Az általános jogelvek nemzetközi jogforrási jellegéről

24

Figyelő

szakértő igénybevételét írja elő, úgy ezt a szervezetet, intézményt, testületet vagy személyt kell szakértőként kirendelni”. Ezt figyelembe véve nem csorbul a tudomány presztízse, a szakhatóság pedig csak hatóság lehet, hatósági jogkörrel fel nem ruházott szerv nem. Még mindig nem jutottam el a legsúlyosabb hibához, de – mivel nem akarom megríkatni tisztelt olvasóimat – azt itt és most megtartom magamnak. Szerény írásomban tudatosan mindvégig a negatívumokkal foglalkoztam, s a győzelmi indulót átengedtem a bértollnokoknak. Ez azonban nem annyit jelent, hogy én lebecsülném azokat a pozitívumokat, amelyeket a Ket., illetőleg az ahhoz kapcsolódó két novella vezetett be a közigazgatási eljárásjogba. Fenntartom azt az álláspontomat, hogy az Et. szerkesztőit tisztelet és megbecsülés illeti, amiért színvonalas és időt álló törvényt alkottak, vitán felül áll, hogy az utóbbi években jelentős számú új jogintézmény került a Ket.-be, amelyeknek puszta felsorolása is terjedelmes lenne. Ezek részben az ügyfelek eljárási terheit könnyítették meg, illetve garanciákat nyújtottak az ügyfelek számára ahhoz, hogy eljárási jogaikat ténylegesen gyakorolni tudják, részben pedig a jogalkalmazók részére adtak eszközöket az állami akarat gyors és hatékony érvényre juttatásához. Ám mindez úgy zajlott, mint amikor egy nemes borral félig teletöltött pohárba ecetet öntenek: a hasznos és előre mutató rendelkezések keveredtek az átgondolatlan, ostoba és káros szabályokkal. Ennek számos forrása volt, a minden újjal és szokatlannal való

makacs szembenállástól a hatalom öncélú fitogtatásán át a mélységes tudatlanságig. Nem sok jó várható attól a „kodifikátortól”, akinek fogalma sincs arról, hogy pl. milyen gondjai vannak a közigazgatás „végvári harcosainak”, s mennyire más a szemléletük, mint azoknak, akik nem szakadtak el a pesti flasztertől és nem láttak még belülről közigazgatási hatóságot. Nagy és nehéz feladat vár a KIM ama munkatársaira, akik még ebben az évben el akarják végezni a Ket. átfogó felülvizsgálatát. Ahogyan én – kívülről – látom, a tárca legalább annyira utálja a közigazgatáshoz forduló emberek alattvalókénti kezelését, mint jómagam, s nagyratörő tervei vannak a szolgáltató közigazgatás mielőbbi kiépítésére nézve. Ezt csak üdvözölni lehet. Azt azonban nem szabad kihagyni a számításból, hogy a jó szándék bár nélkülözhetetlen, de korántsem elégséges feltétele egy jó törvény megalkotásának, hanem ahhoz sok minden más is szükségeltetik. Kívánom, hogy három, többé-kevésbé félresikerült nekifutás után ők sikerrel járjanak. Jegyzetek   1 A továbbiakban az 1957. évi IV. törvényt Et. rövidítéssel, az 1980–81-es átfogó felülvizsgálat nyomán az 1981. évi I. törvényben egységes szerkezetbe foglalt normát Áe. rövidítéssel, a 2004. évi CXI. törvényt Ket. rövidítéssel, a Ket. 2008. évi CXI. törvénybe foglalt novelláját N-1. rövidítéssel, a 2010. évi CXXXVI. törvénybe foglalt novellát pedig N-2. rövidítéssel használom.

Sulyok Gábor egyetemi docens (SZE ÁJK)

Az általános jogelvek nemzetközi jogforrási jellegéről Az általános jogelveket a nemzetközi jogforrástan legellentmondásosabb kategóriái között tartják számon. E jogelvek szinte minden lényeges paramétere hosszas és kiélezett dogmatikai viták tárgyát képezi azóta, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának kidolgozásával megbízott, tekintélyes jogtudósokból álló bizottság kilencven évvel ezelőtt úgy határozott, hogy a felállítani kívánt testület eljárása során igénybe vehető források között a „civilizált nemzetek részéről elismert általános jogi elveknek” is helyet biztosít.1 Negyed századdal később – a célszerűség jegyében és a kedvező gyakorlati tapasztalatok hatására – a Nemzetközi Bíróság Statútumának megszövegezői különösebb

módosítás nélkül, mindössze egyetlen pontosító megjegyzés beiktatásával vették át a korábbi alapszabály alkalmazandó forrásokat felsoroló rendelkezését. (A hivatalos magyar fordítás ellenben megváltozott, így a kihirdető jogszabályban már „a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek” fordulat olvasható.2) Minthogy a tudományos körökben zajló vita a kortárs nemzetközi jog időszakában is folytatódott, mind a mai napig nem alakult ki széles körű egyetértés az általános jogelvek pozitív jogi vagy természetjogi jellege, belső jogi vagy nemzetközi jogi eredete, magánjogi vagy közjogi tartalma, kisegítő vagy mindenekfelett álló karaktere, jogforrási minősége és rendszertani elhelyezése,

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 24

2012.02.23. 15:01:30

Figyelő

25

illetőleg nemzetközi szintű alkalmazásának módszerei és lehetőségei kapcsán.3 A jelen tanulmány az általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségének egyes kérdéseit kívánja elemzés alá vonni, melynek során a tárgyalt szabályokat mindvégig pozitív jogi jellegű és belső jogi eredetű előírásokként kezeli. I. Noha a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek nemzetközi jogforrási jellegével kapcsolatos széles körű vita csak az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának elfogadása után bontakozott ki, a nemzetközi jog és a nemzeti jogrendszerek számos összefüggése már a XIX. század első felétől kezdve élénken foglalkoztatta a jogtudomány képviselőit. A korabeli szerzők vizsgálat tárgyává tették példának okáért a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát, a belső jog nemzetközi jogfejlődésre gyakorolt hatásait, valamint – a témánk szempontjából különös figyelmet érdemlő kérdésként – az államok nemzetközi kapcsolatait érintő belső törvények és rendeletek esetleges nemzetközi jogforrási jellegét. Bár „a jogszabályok megállapításának segédeszközeiként” ezek a tudományos értekezések kézenfekvő kiindulási alapot kínálnak a belső jogi eredetű előírások klasszikus nemzetközi jogban betöltött szerepének megismeréséhez, elöljáróban feltétlenül meg kell jegyezni, hogy a hajdani állapotok ily módon történő feltárása rendkívül nehéz feladat.4 Mindenekelőtt komoly nehézséget okoz a „jogforrás” kifejezés jelentésrétegeinek sokfélesége és alkalmazásának következetlen volta, melynek eredményeként gyakran teljesen elmosódtak a határok a nemzetközi jog forrásai, kialakulásának okai és létezésének bizonyítékai között. A korszak egyik legtekintélyesebb angol szerzőjének bíráló szavai egyértelműen jelzik a probléma súlyát: „[A] nemzetközi jog különböző szerzői többféle értelemben használják a »jogforrás« kifejezést. Olybá tűnik számomra, hogy a legtöbb szerző összetéveszti a »forrás« és az »ok« fogalmát, és e hiba következtében olyan álláspontot foglal el, ahonnan a nemzetközi jog fejlődését befolyásoló bizonyos tényezők a nemzetek jogának forrásaiként tűnnek fel.”5 Az ekként felmerülő nehézségeket tovább fokozza az a körülmény, hogy a klasszikus nemzetközi jogi munkák változó jelentőséget tulajdonítottak a természetjog – fokozatosan háttérbe szoruló – szabályanyagának: míg egyes szerzők a nemzetközi jogot az államok viszonyaira alkalmazott természetjogként fogták el, addig mások a természetjog és a pozitív nemzetközi jog párhuzamos érvényesülését vallották, megint mások pedig egyenesen tagadták a természetjog létjogosultságát és a pozitív nemzetközi jog kizárólagos uralmát hirdették.

Értelemszerűen eme irányzatok képviselői másként közelítettek a nemzetközi jog forrásainak rendszeréhez és a belső jogi előírások nemzetközi szintű alkalmazásának kérdéséhez is. Végezetül, a korabeli nézetek szintetizálása előtt tornyosuló legfontosabb akadályt a jogforrások és az egyéb releváns jogi kategóriák körvonalainak és tartalmának tisztázatlansága, átfedése és zavarba ejtően kaotikus szakirodalmi ábrázolása képezi. Ennek megfelelően a belső jogi eredetű előírások nemzetközi jogban elfoglalt helyzetének vizsgálata során szükségképpen az elemzés látókörébe kerülnek a természetjog, az erkölcs és a vallás elvei, a szokásjog szabályai, a bírói fórumok döntései, az analógia alkalmazásának esetei, a római jog továbbélő elemei, a belső törvények és rendeletek nemzetközi tárgyú előírásai, valamint a párhuzamos belső jogalkotás (Parallelgesetzgebung) területei és eredményei. Ám mindezen nehézségek ellenére mégis lehetőség nyílik néhány általános következtetés levonására. Megfigyelhető, hogy a XIX. század végéig terjedő időszakban a klasszikus kori szerzők tekintélyes hányada – néhány kivételtől eltekintve6 – a nemzetközi jog forrásai közé sorolta azon belső törvényeket és rendeleteket, amelyek tárgyuknál fogva érdemi szerepet játszottak a nemzetközi kapcsolatok alakításában.7 Ilyenformán nemzetközi jogforrásként jelentek meg például a civilizált államok, kiváltképp a hajdani nagyhatalmak idegenekkel való bánásmóddal, nemzetközi kereskedelemmel, diplomáciai és konzuli tevékenységgel, nemzetközi folyók használatával, tengeri hajózással, zsákmánybíráskodással vagy háborús semlegességgel összefüggő előírásai is. E jogszabályok egy része azonos tárgyban született, hasonló tartalmú párhuzamos belső jogalkotás hatására emelkedett nemzetközi szintre. Egy másik része viszont egybecsengő belső jogalkotói aktusok nélkül, pusztán sajátos tárgyának köszönhetően nyert nemzetközi jogforrási rangot, amint azt az Olasz Királyság által, az Apostoli Szentszék státusa és a két entitás közötti viszony rendezése céljából megalkotott – garanciális törvény néven ismert – jogszabály is kiválóan példázza.8 Bár ezek a belső törvények és rendeletek mindössze közvetett módon kapcsolódnak az általános jogelvek témaköréhez, jogforrásként való kezelésük jelzésértékű, hiszen világossá teszi a korabeli jogtudomány azon meggyőződését, hogy a nemzetközi jog – egyedi szabályozási tárgya és sajátos vonásai ellenére – meríthetett és merített is a technikailag fejlettebb nemzeti jogrendszerekből. Különös figyelmet érdemel e tekintetben a párhuzamos belső jogalkotás kategóriája, melynek hátterében nem nehéz felfedezni ugyanazt a logikát, amely a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek nemzetközi szinten történő alkalmazása mögött is meghúzódik. Feltétlenül hozzá kell tenni, hogy már a XIX. század folyamán keletkezett nemzetközi jogi értekezésekben is feltűnt a jogelv kategóriája, ám az – a kontextus Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 25

2012.02.23. 15:01:31

26 függvényében – egyaránt tartozhatott a természetjog és a pozitív jog rendszerébe, és utalhatott egy adott magatartási szabályra, egy a konkrét jogi normák hátterében álló absztrakt princípiumra, vagy éppen a nemzetközi jog létrejöttének okára és alapjára. Ezzel együtt megállapítható, hogy néhány szerző közvetlenül, vagy az önálló jogforrásként kezelt analógia említésén keresztül, elismerte a római jogból vagy a belső jogból levezetett elvek nemzetközi relevanciáját és jogforrási rangját.9 Ez az elismerés a nemzetközi választottbíróságok és más bírói testületek gyakorlatában is visszaköszönt, melyek gyakran alkalmaztak belső jogi eredetű előírásokat az előttük fekvő jogviták eldöntése alkalmával.10 Mivel e testületek döntéseit számos korabeli mű a nemzetközi jog forrásai közé sorolta, a belső jog egyes szabályai akár a bírósági határozatokon keresztül is behatolhattak a nemzetközi jog rendszerébe. A XIX. és a XX. század fordulóján ez a helyzet szemlátomást megváltozott. A század elejétől a második világháború végéig terjedő időszakban alkotó nemzetközi jogászok munkássága már egészen más képet mutat a belső jogi eredetű normák nemzetközi megítélése terén. A tárgyalt évtizedekben napvilágot látott írások jelentős része már nem sorolta a nemzeti jogrendszerek egyes előírásait a nemzetközi jogforrások közé, legfeljebb a szokásjog bizonyítékai kapcsán szentelt nekik néhány szót.11 Lényegében eltűnt tehát azon jogtudósok tábora, akik a párhuzamos belső jogalkotás körébe tartozó jogszabályok és az egyéb nemzetközi tárgyú törvények és rendeletek nemzetközi jogforrási minőségét hirdették – helyüket az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumában említett általános jogelvek önálló jogforrási rangját elfogadó szerzők kezdetben meglehetősen szűk csoportja foglalta el.12 Ez a fejlemény gyakorlati és elméleti okokkal egyaránt magyarázható. Elképzelhető, hogy a változás hátterében az első világháború előzményeinek és következményeinek együttes hatására bekövetkező hatalmi átrendeződés állt. A XIX. század nagyhatalmai még elegendő autoritással rendelkezhettek ahhoz, hogy a nemzetközi tárgyú belső jogalkotásuk termékeit a nemzetközi közösség szabályozási mintaként vagy egyenesen jogforrásként fogadja el. Ám a nagyhatalmak összecsapásával és a hatalmi viszonyok átalakulásával ez az állapot megszűnt, és a nemzetközi jog szintjéről nézve az állami jogalkotás egyszerű ténnyé degradálódott.13 A belső jog előírásai így mindössze egyetlen esetben maradtak relevánsak a nemzetközi jog számára: ha az adott szabályt a nemzetközi közösség tagjainak jogrendszerei általánosan ismerték és elfogadták. Valószínűsíthető azonban, hogy a nemzetközi környezet megváltozásához egy tudományos szemléletváltás is társult. Meglehet, hogy a belső jogtól való „elfordulást” a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát illetően, a XIX. század végén kibontakozó monizmus-dualizmus vita váltotta ki. Köztudomású, hogy a század utolsó esztendejében jelent meg a dualizmus szellemi atyjának

