Az átalakuló világrend küszöbén. Szerkesztette: Grünhut Zoltán Vörös Zoltán

Az átalakuló világrend küszöbén Szerkesztette: Grünhut Zoltán – Vörös Zoltán

Geologica Könyvek 1. Sorozatszerkesztő: Grünhut Zoltán – Vörös Zoltán


Pécs, 2013


Szakmai lektor Dr. Csizmadia Sándor, CsC ny. egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem Tudományos tanácsadó Dr. habil Suha György, PhD tanár, Wekerle Sándor Üzleti Főiskola kutatásvezető, Geopolitikai Tanács

A megjelenést támogatták

Borító Bubreg Balázs, Idea Box Kft. – ideabox.hu

Design és tördelés Vörös Zoltán

Nyomda Molnár Nyomda, Pécs

Kiadó IDResearch Kft./Publikon Kiadó

Minden jog fenntartva! © Szerkesztők, 2013 © Szerzők, 2013

ISBN: 978-615-5001-83-3

Jelen könyvet, illetve annak részeit a kiadó előzetes írásos engedélye nélkül tilos reprodukálni, adatrögzítő rendszerben tárolni, bármilyen formában vagy eszközzel – elektronikus vagy más módon – közölni.

Tartalom

Előszó

7

Az Egyesült Államok: az önmagát korlátozva felül maradni képes, vezető hatalom Marton Péter

11

Az Európai Unió kilátásai Marján Attila

31

Közép-Európa – vasfüggönytől az európai integrációig Schmidt Andrea

59

„Cold War Light” – The (neo) containment of sovereign democracy A szuverén demokrácia bekerítése – geopolitikai játszmák az ezredfordulót követően Takács Gergely

83

Hatalmi rivalizálás az új Eurázsiában: különös tekintettel az orosz–török viszonyra Kalmár Zoltán

115

Törökország, új regionális hatalom a Közel-Keleten Szigetvári Tamás

131

Izrael és az átalakuló világrend kihívása Grünhut Zoltán

153

Közép-Ázsia helye az átalakuló világrendben Wagner Péter

187

Kína, a regionális nagyhatalom: Multipoláris világrend az unipoláris világrend intézményi struktúráinak megtartásával? Vörös Zoltán

205

A nagykorú óriás – India szerepe és lehetőségei a 21. század második évtizedében Háda Béla

231

Latin-Amerika és Brazília az átalakuló világrendben Lehoczki Bernadett

255

Afrikai perspektívák egy új világrendben Tarrósy István

275

Szerzőinkről

299

Gn､u|„

Egy szemináriummal kezdődött. A Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Politikai Tanulmányok Tanszékén a 2010/2011-es tanév folyamán hirdettünk meg kurzust Feltörekvő hatalmak a geopolitikai térben címmel, azon célkitűzés jegyében, hogy bemutassuk, nyomon kövessük és elemezzük napjaink meghatározó nemzetközi folyamatait, a fennálló világrend szerteágazó intézményi struktúrájában zajló változásokat, átalakulásokat, eltolódásokat. Magának a témának jelentős, s folyamatosan bővülő elméleti szakirodalma van. Kurzusunk keretében e tudományos forrásokat is feldolgoztuk a hallgatókkal, új módszertant alkalmazva azonban jelentősebb hangsúlyt helyeztünk a teoretikus megállapítások, továbbá a geopolitikai, geostratégiai és geookönómiai előrejelzések konkrét eseményekkel, történésekkel való összevetésére. Ennek jegyében a félév során egyesével vizsgáltuk meg azon feltörekvő – nemcsak regionális, de globális értelemben is egyre nyilvánvalóbb befolyással bíró – hatalmak gazdasági, politikai és társadalmi jellemzőit, amelyek növekvő, talán nem is a távoli jövőben megkerülhetetlen hatással lehetnek a világrend átformálódására. Jelen tanulmánykötet ötlete ebből a vállalkozásból fejlődött ki, hasonló megközelítés szerint bemutatva a mindennapokban is érezhető geopolitikai változások főszereplőit, tehát azon államokat és szubnacionális tömörüléseket (Európai Unió, Afrikai Unió, latin-amerikai kooperációk), amelyek képesek lehetnek új korszakot kezdeményezni a nemzetközi kapcsolatok szövevényes rendszerében. A tényt, miszerint az Egyesült Államok dominálta unipoláris világrend egyre komolyabb kihívásokkal kell szembenézzen, evidenciaként kezeljük. Ugyanis a geopolitika tér feltörekvő hatalmainak erősödő gazdasági befolyása és mindinkább jelentőssé váló diplomáciai-politikai szerepvállalása komplex, sokközpontú, multipoláris berendezkedést vetít előre, amelyben a regionális hatalmak mozgástere megszilárdul saját területi érdekszféráik vonatkozásában, mialatt globális perspektíváik – részben a közös együttműködések révén – realitássá válnak. A feltörekvő államok erősödésével párhuzamosan, a gazdasági válság következtében a Nyugat bizonyos mértékű hanyatlása tapasztalható, s a visszaesést valamelyest sikeresebben kezelő Egyesült Államoknak mindössze a gyengülő, belső problémáival is nehezen birkózó Európa, valamint néhány non-konfrontatív (pl.: Kanada, Ausztrália), önálló utas (pl.: Japán, Dél-Korea), illetve akut kihívásokkal küzdő partnerállam (pl.: Izrael, Mexikó) marad meg szövetségi erőterében. Miközben a feltörekvő hatalmak, de az Egyesült Államokkal bizalmi kapcsolatban álló országok is igyekeznek érdekérvényesítő módon adaptálód-

8"~"GnLu|Ò

ni a megváltozó körülményekhez, a Nyugat érezhetően gyengül, s eddigi szerepe átértékelésére kényszerül. Az Egyesült Államok stratégái készek újraértelmezni az Atlanti-erőtér rendszerét és jelentőségét, úgy a bizonytalanságok, mind az ázsiai súlyponteltolódás, Kína egyelőre megállíthatatlan gazdasági növekedése, s ütemesen kibontakozó politikai-katonai térnyerése miatt. Washington számára releváns kihívás versenyre lépni Pekinggel annak afrikai, latin-amerikai és közép-ázsiai törekvései láttán, ugyanakkor a kínai vezetésnek is fel kell ismernie az Egyesült Államok növekvő, prioritást élvező kelet-ázsiai befolyásszerzését. Mindeközben a Vlagyimir Putyin vezette Oroszország ismét nagyhatalmi tervekben, Eurázsiai Unióban gondolkodik, India pedig szeretné évtizedek óta potenciálként emlegetett gazdasági-társadalmi kapacitásait jövedelmező geopolitikai tőkévé kovácsolni. Brazília rohamtempóban egyesíti saját irányelvei mentén a dél-amerikai kontinens országait, sőt immáron Közép-Amerika és a Karib-térség apró államait is. Az arab világ még mindig küzd a 2011-es rezsimváltó események bizonytalan kimenetelű következményeivel, miközben Izraelt nem csupán az Irán okozta fenyegetettség, de a regionális destabilizáció, s a közel-keleti békefolyamat akadozása miatti nemzetközi elégedetlenség is aggasztja. Hasonlóan fontos figyelembe venni az Európai Uniónak hátat fordító, bizonyos helyzetekben konfrontatív külpolitikát kezdeményező, befolyási övezetét egyre tágító Törökország térségi aktivitását. Minthogy az energiahordozókhoz való hozzáférés úgy a világgazdaság konstans kihívása, mind a változó geopolitikai erőviszonyok egyik sarokpontja, ezért érdemes kiemelni a közép-ázsiai és afrikai ásványtartalékokért folytatott versenyfutást, s nem lehet elfeledkezni utóbbi kontinens más szempontú felértékelődéséről sem. Jelen kötet reményeink szerint egy sorozat első, bevezető, s nem csupán egyetlen kiadványa. A Geologica Könyvek keretében geopolitikai, nemzetközi kapcsolatok témájú tanulmányköteteket és monográfiákat szeretnénk megjelentetni kifejezetten hazai szerzőktől, hogy a magyar olvasóközönség egyrészt megismerhesse a hazai tudományos élet e szakterületének legfrissebb kutatási eredményeit, másrészt figyelemmel kísérhesse tematikus formában a nemzetközi folyamatokat. Végül, de nem utolsósorban szeretnénk megköszönni a szerzők pozitív hozzáállását, támogató megjegyzéseiket, javaslataikat és természetesen írásaikat, nekik köszönhetően nyerte el a kötet végső, általunk elképzelt formáját. Köszönet illeti továbbá a pécsi székhelyű Publikon Kiadót, hogy vállalták a kötet kiadását és terjesztését, akkor, amikor a papír alapú könyvkiadás, főleg ebben a műfajban, már nem kifejezetten jellemző, s külön köszönjük Dr. Tarrósy István segítségét, aki az IDResearch Kft. ügyvezetőjeként mindvégig kiállt projektünk mellett és ösztönözte a kötet elkészültét. Köszönjük Dr. Balogh Sándor és az Afrikai-Magyar Egyesület támogatását, Dr. Suha György közreműködését, és a pécsi Politikai Tanulmányok Tanszék, illet-

GnLu|Ò"~"9

ve a tanszékvezető, Dr. Kákai László bátorító hozzáállását, valamint a Pólusok Társadalomtudományi Egyesület segítségét. Köszönjük Bubreg Balázs grafikusnak az általa készített borítógrafikát. Külön köszönet Dr. Csizmadia Sándornak, aki szabadidejét ránk áldozva, vállalta, hogy lektorálja a tanulmányokat és értékes gondolatokkal, megjegyzésekkel gazdagította a kötetet. És elsősorban köszönjük Önnek, Kedves Olvasó, hogy a kötetet elolvasásra érdemesnek tartja, s reméljük, megfelel majd várakozásainak a könyv tizenkét tanulmánya. A szerkesztők

