ATHENÆUM K O N Z E R V A T Í V S Z E M L E. Szentpéteri Nagy Richard. Nincs idô. Noszkai Gábor A felügyelô tekintetétôl az állam foglyul ejtéséig

Athenaeum_5_2016_09_v02.qxp_Athenaeum_2016_2 2016.12.13. 22:12 Page 1

ATHENÆUM K O N Z E R V A T Í V

S Z E M L E

államtudományi folyóirat • Megjelenik negyedévente

Szentpéteri Nagy Richard

Nincs idô

Noszkai Gábor

A felügyelô tekintetétôl az állam foglyul ejtéséig Egedy Gergely

Brexit: legitimitás és identitás Soós Eszter Petronella

Az elôválasztás mint a gaulle-izmus újabb korrekciója? Valuch Tibor

1956 jelentése és emlékezete a jelenkori Magyarországon Szentpéteri Nagy Richard

Az alkotmányos formák Némethné Pál Katalin

Az új technológia és a munka világa Barczikay Tamás

Válság és valóság Grossmann Vilmos

A magyar polgárlélek Széky János

Mire jó a népszavazás, és miért rossz?

II. évfolyam 3. szám

5

2016. Szeptember 1.


ATHENÆUM k o n z e r v a t í v

s z e m l e



Az Athenaeum konzervatív szemle negyedévenként megjelenô online államtudományi folyóirat. Kiadja az Athenaeum konzervatív klub. Szerkeszti Boris János, Korom Melinda (olvasószerkesztô), Noszkai Gábor (fôszerkesztôhelyettes), Práczky István (laptervezô), Soós Károly (fôszerkesztô-helyettes), Szentpéteri Nagy Richard (fôszerkesztô) és Tóth András. A lap fômunkatársai Péterfy Gergely és Széky János. A folyóirat állandó szerzôi között ott találjuk a szélesen vett államtudományok legjelesebb képviselôit. A folyóirat szerkesztôi, fômunkatársai, állandó munkatársai és vendégszerzôi egyaránt a nyugatos konzervatív politikai gondolkodás hagyományait és a magyar történelem európai beágyazottságának konzervatív szellemû megítélését tekintik tudományos szemléletük alapjának. A lap célkitûzése a modern konzervatív politikai ideológia bemutatása, ennek az erre fogékony tudományos közvéleménnyel való megismertetése, az államtudományi diszciplínák magas szintû mûvelése és népszerûsítése, a hazai társadalomtudományi gondolkodás befolyásolása, hosszabb távon egy történetfilozófiai szemléletváltás elôsegítése, és a tudományos közbeszéd alakítása. Ezen túl a folyóirat a napi politikai ügyektôl távol bár, de a politikatudomány kívánatos objektivitásával a politikai közeghez is szólni kíván. A lap állandó rovatstruktúrával mûködik. Külön jogállami, eszmetörténeti, gazdaságfilozófiai és vallásfilozófiai rovattal, továbbá publicisztikai és szemlerovattal jelentkezik. Az egyes számok terjedelme mintegy hét-nyolc szerzôi ív. A folyóirat egyes számai minden harmadik hónap elsô napjától olvashatók, a megjelenések dátumai: szeptember 1, december 1, március 1. és június 1. A lap elsô száma 2015. szeptember 1-én jelent meg. A folyóirat minden megjelent számának teljes anyaga ingyenesen letölthetô – és tetszés szerint kinyomtatható – a konzervativszemle.hu címû web-oldalról.

s z e m l e

Tartalom Szentpéteri Nagy Richard

Prológus

Nincs idô Noszkai Gábor

Tanulmány

A felügyelô tekintetétôl az állam foglyul ejtéséig Egedy Gergely

Tanulmány

Brexit: legitimitás és identitás Soós Eszter Petronella

Tanulmány

Az elôválasztás mint a gaulle-izmus újabb korrekciója? Valuch Tibor

Tanulmány

1956 jelentése és emlékezete a jelenkori Magyarországon Szentpéteri Nagy Richard

Tanulmány

Az alkotmányos formák Némethené Pál Katalin

Tanulmány

Az új technológia és a munka világa Barczikay Tamás

publicisztika

Válság és valóság Grossmann Vilmos

publicisztika

A magyar polgárlélek Széky János

publicisztika

Mire jó a népszavazás, és miért rossz?

Szerkeszti: Boris János (szerkesztô) Korom Melinda (olvasószerkesztô) Noszkai Gábor (fôszerkesztô-helyettes) Soós Károly (fôszerkesztô-helyettes) Práczky István (laptervezô/web-szerkesztô) Szentpéteri Nagy Richard (fôszerkesztô) Tóth András (szerkesztô) II. évfolyam 3. szám

1

2016. szeptember 1.




2

s z e m l e

2016. szeptember 1.




Nincs idô

„Szerencsés történetek felvirágoztathatják, dicsôségre emelhetik a nemzetet; de a balsors csapásaiból is eredhetnek magas érzelmek” – állítja Kölcsey, s hogy mily igazul állíthatja ezt is, mint annyi más bölcsességet híres soraiban, ahhoz kérdésnek aligha lehet férnie. „Szerencse hiúvá is teszen; szerencsétlenség, ha nem közlelket ért, magába szállást, önismerést, erôkifejlést hoz magával” – mondja ô. „Hányszor nem szült a veszteség hasonló lelkesedést a legragyogóbb gyôzedelemhez!” Most, amikor a nándorfehérvári diadal ötszázhatvanadik évfordulóján, a mohácsi vereség négyszázkilencvenedik évfordulóján és az ötvenhatos nagyidôk hatvanadik évfordulóján saját veszteségeinkre gondolunk, igazolva érezhetjük a bölcseleti prózába burkolt költôi szavakat: „a fájdalom keresztülröpülése gyötrelmes ugyan: de szelíd, emberi érzelmeket többszer támaszt, mint a gyönyör hosszú folyama. Iskola az, melybe az istenség nem mindig haragjából vezet bennünket.” Olyan nyáron vagyunk túl, amelyben a halál sûrû kegyetlenséggel csapott le köztünk. Tavaly, amikor lapunk második számában elrabolt köztársaságunk elsô elnökére emlékeztünk, azt ígértem, hogy nem állunk meg minden sírkônél: lapunkat nem arra használjuk majd, hogy nekrológok sorozatává tegyük. Már akkor is féltem azonban attól, hogy lesznek kivételek, és két kivételre imák között gondoltam is. Az egyik már nem várt tovább. A terrortól fenyegetett Európában és a félelemre, gyûlöletre hangosított Magyarországon saját halottainktól búcsúzunk leginkább. A mi nemzetünk történelmének meghatározó alakjai a mi életünk hôsei. Pozsgay Imrétôl SzegedyMaszák Mihályig sokan köszöntek el a jelentôl azok közül, akikre ez a lap is figyelemmel tekintett. Kívánjuk, hogy leljék meg nyugalmukat addig is, míg mi magunk is nem követjük ôket a hosszú úton. De amíg itt vagyunk, elzarándokolunk gondolatban a gennai sírbolthoz, és lapunk tiszteletét odahelyezzük a legnagyobb magyar neve alá, a legszebb magyar név alá, az apa és fiú, író és ember, példa és jelkép, a szent és nem közülünk volt tekintély néma nyughelyére, sokak szép tisztelete mellé.


s z e m l e

Az ô szellemi, erkölcsi és mûvészi örökségét egyaránt a legbecsesebbnek tartjuk, a legméltóbb útnak, melyet követni senki sem tud, míg ebben a világban járja útját. Dicsôség legyen ennek az útnak, legyen ez az ország az ô földi hazája, amíg csak egy magyar él is a Duna mentén. Mert „mind a magányos, mind a nemzeti gyásznapok szentek; s mennyivel inkább annak kell lenni e mai reggellel visszafordultnak, mely e nép múltja és jövôje közé úgy állott, mint keresztülrohant tenger az általa különszakasztott két világrész közé! Ami nagy, legyen az bármi, szívet és lelket érdekel; s hatása századok múlva is kiemel a mindennapi élet parányiságából. És ily kiemelkedések nélkül sem egyes ember, sem nemzet a történetek sorában állásra méltó nem lehet; s azért mi szükségesb, mint az alkalmat reájok hûven keresni és használni?” 1826. augusztus 29-én, a mohácsi csatavesztés háromszázadik évfordulójának napján Kölcsey Ferenc e szavakkal lépett a függöny elé, hogy gondolatait összevesse az utcán jövômenô emberek gondjaival. Úgy volt vele, mint én voltam mintegy két hónapon át: nem tudtam elképzelni, hogy más is foglalkoztathatja az embereket, mint engem – és engem semmi más nem tudott érdekelni, mint Esterházy Péter élete és halála. Mohács címû nagy mûvében Kölcsey történetfilozófiai mélységekbe vonja saját személyes gondolatait – minden idézetünk ebbôl a mûbôl való. „E gondolatok újulnak meg lelkemben, s e gondolatokkal eltöltve néztem le ablakomból; együgyûségemben azt hívén, hogy nincs magyar, kit e pillantatban másvalami foglalhatna el. És miért vesztegessek szót, néztem és láttam mindazon ezerféle tarka jeleneteket, mik a város utcáin naponként egymást váltogatják; csak azt nem, amit keresék.” Az emberek ugyanis emberekként élnek a földi poliszban. A város lüktet, és erôs az életakarása. Gyászunk sötét felhôjét szakadatlanul oszlatja a szabad szél. A hatalmas idô súlyos szárnyaival mindig csak tovaröppen, és mi megrendült kebellel, nehéz szívvel, fáradt lábbal és szégyellôs lelkiismerettel, lomhán lépünk utána.

3

2016. szeptember 1.



s z e m l e

Noszkai Gábor

A felügyelô tekintetétôl az állam foglyul ejtéséig avagy Kit képviselnek a korporációk?

Az állam mûködéséhez szellemi feltételekre és képviseleti intézményekre egyaránt szükség van. Utóbbiak között vannak széles körben ismertek és – a szaktudományos nyelven túl – kevéssé meghatározott testületek. A képviseleti intézmények neve alapján a kívülállónak gyakorta nehéz eldöntenie, hogy egy szervezetben melyik érdek érvényesítése nyer döntô hangsúlyt. A kitûnô Bakos Ferenc által szerkesztett Idegen szavak és kifejezések szótára a korporáció címszó meghatározásakor ideológiai csapdába tévedést árul el, amikor a fogalom második jelentését – egyoldalúan – a fasizmus politikai ideológiájához köti.1 Az alábbiakban vizsgáljuk meg alaposabban a korporáció fogalmát, megjelenésének lehetséges területeit; megszületését, kibontakozását és kezdeti mûködését néhány államban, valamint a II. világháború utáni továbbélését, fennmaradását a XX. század végétôl – immár globális és hazai keretek között.

jogokat. A közjogi egyesületek Augustus császár (Kr. e. 3027.) óta állami jóváhagyással mûködhettek. A kiterjedt egyházi szervezet hatékony mûködése példaként szolgált a modern, szekularizált világi államot egészében átalakítani és hatékonyabban mûködtetni szándékozó hatalmi csoportok számára is. Céljaik között minden esetben az állam viszonylagos ható erejét abszolutizáló és totalizáló akaratot érhetjük tetten.3 Ez az akarat kezdettôl nélkülözi a vallási titokzatosságot. Nem jellemzi teológiai misztikum sem. Manifesztumainak címzettje a széles körû nyilvánosság. Üzenetei propagandisztikusak. Figyelmünket itt és most nem a totális (fasiszta - nemzeti szocialista - bolsevik) államhatalmat megszerzô radikális csoportok tagjaiból álló forradalmi pártok által terjesztett ideológiák közti azonosságokra és különbségekre fordítjuk, hanem megkíséreljük tetten érni az államközpontú – állami hatáskörök hatékony kiterjesztésére irányuló – akarat végrehajtása érdekében felépített szervezetek strukturális hasonlóságát.

Egy fogalom születése A korporáció fogalmának eredete a latin corpus (test) szóig vezethetô vissza. Az emberi test konkrét, materiális fogalmától egészen az elvont corporatio (testület) meghatározásig egyszerû szófejtés által juthatunk el. A katolikus egyház önmeghatározása szerint nem más, mint Jézus Krisztus titokzatos teste. A görög katholikosz (egyetemes) fogalmának megtestesülésére hivatott, szigorú, engedelmességen alapuló egyházi hierarchia volt az elsô nemzetállamok létrejöttét megelôzô, földrészeken átívelô, globális hatású szervezet. Kialakulásában döntô a Római Birodalomban Nagy Konstantin által a keresztény vallás birodalmi államvallásként történt elismerése.2 Ezt követôen jött létre az öt világrészen elsôként világvallássá terebélyesülô, napjainkig egyszemélyi vezetô által, vatikáni központjából irányított vallási, gazdasági és politikai intézmény. Rómában a közjogi universitas-szal ellentétben a magánjogi societas nem gyakorolhatott köztestületi

A felügyelet megvalósulásai A felügyelet, mint cél megvalósításának ipartörténeti bizonyítékai a modernitásnál korábbi korszakokból ismeretesek. A középkori Európa városi testületeinek privilégiumai és szabadságjogai nem eleve adatott természetjogi intézmények: szigorú követelmények teljesítésének elismeréséül szolgáló kiváltságok voltak. A középkorban a jog nem mindenkit megilletô intézmény, hanem maga is a kiváltságosok egyik instrumentuma.4 A feudális és rendi állam uralkodó 3

„Az állam nyugalma fontosabb, mint az individuum biztonsága; nem az egyén joga a garanciák követelése, hanem a társadalomé. [Louis Gabriel Ambroise, Vicomte de Bonald 1754 – 1840): Sur les lois d’excepcion] idézi: Ludassy Mária: A trón, az oltár és az emberi jogok - katolikus és liberális gondolkodók a restauráció korabeli Franciaországban. Magvetô, Bp., 1984. 140. o. 4 Max Weber: Staatssoziologie. Sozilogie der rationalen Staatsansalt und der modernen politischen Parteien und Parlamente [1918] in.: M. W.: Gesamtausgabe. Band III/7. Allgemeine Staatslehre und Politik (Staatssoziologie) – unwollendet. Mit- und Nachschriften. Hrsg. v. Gangolf Hübinger in Zus. – Arb. m. Andreas Terwey. Mohr/Siebeck, Tübingen, 2009.

1

Korporativizmus [latin] 1. társulat, egyesülés, testület 2. fasiszta hivatásrendi (szakmai) testület [kiemelés tôlem N. G.] 3. [történelem] középkori céh. In.: Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Akadémiai, Bp., 1994. 426. o. 2 Konstantin 313-ban kiadott milánói ediktuma vetett véget az államilag irányított keresztényüldözésnek. II. évfolyam 3. szám

4

2016. szeptember 1.



s z e m l e

A panoptikon építészeti válasz volt az alávetettek ellenôrzése iránti hatalmi igényre: … gyûrû alakban vesz körül egy épület egy tornyot; a tornyon nagy ablakok vannak, amelyek a gyûrû belsô oldalára néznek; az épületet cellákra osztották, az épület teljes szélességében; minden cellának két ablaka van, az egyik befelé néz, a torony ablakaira, a másik kifelé tekint, és beengedi a fényt. Elég, ha egyetlenegy ôrt állítunk a központi toronyba, s minden cellába elhelyezünk valakit, egy ôrültet, egy beteget, egy elítéltet, egy munkást, vagy egy tanulót. (…) A panoptikus berendezés térbeli egységeket hoz létre, amelyek lehetôvé teszik, hogy szüntelenül lássák és megkülönböztessék ôket. (…) megfordítják a tömlöc elvét; (…) három funkciójából - bezárás, sötétítés és elrejtés - csak az elsôt tartják meg és megszüntetik a másik kettôt. A teljes megvilágítás és a felügyelô tekintete jobban befog, mint a sötétség… A láthatóság csapda.10 Ezzel rokonítható a XIX. század elsô felében megvalósított európai börtönreform több építészeti megoldása is. Panoptikon-elv és szerkezet szerint épült a kufsteini vár és a XX. század második felében totalitárius állami keretek között mûködô számos börtön is. Panoptikus elv szerint mûködnek napjainkban a különbözô ipari-, és sportlétesítmények vezérlôtermei, melyekben a megfigyelésre szánt helyszínek sokaságáról a kamerák által érzékelt, vizuális adatok formájában továbbítanak képeket a megfigyelést végzô vezérlôterembe telepített képernyôk sokaságára.11 Foucault felismerése, hogy a Bentham által az építészetben alkalmazott Panoptikon, voltaképpen a politikai technológia alakzata (…) A panoptikus sémát mindig felhasználhatjuk, ha egyének olyan sokaságával van dolgunk, akikre valamilyen feladatot vagy viselkedést akarunk rákényszeríteni.12

egyesülési formája a korporáció.5 A kiváltságaikat élvezô és védelmezô ipartestületek korporatív elvek és gyakorlat szerint mûködnek. Szaktudásuk és termékeik technikai színvonala tette lehetôvé a céhen kívülieknél szélesebb cselekvési lehetôségeiket. Mûködésük feltételei voltak: a hatalmi elismerés, a kötelezô tagság, a tag beléptetésének és elbocsátásának az egyéntôl elválasztott kollektív döntéshez kötöttsége, továbbá a városi lét. Utóbbi a feudális keretek között – kevesek által érvényesíthetô – kiváltság volt, mely egyben a poliszban érvényesíthetô, szakmai egyesülésekben gyakorolható politikai jogok fóruma volt: … a politikai jogok jó ideig csak a testület tagjait illették meg. A korporációk tulajdonképpen a rendileg tagolt társadalom és az abszolút államhatalmat gyakorló király ellentétének termékei.6

A felügyelet és ellenôrzés - mint hatalmi cél - megvalósítását szolgáló objektumok közül a legkorábbiak: építészetiek. A XVII. századi európai pestisjárványok miatt létrehozott elkülönített városrészek, késôbb a XVIII. század második felének francia kórházi építészete egyaránt azt a követelményt szolgálták, hogy a világtól mesterségesen elhatárolt környezetet hozzanak létre. Michel Foucault szerint a külsô kontrollt lehetôvé tevô elsô építészeti megoldásként az 1751-ben Párizsban épült École Militaire szolgált mintául: a katonai iskola valamennyi növendékének üvegfalú cellában kellet nyugovóra térnie. Ezáltal a növendékek éjjel is megfigyelhetôek voltak.7 Az elkülönítés követelményét Jeremy Bentham, brit jogtudós-filozófus hatására valósították meg, kórházak, börtönök és elmegyógyintézetek építészeti megoldásaiban.8 A hasznosságot az élet alapelveként meghatározó etikai irányzat (utilitarizmus) elmélete késôbb eredményesen volt hasznosítható az állami ellenôrzés gyakorlatában is. Korai korporativizmus-elméletek A megfigyelés lehetôsége a fogvatartottak számára nyugtalanítóbb magánál a megfigyelés tényénél. A nyugtalanságHobbes mindössze egyetlen egyesülést tekint függetlenélmény pszichózisa a nyers erôszaknál kifinomultabb fegyel- nek: magát az államot. Minden más csoportot, szervezetet mezô eszközök gyakorlását teszi lehetôvé. Bentham megadja az abszolút szuverén alárendeltjeként határoz meg.13 A poaz orvosoknak, büntetôjogászoknak, gyárosoknak és pedagógusok- rosz Allgemeines Landrecht (1794) a legfôbb jelentôséget az üznak, amit kívánnak: megtalálta a felügyelet problémáit megoldani leti nyereség érvényesítése céljából alakult gazdasági társaképes hatalmi technológiát.9 10

Michel Foucault: A panoptikusság. in.: M. F.: Surveiller et punir. Gallimard, 1975. Magyarul: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Ford.: Fázsy Anikó. Gondolat, Bp. 1990. III./3. fej. 273. o. 11 Az 1967-ben bezárt kubai börtön és a Parc des Princes stadion (Párizs) fényképét lásd: Csillik Blanka -Laskovity J. Ervin: Stadionfilozófiák. Ülés, rend. Heti Világgazdaság, 2013. november 30. 38-39. o. 12 M. Foucault im. (1975) 280. o. 13 Thomas Hobbes Malmesbury: Leviathan or the Matter, Forme and Power of a Common Wealth Eccesiasticall and Civil. Printed for Andrew Crooke. London, 1651. Magyarul: T. H. M.: Leviatán. Az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Ford.: Vámosi Pál. Magyar Helikon, Bp., 1970. 658. o.

5

Halmai Gábor: Az egyesülés szabadsága. Az egyesülési jog története. EAST-EUROPEAN-NON-FICTION. Atlantisz - Medvetánc Bp. 1990. 23. o. 6 uo. 7 Michel Foucault: „L’oeil du pouvoir” In.: Dits et Écrits. 1954-1988 Gallimard, Paris, 1994. Vol. 3. 190-207. p. Magyarul: M. F.: A hatalom szeme. Beszélgetés J.-P. Barrou-val és M. Perrot-val. Ford.: Romhányi Török Gábor. 2000 - 8. évf. 10. sz. [1996. október] 3-9. o. 8 Jeremy Bentham: Le Panoptique. [1791] Belfond Paris, 1977. 9 M. Foucault (1996) im. 3. o.


5

2016. szeptember 1.



s z e m l e

Bertrand Russell szerint Hegel olyan szerepet szánt az államnak, mint amilyent a középkorban Szent Ágoston és tanítványai az egyház számára követeltek. Russell megjegyzi: A katolikusok követelése (…) két szempontból is megalapozottabb, mint Hegelé. (…) az egyház nem véletlenszerû földrajzi képzôdmény, hanem közös hitvallással egységbe fogott szervezet, melynek tagjai különleges jelentôséget tulajdonítanak, (…) annak megtestesülése, amit Hegel „Eszmének” nevez. (…) míg sok állam létezik, katolikus egyház csak egy van.20 A XIX. századi társadalmi változások és a filozófiai gondolkodás egyaránt hatottak a katolikus egyház szemléletre. Ezt tükrözi XIII. Leó pápa Rerum Novarum (Új A francia forradalmat követôen, a rendi állam konzervatív idôk) kezdetû enciklikája (1891), amely a politikai értelemhívei számára ugyancsak rokonszenvesebbek voltak a közép- ben feloldhatatlannak vélt tôkés-munkás ellentétek tompíkor szilárd rendjére emlékeztetô korporatív testületek a sza- tására a hivatásrendek létrehozását javasolta.21 A modern gyakorlatban hatalom által megrendelt elsôdbadságjogok érvényesülésének biztosítékaként megjelenô egyesületeknél. Az 1789-es forradalom okozta döbbenet hat leges követelmény a társadalom tagjai felett végrehajtandó a német filozófiai gondolkodásra, köztük Georg Wilhelm megfigyelés és a mind teljesebb körûen gyakorolandó felFriedrich Hegelnek, a XIX. század egyik legnagyobb hatású ügyelet a korporatív szervezetek létrehozására irányult. filozófusának fogalmi rendszeralkotására is. Hegelnél a fogalom az, amely az összes létezô dolgot létrehozza. Egyesülésrôl vallott nézetei ugyancsak a korporációs elméletek közé A korporatív államszervezet tartoznak. Hegel rendszerében az államon belül egyetlen lekezdetei hetséges egyesülési forma - a korporáció. Korporatív szervezetAz elsô modern kori korporációk - az ôket létrehozók ként határozza meg az egyházat és az egyes községeket is. akaratától függôen - egymástól igen különbözô nemzetvéTársadalom-elméletében a foglalkozási szervezetek (hivatásrendek) meghatározóak. Az egyén-korporáció vonatkozásá- delmi-, fajvédô- vagy osztályeszmények megvalósítására ban Hegel az alapítás- és a belépés szabadságát sem ismeri el. szervezôdô hatalmi igények érvényesítésére voltak mozgóÉrtelmezésében a korporációk felett nem annak tagjai ren- síthatóak. Közös jellemzôjük, hogy a szervezet mindenkor a delkeznek, hanem erôteljes állami felügyelet érvényesül.17 domináns államérdeket volt képes érvényesíteni valamely Hegel az egyén legfôbb kötelességeként írja elô az állam tag- társadalmi-, vagy szakmai csoport érdekeivel szemben. jává válást, erkölcse és a szabadsága is csak abban az esetben 1903. június 7-én olasz munkások sztrájkmozgalmat indítotjogosult, ha az az állam érdekeivel esik egybe.18 A német fi- tak a svájci fôvárosban, a kômûvesek munkakörülményeinek lozófus életmûvének II. világháború utáni elemzôje szerint javítása érdekében. Köztük volt Benito Mussolini is, aki szinHegel államelmélete [1821] - ha elfogadjuk - igazol minden belsô tén a sztrájk mellett szólalt fel. Bernben tartott gyûlésükön zsarnokságot és külsô agressziót, amit csak el tudunk képzelni. Hegel azt hangsúlyozta, hogy a burzsoázia elleni harcban nem szaelfogultsága annál szembetûnôbb, mert államelmélete jórészt ellent- bad visszariadni az erôszakos eszközök alkalmazásától sem.22 mond saját metafizikájának, s ezek az ellentmondások (…) a ke- Ezek a kezdeti tapasztalatok bizonyosan meghatározóak volgyetlenség és a nemzetközi kalandorság igazolását szolgálják.19 tak az ateista, antiklerikális és monarchiaellenes cikkeket publikáló munkás-újságíró, a leendô Duce számára. A felis14 Halmai (1990) 26. o. merés, mely szerint a munkásság szakszervezeti mozgalma 15 Otto von Gierke (1868-1913): Der Entwurf eines bürgerlichen Gehatékony ellenerôt gyakorolhat az államhatalommal szemsetztbuches und das deutsche Recht. 1889. I. köt. 639. o. ben, arra a következtetésre juttatta a vezéri pozíciót céljául 16 ságoknak tulajdonította. Ezek… közjogi korporációs fajtája mellett „engedélyezett társaság” néven - mintegy közvetítô alakzatként - szabályozta (…) nem kereskedelmi célú magántársaságok jogi helyzetét is.14 Hobbes nyomán a XIX. században Otto von Gierke az abszolút államhatalom által létrehozott korporációkat állami intézeti jogállású szervezetekként határozta meg.15 Gierke elméletét a római jogból eredeztetve, természetjogi érveléssel indokolja. Nézete… szerint az államot az izolált individuumok szerzôdései révén közvetlenül kell felépíteni.16

Gierke im. (1889) Idézi: Halmai (1990) 25. o. Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A jogfilozófia alapvonalai, vagy a természetjog és államtudomány vázlata. Szerk.: Tatár György, Ford.: Szemere Samu. Akadémiai Kiadó, Bp., 1971. Vö.: G. W. F. Hegel mûvei 7. köt., 327. o. 18 Ld. még: Halmai (1990) 24-27. o. 19 Bertrand Russell: A history of western phylosophy. George Allen & Unwin Ltd. London, 1946. Magyarul: B. R.: A nyugati filozófia története – a politikai és társadalmi körülményekkel összefüggésben, a leg17


korábbi idôktôl napjainkig. Ford.: Kovács Mihály. Göncöl, Bp. 1994., 609. o. 20 Russell im. 608. o. 21 Ld. Soós Károly: A katolikus egyház társadalmi tanítása. Athenaeum, I. évf. 1. sz. 2015/1. 4-11. o. 22 Ormos Mária: Mussolini. Politikai életrajz. Kossuth, Bp. 1987. 2324. o. 6

2016. szeptember 1.



kitûzô diktátorjelöltet, hogy a szakszervezeteket újfajta hivatásrendi szervezeteknek kell a munka világából kiszorítaniuk: Mindent az államért; semmit az állam nélkül; semmit az állam ellen.23

s z e m l e

zelésben), valamint a társadalmi érdekképviselet szélesebb területén valósult meg: maga a fasizmus szó is a Fascio di Combattimento (Hadviseltek Szövetsége), egy I. világháborús veteránok érdekeit képviselni hivatott korporatív szervezet által terjedt el.

Az 1930-as évek világválsága az olasz gazdaságot (elsôsorban a nehézipart) alapjaiban rendítette meg. Az összeomlás elkerülése érdekében 1931-tôl állami beavatkozásra volt szükség a pénzintézeti szférában, elkerülendô a tömeges bankcsôdöket. Adót az állam nem emelt, ugyanakkor a katonai kiadások és a hadviseltek nyugdíjának fenntartása mellett radikális fizetéscsökkentést hajtottak végre a mezôgazdasági és az ipari munkások terhére. A fasiszta állam vezetôi a korporációknak azt a szerepet szánták, hogy a válságtól sújtott gazdaságban a munkabeszüntetések veszélyének kizárásával végezze el a szükséges egyeztetéseket, hangolja össze a termelési szektorok mûködését és végezze el a gazdasági tervezés feladatát. Célként a piaci elvû tôkés termelés állami észszerûsítését, egyfajta etatista racionalizálást tûztek ki. Az olasz fasiszta államban a korporációkat tekintették a legalkalmasabb szervezeti formának a piacgazdaság válságjelenségeinek enyhítésére. A különbözô gazdasági érdek-összeütközéseket állami felügyelettel rendezték. Államközpontú, irányított tervgazdaságot létesítettek. Korporációs Minisztérium 1926-tól mûködött, több éven keresztül az eredményesség legcsekélyebb látszata nélkül. Négy évvel késôbb Mussolini irányításával alapították meg a Korporációk Nemzeti Tanácsát, melynek elnöke a „Duce” lett. A vezér retorikájában ezt a szervezetet, mint a gazdaság agyát határozta meg. A Tanács feladatai között - a gazdasági egység megteremtése mellett - a munkásosztály kedvezôbb életminôségének megteremtését írta elô. A Korporációk Nemzeti Tanácsának közgyûlésén (1930), a vezér megnyitó beszédében leszögezte, hogy a fasiszta állam vagy korporatív, vagy nem fasiszta.24 Korporációkkal vélték helyettesíteni a tôkés piacgazdaságot, remélve, hogy állami tervezéssel képesek lesznek elkerülni a piac törvényei között rendszeresen bekövetkezô gazdasági recessziót. Kiküszöbölni a túltermelési válságot és megszüntetni a munkanélküliséget.

A korporatív államszervezetek kiépülése Mussolini korporatív államról, mint a kapitalista gazdasági válságot eredményesen kezelô intézményrôl elôször 1933 késô ôszén fejtette ki nézeteit. Leszögezte: nem rendszeren belüli válságról van szó, hanem magának a rendszernek a válságáról, ahol a kapitalista vállalkozás egyenest az állam karjaiba veti magát. Ez az a pillanat,, amelyben megszületik és mind szükségesebbé válik az állam beavatkozása.25 A Korporációk Tanácsának 1933. november 8-14. közötti közgyûlésén Mussolini ideológiai keretben foglalta össze a gazdaságpolitikai szerkezet-átalakítás jelentôségét: Ma temetjük el a gazdasági liberalizmust… A korporativizmus meghaladja a szocializmust és meghaladja a liberalizmust, új szintézist teremt.26 A retorika ellenére azonban az új szerkezet többet fedett el, mint amennyit láttatott a szónok által újonnan kreált valóságból. Mussolini monográfusa hozzáteszi: E „szintézis” azonban (…) nem jelentett egyebet, mint hogy létrejött egy hatalmas bürokratikus apparátus, amelynek kevés köze volt a termeléshez és a termelésben részt vevôkhöz. Óriási szervezet létesült, de nem volt eléggé kompetens azokban a kérdésekben, amelyeknek megoldására vállalkoznia kellett volna, és hatáskört sem kapott ahhoz, hogy ellássa a gazdaság koordinálásának feladatát. Tagjainak jó részét a minisztériumok, államtitkárságok, egyéb állami szervek és fasiszta szervezetek képviselôi alkották.27

Az olasz fasizmus államszervezete - számos kezdeti csodálójának ôszinte elismerése ellenére korántsem jelentette a totális állam hatókörének csúcsteljesítményét.28 Példája azonban ösztönzôen hatott a kortársakra: német nemzeti szocialistákra, bolsevik szovjet - orosz vezetôkre, spanyol tábornokokra és portugál földbirtokosokra egyaránt. A homoAz állam hatókörének kiterjesztése közjogban és - a jog- genizáló céljait megvalósítani akaró német államhatalom képalkotás bekebelezésével - a gazdaságban (fôként ipari foglal- viselôi elôtt kezdettôl a legsúlyosabb feladat állt. koztatásban, a munkáltatói-munkavállalói konfliktusok ke25

Mussolini 1933. XI. 14-i beszédét idézi Ormos (1987) 265. o. Ormos im. 268. o. 27 uo. 28 Winston Churchill az 1936-os etióp hadjáratot az itáliai diplomácia mestermûvének tartotta. Ld.: Ormos Mária: Mussolini. 2., kieg. kiad. PolgArt, Bp. 2000., 665. o.

23

Benito Mussolinit idézi José Ortega y Gasset: La rebelión de las masas. [1930] Obras completas, Tomo IV. Revista de Occidente, Madrid, 1966. Magyarul: J. O. y G.: A tömegek lázadása. Ford.: Scholcz László Pont Könyvkereskedés Bp., 1995. 117. o. 24 Opera omnia di Benito Mussolini. A cura di Eduardo e Diulino Susmel, XXIV/XXXVI. Firenze, 1951-1963. 258. o.


26

7

2016. szeptember 1.