Figyelő tartott német jogtudós, Heinrich Triepel „Völkerrecht und Landesrecht” című munkája, melynek központi tézise értelmében a nemzetközi jog és a belső jog egymástól elkülönült jogrendszereket alkot – két olyan körrel ábrázolhatók, melyek legfeljebb érintik, de soha nem metszik egymást.14 Ily módon a nemzetközi jog normái kizárólag abban az esetben érvényesülnek a nemzeti jogrendszerekben, ha azokat az államok erre irányuló aktussal – transzformáció révén – beépítik, befogadják saját belső jogukba. Kevésbé ismert azonban, hogy a szerző külön fejezetben vizsgálta a belső jogi eredetű normák nemzetközi jogi recepciójának lehetőségét, melyek eredményeként elvi éllel cáfolta a közjog átvételét, és alapjaiban kérdőjelezte meg a magánjog ilyetén befogadását. Elfogadta ezzel szemben az olyan „üres” nemzetközi jogi előírások létjogosultságát és szükségességét, melyek egyes belső jogi szabályok tartalmára utalva – de azokat nem recipiálva – igyekeznek pontosítani és kitölteni a nemzetközi jog homályos és hézagos rendszerét.15 Mindezek ismeretében olybá tűnhet, hogy a belső jogi eredetű normák nemzetközi relevanciájával kapcsolatos tagadó álláspont térhódításának magyarázata a dualista nézetek megjelenésében és fokozatos terjedésében keresendő. E feltevés helyességét ugyanakkor megkérdőjelezi az a tény, hogy a szemléletváltás nemcsak a kibontakozó monizmus-dualizmus vitában aktív részt vállaló kontinentális – elsősorban francia, német és olasz – szerzők, hanem a diskurzust eleinte módfelett passzívan figyelő angolszász jogtudósok munkásságán is tetten érhető.16 A vizsgált jelenséget következésképp egy másik, sokkal mélyrehatóbb változás kiteljesedése idézhette elő: a természetjogi irányzat teljes háttérbe szorulása és a tisztán pozitivista alapokon nyugvó nemzetközi jogelmélet dominanciájának megszilárdulása. Jórészt ennek tudható be, hogy a klasszikus nemzetközi jogban nem fedezhetők fel markáns nemzeti tendenciák a párhuzamos belső jogalkotás és az egyéb nemzetközi tárgyú törvények és rendeletek, később pedig az általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségéről alkotott vélemények terén – a jogforrási jelleg elfogadását vagy tagadását leginkább az adott szerző nemzetközi jog mibenlétéről alkotott általános felfogása, természetjogi vagy pozitivista beállítottsága determinálta. (A hagyományosan német mintát követő korabeli magyar jogtudomány szintén vegyes képet mutatott.17) Kivételekkel természetesen, mint mindenhol, itt is találkozhatunk. Mindazonáltal jól szemlélteti az elmondottakat az a már érintőlegesen említett tény, hogy a legszélsőségesebb pozitivista irányvonal képviselői még azt követően sem voltak hajlandók tudomást venni az általános jogelvekről, hogy az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútuma kifejezetten lehetőséget biztosított azok alkalmazására.18 Az általános jogelvek kapcsán megindult tudományos vita a kortárs nemzetközi jog időszakában is folytatódott, bár terjedelme és struktúrája egyaránt komoly

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 26

2012.02.23. 15:01:31

Figyelő átalakuláson ment keresztül. Míg a klasszikus jogtudomány képviselői többnyire csak a jogelvek nemzetközi jogforrási minősége és természetjogi vagy pozitív jogi eredete kapcsán ütköztették álláspontjaikat, addig a második világháború után alkotó szerzők számos új problémával szembesültek. A nemzetközi politikai viszonyokban, a nemzetközi közösség összetételében és a nemzetközi jog rendszerében végbement mélyreható változások következtében, az immár a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdés c) pontjában foglalt „civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek” eddig mellőzött vagy teljességgel ismeretlen kérdéseket vetettek fel. Első helyen említendő meg, hogy a korábban tisztán jogtudományi megfontolások által befolyásolt véleményalkotáshoz a hidegháború időszakában egy politikai-ideológiai alapú megközelítés társult, amely – érthető módon – leginkább a szocialista dogmatikában volt tetten érhető. Bármily különösnek is hat, de a nyugati és a szocialista világrend szembenállása az általános jogelvek területén is éreztette a hatását, lévén a szocialista nemzetközi jogtudomány több – nyugaton is elismert – alakja elfogadhatatlannak tartotta a belső jogból leszűrt elvek nemzetközi szintű alkalmazásának gondolatát: „Azt a felfogást, amely szerint a jog általános elvei a különböző nemzeti jogrendszer[ek] normatív elvei, azért is helytelennek kell tekinteni, mert nincsenek olyan normatív elve[k], amelyek közösek lennének a két szemben álló jogrendszer, a szocialista és a burzsoá jogrendszerek számára. Ezeknek a jogrendszereknek az elvei még azokban az esetekben is, amikor külsőleg egyezőnek mutatkoznak, osztálytermészetüket, társadalmi szerepüket és céljaikat illetően gyökeresen különböznek egymástól.”19 Ez az elmélet számos követőre talált a szocialista jogtudomány művelői között, de nem vált egyeduralkodóvá20, sőt többen cáfolták vagy próbálták finomítani kategorikus kijelentéseit. Mindenesetre az leszögezhető, hogy a felvetés – legalábbis egy időre – egy sajátos új elemet vitt az általános jogelvek mibenlétéről folyó diskurzusba, amely mind a nemzetközi jogászok, mind a jog-összehasonlítással foglalkozó szakemberek érdeklődését felkeltette. Jóllehet a nemzetközi jogtudomány képviselőinek egy része kitartott és kitart az általános jogelveket a nemzeti jogrendszerekből levezető és önálló nemzetközi jogforrásnak minősítő hagyományos felfogás mellett21, fontos hangsúlyeltolódást eredményezett a hajdani vitákhoz képest a nemzetközi jogi alapelvek katalógusának megszilárdulása, tartalmának letisztulása és folyamatos fejlődése is. Néhány alapelv – például a beavatkozás tilalma – már a klasszikus nemzetközi jog időszakában létrejött, de szakirodalmi ábrázolásuk és gyakorlati alkalmazá-

27 suk roppant változó volt. A kortárs nemzetközi jogban – kezdetben az Egyesült Nemzetek Alapokmányának megszövegezése, majd különböző dokumentumok elfogadása nyomán – egyértelművé vált az új nemzetközi rend alapját képező princípiumok köre. Ilyen például az államok szuverén egyenlősége, az erőszak tilalma, a beavatkozás tilalma, a viták békés rendezése vagy a népek önrendelkezési joga.22 A nemzetközi jogfejlődés így jóformán elkerülhetetlenné tette azon vélemények megjelenését, melyek szerint az általános jogelvek nem a belső jogból, hanem a nemzetközi jogból erednek, és lényegüket tekintve megegyeznek a nemzetközi jog alapelveivel.23 Ez a meggyőződés elsősorban a szocia­ lista jogtudományt jellemezte. (Ezzel párhuzamosan marginalizálódott a jogelvek természetjogi vagy pozitív jogi jellegével kapcsolatos vita, bár egyes írásokban mind a mai napig feltűnnek természetjogi elemek.24) Minthogy a nemzetközi jog alapelvei szerződéses vagy szokásjogi formát öltenek, és ekként nem minő­ sülnek a nemzetközi jog önálló forrásának, az alapelvek és a jogelvek összemosása, szinonimaként történő kezelése könnyen elvezethet az utóbbi kategória létezésének és önálló jogforrási rangjának tagadásához. Nem véletlenül volt ez a megoldás oly rokonszenves a szocialista jogtudomány képviselői számára. Látható tehát, hogy a második világháború után az általános jogelvek nemzetközi jogforrási státusának elutasítása már nemcsak a tudományosság talaján állva, hanem politikai-ideológiai megfontolások okán is lehetővé vált. Természetesen továbbéltek azok a tagadó álláspontok is, amelyek tisztán jogtudományi – főként pozitivista, voluntarista – érveléssel vonták kétségbe a belső jogból levezetett általános jogelvek létezését és nemzetközi jogforrási minőségét.25 Új helyzetet idézett elő továbbá, hogy az általános jogelvek belső jogi vagy nemzetközi jogi eredetét hirdető, vagy azok létjogosultságát tagadó álláspontok mellett teret nyertek az egységes irányzatként aligha osztályozható közvetítő elméletek. E teóriák egyike az eredet vizsgálatának értelmét kérdőjelezi meg, mondván, az általános jogelvek lényege éppen abban áll, hogy egyetlen konkrét jogrendszerhez sem köthetők – a jog természetéből fakadnak, és mint ilyen, egyformán áthatják a belső jogot és a nemzetközi jogot.26 Más köztes nézetek szerint az általános jogelvek kategóriája egyaránt magában foglal belső jogi és nemzetközi jogi eredetű elveket. Ez utóbbi princípiumok köre írásonként változó: jelenthetik a nemzetközi jog alapelveit, a nemzetközi jog általános elveit, a nemzetközi szervezetek elveit, a transznacionális jog elveit és a szupranacionális jog elveit.27 Végezetül, itt említhető meg az a különös elgondolás is, melynek értelmében az általános jogelvek a nemzeti jogrendszerekből erednek, ám a nemzetközi jogban szerződéses vagy szokásjogi alapokon állnak.28 Megjegyzendő, hogy a kétpólusú világrend megszűnését követően – az általános jogelveket tipikusan a nemzetközi jog alapelveivel azonosító szocialista Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 27

2012.02.23. 15:01:31

28 elméletek eltűnésével – az egyes irányzatok közötti arányok valamelyest megváltoztak, de a kortárs szakirodalmi vélekedések változatlanul megoszlanak a tárgyalt princípiumok eredete és tartalma kapcsán.29 (A magyar jogtudomány – különösen a rendszerváltozás előtti időkben – szintén vegyes képet mutat.30) A nemzetközi jog alapelvei közül kiemelendő az államok szuverén egyenlőségének elve, mely egy további fontos elemmel gazdagította az általános jogelvekről folyó diskurzust. Bár a szuverenitás egyidős az államokkal és az állami lét egyik attribútumának minősül31, az államok közötti jogi egyenlőség általános elismerésére, valamint a szuverenitás és az egyenlőség elvének összekapcsolására csak a második világháború végén került sor. A klasszikus nemzetközi jogtudomány szemléletét a civilizált, a félcivilizált és a civilizálatlan államok közötti axiomatikus különbségtétel határozta meg.32 A nemzetközi jog a civilizált államok egymás közötti viszonyait szabályozó jog volt – ezek az államok alkották a „nemzetközi jogközösséget”, mely – a jogi kötelékeken túlmenően – egyszerre volt politikai, kulturális, vallási, erkölcsi és érdekközösség. Ez a konglomerátum eleinte az európai keresztény államokat tömörítette, ám tagsága idővel kiszélesedett: fokozatosan magába olvasztotta az amerikai kontinens függetlenné váló országait, az európai nagyhatalmak protektorátusait és gyarmatait, majd – a XIX. század második felétől kezdődően – Törökországot és Japánt is. A XX. század elején napvilágot látott egyes munkák szerint a civilizált államok száma meghaladta a negyvenet.33 Az egyenlőség elve csak a civilizált államok között érvényesült. A nemzetközi jog oltalmából a félcivilizált és a civilizálatlan államok mindössze korlátozott mértékben, vagy egyáltalán nem részesülhettek. Előbbiek kizárólag azon viszonyok tekintetében tartoztak a nemzetközi jogközösségbe, amelyek szabályozására – bezárkózásra hajló külpolitikájukat feladva – szerződést kötöttek a civilizált államokkal. E csoportba tartozott például Kína, Perzsia és Sziám, melyek ily módon a hágai békekonferenciákra is meghívást nyertek. A félcivilizált államok minden egyéb nemzetközi kapcsolatára és a civilizálatlan államok nemzetközi kapcsolatainak teljes körére nézve azonban legfeljebb „a kereszténység és az emberiesség alapelvei” nyerhettek alkalmazást.34 Ezt a nyílt egyenlőtlenségen alapuló, kolonialista felfogást már az első világháborút követően kihívások érték35, de teljes kiiktatására csak az Egyesült Nemzetek Alapokmányának elfogadásával és az államok szuverén egyenlőségének deklarálásával került sor.36 Mindezek ismeretében érthető, hogy miért és milyen konkrét tartalommal utalt több helyen is a civilizációra a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya és az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútuma.37 (Hangsúlyozandó, hogy az alapító szerződésében található civilizációs utalásoktól függetlenül, a Nemzetek Szövetségének létrejötte és gyakorlati tevékenysége nagyban előmoz-

Figyelő dította az államok közötti megkülönböztetés majdani felszámolását.) Az államok szuverén egyenlőségének megszilárdulásával a tudományos diskurzus az általános jogelvek civilizált nemzetek általi elismertségének követelményére is kiterjedt. Legkevesebb három nagy irányzat kristályosult ki a klasszikus kori terminológiából kölcsönvett „civilizált nemzetek” fordulat kortárs nemzetközi jogi megítélését illetően: az első változatlanul fenntartotta, a második elutasította, a harmadik pedig új tartalommal töltötte meg a kifejezést. Érdekes módon, még a második világháborút követően is napvilágot láttak olyan értekezések, melyek minden kritikai észrevétel nélkül, magától értetődő természetességgel használták a „civilizált nemzetek” fogalmát az általános jogelvek ismertetése során.38 A jelenség magyarázata egyszerű: a nemzetközi jogtudomány néhány képviselője késve reagált a normatív környezet korszakos jelentőségű megváltozására. (Ez a késés nem csak az általános jogelveket érintette, a nemzetközi jog más területein is kimutatható.) Találkozhatunk viszont olyan szakirodalmi állásponttal is, amely csaknem egy évtizeddel a szuverén egyenlőség elvének kifejezett elismerését követően, egyenesen üdvözölte a tárgyalt fordulat alkalmazását, mondván annak megszövegezői „visszahozták a nemzetközi jogba a civilizáció mércéjét, továbbá éles és szükségszerű választóvonalat húztak a civilizált és a barbár nemzetek közé”39. A civilizált nemzetekre való utalást hajdani jelentésével, érdemi bírálat vagy pontosítás nélkül használó, vagy kimondottan előnyösnek tartó nézetek azonban – széles körű elméleti és gyakorlati támogatás hiányában – fokozatosan eltűntek, így napjainkban csak kuriózumként említhetők. A kortárs nemzetközi jogtudományban uralkodó felfogás szerint a civilizált nemzetek általi elismertség követelménye – eredeti formájában – anakronisztikussá, feleslegessé, illetve elfogadhatatlanná vált. E fo­lyamat megértéséhez viszont újfent vissza kell nyúlni a klasszikus nemzetközi jog időszakába. Egyes korai elképzelések szerint az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (3) bekezdésében a „nemzet” kifejezés a „nép” szinonimájaként nyert megfogalmazást. Ebből következően a jelző érdemi funkcióval bírt: azt volt hivatott érzékeltetni, hogy az általános jogelvek feltérképezésénél csak a fejlett jogrendszerrel rendelkező emberi közösségek belső joga vehető számításba, a primitív jogok nem.40 Ám ez a megközelítés elszigetelt maradt. Helyes értelmezése szerint a „nemzet” kifejezés minden kétséget kizáróan az „államra” utalt és utal mind a mai napig. Ily módon a „civilizált” jelző egykor a nemzetközi jogközösséget alkotó államok körét jelölte ki. Eme államok fordulhattak állandó vagy választott nemzetközi bírói fórumokhoz vitáik békés rendezése céljából, és eme államok jogrendszerei szolgálhattak merítési bázisul az általános jogelvek esetleges segítségül hívása során. A szuverén egyenlőség elvének megjelenésével ez a

