Arturo Pérez-Reverte ADÉL Királynője

A fordítás alapjául szolgáló mű: Arturo Pérez-Reverte: La Reina del Sur Alfaguara Copyright © 2002 by Arturo Pérez-Reverte Fordította Latorre Ágnes Hungárián translation © Latorre Ágnes, 2004 Felelős szerkesztő Dornbach Mária Borító Tabák Miklós ISBN 963 9475 82 3 Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.ulpiushaz.hu Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Tördelés TypoStúdió Kkt. A nyomtatás és kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Arturo Pérez-Reverte ADÉL Királynője Arturo Pérez-Reverte Spanyol újságíró, író. 1951-ben született Cartagená-ban. Huszonegy éven keresztül haditudósító. Riportokat készít Cipruson, Libanonban, Eritreában, Nicaraguában, Líbiában, Angolában, Szerbiában és Boszniában. Az egyik legnépszerűbb kortárs spanyol prózaíró, számos hazai és nemzetközi irodalmi díj kitüntetettje. 2003-tól a Spanyol Királyi Akadémia tagja. Különös vonzódást érez titokzatos, kalandos történelmi események, dokumentumok iránt, s nem egy könyvében a rejtélyek nyomába ered. Regényeit a krimibe illő fordulatos cselekményszövés és a rendkívül érzékletes környezetrajz tette világszerte közkedveltté. Műveit 23 nyelvre lefordították, négyből filmet forgattak. Magyarul két regénye jelent meg: A flamand tábla rejtélye (1996); A vívómester (2003). Legújabb munkája A Dél Királynője. Elmer Mendozának, Julio Bernalnak és César Batman Güemesnek. A barátságukért. A corridóért. Megszólalt a telefon, és a lány tudta, hogy meg fogják ölni. Olyan biztosan tudta ezt, hogy kővé dermedt, a borotvát felemelt kezében tartotta, a haja az arcába tapadt a forró víz gőzében, amely lecsapódott a csempén. Csrr-csrr. Nem moccant, visszatartotta a lélegzetét, mintha a mozdulatlanság vagy a csend megváltoztathatná mindazt, ami már megtörtént. Csrr-csrr. A fürdőkádban ült, a jobb lábát szőrtelenítette éppen, a derekát ellepte a szappanos víz, és olyan libabőrös lett, mintha kinyílt volna a hideg víz csapja. Csrr-csrr. A hálószobában a magnó a Tigres del Nortétól játszotta a Texasi Camelia történeteit. Árulásban és csempészetben, énekelték, nem közösködünk. A lány mindig tartott tőle, hogy az ilyesfajta dalokban jóslat rejlik, ami hamarosan valamiféle titokzatos valósággá, fenyegetéssé lényegül. A Gringó sokat viccelődött ezen, de a dal rácáfolt, és igazolta a félelmeket. Ráadásul most nemcsak az igazságától fosztotta meg a Gringót, hanem valami mástól is. Csrr-csrr. A lány letette a borotvát, kióvakodott a fürdőkádból, tócsákat hagyott maga után egész a hálószobáig. A mobiltelefon az ágytakarón hevert; kicsi volt, fekete és félelmetes. Nézte, de nem nyúlt hozzá. Csrr-csrr. Rettegett. Csrr-csrr. A csengés úgy keveredett bele a dal szövegébe, mintha egyenesen belekomponálták volna. 1

Mert csempészek közt, szólt a nóta, nincs bocsánat. A Gringó ugyanezt mondta, amikor szokása szerint felnevetett, megcirógatta a lány tarkóját, és a szoknyájára ejtette a telefont. Ha ez megszólal, halott vagyok. Fuss. Ahogy csak bírsz, kisanyám. Fuss, és meg ne állj, mert már nem leszek ott,
napon, amikor testőrei és rendőrök körében fogadott a házban, ahol a Chapultepec kolónián, Culiacánban, Sinaloa államban befészkelte magát. Szóba hoztam Edmond Dantest, megkérdeztem, olvasta-e a könyvet, mire ő visszanézett rám, némán és olyan hosz-szan, hogy azt hittem, a beszélgetésünk véget ér. Aztán visszafordult az ablakon doboló eső irányába, és nem tudtam, hogy a kinti szürke fény árnyéka volt-e, vagy csak egy szórakozott mosoly, amely különös, kegyetlen vonalat rajzolt az arcára. – Nem olvasok könyveket – mondta. Tudtam, hogy hazudik, ahogy minden bizonnyal végtelen sokszor hazudott már az elmúlt tizenkét év során. De nem akartam okvetetlenkedni, inkább másra tereltem a szót. Hosszú oda-vissza vezető útjai bővelkedtek olyan részletekben, amelyek sokkal inkább érdekeltek, mintsem annak a nőnek az olvasmányai, aki végre ott állt előttem, miután nyolc hónapon keresztül három földrészen át követtem a nyomát. Csalódásról beszélni pontatlanság volna; a valóság általában közelébe sem ér a legendának, de az én szakmámban a csalódás szó mindig viszonylagos, mert mind a valóság, mind a legenda nyersanyag csupán. Az a baj, hogy ha az ember hetekenhónapokon át egy bizonyos személy bűvöletében él, óhatatlanul kialakít róla egy határozott, egyéni és természetesen pontatlan képet. Amely aztán olyan erővel és 13 *o valószínűséggel rögzül a fejében, hogy később nagyon nehéz, sőt szükségtelen lesz alapjában megváltoztatni. Ráadásul nekünk, íróknak megvan az a kiváltságunk, hogy olvasóink meglepő könnyedséggel azonosulnak a nézőpontunkkal. Ezért azon az esős reggelen, Culiacán-ban, jól tudtam, hogy az előttem álló nő sohasem lesz már a valódi Teresa Mendoza, hanem valaki más, aki a helyébe lép, részben általam megalkotva: hiányos és ellentmondásos történetét az őt ismerő, gyűlölő és szerető emberektől összegyűjtött apró mozaikdarabokból rekonstruáltam. – Miért jött? – kérdezte. – Hiányzik az életéből egy részlet. A legfontosabb. – Na ne mondja. Egy részlet. – Igen. Egy doboz Farost vett fel az asztalról, és ahogy a cigarettát az olcsó műanyag öngyújtó lángjához tartotta, egy mozdulattal leintette a szoba másik végében ülő férfit, aki bal kezét a zakója zsebén tartva szolgálatkészen felemelkedett: középkorú, széles, inkább kövér pasas volt, koromfekete hajú és hullámos, mexikói bajuszú. – A legfontosabb? Tökéletes szimmetriában az asztalra tette a cigarettát és az öngyújtót, engem nem kínált meg. Nem bántam, mert nem dohányzom. Az asztalon még két doboz cigaretta, egy hamutartó és egy pisztoly hevert. – Valóban az lehet – tette hozzá –, különben nem mert volna ma idejönni. A pisztolyra pillantottam. Sig Sauer. Svájci. Tizenöt darab parabellum 9-es tölténnyel a tárban. Plusz még három tartalék tár. A töltények aranyló csúcsai vastagok voltak, mint a makk. – így van – feleltem halkan. – Tizenkét éve. Sinaloában. Megint az a néma pillantás. Tudta, ki vagyok, az ő világában ezek az információk megvásárolhatók. Ezenkícr» 14 ^ vül három héttel azelőtt eljuttattam hozzá a befejezetlen kéziratom másolatát. Az volt a csali. És egy rövid levél, hogy be szeretném fejezni. – Miért kéne elmesélnem? – Mert sokat dolgoztam a maga történetén. A füstön keresztül nézett rám, félig csukott szemhéja mögül, akár a Templo Mayor indián maszkjai. Aztán felállt, a bárpulthoz lépett, és egy üveg Herradura Repo-sadóval tért vissza, meg két kicsiny, szűk pohárral, amit a mexikóiak lovacskának neveznek. 3

Kényelmes, sötét vászonnadrágot viselt, fekete blúzt és szandált, feltűnt, hogy nincs rajta ékszer, se nyaklánc, se karóra, csupán egy ezüst karkötő a jobb csuklóján. Két évvel korábban – az újságkivágásokat a szobámban őriztem a San Marcos Szállodában – az Hola magazin beválasztotta Spanyolország legelegánsabb húsz asszonya közé, miközben az El Mundo a legutóbbi törvényszéki vizsgálatról írt, amely a Costa del Solon bonyolított üzelmeivel és a kábítószercsempészettel fennálló kapcsolataival foglalkozott. A címlapfotón egy autó ablaka mögött sejlik fel az arca, sötét szemüveges testőrök körében, akik az újságíróktól védelmezik. Köztük volt az a bajuszos hústorony is, aki most a szoba másik végében ült, és úgy figyelt messziről, mintha nem is figyelne. – Szóval sokat dolgozott – ismételte a szavaimat elmélázva, s kitöltötte a tequilát. – Sokat. Kortyolt a pohárból, de nem ült le, és nem vette le rólam a szemét. Alacsonyabb volt, mint amilyennek a fényképek és a tévéfelvételek mutatták, de most is nyugodtan és magabiztosan viselkedett, mintha minden mozdulata természetesen vezetne át a következőbe, kizárva bármiféle kétséget vagy rögtönzést. Talán már semmiben sem kételkedik, jutott eszembe hirtelen. Megállapítottam, hogy harmincöt évesen is vonzó nő. Talán nem annyira, c& 15 ^> mint a fényképeken; a legújabbakon és azokon, amelyeket imitt-amott láttam azoknál, akik az Atlanti-óceán két partján ismerték őt. A fekete-fehér rendőrségi fotón, amely szemből és profilból ábrázolja az algecirasi kapitányság egyik régi kartotékján. A videofelvételek elmosódó képsorain, amelyek mindig azzal zárulnak, hogy brutális gorillák lépnek közbe, és erőszakkal eltávolítják a kamerát. Mindenhol ott van ő, a mostani elegáns külsejével, szinte mindig sötét ruhában és napszemüvegben, drága autócsodák mellett, ahogy ki- vagy beszáll, egy teleobjektív elmosódott felvételén valamelyik mar-bellai teraszon, vagy ahogy egy nagy, hófehér jacht fedélzetén napozik. A Dél Királynője és az ő legendája. Akiről egyszerre ír a társasági és a rendőrségi rovat. De volt még egy kép, amelyről nem tudtam, s amelyet Teresa Mendoza váratlanul tett elém, mielőtt két órával később elhagytam volna a házat. A gyűrött fotót, amelynek hátát ragasztóval kellett megerősíteni, beszélgetőtársam az asztalra tette a teli hamutartó és az üveg tequila mellé, amelynek kétharmadát ő fogyasztotta el egyedül, no meg a háromtáras Sig Sauer mellé, amely mintegy előjelként – de valójában fatalista beletörődését igazolva – hevert ott, s mintegy megelőlegezte mindazt, ami még aznap este történt. Ez az utolsó kép valójában a legrégebbi volt, jobban mondva csak egy fénykép fele, mert az egész bal oldal hiányzott: mindössze egy férfi karja látszott belőle egy pilótadzseki ujjában, amint egy barna bőrű, vékony lány vállán nyugszik; a lánynak dús, fekete haja van, és nagy szeme. Húsz-egynéhány éves lehet, nagyon szűk nadrágot és csúf, prémgalléros farmerdzsekit visel, s olyan zavart fintorral néz a lencsébe, ami talán egy mosoly kezdete vagy vége lehetett. Észrevettem, hogy a sötét pupillák a közönséges, eltúlzott smink ellenére is ártatlanul, védtelenül csillognak, ami kihangsúlyozta a hosszúkás arc fiatalságát, az enyhén mandulavágású c& 16 «h> szemet, a pontos vonalú szájat, az indián származás ősi, halvány emlékét, amely az orr vonalát adta, a bőr tompa árnyalatát s a felszegett áll dacát. Nem szép lány, gondoltam, de kétségtelenül egyéniség. Szépsége befejezetlen vagy inkább távoli, mintha feloldotta volna a sok nemzedék, és ma már csak a régi tündöklés szórványos nyomait őrizné. És az a nyugodt vagy talán magabiztos törékenység. Ha nem tudtam volna, kicsoda, elérzékenyültem volna. Feltételezem. – Alig ismerem fel.

4

Az igazat mondtam. Látszólag nem vette zokon. Csak bámulta a fényképet az asztalon, és jó ideig nem mozdult. – Én is – állapította meg. Aztán visszatette a fényképet a díványon lévő táskába, a monogramjával díszített tárcába, és az ajtóra mutatott. – Azt hiszem, ennyi elég – mondta. Fáradtnak látszott. A hosszú beszélgetés, a cigaretta, az üveg tequila. A sötét karikák a szeme alatt, ami már nem olyan, mint a régi képen. Felálltam, begomboltam a zakómat, kezet nyújtottam – alig érintette meg –, és újból a pisztolyra néztem. A dagadt pasas a szoba másik végéből közönyösen odajött, hogy kikísérjen. Kíváncsian méregettem iguánabőr csizmáját, a pocakját, amely kitü-remkedett az öv alól, és a fenyegető dudort a kabátja alatt. Amikor kinyitotta az ajtót, láttam, hogy kövérsége megtévesztő, és mindent a bal kezével csinál. A jobb kezét nyilvánvalóan a munkára tartogatta. – Remélem, sikerül – jegyeztem meg. A nő, tekintetemet követve, a pisztolyra pillantott. Lassan bólintott, de nem az én szavaimra. Saját gondolataiba merült. – Persze – suttogta. Kimentem. A golyóálló mellényt viselő, állig felfegyverkezett szövetségi ügynökök, akik éjkf^^mkor végigmustráltak, most is ott posztoltak értben, a bejáratnál lévő kerek szökőkútnál pedig egy katonai dzsip állt, és a rendőrség két Harley Davidsonja. A magas falakon túl, az utcán, öt-hat újságíró és egy televíziós kamera várakozott, esernyők alatt, kellő távolságban a harci egyenruhás katonáktól, akik kordont vontak a birtok köré. Jobbra fordultam, és elgyalogoltam az esőben a taxihoz, amely a következő kereszteződésnél, a General Anaya utca sarkán várt. Már a birtokomban volt a keresett információ, fény vetült a sötét sarkokra, és Teresa Mendoza történetének minden valóságos vagy képzelt darabja a megfelelő helyre került: az első képtől vagy fél képtől kezdve addig az asszonyig, aki úgy fogadott, hogy automata fegyver volt az asztalán. A végkifejlet azonban még hiányzott, de pár órán belül arról is értesültem. Ahogy Teresa, én se tehettem mást, mint hogy leültem és vártam. Tizenkét év telt el azóta, hogy Teresa Mendoza egy délután futásnak eredt Culiacán városában. Azon a napon, amikor kezdetét vette e hosszan tartó oda-vissza út, öszszeomlott körülötte a Gringó Dávila árnyékában felépített értelmes világ – szinte hallani vélte, mint törnek szét a darabjai –, és egyedül maradt, életveszélyben. Letette a telefont, téblábolt, a rettegéstől vakon találomra kirántotta a fiókokat, keresett egy táskát, amibe belepakolhatja a nélkülözhetetlen dolgokat, mielőtt elmenekülne. Meg akarta siratni a párját, vagy ordítani szeretett volna, amíg ki nem sebesedik a torka, de a félelem, amely hullámokban tört rá, letompította a tetteit és az érzelmeit. Mintha Huautla-gombát evett volna, vagy elszívott volna egy köteg méregerős füvet, s az valami irányíthatatlan, idegen testbe száműzte volna. Sietve, ügyetlenül magára rántott egy farmert, egy blúzt és egy cipőt, aztán lebotladozott a lépcsőn, a ruha alatt még mindig vizesen, nedcr» 18 ^ ves hajjal, kezében egy kis útitáskával, amelyben az a pár holmi volt csak, amit sebtében sikerült belegyűrnie: néhány ing, egy vászondzseki, bugyi, zokni, a pénztárcája, benne kétszáz peso, meg az iratai. Azonnal betoppannak, figyelmeztette a Gringó. Megnézik, mit találnak a lakásban. És jobb, ha nem téged. Megállt, kinézett az utcára, és habozott, a préda ösztönös óvatosságával, amely már a vadász és a kutyák közelségét érzi. Előtte ellenségesen terült el a város zegzugos rengetege. A Las Quintas kerület: a bougainvilleák szegélyezte széles sugárutak, a diszkrét és kényelmes házak, előttük parkoló jó kocsikkal. Hosszú út a Siete Gotas nyomornegyedtől, jutott eszébe. A nő a szemközti gyógyszertárból, a sarki fűszeres, akinél 5

az utóbbi két évben vásárolt, a bank biztonsági őre, kék egyenruhájában, vállán a tizenkettes kaliberű ismétlőfegyverrel – aki mindig rámosolygott és bókolt neki –, most mind-mind veszélyes üldözőként tűntek fel előtte. Nem lesznek barátaid, közölte a Gringó azzal a gondtalan mosollyal, amelyet Teresa hol imádott, hol tiszta szívből gyűlölt. Amikor megszólal a telefon, és elmenekülsz, egyedül maradsz, kisanyám. Többé nem segíthetek. Védekezőn a hasához szorította a táskát, és lehajtott fejjel gyalogolt a járdán, nem nézett senkire és semmire, kezdetben arra ügyelt, hogy ne gyorsítsa fel a lépteit. Távol a nap lassan nyugodni tért, valahol a Csendes-óceán fölött, amely negyven kilométerre nyugatra volt Altata felé, a sugárút pálmái és mangófái méltóságteljesen rajzolódtak ki az ég hátterében, amely nemsokára felöltötte a culiacáni alkonyok jellegzetes, narancsszín árnyalatát. Teresa halántéka lüktetett: a tompa, monoton dobolás elnyomta az utca zaját és a cipője kopogását. Ha valaki megszólítja, nem hallotta volna a nevét, sőt talán a pisztolydördülést sem. A neki szánt lövést. Annyira várta, úgy megfeszültek az izmai, és úgy leszegte a fejét, hogy 19 ^ már fájt a háta és a veséje. A Helyzet. Túlságosan is sokszor hallott a katasztrófaelméletről félig viccből, félig komolyan, poharak társaságában és cigarettafüstben, ezért már valósággal beleégett a gondolataiba, mint tehén bőrébe a billog. Ebben a szakmában, mondogatta a Gringó, fel kell ismerni a Helyzetet. Mondjuk jön valaki, és azt mondja, hello. Talán ismered is, és rád mosolyog. Kedvesen. Aranyosan. De valami furcsát látsz rajta: nem tudod, mit érzel, de valahogy nincs minden a helyén. És a következő percben halott ember vagy. – A Gringó Teresára nézett, rászegezte az ujját, akár egy revolvert, a haverok meg röhögtek. – Vagy halott nő. Bár ez még mindig jobb, mintha a sivatagba vinnének, és egy hegesztőpisztollyal és végtelen türelemmel kivallatnának. Mert a kérdésekkel nem akkor van baj, ha tudod a választ – akkor a megváltás gyorsan érkezik –, hanem ha nem tudod. Ott a bibi, ahogy a nagy tréfamester mondaná. Ott a probléma. Nehéz meggyőzni a hegesztőpiszto-lyos embert, hogy nem tudod, amit szerinte igenis tudsz, és ő is szeretné megtudni. A kurva életbe. Remélte, hogy a Gringó gyorsan halt meg. Hogy úgy, ahogy volt, leszedték, Cessnástul, és a cápák martaléka lett, nem a vallatóké a sivatagban. A szövetségieknél és a DEA-nál a kérdések az almoloyai vagy a tucsoni börtönbe vezetnek. Le lehet paktálni, meg lehet egyezni. Védett tanúvá válhat az ember, vagy különleges státusú őrizetessé, ha jól kijátssza a lapjait. De a Gringó nem hajtott erre. Nem volt besúgó, nem volt spicli. Csak néha vált árulóvá, és nem pénzért, hanem hogy veszélyesen élhessen. Mi, San Antonió-iak, dicsekedett, szeretjük vásárra vinni a bőrünket. Szerinte buli volt kibabrálni a fazonokkal, és jókat nevetett magában, amikor azt mondták, vidd el ezt, és tedd le azt, fiam, de ne késlekedj, és úgy bántak vele, mint egy ezerpesós bérgyilkossal, úgy vágták elé a pénzt, megvetően, a ropogós dollárkötegeket, minden repülés után, a górék meg bezsebelték a nagy lóvét, miközben ő az életét kockáztatta. Az volt a baj, hogy Gringó nemcsak megtenni szeretett bizonyos dolgokat, hanem el is kellett mesélnie. Szájhős volt. Minek megdugni a legjobb spinét, mondta, ha a haverok nem tudják meg. Aztán ha jönnek a mesékkel, és drogos nótákat nyom a Los Tigres vagy a Los Tucanes de Tijuana, és azokat hallod a kocsmákban meg az autórádión, rá se ránts. Süket duma. Sokszor előfordult, hogy míg Teresa a vállára hajtotta a fejét egy ital mellett egy bárban, egy buliban vagy két tánc között a Moroccóban, és a Gringó kezében Pacífico sör volt, Teresa orrában fehér por, a Gringó olyan dolgokat mondott el a barátoknak, amelyekről minden normális ember mélyen hallgatna. És Teresa beleremegett, mert iskolája ugyan nem volt, és nem volt semmije, csak a Gringó, de azt az

6

egyet tudta, hogy csak az az igazi barát, aki meglátogat a kórházban, a börtönben és a temetőben. Ami annyit jelent, hogy a barátok csak addig barátok, amíg el nem tűnnek. Három háztömböt hagyott el, s hátra sem nézett. Nem, ez így nem megy. A cipősarok túl magas, és tudta, kibi-csaklik a bokája, ha hirtelen futásnak ered. Levette a cipőt, a táskájába tette, és mezítláb fordult be a következő sarkon, majd a Juárez útra ért. Ott megállt egy kávézó előtt, és hátratekintett, nem követik-e. Semmi sem utalt veszélyre, ezért hogy végiggondolhassa a dolgot, és lecsillapítsa a szívverését, benyitott, és leült a legbelső asztalhoz, háttal a falnak, az utcával szemben. Ahogy Gringó mondta volna kihívóan: tanulmányozta a Helyzetet. Vagy legalábbis megpróbálta. Nedves haja az arcába lógott, de csak egyszer simította félre, mert aztán rájött: jobb úgy hagyni, hadd takarja el egy kicsit. Nopállikőrt hoztak, Teresa egy darabig nem mozdult, képtelen volt elválasztani két egymást követő gondolatot, aztán rá kellett gyújtania, de rádöbbent, hogy a menekülésben otthon hagyta a cigarettát. A pincértől kért, az tüzet is adott neki, és Teresa nem törődött vele, milyen meglepetten méregeti meztelen lábát: nyugodtan ült a cigarettával a kezében, és megpróbálta rendezni a gondolatait. Végre. A tüdejében szétáramló füst végre visszaadta a nyugalmát valamennyire, s ez elég volt ahhoz, hogy bizonyos gyakorlatiassággal tanulmányozza a Helyzetet. El kell jutnia a másik lakáshoz, arra a biztos helyre, mielőtt az üldözők megtalálják, és ő maga is másodlagos és erőltetett szereplővé válik a drogos nótákban, amelyekről Gringó álmodott, hogy majd a Tigres vagy a Tucanes ír az emlékére. Ott a pénz, és ott vannak a papírok, azok nélkül bármennyire rohan is, nem jut sehova. És ott van a Gringó notesze is: telefonszámok, címek, jegyzetek, kapcsolatok meg titkos útvonalak Baja Californiában, Sonorában, Chihuahuában és Cohahuilában, barátok és ellenségek – nem volt könnyű megkülönböztetni őket – Kolumbiában, Guatemalában, Hondurasban, és a Rio Bravó vonalának két partján: El Pasóban, Juárezben és San Antonióban. Égesd el vagy rejtsd el, mondta a Gringó. Jobb neked, ha bele se nézel, csajszi. Bele se nézz. Csak ha nagyon nagy szarban vagy, akkor vidd el Epi-fanio Vargasnak, és váltsd meg rajta az életed. Érted? Esküdj meg, hogy a világ minden kincséért se nyitod ki! Esküdj az Istenre és a szentekre! Gyere! Esküdj meg arra, amit a kezedben tartasz! Fogytán volt az ideje. Az óráját is otthon hagyta, de látta, hogy már esteledik. Az utca nyugodtnak látszott: a szokásos forgalom, egy-két járókelő, a közelben nem ácsorgott senki. Felhúzta a cipőt. Tíz pesót hagyott az asztalon, fogta a táskáját, és lassan felállt. Amikor kilépett az utcára, nem mert a tükörbe nézni. A sarkon üdítőt, cigarettát és újságot árultak egy papírdobozról, amelyen a Samsung felirat állt. Teresa vett egy csomag Farost és gyufát, miközben egyre a háta mögé tekingetett, aztán szándékos lassúsággal továbbment. A Helyzet. Egy parkoló kocsi, egy rendőr, egy söprögető férfi; riadalmak. Megint megfájdultak a hátán az izmok, és savanyú ízt érzett a szájában. Újra zavarni kezdték a cipősarkak. Ha a Gringó így látná, gondolta, kinevetné. És ezért elátkozta magában. Most vajon hol nevetsz, te mocsok, miután kinyiffantottak? Hová lett a macsógőg, hová az a fene nagy svung? Egy kifőzde előtt elhaladva sült hús szagát érezte, és a savanyú íz azonnal felerősödött a szájában. Meg kellett állnia, és be kellett húzódnia egy kapualjba, hogy sugárban kihányja a nopálkoktélt. Ismertem Culiacánt. Még a Teresa Mendozával készített interjú előtt jártam ott, a legelején, amikor éppen hogy belekezdtem a sztori feltárásába, és a nő is csak valami ködös, személyes kihívást jelentett, ami néhány fotóban és újságkivágásban öltött testet. Aztán még egyszer visz-szatértem, amikor már véget ért a történet, és birtokomba került minden, amit akartam: adatok, nevek, helyszínek. Ezért tudom most összerendezgetni őket, csupán az elkerülhetetlen vagy szükséges hiányosságokat hagyom meg. Azt is el kell mondanom, hogy a terv jóval korábban született, amikor René Delgadóval, a 7

mexikóvárosi Reforma című napilap főszerkesztőjével vacsoráztam. René régi barátom, még azokból az időkből, amikor fiatal tudósítókként közös szobában laktunk a managuai Intercontinental Szállóban, a Somoza-ellenes harcok idején. Mostanában akkor találkozunk, ha Mexikóba utazom; olyankor számot vetünk az emlékekkel, a ráncokkal és az ősz hajszálakkal. Azon a napon a San Angel Inn-ben, egy tál csirkés taco mellett hozta szóba az ötletet. – Te spanyol vagy, jó kapcsolataid vannak odahaza, írj róla egy nagy riportot. Tiltakoztam, és megpróbáltam elkerülni, hogy az egyik taco tartalma az államra csorogjon. – Már nem vagyok tudósító. A saját meséimet írom, és nem adom alább négyszáz oldalnál. – Akkor írd meg a magad módján – kötötte az ebet a karóhoz René. – írj egy kurva jó irodalmi tudósítást. Miután lenyeltem a falatot, megvitattuk az érveket és az ellenérveket. Szabódásom a kávéig és az első Don Juliánig tartott, pontosan addig, amíg René meg nem fenyegetett, hogy odahívja a mariachi-zenekart. De végül a saját dugájába dőlt, mert a Reformáriak szánt tudósítás a saját írói munkámmá lényegült, bár az is igaz, hogy a barátom nem sértődött meg. Ellenkezőleg: másnap rendelkezésemre bocsátotta az összes tengerparti és rendőrségi kapcsolatát, hogy kiegészíthessem az ismeretlen évekre vonatkozó adatokat. Teresa Mendoza életének azt a részét, amelyről Spanyolországban nem tudtak, sőt magában Mexikóban sem került nyilvánosságra. – Legalább a recenziót leközöljük – mondta. – Te gazember. Addig csak annyit lehetett tudni, hogy a nő valaha Las Siete Gotasban, Culiacán egyik szegénynegyedében élt, spanyol apa és mexikói anya gyermekeként. Kimaradt az általános iskolából, kalapot árult a Buelna kirakodóvásárban, majd a Juárez úton dollárral csencselt, és egy szép napon – halottak napján, milyen ironikus ómen – a sors az útjába vezérelte Raimundo Dávila Parrát, a juárezi kartell fizetett pilótáját, akit azokban a körökben csak Gringó Dávilaként ismertek, mert szőke haja, kék szeme és jenki ábrázata volt. De ez is inkább a Teresa Mendoza köré szövődött legendából derült ki, és nem megbízható adatokból, ezért hogy felfedjem az életrajznak ezt a részét, elutaztam a nyugati partra, Sinaloa állam fővárosába, amely a Kaliforniai-öböl bejáratával szemben fekszik, és bejártam az ottani utcákat, kocsmára 24^ kat. Sőt, pontosan vagy majdnem pontosan megtettem azt az utat is, amelyet azon az utolsó délutánon – vagy az elsőn, attól függ, honnan nézzük – végigjárt, a telefonhívás után, amikor otthagyta a Gringó Dávilával közös lakását. Láttam tehát a fészket, amelyet két éven át megosztottak: a szerény és kényelmes kétszintes villát, a hátsó udvart, a mirtuszt és bougainvilleát az ajtóban. A ház a Las Quintas negyedben volt, vagyis a középosztálybeli csempészek területén, akiknek aránylag jól megy, de azért annyira mégsem, hogy luxuskastélyt engedjenek meg maguknak az exkluzív Chapultepec kolóniában. Aztán elsétáltam a királypálmák és a mangófák között a Juárez útig, megálltam a kirakodóvásárral szemben, és elnéztem a fiatalokat, akik egyik kezükben mobiltelefonnal, a másikban zsebszámológéppel csencseltek a nyílt utcán, vagyis mexikói pesóvá mosták a mellettük megálló autósok pénzét, a hasissal vagy fehér porral illatosított dollárkötegeket. Abban a városban, ahol a törvényszegés gyakran társadalmi konvenció és életmód volt – családi örökségünk nékünk, szól az egyik híres nóta, a törvény ellen dolgozni –, sokáig ezek között a fiatalok között dolgozott Teresa Mendoza, aztán megállt mellette egy fekete Bronco, és Raimundo Dávila Párra lehúzta a sötétített ablakot, majd pedig hosszan nézett rá a vezetői ülésből. Teresa élete mindörökre megváltozott.

8

Most ugyanezen a járdán sietett végig – minden kövét ismerte –, szája kiszáradt, pillantása tele volt rettegéssel. Kerülgette a lányokat, akik csoportba verődve beszélgettek, vagy kuncsaftra várva jártak fel-alá az El Canario gyümölcsbolt előtt, bizalmatlanul tekingetett a hegyvidéki teherautók és a kirakodóvásár pultjai felé, amelyek körül kosárhordó asszonyok sürgölődtek, meg bajuszos férfiak, akiknek pálmalevél sombrerójuk volt. A sarki ékszerüzlet mögött CD-ket árultak, a sátorból egészen Teresáig hallatszott a Szqjrét kilóra szövege. A Los Diná-micos vagy a Los Tigres. Túl messze volt, hogy eldöntse melyik, de felismerte a dalt. Azannyát. Már hogyne ismerte volna fel, ha egyszer a Gringó kedvenc száma volt, azt énekelte, a szentségit neki, amikor borotválkozott, nyitott ablaknál a szomszédok csesztetésére, vagy halkan, Teresa fülébe, amikor kötözködni akart vele: Az apám barátai Csodálnak és tisztelnek, Két-háromszáz méteren Emelem a gépeket. Elsütöm a puskákat, Az összes kalibert Gringó, te rohadék, te szemétláda, gondolta megint, és kis híján hangosan mondta ki, hogy elfojtsa a torkán feltörő sírást. Aztán körülnézett. Egy arcot keresett, valakit, aki fenyegetést jelenthet. Biztos küldenek valakit, aki ismeri őt. Aki azonosíthatja. Remélte, hogy ő ismeri fel előbb. Vagy őket. Mert kettesével szoktak járni, hogy segítsék egymást. És azért is, hogy ellenőrizzék egymást, mert ebben a szakmában senki sem bízik meg, még a saját árnyékában sem. Idejében felismerni és észrevenni a veszélyt egy pillantásban. Vagy egy mosolyban. Rád mosolyog valaki, emlékezett vissza. És a következő percben halott vagy. Szerencsés esetben, mondta magában. Ha mázlim van, meghalok. Sinaloában, mondta magának, miközben elképzelte a sivatagot és a hegesztőpisztolyt, amelyekről a Gringó beszélt, mert a szerencse és a pech csak a gyorsaságon és a számtani műveleteken múlik. Minél később halsz meg, annál pechesebb vagy. A Juárez úton hátba kapta a forgalom. Akkor vette észre, amikor maga mögött hagyta a San Jüan temetőt, és mindjárt balra fordult, a General Escobedo utcát keresve. A Gringó megtanította neki, hogy ha követik, olyan utcákon menjen, ahol a forgalom szembejön, mert így időben felismerheti a kocsikat. Továbbment az utcán, és hátra-hátrapillantott. Így jutott el a városközpontig, elhaladt a városháza fehér épülete előtt, és elkeveredett a sokaságban, amely megtöltötte a buszmegállókat és a Garmendia piac környékét. Csak itt érezte magát viszonylag biztonságban. Erősen alkonyodott már, a házak teteje nyugat felé élénk narancsszínben játszott, a kirakatokban egymás után gyúltak a fények, megvilágítva a járdát. Ilyen helyen szinte sose gyilkolnak, gondolta. Nem is rabolnak el senkit. Meglátott két férfit egy utcasarkon, két rendőr volt, barna egyenruhában. Az egyikük arcát ismerősnek találta, ezért lehajtotta a fejét, és befordult egy mellékutcába. Sok rendőrt fizetett meg a drogmaffia az államiaknál, a szövetségieknél és máshol is; ezeknek a tárcájában pedig ott volt az igazolvány, de a kocsmában ingyen ittak, mert elvállalták a legnagyobb maffiafőnökök védelmét, vagy egyszerűen beleegyeztek abba az egészséges gyakorlatba, hogy élnek és élni hagynak, amennyiben életben kívánnak maradni. Három hónappal azelőtt egy messziről jött rendőrfőnök meg akarta változtatni a játékszabályokat. Pontosan hetven golyót kapott a kecskeszarvból, ahogy arrafelé hívják az AK-47-est, a háza előtt, a saját kocsijában. Ratata-tata. A boltokban már megjelentek az erről szóló CD-k. Hetven golyó hetesével volt a leghíresebb dal címe. Reggel hatkor megölték Ordónez kapitányt, adta hírül a szöveg. Kissé sok volt ez a jóból oly korán. Tipikus Sinaloa. A közkedvelt énekesek, mint As de la Sierra, egy kisgéppel a hátuk mögött és 45-össel a kezükben jelentek meg a borítókon, Chalino Sánchezt pedig, a helyi bálványt, aki a maffia bérgyilkosa volt, mielőtt dalszövegíró és elő-

9

adó lett volna, legéppuskázták egy nőért vagy ki tudja, miért. Ha van valami, amihez a drogos nótákhoz nincs szükség, az a fantázia. A La Michoacana kifőzde előtti utcasarkon Teresa maga mögött hagyta a piacot, a cipő- és ruhaüzleteket, és lefelé indult. Pár méterre volt a Gringó titkos lakása, a vészhelyzetekre tartogatott rejtekhely, egy jelentéktelen épület második emeletén, melynek ajtajával szemben egy taligáról nappal kagylót, este húsos táskát árultak. Elvileg senki sem tudott arról a helyről, csak ők ketten. Teresa csak egyszer volt fenn, és a Gringó se nagyon járt oda, nehogy kiszagolják. A lány most felóvakodott a lépcsőn, beillesztette a zárba a kulcsot, és óvatosan elfordította. Tudta, hogy nem lehet ott senki, de akkor is félve körülkémlelt, hátha nem stimmel valami. Ez a kéró se tuti, figyelmeztette a Gringó. Lehet, hogy észrevettek, vagy sejtenek valamit, a fene se tudhatja ebben a nyüves világban, ahol Isten szeme mindent lát. És tegyük fel, hogy minden oké, akkor is: ha engem elkapnak, ha sikerül élve elkapniuk, csak egy percig hallgathatok, aztán kiszednek belőlem mindent, dalolni fogok, mint a madár, mindent elköpök. Szóval ne nagyon üldögélj a babérjaidon, cuncimókus. Megpróbálom kibírni, amíg meg nem pattansz, és el nem tűnsz, még mielőtt megtalálnának. De nem ígérhetek semmit, csajszi. – És ahogy ezt mondta, tovább mosolygott a rohadék. – Nem ígérhetek semmit. A lakás szinte üres volt, csupasz falak, semmi díszítés vagy bútor, csak egy asztal, négy szék és egy dívány, a hálószobában franciaágy, éjjeliszekrény, telefon. A hálószoba ablaka befelé nézett, a fákkal és bokrokkal beültetett kis udvarba, amelyet parkolónak használtak, és amelynek túlsó szélén kivehetők voltak a Santuario-templom sárga kupolái. Az egyik beépített szekrénynek dupla alja volt, s amikor Teresa szétszedte, két csomagot talált benne, vastag köteg százdollárosokkal. Húszezer lehet, saccolta meg a Juárez úti csencselő minden tapasztalatával. Ott volt a Gringó notesze is, barna fedőlapos nagy füzet – ki se nyisd, jutott eszébe –, ezenkívül háromszáz gramm por és egy hatalmas Doble Águila, krómozott fémből, gyöngyház nyéllel. A Gringó nem szerette a fegyvereket, és soha nem hordott magával géppisztolyt vagy revolvert – szart se ér, mondogatta, ha keresnek, úgyis megtalálnak –, de ezt az egyet megtartotta, vészhelyzet esetére. Minek is mondjam, hogy nem, ha egyszer igen. Teresa se szerette őket, de mint minden sinaloai férfi, nő és gyerek, ő is tudott bánni velük. És ami a vészhelyzetet illeti, ez az volt a javából. Így hát ellenőrizte, hogy tele van-e a tár, hátrahúzta a závárt, és amikor elengedte, egy 45-ös kaliberű golyó szabadult ki hangos, baljóslatú kattanással. Idegességtől remegő kézzel pakolt be mindent a magával hozott táskába. Közben ráijesztett egy autó kipufogócsöve, amelynek harákolása lentről, az utcáról hallatszott be. Egy percig meredten hallgatózott, csak aztán látott újra munkához. A dollárok mellett két útlevelet talált: a sajátját és a Gringóét. Mindkettőben érvényes amerikai vízum. Elnézegette a Gringó fényképét, a borotvált fejet, a kék szempárt, amely nyugodtan nézett szembe a fényképezőgéppel, és az örök mosoly kezdetét a száj szegletében. Kis habozás után csak a saját útlevelét tette el, és amikor lehajtotta a fejét, érezte, hogy könnyek csordogálnak az álláról a kezébe, rádöbbent, hogy már régóta sír. Homályos szemmel körülnézett, megpróbálta végiggondolni, nem felejtett-e el valamit. A szíve olyan erősen dobogott, hogy azt hitte, mindjárt kiugrik a helyéről. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára, ahol már sötétedni kezdett, s a kifőzde pultját csak egy villanykörte és a tűz parazsa világította meg. Teresa rágyújtott, botorkálni kezdett a lakásban, idegesen szippantgatta a cigarettát. El kéne mennie, de hova. Csak annyit tudott biztosan, hogy el kell mennie. Épp a hálószoba ajtajában állt, amikor megakadt a szeme a telefonon, és egy név futott át a fején: don Epifanio Vargas. Rendes arc az a don Epifanio. Amado Carrillóval dolgozott még az aranykorban, amikor légihi-dak kötötték össze Kolumbiát és Sinaloát az Egyesült 10

Államokkal, jó keresztapja volt a Gringónak, szavatartó és becsületes, amíg más üzletekbe nem fektette a pénzét, és politizálni nem kezdett, mert akkor már nem kellett neki repülőgép, és a pilóta új főnököt keresett. Don Epifanio felajánlotta, hogy tovább alkalmazza, de a Gringó a repülést szerette, még akkor is, ha másnak kell dolgoznia. Ott fönt vagyok valaki, mondogatta, itt lent csak trógerolok. Don Epifanio nem vette zokon, sőt még kölcsön is adott neki egy új Cessnára, amikor a Gringó összetörte a másikat egy rázós leszállás után valamelyik hegyi pályán, a fedélzeten háromszáz kiló, masking tapeekbe jól becsomagolt kokóval, miközben két szövetségi repülő követte, az autópályák zöldelltek a zsaruktól, az R15-ösök meg egyre lövöldöztek a szirénák és a hangosanbeszélők hangzavarában, vagyis olyan balhé volt, hogy ihaj. A Gringó hajszál híján menekült meg, eltörték a karját, először a zsaruk, aztán az áru tulajdonosai, akiknek újságkivágásokkal kellett bizonyítania, hogy a kormány a teljes rakományt elkobozta, és nyolc embere közül három meghalt a leszállópálya védelme közben, a spicli pedig egy badiraguatói fazon volt, a szövetségiek téglája. A spicli úgy végezte, hogy hátrakötötték a kezét, és megfojtották egy nejlonzacskóval, amelyet a fejére kötöttek, s hasonlóképpen bántak el az apjával, az anyjával és a húgával is – a maffia nem aprózta el –, de a Gringó tisztázta magát, és vehetett egy új Cessnát, hála don Epifanio Vargas kölcsönének. Teresa eloltotta a cigarettát, a nyitott táskát a földre tette az ágy mellé, és kivette belőle a noteszt. Egy darabig csak meredten nézte az ágytakarón. Bele se nézz, jutott eszébe. Itt ez a kurva notesz, azé a szemétládáé, aki ilyenkor valamelyik kurvájával szokott táncolni, ő meg vakon engedelmeskedik neki, és ki se nyitja, amilyen hülye. Hozzá se érj, mintha egy hang szólna hozzá. Na mi lesz már, biztatja a másik. Ha az életedbe kerül, legalább derítsd ki, mennyi az életed ára. Kivette a zacskót a porral, hogy bátorságot merítsen belőle, belevájta a körmét, az orrához emelt egy csipetnyit, és mélyet szippantott. A következő percben új éleslátással és kifinomult érzékekkel nézett ismét a noteszre, és végül kinyitotta. Ott volt don Epifanio neve, több másik között, amelyeknek a látásába is beleborzongott: Chapo Guzmán, César Batman Güemes, Héctor Pálma… Telefonszámok, találkozóhelyek, közvetítők, számok és rejtjelek, melyeknek nem fogta fel a jelentését. Ahogy továbblapozott, a pulzusa lelassult, és végül jéggé dermedt. Ne is nézz bele, jutott eszébe megint, és reszketni kezdett. A kurva életbe. Most már értette. Sokkal rosszabb a helyzet, mint ahogy képzelte. És akkor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. – Nézd csak, Pote, ki van itt. Azannyát. A Vadmacska mosolya úgy világított, mint a vizes kés pengéje, mert nedves és veszélyes mosoly volt, illő az amcsi filmek bérgyilkosaihoz, azokhoz a filmekhez, amelyekben a drogcsempészek mind gonoszok, barna bőrűek, és spanyolul beszélnek, mint Pedro Navaja és Juanito Alimana. A Vadmacska gonosz volt, barna bőrű, és spanyolul beszélt, mintha Rubén Blades vagy Willy Colon valamelyik dalából lépett volna elő, csak az nem volt világos, hogy ő testesítette meg szántszándékkal a sztereotípiát, vagy Rubén Blades, Willy Colon és az amcsi filmek merítettek ihletet az olyan alakokból, mint ő. – A Gringó csaja. A bérgyilkos zsebre tett kézzel állt az ajtófélfának támaszkodva. Macskaszemét, amelynek a nevét köszönhette, egy pillanatra sem vette le Teresáról, miközben a száját oldalra húzva, gúnyolódva beszélt a társához. – Nem tudok semmit – mondta Teresa. Annyira félt, hogy alig ismerte fel a saját hangját. A Vadmacska megértően ingatta a fejét. Kétszer is. – Persze hogy nem – felelte. 11

