Közgazdasági Szemle, XLII. évf., 1995. 12. sz. (1147-1156. o.)
ÁRVA LÁSZLÓ Árva László pénzügyi tanácsos.
Külföldi beruházások, fizetésimérlegegyensúly, adósságtörlesztés A magyar gazdaság dilemmái a kilencvenes években A kilencvenes évek elején úgy látszott, hogy a mûködõtõke növekvõ beáramlása, a turizmus bevételei és az aktív, de legalábbis kiegyensúlyozott kereskedelmi mérleg lehetõvé teszi az adósságszolgálat teljesítését, sõt ezen felül az évtized során Magyarország képes lesz növelni devizatartalékait és csökkenteni nettó külsõ adósságállományát. A tények tükrében mindez túlzott optimizmusnak bizonyult. A szerzõ megvizsgálja a fizetési mérleg egyes tételeit, hogy kiderüljön, hogyan lehet a külsõ egyensúlyi helyzetet addig is javítani, míg beérnek az elindított beruházások, és ezáltal a kereskedelmi mérleg kedvezõbb egyenleget mutathat. Elõzmények A magyar kormány két egymást követõ történelmi pillanatban is úgy döntött, hogy nem kéri a külföldi államadósság átütemezését, illetve elengedését. Az elsõ kínálkozó alkalom 1989ben volt, amikor a magyar kormány megnyitotta.nyugati határait a keletnémet menekülõk elõtt, a második a szabad választásokat követõen, az új kormány hivatalba lépése idején. Azonban sem Németh Miklós, sem Antall József miniszterelnök nem kérte az államadósság könnyítését a nyugati hatalmaktól, amely a rendszerváltást követõen bruttó 21,2 milliárd, nettó 16 milliárd dollár volt. A külsõ adósság menedzselhetõségét a kilencvenes évek elején elsõsorban az biztosította, hogy a pozitív tételek viszonylag kényelmesen kiegyenlítették a folyó fizetési mérleg és a tõkemérleg két nagy, tartósan negatív tételét, a közép és hosszú távú külföldi kölcsönök kamatainak kifizetését, illetve a hitelek törlesztését (az évtized elején évi 3-3,5, az évtized közepén mintegy 4,5-5 milliárd dollár körül alakult a külsõ adósságszolgálat). A nyolcvanas évtized végén és a kilencvenes évek legelején többletet mutatott ugyanis a kereskedelmi mérleg;1990tõl végig pozitív volt az idegenforgalmi egyenleg; s ami a legfontosabb,1990tõl dinamikusan növekedtek a külföldi mûködõtõkeberuházások. A külföldi adósságkönnyítést nem utolsósorban azért vették mindkét esetben le a napirendrõl, mert mértékadó közgazdászok azt jósolták, hogy nagyarányú pótlólagos külföldi erõforrásbeáramlásra van kilátás. Azt várták, hogy az 1988ban megindult gazdaságpolitikai nyitás, illetve privatizálás nyomán az országba sok külföldi mûködõtõke fog érkezni, a külföldi turisták tömegesen fognak idelátogatni, valamint a demokratikus piacgazdaság útjára lépõ Magyarországot segélyekkel fogják megjutalmazni. A várakozások szerint e források nemcsak a kilencvenes évtized elején mintegy évi 4 milliárd dollár nagyságú külföldi adósságszolgálat teljesítésére lettek volna elegendõek, hanem lehetõvé tették volna az adósságállomány csökkentését is, sõt még ezen túl pótlólagos fejlesztési forrásokat is teremtettek volna a gazdaság modernizálásához. Ehhez még az az optimista feltételezés is társult, hogy az állami tulajdon privatizációja olyan nagy hatékonyságjavulásra vezet, amely jelentõs magyar exportnövekedésben, tehát a kereskedelmi mérleg tetemes többletében ölt majd testet, s ez szintén növeli az ország devizabevételeit.
