V. Requiem
Az orvos
Asztalonként nők s férfiak hevertek egymáson. Közel, pőrén – kín nélkül. Az agyat ki. Mellkast félbe. A testek szülnek még egyet legeslegvégül.
I.
Requiem
Agy s ágyék közt három teli csöbörben. Isten háza és az ördög vára szemtől szembe somolyog egy vödörben bűnbeesésre és golgotára. Egyéb tepsibe. Ők mind újszülöttek: férfiláb, gyerekmell, asszony haja. Láttam, kettőből, kik együtt züllöttek, volt valami, mint egy darab anya.
Der Arzt
Úgy tapad hozzám az édes testiség, mint lepedék az íny szélére. Minden, ami nedvként vagy omlós húsként elmeszesedett csontokon remeg, tejjel, izzadsággal az orromba gőzölög. Tudom, milyen szagot áraszt a szajha vagy madonna menet után és reggel ébredéskor. milyen a vérük áradásakor és apadásakor – olyan urak jönnek a rendelőmbe, akiknek eldugult az ivarszervük: az asszony azt hiszi, teherbe eshet, hogy isteni dombocskává nőheti ki magát, de a férj csupa forradás, az esze ködsztyeppén kóborol mint vadorzó, hangtalan tör be a magva. Úgy élek, hogy előttem van a test: és a közepéhez mindenütt szemérem tapad. Onnan kap szimatot a koponya is. Sejtem: egyszer a hasítékok és a bökés az égig fog repedni a homloktól felfelé.
II. A teremtés koronája a disznó ember –: aki mégis más állatokkal érintkezik! Tizenhét évesen lapostetvek, bűzlő pofák közt ide-oda, bélbajok és tartásdíjak, asszonyok és ázalékállatkák, negyven évesen csepegni kezd a húgyhólyagja –:
Chopin
a fáradtságtól és a halálközelségtől elborulva tért haza a Square d’Orléans-ra.
Nem túl erős a szavakban, a nézetek nem volt az erőssége, nézeteket fejtegetni állandóan, ha Delacroix teóriákkal állt elő, nyugtalan lett, a maga részéről nem tudta megindokolni a noktürnöket.
Aztán elégeti a vázlatait és a kéziratait, csak semmi maradék, fragmentum, jegyzet, áruló bepillantás – mondta végezetül, „kísérleteimet befejeztem ahhoz mérve, hogy mit volt lehetséges elérnem.”
Chopin
Gyenge szerető; árnyék Nohant-ban, ahol George Sand gyermekei nem fogadtak el tőle atyai tanácsokat. Mellkasa beteg olyanformán, mint tüdővérzés és hegesedés, amely sokáig elhúzódik; nyugodt halál, kontra fájdalomrohamok vagy díszlövések: a zongorát (Erard) az ajtóhoz tolták, és Delfina Potocka dalt énekelt neki az utolsó órában. Angliába három zongorával utazott: Pleyel, Erard, Broadwood, 20 guineáért játszott esténként negyedórát Rotschildéknál, Wellingtonéknál, a Straafford House-ban és számtalan térdszalagosnál,
Minden ujj játsszon a saját felépítésének megfelelő erővel, a negyedik a leggyengébb (csak a középső ujj ikre). Ha belekezdett, ujjai jártak: e, fisz, gisz, h, c. Aki hallott tőle némely prelűdöket, vidéki kúriában vagy felföldeken vagy nyitott teraszajtón át, például szanatóriumban, az nem felejti el. Sosem komponált operát, sem szimfóniát, csak ezeket a tragikus akkordsorokat, művészi meggyőződésből, feltűnően kis kezével.
Késő nézés
Elveszett én
Te, túlszárnyalva a dombokat, s vissza a folyó medrében, őskútfő, áramlás, torkolat, mint kép kései nézésben.
Elveszett én, szétszórt a sztratoszféra, ion áldozat –: gammasugár bárány, – részecske s mező –: végtelen réméra, szürke kövödön Notre Dame-i látvány.
Itt nincs sok, itt nincsen hirtelen, lehet élő, lehet a kő, ő kígyóból a kanyar elem, amiből rajz bújik elő:
A nap éjjel és reggel nélkül telend, fogva hó s gyümölcs nélküli évek tartják fenyegetően a végtelent – szökött élet.
Verőfény nappal, csillag rajta, arany trónus, szorgos lelkek, majd ország, távol, keletfajta, hol némán nyílnak a kertek.
Hol végzed be, hol pihensz, hová érnek a szféráid el – veszteség, haszon –: bestiák játéka: öröklétek, rácsaikhoz futsz utadon.
Késő nézés – nem sok, hirtelen, lehet tompa, lehet éles, ő kígyóból a kanyar elem, amely mindig prédaéhes.
Bestianézés: csillagok mint belek, dzsungelhalál lét- s teremtési ok harc, Catalaunum, emberek, hamm, bestiatorok.
Tudás – néked nincs hírül adva, nincs lezárandó, nincs kilét, a dombjaidon túl szárnyalva, felszippantanak bárkiként.
Túlgondolt világ. Idő és tér, mit ember szőtt, súlyként nyomott, a mítosz a nagy végtelenér’ hazudva volt.
Ein später Blick
Verlorenes Ich
Honnan, hová – se éj, se reggel, se évoé, se gyászmise, egy kulcsszó mint kölcsön érdekel – de senki se?