Kiszélesedett a mosolya. Már nem is tudta, hány olyan férfit és nőt látott, akik mind azt bizonygatták, hogy semmit sem tudnak, mielőtt lassan avagy gyorsan végzett velük, a körülményeknek megfelelően, egy olyan vidéken, ahol az erőszakos halál a természetes, ahol civilért húszezer, rendőrért vagy bíróért százezer peso jár, bár a haverok megsegítésért nem számolnak fel semmit. És Teresa tudta a részleteket: ismerte a Vadmacskát meg a társát is, a Potemkin Gálvezt, akit Pote Gálveznek vagy Pintónak is hívtak. Mindkettőjükön zakó volt, selyem Versace-ing, mezclilla nadrág és iguánabőr csizma, mintha ugyanabból az üzletből öltözködnének. César Batman Güemes bérgyilkosai voltak, de gyakran találkoztak a Gringó Dávilával is mint partnerek, a légi szállítmányok kísérői a hegyekben, no meg mint ivócimborák, akikkel a Don Quijotéban kezdte délután, friss dohánnyal, amelynek még olyan szaga volt, amilyen, aztán végigjárták a város megannyi más kocsmáját, a Lord Blacktól az Osirisig, ahol meztelenül táncoltak a nők ötpercenként száz pesóért, illetve kétszázharmincért, ha félrevonultak velük, hajnalban pedig már Buchanan's whiskyt ittak, és északi zenét hallgattak, miközben egyre pöfékeltek; és a Huracanes, a Pumas, a Broncos vagy bármelyik más, százdollárosokban fizetett együttes dalolta a fülükbe az Egy grammot az orrba, a Maréknyi por vagy A zsaru halála című nótákat, amelyek mind halottakról vagy jövendő halottakról szóltak. – Hol van? – kérdezte Teresa. A Vadmacska kurta, halk kacajt hallatott. – Hallod ezt, Pote?… A Gringót keresi. Hú de ciki. Még mindig az ajtófélfát támasztotta. A másik bérgyilkos a fejét csóválta. Széles, zömök megjelenésű, megtermett férfi volt, vastag fekete bajusszal, a bőrén sötét foltok, mint a lovaknak. Ő nem volt olyan nyugodt, mint a társa, és egyre csak az óráját nézegette idegeskedve. Vagy talán csak kényelmetlenül érezte magát. Ahogy megmozdította a karját, rátalált a revolverre, amely az övén lógott, a kabát alatt. – A Gringót keresi – ismételte elgondolkozva a Vadmacska. Kivette a kezét a zsebéből, és lassan elindult Teresa felé, aki még mindig mozdulatlanul állt az ágy fejénél. Amikor odaért hozzá, megállt, és tovább nézte őt. – Figyelj, kisanyám – mondta végül. – A pasidnak annyi. Teresa érezte, hogy a bensőjében úgy lapul a félelem, mint a csörgőkígyó. A Helyzet. Fehér és jeges félelem, mint egy sírkő. – Hol van? – kérdezte megint. Nem ő beszélt, hanem egy ismeretlen, akinek váratlan közbeszólása megijesztette. Egy ismeretlen, aki elővigyá-zatlan volt, mert nem tudta, hogy itt hallgatni kell. Ebből a Vadmacska is megérzett valamit, mert meglepetten nézte, hogy kérdezhet bármit is a lány, ahelyett hogy megbénulna vagy ordítani kezdene a félelemtől. – Sehol. Meghalt. Az ismeretlen továbbra is a maga feje után ment, és Teresa megrettent, amikor azt hallotta: a kurva anyátokat. Ezt mondta vagy hallotta a saját szájából: a kurva anyátokat, bár mielőtt az utolsó szótagot kiejtette volna, már megbánta. A Vadmacska kíváncsian, figyelmesen bámulta. Csak nem megzakkant a csaj? A végén még szitává lő minket. – Hogy beszélsz? – kérdezte halkan. Lekevert neki egy pofont, amitől Teresa az ágyra zuhant, majd újra szemügyre vette, mintha csak egy szép táj volna. Teresa halántékában lüktetett a vér, égett az arca, és a pofontól kábultan látta, amint a Vadmacska felveszi az éjjeliszekrényről a kis csomagot, és az orrához emel belőle egy csipetnyi port. A fene a bélit, sziszegte a bérgyilkos. Még amikor kinyiffan, akkor is van nála jó anyag. A hüvelyk- és a mutatóujja között morzsolgatta, úgy kínálta meg a társát. De az nemet intett, és megint az órájára nézett. 12

Nem sietünk sehová cimbora, mondta a Vadmacska. Sehova, és leszarom az órát. Újra Teresára nézett. – Nézd, milyen jó bőr – folytatta. – És most már özvegy. Pote Gálvez az ajtóból felelt. Macska, mondta nagyon komolyan. Fejezzük be. De a Vadmacska felemelte a kezét, és csendet kért, aztán leült az ágy szélére. Ne szívass már, mondta a másik. Az utasítás világos. Kicsinálni, nem felcsinálni. Ne legyél köcsög, kopjunk le. De a Vadmacska a fejét ingatta, mintha csak az eső kopogását hallaná. – Azannyát – mondta. – Mindig meg akartam dugni ezt a bigét. Teresát máskor is megerőszakolták. már, mielőtt a Gringó Dávila nője lett volna: tizenöt évesen többen is a Siete Gotasban, majd pedig az a férfi, aki kitette va-lutázni a Juárez útra. Jól tudta hát, mi vár rá, amikor a bérgyilkos mosolya még nedvesebb lett, és kigombolta a blúzát. Hirtelen elmúlt a félelme. Mert ez nem igaz, gondolta gyorsan. Alszom, és rémeket látok, ahogy sokszor előfordul, ráadásul ezt a lidércnyomást megéltem már: valaki mással történik, akit álmomban képzelek el, az a nő rám hasonlít, de nem én vagyok. Felébredek, amikor csak akarok, és hallani fogom az emberem szuszogását a párnán, hozzábújok, beletemetem az arcom a mellébe, és megértem, hogy ebből az egészből semmi sem történt meg. De akár meg is halhatok álmomban, infarktust kaphatok, megállhat a szívem vagy bármi. Meghalhatok egy perc alatt, és akkor sem az álom, sem az élet nem számít többé. Sokáig aludni, képek és rémálmok nélkül. Örökre megpihenni azután, ami meg sem történt. – Macska – szólalt meg újra a másik. Végre megmoccant, és pár lépést tett a szobában. Mi van veled, mondta. A Gringó velünk volt. A mi emberünk. Vagy elfelejtetted? A hegy, El Paso, a Rio Bravó. A bulizások. Ez meg itt a Gringó nője. Miközben beszélt, kivette az övéből a Python revolvert, és megcélozta Teresa homlokát. Menj odébb cimbora, mert olyan leszel. Aztán kopjunk le. De a Vadmacska fejében más motoszkált, ezért vakmerően és kihívóan ellenállt, egyik szemével Teresára, a másikkal Pótéra nézve. – Úgyis megdöglik – mondta. – Kár lenne érte. Félrelökte a Pythont, és Pote Gálvez hol egyikükre, hol másikukra pillantott bizonytalanul és kövéren, indián gyanakvással a tekintetében, izzadságcseppekkel a sűrű bajusz szálain, ujjával a revolveren, amelynek csöve felfelé meredt, mintha a fejét akarná megvakarni vele. És akkor a Vadmacska is elővette a fegyverét, egy nagy, ezüstözött Berettát, ráfogta a társára, egyenesen az arcába célzott vele, és azt mondta nevetve, hogy vagy ő is felpróbálja a csajt, hogy kvittek legyenek, vagy félreáll, ha egyedül szeretne a szemétláda, mert különben most mindjárt egymásnak esnek, mint a harci kakasok az arénában. Pote Gálvez beletörődéssel és szégyenkezve nézett Teresára, így maradt néhány pillanatig, és szólásra nyitotta r»35 *n a száját, de nem mondott semmit, inkább visszacsúsztatta a Pythont az övébe, visszasétált az ágytól az ajtóhoz, és hátra se nézett, miközben a másik bérgyilkos tovább célzott rá, és azt kiáltotta utána, hogy hé, öreg, kárpótlásul meghívlak egy Buchanan's-re. És amikor eltűnt a másik szobában, Teresa egy ütés zaját hallotta, mintha valami darabokra tört volna, talán a szekrény ajtaja, amelyet Pote Gálvez erőnek erejével, de egyben tehetetlenül bezúzott, és ami a lányt valami megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el. De nem gondolkozhatott tovább, mert a Vadmacska lehúzta róla a blúzt, jobban mondva leszaggatta róla, és a trikóját felgyűrve durván simogatni kezdte a mellét, a pisztoly csövét meg a combja közé dugta, mintha mindjárt el akarná sütni. Teresa szó nélkül tűrte, nem kiáltott, nem nyögött, tágra nyílt szemmel nézte a fehér plafont, miközben azért imádkozott, hogy minél gyorsabban vége legyen, és a Vadmacska 13

késlekedés nélkül ölje meg, mielőtt a jelenet megszűnne rémálomnak látszani az éjszaka kellős közepén, és átváltozna ennek a kurva életnek a meztelen iszonyatává. Csak a régi történet. Így végezni. Másképp nem lehet, bár azt sose gondolta volna Teresa, hogy a Helyzetnek olyan szaga lesz, mint az izzadságnak, a feltüzelt hímnek és a kocsmának, ahol a Vadmacska ivott, mielőtt felment volna a lakásra elejteni a zsákmányt. Csak vége volna már, gondolta a tisztább pillanatokban. Csak vége lenne már, és kipihenhetné magát. Ez jutott eszébe, aztán újra elmerült az érzelmek és félelem nélküli ürességben. Késő volt már a félelemhez, mert azt előtte érzi az ember; amikor a dolog bekövetkezik, csak a vigasz marad, hogy egyszer mindennek vége szakad. Az egyetlen valódi félelem az volt, hogy a vég sokat késhet. De nem a Vadmacskával. Az keményen nyomta, sietve, hogy minél hamarabb befejezze, és kiüríthesse magát. Csendben. Röviden. Kegyetlenül nyomta, tapintat nélkül, egyre közelebb taszítva a lányt az ágy széléhez. Teresa hagyta magát, egyre a plafonra szegezte a tekintetét, és csak egy-két pillanatra nyerte vissza az öntudatát, máskülönben üres volt az elméje, úgy viselte el a lökéseket. Lelógatta az egyik karját, s az váratlanul beleütközött a földön heverő nyitott táskába. A Helyzetnek két iránya lehet, döbbent rá hirtelen. A Tiéd vagy a Másoké. Annyira meglepődött ezen, hogy ha a rajta fekvő férfi alkalmat adott volna rá, felült volna az ágyon, és feltartotta volna a mutatóujját, hogy komolyan elgondolkozzon, és bizonyosságot szerezzen. Nézzük csak. Gondoljuk végig ezt a változatot. De nem ülhetett fel, mert csak a karja volt szabadon, és a keze, amely véletlenül a táskába tévedt, és ott a pénzköteg és a ruhák között megérintette a Doble Águila jéghideg fémtestét. Ez nem velem történik, gondolta. Vagy talán nem is gondolt semmit, csak tétlenül szemlélte azt a másik Teresa Mendozát, aki helyette gondolkozott. Csak az biztos, hogy amikor észbe kapott, a másik nő, akit figyelt, már megmarkolta a pisztolyt. A biztosíték jobbra volt a ravasz mellett, annál a gombnál, amely kilöki a tárat. Megérintette a hüvelykujjával, és érezte, hogy lejjebb csúszik, felnyomva a závárt. Van töltény, akart visszaemlékezni. Van töltény a pisztolyban, mert én tettem a tárba – eszébe jutott a fémes kattanás –, vagy csak azt hiszem, hogy beletettem? Lehet, hogy nincs is ott az a töltény. Hidegen, számítóan gondolta végig: biztosíték, ravasz, závár. Töltény. Ez az események helyes sorrendje, ha a kattanás valóban elhangzott, és nem csak elképzelte. Ellenkező esetben üresen kattan a fegyver, és a Vadmacskának elég ideje lesz, hogy rossz néven vegye. Bárhogy legyen is, sokat már nem ronthat a Helyzeten. Legfeljebb egy kicsivel több lesz az erőszak, pár cséppel több vér folyik az utolsó pillanatokban. Semmi, ami nem történhetne meg amúgy is félórán belül vele, azzal a nővel, akit figyel, vagy mindkettőjükkel egyszerre. Semmi, ami egy-két másodpercnél tovább fájna. Erre gondolt, amikor levette a szemét a fehér plafonról, és észrevette, hogy a Vadmacska már nem mozog, és őt nézi. Teresa felemelte a pisztolyt, és az arcába lőtt. Savanyú szag volt, lőporszag, és a dörrenés még visszhangzott a hálószoba falain, amikor Teresa másodszorra is lenyomta a ravaszt, de a Doble Águila csövét felrántotta az első lövés, és a második úgy félrement, hogy a golyó jó darab vakolatot szedett le a mennyezetről. A Vadmacska akkor már az éjjeliszekrénynek dőlve hevert, mintha mindjárt megfulladna; a száját eltakarta a kezével, és az ujjai között vérpatakok csordogáltak, amelyek még a szemébe is belespricceltek, azokba a meglepetéstől kitágult szemekbe, miután a lövés lepörkölte a haját, a szemöldökét és a szempilláját. Teresa nem tudta, kiáltott-e vagy sem, mert a közeli lövés hangja a dobhártyáján dübörgött és megsüketítette. Feltérdelt az ágyon a gyűrt trikóval a mellén, deréktól lefelé meztelenül, két kezét a pisztoly markolatán összekulcsolva, hogy jobban célozhasson a harmadik lövésnél, és ekkor meglátta az ajtóban a kétségbeesett és rémült Pote Gálvezt. Mint egy lassított álomjelenetben, úgy nézett rá még egyszer, s a férfi, akinek az övében volt a 14

fegyvere, védekezésképpen maga elé emelte a kezét, ijedten meredve a Doble Águilára, amellyel Teresa most őt célozta meg, és fekete bajsza alatt egy néma „nem”-re nyitotta a száját, mintha könyörögne; bár talán tényleg kimondta azt a nemet, csak a lány nem hallotta, mert még mindig süket volt a lövések dörejétől. Végül mégis úgy érezte, hogy erről lehet szó, mert a bérgyilkos tovább hadart valamit, és békítően nyújtotta felé a kezét, bár a szavak továbbra sem hallatszottak. A lány már majdnem meghúzta a ravaszt, amikor eszébe jutott az ökölcsapás a szekrényen és a homlokának szegezett Python, a Gringó velünk volt, ne legyél már köcsög, Macska. Ez a Gringó nője. Nem lőtt. A reccsenés emléke megbénította a mutatóujját a ravaszon. Jéghidegnek érezte a gyomrát és mezítelen lábát, ahogy még mindig Pote Gálvezre célozva hátrébb húzódott az ágyon, és baljával a táskába kotorta a ruhát, a noteszt és a port. Közben a szeme sarkából figyelte a Vadmacskát, aki – véres kezével az arcán – a földön vonaglott. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy ráfogja a pisztolyt, és egy lövéssel végez vele, de a másik bérgyilkos még mindig az ajtóban állt, kinyújtott kézzel és a revolverrel az övében, és a lány jól tudta, ha elfordítja a fegyvert, ő kapja a golyót. Ezért csak fogta a táskát, és jobbjával keményen markolva a Doble Águilát, felkelt az ágyról. Először a Pintót, döntötte el végül, aztán a Vadmacskát. Ez a helyes sorrend, a szekrény összetöré-se – bár tényleg hálás volt érte – nem elég a dolgok megváltoztatásához. Ebben a pillanatban észrevette, hogy a szemben álló férfi olvas a tekintetében: a száj a bajusz alatt félbeszakította a mondatot, amelyből Teresa csak valami zavaros duruzsolást hallott, s mielőtt harmadszorra is lőtt volna, Potemkin Gálvez, kövérségét meghazudtoló sebességgel, már a bejárati ajtó felé vetette magát, és a lépcsőn dübörgött lefelé, kezében tartva a pisztolyt. Teresa kilőtte a negyedik és az ötödik golyót is, aztán megértette, hogy hiába, és hogy hamar lőszer nélkül maradhat, ezért nem futott a bérgyilkos után, mert tudta, hogy az nem mehet el csak így, hamarosan visszajön, és az ő csekély kis előnyének, amely csupán a véletlen műve, vége lesz. Két emelet, gondolta. De ez még mindig nem rosszabb, mint amit már tudok. Kinyitotta a hálószoba ablakát, és lenézett a hátsó udvarra, ahol a sötétben kirajzolódtak a fák és a bokrok körvonalai. Elfelejtettem kinyírni azt a kurva Macskát, jutott eszébe túl későn, amikor már a mélybe vetette magát. Agak-bogak közé esett, felkarcolták a lábát, a combját és az arcát, a bokája meg mintha eltörött volna, úgy nyilallt belé a fájdalom. Feltápászkodott, és sántikálni kezdett, kész csoda, hogy még él, cipő nélkül és deréktól lefelé meztelenül futott a parkoló autók és az árnyak között. Végül, amikor már elég messzire jutott, és alig kapott levegőt, leguggolt, és elrejtőzött egy romos téglafal mögé. Nemcsak azok a karcolások és sebek viszkettek a lábán, amelyeket futás közben szerzett, hanem fájdalmasan égett a combja és a lába köze is: csak most kezdett el reszketni a friss emléktől, mert a másik Teresa Mendoza elhagyta, és egyedül volt, nem figyelhetett messziről senkit. Senkinek sem tulajdoníthatott érzelmeket és érzéseket. Hirtelen vizelnie kellett, és meg is tette, úgy, ahogy volt, mozdulatlanul guggolva a sötétben, vacogva, mint aki lázas. Amikor egy kocsi reflektora megvilágította egy pillanatra, egyik kezével a táskába, másikkal a pisztolyba kapaszkodott. 2. Azt mondják, látták a zsaruk, de hátukon futkározott a hideg A hogy mondtam, bejártam a sinaloai Culiacánt, még A. nyomozásom kezdetén, amikor még nem ismertem személyesen Teresa Mendozát. Ott, ahol már jó ideje nem tartották titokban a kábítószer-kereskedelmet, és így bevett társadalmi tevékenységgé vált, néhány megfelelően elhelyezett dollárral jutottam be a különleges körökbe, ahol a kíváncsi idegen, ha nincs ajánlólevele, egyik napról a másikra azon veheti észre magát, hogy a Humaya vagy a Tamazula folyó vizén lebeg, golyóval a fejében. Kötöttem néhány jó barátságot: Julio Bernallal, a város kulturális igazgatójával és Elmer Mendoza sinaloai 15

íróval, akinek elolvastam két kiváló regényét, A magányos gyilkost és a Janis Joplin szeretőjét, hogy képbe hozzam magam. Elmer és Julio segített a legtöbbet abban, hogy eligazodjak a helyi útvesztőkben. Történetünk elején még egyikük sem ismerte személyesen Teresa Mendozát – a lány akkor nem volt senki –, de a Gringó Dávilát annál inkább, és másokat is, akik valamiképpen a szálakat mozgatták. Így szereztem a legtöbb információt. Sinaloában minden bizalmi kérdés: ebben a kemény és zűrzavaros világban egyszerűek a szabályok, és nincs helye a tévedésnek. Az embert olyan barát mutatja be a másiknak, akiben megbízik, s ez a barát azért bízik meg az emberben, mert bízik abban, aki ajánlotta. Aztán ha gáz van, a kezes az életével fizet, csakúgy, mint az, akiért kezeskedett. Piff-puff. Északnyugat-Mexikó temetői tele vannak olyan sírkövekkel, amelyekre azoknak a neveit vésték fel, akikben valaki egyszer megbízott Egy zenés, füstös éjszakán, amelyet a Don Quijotéban töltöttünk sörrel és tequilával, miután meghallgattuk Pedro Valdez humorista vicceit, közvetlenül Enrique, a hasbeszélő után, akinek Chechito nevű bábuja kokainfüggő volt, Elmer Mendoza rákönyökölt az asztalra, és rámutatott egy kövér, barna bőrű, szemüveges pasasra, valamint népes társaságára, akik nem vették le a dzsekit, mintha mindig fáznának, és rajtuk volt a jellegzetes kígyó- vagy struccbőr csizma, az ezerdolláros öv, a sombre-ro vagy a baseballsapka a culiacáni csapat jelvényével, és a nyakukban meg a csuklójukon a rengeteg arany. Két Ram Chargerrel léptek be a helyre, mint akik hazajönnek, anélkül hogy a kapus, aki szívélyesen üdvözölte őket, bármelyiküket is megmotozta volna, ahogy azt az előírások szerint mindegyik vendéggel meg kellett volna tennie. – Az ott César Batman Güemes – súgta Elmer. – Híres drogbáró. – Vannak róla dalok? – De még mennyi – nevetett fel a barátom, és kortyolt az italából. – Ő ölette meg a Gringó Dávilát. Tátva maradt a szám, és tovább néztem a csoportot: barna arcok, durva vonások, sok bajusz, nyilvánvaló veszély. Nyolcan voltak, és csak tizenöt percet töltöttek még a kocsmában, de már vagy huszonnégy doboz sört ürítettek ki. Most két üveg Buchanan's-t és két Rémy Martint rendeltek, a táncosnők pedig, a Don Quijotéban szokatlan módon, csatlakoztak hozzájuk, miután lejöttek a színpadról. Mivel ez a kocsma késő éjjel a melegek körében is népszerű volt, és a két vendégkör problémamentesen keveredett, a szomszédos asztal mellől szőke homokosok pillantgattak feléjük kacéran. A Güemes nevű pasas gúnyosan rájuk mosolygott, mint aki nagyon macsó, aztán magához intette a pincért, és kifizette az italukat. Békés egymás mellett élés a javából. 42 ^ – Honnan tudod? – Menj már. Egész Culiacán tudja. Négy nappal később Julio Bernal valamelyik barátnője jóvoltából, akinek az unokaöccse kapcsolatban áll a szakmával, különös és érdekes beszélgetést folytattunk, César Batman Güemes és én. Meghívást kaptam egy barbecue-partira a felsővárosba, a San Miguel-i dombok közé. Az a fiatal, második generációs csempészek környéke: ők diszkrétebbek, mint a szüleik, akik a hegyekből lejutva először a Tierra Blanca negyedben, majd a Chapultepecben szállták meg a látványos luxusházakat. Szerény külsejű épületeket vettek, amelyeknek fényűzését csak a család és a vendégek élvezik, szigorúan a kapukon belül. Julio barátnőjének unokaöccse huszonnyolc éves volt, Ernesto Samuelsonnak hívták, és egy nevezetes San Jósé de Los Hornos-i drogcsempész volt az apja, aki fiatalkorában folyamatos tűzharcban állt a rendőrséggel és a rivális bandákkal, most pedig kellemes büntetését töltötte a jaliscói Puente Grandé börtönben. Öt unokaöccsét és egy bátyját ölték meg a riválisok, a szövetségiek vagy a katonák, és gyorsan megtanulta a leckét: jogi tanulmányok Amerikában, ügyletek, de csak külföldön, sosem odahaza, 16

pénzmosás feddhetetlen mexikói fuvarvállalatban és panamai halgazdaságokban. Jelentéktelen külsejű házban élt a feleségével és két fiával, egyszerű európai Audival járt, és minden évben három hónapot töltött Miamiban egy kis lakásban, amelynek garázsában egy Golf állt. Így tovább él az ember, mondogatta. Az irigység halált hoz ebben a szakmában. Ernesto Samuelson mutatott be César Batman Güe-mesnek, kertjének nádból és pálmából font lugasában, miközben a keresztapa egyik kezében sört, a másikban kissé megpörkölődött húst tartott. Regényeket és forgatókönyveket ír, mondta neki, aztán magunkra hagyott minket. Batman Güemes finoman, halkan beszélt, hószín 43 ^ szú szüneteket hagyva, melyeknek során tetőtől talpig végigmért. Eletében nem olvasott könyvet, de a mozit imádta. Beszéltünk Al Pacinóról – kedvence A hatalom ára volt, amit Mexikóban Vágott arc címen játszottak –, Róbert de Niróról – Közülünk valaki, Kaszinó – és arról, hogy azok a buzi hollywoodi rendezők és forgatókönyvírók soha nem' mutatnak szőke, lisztes képű csempészeket, mert a filmekben mindenkit Sáncheznek hívnak, és a Rio Bravótól délre született. A gringókkal Güemes feldobta a labdát, végre kiejthettem a Gringó Dávila nevét, s mialatt ő nagy figyelemmel, hallgatagon fürkészett a szemüvege mögül, hozzátettem Teresa Mendozáét is. Teresa történetét írom meg, mondtam, jól tudva, hogy bizonyos helyeken és bizonyos emberek között a hazugság mindig visszaüt. Batman Güemes pedig olyan veszélyes alak, figyelmeztettek, hogy amikor felment a hegyekbe, a prérifarkasok tüzet raktak, nehogy a közelükbe férkőzzön. – Kurva sok idő telt el azóta – szögezte le. Ötvenévesnél fiatalabbnak néztem. Sötétbarna bőr, kifürkészhetetlen és jellegzetesen északias vonások. Később megtudtam, hogy nem Sinaloába való, hanem a so-norai Alamosba, Maria Félix városába, ott kezdte pályafutását mint baromfi- és szamárkereskedő, aztán emigránsokat, füvet és port csempészett a juárezi kartellnek a saját teherautóján, míg feljebb nem lépett a ranglétrán, előbb mint az Egek Ura ügynöke, majd mint egy kamionos és egy légi fuvarvállalat tulajdonosa. Cégei a Sierra Nevada és Kalifornia között szállították az árut, amíg az amerikaiak meg nem erősítették a légtérvédelmet, és az összes rést le nem fedték radarjaikkal. Most nyugodtan éldegélt biztos vállalkozásai jövedelméből és abból, hogy kezében tartott néhány hegyi falut, már majdnem a Durango vonalánál. Volt egy farmja El Salado közelében, négyezer állattal: Do Brasil-, Angus-, Bravoc?5 44 fajtákat tenyésztett. Lovakat is tartott, meg harci kakasokat, amelyekből minden októberben és novemberben egy halom pénzt kaszált a vásáron. – Teresa Mendoza – suttogta kis idő múlva. Ahogy kimondta a nevet, a fejét ingatta, mint aki egy kellemes emléket idéz fel. Belekortyolt a sörébe, elrágott egy falat húst, megint kortyolt egyet. És közben csak bámult rám a szemüvege mögül, gunyorosan, mintegy értésemre adva, hogy egy ilyen régi történetet nyugodtan szóba lehet hozni, és ha Sinaloában kérdezgetek, az csak az én balhém. A halottak említése nem veszélyes – a drogos nóták tele vannak valódi nevekkel és históriákkal –, az a gáz, ha élőkre mutat rá az ember, mert akkor besúgónak vagy bérencnek nézhetik. Belementem a játékba, nézegettem cseppet a Titanicénál alig kisebb aranyhorgonyt, amely vastag láncon fityegett kockás ingének nyakkivágásában, majd kertelés nélkül feltettem a kérdést, ami már négy napja a nyelvemen volt: azóta, hogy Elmer Mendoza megmutatta őt a Don Quijotéban. Amikor mondókám végére értem és felnéztem, láttam, hogy a pasas ugyanúgy fürkészi az arcomat, mint előtte. Most vagy szimpatizál velem, gondoltam, vagy megjárom. A következő pillanatban Güemes újra belekortyolt a sörébe, de nem vette le rólam a tekintetét. És rokonszenves lehettem neki, mert végül elmosolyodott, épp annyira, 17

amennyire kellett. Film lesz vagy könyv, kérdezte. Még nem tudom, feleltem. Ugyanúgy kell kezdeni mind a kettőt. Akkor megkínált egy sörrel, magának is vett még egyet, és belefogott a Gringó Dávila elárulásának történetébe. Nem volt rossz arc a Gringó. Bátor, megbízható, ügyes. Kicsit olyan, mint Luis Miguel, az énekes, de soványabb és keményebb. Nagyokat kefélt. Jó volt a burája. Raimunc^45 ^ do Dávila Párra amit keresett, el is költötte, vagy majdnem annyit költött, amennyit keresett, és mindig bőkezű volt a barátaival. César Batman Güemes és ő sokszor mulatott együtt hajnalig, zenével, itallal, nővel, a sikeres akciók örömére. Egy időben haverok voltak: jóban-rossz-ban cimborák, ahogy Sinaloában mondják. A Gringó chicano volt, a texasi San Antonióban született. Fiatalon kezdte az ipart, autón csempészte át a füvet az Államokba. Többször utazott együtt Güemesszel Tijuanába, Mexicaliba és Nogalesbe, amíg le nem sittelték ott fent északon. Aztán a repülésre adta a fejét: maga fizette ki a tandíját a régi Zapata körúti pilótaképzőben. Jó pilóta volt – a legjobb, ismerte el Güemes meggyőzően bólogatva –, nem ismert se istent, se embert: képes volt végrehajtani a titkos le- és felszállásokat a legeldugottabb kis hegyi pályákon, és alacsonyan repülve kijátszotta a légvédelem radarjait, amelyek Kolumbia és az Egyesült Államok között pásztázták a légi folyosókat. A Cessna mintha a keze és az akarata meghosszabbítása lett volna, semmi kétség. Bárhol és bármikor le tudott szállni, így szerzett hírnevet, pénzt és tiszteletet. Az alvilág joggal nevezte a rövid pálya királyának. Még Chalino Sánchez is, aki ugyancsak a barátja volt, megígérte hogy dalt ír neki A rövid táv királya címmel. De Chalinót idő előtt jégre tették – Sinaloa volt a legkellemetlenebb környék az ilyesmihez –, és a Gringó dal nélkül maradt. Akárhogy is, dallal vagy anélkül, munkája mindig volt. Keresztapja don Epifanio Vargas volt, régi hegyi motoros, aki kemény kézzel, tekintélyt parancsolóan irányította a Nor-teha de Aviación magáncéget, Cessnáival, Piper Coman-chéival és Navajóival. E cég fedezete alatt szállította a Gringó Dávila az illegális kétszáz-háromszáz kilós szaj-rékat, mielőtt beszállt volna az aranykor zsíros üzleteibe: akkoriban nyerte el az Egek Ura nevet Amado Carrillo, aki a drogkereskedelem történetének legnagyobb légihídját hozta létre Kolumbia, Baja California, Sinaloa, Sonora, Chihuahua és Jalisco között. A Gringó feladata abban az időszakban főképp a figyelem elterelése volt: berepülni a földi radarok képernyőire és azokéra, amelyeket az Orion típusú repülőgépekre szereltek fel, modern technikával és amerikai-mexikói vegyes legénységgel körítve. Ezekben az akciókban igazi örömét lelte a Gringó. Mesés összegeket szakított azzal, hogy éjjelnappal vásárra vitte a bőrét a veszélyes repülésekkel és a különleges manőverekkel, fel-le szállva a zsebkendő-nyi nagyságú, meghökkentő helyeken, hogy elterelje a figyelmet a hatalmas Boeingekről, Caravelle-ekről és DC-8-asokról, amelyeknek megvásárlásába a csempészek közösen fektettek be, s amelyek egyetlen fuvarral nyolctizenkét tonna anyagot szállítottak, nem nélkülözve a rendőrség, a Védelmi Minisztérium, sőt a mexikói kormány segítségét sem. Azok voltak Carlos Salinas de Gortari elnök boldog napjai: a csempészet az elnöki palota árnyékában virágzott, és boldogan éldegélt a Gringó Dávila is, mert üres géppel repült, nem kellett felelnie a fuvarért, csak macska-egér játékot kellett játszania az ellenfelekkel, akiket nem mindig lehetett megvásárolni. A sorsjáték tétje az élete volt, vagy esetleg egy hosz-szabb börtönbüntetés, ha a jenki oldalon kapják el. Akkoriban kezdett felfutni a sinaloai maffiában César Batman Güemes, aki a szó szoros értelmében két lábbal állt a földön. A mexikói csoportok lassan elszakadtak a medellíni és cali kartelltől, egyre feljebb srófolták az árat, egyre több kokaint kértek a munkáért, és szívesebben terítették ők maguk a kolumbiai drogot, semhogy csak szállították volna, mint addig. Így léphetett feljebb Batman a helyi ranglétrán, majd néhány véres leszámolás után,

18

amelyekben megszilárdította piacát és tekintélyét – egyes napokon tizenkét-tizenöt áldozat is esett mindkét oldalon –, és miután a lehető legtöbb rendőrt, katonát és politikust vágta zsebre, köztük amerikai vámosokat és bevándorlási tisztviselőket is, szállítmányai a kis denevéres márkajellel megkezdték rendszeres útjukat át a Rio Bravón. Hegyi hasist éppúgy forgalmazott, mint kokaint és marihuánát. Három állatból éldegélek, szólt az egyik corrido, amit állítólag ő maga rendelt egy Francisco Villa úti zenekarnál, az egyik a papagájom, a másik a kakaskám, a harmadik a kiskecském. Majdnem egy időben ezzel don Epifanio Vargas, a Gringó Dávila addigi főnöke, átállt a jövő kábítószereire, a speedre és az ecstasyra. Saját laboratóriumokat szerelt fel Sinaloában és Sonorában, sőt az amerikai határon túl is, hogy ha az ottaniak lóra akarnak szállni, mondogatta, ő üthesse rá a billogot. Alig néhány év leforgása alatt Vargas, szinte egyetlen lövés nélkül és semmi pénzből, mondhatni a kezét sem piszkítva be, az első számú mexikói mágnássá lépett elő az efedrinszármazék szintetikus drogok előfutárainak piacán, amelyeket gond nélkül hozott be Indiából, Kínából és Thaiföldről; továbbá ő lett az egyik legnagyobb metanfetamin-termelő a határon innen és túl. Aztán belekóstolt a politikába. Amikor már legális cégei is voltak az illegálisak mellett, amelyek egy államilag támogatott gyógyszeripari vállalat mögött bújtak meg, nem volt többé szüksége a kokainra és a Nortena de Aviación légiforgalmi társaságra. Eladta a céget Batman Güemesnek, így a Gringó Dávila, aki jobban szerette a repülést, mint a pénzt, új góréhoz került. Addigra már emeletes háza volt a Las Quintas negyedben, régi fekete Broncóját lecserélte egy vadonatúj kocsira idei rendszámmal, és Teresa Mendozával élt. Akkor kezdett rosszra fordulni a helyzet. Raimundo Dávila Párra nem volt diszkrét típus. Nem vágyott hosz-szú életre, igyekezett hát minél hamarabb elcseszni magának. Ahogy a hegyekben mondják, lófütyköst se ért neki semmi, ezért többek között a nagy pofája lett a veszte, cr» 48 ^ ami még a nagymenőknél sem ritka dolog. Hülyét csinált magából, annyit dicsekedett a kalandjaival, azokkal is, amelyeket még csak tervezett. Jobb öt évig királynak lenni, bölcselkedett, mint ötven évig trógerolni. Így aztán egyre több szóbeszéd jutott Batman Güemes fülébe. A Gringó a saját áruját is hozzácsapta a fuvarokhoz, a saját pecsenyéjét sütögette az útjai során. A szajrét egy Guadalupe Párra nevű volt rendőrtől szerezte be, akit a Kínai Lupe vagy Kínai Párra néven is ismertek. Az unokatestvére volt, és jó kapcsolatokkal rendelkezett. Párra általában kokaint szállított a Gringónak a rendőrök által elkobzott cuccból, aminek húsz kilójából szokás szerint csak ötöt jegyzőkönyveztek, a többit a piacon terítették. Ez nagyon rossz húzás volt – na nem a zsaruk, hanem a Gringó részéről –, mert már épp elég lóvét húzott a munkájáért, és a szabály az szabály, saját zsebre dolgozni Sinaloában a főnök háta mögött a legbiztosabb út ahhoz, hogy az ember bajba keveredjen. – Ha az ember szembemegy a törvénnyel – magyarázta Batman Güemes aznap délután, egyik kezében a sört, a másikban a tányér sült húst tartogatva –, legalább becsülje meg magát. Röviden: a Gringó túl szemtelen volt, az a köcsög unokatestvér meg nem volt egy lumen. A kétbalkezes, link, béna Kínai Párra, ha egy fuvar kokat rendeltek tőle, egy fuvar pepsit hozott. Adósságokba verte magát, félóránként anyagozott, imádta a nagy kocsikat, ráadásul a feleségét meg a három kőikét luxusvillába költöztette a Las Quintas legpuccosabb részén. Erre mondják, hogy evés közben jön meg az étvágy: a pénz ahogy jött, el is ment, ezért a két unokatestvér elhatározta, hogy saját vállalkozásba kezd, mégpedig nagyban. Volt egy bizonyos szállítmány, amit a zsaruk a durangói El Saltóban tartottak, és már vevőt is találtak rá Obregónban. A Gringó, mint mindig, egyedül repült. Tulajdonképpen Mexicaliba küld19

et 49 ^ ték tizennégy doboz disznózsírral, amelyeknek mindegyikében húsz kiló por lapult, de most tett egy kitérőt, hogy felvegyen ötvenet a plasztikba csomagolt, finomított anyagból is. Valaki azonban beköpte, és valaki más elhatározta, hogy felrobbantja a gépét. – Ki? – Anyádat kérdezd. Valaki. Az akadályt, mesélte tovább Batman Güemes, este hatkor tették ki a leszállópályára – a pontos időmeghatározás jól illett volna a nótához, amire a Gringó vágyott, de a néhai Chalino Sánchez sohasem írt meg neki –, közel ahhoz a helyhez, amelyet Ördöggerinc néven emlegetnek a hegyekben. A pálya csak háromszáztizenkét méter volt, és amikor a Gringó átrepült fölötte, semmi gyanúsat nem észlelt. Aztán zuhanórepülésbe kezdett, ütközésig húzta a 172R-es Cessna botkormányát, veszettül zúgatta a motort, majdnem olyan függőlegesen, mint egy ejtőernyős, és csak miután az első szakaszt negyven csomóval megtette, látta meg az akadályt és az embereket, akiknek nem lett volna szabad ott bujkálniuk a fák között. A fék helyett a gázra lépett, gyorsított, fel akarta emelni a gépet. Tán még sikerült is volna neki, hisz valaki később azt mondta, hogy amikor az R15ösök és a kecskeszarvak teljes tárait kilőtték rá, a kerekek már nem voltak a talajon. De a sorozatok megtették hatásukat, és a Cessna végül felrobbant, úgy tíz lépésre a pálya végétől. Amikor rátaláltak a Gringóra a pilótafülke roncsai közt, még élt: arca vérben ázott, állkapcsát szétroncsolta egy golyó, és a végtagjain átfúrták a bőrt a csontszilánkok, de lélegzett. Már nem húzta volna sokáig, de az utasítás úgy szólt, hogy végezzenek vele. Az emberek kipakolták az árut a gépből, aztán mint a filmeken, égő gyufát dobtak a százoktános benzinre, amely a sérült tankból szivárgott. Vummm. A Gringó ebből már nem vett észre semmit. Ha az ember szembemegy a törvénnyel, ismételte el César Batman Güemes, legalább becsülje meg magát. Most zárszónak szánta, és elgondolkozva az asztalra tette az üres tányért. Csettintett a nyelvével, észrevette hogy van még söre, és elmerengett a sárga címkén, amelyre az volt írva: Pacífico Sörgyár Rt. Egész végig úgy beszélt, mintha a történetnek semmi köze se lenne az ő személyéhez, mintha ő is csak úgy hallotta volna valakitől. Mintha közkincs volna. És én elfogadtam tőle, hogy így igaz. – Na és Teresa Mendoza? – bátorkodtam megkérdezni. Gyanakodva nézett rám a szemüvege mögül, mint aki szótlanul tudakolja, mi a fenét akarok. Nem vacakoltam, rákérdeztem egyenesen, részt vett-e Teresa a Gringó üzelmeiben, mire Güemes habozás nélkül nemet intett. Szóba se jöhet, mondta. Akkoriban Teresa is olyan lány volt, mint a többi: fiatalka, csendes, szótlan. A drog-csempész nője. Azzal a különbséggel, hogy ő nem festette a haját szőkére, és nem illegette magát, mint aki többnek akar látszani, mint ami. Az itteni csajok általában csak a saját dolgaikkal törődnek: fodrász, tévésorozatok, Jüan Gábriel és a többi énekes, no meg a háromezer dolláros vásárlások a Sercha's és a Coppel butikokban, ahol a hitelképesség többet ér, mint a pénz. Tudja, hogy van ez. A harcosnak is kijár a pihenés. Talán Teresa is hallott egyet s mást. De semmi köze nem volt az embere tizeiméihez. – Akkor miért vették üldözőbe? – Tőlem kérdezi? Hirtelen elkomorodott, és megint megijedtem, hogy véget vet a beszélgetésnek. De aztán megvonta a vállát. Minálunk szabályok vannak, mondta. Nem mi választjuk őket, készen állnak, amikor beszállunk az üzletbe. Minden a hírnévről és a tiszteletről szól. Mint a cápáknál. Ha fáradsz vagy vérzel, letámadnak a többiek. Szerei 51 *o ződést kötünk életre-halálra, iksz évre, uram. Akármit is mondanak, a piszkos pénz ugyanúgy elveri az éhséget, mint a tiszta. De hozzáadja a fényűzést, a zenét, a bort és a 20