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 28

2012.02.23. 15:01:31

Figyelő kör jelentősen kibővült – már nemcsak az európai és az amerikai kontinens országait, hanem a világ valamennyi államát felöleli, függetlenül azok politikai, gazdasági, társadalmi vagy kulturális berendezkedésétől. Mivel a szuverén államok jogilag egyenlők egymással és az önálló állami lét az emberi közösségek által elérhető legmagasabb civilizációs lépcsőfok, ezért minden állam szükségképpen civilizáltnak tekintendő, vagyis a minősítő jelző feleslegessé vált.41 (Már az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának megszövegezése idején felmerült egy olyan ellenérv, mely szerint a jog kialakulása önmagában véve civilizációt feltételez.42) Kérdés, hogy mindez pontosan mikor következett be. Ha a szabályozás megváltozásának időpontját tekint­ jük irányadónak, a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdés c) pontja már elfogadásának pillanatában elavult és felesleges volt, hiszen a dokumentum az Egyesült Nemzetek Alapokmányának mellékleteként, az államok szuverén egyenlőségét is rögzítő szerződés „kiegészítő részét képezi”.43 Ellenben, ha a nemzetközi közösség összetételének tényleges átalakulását és a dekolonizáció folyamatának kiteljesedését vesszük alapul, a civilizált nemzetekre való utalás hozzávetőleg egy vagy két évtizeddel később, a gyarmatok felszabadulásának hatására lett végképp szalonképtelen. Egy tekintélyes vélemény szerint a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdés c) pontjába átvett „civilizált nemzetek” fordulat – az anakronizmusából és feleslegességéből fakadó esztétikai problémákon kívül – nemzetközi jogi szempontból is aggályos, mert „összeegyeztethetetlen az Egyesült Nemzetek Alapokmányának vonatkozó rendelkezéseivel, és ennek következtében indokolatlanul leszűkül az általános jogelvek fogalma”.44 Hasonló szellemben fogalmazott a kortárs nemzetközi jogtudomány számos más alakja is, kiváltképp a szocialista jogtudomány képviselői, akik a szuverén egyenlőség elvének sérelmén túl, egy olyan törekvést is felfedezni véltek a kérdéses fordulatban, mely a nyugati jogrendszerek elveinek általánosan kötelezővé tételére és a harmadik világ általi kényszerű elfogadtatására irányult.45 Minthogy a nemzetközi szerződéseket jóhiszeműen, a kifejezések szövegösszefüggésükben szokásos jelentése szerint, de a felek későbbi gyakorlatára is figyelemmel kell értelmezni46, felmerült az igény a civilizált nemzetek általi elismertség követelményének oly módon történő interpretálása és alkalmazása iránt, amely összhangban áll a kortárs nemzetközi jog alapelveivel, szellemiségével és realitásaival. Eme irányzat képviselői is idejétmúltnak tekintik a tárgyalt szövegrészt, de azt – a desuetudo felé vezető mellőzés helyett – érdemi tartalommal kívánják felruházni. Az egyik ilyen elképzelés szerint a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdés c) pontjában olvasható „civilizált nemzetek” fordulat ugyanezen dokumentum 9. cikkére mutat, mely kimondja, hogy „a testületben, mint egészben, a civilizáció főbb formáinak és a világ fő jogrendszerei­

29 nek képviselete biztosítva [kell hogy] legyen”.47 Ha a civilizáció főbb formái és a világ fő jogrendszerei közé egyenlőséget teszünk, az általános jogelvek civilizált nemzetek általi elismertségének követelménye akár az egyes princípiumok nagy jogcsaládok általi elfogadottságát is jelentheti, melyet kellőképpen bizonyít, ha létezésüket és tartalmukat illetően a testület bírái között egyetértés alakul ki.48 Ez a kontextuális értelmezés nem válik el jelentős mértékben az előzőekben említett domináns irányzattól, hiszen közös elemként fedezhető fel bennük a „civilizált nemzetek” államokkal való azonosítása. Különbség mindössze az elismertség mértékében figyelhető meg: az egyes jogelvek nagy jogcsaládokban való előfordulásának kimutatása – az absztrakció eleve magasabb foka miatt – nyilván nagyobb teret enged a különbségeknek és a kivételeknek, mint az államok általi általános elfogadottság bizonyítása. Ennél újszerűbb és merészebb az a gondolat, amelyik az államok civilizált jellegével összefüggő vélelem megdönthetőségéből indul ki. Jóllehet főszabály szerint a nemzetközi közösség minden tagja civilizáltnak tekintendő, a történelmi tapasztalatok fényében kön�nyen előfordulhat, hogy egy állam letér a civilizáció útjáról, és visszasüllyed az anarchia, a barbarizmus és a bűnözés mocsarába. A civilizált nemzetekre való utalás ilyetén értelmezése ezért alkalmas eszköz lehet a civilizáció értékeinek és vívmányainak megóvására, valamint az általános jogelvek minőségi romlásának megakadályozására.49 Mindezen nézetek meggyőző módon támasztják alá azt a bevezetőben tett kijelentést, mely szerint az általános jogelvek szinte minden lényeges paramétere hosszas és kiélezett dogmatikai viták tárgyát képezi. A tudományos diskurzus struktúrája és tárgya kapcsán elmondottak észben tartásával, már rátérhetünk a nemzetközi jogforrási jelleg néhány kérdésének vizsgálatára. II. A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségének érdemi vizsgálata első lépésben megköveteli a tárgyalt előírások belső jogi vagy nemzetközi jogi eredetével összefüggő kérdés megválaszolását. Mint már elhangzott, a jelen tanulmány a nemzeti jogrendszerekben kialakult és nemzetközi szintre emelt szabályokként tekint az általános jogelvekre, melyek – belső jogi eredetük okán – nem azonosíthatók a nemzetközi jog alapelveivel. Erre enged következtetni például a nemzetközi választottbíráskodás története, valamint az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság Statútumának előkészítő anyaga és szövegtörténete. Mivel a nemzetközi jog alapelvei a klasszikus nemzetközi jog időszakában még nem nyertek világos megfogalmazást, és a statútumok általános jogelvekkel foglalkozó része az alapelvek második világháború utáni megszilárdulása ellenére sem módosult, nincs okunk Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 29

2012.02.23. 15:01:31

30 feltételezni, hogy a szándékosan változatlanul hagyott bekezdés tartalma időközben gyökeresen megváltozott volna. Noha a Nemzetközi Bíróság csak elvétve – ráadásul felettébb homályos utalásokkal – hívja segítségül az általános jogelveket, az óvatosság és a terminológiai következetlenség nem értelmezhető az általános jogelvek és az alapelvek teljes vagy részleges összefonódásaként. A nemzetközi jog önálló jogforrásként nem osztályozható alapelvei ugyanis, mint tudjuk, maradéktalanul feloldódnak a nemzetközi szerződésekben és a nemzetközi szokásjogban, ezért a Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikk (1) bekezdés a) és b) pontjának hatálya alá tartoznak. Feltéve, hogy a rendelkezés nem redundáns, a c) pontban említett általános jogelvek nem lehetnek azonosak a nemzetközi eredetű alapelvekkel, és mint ilyen, nyilvánvalóan a belső jogból származnak.50 Az állami gyakorlat szintén az általános jogelvek és az alapelvek különbözőségét látszik alátámasztani. Miként a múltban, napjaink nemzetközi életében is gyakran alkalmazzák az „elv” kifejezést, amely többféle kontextusban és tartalommal jelenhet meg. Utalhat például az általános jogelvekre, a nemzetközi jog alapelveire, a nemzetközi jog általános elveire, a nemzetközi jog átlagos szabályaira, a soft law körébe tartozó normákra, a nemzetközi szervezetek működését meghatározó szempontokra, illetőleg a tisztán politikai, gazdasági, erkölcsi vagy más jogon kívüli elvekre és cselekvési programokra. A jelentésrétegek nagy száma ellenére azonban a kortárs nemzetközi jog időszakában elfogadott szerződések, elvi jelentőségű határozatok és egyéb dokumentumok az egyes kategóriák különállását jelzik.51 A körültekintően megfogalmazott szövegek egyikében sem fedezhető fel olyan nézet, amely azonosítaná az általános jogelveket és a nemzetközi jog alapelveit. A kategóriák közötti esetleges érintkezés kimutatására a nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve kapcsán nyílna leginkább lehetőség, hiszen hasonló tartalmú princípiummal a belső jogban is találkozhatunk. A nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve azonban sajátos tartalommal érvényesül a nemzetközi jogban. A nemzetközi jog alapelveit részletező közgyűlési határozat elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezetének Alapokmányával összhangban vállalt kötelezettségekről beszél, és csak másodsorban tesz említést a nemzetközi jog általánosan elismert elvei és szabályai, valamint az érvényes nemzetközi szerződések szerinti kötelezettségek teljesítéséről – nem mulasztva el felidézni, bármilyen összeütközés esetén, az Alapokmány alkalmazási elsőbbségét.52 A helsinki záróokmány ugyan nem tartalmazza a kötelezettségek Alapokmánnyal összhangban történő vállalásának mozzanatát, de szintén leszögezi az abból folyó kötelezettségek elsőbbségét.53 A nemzetközi kötelezettségek jóhiszemű teljesítésének elve így aligha származhat a belső jogból. Ez a princípium a nemzeti jogrendszerektől

Figyelő függetlenül alakult ki és fejlődött a nemzetközi jogban, gyökerei pedig inkább a természetjogban, mintsem a belső jogban keresendők. Mindezek alapján kijelenthető, hogy az általános jogelveket a nemzetközi jog alapelveivel azonosító, vagy a két kategóriát az általános jogelvek címszava alatt egyesítő elméletek megalapozatlannak tűnnek. Ezen a ponton kell röviden szót ejteni az általános jogelvek és a nemzetközi jog általános elvei közötti átfedés kérdéséről is. El kell ismerni, hogy ha egy belső jogi eredetű princípium szerződéses vagy szokásjogi formában is megerősítést nyer, akkor – sajátos tartalma és széles körű elismertsége okán – akár a nemzetközi jog általános elvei közé is besorolható. A nemzetközi jog általános elvei azonban nem önálló forrásai a nemzetközi jognak: ez a kifejezés pusztán egy gyűjtőnév, amely néhány egyetemesen elfogadott, különös jelentőséggel bíró, de alapelvként nem osztályozható szerződéses és szokásjogi norma megjelölésére használatos.54 Ilyen norma például a jóhiszeműség elve, a viszonosság elve, a belső joghatóság tiszteletben tartása vagy a tengerek szabadsága. Ha tehát egy általános jogelv – szerződéses vagy szokásjogi megerősítés révén – a nemzetközi jog általános elvei közé emelkedik, és ott nemzetközi eredetű előírásokhoz társul, ez nem érinti az önazonosságát és a belső jogi eredetét. Az általános jogelvek és a nemzetközi jog általános elvei között ily módon létrejöhet alkalmi átfedés, ám ez csak egy terminológiai anomália55 – jogforrási relevanciája a nullával egyenlő. Az érintett közvetítő elméletek ilyenformán elveszítik létjogosultságukat. A civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek belső jogi eredetének álláspontjára helyezkedve, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy ezek a vegyesen magánjogi és közjogi, anyagi jogi és eljárási jogi jellegű előírások – mint például a méltányosság elve, a joggal való visszaélés tilalma, a jogalap nélküli gazdagodás tilalma, a szerzett jogok védelme, a jóvátételi kötelezettség, a res iudicata, az audiatur et altera pars, vagy a pacta sunt servanda – mennyiben tekinthetők a nemzetközi jog forrásának. Mint ez a dogmatikai viták történeti áttekintéséből is megállapítható, a nemzetközi jog tudománya már a kezdetektől fogva megosztott a jogforrási minőség problémáját illetően. Egy autoritatív tagadó álláspont szerint a belső jogból leszűrt általános jogelvek nem sorolhatók a nemzetközi jog forrásai közé, hiszen azok nem két vagy több állam akarategyezése nyomán, a közöttük fennálló viszonyok rendezése érdekében jöttek létre. Nemzetközi szintű alkalmazásuk egy speciális szokásjogi szabályra vezethető vissza, amely – kivételes esetekben – felhatalmazást ad a nemzetközi bírói fórumoknak arra, hogy a non liquet elkerülése végett, a technikailag fejlettebb belső jogból kölcsönzött elvek analógia útján történő igénybevételével határozzanak azon jogvitákban, ahol a nemzetközi jog rendszerében tapasztalható joghézagok egyébként lehetetlenné tennék a döntést. Ezt a felhatalmazó sza-

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 30

2012.02.23. 15:01:31

Figyelő bályt kodifikálta az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (3) bekezdése és a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdés c) pontja.56 Megkérdőjelezhetetlen, hogy az egymással összefüggő jogszabályok sokaságából leszűrt, a nemzeti jogrendszerek teljes egészét vagy egyes területeit átható, általános és absztrakt princípiumok mindössze egyetlen állam jogalkotói akaratából, az államon belüli viszonyok rendezésére, valamint az állami jogalkotás és jogalkalmazás elősegítésére jöttek létre. Ezek a vonások nyilván nem felelnek meg a nemzetközi jogforrás kritériumainak. Idő előtti és megalapozatlan következtetésre vezetne azonban, ha az elemzést – egy felszínes vizsgálatra hagyatkozva – ezen a ponton lezárnánk. A nemzetközi jogforrási minőség kérdésének megválaszolásához el kell vonatkoztatni az egyes jogelvek létrejöttének sajátos körülményeitől és tulajdonságaitól. Ehelyett azt kell gondos vizsgálat tárgyává tenni, hogy a tárgyalt előírások belső jogi megszilárdulását követően kimutatható-e olyan, nemzetközi jogi szempontból releváns jogalkotói aktus, melynek révén azok a nemzetközi jog önálló forrásává váltak. A korabeli jogtudomány tanúsága szerint már a klasszikus nemzetközi jog időszakában felmerült az igény, hogy az államok önálló nemzetközi jogforrásként, belső jogi normákat alkalmazzanak egymás közötti viszonyaik szabályozására. Kezdetben ezek a normák a párhuzamos belső jogalkotás körébe tartozó szabályok és az egyéb nemzetközi tárgyú törvények és rendeletek közül kerültek ki, melyek hiánypótló szerepét idővel – gyakorlati és elméleti tényezők közrehatása folytán – a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek vették át. A nemzetközi jog fejlődésével sem szűnt meg tehát az igény a technikailag fejlettebb belső jog segítségül hívása iránt, hiszen a haladás két – egymással ellentétes – hatást vált ki: míg a szerződési jog és a szokásjog fejlődése csökkenti a régi joghézagok gyakoriságát és a belső jogi megoldások átvételének jelentőségét, addig a szabályozás más területekre történő kiterjesztése új joghézagokat eredményez és fokozza a belső jogi eredetű szabályok alkalmazásának szükségességét. Ha a klasszikus jogtudomány által közvetített kép legalább nagy általánosságban megfelel a valóságnak, a nemzeti jogrendszerekben kialakult egyes előírások, kiváltképp az általános jogelvek nemzetközi szintre emelése elsősorban nem a nemzetközi bírói fórumok előtt fekvő jogviták eldöntésének megkönnyítését és a non liquet elkerülését, hanem az államok közötti kapcsolatok minél teljesebb körű rendezését célozta az egyéb jogforrások által még kellőképpen nem szabályozott területeken.57 Ez nemzetközi jogalkotást feltételez – még akkor is, ha ennek pontos menete és ideje – mintegy másfél évszázad távlatából nézve – már aligha állapítható meg. Legfeljebb a folyamat eredményeiből – a zavaróan sokszínű szakirodalmi reflexiókból és a nemzetközi bírói fórumok gyakran homályos utalásaiból – következtethetünk annak létezésére.