A német egységet elsôdleges céljának tekintô Bismarck29 egyszerre vallott szociális értelemben konzervatív és államszervezeti szempontból korporativista nézeteket. A német császár szervezeti újítása az állami szociálpolitika megteremtése volt. Ezen belül a minden német állampolgárra kiterjedô egészségbiztosítást és a munkanélküli ellátások (járadékok) rendszerét teremtette meg.30 Ehhez elengedhetetlen volt a XIX. századi technikai feltételek között - a német állam központi személyi nyilvántartásainak, számfejtésének és postai hálózatának kifejlesztése. A szakszervezetek korporatív szervezetekké történô átalakítása Németországban jóval öszszetettebb feladatnak bizonyult, mint ugyanez a regionális ipari-gazdasági fejlettségbeli különbségeket mutató Olaszországban.31 Az I. világháborús vereséget követôen a szakszervezetek politikai ellenfeleinek Németországban nagyobb tömegû, szervezett és öntudatos: önálló osztálytudattal rendelkezô munkástömeggel kellett megküzdeniük. Az 1933tól érvényesülô, szociáldemokrácia-ellenes, nemzeti szocialista korporativizmus volt képes leszámolni a szakszervezetek önállóságával, eltávolítva a munkásság választott vezetôit a közéletbôl, felszámolva a munkás érdekképviselet intézményeit, kizárva a sztrájk esélyét. Világos üzenet volt, amikor 1937 végén - Schacht32 lemondását követôen - az önellátásra berendezkedô német gazdaság hadigazdaságra történô átalakításának feladatát Hermann Göring vette át. Németország hódító céljainak megvalósítása döntôen európai befolyásának agresszív kiterjesztése által volt lehetséges. Az agresszió katonai elôkészítéséhez szükség volt a képviseleti autonómiák felszámolására és a gazdaság korporatív átalakítására.

feudális-autokratikus államszervezet nemzeti és szocialista jellemzôket egyaránt hordozó német és olasz mintájú korporatív szemléletû átalakításra.33 A korporatív szervezeti keretek megteremtésének tervei összhangban voltak Magyarország területgyarapító háborús céljaival. Gömböst saját miniszterelnöki ciklusán belül bekövetkezett halála, Szálasit pedig hatalomátvétele és menekülése között eltelt rövid idô akadályozta meg a hazai korporatív államszervezet kiépítésében. A nemzetiszocialista államszervezeti modell II. világháborús vereségével sem a fasizmus ideológiája nem tûnt el, sem pedig a korporatív intézményének kora nem zárult le.34 Európán kívül Argentínában Perón35 elnöknek sikerült populista demagógiával és korporatív társadalomszervezéssel 1946-ban új politikai rendszert létrehoznia. A végrehajtó hatalmi intézmények mellett valamennyi egyetem és közintézmény élére az államfôhöz lojális személyt neveztek ki. Ugyancsak perónista lett a fôügyész, a fôbíró, a nemzeti bank és a labdarúgó szövetség elnöke is. A juszticializmusként meghatározott rezsim három meghatározó eleme: a központosított államszervezet, az egyszemélyi tekintélyen alapuló uralom és az állami propaganda által hirdetett argentin nemzeti együttmûködés. Az elnököt hatalomra segítô szakszervezetek vezetôit Perón nagyvonalú javadalmazásban részesítette. Gazdasági szabadságharcot hirdetett. Gazdasági függetlenségi nyilatkozatot bocsátott ki. Harcot hirdetett az államadósság ellen. Az ipari nagyvállalatokat állami megrendelésekkel pártjához kötôdô cégcsoportok érdekeltségébe vonta. A városi szegények, az „ingnélküliek” (descamisados) és munkások körébôl félkatonai csoportokat szervezett, akik Buenos Aires és más nagyvárosok utcáin megfélemlítés céljából tartottak menetgyakorlatokat. Perón figyelmeztette politikai ellenfeleit, hogy ezektôl a csoportoktól csak ô képes megvédeni az ellenzéket. Az elnököt baloldali ellenfelei fasisztának, jobboldali riválisai kommunistának titulálták. Kortársai közül csak a legbátrabbak voltak képesek felismerni és kimondani, hogy a populista demagógia által ködösített kor-

Gömbös Gyula – Adolf Hitler kancellárt elsôként meglátogató kormányfôként – kezdettôl csodálója volt a Németországban kiépülô új állami és gazdasági szervezetnek. 1944tôl Szálasi Ferenc nemzetvezetôként tett kísérletet a hazai 29

Otto von Bismarck (1815-1898) diplomata és politikus. Poroszország miniszterelnöke, 1864-71 között egyesíti Németországot. 1871-90: Birodalmi kancellár. 30 Németországban 1883-tól az általános betegbiztosítás egyharmad részét a munkáltató-, kétharmad részét a munkavállaló fizette. 1884-tôl volt kötelezô a munkahelyi balesetbiztosítás, ezt teljes egészében a német munkaadóknak kellett fizetniük. Az 1889-ben elfogadott öregségi- és rokkantsági biztosításról szóló törvényt 1891-ben általános nyugdíjbiztosítási törvény váltotta fel (Deutsche Wikipedia). 31 Németországban a XIX. század elején 85 ezer munkást tartottak nyilván. Ötven évvel késôbb létszámuk elérte 900 ezret. A XX. század elsô évtizedének végére a német munkásság létszáma elérte a 8 milliót. (uo.) 32 Hjalmar Schacht (1877-1970) Adolf Hitler kancellárrá választásától a Reichsbank elnöke (1933-39). 1934-37: Birodalmi gazdasági miniszter. A német újrafegyverkezés pénzügyi irányítója. A nürnbergi perben felmentik. A Szövetségesek 1948-ig internálták. II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

33

Utóbbi hozta létre a munkáltatókat és munkavállalókat tömörítô, Dolgozó Nemzet Hivatásrendjének szervezetét. 14 hivatásrendje közül Szálasi magának tartotta fenn a Munkás Hivatásrend vezetését. 3920/1944. ME. sz. r. Közli: Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Balassi, Bp., 2016. 315. o. 34 António de Oliveira Salazar (1889-1970) által 1933-tól vezetett - nacionalizmuson, katolicizmuson és korporációs rendszeren alapuló - portugál „Új állam” 1968-ig mûködött. 35 Juan Domingo Perón (1895-1974) olasz paraszti származású ezredesként fontos szerepet játszott a liberális Hypolio Yrigoyen elnök 1930. szeptemberi megbuktatásában. 1938-41 között Olaszországban és Németországban Argentína katonai attaséjaként helyben tanulmányozhatta az államszervezetek kiépülését. 1946-1955 és 1973-74 között az Argentin Köztársaság elnöke. 8

2016. szeptember 1.



s z e m l e

és termelôszövetkezetek szervezeti keretei között - nyílt államhatalmi erôszakkal történt. Az 1956 utáni hatalmi visszarendezôdésben jelentôs szerep hárult a forradalom utáni, pártállam által újjászervezett korporációkra: KISz-re, mint az ifjúság egységes képviseletére létrehozott szervezetre és az állami propaganda szerint a néphatalom megvédésére hivatott, valójában fegyveres párthatalmi testületre, a Munkásôrségre. Érdemes ezzel kapcsolatban felidéznünk a lengyelbrit filozófus nézeteit: Soha nem volt és nem is lesz a szó szoros értelmében vett „néphatalom”: ez technikailag kivitelezhetetlen. Legfeljebb bizonyos eszközök vannak, amelyek segítségével a nép a hatalom körmére nézhet, s az egyik hatalmat egy másikkal helyettesítheti.37 A hierarchikusan szervezett társadalmi szervezetetek mellett fontos közéleti szerep jutott a tényleges tagság nélküli, pártállami érdekek, a „közmegegyezés” felmutatására szolgáló országos szervezeteknek is, melyek ugyancsak kizárták az egyenjogúságot hirdetô, személyi, vagy csoportérdeket képviselni hivatott önjogú közéleti megjelenést (Antifasiszták Szövetsége, Hazafias Népfront, Magyar Úttörôk Szövetsége, Országos Béketanács, Országos Nôtanács, Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetsége).

poratív önkény miként érvényesíthetô választásokkal legitimált, köztársasági államforma keretei között.36 A fasiszta politikai ideológiát hirdetô államok bukása (1945) után a totális államszervezet fenntartására továbbra is alkalmas korporatív rendszer legteljesebb formában és leghosszabb ideig a Szovjetunióban élt tovább. A sztálini állam - a Szovjetunió világháborús gyôzelmét megelôzôen is - fenntartott a korporatív intézményeket. Ez nem meglepô, hiszen a nemzeti szocialista német és a bolsevik kommunista szovjet állam a Molotov-Ribbentrop politikai egyezményt (1939. augusztus 23.) megelôzô és követô idôszakban gazdasági együttmûködési egyezményekkel (1939 nyarától 1940 februárjáig) egymással párhuzamosan építették különbözô ideológiájú, egyaránt osztatlan hatalmon alapuló totális rendszereiket. A sztálini államszervezet II. világháború utáni magyarországi meghonosítói politikai propagandájukban a népi demokrácia, azaz a proletariátus forradalmi diktatúrája által megvalósított néphatalmat népszerûsítették. Államszervezeti, gazdaságpolitikai- és társadalmi képviseleti értelemben azonban több évtizeden át állami korporativizmust valósítottak meg. A korszak államhatalmi testületei a képviselet pluralitását kizáró, állami- és párthatalom 1947-48-as összevonását követôen, egységesített ún. „társadalmi szervezetek” jöttek létre, melyek nem képviseltek tényleges csoportérdekeket (egyesületek feloszlatása, az egyesülési jog korlátozása, szervezetalapítás tilalma). A közéletben szereplô szervezetek a társadalom szimulációjára, a tényleges érdekképviseleti rendszer visszaszorítására és eltorzítására voltak alkalmasak. A legfiatalabbak közéleti szocializációja ifjúsági szervezetekben (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség, Úttörôszövetség, 1957-tôl: Kommunista Ifjúsági Szövetség) történt. A politikai pluralitást helyettesítô Hazafias Népfront többpártrendszer hiányában - szimulált közéletet imitáló, tagság által választott vezetôség nélküli, kizárólag állami forrásokból, állami irányítás alatt mûködô „társadalmi” szervezet volt. A munkás-paraszt hatalom ideológiai keretei között ténylegesen gyakorolhatatlan munkabeszüntetés (sztrájk) kiiktatására és a mindenkire kiterjedô állami ellenôrzés megvalósítására szolgált a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT). A mezôgazdaság kollektivizálása állami gazdaságok

A XX. század nagyobb részében a hazai képviseleti rendszer az állam deklarált fensôbbségére épült. A társadalom feletti ellenôrzés központi- és kiváltságos szereplôje - néhány év kivételével - az állam volt. Az állam hatásköre kormányzati- és igazgatási rendszere által érvényesült. Kevésbé törvényekkel, gyakrabban rendeletekkel. Alkotmányos és civil korlátok hiányában volt kiterjeszthetô. Alapelve szerint: csakis az lehet törvényes, amit az állam/képviselôje szabályozott módon engedélyez, eljárásjogi értelemben jóváhagy, vagy hallgatásával - eltûr. 1945 után Nyugat-Európában plurális politikai rendszerek váltak meghatározóvá. Jogállamra és (szakmai, szervezeti) autonómiákra épülnek. Bennük a jogalkotás, a kormányzás és a közigazgatás fundamentuma az állampolgár védelme mindennemû (fôként igazgatási-hatalmi) önkénnyel szemben. Minden központi és helyi hatósági határozattal szemben igénybe vehetô a bírói jogorvoslat lehetôségével. Alapelvük: minden legális, ami nem törvénysértô. Annak ellenére, hogy az 1970-es évek közepén felszámolták Franco38 által mûködtetett spanyol Cortes-t, az utolsó eu-

36

Közéjük tartozott Jorge Luis Borges (1809-1986) író is, aki szerint J. D. Perón és felesége, Eva „… a külvárosok hiszékeny, szeretô népének eljátszottak egy vaskos mitológiát.” Ld.: J. L. Borges: A homály dicsérete. (In.: Borges válogatott mûvei. 5. Szerk.: Scholz László. Európa, Bp. 2009.). Borges véleményét nem hitelteleníti az sem, hogy képes volt a véres chilei és argentin diktatúrákat mûködtetô Augusto Pinochet Ugarte és Jorge Rafael Videla tábornokokat támogatásáról biztosítani. (N. G.)


37

Leszek Kołakowski: Mini-wyklady o maksy-sprawach. Wydawnictvo znak Kraków. 1997. Magyarul: L. K.: A hatalomról. In.: (uô.) Kis elôadások nagy kérdésekrôl. Ford.: Pályi András. Európa, 1998. 13. o. 38 Franco Bahamonde Francisco (1892-1975) katonai pályája csúcsán, 1934-ben leverte az asturiai bányászok felkelését. Részt vett Sanjurjo tábornok államcsínyében. 1939-tôl német és olasz támogatással egyszemélyben államfô (caudillo), miniszterelnök és katonai fôparancsnok.

9

2016. szeptember 1.



s z e m l e

rópai rendi- és korporatív jellemzôket egyesítô közjogi in- gda ski Lenin hajógyár munkabeszüntetéseit követô, 1980tézményt, magát a korporativizmust nem sikerült megszün- tól országos sztrájkká terebélyesedô, erôszak nélküli ellentetni. állás váltotta ki a politikai vezetést rövidtávon szükségállapot (1981) bevezetésére sarkalló intézkedéseket. Az 1981-90 A XX. század második felében Skandináviában és Nyu- között tízmilliós taglétszámú Szolidaritás Szakszervezet volt gat-Európában új politikai szociológiai irányzat jelenik meg: képes 1988-ban szabad parlamenti választásokat, ezzel a poa neokorporativizmus. Ennek lényege, hogy egyes or- litikai rendszer megváltoztatását tárgyalásos úton kikényszeszágos gazdasági alkuk és döntések kikerülnek az alkotmá- ríteni. nyos keretek közül és a parlamentáris intézmények hatásköA fasiszta államszervezet vereségéhez hasonlóan, a Szovrébôl. Legkorábban Norvégiában észleli és határozza meg korporatív pluralizmusként annak elemzôje azt az érdeke- jetunió széthullása sem jelentette a XX. századi totális álgyeztetési rendszert, melyben az ipari munkások, a mezô- lamokat meghatározó korporativizmus bukását. A korporatív gazdaság alkalmazottai és a kereskedelmi vállalkozók játsza- mûködés a politikából áttevôdött a gazdaságba, a nemzetgaznak meghatározó szerepet a politikai döntéshozatalban. „Két- dasági szférából a globális gazdaságba. A technikai fejlôdés árbócos”, illetve „reprezentatív” korporativizmusként jellemzi tette lehetôvé az információ terjedésének addig nem tapaszazt a politikai rendszert, amelyben az állampolgárok képvi- talt felgyorsulását. Az informatika és az öt kontinens értékselete kibôvül a termelôk képviseletével.39 A korporatív „plu- tôzsdéinek on-line rendszerû összekapcsolása a tôke soha koralizmus” skandináviai rendszereiben a kormányzat az ország szem- rábban nem lehetséges sebességû mozgását eredményezte. A XX. század végére immár nem a totális államnak állt pontjából sarkalatos gazdasági kérdésekben olyan szervezetek kezébe adta a döntési jogköröket, amelyeket (…) képtelen kontrollálni; érdekében a bérbôl és fizetésbôl élôk érdekképviseleti szerSvédországban ez az 1980-as országos sztrájkok és munkáselbocsá- vezeteit visszaszorítani. A multinacionális társaságok - alkaltások drámai körülményei közt vált nyilvánvalóvá, amikor a mun- mazottak tömegétôl mind nagyobb - földrajzi és egzisztenkásszakszervezetek és a munkaadói szövetségek rendes évi tárgyalásai ciális távolságba kerülô tulajdonosi köre írta elô az egyes rékudarcba fulladtak.40 Vitányi Iván a XX. század utolsó két év- giók vezetôi számára, az alkalmazotti érdekképviselet érvétizedét ugyancsak a nemzetközi korporációk világméretû nyesíthetôségének szûkítését, vagy éppenséggel kizárását a megerôsödéseként jellemezte. Az ezredforduló gazdasági és multinacionális cégeknél alkalmazottak szakszervezeti tagsápolitikai döntéshozói elôtt álló alternatívát így foglalta össze: gának tilalmával. Az egyik út: legyen mind nagyobb, kiterjedtebb a transznacionális Az egyszerre több országban és kontinensen jelen lévô korporativizmus (…) technokrata hatalma, szilárd status quo és vele kevesebb, formálisabb demokrácia. A másik út több autonómia, tôkés társaságok sokaságára vált jellemzôvé a korporatív nagyobb flexibilitás, nyílt civil társadalom, több „erôs” demokrácia mûködés gyakorlata, amely megnyilvánult az alárendelt régiók gazdaságának és társadalmának ellenôrzésében és irá- kisebb, jobban ellenôrzött a korporativizmus hatalma.41 nyításában. Kelet-Európában ugyanekkor bomlási folyamat veszi kezdetét: a 70-es évektôl a homogén lengyel munkavállalói A magyar jelen rendszer kereteit feszegetô dolgozói elégedetlenség a Szolidaritás Szakszervezet megalapításához vezetett. A független Magyarországon a harmadik köztársaság kikiáltását köveszakszervezet létrehozása rést ütött a korporatív, munkavállalói önszervezôdést kizáró rendszeren. A munkások köve- tôen széles körû bizakodás fogadta az önszervezôdés alkottelései rövid idô alatt politikai követelésekké váltak. A mányos jogának kiterjesztése érdekében alkotott egyesületekrôl szóló (1990. évi II.) törvényt. A szabad szervezôdés 1947-tôl régens. A hatalmat 1973-ban adta át I. János Károly királynak. és az autonóm mûködés gyakorlatát rövid idô alatt több ezer 39 Stein Rokkan: Norway; Numerical Democracy and Corporate Plura- új egyesület tagja és alapítvány képviselôje tapasztalhatta lism. In: Political Oppositions in Western Democracies; Dahl, R. A., meg. Legnagyobb jelentôsége ennek a jognak a hazai társaEd.; Yale University Press. New Haven CT. USA., 1966. 40. p. dalomfejlôdésben a kisebbségi (ezen belül a cigány/roma) 40 Robert A. Dahl: Dilemmas of Pluralist Democracy. Yale University Press, 1982. Magyarul: R. A. D.: A pluralista demokrácia dilemmái. önszervezôdésben volt. Alig alakultak meg a különbözô hagyományôrzô- és érdekvédelmi szervezetek, az állami támoFord.: Seres Iván. Osiris, Bp. 1996. 62. o. 41 Vitányi Iván: Több demokráciát vagy kevesebbet? - elôadás a Nemzet- gatás rendje hamarosan új követelményeket állított a saját közi Politikatudományi Társaság szöuli világkongresszusára. Népszabad- tôkével nem rendelkezô, költségvetési támogatásban reság, 1997. augusztus 2.


10

2016. szeptember 1.



s z e m l e

ménykedô kisebbségi szervezetek képviselôi és tagjai elé. A nemzeti- és etnikai kisebbségek jogairól szóló (1993. LXXVII.) törvény a kisebbségi képviseletre vállalkozó személyek döntô többségét az 1990 óta autonóm egyesületi-alapítványi szférából terelte át a korporatív kisebbségi önkormányzati szférába.42 A szélesebb érdekkört érintô munkáltatói-munkavállalói ellentétek megjelenítésének és feloldásának céljából a 90 -es évek végén intézményesítették az Érdekegyeztetô Tanácsot, amely 2010-ig a vállalati-szakszervezeti megállapodások fóruma volt. 1989-ben a Magyar Köztársaság központi szereplôje az állampolgár volt. A III. köztársaság tárgyalóasztalnál létrehozott közjogi intézményei nem bizonyultak szilárdaknak. A pluralitás elvére épülô alkotmányos intézmények és a hatalommegosztás tiszteletre méltó demokratikus gyakorlata nem váltak a politikai közösség egésze által tisztelt és a választók tömegei által védett teóriává és praktikummá. Az demokrácia-deficitet észlelô újságírói elemzés szerint: Minden korporációs, egymással összevegyülô, megegyezésre törekvô rendszernek az az elônye, hogy a konfliktusokat elsimítja, azok kezelését egy idôre hatékonnyá teszi, mert (…) a kölcsönös engedmények során kölcsönös elônyökkel jár. Ezek a megállapodás- és együttmûködés-rendszerek azonban a demokrácia éltetô forrását, az eszközök, szerepek, érdekek pluralizmusát zárják el.43

lát az állami ideológia és a végrehajtó hatalom által diktált, a tömegeket a pluralitás elutasítására, kizárására ösztönzô azonosságtudat megteremtésének követelménye között. Felismerése azonban nem tagadja a kitûzött cél teljesítésével járó veszélyeket: A valamely ideológiai monopólium (…) által kormányzott államokban a kihívásokat és az alternatívákat viszonylag könnyû marginalizálni. Az ilyen berendezkedés általában kedvez egy olyan bürokratikus szemléletmód kialakulásának, amelyet saját egyértelmû szabályai védenek: az alattvalókra is kiterjesztendô zárt, korporatív kultúra és identitás, valamint az ezekbôl fakadó kognitív bezárkózás, amely azonban az államot kiszolgáltatottan hagyja a vele szemben megfogalmazódó új kihívásokkal szemben.45 A konzervatív diagnózist nem cáfolja, sôt némiképp magyarázza a XXI. századból a magyar filozófiai tradícióra visszatekintô szkeptikus megfigyelés: A nem is olyan távoli politikai és filozófiai örökségünk – az egyik oldalon a rasszista, kirekesztô, antiszemita és idegengyûlölô, a másik oldalon a marxista doktriner ideológia a gondolkodást és mindennapi életvitelt megrabló jellegükkel – a XX. századi magyar történelem, mentalitás- és filozófiatörténet szerves részévé lettek.46Az állami autokratikus populizmus keretei között egyre kevésbé van helyük a demokrata (nép által gyakorolt, a nép érdekében kifejteni szándékozott) törekvéseknek. A demokratikus legitimáció hivatott igazolni a hatalom megszerzését, birtoklását és fenntartását.

A 2010-es választások eredményeként Magyarországon új hatalomfelfogás jutott lehetôséghez az elméleti fogalomalkotástól az állam intézményeinek átfogó átalakításáig. Annak ellenére, hogy a több mint fél évtizede gyakorolt hatalom nem követ doktriner politikai ideológiát, a törvényhozó- és végrehajtó hatalom képviselôi által felépített állami- és közigazgatási szervezet meghatározható és elemezhetô.

A legitimitás vizsgálata biztosabb iránytût nyújthat bárki számára bármely rabulisztikus ideológiánál. Ideális esetben a legitimáció (…) megtisztítja ideológiakritikai értelemben az ideológiát a hamistudati elemektôl.47 Súlyos közösségi csapdahelyzethez vezet, amikor a populista propaganda azzal az igénnyel lép fel, hogy a politikai legitimáció szerepét töltse be. A populista retorika és propaganda több hazai elemzôt is csapdába vezetett, mivel az idôrôl-idôre változó tartalmú populista retorikát nem érdemes mélyreható elemzés középpontjába helyezni. A médiapropaganda esetünkben nem ideológiai dogmákra épül. Pragmatikus és gyors üzenetei gyakorta ellentmondásosak, ám ezen ellentmondások mégoly tudományos igénnyel készített leírása, vagy kritikája nem elégséges ahhoz, hogy a megnevezés által széles rétegekkel legyen képes megértetni a politikai hatalom mûködésének lényegét. A valóságos hatalmi célok érvényesítésének szenzitív érzékelését kö-

2012. január 1-tôl az Alaptörvény a centrális szerepet és a legfôbb akaratot az állam számára tartja fenn. Az állam nevében fellépô kormányzat térnyerését, az ellenzék ellenôrzô szerepének elhomályosulását a legtöbb elemzô rövid idôn belül érzékelte.44 A konzervatív elemzô szoros összefüggést 42

Noszkai Gábor: Cigányok/romák: A kollektív jogok küszöbén. Magyar Tudomány, 1997. 6. sz. 698-711. o. 43 Kóczián Péter: Kétpártrendszer? Élet és Irodalom, 2001. október 19., 5. o. 44 A legnagyobb ívû elemzéseket ld.: Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam. Összeáll, szerk. és bev.: Magyar Bálint. Társszerk.: Vásárhelyi Júlia. Noran Libro, 2013. 5-426., Ungváry Rudolf: A láthatatlan valóság. A fasisztoid mutáció a mai Magyarországon. Kalligram, Pozsony, 2014. 9-243. o. Mindkét munka - különbözô következtetésekre jutó szerzôi a 2010 után létrejött hazai politikai szerkezet, mint maffiaállam, ill. a fasisztoid mutáció fogalmaira épülô rendszerkritikára vállalkoztak. Magyar és köre a korrupció rendszer-specifikus jelenségére, Ungváry a demokráciát és jogállamot felváltó hatalmi önkényre hívja fel a figyelII. évfolyam 3. szám

met. 45 Schöpflin György: Civil társadalom, etnicitás és az állam: egy hármas kölcsönhatás. In.: Sch. Gy.: A modern nemzet. Attraktor, Máriabesnyô, Gödöllô, 2003. 22-23. o. 46 Vajda Mihály: Demokráciában visszatérhet-e a totalitarizmus? Élet és Irodalom, 2011. február 11., 12. o. 47 Szabó Miklós: A legitimáció történelmi alakváltozásai. In.: Sz. M.: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Válogatott tanulmányok. Medvetánc könyvek. Atlantis program. 1989. 275. o.

11

2016. szeptember 1.



s z e m l e

vetô pontos, filozófiai, vagy szociológiai igényû feltárást le- lehetséges akár populista retorikai eszközökkel is fellépni. hetetlenné teszi a képlékeny, populista üzemmód, amely Ahol azonban a populizmus az autokrácia hatalomtechnikai eszközévé válik és azt a politikai küzdelemben valamennyi nem határozható meg önálló politikai ideológiaként. vetélytárssal és kritikussal szemben fegyverként használják, ott A felszínen népbarát politizálás elemzôi és kritikusai ma- önállóan kifejtett hatalmi ideológia hiányában magát a popuguk sem szabadulhattak elemzésük tárgyát inkább megbé- lista érvelést tartalmazó propaganda is súlyosabb következlyegzô, mintsem jellemzô jelzôtôl.48 A hazai hatalmi rendszer ményekre vezethet. A hatalmi ideológiát helyettesítô popuátalakítását célszerûbb a XX. századi totális állami- és forra- lizmussal szemben a demokrata fellépés (érvelés, igénybejedalmi ideológiáktól elhatárolva, retorikai bravúroktól elvo- lentés) nem csak esetleges eséllyel szankcionálható, hanem natkoztatva, a törvényhozó és végrehajtó hatalmi intézmé- az állami média által ellenségként meghatározható, valamint nyek hatáskör-kiterjesztésének jellemzésével leírni. A folya- az állami kényszer alkalmazására felhatalmazott végrehajtó mat jellemzôi között rögzíthetjük: a korporatív intézmények apparátusok által ellenségként vádolva represszióval sújtható. gyarapítása a közintézmények teljes körében; az igazgatási-, Demokráciában lehetséges populista módon érvelni és széles társadalombiztosítási-, oktatási-kulturális, és civil autonó- körû hatást gyakorolni a politikai fórumok szûkebb körén miák visszaszorítása; a hatalommegosztás biztosítékait képezô túli szélesebb média-nyilvánosságban (lásd a 2016-os BRE(vádhatósági-, jegybanki-, és média) intézmények parali- XIT - kampányt az Egyesült Királyságban). zálása. A demokraták politikai közösségének higgadtabb tagjai A markáns, figyelemkeltô fogalmak közbeszédbe bocsá- önuralommal kénytelenek viselni az idôrôl-idôre megnyiltásánál összetettebb elemzôi feladatot jelent az államhatalmi- vánuló populista törekvéseket, mint a választói tömegbázis és közigazgatási intézmények mûködésének általános és kü- szélesítésére irányuló szándékot. Autokratikus államban lönös jellemzôinek megfigyelése és meghatározása. Összes- azonban kétséges eséllyel jár a demokráciában magától érteségében a politikában, jogalkotásban és a gazdaságban meg- tôdô eszközökkel élni, mivel bármely demokratikus indíttavalósuló jelenségek együttesét nem a maffiával, nem is fasi- tású fellépés a hatalmi önkény által bármikor illegitimnek zálódással, sôt még a beköszöntô diktatúrával sem jellemez- nyilvánítható. Ezért volt váratlan, hogy a magyar kormányzat hetjük, hanem sokkal inkább a State Capture (az állam oktatáspolitikájával szemben 2011-tôl fellépô oppozíció nem foglyul ejtése) jelenségével határozhatjuk meg. A fogalom az ellenzéki pártok valamelyikétôl, hanem az oktatás legküeredeti meghatározása szerint: Olyan, a korrupciót rendszer- lönbözôbb szintjeinek képviselôi által, hálózatszerûen szerszervezô ismérvvé tevô jelenség, amelyben a magánérdekek jelentôsen vezôdô (szakszervezeti-, civil társadalmi és strukturálatlan befolyásolják az állami döntéshozatal folyamatát. A magánérdek mozgalmi) szférából érkezett. érvényesítése beépül a legális döntéshozatal rendszerébe. Hatása kiA konfliktus frontvonala a kormányzattal azonos érdekû, terjedhet az állami intézmények sokaságára, beleértve a törvényhozó, végrehajtó hatalmat, a miniszteriális rendszert, és az igaz- országos hatáskörû, kötelezô tagsággal bíró Pedagógus Kar ságszolgáltatást.49 Mûködô demokráciában kisebb kockázattal és az egyenjogúság egyre szûkölô lehetôségeinek megóvása és kiterjesztése érdekében egymással szolidaritást vállaló Pe48 Magyar szerk. (2003) a szerzô(k) két további kifejtése követte: Magyar dagógusok Szakszervezetével együttmûködô Tanítanék mozBálint: A magyar maffiaállam anatómiája. Noran Libro, Bp., 2015., 5309. o., MAGYAR POLIP. A posztkommunista maffiaállam 3. (Össze- galmat támogató közel ezer oktatási intézmény képviselôi áll., szerk.: Magyar Bálint., Társszerk.: Vásárhelyi Júlia. Noran Libro, között alakult ki. Az öt éve indult szakmai tiltakozás és az Bp., 2015. 5-590. o.) Az elemzôk történetileg nem tulajdonítottak je- arra adott hatalmi válasz felfogható a Civil Közoktatási Platlentôséget annak a ténynek, hogy a maffiát, mint önálló; kriminalitás esz- form autonóm szakmai oppozíciója és autonómia törekvéközeivel élô érdekcsoportot egy agresszív konkurens: Mussolini korposeirôl tudni nem akaró, azokat eliminálni törekvô korporatív ratív állama volt képes - idôlegesen - kiszorítani Olaszországból. Érdekeit a maffia az állam képviselôit (csendôröket, ügyészeket, vizsgálóbírókat) állami kényszer küzdelmeként. A pedagógusok tömeges tilmegvesztegetve, vagy meggyilkolva érvényesítette. A maffia célja nem takozása akkor vezethet eredményre, hogyha a kormányzatiképviselni, hanem használni az államot. Irányítói nem kormányozni akartak, hanem a kereszténydemokrata és szocialista kormányokat kényszerítve erôsítették és gyarapították domináns pozíciójukat. A maffia nem azonosította saját érdekét sem a nemzeti-, sem pedig az államérdekkel. (N. G.) 49 State capture is a type of systemic political corruption in which private interests significantly influence a state’s decision-making process to their


own advantage through unobvious channels, that may not be illegal. http://sitesources.worldbank.org/INTWBIGOVANTCOR/Resources/Legal_Corruption.pdf Letöltés ideje: 2016. aug. 14. The influence may be trough a range of state institutions, including the legislature, executive, ministries and the judiciary. https://en.wikipedia.org/wiki/State_capturedefinition Letöltés ideje: 2016. aug. 14.

12

2016. szeptember 1.



és/vagy rendszerkritikájuk képes lesz a legszélesebb körben meghaladni a populista állami politika populista kritikáját. Ennek érdekében mindennél fontosabb a közhatalom országos szerkezetének és helyi mûködésének megértése és megértetése a közszereplôkkel és a választókkal egyaránt.

Következtetések

s z e m l e

megosztását (diverzifikációját), hanem központosítását (koncentrációját) szolgáló szervezeti formák. … az emberiség által eddig elgondolt legeredményesebb módszer, ha meg akarjuk elôzni a zsarnoki önkényt, az ennyi: megszilárdítani a hatalom társadalmi ellenôrzésének rendszerét, az államhatalom hatáskörét arra korlátozni, ami valóban nélkülözhetetlen a társadalmi rend fenntartásához. Ha az állam minden emberi tevékenységet szabályozni akar, az a totalitárius hatalom.50

A totalitásra törekvô hatalom célja - tértôl és idôtôl függetlenül - mindig a felügyelet és az ellenôrzés kiterjesztése a társadalom lehetô legteljesebb körére. Az archaikus hatalom birtokosainak a kezdetektôl azt a célt kellett megvalósítaniuk, hogy minél kevesebb tisztségviselô legyen képes a legtöbb alattvalót felügyeletének alávetve ellenôrzés alatt tartani. Az autokratikus hatalmat gyakorló azt tekinti alárendeltjei által végrehajtandó feladatnak, hogy minél szûkebb érdekcsoport rendelkezzék mind nagyobb létszámú embermennyiség (társadalom) mind kiterjedtebb ellenôrzésére. Ezt a célt szolgálják a korporatív intézmények. A korporáció szervezeti formája államhatalmi és/vagy gazdasági érdekek kiterjesztésére, vagy kizárólagossá tételére minden történeti korszakban egyaránt alkalmasnak bizonyult. A modern korporatív képviseleti rendszer mindenkor az állami/tulajdonosi érdekeket védi, bármilyen plurális szakmai, alkalmazotti, kisebbségi vagy individuális érdekkel szemben. Rendelkezésére álló forrásait nem képes demokratikus döntéshozatallal felosztani. Minden korporatív intézmény egyben a források kisajátításának instrumentuma is. A korporáció nemcsak személyeket és érdekeket reprezentál: szemléletet, beállítottságot is képvisel. Minden olyan politikai csoport számára hasznosítható, amely a szabadság, az autonómia és a demokrácia eszményeinek híveiben ellenfelet, vagy ellenséget lát. A különbözô szférákban érvényesített korporativizmus forradalmi, vagy populista ideológiáktól függetlenül az alábbi következményekre vezet. A gazdaságban: a piaci verseny korlátozásához; a társadalomban: a társadalmi egyenjogúság regressziójához és repressziójához; a hatalmi szférában: a pluralizmus gyakorlásának kizárásához.

A korporatív államszervezet és irányító testülete nem tévesztendô össze az azt legkorábban kialakító fasiszta államéval. Minden fasizmus kötôdik a korporativizmushoz a totális állami ellenôrzés gazdasági és társadalmi szervezet kiépítésekor és mûködtetésének ideje alatt. Attól, hogy valamely testület korporatív jellemzôket hordozva mûködik, még nem tekinthetô fasisztának. Ettôl eltekintve képes lehet számtalan egyéni-, vagy csoportérdeket hatékonyan, hosszabb ideig háttérbe szorítani. Fenntartani a legkülönbözôbb - napi érdekei szerinti önkényt gyakorló, politikai ideológiával nem jellemezhetô - politikai, vagy gazdasági csoport hatalmát.

Másodlagos az, hogy az állam által létrehozott szervezetek milyen meghirdetett célok érdekében jönnek létre. A korporációk mûködtetésekor elsôdleges fontosságú érdek a képviseleti-, és érdekviszonyok megváltoztatása, a döntéshozatal súlypontjainak hatalmi erôvel végrehajtott áthelyezése („shifting power equalation”). A korporációk - az ismertetett példákból láthatóan - gyakorta hatalmi átrendezôdés következményeként létrejövô intézmények. Nem a hatalom

A foglalás minden esetben valamely [túl]erôvel rendelkezô tényezô [szervezet-alapító és fenntartó] tényleges hatalmának további kiterjesztése által valósul meg. A kiterjesztés egyben az ellenfél körének és terének redukciójával jár együtt.