nőket. Aztán bekrepálunk, gyorsan, békében. Kevesen érik meg a nyugdíjaskort, az élet természetes lezárása a börtön vagy a temető; csak a nagyon szerencsések vagy a nagyon okosak tudnak időben kiszállni, mint például Epifanio Vargas, aki úgy hagyta el a szakmát, hogy felvásárolta fél Sinaloát, kinyírta a másik felét, majd átnyergelt a gyógyszeriparra és végül a politikára. De ez a ritkábbik eset. Errefelé nem bíznak meg abban, aki túl régen kezdte az ipart, és még mindig aktív. – Aktív? – Tehát életben van. Három másodpercet hagyott, hogy végiggondoljam. Aztán hozzátette, hogy azok, akik a szakmában vannak, azt mondják – és hangsúlyozta az azok és a mondják szavakat –, hogy még aki jól és rendesen dolgozik, megbízhatóan és komolyan, az is rosszul végzi. Jönnek érted, rád találnak, kiválasztanak, mert jobb vagy, mint a többi, ezért akaratlanul is előrelépsz, de akkor rád száll a konkurencia. Ezért kell drágán megfizetni minden rossz húzásért. Mint az a másik szőke srác, akiről dalokat írnak, a Héctor Pálma. Összekapott az egyik üzlettársával, mire az elrabolta az egész családját, megkínozta őket, és a születésnapjára elküldte dobozban a felesége levágott fejét. Hepibörszdéj tujú. Ha az ember pengeélen táncol, nem ajánlatos megszegni a szabályokat. A Gringó Dávila is a szabályoknak esett áldozatul. Pedig jó srác volt, elhiheti. Tökös gyerek. Kemény gyerek, bizony. Abból a fajtából, aki nem félti az életét, és bárhol kész meghalni. Járt a szája persze, és nagyravágyó volt, hisz látja, de semmiben sem különbözött a legjobbaktól. Nem tudom, érti-e. Ami Teresa Mendozát illeti, a Gringó nője volt. És a szabályok rá is vonatkoztak, akár ártatlan volt, akár nem. Szentséges Szűzanyácska. Védőszentem, Maiverde. A kis kápolnában sötét volt. Csak egy lámpácska pislákolt az ajtó fölött, amely éjjel-nappal nyitva állt, és az ablakokon át kiszűrődött az oltár előtt égő gyertyák vöröses fénye. Teresa régóta állt mozdulatlanul a sötétben a fal mögött, amely a kihalt Insurgentes utcát választotta el a vasúti sínektől és a csatornától. Hasztalanul próbált imádkozni: más gondolatok jártak a fejében. Sokat habozott, mielőtt megkockáztatta azt a telefont. Az esélyeit latolgatta. Aztán elindult ide, végig óvatosan tekingetve körbe, és most várt, félig zárt markában parázsló cigarettát tartva. Félóra, mondta don Epifanio Vargas. Teresá-nál nem volt óra, így képtelen volt kiszámolni, mennyi idő telt el azóta. Összerándult a gyomra, és kétségbeesve próbálta eloltani a cigarettát, amikor meglátta, hogy egy rendőrkocsi halad el lassan a Zapata körút felé. Elöl két férfi sötét körvonalait vette ki, a jobb oldali arcát éppen hogy csak megvilágította a kápolna halvány fénye, látta is meg nem is. Teresa hátrébb húzódott, hogy sötétben maradjon. Nem csak az volt a baj, hogy törvényen kívül állt. Sinaloában, mint mindenütt Mexikóban, a csóró zsaruktól kezdve – akik felhúzzák a dzsekijük cipzárját, hogy ne látszódjon a jelvény – a fejesekig, akik dollárkötegeket kapnak a drogbáróktól, a rendőrséggel találkozni néha annyit jelent, mint egyenesen behatolni az oroszlán barlangjába. Véget nem érő, hasztalan ima. Szentséges Szűzanyácska. Védőszentem, Maiverde. Hatszor-hétszer elkezdte, de sose fejezte be. A bandita Maiverde kápolnája túl sok mindent juttatott eszébe a Gringó Dáviláról. Talán épp ezért mondta szinte gondolkozás nélkül ezt a helyet, amikor don Epifanio Vargas találkozót kért telefonon. Don Epifanio először azt javasolta, hogy menjen el a Chapultepec negyedig a házához, de az a város másik végében volt, túl a Tamazula folyón. Túl veszélyes lett volna. És bár Teresa semmit sem árult el a történtekről, csak annyit, hogy üldözik, és hogy a Gringó azt mondta, lépjen kapcsolatba vele, don Epifanio mindjárt tudta, hogy nagy baj van, vagy még annál is nagyobb. Nyugtatgatni próbálta: ne félj, Teresita, mindjárt találkozunk, ne izgulj, egy tapodtat se mozdulj. Rejtőzz el, és mondd meg, hol keresselek. Mindig Teresitának szólította, amikor a mólón vagy 21

valamelyik tengerparti étteremben találkozott a Gringóval és vele egy partin, esetleg vasárnaponként a Los Arcosban, amint sült húst, ráksalátát vagy töltött homárt ettek. Teresitának szólította, megpuszilta, sőt egyszer még a feleségének és a gyerekeinek is bemutatta. És bár don Epifanio okos és befolyásos ember volt, több dohánnyal, mint amennyit a Gringó egész életében keresett, mindig barátságos maradt, és továbbra is keresztfiának szólította, mint a régi szép időkben. Az egyik karácsonyon, az elsőn, amelyet Teresa a Gringó barátnőjeként töltött, don Epifanio még virágot is küldött neki, és egy szép kolumbiai smaragdot aranylánccal, tízezer dollár kíséretében, hogy ő is vegyen valami meglepetést az emberének, és költse magára, ami megmarad. Ezért hívta fel őt Teresa ezen az estén, és tette el neki a Gringó noteszét, amely mintha a bőrét égette volna, ezért várt rá mozdulatlanul a sötétben, pár lépésre a Malverde-kápolnától. Szentséges Szűzanyácska. Védőszentem, Maiverde. Mert csak Don Epiben bízhatsz meg, mondta a Gringó. Becsületes és talpig úriember, jó főnök volt, ráadásul a keresztapám. Gringó, te rohadt szemét. Ezt még akkor mondtad, amikor nem szaródott el az egész, amikor még nem csörrent meg az a kurva telefon, aminek soha nem kellett volna megcsörrennie, és én nem voltam ebben a helyzetben, amiben most vagyok. Remélem, suttogta Teresa, a pokolra jutottál. Te rohadék. Amiért így benne hagytál a szarban. Most már tudta, hogy senkiben sem bízhat meg, don Epifanióban sem. Ezért hívta inkább oda, szinte nem is gondolva végig, bár a szíve mélyén végiggondolta. A kápolna nyugodt hely volt, oda könnyen kilopózhatott a sínek között, amelyek a csatorna mentén húzódtak, és zavartalanul körülnézhetett minden irányban, hátha a férfi, aki Teresitának szólította, és karácsonyra tízezer dollárt meg smaragdot ajándékozott neki, nem jön egyedül, vagy a Gringó mérte fel rosszul a helyzetet, esetleg neki magának lesz majd elege mindenből, és – ha erre egyáltalán lehetősége lesz – újra futásnak akar eredni. Küzdött a kísértéssel, hogy újabb cigarettára gyújtson. Szentséges Szűzanyácska. Védőszentem, Maiverde. Az ablakokon benézve látta a gyertyákat, amelyek megvilágították a kápolna belsejét. Szent Maiverde itt a földön Jesús Maiverde volt, a jószívű bandita, aki a legenda szerint megrabolta a gazdagokat, hogy a szegényeken segítsen. A papok és a hatóságok nem ismerték el, de mivel a papoknak és a hatóságoknak fogalmuk sincs ezekről a dolgokról, a nép önhatalmúlag avatta szentté. Miután Maiverdét kivégezték, a kormány elrettentő céllal megtiltotta, hogy eltemessék, de az arra járók köveket raktak a holttestre, egyszerre mindig csak egyet, nehogy megszegjék a törvényt, így végül mégiscsak megszentelt föld került rá, majd felépült a kápolna meg a többi. A nehézfiúk Culiacánban és szerte Sinaloában jobban tisztelték és félték Maiverdét, mint magát a Jóistent vagy a Guadalupei Szüzet. A kápolna tele volt táblácskákkal és kegytárgyakkal, amelyeket hálából ajánlottak fel a csodatételekért: gyerekhajfürt szerencsés szülésért, spirituszba tett rák jó halászatért, fényképek, szentképek. De Maiverde főleg a sinaloai kábítószercsempészek védőszentje volt, akik tőle kértek segítséget, és neki adtak hálát ajándékokkal és vésett vagy kézírásos táblákkal minden egyes szerencsés visszatérésért és jó üzletért. Köszönöm, Szentecske, hogy kihosztá a sittrő, ragasztotta fel valaki a falra a kép mellé, amely Maiverdét ábrázolta barna hajjal, bajusszal, fehér ruhában és elegáns fekete selyemkendővel a nyakán. Egy másik felirat így szólt: Köszönöm, te is tod mit. A legbrutálisabb gazemberek, a legelvetemültebb bűnözők síkságon és hegyvidéken, mind Maiverde képét hordták magukkal az övükben, a skapulárén, a baseballsapkájukon, a kocsijuk szélvédőjén, az ő nevét mormolták, amikor keresztet vetettek, az anyák pedig ebben a kápolnában imádkoztak, amikor a fiuk az első melót kapta, a börtönben ült, vagy bajba került. Egyes bérgyilkosok Malverde-matricát ragasztottak a pisztolyukra vagy a kecskeszarv agyára. Sőt még a Gringó Dávila is, aki fennen hangoztatta, hogy nem hisz az ilyesmiben, kirakta a gépe műszerfalára a védőszent 22

bőrkeretes képét a következő imával: Isten álgyon utadon, és hozzon vissza épségben, így, szó szerint, a helyesírási hibával. Teresa vette neki a kápolnában, mert egy időben, még a kezdetek kezdetén, oda járt titokban gyertyát gyújtani, ha a Gringó napokig nem tért haza. Egészen addig tartott ez, amíg a Gringó meg nem tiltotta neki. Hülye babona, csajszi. A kurva életbe. Az én nőm ne röhögtesse ki magát. De amikor Teresa elvitte neki a képet az imával, nem mondott semmit, nem is nevetett, hanem szó nélkül kitette a képet a Cessna műszerfalára. Amikor az autó lámpája kétszer megvilágította a kápolnát, és kialudt, Teresa már célzásra emelte a Doble Agui-lát. Bármennyire félt is, képes volt mérlegelni a helyzetet,
volna megérteni az okát, de ahogy ezen erőlködött, már el is késett azzal, hogy kivédje. A kurva életbe, szitkozódott magában. Milyen hülye liba vagyok. Ha elszaródik a dolog, csak én tehetek róla. Az utca távoli fényei széttöredeztek a szeme előtt, a derengés öszszefolyt a sötétséggel. Már nem volt semmi, amire célozhatott volna. Leeresztette a pisztolyt. És mindez egy könnycsepp miatt, gondolta lemondóan. Egy kurva könnycsepp miatt fogok meghalni. – Nehéz időket élünk. Don Epifanio Vargas nagyot szippantott a havannából, és elgondolkozva nézte a parazsat. A kápolna félhomályában a gyertyák és a mécsesek megvilágították indián arcát, sűrű, hátrafésült, szénfekete haját és az északias bajuszt, amiről Teresának mindig Emilio Fer-nández és Pedro Armendáriz jutott eszébe a tévében látott régi mexikói filmeken. Don Epifanio ötven körüljárhatott, magas volt, és széles termetű, hatalmas kezekkel. Baljában a havannát tartotta, jobbjában a Gringó noteszét. – Azelőtt legalább a nőket és a gyerekeket kíméltük. Merengőn és szomorúan bólogatott. Teresa tudta, hogy az ifjúságára emlékszik, amikor még Santiago de los Caballerosban művelte a földet, majd az éhezést megelégelve vadkenderre cserélte fel az ökrös szekeret és a kukorica- és babföldet, magot válogatott, hogy megtisztítsa a füvet, vásárra vitte a bőrét, és akit csak lehetett, félreállított az útból, majd a síkságra költözött a hegyekből, és Tierra Blancán telepedett le, miközben a sinaloai csempészhálózatok északra húzódtak az első hasiscsomagokkal és poros tasakokkal, amelyek hajón és repülőn érkeztek Kolumbiából. Don Epifanio korosztálya, amely a szajrét a hátán cipelve úszta át a Rio Bravót, hogy aztán betelepedjen a Chapultepec negyed luxusvilláiba, és most már a helyre kis gyerekeit nevelte, akik saját autón jártak a luxusgimnáziumba, vagy amerikai egyetemen tanultak, szóval ez a nemzedék úgy emlékezett vissza a régi időkre, mint a nagy kalandok aranykorára, amikor hatalmas veszélyek és mesés vagyonok születtek egyik napról a másikra: sikeres akciók, jó termések, szerencsés fuvarok. A kockázat és a nagy pénz fémjelezte don Epifanio életét, amely máskülönben csak nyomorúságos tengődés lett volna a hegyekben. Ez az élet tartalmas volt, és gyakran igen rövid, mert csak a legkeményebb fickók maradhattak talpon, hogy megszilárdítsák helyzetüket, és leszűkítsék a nagy drogkartellek hatáskörét. Azokban az időkben fogalmazódtak meg a szabályok. Ha valaki elfoglalt egy területet, biztos szembekerült valaki mással, és a hibáért vagy a kudarcért azonnal megfizetett. De csak az életével. Semmi mással. – A Kínai Parrához is elmentek – folytatta don Epifanio. – Most mondta be a rádió. Feleség, három gyerek. – A havanna parazsa felizzott, amikor ismét beleszippantott. – A Kínait az ajtó előtt találták meg, saját Silveradó-jának csomagtartójában. A férfi Teresa mellett ült az egyik padban, a kis oltártól jobbra. Ahogy a fejét mozgatta, a gyertyafény megcsillant jól fésült, dús haján. Sok év telt el, amióta lejött a hegyekből, s ezalatt nemcsak az arca, hanem a viselkedése is kifinomult, ám a méret után készült öltönyök, az Olaszországból rendelt nyakkendők és az ötszáz dolláros selyemingek alatt még mindig ott dobogott a sinaloai hegyvidék szegénylegényének szíve. És ez nem csupán az északi hivalkodásban – hegyes csizma, ezüstszálas öv, aranyláncok – nyilvánult meg, hanem főleg a tekintetében, amely hol közönyös volt, hol bizalmatlan, hol türelmes, vagyis ahhoz a fajtához illő, amelyiket évszázadokon és nemzedékeken át szoktatott a jégeső vagy az árvíz ahhoz, hogy újra meg újra elölről kezdje. – Úgy látszik, a Kínait reggel vitték el, és egész nap csevegtek vele… A rádió szerint nem siették el. Teresának nem esett nehezére, hogy elképzelje: dróttal megkötözött kéz, cigaretták, borotválkozókések. A Kínai Párra üvöltéseit műanyag zacskó vagy masking tape fojtja el 24

valamelyik pincében vagy raktárban, mielőtt végeznének vele, és rátérnének a családjára. Talán épp a Kínai volt, aki végül beköpte a Gringó Dávilát. Vagy a saját vérét. Teresajói ismerte a Kínait, a feleségét, Bren-dát és a három gyereket. Két fiú és egy lány. Emlékezett, hogy játszottak és zajongtak az altatai strandon tavaly 60^ nyáron: napbarnított forró kis testüket törülközővel t;i karták be, amikor hazafelé menet elaludtak ugyanannak a Silveradónak a hátsó ülésén, amelyben most megtalálták az apjuk földi maradványait. Brenda belevaló, cserfes nő volt, gyönyörű szép barna szemmel, és a jobb bokáján aranyláncot viselt a férje monogramjával. Sokszor vásároltak együtt Culiacánban: feszes bőrnadrág, festett köröm, tűsarkú cipő, Guess Jeans, Calvin Klein, Caro-lina Herrera… Teresa azon tűnődött, vajon Brendához is a Vadmacskát és Potemkin Gálvezt küldték, vagy más bérgyilkosokat. Még őelőtte vagy utána. És kit öltek meg előbb, Brendát vagy a gyerekeket. Gyorsan dolgoztak, vagy ezt se siették el. Rohadt gané férfiak. Visszatartotta a lélegzetét, és kínos lassúsággal engedte ki, nehogy don Epifanio észrevegye: sírva fakadt. Aztán csendben elátkozta a Kínai Parrát, majd újra és sokkal csúnyábban a Gringót. A Kínai csak annyira volt bátor, mint sokan mások, akik öltek vagy csempésztek; buta volt és nem gondolkozott. A saját hülyesége keverte bajba, sose gondolta végig, hogy nemcsak saját magát, hanem a családját is veszélyezteti. De a Gringó egész más volt, mint az unokatestvére: vágott az esze, mint a borotva. Tudta, mi forog kockán, és azt is tudta, méghozzá nagyon jól, hogy mi lesz Teresával, ha őt elkapják, csak épp leszarta. Az a kurva notesz. Ne is nézz bele, mondta. Vidd el neki, de ne nézz bele. Rohadt szemét, sziszegte el még egyszer. Rohadt szemét Gringó, mocsok állat. – Mi történt? – kérdezte. Don Epifanio Vargas vállat vont. – Csak az, aminek történnie kellett – mondta. Teresa a testőrre pillantott, aki a kecskeszarwal a kezében olyan némán állt az ajtóban, mint egy árnyék vagy kísértet. Attól, hogy don Epifanio átváltott a drogcsempészetről a gyógyszeriparra, majd a politikára, még nem tekinthetett el a szokásos óvintézkedésektől. A másik c& 61 *o gorilla odakint várakozott, szintén felfegyverezve. Az éjjeliőrnek kétszáz pesót adtak, hogy eltűnjön. Don Epifanio szemügyre vette a táskát, amelyet Teresa a két lába között tartott a földön, majd az ölében heverő Doble Águilára tévedt a tekintete. – Az embered már rég kihúzta a gyufát. Csak idő kérdése volt. – Tényleg meghalt? – Persze hogy meghalt. A hegyekben fogták el… Nem a rendőrök és nem is a szövetségiek. A saját bandája. – Kik? – Tökmindegy. Te is tudod, miket kavart a Gringó. A saját pecsenyéjét sütögette más tüzén. Amíg be nem köpte valaki. A havanna parazsa újraéledt. Don Epifanio kinyitotta a noteszt. A gyertyákhoz tartotta, úgy lapozgatott benne találomra. – Megnézted, mi van benne? – Csak elhoztam magának, ahogy a Gringó kérte. Nem értem én ezeket a dolgokat. Don Epifanio elgondolkozva rábólintott. Szemmel láthatóan zavarba jött. – Szegény Gringó, magának kereste a bajt – mondta. Teresa most egyenesen előrenézett, a kápolna sötétsége felé, ahol a kegytárgyak és a száraz virágok voltak. – Még hogy szegény, a kurva anyját neki. Rám nem gondolt a dög. Sikerült úgy elmondania, hogy ne remegjen a hangja. Nem fordult a férfi felé, mégis tudta, hogy most az ő arcát fürkészi. 25

– Szerencsés vagy – hallotta. – Még élsz. Nem mozdult. Tovább nézte a lányt. A havanna illata összevegyült a gyertyákéval és a tömjénével, amely a szent bandita képe előtt füstölgött. – Mihez kezdesz most? – kérdezte végül. – Nem tudom – hallotta most Teresa a saját hangját, és vállat vont. – A Gringó azt mondta, hogy maga segíteni fog. Add oda neki a noteszt, és kérd meg, hogy segítsen. Ezt mondta. – A Gringó mindig optimista volt. j A mélységes űr, amit Teresa a gyomrában érzett, tovább tágult. Fojtogató gyertyafüst, a lángok sercegése Maiverde képe előtt. Nedves meleg. Teresa hirtelen úgy érezte, mindenből elege van. Erővel visszafogta magát, nehogy felpattanjon, egy karcsapással eloltsa az összes gyertyát, és kirohanjon a friss levegőre. Tovább menekült volna, ha hagyják. De amikor megint előrenézett, látta, hogy a másik Teresa Mendoza szemben ülve figyeli őt. Vagy talán ő maga volt az, aki csendesen nézte a másik riadt nőt, aki előrehajolva ült a padban don Epifanio mellett, és egy használhatatlan pisztolyt tartott az ölében. – Nagyon szerette magát – hallotta a saját hangját. A férfi mocorogni kezdett. Becsületes ember, mondogatta mindig a Gringó. Jó haver és korrekt főnök, frankó pali. Sose volt ilyen jó górém. – Én is szerettem őt. – Don Epifanio nagyon visszafogottan beszélt, mintha attól félne, hogy az ajtóban álló gorilla meghallja, amint érzelmekről beszél. – És téged is… De jól kibabrált veled a zűrös ügyeivel. – Segítsen nekem! – Nem keveredhetek bele. – Magának nagy hatalma van. Hallotta, amint don Epifanio kedvetlenül és türelmetlenül csettint a nyelvével. Ebben a szakmában, mondta még mindig halkan, futó pillantásokat vetve a testőrre, a hatalom viszonylagos dolog; nem tart sokáig, és bonyolult szabályok irányítják. Ő is csak azért tudta megtartacr» 63 «„i ni, mert nem ütötte az orrát más dolgába. A Gringó már nem az ő embere, ez az új főnökeire tartozik. Azok pedig ragaszkodnak a vérbosszúhoz. – Nem veled van bajuk, Teresita. Hisz ismered őket. De ők így intézik az ügyeket… Példát akarnak statuálni. – Maga beszélhetne velük. Mondja meg nekik, hogy semmit se tudok. – Azt ők is tudják. Nem ez a baj… Én nem árthatom bele magam. Errefelé ha szívességet kér az ember, viszonoznia kell. Most a Doble Águilára nézett, amit a lány a combján tartott, egyik kezét hanyagul a markolatra téve. Tudta, hogy a Gringó már rég megtanította lőni, olyannyira, hogy hat Pacífico sörösdobozt is leszedett egymás után tíz lépésről. A Gringó imádta a Pacíficót és a belevaló csajokat, bár Teresa utálta a sört, és a pisztoly minden durranásától megrémült. – Ezenkívül – folytatta don Epifanio – amit elmondtál, tovább ront a helyzeten. Nem hagyhatják annyiban, hogy nő létedre megölted az egyik emberüket… Egész Sinaloa rajtuk röhögne. Teresa belenézett a férfi sötét, nyugodt szemébe. Kemény északi indián szempár. A túlélőé. – Nem árthatom bele magam – ismételte el don Epifanio. Aztán felállt. Cseszhetem, gondolta a lány. Mindennek vége. Az üresség a gyomrában olyan nagy volt már, hogy elfért benne az egész kintről leselkedő, kifürkészhetetlen éjszaka. Ő megadta magát, de a másik nő, aki a sötétből figyelte, nem egyezett bele. 26

– A Gringó azt mondta, segíteni fog – mondta makacsul, mintha magában beszélne. – Vidd el neki a noteszt, és váltsd meg rajta az életed. – A Gringó túlságosan szerette a veszélyt. c& 64 ^ – Ezt nem tudhatom. Csak arra emlékszem, amit mondott. Inkább panasz volt, mint könyörgés. Őszinte és nagyon keserű panasz. Sőt szemrehányás. A lány elhallgatott és felnézett, mint a kimerült fogoly, aki ítéletre vár. Don Epifanio előtte tornyosult, magasabban és kövérebben, mint valaha. Ujjaival dobolt a Gringó noteszén. – Teresita… – Tessék. Még mindig a noteszen dobolt. A lány látta, amint pillantása Szent Maiverde képéről az ajtóban álló testőrre téved, aztán rá. Végül ismét a pisztolyra nézett. – Szavadat adod, hogy nem néztél bele? – Esküszöm. Miért, mit kellett volna látnom? Csend. Olyan hosszú csend, gondolta Teresa, hogy az már felér egy haldoklással. Az oltáron halkan sercegtek a gyertyacsonkok. – Csak egy esélyt kapsz – szólalt meg végül a férfi. Teresa úgy kapaszkodott ezekbe a szavakba, olyan hirtelen éleslátással, mintha kettőt szippantott volna a ko-kóból. A másik nő eltűnt a félhomályban. És újra csak ő volt ott. Vagy fordítva. – Nekem az is elég – mondta. – Van útleveled? – Igen. Amerikai vízummal. – Pénzed? – Húszezer dollár és néhány peso. – Már nyitotta a táskát a lábánál, hogy megmutassa reménykedve. – Van porom is, tíz-tizenkét uncia. – A port hagyd. Nem jó azzal járkálni… Tudsz vezetni? – Nem. – A lány felállt, és a férfi szemébe nézett. Csak arra koncentrált, hogy életben maradjon. – Jogosítványom sincs. – Nem is hiszem, hogy átjutnál. A határon ujjlenyomatot vesznek, és az amcsik közt se leszel biztonság65 ^ ban… Jobb lenne, ha már ma éjjel indulnál. Kölcsönadhatom a kocsit egy megbízható sofőrrel… Elvitethetlek Mexikóvárosig. Egyenesen a reptérre, hogy ott felszáll) az első gépre. – Hova menjek? – Leszarom. De ha Spanyolországba mennél, ott vannak barátaim. Tartoznak nekem egy-két szívességgel… Ha holnap felhívsz, mielőtt elindulnál, megadhatok egy nevet és egy számot. A többi a te dolgod. – Máshogy nem lehet? – Nem. Ennyivel kell megúsznod, vagy felkötheted magad. Teresa körülnézett, a kápolna félhomályát fürkészte. Teljesen egyedül volt. Most már senki sem döntött helyette. De legalább élt. – Nincs időm – türelmetlenkedett don Epifanio. – Döntened kell. – Már döntöttem. Úgy teszek, ahogy mondja. – Jó. – Don Epifanio végignézte, ahogy a lány a tokba teszi a pisztolyt, és az övébe dugja a farmer és a bőr közé, majd pedig felveszi a dzsekit. – És jegyezd meg: ott se leszel biztonságban. Érted? Ahogy nekem vannak ott barátaim, nekik is vannak. Igyekezz úgy elrejtőzni, hogy ne találjanak meg. 27

Teresa erre is bólintott. Kivette a kokainos csomagot a táskából, és az oltárra tette, Maiverde képe alá. Hálából meggyújtott még egy gyertyát. Szentséges Szűzanya, mondott el egy rövid imát halkan. Védőszentem, Maiverde. Isten álgyon utamon, és hozzon vissza épségben. Szinte lopva keresztet vetett. – Szívből sajnálom, ami a Gringóval történt – mondta don Epifanio a háta mögött. – Jó gyerek volt. Teresa hátranézett. Most olyan világos volt az elméje, és olyan végtelen nyugalom öntötte el, hogy tisztán érezte: kiszáradt a torka, és a vér minden szívverés után lassú keringésre indul az ereiben. Vállára akasztotta a táskát, és aznap először elmosolyodott, vagy inkább egy váratlan, ideges fintorba rándult az ajka. Olyan furcsa volt az a mosoly vagy mi, hogy don Epifanio meglepetten nézett vissza a lányra, és most először tükröződött az arcán, mi jár a fejében. Teresita Mendoza. A szentségit neki. A Gringó nője. Egy drogcsempész csaja. Mint az összes többi, talán egy kicsit csendesebb, nem túl eszes, és nem is túl szép. De don Epifanio most mégis eltűnődve és óvatosan nézett rá, erősen figyelve, mint aki egy vadidegent pillant meg. – Nem – mondta a lány. – A Gringó nem volt jó gyerek. Egy rohadék volt, a kurva anyját neki. 3. Majd ha eltelnek az évek Teresa nem volt senki – mondta Manolo Céspedes. – Magyarázd el bővebben! – Hát nem azt magyarázom? – Beszélgetőtársam felém bökött a két ujjával, amelyek között cigarettát tartott. – A senki azt jelenti: senki. Csóró. Nem volt semmije, úgy jött, mint aki csak egy sírhelyet keres magának… Véletlenül történt minden. – Nem véletlenül. Teresa okos lány volt. – És?… Nagyon sok okos lányt ismerek, aki az utcasarkon végezte. Körülnézett, mintha mindjárt mutatni is akarna egyet. A melillai California kávéház teraszán ültünk a napernyő alatt. A delelőn álló afrikai nap sárgára festette a Jüan Carlos I. sugárút modern homlokzatait. Ez az aperitif ideje: a teraszok, a járdák megteltek sétálgató, bámészkodó emberekkel, lottóárusokkal, cipőpucolókkal. Az európai ruhák arab jihabokkal és chilabákkal keveredtek, így még érezhetőbb volt, hogy két kontinens és két kultúra határvidékén állunk. Hátrébb, az Espana téren, az 1921-es gyarmati háború áldozatainak emelt emlékműnél – fiatal katona bronzból öntve, arccal Marokkó felé – a pálmafák már a Földközi-tenger közelségét jelezték. – Nem ismertem akkoriban – folytatta Céspedes. – Igazából nem is emlékszem rá. Talán csak egy arcra a Yamila pultja mögött. Vagy még arra sem. Később hallottam róla egyet s mást, akkor kapcsoltam össze a másik Teresa Mendozával… De mondom, akkor még nem volt senki. Manolo Céspedes a sors szeszélye folytán volt már rendőrkapitány, a spanyol elnöki palota biztonsági főnöke és a kormány melillai képviselője; de ugyanennyi erővel lehetett volna bölcs és higgadt torreádor, tréfás kedvű cigány, berber kalóz vagy ravasz arab diplomata is. Öreg róka, barna bőrű és szikár, mint egy füvező légionárius, aki sokat látott, és sok görbe utat megjárt. Két évtizede ismerkedtünk össze, az európaiak és muzulmánok között zajló súlyos incidensek idején, amikor Melilla az újságok címlapjára került, és én abból éltem, hogy ezekbe az újságokba írtam. Azokban az időkben a melillai születésű Céspedes a legnagyobb tekintélynek számított az észak-afrikai enklávén, és már mindenkit ismert. A Tercio laktanya tiszti kantinjában iszogatott, hatékony információs hálózat állt a rendelkezésére a határ mindkét oldalán, együtt vacsorázott Nádor kormányzójával, és az utcai koldusok éppúgy a zsebében voltak, mint a Marokkói Királyi Csendőrség tagjai. Akkor kezdődött a barátságunk: hosszú beszélgetések, arab báránysültek, gin-tonikok hajnalba nyúlóan. Ma neked, holnap nekem. Most hogy Céspedest nyugdíjazták, 28

unatkozva és békésen öregedett, életét a helyi politikának, a feleségének, a gyerekeinek és a déli aperitifnek szentelve. Látogatásom színt vitt egyhangú hétköznapjaiba. – Én mondom, hogy véletlen volt – mondta még egyszer. – Teresa esetében ezt a véletlent Santiago Fisterrá-nak hívják. A kezem, amely a poharat tartotta, megállt a levegőben, és visszatartottam a lélegzetemet. – Santiago López Fisterra? – Az hát. – Céspedes beleszippantott a cigarettába, és elnézegette meglepett arcomat. – A gallego. Lassan kifújtam a levegőt, kortyoltam egyet, és hátradőltem a székemen, mint aki megtalálta az elveszett szálat, Céspedes meg mosolyogva latolgatta magában, vajon hogy fogja módosítani ez az információ a kettőnk régi kapcsolatát, amely a kölcsönös szívességtételek egyenes 70 ^ súlyán alapul. Ez a név vitt el hozzá, miközben Teresa Mendoza életrajzának homályos részét kutattam. Amíg el nem jutottam a California teraszára, csak kétes beszámolók és feltételezések álltak rendelkezésemre. Lehet, hogy ez történt. Azt mondják, az történt. Valaki ezt hallotta, valaki úgy tudja. Szóbeszédek. Ami a konkrétumokat illeti, a Belügyminisztérium bevándorlási adattárában csak a belépési dátum szerepelt – légi úton, Ibéria, Barajas reptér, Madrid – és a valódi név: Teresa Mendoza Chávez. Aztán két évre nyoma vész a hivatalos nyilvántartásban, egészen a 8653690FA/42-es rendőrségi aktáig, amelyen ujjlenyomatok is vannak, valamint egy szemből és egy profilból készült fénykép; ez zárja le azt az életszakaszt, amelyet megpróbáltam rekonstruálni, ettől kezdve minden követhető. Az adatlap régi típusú kartoték, mert a spanyol rendőrség csak később tette számítógépre a nyilvántartást. Egy héttel a melillai utam előtt néztem meg az algecirasi rendőrőrsön, hála egy másik régi ismerősömnek, Pepe Cabrerának, a torremolinosi rendőrfőkapitánynak. A dokumentum hátoldalán csak néhány adat olvasható, köztük két név: az egyik egy személyé, a másik egy városé. A személy Santiago López Fisterra. A város Melilla. Két találkozónk volt aznap délután. Az első rövid, szomorú és nem túl gyümölcsöző, bár abban segített, hogy nevet és arcot adjak e történet szereplőinek. A jachtklub előtt, a középkori városfal lábánál Céspedes rámutatott egy csontsovány férfira, akinek ritkás ősz haja volt, és a parkoló autókra vigyázott néhány fillér ellenében. A földön ült egy kikötőpózna mellett, és a móló piszkos vizét bámulta. Messziről öregembernek látszott, akit meggyűrtek az évek és az élet, de ahogy közelebb értünk, láttam, c& 71 *o hogy nem több negyvennél. Régi, rongyos nadrág volt rajta, valószínűtlenül tiszta fehér inget viselt, és koszos edzőcipőt. A napsütés felfedte megkopott bőrének tompa szürkeségét, a foltokat és a halánték alatti mélyedéseket. Alig maradt foga, és arra gondoltam, hogy pontosan olyan, mint azok a tetemek, amelyeket a dagály időnként kisodor a strandokra és a kikötőkbe. – Veigának hívják – mondta Céspedes, amikor odaléptünk hozzá. – Ismerte Teresa Mendozát. Nem érdekelte a válaszom, azonnal a férfihoz fordult, hello, Veiga, hogy vagy, mondta, cigarettát nyújtott neki, és tüzet adott. Nem mutatott be, nem magyarázkodott, csak álltunk némán, néztük a vizet, a kikötött csónakokat, a régi rakodóállványt a dokk másik végében és azt a ronda kettős tornyot, amelyet a város spanyol meghódításának ötszázadik évfordulójára emeltek. Láttam, hogy a férfi kezén és karján hegek vannak. Bizonytalanul felállt, a tűzhöz tartotta a cigarettát, és valami köszönetfélét motyogott. A bor és a szegénység savanyúsága érződött rajta. Sánta volt. 29

– Kérdezd meg, ha akarod – mondta végül Céspedes. Kis habozás után kiejtettem Teresa Mendoza nevét. A férfi arcán nem láttam jelét sem a felismerésnek, sem az emlékezésnek. Santiago Fisterra említésével se jutottam többre. Ez a bizonyos Veiga, vagy ami maradt belőle, megint a móló olajos vize felé fordult. Próbálj emlékezni, noszogatta Céspedes. A barátom azért jött, hogy beszéljen veled. Ne mondd, hogy nem emlékszel Teresára és az üzlettársára. Ne szúrj ki velem. Oké?… De a másik nem felelt, és amikor Céspedes megismételte a kérést, csak annyit ért el, hogy megvakarta a karját, és zavart közönnyel ránk nézett. Ez a ködös, távoli pillantás, ez a két pupilla, amely annyira kitágult, hogy az egész szivárványhártyát elfedte, mintha valahonnan messziről meredt volna a tárgyakra és az emberekre, onnan, ahonnan nincs visszaút. – O a másik gallego – mondta Céspedes, amikor továbbindultunk. – Santiago Fisterra matróza… Eléggé megviselte az a kilenc év, amit a marokkói börtönben töltött. Már alkonyodott, amikor a másik emberrel találkoztunk. Céspedes a Dris Larbi néven mutatta be – a barátom, Dris, mondta, miközben vállon veregette –, és egy spanyol nemzetiségű marokkóit láttam magam előtt, aki tökéletesen beszélte a nyelvünket. A Hipódromo negyedben találkoztunk vele, a Yamilával szemben, ami a város egyik legmenőbb mulatója, ahogy azt később, néhány más információ kíséretében megtudtam. Dris Larbi egy kétszemélyes luxus Mercedesből szállt ki, középtermetű férfi volt, birkagöndör fekete hajjal és gondosan körbenyírt szakállal. A keze olyan, mint azoké, akik folyton attól félnek, hogy a beszélgetőtársuk kezében fegyver van. A barátom, Dris, ismételte el Céspedes, és ahogy az arab ránézett, egyszerre óvatosan és előzékenyen, mindjárt eltűnődtem, vajon milyen életrajzi részletek késztethetik arra, hogy ilyen óvatos tisztelettel viseltessen a volt kormánytisztviselő iránt. A barátom, Iksz Ipszilon, mutatott rám Céspedes. Teresa Mendoza életével foglalkozik. Megmondta világosan, mire a másik a jobb kezét nyújtotta felém, és baljában a slusszkulcsot tartva elhallgattatta a kocsi riasztóját, nénó-nénó. Dris Larbi szótlanul és oly alaposan mért végig, hogy Céspedes elnevette magát. – Nyugi – mondta. – Nem zsaru. Teresa Mendoza összevonta szemöldökét az üvegcsö-römpölésre. Ez már a negyedik pohár volt, amit a négyes asztalnál törtek el aznap este. Összenézett Ahmeddel, a pincérrel, aki mindjárt odament a seprűvel és a lapáttal, hallgatagon, mint mindig, az ádámcsutkája alatt fityegő nyaklánccal. Az üres táncparkett fölött forgó fények világító négyszögeket vetítettek csíkos ingére. Teresa az egyik vendég számláját írta éppen, aki a pult végén beszélgetett élénken az egyik lánnyal. Csak néhány órája volt a bárban, de az összeg tekintélyes volt: a férfi öt White Labelt fogyasztott el vízzel és jéggel, a lányok nyolc benjamínt, amelyeknek nagy részét Ahmed finoman eltüntette, amikor kicserélte a poharakat. Húsz perc volt hátra zárásig, és Teresa akaratlanul is kihallgatta a szokásos párbeszédet. Kint megvárlak. Az egyikőtö-ket, de ketten is jöhettek. Inkább ketten. S a többi. Dris Larbi, a tulaj, erkölcsi kérdésekben hajthatatlan volt. A Yamila szórakozóhely, punktum. Munkaidőn kívül a lányok azt csinálnak, amit akarnak. Vagyis elvileg szabadok, mert az ellenőrzés szigorú: ötven százalék a főnöknek, ötven a lánynak. Az utakat és a partikat külön szervezték, és a szabályok aszerint módosultak, hogy kivel hogyan és hol esett meg a dolog. Én vállalkozó vagyok, mondogatta Dris. Nem közönséges strici. Kedd volt és május, majdnem hó vége. Lagymatag este. Az üres táncparkett felett Julio Iglesias énekelt, csak úgy magának. Finom úriember, szólt a szöveg. Teresa némán mozgatta az ajkát a dalt követve, és a papírra meg a tollra figyelt a lámpa fényében, amely megvilágította a pénztárgépet. Alig van bevétel, állapította meg. Szinte semmi. Nem úgy, mint pénteken és szombaton, amikor máshonnan is hozni kell lányokat, mert a Yamila megtelik tisztviselőkkel, üzletemberekkel, gazdag marokkóiakkal a határ túlsó oldaláról és katonákkal a helyőrségről. A színvonal elfogadható, nehézfiú csak annyi van, amennyi 30

elkerülhetetlen. Tiszta, fiatal lányok, csinosak, félévente frissítve: Dris Marokkóban szedte össze őket, Melilla közvetlen környékén, de egy-két európait is ho74 «^ zott Spanyolországból. Ügyelt a részletekre: pontosan fizetett a rendőrségnek és az illetékes hatóságoknak, az élni és élni hagyni törvényének jegyében. Ingyenital a helyettes rendőrkapitánynak és az ismerős vizsgálóbiztosoknak. Feddhetetlen szórakozóhely, minden engedély rendben. Szinte problémamentes. Semmi olyasmi, amit Teresa ne ismert volna jól, a végtelenig ismétlődve, még a mexikói évekből, amelyekre jól emlékezett. Csak annyi volt a különbség, hogy az itteniek, bár sokkal bunkóbbak és kevésbé stílusosak voltak, nem lőtték szét egymást mindenért, és általában sokkal diszkrétebben intézték a dolgokat. Sőt – ehhez Teresa elég nehezen szokott hozzá – olyanok is voltak, akik egyáltalán nem hagyták magukat megvesztegetni. Téved, kisasszony. Vagy durvábban fogalmazva, amúgy spanyolosan: tegye meg, hogy feldugja ezt a seggébe. Szó, ami szó, ez néha megnehezítette az életét. De sok esetben könnyebbé tette. Megnyugtató volt, hogy nem kell félnie a rendőröktől. Vagy legalábbis nem mindig. Ahmed visszavitte a seprűt és a lapátot, aztán a pult mögé állt, és beszédbe elegyedett a három szabad lánynyal. Csingilingi. A pohár törők asztalától nevetés, köszöntő szavak és koccintások zaja hangzott fel. Ahmed megnyugtatóan kacsintott Teresára. Minden rendben. Kiadós számlájuk lesz, állapította meg a lány, ahogy belepillantott a jegyzeteibe a pénztárgép mellett. Spanyol és marokkói üzletemberek, valami szerződést ünnepelnek: a székek támláján zakók, nyitott ingnyakak, nyakkendők a zsebekben. Négy idősebb férfi és négy lány. Az állítólagos Moét Chandon gyorsan eltűnt a jegesvödrökből: öt üveg volt eddig, és záróra előtt még egyet kérhetnek. A lányok – két arab, egy zsidó meg egy spanyol – fiatalok és profik. Dris soha nem feküdt le az alkalmazottakkal – házinyúlra nem lövünk, mondogatta –, de néha elküldte hozzájuk a barátait, hogy lemeózza őket. c& 75 ^ Első osztály, büszkélkedett aztán. Én csak első osztályú árut tartok. Ha a jelentés kedvezőtlen volt, nem verte meg a lányokat. Csak elbocsátotta őket, és kész. Szerződést bontott. Melillában nem volt hiány friss húsban, az illegális bevándorlás és a válság gondoskodott a felhozatalról. Némelyik arról álmodott, hogy Spanyolországba megy, és modell lesz belőle, vagy tévésztár; de legtöbbje csak tartózkodási és munkavállalási engedélyre vágyott. Alig több mint fél év telt el azóta, hogy Teresa Mendoza a culiacáni Sinaloában, a Szent Malverde-kápolná-ban don Epifanio Vargasszal beszélt a telefon megcsörrenésének éjjelén, és menekülni kezdett, meg sem állva, amíg el nem jutott egy furcsa városba, amelynek a nevét se tudta addig. De erre csak akkor döbbent rá, amikor a naptárra nézett. Visszagondolva a Melillában töltött időre, az leginkább stagnálásnak tetszett. Hat év ugyanúgy lehetett volna, mint hat hónap. Teresát odavitte a sors, de vihette volna bárhova, miután egyetlen kézitáskával megérkezett Madridba, kivett egy szobát egy Atocha téri panzióban, és találkozott azzal az emberrel, akihez don Epifanio Vargas küldte. Legnagyobb csalódására Madridban nem maradhatott. Ha eldugott helyet akart, és elkerülni a kellemetlen találkozásokat, pláne dolgozni, hogy igazolhassa magát, amíg el nem intézi a kettős állampolgárságot – végre hasznát vette a spanyol apának, akit alig ismert –, ismét útra kellett kelnie. A fiatal férfi, aki sietősen és szűkszavúan beszélt, a Nebraska kávéházban lépett hozzá a Gran Víán, és csak két lehetőséget adott, Galíciát vagy Dél-Spanyolországot. Fej vagy írás, kell vagy nem. Teresa megkérdezte, hogy Galíciában sokat esik-e az eső, mire a másik elmosolyodott, először a beszélgetésük során, és épp csak annyira, ameny-nyire kellett; igen, felelte. Kurva sokat esik. Teresa erre úgy döntött, inkább délre megy, a férfi meg fogta a mobiltelefonját, és átült a másik asztalhoz. Kisvártatva visz31

em 76 *o szajött, és egy nevet, egy telefonszámot és egy város nevét írta fel a szalvétára. Közvetlen járat Madridból, mondta, amikor átnyújtotta. Vagy Malagából. Odáig vonattal vagy busszal kell menni. Malagából és Almeríából hajó is van. Amikor látta, hogy a lány zavartan néz visz-sza rá a hajók és a repülők miatt, másodszorra és egyben utoljára is elmosolyodott, és elmagyarázta, hogy az a bizonyos hely, bár Spanyolországhoz tartozik, Észak-Afrikában van, hatvan-hetven kilométerre az andalúziai partoktól, a Gibraltáriszoros közelében. Ceuta és Melilla, mondta, két spanyol város a marokkói parton. Aztán egy borítékban pénzt tett az asztalra, kifizette a számlát, felállt, és minden jót kívánt. Így mondta: minden jót, és már ment is volna, de Teresa hálásan be akart mutatkozni. A férfi gyorsan félbeszakította, hogy nem akarja tudni a nevét, nem érdekli. Ő csak a mexikói barátai kérését teljesíti. Jól gazdálkodjon a pénzzel, amit adott. Ha elfogy, és több kell, tette hozzá tárgyilagosan, anélkül hogy szándékosan meg akarta volna sérteni, mindig használhatja a pináját. Ez a nők előnye a férfiakkal szemben, búcsúzott el, s szemmel láthatóan sajnálta, hogy neki nincs olyan. – Nem volt rajta semmi különös – mondta Dris Larbi. – Nem volt se szép, se csúnya. Se okos, se buta. Bár számolni tudott… Mindjárt észrevettem, ezért bíztam rá a kasszát – emlékezett vissza egy korábban feltett kérdésemre, és mielőtt folytatta volna, megrázta a fejét. – És nem, tényleg nem kurválkodott. Legalábbis amíg nálam volt. Barátok ajánlották, ezért engedtem meg neki, hogy válasszon. Mondtam, hogy arra az oldalára áll a pultnak, amelyikre akar… És ő a pult mögé állt, eleinte mint pincérnő. Úgy persze kevesebbet keresett. De neki megfelelt. A Hipódromo és a Real negyed határán jártunk, a gyarmati stílusú házak között, ahol a nyílegyenes utcák mind a tenger felé vezetnek. A balzsamos esti levegőben illatoztak az ablakokba tett virágok. – Talán csak egyszer. Néhányszor. Nem tudom. – Dris Larbi vállat vont. – Ő döntött. Értik?… Néha elment ez-zel-azzal, de nem pénzért. – És a partik? – kérdezte Céspedes. Az arab gyanakodva félrenézett. Aztán felém fordult, s végül újra Céspedeshez, mint aki sajnálkozik a kellemetlenség miatt egy idegen előtt. De Céspedest ez nem érdekelte. – Hogy volt azokkal a partikkal? – erősködött. Dris Larbi újra rám nézett, a szakállát vakarva. – Az más volt – felelte kis habozás után. – Néha összehoztam egy-két banzájt a határ túloldalán… Céspedes rosszmájúan felnevetett. – A híres-nevezetes partik – mondta. – Na jó. Tudja, hogy van ez. – Az arab most úgy méregette, mintha azt találgatná, mennyit tud valójában a másik, aztán újra félrenézett, zavartan. – Tudja, milyenek az ottaniak. – Marokkóról beszél – pontosított Céspedes az én kedvemért. – Az ottani fejesekre gondol. Politikusok, rendőrfőnökök. – Most még ravaszabbul mosolygott. – Az én Dris barátomnak mindig jó kapcsolatai voltak. Az arab kedvetlenül elmosolyodott, és rágyújtott egy nikotinmentes cigarettára. Eltűnődtem, vajon mennyi adatot őrizhet róla és ügyfeleiről Céspedes a titkos aktáiban. Biztos épp eleget, ha hajlandó szóba állni velem. – Teresa eljárt a partikra? – kérdeztem. Larbi kétértelmű mozdulatot tett. – Nem tudom. Talán egyszer-kétszer. És hát… O tudja… – Mintha elgondolkozott volna egy pillanatra, a szeme sarkából figyelte Céspedest, és végül beletörődőén c& 78 *o