XII. fejezet

Afrikai perspektívák egy új világrendben Tarrósy István Az átalakuló világrend afrikai szemüvegen keresztül Az afrikai kontinens elmúlt ötven éve1 nem csupán a területén található társadalmak számára hozott mérvadó változásokat, hanem maga Afrika került a nemzetközi folyamatok fókuszába. Ez utóbbit nem mindig azzal érdemelte ki, hogy mai napig szűnni nem akaró, vagy éppenséggel újból és újból fellángoló konfliktusok tizedelik lakosságát, hanem mert a 21. század első évtizedében jelentős, egyúttal stabil gazdasági növekedést jegyez számos térségében. A 2013-as év elején a világpolitika figyelmét hatványozottan lekötő mali krízis, vagy a Kongói Demokratikus Köztársaság északkeleti részén zajló polgárháborús helyzet mellett világosan regisztrált közel 5%-os összesített növekedést tudhat magáénak Afrika. 2000 és 2010 között Afrika a világ második leggyorsabban növekvő térségének számított a feltörekvő délkelet-ázsiai régió mögött.2 Az átalakulóban lévő, egyre inkább „interpoláris”3 (Grevi, 2009) globális világ több meghatározó aktorának keltette fel érdeklődését az ásványkincsekben dúsgazdag, még mindig óriási, ki nem aknázott piaci lehetőségekkel rendelkező, valamint a legfiatalabb korfával jellemezhető kontinens. Tévedés azonban azt gondolnunk, hogy a volt európai gyarmatosítók és az amerikaiak mellett csak a kínaiak fokozták jelenlétüket Afrika-szerte. A feltörekvő gazdaságok, a regionális hatalmi ambíciókkal és pozíciókkal rendelkező entitások, melyek Wallerstein (2010) szerint már a világrendszer félperifériáján találhatók, szinte valamennyien fokozottan figyelnek az afrikai kontinensre, a vele való kapcsolatok fejlesztésére, a vele való együttműködésekben rejlő lehetőségek kiaknázására. India, Dél-Korea, Szingapúr, Törökország, Oroszország, Brazília, az Öböl-térség államai, sőt, még Irán is folyamatosan keresik a kapcsolatok bővítésének, illetve a meglévő kétoldalú kooperációk mélyítésének útjait, módjait. Ezen entitások mindegyike természetesen jól felfogott nemzeti érdekek mentén, 1

2

3

Értekezésünket az „annus mirabilis”-nek elnevezett „Afrika évétől”, 1960-tól vezetjük, amikor is 17 volt gyarmati terület nyerte el függetlenségét egy év leforgása alatt. Ezt is részletesen elemzik a McKinsey Global Institute 2010-es (Lions on the move: The progress and potential of African economies) és 2012-es (Africa at move: Job creation and inclusive growth) jelentései. Grevi definíciója szerint ez az interdependenciák (kölcsönös függőségek) korában értelmezhető multipolaritást (többpólusú rendszert) takarja.

276 | Tarrósy István

geopolitikai, geostratégiai megfontolásoknak megfelelően van jelen Afrikában. Ez a fajta felfokozott érdeklődés Afrika számára is terepet jelent térségi és globális jelenlétének újrafogalmazására, az egyes afrikai államok lehetőségeinek újragondolására. Severine Rugumamu tanzániai politológus professzorral egyet lehet érteni abban, hogy már a függetlenedési hullám előtti időkben, de azt követően is, Afrika ugyan fokozatosan a világgazdaság integráns részévé vált, ám az integráció aszimmetrikus módon következett be. Maga a kontinens két egymásnak ellentmondó tendenciát képes felmutatni egyszerre: egyfelől a globális gazdaságba való integrációt, másfelől saját maga azon belüli marginalizációját. Ráadásul, ahogyan sikeresen integrálódik, úgy válik strukturálisan egyre gyengébbé és a perifériára szorultabbá (Rugumamu, 2005: xi). A globálissá vált világ kontrasztossága egyik oldalon lehetőségeket kínál, másik oldalon viszont szinte végeláthatatlan kihívások és problémák sorát nyújtja a különböző szereplők számára. Elemzések tucatja szól arról, hogy Afrika is (más, még a periférián lévő térséggel együtt) inkább a globalizáció vesztesének tekinthető,4 de maga a folyamat-együttes – ahogyan a közgazdasági Nobel-díjas Paul A. Samuelson (2005) is aláhúzta – „nem teremt mindig win-win (azaz nyerő) szituációkat minden résztvevő számára. Nem lesz automatikusan előnyös mindenkinek az, ami előmozdítja a globalizációt […] A globalizáció nemcsak extra prosperitást hoz; [hanem] extra bizonytalanságot, feszültségeket és nagyobb egyenlőtlenségeket is okoz.”5 Vizsgálódásunk számára fontos figyelembe vennünk a negatívabb álláspontot kifejtő érveket, de egyúttal szükséges meghallgatni azokat az afrikai véleményeket, amelyek a globalizációs folyamatok kínálta nyereségekről szólnak. Ez utóbbiak közül HowardHassman (2005) talán túl optimistán vizsgálja a kérdést, amikor e gondolatokat jegyzi meg: „az afrikaiaknak még több globalizációra van szükségük, de a demokrácia, a munkavállalók jogai és általában a jog uralma kontextusában, az állampolgárok aktív szerepvállalása mellett, mellyel kormányaik döntéseihez járulhatnak hozzá.” Az emberi jogi szempontok érvényesítése bizonnyal lényeges, elhagyhatatlan, azon felül Afrika fejlődése szempontjából egy újfajta afrikai önbecsülés és a saját fejlődésbe vetett hit, valamint az ezt megvalósító akarat, amely nemzeti, térségi fejlesztési koncepciók, stratégiák formájában ölthet testet. Szabó Gábor (2010) is felhívja a figyelmet arra, hogy a „gazdasági globalizáció viszonylag csekély számú nyertesei [...] hajlamosak abszolutizálni a klasszikus szabadságjogokat, és azt állítják [...] hogy ez vezet demokráciához, majd a szociális jogok szélesebb körben való érvényesüléséhez” (Szabó, 2010: 144–145). A gazdasági értelemben vett fejlődéshez, és általában a társadalom számára mérhető módon értelmezhető fejlődéshez nem elég makró mutatókkal operálni. Sokak számára, így Afrika-szerte (hiszen a kontinensen található a világ legtöbb leg4 5

Például Rena (2005), Milanovic (2012) vagy Kataoka (2008) írásai fejtik ki ezt a véleményt. Idézi Kiss Károly (2006) a Felbontott szerződés c. újságcikkében.

Afrikai perspektívák egy új világrendben | 277

szegényebb országa) számos államban a fejlődés az alapvető javakhoz – így az elegendő élelmiszerhez, tiszta vízhez, megfelelő otthonhoz stb. – való hozzáférést, a legalapvetőbb szükségletek kielégítését jelenti. Amint azt Peet és Hartwick (2009) fejlődési elméleteket taglaló kritikus művükben kiemelik, a ma jelentősen egyenlőtlen viszonyokkal jellemezhető világában a fejlődés e sokaság számára az életben maradáshoz szükséges „szolgáltatásokon” túl az emberi méltóságról és tiszteletről is szól, azaz arról, ahogyan mások a másikat méltóságában tisztelve képesek kezelni. Azáltal, hogy „Afrika köztudottan aluliparosodott, hiányoznak azok a transznacionális vállalatokon keresztül közvetített »modern« gazdasági-társadalmi viszonyok, osztályok és rétegek, amelyek a világ fejlettebb felét jellemzik” (Artner, 2006: 128). Ennek ellenére léteznek ellenállást artikulálni képes formák és formációk, valamint Afrika egyre több pontján hallatja hangját az erősödőben lévő „középréteg”. Az, hogy egyáltalán egy középosztály megjelenéséről beszélhetünk, összefüggésben van a stabilan regisztrálható gazdasági növekedéssel – az ide tartozó közel 350 millió fő6 (az egész kontinensre vetítve, melynek lakossága meghaladja az egymilliárdot) annyi rendszeres bevétellel7 rendelkezik, amely képessé teszi tagjait gyermekeik megfelelő iskoláztatására (akár külföldön), a tágabb értelemben vett családi-rokoni körök támogatására, a rendszeres fogyasztásra, és mindenekelőtt egy olyan kritikus tömeg képzésére, amely igényt formál a politikai döntésekbe való beleszólás jogára. Ez a folyamat az elmúlt évtized során érhető tetten, miközben a kontinens fennmaradó, nagyobbik része nem egy esetben az extrém szegénység ellen és az életben maradásért küzd. A megújulás képességét magával hordozó középrétegnek is, és általában az afrikai államok vezetőinek is fontos Afrika, mint politikai entitás, mint viszonyítási keret, amely értelmet nyert a transznacionális hálózatokkal átszőtt világban, hiszen a kontinens egészét „képviselő” Afrikai Uniót a nemzetközi szervezetek és bármely kétoldalú partnerségben érintett állam is elfogadják. Annak ellenére, hogy a térségi kooperáció az 1990-es, 2000-es évektől felfokozott időszakát éli – ezt szorgalmazza maga az Afrikai Unió is –, és Afrika az a kontinens, ahol a legtöbb regionális gazdasági integráció kiépítése folyik párhuzamosan a kontinens valamennyi szegletében, a kétoldalú kapcsolatok, azaz az államközi együttműködések továbbra is meghatározónak bizonyulnak afrikai és nem afrikai szereplők között. A külföldi befektetők – ugyan már „tudnak” e regionális integrációkról – értelemszerűen érdekeik és megtérülési számításaik szerint választanak maguknak országot és szektort, és első megközelítésben „nem fűződik érdekük a regionális integrációk létrejöttéhez” (Erdősi, 2012a: 505). Afrikának pedig éppen minél több közvetlen külföldi tőkebefektetésre van szüksége, túlélé6 7

Az Afrikai Fejlesztési Bank 2011-es tanulmányában is jegyzett számadat. A 2005-ben az Afrikai Fejlesztési Bank által meghatározott kategória napi 2-20 dollár közé teszi a középréteg fogyasztását.


se és fejlődése nagyban függ attól, valóban sikeresek lesznek-e az indított befektetések, méghozzá nem csupán (nemzet)állami keretek, hanem fokozatosan egy-egy regionális együttműködés kontextusában. Ma egyébként az Afrikába irányuló befektetői kedv sokkal erősebb, mint valaha. Az Ernst & Young tanácsadó cég 2011-es felmérése szerint a lehetséges befektetők közül a feltörekvő gazdaságokból érkezők valamivel bizakodóbbak a növekedést, ezáltal invesztícióik megtérülését illetően.8 A „megtérülések” a tőkét biztosító szereplők oldaláról világos elvárások, melyek az adott afrikai állam oldaláról még hatványozottabban kell, hogy érvényesüljenek, mivel a befektetéseknek zöld utat adó kormányoknak saját társadalmaik számára kell előnyt kovácsolniuk mindezekből. Így van-e ez azonban a mindennapok afrikai valóságában? Különösen, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy az afrikai államok jelentős része sérülékeny (fragile state), strukturális gyengeségekkel, belső konfliktusokkal küzd, nem egy esetben „bukott államként” (failed state) jellemezhető, mert végrehajtó hatalma képtelen az állam (megfelelő) működtetésére: sem a regális, sem a modernkori állami funkciók biztosítására. A mai szakirodalomban9 sokszor a mindezekhez képest tágabb értelemben használható „államkudarc” tűnik megfelelőbb jellemzőnek, mert vele még az átlagos afrikai államhoz képest jól teljesítő „mintaállamokat” is illethetjük – ha nem is permanens módon, de időszakosan bizonyosan (például akár a Dél-afrikai Köztársaságot is). 2001. szeptember 11. óta, miképp azt Búr Gábor (2009) aláhúzza, alapjaiban változott meg a rosszul működő afrikai államok megítélése. „A legszegényebb, leginkább szétesett, vagy szétesőben lévő államok politikailag és stratégiailag felértékelődtek, a biztonságpolitika érdeklődésének homlokterébe kerültek” (Búr, 2009: 76). Nem pusztán önmaguk és térségeik számára jelentenek feladatot, hanem az egész nemzetközi közösség számára, kimondottan akkor, ha napjaink iszlamista szerveződéseinek megerősödését említjük példaként Afrika számos pontján. Az 1960-as évektől függetlenné vált gyenge államok egyébként többször szembesültek már a politikai rend újra „konfigurálását” megkövetelő elvárásokkal, főként amikor kapacitásaik csökkentek, struktúráik, kormányzásuk tovább gyengült. A Villalón és Huxtable (1998) által jegyzett „kritikus fordulat” (critical juncture) elmélete arra világít rá, hogy a folyamatosan (néhol permanens módon) jelentkező válságok arra kényszerítik a társadalmakat, hogy úgy válaszoljanak az újabb krízis jelentette kihívásokra, hogy a fordulópontok valójában lehetőségként nyerjenek értelmet számukra, átvezetve őket egy új helyzetbe. A folyamat során nem történik teljes szakítás az előző állapottal, hanem a fordulópont előtti időszak eredményeire képes támaszkodni az új kihívásokkal szembesülő vezetés, a „dezintegrációból egy új konfiguráció” felé képes haladni. Azt pedig, hogy milyen formát vesz fel az állam miközben egyik állapotból a másikba Ld. további részletek végett: Tarrósy (2012b). 9 Ezek közül mérvadónak számít pl. Rotberg (2004). 8