A Magyar Nemzeti Bank minden jel szerint legalábbis részben osztotta ezt az optimista elõrejelzést. A kilencvenes évek elején a külsõ adóssághelyzetrõl készített tanulmányában például határozottan azt jósolta, hogy a mûködõtõke növekvõ beáramlása, a turizmus bevételei és a kiegyensúlyozott fizetési mérleg következtében az évtized során Magyarország képes lesz növelni devizatartalékait és csökkenteni nettó külsõ adósságállományát (MNB [1992] 78. o.). A kilencvenes évek elején,19911992ig még úgy látszott, hogy a nagyarányú külföldi forrásbeáramlás valóban megvalósulhat. Gyorsan nõttek a külföldi beruházások és az idegenforgalmi bevételek, ezen túl néhány száz millió márka, illetve dollár kedvezményes hitel, illetve technikai segítség is érkezett az országba (mindenekelõtt Németországból, illetve az Európai Közösség PHAREprogramja révén). Mindemellett a külkereskedelmi mérleg is aktív volt, illetve egyegy évben csak enyhén negatív egyenleget mutatott. Ennek köszönhetõen a nettó külföldi adósságállományt valóban sikerült 13 milliárd dollárra csökkenteni, miközben a devizatartalékok egymilliárd dollárról 4,2 milliárd dollárra nõttek. A gond csak 1993ban, illetve 1994ben jelentkezett, amikor a felsorolt kiegyenlítõ tételek jelentõsen lecsökkentek, illetve maguk is negatívba fordultak, s nem tudták ezáltal kompenzálni az adósságszolgálat továbbra is stabilan fennálló negatív tételeit. Ennek következtében az 1992ben még csak 13 milliárd dolláros nettó külsõ adósságállomány 1994 végéig 18,7 milliárd dollárra nõtt, a bruttó külsõ adósságállomány pedig ugyanezen idõszak alatt 22 milliárd dollárról 28 milliárd dollár fölé emelkedett. A külsõ adósságszolgálat terheit kiegyenlítõ tételek csökkenése, illetve negatívba fordulása tulajdonképpen elõrelátható lett volna, ha 1989 és 1990 fordulóján, tehát a rendszerváltás idején nem értékelte volna szinte kivétel nélkül mindenki a valóságosnál sokkal kedvezõbbnek a politikai és gazdasági kibontakozás lehetõségeit. Magyarország természetföldrajzi adottságai, gazdasági szerkezete, valamint a folyamatban levõ átalakítási folyamat jellege alapján azonban megjósolhatók lettek volna a bekövetkezõ fejlemények. A külföldi mûködõtõke beáramlása viszonylag szerényebb, évi 1-2 milliárd dolláros szinten való stabilizálódása, az idegenforgalmi bevételek félmilliárd dollár körül való megrekedése és a kereskedelmi mérleg hiányának jelentõs növekedése 1992 után elvileg prognosztizálható lett volna; az 1990es átalakulás eufóriájában azonban, valljuk be, ezeket senki sem akarta idejében meglátni. Nézzük meg ezután kissé alaposabban is a fentebb felsorolt tételeket! A külföldi mûködõtõke importja. Ezt két körülmény is elõsegítette a kezdeti években: egyrészt nálunk indult meg a legkorábban a piacgazdasági átalakulás, másrészt kifejezetten a külföldi tõkebevonás elõmozdítása érdekében választotta meg a kormány privatizációs stratégiájának módját. Lemondtak az állami vagyon állampolgárok számára történõ ingyenes szétosztásáról (vagyis az utalványos privatizálásról), illetve az elvett vagyontárgyak visszaadásáról a volt tulajdonosoknak. Mindennek ellenére látni kellett volna, hogy a viszonylag kis piacot jelentõ, fejletlen infrastruktúrájú Magyarország nem képes egy fõre vetítve hosszabb ideig nagyobb mennyiségû külföldi mûködõtõkét vonzani, mint más országok. Összehasonlítási alapul szolgálhatott volna Portugália, Spanyolország vagy Görögország közvetlenül az Európai Közösséghez való csatlakozása után, illetve a gyorsan iparosodó délkelet ázsiai országok közül Tajvan, Thaiföld, vagy Malajzia fejlõdésük csúcspontján. Ezek közül az országok közül egyikbe sem áramlott fejenként és évenként 2500 dollárnál több külföldi mûködõtõke. Magyarországon tehát ez évi 2,5 milliárd dollárt jelentett volna. Valószínûsíthetõ volt, hogy ennél az összegnél jóval több mûködõtõke még akkor sem jön be az országba, ha minden piacképes vagyontárgyunkat külföldieknek adjuk el a lehetõ leggyorsabban. A reményekben végül valóban csalatkozni kellett. A külföldi mûködötõkeberuházások 1991ben ugyan elérték az évi 1,5 milliárd dollárt, majd 1993 során 2,5 milliárd dollárra emelkedtek, de összegük 1994ben váratlanul felére, 1,2-1,3 milliárd dollárra esett vissza. Újabb nekilendülés azóta sem igen látszik a mûködõtõkeimportban. Ennek kilátásai már azért sem túl rózsásak, mert az értékesíthetõ állami vagyon jelentõs része már elkelt, s az ország növekvõ gazdasági nehézségei nem fokozzák a megmaradt vállalatok vonzerejét a külföldi beruházók szemében. Idegenforgalmi bevételek. Erre vonatkozóan is szinte kivétel nélkül mindenkit elragadott az optimizmus, pedig a bevételek alakulása itt is elõrelátható lett volna. Magyarországon se tenger, se