A korporációk kiépítésében élen járó fasiszta államokat már csak azért sem lehetséges azon XXI. századi közép-európai „mutánsai”-val azonosítanunk, mert a II. világháborút lezáró Párizsi Békeszerzôdéseket (1947) követôen és a Visegrádi Négyek XXI. század eleji Európai Úniós csatlakozása (2004) után ezen államok számára már nem volt lehetséges nyíltan hirdethetô imperialista célokat kitûzni. Márpedig fasiszta államépítés nem lehetséges az állam hatalmának teljes körû (ideológia - propaganda - média) és szektorú (területi - gazdasági - képviseleti) kiterjesztése nélkül. Számos olyan korporatív állami-kormányzati rendszer létezett (létezik ma is), amely az utóbbi ismérvek alapján nem nevezhetô fasisztának. Attól, hogy egy állam nem fasiszta, éppenséggel lehet antihumánus, etnikai és/vagy szociális szempontból kirekesztô és morális, illetôleg tényleges jogi korlátok nélkül önkényes. A korporativizmust - létrejöttének következményeinek ismeretében - általánosítva térfoglalásként értelmezhetjük. Virtuális és reális terek elfoglalása és megszállva tartásaként.

A térfoglalásra a korporatív szervezetépítés a legszélesebb 50


13

L. Kołakowski im. 14. o. 2016. szeptember 1.



körben alkalmas: egyformán terjedhet a média virtuális felületén, a munkavállalói érdekképviselet hatásfokát tompítva, a kereskedelmi kínálat nem piaci eszközökkel történô befolyásolásával és nem utolsó sorban a teljes hatalmi- és igazgatási szférában. A politikai hatalom szerveit tehát lehet – sôt kötelességünk – gyanakodva szemlélni, minél jobban ellenôrizni, s ha szükséges, panaszkodhatunk is rá (márpedig majdnem mindig szükséges), nem panaszkodhatunk azonban puszta létezése miatt, azért, mert a hatalom jelen van az életünkben, hacsak ki nem találunk egy másik világot, amivel már sokan próbálkoztak, de még senkinek sem sikerült.51 A korporatív képviseleteket mûködtetôk akarata mindenkor arra irányul, hogy az általuk ellenôrizni és alávetett állapotban tartani óhajtott (szakmai, etnikai, munkavállalói, vagy éppen munkanélküli) csoportok alávetettségét szervezeti értelemben is folyamatossá és tartóssá tegyék. Az bizonyosan tudható, hogy a korporációk kiket nem képviselnek. Nem képviselik azokat a gyenge és tényleges, kollektív érdekképviseletre egyáltalán nem képes társadalmi csoportokat, melyeket az állam valamely hatalmi szándéka szerint a közéletben és a politikai döntéshozatal során mégis megjeleníteni kíván.

s z e m l e

elszenvedésében, ugyanakkor képesek voltak következtetéseiket idôtôl és tértôl eltávolítva, önnön kisebbségi létüktôl és konkrét sérelmeiktôl elvonatkoztatva rögzíteni. Bretter György filozófus szerint: A „nem” kimondásában realizálódik az erkölcsi autonómia. Az „igen” kimondásában realizálódik az erkölcsi heteronómia. (…) A nemet én mondom ki, az igent ki kell mondanom.52 Székely János drámaíró a dilemmát az alábbiak szerint fogalmazza meg: A hatalom természetes/Végsô határa az a pont, ameddig/Az alattvalók hûsége kitart./Ha nincs ilyen pont, méltóságát veszti/Az emberélet. Szégyen lesz leélni. (…) ahogy ti parancsától függtök,/Úgy függ parancsa tôletek./Ne tennétek meg bármit,/Nem parancsolhatna akármit.53

A kérdés immár nem az, hogy kit (kiket) támogat az állam, s nem is az, hogy mely csoportérdekeket szándékozik korporatív szervezetei által háttérbe szorítani, vagy - gyorsan változó jogalkotó és végrehajtó hatalmi akarata szerint - elnémítani. A közjogi intézmények államelméleti, és az alaptörvény által honosított mindennapi mûködésével összevetett átfogó, gyakorlati kritikával több mint fél évtizede adósok a közéleti szerepet vállaló hazai személyek és mûhelyek. E nélkül nem képzelhetô el a leglényegesebb teendôket felA kérdés mindinkább arra szûkül, hogy meddig terjedhet ismerô, összefoglaló, széles választói bázissal megértetett és a magyar nép - európai összehasonlításban az átlagosnál sok- hitelesített program létrehozása. kal hosszabb idô óta gyakorolt - tûrôképessége? E gyakran feltett kérdésre adható politológusi érvelés helyett, álljon itt 52 Bretter György: A nyelv és az erkölcs. No.: 24-25. és 28. In.: B. Gy.: két olyan XX. századi erdélyi írástudó 70-es években adott Párbeszéd a jelennel. Esszék, Tanulmányok. Kriterion, Bukarest, 1973. válasza, akiknek gazdag tapasztalataik voltak a hatalmi önkény 99-100. o. - kiemelés a szerzôtôl. 53

51

uo. kiemelések a szerzôtôl.


Székely János: Caligula helytartója. [Marosvásárhely, 1972.] In.: Sz. J.: Képes Krónika. Magvetô Bp., 1979. 97-98. o.

14

2016. szeptember 1.



Egedy Gergely

s z e m l e

Brexit: legitimitás és identitás

Az uniós tagságról tartott népszavazás elôtti napokban a konzervatív The Spectator, amely joggal büszke arra, hogy az angolszász világ legrégebbi hetilapja, hiszen 1828 óta folyamatosan megjelenik, elegánsan megírt szerkesztôségi cikkben foglalt állást. Eszerint a kilépésre adott voks rendkívüli bizalmat fejez ki „az Egyesült Királyság projektje és a nemzeti önrendelkezés eszméje” iránt.”1 A cikk a brit identitás kérdését állította Brexit-párti érvelésének középpontjába, és e sorok szerzôje maga is úgy gondolja, hogy a referendum legalább annyira szólt Nagy-Britannia identitásáról, mint az integráció által felvetett gazdasági és politikai ügyekrôl. Ha az utóbbiakból indulunk ki, nem is érthetjük tehát meg.

saját országuk törvényhozóinak tartoznak felelôsséggel.3 Ezzel összefüggésben a miniszterelnök egyértelmûvé tette, hogy Nagy-Britannia nem érdekelt az „egyre szorosabb unió” („ever-closer union”) megvalósításában – és azt az igényt is megfogalmazta, hogy az uniós intézményeknek már átadott jogköröket is vissza lehessen venni. Nehéz lenne vitatni, hogy igen találóan jegyezte meg a neves kutató, Joseph Weiler még a Maastricht körüli viták kapcsán: az unió demokratizálódási folyamata nem szakadhat el az európai választópolgárok körében kialakuló közös identitástól.4 Az utóbbi nélkül az elôbbi sem megy. E tanulmány abból a feltevésbôl indul ki, hogy Nagy-Britanniában a brit identitás kevés helyet hagyott az európai identitásnak.

Legitimitás-deficit az Európai Unióban

A különállás hagyománya

Az Európai Unió legitimitásának a kérdése az európai közgondolkodásban a leggyakrabban a „demokrácia-deficit” kapcsán szokott megfogalmazódni. Ez, kicsit leegyszerûsítve, azon alapszik, hogy az immár a kontinens országainak túlnyomó többségét tömörítô mamut-szervezetben a „demokratikus felelôsség” elve nem tud érvényesülni, az állampolgárok egyre kevésbé képesek kontrollálni a gépezetet, többek között azért sem, mert az általuk választott Európai Parlament nem birtokol olyan széles körû jogosítványokat, mint a nemzeti parlamentek. Valójában azonban a legitimitás hiányosságainak más forrásai is vannak, s az unió jövôjérôl gondolkodva ezekkel is szembe kell néznünk: a (szûkebben vett) demokrácia-deficit mellett az identitás-deficit és a teljesítmény -deficit problémáiról sem feledkezhetünk el.2 A legitimitás e három lehetséges forrása természetesen összefügg egymással, s így a demokrácia-deficit kérdése szorosan kapcsolódik az identitás ügyéhez. Létezik-e olyan „európai démosz”, amely alapul szolgál a „választási modellre” épülô demokráciához? A népszavazást bejelentô, 2013 januárjában mondott beszédében David Cameron úgy foglalt állást, hogy mivel nincs „európai nép”, a demokratikus legitimitás forrásainak a nemzeti parlamenteknek kell lenniük – a választott politikusok elsôsorban nem Brüsszelnek, hanem 1

Out – and into the World: Why The Spectator is for Leave, 2016, június 18, forrás: http://www.spectator.co.uk/2016/06/outand-into-the-world-why-the-spectator-is-for-leave/. 2 Beetham, David – Lord, Christopher: Legitimacy and the EU, Longman, London-New York, 1998, 23. II. évfolyam 3. szám

Ez a következtetés vonható le a brit-európai kapcsolatok történetének egészen rövid áttekintésébôl is. E viszony ambivalenciáját pontosan tükrözi Winston Churchill sokat emlegetett 1946-os zürichi beszéde is, melyben a jeles konzervatív államférfi elsô ízben pendítette meg az „Európai Egyesült Államok” gondolatát.5 A francia-német kibékülésrôl, az európai népek összefogásának szükségességérôl beszélt, s ez olyannyira fellelkesítette a háború után új erôre kapott európai föderalista mozgalmat, hogy az 1948 májusára Hágába összehívott európai egységkonferenciára is ôt kérték fel díszelnöknek. A szép szavakkal és a buzdításokkal ekkor sem maradt adós Churchill, a kontinensen azonban csak nagyon lassan értették meg, hogy az új Európába a saját hazáját egyáltalán nem értette bele. Tegyük hozzá: az álláspontja e tekintetben nem tért el a Nagy-Britanniát 1945 nyara óta kormányzó Munkáspártétól, amely habozás nélkül elutasította a részvételt az 1951-ben létesített Európai Szén-és Acélközösségben (Montánunió). 1951 októberében ismét Churchill alakított kormányt, de a hat év után ismét választást nyerô 3

Cameron, David: EU Speech at Bloomberg, 2013 január 23, forrás: https://www.gov.uk/government/speeches/eu-speech-at-bloomberg. 4 Weiler, Joseph H.: After Maastricht: Community Legitimacy in post-1992 Europe, in: William .J. Adams (ed.): Singular Europe: Economy and Polity of the European Community after 1992, University of Michigan Press, Ann Arbor, 1992, 22. 5

Winston Churchill zürichi beszéde, 1946 szeptember 19, , in: Németh István: Európa 1945-2000. A megosztástól az egységig, Aula, 2004, 145-148. 15

2016. szeptember 1.



toryk nem siettek szorosabbra fonni a kapcsolataikat Nyugat-Európával. Olyannyira nem, hogy London kimaradt azokból a tárgyalásokból is, amelyek az 1957-es római szerzôdés megkötéséhez vezettek; mint ismeretes, ez teremtette meg az EU elôdjét, a Közös Piacot. Alternatívaként a britek 1960-ra megszervezték a nemzetekfelettiség minden elemétôl mentes, pusztán a szabad kereskedelmet bevezetô „Európai Szabadkereskedelmi Társulást” (EFTA), amelyhez a Közös Piacból kimaradt hét európai ország csatlakozott. 1961-ben Harold Macmillan miniszterelnök, a híveit is meglepve, mégis úgy döntött, hogy belépteti Nagy-Britanniát a Közös Piacba. Ebben bizonyára szerepet játszott az a körülmény, hogy a Nemzetközösséghez fûzött korábbi remények egyre inkább illúzióknak bizonyultak: Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, valamint a felszabaduló gyarmatok nem az egykori anyaország felé orientálódtak gazdasági kapcsolataikban.6 Macmillan azonban csak minimális engedményekre mutatkozott késznek, abból kiindulva, hogy a britek történelmi feladata a Közös Piacban irányító szerepet játszó franciák „napóleoni ambícióinak” a letörése… Ez a kiindulópont nem volt jó ajánló levél az angolszászokra leplezetlen ellenszenvvel tekintô De Gaulle számára; ô 1963 januárjában megvétózta a britek csatlakozását. A francia államfô az Egyesült Államok „trójai falovát” látta a szigetországban. Hasonló sorsra jutott Harold Wilson munkáspárti kormányának a csatlakozási kísérlete is 1967-ben. Macmillanrôl és Wilsonról egyaránt elmondható, hogy egyiküket sem fûtötte, a legkevésbé sem, az európai eszme iránti lelkesedés, mindketten az adott feltételek közötti kisebbik rosszat látták a Közös Piacba való belépésben. Nagy-Britanniának végül 1973-ra sikerült a csatlakozás, amiben kulcsszerepe volt Edward Heath miniszterelnöknek, aki a XX.század kevés – nagyon kevés – valóban ôszintén Európa-párti konzervatív vezetôi közé tartozott.7 A késôn jövôknek azonban csak a csontok jutnak, ahogy már a rómaiak is megjegyezték… A szigetországnak ugyanis kétségtelenül elônytelen feltételeket kellett elfogadnia. Ismeretes, hogy a Közös Piac egyik mûködési alapelvévé az ún. közös mezôgazdasági politika vált, amely a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tagállamok agrártermelôit mesterséges támogatásban részesítik a külsô versenytársakkal szemben. A francia agrárszférának ez nagyon jó volt, az erôsen iparosodott, csak minimális agrárszektorral rendelkezô Nagy-Britanniának vi6

Részletesebben: Egedy Gergely: Nagy-Britannia története (XX. század), Aula, 1998, 234-238; 255-258; 279-280. 7

Greenwood, Sean: Britain and European Cooperation Since 1945, Blackwell, Oxford, 1992, 94-102; Egedy: i.m. 334-335. A legalaposabb kortárs elemzés: Kitzinger, Uwe: Diplomacy and Persuasion: How Britain Joined the Common Market, Thames and Hudson, London, 1973. II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

szont annál kevésbé – ráadásul a Nemzetközösségbôl származó olcsó élelmiszer-importról is le kellett mondania. Itt keresendô a háttere annak, hogy Harold Wilson munkáspárti kormánya már 1975-ben megszavaztatta a briteket arról, elfogadják-e a tagságot. Nem a mostani referendum volt tehát az elsô e kérdésben. Az 1979-ben kormányra kerülô Margaret Thatcher a „szupranacionális”, vagyis nemzetek feletti integráció elutasítását Európa-politikájának a sarokkövévé tette. Thatcher kezdettôl fogva gyanakvó és kritikus volt az Európai Közösséggel szemben: „ôk”, „azok” – mindig csak így, kifejezetten pejoratív kicsengéssel emlegette kontinentális partnereit. Már hivatalba lépésekor jelezte, hogy „határozottan” képviseli majd a brit nemzeti érdekeket – s ezen ígéretét be is váltotta 11 éves kormányfôi tevékenysége során.8 1988-ban, a belgiumi Bruges-ben mondott beszédében a lehetô legegyértelmûbben elutasította az európai föderáció eszméjét. Politikai hitvallását e szavakkal foglalta össze: „A sikeres Európai Közösség felépítésének a legjobb módja a független szuverén államok önkéntes és aktív együttmûködése.” 9 E kiindulópontból eljutott arra a következtetésre, miszerint a hatalomnak egy „európai konglomerátum” kezében történô koncentrálása és a nemzetek háttérbe szorítása nagyon veszélyes és káros, hiszen Európát éppen a nemzetei teszik erôssé. Roppant súlyos hiba lenne tehát az európai nemzeteket valamiféle mesterséges európai identitásba kényszeríteni – foglalta össze Thatcher a véleményét, amely kétségtelenül összhangban állt az absztrakt kategóriákban való gondolkodást elutasító brit konzervatív szemlélettel. A szovjet blokk összeomlása 1989-1990-ben új kihívás elé állította az Európai Közösséget - és Londont is. A britek kiálltak a felszabaduló közép-európai országok mielôbbi felvétele mellett – ez ugyanis újabb érvet kínált nekik a lazább szerkezetû közösségért vívott küzdelmükben. Thatcher nem osztotta Brüsszelnek azt a véleményét, amely szerint elôbb, az új tagok felvételét megelôzôen belülrôl kell mélyíteni az integrációt, mert egyáltalán nem kívánta mélyíteni azt.10 Utódja, John Major ugyancsak osztotta az integráció szupranacionális dimenziójával kapcsolatos régi aggályokat, és ezért az 1992-es maastrichti egyezményben kiharcolta, hogy Lon8

Egedy Gergely: Nagy-Britannia története. (A rövid XX. század), Kossuth, Bp., 2011, 202-203; 224-225. 9 A nevezetes beszéd teljes szövege letölthetô a Margaret Thatcher Alapítványtól: Speech to the College of Europe, 20 September 1988, http://www.margaretthatcher.org/document/107332. 10

Reynolds, David: Britannia Overruled. British Policy and World Power in the 20th Century, Longman, London and New York, 1991, 285-289. Rövid magyar nyelvû áttekintés: Egedy Gergely: 1989: a brit külpolitika és a szovjet tömb szétesése, Grotius (online), 2010. 16

2016. szeptember 1.



donnak ne legyen kötelezô a tervbe vett egységes pénzrendszerhez csatlakoznia, és „opt-out”-ot, vagyis kimaradási jogot kapott az egységes foglalkoztatási és szociális szabályozás tekintetében is. S nem utolsó sorban: neki sikerült meghiúsítania azt az elképzelést, hogy Maastrichtban az unió távlati céljaként a „föderális államá” alakulást jelöljék meg. Sokat mondó, hogy Major még így is alig tudta megszavaztatni a tory képviselôkkel az egyezmény ratifikációját, Thatcher pedig jelezte, hogy ô bizony sosem írta volna alá ezt a megállapodást. A Munkáspárt igen sokáig még a konzervatívoknál is ellenségesebben viszonyult az európai integrációhoz – 1983ban a párt választási programja egyenesen a EK-ból való kilépést követelte!11 A Tony Blair által alaposan megreformált „Új Munkáspárt”, amely 1997-ben került kormányra, véget vetve a toryk 1979 óta tartó kormányzásának, szakított ezzel az attitûddel. A Maastrichtban kidolgozott, Major által elutasított „Szociális Fejezetet” is elfogadta. Az euro bevezetésétôl viszont még a Labour Party is elzárkózott, nem kívánva feladni a brit szuverenitásnak (és identitásnak) ezt a kulcsfontosságú elemét. Az ellenzékbe szorult toryk körében eközben a korábbiaknál is erôsebbé váltak az európai együttmûködéssel szemben táplált fenntartások: a pártnak Thatcher alatt még markánsan kirajzolódó megosztottsága lényegében megszûnt azzal, hogy csaknem egységesen EUellenessé vált. A konzervatívok hivatalos álláspontját az Európai Unióval kapcsolatban a párt irányítását Majortól átvevô William Hague dolgozta ki. E stratégia lényegét a következô elvben foglalták össze: „in Europe, but not run by Europe”, vagyis „Európában, de nem Európa által vezetve”. Bár ez a doktrína látszólag a „puha euroszkepticizmus” klasszikus típusát testesítette meg, valójában igen kemény követeléseket foglalt magában: az Európai Unió intézményi struktúrájának gyökeres reformját, a nizzai egyezmény (2001) újratárgyalását. A brit igények elutasításának az esetére Hague nyomatékosan érzékeltette, hogy egy általa vezetett új tory kormány még olyan megoldásokat is mérlegelne, amelyek addig nem számítottak mérlegelhetônek... A neves kutató, Philip Lynch úgy vélte, hogy a Konzervatív Pártot a Hague nevével fémjelzett idôszakban valahol a kemény és a puha euroszkepticizmus között lehetett elhelyezni.12 S ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy 11

Részletesebben, magyarul ld: Szigetvári Viktor: Tony Blair és az új Munkáspárt, Politikatudományi Szemle, 2001/3. 12

Lynch, Philip: The Conservatives and Europe, 1997-2001, in: Garnett, Mark – Lynch, Philip. (eds): The Conservatives in Crisis. The Tories after 1997, Manchester University Press, 2003, 147. Az euroszkepticizmus „puha” és „kemény” változatát két neves politológus, Paul Taggart és Aleks Szczerbiak különböztette meg: míg az elôbbi csak azon törekvésekkel áll szemben, amelyek az integráció toII. évfolyam 3. szám

s z e m l e

ez az attitûd a késôbbiekben is érvényesült, hiszen lényegében Hague irányvonalát vitte tovább két következô utódja is a párt élén, Ian Duncan Smith (2001-2003) és Michael Howard (2003-2005); mindketten a „keményvonalas” euroszkeptikusok közé tartoztak. Cameron és az Európai Unió A Konzervatív Párt elnökévé 2005 decemberében megválasztott David Cameron elôdeinél valamivel nagyobb óvatosságot tanúsított Európával kapcsolatban, de azt nem rejtette véka alá, hogy szerinte az integráció „túl messzire ment, mégpedig a rossz irányba”.13 A munkáspárti kormányzat által 2007-ben aláírt lisszaboni szerzôdést is elutasította. Fô kritikája abban állt, hogy az lényegében egy nemzetek feletti szerkezetbe kívánja összefogni az európai országokat. Cameron azt is hangsúlyozta, hogy az Európai Unió mûködésének Lisszabonban kialakított új rendszere súlyos demokratikus deficitet fog eredményezni, ha a tagállamokban népszavazásokkal nem hagyatják jóvá. Az új pártelnök ezért úgy foglalt állást, hogy ha a kormányra jutásuk idôpontjában még nem dôlt el véglegesen az egyezmény sorsa, feltétlenül népszavazást írnak ki, de ha csak a szerzôdés életbe lépése után kerülnek hatalomra, akkor sem hagyják annyiban a dolgot. („will not let matters rest”) Miután Prága hozzájárulásával 2009 novemberére az egyezmény hatályba lépésének az utolsó akadálya is elhárult, a csalódott Cameron egy nagy ívû beszédben körvonalazta pártja jövôbeli Európa-politikájának az alapelveit.14 Ezt a beszédét azért is érdemes röviden felidézni, mert lényegében az itt kifejtett elvek határozták meg az Unióval kapcsolatban kormányfôként követett politikáját is. A beszéd tükrözte azt a pragmatikus álláspontot, amely egyrészt eleget tett az euroszkeptikus többség fô követeléseinek, ám stílusával és a konstruktív szándék érzékeltetésével az EU vezetôinek is reményt adott arra, hogy a konzervatívok sem kívánják teljesen felborítani az európai együttmûködés addigi rendszerét. vábbi elmélyítésére, és a nemzetállamok jogkörének a drasztikus megnyirbálására irányulnak, az utóbbi az unió eszméjét is elutasítja. Taggart, Paul – Szczerbiak, Aleks: Theorising Party-Based Euroscepticism: Problems of Definition, Measurement and Casuality, in: Taggart, P. – Szczerbiak, A (eds): Opposing Europe: The Comparative Party Politics of Euroscepticism, Vol. 2, Comparative and Theoretical Perspectives, Oxford, Oxford University Press, 2008, 238-261. 13

Jones, Dylan: Cameron Cameronról. Kötetlen beszélgetések a brit miniszterelnökkel, ford. Takács Zoltán, HVG Könyvek, Bp.,2011, 203. 14

Cameron, David: A Europe Policy that People Can Believe In, Speech, 4 November, 2009, forrás: www.conservatives.com/.../David_Cameron_A_Europe_policy_that_people_can_believe_in.aspx. 17

2016. szeptember 1.



Többé soha nem fordulhat elô, ígérte Cameron, hogy a londoni kormány úgy adjon át újabb jogokat Brüsszelnek, hogy arról nem kérdezik meg a briteket. Ezért törvénybe fogják iktatni, jelentette ki, hogy népszavazás megtartása nélkül a brit kormányzat nem mondhat le semmiféle jogosítványáról. Ígéretet tett arra is, hogy választási gyôzelmük esetén törvényt hoznak majd Nagy-Britannia jogi szuverenitásának a védelmérôl. Ez azért is szükséges, fejtette ki, mert NagyBritanniának nincs írott alkotmánya, amely ezt külön garantálná. Az általa felállított diagnózis szerint a bajok végsô forrása ugyanis az, hogy az Európai Unió „életünk szinte minden területére folyamatosan és ellenôrizhetetlen módon benyomul”. Bár 2010-ben Cameron csak az EU iránt leginkább elkötelezett párttal, a Liberális Demokratákkal együtt alakíthatott kormányt, legfontosabb ígéreteit be tudta váltani. Gyorsan az Alsóház elé terjesztette a European Union Act-et, amelyet a királynô 2011 márciusában írt alá: ez egyértelmûen kimondta, hogy bármilyen újabb, az EU javára történô szuverenitás-átruházásra csak népszavazást követôen kerülhet sor.15 Ehhez hasonló súlyú döntést Európa kapcsán nem hozott a brit parlament a Közös Piachoz való csatlakozás óta. Figyelemre méltó módon a 18. paragrafus, az ún. „szuverenitási klauzula” elvi síkon deklarálta, hogy a brit parlament teljesen szuverén, következésképp az Európai Unió joga csak azért érvényesül Nagy-Britanniában, mert a parlament ezt így akarja. A törvényjavaslat indoklása kiemeli: „amit egy szuverén parlament elhatározhat, azt mindig vissza is vonhatja.” („What a sovereign Parliament can do, a sovereign Parliament can always undo.”) A tory berkekben uralkodó EU-ellenességet azonban ezzel sem sikerült Cameronnak lecsillapítania, így 2013 januárjában megtette a számára végzetesnek bizonyuló bejelentést: ha 2015-ben a pártja nyeri meg a választást, népszavazást írat ki a brit tagságról. Döntéséhez nyilvánvalóan hozzájárult az unióból való kilépést követelô UKIP (Brit Függetlenségi Párt) erôsödô nyomása is. Hozzátette azonban, hogy elôbb tárgyalásokat fog kezdeményezni az unió megreformálásáról, s ha ezek sikerrel zárulnak, ô a tagság mellett fog kampányolni. Ez a „forgatókönyv” vezetett el oda, hogy az európai integráció történetében elsô ízben döntött a kilépés mellett egy tagország. Pedig sokáig úgy tûnt, minden Cameron elképzelése szerint alakul. 2014 szeptemberében a kiválást ellenzôk gyôztek a skóciai népszavazáson, 2015 májusában pedig a konzervatívok az elôrejelzéseket megcáfoló mértékben megnyerték a választást. E politikai siker mandátumot adott 15

European Union Act, 2011, http://www.legislation.gov.uk/ukpga/2011/12/section/1/enacted. II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

Cameronnak arra, hogy megkezdje a népszavazás elôfeltételéül megjelölt tárgyalásokat az EU mûködési mechanizmusának átalakításáról. Ekkorra az EU-hoz való viszony ügye egy új, a népszavazást bejelentô 2013-as beszédbôl még hiányzó elemmel is kibôvült, ez pedig a bevándorlás tematikája volt. A „bent maradás” feltételei közé ugyanis bekerült az a követelés is, hogy korlátozhassák a tagországokból érkezô munkaerô fogadását. A munkavállalók közötti diszkrimináció tilalma viszont a Közösség alapelvei közé tartozik, s ez igen szûkre szabta London mozgásterét. Ezzel együtt Philip Hammond külügyminiszter már 2014 novemberében kijelentette a Daily Telegraph-nak adott interjúban: Nagy-Britanniának akár arra is fel kell készülnie, hogy „kisétál” az EU-ból, ha nem sikerül Brüsszellel megállapodnia a tagországokból érkezô bevándorlás korlátozásáról.16 A 2015-ös választás kampányában a Konzervatív Párt programjába iktatta, hogy gyôzelme esetén az EU-s munkavállalók csak 4 éves folyamatos szigetországi munkaviszony után igényelhetik a szociális juttatások teljes körét. A követelések között szerepelt, hogy a munkakeresési támogatást eltörlik, aki pedig hat hónapon belül sem tud elhelyezkedni, annak haza kell mennie.17 (Kevésbé szigorú, de hasonló jellegû korlátozásokat a Munkáspárt is javasolt.) 2016 február végére Cameronnak sikerült számottevô engedményeket kiharcolnia Brüsszeltôl. Nagy-Britanniát felmentették az „egyre szorosabb unió” elfogadása alól és a legkényesebb ügyben, a bevándorlás kérdésében jogot nyert az ún. „vészfék-rendszer” bevezetésére: átmenetileg befagyaszthatta (volna) az unió más tagállamaiból érkezô munkavállalóknak járó szociális juttatások folyósítását.18 Az unió nem csekély engedményeket tett – ezeket Cameron maga is gyôzelemként értékelte. Európai és nemzeti identitás Vajon a brit választópolgárok 52 százaléka kevésnek tartotta a Cameron által kivívott engedményeket? Nem feltétlenül. A fentebb körvonalazott rövid történeti áttekintés e 16

Dominiczak, Peter: „Britain Has to Be Prepared to Walk Away from the EU”, The Daily Telegraph, 14 November 2014. Forrás: http://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/europe/eu/112315 58/Britain-has-to-be-prepared-to-walk-away-from-the-EU.html. 17

Ld. a párt hivatalos választási programját: The Conservative Party Manifesto 2015, 29-30. old.. Forrás: https://www.conservatives.com/manifesto. 18

Részletesebben ld: Landale, James: EU Reform Deal: What Cameron Wanted and What He Got, BBC News, 20 February, 2016, forrás: http://www.bbc.com/news/uk-politics-eu-referendum35622105.

18

2016. szeptember 1.



sorok szerzôjének reménye szerint segít a referendum egész Európát megdöbbentô kimenetelének a megértésében. A britek igen következetesen „vonakodó európaiaknak” („reluctant Europeans”) bizonyultak, akik évszázadokon át Európa ellenében határozták meg az identitásukat, s ezzel 1945 után is csak fél szívvel tudtak szakítani. Joggal mutatott rá több kutató is arra, hogy európai nemzetek identitása nem azonos mértékben „EU-kompatibilis” – míg például az 1949-ben alakított Német Szövetségi Köztársaságé kifejezetten jól illeszkedett az „európai projekthez”, a transzatlanti kapcsolatoknak elsôbbséget adó briteké az ellenkezô végletet képviseli.19 Az európai integrációban fontos szerepet játszó neofunkcionalista iskola talán legtekintélyesebb teoretikusa, Ernst Haas úgy írta le az integráció lényegét, mint egy olyan folyamatot, amelyben a politikai szereplôket fokozatosan meggyôzik arról, hogy a nemzetállam iránti lojalitásukat egy új centrumba helyezzék át.20 Aligha tévedünk, ha megállapítjuk: ez a lojalitás-transzfer mindenütt problematikus, de a britek esetében egyértelmûen kudarcot vallott, az ô „meggyôzésük” nem sikerült. Történelmileg a brit identitás megteremtése kifejezetten sikeresnek bizonyult, hiszen hatékonyan legitimálta a több nemzetiségû brit államot, viszont talán épp e sikeressége magyarázza, hogy a politikai identitás más szintjével és formájával különösen nehezen egyeztethetô össze.21 Az uniónak erôs közös európai identitásra is szüksége lenne ahhoz, hogy megvalósíthassa az integrációnak a Bizottság által szorgalmazott (sokak által pedig ellenzett) szupranacionális elmélyítését, vagyis a tagállamoktól átruházott, procedurális jellegû, „közvetett” legitimáció mellett saját, „közvetlen” legitimációra is szüksége lenne. Kérdés, milyen realitása van a szupranacionális Európa tervének. Megvan-e az ehhez nélkülözhetetlen identitás, ha pedig nincs, megteremthetô-e? Az elôbbi kérdésre könnyebbnek tûnik a válasz, mint az utóbbira. Hosszú történelme során Európa ugyan sok közös, a zsidó-keresztény hagyományra épülô vonatkoztatási pontot, sok közös kulturális értéket teremtett, ez a történelem azonban a vallási, nemzeti és ideológiai konfliktusok egész sorával legalább annyira bizonyult megosztónak, 19

V.ö.:Beetham – Lord: i.m. 31-32.

20

Haas, Ernst: The Uniting of Europe, Stanford University Press, Stanford, 1968, 16. („political integration is the process whereby political actors in several distinct national settings are persuaded to shift their loyalties...toward a new center”) A neofunkcionalista irányzat – a föderalistákhoz hasonlóan – a nemzetállami szint felszámolására törekedett, de az utóbbiakkal ellentétben ezt fokozatosan képzelte el, oly módon, hogy a nemzetállami funkciókat nemzetközi szervezeteknek adják át. 21

A brit identitás történelmi kialakulásához, összetevôihez és dilemmáihoz ld: Egedy Gergely: A brit identitás felbomlása?, Századvég, 2007/3. II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

mint egységesítônek. A latin számûzésével pedig a közös nyelv is megszûnt. A nemzeti szintû identitások meghaladására és kiiktatására több teoretikus kísérlet is történt – a legismertebb koncepció talán a híres német szociológusé, Jürgen Habermasé. A „posztnemzeti állapot” („postnationale Konstellation”) kívánatossága mellett fellépve Habermas elvi követelményként fogalmazta meg, hogy a globalizálódó világban az államoknak „belpolitikailag is érzékelhetô módon egy kozmopolita elkötelezettségû államközösség kötelezô érvényû kooperációs folyamatába kell kapcsolódniuk”.22 A neves társadalomkutató azonban maga is érzékelte, hogy a demokrácia megôrzésének nem könnyû megteremteni azon elôfeltételeit, melyekre a nemzetállamok képesek. „A nemzeti tudat biztosítja a modern jog formájában megalkotott állam számára az állampolgári szolidaritáshoz szükséges kulturális alapot” – olvashatjuk tôle a hagyományos konzervatív megközelítéssel igencsak egybecsengô megállapítást.23 Nem cáfolja tehát, hogy elônytelen lehet a demokrácia számára, ha a nemzetállam elveszíti azon funkcióit és cselekvési lehetôségeit, amelyeknek nem jönnek létre a nemzetfeletti megfelelôi. Elismeri, hogy a globalizáció kihívásait csak abban az esetben lehet ésszerûen kezelni, „ha sikerül a posztnemzeti állapotban kialakítani a társadalom önszabályozásának új formáit”. Sikerülhet-e? Ô úgy véli, hogy a demokratikus berendezkedésnek nem szükségszerû elôfeltétele a nemzethez való kötôdés, és feltételezi, hogy a demokratikus jogállam „be tudja foltozni a társadalmi integráció réseit polgárai politikai részvétele által”. Másként fogalmazva: a liberális kultúrába ágyazott demokratikus folyamat még akkor is „kártalanító kezességet tud vállalni a funkcionálisan széttagozódott társadalom összetartásáért”, ha abban igen nagyok a kulturális és világnézeti különbségek.24 Ezt a fajta optimizmust nem osztja Roger Scruton, a kortárs angol konzervatív gondolkodás talán legtekintélyesebb képviselôje. Az ô érveire azért érdemes röviden kitérni, mert felfogása épp azt a megközelítést tükrözi, amelyet a Brexit-párti tábor a magáénak vallott, noha természetesen nem olyan átgondolt és rendszerezett formában, amint az a filozófus írásaiban megjelenik. Scruton abból indul ki, hogy a nemzetállam iránti hûségben gyökerezik minden olyan kormányzati rend, amelyben a jog és a szabadság uralkodik. A 22

Habermas, Jürgen: Katasztrófákból tanulni? Kordiagnosztikai visszatekintés a rövid XX. századra, in: Habermas, Jürgen: A posztnemzeti állapot. Politikai esszék, ford. Ruzsacz István, L’Harmattan – Zsigmond Király Fôiskola, Budapest, 2006, 54. 23

Habermas: A posztnemzeti állapot és a demokrácia jövôje, in: A posztnemzeti állapot, 61. 24

19

Habermas: i.m. 71-72. 2016. szeptember 1.