alakul át, több afrikai állam esetében10 nem oly egyértelmű előre jelezni (Villalón – Huxtable, 1998: 24). Az afrikai államra nehezedő külső nyomások, valamint a belső feszültségek kezelésének mechanizmusait és kapacitásait az államnak ki kell alakítania, hogy aztán lehetőséget adjon saját magának az új konfiguráció optimális kiépítésére. A posztkonfliktusos, törékeny államoknak központi feladatként jelenik meg saját struktúráik újjáépítése, újrakonfigurálása. Ehhez humán erőforrásra, illetve, ahogyan Tanaka (2012) jelzi, más posztkonfliktusos államok tapasztalataira van szükségük. Ezek a szereplők e tekintetben tehát nem „a 20. század fejlett országait, hanem a 21. század feltörekvő államait” tekintik referenciának. Miközben pedig a vizsgálatunk tárgyát képező afrikai államok az újrakonfigurálás nehézségeivel, lehetséges fejlődésük új alapjainak lerakásával foglalkoznak, problémáik sok fejtörést okoznak a nemzetközi közösség számára – gondoljunk csak az elmúlt néhány év megtörtént vagy éppen zajló eseményeire az észak-afrikai térségben változásokat hozó arab tavasztól a mali iszlamisták elleni harcokig, a dél-afrikai bányatüntetésektől a szudáni–dél-szudáni feszültségekig. Ali Mazrui elhíresült mondása, miszerint „Afrika háborút visel” (Africa is at war) ma hatványozottan vonatkoztatható arra – ahogyan Deegan (2009) is aláhúzza –, hogy Afrika valójában saját magával áll harcban: harcol az örökségei ellen, amelyek nagy részben tehetők felelőssé államainak sérülékenységéért, küzd a felemelkedéséért, és e tekintetben korrupt vezetői vonhatók felelősségre, és igyekszik meggyőzni mind a nemzetközi közösséget, mind a befektetni szándékozó szereplőket, hogy érdemes Afrikában hosszú távon gondolkodni, tervezni. A közvetített üzenet ma nem a „reményét vesztett” (hopeless), hanem a „felemelkedő” (rising) kontinens. Richard Dowden, a Royal African Society igazgatója (2013) szerint ma már senki sem beszél Afrikáról úgy, ahogyan évtizedekkel ezelőtt: Afrika, a menthetetlen, reménytelen kontinens. „Az új kép mindenképpen jobb, de továbbra sem szabad általánosítanunk. Kérdésként merül fel, hogy a változások állandósultak-e, avagy csak időszakosak, illetve, hogy a növekedés valóban eléri a mindennapok embereit.” Fenn tudja-e tartani Afrika ezt a változást? Mire alapozhat a kontinens? Milyen mentális és érzelmi állapotban vannak ma Afrika társadalmai a megújulás, a fejlődés sikeres megvalósítása érdekében? Ezen állapot leírásához egy izgalmas – bár talán túlságosan ambiciózus – geopolitikai megközelítést is segítségül hívunk. Afrika az „érzelmek geopolitikai térképén”11 Globális világunkban a folyamatok összetettsége, a szereplők komplex egymásrautaltsága okán a mindent körülölelő „szupraterritoriális térben” Moïsi (2009) szerint érdemes geopolitikai szemléletünket bővíteni, és a globális világot érzelmi oldalról, az érzel10 11

Ld. pl. a sokáig az afrikai demokratizálódás éltanulójának számító Malit 2013 elején. E rész Tarrósy (2012a) alapján íródott.


mek – elsősorban a félelem, a megalázottság/megalázás és a remény (fear, humiliation and hope) – egymáshoz viszonyítottságában, rendszerében komplexen vizsgálni. Azáltal, hogy egy új, érzelmi-geopolitikai térkép megrajzolásakor is hatványozottan szükséges ügyelni a leegyszerűsítő tipizálások elkerülésére, Moïsi gondolatmenete legelején kimondja, hogy az érzelmek oldaláról indított geopolitikai elmélkedést bizonnyal nehézzé teszi az, hogy az érzelmek csoportja, kategóriája természeténél fogva szubjektív, ezáltal „puha” és nehezen meghatározható mint az értekezés számára kijelölt keret. Releváns azonban az a felvetés, hogy a globális nemzetközi viszonyok, konfliktusok megértéséhez az érzelmek viszonyrendszere alapot szolgáltathat. Maguk az érzelmek ugyanis annak a (ön)bizalomnak, magabiztosságnak a fokát jelezhetik, amely az adott társadalom önmagába és önmaga fejlődésébe vetett hitét takarja. Ahogyan Moïsi fogalmazza meg, „az önbizalom (önbizonyosság) szintje határozza meg az adott társadalom azon képességét, hogy egy krízist követően hogyan tud új erőre kapni, hogyan tud egy adott kihívásra választ találni, hogyan tud a változó körülményekhez igazodni” (Moïsi, 2009: 29). Vannak, akik e „puha” megközelítést kritizálják, és elsősorban a számokkal, mérésekkel megerősített argumentumokat hiányolják, magát a mérhetőséget kifogásolják. Azt leszögezhetjük, hogy ez utóbbi felvetés kapcsán egyfelől a meglévő statisztikák és mérőszámok rendszere is kritika alá vonható, másfelől éppen a rendszer és a folyamatok komplexitása eredményezte, hogy az 1990-es évektől fokozatosan jelentek meg újabb és újabb indikátorok, melyek igyekezték „követni” és pontosabban leírni a világban végbemenő változásokat. Ezek közül az egyik releváns mérőszám az ENSZ szakosodott intézményei és más nemzetközi szervezetek által is alapindexként használt HDI (Humán Fejlettségi Index). A hipotetikus új geopolitikai térkép viszonyítási pontjai, azaz az érzelmek közül próbáljuk megtalálni az Afrikát leginkább jellemzőt, és ennek segítségével helyezzük el a kontinenst az érzelmi geopolitikai térképen. A függetlenné vált afrikai államok az 1960-as években tele voltak bizakodással, reménykedtek, hogy miután „lerázták magukról a gyarmatosítói igát” jövőjük, sorsuk jobbra fordul – több esetben túlzottnak bizonyultak az euforikus várakozások. A reményvesztett 1980-as és 1990-es évek után ma egy újabb időszaka van a bizakodásnak. Moïsi Afrikát olyan térségnek ábrázolja, amely a kétségbeesés időszakát maga mögött tudhatja (persze ez elég nagy általánosítás), és a 21. század második évtizedének elején több oka van a reményre. Az okok közül legalább ezeket sorolhatjuk fel (Moïsi, 2009: 133): • megjelenik és hatalomra jut a politikai vezetők új generációja, az olyan „jóságos autokraták”12, mint például Paul Kagame ruandai és Ellen-Johnson Sirleaf libériai elnökök; 12

Ez valóban elmozdulás a volt katonai diktátorok kategóriájától.


• a nők – mint a „remény motorjai” – növekvő fontossággal bírnak, szerepeik bővülnek, szerepvállalásaik erősödnek13; • stabilan mérhető a gazdasági növekedés, és példaértékű az olyan modellszerű fejlődés, mint Botswanáé, amely a piac szabályainak követése mellett képes magához vonzani a külföldi működő tőkét. Moïsi véleményét támasztja alá Richard Dowden gondolatmenete is, aki szintén egy pozitívabb képről beszél, kiemelve azonban annak üzenetét, hogy ne általánosítsunk „Afrikáról”. Dowden (2013) egy összetett képet vázol: olyat, amely már egy sokkal gazdagabb kontinenst sejtet (nem a nyersanyagokra összpontosítva, hanem a lehetőségekre és azok kiaknázására inkább), miközben a területén élő emberek könynyen válhatnak sérülékennyé, különösen, ha háborús/fegyveres konfliktus fenyegeti őket. „A szörnyülködésre okot adó éhező gyermekek képei mellett egyidejűleg ott van a laza, menő ruhákban és kocsikban pompázó fiatal afrikaiak képe. Mindkettő valódi. Mindkettő Afrikát mutatja.” Stratégiai jelentőségű erőforrás-tőke és kormányzás Az afrikai felemelkedés táplálásához legalább három nagyobb tételt szükséges megneveznünk: 1. természeti erőforrások, nyersanyagok megfelelő kiaknázása; 2. humán erőforrás, oktatás és képzés fejlesztése; 3. új önbizalommal felvértezett, hosszú távon értelmet nyerő stratégiai gondolkodás igényének kialakítása. Mindez elsősorban a nemzetgazdasági érdek alá rendelt, de már a regionális szintű együttműködés érdekrendszerét figyelembe vevő politikai kérdés. Vitán felül áll az a megállapítás, miszerint a sikeres erőforrás-menedzsment megfelelő kormányzást igényel, Afrikának pedig általában szüksége van a stratégiákban gondolkodó, a helyi erőforrásokat ismerő és azokra építő, a helyi igényeket kielégíteni igyekvő kormányzásra. Akár a gyarmati időszakot, akár a posztkoloniális állam időszakát nézzük, az erőforrások eltékozlása, s nem pedig a hosszabb távon értelmezhető fejlődés érdekében történő „felhasználása” jellemző Afrika-szerte. „A gyarmati korban az erőforrások kihasználására törekvés, a rablógazdálkodáshoz fűződő kemény [európai] gazdasági érdekek felülírtak minden más szempontot” (Erdősi, 2011: 17). A posztkoloniális–posztkonfliktusos afrikai állam korrupt és rosszul kormányzó vezetői csoportjai általában nem törekedtek (érthető módon) az „új, teljesítő képes intézmények kiépítésére” (Búr, 2011: 75), és 13