síparadicsom nem található; várainkat elpusztították a törökök, felrobbantották az osztrákok; kastélyainkat kifosztották az oroszok, és ami megmaradt, azt sok esetben egyáltalán nem funkcióinak megfelelõen használták. Miért jönnének külföldi turisták tömegesen Magyarországra? Nézni a pusztát? Hasonló pusztaság a világ számos részén található, kedvezõbb megközelítési lehetõségekkel, olcsóbban vagy más turisztikai vonzerõvel párosulva. A BudapestBécs világkiállítás ragyogó perspektívái, a hirtelen érdekessé vált Magyarország felé meglóduló nyugateurópai turizmus elsõ látszateredményei elfedték azokat a tényeket, amelyek természetföldrajzi adottságainkból és az idegenforgalmi infrastruktúra fejletlenségébõl következtek. A világkiállításból Bécs végül is gyorsan kilépett, Magyarország érdekessége lassan elhalványodott, s az 1990-1991es fellángolás után nem növekedett, hanem éppen csökkent a beutazó nyugateurópai turisták száma. A Magyarországra érkezõ külföldiek száma a kilencvenes évek során növekedett ugyan, de ezek nagy része nem a jól fizetõ turisták, hanem a menekültek, csencselõk vagy legjobb esetben a kispénzû keleti turisták közül került ki. A nyugati turisták elriasztásához jelentõs részben hozzájárultak a magyarországi vadkapitalizmus következményei, mint például a romló közbiztonság, amelyrõl egyre rendszeresebben számolnak be a nyugateurópai napilapok is. A minõségi turizmus, azon belül is a gyógyturizmus fejlesztéséhez szükséges állami eszközöket (legyenek azok közvetlen állami beruházások vagy adókedvezmények) a mindinkább csak rövid távú, napi költségvetési ügyekkel foglalkozó államigazgatás nem tudta és nem is akarta rendelkezésre bocsátani. A turizmus egyenlege 1990ben 340 millió dollár többletet mutatott, majd 1991ben már közel 600 millió dolláros aktívum keletkezett az idegenforgalomban. Ekkor egy pillanatra úgy látszott, hogy az idegenforgalom olyan "húzóágazat" lehet, amely legalábbis részben finanszírozhatja az adósságszolgálat terheit. 1992ben azonban már nem nõtt tovább az idegenforgalmi aktívum, sõt 1993ra csökkent és 1994re is csak nagyjából az 1993as szintre tudott visszakapaszkodni a turizmus bevétele. Külkereskedelmi mérleg. A külkereskedelmi passzívum kialakulása hasonlóképpen szükségszerû folyamat volt, amelyet szintén elfedett a gazdasági rendszerváltás ígérete. Elõször is nyilvánvaló, hogy az elavult magyar gazdaság átalakításához 1990 után jelentõs külföldi importra volt szükség. A gazdaság egyoldalú keleteurópai kapcsolatait gyors ütemben át kellett nyugateurópai kapcsolatokká alakítani, s ez csak fokozta az importigényt. A külkereskedelmi mérleg ugyan még pozitív egyenleget mutatott az 1990es évek elején, de ez szükségképpen deficitessé vált abban a pillanatban, amint a gazdaság átalakítása jelentõsebb mértékben elõrehaladt. A külkereskedelmi mérleg deficitessé válása egyébként megfigyelhetõ volt a hetvenes és a nyolcvanas évek során a gyors gazdasági növekedés útjára lépõ, modernizálódó távolkeleti fejlõdõ országok, DélKorea, Thaiföld vagy Malajzia esetében is, s az bekövetkezett a többi keleteurópai volt szocialista országban is. Malajziában 1980 és 1985 között, DélKoreában 1973 és 1984 között, Thaiföldön pedig a nyolcvanas évek elejétõl volt tapasztalható, hogy a gazdaság dinamikus modernizálása hosszabb idõszakon keresztül jelentõs külkereskedelmi deficitet váltott ki (WORLD BANK [1995]). Lengyelországban és Bulgáriában a külkereskedelmi mérleg 1993tól, Csehországban és Szlovákiában pedig 1995tõl kezdve, vagyis a gazdasági átalakítás intenzívvé válása és a gazdasági növekedés megindulása pillanatától mutat jelentõs deficitet (TABLEAU... [1995]). Tapasztalatok szerint a gazdasági növekedés útjára lépõ fejlõdõ országok esetében a kereskedelmi mérleg hiánya általában több évig is jelentõs mértékû szokott maradni, egészen addig, amíg az új, külföldi berendezésekkel megvalósított beruházások be nem érnek, termelésbe nem állnak. Ezt a szakaszt nevezi Rostow klasszikus fejlõdéselméleti munkájában a takeoff; a nekilendülés idõszakának, megállapítva, hogy ezen idõszakban mindenképpen külsõ erõforrásbevonásra van szükség a fejlesztés finanszírozására (ROSTOW [1960]). A nekilendülés hosszabbrövidebb ideig tartó szakaszát követõen aztán - ha megfelelõ módon és a perspektivikus ágazatokban fektettek be - rendszerint megindul az export gyors ütemû növekedése, s lehetõvé válhat a külkereskedelmi mérleg egyensúlyának helyreállítása. A külkereskedelmi mérleg 1989ben 787 millió, 1990ben pedig 942 millió dolláros aktívumot mutatott,
