Kékesi Kun Árpád írásaira általában jellemző a találó cím, és ez legutóbbi kötetével sincs másképp; a ,Thália árnyék(á)ban’ ugyanis egyszerre utal a 2001-ben megjelent könyv tartalmára („posztmodern dráma- / színházelmélet”, vagyis a színházhoz kapcsolódó diskurzusra), illetve arra a sajátos tényre, hogy mind a színpad, mind az azzal foglalkozó tudomány periférikussá vált. terület mostoha sorsa sajnos abban is megmutatkozik, hogy a Veszprémi Egyetemi Kiadó könyvei – amelyeknek sorozatában Kékesi Kun mûve is megjelent – csak egy szûk, szakmai olvasótábor számára elérhetõek, csak egyetemi könyvtárakban vagy jegyzetboltokban juthat hozzájuk az érdeklõdõ. Ez a fontos munka érezhetõen egy, a színházról szóló diskurzusban tapasztalható hiány pótlására tesz kísérletet azzal, hogy kortárs rendezõk munkáit elemzi és új olvasatát adja már kanonikussá vált, illetve még vitatott drámáknak. Kékesi Kun megpróbálja bemutatni a posztmodern színház- és drámaelméletet, ami már a posztmodern körüli vitáknak köszönhetõen is nehéz feladat. A szerzõ is idézi Eleonor Fuchs gondolatát, miszerint a fél világ már túljutott a posztmodernizmuson, a másik pedig azt sem tudja, hogy mi az. Szerencsére az elemzések nem tesznek kísérletet arra, hogy ezt a jelenséget kizárólagos érvénynyel meghatározzák; a szerzõ szerint a posztmodernizmus egyszerûen „a világérzékelés (a tudás, a nyelv, a szubjektum stb. elgondolásának) sajátos és a modernizmustól eltérõ módja, ugyanakkor ebbõl eredeztethetõ stílus is, irányzat és védjegyek nélkül”. (14.) A fenti definíció kiválóan alkalmas arra is, hogy a szerzõ bemutassa az egymástól idõben távol esõ elõadások közös pontjait. Hangsúlyozni szeretnénk azonban, hogy a könyv színházzal foglalkozó része elméleti és nem történeti jellegû, hiszen a 20. századi és kortárs rendezõk munkáinak részletes, színháztörténeti bemutatása több kötetet venne igénybe. Kékesi Kun célja az volt, hogy bizonyos jellegzetességek vagy híressé vált elõadások koncepcióit felfedje és elemezze, ezáltal mintegy rámutatva azokra a komponensekre, melyek a nézõk elváráshorizontját provokálták, majd késõbb paradigmaváltóvá váltak. A játékmód kõszínházi normatíváinak megváltoztatása elsõsorban a nyelv eltérõ használatában (Peter Brook), a nézõvel való kapcsolat megteremtésében (Grotowski), a metateatralitásban (Kantor), illetve a kultúrához való viszonyban (Düsseldorfer Schauspielhaus) mutatkozott meg Kékesi Kun szerint. Emellett a szerzõ kitér még a tánc- és mozgásszínház bemutatására, illetve azokra a rendezõi koncepciókban mutatkozó tendenciákra, melyek napjaink mûvészszínházainak elõadásait vezérlik. Problémát okoz azonban az, hogy bár ez az elemzés rendkívül innovatív, nehezebben érthetõ a színháztudományban és mûvészetben kevésbé járatos olvasó számára. Az újításra való törekvés nem csak a színházhoz, de az irodalomhoz való viszonyát is jellemzi Kékesi Kun Árpádnak. A különbözõ drámák bemutatásakor is törekszik a szerzõ arra, hogy felfedje azok provokáló jellegét, és hogy lehetõleg innovatív megállapításokat tegyen. Egyetemi hallgatók számára kiválóan hasznosítható az a fejezet, melyben a szerzõ a posztmodern drámaelméletet megelõzõ elméletekrõl beszél. Lukács György, Bécsy Tamás és Peter Szondi munkáinak bemutatása tömör és részletes, a szerzõ hangsúlyozottan kritikai álláspontot képvisel. Célja, hogy bemutassa azokat a szükségszerû hiányosságokat, melyek a mûfajiság kapcsán felmerülõ kérdésekre adott válaszokban tapasztalhatók. Kékesi Kun szerint a „mi a dráma” kérdése nem megválaszolható, hiszen akárcsak Constantinidis, õ is azt vallja, hogy „a szöveg nem feltétlenül csak az elõadásban, hanem a használatban él, pontosabban az egyes használati módok teremtik meg.