31 Ennek ellenére nem nehéz felvázolni az általános jogelvek nemzetközi elismerését eredményező jogalkotás hipotézisét. Ez a folyamat minden bizonnyal egy automatizmuson alapszik, melynek kezdetét egy recipiáló szokásjogi szabály létrejötte jelentette. Ennek értelmében az államok – a befogadásra kerülő előírások tételes felsorolása és külön intézkedés nélkül – a nemzetközi jog részeként és íratlan forrásaként ismerik el a belső jogi eredetű jogelveket, ha azok általánosan elfogadottá válnak és alkalmasak a nemzetközi viszonyok szabályozására. A recipiáló szabály kialakulá­­sát követően, az általános jogelvek befogadása már auto­matikusan megtörténik az említett két konjunk­ tív fel­tétel fennállása esetén.58 E feltételek fennállá­sát a reci­piáló szabály – mint ezt a megszüntetés kérdése kapcsán látni fogjuk – folyamatosan „ellenőrzi”. (A recipiáló szabály egyetemes szokásjogi jellegére kizárásos alapon következtethetünk, lévén más formában nem jöhetett létre. Működése leginkább egy fordított irányú generális transzformációhoz vagy adopcióhoz hasonlítható, hiszen az előírások tételes felsorolása és külön intézkedés nélkül, teljes egészében beemeli a nemzetközi jogba a kritériumoknak megfelelő jogelveket. Lényeges különbség azonban a szemléltetéshez használt két alkotmányos technikához képest, hogy ez a folyamat egy jogalkotási mozzanatot is magában rejt, és egy új jogforrást teremt.59) Az általános elfogadottság kívánalma természetesen nem értelmezhető akként, hogy a világ minden egyes államának belső jogában léteznie kell a jogelvnek: elegendő, ha azt a nagy jogcsaládok domináns nemzeti jogrendszerei azonos vagy hasonló tartalommal ismerik.60 Megjegyzendő, hogy ez a kijelentés elfogadhatatlan lehet a merev pozitivista irányvonal képviselőinek, akik legfeljebb az összes állam általi elismerés esetén tekintik értelmezhetőnek az általános jogelvek jogforrási minőségét, mondván „csak az a nemzetközi jogi szabály, amelyhez az államok valamiképpen hozzájárultak”61. Az általános elfogadottság ilyetén felfogása azonban vitatható, mivel az államok szándékát téves helyen keresi, és helytelenül összemossa azok belső és a nemzetközi jogalkotói akaratát. Az általános jogelveket nemzetközi szintre emelő és a recipiáló szabályban kifejezésre jutó nemzetközi jogalkotói akarat ugyanis nem az érintett jogelveket létrehozó belső jogalkotói akaratok összessége vagy leképezése. Külön szférákban megnyilvánuló, külön célokra irányuló, külön tartalommal bíró akaratokról van szó. A nemzetközi jogi szempontból releváns jogalkotói akaratnyilvánítás és kötelezettségvállalás tehát nem a belső jogban, hanem a recipiáló szabályban keresendő, amely egyáltalán nem követeli meg az összes állam általi elfogadást egy jogelv nemzetközi szintre emeléséhez. Minden jel arra mutat, hogy ehhez elegendő a nagy jogcsaládok domináns nemzeti jogrendszerei által, azonos vagy hasonló tartalommal történő elismerés is. Eme elismerés bizonyítása a jog-összehasonlítás módszereinek alkalmazását igényli62, de a Nemzetközi Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 31

2012.02.23. 15:01:31

32 Bíróság eljárásában akár a civilizáció főbb formáit és a világ fő jogrendszereit képviselő bírák egyetértése is elegendő lehet.63 A nemzetközi viszonyok szabályozására való alkalmasság feltételét ugyancsak rugalmasan kell értelmezni. Ez a követelmény mindössze azt jelenti, hogy az általános jogelvi minőségre számot tartó belső jogi előírásnak – a természetes személyek és az államok szokásos magatartása közötti hasonlóságokra figyelemmel – nemzetközi hatások kiváltására is képesnek kell lennie. Ha ezek a kritériumok teljesülnek, a princípium nemzetközi szintre emelkedik, de a tartalma ekkor még rendkívüli mértékben elvont és nyers. E tartalom feltárásának, pontosításának és kifejtésének feladata többnyire a jogalkalmazóra hárul.64 Noha a tárgyalt folyamat egy szokásjogi szabályon nyugszik, az eredmény nem egy új szokásjogi norma lesz, hiszen a nemzetközi szintre emelt belső jogi előírások nem az államok általános gyakorlatának és jogi meggyőződésének találkozásából keletkeztek. A recipiáló szabály megalkotásával az államok éppen arra törekedtek, hogy a szerződési jog és a szokásjog területén tapasztalható hézagokat általánosan elfogadott és a nemzetközi viszonyok szabályozására alkalmas belső jogi eredetű jogelvek igénybevételével pótolják. A recipiáló szabály tehát – a jogalkotási folyamatok különbségeiből és hiánypótló jellegéből adódóan – nem szokásjogként, hanem önálló jogforrásként emeli be az általános jogelveket a nemzetközi jog rendszerébe. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy egy princípium utóbb szokásjogi vagy szerződéses formában is megerősítést nyerjen.65 Ez azonban semmilyen formában nem érinti az adott szabály általános jogelvi minőségét, vagy a jogforrás függetlenségét. Hasonló összefonódás a szerződési jog és a szokásjog vonatkozásában is rendszeresen előfordul, és ez a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja azok önazonosságát.66 Minthogy az absztrakció rendkívül magas fokán állnak, az általános jogelvek hatása alig érzékelhető a mindennapokban: a nemzetközi élet szereplőinek cselekvését értékelve, hamarabb találkozunk egy szerződéses vagy szokásjogi jellegű, lex specialis normával, mint a háttérben meghúzódó, legi generali módjára viselkedő általános jogelvekkel. Ebből kifolyólag, ezek a szabályok főként a nemzetközi viták békés rendezése során tapasztalt joghézagok esetén, a jogalkalmazó tevékenységének köszönhetően kerülnek a felszínre. Nem véletlen, hogy az általános jogelvek szakirodalma a nemzetközi bírói fórumok gyakorlatát helyezi a középpontba, hiszen létezésük, tartalmuk és hatásuk leginkább ezen a területen mutatkozik meg. Más téren ezek a jogelvek nem igazán hatékony forrásai a nemzetközi jognak.67 Itt említendő meg, hogy a recipiáló szokásjogi szabály nem azonos azzal – az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikk (3) bekezdésében és a Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikk (1) bekezdés c) pontjában kodifikált – felhatalmazó szabállyal, mellyel a nemzetközi

Figyelő bírói fórumok engedélyt kapnak az általános jogelvek analógia útján történő alkalmazására. A recipiáló szabály mind létrejöttének időpontját, mind működésének logikáját tekintve megelőzi a felhatalmazó szabályt. Ez két további megállapításra vezet. Egyfelől, a felhatalmazó szabály nem a belső jog, hanem a nemzetközi jog alkalmazására biztosít lehetőséget. Másfelől, a statútumok nem megteremtették az általános jogelveket, hanem csak alkalmazhatóvá tették azokat a testületek előtti eljárásban. Kiválóan bizonyítja mindezt az Állandó Nemzetközi Bíróság egy korábban már hivatkozott megjegyzése, mely szerint az egyes államok belső joga a nemzetközi jog számára puszta ténynek minősül.68 Ha a testület állásfoglalását a Statútum 38. cikk (3) bekezdésére vetítjük, egyértelművé válik, hogy a rendelkezésben foglalt – a dokumentum megszövegezőinek többsége által belső jogi eredetű előírásoknak tekintett – „civilizált nemzetek részéről elismert általános jogi elvek” csak abban az esetben bírhattak relevanciával a nemzetközi jogviták eldöntése során, ha azok már nem belső jogi, hanem nemzetközi jogi minőségükben nyertek alkalmazást. A Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdése, az előzményül szolgáló szövegen végrehajtott egyetlen változtatás nyomán, már kifejezetten igazolja ezt az elgondolást, hiszen az egyes jogforrások – köztük az általános jogelvek – felsorolását megelőzően kimondja: „A Bíróság, amelynek az a feladata, hogy az eléje terjesztett jogvitákat a nemzetközi jog alapján döntse el, eljárása során a következő forrásokat alkalmazza […]”69 (Ez a recipiáló és a felhatalmazó szabály különbözősége kapcsán elmondottakat is megerősíti.) Egyes nézetek szerint a nemzetközi jogra tett utalásnak nincs különösebb jelentősége, és egyáltalán nem bizonyítja az általános jogelvek jogforrási minőségét.70 Ez a felfogás azonban ellentétes a nemzetközi szerződések értelmezésének alapvető szabályaival, és mint ilyen, téves következtetésekre vezethet.71 Ilyen téves következtetés lehet például az általános jogelvek igénybevétele és a nemzetközi kollíziós magánjogból ismert közvetett utaló módszer72 párhuzamba állítása, mondván mindkettő a jogalkalmazó számára idegen, külföldi jog szabályaira mutat. Ha az általános jogelvek alkalmazását az utaló módszer sajátos nemzetközi jogi megnyilvánulásának tekintjük, valóban eljutunk a kérdéses princípiumok önálló jogforrási minőségének tagadásához, hiszen a külföldi jog alkalmazása a nemzetközi kollíziós magánjogban sem eredményezi azt, hogy a másik jogrendszer ekként felhívott szabályai befogadást nyernek a jogalkalmazó fórum saját jogába.73 Ez a párhuzam azonban több ponton is támadható. A részletek bővebb kifejtése nélkül, alapvető különbségek fedezhetők fel az általános jogelvek és a külföldi jog alkalmazásának alapja, a segítségül hívható jogi normák tárgya és jellege, valamint a két művelet normatív háttere és technikai részletei terén. Bármilyen csábító is tehát a hasonlat vagy az ebből leszűrhető konklúzió, tisztában kell lenni annak félrevezető voltával.

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 32

2012.02.23. 15:01:32

Figyelő Végezetül, el kell utasítani azt a tagadó álláspontot is, mely az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság létrehozásának eltérő történelmi körülményeire hivatkozással igyekszik bebizonyítani, hogy a későbbi testület statútumának általános jogelvekről szóló bekezdése – a hasonló megfogalmazás dacára – elődjéhez képest más tartalommal bír.74 Noha a történeti értelmezés az interpretáció egyik bevett kisegítő eszköze75, a szerződés előkészítő anyagai nem támogatják ezt a felvetést, ráadásul a rendelkezés sajátos tárgya miatt, a történelmi körülmények lényeges megváltozása sem tűnik olyan tényezőnek, amely alkalmas lehet a kedvező gyakorlati tapasztalatok hatására, szándékosan megőrzött szöveg eredeti jelentésének megváltoztatására. (Az általános jogelvek és a nemzetközi jogi alapelvek azonosságát elutasítva, ez utóbbi normák második világháború utáni megszilárdulása sem tekinthető új történelmi körülménynek.) A Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikk (1) bekezdésének bevezetőjében olvasható utaláson kívül, néhány közvetett bizonyíték is alátámasztani látszik az általános jogelvek önálló jogforrási minőségét. Ilyen például a nemzetközi jogtól és a tagállamok jogrendszereitől egyaránt elkülönülő Európai Unió joga, ahol a jogfejlődés és az integráció elmélyülése szintén szükségessé tette az általános jogelvek jogforrásként történő elismerését. E folyamatban meghatározó szerep hárult az Európai Bíróságra. Noha az alapító szerződésekben erre közvetlen felhatalmazás nem található, a széles körben elfogadott vélemény szerint az általános jogelvek bírósági alkalmazásának normatív alapját az Európai Unióról szóló szerződés 19. cikk (1) bekezdése és az Európai Unió működéséről szóló szerződés 263. cikke és 340. cikk (2) bekezdése képezi.76 Az Európai Bíróság a tagállamok belső jogát, a kezdetben közösségi, majd később európai uniós jogot, valamint a nemzetközi jogot – kiváltképp az emberi jogok védelmének európai rendszerét – egyaránt figyelembe vette és veszi az általános jogelvek tartalmának megállapítása és alkalmazása során. Tevékenységének köszönhetően a princípiumok több csoportja is kikristályosult, bár a kategóriák pontos határait illetően még nem alakult ki teljes egyetértés. Mindazonáltal a testület szerteágazó esetjogából kitűnik, hogy az Európai Unió jogába befogadást nyert általános jogelvek között szerepel például az alapjogok tiszteletben tartása77, a megkülönböztetés tilalma78, a jogbiztonság követelménye79, a jogorvoslathoz való jog80, a visszaható hatály tilalma81, a ne bis in idem82 és a pacta sunt servanda83. Maguk az alapító szerződések egyébként csak elvétve tartalmaznak kifejezett hivatkozást az általános jogelvekre. Ilyen rendelkezésként említhető az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikk (3) bekezdése az uniós jogrend integráns részének tekintett alapjogok védelméről, vagy az Európai Unió működéséről szóló szerződés 340. cikk (2) és (3) bekezdése az intézmények és alkalmazottaik által feladatuk ellátása során okozott

33 károk megtérítéséről.84 Jóllehet ez a jelenség többféleképpen magyarázható, nyilván közrejátszik benne a princípiumok íratlan jellege és sajátos viselkedése is. Ennek ellenére kétségtelen, hogy az általános jogelvek az Európai Unió jogának elsődleges és „alkotmányos státust” élvező forrásai.85 Minthogy az Európai Unió jogának fejlődését számos területen a nemzetközi jog inspirálta, az eltérő körülmények ellenére sem elhanyagolható fejlemény, hogy a részben a tagállamok belső jogából eredő jogelvek ebben a jogrendben jogforrásként nyertek elismerést. Ha ez a folyamat itt viszonylag rövid idő alatt lezajlott, minden további nélkül végbemehetett a jóval hosszabb múltra visszatekintő és sok tekintetben mintaadó nemzetközi jogban is. E felvetés érvényét még az Európai Unió jogának speciális vonásai sem befolyásolják, hiszen az általános jogelvek jogforrási minőségének tagállamok általi elismerésére nem a szupranacionalitás jegyében került sor. Ezt a forrást nem az integráció intézményei teremtették és fogadtatták el a szuverén államokkal. Éppen ellenkezőleg: a különböző intézmények – ide­értve az Európai Bíróságot is – mindössze alkalmazzák ezeket a princípiumokat, és ezt a tagállamok akaratát tükröző alapító szerződéseknek megfelelően teszik. Az európai uniós jogrend sajátosságainak hatása legfeljebb annyiban érzékelhető, hogy az Európai Bíróság – az Európai Unió jogának elsőbbsége folytán – jóval nyíltabban támaszkodik az általános jogelvekre, mint a koordinatív nemzetközi jog szférájában tevékenykedő Nemzetközi Bíróság, mely ezen a téren inkább az óvatos és homályos utalásokat preferálja. (Természetesen a testületek munkaterhe is befolyásolja a jogelvekre történő hivatkozások számát, de ez a tényező a jelen érvelés szempontjából mellékes.) Mindezek fényében tehát megengedhetőnek tűnik a „másolatból” következtetni a „mintára”, és ekként párhuzamba állítani az Európai Unió jogának és a nemzetközi jognak az általános jogelvekhez fűződő viszonyát. Az általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségének közvetett bizonyítékai közé sorolható a nemzetközi szervezetek és intézmények, valamint az államok gyakorlatának néhány mozzanata is. Példának okáért, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára egy a nemzetközi jog kodifikációjáról szóló korai memorandumában a nemzetközi jog egyik elsődleges forrásának minősítette ezeket a princípiumokat.86 Hasonló hozzáállásra utal a Kereskedelmi Világszervezet tevékenysége, melynek vitarendezési mechanizmusában ugyancsak fontos szerepet játszanak az általános jogelvek.87 Különösen nagy hangsúlyt kapnak továbbá eme előírások a nemzetközi büntetőjog területén, ahol a különböző ad hoc és állandó, nemzetközi és hibrid bírói fórumok széles körben támaszkodnak a belső jogból eredő jogelvekre – a második világháború végétől kezdődően, egészen napjainkig.88 (Megjegyzendő, hogy az emberi jogi egyezmények büntetőjogi tárgyú rendelkezései is gyakran szót ejtenek az általános jogelvekről.89) Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 33