Többes szám elsô személy címû tanulmányában így fogalmaz: a politikai rend „olyan közösség létezésének a függvénye, amely magát, mint „mi” azonosítja.” 25 A leghatékonyabb azonosulási keretet szerinte a nemzet biztosítja, mert a tagság modern formáját nyújtja a társadalmi tagság más történeti formáival szemben. Nem a nemzet ugyanis a tagság egyetlen elképzelhetô formája, emlékeztet, ám az egyetlen olyan forma, amely már bizonyította, hogy képes fenntartani a törvények uralmát és elfogadni a „másságot”. A tagságnak két másik történelmi típusát is ismerjük, a törzsit és a hitbelit s a nemzetet velük szembeállítva érthetjük meg igazán.26 A törzs és a vallás egyaránt irtózik a másságtól, a nemzet viszont képes a türelemre. A konzervatív gondolkodó súlyos tévedésnek tartja a nemzet eszméjének és a nacionalizmusnak az összekeverését; az utóbbit kifejezetten a nemzet ellenségének tekinti, úgy fogalmazva, hogy az lényegében „a beteg nemzeti hûség tünete, nem a normális állapot”.27 Scruton érvelésében kiemelt hangsúlyt kap a nemzetállam és a demokrácia közötti összefüggés is. A nemzettel összekapcsolt „területi hûségre” (territorial loyalty) épül minden olyan kormányzati forma, amelyben a jog és a szabadság érvényesülni tud - hangsúlyozza.28 E megközelítésben az állampolgári státusz is a nemzeti joghatóság ajándéka – ajándék, mert a Nyugaton ebbôl fakad a béke és a jólét. E gondolatmeneten haladva Scruton élesen bírálja az Európai Unió kialakult formáját, azt állítva, hogy az Európai Unió egy „új birodalom”, amely „viharos gyorsasággal veri szét a felvilágosodás óta az európai legitimáció alapját képezô területi joghatóságot és nemzeti hûséget, ugyanakkor a társadalmi tagság semmilyen új formáját nem állítja a helyükbe.”29 Ha pedig az embereket erôszakkal megfosztják a nemzetük iránti lojalitástól, szükségképp másutt fognak tagsági kötelékeket ke25

Scruton, Roger: Többes szám elsô személy, in: Mi a konzervativizmus? Szerk. Jonathan Sunley, ford. Jónás Csaba, Osiris, Budapest, 1995, 129. 26

Scruton, Roger: A nemzetek szükségességérôl, in: A nemzetek szükségességérôl. Két tanulmány, ford. Pásztor Péter, Helikon, Bp, 2005, 170-173. Scruton különösen sokat hivatkozik a Közel-Keletre, megállapítva, hogy annak államai azért szenvednek krónikus stabilitáshiányban, mert az iszlám nem tulajdonít értéket a nemzetnek, sôt radikális-fundamentalista szárnya egyenesen „bálványimádásnak” tekinti a nemzeti hûség hangsúlyozását. 27

Scruton: i.m. 160.

28

Scruton, Roger: Conserving Nations, in: A Political Philosphy. Arguements for Conservatism, London, Continuum, 2009, 3. („Territorial loyalty, I suggest, is at the root of all forms of government where law and liberty reign supreme”.) 29

resni – a vallás vagy a törzs új formáiban. Ez az, amirôl a nemzetfölötti kormányzás hívei elfeledkeznek – véli. A népszavazás Cameron a „kormányköziség” elvét, a „nemzetek Európájának” elsô ízben de Gaulle által megfogalmazott koncepcióját vallotta, nagyjából olyan módon, amiként azt Thatcher 1988-as bruges-i beszédében kifejtette. „Igen” az európai együttmûködésre, „nem” a föderációra… A tagság megôrzését kívánók népszavazási kampánya azonban komoly taktikai hibákat követett el. A kilépéshez társított fenyegetések bizonyos értelemben bumeráng-hatást értek el: a folyamatos riogatásokat a másik oldalon könnyen értékelték úgy, mint az uralkodó elit önzô törekvését saját pozícióinak a megôrzésére. A vidéki körzetek esetében ez a fôvárosi elittel való határozott szembefordulást is jelentette. A referendum egy meglepôen éles demográfiai törésvonalat is a felszínre hozott. A fiatalok többsége, a 18 és 24 év közöttiek 74 százaléka ugyanis az unióban maradásra voksolt, míg a 65 felettiek több mint 60 százaléka a kiválást támogatta. Olyasmire szavaztak, ami már nem fogja ôket igazán érinteni, aminek a következményeivel nem kell majd szembenézniük – nyilatkozta mérgesen a BBC-nek egy egyetemi hallgató. Egy társa még tovább ment: „Az utolsó szöget verték be a generációm koporsójába…” De ugyanebben a mûsorban egy olyan egyetemista is megszólalt, aki úgy vélte, hogy ha az a generáció, amely már jórészt az EU-ban nôtt fel, a kiválás mellett van, akkor bizonyára érdemes a véleményüket figyelembe venni.30 A múlt és a jövô konfliktusa? Ez így nyilván erôsen túlzó, zsurnalisztikus leegyszerûsítés lenne, akárcsak az a gyakorta hallható vélekedés, miszerint elsôsorban a globalizáció veszteseinek az elégedetlensége nyilvánult meg, még ha mindkét megállapításban van is némi igazság. A globalizációt sok brit szemében az EU jelenítette meg. Aligha volt szerencsés, hogy érvelésében Cameron nem a tagság elônyeire, hanem a kiválással járó megpróbáltatásokra és a várható retorziókra helyezte a hangsúlyt: ezzel ugyanis nem sugallt pozitív képet az uniós létrôl. Ráadásul a szavai azért sem hangzottak igazán hitelesen, mert korábban saját maga utalt félreérthetetlenül arra, hogy amennyiben Brüsszel nem fogadja el a feltételeit, akkor ô is a „Brexit” mellett foglal majd állást. Kockázatos volt annak az emlegetése, hogy a kilépés Skócia elveszítésével járhat: ezzel valójában London Nicola Sturgeon Skót Nemzeti Pártjának az üzenetét erôsítette. (Emlékezetes, hogy az SNP már a népszavazás elôtt jelezte: ha a britek többsége a kilépést választja, 30

Scruton, Roger: A Nyugat és a többi, in: A nemzetek szükségessége, 147. II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

Kelly, Jon: How Much of a Generation Gap Is There? BBC News Magazine, 24 June, 2016, forrás: http://www.bbc.com/news/magazine-36619342.

20

2016. szeptember 1.



de Skóciában a tagság megôrzésére voksolók lesznek többségben, újabb függetlenségi népszavazást kíván kezdeményezni. És Skóciában, akárcsak Észak-Írországban, többséget is kaptak a maradás melletti szavazatok, jövôbeli konfliktusokat vetítve elôre.) A kilépés-párti kampánynak „arcot adó” Boris Johnson vonzereje a vártnál jóval erôsebbnek bizonyult. A londoni polgármesterként népszerûvé vált, sokáig az új miniszterelnök szerepére is esélyesnek tartott, a demagógia eszközeitôl sem viszolygó tory politikus olyan állításai, miszerint az EU nem más, mint Hitler birodalom-építô kísérletének az új változata igen széles rétegekre hatottak.31 Annál is inkább, mert a szupranacionális Európa sok brit szemében régóta a kontinens német dominanciájának a veszélyével vált azonossá; ezt az érzést szólaltatta meg Margaret Thatcher is, amikor 198990-ben vehemensen ellenezte a német egyesítést. („Az európai Németországot a német Európa követi”.)32 Mi több, e megközelítésben az agyonbürokratizált, a szabadságot megfojtó protekcionista Európa szûk látókörû bezárkózásként jelent meg a brit hagyományokhoz illeszkedô globális szemlélettel, a nagyvilágra való nyitottsággal szemben. Sokat mondó, hogy a fentebb idézett The Spectator-cikk is a „világ felé fordulás” sürgetésével kapcsolja össze a „parochiális”, magába zárkózó Európába való betagolódás elutasítását. És joggal utal arra Tamás Gáspár Miklós, hogy az európai intézményekkel kapcsolatos brit bírálatoknak mindig is volt egy „antiracionalista éle”.33 Konzervatív nézôpontból azonban aligha újdonság azzal szembesülni, hogy a politikai döntéseket igen gyakran nem a racionalitás alakítja… Végül azt is érdemes kiemelni, hogy a szuverenitásukért aggódó választók olvasatában sokat nyomott a latban a „Vote Leave”-tábor azon üzenete is, miszerint a referendum soha vissza nem térô alkalom arra, hogy a britek visszaszerezzék a bevándorlás korlátozásának a lehetôségét. E szempont súlyát jól tükrözi, hogy az Ipsos MORI közvélemény-kutató intézet felmérései szerint míg az 1990-es évek közepén a briteknek csak 5%-a sorolta a bevándorlást a legégetôbb kérdések közé, 2015 nyarára ez az arány 50%-ra emelkedett! Ezzel együtt e sorok szerzôje úgy véli, hogy kissé egyoldalú

s z e m l e

az az értékelés, amely a magyar sajtóban is rendre megfogalmazódott, miszerint az 52 százalék döntését szinte kizárólag a bevándorlás magyarázza. (Elég csak arra utalni, hogy 50 százalék körüli kilépés-párti preferenciákat már Cameron nevezetes 2013 januári beszéde elôtt is mértek, amikor a migráció kérdésköre még egyáltalán nem volt ennyire elôtérben!)34 Ezzel persze nem kívánjuk leértékelni a bevándorlás ügyének a tényleges szerepét – a szigetországban dolgozó magyarok is a bevándorlás-ellenes hangulat markáns erôsödésérôl számoltak be az elmúlt évben. Az új May-kormány által folytatandó tárgyalások esélyeinek a latolgatásába e cikk nem kíván belebocsátkozni, miként a Brexit által felvetett érdekes közjogi-alkotmányos kérdések taglalásába sem. Nagy-Britannia és az európai integráció kapcsolatának a története nyilvánvalóan nem zárult le. Annak a kimondása viszont megalapozottnak látszik, hogy a népszavazás eredménye megerôsíti a feltételezést: a legitimáció fentebb említett három összetevôje közül európai szinten az identitás a leginkább problematikus. (A szupranacionális föderáció gondolata még az újabb népszavazásért kampányt indító „Remain”-párti szavazók körében is csak egy kisebbség támogatását élvezi.) Ez az értékelés természetesen nem jelenti azt, a legkevésbé sem, hogy az európai identitást üres fikciónak kellene tekinteni, arra viszont figyelmeztet, hogy a realitásokat ne tévesszük szem elôl. Tovább gondolva Weiler megállapítását a demokrácia és az identitás összefüggésérôl, és Scruton szempontjait is figyelembe véve, elég nagy biztonsággal megkockáztatható a feltevés: amíg a történelem nem alakít ki egy újfajta európai identitást, addig csak igen korlátozott realitása van azon törekvéseknek, melyek a nemzetállami szintet képviselô „kormányköziség” elvének a kiiktatásra és egy erôsen centralizált föderáció megteremtésére irányulnak az Európai Unióban. A The Spectator idézett cikke szerint viszont épp ez ad okot Európának az optimizmusra – s a népszavazás kimenetele azt üzeni a „reformokban gondolkodó”, szabadság-párti európaiaknak, hogy még nem veszett el az ügyük…35

34

31

The Daily Telegraph, 15 May, 2016, forrás: http://www.telegraph.co.uk/news/2016/05/14/boris-johnson-theeu-wants-a-superstate-just-as-hitler-did/ 32

Részletesebben Thatchernek a németekrôl és a német egyesítésrôl alkotott véleményéhez ld. a már magyarul is megjelentetett memoárját: Thatcher, Margaret: Életem, Antall József Tudásközpont, Bp., 2014, 812-820. 33

Tamás Gáspár Miklós: Anglia és Európa, HVG. hu, 2016 június 23, forrás: http://hvg.hu/vilag/20160623_TGM_Anglia_Europa_Brexit.


Az e megállapításban esetleg kételkedôk számára: az Ipsos MORI intézet letölthetô anyagai szerint 2012 novemberében, tehát szûk két hónappal Cameronnak a referendumot bejelentô beszéde elôtt az összes véleményt nyilvánító 52%-a (!) nyilatkozott úgy, hogy megszavazná a szigetország kilépését. (Nem véletlenül mondta Cameron, hogy „csúcsponton van az EU-ból való kiábrándultság”). Forrás: https://www.ipsos-mori.com/researchpublications/researcharchive/2435/European-Union-membership-trends.aspx. 35

Out – and into the World: Why The Spectator is for Leave, 2016, június 18, forrás: http://www.spectator.co.uk/2016/06/outand-into-the-world-why-the-spectator-is-for-leave/.

21

2016. szeptember 1.



s z e m l e

Soós Eszter Petronella

Az elôválasztás mint a gaulle-izmus újabb korrekciója?

A francia félelnöki rendszer A francia politikai rendszer középpontjában – a politikai gyakorlatban legalábbis – az elnök és az elnökválasztás áll. A politikai szereplôk gondolkodásának logikája az elnöki ciklusról szól, a legfôbb politikai cél, melyre politikus csak áhítozhat, nem más, mint az elnöki pozíció betöltése. Így a legnagyobb megtiszteltetés is az, ha valaki a sajtótól vagy más, tekintélyes politikai szereplôtôl, esetleg a közvéleménytôl elnyeri a présidentiable, vagyis az elnökségre alkalmas jelzôt. Az elnök politikai jelentôsége persze következik hatásköreibôl, az 1958-os alkotmányból, és különösen annak 1962-es módosításából, amely az elnöknek a közvetlen választás révén megadta ugyanazt a demokratikus felhatalmazást, amelyet a nemzetgyûlési képviselôknek és a törvényhozásnak – mint testületnek – megad. Ugyanakkor közismert tény, hogy az alkotmányjogi és a politikatudományi irodalom a francia kormányformát nem tisztán elnöki, hanem úgynevezett félelnöki (vagy ritkábban félparlamentáris) rendszernek tételezi, mivel a miniszterelnök és a kormány felelôs a Nemzetgyûlésnek is (arról nem is beszélve, hogy az elnöki rendszerekben a megválasztott elnök általában egy személyben betölti a miniszterelnöki és az államfôi funkciókat, ellentétben a francia rendszerrel). A francia alkotmány azonban valóban, vitathatatlanul az elnök és a végrehajtó hatalom felé billenti a félelnöki-félaparlamentáris mérleg nyelvét, elsôsorban a „racionalizált parlamentarizmus” eszközeinek köszönhetôen (a Nemzetgyûlés feloszlatásának elnöki joga, a 49-3-as cikkely, a bizottsági munka korlátozása, a napirend kormánykontrollja stb.1). A politikai gyakorlatban a francia elnök és az elnökség súlya még tovább erôsödött az úgynevezett együttlakások alkotmányos kiiktatása, az áttételesen errôl szóló 2000-es népszavazás és az elsô, új rendszerben történt elnökválasztás éve, vagyis 2002 óta. A változtatás lényege, hogy az elnöki mandátum hosszát hétrôl öt évre csökkentették. Ennek messzemenô gyakorlati következményei voltak. 2002 óta 1

A francia politikai rendszer 2008-as alkotmánymódosítás elôtti állapotáról, mûködésérôl, logikájáról magyarul ad számot átfogó munkájában ÁDÁM, Péter, Franciaország alkotmányos rendje és politikai intézményei, Corvina, 2007.


elvben nem fordulhat elô, hogy az elnök – valamikor a mandátuma közepén – kap egy vele ellentétes színezetû, ellenzéki nemzetgyûlési többséget, amely aztán arra kényszeríti, hogy ellenfelei sorából nevezzen ki miniszterelnököt és kormánytagokat (ennek a helyzetnek jellemzôen az volt a gyakorlati következménye, hogy a többség és a kormány tényleges vezetôje a miniszterelnök lett, nem pedig az államfô, vagyis felerôsödtek a rendszer parlamentáris jellemzôi2). 2002 óta immáron az elnöki ciklus és a nemzetgyûlési ciklus pontosan egybeesik, a két választást pedig pár hét eltéréssel rendezik meg, úgy, hogy az elnökválasztásra kerül sor elôbb. Az elnökválasztás elsôségébôl viszont az következik, hogy az elnökválasztás eredménye, az abból következô gyôzteshez húzás jelensége befolyásolja a nemzetgyûlési választások eredményét, az eddigi tapasztalatok szerint teljesen egyértelmûen megadva a többséget a frissen megválasztott, „kegyelmi idôszaka” közepén álló elnöknek. Utóbbi a hagyomány szerint hivatalba lépése után akkor is új kormányt – egyfajta kampánykormányt – nevez ki, ha a Nemzetgyûlésben az a kormány még nem bír többséggel (így tett Chirac 2002-ben és Hollande is 2012-ben – 2007-ben pedig az elnök hivatalba lépésekor már meg is volt a többsége a kormánynak, hiszen jobboldali elnököt és többséget követett egy újabb jobboldali elnök). A francia félelnöki-félparlamentáris rendszer „elnökibb” jellegét és stabilitását tehát politikai értelemben immáron egyetlen egy dolog veszélyeztetheti: az a kellemetlen helyzet, ha az elnök nem képes ügyesen politizálni, élni az alkotmány adta lehetôségekkel, eközben tekintélyét megtartani, végsô soron pedig kontrollálni a pártját és a többségét. Elôfordul ez is, mutattak erre jelek a 2007-2012 közötti Sarkozyelnökség során, amikor az elnök politikáját házon belül is számos kritika érte,3illetve ugyancsak világosan látszanak 2

3

22

A témához lásd: POULARD, Jean V. (1990), „The French Double Executive and the Experience of Cohabitation”, Political Science Quarterly, 1990/2, pp. 243–267.; illetve JOHANCSIK János (2003), „A pártok és politikai stabilitás a francia rendszerben”, Politikatudományi Szemle, 2003/3, pp. 79–108. Egy példa: LEPARMENTIER, Arnaud, „A mi-mandat, la méthode de Nicolas Sarkozy s’essouffle”, Le Monde.fr, 2009. 2016. szeptember 1.



ennek a jelei 2012-2017 között, Hollande elnökségének a második felében, például a hírhedt, a parlamenti többséget alkotmányosan megkerülô 49-3-as cikkely rendszeres alkalmazása során. Elvben és közjogi értelemben azonban a mindenkori megválasztott elnök már nyugodtan tervezhet öt esztendôre, nem kell tartania váratlan vagy nem annyira váratlan együttlakásoktól, ellenzéki térfoglalásoktól (persze az együttlakás mint olyan elméletben továbbra is elôfordulhat, de ahhoz nagyon drámai dolgoknak kell történniük, például a hivatalba lépô elnöknek és többségének pár hét, hónap alatt el kell veszítenie a népszerûségét, majd az elnöknek ugyanilyen gyorsan még el is kell haláloznia vagy le kell mondania, mert ebben az esetben él az a szabály, hogy a Nemzetgyûlést tizenkét hónapon belül csak egyszer lehet feloszlatni). Így tehát mára az elnök mozgástere már inkább függ saját személyes politikai mozgásterétôl, az elnök tekintélyétôl és többség általi elfogadottságától, mint bármi mástól.

A gondviselés embere és a pártok A francia rendszerrel kapcsolatban azt is gyakran mondogatják, hogy az erôs emberre, karizmatikus vezetôre van kitalálva. Ez annyiban igaz, hogy a mai napig létezik egy kimondott, ki nem mondott elnöki szerepelvárás,4amelynek a mindenkori elnöknek meg kell felelnie – vagy ha nem felel meg, akkor viselnie kell az ezzel járó politikai következményeket. Ez a szerepelvárás részben egy nagyon igazságtalan mércéhez, magához a nagy Charles de Gaullehoz igazodik, de ez a francia elnöki politika mindenki által ismert és elfogadott velejárója. Persze maga a Tábornok is pontosan tudta, hogy a mindenkori francia elnök nem feltétlenül rendelkezik majd azzal a személyes karizmával és vitathatatlan történelmi teljesítménnyel, amellyel ô igen. Vagyis tisztában volt vele, hogy az ô mércéjét igen nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lesz bárkinek is megugrania. Ezért még hivatali ideje alatt igyekezett gondoskodni arról, hogy az V. köztársaság rendszere az alkotmány elnöki értelmezését erôltetô és

4

október 8., http://www.lemonde.fr/politique/article/2009/10/08/a-mimandat-la-methode-de-nicolas-sarkozy-s-essouffle_1251113_823 448.html. Idônként rá is kérdeznek a választóknál, hogy milyennek kell lennie egy elnöknek, például itt: TNS Sofres, Quelles sont les qualités d’un bon Président de la République ?, http://www.tnssofres.com/etudes-et-points-de-vue/quelles-sont-les-qualites-du n-bon-president-de-la-republique.


s z e m l e

meghonosító De Gaulle nélkül is életképes legyen. Ehhez a De Gaulle-i karizma egyfajta intézményesülésére, intézményesítésére volt szükség. A Tábornok minden bizonnyal ezért állt ki az 1962-es alkotmánymódosítás javaslatával, mely a „karizma mindennapivá válásának” (vagy pontosabban „tudatos mindennapivá változtatásának” és „tudatos eldologiasításának”, hivatalhoz kötésének) szép példája, hogy Max Weber fontos szakkifejezéseivel éljünk.5 A módosítással De Gaulle sikeresen elérte, hogy utódja is bírjon legitimitással – ha nem karizmatikussal, akkor hát legálissal. Ugyanakkor nem minden az a személy vagy az a vezetô, akit – immáron nem az említett karizma, hanem – a közvetlen elnökválasztás, a procedúra legitimál. A pártok – melyeknek a demokratikus rendszerben betöltött szerepét az alkotmány is elismeri – megkerülhetetlennek bizonyultak már a hatvanas években is a kampányszervezésben. Jól szervezett, az ország területét jól behálózó pártszervezet nélkül senki sem aspirálhat sikerrel az elnökségre, éppen azért, mert az elnökválasztást egy éles kampányban mégiscsak meg kell nyerni (az elemzôk ezért is figyelik minden választás alkalmával árgus szemekkel, „hogy halad” a Nemzeti Front országos szervezetépítése, a beágyazottság szélesítése, mert pontosan tudják, ettôl függ, hogy a közeljövôben tovább erôsödhet-e a radikális párt). Ez a tény természetesen komolyan megnöveli a pártvezetések és pártelitek politikai befolyását. Tulajdonképpen nélkülözhetetlenné váltak az elnökjelöltek és persze az elnökök számára, akik általában nem akarnak visszavonulni egyetlen elnöki ciklus után, hanem inkább maradnának még egyre. A pártszervezetek politikai fontosságára magának – a pártokkal legendásan hadilábon álló – De Gaulle-nak is rá kellett ébrednie 1965-ben, amikor nem tudott az elsô fordulóban lendületbôl nyerni, s François Mitterrand második fordulóra kényszerítette.6 5

6

23

A témához bôvebben lásd: SOÓS, Eszter Petronella, « Charles de Gaulle és a karizma mindennapivá válása », Politikatudományi tanulmányok. Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Doktori Iskoláinak III. Konferenciája, 2012. április 20., Szerk.: Antal Attila, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest, 2012., pp. 23-36., http://www.ajk.elte.hu/file/doktkonf2012_03.pdf. A párttámogatottság szükségessége, a „pártvezérség követelménye” és a pártosodás problematikája szorosan összefügg a gaulle-ista mozgalom, mint párt, mint politikai közösség De Gaulle nélküli továbbélésével, valamint az 1958-as alkotmány elnöki értelmezésének a megszilárdulásával. A témához lásd bôvebben az alábbiakat: SOÓS, i.m. és WILSON, Frank L., « Gaullism Without De Gaulle», Political Research Quarterly, 1973:26., pp. 485 - 506. 2016. szeptember 1.



A pártvezérek kora A fenti összefüggések miatt Charles de Gaulle után a legtöbb komoly elnökjelölt vagy megválasztott köztársasági elnök pártvezetô volt, vagy elnöksége alatt valamilyen módon pártvezetôvé vált. Egészen a 2000-es évekig ez volt a fô szabály – a 2000-es évek új tendenciáiról késôbb részletesen szólok, hogy hiszen a pártok ekkortól kezdik módszeresen alkalmazni az elôválasztás intézményét. A De Gaulle-t követô Georges Pompidou is pártvezetô volt, olyannyira, hogy ezt a feladatot, vagyis a pártvezetés és pártszervezés feladatát maga a Tábornok osztotta rá, így egyfajta kijelölt utódként nem okozott számára gondot a jelöltség és az elnökség megszerzése 1969-ben, a nagy elôd lemondása után.7 Ma már azt is tudjuk, hogy Pompidou elnökként eltitkolta rákbetegségét. Ebbôl következô váratlan halála 1974-ben új helyzet elé állított mindenkit. A gaulle-istáknak éppúgy új elnökjelöltet kellett állítaniuk, mint a Szocialista Pártnak (ahol ismét a szocialistákat újraszervezô François Mitterrand állt a rajthoz, de az ô személye a kevésbé érdekes most számunkra). Pompidou halálával megindult a gaulle-ista mozgalmon belüli belharc az utódlásért, mivel a mozgalomnak ekkor már nem volt „örököse”, azaz automatikusan elismert, kijelölt új vezére. Az 1974-es váratlan választás pedig ismét bizonyította a tételt, hogy egységes, erôs, szervezett párt nélkül elnökválasztást nyerni nem lehet. A gaulle-ista mozgalom egy része szemében az 1974-es történet a mai napig „Jacques Chirac árulása” címen forog közkézen (ezért a Tábornok egyes hívei nem is tekintik Chirac-ot igazi gaulleistának, hanem olyan valakinek, aki elbitorolta a Tábornok mozgalmát és megtagadta harcostársait). A gaulle-isták egy része a tekintélyes Jacques ChabanDelmast, Georges Pompidou volt miniszterelnökét támogatta, miközben Jacques Chirac vezetésével a gaulleisták egy csoportja támadta Chaban jelöltségét, és a késôbb elnökké választott centrista-liberális Giscard d’Estaing jelöltsége mögé állt be. Számunkra most e harc és a választás politikatörténete kevésbé érdekes, mint maga a tény, hogy De Gaulle mozgalma 1974-ben részben a pártegység hiányának köszönhetôen veszítette el az elnökválasztást. Giscard 1974-1981 közötti elnöksége alatt – felismerve a dolog szükségességét – maga is pártot alapított, Unió a Francia Demokráciáért (UDF) néven. Ám ez sem volt elég ahhoz, hogy Giscard hét esztendônyi elnökség után megôrizhesse az Élysée-palota kulcsait, 1981-ben a Szocialista Pártot újraszervezô, és a kommunistákkal is 7

ügyesen (el)bánó Mitterrand követte ôt hivatalában. Az V. köztársaság történetében elôször, 23 év után egy baloldali tölthette be az elnöki hivatalt, akivel kapcsolatban az elemzôi közmegegyezés máig azt mondja: nemhogy megváltoztatta volna a De Gaulle-ra szabott rendszert, hanem nagyon kényelmesen belakta azt, használva a gaulle-ista arzenál minden lehetôségét és eszközét. Persze a saját politikai közösségén belül Mitterrand-nak volt tekintélye, no meg ezzel járó mozgástere, és nem is félt élni vele.

Sarkozy, az utolsó „vezér”? Mitterrand második ciklusának a vége, 1995 aztán ismét új helyzetet jelentett mind a jobb-, mind pedig a baloldalon. Mitterrand távozásával a Szocialista Pártnak nem volt vita nélkül kiemelkedô, tekintélyes vezére (bár sokan látták volna szívesen elnökjelöltként az Európai Bizottság volt elnökét, Jacques Delors-t, aki végül nem vállalta a megmérettetést). Így a szocialisták már ekkor belsô pártszavazáson, elôválasztáson döntöttek arról, ki legyen a párt elnökjelöltje (ekkor váratlanul Lionel Jospin késôbbi miniszterelnök került ki gyôztesen a Henri Emmanuellivel folytatott párharcból8). Politikai értelemben tulajdonképpen hasonló elôválasztási folyamat zajlott a jobboldalon, csak nem szervezetten, hanem szervezetlenül, nem formálisan, a dolgot nem nevén nevezve. Az akkorra már RPR (Tömörülés a Köztársaságért) néven futó gaulle-ista mozgalom ugyanis élesben, az elnökválasztás elsô fordulójában döntötte el, „ki az erôsebb”, így alkalmasabb jelölt. Jacques Chirac RPR-elnökre ugyanis „ráindult” Édouard Balladur, a nála liberálisabbnak és jóval népszerûbbnek is tûnô RPR-es kormányfô, akit azonban végül utolért a hírhedt Matignon-átok, miszerint hivatalban lévô miniszterelnök nehezen teheti át székhelyét az Élyséebe. A szervezetlen és szabályozatlan kvázi-elôválasztás a jobboldal szempontjából végül mégis jól sült el, mivel Jacques Chirac és Lionel Jospin kerültek az elnökválasztás második fordulójába, ahol a jobboldali tábor egységesülésének köszönhetôen Chirac végül elnyerte az akkor még hét évre szóló elnöki mandátumot. A 2002-ben Jean-Marie Le Pennel szemben hatalmas többséggel, emlékezetes körülmények között újraválasztott Jacques Chirac ekkortól fél szemmel már utódlására 8

BAZIN, François, „L’histoire de la primaire, acte 3 : Et Jospin redevint séduisant...”, Le Nouvel Observateur, 2011. augusztus 18., http://tempsreel.nouvelobs.com/politique/20110819.OBS8825 /l-histoire-de-la-primaire-acte-3-et-jospin-redevintseduisant.html.

24

2016. szeptember 1.

Lásd: ugyancsak SOÓS, i.m. és WILSON, i.m.


s z e m l e



tekintett, és igen sokat tett azért, hogy ne belügyminisztere, Nicolas Sarkozy legyen az ezúttal az Unió egy Népi Mozgalomért névre keresztelt gaulle-ista utódpárt, az UMP elnöke. Ha valaki, hát a sokat látott Chirac pontosan tudta, mekkora jelentôsége van a pártelnökségnek az elnökséghez vezetô úton, így személyesen rá szabott feltételeket talált ki Sarkozy-nek, rákényszerítve, hogy válasszon a miniszterség és a pártelnökség között. Sarkozy a pártelnökséget választotta, s 2004-ben meg is választották a pozícióra Jacques Chirac és köre, például Dominique de Villepin kormányfô nagy bánatára (késôbb Chirac a kormányba is visszahívta, de ez most más kérdés). Talán Sarkozy volt az utolsó gaulle-ista vezér, akit nem elsôsorban megválasztottak, hanem aki nélkülözhetetlen és természetes módon adta magát (formálisan megválasztották elnökjelöltnek is, csak ez a megválasztás azt takarta, hogy az ellenfél nélkül maradt Sarkozy-t az UMP-tagok elektronikus szavazáson 98,09%-kal pajzsra emelték9). 2011-ben, Sarkozy elnökségnek negyedik évében a párt ismét lefolytatta az elôválasztás-vitát, és úgy döntött, elôválasztás nélkül áll be a hivatalban lévô köztársasági elnök mögé,10aki ekkor, elnöksége mélypontján, meglehetôsen népszerûtlen volt.11 Sarkozy ennek ellenére 2012-ben „csak” tiszta, de semmiképpen sem teljesen megalázó vereséget szenvedett a szocialista jelölttel, François Hollande-dal szemben.

A karizma bûne? Azzal a François Hollande-dal szemben, akit egy nagyszabású, nyitott, meglehetôsen sikeres elôválasztáson nevezett meg a Szociaista Párt jelöltnek, szavazók millióit megmozgatva ezzel (a mintegy négymillió euróba kerülô akció elsô fordulójában mintegy 2,7 millió fôs volt a részvétel, a második fordulóban pedig mintegy 2,9 millió ember vonult az urnákhoz, minden bizonnyal anyagilag is nyereségessé téve az elôválasztást12). A valóban impozáns 9

10

11

12

Laurent, Samuel, „Selon les statuts de l’UMP, Nicolas Sarkozy doit passer par un Congrès”, Le Monde, 2012. február 15., http://www.lemonde.fr/election-presidentielle2012/article/2012/02/15/selon-les-statuts-de-l-ump-nicolas-sar kozy-doit-passer-par-un-congres_1643520_1471069.html. Garat, Jean-Baptise, „L’UMP exclut d’organiser une primaire pour 2012”, Le Figaro, 2011. április 28., http://www.lefigaro.fr/politique/2011/04/27/0100220110427ARTFIG00683-l-ump-exclut-d-organiser-une-primaire -pour-2012.php. Cote de confiance - Nicolas Sarkozy, http://www.tnssofres.com/dataviz?type=1&code_nom=sarkozy&start=1&end= 56&submit=Ok. Parienté, Jonathan, „Que fera le PS de l’argent récolté lors du


s z e m l e

számok mellett látnunk kell ennek az akciónak a politikai jelentôségét is: a Szocialista Párt számára a De Gaulle által a franciákra hagyott hagyomány, a megkövetelt elnöki személyiség és az elvárt egyfajta karizma nagy kockázatot jelentett, hiszen a szocialista politikai kultúra – minden mitterand-i példa ellenére – inkább testületi, mint személyes vezetésre volt berendezkedve, s idegenkedik a megfellebbezhetetlen vezérektôl is (ahogy az V. köztársaság „személyes vezetésre” épülô rendszere sem feltétlenül kényelmes a baloldalnak, bár ma már kénytelen-kelletlen elfogadják az alkotmányt13). Az említett Mitterrand kivételével a környezeten azonban kevesen tudtak a pártban sikeresen felülemelkedni, márpedig ez elég fontos elôfeltétele az elnöki tisztség elnyerésének. Az elôválasztás intézménye egyértelmû lehetôség volt a szocialistáknak arra, hogy felülemelkedjenek a személyes karizma és az egyszemélyes vezetés problémáján, azaz a jelöltjüket úgy nevezzék meg, hogy az valamennyire konzisztens legyen az értékeikkel. Nem másról van itt szó, mint a karizmatikus legitimáció legális legitimációvá transzformálásáról – már a jelölés szintjén. Nem a jól sikerült 2011-es volt azonban az elsô elôválasztás, melyet a szocialisták szerveztek. Több kudarcon is túl voltak, mire a 2011-es elôválasztásról elmondhatták, hogy jól sikerült. Mindenekelôtt a 2006-os elôválasztást kell itt említeni, amikor a szocialisták egy része által autoriternek és „jobboldalinak” számító Ségolène Royal – talán éppen személyes karizmája miatt – váratlanul nagy sikereket ért el a pártelit ellenében. Nyilván ez is összefügg azzal, hogy a 2007-es választást végül elvesztette, a legendárium szerint a párt erôs emberei, „elefántjai” a „Bárkit, csak ne Ségolène-t” jelszóval indultak neki a kampánynak.14 Úgy tûnik, Royal amúgy is „kívülrôl” nyerte meg a jelöltséget, többek között az ún. húsz eurós, „akciós” párttagoknak köszönhetôen. A 2008-ban botrányos körülmények (csalási vádak és választási szabálytalanságok) között pártfôtitkárra avanzsált Martine Aubry (Jacques Delors lánya) ezért olyan elôválasztási rendszert igyekezett összerakni 2012-re, amely

13

14

25

vote ?”, Le Monde, 2011. október 17, http://www.lemonde.fr/primaire-partisocialiste/article/2011/10/17/que-fera-le-ps-de-l-argent-recolte -lors-du-vote_1588952_1471072.html. SOÓS, Eszter Petronella, « A köztársaság-fogalom értelmezésének szintjei Franciaországban ». Politikatudományi Szemle, 2013/2, pp. 51-69., http://www.poltudszemle.hu/szamok/2013_2szam/soos.pdf. A helyzetet referenciaként gyakran emlegetik azóta is: Simon, Marianne, „Comme Royal en 2006, Hollande face aux éléphants”, Lexpress.fr, 2011. május 26., http://www.lexpress.fr/actualite/politique/comme-royal-en2006-hollande-face-aux-elephants_996457.html. 2016. szeptember 1.



egyrészt garantálja, hogy a pártnak elôbb legyen programja, mint jelöltje, másrészt pedig biztosítja, hogy a rendszer mûködôképes legyen, akárki legyen is végül a párt jelöltje. Miután a párt üdvöskéjének, Dominique Strauss-Kahnnak egy New York-i szállodaszobában véget ért a köztársasági elnöki karrierje, Aubry-ék rendszere végül is megtette, amit meg kellett tennie: biztosította a stabilitást, a kiszámíthatóságot, és a támogatást a B-jelöltnek, François Hollande-nak. Mivel az elôválasztást betették a párt alapszabályába15is, jelenlegi tudásunk szerint úgy néz ki, 2017 elején is tart a Szocialista Párt elôválasztást,16 s a párton belüli ellenfelek nem teszik meg azt a szívességet Hollande elnöknek, hogy nem indulnak el ellene.

s z e m l e

Ennek ellenére 2016-ra az elôválasztás biztossá vált a jobboldalon is. Bár Nicolas Sarkozy ismét visszatért az UMP élére (és átneveztette a pártot Republikánusokká), már nem annyira egyenes az út számára az elnökjelöltségig, mint volt 2006-2007-ben. Erôs, e sorok írásakor esélyesebbnek tûnô ellenfele Alain Juppé volt kormányfô, Jacques Chirac korábbi bizalmasa, a párt korábbi elnöke, de ott áll a jelöltek között François Fillon, Nicolas Sarkozy volt miniszterelnöke is (2007-2012). Vagyis 2016-ban már egyáltalán nem egyértelmû, nem adott a majdani jelölt személye, s úgy tûnik, mindkét oldalon lejárt az elitdöntések és a pártvezérek kora.