32

bólintott. – Igen, végül elment néhányszor. Nem szóltam bele, én ott nem a csajokkal kerestem a pénzt, az másfajta üzlet volt. A csajok csak pluszban jöttek. Ajándékképpen. De Teresát sose hívtam… Ő akart jönni. Kéredzkedett. – Miért? – Fogalmam sincs. Neki is azt mondtam, hogy ő tudja. – Akkor már a gallegóval járt? – kérdezte Céspedes. – Igen. – Azt mondják, dolgozott neki. Dris Larbi Céspedesre nézett. Aztán rám. Aztán megint rá. Miért teszi ezt velem, kérdezte a tekintete. – Nem tudom, miről beszél, Manolo. A volt kormánytisztviselő gonoszkodva felnevetett, és felvonta a szemöldökét. Mint aki remekül szórakozik. – Abdelkader Chaib – mondta. – Ezredes. Királyi Csendőrség… Mond neked valamit ez a név? – Most nem ugrik be, esküszöm. – Nem ugrik be?… Na ne szórakozz már, Dris! Mondtam, hogy az úr a barátom. Szótlanul tettünk néhány lépést, és végiggondoltam magamban a helyzetet. Dris némán cigarettázott, mint aki nincs megelégedve azzal, ahogy elmondta a dolgokat. – Amíg nálam volt, nem csinált semmit – szólalt meg hirtelen. – És nem is volt hozzá közöm. Úgy értem, nem kúrtam meg. Aztán Céspedes felé bökött az állával, mintegy jelezve, hogy ő tanúsíthatja. Mindenki tudja, hogy nem fekszik le az alkalmazottakkal. És ahogy mondta, Teresa kitűnően számolt. A többi lány tisztelte őt. A Mexikói, így hívták. A Mexikói így, a Mexikói úgy. Rendesnek látszott, és bár nem volt iskolája, kulturáltan beszélt, azzal a jellegzetes latinamerikai szókinccsel, amely annyira bővelkedik az önökben, a magákban és a legyen szívesekben, mintha mindenki, aki így beszél, a nyelvi akadémia c& 79 ^ professzora volna. Zárkózott lány volt. Dris Larbi tudta, hogy odahaza bajba került, de sose kérdezett rá. Minek? Teresa nem beszélt Mexikóról, és ha szóba hozták, valami butasággal elterelte a beszélgetést. Megbízhatóan dolgozott, egyedül élt, soha nem adott alkalmat arra, hogy a vendégek másnak nézzék, mint ami. Barátnői nem voltak. A maga útját járta. – Minden jól ment, meddig is? Nem tudom… Hat-nyolc hónapig. Amíg a két gallego meg nem jelent. – Most Céspedeshez fordult, és rám mutatott. – Látta már Vei-gát?… Hát annak nem volt szerencséje. De a másiknak igen. – Santiago Fisterrának – mondtam. – Annak. Mintha most is látnám: barna haj, nagy tet-kó. – Bizonytalanul mozgatta a fejét. – Zűrös alak, mint minden gallego. Sose tudod, mit forgat a fejében… Egy Phantommal jöttek-mentek a Gibraltári-szorosban, Céspedes úr tudja, miről beszélek, ugye?… Gibraltári cigi, marokkói fű… kokóban még nem utaztak akkor, de nemsokára áttértek arra is… Na – vakarta meg újra a szakállát, és rosszkedvűen kiköpött –, lényeg, hogy az a két fazon bejött egyik este a Yamilába, és attól fogva kezdett eljárni tőlem a Mexikói. Két új vendég. Teresa a pénztárgép melletti faliórára pillantott. Kevesebb mint negyedóra zárásig. Tudta, hogy Ahmed kérdőn néz rá, ezért fejét lehajtva bólintott és legyintett. Gyorsan igyanak meg egy pohárral, aztán úgyis felgyújtjuk a villanyt, és mindenkit hazaküldünk Visszatért a számoláshoz, le kellett zárnia a kasszát. A két pasas nem változtathat sokat a végösszegen. Néhány whiskyt nézett ki belőlük. Talán a lányokkal is kikezdenek, akik már jó nagyokat ásítanak, esetleg odakint folytatják 33

velük az éjszakát, az Agadir panzióban, egy sarokra onnan. Vagy ha kocsival vannak, elugorhatnak a kiserdőbe a Tercio laktanya falához. Bárhogy lesz is, neki semmi köze hozzá. A randevúkat Ahmed tartja számon egy kis füzetben. A két férfi a pultra könyökölt a sörcsap mellett, Fatima és Sheila pedig, ketten az Ahmeddel beszélgető lányok közül, odaléptek hozzájuk, miközben a pincér felszolgálta a két állítólagos tizenkét éves Chivast, sok jéggel, víz nélkül. A lányok benj amint kértek, s a vendégek nem bánták. Hátul a pohártörők folytatták a köszöntőket és a nevetést, miután szemrebbenés nélkül kifizették a számlát. A pult végén álló pasas nem tudott megegyezni a lányokkal; s a zene ellenére is jól hallatszott, hogy vitatkozik. Most Abigail énekelt a nagy senkinek az üres táncparkett fölött, ahol csak a monoton fények táncoltak. Hadd nyalogassam a sebeidet, szólt a szöveg. Hadd hallgassam a hallgatásodat. Teresa megvárta az utolsó versszak végét – kívülről tudta a Yamila repertoárját –, és megint az órára nézett. Vége van ennek a napnak is. Csakolyan volt, mint a tegnapi hétfő, és ilyen lesz a holnapi szerda is. – Záróra – mondta. Amikor felnézett, egy nyugodt mosolyt látott maga előtt. És két világos szemet – kék vagy zöld szem, képzelte el a következő pillanatban –, amely vidáman tekintett vissza rá. – Ilyen korán? – kérdezte a férfi. – Zárnunk kell. A számoszlopokra nézett. Sose csevegett a vendégekkel, pláne nem záráskor. Fél év alatt megtanulta, hogy jobb, ha minden a maga helyén marad, és nincsenek félreértések. Ahmed felgyújtotta a villanyt, mire a félhomály keltette barátságos hangulat azonnal szertefoszlott. Ami maradt: kopott bársony a székeken, foltos falak, cigarettanyomok a földön. Még a nehéz szag is jobban érződött. A pohártörők levették a zakójukat a székről, gyorsan megegyeztek a konzumlányokkal, és kimentek megvárni őket. A másik férfi egyedül távozott, drágállot-ta a dupla fuvar árát, akkor inkább kiverem magamnak, dörmögte az ajtó felé botorkálva. Fatima és Sheila nem nyúlt az italhoz, úgy kokettált az új vendégekkel, de azok nem akartak szorosabb kapcsolatba kerülni velük. Teresa visszaintette a lányokat a többiekhez, és a barna bőrű vendég elé tette a számlát. Ezen khakiszínű munkaruha volt, az ujja könyékig feltűrve, és amikor átnyújtotta a pénzt, a lány látta, hogy könyék alatt egy nagy tetoválás borítja a jobb karját: Krisztus a kereszten, tengeri motívumokkal körülvéve. A haverja vékony volt és szőke, világos bőrű. Szinte még gyerek. Alig múlhatott húsz. A barna bőrű harmincas lehetett. – Azért megihatjuk a whiskynket? És Teresa megint azt a szempárt látta maga előtt. A fényben meggyőződött róla, hogy zöld. Csábító tekintet. Azt is megfigyelte, hogy nem csupán nyugodt, hanem vidám is, bármilyen komoly a száj. Izmos karok, borostás áll, borzas haj. Szinte már jóképű, állapította meg. Vagy nem is szinte. Arra gondolt, hogy friss verejték- és sóillata lehet, bár túl messze volt, hogy meggyőződjön róla. Csak gondolta. Csak. – Hogyne – felelte. Zöld szem, tetkó a jobb karon, sovány és szőke haver. Futó ismeretség a bárpultnál. És Teresa Mendoza mesz-sze Sinaloától. Egyetlen társa a magány. Egyik nap olyan, mint a másik, aztán egyszer csak nem. Beállít a meglepetés, nem csinnadrattával, nem fontos bevezető jelekkel, inkább észrevétlenül, finoman, úgy, hogy ennyi erővel akár el is maradhatna. Csak egy mosoly, egy pillantás. Mint maga az élet vagy a halál (ami bezzeg biztos eljön). Talán ezért várta másnap este Teresa, hogy újra látja őt, de a férfi nem jött vissza. Valahányszor belépett valaki a bárba, felnézett, hátha ő lesz az. De nem. Zárás után lement a tengerpartra, rágyújtott – cigarettájába néha hasist kevert –, és elnézte a hullámtörőt meg a nádori kikötőt odaát Marokkóban, a sötét víztükör másik 34

oldalán. Mindig sok időt töltött így, aztán addig sétált a parton, amíg egy taxival nem találkozott; akkor hazament a külvárosba, a kis lakásba, amit hálószobával, nappalival, konyhával és fürdőszobával bérelt Dris Lar-bitól, aki levonta a fizetéséből. Dris nem rossz ember, gondolta. Rendes a lányokkal, megpróbál mindenkivel jóban lenni, csak akkor durvul be, ha nem marad más lehetőség. Én nem vagyok kurva, mondta meg kereken már az első napon, amikor a férfi felvázolta a Yamila bárban adódó lehetőségeket. Az arab csak annyit mondott, hogy örül neki. Először muszájból fogadta be, nem érezte sem tehernek, sem nyereségnek, csupán szívességet tett egy barát barátjának a barátjának, aki nem is ismerte a lányt. De a kezeseknek köszönhetően, akikről Teresának fogalma sem volt, és a lánc miatt, amely a Nebraska kávéházi férfin keresztül Epifanio Vargasszal kötötte össze, Dris Larbi tiszteletben tartotta őt, és megengedte, hogy a pult másik oldalán maradjon Ahmeddel, először pincérnőként, majd pénztárosként. Egyik nap Teresa vette észre, hogy hiba csúszott a számításokba, és fél perc alatt kijavította. Dris megkérdezte, tanult-e valahol, ő elmondta, hogy csak általános iskolát végzett, mire az arab elgondolkozva nézett rá, neked számológép van a fejedben, Mexikói, arra születtél, hogy ossz és szorozz. Otthon is ezzel foglalkoztam, felelte a lány. Amikor kisebb voltam. Dris közölte vele, hogy másnaptól pénztárosi fizetést kap, rábízta a boltot, és többet nem tért vissza a témára. Teresa elidőzött a tengerparton, végigszívta a cigarettát, és a távoli fényeken merengett, amelyek mintha szétszóródtak volna a csendes, fekete vízen. Végül körülnézett és megborzongott, mintha a hajnali hideg csak most bújt volna be a dzsekije alá, amelyet végiggombolt, és jól felhúzta a nyakát. A fenébe. Odaát Culiacánban a Gringó többször is elmondta, hogy nem való neki az egyedüllét. Neked nem, rázta a fejét. Te nem az a fajta nő vagy. Neked férfi kell, aki irányít, aki jól tart. Maradj csak ilyen, amilyen vagy: kedves és aranyos. Gyönyörű. Drága. Veled úgy kell bánni, mint egy királynővel, vagy sehogy. Hisz főzni se tudsz, de minek, ha ott van az étterem. És neked ez tetszik, szívem. Tetszik, amit én csinálok, ahogy én csinálom, és majd meglátod, milyen szar lesz – suttogott és nevetett az a szemét Gringó, ajkával a hasához érve –, amikor leszednek, és soha többé nem jövök vissza. Bumm. Ezért gyere ide, kicsim. Hajolj le, találd meg a számat, kapaszkodj belém, ne hagyj megszökni, ölelj át szorosan, mert eljön a nap, amikor halott leszek, és senki sem ölel át. Jaj, de rossz lesz neked akkor, szívem. Milyen egyedül leszel. Úgy értem, ha már nem leszek, és eszedbe jutok, és hiányozni fogok, és tudni fogod, hogy soha senki nem csinálja ezt neked úgy, ahogy én. Egyedül lenni. Milyen furcsán és mégis milyen ismerősen hangzott a szó: magány. Valahányszor másoktól hallotta, vagy ő mondta ki magában, a Gringót látta, és nem saját magát; a Gringót egy festői helyen, ahol egyszer kileste. Vagy talán mégis az övé volt a kép, Teresáé, amint a Gringót figyeli. Mert voltak sötét korszakok, fekete ajtók, amelyeket a Gringó több kilométer távolságban csukott be maga mögött, mintha le se szállt c& 84 volna az égből. Néha amikor hazatért egy küldetésből vagy munkából, amiről nem beszélt, pedig egész Sinaloa tudott róla, egy szót se szólt, és nem hencegett, mint szokott, inkább kétezer méter magasról kitért Teresa kérdései elől, hűvösen és önzőbben, mint valaha, mint aki el van foglalva. A lány olyankor zavarba jött, nem tudta, mit mondjon és mit tegyen, úgy toporgott a férfi körül, mint egy buta kis állatka, és kereste a mozdulatot vagy a szót, amivel visszaszerezhetné. Félt. A Gringó olyankor elment otthonról, be a városba. Teresa sokáig azt hitte, szeretője van – persze akadtak nők az életében, mint minden drogcsempésznek, de a lány attól félt, van valaki komolyabb. Bármennyire szégyellte is, őrülten féltékeny volt rá, ezért egyik reggel követte a Gringót a Garmendia piac közelébe, elvegyült a tömegben és látta, amint bemegy a La Ballena kocsmába: Ügynököknek, koldusoknak és kiskorúaknak tilos a 35

bemenet. Az ajtón levő tábla nem említette a nőket, de mindenki tudta, hogy a helynek két íratlan szabálya van: csak sör és csak férfiaknak. Ezért Teresa a járdán álldogált több mint félóráig egy cipőbolt kirakata előtt, és arra várt, hogy mikor lép ki az embere a lengőajtó mögül. De nem lépett ki, így Teresa végül átment a másik oldalra, a kocsmával egybenyíló étteremhez. Kért egy üdítőt, hátrament a legbelső asztalhoz, és átnézett a másik helyiségbe: nagy termet látott sok asztallal, hátul meg egy wurlitzert, amely éppen a Dos Realestől játszotta Az élet útjait. Csak az volt a furcsa, hogy a délelőtti órán minden asztalnál egy férfi ült egy sörrel. Így, egyszerűen. Asztalonként egy férfi. Legtöbbjük középkorú vagy öreg, pálmakalapban vagy baseballsapkában, barna bőrű arc, fekete vagy őszes bajusz, és csendben ittak, elgondolkozva, senkihez se szólva, akár egy csoport különös filozófus: néhány sörösüveg nyakában még ott fehérlett a papírszalvéta, amivel felszolgálták, így mintha fehér szegfűk 85 ^ lettek volna az asztalokon a lányoknak. Mindenki csendben ivott, és a zenét hallgatta, amely újra és újra felhangzott, amikor valaki felállt, és pénzt dobott a gépbe. Az egyik asztalnál ott ült a Gringó Dávila, vállán a pilótadzsekivel, mozdulatlan szőke fejjel, és teljesen egyedül, maga elé bámult. Így teltek egymás után a percek: a Gringó csak akkor moccant meg, amikor kivette a szalvétát a félliteres hétpesós Pacíficóból, hogy a szájához emelje. A Dos Reales dala után Jósé Alfredo énekelte, hogy Majd ha eltelnek az évek. És Teresa akkor visszalépett az ajtótól, kiment az utcára, futni kezdett hazafelé, és sírt, sírt, egyre csak sírt, vigasztalanul. Patakzott a könnye, nem tudta visszatartani, pedig nem is értette az okát. De talán a Gringó miatt volt, és saját maga miatt. Hogy mi lesz kettőjükkel, majd ha eltelnek az évek. Megtette. Csak kétszer, amióta Melillába jött. És a Gringónak igaza volt. O se várta, hogy nagy szám lesz. Először a kíváncsiság hajtotta: tudni akarta, milyen érzés együtt lenni valakivel oly sok idő után, amikor az embere emléke már halványul, de a Vadmacskáé még mindig fáj és jóval közelibb, mert a könyörtelen mosoly és az erőszak nem múlik el a testéből és a lelkéből. Óvatosan választott, a véletlent sem kiküszöbölve, problémák és következmények nélkül. A kiskatona a Nációnál mozi előtt szólította le, Teresa ott nézte meg Róbert de Niro egyik filmjét a kimenőnapján. A film a háborúról és a barátságról szólt, de a végét elbénázták: orosz rulett volt benne, amit egyszer a Gringó és az unokatestvére játszott, amikor hullarészegen szórakoztak a revolverrel, és Teresának ordítania kellett, hogy hagyják abba, aztán elvette a fegyvert, és aludni küldte őket, de a két felelőtlen, részeg disznó csak röhögött tovább. Az orosz rulett szomorú emlékeket ébresztett benne, s talán ezért történhetett meg, hogy amikor a kijáratnál odalépett hozzá a katona – kockás ing, mint a sinaloaiaké, magas termet, kedves mosoly, világos és rövid haj, mint a Gringóé –, Teresa hagyta, hogy meghívja egy italra az Anthony's-ba, végighallgatta az érdektelen dumáját, aztán elment vele az óváros falához, és derék alatt meztelenül a tégláknak támaszkodott, miközben egy macska nézte őket fentről kíváncsian, a holdfényben villogó szemmel. Teresa alig érzett valamit, annyira figyelt saját magára, annyira igyekezett összevetni az érzéseit az emlékeivel, mintha megint kettévált volna, és a másik énje ezúttal a macska lenne, aki szenvtelenül és némán mered rá, akár egy árnyék. A fiú szeretett volna még egyszer találkozni vele, de ő, bár azt mondta, igen, szívem, majd valamelyik nap, tudta, hogy sosem fogja többé látni, és ha valahol mégis belebotlana, hiszen Melilla kisváros, alig ismerné fel, vagy úgy tenne, mint aki nem ismeri. A nevét sem jegyezte meg. A másik szimpla üzleti ügy volt, egy rendőrrel. A hatóságok túl sokat pepecseltek Teresa ideiglenes tartózkodási engedélyével, ezért Dris Larbi azt javasolta, gyorsítsa fel az ügymenetet. A pasast Soucónak hívták. Középkorú, normális kinézetű felügyelő volt, akit le lehetett fizetni a szívességekért. Megfordult már néhányszor a Yamilában – Teresa azt 36

az utasítást kapta, hogy ne számlázza ki neki az italt –, így futólag ismerték egymást. Amikor elment hozzá, a férfi világosan értésére adta, mi az ábra. Mint Mexikóban, mondta, bár Teresa sose derítette ki, mire célzott az a rohadék, amikor mexikói szokásokról beszélt. Vagy pénz, vagy a másik. Ami a pénzt illeti, Teresa minden fillérjét félretette, ezért a másik mellett döntött. Valami furcsa férfiassági komplexus miatt, amelyen Teresa többször is majdnem elnevette magát, Souco egész végig kínosan ügyelt a részletekre az Avenida Szálló 106-os szobájában lebonyolított randevú során – Teresa világosan megmondta neki, hogy csak egyszer hajlandó –, és a végén, a csömör és a cigaretta fázisában értékelést kért tőle, az óvszert sem vette le, annyira ügyelt az önbecsülésére. Befejeztem, felelte a lány, lassan öltözködve, verejtékben fürdő testtel. Nálatok így mondják, hogy elmentél? – kérdezte a pasas. Igen, mondta Teresa. Otthon aztán sokáig ült a fürdőkádban, mosakodott és gondolkozott, és mielőtt elszívott volna egy cigarettát a tükör előtt, szorongva megvizsgálta huszonhárom esztendejének minden vonását, mintha attól félne, hogy valami különös átalakulás megy végbe rajtuk. Félt, hogy egyszer majd saját magát látja egyedül ülni egy asztalnál, mint azokat a férfiakat a culiacáni kocsmában, és hogy akkor már nem fog sírni, mert a saját arcát sem tudja felismerni. Ám a Gringó Dávila, aki mindig olyan pontos volt az előrejelzéseiben és a váratlan húzásaiban, egy részletet illetően mégis tévedett. Bizonyos okoknál fogva Teresa már tudta, hogy a magányt nem nehéz elviselni. Ebben nem ingatták meg a kis balesetek és elgyengülések. A Gringó-val meghalt valami, aminek több köze volt a lányhoz, mint hozzá. Talán bizonyos ártatlanság vagy az indokolatlan biztonságérzet. Teresa túl fiatalon lépett ki a hidegből, maga mögött hagyva azt a rideg utcát, a nyomort és az élet látszólag legkeményebb oldalát. Azt hitte, örökre megszabadul onnan, nem sejtette, hogy a hideg megmarad, hogy továbbra is ott fog leselkedni rá minden bezárt és eltévesztett ajtó mögül, s alig várja, hogy egy óvatlan pillanatban belopózhasson a réseken, és romba döntse az életét. Az egyik percben még azt hiszed, a félelem messze van, biztos távolságban, és aztán melléd lopózik. Teresa erre nem volt felkészülve. Fiatal volt még: egy drogcsempész nője, szépen elvolt odahaza, videókat, porcelánfigurákat és falra akasztható tájképeket gyűjtött. Mint oly sokan. Teljes odaadással várta az emberét, aki viszonzásul elkényeztette. De még hogy. A Gringóval csak nevetés és hancúr volt az élet. Aztán Teresa észrevette az első távoli jeleket, bár nem tulajdonított nekik jelentőséget. Rossz jelek voltak. Jelek, amelyeket a Gringó tréfára vett, vagy pontosabban fogalmazva, cseszett rájuk. Szart rájuk magasról, mert bárki bármit mondott, ő fel volt készülve. Okos volt és tökös. Egyszerűen fejébe vette, hogy megszegi a szabályt, és kész. Még Teresára sem volt tekintettel a nyomorult. És mi lett a vége, egyszer csak csrr-csrr. Teresa megint kint volt a rideg világban, s rémülten menekült egy táskával és egy pisztollyal. Aztán a Vadmacska lehelete, a kemény hímtag, amint belé hatol, a lövések perzselő lángja, Potemkin Gálvez meglepett arca, a Malverde-ká-polna, don Epifanio Vargas havannájának illata. A félelem, amely úgy tapadt a bőréhez, mint a csonkig égett gyertyák parazsa, és amely éppoly súlyossá tette a verejtékét, mint a szavait. Utána, félúton a hátrahagyott múlt feletti megkönnyebbülés és a bizonytalan jövő között, egy repülőgép, amelyen vagy ő ült, vagy az a másik, aki néha mintha őt figyelte volna, saját magát, az esti ablak tükröződésében, háromezer méterrel az Atlanti-óceán fölött. Madrid. Délre tartó vonat. Éjszakai hajó, amely a tengeren imbolyog. Melilla. Utazásának ezen a részén Teresa már nem tudott volna megfeledkezni a kint süvítő rossz szélről. Akkor sem, ha bőrét és ágyékát is feltárja valakinek, aki nem a Gringó. Akkor sem – és ez a gondolat különös módon mindig megnevettette –, ha újra beleszeretne valakibe, vagy azt hinné magáról, hogy szerelmes.

37

Igen, talán ez a helyes sorrend, gondolta az életén merengve: először szeretni, aztán azt hinni, hogy szeretünk, végül hagyni, hogy szeressenek, vagy egy emléket szeretni. Már tudta – ettől megijedt, bár furcsamód nyugalmat is érzett –, hogy lehetséges, sőt könnyű megállapodni a magányban, akár egy ismeretlen városban, ahol kis lakásodban régi a tévé, az ágyad meg szörnyen nyikorog, valahányszor álmatlanul forgolódsz rajta. Kimész a vécére, egy darabig üldögélsz rajta, cigarettát szorongatsz a kezedben. Aztán beállsz a zuhany alá, a lábad közét cirógatod, víztől és szappantól nedves kézzel, csukott szemmel, egy férfi szájára emlékezve. És tudod, hogy ez akár egy életen át is eltarthat, hogy furcsamód hozzászokhatsz; beletörődsz, hogy szomorúan és magányosan öregedsz meg, belekövesedve a városba vagy a világ bármely eldugott zugába, miközben a Föld csak forog és forog tovább, ahogy addig is tette, bár sose vetted észre, mennyire érzéketlen, mennyire közömbös és kegyetlen. Egy hét múlva látta viszont, a Montes Tirado hegy melletti piacon. Fűszert akart venni a Kif-Kif boltban, mert mexikói paprika híján kénytelen volt hozzászokni az erős arab fűszerekhez, hogy el tudja készíteni kedvenc csípős ételeit; és felfelé ment, mindkét kezében egy szatyorral, az árnyékba húzódva a délelőtti forróságban, amely nem volt olyan párás, mind Culiacánban, hanem száraz és durva észak-afrikai hőség volt, amely egy csepp nedvesség nélkül hatolt le a hegyekből a csupasz sziklák közé. Teresa egy elektromos alkatrészeket árusító boltból látta kijönni a férfit, dobozzal a hóna alatt, és azonnal felismerte: a pasi a Yamilából, akinek pár nappal azelőtt megengedte, hogy felhajtsa az italát, miközben Ahmed feltakarított, a lányok meg elköszöntek, jóccakát. A férfi is felismerte őt, mert amikor elment mellette, és óvatosan kikerülte a nagy dobozzal, rámosolygott, éppen c» 90 ?=o úgy, mint mikor a whiskyt itta a pultnál, és inkább a szemével, mint a szájával megkérte, hogy hadd fejezze be. Most csak annyit mondott: hello. Teresa visszaköszönt és továbbment, a férfi betette a dobozt a furgon csomagtartójába, amely a járda szélén parkolt, de a lány tudta, hogy követi a tekintetével, és a sarokhoz érve meghallotta maga mögött a lépteit, vagy legalábbis hallani vélte őket. És akkor olyasmit tett, amit maga sem értett igazán: ahelyett hogy folytatta volna az útját hazafelé, jobbra fordult, és bement a piacra. Ment az orra után, mintha védelmet keresne a tömegben, pedig nem tudta volna megmondani, mitől akarja megvédeni magát. Céltalanul kóválygott a nyüzsgő zöldség- és gyümölcsárusok között, akiknek hangja a vevőkével keveredve visszhangzott az üvegtetők alatt, és miután bejárta a halas csarnokot, azon a kapun át távozott, amely a Comisario Valero utcára nyílt, szemben a kávéházzal. Így jutott végül haza anélkül, hogy akár egyszer is hátranézett volna. A ház bejárata egy fehér lépcsősor tetején volt, amely a Polígo-no negyedből kiindulva vezetett felfelé ablakrácsok, muskátlis cserepek és zöld redőnyök között. Jó testedzés volt bejárni kétszer-háromszor naponta, és ha az ember felért, látta a város cseréptetőit, a központi mecset pirosfehér minaretjét, a távolban pedig a marokkói Gurugú-hegy sötét tömbjét. Teresa a kapuhoz érve hátranézett, miközben a kulcsot kereste a zsebében. Megpillantotta a férfit: az utcasarkon állt mozdulatlanul, nyugodtan, mintha az egész délelőttöt ott töltötte volna. A napfény visszaverődött a meszelt falakról és a férfi fehér ingéről, bearanyozta a karját és a nyakát, s éles, tiszta árnyékot rajzolt a földre. Ha csak egyetlen mozdulatot tesz, egyetlen szót szól, vagy oda nem illően elmosolyodik, Teresa azonnal sarkon fordul, kinyitja az ajtót, és becsapja maga mögött, örökre kizárja őt a lakásából és az életéből. De amikor a pillantásuk találkozott, az ismeretlen c^91 ^

38

semmit sem tett, mozdulatlanul állt tovább a sarkon, világító fehér ingében a világító fehér falak között. És az a zöld szempár mintha rámosolygott volna messziről, éppen úgy, mint mikor Teresa a Yamila bár pultjánál azt mondta, záróra, és mint akkor, most is olyan dolgokat láthatott, amelyeket a lány nem sejtett. Az ő jelenét és jövőjét. Talán ezért volt, hogy ahelyett hogy kinyitotta volna az ajtót, és becsapta volna maga mögött, letette a szatyrokat a földre, a lépcsőre ült, és elővett egy doboz cigarettát. Nagyon lassan vette elő, és nem nézett fel, miközben a férfi felment a lépcsőn, és odaért hozzá. Egy pillanatra eltakarta a napot. Aztán leült mellé, ugyanarra a lépcsőfokra, és a lány, aki még mindig lefelé nézett, egy agyonmosott kék gyapjúnadrágot látott maga előtt. Szürke teniszcipőt. A felgyűrt ing redőit a vékony, erős, napbarnított karokon. A bal csuklón egy vízhatlan Seiko órát, fekete szíjjal. A jobb karon a keresztre feszített Krisztust. Teresa lehajtott fejjel rágyújtott, kiengedett haja az arcába hullt. Akaratlanul is közelebb húzódott a férfihoz, de az ugyanúgy kitért előle, mint nem sokkal azelőtt az utcán, amikor a dobozt cipelte, talán hogy ne legyen útban. Nem nézett rá, és tudta, hogy a férfi sem nézi őt. Csendben cigarettázott, egykedvűen elemezte az érzelmeit és a testén végigfutó fizikai érzéseket. Az eredmény meglepően egyszerű volt: jobb közel, mint messze. Az ismeretlen egyszer csak megmoccant, és Teresa azon kapta magát, hogy megijedt: talán otthagyja. Minek is leplezném, gondolta. Ha egyszer így van. Felnézett, és félresimította a haját, hogy jobban lássa. Kellemes profil: csontos áll, napbarnított arc, a szemöldök kissé ösz-szeráncolódik, mert az erős fényben hunyorognia kell. Korrekt arc. A messzeségbe néz, a Gurugú-hegy és Marokkó felé. – Hol voltál? – kérdezte Teresa. – Elutaztam. – A férfi enyhe akcentussal beszélt, a lány először nem is vette észre. Kellemes, finom hanglejtés, kissé zárt beszéd, egész más, mint az arrafelé használatos spanyol. – Ma reggel jöttem vissza. így történt, mintha egy félbeszakadt beszélgetést folytatnának. Két régi ismerős, aki összetalálkozik, és semmin se lepődik meg. Két jó barát. Talán két szerető. – Santiago vagyok. Végre felé fordult. Vagy nagyon okos, gondolta Teresa, vagy nagyon aranyos. De ez mindegy. A zöld szempár megint mosolyog, magabiztosan és nyugodtan. – Teresa. A férfi halkan elismételte a lány nevét. Teresa, mondta elgondolkozva, mintha valami okból, amelyet egyikük sem értett, hozzá kéne szoknia. Tovább figyelte őt, amint lassan leszívja a füstöt, és hirtelen kifújja, mint aki döntést hoz, de amikor a lány a földre ejtette a csikket, és felállt, csak mozdulatlanul ült tovább a lépcsőn. Teresa tudta, hogy ott is marad, és nem kényszerít ki semmit, hacsak ő nem teszi lehetővé a következő lépést. Ez nem bizonytalanság, sem félénkség. Látszott rajta, hogy ő nem az a fajta ember. Nyugalma csupán azt jelenti, hogy kettőn áll a vásár, és mindkettőjüknek lépnie kell. – Gyere be – mondta a lány. Ő más, állapította meg. Nem olyan vicces és fantáziadús mint a Gringó. Vele nem úgy van, mint a másikkal – a kiskatona és a rendőr nem jött számításba –, tréfálkozás, nevetgélés, bevezetésnek vagy ízesítésnek szánt csúnya szavak, malacságok. Akkor először nem is igazán beszéltek, a férfi szinte végig hallgatott, és komolyan, lassan mozgott. Figyelmesen. Zöld tekintetét, amely még akkor is nyugodt volt, nem vette le róla egy pillanatra sem. Nem nézett félre, nem hunyta le a szemét. És amikor a fény betűzött a redőny egyik résén, és megcsillantotta Teresa bőrén az apró verejtékcseppeket, a zöld szikrák mintha kitisztultak volna, felfénylettek és megszilárdultak, nyugodtak voltak, mint Santiago egész teste, az a vékony, erős test, amely nem rontott rá türelmetlenül, ahogy a lány gondolta volna, hanem magabiztosan, határozottan hatolt belé. Sietség nélkül. 39

Annyira figyelt a nő érzéseire, amelyek az arcán és teste borzongásában nyilvánultak meg, mint a sajátjaira, ezért a végsőkig vitt minden csókot, minden simogatást, minden mozdulatot. Mindig ugyanazok a mozdulatok ismétlődtek, mindig ugyanaz a borzongás és a rá következő érzés, mindig ugyanaz a bonyolult folyamat, közben pedig a nedves, mezítelen, feszült testek szaga. Nyál. Forróság. Gyengédség. Nyomás. Béke. Okok és okozatok, amelyek új okokká lényegültek, mindig egyforma jelenetekké, amelyek talán sose érnek véget. Néha, amikor Teresára szédülésként tört rá a tisztánlátás, amikor úgy érezte, lezuhan valahonnan, ahol magányosan fekszik vagy lebeg, és felébred egy álomból, reagálnia kellett, felgyorsult vagy odavezette a férfit, ahova úgy tudta, mindanynyian vágynak, de akkor Santiago megmozdította a fejét, nemet intett, nyugodt szeme még mosolygósabb lett, és halkan mondott valamit, amit lehetetlen volt kivenni, sőt egyszer még az ujját is felemelte, és kedvesen figyelmeztette, várj, suttogott, nyugalom, ne is pislogj, és visszahúzódott, megállt egy pillanatra, arcizmai megfeszültek, igyekezett uralkodni magán – Teresa a combjai között érezte, milyen kemény és nedves tőle –, aztán újra belé hatolt, finoman, még lassabban és még mélyebben, nagyon mélyre. Akkor Teresa visszafojtott egy nyögést, és az egész újra kezdődött, miközben a nap a redőnyön keresztül vakító, forró villámokkal szurkálta őket. Szaggatottan zihált, tágra nyílt szemmel nézte a férfit, olyan közelről, mintha a szeme és a szája is belé hatolt volna, rabként vergődött a test és a gyűrött lepedő között, amely átizzadva ragadt a hátához, és még erősebben szorította magához Santiagói a karjával, a lábával és a szájával, de akkor hirtelen eszébe jutott: Jesszusom, Szűz Mária, Isten anyja, nincs is rajta koton. 4. Menjünk el oda, ahol nem ítélkeznek fölöttünk Dris Larbi nem szívesen avatkozott a lányok magánéletébe. Nekem legalábbis ezt mondta. Higgadt ember volt, úgy gondolta, az üzlet mindenekelőtt, és mindenki azt csinál, amit akar, amíg nem neki nyújtja be érte a számlát. Olyan békés ember volt, mesélte ő maga, hogy még a szakállát is megnövesztette, csak hogy kedvére tegyen a sógorának, egy betonfejű iszlám fundamentalistának, aki Nádorban élt a húgával és négy unokaöcs-csével. Spanyol és marokkói iratai is voltak, szavazott a választásokon, Aid el-Adha napján leölte a bárányt, és adót fizetett a legális üzleteiben bevallott jövedelme után: nem rossz portré egy olyan emberről, aki tízévesen egy vacak cipőtisztító dobozzal lépte át a határt, és egy üregi nyúlnak is több papírja volt, mint neki. Éppen ezért, üzleti megfontolásból gondolta végig újra és újra Teresa Mendoza helyzetét. A Mexikói különleges személlyé lépett elő. O vitte a Yamila könyvelését, így hát tudott egy-két titkot a vállalkozásról. Ráadásul jó feje volt a számoláshoz, aminek más nagyságrendben is hasznát vehette. Végül is a három szórakozóhely, amit Dris Larbi üzemeltetett a városban, bonyolult vállalkozásokhoz kapcsolódott, mint például illegális bevándorlók szállítása – ő egyéni utazásoknak nevezte – Melillába és Spanyolországba. Idetartozott a határátlépések megszervezése, a lakások fenntartása Canada de la Muertében és néhány régi épületben Reálban, a határőrök megvesztegetése és a bonyolultabb expedíciók, amelyeknek keretében húsz-harminc embert csempésztek át egyszerre c& 97^ Marokkóból halászhajóval, motorcsónakkal vagy kis lé-lekvesztőkön, amelyek az andalúziai parton kötöttek ki titokban. Dris Larbi több ajánlatot is kapott az infrastruktúra hatékonyabb kihasználására értékesebb rakományokkal, de ő nemcsak törvénytisztelő állampolgár és hithű muzulmán volt, hanem okos is. A kábítószer gyors pénz, de aki abban utazik, főleg ha már neve és rangja van a határ innenső oldalán, előbb-utóbb bíróság elé kerül. Márpedig egy dolog lefizetni néhány spanyol rendőrt, hogy ne kérjenek túl sok papírt a lányoktól és a bevándorlóktól, és megint más dolog megvenni egy bírót. A prostitúció és az embercsempészet bizonyos rendőrségi eljárásokban kisebb gond, mint 40