2012.02.23. 15:01:32

34

Figyelő

A nemzeti jogrendszerek szintén igazolhatják az általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségét. Noha előszeretettel utalnak a nemzetközi jog általánosan elismert elveire és szabályaira, az állami alkotmányok – terminológiailag sokszor finoman szólva is zavaros – nemzetközi jogi klauzulái rendszerint nem tartalmaznak egyértelmű és kifejezett hivatkozást a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvekre. Ennek ellenére értelmezésük ezeket az előírásokat is felölelheti.90 Ez a helyzet például hazánkban, ahol a hatályos Alkotmány 7. § (1) bekezdése nem említi a jogelveket, ám a szakasz alkotmánybírósági és doktrinális értelmezése egyaránt a nemzetközi jog egyik forrásaként kezeli őket. 91 (Érdekesség, hogy egy később visszavont alkotmánymódosító javaslat külön nevesítette volna az általános jogelveket, melyekre a magyar állam – a részletes miniszteri indokolás értelmében – önálló nemzetközi jogforrásként tekint.92) A tárgyalt jogelvek azonban nemcsak az alaptörvények nemzetközi jogi klauzuláiban bukkanhatnak fel. Olykor az alkotmányok vagy az alkotmányos jelentőségű jogszabályok alapjogi katalógusainak büntetőjogi garanciákat rögzítő szakaszaiban is megjelennek, mely vélhetően a fontosabb emberi jogi egyezmények hasonló rendelkezéseinek hatását tükrözi.93 III. Ha elfogadjuk a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségét, elkerülhetetlenül szembesülünk a módosítás és a megszüntetés kérdésével. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy a módosítás ebben a kontextusban nem azt a szükségszerű folyamatot jelöli, melynek révén a jogalkalmazó feltárja és pontosítja a belső jogból kiemelt jogelv eredendően absztrakt és nyers tartalmát. Hasonlóképpen nem jelent módosítást, ha a különböző jogalkalmazók a számukra biztosított mozgástér keretei között, elhanyagolható eltérésekkel értelmezik ugyanazt a princípiumot. Jelen esetben a módosítás egy általános jogelv tartalmának olyan megváltozására utal, mely az államok akaratából, a recepciót követően megy végbe és számottevő mértékben átalakítja az előírás arculatát. Belső jogi eredetük folytán, az általános jogelvek módosításának lehetőségét mind a nemzetközi jog, mind a belső jog szintjén elemzés alá kell vonni. Már a művelet kezdetén meglepő következtetésre jutunk: az általános jogelvek nemzetközi jogalkotás útján közvetlenül nem változtathatók meg, mivel ez a feltevés összeegyeztethetetlen a vizsgált jogforrás keletkezésének sajátos módjával. Mint ismeretes, a jogelvek egy recipiáló szokásjogi szabály által létrehozott automatizmusnak köszönhetően nyernek befogadást a nemzetközi jogba, ha a belső jogban általánosan elismertté válnak és alkalmasak a nemzetközi viszonyok szabályozására. A folyamatos működésű recipiáló szabály létrehozásán kívül, a nemzetközi jog szférájában más jogalkotó mozzanatra nem került és kerül sor. Ily módon az államok csak szerződéses

vagy szokásjogi úton kísérelhetnék meg egy általános jogelv tartalmának nemzetközi szintű módosítását.94 E folyamat eredményeként azonban nem az adott jogelv változna meg, hanem egy új szerződéses vagy szokásjogi norma születne, melynek tartalma eltérne az alapul szolgáló és változatlanul önálló jogforrásként funkcionáló princípium tartalmától. A jelenség magyarázata kézenfekvő: a különböző jogalkotási eljárások szükségképpen eltérő jogforrásokat keletkeztetnek.95 Mivel az általános jogelv a módosító szerződéses vagy szokásjogi szabály ellenére is megőrizné függetlenségét és eredeti tartalmát, egy kettős rezsim jönne létre, melyben az esetleges ellenmondásokat a jog olyan logikai szabályai­ nak segítségével kellene feloldani, mint a lex specialis derogat legi generali, vagy a lex posterior derogat legi priori. A módosítás igényével fellépő szerződéses vagy szokásjogi szabályok ily módon legfeljebb leronthatják, de nem írhatják át a tartalmuk okán kifogásolhatóvá vált princípiumokat. Egy általános jogelv tartalma ezért kizárólag a belső jog közvetítésével módosítható. Érdekes módon azonban egy ilyen változás hátterében nemcsak belső jogi, hanem nemzetközi jogi tényezők is állhatnak. Hangsúlyozandó, hogy ez utóbbi esetben a nemzetközi jog szerződéses vagy szokásjogi szabályai nem közvetlenül módosítják az általános jogelvet, hiszen ezt a lehetőséget az imént kizártuk – a nemzetközi jog mindössze elindítja azt a folyamatot, amely majd a belső jogon keresztül idéz elő változást a princípium tartalmában. E folyamat megértéséhez vissza kell nyúlni a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának témaköréhez. Köztudott, hogy az államok a nemzetközi jog szabályait a monista-adopciós vagy a dualista-transzformációs rendszer alkalmazásával beépítik saját jogrendszereikbe, és ezzel egyidejűleg gondoskodni kötelesek a nemzetközi jog és a belső jog összhangjáról.96 Az adopció vagy a transzformáció értelemszerűen azokat a szerződéses vagy szokásjogi szabályokat is a belső jog részévé teszi, amelyeket az államok egy általános jogelv tartalmának lerontása érdekében alkottak meg. Ettől kezdve viszont semmi nem zárja ki, hogy – a nemzetközi jog és a belső jog közötti összhang megteremtésének eredményeként – az említett szerződéses vagy szokásjogi szabályok hatást gyakoroljanak egy belső jogelvre, és közvetlenül vagy közvetve változást idézzenek elő annak tartalmában. Ha ez a változás hasonló eredménnyel zárul a világ nagy jogcsaládjainak vezető jogrendszereiben, a recipiáló szokásjogi szabály már az új tartalommal emeli be a belső jogelvet a nemzetközi jog rendszerébe, felülírva ezzel azt a régi általános jogelvet, melyet az államok előzőleg szerződéses vagy szokásjogi szabályok létrehozásával próbáltak lerontani. (Nyilvánvaló, hogy mindez generális sokoldalú szerződéseket vagy egyetemes szokásjogi szabályokat feltételez.) A belső jogelvek tartalma természetesen a nemzetközi jog közrehatása nélkül, tisztán belső jogi tényezők nyomán is megváltozhat. Ha ez az új tartalom általánosan el-

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 34

2012.02.23. 15:01:32

Figyelő fogadottá válik és továbbra is lehetővé teszi a princípium nemzetközi szintű alkalmazását, a recipiáló szabálynak köszönhetően automatikusan módosul a nemzetközi jog releváns általános jogelvének tartalma is.97 Normális esetben ez egy huzamos ideig tartó, organikus és finom kiigazításokkal járó fejlődést jelent, melynek hatásai alkalmasint csak évtizedek vagy évszázadok távlatából érzékelhetők. Elképzelhetők ugyanakkor gyors és radikális változások is, melyek – a nemzetközi jog és a belső jog közötti összhang követelményének fényében vizsgálva – érdekes dilemmával szembesítik a jogalkotót. Mivel az államok nemcsak a szerződéses és a szokásjogi szabályokat, hanem az általános jogelveket is saját jogrendszereik részévé teszik, ezek az előírások érdekes utat tesznek meg: a belső jogból indulva befogadást nyernek a nemzetközi jogba, majd a nemzetközi jog szabályaként visszatérnek a belső jogba. Ily módon egy nemzeti jogrendszerben ugyanazon princípium két formában is fellelhető: nemzetközi jogi általános jogelvként és belső jogi elvként. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az utóbbi megváltozása – a recipiáló szabálynak köszönhetően – automatikusan, időbeli eltolódás nélkül módosítja az előbbi tartalmát is. Nem szabad azonban elfeledni, hogy erre csak akkor kerül sor, ha a változás általánosan elfogadottá válik a világ nagy jogcsaládjainak vezető jogrendszereiben. Egy adott nemzeti jogrendszer szempontjából nézve tehát a belső jogelv tartalmának megváltozását csak némi fáziskéséssel követi az általános jogelv tartalmának megváltozása. Az új belső jogi tartalom általános elfogadottságának kialakulásáig, és az általános jogelv ebből fakadó megváltozásáig, ugyanaz a princípium két eltérő tartalommal lesz jelen a nemzeti jogrendszerben. Mélyreható és gyökeres változások esetén így a nemzetközi jog és a belső jog közötti összhang követelménye akár le is fékezheti egy belső jogelv módosulását, és fontos minőségi garanciát jelenthet a rule of law minimális szintjének fenntartása szempontjából. Az általános jogelvek megszüntetése szintén két szinten, a nemzetközi jog és a belső jog szférájában vizsgálandó. Elöljáróban le kell szögezni, hogy hiba lenne a módosítás kapcsán tett megállapításokat kritika nélkül a megszüntetés témakörére vetíteni, és abból kiindulni, hogy ha egy általános jogelvet csak a belső jog közvetítésén keresztül lehet megváltoztatni, akkor annak megszüntetésére is alighanem ez az egyetlen járható út. Nemzetközi síkon ugyanis egyaránt lehetőség van az általános jogelvek jogforrási kategóriájának teljes egészében történő felszámolására és egyes jogelvek hatályának megszüntetésére. A jogforrási kategória maradéktalan felszámolásához a recipiáló szabály megsemmisítésére, vagy céljának és működésének gyökeres átalakítására van szükség. Egyes jogelvek hatályának közvetlenül erre irányuló nemzetközi jogalkotási aktussal vagy következetes tiltakozással98 való kizárására ezzel szemben nincs mód.99 Egyetlen olyan eset képzelhető el, amikor egy ilyen princípium a nemzetközi szinten végbement

35 folyamatok hatására szűnik meg – ha a nemzetközi környezet átalakulása miatt alkalmatlanná válik a nemzetközi viszonyok szabályozására. Félreértés ne essék: nem a nemzetközi viszonyok megváltozásának puszta ténye helyezi hatályon kívül a jogelvet, hanem a tényre – az őt megalkotó államok eredeti szándékaival összhangban – automatikusan, bármilyen külön aktus nélkül reagáló recipiáló szabály. Mivel a jogforrásként történő elismerésük egyik feltétele a nemzetközi szintű alkalmazhatóság, a nemzetközi jog rendszerében nincsenek létező, de alkalmazhatatlan általános jogelvek. Ha egy jogelv a nemzetközi környezet megváltozása folytán többé már nem képes a nemzetközi viszonyok szabályozására, megszűnik a nemzetközi szintre emeléséhez megkívánt egyik feltétel, láthatatlanná válik a recipiáló szabály számára, és ekként eltűnik a nemzetközi jogból. (Elméletileg semmi nem zárja ki, hogy a nemzetközi környezet újabb változása nyomán „feléledjen” az ekként megszűnt jogelv.) Egy adott általános jogelv megszüntetése természetesen a belső jogon keresztül is megvalósulhat. Ehhez elegendő, ha a princípium nemzeti jogrendszerekből való sorozatos törlésével megtörik annak általános elfogadottsága, vagy ha a belső jogi tartalma széles körben és oly módon változik meg, hogy ezáltal alkalmatlanná válik a nemzetközi viszonyok jövőbeni szabályozására. Az általánosan el nem ismert jogelv ettől függetlenül továbbélhet néhány állam belső jogában, de az említett két konjunktív feltétel hiányában ekkor is láthatatlan lesz a recipiáló szabály számára. Befejezésül feltétlenül meg kell említeni, hogy mind a módosítás, mind a megszüntetés kérdése döntően akadémikus jellegű. E fejlemények gyakorlati valószínűsége elhanyagolható, hiszen a szóban forgó jogelvek tekintélyes része több évszázados vagy még ennél is hosszabb múltra tekint vissza, és olyan szorosan összefonódik a jog működésével, hogy bármilyen jelentős változtatás indokolatlan és felesleges lenne. Egy elfogadhatatlanná vált általános jogelv kiiktatására ráadásul mindig kényelmes megoldásként kínálkozik a szerződéses vagy szokásjogi úton történő lerontás, amely ugyan nem módosítja vagy szünteti meg annak hatályát, de a lex specialis derogat legi generali és a lex posterior derogat legi priori logikai szabályok segítségével, lényegében alkalmazhatatlanná teszi azt. Következtetések A nemzetközi jog és a nemzeti jogrendszerek összefüggései már a klasszikus nemzetközi jog tudományát is élénken foglalkoztatták. A korabeli értekezésekből kitűnik, hogy a XIX. század végéig terjedő időszakban alkotó szerzők tekintélyes hányada a párhuzamos belső jogalkotás körébe tartozó jogszabályokat és az egyéb nemzetközi tárgyú törvényeket és rendeleteket a nemzetközi jog forrásai között tartotta számon. Ez a szemlélet azonban a XX. század elején megváltozott: lényegében Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 35

2012.02.23. 15:01:32

36 eltűnt a nemzetközi tárgyú belső jogszabályok nemzetközi jogforrási minőségét hirdető jogtudósok tábora – helyüket az általános jogelvek önálló jogforrási rangját elfogadó szerzők csoportja foglalta el. Velük szemben álltak a legszélsőségesebb pozitivista irányvonal képviselői, akik gyakran annak ellenére sem vettek tudomást a bírói gyakorlatban már régóta ismert jogelvekről, hogy azok alkalmazására az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (3) bekezdése kifejezetten lehetőséget biztosított. A klasszikus nemzetközi jog időszakában kibontakozó tudományos diskurzus a kortárs nemzetközi jogban is folytatódott, bár terjedelme és struktúrája egyaránt jelentős mértékben átalakult. A második világháborút követően, korábban ismeretlen vagy teljességgel mellőzött problémák merültek fel és tették még nehezebbé a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdés c) pontjában változatlan formában rögzített általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségének vizsgálatát. Ilyen problémaként merült fel például a nyugati és a szocialista jogtudomány politikai-ideológiai alapú ellentéte, az általános jogelvek, a nemzetközi jog alapelvei és a nemzetközi jog általános elvei közötti viszony eltérő értelmezése, valamint a civilizált nemzetek általi elismertség követelményének anakronisztikussá válása. Az általános jogelvek nemzetközi jogforrási minőségének érdemi vizsgálathoz nélkülözhetetlen az előírások belső jogi vagy nemzetközi jogi eredetével összefüggő kérdés megválaszolása. A nemzetközi jog tudományának számos tekintélyes képviselője ugyan a jogelvek nemzetközi jogi eredetének álláspontjára helyezkedett, és ekként a nemzetközi jog alapelveivel vagy a nemzetközi jog általános elveivel azonosította őket, az államok és a nemzetközi szervezetek – különböző dokumentumokban tükröződő – gyakorlata és néhány elméleti megfontolás alapjaiban kérdőjelezi meg felfogásuk helyességét. Hozzá kell tenni, hogy a Nemzetközi Bíróság megnyilatkozásai kevés támpontot nyújtanak a dilemma feloldásához, mivel a testület az óvatos és homályos utalásokat preferálva közelít ezekhez a princípiumokhoz. Ennek ellenére kijelenthető, hogy az általános jogelvek kategóriája kizárólag belső jogi eredetű előírásokat foglal magában, amely megállapítás szükségképpen elvezet a nemzetközi jogforrási minőség problémájához. A tagadó álláspont szerint a belső jogi eredetű általános jogelvek nem sorolhatók a nemzetközi jog forrásai közé, hiszen azok nem két vagy több állam akarategyezése nyomán, a közöttük fennálló viszonyok rendezése érdekében jöttek létre. Ez a következtetés azonban elhamarkodottnak tűnik. Noha ezek a princípiumok a nemzeti jogrendszerekben alakultak ki, el kell vonatkoztatni létrejöttük sajátos körülményeitől és tulajdonságaiktól, és azt kell gondos vizsgálat tárgyává tenni, hogy kimutatható-e olyan nemzetközi jogi szempontból releváns jogalkotói aktus, melynek révén a nemzetközi jog önálló forrásává váltak. A korabeli jogtudomány tanúsága