Számít az elôválasztás? Újabb korrekció – alkotmánymódosítás nélkül? A baloldal immáron sikeres 2011-es elôválasztása a jobboldalt, így az UMP-t is arra kényszerítette, hogy elôválasztásban is gondolkozzon, hiszen így Hollande egyrészt nagyobb demokratikus legitimitással bíró jelölt volt, mint az UMP jelöltje, másrészt a baloldal az elôválasztás révén tesztelni tudta a szervezetét, s azt jóval az éles kampány elôtt hadrendbe állítva minden bizonnyal elônyre tett szert. A 2008-as pénzügyi válság és következményei, a népszerûtlen Sarkozy-kormányzás, a Marine Le Pen és a Nemzeti Front által támasztott elitellenes kihívás ugyancsak azt sugallták, hogy az UMP-nek is erôsítenie kell a demokratikus legitimációján, demonstrálnia kell, hogy nem pártoligarchák és az elit pártja. Az elsô próbálkozások az UMP számára sem jól sültek el, a 2012-es botrányos elnökválasztás után a 2013-as párizsi fôpolgármesteri elôválasztás is kellemetlenül sikerült, az elektronikus rendszer problémái, a biztonsággal kapcsolatos aggályok ahhoz vezettek, hogy nem a demokratikus legitimitás, hanem a rendszer problémái álltak a lapok címoldalán.17 15

16

17

Statuts et réglèment intérieur du PS, http://www.partisocialiste.fr/wp-content/uploads/2016/01/Statuts-et-re%CC% 80glement-2015-PS.pdf. „Présidentielle : le PS approuve à l’unanimité l’organisation d’une primaire”, Le Monde, 2016. június 18., http://www.lemonde.fr/election-presidentielle2017/article/2016/06/18/presidentielle-2017-le-conseil-nation al-du-ps-vote-a-l-unanimite-pour-l-organisation-d-uneprimaire_4953429_4854003.html. Lásd például ezt az újságírói beszámolót arról, hogy mennyire könnyû csalni a rendszerben: LAUBACHER, Paul, „Comment j’ai fraudé à la primaire UMP de Paris”, NouvelObs, 2013. május 31., http://tempsreel.nouvelobs.com/politique/electionsmunicipales-2014/20130531.OBS1467/comment-j-ai-fraude-a-l


De vajon az elôválasztás kvázi beemelése az V. köztársaság szokásjogába konzisztens-e a gaulle-ista elképzeléssel az V. köztársaság mûködésérôl? Mit gondolna De Gaulle, ha megtudná, hogy az elnökjelöltek már a jelöltségre is jelöltetik magukat? Vajon azt hinné-e, hogy végleg megszûnt, kikerült a misztikus elem az alkotmányos „rendszerébôl”, s rosszallná-e ezt? Érdemben változik-e a gyakran gaulle-ista alkotmánynak hívott V. köztársaság attól, hogy a pártok láthatóan demokratikusan igyekeznek megválasztani jelöltjeiket a legmagasabb pozícióra? A kérdés jogos, abban az értelemben, hogy az elôválasztás kapcsán meg lehet kérdezni (politikaelméletileg izgalmas probléma, de talán gyakorlatilag sem mellékes), hogy melyik „módszer”, melyik legitimálási forma garantálja jobban az elnöki alkalmasságot, a várható teljesítményt: a karizmatikus legitimáció, a dzsungelharc megvívása, annak elérése, hogy a jelöltség „adott” legyen, vagy a demokratikus-procedurális legitimáció, egy sikeres kampány vezetési képességeket igénylô felépítése, megszervezése és levezénylése? Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a kérdést meg lehet válaszolni francia elnöki kontextusban, de abban sem, hogy érdemes. Ott van mindjárt Hollande elnök, aki az értékelések és a közvélemény-kutatások szerint igen rossz elnöki cikluson van túl (félig-meddig magam is temettem már az elnökségét18), párt-fôtitkárként mégis megvívta a dzsungelharcot, igaz, mindig az erôcsoportok között egyensúlyozva, s 2011-ben az elôválasztást is megnyerte. Az elôzmények ellenére most mégis úgy tûnik, Mitterrand-nal ellentétben elnökként sem igazán tudta kontrollálni a pártját, 18

26

a-primaire-ump-de-paris.html. SOÓS, Eszter Petronella, « Nizza után, bukás elôtt: egy elnökség vége? », Élet és Irodalom, LX/29, 2016. július 22., http://www.es.hu/soos_eszter_petronella;nizza_utan_bukas_el ott_egy_elnokseg_vege;2016-07-21.html. 2016. szeptember 1.



s z e m l e

a többségét, mely mostanra el is fogyott alóla a sikere ellenére azonban azt hiszem, hosszú távon és Nemzetgyûlésben. Ugyanakkor Sarkozy sem áll valami jól a strukturális értelemben – a vezérekkel szembeni gyanakvás, ciklusa végén, ha áttekintenénk a Sarkozy-elnökség a párt szervezeti kultúrája miatt – minden bizonnyal politikatörténetének a végét, az ô helyzete se lenne sokkal fennmarad a Szocialista Párt hátránya a republikánusokkal jobb, pedig Sarkozy aztán amennyire csak tudta, elnökként szemben, akik maguk is bevetik a legitimitás-növelô is fogta az UMP-t. Ilyen kicsi „elemszám” mellett elôválasztás eszközét. valószínûleg nincs is értelme komoly kutakodást végezni e De Gaulle 1962-ben megágyazott annak, hogy a karizma kérdéskörben, hiszen csak esettanulmányokra futná. (És ki mindennapivá válhasson és a karizmatikus legitimáció helyét és milyen szempontok alapján határozza meg, hogy ki a jó átvegye egyfajta legális, procedurális legitimáció az elnök, a kompetens elnök? A politikai vezetôi teljesítmény alkotmány szintjén. Tudta, hogy a körülmények változnak, értékelése, annak módszertana önmagában könyvtárakat s a dolgok – így az alkotmány – akkor maradhatnak tölthetne meg). változatlanok, ha alkalmazkodnak ezekhez a körülményekhez. A 2008 utáni helyzet ismét új körülményeket hozott magával, s ennek a karizmatikus Közjog és politika gaulle-ista (vagy inkább De Gaulle-i) gondolkodásban Hogy az elnökjelölt milyen (karizmatikus vagy minimum fel kellett vetnie az ismételt alkalmazkodás procedurális) legitimációval lép ringbe, nem közjogi kérdés, kérdését. nincs direkt összefüggésben az alkotmánnyal, de talán még A fenti említett okok, az elit legitimációjának csökkenése, annak szellemével, De Gaulle-féle elnöki értelmezésével az elitellenes populizmus tartós erôsödése minden bizonnyal sem. siettette az elôválasztás beépülését a francia rendszerbe, Az, hogy a pártok hogy választják ki a jelöltjeiket, hiszen ez egy újabb legitimációs elemet jelent, amelyre maximum arra lehet hatással, hogy milyen embereket hivatkozni lehet, amely hozzájárulhat a rendszer jelölnek, és azok mekkora és milyen legitimitással indulnak stabilizálásához, a status quo megôrzéséhez. neki a választásnak. A tény pedig, hogy immáron mind a Ez az új procedurális-demokratikus hivatkozási lehetôség jobboldalon, mind pedig a baloldalon kötelezô körnek tûnik csak kiegészíti, kiterjeszti az 1962-es De Gaulle-féle az elôválasztás, az alkotmányos rendszeren és a politikai akotmánymódosítást a pártokra és a jelöltállításra – ezért a rendszer logikáján nem változtat. Sôt, ezzel a szocialisták kiegészítés talán a Tábornoknak sem lenne ellenére, hiszen 2011-es versenyelônye is drámaian lecsökken, hiszen a közjog, az alkotmány szintjén ô maga szorgalmazta az ilyen immáron mindkét nagy politikai közösségben az a helyzet, irányú változást. (Ezt a megállapítást persze kéretik súlyos hogy ha valaki elnökválasztást akar nyerni, akkor meg kell gyanakvással kezelni, hiszen a gaulle-isták jól tudják, a gaullenyernie elôtte az elôválasztást is – de ez a gyôzelem a hasonló ista gondolkodás egyik legnagyobb veszélye éppen az, ha választást szervezô ellenfelekhez képest plusz, vagy eltérô valaki meg akarja mondani, mit gondolna egy-egy kortárs legitimitást már nem ad. kérdésrôl a Tábornok.) Tény ugyanakkor: a közjogi 2012-ben Hollande érvelhetett azzal, hogy ô „normális rendszeren, az V. köztársaság építményén magán az elnök” lesz, az elnöki szerepet egyfajta elôválasztások lassan hagyománnyá váló rendszere semmit miniszterelnökségként kezelô Sarkozy-vel szemben, és ez sem változtat, noha ez a miszticizmust és a titokzatos, akkor be is jött, mert a maga módján Nicolas Sarkozy sem karizmatikus személyességet kétségkívül még inkább felelt meg az említett elnöki szerepelvárásoknak.19 Hollande visszaszorítja a francia rendszerben. De mintha éppen az 1962-es módosítás sugallná, hogy az alapító maga is tudta: 19 Az elnöki szerepelvárás, továbbá Nicolas Sarkozy elnökségének erre a visszaszorulásra sor fog kerülni – ezért gondoskodott témájához lásd: BELL, David S. (2002), „The Essence of róla, hogy a változást az ô alkotmányos mûve igenis Presidential Leadership in France: Pompidou, Giscard, túlélhesse. Mitterrand, and Chirac as Coalition Builders”, Politics & Policy, 30, pp. 372–396.; COLE, Alastair, „The fast presidency? Nicolas Sarkozy and the political institutions of the Fifth Republic”, Contemporary French and Francophone Studies, 16/3, pp. 311321., 2012.; GAFFNEY, John, Political leadership in France. From Charles de Gaulle to Nicolas Sarkozy, Palgrave Macmillan,


2010; illetve GAFFNEY, John, „Leadership style in the French Fifth Republic: Nicolas Sarkozy’s presidency in historical and cultural perspective”, French Politics, 10/4, pp. 345-363, 2012.

27

2016. szeptember 1.



Valuch Tibor

s z e m l e

1956 jelentése és emlékezete a jelenkori Magyarországon Elöljáróban

Az 1956-os forradalom a modernkori magyar történelem egyik legfontosabb és talán az egyik legjobban vitatott eseménye is. Az 1956-os események történetnek rövid összefoglalását követôen megpróbálom áttekinteni 1956 emlékezetének néhány fontos kérdését. Választ keresek többek között arra, hogyan és miért vált ketté magán és hivatalos emlékezés a Kádár-korszakban? Milyen típusai vannak 1956 kollektív emlékezetének napjaink Magyarországán? Miért nem vált/válhatott évtizedeken keresztül 1956 a politikai ellenzékiség szervezô erejévé és miként változott ez meg az ezerkilencszáznyolcvanas években? Miért és milyen értelemben jelentette Nagy Imre és társainak 1989-es újratemetése a kommunista rendszer összeomlását. Hogyan használták a magyar társadalom különbözô csoportjai 1956 örökségét a rendszerváltás folyamatában? Miként vált 1956 a politikai identitás és annak részleges újra konstruálásának eszközévé? Miért nem vált/válhatott 1956 a magyar történelmi tudat kanonikus pontjává a rendszerváltást követô évtizedekben? Nyilván mindegyik kérdés akár önálló tanulmány témája is lehetne, de az adott keretek között csak a lényegi elemek összefoglalására van lehetôségem.

1956 – történeti vázlat Az 1956-os magyar forradalom eseménytörténetét1 nem túl könnyû feladat röviden összefoglalni, annak ellenére, hogy maga a forradalom 1956 ôszén alig két hétig tartott, amit aztán az 1957 január végéig tartó politikai utóvédharcok szakasza követett, vagyis mindössze 4 hónap eseményeinek a történetérôl kell beszélni. Az is magától értetôdô, hogy az 1956-os forradalom a második világháborút követô magyar és európai változások összefüggéseiben érthetô meg. Bár Magyarország2 a második világháborút lezáró nagyhatalmi döntések következtében került a szovjet befolyási övezetbe, 1945/46-ban meglehetôsen képlékeny volt a po1

1956 történetétének összegzéséhez lásd. Az 1956-os magyar forradalom Refom-Felkelés-Szabadságharc-Megtorlás. Írta Bak M. János,

litikai helyzet, ekkor még nem volt teljesen lezárt kérdés, hogy Magyarország ténylegesen a szovjet birodalom részévé válik. A végsô döntés a hidegháborús szembenállás felerôsödésének és a Szovjetunió birodalomépítési törekvéseinek következtében született meg. A II. világháború befejezôdését követôen a magyar társadalomban erôs volt a megújulás igénye, a baloldali pártok, köztük a kommunista párt jelentôsen megerôsödtek, de 1945-1947-ben az általános választásokon a szavazók többsége azokat az ún. polgári erôket/pártokat támogatta, amelyek a magántulajdon és a parlamentáris demokrácia alapján álltak. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy a kommunista párt, ami 1945 elôtt néhány száz fôs taglétszámmal rendelkezô, illegális szervezet volt, 1945/46-ra már több mint fél millió taggal rendelkezô tömegpárttá vált. Mindez azt is jelenti, hogy a kommunista párt 1947-1949 között végbement hatalomátvétele mögött nemcsak a szovjet hatalmi szándékok húzódtak meg, hanem ennek a folyamatnak volt társadalmi támogatottsága is.3 Ez utóbbinak két fontos oka volt: egyrészt a kommunista párt meglehetôsen sikeres és rugalmasan alkalmazkodó politikai taktikával úgy jelenítette meg magát, mint a háborút követô újjáépítés, demokratikus fejlôdés és társadalmi modernizáció legelkötelezettebb képviselôje, másrészt a negyvenes évek második felének magyar társadalmában jelen volt egy sajátos társadalomlélektani beállítódás, ún. “felszabadulás effektus”. Ennek jegyében a korabeli magyar társadalom többsége bízott abban, hogy a világháborús összeomlás után kiegyensúlyozottabb és demokratikusabb társadalmi és politikai viszonyok teremthetôk meg, sokan tenni akartak és tettek is ezért. 1949, a kommunista egyeduralom teljessé válása és a terror kibontakozása után ez a lendület fokozatosan elveszett és a mindennapi félelem lépett a helyébe. Az 1949 és 1953 közötti idôszakban4, több százan vesztették életüket a politika rendôrség eljárásai során és a koncepciós perekben, tízezreket internáltak és telepítettek ki, összességében több mint félmillió, alapvetôen politikai indíttatású peres eljárást indítottak és folytattak le. Közben az erôltetett iparosításnak, ami a III. világháborús készülôdés jegyében egyoldalú nehézipar fejlesztéssel azonos és a mezôgazdaság kollektivizálásnak következtében az ekkor már a tervgazdaság elvei és gyakor-

Kozák Gyula, Litván György, Rainer M. János. Szerkesztette Litván György. Budapest, Tankönyvkiadó, 1991., Szakolczai, 2001.

3

A politikai magatartás változásaihoz lásd Valuch, 2001.

2

4

A Rákosi-korszak legújabb összefoglalása: Gyarmati, 2011.

A legújabbkori magyar történelem összegzéséhez lásd. Romsics, 1999.


28

2016. szeptember 1.



s z e m l e

lata szerint mûködtetett gazdaság, az összeomlás szélére került, 1951/52-ben általános áruhiány alakult ki. Sztálin halálát követôen, 1953 kora nyarán, ezért szovjet kezdeményezésre az addig megkérdôjelezhetetlen hatalommal rendelkezô Rákosi Mátyás helyett, aki a kommunista párt vezetôje is volt, Nagy Imre5 került a miniszterelnöki pozícióba s kis lépésekkel megkezdôdött a szélsôséges diktatúra korrekciója, a politikai és gazdasági viszonyok reformja. Felülvizsgálták a törvénytelenségeket, a jogtalanul bebörtönzötteket, internáltakat fokozatosan szabadon engedték. A sztálinisták/rákosisták és a kommunista rendszer reformját szorgalmazók között egyre élesebb politikai küzdelem alakult ki. 1955 tavaszán Rákosi Mátyás még egyszer gyôzött, elérte Nagy Imre leváltását a miniszterelnöki posztról és megpróbálta restaurálni korábbi hatalmát, de az SZKP 1956 februári, XX. kongresszusát követôen kibontakozó desztalinizáció hatására ezek a törekvések fokozatosan kudarcba fulladtak. A politikai feszültség fokozatosan nôtt az országban s a változások elkerülhetetlenségét jelezte többek között az 1949ben halálra ítélt kommunista vezetô, Rajk László és társainak újratemetése 1956. október 6-án. Bár 1956 kora ôszén a politikai erjedés egyre szélesebb körben volt érzékelhetô, október 23-a eredetileg a politikai reformokat támogató diáktüntetésnek indult, ami aztán kora este a tüntetôk és a gyûlölt politikai rendôrség karhatalmi alakulatainak összecsapása, majd a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok beavatkozásának következtében fegyveres felkeléssé és szovjet-ellenes szabadságharccá alakult át. Az éjszaka folyamán Budapest fontosabb közlekedési csomópontjain (Baross tér, Üllôi út és a nagykörút keresztezôdése – Corvin köz – Széna tér, Móricz Zsigmond körtér)6 spontán szervezôdô, fiatal munkásokból, katonákból, diákokból álló felkelôcsoportok jöttek létre, amelyek a nagyvárosi gerilla harcmodort alkalmazva, sikerrel vették fel a harcot az ÁVH és a szovjet csapatok ellen. A forradalomban egyfajta nemzeti minimumként megfogalmazódott követelések közül a legfontosabb a nemzeti függetlenség helyreállítása, a létrejött szocialista rendszer radikális reformja, valamiféle sajátos, a magán és a köztulajdon kombinációját lehetôvé tevô, demokratikus szocialista rendszer létrehozása és az emberi szabadságjogok helyreállítása volt. A következô napokban Budapesten változó hevességû harcok folytak, a vidéki városokban és a falvakban is elkergették a kommunista vezetôket, megtörtént a hatalomátvé-

tel, a településeken forradalmi bizottságok alakultak, az intézményekben, gyárakban pedig munkástanácsok. Ezek a közvetlen demokratikus úton megválasztott szervezetek többnyire sikerrel látták el feladataikat, fenntartották a rendet, megszervezték a nemzetôrséget, biztosították a lakosság ellátását. A hatalomhiányos helyzet velejárójaként, 1956-ban is elôfordultak népítéletek, lincselések, a legismertebb ilyen eset 1956. október 30-án, Budapesten történt, amikor a Köztársaság téri kommunista párt székház ostromát követôen a hisztérikus tömeg felkoncolta a védôk egy részét. Az országos politikában, a kommunista vezetôk között napokon keresztül folyt a vita, az események értékelésérôl, a sztálinista-rákosista politikusok egy része a Szovjetunióba menekült. A még október 23-án ismét miniszterelnökké kinevezett Nagy Imre, hosszas viták és hezitálás után belátta, hogy jogosak a felkelôk és a forradalmárok politikai követelései, demokratikus népmozgalommá nyilvánította az eseményeket, megteremtette a tûzszünet politikai feltételeit, így október utolsó napjaira elhallgattak a fegyverek, megkezdôdött a szovjet csapatok kivonása Budapestrôl és a vidéki városokból. A konszolidálódás érdekében feloszlatták kommunista rendszer politikai rendôrségét, az ÁVH-t, majd a kommunista pártot is (MDP), majd új néven – MSZMP megkezdôdött az újjászervezése, csakúgy, mint más politikai pártoké (SZDP, NPP, FKGP) is. Úgy tûnt, hogy a forradalom akár sikeres is lehet. Október 23-a és 30-a között, a forradalmi események nagyon sok áldozatot követeltek, a fegyveres harcokban és a karhatalmi sortüzekben több százan vesztették életüket, csak az 1956. október 25-i, Kossuth téri sortûzben közel 100 ember halt meg. Mindezzel párhuzamosan zajlottak a világpolitikai események is, kitört a szuezi válság, zajlott az amerikaiak és az oroszok diplomáciai üzenetváltása az európai status quo fenntartásáról, folytak a kommunista pártvezetôk – oroszok, jugoszlávok, kínaiak – egyeztetései a magyar helyzet megoldásáról. A számukra kedvezô külpolitikai helyzet ismeretében a szovjetek, felülbírálva október végi engedékenyebb álláspontjukat, november elsô napjaiban eldöntötték, hogy újra bevetik a hadsereget Magyarországon, leverik a forradalmat annak érdekében, hogy megôrizzék a keleti tömb egységét. A jugoszláv kommunista vezetô, Josip Broz Tito javaslatára, Kádár Jánossal7 folytattak megbeszéléseket, aki elfogadta, hogy a szovjet Politbüro által kijelölt miniszterelnökként alakítson új kormányt és a felkelés leverése után átvegye az ország vezetését. A november 4-én megindult, váratlan második szovjet 5 Nagy Imre életpályájának történeti elemzése: Rainer M. János, 1996., támadással szemben, aminek egyik elsô és legfontosabb lé1999. pése a magyar hadsereg laktanyáinak körülzárása és a katonák 6

Az 1956-os fegyveres harcok és felkelôcsoportok történetét Eörsi László dolgozta fel szisztematikusan. Uô.,1997.,2001., 2004.


7

29

Huszár, 2012. 2016. szeptember 1.



lefegyverzése volt, nem volt országos és általános fegyveres ellenállás. Fôként Budapesten és néhány vidéki városban – köztük az új szocialista városban Sztálinvárosban/Dunapentelén - zajlottak a küzdelmek, de november közepére a Vöröshadsereg felszámolta a felkelôcsoportokat. Kádár János, gyûlölt politikusként a kezdetekben csak a szovjet hadseregre támaszkodhatott. Az üzemekben és az intézményekben a munkástanácsok váltak a politikai ellenállás szervezeteivé. December elejéig még volt némi esélye a teljes körû kommunista restauráció elkerülésének és valamiféle sajátos, a kommunista párt dominanciáján alapuló, többpárti politikai rendszer létrejöttének, de a sztrájkok letörése, a rendkívüli állapot és a statáriális bíráskodás bevezetése, az októberi események ellenforradalommá minôsítése a kommunista hatalom részérôl, egyértelmûvé tette, csak az 1956 októberi állapotokhoz történô visszatérésnek van politikai realitása. A szovjet támogatással megszervezôdô Kádári karhatalom egységei, az ún. pufajkások kíméletlenül megtorolták az ellenállási kísérleteket, 1956 novemberében és decemberében számos alkalommal, sortüzekkel oszlatták fel a tüntetéseket, 1956 decemberében, Salgótarjánban közel százan vesztették életüket. 1957 január közepét, a csepeli munkások sztrájkjának letörését követôen a szervezett politikai ellenállás megszûnt Magyarországon. Az 1956-os forradalom során a magyar halálos áldozatok száma 2346, a sebesülteké több mint húszezer, az elesett orosz katonáké pedig közel 1000 fô volt. A forradalmat követô megtorlás során 229 embert végeztek ki, köztük Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét, közel húszezren kerültek börtönbe, 30-40 ezer fôt zártak internálótáborokba egy-másfél évre, legalább 50-60 ezren vesztették el állásukat s 1956 ôsze és 1957 tavasza között több mint 200 000 magyar menekült el az országból. A megtorlásnak8 az is része volt, hogy a kivégzetteket jeltelen sírokban földelték el s a hozzátartozókat megfosztották a kegyelet jogától. A börtönökbôl szabadulókat pedig megfigyelték, és hosszú éveken keresztül marginális társadalmi helyzetben tartották. A többé-kevésbé szisztematikus megtorlás valamilyen formája, - a skála a veréstôl a bebörtönzésen át a halálos ítéletig terjedt – elérte a politikailag aktív emberek többségét. A megfélemlítés gyakorlata a Kádári-hatalom szempontjából sikeres volt, az 1956-ot követô két évtizedben Magyarországon nem volt szervezett ellenzéke a kommunista rendszernek.

8

Szakolczai,. 2001.


s z e m l e

1956 kollektív emlékezetének jellegzetességei Alapvetôen három tipikus kortárs emlékezet alakult ki. Az elsô csoportba azok sorolhatók, akik a korabeli eseményeket egyértelmûen forradalomként, az elnyomás alóli felszabadulásként, valami új kezdeteként élték meg. Miután 1949 és 1956 között a magyar társadalomnak gyakorlatilag valamennyi csoportját érte valamilyen, a kommunista hatalom által okozott sérelem, nagyon sokaknak volt ilyen élménye. Óvatos becslések szerint 1956-ban a 15 évesnél idôsebb népesség egyötöde, kb. másfél millió ember vett részt valamilyen formában, az októberi eseményekben. A forradalom pozitív emlékezete, nyilván még erôsebb volt, ha az egyes ember nem csak átélôje, hanem aktív résztvevôje volt az 1956-os eseményeknek. Ezen belül külön speciális csoportot jelentettek azok, akik vezetôvé váltak s a forradalom utáni megtorlás során börtönbe kerültek, vagy emigrálásra kényszerültek, hiszen az ô életüknek rendszerint a legfontosabb eseményévé vált 1956, ami döntô módon befolyásolta a pályájukat, gondolkodásukat. A másik, jóval kisebb létszámú csoportot, azok alkották, akik a kommunista rendszer elkötelezett vagy alkalmazkodó híveiként egyfajta egzisztenciális fenyegetettségként élték meg az októberi napokat. Belôlük került ki a forradalmat leverô Kádár-kormány támogatóinak a köre. Ôk önként és kivétel nélkül elfogadták azt, hogy az MSZMP hivatalosan ellenforradalomnak minôsítette 1956-ot. Közülük kerültek ki a régi-új kommunista pártba belépôk elsô csoportjai, a karhatalmisták, a pacifikálásban közremûködô tisztviselôk. A harmadik csoportba, a többnyire passzív kortársak sorolhatóak, akik leginkább az összeomlástól és az ismeretlen újtól tartottak s elsôsorban a nyugalomra vágytak, ódzkodtak az anarchikus állapottól, mindentôl, ami a megszokott/normális életet megváltoztatja. Ebben a csoportban a hetvenes évek végétôl-nyolcvanas évek elejétôl egyre erôsebbé vált a félelem, az elkerülhetetlenül közeledô vezetôváltás és az ezzel esetlegesen együtt járó bizonytalanság táplált. Ezt a fajta mentalitást fejezte ki a “Mi lesz, ha meghal Kádár?” kérdés, és a “Jaj, csak nehogy megismétlôdjön 1956!” Mindebbôl az is látható, hogy kortársi tapasztalatok és emlékezetek nyilvánvalóan alapvetôen meghatározták nemcsak az 1956-hoz való viszonyt, hanem a Kádár-korszakbeli társadalmi és politikai magatartást is. A „kis októberi forradalom” (Petri György kifejezése) egyidejûleg volt eufórikus és traumatikus tapasztalat.9 Napjainkra ezek az egykori, kortárs emlékezeti konstrukciók nagymértékben leegyszerûsödtek, az 1956-hoz való vi9

30

Valuch, 2001.

2016. szeptember 1.



s z e m l e

szonyulást, elsôsorban kommunisták és antikommunisták, kulált politikai tudatot birtokoljon, hogy megszünteti magát elnyomók és ellenállók, üldözôk és üldözöttek ellentétpár- a múltképet.”10 Ennek elsô lépése 1956 kiiktatása volt. Vejainak kliséi határozzák meg. resége és személyes érintettsége tudatában a társadalom partner volt ebben. Az elfojtás következtében eltûnt a nemzettudatból „az a politikai csomópont, amely az utána következô 25-30 évet minden tekintetben meghatározta. Akinek a tuA forradalom hivatalos és datában 56 nem létezik, annak errôl a harminc évrôl politikai magánemlékezete a tudata nem lehet. (...) 56 dehistorizálása lehetetlenné teszi, Kádár-korszakban hogy a társadalom helyzetérôl valós képet alkosson. Ha A forradalom leverését követôen a szovjet segítséggel ha- ugyanis nincs múlt, akkor nincsenek múltbeli történések talomra kerül Kádár-kormány 1956 decemberére jutott el sem. Az idôben nem történeti, hanem technikai-gazdasági odáig, hogy az októberi eseményeket értékelje és a saját ha- folyamat zajlik, nincsenek benne az emlékezetet és a tudatot talmi érdekeinek, és legitimációs törekvéseinek megfelelôen, formáló események, történések, csak a létfenntartással kaphivatalosan a munkáshatalom elleni támadásnak, ellenforra- csolatos rutincselekvések.”11 A kommunista rendszer szemdalomnak minôsítse mindazt, ami 1956 októberében és azt pontjából igen elônyös és hosszú ideig sikeres stratégia volt követôen történt. Az 1980-as évek végéig a kommunista párt a kényes kérdések elhallgatása. mindvégig ellenforradalomnak minôsítette 1956-ot. A saját Az MSZMP 1981-ben a 25. évfordulón nagyszabású promaga nyers hatalmi logikáját követve nem is tehetett más, paganda kampányt indított, sok korabeli fényképet és filmhiszen minden más ellenkezô értékeléssel megkérdôjelezte felvételt mutattak be a televízióban. Az eredeti szándék, ami volna a szovjet beavatkozás és saját hatalmának jogszerûségét, a hivatalos álláspontot akarta megerôsíteni, azonban sajátos ami valójában ettôl függetlenül jogszerûtlen volt. módon a visszájára fordult, felélénkítette a társadalmi érdek1956 megnevezésében, a Kádár-kor hivatalosságában, lôdést 1956 iránt, ami akkor még egyértelmûen a tabusított lassú finomodás figyelhetô meg, az ellenforradalomtól, a magyar történelem része volt. A modern tömegkommuninemzeti tragédián át, az októberi sajnálatos eseményekig ter- káció segítségével a kor hivatalos történetírása egy olyan pojedt a használt terminusok köre, ám az elnevezés használatá- litikai indíttatású történeti narratívát próbált meg konstrunak módosulása a sohasem jelentette a hatalmi megítélés tar- álni, ami nagymértékben ellentétes volt az egyéni és csoporttalmi változását. A megtorlás lezárulását követôen a társada- emlékezettel, másfelôl viszont sokak számára indíttatást lom egészétôl már nem vagy csak csökkenô mértékben kö- adott az elfojtott emlékezés lassú feloldásához. vetelték meg a hivatalos állásponttal való azonosulást, a haA magánemlékezetben ugyanakkor 1956 vagy nem került talom képviselôi „megelégedtek” azzal, ha ez nyilvánosan elô vagy pedig forradalomként rögzült. Ebben a vonatkozásnem kérdôjelezôdött meg. A hivatalosság 1988-89-ig az ok- ban is kialakult a „kettôs beszéd,” az értékrendszer megkettatásban is érvényesítette az eseményeket ellenforradalom- tôzôdésének gyakorlata, a hivatalos keretek között a többség ként értelmezô álláspontját. vagy alkalmazkodott az elvárásokhoz vagy lehetôség szerint A kommunista párt emlékezetpolitikai gyakorlatának kerülte az állásfoglalást, a privát keretek között viszont a saját szintén fontos része volt egyfelôl a forradalom napjaiban, a történeti tapasztalata és megítélése érvényesült. Kétségtelehatalom védelmében elesetteknek a szebb jövôért életüket nül sokáig és meglehetôsen hatékonyan mûködtek az elfojtás áldozó hôsökké stilizálása. Másfelôl pedig 1956 és a forra- mechanizmusai. A szabadság 1956 októberében megtapaszdalmat követô megtorlás tabusítása a köztudatban, aminek talt élményét kényszerûen el kellett rejteni, évtizedeken keszintén fontos eszköze volt a társadalmi tudat és emlékezet resztül nem volt kivel és miért megszegni a tabut. Ennek rédepolitizálása, dehistorizálása, valamint a politikai közöm- sze volt a távolságtartás a közélettôl, a gyengülô szolidaritás bösítés. az 1956-os résztvevôkkel szemben. Nyilvánvalóan hiányozBár a hatalmi struktúra 1956 után nem változott meg lé- tak az emlékezet helyei, amelyek lehetôvé tették az emlékenyegesen, az uralom technikái folyamatosan finomodtak. A zet megerôsítését. A kivégzettek hozzátartozói folyamatosan Rákosi-rendszer gyakorlatával szemben a „politika” ekkor tettek kísérleteket a jeltelen sírok megjelölésével az emlémár nem mindenáron megtéríteni, hanem inkább közömbö- kezethelyek létrehozására, de ezt a hatalom igyekezett megsíteni akarta a társadalmat. „A konszolidáció depolitizáló te- akadályozni. Az 1956-os emlékezetkultúra helyei csak az vékenységének legfontosabb eszköze a dehistorizálás. Az új 1989/90-es rendszerváltástól kezdôdôen alakulhattak ki. S kurzus nem új múltképet akar. (...) A vezetés úgy szabadul10 Szabó, 1988. hat meg attól, hogy a társadalom a múltképen alapuló arti11


31

Szabó,1988.