Búcsú Abschied
Betöltesz, mint új sebet vér folyója, és folysz sötét csíkokban egyre lent, megnyúlsz, mint éjszakában az az óra, mikor a rét árnyéka róna lett. Rózsaként súllyal virulsz minden kertben, te korból s hiányból való magány, te túlélés, ha az álom ellebben túl sok kín és túl sok tudás után. A valótól korán elhidegültél, a világot tagadtad, mely adott, a csábos részletektől kimerültél, mert belső éned társat nem kapott; ím a mélységből semmihez se érve, a mély nem szól, és nem is küld jelet, fogod hallgatásodat, a gyászéjbe le, a késő rózsák közé veted. Olykor hiszed, hogy vagy –: külön történet –: ez voltál te? – hogy bírtad feledni! ez a te képed? ez a te kérdésed, szavad, égfényed volt valamennyi? Szavam és égfényem eltűnt a porba, szavam, égfényem elvesztegettem – ki így járt, legyen felejtés a sorsa, és a múlt időt ne érje tetten.
Záró nap-: későn izzón; térben messze, egy vízér messzi cél felé vetett, hol ősi fákat magas fény mos össze, mely az árnyékban magából párt teremt; se gyümölcs, se más, mi kalászt érlelne: maga a szüret is alávaló --; játékot űz, érzi fényét, és nincs benne emlék – kimondták, mi kimondható.
Statikus versek
Rózsák
A teremtés mellőzése ez a bölcs titka, gyerek vagy unokák nem bosszantják, nem lopják magukat a szívébe.
Csak ha a rózsák elmúlnak bentről s kintről egyaránt, leveleik megindulnak, hull könny patak gyanánt.
Statische Gedichte
Az irányzatosdi, a diskurzus, az utazgatás mind egy olyan világ jele, amely képtelen a tisztánlátásra. Ablakom előtt – így a bölcs – van egy völgy, abban gyűlnek az árnyak, két nyárfa szegélyezi az utat, tudod – hova. Perspektivizmus a statikájának a szinonimája: egyenesek rajzolása, és kivezetése a végtelenbe ornamentikájuk rendje szerint – ornamentikát nekik –, csapatostul járó varjakkal is, kihajítva mindet a koraég télpirosába, aztán hagyni őket leszállni – tudod – kihez.
Rosen
Álom az óra, tartam, változás, megújhodó, álom – gyász előtti katlan: rózsás kiszámoló. Téboly az óra, telve a feltámadásra, téboly – bukás előtt, csendbe’, ha megy a rózsája.
Fragmentumok Fragmente
Fragmentumok, lelki váladékok, a huszadik század vérrögei – Sebhelyek – a teremtés hajnalának megzavart keringése, öt évszázad történeti vallásai törmelékekben, a tudomány: rések a Parthenonban, Planck a kvantumelméletével összefolyt Keplerrel és Kierkegaarddal újfent homályosan – de voltak esték, amelyek a Mindenek Atyjának színeiben – ő laza, messze ringó – teltek megmásíthatatlanul a színek hallgatásában kiáramlott kékekben, az introvertáltak színében, ilyenkor össze lehetett gyűlni, kéz a térden, paraszti egyszerűséggel, csendesen iszogatás közben, míg szólt a szolgák harmonikája – és mások, akiket belső voluták, boltozatvágyak, stílháznyomások vagy szerelem utáni hajsza űzött. A kifejezés nehézsége és érzéki rohamok: ez a mai ember, a belseje vákuum, a személyiség folytonosságát az öltöny adja, amely – ha jó az anyag – tíz évig kibírja.
A többi fragmentum, félhang, dallamfoszlányok a szomszédos házból, néger spirituálék, vagy üdvözlégyek.
A főpincér szendergőpunccsal kacsáz. Boldogul. Csupa húslomb és kurvaősz, lankadt csík. Hájredők. Gödrök flörtölnek: hús folyik; öntsd tetszés szerint magad köré, kiáltással telt rés a szánk.
V. Adakozik a rokonok, szülőföld lágy hangján – ez épp elég a térdnek. Ferdén löki az íny a torzó csokrot. A polgárpocsolya a padra lép: banda, csákány, frigy, szakáll és medál: sokszor négy liter vér, ebből három a bélben hízik, a negyedik nemben duzzad. To kurva levetkőztet egy kezet: puhán, mint az öl húsa, odadől, ahol gyönyört tapint.
A pszichiáter Der Psychiater
Nekem a halánték belső oldala a pofám, amitől bűzlök. Az asztal: a szem és kéz: arcérzékelés és tapintás: kifakadva: ÉN. Az őszirózsákat, a szűzi csokrot, szemem elállatiasítja. Az agyam röpke álomban nyújt szállást nekem; a reggelből mégis aggkor lehelete fú, tehetetlen bomlásszag. A jogászt felmentik a paragrafusok és önállóan tesz erőszakot a kívülállón. A filológus a hegyek szakadékaiba zúdul, és vakációzó tenger csónakjába. Engem mégis begyökerez a rózsaágyás, nem tudok elmenni, elvirágzott ország, ősz és a fák elnémult levele – –: a nyirokcsomók dagadnak és lappadnak, atyáskodnak nekem az ámonszarvamon; talán fenilhidrazin színezi égszínkékre a vizemet. A laikus megérinti a koponyáját. én megfogok egy állami szervet, és a közösülés éjjeliőrét: altest fölötti zöld, édes vetőmagok, csokor és körtánc szemében ájtatossággal, fátyolozza be az agy szelíd lankáit és a világ helyénvaló működését.
172