Figyelő szerint már a klasszikus nemzetközi jog időszakában felmerült az igény, hogy az államok a technikailag fejlettebb belső jog normáival töltsék ki a szerződési jog és a szokásjog területén tapasztalható hézagokat. Kezdetben ez a párhuzamos belső jogalkotás körébe tartozó jogszabályok és az egyéb nemzetközi tárgyú törvények és rendeletek önálló jogforrásként történő alkalmazását jelentette, melyek hiánypótló szerepét idővel az általános jogelvek vették át. Ez nemzetközi jogalkotást feltételez, melynek hipotézise a következőképpen vázolható. Az általános jogelvek egy recipiáló szokásjogi szabály által létesített automatizmus útján nyernek befogadást a nemzetközi jogba. Ez a recipiáló szabály az előírások tételes felsorolása és külön intézkedés nélkül, a nemzetközi jog önálló és íratlan forrásaiként ismeri el a belső jogban kialakult jogelveket, ha azok – eleget téve két konjunktív feltételnek – általánosan elfogadottá válnak és alkalmasak a nemzetközi viszonyok szabályozására. Nemzetközi szintre lépve azonban a jogelvek tartalma még rendkívüli mértékben elvont és nyers. E tartalom feltárása és pontosítása a jogalkalmazó egyik legfontosabb feladata. Jóllehet a recipiáló szabály szokásjogi jellegű – a jogalkotási folyamatok különbségeiből és hiánypótló jellegéből adódóan – nem szokásjogi szabályokként, hanem egy önálló jogforrási kategóriaként emeli be az általános jogelveket a nemzetközi jog rendszerébe. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy egy ilyen előírás utóbb szerződéses vagy szokásjogi formában is megerősítést nyerjen, ám ez nem érinti annak általános jogelvi minőségét vagy a jogforrás függetlenségét. Hangsúlyozandó, hogy a recipiáló szabály nem azonos az Állandó Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Bíróság Statútumában kodifikált felhatalmazó szabállyal. Az első megteremti a jogforrást, a második pedig alkalmazhatóvá teszi azt a testületek eljárásában. Mindazonáltal a Nemzetközi Bíróság Statútumában olvasható felhatalmazó szabály különös fontossággal bír az elemzés szempontjából, hiszen egyértelműen a nemzetközi jog forrásai közé sorolja az általános jogelveket. De számos más közvetett bizonyíték is alátámasztani látszik a kérdéses princípiumok önálló jogforrási minőségét. Ilyen például az általános jogelvek elismerése az Európai Unió jogában, a nemzetközi szervezetek és intézmények gyakorlata, a nemzetközi büntetőbíróságok tevékenysége, valamint a nemzeti jogrendszerek erre utaló hozzáállása. A recipiáló szabály által létesített automatizmusból és a különböző jogforrásokat keletkeztető jogalkotási eljárások eltéréseiből következik, hogy a nemzetközi jog szintjén egy általános jogelv szerződéses vagy szokásjogi úton, közvetlenül végrehajtott módosítására aligha nyílik lehetőség. E folyamat eredményeként ugyanis egy kettős rezsim jönne létre: kialakulna a módosított tartalmat hordozó szerződéses vagy szokásjogi szabály, viszont fennmaradna a belső jogból hozott eredeti tartalmat hordozó általános jogelv is. Egy ilyen előírás

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 36

2012.02.23. 15:01:32

Figyelő módosítása tehát csak a belső jog közvetítésével képzelhető el. Ha egy belső jogelv tartalma a nemzetközi jog adoptált vagy transzformált szabályai vagy valamilyen belső jogi tényező közrehatása miatt általánosságban megváltozik a nemzeti jogrendszerekben, a recipiáló szabály már az új tartalommal emeli be azt a nemzetközi jog rendszerébe, felülírva ezzel a régi tartalmat hordozó princípiumot. Valamelyest árnyaltabb kép bontakozik ki az általános jogelvek megszüntetése kapcsán. Nemzetközi síkon egyaránt elképzelhető az általános jogelvek jogforrási kategóriájának teljes egészében történő felszámolása és egyes jogelvek hatályának megszüntetése. Ez utóbbi azonban közvetlenül erre irányuló jogalkotói aktussal vagy következetes tiltakozással nem valósítható meg: kizárólag abban az esetben lehetséges, ha a nemzetközi környezet megváltozása folytán egy jogelv alkalmatlanná válik a nemzetközi viszonyok szabályozására, és ekként láthatatlan lesz a recipiáló szabály számára. Ezenkívül egy általános jogelv hatálya a belső jog közvetítésével is megszüntethető. Ehhez mindössze a nemzetközi jog általi recepcióhoz megkívánt két konjunktív feltétel egyikének megszűnése szükséges. Ha megtörik egy princípium általános elfogadottsága, vagy ha a belső jogi tartalmának széles körű megváltozása folytán alkalmatlanná válik a nemzetközi viszonyok szabályozására, szintén láthatatlan lesz a recipiáló szabály számára, és eltűnik a nemzetközi jogból. Az általános jogelvek módosításának és megszüntetésének kérdése azonban döntően akadémikus jellegű. Ezek az előírások már időtlen idők óta támogatják a jog hatékony működését, így bármilyen jelentős változás gyakorlati valószínűsége elhanyagolható. Ráadásul, ha az államok mégis ki kívánnak iktatni egy adott jogelvet, nem szükséges módosítaniuk vagy megszüntetniük azt. Elegendő, ha szerződéses vagy szokásjogi jogalkotás útján – a lex specialis derogat legi generali és a lex posterior derogat legi priori szabályok segítségével – lerontják a valamilyen oknál fogva elfogadhatatlanná vált előírást. Mindent egybevetve kijelenthető, hogy a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek a nemzetközi jog önálló forrását képezik. Noha a nemzetközi közösség életére gyakorolt csekély hatásuk és a jogalkalmazásban betöltött hézagpótló szerepük okán, gyakran minősítik őket kisegítő jogforrásnak, ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy alá lennének rendelve a nemzetközi jog többi forrásának. A nemzetközi jog szabályai közötti hierarchia hiányában, az általános jogelvek kategóriája egyenrangú az összes többi jogforrással, ideértve a szerződéseket és a szokásjogot is. Ily módon a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdésében szereplő felsorolás nem hierarchiát jelez, hanem az ügyre vonatkozó szabályokat kereső bíró logikus gondolatmenettét tükrözi.100 Formális értelemben tehát az általános jogelvek minden kétséget kizáróan íratlan jogforrásként funkcionál-

37 nak, melynek létezése, tartalma és hatása elsősorban a nemzetközi bírói fórumok jogalkalmazó tevékenységének köszönhetően mutatkozik meg. A materiális értelemben vett jogforrásnak azonban a recipiáló szokásjogi szabályt megalkotó államok, vagy az említett jogalkotási aktust megalapozó körülmények minősülnek. Maguk az általános jogelvek legfeljebb a nemzetközi jogfejlődés előmozdítása kapcsán tekinthetők materiális jogforrásnak, bár erősen kérdéses, hogy egy norma mennyiben lehet egy másik norma forrása.101 De éppen ezzel ragadja meg a nemzetközi jogászok generációinak érdeklődését ez a tünékeny jogforrás: minden megválaszolt kérdés egy újat eredményez. Jegyzetek   1 Állandó Nemzetközi Bíróság Statútuma, 38. cikk (3) bekezdés. Kihirdette: 1926. évi I. törvénycikk az Állandó Nemzetközi Bíróság Szabályzatának elfogadásáról. A „civilizált” jelző a magyar terminológiában gyakran „műveltként” jelenik meg.   2 Nemzetközi Bíróság Statútuma, 38. cikk (1) bekezdés c) pont. Kihirdette: 1974. évi 18. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Alapokmánya egyes rendelkezései módosításának kihirdetéséről.   3 Bin Cheng: General Principles of Law, as Applied by International Courts and Tribunals. Reprint. Cambridge University Press, Cambridge 1994. 2–5. o.   4 Az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (4) bekezdése és a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikk (1) bekezdés d) pontja a legkiválóbb jogtudósok tanításait egybehangzóan „a jogszabályok megállapításának segédeszközeiként” rögzíti. Korábban ilyen értelemben fogalmazott az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága is. The Paquete Habana, 175 U.S. 700 (1900). A klasszikus nemzetközi jog időszakában egyes tudományos műveket olykor kvázi jogforrásként alkalmaztak. Az 1860-as években Henry Wheaton híres értekezésének fordítását például a kínai kormányzat hivatalosan elfogadta és alkalmazni rendelte az idegenekkel érintkező hatóságok számára. Csarada János: A nemzetközi jog története a legrégibb időktől a vesztfáli békéig, tekintettel Magyarország nemzetközi viszonyaira a középkorban. Eggenberger-féle Könyvkereskedés, Budapest 1894. 22–23. o.   5 Lassa Oppenheim: International Law: A Treatise. Vol. I. Longmans, Green, and Co., London–New York–Bombay 1905. 20. o. Hasonló szellemben l. Charles G. Fenwick: International Law. George Allen & Unwin, London 1924. 61. o.   6 Henry Bonfils: Manuel de droit international public (Droit des gens). Arthur Rousseau, Paris 1894. 28–29. o.; Frantz Despagnet: Cours de droit international public. L. Larose, Paris 1894. 70–71. o.; Richard Wildman: Institutes of International Law. Vol. I. William Benning, London 1849. 1–2, 20. o.   7 Johann C. Bluntschli: Das moderne Völkerrecht der civilisirten Staten als Rechtsbuch dargestellt. C. H. Beck’schen, Nördlingen 1868. 58–59. o.; Carlos [Charles] Calvo: Le droit international théorique et pratique, précédé d’un exposé historique des progrès de la science du droit des gens. Quatrième édition. Tome I. Guillaumin – Puttkammer et Mühlbrecht, Paris – Berlin 1887. 161–162. o.; Pasquale Fiore: Nouveau droit international public, suivant les besoins de la civilisation moderne. Deuxième édition (ford. Charles Antoine). Tome I. G. Pedone-Lauriel, Paris 1885. 158–159. o.; Henry W. Halleck: International Law, or Rules Regulating the Intercourse of States in Peace and War. H. H. Bancroft, San Francisco 1861. 57–58. o.; Franz von Holzendorff– Alphonse Rivier: Introduction au droit des gens: recherches philosophiques, historiques et bibliographiques. Edition Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 37

2012.02.23. 15:01:32

38 française. Verlagsanstalt und Druckerei A. G., Hamburg 1889. 83. o.; Thomas J. Lawrence: The Principles of International Law. D. C. Heath, Boston 1895. 105–106. o.; Fedor F. Martens: Traité de droit international (ford. Alfred Léo). A. Chevalier-Marescq, Paris 1883. 252–253. o.; Paul L. E. Pradier-Fodéré: Traité de droit international public européen & américain, suivant les progrès de la science et de la pratique contemporaines. Tome I. G. Pedone-Lauriel, Paris 1885. 88–89. o.; Henry Wheaton: Elements of International Law, with a Sketch of the History of the Science. Carey, Lea & Blanchard, Philadelphia 1836. 49. o.   8 Legge delle Guarentigie, n. 214, 13 maggio 1871.   9 Calvo: i. m. 165. o.; Halleck: i. m. 55–57. o.; Pradier-Fodéré: i. m. 89. o. L. még Robert Phillimore: Commentaries upon International Law. Vol. I. T. & J. W. Johnson, Philadelphia 1854. 66–69. o. 10 Néhány eset ismertetését l. Fabián O. Raimondo: General Principles of Law in the Decisions of International Criminal Courts and Tribunals. Martinus Nijhoff, Leiden–Boston 2008. 8. skk. o. A nemzetközi bírói fórumok történetét l. Lamm Vanda: Az államok közötti viták bírói rendezésének története. Akadémiai Kiadó, Budapest 1990. 11 Paul Fauchille: Traité de droit international public. Huitième édition. Tome I. Rousseau, Paris 1922. 41, 48–49. o.; Fenwick: i. m. 62. o.; William E. Hall: A Treatise on International Law. Eighth edition (szerk. A. Pearce Higgins). Clarendon, Oxford 1924. 5. o.; Franz von Liszt: Das Völkerrecht systematisch dargestellt. Siebente Auflage. O. Häring, Berlin 1911. 11–12. o.; Karl Melczer: Grundzüge des Völkerrechts, unter Berücksichtigung der Friedensverträge für Studienzwecke zusammengestellt. Carl Wilhelm Stern, Wien–Leipzig 1922. 21–22. o.; Oppenheim: i. m. 24. o.; Karl Strupp: Grundzüge des positiven Völkerrechts. Dritte Auflage. Ludwig Röhrscheid, Bonn 1926. 8, 10. o.; John Westlake: International Law. Part I. University Press, Cambridge 1904. 14, 16. o. 12 Edwin M. Borchard: The Theory and Sources of International Law. In: Recueil d’études sur les sources du droit en l’honneur de François Gény. Tome III. Sirey, Paris 1934. 354–356. o.; Louis Le Fur: La coutume et les principes généraux du droit comme sources du droit international public. Uo. 366–372. o.; Alfred Verdross: Les principes généraux du droit comme source du droit des gens. Uo. 383–386. o.; Charles de Visscher: Contribution à l’étude des sources des droit international. Uo. 395–398. o. L. még Hersch Lauterpacht: Private Law Sources and Analogies of International Law, with Special Reference to International Arbitration. Longmans, London 1927. 69–71. o. Az állami gyakorlat kapcsán l. The Proceedings of the Hague Peace Conferences: The Conference of 1907 (szerk. James B. Scott). Vol. I. Oxford University Press, New York 1920. 351. o. 13 German Interests in Polish Upper Silezia (Germany v. Poland), Judgment No. 7., 25 May 1926. P.C.I.J. Series A, No. 7., 19. 14 Heinrich Triepel: Völkerrecht und Landesrecht. C. L. Hirschfeld, Leipzig 1899. 111. o. 15 Uo. 211–225., 230. o. 16 Egy valamivel későbbi, tekintélyes angol vélemény szerint „az egész monista-dualista ellentét valószerűtlen, mesterkélt és a legkevésbé sem lényeges”. Sir Gerald Fitzmaurice: The General Principles of International Law Considered from the Standpoint of the Rule of Law. 92 Recueil des Cours 1957-II. 71. o. 17 Egyes szerzők szerint a nemzetközi tárgyú belső törvények és rendeletek önálló jogforrásnak minősülnek. Apáthy István: Tételes európai nemzetközi jog. Második kiadás. FranklinTársulat, Budapest 1888. 31. o.; Csarada: i. m. 34–35. o.; Kiss István: Európai nemzetközi jog. Érsek-Lyceumi Kő- és Könyvnyomda, Eger 1876. 49. o.; Tassy Pál: Az európai nemzetközi jog vezérfonala. Scheiber József, Kecskemét 1887. 9. o.; Teghze Gyula: Nemzetközi jog. Városi Nyomda, Debrecen 1930. 27., 32. o. Mások szerint a párhuzamos belső jogalkotás, a nemzetközi tárgyú belső törvények és rendeletek vagy az általános jogelvek a szokásjogot tükrözik, de nem minősülnek önálló jogforrásnak.