Ma az egyik legújabb elképzelés az ún. „nő-barát állam” kiépítése, amely pontosan e szemléletet kívánja érvényre juttatni. Izgalmas kutatási kérdést jelent a nők politikai részvétele kapcsán az ennek okán megváltoztatható/megváltozó társadalmi struktúrák vizsgálata és a korreláció elemzése. Mindehhez további olyan fajsúlyos kérdések kapcsolódnak, mint a migráció feminizációjából fakadó következmények, vagy a tervezhetőbb családok (méret és modell szempontjából) kérdésköre, és ezzel egy hosszú távú „harc” indítása a túlnépesedés ellen.


ezzel csupán saját szűk kliensköreiken belül tartották a hasznot, a társadalom egésze abból nem részesült. A 20. század utolsó évtizedével ellentétben – amikor is a nagyhatalmak „gazdasági és geostratégiai érdeklődésében [a kontinens] elvesztette korábbi jelentőségét” (Uo.: 76) – mára ismét felértékelődtek Afrika „kincsei”. A nagyhatalmak újrafogalmazzák afrikai jelenlétüket – nagyban köszönhetően a középhatalmak és a feltörekvő gazdaságok egyre dinamikusabb térhódításának, így az általuk a nagyhatalmak számára „megfogalmazott” geopolitikai kihívásnak –, és valamennyi aktor számára egyértelművé válik, hogy „a fejlett országok nem engedhetik meg saját biztonságukra is visszaható következmények nélkül” (Uo.), hogy az afrikai államok ne egy valóban minőségében más fejlődési utat járjanak be ahhoz képest, amit eleddig megtapasztaltak. Annak ellenére, hogy a glóbuszon számba vehető FDI14-projektek közül Afrika még mindig csupán összesen 5%-ot vonz magához, az Afrika országait célzó befektetői kedv sokkal jelentősebb, mint valaha.15 Különösen a feltörekvő gazdaságok vállalkozói hajlandóak tőkéjüket megforgatni, mégpedig nem meglepő módon főként a bányászat és ásványkincsek kitermelésének szektorában, a kőolajhoz és földgázhoz kapcsolódó tevékenységek területén (a kitermeléstől az értékesítésig), továbbá a turisztikai, építőipari és telekommunikációs szektorokban (Ernst & Young, 2011: 19). Az Afrika-szerte rendelkezésre álló erőforrások számbavételét érdemes tehát a főbb nyersanyagokkal kezdenünk. Ha földrajzi adottságait vizsgáljuk, Probáld (1996) kiemeli, hogy „a kontinens túlnyomó része geológiai felépítését tekintve ősmasszívum, s ennek megfelelően bővelkedik ércekben. [...] Jó néhány bányakincs kitermelése világviszonylatban is jelentős [például: gyémánt, kobalt, mangán, urán, arany] [...] az üledékes kőzetekhez kapcsolódó kőolaj-, földgáz- és kőszéntelepek aránylag szűk körzetekre összpontosulnak” (Probáld, 1996: 57). Az 1. táblázatban összevethetjük a jelentősebb nyersanyagvagyonnal rendelkező államok tőkevonzó-képességét, nem meglepő módon érzékelve a különbségeket azok javára, amelyek éppen e „szűkebb körzetekben” találhatók – így például a nyugat-afrikai térség kőolajkészletei felett diszponálók vagy az észak-afrikai térség földgázlelőhelyeit birtoklók. A Világbank 2011-es vonatkozó adatai (data.worldbank.org) további jelentős volumen-emelkedést mutatnak a külföldi tőke beáramlása tekintetében, amely arra mutat rá, hogy csupán pár év leforgása alatt a befektetési környezet és a befektetések ösztönzéséhez szükséges „országimázs” tovább fejlődött, vonzóbbá téve az afrikai országokat a potenciális befektetők számára. Ennek hátterében meghatározó változásként konstatálható a katonai diktatúrák és fegyveres konfliktusok számának markáns csökkenése, a függetlenséget követő évtizedekre jellemző diktatúrák valójában tel14 15

Foreign Direct Investment, azaz közvetlen külföldi tőkebefektetés. Az Ernst & Young vonatkozó 2011-es felmérését ld. hivatkozva: Tarrósy, 2012: 75.


jes eltűnése a kontinensről. A különböző szereplők között pedig verseny folyik, hogy a legjobb üzletek köttessenek, a legjobb megtérülési ráták jussanak érvényre. Afrika nyersanyag kincsei hatalmas erőforrás-tőkét jelentenek, mellyel a kormányoknak jól kell(ene) tervezniük. A geostratégiai szemléletet mind a befektetőket vonzani igyekvő államnak, mind az adott államban megjelenni szándékozó szereplőnek alkalmaznia kell annak érdekében, hogy megfelelően kerüljenek mérlegelésre a lehetséges kockázatok, illetve a jelenlét, maga az invesztíció biztonságos lehessen.16 Persze az 1. táblázatban kivonatosan jelzett „főbb” nyersanyagok sora tovább bővíthető számos egyéb ásványi kinccsel, de e ponton mindezek megjegyzésénél fontosabbnak minősíthető témánk szempontjából a meglévő infrastruktúra rövid számba vétele, ugyanis ennek megléte, illetve fejlesztése kulcskérdés a stratégiainak számító ágazatban, általában a nyersanyag-politika és az ehhez kapcsolódó partnerstratégia tekintetében. Komoly „hátráltató tényező a határokon átszolgáló közlekedés gyengesége vagy éppen teljes hiánya” – húzza alá Erdősi Ferenc (Erdősi, 2012b: 61). „A gyarmati korszakban létesült, majd később kiegészült és a legutóbbi időkig a közlekedési rendszer gerincét alkotó vasutak túlnyomó része a tengerpartra nagyjából merőleges, mivel rendeltetésük az országok távolabbi területeiről (esetenként a tengerrel nem rendelkező országokból) származó nyersanyagok kikötőkbe szállítása volt” (Uo.: 61–62). A bányászatba és az ásványkincsek kitermelésének szektorába befektetni igyekvő szereplők elemi érdeke, hogy a lelőhelyek és a szállítási/közlekedési csomópontok közötti fizikai infrastruktúra megfelelő minőségű és kiterjedtségű legyen, így triviális, hogy befektetéseikhez kapcsolódóan egyéb beruházásokkal is számolnak, hogy a meglévő állapotokon javítsanak. Mindez az adott afrikai államnak pozitív hozadékot jelent, hiszen az így kiépülő, vagy éppenséggel fejlődő infrastruktúra területükön lesz/marad, és a későbbiekben további államon belüli, vagy még inkább regionális fejlesztésekhez, együttműködésekhez szolgáltatja az elengedhetetlen alapokat. Hibás lehet az az érvelés, amely mindenáron igyekszik alátámasztani azt a nézetet, hogy különösen a feltörekvő gazdaságok mint legalább középhatalmi szereplők egyfajta „új gyarmatosítást” hajtanak végre, ugyanis jelenlétükkel, beruházásaikkal létfontosságú (stratégiai jelentőségű) infrastruktúrához segítik hozzá az afrikai területeket azáltal, hogy – érthető módon a nyersanyagok szállításakor jelentkező saját kiadásaikat csökkentendő – vasútvonalakat, közutakat építenek, kikötőket fejlesztenek. Nem lehet kizárólag a kínai, indiai, brazil vagy éppen dél-koreai érdeket és hasznot kiemelni e projektek kapcsán (sem), hiszen e fejlesztések természetes hozadéka az afrikai belső piacok javulása, a közlekedés és szállítás fejlesztése területén válik mérhetővé hosszú távon. Ha nincs megfelelően kiépített vasút-, közúthálózat, esélytelen és reménytelen a piacok fejlesztésének koncepciója. 16

A geopolitikai tényezőkről, geostratégiai tétekről ld. bővebben Bárdos-Féltoronyi (2006), 3. fejezet.

284 | Tarrósy István 1. táblázat: Meghatározó nyersanyagokkal rendelkező afrikai országok és a külföldi tőkebefektetés nagyságrendje 2009-ben Ország

Nyersanyagok

Külföldi tőkebefektetés (milliárd USD)

Algéria

kőolaj, földgáz, nikkel

Angola

kőolaj, gyémánt

2,2

Botswana

gyémánt

0,25

2,85

Burkina Faso

mangán

0,17

Csád

kőolaj, uránium

0,46

Dél-afrikai Köztársaság

arany, gyémánt, uránium, mangán, platina, kőszén

5,62

Dél-Szudán

kőolaj

*

Egyenlítői-Guinea

kőolaj

1,6

Egyiptom

kőolaj, földgáz

6,7

Elefántcsontpart

gyémánt, mangán

0,38

Etiópia

arany

0,2

Gabon

kőolaj, mangán

0,03

Ghána

arany

1,7

Guinea

vasérc, uránium, arany, gyémánt

0,09

Kamerun

kőolaj

0,34

Kongói Demokratikus Köztársaság

gyémánt, kőolaj, koltán, kobalt, kőszén

0,95

Kongói Köztársaság

gyémánt

2,2

Közép-afrikai Köztársaság

gyémánt, arany

0,1

Libéria

gyémánt

0,2

Líbia

kőolaj, földgáz

1,7

Madagaszkár

kőszén, bauxit, koltán

1,38

Mali

arany

0,1

Marokkó

vasérc, nikkel

1,97

Mozambik

földgáz, kőszén, titán

0,8

Namíbia

réz, gyémánt, arany, uránium

0,49 0,74

Niger

uránium

Nigéria

kőolaj, földgáz, vasérc

5,8

Ruanda

arany

0,11 0,11

Sierra Leone

gyémánt

Szomália

uránium

0,1

Szudán

vasérc, arany, kőolaj

2,68

Tanzánia

gyémánt, kőolaj

0,41

Tunézia

kőolaj

1,59

Uganda

réz, kőolaj

**

Zambia

réz

0,7

Zimbabwe

réz, arany

0,1

A szerző szerkesztése a CCS, ETH Zurich, a Die Presse, az Afrographique (2009) forrásai, valamint a data.worldbank.org adatai alapján.