2016. szeptember 1.



az 1956-os, nem hivatalos kollektív emlékezet szintén csak a nyolcvanas években kezdett „újjáépülni”. A magánemlékezeti gyakorlatban szintén nagyon különbözô volt a családon belüli átörökítés. Volt ahol a nyílt kommunikáció stratégiáját alkalmazták, volt, ahol a stigmatizálás, a társadalmi hátrányok elkerülése érdekében inkább tabusították a kérdést. Így volt olyan család, ahol például a családfô 1956-os szerepvállalását, bebörtönzését megosztották a gyerekekkel, de volt olyan is, ahol a forradalom után halálra ítélt gyermekei csak 1989-ben tudták meg, hogy édesapjuk nem kivándorolt, nem elhagyta ôket, hanem 1958-ban politikai vádak alapján kivégezték.12

1956, mint ellenzéki kulcskérdés a nyolcvanas években

s z e m l e

lenzéki emlékkonferencia, aminek megtartását a politikai rendôrség már nem akadályozta meg. A rendszerváltás korai szakaszában önálló politikai és érdekképviseleti szervezetbe – Történelmi Igazságtétel Bizottság - tömörültek az 1956os forradalom egykori résztvevôi, a legfontosabb követelésük a forradalom hivatalos újraértékelése és a forradalmat követô megtorlás során elítéltek rehabilitálása volt. Az 1956-os forradalom emlékezetének helyreállításáért folytatott politikai küzdelmek nem voltak konfliktusmentesek, 1988. június 16-án rohamrendôrök oszlatták fel a Nagy Imre és társai kivégzésére emlékezô ellenzéki tüntetést, ugyanebben az évben az október 23-ára szervezett nyilvános megemlékezést is megakadályozták. Nyilván a nyomásgyakorlás hatására is lassan módosult a hivatalos álláspont, 1989 elején Pozsgay Imre, a kommunista párt reformszárnyának a vezetôje már népfelkelésnek nyilvánította 1956-ot.14 Hosszas politikai küzdelem után, 1989. június 16-án, hatalmas társadalmi érdeklôdés mellett, ünnepélyes keretek között újratemették Nagy Imrét és társait. Ez az esemény valóságos és szimbolikus értelemben egyaránt a magyarországi rendszerváltás fordulópontja volt, hiszen, ha meg lehet adni a végtisztességet azoknak, akiket jogtalanul ítéltek halálra és jeltelen sírokba földeltek el, akkor vége van annak a – hazugságra épített - rendszernek is, ami a saját maga legitimációját arra építette, hogy 1956-ot ellenforradalomnak nyilvánította. A Nagy Imre temetés tehát egyfajta társadalomlélektani felszabadulást is jelentô esemény volt. Nyilván véletlen, de önkéntelenül is szimbolikus tartalmat kapott, hogy Kádár János éppen azon a napon halt meg – 1989. július 6án – amikor a Legfelsôbb Bíróság törvénysértônek nyilvánította és megsemmisítette a Nagy Imre perben 1958-ban hozott ítéleteket. 1956 emlékezeti rehabilitációjának záró lépéseként 1989-ben éppen október 23-án kiáltották ki a harmadik Magyar Köztársaságot. Majd 1990-ben a szabad választásokat követôen a parlament nemzeti ünneppé nyilvánította október 23-át.

A nyolcvanas években a Kádár-rendszer válsága elmélyült, 1956 értékelése a változások egyik kulcskérdésévé és egyben a kibontakozó ellenzékiség egyik meghatározó tematikájává vált. A Kádár-korszak utolsó évtizedében az akkor legalább 40 éves vagy ennél idôsebb generációk tagjainak volt valamilyen, esetenként töredékes emléke 1956-ról. S ha forradalom kommunista értékelését nyilvánosan még mindig nem lehetett megkérdôjelezni, a személyes tapasztalat, a privát emlékezet és a hivatalos felfogás ellentéte sokak számra nyilvánvaló volt 1956 vonatkozásában éppen úgy, mint számos más tabusított, elhallgatott, meghamisított jelenkor történeti esemény kapcsán is. Szintén fontos tényezô volt, hogy az egykori ötvenhatosok közül sokan életük egyik legfontosabb céljának tekintették, hogy a politikai viszonyok megváltozásával párhuzamosan kiharcolják 1956 átértékelését, a forradalom résztvevôinek rehabilitálását. Ezt végül a Kádárrendszer fokozatosan elmélyülô válsága, a puhuló diktatúra is elôsegítette. A hetvenes évek végétôl kibontakozó ellenzéki szervezôdések13 egyik legfontosabb tevékenysége az ún. második nyilvánosság, a szabad sajtó megteremtése volt. Az illegális kiadott folyóiratokban, könyvekben 1956 története folyamatosan és hangsúlyozottan jelen volt. S bár ezek a kiadványok 1956 történelmi öröksége és az csak néhány ezres példányszámban jelentek meg, hatásuk jóidentitásteremtô (re)konstrukciók val nagyobb volt, többek között annak köszönhetôen, hogy a rendszerváltást követôen a Szabad Európa Rádió rendszeresen ismertette ezeket. Így A rendszerváltás után, a kilencvenes években a társadalmi vált állandóvá a kommunista párt által ellenôrzött nyilvánosság és az általa fenntartott emlékezeti gyakorlat kritikája és érdeklôdés fokozatosan csökkent 1956 iránt. A forradalom korrekciója. Ennek fontos eseménye volt a 30. évfordulón, emlékezetének az a pozitív hatása, ami a rendszerváltás fo1986-ban, Eörsi István lakásán megrendezett nagyszabású el- lyamatában rendkívül fontos volt, 1989/90 után lényegében elveszett a közelmúltról kibontakozó politikai viták kereszt12

Kôrösi-Molnár, 2000.

13

Csizmadia, 1995.


14

32

A rendszerváltás politikatörténetéhez lásd Ripp, 2006.

2016. szeptember 1.



tüzében, az ismétlôdô jelleggel megkísérelt, aktuálpolitikai indíttatású újraértelmezési, legitimáció teremtô kísérletekben, s nem vagy csak igen kismértékben vált a nemzeti hagyomány részévé. A közvélekedésben ez – némi leegyszerûsítéssel – úgy jelent meg, mint a politikusok marakodása a közelmúlt értelmezésén. Az a kérdés - „ki a forradalom igazi politikai örököse? -, gyakorlatilag a múlt birtoklásáról szólt.15 Mindez jelentôs társadalmi ellenszenvet keltett. A másik lehetséges okként megemlíthetô az is, hogy azoknak a generációknak a tagjai, amelyek 1956 után születtek a tabusítás, dehistorizálás mechanizmusainak mûködése következtében csak részlegesen kaptak emlékeket, történeti ismeretek 1956-ról, így maguk is csak részlegesen képesek az emlékezet folytonosságának helyreállítására. Annak ellenére, hogy az információk immár szabadon elérhetôek, hiszen a rendszerváltást követô években a különbözô történettudományi mûhelyek könyvtárnyi irodalomban dolgozták fel a magyar közelmúlt rejtett történetei közé tartozó 1956 történetét is. Idôközben felnôtté váltak a nyolcvanas-kilencvenes években született generációk tagjai is, akik egyre inkább csak valamiféle távoli történeti eseményként kezelik 1956ot, meglehetôsen változó minôségû történeti ismeretek birtokában. Szintén nem könnyítette meg 1956 nemzeti emlékezetbe történô beemelését az, hogy 2006-ban, a forradalom 50. év15

s z e m l e

fordulójának évében, ismétlôdô, utcai zavargásokkal együtt járó, súlyos belpolitikai válság tört ki Magyarországon az akkor hatalmon levô szocialista-liberális kormány miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek az elhíresült „hazugság-beszéde” miatt, amiben elismerte, hogy a parlamenti választások megnyerése érdekében eltitkolták a valós gazdasági adatokat. Az akkor ellenzékben levô, jelenlegi kormánypárt, a FIDESZ által is támogatott tiltakozások résztvevôi többé-kevésbé tudatosan próbálták meg felhasználni az 1956-os szimbolikát is elsôsorban a rendszerváltás megkérdôjelezése és a kormányváltás kierôszakolása érdekében. Ezek az események ismételten a pártkötôdéstôl tették függôvé, ki, hogyan viszonyul 1956 történeti örökségéhez és emlékezetéhez. 2016 az elôzmények és a feltételek ismeretében – az „új beszéd”, az „új emlékezet” megteremtésének éve lesz – várhatóan a jobboldali kormányzat által erôltetett és támogatott újraértelmezés nagyszabású kísérlete jegyében, aminek ideológiai tartalmát egyfelôl 1956 antikommunista jellegének túlhangsúlyozása s a jelenlegi kormányzópártnak, mint 1956 egyetlen jogos és valóságos politikai örököseként történô bemutatása adja meg. A jelenlegi hatalom mûködését ismerve mindez jogosan feltételezhetô. Ám az, hogy ez valóban így történik-e, csak a 2016 végére fog kiderülni. (A tanulmány a CEU IAS Senior Core Fellowship támogatásával készült.)

A történelmi-nemzeti tudat kérdéseit lásd. Valuch, 2015.

Idézett irodalom Az 1956-os magyar forradalom. Refom-Felkelés-Szabadságharc-Megtorlás Írta Bak M. János, Kozák Gyula, Litván György, Rainer M. János. Szerkesztette Litván György. Budapest, Tankönyvkiadó, 1991. Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék I-III. Budapest, T-Twins, 1995. Eörsi László: Ferencváros, 1956. Budapest, 1956-os Intézet, 1997., Eörsi László: Corvinisták, 1956. Budapest, 1956-os Intézet, 2001. Eörsi László: Széna tériek 1956. Budapest, 1956-os Intézet-ÁBTL. 2004. Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956. ÁBTL – RUBICON. Budapest, 2011. Huszár Tibor: Kádár - A hatalom évei 1956-1989. Budapest, Corvina, 2012. Kôrösi Zsuzsa-Molnár Adrienne: Titokkal a lelkemben éltem. Az ötvenhatos elítéltek gyermekeinek a sorsa. Budapest, 1956-os Intézet, 2000. Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz I-II. kötet. Budapest, 1956-os Intézet, 1996., 1999. Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990. Budapest, Napvilág Kiadó, 2006. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999. Szabó Miklós: A magyar társadalmi és nemzettudat az elmúlt harminc évben. In. Szalai Júlia (szerk.): Arat a magyar. Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézete, 1988. Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. Budapest, 1956-os Intézet, 2001. Valuch Tibor: Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest, Osiris, 2001. Valuch Tibor: A jelenkori magyar társadalom. Budapest, Osiris, 2015. II. évfolyam 3. szám

33

2016. szeptember 1.



s z e m l e


Az alkotmányos formák

Államberendezkedések váltása és változása Az alábbi írásban elsôsorban az államforma fogalmával bíbelôdünk, de e fogalomra a kormányformák felôl is rátekintünk. Mindenekelôtt azonban illendô egy múló pillantást vetni a fogalom antik eredetére, éppenséggel azt hangsúlyozva, hogy mennyire más az államforma mai értelme, mint az a jelentés, amelyet egykoron tulajdonítottak neki. Ezért látszólag messzirôl indulva itt csak a legnagyobb szerzôket idézzük fel. Természetesen a legrégibb szerzô alakját láttatva elôször, aki – mondhatjuk – olyan klasszikus, hogy a szó klasszikus értelmében nem is szerzô. Tulajdonképpen beszédesnek kell ugyanis tartanunk, hogy a nyugati filozófia története egy olyan gondolkodóval vette kezdetét, aki egész életében semmit le nem írt (annál többet beszélt), lényegében semmit sem állított (annál inkább kérdezett), és saját bevallása szerint (bár ezt a világ vitatja) semmit sem tudott.1 Szókratész – hiszen róla van szó – nemigen törekedett másra, mint nálánál bölcsebb embert találni az athéni piactéren.2 Bölcsességeit nem foglalta egységes mûbe, hacsak nem tekintjük annak híres védôbeszédét, amelyet Platón jegyzett le.3 Bizonyos fokig az is állítható, hogy ebben a mûben már a politikai filozófia csírái is megjelennek, de a mûfaj megteremtôje természetesen nem Szókratész, hanem elôkelô tanítványa, Platón volt, aki – a nevezetes platóni fordulat óta – a politikai filozófiát feltalálta.4 Ebbéli életmûve akár több 1

Szókratész igencsak meglepôdött, amikor egy kortársa a delphoi jósdában kérdésére, hogy van-e bölcsebb ember Szókratésznél, különös módon egyenes választ kapott. A delphoi orákulum rendszerint talányos feladvánnyal, képlettel, jelképes beszéddel, rejtvénnyel, nem egyértelmû válaszokkal nehezítette a kérdezôk dolgát, ez esetben azonban világosan kimondta: nincs bölcsebb férfiú Szókratésznél. Vö: Nigel WARBURTON: A filozófia rövid története (fordította: Dippold Ádám). Kossuth, Budapest, 2014, pp. 9-16. (Érdekességképpen jelezhetô, hogy bizonyos újabb kutatások rámutatnak, miszerint Platón alighanem mégiscsak írhatott valamit életében, mert a vádiratra a törvények szerint írásban kellett reagálnia, márpedig ô híresen betartotta a törvényt.) 2 Miáltal jónéhány tisztes polgárt kellôen zavarba hozott. 3 Van olyan – radikális – felfogás is, amely szerint ez az egyetlen mû, amelyet morálfilozófia címen tanítani illik. 4 A platóni fordulatra és más kiváló felismerésekre lásd Pierre MANENT: Politikai filozófia felnôtteknek (Fordította: Kende Péter). Osiris, Budapest, 2003, különösen pp. 73-87. II. évfolyam 3. szám

részre is osztható, de bizonyosan különbözik egymástól Az állam és A törvények címû két könyve, utóbbiban ugyanis nagyrészt tagadta és meghaladta az elôbbiben lefektetett tanait.5 Jó oka volt rá. Az állam illúziói nem bizonyultak sem helyeseknek, sem – szerencsére – megvalósíthatóknak,6 de témánk szempontjából az tekinthetô figyelemre méltónak, hogy Platón ekkor elképzelt állama – mai értelemben vett államformáját tekintve – köztársaság volt, miközben egyfajta filozófusi arisztokrácia uralta volna, vagyis – a korabeli államforma-felfogás és a szerzô szerint – arisztokráciának minôsült. (Jellemzô ugyanakkor, hogy több ismert nyelven a könyv címét köztársaságként fordították le.)7 Platón államforma-felfogása az antik, sôt még a korai modern szerzôkre is egyaránt jellemzô volt – ez a szemlélet általában három „államformát” különböztetett meg egymástól: a monarchiát (amelyet monokráciának vagy akár autokráciának is neveztek), az arisztokráciát és a demokráciát. A modern – és közjogi – államforma-felfogás csupán két államformát ismer: a monarchiát és a respublikát, vagyis a köztársaságot, de természetesen az egyes szerzôk szabadon dönthetnek az államformák antik vagy mai felfogása-felosztása között. Azok tehát, akik az államok osztályozása során egyáltalán használják az „államforma” kategóriáját, a modern államok jellemzésekor két rendszer közül választhatnak. Vagy azt mondják, hogy az államformák a hatalom gyakorlóinak száma szerint különböznek (hármas felosztás; triász), vagy azt, hogy aszerint változnak, mi van az állam élén álló személy fején: kalap vagy korona (duális felosztás).8 5

Lásd errôl a következô fejezetet. Létezik olyan – radikális – felfogás is, amely szerint a mindenkori politikai filozófusnak éppenséggel úgy kell megfogalmaznia a mûvét, hogy azt lehetôleg senki se értse meg, mert ellenkezô esetben esetleg valaki megpróbálná megvalósítani a benne foglaltakat, márpedig az mindig bajjal, súlyos esetben tragédiával járhat. 7 A mû angol nyelvû olvasói például Amerikától Ausztráliáig a The Republic címen ismerik. 8 A triászt manapság kevesebb elemzésben használják, a duális rendszert többen, fôleg, ha az egyes eseteket példákkal kell szemléltetni. Hisz a demokráciákat és a monarchiákat könnyû azonosítani, de vajon ki tud meggyôzô mai példákat hozni az arisztokráciára? – teszi fel a kérdést Takács Péter (Lásd TAKÁCS Péter: Államtan. Az állam általános sajátosságai. Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 2011), majd hozzáteszi: a duális rendszer mellett szól az is, hogy manapság meglehetôsen gyakran koronás fô áll egy-egy demokratikus állam élén (aki – ahogy mondani szokták – „uralkodik” ugyan, de „nem kormányoz”), vagyis az állam egy6

34

2016. szeptember 1.



Az öt jellegzetes államforma (a monarchia és a köztársaság, illetôleg a monokráciaként vagy autokráciaként felfogott monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia) egyikét-másikát a szerzôk olykor tudatosan kombinálják egymással, vagy minôsítô jelzôkkel látják el. E jelzôs szerkezeteket néhányan, mint majd késôbb jelezni fogjuk – kissé meglepôen – “kormányformáknak” is mondják, így vegyes kategóriák jönnek létre.9 Platón tanítványa, a nemes Arisztotelész ugyanakkor mindenesetre nemcsak megkülönböztette egymástól az államformákat (természetesen a triász alapján), sôt nemcsak leírta azok jó és rossz változatait (a demokráciát például éppenséggel rossz változatnak tartva), hanem arról is beszámolt, hogyan változnak, illetve mennek át egymásba az államformák az idôk során. Eleinte mindenütt királyság van, mint írja, ebbôl alakul ki a politeia (ebben az esetben Arisztotelész alighanem az arisztokráciára gondolt), amikor már számos kiváló férfiú tud versenyre kelni a királyokkal – erényei tekintetében. Csakhogy a vagyonra törekvés – mint a szerzô megjegyzi – lezülleszt egyeseket, s ôk – a kisebb vagyonnal rendelkezôket kizárva a hatalomból – létrehozzák az oligarchiát. Haszonlesésük miatt azonban egyre kevesebb emberre korlátozzák a hatalmat, s e kevesek közül emelkedik ki az elsô tyrannosz. A tyrannisz ugyanakkor szükségszerûen a népre támaszkodik az arisztokratákkal szemben, ezzel túlságosan hatalmassá téve a démoszt, amely végül elkergeti urát, és létrehozza a demokráciát.10 Az arisztotelészi rendszer tehát a tipikus államformákat strukturális és történeti szempontból vizsgálta meg, s a modellt minden poliszra nézve érvényesnek tartotta. Mint ismert, Arisztotelész vizsgálódásainak alapját az a hatalmas gyûjtemény jelentette, amelyet tanítványaival együtt állított össze: ez nem kevesebb, mint százötvennyolc – javarészt görög – állam strukturális és történeti leírását tartalmazta. E gyûjtemény, mint tudjuk, sajnos elveszett, csak Az athéni állam majdnem teljes szövege került elô mintegy száz évvel ezelôtt egy egyiptomi papirusztekercsen. (Ugyanakkor további negyvenhárom államleírás kivonatait ôrizte meg Hérakleidész Lembosz a Krisztus elôtti 2. században.)11 Bár az említett százötvennyolc államleírás nem maradt szerre demokrácia és monarchia, természetesen. 9 Ezek esetén érdekes lehet annak kibogozása, hogy egy adott elméletben a szóban forgó kategória államforma, államtípus, vagy államformának tetszô kormányforma-e. Ezzel a kérdéssel a következô fejezetben foglalkozunk. 10 Vö: NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, pp. 19-22. 11 Minderrôl részletesen és kitûnôen számol be NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, pp. 19-22. II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

fönn, más források alapján ellenôrizhetô, hogy milyen mértékben volt jellemzô a görög poliszokra az arisztotelészi fejlôdési modell.12 Németh György jelenleg elérhetô – általa is hangsúlyozottan nem teljes – adatbázisa alapján az alábbi számokhoz jutunk. A valószínûsíthetô királyságok száma hatvanhárom, az ismert tyranniszoké ötvenkilenc, a demokráciáké pedig tizenhárom. Ha az adatokat a hétszáz poliszhoz viszonyítjuk, a királyságok és a tyranniszok aránya tíz százalék alatt marad, a demokrácia pedig kifejezetten ritkának tekinthetô.13 Arisztotelész általános fejlôdési modelljét már e számok is messzemenôen megkérdôjelezik, ha azonban azt is vizsgáljuk, hogy hány poliszban volt kimutathatóan királyság utáni tyrannisz, a poliszok száma huszonháromra csökken. A királyság–tyrannisz–demokrácia fejlôdési szakaszain pedig mindössze tíz polisz ment át.14 Ha az arisztotelészi modell szerint normálisnak tekinthetô fejlôdésû városállamok a vizsgált száz polisznak mindössze 0,7%-át képviselik, fölvetôdik a kérdés, hogy a többi államban milyen rendszer uralkodott, és az is, hogy milyen okokra vezethetô vissza, hogy az átlagos görög polisz ilyen mértékben különbözött az egyes filozófusok által mintaszerûnek tekintett államtól.15E kérdés felvetésével azonban a magunk részérôl legfeljebb odáig szeretnénk csak eljutni, hogy érzékeltessük a történettudomány (vagy éppenséggel a közjogtudomány, esetleg a politikatudomány) és a politikai filozófia közötti különbségeket. A történettudomány – mint köztudott – mint társadalomtudomány, csakúgy, mint minden tudomány, leíró, azaz deszkriptív, vagyis a sein világában járó tiszteletreméltó diszciplína, ezzel szemben a politikai filozófia, mint minden filozófia – miként ez ugyancsak köztudott –, elôíró, azaz 12

Hérakleidész Lembosz említett kivonatai, valamint az Arisztotelész neve alatt fennmaradt Az athéni állam megjelent az Államéletrajzok (szerk. Németh György, Budapest, 1994) címû kötetben. 13 A tyranniszok számának megállapításához Németh György az alábbi munkákat használta: H. Berve: Die Tyrannis bei den Griechen. 1-2. München, 1967; C. Mossé: La tyrannie dans la Gréce antique. Paris, 1969. 14 Ezek a városállamok Argos, Athén, Élis, Chios, Korinthos, Megara, Milétos, Mytiléné, Samos és Syrakusai. E szám Németh György szerint feltehetôleg még nôni fog, ha a demokrácia fogalmát néhány olyan poliszra is kiterjesztjük, amelyeket soha senki nem minôsített annak, de a demokrácia minimális feltételeinek megfeleltek. Arról azonban éles vita folyik a szakirodalomban, hogy melyek ezek a feltételek. Akármennyire is nô azonban ez a szám, az már az eddigiekbôl is nyilvánvaló, hogy Arisztotelész elsôsorban Athén története alapján dolgozta ki fejlôdési modelljét, s e modell inkább tekinthetô filozófiai általánosításnak, mint történelmi elemzésnek. Lásd: NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, p. 19. 15 Lásd: NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, p. 19.

35

2016. szeptember 1.



preszkriptív, vagyis normatív, ekként a sollen világában járó, de ugyancsak tiszteletreméltó diszciplína. Mindkét diszciplína mûvelése számtalan jótéteménnyel, haszonnal és élvezettel jár, ám ha a fenti különbségtétel nem volna érvényes, az egyebek között azzal a sajnálatos következménnyel is járna, hogy semmit sem érthetnénk a nyugati politikai filozófia egyik legnagyobb vívmányából, a társadalmi szerzôdésnek nevezett normatív fikcióból, vagyis az összefoglalóan társadalmiszerzôdés-elméleteknek nevezett csodálatos teóriákból, amelyek a modern (liberális) alkotmánygondolat alapját adták (és John Rawls óta újból adják). Igen ám, csakhogy Arisztotelész idézett mûve – szemben a szerzô több más kitûnô mûvével – elsôsorban nem politikai filozófiai alkotás, hanem nagy részben egyfajta leíró, a városállamok berendezkedését bemutató, empírián alapuló, igazságokat feltáró és következtetéseket levonó, összehasonlító szellemû tudományos mû, amely a korban nem volt általános, hiszen a politikáról való strukturált gondolkodás mûfaja akkoron és még vagy kétezer négyszáz éven át elsôsorban a politikai filozófia volt. Ekként Arisztotelészt egyfajta korai politikatudósnak is tarthatnánk – abból a korból, amikor természetesen még nem létezett politikatudomány, amely huszadik századi találmány –, szemben például Montesquieuvel, aki legnagyobb hatású mûvét politikai filozófiai szellemben írta, miközben talált egy olyan országot a korban (NagyBritanniát), amelyre igazak voltak azok a megállapítások, amelyeket ô normatíve fogalmazott meg a hatalommegosztás tanában.16 Erre a különös jelenségre Bibó István hívja fel a figyelmet széles körben ismert akadémiai székfoglaló beszédében, amelyben éppen a normatív és a leíró diszciplínákra jellemzô, egymástól eltérô szemlélettel, a közöttük lévô különbséggel magyarázza azt a tényt, hogy ma a hatalommegosztás tanának atyjaként (Locke elôfutári szolgálata után) Montesquieu-t tiszteljük, és nem Arisztotelészt, aki az athéni állam leírásakor világosan megkülönböztette a közügyekrôl tanácskozó szervet a további hatalmi ágaktól.17 Ez a felismerés minket is arra ösztönöz, hogy a továbbiakban az antik és a klasszikusan modern szerzôk jelentôs mûveit egyaránt kellô távolságból és tisztelettudó hûvösséggel olvassuk és értelmezzük. Ennek a szemléletnek az elfoglalására teszünk kísérletet a következô fejezetben.

s z e m l e

Államberendezkedések egykor és most “Az uralom és a birtoklás minden fajtája, amely valaha is hatalmában tartotta az embereket, köztársaság vagy egyeduralom volt, s ma is az.” Ez az elsô mondata annak a mûnek, amelyet szerzôje ötszáz évvel ezelôtt vetett papírra. Machiavelli legendás könyvérôl, A fejedelemrôl van szó, amely félezer éve, 1513-ban született, noha csak majdnem két évtizeddel a megírása után, 1532-ben jelent meg.18 Nem vitás, hogy a korszakos mûnek nem csupán elmélettörténeti jelentôsége van, hanem a mai államtudomány szempontjából is jelentôs munkának számít, nemkülönben az alkotmányosság, vagyis a jog és az erôszak, továbbá a politika és az erkölcs sajátos viszonyrendszerének egyedi megközelítése miatt, amely a mûvet egyben politikatudományi alapmûvé is teszi.19 A vitatott szerzô – mindjárt a mû legelsô mondatában megcsillantatott – államforma-felfogása azonban nem számított újnak a megírás idejében. Az ô államforma-értelmezésének ugyanis természetesen – mint annyi másnak abban a korban – antik eredete volt. A politikai filozófia megteremtôje, Platón a maga idejében például nem kevesebbet állított, mint Machiavelli könyvének nyitómondatához szinte szó szerint hasonlóan azt, hogy az államformákat két csoportra lehet osztani. „Két anyaállamforma van” – írja az antik mester –, „a többi mind ebbôl a kettôbôl ered. Az egyiket nevezik monarchiának, azaz egyeduralomnak, a másikat demokráciának, vagyis népuralomnak; az elsô a perzsáknál, a második nálunk érte el legmagasabb fokát. A többi államforma ezekbôl van összevegyítve.”20 Az összevegyítést mindenesetre Platón kívánatosnak ítéli. „Mármost hogy a szabadság, az összetartás és a belátás együttesen megvalósulhasson, ahhoz mindkét államformának hozzá kell járulnia” – írja késôbb, majd hozzáteszi: „az olyan állam, amely ezeknek híjával van, sohasem rendelkezhet helyes kormányformával.”21 A kormányforma és az államforma közötti különbségekre késôbb térünk ki, sôt jószerivel másról se fog szólni ez a bevezetô rész, de azt itt kell elmondanunk, hogy mindezeket Platón azok után gondolta el, hogy belátta saját eszményi ál18

16

Vö: Charles-Louis de Secondat MONTESQIUEU: A törvények szellemérôl. Osiris-Attraktor, Budapest, 2000. 17 BIBÓ István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most. http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/290.html II. évfolyam 3. szám

Niccolo MACHIAVELLI: A fejedelem (Fordította: Lutter Éva), Carlaphilus, Budapest, 2006, p. 7. 19 TAKÁCS Péter: Államtan. Corvinus Egyetem, Budapest, 2011, p. 14. 20 PLATÓN: Törvények, Atlantisz, Budapest, 2008. p. 114. 21 PLATÓN: Törvények, Atlantisz, Budapest, 2008. p. 114 (a fordítást bizonyos fokig magyarítottuk).

36

2016. szeptember 1.



lamának szicíliai kudarcát, és mellesleg átélte saját létezô államának, az athéni demokráciának katonai és politikai bukását is. Életének immár a vége felé, a Törvények címû mûvében – módosítva korábbi teóriáit – a filozófus bölcsek vezetése helyett a törvények szerepét emelte ki,22megelôlegezve Montesquieu majdani „szellemének” nagy alkotását.23 Érdekes ugyanakkor, hogy egy korábbi mûvében Platón Machiavelli fômûvéhez ugyancsak hasonló gondolatokat fogalmaz meg A fejedelemhez mûfajában is hasonló munkájában. Amikor az állam irányításához szükséges tudásról ír, az ideális államformáról is vallomást tesz. „Egy tömeg, akármilyen emberekbôl áll, soha nem lehet képes arra, hogy szert tegyen erre a tudásra, és értelmesen irányítsa a várost” – írja Platón. „Nem, az a bizonyos egyetlen, megfelelôen irányított állam csakis egy kis kör, kevés vagy éppen egyetlen ember kezében képzelhetô el. Az összes többi államforma, ahogy ez kicsit korábban is elhangzott már, utánzat csupán, némelyek jóravaló, mások rossz utánzatok.”24 Arisztotelész Politika címû mûvében ugyanakkor – mint ez széles körben ismert, és részben már szó volt róla – a görög poliszok társadalmi rendszereit vagy államformáit két szempont szerint is tipologizálta. Az egyik szempont az volt, hogy hány polgár vesz részt az állam vezetésében, a másik pedig az, hogy az illetô államforma helyes-e vagy sem. A helyes államformák – mint errôl már volt szó – Arisztotelész ítélete szerint a királyság, az arisztokrácia és a politeia,25a helytelen államformák a tyrannisz, az oligarchia és a demokrácia. A helyes államformák a közösség, a helytelen államformák pedig a vezetôk érdekeit szolgálják.26 A görög fogalmak szerint szóba jöhetô államformák a királyságon, tyrannison és demokrácián kívül az arisztokrácia, az oligarchia, a hoplita politeia voltak. Az arisztokrácia a születési elôjog alapján vezetô szerepet játszó családok uralma, az oligarchia a leggazdagabbak vagy a volt uralkodó család házassági-politikai elitjének dominanciája, a vagyoni cenzuson alapuló rendszer pedig azok meghatározó szerepe az ál-

s z e m l e

lamban, akik saját erôbôl képesek fölszerelni magukat a nehéz fegyverzetû gyalogosok, a hoplitészek fegyverzetével.27 A legismertebb cenzusos államberendezkedést Szolón valósította meg Kr. e. 594-ben Athénban. A szolóni modell Athén polgárait négy vagyoni kategóriára osztotta.28A beosztás ugyan ebben a formában valóban Szolón nevéhez fûzôdik, de feltûnô, hogy a vagyoni cenzus legtöbb elemét Az athéni állam Drakón korára (Kr. e. 621) vetíti vissza.29 Akárhogy volt is, az egyes formák vegyítése, egymással való összebékítése jelentôs törekvése volt az egyes teoretikusoknak. A monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia elônyeinek kihasználása, hátrányainak kiküszöbölése fontos szándékként jelentkezett Rómában is.“A tökéletes római alkotmány valójában az alkotmányos elvek egyensúlyában és harmóniájában rejlik” – állította Cicero. Az arisztotelészi alkotmányos formákat alkotmányos elvekké alakítva a leghelyesebb formát ô maga mindenesetre a vegyes rendszerben látta, amennyiben a vegyes államforma a három elv egyesítéseként jöhetett létre.30 A sokak, a kevesek és az egy kormányzása olyan elveket testesítenek meg, amelyek egymástól jelentôsen különböznek ugyan, de valamiképpen a vegyítésük, összeolvasztásuk, összehangolásuk olyannyira nem elképzelhetetlen, hogy az alkotmányos gondolkodás évszázadai alig szólnak másról, mint ezen elvek hasznáról és harmóniájáról. Az államhatalmi ágak egymáshoz illesztésének és egymástól való elválasztásának hasonlóképpen a különbözô elvek összeegyeztetéseként kell megvalósulnia, ahogyan errôl a politikai filozófia története normatív éllel számol be azoknak, akik e történet tanulmányozására adták a fejüket.. Itt mindenesetre annak kimondása a feladatunk – újból – , hogy az idézett szerzôk államforma-fogalma természetesen nem egyeztethetô össze azzal, ahogyan mi használjuk e fogalmat. Magától értetôdôen ugyanez áll a kormányforma-fogalomra is, amelyet ugyancsak egészen más értelemben használunk, mint az antik vagy középkori szerzôk. 27

22

Lásd errôl különösen NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, pp. 19-22. 23 Vö: Charles-Louis de Secondat MONTESQIUEU: A törvények szellemérôl. Osiris-Attraktor, Budapest, 2000. 24 PLATÓN: Az államférfi (Fordította: Horváth Judit), Atlantisz, Budapest, 2007. p. 81. 25 Ez utóbbiban csak a nehéz fegyverzetû gyalogosok, a hoplitészek cenzusát teljesíteni tudók rendelkeztek teljes értékû polgárjoggal. Lásd NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, p. 19. 26 Mint jeleztük, Arisztotelész arról is szól, hogy egy poliszon belül milyen sorrendben váltották egymást az említett államformák. Ehhez lásd e dolgozat elôzô fejezetét.


E fegyverzet egy bronz- vagy vassisakból, mellvértbôl, pajzsból, dárdából, kardból és lábvértekbôl állt. A vagyoni cenzuson alapuló államformák alapgondolata az volt, hogy csak az vehessen részt a poliszra nézve kötelezô határozatok meghozatalában, aki személyesen részt vállal a polisz fegyveres védelmébôl. Lásd NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, p. 20. 28 Az ötszáz mérôsök elitjére, a lovagok 300 mérôt teljesítô rétegére, a zeguitések legalább 200 mérôvel rendelkezô csoportjára és a 200 mérôt el nem érô thésekre. Lásd ugyancsak NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, p. 20. 29

NÉMETH György: A zsarnokok utópiája. Atlantisz, Budapest, 1996, pp. 19-22. 30 BALÁZS Zoltán: Politikai értékelmélet. L’Harmattan, Budapest, 2007, pp. 125-126.