ötven kiló hasis. Kevesebb zűr. A pénz lassabban jön, de az ember legalább nyugodtan elköltheti, és nem megy el ügyvédekre és egyéb vérszopókra. Úgy éljen Dris Larbi, hogy nem. Néhányszor követte a lányt, és nem is rejtőzött el nagyon. Mint aki véletlenül téved arra. Már leinformálta a férfit: gallego, nyolc-tíz naponta jön Melillába egy feketére festett Phantommal. Nem kellett nagy tudomány ahhoz, hogy kitalálja: a folyadék, amit a dobozokban hoz, csak bor lehet. Egy-két beszélgetés a megfelelő helyeken, és már tudta, hogy a pasas Algecirasban él, motorcsónakja Gibraltárban van bejegyezve, és a neve vagy az álneve – ezt azokban a körökben nehéz volt eldönteni – Santiago Fisterra. Büntetlen előéletű, árulta el bizalmasan az egyik rendőrtiszt, akinek az volt a kedvenc időtöltése, hogy szolgálati időben Dris Larbi leánykáival franciázott a járőrkocsiban. Így Teresa Mendoza főnöke fogalmat alkothatott az illetőről, és két szempontból ítélte meg: a Yamila törzsvendégeként ártalmatlan, de mint Teresa barátja, veszélyes. Rá nézve veszélyes, persze. Ezt gondolta végig, miközben a párocskát figyelte. Ezúttal tényleg véletlenül látta meg őket a kocsijából, ahogy elhaladt a kikötő mellett, a Manteleténél, a régi városfal mentén. Miután előrement egy darabon, visszafordult, leparkolt az Hogar del Pescador sarkán, és beült egy italra. A terecskén, az erőd egyik régi boltíve alatt, Teresa és a gallego hagymás húst evett az egyik kis büfé ütött-kopott asztalánál. A parázson sülő fűszeres étel illata Dris Larbi orrát is megcsapta, és mivel még nem ebédelt, vissza kellett fognia magát, nehogy ő is odamenjen kérni egy adagot. Tősgyökeres marokkói lévén nehezen tudott ellenállni az arab ízeknek. Végül is minden nő egyforma, gondolta. Akármilyen rendesnek látszanak is, ha egy jó szerszám akad az útjukba, fátyol hull a szemükre, és elmegy az eszük. Ahogy Teresát méregette a Mahou sörrel a kezében, megpróbálta összekapcsolni az általa ismert Mexikóit, a pult mögött álló diszkrét és ügyes munkaerőt azzal a lánnyal, aki most farmerban, tűsarkú cipőben, bőrdzsekiben és az otthon megszokott, középen elválasztott, tarkón összefogott hajjal beszélgetett a mellette ülő férfival a fal árnyékában. Megint eszébe jutott, hogy Teresa nem különösebben szép, inkább átlagos, de az öltözködésétől és az időponttól függően akár csinos is lehet. Nagy szem, fekete haj, fiatal test, amely szűk nadrágban szuper, fehér fogsor és főleg az az édes beszédstílus, ahogy a válaszokra figyel, csendben és komolyan, mintegy gondolkozva, és amitől a beszélgetőtárs egyszeriben érdekesnek, sőt fontosnak képzeli magát. Teresa múltjáról Dris Larbi csak a legszükségesebbeket tudta, hogy odahaza bajba került, és egy befolyásos ember elintézte neki, hogy elrejtőzzön. Látta leszállni a malagai kompról az útitáskájával, látta, milyen zavartan viselkedik ebben az ismeretlen világban, amelynek nem ismeri a törvényeit. Két nap alatt szárnyát szegik ennek a madárkának, gondolta. De a Mexikói szemlátomást remekül alkalmazkodott a terephez, valahogy úgy, mint azok a parasztfiúk, akik bevonulnak a seregbe, kibírják a szenvedést téli fagyban és nyári hőségben egyaránt, aztán a háborúban már bármit kiállnak, a fáradtságtól az éhezésig, mert minden helyzettel úgy birkóznak meg, mintha egész életük úgy telt volna. Ezért lepte meg a lány kapcsolata a gallegóval. Teresa nem az a fajta, aki flörtölni kezd egy vendéggel vagy akárkivel, neki helyén van az esze. Gondolkozik. És tessék: most mégis ott eszi a hagymás húst, és le sem veszi a szemét arról a Fisterráról. Lehet, hogy a pasasnak van jövője – hisz maga Dris Larbi a bizonyíték rá, hogy előre lehet lépni az életben –, de momentán egy vasa sincs, és leginkább tíz év marokkói vagy spanyol börtön néz ki belőle, vagy esetleg egy bérgyilkos kése valamelyik utcasarkon. Dris Larbi ezenkívül biztos volt benne, hogy a gallegónak köze van Teresa új keletű és oly szokatlan feltűnéséhez az általa szervezett magánpartikon a határ mindkét oldalán. El akarok menni, 41

jelentette be a lány minden további nélkül, ő pedig annyira meglepődött, hogy nem tudott és nem is akart ellentmondani. Oké, rendben van, miért ne. És aztán valóban ott volt, ha nem látja, nem is hiszi el, ugyanaz a nő, aki a Yamilában oly szerényen bújt meg a pult mögött, most kiöltözve, erős sminkkel, nagyon csinosan, a szokásos hátul összefogott, középen elválasztott frizurával, ámde mélyen dekoltált, szűk fekete miniruhában, amelyben egyáltalán nem volt rossz a teste, a tűsarkú cipő fölött pedig olyan lábat pillantott meg Dris Larbi, amely igazán a versenyképes kategóriába tartozott. Hú de jól néz ki, gondolta róla életében először, amikor felvette két kocsija közül az egyikbe a négy európai lány mellé, hogy átvigye a határ másik oldalára, a Mar Chicán túlra, egy luxusnyaralóba a Kariat Arkeman strandnál. És a buli alatt végig – néhány ezredes, három magas rangú funkci, két politikus és egy gazdag nádori kereskedő társaságában – Teresát fürkészte, s egyre azt találgatta, vajon mit forgat a fejében. Miközben a négy szőke európai és a három tinédzserkorú marokkói lány az ilyen helyzetekben szokásos módon szórakoztatta a vendégeket, Teresa egy-két percre mindenkivel szóba elegyedett, spanyolul és valami kezdetleges angol nyelven, amellyel jól meglepte Dris Larbit, mert ő bezzeg nem tudott angolul, leszámítva a good morning, a good bye, a fuck és a money szavakat. Teresa egész este türelmesen, sőt rokonszenvesen viselkedett, állapította meg zavartan a főnöke, mint aki terepszemlét tart; és miután kitért az egyik politikus közeledése elől, aki akkorra már jócskán bealapozott mindenféle szilárd, folyékony és gáznemű anyagokból, a Királyi Csendőrség egyik ezredesét, bizonyos Chaibot vette célba. Dris Larbi, mint minden valamirevaló szálloda- és étteremtulajdonos, diszkréten a háttérbe húzódott, egy-egy szó jobbra-balra, ide egy mosoly, oda egy biccentés, és mindvégig ügyelt rá, hogy a vendégek jól szórakozzanak – elvégre bankszámlája volt, három bordélyháza, amelyet fenn kellett tartania, és több tucat bevándorlója, akik csak a zöld utat várták, hogy Spanyolországba vigye őket –, és nem tehetett mást, mint hogy a társasági kapcsolatok szakértőjeként elismerően nyugtázta, milyen könnyed eleganciával csavarja az ujja köré a Mexikói a csendőrtisztet. Aki mellesleg, gondolta aggódva, nem akárki. Mert minden csempész, aki hasist akar szállítani Nádor és Alhucemas között, dollárban fizet adót Abdelkader Chaib ezredesnek. Teresa egy hónap múlva megint elment egy partira, ahol újra találkozott Chaibbal. Dris Larbi elnézte őket, amint halkan és félrehúzódva beszélgetnek egy díványon a terasznál – most egy tetőtéri luxusapartman volt a színhely, Nádor legjobb épületében –, és olyan komolyan aggódni kezdett, hogy úgy döntött, nem lesz harmadik alkalom. Még az is eszébe jutott, hogy kirúgja Teresát a Yamilából, de úgy érezte, kötelezi az adott szó. A barack 101 «^ ti kapcsolatok bonyolult szövevényében Dris Larbi nem ismerte sem a lánc végét, sem az okokat, amelyek Teresát hozzá vezették, márpedig az ilyen esetekben jobb óvatosnak lenni, hogy az ember senkit se haragítson magára. Nem tagadhatta a személyes szimpátiát sem: kedvelte a Mexikóit. Ezzel együtt nem engedhette meg magának, hogy a lány az ő marokkói kapcsolataival henteregjen a gallego megbízásából. Dris Larbi ráadásul tudatosan távol tartotta magát a vadkender minden megjelenési formájától. Eddig és ne tovább, gondolta. Ha a Mexikói Santiago Fisterrát akarja segíteni azzal, hogy hanyatt fekszik Abdelkader Chaibnak vagy bárkinek, nem ő fogja tartani a gyertyát. Úgy lépett közbe, ahogy szokott, a legnagyobb diszkrécióval. Amikor alkalom adódott. Egyik este együtt mentek el Teresával a Yamilából, és lesétáltak a tengerhez, egy doboz ginesüvegről beszélgettek, amit másnap reggel kell átvenni. Amikor a parti sétány sarkához értek, s meglátta a gallegót, aki egy padon várakozott, minden átmenet nélkül, a dobozról, az üvegekről és a számlázásról folytatott beszélgetésbe fűzve kijelentette, hogy az ilyenek nem maradnak sokáig. Ennyi. Pár perc hallgatás után visszatért a ginesüvegekre, de mivel látta, hogy Teresa komolyan néz vissza rá, nem úgy, mint aki 42

nem érti, hanem mint aki követeli a folytatást, kénytelen volt vállat vonni és hozzátenni, hogy vagy lelépnek, vagy kinyírják őket. – Mit tudsz te erről? – mondta erre a lány. Olyan büszke és lenéző volt a hanghordozása, hogy Dris Larbi megbántva érezte magát. Mégis minek képzeli magát ez a lotyó, gondolta. Már a nyelvén volt egy káromkodás vagy talán – még nem határozta el – a kioktatás, hogy vegye tudomásul a kis mexikói, hogy neki se nőről, se férfiról nem mondhat újat, miután életének egyharmadában emberekkel és pinákkal kereskedett, 102^ ha pedig nem tetszik neki valami, nézzen új meló után. De végül nem mondott semmit, mert mintha megértette volna, hogy Teresa nem nőkre és férfiakra gondol, nem arra, hogy jön valaki, felcsinál, és jól faképnél hagy, hanem valami sokkal bonyolultabb dologra, amit ő nem érthet, de amit a figyelmes szemlélő néha tisztán kiolvashat a lány pillantásából és hallgatásaiból. Azon az estén a tengerparton, ahol a gallego várakozott, Dris Larbi megsejtette, hogy Teresa nem azokra a férfiakra gondol, akik lelépnek, hanem azokra, akiket kinyírnak. Mert abban a világban, ahonnan ő jött, a kivégzés ugyanolyan természetes halál, mint a többi. Teresa egy fényképet őrzött a táskájában. A fotó a tárcájában lapult egészen azóta, amióta a Kínai Párra lekapta őt és a Gringó Dávilát egy születésnapi bulin. Csak ketten voltak a képen, ő és a férfi pilótadzsekiben, amint átkarolja őt. Piszkosul helyes, ahogy belenevet a lencsébe, másik kezét a nadrágja övén tartva, sovány és magas, mint egy igazi amerikai. Vidám arca ellentétben áll Teresa halvány mosolyával, amely egyszerre ártatlan és félszeg. A lány éppen csak hogy betöltötte a húszat, és nemcsak csinos, hanem törékeny is, szeme tágra nyílik a vaku fényében, szája pedig csak egy erőltetett fintorba rándul, nem hat rá a mellette álló férfi jókedve. Ez az arckifejezés talán véletlenszerű, mint a legtöbb fényképen; tetszőleges pillanat, amelyet a sors rögzít a filmre. De miért is ne próbálná az ember értelmezni, ha már megvan a tanulság. Gyakran előfordul, hogy a képek, a helyzetek, a fotók csak akkor teljesednek ki, ha bizonyos utólagos események már bekövetkeztek; mintha addig felfüggesztették volna őket, mintha egyfajta tetszhalálba dermedtek volna, hogy aztán valaki alátámassza c» 103 «3 vagy megcáfolja őket. Az ember nem azért fényképez-kedik, hogy emlékezzen, hanem hogy később az élete folytatását is hozzátegye a képekhez. Ezért vannak eltalált és nem eltalált képek. Képek, amelyeket az idő a helyükre tesz, megadja nekik a valódi jelentésüket, és kizárja a többi jelentést, amelyek maguktól kitörlődnek, akár az idővel elfakuló színek. A Teresa tárcájában lapuló kép azok közé tartozott, amelyek utólag nyernek jelentőséget, bár senki sem tudja, mikor jön el ez a pillanat. A lány közelmúltja hozzáadta a fotóhoz a kifürkészhetetlen jövőt, amely azóta eldőlt. A szakadéknak erről az oldaláról már könnyű volt olvasni és értelmezni a jeleket. Minden nyilvánvaló volt a Gringó viselkedésében és Teresa arcán, a mosolyfélében, amelyet a fényképezőgép jelenléte oly félszeggé tett. A lány azért mosolygott, hogy kedvében járjon az emberének, pont amennyire kell – na gyere, csajszi, ott repül a kismadár, gondolj arra, mennyire szeretsz –, és csupán a pillantásába húzódott vissza a baljós előérzet. A sejtés. Most, hogy egy másik férfi mellett ült Melilla óvárosa alatt, erre a fényképre gondolt. Azért gondolt rá, mert amint leültek az asztalhoz, és Santiago megrendelte a hagymás húst a sütőrácsnál álló arabtól, odalépett melléjük egy utcai fotós, egy régi Yashicával a nyakában, és amikor nemet mondtak, Teresa elgondolkozott, vajon évek múltán milyen jövőt lehetett volna kiolvasni abból a soha el nern készült fotóból. Vajon miután már minden beteljesedett, milyen titkos jeleket böngészne azon a jeleneten a fal mellett, háttérben a morajló vízzel és a sziklákat nyaldosó hullámokkal, a középkori fal boltívével, 43

amely mögött csak egy darab látszik a mélykék égből, és a tenger algás illatával, amelybe belekeveredik a régi köveknek és a strand szemetének a szaga, csakúgy, mint a parázson sülő fűszeres hús aromája. – Ma este elmegyek – mondta Santiago. cr» 104 ^ Hatodszorra, amióta megismerkedtek. Teresa néhány pillanatig várt, aztán ránézett és bólintott. – Hova? – Nem mindegy? – nézett rá a férfi szigorúan, nyilvánvalóvá téve, hogy Teresa nem fog örülni a hírnek. – Meló. Teresa tudta, miféle meló az. Minden készen állt a határ másik oldalán, hisz ő maga intézte el, hogy úgy legyen, ígéretet kaptak Abdelkader Chaibtól – az ezredes gibraltári bankszámlájának egyenlege megnövekedett –, hogy nem lesznek problémák a fuvarral. Santiago már nyolc napja várta a híreket a Hotel Anforában, miközben Lalo Veiga a csónakra vigyázott a marokkói part egyik öblében, Punta Bermejánál. Az árut várta. Most megérkezett az üzenet. – Mikor jössz vissza? – Nem tudom. Maximum egy hétig tarthat. Teresa újra biccentett, mintha az egy hét pontosan megfelelne neki. De ugyanígy tett volna, ha a férfi egy napot vagy egy hónapot mond. – Újhold van – mondta Santiago. Tehát ezért ülök én most itt veled, gondolta Teresa. Sötétek az éjszakák, van munkád, én meg mintha mindig ugyanarra a szerepre volnék ítélve. Csak az a kérdés, hajlandó vagyok-e megismételni. Hogy jó-e nekem, vagy nem. – Aztán meg ne csalj – mondta a férfi vagy csak a mosolya. Teresa úgy nézett rá, mintha valahonnan távolról térne vissza. Meg kellett erőltetnie magát, hogy felfogja, mi a fenére céloz. – Igyekezni fogok – mondta végül, amikor megértette. – Teresa. – Mondd. – Nem kell itt maradnod. c»105^ A szemébe nézett, csaknem őszintén. Minden férfi mindig a szemébe nézett, csaknem őszintén. Akkor is, amikor hazudtak, vagy olyan dolgokat ígértek, amelyeket nem tartottak be, még ha nem is sejtették előre. – Na ne szórakozz velem. Már megbeszéltük. Kinyitotta a táskáját, és elővette a cigarettát meg az öngyújtót. Bisonte. Keserű, füstszűrőtlen cigaretta, amire véletlenül szokott rá. Melillában nem lehet Farost kapni. Miután rágyújtott, látta, hogy Santiago még mindig ugyanúgy néz rá. – Nem tetszik a munkád – mondta a férfi. – Pedig nekem tetszik a tiéd. Úgy hangzott, ahogy kellett, szemrehányásként, és sokkal több volt benne, mint az a néhány szó. A férfi félrenézett. – Csak azt akartam mondani, hogy nincs szükséged az arabra. – De neked szükséged van más arabokra… És szükséged van rám. Pedig nem akarta eszébe juttatni. Abdelkader Chaib ezredes ötven körüljárt, nem volt rossz pasi. Csak becsvágyó és önző, mint minden férfi, plusz ésszerűen gondolkozott, mint minden okos férfi. Ha akart, képes volt jól nevelten és kedvesen viselkedni. Teresával

44

udvariasan bánt, soha nem kért tőle többet, mint amennyit felkínált, és nem tekintette másnak, mint ami. Első az üzlet és a diszkréció. Bizonyos mértékig. – Soha többet. – Persze. – Esküszöm. Sokszor végiggondoltam. Soha többet. A férfi arckifejezése szigorú maradt, és Teresa hátrafordult. Dris Larbi a tér másik oldalán ült az Hogar del Pescador sarkán egy pohárral a kezében, és az utcát bámulta. Vagy őket. Teresa látta, amint felemeli a poharát, mintha üdvözölné, és főbólintással válaszolt. c& 106 *rb – Dris jó ember – fordult vissza Santiagóhoz. – Rendesen bánik velem, és jól fizet. – Szemét arab strici. – Én meg egy szemét indián kurva vagyok. A férfi nem felelt, Teresa csak cigarettázott tovább csendben és rosszkedvűen, hallgatta, hogy morajlik a tenger a boltív mögött. Santiago szórakozottan egymásra tette a két nyársat a műanyag tányéron. Teresa már jól ismerte érdes, erős, napbarnított kezét. Csak a szokásos olcsó, pontos, vízhatlan óra volt rajta, semmi karkötő, se gyűrű. A fény, amely visszaverődött a tér fehérre meszelt házairól, bearanyozta a szőrt a karján a tetoválás fölött. Még a szeme is világosabb lett tőle. – Eljöhetnél velem – szólalt meg végül. – Algeciras jó hely… Ott mindennap találkozhatnánk. Messze ettől az egésztől. – Nem tudom, akarok-e veled mindennap találkozni. – Fura csaj vagy. Messziről látszik rajtad. Nem is tudtam, hogy ilyenek a mexikóiak. – Fogalmam sincs, milyenek a mexikóiak. Csak azt tudom, hogy én milyen vagyok. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Vagy néha azt hiszem, hogy tudom. A földre dobta a csikket, és cipője sarkával eltaposta. Aztán megnézte, ott van-e még Dris Larbi a szemközti bár teraszán. Már elment. Teresa felállt, azt mondta, sétálni szeretne. Santiago ülve maradt, és miközben pénz után kotorászott a farzsebében, egyre a lányt fürkészte, de már más arckifejezéssel. Mosolygott. Pontosan tudta, hogy kell mosolyognia ahhoz, hogy elűzze a lány sötét gondolatait. Hogy Teresa megtegye ezt vagy akár amazt. Abdelkader Chaibostul, mindenestül. – Hú a mindenségit, Teresa. – Mi? – Imádom, hogy olyan vagy, mint egy gyerek. – Santiago felállt, és az asztalra tette a pénzt. – Ahogy jársz meg c^107^ minden. Ahogy a kis popsid riszálod. Ahogy nézel rám. Komolyan, kedvem volna megenni téged, mint egy barackot… És azok a cicik… – Mi van velük? Santiago félrehajtotta a fejét, és a szavakat kereste. – Hát hogy szépek – mondta komolyan. – Melilla legjobb mellei. – Azannyát. Így udvarolnak a spanyolok? – Nem tudom. – A férfi megvárta, amíg Teresa abbahagyja a nevetést. – Ez jutott az eszembe. – Csak ez? – Nem. Az is tetszik, ahogy beszélsz. És ahogy hallgatsz. Nem is tudom, mit érzek olyankor… Sok mindent. Például olyasmit, amit leginkább gyengédségnek lehetne nevezni. – Jó. Örülök, hogy néha megfeledkezel a cicimről, és kedves vagy hozzám. – Nem kell megfeledkeznem. A cicid és a kedvességem összeférnek. 45

Teresa levetette a cipőjét, és elindultak a piszkos homokon a parti sziklák felé a sárga kőfal alatt, melynek lőréseiből rozsdás ágyúcsövek meredeztek. A távolban kirajzolódtak a Tres Forcas erőd körvonalai. A tenger habja le-lefröcskölte a lábukat. Santiago, aki zsebre tett kézzel baktatott, néha megállt és hátrafordult, hogy megnézze, nem csúszott-e el Teresa a mohás köveken. – Máskor – szólalt meg hirtelen, mintha végig ezen gondolkozott volna – rád nézek, és egyszeriben olyan öregnek látszol… Mint ma reggel is. – Mi volt ma reggel? – Amikor felébredtem, a fürdőszobában voltál. Odamentem, mert látni akartalak, mosakodtál, de úgy bámultál a tükörbe, mint aki alig ismeri fel magát. Olyan volt az arcod, mint egy öregasszonyé. – Csúnya voltam? c-s 108^ – Bűnronda. Azt akartam, hogy megint szép legyél, ezért vettelek a karomba, és ezért vittelek vissza az ágyba, hogy még egy óráig hancúrozzunk. – Nem emlékszem. – A hancúrozásra? – Arra, hogy csúnya lettem volna. Pedig jól emlékezett, természetesen. Korán ébredt, amikor az ég szürkülni kezdett. Emlékezett a hajnali kakasra. A müezzin hangjára a mecsetben. Az óra tik-takjára az éjjeliszekrényen. Arra, hogy képtelen volt visszaaludni, és csak nézte, nézte, hogy világítja meg lassanként a fény a hálószoba mennyezetét, miközben Santiago hason fekve, kócos hajjal aludt mellette, arcát a párnába temetve, és az állán serkenő borosta karcolta a vállát. A férfi nehezen lélegzett, és szinte teljesen mozdulatlan volt, mint egy halott. Teresa emlékezett, hogy kiugrott az ágyból, a fürdőszobába ment, kinyitotta a csapot, és az arcát locsolta a vízzel, újra meg újra, de a tükörből egyre csak az a nő nézett vissza rá, akit akkor látott, abban a másik tükörben, amikor Culiacánban megcsördült a telefon. Aztán Santiagót is megpillantotta: a férfi kialvatlan szemmel, anyaszült meztelenül állt mögötte, aztán átölelte, és visszavitte az ágyba, hogy hosszan szeretkezzenek a gyűrött lepedők között, amelyeken mindkettőjük illata érződött, a nedveké és az ösz-szefonódott testeké. És emlékezett, hogy nemsokára szétoszlottak az árnyak, és ismét visszaállt a rend, hogy a piszkos hajnali félhomályt – mert nincs piszkosabb a világon a hajnalok bizonytalan szürkeségénél – visszaűzte a poklok fenekére a napfény, amely akkor már bőven áradt be a redőny résein. – Néha úgy vagyok veled, mintha kimaradnék a dolgaidból, érted? – Santiago a kék tengert nézte, amely a sziklák között hullámzott; pillantása nyugodt és szinte hivatalos volt. – Az enyém vagy, aztán puff neki. Eltűnsz. c& 109 «t> – Marokkóban. – Ne butáskodj. Kérlek. Mondtam, hogy annak vége. A mosoly újra eltörölt mindent. Olyan helyes, hogy mindjárt megzabálom, gondolta megint Teresa. A kurva anyját ennek a kurva csempésznek. – Te is eltávolodsz néha – mondta. – Nagyon messzire. – Az más. Akad egy-két problémám… Mostanában. De a te bajod nem ilyen. Elhallgatott. Mintha olyasmin gondolkozna, amit nehéz értelmezni. Vagy szavakba önteni. – A te bajod – mondta végül – már akkor elkezdődött, amikor még nem ismertük egymást.

46

Tettek még egypár lépést, mielőtt visszatértek volna a boltív alá. A vendéglős az asztalukat törölgette. Teresa összemosolygott vele. – Sohasem beszélsz Mexikóról – mondta Santiago. A lány a férfi vállára támaszkodott, miközben a cipőjét kötötte. – Mit mesélnék róla? – felelte. – Az ottaniak kicsinálják egymást a kábítószerért vagy néhány fillérért, vagy a kormány csinálja ki őket, mert kommunisták, vágyjon egy ciklon, és kicsinál egyformán mindenkit. – Én rád gondoltam. – Sinaloai vagyok. Az utóbbi időben kissé megtépázták a büszkeségemet. De nem hagyom magam. – És? – Semmi. Én se kérdezlek téged az életedről. Még azt se kérdeztem meg, hogy nős vagy-e. – Nem vagyok nős – kapott a férfi a homlokához. – És nagyon haragszom, hogy eddig nem kérdezted meg. – Most se kérdezem. Csak azt mondom, hogy nem tudom, így egyeztünk meg. – Hogyhogy megegyeztünk? Én nem emlékszem. – Nem faggatjuk egymást. Jössz, és én itt vagyok. Mész, és én itt vagyok. 110 ^ – És a jövőnk? – Majd megbeszéljük, ha elérkezett. – Miért fekszel le velem? – És még kivel? – Velem. Teresa csípőre tett kézzel megállt a férfi előtt, mintha mindjárt nótára akarna fakadni. – Azért, mert állati jó pasi vagy – mondta, és tetőtől talpig végigmérte, lassan, élvezettel. – A szemed zöld, a segged fantasztikus, a karod izmos… Nagy franc vagy, de mégse csak magadra gondolsz. Egyszerre tudsz kemény és kedves lenni… Elég? – Érezte, hogy az arcizma önkéntelenül is megfeszül. – Ezenkívül hasonlítasz valakire, akit ismertem. Santiago csak nézett rá. Persze, ügyetlen volt. Az elégedett mosoly egy csapásra eltűnt a férfi arcáról, és a lány már előre tudta, mit fog mondani. – Nem jó, hogy valaki másra emlékeztetlek. Szemét gallego. Rohadt szemét férfiak. Olyan könnyedén vesznek mindent, az anyjukat nekik. Teresa érezte, hogy le kell zárnia a beszélgetést. – Nem emlékeztetsz senkire, cseszd meg. Azt mondtam, hasonlítasz valakihez. – És te nem akarod tudni, hogy én miért fekszem le veled? – Azonkívül, hogy hasznomat veszed a Dris Larbi bulijain? – Azonkívül. – Mert jól érzed magad az ágyamban. És mert látom, hogy néha egyedül vagy. Látta, hogy Santiago zavartan a hajába túr. Aztán karon ragadta. – És ha más csajokkal is lefeküdnék? Zavarna? Finoman kiszabadította a karját: addig húzta, amíg a lány el nem eresztette. a? 111 – Biztos vagyok benne, hogy másokkal is lefekszel. – Melillában? – Nem. Azt tudom, hogy itt nem. – Mondd, hogy szeretsz! – Esküszöm. Szeretlek. 47

– Ez nem igaz. – Mit érdekel? Szeretlek. Santiago Fisterra életét nem volt nehéz megismernem. Mielőtt Melillába utaztam volna, kiegészítettem az alge-cirasi rendőrség kartotékját a vámhivataléval, amely bővelkedett a helyszínekben és az időpontokban, kezdve a születés helyével: O Grove, az árosai öböl egyik halászfaluja. A dokumentumból kiderült, hogy amikor a gallego megismerte Teresát, éppen elmúlt harminckét éves. Jellegzetes életutat járt be. Tizennégy éves korától hajózott, aztán katonaság után elkezdett dolgozni azoknak a csempészbandáknak, amelyek Galícia tengeröbleiben tevékenykednek. Főnökei Charlines, Sito Minanco és a Pernas fivérek voltak. Három évvel azelőtt, hogy megismerte volna Teresát, a vámhivatal szerint Villagarcíában tartózkodott, mint a Pedrusquinos-klán motorcsónakosa, nevezett klán pedig, bár hagyományosan cigarettacsempészettel foglalkozott, épp akkor kezdett érdeklődni a marokkói hasis iránt. Fisterrát a szállításért fizették: neki kellett motorcsónakkal bevinni a cigarettát és a füvet a spanyol felségvizeken kívül tartózkodó hajókról, kihasználva a galíciai partok szeszélyes földrajzát. Veszélyes párharcot vívott a parti őrséggel, a vámosokkal és a csendőrséggel; s az egyik ilyen portya során, amikor épp a parti őrség motorcsónakjait próbálták cikcakkban kikerülni Cortegada szigeténél a kagylóhalászcsónakok között, Fisterra vagy a társa – egy Lalo Veiga nevű srác c^H2^ – zseblámpával elvakította az üldözőket, mire azok nekimentek az egyik halászcsónaknak. Egy ember meghalt. Az esetet csak nagy vonalakban rögzítették a rendőrségi akták; ezért hasztalan telefonálgattam ide-oda, amíg az egyik jó barátom, Manuel Rivas gallego író és helyi lakos, akinek háza van a Costa de la Muertén, utána nem nézett, és meg nem erősítette. Rivas szerint nem nyert bizonyítást, hogy Fisterrának köze volt a balesethez, de a helyi vámosok, akiknek elszántsága a csempészekével vetekedett, hisz ugyanazokban a falvakban nőttek fel, és ugyanazokon a hajókon szolgáltak, megfogadták, hogy az első adandó alkalommal kinyírják. Szemet szemért. Ez elég volt ahhoz, hogy Fisterra és Veiga szedje a sátorfáját, és Galícia öbleiből egészségesebb éghajlatra költözzenek: lementek a gibraltári szikla közelébe, Algecirasba, ahol vakítóan tűz a mediterrán nap, és kék a víz. Ott pedig, az engedékeny brit jogszabályok jóvoltából, és egy harmadik felet is bevonva bejegyeztettek egy hatalmas, hétméteres motorcsónakot, Yamaha PRO márkájú hathengeres, 225 lóerős motorral, 250re felturbózva, s azzal járták a tengert Gibraltár, Marokkó és a spanyol part között. – Akkoriban – mesélte Melillában Manolo Céspedes, miután elbúcsúztunk Dris Larbitól – csak a gazdagok éltek kokainnal. Szinte a teljes forgalom gibraltári cigiből és marokkói hasisból állt: évente két betakarítás és kétezer-ötszáz tonna Európába csempészett vadkender… Persze így volt. És most is így van. Fenséges vacsorát rendeltünk a La Amistad egyik asztalánál; az éttermet a melillaiak inkább Manolo házaként ismerik, és a csendőrlaktanyával szemben áll, amelyet annak idején még Céspedes építtetett. A tulaj neve valójában nem Manolo, hanem Mohamed, bár gyakran emlegetik Juanito testvéreként is, aki a maga részéről a Juanito házát vezeti, noha a valódi neve nem Juanito, cs 113^) hanem Hasszán; az efféle névadási bonyodalmak igen gyakoriak egy olyan multikulturális városban, mint Melilla. Ami a La Amistadot illeti, kedvelt étterem a helyiek körében, műanyag székekkel és asztalokkal és egy pulttal, amelynél állva muzulmánok és európaiak egyaránt szívesen iszogatnak, falatoznak, ebédelnek, vacsoráznak. Híres-nevezetes konyhája a Marokkóból frissen érkező halra és kagylóra alapul, amelyet maga Manolo – Mohamed – vásárol meg minden reggel a központi csarnokban. Aznap este Céspedes és én kagylót ettünk Mar Chica-i langusztával, darabolt 48

nyelvhallal és tőkehallal, s hozzá egy üveg hideg Barbadillót ittunk. Persze hogy finom volt. A halászhajókkal zsúfolt spanyol vizeken egyre nehezebb ilyen minőségű halra akadni. – Amikor Santiago Fisterra feltűnt – folytatta Céspedes –, szinte az egész forgalmat gyors motorcsónakokkal bonyolították. Azért jött, mert ehhez értett, és mert sok gallego akart megtelepedni Ceutában, Melillában és az andalúziai parton… A kapcsolatok ott vagy Marokkóban létesültek. A legforgalmasabb rész a Gibraltári-szoros Punta Carnero és Punta Cires közti tizennégy kilométere volt: ott jártak a kisstílű csempészek a ceutai kompon, a nagy szállítmányok jachtokon és halászhajókon, a motorcsónakok… Akkora volt a forgalom, hogy az útszakaszt Hasis bulvárnak nevezték. – És Gibraltár? – Hát az ott van az egésznek a közepén. – Céspedes a doboz Winston cigarettára mutatott, amely ott feküdt a terítőn, és villájával egy kört rajzolt köré. – Mint pók a hálójában. Akkoriban az volt a Földközi-tenger északi részének csempészközpontja… Az angolok és a llanitók, azaz a gibraltáriak szabad kezet adtak a maffiának. De ma se megy másképp – kocogtatta meg ismét a dobozt. – Ez is onnan van. Adómentes. – Nem szégyelled magad? Volt kormánytisztviselő létedre megkárosítod az államot? – Hagyj már. Nyugdíjas vagyok. Tudod, mennyit szívok naponta? – És Santiago Fisterra? Céspedes vett a halból, és ráérősen, élvezettel elmajszolta. Aztán kortyolt egyet a Barbadillóból, és rám nézett. – Nem tudom, dohányzott-e, de az biztos, hogy nem csempészett cigarettát. Egyetlen fuvar hasis annyit ért, mint száz Winston vagy Marlboro. Jobban megérte. – De veszélyesebb is volt, gondolom. – Sokkal veszélyesebb. – Céspedes gondosan kiszívta a langusztákat, azután a fejeket sorba állította a tányér szélén, mintha díszszemlét tartana közöttük. – Aki nem fizette le a marokkóiakat, megnézhette magát. Gondolj csak szegény Veigára… De az angolokkal ki lehetett jönni a szokásos erkölcsi normáik alapján. Amíg a kábítószer nem jut brit földre, mossák kezeiket… A csempészek vidáman jöttek-mentek, mindenki szeme láttára. És ha meglepték őket a csendőrök vagy a spanyol vámosok, iszkoltak Gibraltárra. Csak a rakományt kellett előbb a vízbe dobniuk. – Ennyi? – Hát persze. Pofátlanul csinálták. – Megint a cigarettásdobozra bökött a villával. – A motorcsónakokban ülők néha kiültették a haverjaikat a szikla tetejére, ők voltak a „majmok”, akik éjszakai távcsővel és adó-vevővel figyelték a vámosokat… Gibraltár volt az ipar központja, milliós összegek mozogtak. Marokkói, gibraltári spanyol rendőrök… Mindenki le volt zsírozva. Még engem is megkörnyékeztek – kuncogott összeszorított szájjal, a borospohárral a kezében. – De nem volt szerencséjük. Akkoriban én fizettem le másokat. Miután ezt elmondta, Céspedes felsóhajtott. Most, tette hozzá az utolsó languszta likvidálása közben, másként fest a dolog. Gibraltáron máshogy forog a pénz. Menj egyszer végig a Main Streeten, és nézd meg a postaládákat, hány fantomcéget találsz közöttük. El fogsz ájulni, öregem. Rájöttek, hogy az adóparadicsom kifizetődőbb, mint a kalózbarlang, bár lényegét tekintve ugyanaz. Az ügyfelek meg… a Costa del Sol kész aranybánya, a külföldi maffiák minden lehetséges módon odaférkőznek. Ezenkívül az Almería és Cádiz közti partszakaszt ma már szigorúan őrzik az illegális bevándorlóktól. És bár a hasiscsempészet továbbra is virágzik, nagyban megy a kokain, de mások a módszerek… Mondhatni, vége a mestermunkának, a hőskornak, és a tengeri medvék helyébe a nyakkendő meg a fehér gallér lép. A szakma de-centralizálódik. A csempészhajókat

49

mások vezetik, más a taktikájuk, és más támaszpontokra húzódnak vissza. Másfajta emberek. Céspedes hátradőlt, kért egy kávét Manolo-Mohamed-től, és rágyújtott egy adómentes cigarettára. Vén ravasz rókaábrázatán nosztalgikus mosoly terült szét, szemöldökét felhúzta. Jól szórakoztam, és ezt senki sem veheti el tőlem, mondta a pillantása. Én pedig megértettem, hogy az egykori kormányhivatalnok nem csupán a régi szép időket sírja vissza, hanem a régi vágású embereket is. – Az a helyzet – vonta le a tanulságot –, hogy amikor Santiago Fisterra megjelent Melillában, az egész Gibraltári-szoros az övé volt. Goldenédzs-kor, mondanák a 11anitók. Az bizony. Háztól házig fuvar, oda-vissza, amúgy legényesen. Tökösen. Minden éjjel macska-egér harc, egyik oldalon a csempészek, másikon a vámosok, a rendőrök, a csendőrök… Az ember hol nyert, hol veszített. – Céspedes nagyot szippantott a cigarettából, és rókaszeme egészen elkeskenyedett, ahogy visszaemlékezett. – c& 116^ Hát, ebben a vödörben találta magát Teresa Mendoza, amikor kijutott a mexikói csöbörből. Azt mondják, Dris Larbi dobta fel Santiago Fisterrát, mégpedig Abdelkader Chaib ellenére vagy talán az ezredes jóváhagyásával. Ez gyakran előfordult Marokkóban, ahol a leggyengébb láncszem mindig a csempész: őt nem védi se pénz, se politika, elég egy nevet elejteni imitt-amott, vagy elhelyezni egy-két bankjegyet a megfelelő zsebekben. És a rendőrségnek is jól jön a statisztika miatt. Mindazonáltal soha senki nem tudta bizonyítani, hogy az arab keze volt a dologban. Amikor felvetettem a kérdést – az utolsó találkozásunkra tartogattam –, Dris Larbi bezárkózott, mint az osztriga, és többet egy szót sem lehetett kiszedni belőle. Örülök, hogy megismertem. Vége a barátkozásnak, a soha viszont nem látásra. De Manolo Céspedes, aki abban az időben kormánytisztviselő volt Melillában, váltig hangoztatja, hogy Dris Larbi intézte el Fisterrát a spanyolországi kapcsolatain keresztül, mégpedig azért, hogy eltávolítsa Teresától. Általában az volt a jelszó, hogy fizess, és üzletelj kedvedre. Iallah bisz-milláh. Isten segedelmével. Ez vonatkozott a hatalmas korrupciós hálózatra is, amely a hegyekben található vadkenderföldektől a határig vagy a marokkói tengerpartig terjedt. A pénzösszegek nagysága attól függött, hogy rendőrt, katonát, politikust, tisztviselőt vagy kormánytagot kellett megvesztegetni. A közvélemény megnyugtatása végett – hiszen a marokkói belügyminisztérium mégiscsak részt vett az Európai Unió kábítószer-ellenes ülésein mint megfigyelő – a csendőrök és a katonák rendszeres időközönként letartóztattak néhány embert, de mindig csak az alacsonyabb szinteken; olyanokat, akik a? 117^ nem tartoztak a nagy maffiákhoz, és így senkit sem zavart a félreállításuk. Olyanokat, akiket nemritkán ugyanazok árultak vagy fogtak el, akik a hasist szállították nekik. Benamú parancsnok, a Marokkói Királyi Csendőrség parti őrségének oszlopos tagja szívesen elmondta, mi történt a Tramontana-öbölben. Tangerben találkoztunk, a Hafa kávézó teraszán, miután egy közös barátunk, Jósé Bedmar rendőrfelügyelő – aki a Brigada Central veteránja és Céspedes idejében titkos ügynök volt – felkutatta őt, és megszervezte a találkozónkat, többször is kezeskedve értem telefonon és faxon. Benamú rokonszenves ember volt, elegánsan öltözött, gondosan levágott bajusza az ötvenes évek latin szeretőjét idézte. Civilben jött, öltönyben és fehér ingben, nyakkendő nélkül, s miután szemrebbenés nélkül beszélt hozzám félóráig franciául, a bizalom jegyében egyszer csak átváltott a szinte perfekt spanyolra. Jól adta elő magát, egyfajta fekete humorral, és néha a tenger felé mutatott, amely úgy terült el előttünk a sziklaszirt alatt, mintha minden ott történt volna, a terasszal szemben, ahol ő a kávéját itta, én meg a mentateámat. Akkoriban százados volt, mondta. Szokványos őrjárat, fegyveres motorcsónakkal – amikor a „szokványos” szót 50

kiejtette, valami távoli pontra meredt a láthatáron –, radarkapcsolat a Tres Forcas erőddel, rutineljárás. Puszta véletlenségből egy szárazföldi őrjárat is bekapcsolódott a rádióösszeköttetésbe – a „véletlenségből” szónál megint a messzeségbe tévedt a pillantása – ; kettejük közt pedig, a Tramontana-öbölben, akár a kismadár a fészekben, ott vergődött egy marokkói vizekre betolakodó motorcsónak, amely szinte hozzáragadt a parthoz, és éppen hasist pakolt fel egy ladikról. Hangosanbeszélő, reflektorjelzőrakéta, a Charranes-szi-get kövei felvillantak a tejszerű víz fölött; parancsszavak és egy-két figyelmeztető lövés a levegőbe. A fekete színű, fedélzeti motoros csónak, amely alacsony, hosszú és vékony volt, mint a tű, szemlátomást bedöglött, sehogy sem akart elindulni. Benamú a reflektor és a jelzőrakéta fényében két alakot pillantott meg: az egyik a motorcsónak kormányánál állt, a másik a tatra futott, hogy eloldozza a ladik kötelét, a ladikban pedig ugyancsak két ember igyekezett visszahúzni a maradék bálákat. A motor csak krákogott, nem akart beindulni, és Benamú – a szabályzat értelmében, hangsúlyozta két korty kávé között – parancsba adta a hajóorrban álló emberének, hogy adjon le egy sortüzet a 12.7-esével. Úgy szólt, ahogy kellett, ratatatata. Jó hangosan, persze. Benamú szerint félelmetes volt. Aztán újabb jelzőrakéta. A ladikban álló emberek felemelték a kezüket, mire a motorcsónak felágaskodott, a propeller habot kavart, és a taton álló férfi beleesett a vízbe. A parti őrség géppisztolya tovább szólt, ratatata, de most már a szárazföldi csendőrök is bekapcsolódtak, először félénken, puff-puff, aztán egyre növekvő lelkesedéssel. Mintha kitört volna a háború. Amikor az utolsó jelzőrakéta és a reflektor megvilágította a vízbe csapódó golyókat, a motorcsónak egyszer csak felbődült, és nyílegyenesen kilódult a vízre, olyan gyorsan, hogy mire a csendőrök észak felé néztek, már el is tűnt a sötétben. Így csak a ladikot állíthatták meg: letartóztatták a rajta lévő két marokkóit, és kihalászták a vízből a három csomag hasist meg a spanyolt, akinek golyó fúródott a combjába – Benamú körberajzolta a kávéscsészéjét –, a seb ekkora volt, ni. Amikor a férfit orvosi ellátásban részesítették és kikérdezték, elmondta, hogy Vei-gának hívják, egy csempészhajón dolgozik, és a főnöke egy bizonyos Santiago Fisterra, aki azonos azzal az emberrel, aki az öbölben kicsúszott a csendőrség kezéből. Engem meg itt hagyott meglőve, siránkozott a fogoly, Benamú visszaemlékezése szerint. A parancsnoknak az is rémlett, hogy Veigát két év múlva Alhucemasban tizenöt évre ítélték a kenitrai börtönben – pillantásával értésemre adta, hogy azt a helyet lehetőség szerint ne válasszam nyári szabadságom színhelyéül és büntetésének a felét töltötte le. Árulás? Benamú néhányszor elismételte ezt a szót, mintha teljesen idegenül csengene számára, aztán újra a kobaltkék víztükörre nézett, amely elválasztott bennünket a spanyol parttól, és megrázta a fejét. Nem, semmi ilyesmire nem emlékszik. Dris Larbi nevét sem hallotta soha. A Királyi Csendőrségnek megvan a maga hatékony információs hálózata, és a parti őrség jól végzi a dolgát. Mint a maguk csendőrsége. Vagy annál is jobban. A Tramontana-öbölben szokványos akció zajlott le, remek munka, mint oly sokszor. Harc a bűnözés ellen s a többi. Majdnem egy hónap telt el azóta, amióta elment, és Teresa már nem remélte, hogy visszajön. Sinaloai fatalizmussal törődött bele, hogy örökre eltűnt – Dris Larbi megmondta, hogy az ilyenek nem maradnak sokáig –, és ugyanúgy elfogadta ezt is, mint később az új találkozást. Az utóbbi időben Teresa belátta, hogy a világ a saját megfejthetetlen törvényei szerint forog, s ezeket a törvényeket a véletlen diktálja. Ebbe beletartozik az eltűnés, a feltűnés, a jelenlét, a távollét, az élet és a halál is. Ő csak annyit tehetett, hogy elfogadta a törvényt, és lebegett a hullámokon, mint egy kozmikus vicc része, sodortatta magát az árral, s csak azért tempózott, hogy fennmaradjon, mert a dolgok irányítása vagy akár megértése is felemésztette volna az erejét. Így jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy nem érdemes küzdeni és vágyakozni, hanem meg kell maradni a jelen 51

pillanatban, a kies belélegzés ritmusában és abban a percenkénti hatvanöt szívverésben, amely – Teresa esetében mindig lassan és egyenletesen – az életet adja. Fölösleges lett volna árnyékbokszolásra pazarolni az energiát, vagy arra, hogy az ég felé rázza az öklét, és egy olyan Istent bosszantson, akinek fontosabb dolga is van. Ami a vallást illeti, szülőföldjéről hozta magával, és beillesztette új életének hétköznapjaiba: vasárnaponként misére járt, lefekvés előtt gépiesen eldarálta az imákat, Miatyánk, Üdvözlégy, és néha azon vette észre magát, hogy Jézust és Szűz Máriát, sőt időnként Szent Maiverdét hívja segítségül. Például azért, hogy az örök dicsőség fényeskedjen a Gringó Dá-vilának, ámen. Pedig jól tudta, hogy minden jókívánsága ellenére is valószínűtlen, hogy a Gringó elnyeri azt a nyüves dicsőséget. Tuti, hogy a pokolban ég a nyavalyás, ahogy Paquita del Barrio énekli: „a pokolban égsz, mihaszna”. De azért elmondta ezt is, mint a többi imádságot, meggyőződés nélkül, inkább a rend kedvéért. Megszokásból. Bár a Gringó esetében talán a hűség lenne a megfelelő szó. Mindenesetre úgy tett, mint aki kérvényt nyújt be egy befolyásos miniszternek, és szinte egyáltalán nem reméli, hogy sikerrel jár. Santiago Fisterráért nem imádkozott. Egyszer sem. Se az egészségéért, se azért, hogy visszajöjjön. Szándékosan vonatkoztatott el tőle, nem akarta hivatalosan is hozzákötni a probléma lényegéhez. Csak semmi ismétlés, semmi függőség, fogadta meg. Soha többé. És mégis, amikor egyik este ott találta a lakása előtt a lépcsőn ülve, mintha csak egy órája búcsúztak volna el, olyan óriási megkönnyebbülést érzett, hogy beleremegett a lába, a teste, a szeme, és ki kellett nyitnia a száját, hogy mély lélegzetet vegyen. Röpke pillanat volt, s aztán máris azon kapta magát, hogy azt számolgatja, pontosan hány nap telt el az utolsó találkozásuk óta, mennyi időbe telik az oda- és visszaút, hány kilométer, hány óra, és milyen időrend kell a telefonhívásokhoz, a levelek vagy képeslapok célba juttatásához, az A pont és B pont közötti táv megtételéhez. Mindezt végiggondolta, bár nem tett szemrehányást, miközben a férfi pedig megcsókolta, szó nélkül beléptek a házba, és eljutottak a hálószobáig. Ugyanezekre a dolgokra gondolt akkor is, amikor Santiago végül nyugodtan és ellazultan hevert rajta, és szaggatott lélegzése lecsillapult a füle mellett. – Elkapták Lalót – suttogta végül. Teresa visszafojtotta a lélegzetét. A folyosón égő villanyfényben kirajzolódott a szája előtt sötétlő váll. Megcsókolta. – Majdnem engem is elkaptak – folytatta Santiago. A lány nem mozdult, arcát a férfi nyakába temette. Aztán csendben megszólalt, és az ajka minden kiejtett szónál a bőréhez ért. Lassan a hátára csúsztatta a kezét. – Beszélj róla, ha akarsz. A férfi nemet intett, és Teresa nem erőltette, tudta, hogy hiába. Santiago úgyis elmondja, ha még jobban lehiggad, neki csak nyugodtan hallgatnia kell tovább, így is lett. Nem telt bele sok idő, és a férfi csakugyan beszélni kezdett. Nem úgy mondta el, mint egy mesét, hanem rövid pillanatképeket, emlékeket villantott fel. Igazából hangosan emlékezik, értette meg Teresa. Talán most beszél róla először. így tudta meg, így vált lehetővé, hogy elképzelje. Főleg azt értette meg, hogy a sors néha gonoszul megtréfálja az embereket, és ezek a tréfák titokzatos összefüggésben állnak bizonyos korábbi tréfákkal, amelyeknek mások estek áldozatul, ő pedig ott vergődik az egész értelmetlen kuszaság közepén, mint légy a pókhálóban. Olyan történetet hallott, amelyet már, mielőtt hallott volna, jól ismert, csak a helyszínek és a személyek változtak meg benne, sőt azok is csak alig; megállapította tehát, hogy Sinaloa nincs olyan messze, mint gondolta. Látta a marokkói őrhajó reflektorát, amely hidegrázásként töri meg az éjszaka sötétjét, látta a jelzőrakéta fehér fényét és Lalo Veiga rettegő arcát, amint felkiált, hogy a mórok, a mórok. Miközben a motor tehetetlenül ker-reg, Lalo 52

árnyéka rajzolódik ki a reflektorfényben, hátraszalad eloldozni a kötelet, az első lövések, a torkolattüzek a reflektor mellett, vízbe csapódó golyók, süvítés, nyiú, nyiú, és a másik oldalon, a szárazföldön, újabb lövések. Aztán tiszta erőből felzúg a motor, a csónak orra felhorgad, még több lövés, Lalo üvöltve zuhan a hullámok közé, egyre csak üvölt, ordibál, hogy várj meg, Santiago, várj meg, ne hagyj itt, Santiago, Santiago, Santiago. Aztán csak a motor bőgése és egy hátravetett pillantás a váll fölött, Lalo a vízben, elmaradva, az őrhajó reflektorának fénykörében, hasztalanul nyújtogatva a karját, hogy megkapaszkodjon a motorcsónakban, mert a csónak elsiklik, a levegőbe szökken, és már megy is, tovapattog a sötét hullámokon. Miközben Teresa végighallgatta a történetet, Santiago meztelenül és mozdulatlanul feküdt rajta, és a nyaka bőrét csiklandozta az ajka mozgásával, de egy percre sem emelte fel az arcát és nem is nézett rá. Vagy azt nem hagyta, hogy a lány ránézzen. A kakasok. A müezzin éneke. És újra az a piszkos, szürke óra, amely oly bizonytalanul terpeszkedik éjszaka és nappal között. De most Santiago sem aludt: Teresa hallotta a lélegzésén, hogy ébren van. Egész éjjel forgolódott, és valahányszor elnyomta az álom, úgy megrázkódott, hogy azonnal felriadt. Teresa hanyatt feküdt, leküzdötte a vágyat, hogy felkeljen vagy rágyújtson, és tágra nyílt szemmel bámulta először a sötét plafont, majd a szürke foltot, amely úgy araszolt befelé, mint valami gonosz csiga. – Szeretném, ha eljönnél velem – szólalt meg hirtelen a férfi. Teresa a saját szívverését figyelte: a hajnalok egyre lassabbaknak tűntek, mintha fokozatosan megbénítaná őket a téli álom. Meghalni is ilyenkor fogok, gondolta. Ez a koszos fény fog megölni, mert sose marad el. – Veled megyek – mondta. Teresa még aznap előkotorta táskájából a sinaloai fényképet, amely őt ábrázolta a Gringó Dávila védelmező karjában, amint riadtan tekint a világba, mert nem tudja, mi vár rá. Sokáig nézegette, aztán kiment a fürdőszobába, és a fotóval a kezében a tükörben is szemügyre vette magát. Összehasonlítást végzett. Végül kínos lassúsággal kettétépte a képet, zsebre rakta azt a felét, amin ő volt, és cigarettára gyújtott. Az; égő gyufát a fotó másik feléhez tartotta, és addig állt türelmesen a cigarettával a kezében, amíg a parázsló papír szét nem foszlott. Utoljára a Gringó mosolya tűnt el, és Teresa megállapította, hogy mi sem jellemzőbb rá: lám, a Gringó az utolsó pillanatban is röhög, és szarik a világra. A Cessna lángjai közt éppúgy, mint azon a kurva fényképen. 5. Amit a hegyekben ültettem Avárakozás. A sötét víztükör és a csillagmiriád az égen. A fekete víztömeg, amely végeérhetetlenül terpeszkedik észak felé, míg délen a partvonal határolja. De olyan csendes, mintha nem is víz volna, hanem olaj. És a könnyű, alig érezhető fuvallat, amely apró, különösen foszforeszkáló csillámokat szór a vízre, és néha megszakad. Baljós szépség, állapította meg Teresa. Ez rá a legjobb kifejezés. Nem könnyen talált szavakat az ilyesmire. Ez is negyven percébe került. Mindenesetre ilyen volt a táj, szép és baljós, és Teresa Mendoza csendben szemlélte. A negyven percet a legelsőtől fogva mozdulatlanul töltötte, ösz-szeszorított ajakkal, miközben a szél lassan átjárta a pulóverét meg a dzsekijét. Hallgatta a szárazföld és a tenger morajait. Meg a bekapcsolt adó-vevő recsegését, 44-es frekvencia, minimális hangerő. – Nézz körül! – mondta Santiago. Alig hallatszott a suttogása. A tenger, mondta el már az elején, másképp vezeti a hangot. Az időponttól függően akár azt is hallani lehet, amit egy mérföldre mondanak. Ugyanígy áll a helyzet a fénnyel, ezért sötétítették el az éjszakai utakra a Phantom üvegszál borítását és motorházát matt fekete festékkel. Ezért hallgattak most mindketten alig moccanva, és Teresa ezért nem gyújtott rá.