Megjegyzések: * Afrika legújabb államáról, Dél-Szudánról még nincsenek megbízható adatok e tekintetben sem, annyi azonban bizonyos, hogy az egykori egységes szudáni kőolajlelőhelyek legtöbbje területén található, a kitermelt kőolajat pedig az északi területeken át kiépített vezetékeken lehet eljuttatni Port Szudán kikötőjébe – ez továbbra is komoly fesztültség forrás a két szudáni vezetés között.17 ** Ugandában az Albert-tó térségében a 2000-es évek második felében fedeztek fel jelentős kőolajkészleteket, melyek kitermelése a londoni székhelyű Tullow Oil céggel kötött szerződés értelmében 2013-ban eredményezhet profitot.18 Kiemelés szürke színnel: a 13 legtöbb nettó tőkebeáramlást magáénak tudó állam. A táblázat csak 36 afrikai államot mutat – azokat, amelyek jelentősebb nyersanyagkinccsel rendelkeznek. 17 18

Ld. e témában Illés (2010, 2011) és Vörös (2009). Ld. pl. http://www.bbc.co.uk/news/world-africa-16872987


Fontos azt is megjegyeznünk, hogy az afrikai államok többsége önmaga képtelen lenne e fejlesztések megvalósítására. Annak érdekében, hogy az új és régi-új (például India és Kína) partnerek szerepvállalásával ne az Afrikát „kizsákmányolók köre” bővüljön – bár Vörös (2010) éppen azt jelzi, hogy többek között Kína a „kizsákmányoló államok hosszú sorába beálló új szereplő[nek]” (Vörös, 2010: 143) minősíthető, egyben támogatja azon érvet, hogy az ázsiai óriás nem újragyarmatosítóként erősíti afrikai jelenlétét –, az adott afrikai államnak kell meghatároznia melyik partnerség, melyik szereplőkkel, milyen időtávon éri meg neki, illetve mire számít az ezen partnerségekből fakadóan az állam területére érkező pénzektől, kedvezményes hitelektől, befektetésektől (Tarrósy, 2010a). A legfontosabb geopolitikai tényezők vagy tétek közé joggal sorolja BárdosFéltoronyi (2006) az adott területen élő népességet és annak képzettségi színvonalát (Bárdos-Féltoronyi, 2006: 80). Vizsgáljuk meg a továbbiakban az afrikai államok e jellemzőit a humán erőforrás, mint hosszú távon értelmezhető tőke oldaláról. Tegyük ezt különösen annak tükrében, hogy megfelelően képzett saját humán kapacitás nélkül elképzelhetetlen bármilyen időtávon belül az adott állam, térség számára pozitívan ható, az ott élők életminőségét javító koncepció megalkotása, egyúttal végrehajtása. A kérdéskör egyik fő szeletét a felsőoktatás fejlesztése adja, melyet illetően több kapcsolódó kérdés is felmerül: elsődlegesen a szektor lehetséges hozzájárulása a kontinens gazdasági növekedéséhez és általában a fejlődéshez.19 Ezzel kapcsolatban is hangsúlyt kap a régiós keretekben történő fejlesztések sora, valamint a külső források, támogatások, tőkepénzek megfelelő becsatornázása, melyről több szerző meglehetősen negatívan, de mindenképpen kritikusan nyilatkozik.20 Vitán felül állítható, hogy a felsőoktatás „birtokában van” az a potenciál, amellyel a „belőle kikerülőknek” a jobb élet reményében vetett hitét erősíti meg, hozzásegítve a diplomával rendelkezőket az ennek eléréséhez szükséges megfelelő munkahelyekhez. A hurráoptimizmus helyett azonban az arab tavasz eseményei arra irányították rá az afrikai államok közvéleményének figyelmét, hogy a szociális feszültségekkel terhes, sok esetben örökölt szerkezeti gyengeségeket magukkal cipelő, máig az adósságspirál gyötrelmeit átvészelni igyekvő afrikai társadalmak nem képesek megfelelő mennyiségű és minőségű munkát kínálni a felsőfokú diplomákkal rendelkező fiataljaik számára. Amellett, hogy e probléma gyökere mégiscsak a kontinens országainak gazdasági küzdelmei körét jelenti, a felsőoktatás kapcsán felmerül a képzési programok relevanciájának, a munkaerőpiac kívánalmainak megfelelő programok meglétének kérdése is. Miközben az af19

20

A felsőoktatást bemutató rész a jelen kötet kiadása idején megjelenés alatt álló következő tanulmányra támaszkodik: Tarrósy – Suha (2013). Például Erdősi (2012), valamint Suha (2009).


rikai országok kormányai azon dolgoznak, hogy az oktatási szektort a lehető legjobban megnyissák, kiterjesszék a társadalom különböző csoportjai, rétegei számára – az írástudók arányának és a teljes beiskolázottsági rátának a növelése kiemelt cél (ld. a jelenlegi helyzetet a 2. táblázatban) – , meg kell küzdjenek azzal a helyzettel, hogy nincs megfelelő oktatási infrastruktúrájuk, valamint a fenntartható működés feltételei sem garantáltak hosszú távon. Minden afrikai ország vezetése, és a kontinens szervezetének tekinthető Afrikai Unió is egyet tud abban érteni, hogy az éves költségvetések számottevő részét kell oktatásra (ld. a számadatokat a 2. táblázatban), azon belül is egyre inkább felsőoktatásra, kutatásra, valamint innovációra és K+F-re, – melyben az egyetemek szintén érintettek (lehetnek) – fordítaniuk annak érdekében, hogy a hoszszú távú afrikai fejlődés elérhetővé váljon. Mindehhez pedig a különböző felsőoktatási rendszerek összhangját, a programok harmonizációját, az elismertetések és minőségi elvárások közelítését meg kell oldania az afrikai országok közösségének. Afrikai felsőoktatás valójában az 1910-es évekig szinte egyáltalán nem is létezett.21 Ugyan a kontinens legrégebben megszakítások nélkül működő felsőoktatási intézménye 1829 óta Fokvárosban volt, az első afrikai egyetemalapításokra 1902től került sor Szudánban (University of Khartoum), és főként Egyiptomban (Cairo University, 1908), ahol komoly középkori hagyományai voltak az egyetemi képzésnek. Az Université d’Alger 1909-ben jött létre Algériában. A trópusi afrikai területeken az egyik első intézmény a mai napig mérvadó oktatási-tudományos központnak számító ugandai Makerere Egyetem volt 1922-ben. Nyugat-Afrikában a University of Ghana és a nigériai University of Ibadan egyaránt 1948-ban nyitotta meg kapuit. A dél-afrikai intézmények közül az igazából 1866-tól működő, de 1918-tól egyetemi státusszal funkcionáló Stellenbosch University – hasonlóan a pretoriai és durbani intézményekhez – kizárólag fehérek számára voltak fenntartva, és az afrikaiaknak legelőször 1916-ban hoztak létre külön felsőoktatási intézményt, a Dél-afrikai Bennszülött Főiskolát, a későbbi Fort Hare Egyetemet (Búr, 2005: 92). Mindezekről az intézményekről kikerülő magasan képzett fiatalok száma marginális maradt, a mai napig az afrikai társadalmak csupán kis részét teszik ki, bár a helyzet régiónként változó képet mutat. Az igazán jól képzett afrikaiak sok esetben az afrikai kontinenst kénytelenek elhagyni, saját és közösségeik jobb megélhetése miatt (agyelszívás), pedig az afrikai kormányoknak a függetlenség elnyerése óta folyamatosan óriási szüksége van a képzett szürkeállományra. Éppen az 1960-as évektől a kontinensen „végig21

Ez azzal a kitétellel igaz, hogy a világ egyik első, de Afrika minden bizonnyal legelső egyeteme a Timbuktuban (Mali) található Sankoré Madrasah (Université de Sankoré), amelynek alapjait egészen 988-ig vezetik vissza. A Mali Birodalom egyik legfontosabb kereskedővárosaként elhíresült Timbuktuba a birodalom bölcs uralkodója, Musza mansza a világ minden tájáról szakembereket hozott. Musza mansza támogatta az iszlám tudósokat, hogy azok átadhassák ismereteiket az iskolákban. A Szankore mecset, az európai egyetemekhez hasonló nemzetközi tudományos központtá vált (Faal–Suha, 2008: 36).

288 | Tarrósy István 2. táblázat: Afrikai országok humán erőforrásból származó tőkéje és potenciálja 2013 elején ország

írástudók aránya(a) (%)

teljes beiskolázottság(b) (%)

a GDP oktatásra fordított aránya (%)

AAU* tagegyetemek száma

népesség (millió fő) 37,3

Algéria

72,6

78

4,3

7

Angola

70

57,8

2,6

1

18

Benin

41,7

56,7

3,5

2

9,6

Bissau-Guinea

52,2

64,6

n.i.

-

1,6

Botswana

84,1

71,6

8,9

2

2,1

Burkina Faso

28,7

39,1

4,6

3

17,2

Burundi

66,6

59,4

8,3

1

10,5 0,7

Comore-szigetek

74,2

61

7,6

-

Csád

33,6

45,6

3,2

1

11

Dél-afrikai Köztársaság

88,7

51,6

5,4

18

48,8

-

-

-

-

10,6

Dzsibuti

Dél-Szudán*

n.a.

30,4

8,4

-

0,8

Egyenlítői-Guinea

93,3

55,3

0,7

-

0,7

Egyiptom

66,4

35,5

3,8

14

83,6

Elefántcsontpart

55,3

38,2

4,6

4

22

Eritrea

66,6

29,6

2

1

6

Etiópia

29,8

55,2

5,5

6

91,2

Gabon

87,7

74,1

3,8

2

1,6

Gambia

46,5

57,3

2,7

1

1,8

17

24,6 20,1

Ghána

66,6

63,3

5,4

Guinea

39,5

51

2,4

Kamerun

70,7

60,4

3,7

7

Kenya

10,8

87

66,7

7

12

43

66,8

52,1

n.a.

4

73,6

Kongói Köztársaság

n.a.

50,1

1,8

1

4,3

Közép-afrikai Köztársaság

55,2

39,6

1,3

2

5

Lesotho

89,7

59,2

12,4

1

1,9

Kongói Demokratikus Köztársaság

Libéria

59,1

65,3

2,8

4

3,8

Líbia

88,9

57,1

3,4

8

5,6

Madagaszkár

64,5

69,1

3

5

22

Malawi

73,7

59,3

5,2

1

16,3

Mali

26,2

52,7

4,4

1

15,4

Marokkó

56,1

61

5,6

4

32,3 3,3

Mauritánia

57,5

50,3

2,9

1

Mauritius

87,9

76,2

3,2

2

1,3

Mozambik

55,1

58,8

5

3

23,5

Namíbia

88,5

71,2

6,4

3

2,1

Niger

28,7

31,3

4,5

1

16,3

Nigéria

60,8

54,8

0,9

55

170

Ruanda

70,7

67,6

4,1

4

11,6

São Tomé és Príncipe

88,8

70,9

n.a.

-

0,2

Seychelles-szigetek

91,8

83,4

5

-

0,09

Sierra Leone

40,9

22,8

4,3

2

5,4

Szenegál

49,7

45,7

5,8

2

12,9

Afrikai perspektívák egy új világrendben | 289 Szomália

n.a.