37

2016. szeptember 1.



A régi mesterek iránti tisztelet természetes módon akadályoz meg minket abban, hogy mûveik közkézen forgó, kitûnô magyar fordításait a fogalomtisztázás szándékával újraértelmezzük. Erre már csak azért sincs semmi szükség, mert a modern politikatudományi dogmatika kialakításához mindenekelôtt az szükséges – s ez egyben elégséges feltétel is –, hogy kimondassék az antik és a modern fogalomhasználat közötti lényeges különbség. Amit a kiváló antik szerzôk államformán vagy kormányformán értettek, az nem állam- vagy kormányforma a modern értelemben, hanem tulajdonképpen egyfajta társadalmi, politikai, vagy államberendezkedés, amely jelleget, formát, tartalmat és karaktert ad az államvezetésnek, miközben bizonyos fokig utal az államformára, de nem tartalmaz kormányformára utaló elemeket. Látnivaló, hogy a híres klasszikus szerzôk által államformának tekintett kategóriák között van olyan, amit ma is államformának tartunk (monarchia); van olyan, amelyet egyfajta társadalmi jellegnek, jelenségnek, legtágabb értelemben társadalmi rendszernek tartanánk (arisztokrácia), és van olyan kategória is, amelyet ma politikai rendszernek ismerünk el (demokrácia). Nyilvánvaló, hogy a további fogalmaknak ugyancsak létezik komoly történeti, elméleti és dogmatikai relevanciája, de az is világos, hogy e szavakon sok tekintetben ma mást értünk, mint egykoron értettek azok, kik e fogalmakat a tudományos és filozófiai gondolkodásba bevezették. Legyen nekik hála és hódolat, szavaiknak pedig kritikus tisztelet. Ám a továbbiakban egy viszonylag egységes és remélhetôleg koherens fogalomhasználatra törekedve saját fogalomértelmezések megadására teszünk kísérletet.

Az alkotmány mint forma Alkotmányon mindezek nyomán – a fentiekre is visszautalva – a jogi normáknak azon összességét értjük, amelyek meghatározzák az állami (elsôsorban központi állami) szervek rendszerét, továbbá ezeknek egymáshoz és az állam polgáraihoz való kapcsolatát. Az alkotmány politikai része továbbá arról rendelkezik, hogy ki, mikor és milyen célok szem elôtt tartásával kormányozzon, illetve kormányozhasson, vagyis milyen idôközönként és hogyan cserélôdhessen a legitim politikai hatalom (ideértve az államfôi hatalmat is), míg a „jogi alkotmány” arra a kérdésre is választ ad, hogy az államirányítás milyen módon, milyen eszközökkel, milyen keretek között és a szabadság milyen garanciái mellett folyjék, illetve történjék. Ugyanakkor „annak, hogy egy kormányzatot mi tesz törvényessé vagy törvénytelenné, formai ismertetôjele nincs” – II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

írja Bibó. De hagyománya, tekintélye, nyelve és kialakult szokásai vannak a törvényes kormányzatnak – tesszük hozzá. Ezért van, hogy „a mai demokratikus magyar kormányzat törvényességét aligha akarja bárki is komoly erôvel kétségbe vonni. Mégis alapvetô közjogi berendezkedéseinket az ideiglenességnek, rögtönzöttségnek, mondhatjuk nyugodtan, a formátlanságnak atmoszférája lengi körül.”31 De még ha nem tekintjük is a konzervatív, történeti, vagy politikai alkotmány, a liberális, társadalmi-szerzôdéses, vagy „jogállami” alkotmány és a társadalmi, demokratikus vagy szociális alkotmánygondolat közötti különbségeket, amelyekrôl itt nem tisztünk külön szólni, az alkotmánynak a fent megadott szikár fogalma egyelôre kevés eligazításul szolgál számunkra akkor, amikor egy alaptörvényen tartalmi összetevôket kérünk számon. „Annak a társadalomnak, amelyben az emberi jogok nincsenek biztosítva, sem a hatalmak szétválasztva, nincs alkotmánya.” Mint ismert, Az ember és polgár jogai nyilatkozatának 16. cikke határozza meg így az alkotmányos államot. Az 1789-es francia deklaráció eme cikke szerint – más fordításban – „az olyan társadalomnak, amelybôl a jogok biztosítékai hiányoznak, s ahol a törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztását nem hajtották végre, semmiféle alkotmánya nincs.”32 Ugyanakkor a modern alkotmány fô feladata – és egyben tartósságának feltétele is –, hogy biztosítsa a világnézeti tekintetben és erkölcsi-politikai értelemben egyaránt pluralista társadalomban a mindenki számára egyformán, vagyis egyenlôen elfogadható közös alapot.33Ezért a modern alkotmányok tartalmi legitimációjának fô forrása a társadalomban a Rawls által „egymást kölcsönösen tartalmazónak” (overlapping) nevezett konszenzusra tarthat igényt.”34Hiszen a burke-i értelemben vett közösség, vagyis a tisztelni való elôdökkel és a felelôsségünkre bízott utódokkal kiegészült és teljessé tett társadalom számára e közös alap és hagyomány megtartása, 31

BIBÓ István: A demokratikus Magyarország államformája. IN: Bibó István: Válogatott tanulmányok, Második kötet, Magvetô, Budapest, 1986, p. 7. 32 Lásd BRAGYOVA András: Alkotmányos tulajdonságok és alkotmánytípusok – vázlat a modern alkotmány három ideáltípusáról. IN: Dezsô Márta – Kukorelli István (szerk.): Alkotmány – alkotmányosság. Konferenciakötet. Martin Opitz, Budapest, 2014, pp. 29-30, és CSINK Lóránt: Mozaikok a hatalommegosztáshoz. Pázmány Press, Budapest, 2014, p. 22. A törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétválasztásáról – és különösen annak megvalósulásáról, sôt valódi szükségességérôl – lentebb még lesz mondandónk. 33 E közös alap megtalálását és konstituálását nem tartjuk illuzórikusnak, sôt éppen ebben látjuk az alkotmány értelmét és elérhetô célját. 34 John RAWLS: Political Liberalism. Columbia University Press, New York, 1993, p. 133. Vö: BRAGYOVA András:

38

2016. szeptember 1.



de legalábbis ismerete a kollektív létet jelenti.35Emlékezet nélkül nincs emberi önismeret, nincs személyes identitás.36 És ahogyan az egyének, azonképpen vannak ezzel a közösségek is. Már a legprimitívebb népeknél is megvolt a legidôsebb bölcsnek az a funkciója, hogy a legnagyobb fa alá leülvén maga köré gyûjtse a törzs ifjait, és színes történetekben meséljen nekik az ôsökrôl, megidézve azok hôstetteit. Mert már a legegyszerûbb népeknek is szükségük volt arra, hogy történelmük legyen. Ez biztosította a közösség kollektív identitását.37 Különösképpen így vannak ezzel azok a közösségek, amelyek társadalommá fejlôdtek az idôk során, mert kialakult, tisztelt és betartott normarendszerük épült ki a közösségi lét, és mindenekelôtt a rend elôsegítésére (hiszen teljesen világos, hogy a biztonság garantálása és a közösség tagjainak védelme a legfôbb – ha nem az egyetlen, de legalábbis minimális – morálisan legitimáló államcél).38 Maga az egész jogrendszer sem kevesebb, mint identitásképzô tényezô. A jogszabályokat nemcsak betartani kell, hanem tisztelni is lehet. Bennük is megtestesül a történelmi tapasztalat, elôdeink tudása, és a legtöbb esetben jól látható a jogi norma mögött megbújó idea, amint Platón látta az ideát a tárgyban, és amint minden emberi tervezés látja a megvalósulást a gondolatban. A jó alkotmány mindezen okokból csak szerves lehet, a jogrendszer egészébôl nôheti ki magát, abból a jogrendszerbôl, amelyet – a jogállami alkotmánygondolat egyik legsajátabb jellemzôjeként – éppenséggel maga teremt meg.39 Az 35

Umbero Eco meséli egy helyen, hogy a kollektív emlékezet mennyire hasonlatos az egyéni emlékezethez. Ha egy ember – mondja ô – egy sajnálatos szerencsétlenség következtében elveszti az emlékezôtehetségét s vele az emlékezetét, mely arra tanítja ôt, hogy ki ô valójában, akkor hovatovább a személyiségét veszti el. Lásd ugyancsak Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyományok címû klasszikus mûvét, illetve vö: Nigel WARBURTON: A filozófia rövid története (fordította: Dippold Ádám). Kossuth, Budapest, 2014. Ugyancsak lásd: Pierre MANENT: Politikai filozófia felnôtteknek (Fordította: Kende Péter). Osiris, Budapest, 2003. 36 John Locke sokat idézett természetfilozófiája szerint az ember mint fizikai egyén nem feltétlenül azonos a személyiséggel, utóbbi ugyanis azzal egyezik meg, amirôl a személynek van emlékezete. Errôl és ennek a teóriának Berkeley általi kritikájáról lásd egyebek között Nigel WARBURTON: A filozófia rövid története (fordította: Dippold Ádám). Kossuth, Budapest, 2014. 37 Ennek a tételnek az igazságtartalmáról a történeti alkotmányok is képesek mesélni nekünk. 38 Vö: a minmális állam koncepciójával, különösen a libertáriánus liberálisok államfelfogásával, mindenekelôtt Robert Nozick Anarchy, State, and Utopia címû alapmûvével, s mindezekre lásd: Pierre MANENT: Politikai filozófia felnôtteknek (Fordította: Kende Péter). Osiris, Budapest, 2003. 39 Vö: BIBÓ István: Az államhatalmak elválasztása egykor és most.


s z e m l e

alkotmánynak éppen ezért mindenekelôtt jogi alkotmánynak, azaz normatívnak kell lennie, a törvények törvényének, mely elismer, tiszteletben tart, garantál és véd. (Többnyire csak ilyen alkotmány érdemelheti ki az alkotmány nevet, leszámítva csupán a valóban legszerencsésebb csillagzat alatt kifejlett történeti alkotmányokat, amelyek elsôsorban politikai alkotmányok.) Mert az amerikai alkotmányos gondolat legsajátabb köztársasági eszméje, miszerint a demokratikus hatalom a néptôl ered, a nép által gyakoroltatik és a nép érdekében végeztetik (of the people, by the people, for the people) igen szép, de igen veszélyes gondolat lenne, ha a hármasból nem az elsô két, hanem a harmadik követelményt vennénk komolyan. De éppen az elsô két követelmény formai súlyossága akadályozza meg a hatalom gyakorlóit, hogy a nép érdekére hivatkozva megsértsék a demokratikus hatalomgyakorlás alkotmányos normáit. A köz érdekében gyakorolt hatalom éthosza a felvilágosult monarchiáktól átvett és a modern monarchiákban is továbbvitt – nem tévedés – köztársasági eszme. Mindenesetre vigyázni kell vele. Mindenekelôtt egy jó alkotmány kell ahhoz, hogy a hatalom gyakorlói ne csábuljanak a rosszra. Legfôképpen a világ azon tájain, ahol a demokratikus hagyományok törékenyek. Közép-Európa ilyen térség. De a jó alkotmány önmagában kevés. Az alkotmánygondolat legnagyobb paradoxonja, hogy egy alkotmány akkor jó, ha már tulajdonképpen nincs is szükség rá, mert a hatalom akkor is visszafogott lenne, ha nem lenne alkotmány.40 Csak egy jó államnak vagy jó társadalomnak lehet jó alkotmánya, de egy jó állam vagy társadalom alkotmány nélkül is jó. Igazából azért kell alkotmány, hogy az is maradjon. Csakhogy ez nem túl meggyôzô érv az alkotmány mellett. Ami azt illeti, alkotmányra voltaképpen abból a célból van szükség, akárcsak egy jó ajtózárra a lakásunk ajtaján. Jó, ha van, de nem old meg mindent. Mint sajnálatosan tudjuk, a bejárati ajtóra felszerelt, bonyolult zárberendezés nem akadályozza meg a profi betörôt, hogy behatoljon a lakásba. De természetesen nem véd meg a becsületes emberektôl sem, mert azok meg zár nélkül sem hatolnának be. Vagyis a zár a profikkal szemben túl kevés, a mindennapi emberekkel szemben pedig túl sok. Végül is mindkét esetben felesleges. Egyetlen értelme, hogy a lakás értékeit az alkalmi tolvajokkal szemben megvédje, mert azok hajlamosak volhttp://mek.oszk.hu/02000/02043/html/290.html 40 Ha a hatalom úgyis visszafogja magát, akkor az alkotmány szükségtelen, ha pedig úgysem fogja vissza magát, akkor hasztalan.

39

2016. szeptember 1.



nának esetleg rabolni, ha könnyû lenne betörniük.41 Ezt a tanulságot kell elfogadnunk. Minden zár berobbantható. Feltörhetetlen ajtózár aligha létezik. Az alkotmány elszánt, robosztus, hatalmas ellenségeivel szemben az alkotmány tehetetlen. Nem tudja megvédeni magát, ha nagyhatalmú az ellensége. De a kis ellenségekkel szemben van ereje. Alkalmi sértegetôit legyôzi. Talán ez is valami. Arra jó, hogy valamennyi hitünk legyen benne. Márpedig az alkotmányokat a bennük való hit, vagyis a társadalmi bizalom, azaz a legitimitás élteti. Ezért attraktívaknak kell lenniük, és – mint jeleztük – meg kell felelniük egynémely tartalmi és formai követelménynek. A történelmi tapasztalat ugyanakkor ebben a tekintetben meglehetôsen lesújtó. „Minden alkotmány, amelyet Franciaországnak adtak” – jelentette ki Constant, az alkotmányos politika tanának egyik legnagyobb teoretikusa –, „egyformán biztosította az egyéni szabadságot, és ezen alkotmányok uralma alatt az egyéni szabadságot mégis folyton megsértették. Ez annyit jelent, hogy az egyszerû kinyilatkoztatás nem elegendô; tényleges jogi oltalmakra van szükség; megfelelô hatalommal felruházott testületek kellenek azért, hogy az elnyomottak érdekében alkalmazzák a védelem eszközeit, melyeket az írott törvény szentesít.”42 Éppen a népre való hivatkozás, a nép érdekében tett lépések, a többségi felhatalmazás alapján a közjó szolgálatára,

s z e m l e

a köz javára végzett látszattevékenység, a demokratikus érvelésen alapuló beszéd, a népre, a közre, a többségre, a jövôre, a jóra, a célokra, az eszmékre való gyakori hivatkozások, önigazolások és elvszerûségek veszélyeztetik leginkább a racionalizált demokráciát, vagyis az alkotmányosan védett szabadságot.43 És éppen ez a megfontolás biztosítja a demokráciákra leselkedô legnagyobb veszély elhárításának lehetôségét. A demokrácia erôtlen önvédelme ugyanis maga az alkotmány. Egyelôre ez a legjobb orvosság a demokrácia esetleges bajaira. De persze az alkotmány is megelôzô jelleggel, preventíve szolgálja az öntisztulást, mint minden jó jogszabály. A zsarnokságnak (még a többség zsarnokságának is) „az alkotmányos jogállam jogállami alkotmányának” tisztelete, a formai, eljárási szabályok, a Hart-i értelemben vett másodlagos jogi normák betartása és szigorú betartatása lehet az ellenszere.44 Mert „a formák tiszteletben tartása óvhat meg a zsarnokságtól” – írja Constant a már idézett helyen. „Az emberi társulások oltalmazó istenei a formák, ezek jelentik az ártatlanság egyedüli védelmét, a formák jelentik az emberek közötti egyedüli szilárd kapcsolatokat. Különben minden homályba vész, és minden a magányos lelkiismeret, a tétova vélemény kiszolgáltatottja lesz. Csak a formák nyilvánvalóak, csak a formákhoz menekülhet az elnyomott.”45

41

Az ajtózár-hasonlat Finer professzor találmánya. Lásd: Samuel E. FINER: On Whether Constitutions Matter. IN: S. E. Finer – Vernon Bogdanor – Bernard Rudden (szerk.): Compering Constitutions. Clarendon Press, Oxford, 1995, p. 2. 42 Benjamin CONSTANT: Politikai alapelvek. Az egyéni szabadságról. Az adott részt fordította: Csepeli Réka. (A fordítás alapja: Benjamin Constant: De la liberté chez les modernes. Écrits politiques. Szerk. Marcel Gauchet. Paris, Libraire Générale Francaise, 1980.) In: Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997, p. 180.


43

E fogalmak tartalmáról ebben az írásban nincs módunk részletesen szólni. 44 Vö: Herbert HART: The Concept of Law. London, 1961. 45 Benjamin CONSTANT: Politikai alapelvek. Az egyéni szabadságról. Az adott részt fordította: Csepeli Réka. (A fordítás alapja: Benjamin Constant: De la liberté chez les modernes. Écrits politiques. Szerk. Marcel Gauchet. Paris, Libraire Générale Francaise, 1980.) In: Benjamin Constant: A régiek és a modernek szabadsága, Atlantisz, Budapest, 1997, p. 180.

40

2016. szeptember 1.



s z e m l e

Némethné Pál Katalin

Az új technológia és a munka világa

Szegény robotoknak rossz a sajtójuk. Magát a szót Karel Capek alkotta meg egy színdarabban, ahol a géplények a húsvér emberek ellen támadtak. Szóval, már a start is fenyegetô volt, késôbb regények, filmek sora játszott az „alkotója ellen lázadó teremtmény” toposz gépesített változatával. A technológia fejlôdése most ismét felerôsítette a félelmeket: egyre többen aggódnak azért, hogy a gépek elveszik az emberek munkáját. Természetesen nem csupán a robotok terjedésérôl van szó, hanem a már régebben folyó automatizálásról, az információ-gyûjtés, továbbítás és feldolgozás elképesztô fejlôdésérôl, a tanulni képes számítógépek megjelenésérôl is. A gépek valóban átvesznek munkafázisokat az emberektôl. Európa történelme nagyjából arról szól, hogy az emberi erôt kiváltotta az állati, illetve víz- és szélenergia felhasználása, majd jött a gôzgép és az elektromosság... Mondhatjuk úgy is, hogy a rabszolgamunkától eljutottunk a gépkezelô munkáig. Voltak persze régen is olyanok, akik eddigi megélhetésüket veszélyben látva komolyan ellenálltak a változásnak. A híresebb géprombolók a lyoni takácsoktól a ludditákig elég komoly hírnevet vívtak ki maguknak. De hiába törtékzúzták a fejlesztés eredményeit, azért nem tudták megakadályozni elterjedésüket. A jelenkori félelmek gyökere igencsak hasonló: a gépesítés, az új technológiák ugyan növelik a megtermelt áruk mennyiségét és a termelékenységet, de így egyre kevesebb munkaerôvel állíthatók elô a javak és szolgáltatások. A munkanélkülivé válók kereslete kiesik, emiatt szûkül a piac és beindul a válság ördögi köre. A 2006-2008-as válságot követô fellendülés – amikor is a GDP termelés üteme jóval gyorsabban nôtt a fejlett államokban, mint a foglalkoztatottaké – ezt látszik igazolni. (A munkahelyteremtés nélküli növekedésrôl ld. pl. Martus-Urbánné 2016.) A robotok legdinamikusabb piaca jelenleg Kína, az olcsó összeszerelô munkát végzô dolgozók maguk állítják elô munkahelyük elrablóit. A szoftverek egyre komolyabban fenyegetik az értelmiségi munkaköröket: egy program jó néhány kontírozó könyvelô munkáját kiváltja, a jogi irodákban ügyvédbojtárok helyett szoftverek kutatnak a referenciák, precedensek után, pénzügyi tanácsadók helyett számítógépes összehasonlító oldalakra hallgatva fektetjük a megtakarításainkat (ha vannak). És egyelôre az is világos, hogy a dinamikusan növekvô IT szektor csak a felszabaduló munkaerô töredékét képes felvenni. Már látszik, hogy egy sor mai szakma a gombkötô, a II. évfolyam 3. szám

patkolókovács, vagy a gerencsér sorsára jut, legfeljebb - jó esetben - nyomokban valamely mûvészeti ágként él majd tovább, mint a fazekas, vagy a gyertyamártó. Ugyanakkor a cégvezetôk között egyre többen panaszkodnak arról, hogy nem tudnak dolgozót felvenni. A GKI Gazdaságkutató 2016. júliusi üzleti felmérésében a feldolgozóipari válaszadók közül a legtöbben a szakképzett munkaerô hiányát jelölték meg a termelésbôvítés akadályaként. De a Világgazdasági Fórum már 2011-ben globális tehetséghiányra figyelmeztetett. Itt nyilvánvaló ellentmondás van, érdemes tehát a jelenségek mögé nézni. A technológiai fejlôdés hatását a munka világára tudomány is régóta vizsgálja. A technikatörténész Joel Mokyr (1990) szerint a tizennyolc-tizenkilencedik században a szövôgépek, nyomtatóhengerek, egyéb berendezések elterjedése helyettesítette a munkamûveletekben gyakorlott munkásokat. Goldin és Katz (Goldin - Katz 1998) 1909 és 1989 közötti amerikai adatokat vizsgálva a következô pályát vázolta fel: az ipar korai szakaszában a kézmûves mûhelyekben képzett dolgozók tevékenykedtek, majd a manufaktúrák megjelenése és a tömegtermeléshez vezetô gépesítés csökkentette a képzettség iránti igényt. A tömegtermeléssel kettévált a termelôfolyamat egy produktívnak nevezett (közvetlenül a termék elôállításával foglakozó), illetve egy improduktív (elôkészítô tervezô, gépbeállító, illetve átállító, javító feladatokat végzô) szakaszra. A produktív munka képzetlen munkaerôt igényelt, az improduktív viszont nagy tudású és tapasztalatú, rugalmasan és kreatívan problémát megoldani tudó dolgozókat. A technikai fejlôdéssel a gépek egyre jobbak lettek, tehát az improduktív munka iránti igény egy ideig csökkent, késôbb azonban – az automatizálás, a folyamatos ipari üzemek elterjedése (pl. a vegyi és az élelmiszeriparban), és az munka szervezésének ehhez kapcsolódó változásai ismét átalakították a munkaerô iránti igényeket. Megint a folyamatot elôkészítô dolgozókra, gépbeállítókra lett nagyobb szükség, maga a termelôfolyamat viszont egyre kevesebb képzetlen dolgozót igényelt. Az ún. „kékgalléros” munkakörökben is megnôtt a magasabb végzettségû foglalkoztatottak aránya. A magasabb alapképzettségûek, így pl. érettségizettek iránt azért nôtt meg a kereslet, mert ôk tudtak kézikönyvet, mûszaki rajzot olvasni, voltak villamossági és vegyi ismereteik, értettek az algebrához és matematikai képleteket tudtak megoldani, valamint szót tudtak érteni a nem termelô („fehér galléros”) munkakörökben dolgozókkal is. Acemoglu

41

2016. szeptember 1.


ATHENÆUM

k o n z e r v a t í v

(1998) szerint a technológiai változás szaktudást kiszorító hatása csupán ideiglenes, az átmeneti idôszak után a technológiaváltás meredeken megnöveli a szaktudás iránti igényt. Amint a képzett munkaerô olcsóbbá válik, széles körben érdemes lesz alkalmazásba venni olyan technikákat is, amelyek kezeléséhez magasan képzett dolgozókra van szükség (de természetesen a folyamatot befolyásolja az is, hogy milyen termékeknek van növekvô piaca). Alexandra Spitz (2004) az információtechnológia elterjedésének hatását vizsgálta német adatokon. Azt állapította meg, hogy a számítógépek széleskörû alkalmazásba vétele helyettesíti azokat a dolgozókat, akik manuális és szellemi rutinfeladatokat végeznek, míg a nem rutin feladatokat ellátók munkáját kiegészíti. Ez az összefüggés megjelent mind a foglalkozási, mind a szakképzési, mind a kor szerinti csoportokban. Öt fô munkatípust különböztetett meg: elemzés, értékelés – pl. matematikai, logikai elemzés, problémamegoldás a nem rutinszerû interaktív feladatok – mint a munka koordinálása és delegálása a rutinszerû szellemi feladatok – könyvelés, kalkulációkészítés. leltározás a rutinszerû manuális feladatok – pl. a gépkezelés a nem rutinszerû manuális feladatok – pl. a vendéglátás, vagy az épület felújítás. A rutinszerû feladatok általában jól definiáltak, szabályokkal leírhatók, tehát könnyen programozhatók is, ezért a számítógépek gazdaságosan, pontosan és hatékonyan el tudják ezeket látni. A nem rutinszerû feladatok nem gépesíthetôek egyszerûen, hiszen helyzetfelismerést igényelnek, nem írhatók le szabályokkal. A számítógépek e feladatok elvégzésénél kiegészítik az emberi munkát, növelik a termelékenységet, de nem tudják helyettesíteni az embert. Spitz szerint tehát a kereslet az elemzési és az interaktív munkaképességek iránt növekszik, a rutinszerû manuális és szellemi munkára való képesség iránt csökken. Ezt támasztják alá David Autor és társainak (1998, 2003) korábbi munkái az amerikai munkaerôpiacról és Anton Cheremukhin (2014) frissebb elemzése is. Ô három munkatípus szerint nézte meg a foglalkoztatás alakulását 1981 és 2011 között: a rutinszerû, a nem rutinszerû fizikai és a nem rutinszerû szellemi munkaköröket válogatta szét. A rutinmunkák száma évtizedrôl évtizedre csökkent, a nem rutinszerûeké mindkét csoportban nôtt, legjobban a fizikai munkáké 2001 és 2011 között. Hasonló vizsgálatot mi is végeztünk a GKI Gazdaságkutató Zrt-ben (ld. Némethné 2014) a magyar vállalatok körében, a nem


s z e m l e

rutinszerû munkák iránti erôsebb és növekvô kereslet nálunk is megmutatkozott. Mit hoz hát az új ipari forradalom a munka világába? Változást bizonyosan. A munkavégzés helye és ideje nem olyan régen vált szét a szabadidôétôl az emberi történelem folyamán (már ahol egyáltalán szétvált). A középkorban a jobbágygazdaság, vagy a major egyszerre volt a munkálkodás, a családi és társasági élet színtere. A szolgák, csatlósok az úr háznépéhez tartoztak. A városokban is saját otthonában alakította ki mûhelyét a mester, inasai, tanoncai a családdal éltek. Az elkülönülés csak a manufaktúrák létrejöttével kezdôdött, amikor a hatékonyabb munkaszervezés és jobb munkamegosztás érdekében egy helyre gyûjtötték a hasonló termékek készítésén dolgozókat. A második ipari forradalom során még tovább mélyült a munkamegosztás: már nemcsak az üzemen belül valósult meg, hanem a munkafolyamatokat viszonylag apró szeletekre darabolták és szabványosították, ezekkel bárhol elô tudták állítani a csereszabatos részegységeket és létrejöttek a nem készterméket gyártó cégekbôl álló beszállítói hálózatok. Az újabb ipari forradalom (most ne bonyolódjunk bele, hogy harmadik, vagy negyedik, majd eldönti a jövô) során ismét átalakul a termelési folyamat. A termékek, szolgáltatások elôállításában szinte az egész világ részt vesz. (Ismerik Leonard Read (1958) írását a ceruzáról?). Ez részben a konténerek miatt rendkívül olcsóvá vált szállítás, részben az informatika által lecsökkentett irányítási költségek révén vált lehetôvé. Sôt, a tudás-termékek (javak és szolgáltatások) egyre nagyobb része már nem is fizikai testet, hanem csak a virtuális térben létezik, ott viszont a távolság jelentéktelenné válása miatt széles körben elérhetô. Ugyanakkor az ipari forradalmak megváltoztatták a keresletet is. Ha múzeumokat látogatnak Európában és a környékén, azt fogják látni, hogy a mindennapi élet tárgyai jó két-háromezer év alatt nem sokat változtak. Ha az agyagkorsók formája, díszítése el is tér, azért folyadéktárolásra lényegében ugyanazt használták az ókori szántóvetôk és középkori városlakók is. A ruhák, bútorok is csak kevéssé térnek el, a világító eszközök nagyjából a mécses és a gyertya között változtak, stb. Az ipari forradalom hozta el azt, hogy a köznép egyre nagyobb része hozzájuthatott olyan tárgyakhoz, amihez korábban csak az urak, hogy a legszegényebbek is igénybe tudtak venni különféle szolgáltatásokat, nem kellett mindent maguknak elvégezni az élethez szükséges tevékenységek közül. A második ipari forradalom pedig a korábban nem ismert javak és szolgáltatások elképesztô bôségét zúdította a néptömegekre. Mostanra pedig megváltoztak a fogyasztói igények: míg korábban mindenki olyat akart megszerezni, ami másnak is van, ma már egyre inkább különbözni szeretnénk, egyedi igényekkel lépünk fel. És ezt meg is tehetjük,

42

2016. szeptember 1.



mert a technika a korábbi rugalmatlan nagy sorozatú gyártás helyett (rutinmunkák!) lehetôvé teszi, hogy viszonylag könynyen elkészítsék a számunkra szükséges változatokat. A robotok és automaták felszabadítják a fogyasztót az egyformaság kényszere alól, de kell – illetve egyre inkább kellene hozzájuk olyan munkaerô, aki megérti és a technika nyelvére lefordítja a vevô igényét, programozza, beállítja a gyártóeszközöket. A termékek változatossága viszont nem tûri a régi, merev, hierarchikus vállalati szervezetet sem. A rugalmasság újfajta megoldásokat követel. A cégek leépítik a kiegészítô tevékenységeket és inkább külsô – profi – szolgáltatóktól vásárolják meg. Az iparcikkek talán egyetlen része sem készül el a vállalat gyárában, még a csomagolást, a vevônél történô készre szerelést is ki lehet – és sokszor célszerû is – kihelyezni arra szakosodott alvállalkozónak. A vállalat szervezeti határai egyre átjárhatóbbá válnak. A versenyt kiegészíti az együttmûködés (ko-opetíció, ld. Hámori és társai (2007)). A munka tehát egyre kevésbé fix helyen és idôben folyik, terjednek az ún. „atipikus” foglalkoztatási formák, a rugalmas, a kötetlen, a megosztott, a részidôs- és a távmunka. Bár Magyarországon fôleg adó- és járulék elkerülési okokból terjedt el, de máshol is egyre több az olyan dolgozó, aki a saját cégével áll jogviszonyban és csak bizonyos feladatokra szerzôdik – akár rendszeresen is – egy-egy vállalattal, vagy éppen több hasonló kiscég áll össze bizonyos feladatok megoldására. Egyegy építkezésen más-más arányban van szükség például kômûvesre, épületgépészre és tetôfedôre, egyes esetekben ipari alpinista kell a külsô burkolási munkák elvégzésére, máskor viszont nincs rá szükség. Minden film készítésénél külön szedik össze a stábot és a szereplôgárdát. Hasonló példát sok más területrôl is lehetne hozni. Az egyedi vevôi igényeket nem sorozatgyártó, hanem projekt szervezetekkel lehet hatékonyan és gyorsan kielégíteni. Megnô az elôkészítô tervezô-koordináló tevékenységek aránya a vállalatban és csökken a mûködtetést fenntartóké. A képet még tovább árnyalja a magyarul nem túl szerencsésen közösséginek nevezett sharing economy megjelenése és terjedése. Itt lényegében arról van szó, hogy a tulajdonos a birtokában lévô, részben kihasználatlan kapacitást (eszközt, ingatlant, szaktudást, munkaerôt) hasznosítja, szolgáltatást nyújt vele másoknak. A dolog lényege az, hogy ô maga dönti el, mennyit és mikor bocsát a piacra, ha akar, rengeteget dolgozik, ha akar, csak kiegészítô tevékenységként végzi. Döntése részben a saját szándékaitól, részben a kereslet alakulásától függ. Mivel az információtechnológia lehetôvé és könnyûvé teszi vevô és eladó gyors egymásra találását, nincs szükség nagy szervezetre és adminisztrációra. A – mondjuk inkább így – osztott gazdaság hasznos a társadalom számára, hiszen a meglévô kapacitások jobb kihasználásával állít elô II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

értéket. Viszont nem csak a régi, kötöttebb formában mûködô versenytársakat állítja kihívás elé, hanem a szabályozni és adóztatni akaró államokat is. Elôfordulhat, hogy a dirigista érdek a társadalomé elé kerül, amint ezt az Uber, vagy Airbnb konfliktusai világszerte mutatják. (Persze, nem nehéz felismerni a gazdasági és politikai inkumbensek érdekösszefonódását az események mögött.) A munka világa tehát megváltozik. Feltehetô, hogy a jövôben a magán- és a szakmai élet kevésbé válik szét, mint az elmúlt kétszáz évben. A munka nem feltétlenül – sôt, egyre kevésbé - fix fizetéses alkalmazotti státuszt fog jelenteni, hanem a megélhetés megteremtését a legváltozatosabb formákban. A dolgozók nem gépkiszolgáló bérrabszolgák lesznek, hanem valóban munkavállalók, bizonyos értelemben nomádok, akik megbízásról-megbízásra vándorolnak, maguk szerzik a megrendeléseiket. Mindez persze komoly kihívások elé is állítja ôket. Önmaguknak kell önmagukról gondoskodni, tervezni, képességüket tudásukat piacképesen tartani és eladni. A hullámzóan érkezô jövedelmeket be kell osztani, dönteni kell tudni arról, hogy egy-egy megbízást érdemes-e az adott feltételekkel elvállalni – tehát olyan „életvállalkozókká” kell válniuk, amilyenekrôl Tóth András (2016) beszélt. Ez bizony kihívást jelent a szakszervezeti mozgalmaknak is, új célok, új módszerek kialakítása nélkül elvész a létjogosultságuk. A megosztásos gazdaság, az összeálló és felbomló projektszervezetekben felbukkanó dolgozók – mint az Uber példáján láttuk – komoly sokkot okoznak az államoknak is. Mind a gazdaságirányítás módszereit, mind az adófilozófiát át kell gondolni és értékelni, hiszen a régi módon az új konstrukciók nemcsak kezelhetetlenek, de gyakran láthatatlanok is számukra. Ami a legfontosabb: teljesen más oktatási képzési rendszerre van szükség. Fel kell adni azt az elképzelést, hogy az iskolák kiképzik a szakembereket, akik végezvén tanulmányaikkal belépnek a munkaerôpiacra. Az élethosszig tartó tanulás nem csak azt jelenti, hogy idôrôl-idôre frissíteni kell a szakismereteket. Az iskola csak arra törekedhet, hogy az alapvetô skilleket - tanulás, (értô) olvasás, számolás, kommunikáció (ideértve az írást, a prezentációt és az internethasználatot is), kooperáció, tervezés-szervezés - megtanítsa a diákoknak. Nagyjáól azt, amit a magyar oktatási rendszer ma nem. Pont a szakismertek azok, amiket majd késôbb, menet közben kell és lehet megtanulni, esetleg munka mellett, vagy megtakarításokat felhalmozva két munkával töltött életszakasz között. A szakképzés helye nem feltétlenül az iskola lesz. A finanszírozás gerince pedig nyilvánvalóan nem lehet állami pénzosztás, hanem a munkaadók és a dolgozók közötti megállapodásokon kell alapulnia.