53

A lány odahajolt a gumi tölcsérhez, amely a nyolc mérföld hatósugarú Furuno radar képernyőjét takarta. Valahányszor végigpásztázott az antenna a képernyőn, alul kristálytisztán kirajzolódott a marokkói part sötét vonala, a Cruces- és az Al Marsa-fok közti öböllel. A felső rész üres volt, ott semmi sem látszott a tengeren. Teresa kétszer lenyomta a billentyűt, és egy mérföldről négyre emelte a radar hatósugarát. A következő képen már kisebb felbontású és hosszabb volt a partvonal, és keleten felbukkant, beljebb a tengeren, a Perejil-sziget éles körvonalú foltja. Ott is tiszta volt a levegő. Nem mutatkozott egyetlen hajó sem. Még a hullámokról sem jött fals visszhang. Semmi. – A szarháziak – mondta Santiago. Várni. A munkájához tartozott, de amióta együtt járták a tengert, Teresa megtanulta, hogy nem a várakozással van a baj, hanem azzal, hogy mi mindent képzel el közben az ember. Sem a sziklákon csobbanó víz, sem a szél morajlása, ami oly könnyen összetéveszthető a marokkói őrhajókkal – a mórokkal, ahogy Gibraltár környékén nevezték őket – vagy a spanyol vámhatóság helikoptereivel, nem lehet olyan nyugtalanító, mint a hosszú csend, amelyben a gondolatok válnak a legnagyobb ellenséggé. Még a konkrét veszély, a radar képernyőjén felbukkanó ellenséges visszhang vagy a sebességért, a szabadságért, az életért küzdő motor berregése, az ötvencsomós menekülés az üldözők elől, a döccenések és az adrenalinszint hirtelen megemelkedése, az akciókkal együtt járó félelem is elfogadhatóbb volt, mint az a bizonytalanság, amit a nyugalom és a csendes képzelődés jelentett. Milyen rossz a tiszta tudat. És milyen gonoszak az ismeretlenben rejlő félelmetes lehetőségek, amelyeket az ember oly hidegen számba vesz. A végtelen várakozás a szárazföld megjelenésére vagy a rádiókapcsolatra olyan volt, mint a szürke hajnalok, amelyek továbbra is ébren találták az ágyon, de most már a tengeren is, amikor kelet felé bizonytalanul derengeni kezdett az éjszaka, és a hideg nedvesség csúszóssá tette a fedélzetet és nyirkossá a ruháit, a kezét, az arcát. A fenébe. Minden félelem elviselhető, vonta le a tanulságot Teresa, ha nincs elég időnk és agyunk végiggondolni. Már öt hónapja. Néha látta, hogy a másik Teresa Mendoza, akit a tükörben megpillantott valamelyik utcasarkon a hajnali piszkos fényben, tovább figyeli őt, és kíváncsian tanulmányozza a változásokat, amelyek lassacskán kiütköznek rajta. Még nem volt szó nagy dolgokról. A változás sokkal inkább külső mozdulatokban és helyzetekben nyilvánult meg, mint olyan belső történésekben, amelyek valóban megváltoztathatják egy élet menetét. De Teresa mégis érezte, hogy ezek is elérkeznek valamely meghatározhatatlan pillanatban, a többi változás nyomán, csakúgy, mint a három-négy napig tartó fejfájás vagy az elkerülhetetlen és kényelmetlen menstruáció, amely nála mindig szabálytalanul és fájdalmasan jelentkezett. Ezért tartotta érdekesnek és szinte tanulságosnak, hogy néha kilépett magából, és kívül-belül tanulmányozta magát. Tudta, hogy minden: a félelem, a bizonytalanság, a szenvedély, a gyönyör, az emlékek, sőt még a saját arca is, amely most sokkal idősebbnek látszott, mint néhány hónapja, megfigyelhető ebből a kettős szemszögből. Matematikai éleslátással, amely nem az övé, hanem azé a másiké, aki benne él. A megkettőződés különleges képessége, amelyet akkor fedezett fel vagy érzett meg, amikor alig egy éve megcsörrent a telefon Culiacán-ban, most is lehetővé tette, hogy szenvtelenül tanulmányozza magát a motorcsónakon, amely a sötétben vesztegelt a tengeren, amelyet most kezdett felfedezni, egy ország fenyegető partjánál, amelynek nem is olyan rég a létezéséről sem tudott, egy férfi mellett ült, akit nem szeretett, vagy azt hitte, hogy nem szereti, s azt kockáztatta, hogy élve elrothad a börtönben. Ez a gondolat, hisz Lalo Veiga szelleme minden úton elkísérte őket, rettegéssel töltötte el, valahányszor elég ideje volt belegondolni, mint most is.

54

De azért jobb volt, mint Melilla, és jobb, mint amire számított. Bensőségesebb, tisztább. Néha még az is eszébe jutott, hogy jobb, mint Sinaloa, de akkor, mintegy szemrehányásként, felvillant előtte a Gringó Dávila képe, és Teresa megbánta, hogy elárulta az emlékét. Nem, a Gringónál semmi sem lehetett jobb, s ez több értelemben is igaz volt. Culiacán, a szép kis ház a Quintason, a tengerparti éttermek, a zene, a mazatláni autókázások és az altatai strand, tehát mindaz, amit Teresa valóságnak hitt, és ami kibékítette az élettel, tévedésen alapult. Valójában nem ebben a világban élt, hanem a Gringóé-ban. Nem a saját életét élte, hanem egy másikat, amelyben kényelmesen és boldogan elhelyezkedett, amíg a telefonhívás egy csapásra ki nem űzte onnan, és aztán a pánikszerű, vak menekülés, a Vadmacska késpenge-vigyora és a Doble Aguila, ami a saját kezében sült el. De most mégis megváltozott valami. Volt valami meghatározhatatlan és nem is kifejezetten rossz dolog az éjszaka sötétjében és abban a nyugodt, beletörődő félelemben, amelyet akkor érzett, amikor körülnézett, a férfi közelsége ellenére, aki – és ezt megtanulta Culiacán óta – már nem hitethette el vele, hogy nem fenyegeti a rettegés, a fájdalom, a halál. Ez az érzés, furcsamód, egyáltalán nem ijesztette meg, sőt inkább felajzotta. Rá-kényszerítette, hogy még figyelmesebben tanulmányozza önmagát, elemző kíváncsisággal, amiből nem hiányzott a tisztelet. Ezért nézte meg időről időre a fényképet, amelyen a Gringó mellett állt, miközben a tükörbe tekingetett, azon töprengve, hogy vajon miért növekszik a különbség a három nő között: miért távolodik el egyre inkább a fotón látható riadt kislány a mostani Teresátói, aki a világnak és az időnek ezen a partján él, és főleg az ismeretlentől, aki a tükröződésből fürkészi őket, mindjobban elmosódva. Hú de messze van Culiacántól, azannyát. Két kontinens között, azon a tizenöt kilométeren, amely a marokkói partot elválasztja Spanyolországtól: a Gibraltári-szoros hullámain, annak az Európának a déli határánál, ahova sose gondolta, hogy valaha is eljut. Ott dolgozott Santiago Fisterra a megbízóinak. Házat bérelt az Algecirasi-öböl spanyol részén, de motorcsónakját a Marina Shep-pardon tartotta, a gibraltári brit zászló védelme alatt. A hétméteres Phantom százhatvan mérföld megtételére volt képes egyhuzamban, 250 lóerős motorja volt – a lóerőt tófejnek nevezte a helyi tolvajnyelv, amelyet Teresa már belekevert a sinaloai beszédbe –, és húsz másodperc alatt gyorsult fel a nulláról ötvenöt csomóra. Santiago a tenger zsoldosa volt. Ellentétben a Gringó Dávilával, neki nem volt főnöke, és nem egyezett meg kizárólagosságban egyik kartellel sem. Spanyol, angol, francia és olasz csempészeknek dolgozott, akik a Costa del Solon telepedtek meg. Egyébként szinte ugyanazt csinálta, mint a Gringó: hozta-vitte az árut, átadáskor fizettek neki, és minden veszteségért vagy kudarcért a saját életével felelt. De csak a kirívó esetekben. Az a fajta csempészet – szinte mindig hasis, bár néha cigarettát is vitt a gibraltári raktárakból – köszönő viszonyban sem állt azzal, amit Teresa Mendoza korábbról ismert. A víz világa kemény volt, csakúgy, mint az ott élő emberek, de mégsem volt annyira ellenséges, mint Mexikó. Kevesebb erőszak, kevesebb halál. Nem lőtték szét a fejedet, csak mert többet ittak a kelleténél, és nem volt kecskeszarv, mint Sinaloában. A két part közül az északi volt a nyugalmasabb, még akkor is, ha az embert elkapták a zsaruk. Volt ügyvéd és bíró, és voltak szabályok, melyek a bűnösre éppúgy vonatkoztak, mint az áldozatra. A marokkói oldal merő rémálom volt. Korrupció minden szinten, az emberi jogok lábbal tiprása, börtönök, ahol élve megrohadt az ember. Ha valaki szerencsétlenségére még nő is volt, számolhatott azzal, mit jelent belesüppedni a muzulmán társadalom kifürkészhetetlen ingoványába. Santiago kezdetben tiltakozott, hogy Teresa elfoglalja Lalo Veiga helyét. Nagyon veszélyes, mondta, és ezzel le is zárta az ügyet. Vagyis azt hitte, hogy lezárta. Komolyan beszélt, mint egy igazi férfi, mint egy igazi gallego, azzal a furcsa akcentussal, ami néha kiütközött rajta, és nem volt olyan durva, kíméletlen és kemény, mint a többi spanyolé. De az után az éjszaka után, amit 55

Teresa nyitott szemmel töltött, először a mennyezet sötétségét, majd az ismerős szürkületet fürkészve, s miközben egyre csak a gondolatokat őrölte a fejében, végül felébresztette San-tiagót, és megmondta neki, hogy döntésre jutott. Kész. Soha senkire nem fog többé várni szappanoperákat bámulva semmilyen házban, a világ semmilyen városában, Santiago tehát határozza el magát: vagy felveszi maga mellé a motorcsónakra, vagy most mindjárt elhagyja, és akkor az életben nem látják egymást. Punktum. A férfi borotválatlan állal és álmosságtól vörös szemmel beletúrt a hajába, és megkérdezte, megbolondult-e, vagy hiányzik egy kereke. Teresa erre felkelt az ágyból, és úgy, ahogy volt, meztelenül kivette a bőröndjét a szekrényből, és elkezdett pakolni, közben egyre azon igyekezett, hogy ne pillantson a tükörbe, és a férfira se nézzen, sőt: egyáltalán ne gondoljon arra, amit csinál. Santiago tétlenül és csendben figyelte másfél percig, aztán amikor elhitte, hogy tényleg elmegy – Teresa csak pakolta a ruhákat a bőröndbe, és fogalma sem volt, hogy megy-e vagy marad –, azt mondta neki, oké, rendben van. Ott egye meg a fene. Nem az én pinámat szabdalják szét a mórok, ha elkapnak. De azért próbálj meg nem beleesni a vízbe, mint Lalo. – Ott vannak. Egy kattintás, szó nélkül, aztán még három a lehalkí-tott rádión. A kicsinyke árnyék aprócska, foszforeszkáló csíkokat hagyott a néma, fekete felszínen. Motorzúgás sem volt, csak az evezők loccsantak tompán. Santiago egy Baigish 6UM fényerősítő éjszakai távcsővel nézett körül. Orosz gyártmány. A ruszkik egész Gibraltárt elárasztották a felszámolt szovjet készletekkel. Minden hajó, tengeralattjáró és halászladik áruba bocsátotta, ami csak lecsavarozható volt a fedélzetén. – Egy órát késtek, a kurva anyjukat. Teresa tovább hallgatta a sustorgást, és arcát újra a radar nézőkéjére tapasztotta. Odakint tiszta a levegő, mondta ugyanolyan halkan. Nincsenek zsaruk. A csónak megbillent, amikor Santiago felállt, és egy kötéllel a kezében a tatra indult. – Szálem alejkum. A szajrét gondosan becsomagolták a hermetikusan zárt műanyag zsákokba, amelyeken fül is volt, hogy könnyebben lehessen mozgatni őket. A hasisolaj pasztil-lák sűrűsége hétszerese volt a hagyományos gyantáénak, és hétszer annyit is ért. Húsz kiló minden egyes csomag, méregette Teresa, ahogy Santiago átadogatta, ő pedig sorban szétrakta őket. Santiago megtanította neki, hogy kell a hajóhoz kötözni a bálákat úgy, hogy ne mozduljanak el a nyílt tengeren, és elmondta, milyen fontos a helyes súlyelosztás egy Phantom sebességénél; éppoly fontos, mint a propeller helyzete vagy a motor végének magassága. Egy rosszul vagy jól elhelyezett bála pluszmínusz több csomó sebességkülönbséget is jelenthetett, márpedig abban a szakmában nem lehetett elég nagyra értékelni egy kétmérföldes útszakaszt: sokszor a börtön vagy a szabadság múlt rajta. – Mit mutat a radar? – Tiszta a levegő. Teresa két sötét árnyat látott a csónakban. Eljutott hozzá egy-két halk, arab nyelvű beszédfoszlány is, és látta, hogy Santiago néha türelmetlen mozdulatokat tesz, amint átrakja a bálákat. A part fekete vonalára pillantott, hátha fény villan fel valahol. Sötétség borított mindent, kivéve néhány távoli pontot a Musa-hegy tömbjén és az orom vonalán, amely nyugat felé rajzolódott ki újra meg újra a Punta Cires-i világítótorony szaggatott fényében: ilyenkor egy-két házacska is kivehetővé vált, amelyben halászok és csempészek laktak. Teresa újból a képernyőt pásztázó csíkra nézett, négyről kettőre csökkentette a mértéket, aztán újból felemelte nyolcra. A készülék visszhangot jelzett, majdnem a képernyő szélén. A lány 7 x 50-es távcsővel is megnézte, de semmit sem látott, ezért az orosz ketyeréért nyúlt. Azzal sikerült kivennie valami távoli fényt, amely lassan mozgott 56

nyugat felé: talán egy nagy hajó volt, amely az Atlanti-óceán felé tartott. Teresa a part felé fordította látcsövét. A fényes pontok most tisztán látszottak a táj zöldjében, sőt a bokrok és a kövek is kivehetők voltak, csakúgy, mint a víz fodrozódása. Amikor közelebbre fókuszált, megfigyelte a csónakban álló két marokkóit: az egyikük bőrdzsekis fiatal volt, a másik idősebb, ő szövetsapkát és sötét kabátot viselt. Santiago a nagy motorház mellett térdelt, és az utolsó bálákat kötözte a tathoz: farmernadrág volt rajta, saru és fekete ing, feszült arca hol erre, hol arra nézett, óvatosan fürkészte a környéket. Teresa az éjszakai látcsővel jól látta két erős karját, és ahogy az izmai megfeszültek a munkában. Azannyát, most is piszok jól néz ki. A független fuvarozónak, aki nem tartozott egyik szervezett maffiához sem, az jelentette a legnagyobb gondot, ha valaki dühbe gurult, és veszélyes szavakat sugdosott a nem megfelelő fülekbe. Mint Mexikóban. Talán ez volt a magyarázat Lalo Veiga elfogására is – Te-resának megvolt a maga elképzelése, amelybe Dris Larbi is beletartozott –, bár ezt követően Santiago megpróbálta csökkenteni a kockázatot, és több pénzt osztott szét Marokkóban a szokásos csatornákon, egy ceutai közvetítőn keresztül. Ez csökkentette a profitot, de elvileg nagyobb biztonságot nyújtott a marokkói vizeken. Mindenesetre Santiago, aki régi motoros volt a szakmában, és tanult a tramontanai esetből, ezenkívül a gyanakvó gallegók vére folyt az ereiben, továbbra is résen volt. Jól tette. Szerény eszközei nem tették lehetővé, hogy mindenkit megvásároljon. És bármikor előfordulhatott, hogy egy mór vagy spanyol vízi rendőr kevesellte a pénzt, vagy jött egy többet fizető konkurens, aki beköpte őt, esetleg egy befolyásos ügyvéd, akinek szüksége volt jól tejelő kliensekre. Az is megtörténhetett, hogy a marokkói hatóságok szétcsaptak a kis halak között, hogy eredményt mutassanak fel egy nemzetközi drogellenes konferencia előtt. Teresa mindenesetre már kellő tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy tudja: konkrét veszélytől csak akkor kell tartani, ha belépnek a spanyol vizekre, mert ott a vámosok meg a csendőrség Heinekenjei – a sörösdobozokéra emlékeztető színük miatt nevezték őket így – éjjel-nappal cirkáltak a csempészek nyomában. Ok annyiban voltak jobbak a marokkóiaknál, hogy nem lőttek agyon senkit, mert akkor rájuk szállt volna az ügyész meg a bíróság; Európában komolyabban vettek bizonyos dolgokat, mint Mexikóban vagy az Egyesült Államokban. A motort felpörgetve tehát el lehetett előlük surranni, bár nem mindig volt könnyű, mert a vámosoknak gyors HJ motorcsónakjaik voltak, és helikoptereik, amelyeket Santiago madaraknak nevezett, modern figyelőberendezésekkel, képzett legénységgel és olyan pilótákkal, akik képesek voltak pár méterrel a víz fölött repülve maximális sebességre és veszélyes manőverekre kényszeríteni a menekülőt, akinek járműve ilyenkor gyakran meghibásodott, és nem tudta elérni a gibraltári partot. A bálákat azonnal a vízbe kellett dobni, isten veled, szaj-ré, és légy üdvözölve, problémahalmaz, ami még a rendőrségnél is komolyabb volt, mert akik hasissal kereskedtek, nem mindig tartoztak a megértő maffiózók közé, és a számlarendezés után több kalap maradhatott, mint fej. És akkor még nem említettük, hogy az embert telibe kaphatja a hullámzás, összeütközhet a rendőrök csónakjaival, zátonyra futhat, ami azonnal végez a járművel és vele magával is. – Kész. Gyerünk! Az utolsó bálát is lekötötték. Háromszáz kiló, kereken. A csónakosok már a part felé eveztek, és Santiago, miután kioldotta a kötelet, egy ugrással a jobb oldali vezetőülésben termett. Teresa félrehúzódott, hogy helyet adjon neki, mindketten felvették a mellényt. A lány megint a radarra nézett: előttük, észak felé semmi, csak a nyílt tenger. Biztonsági készültségnek vége. Santiago bekapcsolta a műszerfalat, a halványvörös fény megvilágította az iránytűt, a fordulatmérőt és az olajnyomásmérőt. Beletaposott a pedálba, meghúzta a botkormányt. Grrrr. Vumm. A motor felbőgött, mintha most ébredt volna fel. 57

Grrr. A propeller habot vert a tatra, a Phantom hétméteres hajóteste mozgásba lendült, felgyorsult, és úgy hasított bele az olajos vízbe, mint az éles kés, kétezer-ötszáz fordulattal, húsz csomóval. A motor dübörgése megrázkódtatta a hajót, Teresa érezte, milyen óriási erővel
58

vele lenni, egyszerűen jól érezte magát, amikor a vállára dőlve nézte a tévét, lapozgatta a színes újes 136 Ságokat, vagy napozott, ujjai közt tartva a hasissal dúsított Bisontét – tudta, hogy ez nem tetszik Santiagónak, de sose hallotta tiltakozni –, és akkor is szívesen elnézte a férfit, amikor a verandán dolgozott a hajómodelleken, meztelen felsőtesttel, a háta mögött a tengerrel. Ez nagyon tetszett neki, mert Santiago csakugyan türelmes és pontos ember volt, aki meglepő ügyességgel építette meg az élethű hajócskákat, hogy aztán pirosra, kékre és fehérre fesse őket, a vitorlásokra pedig ugyanilyen műgonddal épített be minden alkatrészt. Furcsa volt ez az egész dolog a hajókkal és a motorcsónakokkal, mert Teresa egyszer megtudta, hogy Santiago nem tud úszni. Még mellúszásban sem, ahogy őt bezzeg megtanította a Gringó Áltatában: bajnok ugyan nem lett belőle, de azért mégis fenn tudta tartani magát a vízen. Santiago viszont egy másik témához kapcsolódva bevallotta, hogy ő nem. De nem érdekelte. Amikor Teresa megkérdezte, miért kockáztatja az életét egy motorcsónakon, egykedvűen vállat vont, azzal a mosollyal, amely akkor jelent meg az arcán, amikor már alaposan végiggondolt valamit. A gallegók fele nem tud úszni, mondta végül. Mi csak megfulladunk, és kész. És a lány hirtelenében nem tudta, viccel-e, vagy komolyan beszél. Egyik este, amikor Bernalnál uzsonnáztak Campa-mentóban, Santiago bemutatta Teresának egy ismerősét, Óscar Lobatót, a Diario de Cádiz munkatársát. Bőbeszédű, barna hajú, negyven körüli férfi volt, akinek a sebhelyes arc indokolatlanul baljós külsőt kölcsönzött. Lobato éppoly könnyen mozgott a csempészek, mint a vámosok és a csendőrök között. Sokat olvasott, és mindent tudott a motoroktól a földrajzon át a zenéig. Az embereket is ismerte, mindenkit, de akkor sem adta volna ki a forrásait, ha 45-öst szegeznek a homlokához. Oly régóta mozgott ebben a közegben, hogy a notesze tele volt nevekkel és telefonszámokkal. Ahol tudott, segített, bármelyik olc^137^ dalon állt is az illető, egyrészt hogy ápolja a kapcsolatait, másrészt mert a foglalkozásával járó gondok ellenére állítólag mégiscsak jó ember volt. Szerette a munkáját. Akkor éppen La Línea környékét járta, az Atunarát, ahol a munkanélküliség minden halászból csempészt csinált. A gibraltári motorcsónakok fényes nappal kötöttek ki a parton, a kirakodást gyerekek és nők végezték, akik saját kezűleg festették fel a zebrát az úttestre, hogy kényelmesen átcipelhessék a bálákat. A gyerekek csendőr-csempészt játszottak a tengerparton, fejükön üres winstonos dobozokkal egyensúlyozva, de csak a legkisebbek vállalták a csendőr szerepét. Minden összeütközés könnygázzal és gumibotozással végződött, valóságos csatajelenetek játszódtak le a két szemben álló fél között. – Képzeljétek csak el – mondta Lobato – a Puente Ma-yorga-i tengerpartot éjszaka, és egy gibraltári motorcsónakot, amelyből két pasas rakodja ki a cigit. Jönnek a zsaruk: egy öreg tiszt és egy fiatal csávó. A motor nem indul be, a csendőrpalánta a vízbe ugrik, és hopp, felhúzódzkodik a fedélzetre. Amikor végre elindul a csónak, és elkezd tépni Gibraltár felé, az egyik csempész a kormánynál ül, a másik meg hátul viaskodik a csendőrrel… És egyszer csak megállnak az öböl közepén. Elbeszélgetnek. Ide figyelj, édes komám. Ha veled megyünk el Gibraltárig, jól megszívjuk, de te is megkapod a magadét, amiért brit területre léptél. Szóval nyugodjunk le, oké?… Végül a csónak visszatért oda, ahonnan indult, a csendőrt kitették. Szia. Jóccakát. Slussz. Mivel Santiago gallego és csempész is volt egyben, nem bízott az újságírókban, de Teresa tudta, hogy Lobatót kivételnek tartja, mert korrekt és diszkrét, nem hisz jókban és rosszakban, tiszteletet ébreszt, kifizeti az italát, és sohasem jegyzetel mások előtt. Jó

59

sztorijai voltak, és még jobb viccei, de nem jártatta a száját fölöslegesen. A Bernalba egy gibraltári tengerésszel, Toby Parrondival és annak néhány haverjával érkezett. Fiatalok voltak, hosszú hajúak és barna bőrűek, fülbevalóval és tetkókkal; előttük az asztalon arany öngyújtók és cigarettásdobozok, a járdán pedig ott vártak rájuk a nagy, sötétített ablakú kocsik, amelyekben általában teljes hangerővel üvöltött a Los Chunguitos, a Javivi vagy a Los Chicos: a dalok Teresát a mexikói drogos nótákra emlékeztették. Éjjel nem alszom, nappal nem élek, szólt az egyik. Itt a négy fal között, gyűlölöm a sittet. A dalok hozzátartoztak a helyi folklórhoz, csakúgy, mint Sinalo-ában, és a címek sem voltak kevésbé hangzatosak: A mórok és a légió, Kivert kutya, Acélököl, Haverok. A gibraltári csempészeket csak az különböztette meg a spanyoloktól, hogy több volt köztük a világos bőrű szőke típus, és hogy az andalúziai akcentusba angol szavakat is kevertek. Minden másban ugyanolyanok voltak: nyakukban vastag láncon lógott a feszület, a Szűz Máriá-s medalion vagy a legendás gitárosnak, Camarón de la Islának a képe. Heavy metalos ingek, drága melegítők, Adidas vagy Nike cipők, agyonkoptatott, márkás farmernadrágok, az egyik farzsebben pénzköteg, a másikban kés. Ezek a fickók éppolyan veszélyesek lehettek, mint a sinaloaiak. Vesztenivalójuk nem volt, nyernivalójuk annál több. A csajaik, a barátnőik szűk nadrágban és rövid felsőben feszítettek, amely látni engedte a tetovált csípőt és a köldökpiercinget; és persze egy csomó smink, parfüm és több kiló arany volt rajtuk. Teresának a csóróbb drogcsempészek barátnői jutottak eszébe. És bizonyos mértékig saját maga, ami arra emlékeztette, hogy túl sok idő telt el, és túl sok minden történt. A baráti társaságban volt egy atunarai spanyol, de a legtöbbje mégiscsak llanito volt: spanyol, angol és máltai nevű britek, akik a Földközi-tenger minden tájáról jöttek ide. Ahogy Lobato mondta, egy kacsintással Santiagói is belevonva, minden család krémje. – Szóval mexikói. – Abszolút. – Az jó messze van. – Idecsöppentem. A riporter mosolyát sörhab szegélyezte. – Olyan ez, mint egy Jósé Alfredo-dal. – Ismered Jósé Alfrédot? – Egy kicsit. És Lobato dudorászni kezdte a Részegen támolygott a részeg című nótát, miközben még egy rundó sört rendelt. A barátaimnak ugyanazt, mint nekem, mondta, és a csajoknak is a szomszéd asztalhoz. …Öt tequilát, mondta, mire szólt a pincér: Nincs több ital, sajna. Teresa elénekelt vele néhány strófát, és a végén összenevettek. Kedves pali, gondolta. Nem játssza az eszét. Az ilyesmi káros lenne az egészségre Santiago és a nehézfiúk jelenlétében. Lobato figyelmesen nézte, méregette őt. Ismerte a dörgést. – Mexikói csaj és gallego pasas. Ilyet se láttam még. így kell ezt. Nem kérdezni, hanem lehetőséget adni, hogy a másik beszéljen, ha akar. Megolajozni, hadd menjen. – Apám spanyol volt. – Honnan pontosan? – Fogalmam sincs. Lobato nem kérdezte, hogy valóban nem tudja-e, vagy csak mondja. Család lezárva, most már belekortyolhat a sörbe, és rámutathat Santiagóra. – Azt mondják, ezzel jársz a vízre. – Ki mondja?

60

– Mondogatják. Errefelé nincsenek titkok. Mit akarsz egy tizenöt kilométeres partszakaszon? – Vége a riportnak – mondta Santiago. Elvette az újságírótól a félig telt poharat, és a kezébe nyomott egy másikat, amit újonnan rendeltek az asztaltársak. Lobato vállat vont. – Csinos a csajod. Aranyos a kiejtése. – Nekem is tetszik. Teresa hagyta, hogy Santiago átölelje, elfészkelődött a karjában. A tulaj ételt rakott a pultra: fokhagymás rákot, pirított húst, gombócot, olívaolajjal ízesített paradicsomot. Teresa imádta a spanyolos módit, hogy állva vagy bárszéken, de a pultnál lehet enni a sörkorcsolyát meg a rendes vacsorát. Falatozgatni. Belekóstolt a húsba, kenyerét a szószba mártotta. Jó étvágya volt, és a hízástól sem kellett tartania: sovány testalkata miatt néhány évig még megengedhette magának, hogy kiadósan egyen. Hogy dosztig tömje magát, ahogy Culiacánban mondanák. A polcon egy üveg Cuervo is volt, hát kért egy tequilát. Spanyolországban nem ismerték a hosszú, keskeny szájú poharat, a „lovacskát”, ezért Teresa a kis kupicákból ivott, de azt mindig meg kellett dupláznia. Újabb vendégek jöttek. Santiago és Lobato éppen a pultra könyökölve beszélgetett a Zodiac típusú gumicsónakról, amely könnyebben fut a viharos tengeren, és a tulaj is belebeleszólt. A merev hajótestnek megárt a zötykölődés, ezért Santiago már régóta tervezte, hogy vesz egy félmerev, két- vagy hárommotoros csónakot, ami elég nagy, hogy kibírja a tengert, és így eljuthat vele a keleti andalúziai partokig, a Gata-fokig. A baj csak az, hogy nincs rá pénze. Nagy befektetés, nagy kockázat. Csak a tengeren derülhet ki, helyesen döntött-e. Hirtelen megszakadt a beszélgetés. Az asztalnál ülő gibraltáriak is elhallgattak, és a pultnál álló férfiakra néztek a régi, polgárháborús bikaviadal-plakát mellett; La Línea-i búcsú, 1936. július 19., 20., 21. Négy jól öltözött, fiatal férfi volt, az egyikük szemüveges szőke, két másik magas, kisportolt, rövidre nyírt hajú, sporttrikóban. A negyediknek különösen jól állt a kifogástalan va-salású kék ing és a farmernadrág, amely olyan tiszta volt, akár az új. – Na – sóhajtott vidoran Lobato –, már megint beszorultam az akhájok és a trójaiak közé. Elnézést kért egy pillanatra, aztán odakacsintott az asztalnál ülő gibraltáriaknak, és üdvözölte az újonnan érkezőket, kissé több időt szánva a kék ingesre. Visszatértébenjót kuncogott a bajsza alatt. – Mind a négyen vámosok. Santiago szakmai érdeklődéssel nézegette őket. Az egyik sporttrikós észrevette ezt, és köszönés gyanánt felé biccentett, mire Santiago pár centire megemelte a söröspoharát. Lehetett válasz, meg nem is. Ez volt a szabálya a játéknak, amelyet valamennyien játszottak: rablók és pandúrok a semleges területen. A tulaj rezzenéstelen arccal szolgálta fel a következő adag ételt. Nap mint nap megestek az ilyen találkozások. – A kék inges – mondta Lobato – madarat vezet. Madárnak hívták a vámőrség BO-105-ös gépét, amelyet kimondottan a tengeri üldözésekhez fejlesztettek ki. Teresa már látott ilyet a csempészhajók fölött repülni. Jól ment, nagyon alacsonyan. Veszélyesen. Megnézte magának a pasast: harminc körül járhatott, sötét haj, napbarnított bőr. Mexikóinak is beillett volna. Rendes fazonnak látszott. Kicsit talán félénknek. – Azt mondja, tegnap eltalálták egy jelzőrakétával – nézett Lobato Santiagóra. – Ugye nem te voltál? – Tegnap nem voltam a tengeren. – Akkor ezek közül valaki? 61

– Talán. 142 t) Lobato a gibraltáriakra nézett, akik most még harsányabban beszéltek és nevetgéltek. Holnap nyolcvan kilót viszek, dicsekedett az egyik. Teli szájjal. A másikuk, Parrondi, odakiáltott a tulajnak, hogy hozzon egy rundó sört a vámos uraknak. Ma van a szülinapom, kiáltotta szándékolt gúnnyal, kedvem támadt meghívni őket. A pult másik végén állók visszautasították az ajánlatot, bár az egyikük a két ujjával a győzelem V betűjét mutatta és gratulált. A szőke szemüveges, súgta oda Lobato, egy HJ típusú motorcsónak kapitánya. Persze ő is gallego. La Corunából. – Ami a helikoptereket illeti – mondta Santiagónak –, tudod, mi a pálya. Javítási munkálatok, egy hétig tiszta a levegő. Szóval hajrá. – Nincs semmim. – Cigarettád sem? – Nincs. – Kár. Teresa még mindig a pilótát nézte. Élhetetlen piperkőcnek látszott. Makulátlanul tiszta ing, csillogó, jól fésült haj… nehéz volt elképzelni azon a helikopteren, ami oly sok borsot tört a csempészek orra alá. Talán úgy van ez is, mint abban a filmben, amit Santiagóval láttak a La Línea-i kertmoziban, miközben a szotyit rágcsálták: Doktor Jekyll és Mister Hyde. Lobato észrevette a lány pillantását, és mosolya szélesebbre húzódott. – Jó srác. Cáceresből. Őhozzá vagdossák a legfurább dolgokat. A múltkor majdnem agyonütötték egy evezővel. És amikor leszáll a tengerparton, kőzáporral fogadják a kölykök… Atunara néha olyan, mint Vietnam. A tengeren persze más. – Igen – erősítette meg Santiago két korty sör között. – Ott ezek a ganék vannak előnyben. o* 143 ^) így töltötték a szabadidejüket. Volt, hogy vásárolni mentek, bankügyleteket intéztek Gibraltáron, vagy kiadós sétákat tettek a parton a hosszú andalúziai nyárban, azokon a csodálatos alkonyatokon, amikor mögöttük a sziklán lassan kigyúltak a lámpák, az öbölben pedig fénybe borultak a hajók – Teresa már felismerte a legfontosabb zászlókat –, nyugat felé pedig lement a nap. Santiago háza tíz méterre volt a víztől, a Palmones folyó torkolatában, ahol több halászkunyhó is állt félúton Al-geciras és Gibraltár között. Teresa szerette ezt a környéket, mert a sinaloai Altatára emlékeztette; szerette a homokos partot és a kikötött zöld-kék csónakokat, amelyek a folyó csendes vizén ringtak. Reggelente presszókávét ittak az olívaolajos pirítóshoz az Espigónban vagy az Estrella de Marban, vasárnap meg Willynél falták a rákkal gazdagított omlettet. Néha, két fuvar között, amelyet Santiago a Gibraltári-szorosban bonyolított le, felszálltak a Cherokee-ra, és elmentek Sevillába a Ruta de Tor-ón, és a Becerra-házban vacsoráztak, vagy egy út menti vendéglőbe tértek be ibér sonkát, bifszteket enni. Máskor a Costa del Solon mentek végig egész Malagáig vagy az ellenkező irányba, Tarifán és Cádizon keresztül San-lúcar de Barramedába, a Guadalquivir torkolatához: Barbadillo bor, languszta, diszkó, kávéházak, éttermek, kocsmák és karaoke, míg végül Santiago ki nem nyitotta a pénztárcáját, számolni kezdett, és úgy nem döntött, hogy elég, mert már a tartalékhoz nyúlnánk, gyerünk vissza pénzt keresni, semmit se adnak ingyen. Volt, hogy egy egész napot eltöltöttek Gibraltáron, nyakig ázva az olajban és a zsírban, tűző napon, szúnyogfelhőben, miközben szét-, majd összeszerelték a Marina Sheppard kikötőben a Phantom motorját – Teresának már nem jelentettek rejtélyt az olyan szavak, mint amerikai dugaty-tyú, ovális fejecs vagy csapágyketrec –, utána pedig gyors próbautakat tettek a járművel az öbölben, a helikop62

terek, a HJ-k és a Heinekenek vigyázó pillantásai közepette, mert talán már aznap éjjel folytatódott köztük a macska-egér játék az Európa-foktól délre. És minden este, a nyugodt kikötői munka végén, az Olde Rockban fejezték be a napot, a törzsasztaluknál, amely fölött kis kép ábrázolta egy Nelson nevű angol admirális halálát. így történt, hogy azokban a csaknem boldog időkben – életében először tudatosult benne, hogy így van – Teresa kitanulta a szakma fortélyait. A kis mexikói lány, aki alig több mint egy éve eredt futásnak Culiacánban, mára már talpraesett nő lett: megedződött az éjszakai utakban és rajtaütésekben, ismerte a tengerészetet, a hajók felépítését, a széljárásokat, a víz áramlatait. A fények helyzetéből, színéből és számából megmondta a hajók irányát és tevékenységét. Addig tanulmányozta a Gibraltári-szorosról készült spanyol és brit térképeket, és vetette össze a saját megfigyeléseivel, amíg már kívülről fújta a vízmélységeket, a partvonalakat és a jelzéseket, amelyek éjszaka eldönthették, hogy sikerrel járnak, vagy kudarcot vallanak. Cigarettát rakodott fel a gibraltári raktárakban, hogy egy mérföldre onnan, Atunarában terítse; a hasist Marokkóból szállította a Tarifától Esteponáig terjedő partszakaszra. Franciakulccsal és csavarhúzóval a kezében győződött meg róla, hogy jól működnek-e a hűtőszivattyúk és a hengerek, anódot cserélt, olajat tisztított, gyertyákat szerelt, és olyan dolgokat tanult meg, amelyekről sose gondolta, hogy fontosak; mint például, hogy a kétütemű motor óránkénti fogyasztását úgy kapjuk meg, ha 0,4-del beszorozzuk a maximális teljesítményt, és ezt a szabályt nem ártott tudni a nyílt tengeren, ahol nem volt benzinkút, ám a hajó zabálta a benzint. Teresa azt is megszokta, hogy hátulról vállon veregetve irányítja Santiagói, amikor menekülniük kell, mert a férfi figyelmét a veszélyes sebességnél nem vonhatták el a rendőrségi motorcsónakok és a helikopterek. Néha a lány maga is vezette a hajót harminc csomó fölött, tudott gázt adni vagy visszavenni belőle, ha nagyon háborgott a tenger, és kímélni kellett a hajótestet; fel tudta emelni és szabályozni tudta a motor fogantyúját, holdtalan éjszakákon álcázni tudta a járművet a part mellett, és ha le kellett árnyékolni a radarjelet, hozzá tudott tapadni egy halászhajóhoz vagy egy nagyobb utasszállítóhoz. Ismerte a menekülési taktikákat: kihasználni a Phantom rövid forgási sugarát, és ezzel kijátszani a nagyobb teljesítményű, de vaskosabb motorcsónakokat, odaférkőzni az üldöző jármű tatjához, megkerülni a hajó orrát vagy átvágni az általa húzott csíkon, mert a benzin gyorsabb mozgást tett lehetővé, mint az ellenfelek gázolaja. Így fordult át a félelem ujjongásba vagy a győzelem vereségbe, Teresa pedig ismét konstatálhatta, hogy egyszer hopp, másszor kopp, néha meg épp csak, hogy lesz valahogy. Dobált bálákat a vízbe, miközben a koromsötét éjszakában csak az üldözők reflektora világította meg, rakodta a szajrét halászhajókra vagy emberi alakok kezébe, akik a kihalt partokról gázoltak a vízbe derékig, a hullámok loccsanásai közepette. Az is előfordult egyszer – egyetlenegyszer, olyanokkal, akikben nem volt szabad megbízni –, hogy ő rakodott ki egyedül, miközben Santiago a hajón ült egy Uzival a kezében, amelyet a ruhája alá rejtett. Nem a vámosok vagy a csendőrök ellen készült fel, ez nem illett volna a játékszabályok közé, hanem azok ellen, akik átvették a cuccot: franciák voltak, és a hírüknél csak a modoruk volt rosszabb. Később, még aznap hajnalban, amikor átadás után visszafelé hajóztak Gibraltárra, maga Teresa dobta bele megkönnyebbülve az Uzit a tengerbe. Most távol állt tőle ez a megkönnyebbülés, bár üres hajóval haladtak vissza Gibraltár felé. Hajnali 4 óra 40 perc volt, és csupán két óra telt el azóta, hogy felpakolták a háromszáz kiló hasisgyantát a marokkói parton: ennyi idő bővel elég volt ahhoz, hogy megtegyék az Al Marsát és Cala Arenast elválasztó kilenc mérföldet, és a másik parton gond nélkül lerakodjanak. De a spanyol közmondás szerint, amíg a farkát nem látod, nem ment el a bika. És ennek bizonyításául nem sokkal Punta Carnero előtt, alighogy beléptek a világítótorony piros szektorába, és megpillantották a fényben fürdő gibraltári sziklát az 63