de 1991ben, amikor a gazdaság átalakítása már jelentõs lendületet kapott, 1190 millió dollár hiány mutatkozott. 1992ben ez a hiány lecsökkent ugyan 48 millió dollárra, de 1993ban már 3246 millió, 1994ben pedig rekordméretû, 3853 millió dolláros külkereskedelmi passzívum mutatkozott. Külföldi segélyek. Illúziónak bizonyult végül a sokak által várt "új Marshall segély" is. Nehéz pontosan összegezni az elmúlt öt év során Magyarországnak nyújtott külföldi támogatást (kedvezményes hiteleket, technikai segítségnyújtást és segélyt), különösképpen azért, mert az úgynevezett technikai segítségnyújtás keretében több esetben került sor oly "tapasztalatátadásra", amelynek a gyakorlati haszna meglehetõsen csekély volt. Az is általános jelenség, hogy a keleteurópai országoknak nyújtott segélyek jelentõs részét hajlamosak az adományozó országok saját idelátogató szakértõik javadalmazására fordítani. Mindent összevetve, nem került sor egymilliárd dollárt meghaladó nettó forrásbevonásra Magyarországon 1990 és 1995 között a külföldi segélyek, támogatások, kedvezményes hitelek stb. révén. Utólag persze látható már, a nyugati országok nem voltak érdekeltek abban, hogy nagyobb összegû segélyek nyújtásával gyorsan megteremtsék saját konkurenciájukat Európa keleti felében. De a rendszerváltás, a Szovjetunió összeomlása, a nemzeti függetlenség kivívása idején mindezt még nem akartuk látni. Pedig tudni lehetett volna, hogy kizárólag magunkra vagyunk utalva, s ennek szellemében kellett volna olyan hosszú távú gazdaságpolitikai programot kidolgozni, amely a nagyon szigorú nemzetközi feltételeket figyelembe véve, elsõsorban saját erõforrások mozgósításával igyekezett volna elindítani az országot a gazdasági felemelkedés útján. Az 1990es lelkesedéstõl hosszú út vezetett az 1995ös kiábrándulásig, annak belátásáig, hogy az ország csak saját magára számíthat. 1990 után nemhogy Marshallsegély nem érkezett az országba, hanem a külföldi adósságszolgálat fejében 21,8 milliárd dollárt fizettünk ki az 1990 és 1994 közötti öt évben.
A külgazdasági egyensúly javításának lehetõsége - az elmúlt év mérlege Hiába látjuk azonban be, hogy a külföldi mûködõtõke importjának és az idegenforgalmi bevételeknek jól körülhatárolható korlátai vannak, s hogy természetes jelenség egy gazdaságát modernizáló ország esetében a külkereskedelmi deficit kialakulása és hosszabb távú fennállása, a pillanatnyi gondok mérséklésére akkor is tenni kell valamit. Mivel nem számíthatunk nagyvonalú Marshallsegélyre, a megbomlott külgazdasági egyensúllyal addig is kezdeni kell valamit, míg termelésbe nem állnak a gazdaság átalakítása során elindított beruházások, s az export gyors növekedése megteremti a kereskedelmi mérleg többletét. A következõben áttekintjük, hogy milyen lehetõségek állnak nyitva a fizetési és a tõkemérleg fontosabb tételeinek javítására, s hogy az elmúlt év során a kormányzat milyen eredményeket ért el az egyes tételek esetében. A turizmus bevételeinek növelése. Ma már világos, hogy a nemzetközi érdeklõdés nem növekszik úgy a kilencvenes évek során Magyarország iránt, mint ahogy azt néhány éve elképzeltük. Tudomásul kell venni, hogy az ezredforduló idegenforgalmának, amely minõségi tengerpartokat, síparadicsomokat és jó állapotban levõ, gazdag mûemlékeket keres, a Balaton, a puszta és néhány rossz állapotban lévõ múzeum vagy kastély nem nyújt megfelelõ kínálatot. A turizmustól az elkövetkezõ néhány évben csak akkor várhatnánk jelentõsebb mértékû devizabevételeket, ha a minõségi turizmus fejlesztése érdekében átfogó koncepciót dolgoznának ki és fogadnának el. Ennek megvalósítására természetesen a mainál nagyságrendekkel nagyobb beruházásokra lenne szükség. E beruházások csak hosszabb távon, 5-10 év elteltével gyakorolnának számottevõ hatást a turizmus devizaegyenlegére. 1994 nyara és 1995 nyara között kevés elõrelépés történt e téren. Az átfogó turisztikai koncepció kidolgozása várat magára. Magyarország ma azon kevés ország közé tartozik, amelynek nincsenek külföldi idegenforgalmi irodái, sõt a meglévõ egyetlen (bár kétségkívül indokolatlan helyen létesített) madridit is bezárták. Az IBUSZt osztrák befektetõknek adták el, s ezzel elveszett a magyar vendégfogadás népszerûsítésének egy fontos és jól bejáratott eszköze, s semmi sem lépett annak helyébe. Az állami tulajdonban levõ kulturális intézmények, múzeumok, színházak költségvetését folyamatosan csökkentették, az adórendszer nem ösztönöz semmilyen módon a minõségi turizmus