16,6

1

5

10

Szudán

70,2

38

8,5

29

34,2

Szváziföld

86,9

63,7

7,8

1

1,3

Tanzánia

72,9

52,6

6,8

9

46,9

Togó

56,9

56,7

4,6

4

6,9

Tunézia

77,6

77,8

7,1

1

10,7

Uganda

71,4

66,8

3,2

7

33,6

Zambia

70,9

47

1,3

6

13,8

Zimbabwe

91,9

48,6

4,6

12

12,6

Zöld-foki szigetek

84,8

50,6

5,9

1

0,5

A szerző szerkesztése a UNDP Human Development Report országstatisztikái és a CIA The World Factbook 2012 júliusi becsült adatai alapján, továbbá az AAU adatbázisának figyelembevételével. Megjegyzések: (a) A populáció 15 éves vagy annál idősebb része (%-ban), amely képes a mindennapi élettel kapcsolatban olvasni, megérteni (értelmezni), valamint leírni rövid, alapvető kijelentéseket. Mindkét nemre vonatkoztatott, összesített érték. Forrás: http://hdrstats.undp.org/en/ indicators/101406.html (b) Kombinált teljes beiskolázottság az oktatásban, azaz kortól függetlenül az alap-, közép- és felsőoktatásban tanulók összesített létszáma az elméletileg iskoláskorúnak vélt populációhoz viszonyítva mindhárom szinten (%-ban). Forrás: http://hdrstats.undp.org/en/ indicators/105906.html * Az AAU az Afrikai Egyetemek Szövetsége, melyet 1963-ban hoztak létre Rabatban. A ghánai központtal (Accrában) működő kontinens-méretű szervezetnek 2013 februárjában 278 tagja volt 46 afrikai országból. Tagjai az adott állam hatóságai által akkreditált felsőoktatási intézmények. Egyik alapvető célkitűzése a felsőfokú oktatás minőségbiztosítása. Forrás: http:// www2.aau.org/index.htm ** Afrika legújabb államáról, Dél-Szudánról még nincsenek megbízható adatok e tekintetben sem. A Szudánnál jelzett 29 AAU-egyetem közül több ma már Dél-Szudán területén található, de az AAU még nem rendezte a szervezeten belüli tagság jogi kérdéseit ezzel kapcsolatban. Kiemelés szürke színnel: A GDP 8%-át vagy annál többet az oktatási szektorra fordító államok. N.a. – nincs adat, valójában nincs megbízható adat.


söprő” függetlenedési hullámot érdemes e ponton kiemelnünk, hiszen az akkori és az azt követő időszak új afrikai adminisztrációi (a közigazgatás bármely szintjét ideértve) nem voltak képesek megfelelően képzett afrikaiakat a megfelelő pozíciókba ültetni, ugyanis nem volt számukra elérhető ez a valójában „nem is létező réteg”. Az egyik igazán komoly kihívást pedig a folyamatosan duzzadó apparátusok jelentették a kormányok számára. A kedvezőtlen gazdasági környezetben az államapparátusokat az „afrikanizáció” jegyében még jobban felduzzasztották, mely elsősorban etnikai alapokon nyugvó klientúra-építést szolgált (Búr, 2002: 335 és Tarrósy, 2011: 53). A kontinens egészére kiterjesztett elvvel minden új vezető egyet tudott érteni: haladéktalanul kellett „afrikanizálni”. Ehhez persze szükség volt az oktatási – különösen a felsőoktatási – rendszer fejlesztésére is, hogy megfelelő képzésben részesülhessenek a leendő közép- és felsővezetők. A folyamat egyebek mellett természetesen képes volt erősíteni a nemzeti öntudat(ok) kialakulását, és általában az afrikai öntudat visszaszerzését, mely a mai fejlesztési programok alapját is szolgáltatja (Tarrósy, 2011: 213). A történelmi folyamatok fényében érthető, hogy számos afrikai szerző a gyarmatosító múltnak tulajdonítja a helyi közösségek tudástárának durva és tudatos negligálását, esetenként megkurtítását, a fehér felsőbbrendűség által dominált gondolkodásból levezetett primitív, barbár bennszülött lakosság elnyomását, vagy inkább bizonyos szinteken bizonyos célra történő felhasználását, amely a helyi tudások megőrzését, valamint fejlesztését semmi esetre sem tudta szolgálni. Mindezekből következően ezen afrikai „bennszülött” tudások és tudásrendszerek, vallja Makgoba et al. (1999), képezhetik annak a tudományos kutatásnak a célterületét, amely segíthet az afrikai közösségeknek saját fejlődési útjuk megfelelő meghatározásában, a lehetőségek értelmezésében, és általában a helyi kapacitások kifejlesztésében. Másik fontos szempont lehet az afrikai felsőokatás helyzetének megítélésében – folytatva az afrikanizációs kontextus értelmezését – az egyetem–állam, egyetem– társadalom kapcsolatrendszerének vizsgálata, célirányosan azok történetiségére fókuszálva. Az első afrikai felsőokatási/felsőfokú intézmények közvetlenül a függetlenedést követően csupán a jól képzett, megfelelő egyetemi végzettséggel rendelkező, másokat oktatni képes személyek körét alkalmazhatták, azokat, akik az 1950-es és 1960-as években szerezték meg diplomáikat. Ezek a diplomás emberek azonban olyannyira „különlegesek” voltak saját társadalmaikban, hogy azonnal jól fizető állásokhoz juthattak hazájukban vagy éppen külföldön. Mások számára pedig egyértelművé vált, hogy a felsőoktatásba, a felsőfokú végzettség megszerzésébe történő befektetés gyorsan megtérül a magas fizetéseket kínáló munkahelyek könnyű megszerzése által. Ugrásszerűen megindulhatott a felsőoktatási intézmények alapítása, fejlesztése, illetve az afrikanizáció kiterjesztése ezen intézmények körére is – mindezeknek, ahogyan Tekeste Negash (2008) felsőoktatás-kutató írja, első körben az 1973-as olajvál-


ság, majd a szubszaharai Afrika országaira kényszerített strukturális kiigazítási programok (Structural Adjustment Programmes, SAPs) parancsoltak megálljt. A következmény katasztrofálisnak minősíthető abból a szempontból, hogy a lendület megtorpant, az egyetemfejlesztések és általában a kormányok által támogatott felsőoktatás-fejlesztési elképzelések visszaestek, sőt, szinte eltűntek a kormányok stratégiai tervezéséből. Mindazonáltal az objektív elemzés végett azt rögzítenünk kell, hogy a Világbank érvelése egy ponton biztosan célba talált: az intézményburjánzással jelentkező minőségi kihívásokra irányította a figyelmet. Ez utóbbi téma – teljesen érthető módon – mára a felsőoktatás-fejlesztés és -harmonizáció egyik kulcselemévé vált. Ha az oktatás teljes spektrumát nézzük, az UNESCO felmérései22 szerint a függetlenség elnyerése óta nagyot lépett előre Afrika az alapfokú iskolázottsági szintek megemelésében (bár a népesség rohamos gyarapodása is egyidejűleg ható kihívás): sokkal többen járnak ma általános iskolába Afrika országaiban, mint az 1960-as és 1970-es években (Tarrósy, 2010: 26). A nagy kérdés azonban a minőségi oktatás – és nem csupán az alapfokú iskolarendszerben, hanem az oktatási szektor valamennyi szintjén. Michael Fleshman egy 2010. januári írásában, az ENSZ által kiadott Africa Renewal hasábjain Malawi példáját említve aláhúzza, hogy „a diákok számának drámai növekedésével párhuzamosan túl kevés figyelmet fordítottak a minőség kérdésére.” Óriási lemorzsolódási arány tapasztalható a kelet-afrikai államban, és a jelentések szerint a gyerekek csupán 20%-a képes az általános iskola 8 osztályát befejezni. Nem elég tehát pusztán a létszám növelésére koncentrálni (ami láthatóan viszonylag szép számokat eredményezhet egy adott évben, ahogyan a 2. táblázatban látjuk), sok, egymással szorosan összefüggő kérdést is megnyugtatóan szükséges rendezni. Többek között az oktatás minőségéhez elengedhetetlen erőforrásokat kell hosszú távon rögzíteni és biztosítani a politika szintjén, így megfelelő létszámú képzett tanárt, az oktatási programok mellett – illetve azokkal együtt – élni képes élelmezési programokat, elégséges higiéniás körülményeket, megfelelő mennyiségű és minőségű taneszközt (az ún. humánbiztonság kapcsán különösen fontos mindezt) (Tarrósy, 2010b). Egyértelműen beigazolódik Afrika-szerte, hogy a tandíj eltörlése előfeltétele az iskolába járó diákok számszerű növekedésének, de az alaposan végiggondolt – a politikusok által hosszú távú stratégiaként rögzített – fenntartó és működtető környezet nélkül csak újabb és újabb problémák forrása. Ma ugyanúgy igaz Szentes Tamás akadémikus 1963-as megállapítása: „Nemcsak az iskola kevés Kelet-Afrikában, de kevés a tanár és a tanító is” (Szentes, 1963: 133). Leszögezhetjük, hogy Afrika országainak és népeinek valódi fejlődése nem képzelhető el a jól működő oktatási rendszerek nélkül. 22

Ld. UNESCO (2008).


A nemzetközi donorközösségnek és az afrikaiakkal együttműködő államoknak is kitüntetett célterületet jelöl ki a szektor. Afrika a 21. század második évtizedében: a Dél–Dél kapcsolatok erőterében23 A globális aggodalmak korszakában24 jól látható egy olyan euro-atlanti tendencia kirajzolódása, amely a feltörekvő gazdaságok (köztük legelsőként Kína) felemelkedését a technológiailag és gazdaságilag még mindig fejlettebb Észak geopolitikai, geostratégiai pozícióinak kihívásaként láttatja. A mai transznacionális szereplőkkel és interakciókkal jellemezhető, pókhálószerűen kölcsönösen összekapcsolt és egymástól kölcsönösen függő interpoláris világban úgy tűnik, hogy az Észak–Dél kapcsolatokat a Dél–Dél, különösen a Dél–(Távol-)Kelet szövetségek átívelik, néha akár háttérbe szorítják – legalábbis, ami az általuk keltett dinamikát, és az ebből adódó esetleges félelmet illeti. Különösen érdekes formációnak tekinthető a Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika által létrehozott BRICS-csoport e szempontból is. A kihívás jelenléte egyértelmű, a hozzá kapcsolódó félelem elgondolkodtató. A Dél új világa valójában egy formálódó új erőtér a nemzetközi arénában, melyben Afrika is megkérdőjelezhetetlenül felértékelődött – a nagy(obb) hatalmak/szereplők szemszögéből bizonnyal. Ez nem egy újabb gyarmatosítást sejtet, hanem inkább egy új versenyfutást jelent „Afrika kegyeiért” (és persze kincseiért), amely valódi új (fejlődési) korszakot hozhat Afrika számára – és ez sokkal fontosabb, mint a versengő államok által szerzett „új” piacok konstatálása, ami vitathatatlan. Vitán felül állítható továbbá, hogy vannak olyan északi szereplők (például a skandináv államok), amelyek – a saját jól artikulálható érdekeik érvényre juttatásán túlmenően (hiszen minden egyes szereplő elsősorban ezt teszi) – olyan politikát fogalmaztak meg Afrikáról, mely az afrikai aktorokat támogatni kívánja saját fejlesztési erőfeszítéseikben. A fejlődés fogalma a globális politikai és gazdasági diskurzus egyik sarokpontjává vált, mert abban minden szereplő képes egyet érteni, hogy jobb életkörülményeket szeretne elérni társadalmaik valamennyi szegletében, és általában a világ fejlődőben lévő területein. Ez persze egy permanensen aszimmetrikus viszonyokkal leírható közegben meglehetősen utópisztikusnak (akár hihetetlennek) hangzik, és bizonnyal kellő muníciót szolgáltat a jól hangzó politikai retorika számára, mégis képes tematizálni a nemzetközi szervezetek és intézmények tervezési napirendjét, cselekvési terveit. A kérdés 23