A
147
kritika
Iskolakultúra 2005/1
Thália árnyéka
Kritika
Ezek között pedig ugyanúgy szerepelhet az olvasás és elemzés (a közvetlen és reflexív megértés), mint a próba és az elõadás.” A színházelmélettel foglalkozó részben felvázolt koncepciót logikusan folytatva, itt is a szövegben kódolt nézõtér-játéktér viszony posztmodern megoldásának vizsgálata a domináns. Az elemzések leginkább erre koncentrálnak, illetve az ebbõl fakadó problémákra, ezért viszonylag sok dráma rövid, de tömör elemzését olvashatjuk. Bár a mûvek világszemléletének bölcseleti elemzésére nem tér ki a szerzõ, lényeges pontokat azért nem kerül meg, igyekszik felmutatni a viszonyrendszerben azokat a jelenségeket, melyek leginkább az abszurditás következményei. Itt már felbukkan magyar szerzõ neve is, Nádas Péteré, akinek drámaírói munkássága ritkán kerül reflektorfénybe, pedig a ,Temetés’ (mint ahogy arra Kékesi Kun is rámutat), igen jelentõs problémával foglalkozik; a hiány, az autentikusság megszûnése, a semmivel való szembeszegülés, illetve ennek dramaturgiai bemutatása lényeges váltást jelent a naturalista alapokon nyugvó kortárs hazai drámaíráshoz képest. Nádas mellett Márton László az a magyar szerzõ, akinek egyik drámája, a ,Lepkék a kalapon’ a parodisztikusság, illetve tragikum vegyítésével olyan hangvételt teremt, mely szokatlan színpadunkon. Kékesi Kun Árpád e drámák elemzésével megpróbálja pótolni a recepcióban tapasztalható alapvetõ hiányt, ami remélhetõleg ráirányítja a figyelmet nem csak az irodalmi, de a színházi megújulásra is. Kékesi Kun Árpád (2001): Thália árnyék(á)ban. Veszprémi Egyetemi Kiadó, Veszprém.
Seress Ákos egyetemi hallgató, BTK, PTE, Pécs
Egy modern klasszikus Fábri Zoltán a modern magyar film klasszikus alkotója. Ezzel a paradox helyzettel kellett megküzdenie a rendező életművének, s e paradox helyzet értelmezésére kell vállalkoznia a rendezőről szóló monográfiának. ábri Zoltán filmjei ma kikopni látszanak a magyar filmtörténeti kánonból. Pontosabban nem is a filmjei, hiszen a ,Körhinta’, a ,Húsz óra’ vagy a ,141 perc a Befejezetlen mondatból’ ma is sokak emlékezetében elevenen él, jóval inkább a szerzõjük, méghozzá éppen a modern film nagybetûs Szerzõségének értelmében. Marx József Fábri Zoltán mûvészetét bemutató kötete nemcsak saját gondolatmenetének, hanem a szerzõ korábbi életrajzi esszéinek, a Jancsó Miklósról és Szabó Istvánról szóló munkáinak fényében is ezt a paradoxont emeli ki: a modern magyar film két paradigmatikus életmûve mellett hol helyezkedik el Fábri Zoltáné? Az 1952 és 1983 között, három évtizeden át szinte folyamatosan alkotó, 20 játékfilmet jegyzõ rendezõ, a korabeli fõsodor meghatározó figurája mára miképpen került periférikus helyzetbe? A mûveirõl alkotott képünk változott meg vagy annak a korszaknak a megítélése, amelynek fõszereplõje volt? Egy mondattal, de talán még egy egész könyvvel sem megválaszolható, összetett kérdések ezek, amelyek mégis magukban rejtik a választ, mind a filmtörténeti periódus, mind az egyéni teljesítmény szempontjából. A korszak jellegzetesen képlékeny, bizonytalan körvonalú kultúrpolitikája alakította az alkalmazkodni kénytelen mûvészeket, akik a játéktér tágításával maguk is alakították a korszak kulturális képét. Fábri ennek a „puha” közegnek volt tipikus alkotója: a kulturális vezetés „konstruktív” partnere, aki a megengedett keretek között akár társadalombírá-