magánlétesítményeinek kialakítására és fejlesztésére. Az év elsõ felében mintegy 2,3 százalékkal kevesebb európai turista érkezett Magyarországra, mint tavaly, s az elõzetes adatok szerint a turizmus bevételei 1995ben is mintegy 500 millió dollár körül fognak alakulni, vagyis stagnálnak (KSH [1995] 91. o.). A külföldi mûködõtõke importjának ösztönzése. A külföldi mûködõtõke bevonásának egyik alapvetõ gondja az, hogy a privatizálható vagyon elõbbutóbb, becslések szerint legkésõbb 1997-1998ra jelentõsen lecsökken Magyarországon. A monopolhelyzetben levõ nagy energiatermelõ, illetve elosztó rendszerek privatizálása, amely elvben jelentõs külföldi tõkét vonzana, nagy valószínûséggel nem fogja döntõen javítani a kérdéses ágazatok hatékonyságát, s a külföldi tulajdonosoktól való indokolatlan függést eredményezhetne. Ezért kérdéses, hogy ezen nagy termelõ és szolgáltató monopóliumok privatizálása milyen szempontból éri meg az országnak. Nyilvánvaló az is, hogy minél tovább haladunk elõre a privatizálásban, annál nehezebb privatizációs feladatokkal kell szembenézni, és annál lassabban lehet csak továbblépni, hiszen a könnyen és jó áron eladható vagyon kelt el leghamarabb. Mindebbõl következik, hogy a gazdasági hatékonyság növelése szempontjából fontos ugyan az ország érdekeire tekintettel lévõ, a monopóliumok egyoldalú érdekérvényesítését megakadályozó privatizáció felgyorsítása, de ez önmagában nem képes hosszú távon a mainál jóval több külföldi mûködõtõkét vonzani az országba. Hosszabb távon már csak az új külföldi beruházások fokozhatják a mûködõtõkeimportot. A külföldi beruházók becsalogatása nem egyszerû feladat, mert az érintettek manapság mindenekelõtt a TávolKeleten keresik a befektetési lehetõségeket. Magyarország csak azzal hívhatja fel magára a befektetõk figyelmét, ha megfontolt, hosszú távon gondolkodó, biztos gazdasági fejlõdést ígérõ gazdaságpolitikát folytat, s nem riad vissza a külföldi beruházóknak nyújtott célszerû kedvezményektõl sem. Az elmúlt öt év alatt azonban fokozatosan visszavonták még azokat az adókedvezményeket is a külföldi beruházóktól, amelyeket korábban élveztek. Bár a külföldi beruházókat az adókedvezmények csak kismértékben befolyásolják, s nagyobb szerepet játszanak döntéseikben a célország fejlõdési kilátásai, a munkaerõ ára és minõsége, valamint a gazdasági infrastruktúra fejlettsége, a korábban megadott kedvezmények visszavonása általában mégis negatív hatást vált ki körükben. A külföldi beruházások ösztönzése érdekében át kellene többek közt gondolni adókedvezmények újbóli megadását is. Sok országban eredményesen alkalmazzák azt a módszert is, hogy egyegy nagyobb területen kiépítik az infrastruktúrát a külföldi beruházók számára, és mint ipari parkokat kínálják ezeket a területeket telephelyek létesítésére. Ennek módosult formája a DélkeletÁzsiában sok helyütt létezõ "exportfeldolgozó terület", amely az exportorientált külföldi beruházások megtelepedését segíti elõ adó és vámkedvezmények, valamint megfelelõ infrastruktúra biztosításával. A külföldi mûködõtõkeberuházások visszatérõ problémája KeletEurópában, hogy bár hosszabb távon elvben növelik az exportkapacitásokat, rövid távon azonban paradox módon az importigényt fokozzák. A külföldi tulajdonban levõ vállalatok korszerûsítés esetén sokkal inkább importberendezéseket vásárolnak, mint a tisztán hazai tulajdonú vállalatok, hiszen a rendszerint szintén külföldiekbõl álló vállalatvezetés számára a külföldi beruházási javak az ismertek; azokban bíznak, azokat szokták meg. Emiatt ösztönözni kellene a külföldi beruházókat, hogy elsõsorban az exportra termelõ ágazatokban hozzanak létre új kapacitásokat. Erre jó példa a lengyel szabályozás, ahol 1994 óta a beruházások levonhatók költségként az adóalapból abban az esetben, ha a külföldi tulajdonú vagy résztulajdonú társaság termelési értékének több mint 50 százaléka exportból származik (PAIZ [1995]). Ma Magyarországon hasonló lehetõség nem létezik. A külföldi beruházások ösztönzésének legalkalmasabb eszköze azonban a biztos jogrend, a kiegyensúlyozott politikai helyzet és a hosszú távon egyenletes növekedést biztosító gazdaságpolitika. 1994 közepétõl 1995 közepéig a korábbihoz hasonló ütemben folytatódott a külföldi mûködõtõke beáramlása. 1994 és 1995 áprilisa között hozzávetõleg 1,9 milliárd dollár mûködõtõke áramlott be az