24

E rész alapja a szerző által a Volumen című fejlesztési kérdésekkel foglalkozó szaklapban közölt cikk. Ld. Tarrósy (2013). Szilágyi (2013) is azt jelzi, hogy „a hidegháború befejeződése után [...] a világ a várakozások ellenére nem lett biztonságosabb. [...] Színre léptek [...] a kialakulóban lévő nemzetközi rend működését veszélyeztető destabilizáló erőszak globálissá váló olyan új tényezői, mint a terrorizmus, [...] a migrációs mozgások, a drogkereskedelem, a járványok elterjedése, [...] az államkudarcok, az emberiség létét fenyegető környezeti károsodások” (Szilágyi, 2013: 113–114).


kontrasztosságára azonban azonnal felhívja a figyelmet az a tény, miszerint a Globális Dél sok szereplője számára ez az elképzelés egyenlő az alapvető szükségletek kielégítésével, azaz többek között tiszta ivóvíz, elegendő étel, biztonságos lakóhely, továbbá néhány alapvető szolgáltatás, például egészségügyi ellátás, oktatás és a tisztességes munka, de általában a megbecsülés tételeivel. Afrika-szerte sokan az életben maradással azonosítják a kérdést. Hyden (2011) nyomán, az olyan feltörekvő hatalmak, mint Kína, India és Brazília – továbbá az Öböl-menti államok – más megközelítésben érdeklődnek az afrikai kontinens nyersanyagai iránt, mint a volt gyarmatosító európaiak, vagy a nemzetközi intézmények sorát még mindig meghatározó módon befolyásoló amerikaiak. Már a megközelítés is fontos, bár önmagában nem elégséges a baráti közelségből (akár egy régi közös platform, az el nem kötelezettek mozgalma összekötő szálai okán) folytatott kommunikáció. Az eleddig megműveletlen földek mezőgazdasági beruházásokat vonzanak, mégpedig a „feltörekvő szemüvegen keresztül” olyan formában, hogy azok képesek legyenek az afrikai közösségeket és a befektető államokat egyaránt ellátni – élelemmel és jövedelemmel egyszerre. Az afrikai államok azonban továbbra is küzdenek saját maguk megfelelő politikai vezetéséért, és ha a látványos és még középtávon is stabilnak tűnő átlagos 5% körüli makrogazdasági növekedést már az új korszak jelének tekintjük, akkor még relevánsabb lehet a kérdés: elképzelhető-e (és milyen formában) a belülről hajtott és meghatározott fejlődés, továbbá elérheti-e a külső szereplők (befektetők, donorok, általában a nemzetközi közösség különböző hatalmi entitásainak) szerepvállalása az egyének és közösségeik szintjét annak érdekében, hogy a helyi közegben következzenek be a várt hatások. Tehát – Hyden (1989) nyomán – a helyi társadalmak érezzék az előremozdulás, a fejlődés okozta jobb életet, életminőséget. Mindezt egy olyan korszakban vizsgálhatjuk, amikor számos globális természetű bizonytalanság létezik (ld. legutóbbi pénzügyi-gazdasági világválság), és amikor a realitás már nem a helyi valóság, hanem sokkal inkább a „glokalitás”. Nem lehet megfelelően artikulálni egyetlen közép- vagy hosszú távú fejlesztési tervet – már egy középméretű magyarországi városban sem – anélkül, hogy a transznacionális globalizmus jelenségeit, hatásait, szereplőit és általában összefüggéseit ne vennénk figyelembe, legalább mint viszonyítási keretet. Akárki legyen is Afrikában donor, befektető, általában „szerepet vállaló”, elsődlegesen nemzeti érdekei szerint fog cselekedni – legyen az Kína, India, Brazília, az EU bármely tagja, vagy az Amerikai Egyesült Államok. Az EU esetében e kérdés még pikánsabb – e fejezet írása idején még hatványozottabban –, ugyanis a válság kapcsán ismét felerősödött a vita arról, hogy globális versenyképessége és pozíciói megtartása/megerősítése okán még több Európára, azaz szupranacionális mechanizmusokra van szüksége az EU-nak – avagy éppenséggel egyfajta új kormányközi szövetségre,


ami egy „kétsebességes” Európát hívna életre az eurózóna tagjai között. A határozottan erősödő déli szereplőkkel csakis egy egységesebb, erősebb Európa lesz képes felvenni a versenyt. Az egyes szereplők Afrika-politikáinak vizsgálatakor a nemzeti érdekek jól kimutathatóak. Afrika fejlődése oldaláról elemezve a fejlődés lehetőségeit azonban az afrikai szempontokról kell szólnunk. Találkozik-e a két oldal? Kinek, hogyan kell terveznie annak érdekében, hogy a nemzeti érdek kiszolgálásával egy időben az afrikai elképzelések (melyeket az afrikaiak fogalmaztak meg, nem pedig helyettük a fejlett északiak, vagy a fejlettségi ugrásban lévő feltörekvők) megvalósuljanak? Érdek lehet-e az afrikai érdek, vagy inkább szempont, stratégia a nemzetközi versenypozíciók megtartása, megszerzése végett? Okfejtésünk során a globalizáció által létrehozott új társadalmi erők szerepét nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Afrika középosztály-rétege ugyan még mindig viszonylag vékony és gyenge, de szerepe és befolyása egyre nő. Tagjai inkább több, mint kevesebb demokráciát akarnak, és a jog uralmát, annak tiszteletben tartását, valamint egy kiszámíthatóbb gazdasági környezetet várnak el. Nagyon valószínű, hogy e belső erők fokozatosan veszik át a „demokrácia őrei” szerepkört, melyet addig a nyugati/északi donorok tulajdonítottak maguknak. Ennek azért van jelentősége, mert az új globális politikai-gazdasági dinamikák kutatásakor az elemzések kedvelni szokták a külső tényezők szerepének felértékelését – szemben a karakteres belső relációkkal, és még inkább a bennük rejlő potenciálok felismerésével. Kijelenthető, hogy a globális képes helyzetbe hozni a lokálisat (ismét a glokalitás realizmusa köszönt minket) – Afrikát megérteni, és így „megfelelő” Afrika-politikát megalkotni és működtetni inkább több, mint kevesebb figyelmet igényel a helyi szinteken. A kérdés: az új Globális Dél dinamikái ráirányítják-e ezekre a szintekre a globális figyelmet? Lehet-e ez a kontextus meghatározója az egymással versengő Afrika-politikáknak? Az USA, vagy az Európai Unió Afrika-politikája mennyiben kezeli, képezi le a kérdéskört? Egy USA–Kína–EU „stratégiai háromszög-erőtérben”, a Dél–Dél együttműködések új dinamikáit szem előtt tartva többek között „Afrikáért” is folyik a nemzetközi verseny, melyben érezhetően a kínai afrikai jelenlét és szerepvállalás lehetséges alternatívát képes kínálni az afrikaiaknak a létező és (ezidáig) teret hódított északi fejlődési modellekhez képest (Liu, 2011). Az EU Tanácsának soros elnökségét 2011 első félévében reprezentáló Magyarország Külügyminisztériuma az elnökséget követően külpolitikai stratégiát adott közre (Magyar külpolitika az uniós elnökség után, 2011 címmel), melyben a rendszerváltás óta először valóban, a mindennapokat körbehálózó globális kontextushoz képest fogalmazott meg álláspontokat – első ízben relatíve jelentős tételként helyet kapott Magyarország afrikai szerepvállalása is (45–47. o). Természetesen az Európai Unió tagjaként az EU-s politikai inerciarendszer mellett,


a nagypolitika színterén az EU mögött a másik legfontosabb igazodási pontot (továbbra is) az Egyesült Államok jelenti (Magyarics, 2004). Ebből kifolyólag tehát Magyarországnak is, térségének – melyben a visegrádi együttműködés kitüntetett keretet jelent – fontos, hogyan, milyen programok mentén, milyen dinamikákhoz igazodva alakítja ki Afrika-politikáját az USA, mely a transzatlanti szövetségi rendszer számára is viszonyítási pontokat indikál. Ami jó Afrikának, az jó lehet a vele együttműködőnek is. Egyre inkább képezheti komoly megfontolás tárgyát az afrikai szerepvállalások stratégiai tervezése, több esetben ma már úgy, hogy harmadik féllel, egyfajta háromszög-kooperációban ölt testet az adott projekt. Érdemes befektetni Afrikában – láthattuk, ezt támasztja alá a fejezetben többször hivatkozott Ernst & Young-felmérés is. A Dél–Dél dinamikák releváns indikátora lehet a befektetésekkel kapcsolatos hajlandóság, bizalom, mellyel kapcsolatban a felmérésben megkérdezettek közül a feltörekvő gazdaságokból érkező befektetők valamivel pozitívabbak, bizakodóbbak befektetéseik megtérülését illetően. Afrika jövője szempontjából a befektetések sikere kulcsfontosságú – és persze, hogy a volumen erősödjön, az afrikai kormányoknak sokat kell tenniük a kedv fokozása érdekében, méghozzá megfontolt, geopolitikailag is értelmezhető hosszú távú stratégiák megalkotásával. Minden célkitűzés – így például a Beyond 2015 világméretűnek tervezett civil összefogás is –, amely a szegénység – ezáltal a fő aszimmetria-forrás – felszámolását szorgalmazza, hasznos tud lenni abban a folyamatban, amely Afrika valódi értékességének felismerését hozza, ezzel pedig egy tényleges új fejlődési pályát támogathat. Érdekelheti ez a világ valamennyi szereplőjét? Érdekelhet ez mindannyiunkat? Felhasznált irodalom African Development Bank (2011): The Middle of the Pyramid. Dynamics of the Middle Class in Africa. Market Brief. Elérhető: www.afdb.org. (letöltve: 2012.09.20.) Artner, Annamária (2006): Globalizáció alulnézetben. Elnyomott csoportok – lázadó mozgalmak. Budapest: Napvilág Kiadó. Bárdos-Féltoronyi, Miklós (2006): Bevezetés a geopolitikába. Budapest: L’Harmattan Kiadó. Búr, Gábor (2002): Nemzeti eszmék és folyamatok Afrikában. In: Balogh, András – Rostoványi, Zsolt – Búr, Gábor – Anderle, Ádám (szerk.): Nemzet és nacionalizmus. Ázsia, Afrika, Latin-Amerika. Budapest: Korona Kiadó. pp. 289–405. Búr, Gábor (2005): Afrika a két világháború között. In: Németh, István (szerk.): 20. századi egyetemes történet. 2. kötet. Európán kívüli országok. Budapest: Osiris Kiadó. pp. 89–100. Búr, Gábor (2009): Államkudarcok Afrikában. In: Csizmadia, Sándor – Tarrósy, István (szerk.): Afrika ma. Tradíció, átalakulás, fejlődés. Pécs: Publikon Kiadó. Búr, Gábor (2011): Afrika-történeti tanulmányok. Budapest: Mundus Novus.

