül tévedt volna épp arra. Apám az asztal túloldalán állt, és minket nézett. – Súlyosan megsérültél? Bevigyelek a kórházba? A hangja esetlen volt, és én megéreztem az aggódás éles, rozsdás szagát. 255

Megráztam a fejem, és a sértetlen kezemmel az asztalra támaszkodtam. – Nem mind az én vérem – mondtam. Bólintott, és a kézfejével megtörölte a szemét. Anyám Natalie-ra meredt, aki már felébredt, és kábán nézett körbe a konyhában. Anyám odalépett hozzá, a keze közé vette a fejét, és belenézett a szemébe. Aztán elengedte a kislányt, és hozzám fordult. – Te tetted ezt? Te hoztad vissza Natalie-t? Nem válaszoltam. Nem én csináltam, legalábbis nem egyedül. – Te lementél oda, csak hogy visszahozd őt? Bólintottam. Biztos voltam benne, hogy a következő kérdése az lesz, hogyan tehettem ilyen hihetetlenül veszélyes dolgot, vagy hogy hogyan gondolhattam azt, hogy egy ilyen kockázatos vállalkozás jó ötlet. Nem akartam ezt most megbeszélni. Csak akkor ébredtem rá, hogy mennyire eltávolodtam a világtól, mennyire nem érdekelt semmi azokban a hetekben, mielőtt a Morrígannel találkoztam. Kinyitottam a számat, hogy belé fojtsam a szót, de megláthatta az arcomon az igazságot, mert nem várta meg, hogy válaszoljak. Odalépett hozzám, és szorosan megölelt. – Visszajöttél – suttogta. – Akár örökre el is tűnhettél volna, de visszajöttél! Furcsa volt a konyhában állni anyám karjában. Ő nem volt az az ölelkezős és sírós fajta. És most mégis itt állt, és nem engedett el. – Ez bátor dolog volt – suttogta, és a kabátomat markolta a hátamon. – Nagyon bátor dolog. Az igazat megvallva, nem voltam én különösen bátor. Csak nekimentem a piszkos és kétségbeesett dolgoknak, utána meg becsuktam a szemem, és vártam, hogy valami jó süljön ki belőle. De jó érzés volt, hogy ő ezt gondolta. Felmentem a fürdőszobába, hogy lemossam magamról a vér és sár nagyját. A nyakamon és az arcom egy részén még látszottak a karomnyomok, de a csuklómon lévő seb már kezdett bezáródni, Janice zöld kenőcsének ereje húzta össze a két szélét. Ha továbbra is így gyógyul, néhány órán belül teljesen eltűnik.

256

A tükörképem fehér volt és kimerült, félig halott. De a szemem barna volt, és nem fekete, a félig halott pedig már sokkal jobb, mint a teljesen halott. Emma várt rám az előszobában, ott állt, amikor kinyitottam az ajtót. A ruhája koszos volt, erősen összemázoltam a véremmel. Egy másodpercig csak álltunk, és néztünk egymásra. Teljesen kimerültnek tűnt. – Mit mondott neked? – kérdezte. A kezemet a vállára tette, hogy átöleljem. Magamhoz húztam, és felidéztem, mit mondott anyám. Azokat a titokzatos és nagyon ritka szavakat. – Azt mondta, örül, hogy visszajöttem. Hogy nem hitte, hogy visszajövök. – Azt akarta ezzel mondani, hogy szeret. – Tudom. Emma elmosolyodott. – Én is szeretlek. De ezt már tudtad. Én is elmosolyodtam, és olyan szorosan magamhoz öleltem, hogy felsikoltott. – Mindig, te hülye, mindig!

257

KÖZÜLÜNK VALÓ HARMINCKETTEDIK fejezet

A hétfő annyira normálisan telt, amennyire az adott körülmények között csak telhetett. Azaz elég normálisan. Gentry veleszületett képessége volt, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. Bármilyen szörnyűség után. Az ebédlőben fojtottabb volt a hangulat, mint általában. Alice pont olyan rosszul nézett ki, mint Tate Natalie temetésének a napján, öt nem kerülték úgy az emberek, mint Tate-et annak idején, de a barátnői nem voltak olyan kedvesek vele, mint máskor. Stephanie és Alice összetartottak, mintha így be tudnák tölteni az űrt, amit Jenna hagyott maga után. Mindenki mást kizártak a körükből. Jenna temetése szombaton volt. Én nem mentem el, de életemben először nem éreztem magam magányosnak vagy kirekesztettnek emiatt. Úgy terveztem, később majd kimegyek a temetőbe, megállok a megszenteletlen sarokban, és onnan megnézem a sírját, mert ő olyasvalaki volt, akit ismertem. Ö a város része volt, mint ahogyan én is. Tate vágott át a tömegen, és felém tartott. Odakint hideg volt, de sütött a nap, és az ablakon beszűrődő fénye Tate arcán játszott. Megvilágította a haját, bár úgy, hogy ezt rajtam kívül senki sem látta, de ez nem volt baj, mert én láttam, és tetszett nekem. – Mit nézel? – kérdezte Roswell, és követte a tekintetemet. A lámpák zúgtak, de a zaj most nem zavart különösebben. Ilyen volt az iskola zaja, ezt hallottam mindenhol, amikor idekint mászkáltam a világban. Elmosolyodtam, és éreztem, hogy elpirulok. – Tate-et.