43

2016. szeptember 1.



s z e m l e

Felhasznált irodalom: Acemoglu, D. (1998): Why Do New Technologies Complement Skills? Directed Technical Change and Wage Inequality. The Quarterly Journal of Economics, November. Pp 1055 – 1089. Autor, D. – Krueger, A. – Katz, L. (1998): Computing Inequality: Have Computers Changed the Labour Market?” The Quarterly Journal of Economics, CXVIII. (). Pp. 1169-1213. Autor, D.H. – Levy, F. – Murnane, R.J. (2003): The Skill Content of Recent Technological Change: An Empirical Exploration. The Quarterly Journal of Economics, November. Cheremukhin, A. (2014): Middle-Skill Jobs Lost in U.S. Labor Market Polarization. Dallas FED Economic Letter. Vol. 9, No. 5 • May 2014. Goldin, C. – Katz, L. F. (1998): The Origins of Technology-Skill Complementarities. Quarterly Journal of Economics, CXIII. Pp. 693–732. Hámori B. – Szabó K. – Derecskei A – Hurta H. – Tóth L. (2007): Versengô és kooperatív magatartás az átalakuló gazdaságban. Közgazdasági Szemle, LIV. évf., 2007. június, 579–601. o) Martus B. Sz. – Urbánné Mezô J. (2016) A munkahelyteremtés nélküli növekedés és az ifjúsági munkanélküliség kapcsolata. Külgazdaság, LX. évf. 2016-május-június 78-105. oldal Mokyr, J. (1990): The Lever of Riches: Technological Creativity and Economic Progress. Oxford University Press. New York and London. Magyarul: A gazdagság gépezete. Technológiai haladás és kreativitás. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004. Némethné Pál K. (2014): Gazdaságtámogató az oktatási reform? Világgazdaság, 2014. február 14. Read, L. E. (1958): I, Pencil. Irvington-on-Hudson, NY: The Foundation for Economic Education, Inc. Dezember 1958. Reprint: 1999. Letölthetô: http://www.econlib.org/library/Essays/rdPncl1.html Spitz, A. (2004): Are Skill Requirements in the Workplace Rising? Stylized Facts and Evidence on Skill-Biased Technological Change. ZEW Discussion papers No. 04-33. Tóth A. (2016): A marxizmus tündöklése és csendes elmúlása, avagy a munkásosztály fogalmának és történelmi szerepének konstrukciója és dekonstrukciója. Atheneum Konzervatív Szemle, II. évfolyam 1. szám, 2016. március, 7 – 17. oldal


44

2016. szeptember 1.



Barczikay Tamás:

s z e m l e

Válság és valóság

Jelen megkésett recenzió leginkább a vitairat kategóriába sorolható. Könyvismertetômben bemutatom Paul Krugman (2012) Elég legyen a válságból! MOST! címû írásának vitatható pontjait, és felhívom a figyelmet a könyvben található, nem „ideológia-független” állításokra. A recenziót a könyvhöz hasonló popular science literature, azaz ismeretterjesztô irodalom tantermi térhódítása teszi szükségessé. Mára Piketty (2013), Stiglitz (2003, 2005) és egyéb ismert közgazdászok véleménykönyvei részét képezik a nem közgazdasági elemzô szakok szakirodalom listájának. Ez a jelenség azért problémás, mivel a mûfaj, és így az említett szerzôk magyarra fordított könyvei is két jellegzetes problémával bírnak. Egyrészt mellôzik a technikai részleteket, és ezzel az egyszerûség látszatát keltik. Másrészt stilisztikailag vitairat jellegûek. Ebbôl kifolyólag gyakorta elnyomják az ellenvéleményt, és stílusukban kifejezetten személyeskedôek. Szeretném kihangsúlyozni, hogy nem szakterületem a makroökonómia, tehát viszonylag korlátozott mértékben ismerem a terület kortárs irodalmát és azok technikai részleteit. Ellenben a közgazdasági eszmetörténet területén szerzett jártasságom jó rálátást enged a tudományág vitáinak értékelésében. Ezen felül úgy gondolom, hogy a fôáramú közgazdaságtan nem megkérdôjelezhetetlen. Sôt meg is kell kérdôjelezni a tudomány fejlôdéséért. Viszont a szóban forgó könyvhöz hasonló véleményírások, az említett problémák miatt, megnehezítik a tudományfejlôdést, mivel közgazdászok, jogászok és szociológusok generációit szoktatják rá az ideológiai nézetektôl sem mentes érvelésre.

ismereteik mindkét esetben már-már a képzeletbeli pszichohistóriát idézik. Az úgynevezett édesvizi (freshwater school), és a sósvizi (saltwater school) közgazdászokat modelljeik kiindulópontjai különböztetik meg leginkább. Az utóbbi iskola, amelybe Krugman is tartozik, eltérô axiómákat használ. Ebbôl kifolyólag modelljeik a szabadpiaci mechanizmus önkorrekciós képességét kétségbe vonják, és így szükségessé teszik az állami beavatkozást a konjunktúraciklusok megakadályozásának érdekében. Politikai értelemben az édesvizi közgazdászok jellemzôen a republikánus, míg sósvizi kollégáik a demokrata politikai oldalhoz húznak. A recenzió alá vont könyv tehát politikailag demokrata oldalról, a sósvizi iskola modelljeit felhasználva elemzi a válság hatását, és a válságkezelés során tett gazdaságpolitikai lépéseket. Minden fejezet, minden állítása mögött találhatunk egy olyan cikket, ami tudományos értelemben törekszik az objektivitásra és érzelmileg semleges. Ezzel szemben maga a könyv eltérô intenzitással, de az elsô oldaltól az utolsóig az emberi érzelmekre és az érintettségre játszik. Kezdve a munkanélküliség miatt romba dôlt életektôl, a tanárok és brókerek fizetésének szemléletes összehasonlításáig. Ez több szempontból is problémás. Egyrészt hiába írja ezt a könyvet Krugman a nagyközönségnek, elfelejti a szerepét. Ô nem politikai beszédet ír, hanem közgazdasági elemzést, amelyben az érveit kell felsorakoztatnia, és nem a közvéleményt érzelmi alapon zsarolnia. Másodsorban megfeledkezik arról, hogy könyvében az etikai alapon közgazdaságtant hirdetô Wolfgang Schaublet ugyanebbôl az okból kifolyólag állítja szakmailag sarokba. Stílusát tekintve a könyv a megszokott amerikai publicisztikai vita hangulatát idézi. Eszmei értelemben vett ellenfeleire olyan gúnyneveket aggat, mint: költségvetési héják1 és nagyon fontos emberek. Ezzel azt a hatást keltve mintha mindenki, aki más véleményen van, definíciószerûen kókler. A hatásvadászat sokszor még az elméleti mondanivaló kárára is megy, mint például a Minsky-hipotézis bemutatásakor. A könyvben jellemzôen Minsky-pillanatként említi, és csak óvatosan jelzi a gondolat hipotézis-jellegét, ezzel gazdasági törvény erejére léptetve azt. A könyv központi gondolata a keynesi fiskális ösztönzéshez való visszatérés jelentôsége. Ezzel gazdaságelméleti szempontból nincs is baj, azonban a szerzô érveinek felsorakoztatásakor lépten-nyomon megfeledkezik a neki ellent-

Nobel-díjasok véleményével vitatkozni viszonylag nehéz, mivel a közvélemény a hatalomból való érvelés céljának eleget téve hajlik a teljes egyetértésre. Jó példája ennek Einstein Why Socialism címû esszéje, amelyben marxi áthallásokkal ostorozza a kapitalizmus elidegenítô mûködését. (Einstein, 1949) Természetesen Paul Krugman esete ettôl merôben különbözô, de mutat hasonlóságokat. A szerzô 2008-ban vette át kitüntetését az új kereskedelemelméletek és a gazdaságföldrajz területén elért szakmai munkájáért. Krugman technikai közgazdász, aki saját bevallása szerint Isaac Asimov Alapítvány trilógiájának hatására kezdett érdeklôdni késôbbi szakterülete iránt. Nevezetesen lenyûgözte ôt a regényben található tudományalapú jóslás, a pszichohistória ötlete. Ma a makroökonómián belül, két, erôsen matematika fókuszú iskola verseng egymással a gazdaság mûködésének 1 Utalva ezzel az USA-ban megszokott héja-galamb (republikánus-demegismeréséért. Technikai felkészültségük és matematikai mokrata) dichotómiára. II. évfolyam 3. szám

45

2016. szeptember 1.



mondó hipotézisek és gazdaságtörténeti események ismertetésérôl. Egész pontosan csak akkor kerül erre sor, ha megfelelô ellenérvekkel rendelkezik. Így például a keynesi fiskális intervenció, olajválság idei eredménytelensége csak mellékhang a válságkezelés kottájában. Sokkal objektívebb lenne, ha elismerné, hogy a szabadpiac és az állam fontosságának hangsúlya válságról válságra oda-vissza eltolódott. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ennek politikai, így fôleg emberi okai vannak. A rövid gazdasági emlékezet, mindig démonizálja a válságot közvetlenül megelôzô gazdaságpolitikai rezsimet, és segít annak tökéletes ellentétét kiépíteni. Ugyanilyen elhallgatott ellenvélemény a konzervatívok favorit példája, a „betört ablak” parabola. Ebben a történetben a republikánus közgazdászok között klasszikusnak számító Frederic Bastiat (1850) a következô történettel áll elô. Tegyük fel, hogy egy boltos ablakát egy este egy fiú betöri. Másnap a boltos hív egy üvegest, aki helyreállítja a kárt, és a kapott fizetséget ô a kocsmában elkölti. A kocsmáros késôbb a jövedelmét alapanyagok beszerzésére fordítja, és így tovább, és így tovább. Röviden: kereslet generálódik. Na de mi történnék, ha nem törik be az ablakot? A boltos a pénzt máshol költené el, vagy éppen megtakarítaná, és a pénzt a bankrendszeren keresztül más vállalkozások hitelezésére fordítanák. A különbség tulajdonképpen itt jön ki. Krugman azt állítja, hogy válság idején a megtakarítás káros, mivel nem támaszt a gazdaság elég keresletet a javak számára, és ezért azt pótolni kell, mielôtt még mélyebbre csúszunk a fogyasztási lejtôn. Ellenfelei azonban azzal érvelnek, hogy ha a pénzt egy ostoba fiúhoz hasonlóan, beavatkozással más irányba tereljük, azzal csak a profitábilis beruházásoktól vonjuk el, ami végsô soron a válságból való kilábalást segítené. Itt a két gazdaságpolitikai oldal között a megtakarítás és fogyasztás közötti trade-off–beli preferenciákon megy a vita. Ez a közgazdászok között viszont többnyire inkább ízlés, mint tudomány dolga. Az implicit módon hivatkozott fiskális multiplikátor elmélete, a szakma irodalmán belül is vita tárgya, amibôl megint nincs kiszolgálva az olvasó. Friedman például a Kapitalizmus és szabadság címû könyvében azt állítja, hogy egészen elhanyagolható mértékû, és a kiszorítási hatást figyelembe véve már nem éri meg beavatkozni. (Friedman, 1962) Ugyanezt a véleményt fogalmazza meg a Wall Street Journal hasábjain Robert Barro, Krugman súlycsoportjába tartozó közgazdász. Tehát a vita nem olyan ékegyszerûségû, mint aminek azt a szerzô beállítja. (Barro, 2009) Az egyoldalú bizonyítások példája a Capitolium-dombi Bébiszitter Szövetkezet bukásának bemutatása. A történet röviden a következô. Az USA washingtoni kormányzatában dolgozó közalkalmazottak nehezen tudtak felügyeletet biztosítani gyermekeik számára azokban az órákban, amíg ôk II. évfolyam 3. szám

s z e m l e

kimozdulnak otthonról. Ezt a problémát megoldandó bevezettek egy kuponrendszert, amelyen keresztül ha egymás gyerekeire vigyáznak, az eltelt órák számának függvényében kuponokat kapnak, amit gyerekfelügyeletre válthatnak be késôbb, ha ôk akarnak kimozdulni. A történet szerint bizonyos szülôk annyira rászoktak a vésztartalékolásra, hogy megtakarításaikkal megbénították a piacot. Egész egyszerûen elfogytak a forgalomban lévô kuponok. Mit kell tenni? veti fel Krugman a kérdést. Természetesen több kupont kell a rendszerbe vinni és meg is van oldva a probléma. Ez a szemlátomást ésszerû példa azonban rengeteg sebbôl vérzik. Egy, a szerzôvel ellentétes nézeteket valló édesvizi közgazdász például rávághatná a következôeket: hol itt a piac? Lényegében az áralkalmazkodás lehetôségét a kuponrendszer nem teremti meg. Csak úgy léphet ki valaki hivatalosan a rendszerbôl, ha visszadolgozza az általa igénybe vett kuponokat. Arról nincs szó, hogy lehet-e úgy cserélni a rendszerben, hogy két órát cserél valaki egyre. Tehát ha nagyon szüksége van felügyeletre, olyan egyezséget köt a bébiszitterrel, hogy ô kétszer annyi ideig vigyáz a gyerekére. Márpedig így egy olyan piacról állítjuk, hogy az jó példája a valóságnak, ahol mindent munkaértéken veszünk, kizárva a piaci igazodás lehetôségét. Természetesen a felmerülô problémát könnyen meg lehet oldani, csak ennek nincs nyoma a példában. A megoldás, hogy egy tökéletes helyettesítôt alkalmazva a szülôk hivatásos bébiszittert fogadnak magasabb áron. Végül a beruházások és megtakarítások egyenlôségének feltételezése, azaz a Say-dogma elfogadása is problémás a példában. Keynes nem lenne büszke, elvégre az Általános elmélet egyik legsarkalatosabb pontja, hogy ez az azonosság nem áll fenn. Mikor Krugman azt állítja, hogy a valódi piac hasonló ahhoz a modellhez, amit a történet elmesél, hallgatólagosan elfogadja ellenfelei axiómáit. Ez pedig a hitelpiacokon keresztül bemutatható, hogy nincs így. A Say-dogma zárt gazdaságon belül sem érvényesülhet hiszen ahogy Keynes rávilágít, a beruházások vezérlik a megtakarításokat. Azaz egészen pontosan a beruházáskor felhasznált tôke várható határhatékonysága (Mátyás, 2003). A gyakorlatban ez a tétel akkor sérül, amikor egy vállalkozás hitelt vesz fel valamilyen célból. A hitelpénz megteremtése nem kötôdik a már meglévô megtakarításokhoz, hiszen ha a hitelpénzre mint két szereplô közötti bizalmi megállapodásra tekintünk, akkor annak elvben nincs technikai korlátja. (Jackson et al, 2011) (Ferguson, 2008) Ezek alapján a bébiszitter hálózatba – a valósággal ellentétben – nem kerülhet be hitel formájában pénz, és végleg áthúzhatjuk az egyenlôségjelet Krugman példája és a valóság között. Az ismertetett kritikán felül azonban úgy gondolom, hogy vannak olyan részei a könyvnek, melyek ha eddig nem is voltak ismeretlenek, de lényeges megállapításokat és jogos kri-

46

2016. szeptember 1.



tikát tartalmaznak. Krugman a kialakuló hitelboomot többek között a Glass–Steagall törvény eltörlésének tulajdonítja. Ez a jogszabály 1933 óta különíti el a kereskedelmi, és a befektetési banki tevékenységet az Egyesült Államokban, és lényegében korlátozza a teljesen szabad pénzáramlást. Amint az a könyvben is szerepel, a Clinton-adminisztráció idején a majdani Citigroup bankcsoport jelentôs nyomást gyakorolt a kormányzatra, hogy lehetôségük nyíljon az 1998-as fúzióra. A pénzügyi világ nyomása végül a törvény eltörlésében öltött testet, ami hozzájárult a pénzügyi válság kialakulásához. A likviditási csapda tárgyalása szintén részletes. Amint az Egyesült Államokban az irányadó kamatlábak a nulla közeli ZLB (zero level bound) szintre értek, a monetáris politika hatékonysága idézôjelbe került. Ezt a hibát ma már mindkét politikai oldalon többé-kevésbé elismerik. Timothy Geithner, a Fed egykori regionális vezetôje mea culpa-jelleggel könyvet is írt a témáról, amelyben a felmerült problémákat és az inadekvát válaszokat részletesen elemzi. (Geithner, 2014) A könyv ötödik fejezetében az egyenlôtlenség tárgyalása – a már tárgyalt hatásvadász stílustól eltekintve – meggyôzô. Krugman állítása, hogy ha a társadalmat szétválasztjuk gazdagokra és mindenki másra, akkor az aggregátumban megfigyelt éles életszínvonalbeli növekedés nem okoz számottevô

s z e m l e

lecsorgó hatást. A mellékelt ábrákkal egyszersmind pontot szeretne tenni egy régóta húzódó vita végére, de ezzel óvatosan kell bánni. Azt a helyzetet ugyanis, hogy nem tudjuk megfigyelni, hogy mi lett volna akkor, ha az USA az elmúlt évtizedekben nagyobb újraelosztást vitt volna végbe. Az is elôfordulhat, hogy nemcsak az elit, de a társadalom többsége is rosszabbul járt volna. Az ismertetett eredmények inkább az igazságtalanság etikai témakörébe tartoznak, melytôl a közgazdászok közel százötven éve igyekeznek távol tartani magukat. Végezetül úgy gondolom, hogy Krugman könyve tulajdonképpen egy korszerûsített és jól becsomagolt Keynes-parafrázis. Nem mond semmi újat, csupán könnyen befogadható módon összegez egy fôleg politikai álláspontot. Nem tartom jó ötletnek, hogy kiegészítô irodalomként, kontroll nélkül, gazdaságpolitika-kurzusok tananyaga legyen, mivel jellemzôen nem korrekt az ellenkezô véleményt megfogalmazó kollégákkal szemben. (Leggyakrabban meg sem említi az ellenvetéseiket.) A szerzô mentségére szóljon azonban, hogy az a vitakörnyezet, amelyben akadémiai munkásságán kívül tevékenykedik, elvárja ezt a hangvételt. Ebben a tekintetben nem különbözik semmiben az USA konzervatív szárnyán tevékenykedô közgazdászoktól.

Hivatkozások Albert Einstein (1949): Why Socialism, URL.: http://monthlyreview.org/2009/05/01/why-socialism/ Barro véleménye a multiplikátorhatásról: WSJ (2009): http://www.wsj.com/articles/SB10001424052748704471504574440723298786310 Frederic Bastiat (1850): That Which Is Seen, and That Which Is Not Seen, URL.: https://en.wikisource.org/wiki/Essays_on_Political_Economy/That_Which_Is_Seen,_and_That_Which_Is_Not_Seen Jackson, Greenham, Werner, Ryan-Collins (2011): Where Does Money Come From? A Guide To The Uk Monetary And Banking System, internetes kiadvány Joseph E. Stiglitz (2003): A globalizáció és visszásságai, Napvilág Kiadó, Budapest, ISBN: 9789639350267 Joseph E. Stiglitz (2005): A viharos kilencvenes évek, Napvilág Kiadó, Budapest, ISBN: 9639350532 Mátyás Antal (2003): A modern közgazdaságtan története, Aula Kiadó, Budapest, ISBN: Milton Friedman (1962): Capitalism and freedom. Chicago: University of Chicago Press. Niall Ferguson (2008): The Ascent of Money: A Financial History of the World. The Penguin Press HC. ISBN 978-1-59420-192-9 Paul Krugman (2012): Elég legyen a válságból! MOST! Akadémia kiadó, Budapest, ISBN: 9789630592871 Thomas Piketty (2013): A tôke a 21. században, Kossuth Kiadó, Budapest, ISBN: 9780674430006 Timothy F. Geithner (2014): Stress Test: Reflections on Financial Crises, Crown Publishing Group, Random House. ISBN 9780804138598


47

2016. szeptember 1.



Grossmann Vilmos

s z e m l e

A magyar polgárlélek Világos pillanat1

1

„A kommunizmus legnagyobb vétke a hazai polgárság szétzúzása volt.”2A polgár – mint tudjuk – általában városlakó. Foglalkozása, üzleti tevékenysége folytán képes gondoskodni saját magáról és családjáról, miközben a társadalomban elfoglalt kiváltságos társadalmi és vagyoni helyzetéhez körömszakadtáig ragaszkodik. A ôspolgár értéket teremt, melyben a lelke is benne van. A napi munka mellett a szellemnek, a kultúrának is tud élni, mecénásként iskolákat, mûvészeket támogat. A polis szabad polgára a fôterek piacain hallgatja a bölcseket és a világ dolgairól vitatkozik velük. Az ôspolgár életének elemei a hit, az alkotás és a szerénység, amelyeket évszázadokon át kitartóan ápol. Védi a tisztességes munka értékeit, az erkölcsi rendet és a lélek táplálta szépséget. A Fidesz-KDNP által kitalált magyar polgárból mindez hiányzik. Mûveltsége kényszeredett, mert azt képzeli, hogy osztályhelyzetének megkülönböztetéséhez szüksége van a nagyipar által üzemeltetett színházakra, koncerttermekre, stadionokra és azokra a nyomtatott könyvekre, folyóiratokra, bulvárlapok garmadára, melyek ontják magukból az ostobán romantikus szellemiséget. A magyar polgári tömegszellem proletár és kispolgár attitûd között ingázva - mantrázza a média által közvetített demagóg szólamokat, miközben mérhetetlenül büszke arra, hogy saját szavaival még mûveletlenebb társainak tovább is tudja adni azokat. A magyar polgári hatalom és uralom jó szimattal alkalmazkodik az adott körülményekhez, a történelmi szükségszerûséghez. Mindez rövidtávon kitûnôen mûködik. Saját történelmének nagyjaira és azok felejthetetlen érdemeire újra meg újra megemlékezik. Rájuk hivatkozva oszlopokat állít, hol a feudális, hol pedig a kommunista rendszer felett aratott gyôzelmek emlékére, a szabadság és egyenlôség eszméinek tiszteletére. Ezzel szemben narratíváiban következetesen megfeledkezik és szemérmesen hallgat a gyôzelmek után az igazság lobogóit elhajító hôsökrôl, akik hatalmuk megszilárdítása érdekében saját képükre formálják a régi-új hûbéri államot. A magyar polgár továbbá arról sem beszél, hogy az egyenlôséget kizárólag saját maga számára követeli meg úgy, hogy a társadalom nagyobbik részét elszegényíti és kisemmizi. A szabadság mindenkire kiterjedô eszméje is addig érdekli a feltörekvô magyar polgárságot, amíg haszna van belôle. 1

Csécsy Imre: Világos pillanat. Antiqua, Bp. 1946. Szelényi Iván: Körkérdés a népi-urbánus ellentétrôl. 279. o. Századvég folyóirat. 1990/2. 2


Az igazságért, a jogállamiságért is addig küzd csupán, míg a hatalmat meg nem szerzi vele. Eme vircsaftban Adam Smith láthatatlan keze is csak gúzsba kötve mûködik. A szabad piaci verseny a pillanatnyi érdekek, a kivételezések, állami megrendelések és az elônyök gátlástalan kierôszakolásával üzemel, amihez az éjjeli ôr is asszisztál. A szabadpiac elkötelezett hívei nap mint nap a harangokat kongatják, és a közérdek nevében védôvámért kiáltanak, mihelyst olcsóbb idegen és nem hazai áru kerül a piacaikra. Persze, ha ennek ellenére is rosszul sül el a vállalkozás, nem derogál nekik az államhoz segítségért is fohászkodni, természetesen közérdekbôl, amivel még azt is eléri a magyar polgár uralta gazdaság, hogy közpénzbôl szanálja a felelôtlen, fizetésképtelenné vált bankokat, biztosítókat. A magyar polgár demokráciáról papol, miközben fogalma sincs annak valódi értékeirôl, hisz népuralommá hamísítja azt. Kiharapja belôle a tisztességet, kiszívja mérhetetlen torkossággal a józan észt, és a megmaradt üres formát feltölti saját érdekeltségeivel. Közben retteg a demokrácia valódi arcától, mely az egyenlô szabadság államrendjére, a szabad vitára, közmegegyezésre és az erôszak helyett az érvekkel való meggyôzésre épül. Nem akarja tudomásul venni, hogy a demokrácia nem a magyar polgárság uralma. A valódi demokrácia a szellemi elit mûhelye, az erkölcsi józanságé, ahol nem az aljas és ostoba tömegembert, hanem a dolgos mindennapok polgárait nevelik a tömegszellem ellen. A mûvész-, a tudós-, a gondolkodó szellem - mint az örök elégedetlenség megnyilvánulása - fáradhatatlanul törekszik a tökéletességre, még akkor is, ha tudja, hogy a világ örökké tökéletlen marad. Minden mai alkotás, mely független a magyar polgári hatalomtól - légyen az akár egy festmény, egy szobor, egy szimfónia vagy egy esszé -, a legmélyebb értelemben a magyar polgári rendszer bírálata. Azé a rendszeré, melytôl idegen a szabadság, a jogegyenlôség és a haladás. A magyar polgár uralmának fenntartása érdekében mindig és mindenhol jelen van, kész bármikor felfesteni a falra egy lesben álló ördögöt, egy ellenségképet, ami a keresztény civilizált Európára jelent folyamatos veszélyt. A magyar polgári zsarnokság a tömeg-emberre, a merev és tömbösített tömegszellemre támaszkodik. Szavazatainak megszerzése érdekében elônyöket ad neki, még az igazságosság, a józanság, a gazdasági racionalitás rovására is. Így zülleszti le a magyar polgár az államot, annak minden lakosát, és így üresesíti ki a valódi demokráciát, miközben az ország pártok és oligarchiák martalékává válik.

48

2016. szeptember 1.



s z e m l e

„Az agresszív nacionalizmus a (magyar) polgárság ideolóA magyar polgár nem osztály, a magyar polgár lelki típus: 3 A Fidesz-KDNP legnagyobb vétke, hogy számára a giája.” character indelebilis. Hajlama, felfogása csupa külsôség és lelki sekélység. Magatartása kirekesztô, tekintélytisztelete a kol- hazai polgárság csupán politikai termék. lektív erôszakot támogatja. A magyar polgár kész tönkretenni nemcsak a kicsit, hanem egyenrangú vetélytársait is, ha a piaci helyzet úgy hozza éppen, s ezért minden önkényt és rendpártot, amely elônyt juttat neki mások rovására, lelke- 3Csécsy Imre: Világos pillanat. 339. oldal. Antiqua kiadó, Budapest sen támogat. 1946.


49

2016. szeptember 1.



s z e m l e

Széky János

Mire jó a népszavazás, és miért rossz? Amikor ezt írom, még elôtte vagyunk a 2016. október 2-i népszavazásnak (álláspontom: tudomást sem szabad venni a létezésérôl), de bizonyos tanulságok természetesen levonhatók. Huszonhét évig tartott, mire a magyar politikai kaszt és a véleményformálói háttér számottevô része eljutott addig a felismerésig, hogy van rossz népszavazás. Addig már nem, hogy a népszavazás intézménye inkább rossz, mint jó. A modern demokrácia kiformálódásának idején Madison, majd Tocqueville figyelmeztetett arra, milyen veszélyes bármely pillanatban és helyzetben a nyers többség hatalmának érvényesülése, és mennyire fontos ez ellen biztosítékokat beépíteni a politikai intézményrendszerbe. Szerencsére akkor még az országos népszavazásnak technikai (közlekedési, bürokratikus) akadályai voltak, de a választójog sem volt anynyira kiterjedt, hogy a kisebb helyi referendumokat mai értelemben népszavazásnak mondhatnánk. Az intézmény hívei számára Svájc volt a példakép, de gondoljuk meg, hogy Svájc az a nyugati ország, ahol a legkésôbb fogadták el az általános választójogot – a nôk választójogát éppenséggel még 1959ben is országos népszavazás vetette el kétharmados többséggel (és 1968-ban Bázel városa volt az elsô német ajkú kanton, amely elfogadta az elvet). A képzet általában az, hogy a nép egésze, pontosabban: 51 százaléka fontos kérdésekben bölcsebben ítél, és biztosabb erkölcsi érzékkel bír, mint az általa parlamentbe választott ilyen-olyan politikusok. Hogy mi a fontos kérdés, arról viszont globális népszavazás híján nincs közmegegyezés. Országos szinten leginkább az új alkotmány jóváhagyását vagy az alkotmánymódosításokat kötik szívesen népszavazáshoz; ez inkább indirekt módon hat a jogalkotókra, ugyanis a tartós szabályokat igyekeznek úgy megfogalmazni, hogy minél kevesebbeket sértsen. Az Egyesült Államokban, ahol hagyományosan irtóznak a plebiszcitárius elvtôl, ezt úgy oldják meg, hogy a szövetségi alkotmány módosításához – a Kongresszus két háza után – az kell, hogy az államok háromnegyedében külön-külön is ratifikálják, ráadásul ez idôben elnyúló folyamat, nem pillanatnyi hangulat dönt, a tét és az izgalom térben, idôben szétterül. Vannak továbbá – el nem varrt békeszerzôdések nyomán – népszavazások a területi hovatartozásról, a nemzeti identitás kérdéseirôl – végsô soron ilyen az integrációkba való belépés jóváhagyása, vagy ellenkezôleg, a kilépésrôl való döntés, de az elôbbi a fölösleges, az utóbbi a rossz népszavazások közé tartozik. Tartanak referendumot olyan magánélet-viteli kérdésekrôl, mint a válás vagy a melegházasság – II. évfolyam 3. szám

ezekhez ugyanis a választott kormányzatnak a modern világban nincs köze. Ilyenkor valóban a népszavazás a legtisztább és leghasznosabb eljárás, mert így lehet a többség nézetébôl a legkönnyebben jogszabály. Megelôzhetô vele az olyan zavar, mint amelyet az Egyesült Államokban láthattunk. Ahol a közvélemény-kutatások a melegházasság többségi elfogadottságát mutatták, de országos referendum híján ezt a többségi véleményt a Legfelsôbb Bíróságnak kellett országos törvénnyé materializálnia, márpedig ehhez – hogy az egyes államok törvényhozásai helyett törvényt hozzon – nincs alkotmányos joga, mint azt a néhai Scalia bíró hangsúlyozta különvéleményében. Amivel – kiszámíthatóan – magára is haragította a liberális értelmiséget. Vannak ezenkívül rossz népszavazások. Ezeket többé-kevésbé komplex kormányzási kérdésekrôl tartják. Mik a kormányzási kérdések? A gazdaságpolitika (és általában minden, ami a költségvetéssel összefügg, az adózás és az adók elköltése, valamint az állam különféle pénzszerzési módjai) és a külpolitika, az állam viszonya más államokhoz. A szabadságjogok nem tartoznak ide, sajtószabadság például vagy van (ratifikált nemzetközi szerzôdéseknek és a honi alkotmány betûjének szellemében) vagy nincs, de sem arról nem szokás szavazni, hogy nincs, de legyen, sem arról, hogy van, de ne legyen. Rossz népszavazás például az, amit a Brexitrôl tartottak a parlamenti rendszer ôshazájában: itt egy hihetetlenül bonyolult nemzetközi szerzôdéses rendszerrôl döntött az egy pillanatban felülkerekedô, hihetetlen egyszerû nacionalista szenvedély: Take Back Control. Magyarországon a rossz népszavazás lett a norma. 1989ben a négyigenes népszavazásra még akkor került sor, amikor a parlament nem volt legitim; aztán már senki sem törôdött vele, hogy a parlament legitim, felelôs, és biztosan nem dönt rosszabbul, hanem inkább felkészültebben és felelôsebben, mint a nép aktuális többsége. Már amennyiben ez demokrácia. A NATO- és az uniós csatlakozásról szóló népszavazás a szépség kedvéért indokolt volt, de semmit nem változtatott azon, amit a parlament, a hivatásos politikusok és szakértôk sok évi kemény munkával értek el. (Viszont a Horn-kormány jónak látta a biztonság kedvéért megbuherálni a törvényt, aminek késôbb kényelmetlen következményei lettek.) A kétigenes népszavazás (2004) idejére már a politikusok és az alkotmánybírák többsége is elfeledte a képviseleti elv primátusát és célját, valamint a közvetlen demokrácia intézményeinek kiegészítô jellegét, ekkor kezdett a népszavazás (egyébként a törvény betûjét és szellemét is meghazudtoló módon)

50

2016. szeptember 1.



a pártpolitika eszközévé válni. Névleg magánszemélyek kezdeményezték, de a végére teljesen világos volt, nem is tagadták, hogy egy párt harcol a másik párt ellen parlamenten kívüli eszközökkel. Végül a háromigenes népszavazás (2008) már megmutatta, hogy a – Tölgyessy Péter jóindulatú szavával – naiv demokrata többségû Alkotmánybíróságnál jól fekvô párt akármirôl megszavaztathatja a népet. A költségvetésrôl szóló népszavazás tilalma fellazítható – gyakorlatilag népszavazás útján lehet kormányozni, persze nem folyamatos jelleggel, de akkor is, ha egy párt nincs kormányon. Akkor minek a választás? Naiv demokratán kevésbé jóindulatúan olyan politikust vagy politizáló (törvényhozást helyettesítô) jogászt érthetünk, aki nem érti és már csak ennélfogva sem szereti a képviseleti demokráciát, a választott tisztségviselôk összességét erkölcsileg alacsonyabb rendûnek tartja a nép nyers többsé-


s z e m l e

génél. És ha a képviseleti demokráciát semmibe veszik, akkor semmivé lesz, nem kell meglepôdni rajta. A bojkott lehetôségének tudomásul vétele a Minerva baglyának esete: 2008ban kellett volna kimondani, de csak egy párt mondta ki, a Dávid Ibolya vezette MDF. Nem is élte túl sokkal a képviseletidemokrácia-ellenes, vagyis antidemokratikus konszenzus létrejöttét. A bojkott felfedezése addig váratott magára, míg legalább a demokrata érzelmûeknek ki nem derült, hogy már jóval túl vagyunk a „népszavazás mint pártpolitikai eszköz” fázisán. A népszavazás már a kormányzati politika eszköze – ahogy nem-demokráciákban szokott lenni. Csupán az biztató benne, hogy ezek szerint Magyarországon is létezik az összeomlásnak az a foka, melyet a magukat demokratának valló politikusok is érzékelnek. Mivel innen már csak lejjebb van, talán már feljebb is lesz.

51

2016. szeptember 1.

ATHENÆUM K O N Z E R V A T Í V S Z E M L E. Szentpéteri Nagy Richard. Nincs idô. Noszkai Gábor A felügyelô tekintetétôl az állam foglyul ejtéséig

Recommend Documents