országba. Ez felülmúlta ugyan az elõzõ év mintegy 1,4 milliárdos tõkeimportját, de még mindig jelentõsen elmarad az 1993as rekordtól (MNB [1995] 213. o., KSH [1995] 95. o.). A kormányzat 1994 õszén közreadott igen negatív helyzetértékelései és az azt követõ kapkodó, illetve többszörösen elhalasztott és módosított intézkedései rontották a külföldi beruházók szemében a kilátásokat. A privatizáció lassúsága és az ellentmondásos, külföldiek által bírált privatizációs döntések (Hungarhotels, Hungaroton) tovább lassítják a külföldi mûködõtõke beáramlását. A viszonzatlan átutalások tétele. A magyar fizetési és tõkemérleg egyik jelentõs pozitív tétele 1989 óta a viszonzatlan átutalások sora, amely 1994re elérte a 770 millió dollárt, meghaladva a turizmus egyenlegének ugyanezen évi, mintegy 560 millió dolláros többletét. A viszonzatlan átutalások azonban nem a külföldön dolgozó magyarok hazautalásait vagy a külföldre szakadt honfitársak õshazába küldött ajándékait jelentik elsõsorban. Magyarországon a viszonzatlan átutalások sorában fõként olyan tételek jelennek meg, melyeknek egyébként a folyó fizetési és tõkemérleg egyéb soraiban lenne a helyük, de spekulációs célból nem ott szerepeltetik ezeket. Így itt jelenik meg a lakosság által felvett turista valutakeretbõl a magyar bankrendszerben elhelyezett pénz, az illegális pénzváltásból eredõ és ugyancsak a bankrendszerben elhelyezett valuta, vagy a kereskedelmi forgalomhoz kapcsolódó, valamilyen okból eltitkolni szándékozott pénzmozgás. Ugyancsak elõfordul, hogy a mûködõtõkemozgáshoz kapcsolódó, az ellenõrzést szintén kijátszó pénzmozgás egy része is a viszonzatlan átutalások sorában jelenik meg. A sajátosságok miatt a viszonzatlan átutalások többletét nem kívánatos a jövõben jelentõsen növelni. Ugyanakkor óvakodni kell attól, hogy ez a tétel egyik napról a másikra jelentõsen visszaessen valamely elhamarkodott intézkedés nyomán, amely elõnytelen módon befolyásolná a lakosság kezében levõ, nem tisztázott eredetû valuta magyar bankrendszerben való elhelyezését. A viszonzatlan átutalások jelentõsen hullámzottak 1994 nyara és 1995 nyara között, elsõsorban a bankrendszerbe vetett bizalom 1995 tavaszán tapasztalt megingása következtében. Ez a bizalom késõbb helyreállt, amit a hazai bankokban elhelyezett devizabetétek újbóli növekedése is jelez. Végsõ soron a viszonzatlan átutalások 1994 és 1995 nyara között nagyjából az elõzõ év tendenciáinak megfelelõen alakultak (KSH [1995] 95. o.).
A külsõ adósságszolgálat csökkentésének lehetõségei A folyó fizetési és a tõkemérleg egyik nagy tétele a külsõ adósságszolgálat, vagyis a külföldi hitelek törlesztése és a kamatok fizetése. Ezek a tételek részben csökkenthetõk lennének abban az esetben, ha a külföldi adósság egy részét a hitelezõk elengednék Magyarországnak, vagy ha a visszafizetés átütemezésére kerülne sor, ami gyakorlatilag azt jelentené, hogy az évi mintegy 1,5 milliárd dolláros kamatfizetést meghatározott idõre fel lehetne függeszteni. A nyugateurópai pénzügyi és politikai körök által adott jelzések alapján ma már csak jóval kedvezõtlenebb feltételekkel lenne mód a külföldi adósságállomány átütemezésére, illetve csökkentésére mint 1989ben, vagy 1990ben lett volna. További nehézség, hogy a külsõ adósságállomány több mint fele államkötvények formájában kisbefektetõkkel szemben áll fenn, s nem nagybankoknál vagy államok kincstárainál található. Az adósság ezen része nyilván nehezebben lenne átütemezhetõ, bár elvileg létre lehetne hozni egy olyan nemzetközi bankkonzorciumot, amely átvállalná a magyar államtól e kötvények törlesztését. Ez a lépés azonban megkérdõjelezné a magyar állam fizetõképességét és fõként fizetõkészségét; további külföldi államkötvénykibocsátásra ezután már alig lenne mód. Természetesen önmagában még ez sem katasztrófa. Közvetlen bankhitelekkel elvileg biztosítani lehetne ezután is a magyar gazdaság külföldi finanszírozási igényeit - bár a korábbinál nyilván nagyobb terhek árán. Számításba kell mindenesetre venni, hogy az elmúlt húsz év során jelentõs mértékben kedvezõbbé váltak az adósságkönnyítési és átütemezési megállapodások a hitelezõk számára. A nemzetközi szakirodalom szerint a külföldi államadósságok menedzselésében három jól elkülöníthetõ szakasz különböztethetõ meg (CUDDINGTON [1989]):