F
148
Iskolakultúra 2005/1
latot is megfogalmaz, de alapvetõen nem politikus alkat, inkább az emberi dráma, s nem a politikai kulissza érdekli. Már elsõ, az ötvenes évek sematizmusának szorításában megvalósuló önálló rendezéseiben (,Vihar’, ,Életjel’) „Fábri dramaturgiája azt sugallja, hogy az életnek azok a pillanatai fontosak, amelyekben az ideológia alig kap szerepet”. (61.) Ennek köszönhetõen az 1953-ban játszódó ,Körhinta’ mai megtekintésekor úgy érezzük, „hogy ami a filmben érték volt, az az elmúlt majd fél évszázad alatt megerõsödött, ami kényszeredett (?) kötõanyag, az figyelemre méltó dokumentummá vált”. (81.) A kompromisszumkeresést tükrözi Fábri formavilága is: nem megátalkodott konzervatív, de nem is radikális újító, akit megkísértettek ugyan a filmnyelv nagy úttörõi, Orson Wellestõl Alain Resnaisig, azonban minduntalan megtorpant az önmagával szemben támasztott mûvészi kihívások elõtt. Vagy ahogy a szerzõ némiképp engedékenyebben írja könyve bevezetõjében: „Szeretett volna »modern« lenni. Persze puhán, a nézõket nem kétségbe ejtve.” (8.) Marx József „a klasszikus és modern film mezsgyéjén” (69.) alkotó Fábri mûvészi karakterét alapvetõen két, egymásra vonatkozó, szétszálazhatatlan összetevõbõl vezeti le: a korszak kultúrpolitikai elvárásaiból és a rendezõ személyes mûvészi érzékenységébõl, tehetségének erejébõl és korlátaiból. Mibõl is lehetne másból? – vethetnénk ellen, csakhogy Fábri esetében e két szempont kivételes módon kiegyenlítettnek bizonyult; éppen ennek köszönhetõen vált az aktuális jelen kanonikus, díjakkal és címekkel elhalmozott alkotójává, s ugyanez teszi mából visszatekintve alakját problematikussá, mellõzötté. Marx József könyve abban segít, hogy megértsük Fábri sajátos kultúrpolitikai helyzetét, s ettõl nem függetlenül szemügyre vehessük maguknak a filmeknek az erényeit és hibáit. Miután a rendezõ pályája elején megkötötte „fausti alkuját” a hatalommal (a szerzõ minõsíti így fejezetcímében az 1951–1957 közötti periódust), arra törekedett, hogy filmjeinek politikai közege elhomályosuljon az örökérvényû, személyes drámák hátterében. Ebbõl eredeztethetõ valamennyi stílustörekvése, a tehetségéhez legközelebb álló expresszív ábrázolás- és elbeszélésmódtól (,Körhinta’, ,Hannibál tanár úr’) a tragikus groteszken keresztül (,Két félidõ a pokolban’, ,Utószezon’, ,Isten hozta, Õrnagy úr!’) a legradikálisabbnak tûnõ, de éppen ezért csak felemás módon érvényesített idõfelbontásos elbeszélésmódig (,Nappali sötétség’, ,Húsz óra’, ,141 perc a Befejezetlen mondatból’, ,Requiem’). Mintha Fábri filmjeiben is a saját, politikai szerepével, kötelezettségeivel, kiszolgáltatottságával szembeni küzdelmét ábrázolta volna, igen szemérmes, állandóan egy-egy stílus maszkjába rejtõzõ módon. Mûvészetének ez a fajta fegyelmezettsége szintén azon tényezõk sorát szaporítja, amelyek miatt ma távolabbnak érezzük õt magunktól, mint ahogy ez egyes filmjeinek minõsége alapján indokolt volna. A Jancsó és Szabó-kötetekhez képest Marx József ezúttal – mintha