296 | Tarrósy István Dawda, Faal – Suha, György (2008): Gambia – Afrikai történelem egy folyó völgyében. Pécs: Publikon Kiadó. Deegan, Heather (2009): Africa Today. Culture, Economies, Religion, Security. London – New York: Routledge. Der Spiegel (2005). „The Market Has No Heart.” Interview with Paul Samuelson. Az angolra fordított interjú megjelent: 2005.10.11. Elérhető: http://www.indymedia.org.uk/en/ regions/world/2005/10/325444.html. (letöltve: 2013.01.15.) Dowden, Richard (2013): Africa’s Contradictory and often Unrealistic Images. Africa – News and Analysis, 2013.01.08. Elérhető: http://africajournalismtheworld.com/tag/dowden-onafricas-images/. (letöltve: 2013.01.15.) Erdősi, Ferenc (2011): Afrika közlekedése. Pécs: Publikon Kiadó. Erdősi, Ferenc (2012a): A regionális integrációk és Afrika fejlődése. Területi Statisztika, Vol. 15. (52.), No. 5., pp. 492–511. Erdősi, Ferenc (2012b): Szinergiakeltés vagy látszatcselekvés? Az afrikai regionális integrációk problémái. Tér és Társadalom, Vol. 26., No. 2., pp. 57–72. Ernst & Young (2011): It’s Time for Africa. Africa Attractiveness Survey. Elérhető: http:// www.ey.com/ZA/en/Home/Africa-Attractiveness-Survey. (letöltve: 2012.11.08.) Grevi, Giovanni (2009): The Interpolar World: a New Scenario. Occasional Papers, No. 79. European Union Institute for Security Studies. Elérhető: www.iss.europa.eu. (letöltve: 2012.11.20.) Hillbom, Ellen (2012): Botswana: A Development-oriented Gate-keeping State. African Affairs, Vol. 111., No. 442., January 2012. pp. 67–89. Howard-Hassmann, Rhoda E. (2005): An Airborne Disease: Globalization through African Eyes. Globalization and Autonomy Online Compendium. Elérhető: http://globalautonomy. ca/global1/summary.jsp?index=RS_Hassmann_Airborne.xml (letöltve: 2012.12.11.) Hyden, Goran (1989): Local Governance and Economic-Demographic Transition in Rural Africa. Population and Development Review, Vol. 15, Supplement: Rural Development and Population: Institutions and Policy. pp. 193–211. Hyden, Goran (2011): Introduction: The African State in a Changing Global Context. In: István Tarrósy – Loránd Szabó – Goran Hyden (eds.): The African State in a Changing Global Context. Breakdowns and Transformations. Berlin: LIT Verlag. pp. 7–15. Illés, Zoltán (2010): Szudán és a referendum. Afrika Tanulmányok, Vol. 4., No. 4., pp. 56–70. Illés, Zoltán (2011): Szudán a népszavazás után és az ország kettéválása előtt. Afrika Tanulmányok, Vol. 5., No. 1., pp. 20–28. Kataoka, Sadaharu (2008): Africa and An Era of Globalization. The Tokyo Foundation. Elérhető: http://global.tokyofoundation.org/en/opinion/article/o08012105/view. (letöltve: 2013.01.18.) Kiss, Károly (2006): Felbontott szerződés. A mesék kora lejárt: a fejlett országok kénytelenek lesznek piacaikat védeni. Magyar Nemzet Online. 2006.12.30. Elérhető: http://mno.hu/ migr/felbontott-szerzodes-484489. (letöltve: 2013.01.15.)

Afrikai perspektívák egy új világrendben | 297 Külügyminisztérium (2011): Külpolitika az uniós elnökség után. Stratégiai dokumentum. Elérhető: http://eu.kormany.hu/download/4/c6/20000/kulpolitikai_strategia_20111219. pdf (letöltve: 2012.09.23.) Liu, Lirong (2011): The EU and China’s engagement in Africa: the dilemma of socialisation. Occasional Papers, No. 93. European Union Institute for Security Studies. Interneten elérhető: www.iss.europa.eu. (letöltve: 2012.10.26.) Magyarics, Tamás (2004): A magyar külpolitika új helyzete. Magyar Szemle, Vol. 3., No. 9–10. pp. 54–73. Elérhető: http://www.magyarszemle.hu/cikk/a_magyar_kulpolitika_ uj_helyzete (letöltve: 2012.09.23.) Makgoba, M. W. – Shope, T. – Mazwai, T. (1999): Introduction. In: Makgoba, M. W. (ed.): African Renaissance. The new Struggle. Cape Town: Mafube Publishing – Tafelberg Publishers. pp. i–xii. McKinsey Global Institute (2010): Lions on the Move: The Progress and Potential of African Economies. Elérhető: http://www.mckinsey.com/insights/mgi/research/productivity_competitiveness_and_growth/lions_on_the_move. (letöltve: 2013.01.18.) McKinsey Global Institute (2012): Africa at Move: Job Creation and Inclusive Growth. Elérhető: http://www.mckinsey.com/insights/mgi/research/africa_europe_middle_east/ africa_at_work. (letöltve: 2013.01.18.) Milanovic, Branko (2012): The Real Winners and Losers of Globalization. The Globalist. 2012.10.25. Elérhető: http://www.africaeconomicanalysis.org/articles/gen/globalisation_0507.html. (letöltve: 2013.01.18.) Moïsi, Dominique (2009): The Geopolitics of Emotion. How Cultures of Fear, Humiliation, and Hope Are Reshaping the World. New York: Anchor Books. Negash, Tekeste (2008): Higher Education in Africa: Some Preliminary Reflections. In: Machalík, T. – Mildnerová, K. – Zahorík, J. (eds.): Viva Africa 2008. Proceedings of the IIIrd International Conference on African Studies. Pilsen, 25-26 April 2008. Plzen: ADELA Publishing. pp. 263–271. Peet, Richard – Hartwick, Elaine (2009): Theories of Development. Contentions, Arguments, Alternatives. 2nd ed. London – New York: The Guildford Press. Rena, Ravinder (2005): Globalization Still Hurting Poor Nations. Africa Economic Analysis. Elérhető: http://www.africaeconomicanalysis.org/articles/gen/globalisation_0507.html. (letöltve: 2013.01.18.) Rotberg, Robert I. (2004) (ed.): When States Fail. Causes and Consequences. Princeton – Oxford: Princeton University Press. Rugumamu, Severine M. (2005): Globalization Demystified: Africa’s Possible Development Futures. Dar es Salaam: Dar es Salaam University Press. Szabó, Gábor (2010): Szétszakadó világunk. A globalizáció emberi jogi kockázatai. Pécs: Publikon Kiadó. Suha, György (2009): Janus-arcú nemzetközi segélyezés. In: Csizmadia, Sándor – Tarrósy, István (szerk.): Afrika ma. Pécs: Publikon Kiadó. pp. 207–215.

298 | Tarrósy István Szentes, Tamás (1963): Kelet-Afrika a függetlenség útján. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. Szilágyi, István (2013): Geopolitika. Pécs: Publikon Kiadó. Tanaka, Akihiko (2012): International Development Cooperation in the 21st Century and South-South/Triangular Cooperation. In: Kato, Hiroshi (ed.): Scaling Up South-South and Triangular Cooperation. Tokyo: JICA-RI. Tarrósy, István (2010a): Fenntartható Afrika – Lehetséges? In: Tarrósy, István (szerk.): Fenntartható Afrika. Pécs: Publikon Kiadó. pp. 13–30. Tarrósy, István (2010b): Oktatással a fejlődésért Kelet-Afrikában. Kitekintő, 2010. március 9. Elérhető: http://kitekinto.hu/afrika/2010/03/09/oktatassal_a_fejldesert_keletafrikaban&lap=1. (letöltve: 2012.09.24.) Tarrósy, István (2011): Kelet-Afrika a fejlődés útján. A Kelet-afrikai Közösség és tagállamai közelebbről. Pécs: Publikon Kiadó. Tarrósy, István (2012a): Érzelmek geopolitikája. Civilizációk – identitások – érzelmek. In: Bretter, Zoltán – Glied, Viktor – Vörös, Zoltán (szerk.): Az elkötelezett tanító. Tiszteletkötet Csizmadia Sándor 65. Születésnapjára. Pécs: Publikon Kiadó. pp. 143–151. Tarrósy, István (2012b): A térségi együttműködés jelentősége és jellegzetességei Kelet-Afrikában. Valóság, Vol. 55., No. 12., (2012 december), pp. 69–83. Tarrósy, István (2013): Afrika és a Dél–Dél kapcsolatok a globális aggodalmak korszakában. Volumen, Vol. 5., No. 1–2. (15–16.) pp. 11–13. Elérhető: http://www.demnet.hu/images/ stories/C_hirlevelek/volumen/volumen_2013_15-16.pdf (letöltve: 2013.03.18.) Tarrósy, István – Suha, György (2013): Afrikai felsőoktatási harmonizáció a fejlődés érdekében. Polgári Szemle, 2013 márciusi szám (elfogadott kézirat, megjelenés alatt). The World Bank: Foreign Direct Investment, Net Inflows. Adatbázis. Elérhető: http://data. worldbank.org/indicator/BX.KLT.DINV.CD.WD. (letöltve: 2013.01.18.) UNDP (2013): Human Development Report 2013. The Rise of the South: Human Progress in a Diverse World. Country Profiles. Eérhető: http://hdr.undp.org/en/. (letöltve: 2013.01.18.) UNESCO (2008): Education for All Global Monitoring Report. Regional Overview: SubSaharan Africa. Elérhető: http://unesdoc.unesco.org/images/0015/001572/157229E.pdf (letöltve: 2013.01.18.) Villalón, Leonardo A. – Huxtable, Phillip A. (1998): The African State at a Critical Juncture. Between Disintegration and Reconfiguration. Boulder, Colorado – London: Lynne Rienner Publishers. Vörös, Zoltán (2009): Olajban kötött házasság. Kína és Szudán kapcsolatának 50 éve. Afrika Tanulmányok, Vol. 3., No. 3–4. pp. 66–77. Vörös, Zoltán (2010): Segíti-e a fenntartható fejlődést Kína afrikai szerepvállalása? In: Tarrósy, István (szerk.): Fenntartható Afrika. Pécs: Publikon Kiadó. pp. 105–150. Wallerstein, Immanuel (2010): Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Budapest: L’Harmattan Kiadó – Eszmélet Alapítvány.

Az átalakuló világrend küszöbén. Szerkesztette: Grünhut Zoltán Vörös Zoltán

Recommend Documents