Al-gecirasi-öböl másik oldalán, Santiago hátranézett, és nagyot káromkodott. A következő pillanatban a motor ber-regésébe új hang vegyült, és a tathoz közelített, majd egy reflektor fénybe vonta az egész hajót, és elvakította őket. A madár, sziszegte Santiago. Az a kurva madár. A helikopter propellere léghullámokat lökött a Phantom fölé, vizet és habot kavart fel körülötte, Santiago pedig megragadta a kormányt, beletaposott a gázba – a mutató 2500 fordulatról 4000-re ugrott –, és a hajó csattogva, nagy döccenésekkel, száguldani kezdett a vízen. De hiába. A reflektor követte őket, ide-oda táncolt a hajó két oldala között, rá-rátévedt a tatra, és megvilágította a vízfüggönyt, amelyet kétszázötven lóerő vert fel. A csattanások és a hab közepette Teresa erősen kapaszkodott, hogy ki ne essen, és tette a dolgát: igyekezett nem gondolni a helikopter közvetlen fenyegetésére – úgy számolta, négy méterrel lehet a víz fölött, és negyven csomóval halad, mint ők –, inkább a másik veszélyre figyelt, amely kétségkívül közel volt, ahogy a part is. A vámőrség HJ motorcsónakját már nemcsak a saját radarja, hanem a helikopter reflektora is nyomra vezette, és teljes sebességgel száguldott feléjük valahol, hogy elvágja az útjukat, vagy a parthoz szorítsa őket. La Cabrita sziklazátonyához, amely előttük volt, egy kissé balra. Teresa a Furuno radar tölcséréhez tapasztotta az arcát, és a hajó minden egyes döccenésénél beleütötte a homlokát meg az orrát. Lenyomta a megfelelő gombokat, hogy fél mérföldre csökkentse a hatótávolságot. Édes jó Istenem, Istenkém. Ha az ember ilyen zűrben nem békül ki Istennel, vége van, gondolta. A képernyőn, úgy tetszett, kínos lassúsággal mászik végig a vonal, és Teresa visszatartott lélegzettel várta ki, amíg a túloldalra ért. Segíts ki ebből, Istenem! Még Szent Maiverde is eszébe jutott azon a baljós éjszakán. Nem volt rakományuk, börtönbe nem kerülhettek, de a vámosok nehéz emberek voltak, még akkor is, ha a campamentói kocsmában boldog szülinapot kívántak. Ott és akkor bármilyen ürügygyei lefoglalhatták a hajót, vagy puszta véletlenségből nekimehettek és elsüllyeszthették. A reflektor vakító fénye a képernyőre esett, Teresa alig látott valamit. Észrevette, hogy Santiago tovább emeli a fordulatszámot, pedig a nyugati szél már így is túl magasra korbácsolta a hullámokat. A gallegónak arcizma se rezdült: nem olyan fából faragták, hogy megkönnyítse a zsaruk dolgát. A hajó még nagyobbat szökkent, mint addig bármikor – csak nehogy lefulladjon a motor, gondolta Teresa, miközben elképzelte a levegőben forgó propellert –, amikor pedig visszazuhant a vízre, hiába kapaszkodott teljes erőből, beverte a homlokát a radarnézőke szélébe. Végül megpillantotta a képernyőn, a háborgó víz megszámlálhatatlan visszhangja között, a különálló fekete foltot: a hosszú, baljós jelet, amely gyorsan közeledett jobb felől, és már ötszáz méteren belül volt. – Öt óránál! – kiáltott, és megrázta Santiago jobb vállát. – Három kötélre. Száját szinte odatapasztotta Santiago füléhez, hogy túlkiabálja a motor robaját. A férfi hasztalan próbált abba az irányba nézni, a helikopter reflektora továbbra is a szemébe tűzött, ezért lerántotta a radarról a védőborítást, hogy ő maga is lássa a képernyőt. A part kanyargós vonala fenyegetően rajzolódott ki az antenna minden pásztázásánál, úgy háromszáz méterre a hajó jobb oldalától. Teresa előrenézett. Punta Carnero világítótornya pirosan villogott tovább. Ha ebben az irányban mennek tovább, a fehér szektort elérve már nem kerülhetik ki a La Cabrita-zátonyt. Santiago is ugyanerre gondolhatott, mert ebben a pillanatban visszavett a sebességből, jobbra rántotta a kormányt, és újra felgyorsított, majd még egypárszor elismételte a cikcakkmanővert a tengeren befelé. Felváltva nézte a radar képernyőjét és a helikopter reflektorát, amely minden megtorpanásnál előrébb szaladt, és szinte már eltűnt, mielőtt ismét a hajóra irányult volna, hogy fénykörébe vonja. Akár a kék inges, akár más röpköd fölöttünk, gondolta Teresa lenyűgözve, nem ismeri a tréfát. Miért is próbálnánk tagadni. A kisujjában van a szakma. Akárki nem lenne képes sötét éjszaka helikoptert vezetni, közvetlenül a víz színe fölött. A pilóta olyan jó lehet, mint a Gringó a maga 64

idejében, a maga gépén. Vagy még annál is jobb. Teresa legszívesebben hozzávágott volna egy átkozott rakétát, ha lett volna a fedélzeten rakéta. Megnézte volna, hogy zuhan lángolva a tengerbe. Placcs. A HJ rendőrcsónak jele közelebb ért hozzájuk a radaron, a távolság feltartóztathatatlanul csökkent. Amikor Santiagóék hajója sima vízen száguldott teljes sebességgel, beérhetetlen volt, de most lelassították a hullámok, és ez az üldözőket juttatta előnyhöz. Teresa hátra- és jobbra nézett, kezével csinált szemellenzőt az erős fényben, és várta, mikor bukkan fel a csónak. Kapaszkodott, ahogy csak bírt, leszegte a fejét, valahányszor a víz habja felcsapott a hajóorra, a veséje fájt a szüntelen zötykölő-déstől. Néha Santiago dacos arcélére esett a pillantása, és látta, ahogy a sós víz végigcsorog feszült vonásain, hunyorgó pillantása pedig beleréved az éjszakába. A férfi keze görcsösen markolta a Phantom kormányát, apró, ügyes zökkenésekkel irányította a hajót, és teljes mértékig kihasználta a felturbózott motor plusz ötszáz fordulatát, a farok hajlásszögét meg a lapos hajótőt, amely egyik-másik hosszú szökkenésnél valósággal repült, mintha a propeller csak néha érintené a vizet, máskor pedig olyan nagy robajjal ütődött a vízhez, hogy úgy tetszett, a jármű menten ripityára törik. – Ott van! És ott volt. A kísérteties árnyék, amely hol szürke, hol kék-fehér színben játszott, vizet zúdítva rontott be a helikopter reflektorának fényébe, és szinte súrolta Santi-agóék hajóját. Úgy mozgott a fénykör határán, mint egy hatalmas fal vagy roppant bálna, amely felbukkant a víz színére, a reflektor fehérségébe pedig, amely most már a csónakról is megvilágította őket, pislákoló kék fény vegyült, akár egy gonosz szem villogása. Teresa süket volt a motor zajától, testét átáztatta a felcsapó víz, és olyan kétségbeesetten kapaszkodott, hogy nem merte megtörölni sótól viszkető szemét. Látta, hogy Santiago kinyitja a száját, mintha kiáltani akarna, de nem hallotta, aztán a férfi a sebességváltó felé nyúlt, levette a lábát a gázról, fékezett, balra rántotta a kormányt, aztán újra gázt adott, és megindult egyenesen a Punta Carneró-i világítótorony felé. Ezzel a manőverrel kikerültek a helikopter reflektorának fényköréből, és a HJ-t is maguk mögött hagyták, de Teresa megkönnyebbülése csak addig tartott, amíg rá nem döbbent, hogy majdnem hajszálpontosan a piros és a fehér szektor határán haladnak, a La Cabrita-sziklazá-tony négyszáz méteres kőhalmaza felé. Ne csessz már ki velünk, nyögött fel. A motorcsónak reflektora hátulról követte őket a tatnál, miközben a helikopter fölülről támogatta. Teresa még mindig görcsösen markolta a korlátot, és egyre latolgatta az érveket és ellenérveket, amikor a közvetlenül előttük táncoló világítótorony fénye pirosas 150^ ról fehérre váltott. Radar nélkül is tudni lehetett, hogy száz méter sincs hátra a zátonyig, és a távolság rohamosan csökken. Szar helyzet. Ha ez a hülye nem fékez le azonnal, nekimegyünk, gondolta. És ilyen kurva nagy sebességnél még ki sem ugorhatok. Amikor hátranézett, látta, hogy a HJ reflektorfénye elmarad mögöttük: a vámosok a baleset elkerüléséért manővereztek. Santiago még egy kicsit tartotta az irányt, aztán a válla fölött hátranézett, a mélységmérőre pillantott, majd előre, ahol Gibraltár távoli fényei előtt kirajzolódott a La Cabrita árnyéka. Jaj ne, gondolta rémülten Teresa. Ugye nem akar átmenni a kövek közti résen? A múltkor sikerült neki, de akkor nem mentünk ilyen gyorsan. Ebben a pillanatban Santiago megint lelassított, jobbra fordította a kormányt, és a helikopter alatt elhaladva – a pilóta felrántotta a gépet, nehogy a Phantom radarjának antennája beleütközzön – átsüvített, de nem a résen, hanem a zátony szélénél. Olyan közel voltak a La Cabritához, hogy Teresa érezte az algák illatát, és hallotta a motor visszhangját, amely a sziklafalról verődött vissza. Szeme tágra nyílt, és a szája nyitva maradt, de addigra már túljutottak a zátonyon, A tenger sokkal nyugodtabb volt, mint odakint, és a HJ elmaradt tőlük, mert szélesebb kört írt le. A helikopter megint a tat fölött volt, de már csak kellemetlenséget okozott, nem jelentett igazi veszélyt, Santiago pedig a 65

maximális 6300-ra emelte a fordulatszámot, és a Phantom ötvenöt csomóval szelte át az Algecirasi-öblöt a sík víztükrön, a gibraltári kikötő felé. Jesszus. Négy mérföldet tettek meg öt perc alatt, és most már csak egy apró manővert kellett közbeiktatni, hogy félúton kikerüljenek egy olajszállítót. Amikor a HJ felhagyott az üldözéssel, a helikopter pedig elmaradt, és egyre magasabbra emelkedett, Teresa felállt, még mindig a reflektorfényben, és jól bemutatott a pilótának. Szia, te köcsög. Háromszor is kibabráltam veled, ezt kapd el. Találkozunk Bernalnál. rs 151 T> 6. Kockán az életem, kockán a sorsom Betelefonáltam a Diario de Cádizhoz, és megtaláltam Óscar Lobatót. Teresa Mendoza, mondtam. Könyvet írok róla. Megbeszéltük, hogy másnap együtt ebédelünk a Venta del Chatóban, egy régi étteremben a cor-tadurai parton. Alighogy leparkoltam a kapuban, szemben a tengerrel, és hátam mögött a távoli várossal, amely fehéren fürdött a napfényben a homokos félsziget szélén, Lobato is kiszállt egy leharcolt Fordból. A kocsi telis-tele volt régi újságokkal, szélvédője mögött ott lapult az újságíró-igazolvány. Mielőtt Lobato odajött volna hozzám, váltott egy-két szót a parkolóőrrel, vállon veregette, amit a másik úgy köszönt meg, mint a borravalót. Lobato rokonszenves, bőbeszédű férfi volt, sose fogyott ki az anekdotákból és az információkból. Negyedóra múlva már jó barátok voltunk, és ismereteim jelentősen bővültek a kétszáz éves fogadóról – igazi csempészfogadó –, a szarvashúshoz tálalt mártásról, a falon látható réges-régi tárgyak mindegyikének nevéről és rendeltetéséről, továbbá a garumról, amely a rómaiak kedvenc halmártása volt még azokban az időkben, amikor a várost Gades-nak hívták, és a turisták három evezősoros gályán jártak. A második fogás előtt megtudtam, hogy közel vagyunk a San Fernandó-i Tengeri Obszervatóriumhoz, amelyen áthalad a cádizi meridián, és hogy 1812-ben Napóleon ostromló csapatai – Lobato hangsúlyozta, hogy sose jutottak el a Tierra kapuig – itt táboroztak. – Láttad a Lola la Piconera című filmet? Már jó ideje tegeződtünk. Nem, nem láttam, mondtam, mire elmesélte töviről hegyire. A főszerepben Jua-nita Reina, Virgilio Teixeira és Manuel Luna. Rendezte Luis Lucia, 1951-ben. A legenda szerint, ami természetesen hamis, a zsaruk pontosan itt lőtték le a Piconerát. Nemzeti hősnő lett belőle s a többi. És a versike. Éljen az öröm, halál a bajra, Lola, Lolita Piconera. Lobato az arcomat fürkészte – megpróbáltam érdeklődő képet vágni –, aztán kacsintott egyet, megemelte poharát az Yllera borral, amelynek második üvegét most nyitottuk ki, és minden átmenet nélkül rátért Teresa Mendozára. Ügyesen csinálta. – A mexikói lány. És a gallego. Hasis oda-vissza, veszélyes kalandok… Az volt a hőskor – sóhajtotta meren-gőn az én tiszteletemre. – Szó, ami szó, veszélyes korszak. Nehéz emberek, kemény világ. De akkor még nem volt annyi szemétkedés, mint most. Most is riporterként dolgozik, tette hozzá. Mint akkor. A szakma zsoldosa, jó kifejezés. És becsülettel teszi a dolgát. Nem is értene máshoz. Szereti a munkáját, pedig most is ugyanazt a szart keresi, mint tíz éve. De nem baj, a felesége is dolgozik. És nincs gyerekük, aki azt mondaná, éhes vagyok, papa. – így szabadabbnak érzem magam – mondta –, egyenlőbbnek és testvériesebbnek. Megállt, hogy odaköszönjön néhány helyi potentátnak, akik sötét öltönyben ültek a szomszéd asztalnál – az egyik kulturális attasé, a másik építési engedélyekkel foglalkozik, súgta oda nekem. Még érettségijük sincs –, aztán visszatért Teresa Mendozához és a gallegóhoz. Néha összefutott velük La Líneában és Algecirasban, a lánynak csinos indián arca volt, barna bőre és nagy szeme, amely bosszúvágyón csillogott. Nem volt nagy szám, inkább jelentéktelen, de sminkkel és kiöltözve jól nézett ki. A melle persze jó volt. Nem túl nagy, de ilyen – és Lobato összeérintette a kezét, a két mutatóujját meg széttartotta, mintha a bika két szarva volna. Kissé közönségesen öltözködött, mint általában a hasis- és 66

cigarettacsempészek csajai, bár nem annyira feltűnően: szűk nadrág, póló, tűsarkú cipő, ilyesmi. Rendezett, de mégis hétköznapi külső. Nem nagyon járt össze a többi lánnyal. Volt benne valami hűvös elegancia, bár nem lehetett tudni, miben nyilvánul meg. Talán a hanghordozásában, ami olyan finom, kedves és udvarias volt. Gyönyörű szép mexikói archaizmusokkal. Néha, amikor kontyba fésülte a haját, középen elválasztva és szorosan hátrafésülve, még elegánsabbnak hatott. Mint Sara Montiéi a Veracruzban. Húszegynéhány lehetett. Annyi éves. Lobato megjegyezte, hogy nem hordott arany ékszert, csak ezüstöt. Fülbevalókat, karkötőket. Csak ezüstöt, és nagyon keveset. Igaz, előfordult, hogy hét karkötőt húzott a csuklójára, hetesnek hívták az ilyet, ha minden igaz. Csingilingi. Emlékezett a hangjára. – Egyre több tiszteletet vívott ki a környéken. Először is azért, mert a gallegónak jó híre volt. Másodszor mert Teresa volt az egyetlen nő, aki kimerészkedett a tengerre. Kezdetben kinevették, hogy mit keres ott, meg minden. Még a vámosok és a rendőrök is összesúgtak a háta mögött. De amikor híre ment, hogy ugyanolyan tökös, mint bármelyik férfi, minden megváltozott. Megkérdeztem Lobatót, miért volt olyan jó Santiago Fisterra híre, mire ő elismerően összecsippentette a hüvelyk- és mutatóujját. Mert rendes gyerek volt. Kevés szavú, dolgos. Igazi gallego, a szó legjobb értelmében. Vagyis nem olyan, mint azok a hallgatag és veszélyes rohadékok vagy a hasisüzletben utazó szakadt és kísérteties pacákok. Diszkrét ember volt, nem hőzöngő. És tartotta a szavát. Nem volt vagány típus, ha érted, miről beszélek. Úgy dolgozott, mint aki hivatalba jár. Mások, például a gibral-táriak, simán odacitáltak téged hajnali háromra, hogy aztán otthon dugják a feleségüket vagy azt, akit éppen ösz-szeszedtek valamelyik bárban, te meg támaszthattad a villanyoszlopot, és gyökeret ereszthettél az órádat nézve. De ha a gallego azt mondta, holnap indulok, arra mérget vehettél. Elindult akkor is, ha négyméteres hullámok tomboltak körülötte. Tartotta a szavát. Profi volt. Ami nem mindig jó, mert másokat elzár a lehetőségtől. Pedig ő csak annyit akart, hogy elég pénze legyen valami másba belefogni. Talán ezért jött ki olyan jól Teresával. Úgy látszott, szerelmesek egymásba. Kézen fogva jártak, ölelkeztek, mint annak a rendje. De a lányban volt valami, amit nem lehetett hova tenni. Hogy is magyarázzam el? Az ember kénytelen volt elgondolkozni, vajon őszinte-e. Várj, ne érts félre, nem tartom képmutatónak. Tűzbe tenném a kezem a jó szándékaiért. Más itt a baj. Szóval szerintem Santiago jobban szerette őt, mint ő Santiagói. Capisci?… Teresa mindig távol maradt egy kicsit. Mosolygott, hallgatott, jó lány volt, sőt abban is biztos vagyok, hogy remekül érezték magukat az ágyban. De volt benne valami… érted? Néha, ha az ember jobban megfigyelte – és nekem a figyelem a szakmám –, észrevett valamit a pillantásában, még akkor is, ha Santiagóra nézett, mintha nem hinné el egészen, ami körülötte történik. Mintha mindig készenlétben tartana egy szendvicset, egy bőrönd ruhát és egy vonatjegyet. Nevetett, itta a tequiláját – persze imádta a tequilát –, csókolta a párját, de egyszer csak megjelent az arcán az a furcsa kifejezés. Mintha azt gondolná: úgyse tart sokáig. Úgyse tart sokáig, gondolta. Majdnem egész délután szeretkeztek, mintha nem akarnák abbahagyni, most pedig Tarifa városfalának középkori boltívénél barangoltak. Teresa azt olvasta a csempetáblán, hogy 1292. szeptember 21-én foglalták vissza a móroktól, IV. Merész Sancho uralkodása alatt. Üzleti tárgyalás, mondta Santiago. Kocsival félóra. Közben megihatnánk valamit, és sétálhatnánk. Aztán együnk sertésbordát Jüan Luisnál. Ott voltak hát a szürke délutánban – a keleti szél fehér tajtékot sodort a tenger szélére – a lancesi parton, az Atlantióceánnál, túloldalon a Földközi-tengerrel és Afrikával a ködben, amely éppoly lassan sötétedett, mint ahogy ők ballagtak átölelve egymást a városka szűk, fehérre meszelt utcáin, ahol mindig fújt a szél, minden irányban, az évnek mind a háromszázhatvanöt napján. Azon a délutánon különösen erős volt a szél, 67

és ők, mielőtt bementek volna a városba, elnézték egy darabig a kocsiból, hogy csapnak ki a hullámok a parkoló gátjára a városfal alatt, a La Caleta mellett, és hogy mossa-áztatja a vízpermet a Cherokee szélvédőjét. Ahogy ott ültek kényelmesen, a rádió zenéjét hallgatva, Teresa Santiago vállára hajtotta a fejét, és észrevett messze a tengeren egy nagy, háromevezős vitorlást, amely olyan volt, mint a régi filmeken: lomhán úszott az Atlantióceán felé, orrát a dühöngő hullámok közé fúrva, és úgy rejtőzködött a szél meg a hab szürke függönye mögött, mint egy ősi időkből előbukkant kísértethajó, amely évek, évszázadok óta bolyong szüntelen. Aztán kiszálltak a kocsiból, és a védettebb utcákon felmentek a városközpontig, a kirakatokat nézegetve. Már véget ért a nyári turistaszezon, de a Central kávéház teraszán a ponyva alatt és a belső teremben most is rengeteg külföldi kinézetű kisportolt, barna bőrű ember ült. Szőke fejek, fülbevalók, trikók. Szörfösök, mondta Santiago, amikor meglátták őket. Most jött meg a kedvük. Ezen a világon minden előfordulhat. – Még az is, hogy egyszer tévedésből azt mondod, szeretsz. A lány erre ránézett. Santiago nem haragudott, rosszkedve sem volt. Szemrehányásnak se szánta. – Szeretlek, te gazember. – Persze. Santiago mindig ezzel viccelt. A maga finom módján, figyelmesen, kis provokációkkal szedte ki a lányból azt a szót. Harapófogóval kell kihúzni belőled. Olyan izé vagy. Szarrá alázod az egómat vagy mimet. Akkor Teresa megölelte, megcsókolta a két szemét, és azt mondta, szeretlek, szeretlek, szeretlek, sokszor egymás után. Szemét gallego, utolsó gazember. Santiago meg hülyéskedni kezdett, mintha nem is érdekelné, mintha csak valami újabb témáról volna szó, amiről beszélgethetnek, amin nevethetnek, mintha Teresának kéne szemrehányást tennie. Hagyj már, hagyd. Elég. Végül elnevették magukat, és amikor egymás szemébe néztek, Teresát hirtelen elöntötte a teljes tehetetlenség érzése, a férfi pedig nem vette le róla a szemét, csak nézte lemondóan, mintha sírna legbelül, csendesen, akár egy kisfiú, aki fut a nagyobb játszótársak után, de azok otthagyják. Teresa elérzékenyült ettől a komor, hallgatag fájdalomtól, és biztos volt benne, hogy talán tényleg szereti Santiagói. Ilyenkor mindig vissza kellett fognia magát, nehogy felemelje a kezét, és végigsimítsa a férfi arcát, valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, mintha tartozna neki valamivel, amit nem tud megfizetni soha. – Mire gondolsz? – Semmire. Bárcsak sose volna vége, kívánta. Bárcsak ez a köztes lét, amely élet és halál között, egy különös szakadék fölött feszül, addig tartana, amíg egy szép napon olyan szavakat ejthet ki, amelyek ismét igazakká válnak. Bárcsak a férfi bőre, keze, szeme, szája eltörölné az emlékeit, és ő újjászületne, vagy meghalna végre, hogy úgy mondhassa ki a régi szavakat, mint az újakat, és ne hangozzanak se árulásnak, se hazugságnak. Bárcsak volna erre elég időm, ideje, időnk. A Gringó Dáviláról sose beszéltek. Santiago nem volt az a fajta, akinek más férfiakról lehetett beszélni, és Teresa se szívesen tette volna ezt. Néha, amikor Santiago a sötétben szuszogott, nagyon közel hozzá, szinte hallotta a kérdéseit. Most is előfordult, de ezek a kérdések egy ideje csak a megszokás részei voltak, a csend állandósult zaja. Kezdetben, azokban az első napokban, amikor a férfiak, még az alkalmi kapcsolatok is, megpróbálnak a nő testi odaadásán túl is érvényesíteni bizonyos nehezen érthető jogokat, Santiago hangosan is feltett egy-két ilyen kérdést. A maga módján persze. Nem tolakodóan vagy egészen homályosan. Úgy ólálkodott, mint róka a tűz körül: közelített, de nem ért hozzá. Hallott egy s mást. Barátok barátaitól, akiknek barátaik vannak. De hiába. Volt egy férfi az életemben, vágta rá egyszer Teresa, amikor megelégelte, hogy Santiago folyton ott 68

szaglászik a téma körül, s a válasz nélkül hagyott kérdések elviselhetetlen csöndeket hagynak maguk után. Jó pasi volt, mondta, bátor és ostoba. Kész veszedelem. Cégéres gazember, mint te és mint minden férfi, de amikor ő felszedett, még kiscsaj voltam, semmit se tudtam a világról, a végén meg rohadtul kibabrált velem, miatta kellett elmenekülnöm, és nézd, hova jutottam, az óceán másik partjára, egész idáig, ahol veled találkoztam. De nem kéne annyit zavarognod, hogy volt-e pasim, vagy nem, mert ez, akiről beszélek, meghalt, abszolúte. Megleckéztették, és feldobta a talpát, ahogy előbbutóbb mindenki feldobja, de ő egy kicsit előbb. És hogy ő mit jelentett nekem, az az én dolgom, nem a tiéd. Mindezek után, amikor egy éjjel isteni jót dugtak, és szorosan ölelték egymást, Teresa elméje pedig édesen üres volt, minden emléktől és reménytől mentes, mert csupán a sűrű és súlyos jelen létezett benne, a forró teljesség, amelynek lelkifurdalás nélkül adta át magát, egyszer csak kinyitotta a szemét, és látta, hogy Santiago megáll, közelről nézi őt a sötétben, az ajka mozog; amikor pedig végleg visszatért a valóságba, és figyelni is tudott rá, az volt az első gondolata, hogy te hülye gallego, te idióta, hisz pont olyan vagy, mint a többi, és jaj de bénák, bénák, bénák a kérdéseid, amelyeket a legrosszabbkor teszel fel: hogy ő meg te, hogy ő volt-e jobb vagy te, hogy téged szeretlek-e vagy őt. Mintha minden csak erről szólna, mintha csak feketefehér volna az élet, jó és rossz, s az egyik férfi jobb lenne, mint a másik. Hirtelen kiszáradt a szája, a lelke és a lába köze, érezte, hogy újra kitörni készül belőle a harag, és nem azért, mert a férfi megint kérdezősködik, és rosszul választotta meg a pillanatot, hanem mert béna és ügyetlen módon olyan dolgokra keres választ, amelyeknek semmi közük Teresához, és olyasmit hánytorgat fel, amihez semmi köze neki magának; s mert nem féltékenységből teszi ezt, hanem büszkeségből, szokásból, a hím ostoba gőgje miatt, aki eltávolítja a nőstényt a falkától, és eltiltja az élet minden formájától, amit nem ő olt belé. Meg akarta sérteni, bántani akarta, ezért dühösen ellökte magától, és azt sziszegte a képébe, hogy képzeld, szerettem, hát persze, ehhez vajon mit szólsz, gallego, te idióta. Talán azt hiszed, hogy veled és a te farkaddal kezdődött az élet? Azért vagyok veled, mert nincs hova mennem, vagy mert nem tudok meglenni egyedül, mert szükségem van egy férfira, aki pont olyan, mint a másik, és nem érdekel, miért választott engem az az első, vagy én miért választottam őt. Felült az ágyon, amúgy meztelenül, de a férfi még mindig kapaszkodott belé, ezért akkora pofont adott neki, hogy Santiagónak félre kellett fordítania a fejét. S már majdnem lekevert egy másikat is, de akkor a férfi ütötte meg őt, feltérdelve, nyugodt és komoly erőszakossággal, harag nélkül, talán meglepve; aztán csak nézte merőn a lányt, térdepelve, 160^ mozdulatlanul, miközben Teresa hanyatt fekve sírt és zokogott, de a könnyek nem a szeméből, hanem a szívéből, a torkából törtek elő; és a foga közt szitkozódott, szemét gallego, a kurva anyádat, szemét, szemét, szemét. Santiago mellé feküdt, egy darabig mozdulatlanul hallgatta, nem érintette meg, szégyenkezett, zavarban volt, és Teresa lassanként lehiggadt, ahogy a könnyek megszáradtak az arcán. Ez volt minden, és többé nem ismétlődött meg. Akkor emeltek utoljára kezet egymásra. És a kérdéseknek is vége szakadt. – Négyszáz kiló – mondta Caíiabota halkan. – Első osztályú olaj, hétszer tisztább a normál anyagnál. A lehető legjobb áru. Egyik kezében gin-tonikot, a másikban aranyfilteres angol cigarettát tartott, a szippantásokat rövid kortyokkal váltogatta. Alacsony, zömök, borotvált fejű ember volt, akiről csak úgy dőlt a verejték, ezért az ingei mindig átáztak hónaljban és nyakban, ahol az obligát aranylánc csillogott. Teresa úgy gondolta, talán a munkája izzaszt-ja meg ennyire. Mert Canabota – ami egyaránt lehetett rendes vezetéknév és gúnynév is – egyfajta bizalmi ember volt: helyi ügynök, kapcsolat és összekötő a két oldal csempészei között. Az 69

illegális kereskedelem szakértőjeként ő szervezte meg a hasis kivitelét Marokkóból, és biztosította a felvételt. Ez többek között azt jelentette, hogy olyan szállítókat fogadott fel, mint Santiago, és kapcsolatokat ápolt bizonyos hatóságokkal. A csendőrség őrmestere, az a civil ruhás sovány, ötvenes férfi, aki most egy asztalnál ült vele, csak egy volt a sok billentyű közül, amelyeket meg kellett érinteni, hogy felcsendüljön a muzsika. Teresa már régebbről ismerte, és tudta, hogy Es-tepona közelében állomásozik. Az asztaltársaságnak egy a* 161 «r> ötödik tagja is volt, egy Eddie Álvarez nevű gibraltári ügyvéd: alacsony, ritkás göndör hajú férfi, szódásüvegszemüveggel és idegesen remegő kezekkel. Irodája a brit gyarmat kikötője mellett szerénykedett, a tíz-tizenöt fedőcéggel együtt, amelyek mind nála voltak bejelentve. O ellenőrizte a pénzt, amelyet Gibraltáron fizettek San-tiagónak minden egyes kiszállás után. – Jó lenne, ha most jegyzők is mennének – mondta Caiiabota. – Nem – ingatta a fejét Santiago nyugodtan. – Túl sokan lennénk a fedélzeten. Phantommal járok, nem utasszállító komppal. Jegyzőnek a tanúkat nevezték, akik azért kísérték a csempészeket, hogy ellenőrizzék a fuvart. Az egyik jegyzőt az eladók – többnyire marokkóiak –, a másikat a vevők küldték. Canabotának nem tetszett a válasz. – A lány – mutatott Teresára – itt maradhat. Santiago nem vette le a szemét az összekötőről, és ismét megrázta a fejét. – Nem értem, miért kéne itt maradnia. Ő a társam. Caiiabota és a csendőr megrovóan Eddie Álvarezre nézett, mintha őt hibáztatnák a gallego ellenkezéséért. De az ügyvéd vállat vont. Sajnálom, mutatta a gesztus. Mindent tudok, és különben is, itt csak megfigyelő vagyok. Mi a túrót akartok tőlem? Teresa végighúzta az ujját a bepárásodott üdítős poháron. Sohasem akart részt venni a tárgyalásokon, de Santiago ragaszkodott hozzá. Te is annyit kockáztatsz, mint én. Jogod van tudni, mi a pálya. Ne beszélj, ha nem akarsz, de nem árt, ha képben vagy. És ha zavarja őket a jelenléted, kapják be. Mindahányan. Az ő feleségük otthon vakarja a seggét, miközben te minden héten kint melózol velem a tengeren. – Fizetés ahogy eddig? – kérdezte Eddie Álvarez, csak a maga dolgával törődve. Átadás után egy nappal, bólintott Caiiabota. A harmadát a BBV egyik gibraltári számlájára utalják – az ottani spanyol bankok nem Madridhoz, hanem a londoni kirendeltségekhez tartoztak, ami adóügyekben kényelmes homályt jelentett –, a másik kétharmadot készpénzben kapja. A kezébe. Persze a bankügylethez kell még egy-két frankó számla. A bürokrácia miatt, mint mindig. – Ezt vele intézzétek – mondta Santiago, és Teresa felé bökött az állával. Caiiabota és a csendőr feszélyezetten nézett egymásra. A kurva életbe, mondta a hallgatásuk. Minek keveri bele ezt a nőt? Az utóbbi időben Teresa egyre többet vállalt magára a munka üzleti részéből. Ellenőrizte a költségeket, számolt, titkos telefonokat bonyolított, és rendszeresen látogatta Eddie Álvarezt. Ő vitte a társaságot, amely Álvarez irodájában volt bejelentve, és ő kezelte a gibraltári bankszámlát is meg az összegeket, amelyeket alacsony kockázattal fektetett be. Nem volt különösebben nehéz, hiszen Santiago sem mozgott otthonosan a bankok világában. Csak annyiról volt szó, amit a gibraltári ügyvéd minimál-infrastruktúrának nevezett. Konzervatív portfolió, pontosított, ha nyakkendőt kötött, és szakszerű akart lenni. Akármilyen bizalmatlan volt is Santiago, nemrégiben még teljes egészében Eddie Álva-reztől függött, aki a legegyszerűbb lekötésekért is jutalékot kért, pedig akkor legális pénzről volt szó. Teresa véget vetett ennek, és azt javasolta, hogy keressenek jövedelmezőbb és biztosabb befektetési 70

lehetőségeket, az ügyvéd pedig tegye társtulajdonossá Santiagót egy Main Street-i bárban, mert így tisztára moshatja jövedelmének egy részét. A lány nem volt jártas a bankok és a pénzügyek világában, de az a tapasztalat, amelyet a culiacáni Juárez úton csencselőként szerzett, ellátta egy-két hasznos ötlettel. Szép lassan elsajátította a legfőbb fogásokat, intézte a papírmunkát, és utánajárt, mit lehet tenni a pénzzel, hogy ne kelljen parlagon hevernie egy rejtekhelyen vagy egy folyószámlán. Bármilyen óvatos volt is kezdetben Santiago, idővel megadta magát a tényeknek: Teresának jó érzéke van a számoláshoz, és képes olyan dolgokat is előre látni, amelyek neki meg sem fordulnak a fejében. Mindenekelőtt pedig gyakorlatiasan gondolkodik. Vele ellentétben – mert a gallego halász fia inkább reklámszatyorban őrizte volna a pénzt egy komód mélyén – Teresa mindig elérte, hogy kettő meg kettő öt legyen. Így tehát amikor Eddie Álvarez morgolódni kezdett, Santiago azonnal leállította: Teresának teljes rendelkezési joga van pénzügyekben. Már az agyad is úgy csavarodik, mint pinán a szőr, vonta le a következtetést az ügyvéd, amikor végre négyszemközt beszélt vele. Remélem, nem osztod meg vele a pénzedet, még az kéne, hogy valami Gallego-Azték Társaság legyen belőletek, vagy mi a szösz. Láttam én már karón varjút. Ilyenek a nők, az effajta meg még ilyenebb. Először megdöntőd, aztán aláíratod vele a papírokat, aztán mindent a nevére íratsz, és a végén jól faképnél hagy, úgyhogy egy vasad se marad. Ez az én dolgom, felelte Santiago. Figyelj, lassan mondom, az-én-dol-gom. Egyébként meg szarok rád és a kurva anyádra. Úgy nézett az ügyvédre, hogy annak majdnem a poharába esett a szemüvege; csendben lehajtotta a jeges whiskyjét – a Rock Szálló teraszán ültek az Algecirasi-öböl fölött –, és többé nem hozta szóba az ügyet. Bárcsak elkapnának, te pöcs. Vagy felszarvazna az a kurva. Valószínűleg ezt gondolta Eddie Álvarez, de nem mondta ki. Most Cahabota és a csendőr őrmester nézte komoran Teresát, és nyilvánvaló volt, hogy ugyanezek a gondolatokjárnak a fejükben. Az asszony arra való, hogy otthon nézze a tévét, árulta el a tekintetük. Mit keres ez itt? Teresa zavartan nézett félre. Trujillo szövetbolt, olvasta a szemközti ház falán. Újdonságok. Nem esett jól neki, rs 164 t> hogy így méregetik. De aztán arra gondolt, hogy ezzel a pillantással Santiagói is becsmérlik, és akkor visszafordult feléjük, és haragosan, pislogás nélkül nézett a szemükbe. A kurva anyátokat. – Tulajdonképpen mindegy – szólalt meg az ügyvéd, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét. – Már úgyis benne van. – A jegyzőkre szükség van – mondta Caiiabota, még mindig Teresára nézve. – Mindkét fél garanciát kér. – Az én személyem a garancia – vágott vissza Santiago. – Régóta ismernek. – Ez fontos szállítmány. – Nekem minden szállítmány fontos, ha kifizetik. Nem szoktam hozzá, hogy mások mondják meg, hogyan dolgozzak. – A szabály az szabály. – Dugjátok a seggetekbe a szabályotokat. Szabad a piac, és én a saját szabályaimat követem.. Eddie Álvarez csüggedten ingatta a fejét. Nincs értelme a vitának, adta értésére a többieknek, ha a csöcsök is beleszólnak. Csak az időnket vesztegetjük. – A gibraltáriak nem szaroznak ennyit – mondta Caiiabota. – Parrondi, Victorio… Azok viszik a jegyzőket és bármit, ami kell. Santiago belekortyolt a sörébe, de nem vette le a szemét Canabotáról. Tíz éve dolgozik a szakmában, mesélte a múltkor ő maga Teresának. Sose volt börtönben. Ezért gyanús. – A gibraltáriakban nem bíztok annyira, mint bennem. 71

– Ezt mondod te. – Jó, akkor szóljatok nekik, és szálljatok le rólam. A csendőr még mindig Teresát figyelte, ajkán kellemetlen mosollyal. Nem borotválkozott meg rendesen, az ősz borosta kiütközött az állán meg az orra alatt. Az öltözködése furcsa hatást keltett, mint mindazoké, aki az c» 165 t> egyenruhához szoktak: ezen a fajta emberen sose áll jól a civil ruha. Jól ismerem a fajtádat, gondolta Teresa. Ezerszer láttalak Sinaloában, Melillában, mindenütt. Mindig ugyanaz a nóta. Kérem a papírokat s a többi. Aztán lássuk, hogy rendezhetjük el barátian. A szakma cinizmusa. A mentség, hogy ezzel a fizetéssel és ezekkel a költségekkel nem húznád ki hó végéig. Csak a felét jelented be az elkobzott drognak, nem írod be a jelentésbe a kiszabott és beszedett bírságokat, ingyen vedelsz a szórakozóhelyeken a haverjaiddal. A hivatalos kivizsgálások csak a felszínt kapargatják, kéz kezet mos, élni kell és élni hagyni, mindenkinek vaj van a fején, és mindenki bemárthat másokat. Ugyanúgy, mint Mexikóban, azzal a csekély különbséggel, hogy az ottani dolgokról már nem a spanyolok tehetnek, mert kétszáz éve eltakarodtatok. Itt persze nem olyan nyílt a játék. Ez Európa meg minden. Teresa átnézett az utca másik oldalára. Vagyis néha nem megy olyan nyíltan a játék. Mert még a spanyol csendőr, rendőr, vámos fizetéséből sem telik olyan vadonatúj Mercedes modellre, mint amivel ez a fickó parkol vidáman a Central kávéház előtt. És biztos, hogy abba a kurva laktanyába is ezzel a kocsival jár reggelente, és senki nem lepődik meg rajta, mert mindenki, a feletteseit is beleértve, úgy tesz, mintha semmit se látna. 0, igen. Élni és élni hagyni. A vita tovább folytatódott halkan, miközben a pincérnő további söröket és gintonikokat hozott. Bármilyen eltökélt volt is Santiago a jegyzők ügyében, Caiiabota nem adta fel. És mit csinálsz, ha elkapnak, és ki kell szórnod az árut? Hogy véded meg magad tanúk nélkül? Azt hiszed, megúszod, ha több kiló cucc kárba vész? Ráadásul most a digóknak dolgozunk, és azok nagy francok ám, ismerem a burájukat. Mafiosi rohadéki. A jegyző nemcsak nekik jelent garanciát, hanem neked is. Mindenkinek. Hagyd itthon a hölgyet most az egyszer, és ne makacskodj. Ne csessz ki velem, ne makacskodj, ne csessz ki magaddal! – Ha elkapnak, és kiszórom az árut – mondta Santiago –, mindenki tudni fogja, hogy muszájból tettem… A szavamat adom. Aki felfogad, érti. – Persze. Tehát nem tudlak meggyőzni. – Nem. Caiiabota Eddie Álvarezre pillantott, aztán megadóan felemelte a kezét, és végigsimította borotvált fejét. Újabb cigarettára gyújtott azokból a furcsa filterűekből. Fogadjunk, hogy buzi, gondolta Teresa. Ennél fordítva működik minden. A bizalmi ember inge teljesen átázott, és izzadságpatak csordogált az orra mellett, le egészen az ajkáig. A lány csak hallgatott, és elmélyülten nézte a saját bal kezét az asztalon. Hosszú, vörösre festett körmök, hét karkötő mexikói ezüstből és egy finom ezüst öngyújtó, amelyet Santiago tói kapott a születésnapjára. Egész lelkével azt kívánta, bárcsak befejeződne a tárgyalás. El akart menni, megcsókolni az emberét, megnyalni a száját, belevájni vörös körmeit a veséjébe. Mindent elfelejteni egy pillanatra. És mindenkit. – Egyszer még megütöd a bokád – mondta a csendőr. Most szólalt meg először, és egyenesen Santiago szemébe nézett. Kihívóan nézte, mintha az emlékezetébe akarná vésni a vonásait. Pillantása további magánbeszélgetéseket előlegezett meg, mondjuk egy zárka négy fala között, ahonnan ha kihallatszik egy-két sikoly, senkit sem lep meg. – Remélem, nem temiattad lesz.