elemzésének tárgyához alkalmazkodna – szigorúbb és fegyelmezettebb: a korábban kárhoztatott monografikus módszerhez közelítve kevésbé személyes könyvet írt (ez nyilván a szerzõ saját filmes pályafutásából is következik), inkább az alkotóra, a mûvekre, a kultúrpolitikai folyamatokra koncentrál, s kevesebbet foglalkozik a korabeli kritikák, illetve a politikusiértelmiségi közélet minõsítésével. Mûvészete legfontosabb mozzanatának, a rendezõ modernizmust kísértõ klasszicizmusának megragadása mellett így a szerzõ nem csupán egy korszak jellegzetes alkotójáról, hanem magáról a korszakról is informatív képet fest. Lényegre törõen foglalja össze például az 1956 után tabu alá esõ témaköröket, valamint az ebbõl logikusan (?) következõ kultúrpolitikai elvárásokat. „Kikristályosodtak a tabutémák: tilos volt vitatni a párt vezetõ szerepét, feszegetni a szovjet hadsereg magyarországi jelenlétét, bemutatni a személyi kultusz éveit, ábrázolni 1956-ot, különös tekintettel Kádár János szerepére, említést tenni az antiszemitizmusról, a homoszexualitásról, a cigánykérdésrõl, a szegénységrõl és társairól.” (117.) Különös figyelmet érdemel Fábri életmûvében az irodalmi adaptáció kérdése. Marx József elsõsorban modernizmus és klasszicizmus összefonódásának szempontjából köve-
149
Kritika
ti nyomon a rendezõ ragaszkodását a (gyakran klasszikus) irodalmi alapanyaghoz – ugyanakkor az adott mûtõl való, alkalmanként meglepõen radikális elszakadást (például a Móra-regény megfilmesítése esetében). A rendezõ életmûvének értelmezése mellett azonban az adaptációk önértékükön is fontosak, különösképpen a mozgóképkultúra oktatása szempontjából. Az irodalmi mûvek és a belõlük készült filmek összehasonlító formai elemzése (tehát nem a mû elolvasásának helyettesítése a film megtekintésével!) meggyõzõdésem szerint gazdag lehetõségeket rejt magában, s erre Fábri életmûve kitûnõen alkalmas. Méghozzá nem csupán a jól ismert ,Hannibál tanár úr’, az ,Édes Anna’, a ,Húsz óra’ vagy az ,Isten hozta, Õrnagy úr!’ (nem beszélve ,A Pál utcai fiúk’-ról), hanem a ritkábban megfilmesített szerzõk akár vitatható színvonalú adaptációi is. Ilyen például a Rónay György ,Esti gyors’ címû regényébõl készült ,Utószezon’, Kaffka Margit azonos címû regényének filmváltozata, a ,Hangyaboly’, a Bodor Ádám két novellája nyomán forgatott ,Plusz-mínusz egy nap’, vagy az annak idején üstökösként feltûnt, mára elfeledett Balázs József két regényének megfilmesítése (,Magyarok’, ,Fábián Bálint találkozása Istennel’). Fábri Zoltán bármennyire fegyelmezett és koncepciózus mûvész volt is, nem „életmûvet” rendezett, hanem filmeket. Így az életmûvét bemutató könyv hitelét is az egyes filmek elemzése teremti meg. Noha Marx József nem bonyolódik részletes mûelemzésekbe, az egyes mûveket igen pontosan és kritikusan minõsíti; a filmekbõl következtet az életmûre s nem fordítva. Lehet, hogy Fábrival kapcsolatosan nekünk is ezt kéne tennünk? Ebben az esetben talán nem elfelejtett klasszikus volna, hanem hol kitûnõ, hol vitatható, hol elhibázott filmeket készítõ rendezõként elevenen élne emlékezetünkben. Marx József (2004): Fábri Zoltán. Fák és folyondárok, egy komoly filmrendezõ pályaképe. Vince Kiadó, Budapest.