Figyelő Faluhelyi Ferenc: Államközi jog. I. kötet. Dr. Karl Könyvesbolt, Pécs 1936. 14. o.; Irk Albert: Bevezetés az új nemzetközi jogba. Második kiadás. Danubia, h. n. 1929. 11. o.; Weninger L. Vincze: Az uj nemzetközi jog. Turcsány Antal, Budapest 1927. 25–26. o. Egy harmadik nézet szerint az általános jogelvek önálló jogforrásnak minősülnek. Buza László: A nemzetközi jog tankönyve. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest 1935. 10. o.; Csiky János: Az általános jogelvek, mint a nemzetközi jog forrása. Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó, Szeged 1934. 10–12., 31. o.; Kertész István: Az állam nemzetközi felelőssége. Grill Károly, Budapest 1938. 72–73. o. 18 „Ezeknek az elveknek az igénybevétele és felhasználása igen nehezen magyarázható meg a pozitivista jogelmélet képviselőinek […]” René David: A jelenkor nagy jogrendszerei. Összehasonlító jog (ford. Nagy Lajosné Dusa Margit). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1977. 124. o. 19 Grigorij I. Tunkin: A nemzetközi jog elméletének kérdései (ford. Bokorné Szegő Hanna, Herczegh Géza, Horváth Anna). Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1963. 155. o. (Beszúrás – S. G.) A nyugati szakirodalomban l. Hans Kelsen: The Law of the United Nations: A Critical Analysis of Its Fundamental Problems. The London Institute of World Affairs, London 1950. 533. o. 20 Godefridus J. H. Van Hoof: Rethinking the Sources of Inter­ national Law. Kluwer, Deventer 1983. 140. o. 21 Maarten Bos: A Methodology of International Law. NorthHolland, Amsterdam–New York–Oxford 1984. 68., 72., 75. o.; Antonio Cassese: International Law. Oxford University Press, Oxford 2001. 155–159. o.; Pierre-Marie Dupuy: Droit international public. Septième édition. Dalloz, Paris 2004. 331–334. o.; International Law: Being the Collected Papers of Hersch Lauterpacht (szerk. Elihu Lauterpacht). Vol. I. Cam­bridge University Press, Cambridge 1970. 68–70. o.; Lord Arnold McNair: The General Principles of Law Recognized by Civilized Nations. 33 British Yearbook of International Law 1957, 6., 15. o.; Hermann Mosler: General Principles of Law. In: Encyclopedia of International Law (szerk. Rudolf Bernhardt). Vol. 7. NorthHolland, Amsterdam–New York–Oxford 1984. 95. o.; Raimondo: i. m. 1, 39. o.; Georg Schwarzenberger: International Law as Applied by International Courts and Tribunals. Third edition. Vol. I. Stevens & Sons, London 1957. 26, 43–44. o.; Alfred Verdross: Völkerrecht. Zweite Auflage. Springer, Wien 1950. 114., 116. o.; Michel Virally: The Sources of International Law. In: Manual of Public International Law (szerk. Max Sørensen). MacMillan–St. Martin’s, London–New York 1968. 121, 146– 148. o. 22 ENSZ Alapokmány, 2. cikk. Kihirdette: 1956. évi I. törvény az Egyesült Nemzetek Alapokmányának törvénybe iktatásáról. L. még Declaration on Principles of International Law concerning Friendly Relations and Co-operation among States in accordance with the Charter of the United Nations. G.A. Res. 2625, 25 GAOR, Supp. 28. (A/8028), 121.; Conference for Security and Co-operation in Europe, Final Act. Questions Relating to Security in Europe, 1 (a): Declaration on Principles Guiding Relations between Participating States, Helsinki, 1 August 1975. 23 Tunkin: i. m. 155. o. 24 Lauterpacht: International Law. 76–77. o.; Shabtai Rosenne: The Perplexities of Modern International Law. Martinus Nijhoff, Leiden–Boston 2004. 40–41. o. 25 Kelsen: i. m. 533. o. 26 Cheng: i. m. 390. o.; Danilo Türk: A nemzetközi jog alapjai (ford. Gállos Orsolya). Szegedi Egyetemi Kiadó, Szeged 2009. 27., 31. o. 27 Ian Brownlie: Principles of Public International Law. Sixth edition. Oxford University Press, Oxford 2003. 18. o.; Vladimir Ð. Degan: Sources of International Law. Martinus Nijhoff, The Hague–Boston 1997. 137. o.; Peter Malanczuk: Akehurst’s Modern Introduction to International Law. Seventh edition. Routledge, London 1997. 48. o.; Charles Rousseau: Droit

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 38

2012.02.23. 15:01:32

Figyelő international public. Onzième édition. Dalloz, Paris 1987. 88–89. o.; Oscar Schachter: International Law in Theory and Practice. Martinus Nijhoff, Dordrecht–Boston–London 1991. 50. o.; Christoph Schreuer: The Waning of the Sovereign State: Towards a New Paradigm of International Law? 4 European Journal of International Law 1993. 457. o.; John L. Simpson–Hazel Fox: International Arbitration: Law and Practice. Stevens & Sons, London 1959. 132. o. 28 Paul Guggenheim: Traité de droit international public, avec mention de la pratique internationale et suisse. Tome I. Georg & Cie., Genève 1953. 152. o. Egy másik szerző szerint az általános jogelvek a szokásjog elkülönült, sui generis kategóriáját képezik. Benedetto Conforti: International Law and the Role of Domestic Legal Systems (ford. René Provost, Shauna van Praagh). Martinus Nijhoff, Dordrecht 1993. 63–64. o. 29 Ezzel egyidejűleg a politikai-ideológiai szempontok jelentősége is csökkent, bár globális egyetértés nem alakult ki. Christian Tomuschat: International Law: Ensuring the Survival of Mankind on the Eve of a New Century. General Course on Public International Law. 281 Recueil des Cours 1999. 399. o. 30 Egyes szerzők szerint az általános jogelvek belső jogi eredetű szabályok, de nem minősülnek önálló nemzetközi jogforrásnak. Hanna Bokor-Szegő: Les principes généraux du droit. In: Droit international: bilan et perspectives (szerk. Mohammed Bedjaoui). Tome 1. A. Pedone – UNESCO, Paris 1991. 228–229. o.; Buza László: A nemzetközi jog fő kérdései az új szellemű nemzetközi jogban. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967. 32– 33. o. (érdekes a változás a korábbi nézethez képest, supra 17. lj.); Herczegh Géza: Az általános jogelvek kérdése a Nemzetközi Bíróság Statutuma szerint. (A Statutum 38. cikkének értelmezéséhez.) Az Állam- és Jogtudományi Intézet Értesítője 1961. 1–2. sz. 214. o.; Géza Herczegh: General Principles of Law and the International Legal Order. Akadémiai Kiadó, Budapest 1969. 97–98. o. L. még Samu Mihály: A nemzetközi jog fogalma és tagozódása. Jogtudományi Közlöny 1966. 10. sz. 523. o. Mások szerint az általános jogelvek köre azonos a nemzetközi jog alapelveivel. Nemzetközi jog (szerk. Hajdu Gyula). Tankönyvkiadó, Budapest 1954. 18. o.; Haraszti György: A Nemzetközi Bíróság joggyakorlata 1946–1956. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1958. 17–18. o. Megint mások szerint az általános jogelvek csoportja egyaránt tartalmaz belső jogi és nemzetközi jogi eredetű elveket. Vitányi Béla: Haraszti György: A Nemzetközi Bíróság joggyakorlata 1946–1956. Jogtudományi Közlöny 1959. 1. sz. 38. o. Egy negyedik elmélet szerint pedig az analógia útján alkalmazott belső jogi előírások önálló nemzetközi jogforrássá válnak. Nagy Károly: Az analógia és a joghézag kérdései a nemzetközi jogban. In: Jogi tanulmányok Dr. Buza László egyetemi tanár, akadémikus oktatói működésének 50. évfordulójára. Acta Juridica et Politica 1958. 1–15. sz. 224–225. o. 31 Convention on the Rights and Duties of States, Montevideo, 26 December 1933, Article 1. Az állam fogalmi elemeinek egyezmény általi felsorolásában a szuverenitás a „kormányzat” kifejezéssel azonosítható. 32 Elméleti hátterét l. Holzendorff–Rivier: i. m. 10–13. o. Az államok egyenlőtlenségéről és relatív értékéről l. James Lorimer: The Institutes of the Law of Nations: A Treatise of the Jural Relations of Separate Political Communities. Vol. I. William Blackwood and Sons, Edinburgh–London 1883. 168. skk. o. 33 Liszt: i. m. 2–4, 6. o. 34 Uo. 5–6. o. Egy valószerűbb korabeli leírás szerint a civilizált államok és a „barbár népek” közötti viszony „ma még teljes önkényen alapul, azt semmiféle jogelvek nem szabályozzák”. Csarada: i. m. 23. o. 35 Franz von Liszt idézett művének egy néhány évvel későbbi kiadása például már tartózkodott a „félcivilizált” és „civilizálatlan” jelzők használatától. Helyettük „egyéb Európán kívüli államokról” és „a nemzetközi jogközösségbe még teljesen be nem illeszkedett államokról” ejtett szót. Franz von Liszt: Das Völkerrecht systematisch dargestellt. Zwölfte Auflage (szerk.

39 Max Fleischmann). Julius Springer, Berlin 1925. 5–6. o. Mások egyenesen tagadták a különbségtétel létjogosultságát. Strupp: i. m. 7. o. 36 ENSZ Alapokmány, 2. cikk (1) bekezdés: „A Szervezet valamennyi tag szuverén egyenlőségének elvén alapszik.” 37 Nemzetek Szövetsége Egyezségokmánya, 22. cikk (1) és (6) bekezdés. Kihirdette: 1921. évi XXXIII. törvénycikk az Észak­amerikai Egyesült Államokkal, a Brit Birodalommal, Franciaországgal, Olaszországgal és Japánnal, továbbá Belgiummal, Kínával, Kubával, Görögországgal, Nicaraguával, Panamával, Lengyelországgal, Portugáliával, Romániával, a Szerb-HorvátSzlovén Állammal, Sziámmal és Cseh-Szlovákországgal 1920. évi június hó 4. napján a Trianonban kötött békeszerződés becikkelyezéséről. Állandó Nemzetközi Bíróság Statútuma, 9. cikk és 38. cikk (3) bekezdés. 38 Guggenheim: i. m. 149–156. o.; Kelsen: i. m. 533–534. o.; Verdross: Völkerrecht. 113–116. o. 39 Georg Schwarzenberger: Foreword. In: Cheng: i. m. xi. o. Nem sokkal később, ugyanez a szerző egy korszerű nézetet is közölt a „civilizált nemzetek” fordulat jelentése kapcsán. Infra 48. lj. 40 Cheng: i. m. 25. o. 41 A Nemzetközi Bíróság egyik tagja ezért a „bármely (a nemzetek által elismert) általános jogelv” fordulatot használta. Reparation for Injuries Suffered in the Service of the United Nations, Advisory Opinion of 11 April 1949, I.C.J. Reports 1949, Dissenting Opinion by Judge Krylov, 219. L. még Cheng: i. m. 25. o.; Herczegh: General Principles of Law. 39–42. o.; Raimondo: i. m. 51–52. o. 42 Raimondo: i. m. 51. o. 43 ENSZ Alapokmány, 92. cikk. 44 North Sea Continental Shelf Cases (Federal Republic of Germany v. Denmark, Federal Republic of Germany v. The Netherlands), Judgment of 20 February 1969, I.C.J. Reports 1969, Separate Opinion of Judge Fouad Ammoun, 132. 45 Buza: A nemzetközi jog fő kérdései. 32. o.; Nagy: i. m. 224–225. o.; Tunkin: i. m. 154. o. 46 1969. évi bécsi egyezmény, 31. cikk (1) bekezdés és (3) bekezdés b) pont. Kihirdette: 1987. évi 12. törvényerejű rendelet a szerződések jogáról szóló, Bécsben az 1969. évi május hó 23. napján kelt szerződés kihirdetéséről. 47 Nemzetközi Bíróság Statútuma, 9. cikk. (Beszúrás – S. G.) 48 Schwarzenberger: International Law. 44. o. L. még Mosler: i. m. 95. o.; Van Hoof: i. m. 142. o.; Virally: i. m. 146. o.; Anglo-Iranian Oil Co. Case (United Kingdom v. Iran), Preliminary Objection, Judgment of 22 July 1952, I.C.J. Reports 1952, Dissenting Opinion of Judge Levi Carneiro, 161. 49 M. Cherif Bassiouni: A Functional Approach to „General Principles of International Law”. 11 Michigan Journal of International Law 1990. 768. o. (4. lj.); Conforti: i. m. 64. o.; Tomuschat: i. m. 337–338. o. L. még Reservations to the Convention on the Prevention and Punishment of the Crime of Genocide, Advisory Opinion of 28 May 1951, I.C.J. Reports 1951, 23. 50 Herczegh: General Principles of Law. 91., 97. o. 51 Az „elv” különböző jelentéseit l. ENSZ Alapok mány, preambulum, 1., 2., 11., 73., 74. cikk; Principles of International Law Recognized in the Charter of the Nürnberg Tribunal and in the Judgment of the Tribunal. 5 GAOR, Supp. 12. (A/1316), 11.; Declaration on Principles of International Law concerning Friendly Relations and Co-operation among States in accordance with the Charter of the United Nations. G.A. Res. 2625, 25 GAOR, Supp. 28. (A/8028), 121.; Declaration of Principles Governing the Sea-Bed and the Ocean Floor, and the Sub-Soil Thereof, beyond the Limits of National Jurisdiction. G.A. Res. 2749, 25 GAOR, Supp. 28. (A/8028), 24.; Charter of Economic Rights and Duties of States. G.A. Res. 3281, 29 GAOR, Supp. 31. (A/9631), 50.; Conference for Security and Co-operation in Europe, Final Act. Questions Relating to Security in Europe, 1 (a): Declaration on Principles Guiding Relations between Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 39