-1975 és 1980 között folyamatos nemzetközi finanszírozásra, adósságátütemezésekre és ezzel párhuzamosan szigorú gazdasági restrikcióra került sor az adós országokban; -1980 és 1988 között folytatódott az adósságátütemezés, de a restrikció helyett a gazdasági modernizálás útjait keresték az adós országokban; -1988tól napjainkig az adós országok gazdasági fejlõdésének elõsegítése érdekében sor került az átütemezések mellett az elsõ jelentõsebb adósságkönnyítésekre és -elengedésekre is a gazdasági fejlõdés megindítása érdekében. Bár az elsõ valóban nagy adósságválság csak a nyolcvanas évek elején következett be a fejlõdõ országokban, már a hetvenes évek második felében világossá vált, hogy komoly fizetési válság fenyeget. Ennek elkerülése érdekében a fejlett országok és a nemzetközi pénzintézetek csupán annyit tettek, hogy megpróbálták a fejlõdõ országok számára a folyamatos hitelezést biztosítani, s abban reménykedtek, hogy a problémák csak átmenetiek lesznek. A finanszírozás folyamatossága érdekében a hitelezõk igyekeztek növelni a hitelnyújtás biztonságát, és az IMF révén megpróbálták olyan gazdaságpolitikai intézkedésekre rászorítani az eladósodott fejlõdõ országokat, amelyek csökkentik azok külföldi hiteligényét és segítenek gazdasági egyensúlyuk helyreállításában. Az IMF által javasolt szigorú megszorító intézkedések azonban a fejlõdõ országokban nem segítettek a gazdasági egyensúly helyreállításában, és nem csökkentették a külsõ finanszírozás igényét sem, csupán a kormányellenes politikai zavargások szaporodtak meg aggasztó módon. Ebben a helyzetben egyre több fejlõdõ ország kényszerült adósságszolgálatának egyoldalú átmeneti felfüggesztésére (Sierra Leone és Zaire 1979ben, Lengyelország, Pakisztán és Törökország 1980ban, Szenegál, Madagaszkár, Uganda és Togo 1981ben, Mexikó, Jugoszlávia, Kuba és Románia 1982ben). Ezt követõen kötötték meg az elsõ adósságátütemezési megállapodásokat. A hitelezõk azonban még nem tették lehetõvé az adósság csökkentését, csupán idõben elnyújtották a visszafizetést, s esetenként átmeneti, néhány éves türelmi idõt engedtek a kamatfizetésekre. Ezekre az átütemezési megállapodásokra a magánhitelezõket összefogó Londoni Klub, illetve a hivatalos, állami hitelezõket képviselõ Párizsi Klub keretében került sor. Az átütemezés azonban nem oldotta meg az adósságválságot, amit az is mutat, hogy több fejlõdõ országgal szinte évente kellett újabb megállapodásokat kötni a nyolcvanas években. Erre az állandósult adósságválságra volt válasz a Bakerterv, amelyet 1985ben az amerikai pénzügyminiszter fogalmazott meg, s amely a nemzetközi adósságválság kezelésének második szakaszát jelentette. A Bakerterv fordulatot jelentett a korábbi IMFpolitikával szemben abból a szempontból, hogy a megszorító intézkedések mellett gazdaságfejlesztési és exportösztönzõ politikát is javasolt az adós országoknak. Nem hozott azonban változást a tekintetben, hogy továbbra is elsõsorban átütemezést, tehát újabb hitelek nyújtását, és nem adósságcsökkentést irányzott elõ. A Bakerterv általános vélemény szerint nem könnyített jelentõsebb mértékben a programba bevont adós országok helyzetén. Ezt az is mutatja, hogy abban a 15 fejlõdõ országban, amelyet érintett a Bakerterv, a külsõ adósságállomány 420 milliárd dollárról 477 milliárd dollárra nõtt 1985 és 1988 között, gazdaságuk stagnált, s továbbra is folyamatos külsõ finanszírozásra szorultak (LEHMAN [1994]). A Bakerterv tehát szerény eredményeket hozott, a fejlõdõ országok súlyos problémái pedig továbbra is szükségessé tették a szinte állandósult adósságátütemezéseket. A nyolcvanas évek végén érett meg az elhatározás új megoldások alkalmazására. A nemzetközi adósságválság harmadik szakaszát jelentõ Torontói Deklaráció (1988), illetve Bradyterv (1989) alapvetõ újdonsága az, hogy az átütemezés mellett az adósságelengedés szükségességét is hangsúlyozza. E tervezetek alapvetõ célja az volt, hogy az adósságok részleges elengedése révén pótlólagos erõforrásokat biztosítsanak a fejlõdõ országoknak gazdasági fejlõdésük felgyorsítása érdekében. Az új filozófiával összhangban a nyolcvanas évek végén jóval nagyobb mértékû nemzetközi pénzügyi támogatást helyeztek kilátásba a fejlõdõ országok adósságainak rendezése érdekében, mint bármikor korábban. A Bradyterv alkalmazása során meglehetõsen bonyolult, többlépcsõs adósságcserére kerül sor. Az elsõ menetben a hitelezõ bankok képviselõi megállapodnak egy "menüben", vagyis azokban az eszközökben, amelyeket felkínálnak az adósoknak tartozásaik rendezésére. Ilyen eszköz például az