Gelencsér Gábor egyetemi adjunktus, BTK, ELTE, Budapest, rovatvezetõ, Iskolakultúra, Pécs
A TYPOTEX Kiadó könyveibõl
150
In this study, I aim to provide a comparative analysis of three textbooks, currently in use in Hungarian high-school education, that survey history from 1914 up to the present day. Ágnes Gönczy The miracle that’s with us: The mythological and the mystic in the feature films of Ildikó Enyedi Even movies that strive to capture the transcendent cannot ignore the mundane and the image, but they are not simple spirituality on film, either. Artistic imagery is always metaphorical; that is, in it, something is replaced with something else. Infinity cannot be turned into material, but one can allude to it by forming it in an image. Zsuzsanna Vajda Children on screen The effect of media content on socialization is a major concern for both professionals and the general public. However, less attention is paid to the influence exerted by mass communication in forming children's views. Csongor Bodrogi Reports revised: Opportunities for the fictional reading of ”Revised Edition” by Péter Eszterházy Géza Szentmártoni Szabó, in a study published in the Hungarian journal Irodalomismeret (Literary Studies), discusses a part of ”Harmonia Caelestis” to put forth the view that the protagonist of ”Revised Edition,” Mátyás Eszterházy, did not, in real life, function as a spy of the communist secret service. The hypothesis is drawn from aspects outside the realm of the text, and as such, it provides for a reading strategy that can be the basis of all fictional text reading strategies: for the suspension of direct reference. Zsuzsa Berecz Finding (?) the father: Endre Kukorelli: ”Fairy Valley” Matters of love are no longer a theme one can write in the vein of Vörösmarty or Tolstoy. This is attested by all the works of Kukorelli - together with the need that we deal with them. To date, it is in ”Fairy Valley” that the ambivalent relationship that exists between the linguistic critic and his love matters, his language, is most consistently described.
151
contents
Iskolakultúra 2005/1
István Ujlaky The twentieth century in high-school history textbooks
Contents
Miklós Szekrényes The eye of the murderer: The position of the narrator in Friedrich Dürrenmatt's ”The Pledge” and in György Fehér's ”Dusk” All tales are true. All tales are lies. What is the contradiction, the misunderstanding stretching between these two sentences, which, however, absolutely substantiates them? Ferenc Stribik Suicide in literature Can works portraying the shock of suicide be used and taught at school? Students in puberty are experiencing their most sensitive and receptive period. If schools are turned into an isolated phantom world characterized by repressing reality, and if students are thus not given opportunities for discussion, we will increase their trauma and defenselessness. Judit Ritoók The description and expression of mourning in literature Mourning has a regulated and ritualized context so that the individual event may be raised to the general human level, the everyday to the ceremonial. Another reason may be that it provides help with certain behavior patterns, in the initial vulnerable times, for going on with life. Borbála Pintér Fragmentation as a novel structuring device: On three novels by Zsigmond Kemény This study focuses on the content and form fragmentation of three novels written by Zsigmond Kemény: ”The Swirls of the Heart,” ”Husband and Wife,” and ”Mist on the Horizon of Mood”), aiming to demonstrate that these works are the results of the period of a paradigm shift.
152