2012.02.23. 15:01:33

40 Participating States, Helsinki, 1 August 1975; Rio Declaration on Environment and Development. Report of the United Nations Conference on Environment and Development, Rio de Janeiro, 3–14 June 1992 (A/CONF.151/26/Rev.1), Vol. I., 3.; 2005 World Summit Outcome. G.A. Res. 60/1, 60 GAOR, Supp. 49. (A/60/49) Vol. I., 3. L. még 1949. évi genfi egyezmények I. kiegészítő jegyzőkönyve, 1. cikk (2) bekezdés és II. kiegészítő jegyzőkönyve, preambulum. Kihirdette: 1989. évi 20. törvényerejű rendelet a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött Egyezmények I. és II. kiegészítő Jegyzőkönyvének kihirdetéséről. 52 Declaration on Principles of International Law concerning Friendly Relations and Co-operation among States in accordance with the Charter of the United Nations. G.A. Res. 2625, 25 GAOR, Supp. 28. (A/8028), 124. 53 Conference for Security and Co-operation in Europe, Final Act. Questions Relating to Security in Europe, 1 (a): Declaration on Principles Guiding Relations between Participating States, Helsinki, 1 August 1975, X. 54 Félreértésre adhat okot, hogy a szakirodalmi művekben és az állami alkotmányokban a „nemzetközi jog általános elvei” kifejezés olykor a nemzetközi jog alapelveinek szinonimájaként jelenik meg. 55 Raimondo: i. m. 41–42. o. 56 Herczegh: General Principles of Law. 97–100. o. 57 „Az általános jogelvek tehát állandó megkorrigálói egy kezdetlegesebb jognak egy fejlődöttebb, korszerűbb jog szellemében.” Csiky: i. m. 43. o. (Kiemelés mellőzve – S. G.) 58 Egy eltérő kortárs hazai álláspont szerint az általános jogelvek nem értelmezhetők nemzetközi jogalkotás termékeként. Jogforrási jellegüket nem megalkotásuk mechanizmusa, hanem – önálló létükből fakadó – jogként való alkalmazásuk adja. Boros Balázs Sándor: Az általános jogelvek in foro domestico érvényesülése a nemzetközi jogban, valamint a méltányosság szerepe. Iustum, Aequum, Salutare 2009. 1. sz. 118. o. 59 Egy korabeli hazai szerző szintén a szokásjogra vezeti vissza az általános jogelvek jogforrási minőségét, de a szokásjogot pusztán „forrásjelölő jogforrásnak” tekinti – recipiáló szabályról nem tesz említést. Csiky: i. m. 21–22. o. Az adopció és a transzformáció tárgyában l. Ignaz Seidl-Hohenveldern: Transformation or Adoption of International Law into Municipal Law. 12 International and Comparative Law Quarterly 1963. 88–124. o. 60 Ezen a téren távoli hasonlóság fedezhető fel az általános jogelvek és a ius gentium között, melyet a római jogtudomány a természetes ésszerűség által alkotott, az összes nép által egyformán betartott és használt jogként határozott meg. Gaius: Institutionum commentarii quattuor, I. 1.; Digesta, 1. 1. 9. L. még Mosler: i. m. 95. o. 61 Csiky: i. m. 15. o. (Kiemelés mellőzve – S. G.) 62 Egy kortárs nézet szerint ez a művelet két mozzanatból áll. A vertikális mozzanat a belső jogi normák jogelvekké történő absztrahálását, a horizontális mozzanat pedig azok általános elfogadottságának kimutatását jelenti. Raimondo: i. m. 45. skk. o. Egy másik felfogás szerint a teszt három elemből tevődik össze: igazolni kell a princípium általános jellegét, a civilizált nemzetek általi elismertségét és a nemzetközi jogi átvételének lehetőségét. Bos: i. m. 262. o. Fontos szempont, hogy a művelet során törekedni kell az egyes világnyelvek, kiváltképp az angol és a francia nyelv túlsúlyából fakadó egyenlőtlenségek kikü­ szöbölésére is. Tomuschat: i. m. 339. o. L. még Bassiouni: i. m. 809–816. o.; Conforti: i. m. 64–65. o.; Mosler: i. m. 95–96. o. 63 Supra 47. lj. 64 A jogalkalmazó feladatának egyik sokat idézett leírása szerint: „A nemzetközi jog számos szabályát és intézményét a magánjog rendszeréből merítette és meríti folyamatosan. […] A nemzetközi jog nem oly módon kölcsönöz ebből a forrásból, hogy »mindenestül«, kész és szabályokkal teljesen felszerelt magánjogi intézményeket importál. Ezt a folyamatot nehéz

Figyelő lenne összeegyeztetni az »általános jogelvek« alkalmazásával. Véleményem szerint, a nemzetközi törvényszékek kötelességének helyes értelmezése ezen a téren az, hogy a magánjog szabályaira és intézményeire emlékeztető bármely vonást vagy terminológiát a követendő eljárás és elvek jeleként fogják fel ahelyett, hogy közvetlenül importálnák ezeket a szabályokat és intézményeket.” International Status of South-West Africa, Advisory Opinion of 11 July 1950, I.C.J. Reports 1950, Separate Opinion by Sir Arnold McNair, 148. Érdekesség, hogy a ius gentium fejlesztésében szintén fontos szerepet játszott a praetor peregrinus jogalkalmazó tevékenysége. 65 A nemzetközi jogfejlődés előmozdítását gyakran az általános jogelvek egyik alapvető funkciójának tekintik. Cheng: i. m. 39. o.; Herczegh: General Principles of Law. 116. o.; Kovács Péter: A nemzetközi jog fejlesztésének lehetőségei és korlátai a nemzetközi bíróságok joggyakorlatában. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar, Budapest 2010. 85–88. o.; Raimondo: i. m. 50. o. L. még Milan Bartoš: Transformation des principes généraux en règles positives du droit international. In: Mélanges offerts à Juraj Andrassy (szerk. Vladimir Ibler). Martinus Nijhoff, La Haye 1968. 1–12. o.; Wolfgang Friedmann: The Uses of „General Principles” in the Development of International Law. 57 American Journal of International Law 1963. 279–299. o. 66 Military and Paramilitary Activities in and against Nicaragua (Nicaragua v. United States of America), Merits, Judgment of 27 June 1986, I.C.J. Reports 1986, 93–96. 67 Van Hoof: i. m. 146–148. o. 68 German Interests in Polish Upper Silezia (Germany v. Poland), Judgment No. 7., 25 May 1926. P.C.I.J. Series A, No. 7., 19. 69 Nemzetközi Bíróság Statútuma, 38. cikk (1) bekezdés. (Kiemelés – S. G.) 70 Vö. Herczegh: General Principles of Law. 18–19. o. 71 1969. évi bécsi egyezmény, 31. cikk (1) és (4) bekezdés. E tárgyban l. Haraszti György: A nemzetközi szerződések értelmezésének alapvető kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1965. 72 Vörös Imre: Alapvetés: a nemzetközi kollíziós probléma. In: Burián László–Czigler Dezső Tamás–Kecskés László–Vörös Imre: Európai és magyar nemzetközi kollíziós magánjog. Krim Bt., Budapest 2010. 34–35. o. 73 Vö. Herczegh: General Principles of Law. 99. o. 74 Tunkin: i. m. 154. o. 75 1969. évi bécsi egyezmény, 32. cikk. 76 H.L. C 83, 2010.3.30., 27, 162–163, 193. [Korábban: Európai Közösséget létrehozó szerződés 220. cikk (1) bekezdése, 230. cikke és 288. cikk (2) bekezdése.] 77 C-29/69, Erich Stauder v. City of Ulm, Sozialamt [1969] ECR 419.; C-11/70, Internationale Handelsgesellschaft mbH v. Einfuhr- und Vorratsstelle für Getreide und Futtermittel [1970] ECR 1125.; C-4/73, J. Nold, Kohlen- und Baustoffgroßhandlung v. Commission of the European Communities [1974] ECR 491. 78 C-20/71, Luisa Sabbatini, née Bertoni v. European Parliament [1972] ECR 345.; C-149/77, Gabrielle Defrenne v. Société anonyme belge de navigation aérienne Sabena [1978] ECR 1365. 79 C-112/77, August Töpfer & Co. GmbH v. Commission of the European Communities [1978] ECR 1019. 80 C-222/84, Marguerite Johnston v. Chief Constable of the Royal Ulster Constabulary [1986] ECR 1651. 81 C-63/83, Regina v. Kent Kirk [1984] ECR 2689. 82 C-14/68, Walt Wilhelm and Others v. Bundeskartellamt [1969] ECR 1. 83 C-162/96, A. Racke GmbH & Co. v. Hauptzollamt Mainz [1998] ECR I-3655. 84 H.L. C 83, 2010.3.30., 19, 193. [Korábban: Európai Unióról szóló szerződés 6. cikk (2) bekezdése és Európai Közösséget létrehozó szerződés 288. cikk (2) és (3) bekezdése.] 85 Opinion of Advocate General Trstenjak, delivered on 30 June 2009, C-101/08, Audiolux SA e.a. v. Groupe Bruxelles Lambert

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 40

2012.02.23. 15:01:33

Figyelő SA (GBL) and Others and Bertelsmann AG and Others [2009] ECR I-0000, para. 70. L. még C-101/08, Audiolux SA e.a. v. Groupe Bruxelles Lambert SA (GBL) and Others and Bertelsmann AG and Others [2009] ECR I-0000, para. 63. E tárgyban l. Takis Tridimas: The General Principles of EU Law. Second edition. Oxford University Press, Oxford–New York 2006. 86 Survey of International Law in Relation to the Work of Codification of the International Law Commission: Preparatory Work within the Purview of Article 18, Paragraph 1, of the Statute of the International Law Commission. Memorandum submitted by the Secretary-General, 10 February 1949, U.N. Doc. A/CN.4/1/Rev.1, 22. 87 James Cameron–Kevin R. Gray: Principles of International Law in the WTO Dispute Settlement Body. 50 International and Comparative Law Quarterly 2001. 248–298. o. 88 Raimondo: i. m. 73. skk. o. Különösen l. United States of America v. Wilhelm List et al., Judgment of 19 February 1948, Nürnberg Military Tribunal, Vol. 11., 1235. 89 Többek között l. Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, 15. cikk (2) bekezdés. Kihirdette: 1976. évi 8. törvényerejű rendelet az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről; Emberi Jogok Európai Egyezménye, 7. cikk (2) bekezdés. Kihirdette: 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről. Egyes emberi jogok általános jogelvi minőségéről l. Natalie Kaufman Hevener–Steven A. Mosher: General Principles of Law and the UN Covenant on Civil and Political Rights. 27 International and Comparative Law Quarterly 1978. 596–613. o. 90 Néhány releváns következtetést tartalmazó, európai szintű összehasonlítást l. Vladlen S. Vereshchetin: New Constitutions and the Old Problem of the Relationship between International Law and National Law. 7 European Journal of International Law 1996. 29–41. o.; Luzius Wildhaber–Stephan Breitenmoser: The Relationship between Customary International Law and Municipal Law in Western European Countries. 48 Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht 1988. 163–207. o. 91 „A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi kötelezettségek és a belső jog összhangját.” 1949. évi XX. törvény a Magyar Köztársaság Alkotmányáról, 7. § (1) bekezdés. Hiteles értelmezését l. 53/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 1993, 330–331., 335. L. még Jakab András–Molnár Tamás–Sulyok Gábor: 7. § (Nemzetközi jog és belső jog; jogalkotási törvény). In: Az Alkotmány kommentárja (szerk. Jakab András). I. kötet. Második kiadás. Századvég, Budapest 2009. 373–375. o. (Molnár Tamás kommentárja.) 92 T/4486. számú törvényjavaslat a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény módosításáról. 93 Többek között l. Canada: Constitution Act 1982, Part I., Article 11 (g); Constitution of the Democratic Socialist Republic of Sri Lanka, 1978, Article 13 (6).

41   94 A Nemzetközi Bíróság gyakorlatában is felmerült az általános jogelvek szerződéses módosításának kérdése. Egy bírói vélemény ugyan nem zárta ki, hogy egy nemzetközi megállapodás többletjogokat biztosítson egy általános jogelvhez képest, de a konkrét ügyben – a szerződéses rendelkezések értelmezése után – kétségbe vonta ennek megtörténtét. Bár a megfogalmazás többféle értelmezést is lehetővé tesz, az érvelés struktúrájából úgy tűnik, hogy a többletjogok garantálása a szerződés keretei között ment volna végbe, magát a jogelvet nem módosította volna: „A részvényesek jogait és helyzetét érintő általános jogelv, mely nemcsak az olasz társasági jogot, hanem a kontinentális jogcsalád számos egyéb országának társasági jogát is áthatja, nem változtatható meg a befektetetések védelmét célzó bármely szerződés által, kivéve, ha ez a szerződés valamilyen kifejezett rendelkezést tartalmaz erre vonatkozóan. […] Nincs okunk úgy értelmezni a [szerződést], hogy az bármilyen további jogot biztosított […] azokon felül, melyek ugyanezen részvényeseket az olasz jog vagy a társasági jog általános jogelvei alapján megillették volna.” Elettronica Sicula S.p.A. (ELSI) (United States of America v. Italy), Judgment of 20 July 1989, I.C.J. Reports 1989, Separate Opinion of Judge Oda, 86, 88–89. (Beszúrás, kiemelés – S. G.)   95 A recipiáló szabály létrehozásával a nemzetközi szokásjog egy olyan automatikusan működő mechanizmust teremtett, melynek az általános jogelvek képében megjelenő konkrét eredményeit – a jogalkotási folyamatok különbözőségei miatt – más szokásjogi szabályok közvetlenül nem képesek befolyásolni vagy megváltoztatni.   96 Hazánkban ezt a kötelezettséget az Alkotmány 7. § (1) bekezdése rögzíti.   97 Hasonló szellemben l. Csiky: i. m. 43. o.   98 A persistent objector intézményének vizsgálata, a recipiáló szokásjogi szabály több mint egy évszázados fennállásának fényében, alighanem felesleges vállalkozás lenne. Ez a jogintézmény egyébként in toto zárta volna ki az általános jogelvek nemzetközi szintre emelését, de hatást csak a recipiáló szabály létrejötte során következetesen tiltakozó államok vonatkozásában gyakorolt volna. (Idekapcsolódóan, az általános jogelvek újonnan függetlenné vált államok általi elfogadásáról l. S. Prakash Sinha: Perspective of the Newly Independent States on the Binding Quality of International Law. 14 International and Comparative Law Quarterly 1965. 124. o.)   99 Mivel az államok távolról sem védtelenek a jogelvek nemzetközi jog felé irányuló áramlásával szemben, sőt szemlátomást számos lehetőségük van az elfogadhatatlan előírások kiiktatására, ez a következtetés korántsem összeegyeztethetetlen az állami szuverenitásból fakadó azon tétellel, mely szerint a nemzetközi jog akarata ellenére egyetlen államot sem kötelez. S.S. Lotus (France v. Turkey), Judgment No. 9., 7 September 1927. P.C.I.J. Series A, No. 10., 18. Ellentétes véleményt, mely szerint az általános jogelvek kötelező hatálya, ius dispositivum jellegük okán, ellentétes akaratnyilvánítással kizárható l. Csiky: i. m. 33. o. 100 Cheng: i. m. 22. o. 101 Virally: i. m. 147. o.

Közjogi Szemle 2011/1

KJSZ-2011-1.indd 41

2012.02.23. 15:01:33