adósság valamely csökkentett értéken való visszavásárlása az eladósodott ország részérõl (buyback); az adósság garantált, hosszú lejáratú államkötvényekre való cseréje diszkontárfolyamon vagy névértéken, de alacsony kamatozással (discount bond vagy par bond exchange); illetve olyan kötvénycsere, amelynek során új hitelek nyújtását vállalja a hitelezõ bank (conversion bond with new money). Több fejlõdõ országban alkalmazták ezenkívül a részvényadósság cserét is (debtequity swap), amelynek során az adós ország kormánya tulajdonában lévõ vállalati részvényeket ajánlott fel a hitelezõ bankoknak az adósságért cserében. A módszerek közös vonása, hogy az eladósodott országok kétes hiteleit kisebb értéket képviselõ, de biztosabb aktívumokra (készpénzre vagy garantált államkötvényekre, esetleg vállalati részvényekre) váltják át. Ez jó az adósnak, mert csökkennek adósságának terhei, s jó a hitelezõnek is, aki ugyan lemond követelésének egy részérõl, de a maradékhoz nagyobb valószínûséggel hozzájut. Az 1989ben elfogadott Bradyterv elvei szerint 1994 végéig 12 fejlõdõ ország (Argentína, Brazília, Bulgária, Costa Rica, a Dominikai Köztársaság, Ecuador, a Fülöpszigetek, Jordánia, Lengyelország, Mexikó, Nigéria és Venezuela) esetében került sor a külföldi magánhitelek átütemezésére, illetve részleges elengedésére. Az adósság egy részének elengedése, a kamatok csökkentése, valamint a kamatfizetések és törlesztések idõbeli széthúzása révén e megállapodások jelentõsen bõvítették a programban részt vevõ országok gazdaságfejlesztési lehetõségeit. A programba bevont 12 ország mintegy 192,8 milliárd dollár összértékû külsõ adósságát érintették a Bradytípusú adósságelengedések, illetve átütemezések. Ebbõl a Világbank szerint 62,6 milliárd dollárt tett ki az "adósságcsökkentési megfelelõ" (debt reduction equivalent), vagyis ekkora összeget engedtek el valamilyen formában (WORLD BANK [1995] 30. o.). Az elmúlt húsz év adósságátütemezési, illetve csökkentési tapasztalataiból két tanulság szûrhetõ le. Egyrészt az, hogy a kilencvenes évtized adósságrendezési eljárásai jóval nagyobb igényûek, mint a korábbi évek egyszerûbb átütemezési megállapodásai, s ezáltal sokkal inkább segítenek a fejlõdõ országok terheinek csökkentésében. Másrészt viszont néhány országban még így is meglehetõsen eredménytelennek mutatkoztak az adósságelengedési és átütemezési programok. Önmagában a Bradyterv legtökéletesebb megvalósítása sem lehet tehát eredményes, ha nem párosul olyan következetes, hosszú távú nemzeti gazdaságpolitikával, amely megakadályozza, hogy az ország újra visszaessen az adósságcsapdába. Milyen következtetéseket lehet a fentebbiekbõl levonni Magyarország számára? A külföldi adósság elengedése vagy átütemezése nem jelent közgazdasági csodaszert, amely megoldja minden problémánkat, de végromlásba sem viszi az országot, mint ahogy azt mások állítják. A külfölddel szembeni magyar államadósság átütemezését valóban megnehezíti, hogy az jelentõs részben államkötvényekben testesül meg, de ez a tény a tapasztalatok szerint egyáltalán nem teszi az átütemezést lehetetlenné. Ugyanakkor látni kell, hogy az adósságátütemezésnek, illetve elengedésnek erõs politikai vetülete is van, mert - põrén fogalmazva - az a kérdés, lehete valakit találni, aki hajlandó külföldi hitelezõinknek kifizetni helyettünk a számlánk egy részét. Emellett az a tapasztalat, hogy a hitelezõk csak akkor hajlandók részt venni bármilyen adósságcsökkentési kezdeményezésben, ha az adós ország korábban Hosszabb ideig meglehetõsen rossz fizetõ volt: nem, vagy csak részben törlesztett. Magyarország azonban eddig mindig pontosan fizetett. Rossz adóssá válni viszont több szempontból is kellemetlen állapot, mert igen nehéz külföldi hiteleket felvenni ezen idõszak során; politikai nyomásnak vannak kitéve az ország vezetõi; nem lehet megállapodni az IMFfel stb. További politikai szempont, hogy nem lehet egyszerre törekedni a fejlett piacgazdaságokat tömörítõ szervezetekhez (OECD, Európai Unió) való csatlakozásra és adósságátütemezést elõkészíteni, illetve kérni. Egy jelentõsebb magyar adósságátütemezést követõen több éven keresztül valószínûleg még csak gondolni sem lehetne az Európai Unióval való szorosabb kapcsolatok kiépítésére.
Hivatkozások
CUDDINGTON, J. T. [1989]: The Extent and Causes of the Debt Crisis of the 1980s. Megjelent: Dealing with the Debt Crisis. World Bank, Washington D. C. KSH [1995]: Statisztikai havi közlemények, 6. sz. LEHMAN, H. P. [1994]: International Creditors and the Third World. The Journal of Developing Areas, 1. sz. MNB [1992]: Külsõ eladósodás és adósságkezelés Magyarországon. MNB tanulmányok, 2. sz. Magyar Nemzeti Bank. MNB [1995]: Annual Report, 1994. Magyar Nemzeti Bank. PAIZ [1995]: Poland: Fundamental Facts, Figures and Regulations. PAIZ, Varsó. ROSTOW, W. W. [1960]: The Stages of Economic Growth. A NonCommunist Manifesto. Cambridge. TABLEAU... [1995]: Tableau de Bord des Pays d' Europe Centrale et Orientale. Centre d'Observation et de Prévision, Ministere de l'Industrie, des Postes et Télécommunications et du Commerce Extérieur. Párizs,1995. május. WORLD BANK [1995]: World Tables.1995. Johns Hopkins University Press, Baltimore-London.