258

– Nos, ami a megbocsátást illeti, az tutira segített, hogy megmentetted a húgát, de ha tényleg járni is akarsz vele, akkor nem ártana, ha egy kis időt is töltenél vele néha. Amikor Tate odaért hozzánk, megfogtam a kezét, és ő hagyta. Komolyan nézett, de úgy, mint aki szándékosan nem akar mosolyogni. Suli után hazakísért. Eddig nem szívesen hívtam be magunkhoz senkit, nekem is újdonság volt hát, amikor megkérdeztem, nem akar-e bejönni. Hagyta, hogy lesegítsem a kabátját, majd felmentünk a szobámba. – Az ajtó nyitva marad! – szólt utánunk Emma a nappaliból. Éppen a vetőmag-nemesítésről oktatta Janice-t, ami egy kicsit szerencsétlen dolognak tűnt, tekintve, hogy a Zűrzavar Házában nem volt természetes napfény. Azóta sem hallottam a Morríganről, de Janice mindennap átjött, és én kezdtem elfogadni, hogy ő és Emma tényleg jó barátnők. Felvontam a szemöldököm. – Komolyan mondod? Elmosolyodott. – Nem, de beköplek apának, és ha ő megtudja, hogy felügyelet nélkül felvittél egy lányt a szobádba, tuti kiakad! A szobámba vezettem Tate-et. Végignézett a szétszórt füzeteken és ruhákon. – Rendetlenebb vagy, mint gondoltam – állapította meg. A basszusgitárom a földön feküdt, a nyitott tokjában. Egész hétvégén játszottam, igyekeztem elkapni a gondolataim dallamát, lejátszani, hogy mit éreztem, amikor a kripta kövén feküdtem hidegen, kábán és mosolyogva. Néha majdnem rá is bukkantam a megfelelő hangokra, de miután egyszer már a Rasputinnal játszottam, furcsa volt újra egyedül zenélni. Még mindig szerettem a húrok tapintását és a fülembe áradó mély hangokat, de a gitárom csak egy hangszer volt, és zenekarral, sokkal jobban lehetett történetet zenében elmesélni. Megvontam a vállam, és az ágyhoz léptem. – Egy csomó jó tulajdonságom hiányzik, a rendrakás éppen ezek egyike. – De legalább nem fecséreled az időd. Egyenesen az ágyba. így akarod a tudtomra adni, hogy lógok neked egy békülési jelenettel? 259

Megráztam a fejem, áthajoltam az ágyon, és kinyitottam az ablakot. Tate egy másodperc múlva utánam jött, ki a tetőre. – Pedig számíthatsz rá. De nem azért, mert lógok neked. A tetőn ültünk egymás mellett, és az utcát néztük. Átkaroltam. – Milyen most, hogy Natalie visszatért? Tate felnevetett, és a fejét csóválta. Aztán abbahagyta a nevetést, és vett egy mély levegőt. – Csodálatos és rémisztő. Nem is vettem észre, de valahogy megszoktam, hogy nincs ott. És ő is megváltozott, pedig csak néhány hónapig volt oda. Bólintottam. Ez kísértetiesen emlékeztetett anyára, arra, hogy mennyire meg tudja változtatni az embert a földalatti élet. – Minden rendben lesz – mondtam. Nem azért, mert azt gondoltam, Natalie valaha is olyan lesz, mint azelőtt, hanem mert tudtam, hogy bármi történjen is, legalább önmaga lesz. Tate hozzám hajolt és megcsókolt. – Nagyon jól csináltad – mondta. – Úgy értem, azt hittem, hogy teljesen el fogsz majd rontani mindent, vagy egyáltalán meg sem próbálod. – Mert olyan hülye voltam azelőtt? – Megpróbáltál kimaradni az egészből, nem? – Lehet. De a végén, amikor kellett, megértettelek. Alattunk, a város alatt egy egész, kiterjedt világ volt, tele csúf, romlott és szép teremtményekkel. A két világ közötti választóvonal nagyon vékony volt, alig különített el bennünket tőlük. Mindkét világot a fájdalom, a vér, a félelem, a halál, az öröm és a zene hajtotta. Akkor azonban elég volt nekünk egy naplemente. Tate keze után nyúltam. Érzékeltem a bőre melegét, az ujjaimat az ő ujjai közé fűztem. Nem éreztem mást, mint a feje súlyát a vállamon. Az életünk határtalan volt, és ismeretlen. Nem tökéletes, de a miénk. Ilyen volt az élet Gentryben. Mi ilyenek voltunk.

260