72

Egy darabig szótlanul méregették egymást, de most Santiago arckifejezése volt az, amely önmagáért beszélt. Például azt mondta, hogy vannak ugyan börtönök, ahol agyon lehet verni valakit, de éppen így vannak sötét sikátorok és elhagyott parkolók is, ahol a korrupt csendőrök combjába úgy bele lehet vágni a kést, mint a pinty. Az artériánál, ahonnan öt liter vér folyik el egy szempillantás alatt. És ha az ember fellök valakit a lépcsőn felfelé menet, ne lepődjön meg, ha lefelé jövet hasra esik benne. Főleg ha gallego az illető, mert azoknál sose lehet tudni, melyik irányba tartanak. – Oké, rendben van. – Caiiabota békítoleg tapsolt egyet-kettőt. – Elfogadjuk a szabályaidat. Csak semmi idegeskedés… Mindannyian a piacról élünk, nemde? – Dehogynem – sietett a segítségére Eddie Álvarez, és egy papír zsebkendővel megtisztította a szemüvegét. Caiiabota Santiagóhoz hajolt. Akár viszi a jegyzőket, akár nem, az üzlet az üzlet. Biznisz. – Négyszáz kiló anyag, húsz darab húszas bálában – pontosított, és képzeletbeli számokat meg ábrákat rajzolt az asztallapra. – Kedd éjjel, a sötétben… A helyet ismered. Punta Castor, az a kis partszakasz a körforgalomnál, ahol véget ér az esteponai körgyűrű, és indul a malagai autópálya. Ott várnak, pontban hajnali egy órakor. Santiago végiggondolta. Úgy nézte az asztalt, mintha Caiiabota csakugyan odarajzolta volna az útvonalat. – Kissé messze van, ha Al Marsáig vagy Punta Ciresig kell mennem az áruért, és ilyen hamar kell visszaérnem… Marokkó és Estepona között negyven mérföld a távolság légvonalban. Még világosban kell berakodnom, és hosszú a visszaút. – Probléma egy szál se. – Caiiabota körbenézett a társain, támogatást kérve. – Kiültetünk egy majmot a sziklára távcsővel és adó-vevővel, hogy figyelje a HJ-ket és a madarat. És van egy angol hadnagyunk is, aki a kezünkből eszik, ráadásul a mi kurvánkat dugja egy La Línea-i klubban… Az árut simán átveszed. Egy halászhajóról adják át, öt mérföldre keletre a ceutai világítótoronytól, pont ott, ahonnan már nem látszik a fény. A hajó neve Julio Verdú, barbatei. 44-es hullámhossz a tengerészsávon: kétszer bemondod, hogy Mario, és már irányítanak is. Tizenegykor felpakolsz, aztán szép kényelmesen elindulsz északnak, és egykor leadod a fuvart. Kettőkor mindenki békésen alszik, és te is otthon vagy a házikódban. – Sima ügy – mondta Eddie Álvarez. – Az. – Caiiabota Santiagóra nézett, és az izzadság megint lecsordult az orra mellett. – Pofonegyszerű. Pirkadat előtt ébredt, és Santiago nem volt mellette. Feküdt még egy kicsit a gyűrött lepedők között. Szeptember vége volt, de éjszaka még mindig nyárias volt a meleg. Nedves meleg, mint Culiacánban: hajnal felé szétoszlott a szárazföldről érkező szellőben, amely befújt a nyitott ablakon, miután a folyó medrét követve leérkezett a tengerhez. Teresa felkelt, meztelenül – mindig meztelenül aludt Santiagóval, ahogy annak idején a Gringó Dávilával is –, és az ablakhoz állva testén érezte a hűvösséget. Az öböl fekete félkörét fénypontokként tarkították a Gibraltárral szemben kikötött hajók. Egyik oldalon Algeciras, a másikon a szikla, közelebb pedig, a partnak azon a szélén, ahol az ő házuk állt, a finomítóüzem tornyai, amelyek a csendes vízen tükröződtek. Szép és nyugodt volt a táj, és a hajnalra még várni kellett, ezért Teresa felvette a pakli Bisontét az éjjeliszekrényről, és a párkányra könyökölve rágyújtott. Így merengett tétlenül cigarettázva és az öblöt bámulva, miközben a szellő felfrissítette a bőrét és az emlékeit. Mindazt, ami Melilla óta történt vele. Dris Larbi partijai. Abdelkader Chaib mosolya, amikor ő, Teresa, üzletet ajánlott neki. Az egyik barátom szállítani szeretne s a többi. Tudja. Maga is benne van az ajánlatban, kérdezte vagy inkább mondta kedvesen a marokkói, amikor először beszéltek. Nekem 73

c^169^) megvan a magam dolga, felelte a lány, és az ezredes mosolya még szélesebb lett. Intelligens ember. Korrekt és tisztelettudó. Nem is történt semmi köztük, illetve szinte semmi, mert betartották Teresa szigorú feltételeit. De ennek nem volt jelentősége. Santiago nem kérte, hogy járjon el a partikra, de nem is tiltotta meg. Olyan volt, mint minden férfi: ki lehetett számítani a szándékait, az ügyetlenségeit, sőt még az álmait is. Megígérte, hogy elviszi Galíciába. Ha minden véget ér, együtt mennek el O Gro-véba. Nincs ott olyan hideg, mint gondolnád, és nyugisak az emberek. Mint te. Meg én. Tengerre néz majd az ablakunk, a tetőn kopog az eső, és fütyül a szél, és lesz egy kis hajónk a parton. Meglátod. A te nevedet írjuk az oldalára. A gyerekeink meg távirányítós csónakmo-dellekkel játszanak a zátonyok között. Teresa végigszívta a cigarettát, de Santiago még mindig nem volt sehol. Nem volt a fürdőszobában sem, ezért Teresa összeszedte a lepedőket – az éjjel megjött neki, a fene egye meg –, felhúzott egy trikót, és a sötétben átbotorkált a nappalin, egészen a hátsó ajtóig, amely a tengerpartra nyílt. Mielőtt kilépett volna, fényt látott, és kémlelni kezdett. Azannyát. Santiago a tornácon ült egy szál sortban, és egy hajómodellen dolgozott. Az asztali lámpa megvilágította ügyes kezét, amellyel a fadarabokat illesztgette egymáshoz, mielőtt összeragasztotta volna őket. Nagyon tetszett Teresának ez a régimódi vitorlás: Santiago különböző színű darabokból állította össze, amelyeket a lakkozással még szebbé varázsolt, és megnedvesített, hogy hegesztőpákával meggörbíthesse. Bádogszegecsek, fedélzet – pont mint a valódi – és kormánykerék, amelyet apránként állított össze a piciny darabkákból, és amely a tat mellé került, a kis bódé mellé, c-s 170 t) amelynek ajtaja is volt, meg minden. Valahányszor Santiago meglátta egy régi hajó fényképét vagy rajzát egy újságban, gondosan kivágta, és eltette a vastag dossziéba, ahol a modellezéshez gyűjtötte az ötleteket, szem előtt tartva a legkisebb részleteket is. Teresa most feltűnés nélkül figyelhette őt a nappaliból: a férfi arcát csak félig világította meg a fény, amint a fadarabok fölé hajolt, és egyenként felemelte őket, hogy tüzetesen megvizsgálja minden részletüket, mielőtt a ragasztóhoz nyúlna. A legnagyobb alapossággal. Nehéz volt elképzelni, hogy azok a durva, érdes, zsírfoltos körmű kezek, amelyeket Teresa oly jól ismert, ennyire ügyesek lehetnek. Santiago egyszer azt mondta, hogy a kétkezi munka jót tesz az embernek. Visszaadja, amit elvesztett, vagy amit mindjárt elveszítene. Santiago nem volt bőbeszédű, és csak egy kicsivel tudott többet az életről, mint Teresa. De megvolt a magához való esze, és mivel szinte mindig hallgatott, sokat látott, tanult, és arra is maradt ideje, hogy bizonyos dolgokat százszor végiggondoljon. Teresa szívét elöntötte a gyengédség, ahogy a sötétből figyelte őt. Egyszerre látszott elmélyülten játszó kisgyereknek és felnőtt férfinak, aki hűséges maradt bizonyos eltitkolt ábrándokhoz. Volt valami a hajómodellekben, amit Teresa nem értett teljesen, de úgy érezte, közel áll a mélységhez, a titkos ajtókhoz, amelyek párja hallgatásaihoz és életvitelének magyarázatához vezetnek. Néha azon kapta Santiagói, hogy mozdulatlanul, csendben nézegeti valamelyik haj ócskát, amelyen hetekig vagy akár hónapokig dolgozott. Nyolc ilyen modell volt összesen – az újjal együtt már kilenc –, és a nappaliba, a folyosóra és a hálószobába is jutott belőlük. Santiago olyan különösnek látszott, amikor tanulmányozta őket. Mintha a munkával töltött hosszú idő alatt utazott is volna ezeken a hajókon, képzeletbeli időkben és tengereken, most pedig a festett-lakkozott modellek vitorláiban és kötélen 171 zetében találna rá a régi viharok, behajózások, lakatlan szigetek és odisszeák emlékére, amelyeket a barkácsolás heteiben képzelt el. Minden ember álmodik, állapította meg 74

Teresa. De nem egyformán. Van, aki kockára teszi az életét egy Phantommal a tengeren vagy egy Cessnával az égen. Mások a hajómodellekben találnak vigaszt. Megint mások csak álmodoznak. És van, aki modellezik, vásárra viszi a bőrét, és álmodozik egyszerre. Amikor kilépett a tornácra, megütötte fülét a kakas-kukorékolás, amely a palmonesi udvarokból hallatszott odáig, és fázni kezdett. Melilla óta a kakaskukorékolás mindig a hajnali magányt juttatta az eszébe. Keleten világosodni kezdett az ég alja, és keretbe foglalta az olajfinomító sötét sziluettjét; ahol a fekete szürkébe váltott, ugyanezzel a színnel vonta be a part menti vizet. Mindjárt megvirrad, gondolta Teresa. A piszkos hajnalok szürkülete először aranyra és pirosra vált, aztán a napfény és a kékség elborítja az öblöt és a tengert, én pedig biztonságban érezhetem magam holnap hajnalig. Ez járt a fejében, amikor látta, hogy Santiago is a világosodó égre pillant, mint a vadászkutya, ha szagot kap, és egy jó darabig így marad, félbehagyva a munkát. Aztán felállt, nyújtózott egyet, lekapcsolta az asztali lámpát, és levette a sortot. Még egyszer megfeszítette a vállát és a karját, mintha magához akarná ölelni az öblöt, kisétált a partra, és belegázolt a vízbe, amelyet éppen hogy csak megborzolt a szellő. Olyan nyugodt volt a víztükör, hogy a körkörös hullámok, amelyeket Santiago a lépteivel keltett, messze gyűrűztek a sötét felületen. A férfi a vízbe vetette magát, és lassan tempózott a karjával, amíg el nem jutott odáig, ahol már nem ért le a lába. Akkor hátrafordult, és meglátta Teresát, aki levetette a trikóját, utánajött a tornácról, és már a vízben lépkedett, mert jobban fázott odabent a házban és a homokon, amelyet szürkére festett a hajnal. Így találkoztak össze a mellig érő vízben, cs 172^> és Teresa meztelen, reszkető bőre felmelegedett a férfi érintésére. Amikor érezte, hogy a megkeményedett hímtag először a combjához, majd a hasához ér, széttárta a lábát, hogy foglyul ejtse, és közben egyre csókolta Santiago száját, sóízű nyelvét, és a csípejére akaszkodva lebegett szinte súlytalanul, miközben a férfi mélyen belé hatolt, lassan és hosszan élvezett, minden sietség nélkül, Teresa pedig egyre simogatta vizes haját, és az öböl kivilágosodott körülöttük, a fény aranyszínűre festette a part fehérre meszelt házait, és az árterület fölött vijjogó fecskék köröztek. Akkor a lány arra gondolt, hogy az élet néha olyan szép, hogy nem is hasonlít az élethez. A helikopter pilótáját Oscar Lobato mutatta be nekem. Hárman találkoztunk a Guadacorte Szálloda teraszán, közel ahhoz a helyhez, ahol Teresa Mendoza és Santiago Fisterra lakott. A termekben elsőáldozási ünnepségeket tartottak, a réten, a tölgyek és a fenyők között zsivajgó gyerekcsapat fogócskázott. Javier Collado, mondta az újságíró. A vámőrségi helikopter pilótája. Vérbeli vadász. Cáceresből. Ne kínáld se cigarettával, se piával, mert csak gyümölcslevet iszik és nem dohányzik. Tizenöt éve van a szakmában, úgy ismeri a Gibraltári-szorost, mint a tenyerét. Komoly ember, de jóindulatú. Odafönt viszont rideg, mint a jó édesanyja, aki a világra szülte. – Olyanokat megcsinál a habverővel, hogy életemben nem láttam hasonlót. A másik nevetve hallgatta. Nem kell ám elhinni, mondta. Túloz. Jeges limonádét kért. Jóképű, barna hajú, negyvenes férfi volt, vékony, de széles vállú, és inkább zárkózott. Baromira eltúlozza, mondta. Láthatóan zavarba hozta Lobato dicshimnusza. Először nem is akart beszélni velem, amikor a hivatalos úton kerestem meg a madridi c^173^> vámhivatalon keresztül. Nem beszélek a munkámról, üzente. De a jó öreg Lobato a barátja volt – vajon van-e valaki Cádizban, aki nem ismeri őt –, és ráállt, hogy közvetítsen. Simán elintézem, ígérte. És tényleg összejött. Ami a pilótát illeti, utánanyomoztam, és megtudtam, hogy Javier Collado valóságos legenda a környezetében: az ilyen ember ha belép egy csempészkocsmába, a gazfickók oldalba bökik egymást, és fogcsikorgató tisztelettel szentségeinek. A csempészek munkamódszere sokat változott az utóbbi időben, 75

de Javier most is hetente hatszor jár a tengerre hasisra vadászni. Igazi profi, és ez a szó azt juttatta eszembe, hogy néha minden csak azon múlik, hogy a vakszerencse a kerítés vagy a törvény melyik oldalára dobja az embert. Tizenegyezer órát repült a szoros fölött, mondta Lobato. A gonoszok nyomában. – A te Teresád és a gallego is közéjük tartozott. In illó tempore. Erről beszélgettünk tehát. Vagy hogy pontosabb legyek, arról az éjszakáról, amikor az Argos, a Vámőrség BO-105-ös helikoptere keresési magasságon repült a viszonylag sima tenger fölött, és radarral pásztázta a Gibraltári-szorost. Százhúsz csomós sebességgel. Pilóta, segédpilóta, rádiós. Mint mindig. Egy órája indultak Algecirasból, és miután elmentek a marokkói part berakodási szektoráig – a zsargon így nevezte a Ceuta és Punta Cires közti részt –, kivilágítatlanul haladtak északkelet felé, messziről követve a spanyol part vonalát. Katonák is voltak a vízen, mondta Collado: NATO-hadgyakorlat a szorostól nyugatra. Az őrjárat tehát most inkább a keleti oldalra figyelt, célpontot keresve a motorcsónaknak, amely ugyancsak kivilágítatlanul haladt, ezerötszáz lábbal alattuk. A szokásos éjszakai vadászat. – Öt mérföldre délre voltunk Marbellától, amikor a radar két visszhangot fogott odalentről, de fényeket nem láttunk – mesélte a pilóta. – Az egyik objektum egy helyei 174 ==o ben állt, a másik a part felé tartott… Megadtuk a koordinátákat a HJ-nek, és ráközelítettünk a mozgó célpontra. – Milyen irányban ment? – kérdeztem. – Punta Castor felé, az ott van Esteponánál. – Collado kelet felé fordult, ahol a fák mögött Gibraltár rejtezett, mintha onnan is látni lehetne. – Jó hely a kirakodáshoz, mert közel van a malagai autópálya. Nincs szikla, a hajó orrát bele lehet fúrni a homokba… Ha felkészült emberek várnak a parton, a lerakodás nem tart tovább három percnél. – Két visszhang volt a radaron? – Igen. A másik kijjebb állt, úgy nyolckötélnyire… Az kábé ezerötszáz méter. Mintha várakozna. De a mozgó objektum már majdnem a partnál volt, ezért mentünk először arra. Az infravörös képernyőn minden döcce-nésnél széles sáv rajzolódott ki. – Értetlen arcomat látva Collado az asztalra tenyerelt, és kezével utánozta a hajó mozgását. – Ha nagy a kilengés, és széles a sáv, jól meg van rakva a hajó. Amelyik üresen megy, vékony csíkot húz maga után, mert csak a motor vége lóg a vízbe… Szóval utána mentünk. A férfi fintorba húzta a száját, mint a ragadozó, amely a prédára emlékezve kimutatja a foga fehérjét. A hajtóva-dászat témája feldobta a pasast, állapítottam meg. Egészen megváltozott. Bízd ide, mondta már előre Lobato. Jó fiú, és ha a bizalmába férkőzöl, felenged. Punta Castor, folytatta Collado, kedvelt kirakodóhely. Akkoriban a csempészek még nem GPS-sel tájékozódtak, hanem szabad szemmel, és Punta Castort könnyű volt megtalálni, mert ha hatvanas vagy hetvenes iránnyal kihajóztál Ceutából, a világítótorony fényét elhagyva elég volt észak-északkeletre fordulni és La Línea fényeit követni. Szemben azonnal megpillantottad Esteponát és Marbellát, de nem keverhetted össze őket, mert Estepona előbb látszott. Ha beletapostál a gázba, egy órán belül ott voltál. cs 175 ^ – A legjobb tetten érni őket a bűntársaikkal együtt, akik a szárazföldön várnak… Vagyis amikor már kint vannak a parton. A vízen kidobálnák az árut, és meglógnának. – Tépnek, mint az állat – erősítette meg Lobato, aki több ilyen üldözést végigkísért már mint utas. – Ja. Veszélybe keverik saját magukat és bennünket is. – Collado halványan elmosolyodott, tovább hangsúlyozva vadász mivoltát, mintha ezzel érdekesebbé tenné az ügyet. – így volt ez akkor, és így van most is.

76

Élvezi, döbbentem rá. Ez a jómadár élvezi a melót. Ezért jár éjszakai bevetésekre már tizenöt éve, ezért van meg neki a tizenegyezer repülési óra, amiről Lobato beszélt. Nincs oly nagy különbség vadász és préda között. Senki se száll Phantomra csupán a pénzért. És senki se veszi üldözőbe merő kötelességből. Aznap éjjel, folytatta Collado, a vámőrség helikoptere lassan ereszkedni kezdett a parthoz közelebb lévő objektum fölé. A HJ motorcsónak – amelynek kapitánya, Chema Beceiro, remek kolléga – ötven csomóval közeledett, és öt percen belül ott volt. Akkor a madár ötszáz lábig ereszkedett. Collado a szárazföld felett akart manőverezni, hogy szükség esetén partra tehesse a segédpilótát és a rádióst, de akkor hirtelen fényeket látott odalent. Autók világították meg a homokot, és egy pillanatra a Phantom is feltűnt, feketén, mint egy árnyék, aztán élesen jobbra fordult, és habot kavarva elhúzott. Collado hátrabillentette a helikoptert, bekapcsolta a reflektort, és egy méterrel a víz fölött üldözőbe vette a hajót. – Elhoztad a fényképet? – kérdezte Oscar Lobato. – Milyen fényképet? – kérdeztem. Lobato nem felelt, csak cinkosán nézett Coliadóra. A pilóta úgy forgatta a limonádés poharat, mint aki még nem döntötte el. – Ugyan – mondta Lobato –, már majdnem tíz év eltelt azóta. Collado habozott még egy kicsit. Aztán barna borítékot tett az asztalra. – Néha – mutatott a borítékra –, üldözés közben lefotózzuk a hajón levőket, azonosítási célból… Nem a rendőrségnek és nem is a sajtónak, a saját irattárunk számára. Elég nehéz, mert a reflektor mozog, és minden csupa víz. Vagy sikerül, vagy nem. – Ez sikerült – nevetett Lobato. – Mutasd már meg! Collado kivette a fényképet a borítékból, az asztalra helyezte, és nekem azon nyomban kiszáradt a szám. 18 x 24-es méretű, fekete-fehér, silány minőségű fotó volt: kissé szemcsés, és el lett fókuszálva. De a jelenet tisztán látszott ahhoz képest, hogy a kép ötvencsomós sebességnél és egy méter magasságból készült a vízpermetben, amelyet a teljes sebességgel száguldó hajó vert fel: előtérben a helikopter egyik propellere, körülötte sötétség és fehér vízcseppek, amelyek megsokszorozzák a vaku fényét. Középen a Phantom jobb oldala és fedélzete, rajta egy barna hajú férfi, akinek az arca vízben ázik, és miközben a kormánykerék fölé hajol, a hajóorr felé néz. Mögötte fiatal nő térdepel a lépcsőn, és kezét a férfi vállán tartja, mintha az üldöző helikopter helyzetét közölné vele; sötét, fényes dzsekit visel, amelyen vízsugarak csorognak, hátrakötött haja is vizes, szeme tágra nyílik az éles reflektorfényben, és dacosan szorítja össze az ajkát. A fényképezőgép akkor kapta el, amikor az arcát oldalra és fölfelé fordította, a helikopter felé, és a vakutói elsápadva, riadtan meredt az üldözőkre. Teresa Mendoza volt az, huszonnégy évesen. Rosszul indult az egész. Először leszállt a köd, amikor maguk mögött hagyták a ceutai világítótornyot. Aztán késve érkezett a halászhajó, amelyet a nyílt tengeren vártak; az elmosódó sötétségben nem voltak viszonyítási pontok, és a Furuno radar képernyője megtelt a szállítóhajók és kompok néha veszélyesen közeli visszhangjaival. Santiago ideges volt, és Teresajói tudta ezt, mert bár csak egy sötét foltot látott belőle, észrevette, hogy fel-alá járkál a fedélzeten, és folyton azt ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. A köd kellőképpen elfedte őket ahhoz, hogy Teresa rágyújthasson, de azért lehajolt az üveg mögé, és a markában rejtegette a lángot, majd a cigaretta parazsát. Három cigarettára volt ideje. Aztán végre megjelent a Julio Verdú, egy hosszú, sötét árnyék, amelyen fekete alakok mozogtak, mint a kísértetek, és ezzel egy időben a nyugati szél lassan feloszlatta a ködöt. De az áruval sem volt minden rendben: ahogy leadogatták nekik a húsz darab plasztikcsomagolású bálát, és Teresa odakötözte őket a saját hajójuk fedélzetéhez, Santiago meglepetten vette észre, hogy nagyobbak a kelleténél. A súlyuk ugyanakkora, de a térfogatuk nagyobb, mondta. Ez pedig azt jelenti, hogy nem 77

szappandrazsé van bennük, hanem sima csoki, vagyis a tisztább, töményebb és drágább hasisolaj helyett a silányabb anyag. Pedig Tarifában Caiiabota olajról beszélt. Aztán minden rendben ment a partig. Késésben voltak, és a Gibraltári-szoros olyan volt, mint egy tányér leves, ezért Santiago feljebb kapcsolta a sebességet, és száguldani kezdtek észak felé. Teresa érezte a férfin a nyugtalanságot: úgy rángatta a hajót, úgy kapkodott, mintha azon az éjjelen kimondottan gyorsan akarna végezni. Semmi baj, felelte kitérően, amikor a lány rákérdezett. Az égvilágon semmi. A gallego nem volt kifejezetten bőbeszédű típus, de Teresa tudta, hogy hallgatása feszültebb, mint máskor. Nyugat felé, a hajó jobb oldalánál, lassan feltünedeztek La Línea fényei, és ezzel egy időben Estepona és Marbella is megcsillant szemben, minden döccenésnél kivehetőbben; balra már látszott Estepona cs 178 ^ világítótornya, amely minden tizenöt másodpercben hármat villant. Teresa a radar fölé hajolt, hogy kiszámítsa a távolságot a szárazföldtől, és rémülten vette észre, hogy a képernyőn van egy mozdulatlan folt, egy mérföldre keletre. Amikor távcsővel is arrafelé kémlelt, nem látott sem piros, sem zöld fényeket, ezért megijedt, hogy a vámosok egyik HJ motorcsónakja leselkedik rájuk a sötétben. De a visszhang a második vagy harmadik pász-tázásnál eltűnt, és Teresa kissé megnyugodott. Talán csak egy hullám taraja volt, gondolta. Vagy egy másik csempészhajó, amely a kikötés megfelelő pillanatát várja. Tizenöt perc múlva, a parton, végképp elcsesződött az akció. Hirtelen mindenütt fények gyúltak, elvakították őket, kiabálás hallatszott, fel a kezekkel, csendőrség, állj, állj, kék fények villództak a körforgalmi útnál, és a lerakodó emberek, derékig a vízben, mozdulatlanul álltak a bálákkal a kezükben, vagy leejtették őket, és hasztalan próbáltak menekülni. Santiago lehajolt az ellenfényben, nem szólt, nem káromkodott, nem is sóhajtott, hanem a profik egykedvűségével visszarántotta a Phan-tomot, és amint lefutott a homokról, jobbra fordította a kormányt. Tövig nyomta a gázt, nyeeee, és már vágtattak is a part mentén a háromarasznyi vízben, először felágaskodva, mintha a hajó az égig akarná emelni az orrát, aztán apró döccenésekkel, vumm-vumm, átlósan távolodva el a parttól meg a fényektől, a tenger védelmező sötétsége és Gibraltár távoli, húsz mérföldre lévő fényei felé, délkeleti irányban, miközben Teresa egymás után veselkedett neki a négy húszkilós bálának, amely a fedélzeten maradt, és lökte át őket a korláton, a motor bőgése közepette, amely túlharsogott minden csobbanást, ahogy a csomagok elmerültek a vízben. Akkor hallotta meg a madarat. Ott zümmögött fölöttük és a hátuk mögött, és amikor felnézett, be kellett hunynia a szemét, a fejét meg el kellett fordítania, úgy c& 179 elvakította a reflektorfény, a helikopter egyik talpa pedig pont a feje mellett süvített el. Teresa lehajolt, de még mindig Santiago vállán tartotta a kezét. Érezte a ruha alatt a férfi megfeszülő izmait – Santiago a kormánykerékre hajolt –, és látta az arcát is, amelyet egyre-másra megvilágított a reflektor, és csuromvizes volt a felvert habtól; soha nem volt még ilyen férfias, még az ágyban sem, amikor Teresa közelről figyelte őt, és legszívesebben felfalta volna úgy, ahogy volt, miután végignyalogatta, harapdálta, és leszaggatta róla a bőrét, nem, akkor se volt ilyen férfias, ilyen dacos és ilyen kemény, mint most, amikor a kormányt, a tengert és a motort figyelte, és azt tette, amihez legjobban értett a világon, a maga módján küzdött az élettel és a sorssal meg a rossz fénynyel, amely úgy követte őket, akár egy gonosz szem. Kétféle férfi van, gondolta hirtelen Teresa. Aki küzd, és aki nem. Aki beletörődik a sorsba, és azt mondja, megette a fene, és ha ráirányítják a reflektort a parton, felteszi a kezét; és aki nem. Akire néha, a sötét tengeren, úgy nézhet egy nő, mint ahogy most én nézek rá. Ami meg a nőket illeti… A nőket is osztályozni lehet, kezdett egy új gondolatmenetbe, de nem fejezte be, mert annak a rohadt madárnak a talpa csak egy méterre volt a fejüktől, 78

és egyre közelebb jött. Teresa ráütött Santiago jobb vállára, a férfi bólintott, és teljes összpontosítással vezetett tovább. Tudta, hogy bármilyen közel jön is a helikopter, nem találja el őket, legfeljebb véletlenül. A pilóta túl jól érti a dolgát ahhoz, hogy ezt megengedje magának, hisz akkor üldözők és üldözöttek egyaránt a hullámsírban végzik. A helikopter csak zavarni akarja őket, hogy eltérjenek az iránytól, hogy hibát kövessenek el, vagy addig gyorsítsanak, amíg a túlpörgetett motor felmondja a szolgálatot. Történt már ilyen. Santiago tudta – és Teresa is, bár megrémisztette a talp közelsége –, hogy a helikopter ennél többet nem tehet, és manővereinek célja a parthoz szorítani őket, hogy az egyenes vonal, amelyet hajójuknak követni kell az Európa-fok vagy Gibraltár felé, hosszú görbévé nyúljon, ők pedig elveszítsék a fejüket, és kikössenek valahol, vagy a vámőrség HJ motorcsónakja időben odaérjen hozzájuk. A motorcsónak. Santiago a radar felé bökött a fejével, és Teresa térden csúszott oda a fürdőkáddá változott hajón, végig érezte, hogy dobálják őket a hullámok. Odahajolt a Furuno nézőkéjéhez. Egyik kezével a korlátba, a másikkal Santiago ülésébe kapaszkodott – már zsibbadt a két karja a hajótest szűnni nem akaró, erős rezgésétől –, és a képernyőn meglátta a sötét vonalat, amely minden pásztázásra kirajzolódott bal felől, nagyon közel hozzájuk, miközben a másik oldalon szabad volt a tér. Fél mérföldön belül minden tisztának látszott, de amikor Teresa kétszeresre növelte a hatósugarat, megpillantotta azt, amit keresett: a gyorsan közeledő fekete foltot, amely nyolckötélnyire tőlük arra készült, hogy elébük vágjon. Odahajolt Santiago füléhez, és a motor zúgását túlkiabálva tudtára adta a helyzetet, mire a férfi megint bólintott, és szó nélkül nézett tovább egyenesen előre. A madár lejjebb ereszkedett, a talp szinte súrolta a jobb oldali korlátot, de aztán ismét feljebb szállt, miután Santiago egy centiméterrel sem tért el az iránytól; a kormány fölé hajolt, a hajó orrára meredt a sötétben, a part fényei pedig lassan elúsztak mellettük a hajó bal oldala fölött. Estepona sugárútjának fényei a világítótoronnyal, aztán Manilva és a Duquesa kikötő – a hajó negyvenöt csomóval haladt, most már a nyílt tengeren. Teresa másodszor is megnézte a radart, de most már nagyon közel látta a HJ fekete visszhangját; gyorsabban jött, mint amire számított, és egykettőre bevághatott balról. Amikor szabad szemmel is felpillantott, kivette a vízpermeten és a helikopter reflektorán túl a kék fényjel egyre közelebbi villogását. Megint a szokásos válaszút elé kerültek:
bökögetett feléjük, az ütközést is vállalva, de persze az oldalával és nem az orrával, mert az a Phantom utasainak az életébe került volna, és ez olyan ország, ahol a bíróság túl sokat kérdezősködik az ilyen ügyekben. Ezt Santiago is tudta, amilyen jó eszű és fifikás gallego volt, ezért mindent kockára tett: átfordult az ellentétes oldalra, megkereste a motorcsónak nyomát a vízben, megvárta, amíg az megállt, vagy hátramenetbe kapcsolt, és hirtelen az orra elé került. Még le is fékezett előtte, hidegvérrel bízva abban, hogy ellenfelének elég jók lesznek a reflexei, és nem megy rá, aztán öt másodperc múlva felgyorsított, és újra értékes előnyt nyert, megint egy kicsit közelebb kerülve Gibraltárhoz. Pengeélen táncolt. Egyetlen számítási hiba elég lett volna ahhoz, hogy üldözők és üldözöttek kényes egyensúlya felboruljon, és az egészet elvigye az ördög. – Kibaltáztak velünk – mondta hirtelen Santiago. Teresa zavartan körülnézett. A HJ megint balra volt, hátulról látszott, a szárazföld felé tartott éppen, míg a Phantom ötven csomóval ment, kevesebb mint ötméte-res kitéréssel, a madár pedig fölötte maradt, rátapadva, le nem véve róla a reflektort. A helyzet nem volt rosz-szabb, mint pár perccel azelőtt, és ezt Teresa meg is mondta Santiagónak, a füléhez hajolva. Nem állunk rosszul, kiabálta. De Santiago úgy mozgatta a fejét, mint aki nem hallja, és elmerült a vezetésben vagy a gondolataiban. A cucc, hallotta hirtelen Teresa. Aztán Santiago mondott még valamit, amiből Teresa csak egy szót értett: csali. Tehát lépre csaltak minket, gondolta. A HJ megint feléjük jött az oldalával, a két, teljes sebességgel haladó csónak hullámokat vert, a víz pedig rájuk zúdult, megvakítva őket; Santiagónak lassanként engednie kellett, egyre közelebb kényszerült a Phantommal a parthoz, és már a hullámtörő és a part között navigált, jobbján a motorcsónakkal, feje fölött a helikopterrel, miközben a szárazföld fényei őrülten rohantak a másik oldalon. Sekély volt a víz: háromarasznyi lehetett. A francba, hogy nincs mélységmérőnk, futott át Teresa agyán. Santiago a lehető legközelebb vitte a Phanto-mot a parthoz, hogy távol tartsa a másik motorcsónakot, de annak kapitánya így is kihasznált minden alkalmat, hogy még jobban beszorítsa őket. Teresa számításai szerint a vámosok jobb helyzetben voltak: az ő járművük nem fenekük meg olyan könnyen, nem fut zátonyra, mint a Phantom, amelynek motorja bármelyik döccenés-nél simán beakadhat a homokba, és akkor a hajóorr is úgy levágódik, hogy mindennek vége. Édes Istenem. Teresa összeszorította a fogát, két kezével belemarkolt Santiago vállába, de akkor a motorcsónak megint melléjük vágott a felvert hab közepette, megint a szemükbe zúdította a vizet, és balról megint egy kicsivel a part felé szorította őket. Az a kapitány se pancser, meg kell hagyni. Komolyan veszi a munkáját. Mert erre nem kötelezi semmiféle törvény. Csak az, ha a dolog személyes rivalizálássá fajul, mint a harci kakasoknál, és akkor minden kihágás alkalmat ad a versenyre. Ilyen közelről a HJ oldala olyan sötétnek és nagynak látszott, hogy a párharc keltette izgalom fokozatosan átadta a helyét a félelemnek. Sose rohantak még ilyen gyorsan a hullámtörőn belül, ilyen közel a parthoz, ilyen sekély vízben, hisz a helikopter reflektorfényében néha még a víz alatti kövek és moszatok is látszottak. Alig merül a propeller, gondolta Teresa. Felszántjuk a partot. Hirtelen nevetségesen védtelennek érezte magát, ahogy ott térdepel csuromvizesen, a fénytől elvakítva, beleremegve a hajó minden egyes döccenésébe. Jobb nem kezdeni se rablóval, se pandúrral. Ez is csak közönséges erőfitogtatás. Lássuk, ki marad állva. Ki bírja tovább, én meg jól belecsöppentem. Ostobaság lenne ebbe belehalni. Akkor jutott eszébe a León-szikla. Nem volt túl magas, de valahol ott rejtezett a vízben, pár méterre a parttól, félúton La Duquesa és Sotogrande között. Nevét annak köszönhette, hogy egy León nevű vámos azon törte ripityára a motorcsónakját, reccs, miközben egy csempészhajót üldözött, és kénytelen volt kivánszorogni a partra. A szikla, emlékezett 80

Teresa, pont az útjukban van. Pánikba esett. Az üldözőkről megfeledkezve jobbra nézett, és kétségbeesve keresett egy ismerős pontot a szárazföldi fények között, hogy meghatározhassa a Phantom helyzetét. A szikla, állapította meg, baromikurvaro-hadt közel van. – A szikla! – kiáltotta Santiago fülébe, a vállára támaszkodva. – Itt van a León-szikla! Az üldözők reflektorának fényében látta, hogy a férfi bólint, de Santiago nem vette le a szemét a kormányról és az útirányról, csak néha tekintett ki a motorcsónakra és a partra, hogy megállapítsa a távolságot és a mélységet. Ekkor a motorcsónak hirtelen eltávolodott, a helikopter közelebb jött, és Teresa, aki kezével árnyékolva a szemét felnézett, meglátott egy fehér sisakos sötét alakot, aki a talphoz ereszkedett, miközben a pilóta megpróbálta közelebb vinni a gépet a Phantom motorjához. Lenyűgözte a különös látvány: egy férfi lebegett ég és föld között, a helikopter ajtajába kapaszkodva, a másik kezében egy tárgyat tartott, amelyben Teresa nem mindjárt ismerte fel a pisztolyt. Nem lőhet le minket, gondolta riadtan. Nem tehetik meg. Ez Európa, a kurva életbe, nincs joguk lelőni minket, mint a kutyát. A hajó szökkent egy nagyot, a lány hanyatt esett, és amikor feltápászkodott, és oda akart kiáltani Santiagónak, hogy le akarnak lőni, cseszd meg, lassíts le, fékezz és állj meg, különben meghalunk, meglátta, hogy a fehér sapkás a motorházhoz tartja a fegyvert, abba lövi ez egész tárat, az összes töltényt egymás után, narancsszínű torkolattüzek a reflektorfényben, millió apró vízcseppecske, és közben a lövések zaja, puff, puff, puff, melyet csaknem teljesen elnyomott a motor bőgése, a helikopter propellere, a tenger moraja és a Phantom döccenései a part menti sekély vízben. Aztán a fehér sapkás férfi eltűnt a helikopterben, amely feljebb szállt, bár a reflektort továbbra is a hajón tartotta, a motorcsónak pedig újra veszélyesen közeljött. Teresa rémülten nézte a fekete lyukakat a motorházon, de a motor, mintha mi sem történt volna, tovább járt, még csak füst se szállt belőle, és Santiago is rezzenéstelen arccal tartotta az irányt, egyszer sem nézett hátra, és nem kérdezte Teresát, jól van-e, csak azzal törődött, hogy folytassa a versenyfutást, akár a világ végéig vagy az élete végéig vagy mindkettőjük életének végéig. a szikla, gondolta megint Teresa. a León-sziklának ott kell lennie valahol, alig néhány méterre a hajó orrától. Felállt Santiago mögött, és megpróbált keresztüllátni a vízfüggönyön, amelyet megvilágított a reflektor, megpróbálta felismerni a kődarabot az előttük kanyargó part vonala mentén. Remélem, Santiago időben észreveszi. Remélem, elég ideje lesz egy gyors manőverre, hogy kikerülje, remélem, a motorcsónak is engedi. Ezért imádkozott magában, amikor megpillantotta a fekete és félelmetes sziklát, és nem is kellett balra néznie, hogy tudja: a vámosok motorcsónakja kijjebb húzódik, Santiago pedig, akinek az arca vízben ázik, szeme pedig résnyire szűkül a vakító fényben, amely egy pillanatra sem tágít róluk, visszavesz a sebességből és félrerántja a Phantom kormányát. Fényes, fehér vízfelhő borította be őket, a hajó kikerülte a sziklát, aztán Santiago újra gázt adott, és visszatért az eredeti irányhoz, ötven csomóval repült a sima vízen, még mindig a hullámtörőn belül, minimális mélységnél. Teresa ekkor hátranézett, és észrevette, hogy a szikla nem is az a kurva szikla, hanem egy megfeneklett csónak, amelyet a sötétben kőnek néztek, s a valódi kő még mindig előttük van, vár rájuk. Már nyitotta a száját, hogy Santiago fülébe kiáltsa, ez nem is az volt, vigyázz, ott van előttünk, de akkor meglátta, hogy a helikopter kikapcsolja a reflektort, és hirtelen felemelkedik, a motorcsónak pedig éles kanyarral a tenger felé veszi az irányt. Saját magát is látta, mintegy kívülről, amint csendesen és magányosan áll a hajón, mintha egyszerre mindenki otthagyná valami nedves, sötét helyen. Rettenetes és mégis ismerős félelem fogta el, mert felismerte a Helyzetet. És a világ darabokra tört. 186 ^ 7. Megjelöltek a hetessel 81

T Tgyanekkor Edmond Dantés érezte, hogy teste a mélybe LJ zuhan, sebesült madárként szelte át a levegőt, és miközben aláhullt, vasmarokkal szorította össze szívét a rettegés… Teresa Mendoza újra elolvasta a sorokat, egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, a könyvet a térdére ejtette, és a börtön udvarára meredt. Még tél volt, de a világos négyszög, amely a nap fényével ellentétes irányba haladt, felmelegítette jobb karjának félig összeforrt csontjait a gipsz és a vastag pulóver alatt, amelyet Patrícia O'Farrell adott neki. Jól érezte magát ezekben a késő délelőtti órákban, az ebédre szólító csengőre várva. Körülötte úgy ötven nő üldögélt és beszélgetett a napon, vagy épp hanyatt fekve dohányoztak, remélve, hogy lebarnulnak kicsit, megint mások kis csoportokba verődve sétálgattak fel-alá az udvaron a rabok jellegzetes járásával, amely mindig egy szűk térre korlátozódik: kétszázharminc lépés az egyik irányba, aztán vissza, egy, kettő, három, négy meg az összes többi, félfordulat, amikor visz-szaérnek az őrbódéval kiegészített szögesdrótos falhoz, amely elválasztja őket a férfibörtöntől, kétszázhuszonnyolc, kétszázhuszonkilenc, és pontosan kétszázharminc lépés a kosárlabdapályáig, és megint kétszázharminc visz-sza a falhoz és így tovább, nyolcszor, tízszer vagy éppen hússzor naponta. Miután két hónapot eltöltött az El Puerto de Santa Maria börtönben, Teresa megszokta ezeket a lépéseket, és észre sem vette, hogy ő is felvette a régi őrizetesek gyors, rugalmasan imbolygó járását, amely olyan elszántan sietős, mintha valóban igyekezem 187^ nének valahova. Erre Patrícia O'Fafrell hívta fel a figyelmét néhány hét után: látnod kéne magadat, mondta, máris úgy járkálsz, mint egy rab. Teresa biztos volt benne, hogy Patrícia, aki most mellette fekszik, kezével a tarkója alatt, rövid, aranyszínű haja csillog a napfényben, sose járkálna így, még ha húsz évig maradna is a sitten, ír és j erezi vére túl sokat őrzött meg az előkelőségből, a jó nevelésből, az intelligenciából. – Adj egy cigit! – mondta Patrícia. Hol lusta volt, hol szeszélyes, mikor melyik lábával kelt fel. Füstszűrős szőke dohányt szívott, de most, hogy ne kelljen felkelnie, elfogadta Teresa füstszűrőtlen Bison-téjét, amit a mexikói lány gyakran szétszedett, és hasist kevert bele. Volt sima cigije és spanglija is hasissal. Tabiro és carrujo, ahogy Sinaloában mondanák. Teresa kivett egy cigarettát a földön heverő pakliból – a fele sima cigi volt, a fele preparált –, meggyújtotta, Patrícia arca fölé hajolt, és a szájába tette. A nő mosolygott, megköszönte, és leszívta a füstöt, a kezét még mindig a tarkóján tartotta; a cigaretta kilógott a szájából, és a szemét becsukta a tűző napon, amely fénnyel vonta be a haját, az arca finom szőrszálait meg a szeme körül rajzolódó szarkalábakat. Harmincnégy éves vagyok, mondta, bár senki se kérdezte tőle, mindjárt az első nap a kétszemélyes zárkában – a kóterban, az ottani zsargon szerint, amit Teresa már jól értett. Harmincnégy éves vagyok papíron, és kilencre ítéltek, amiből kettőt leültem. Ha beszámítják a munkát és a jó magaviseletet meg mindent, szóval elengedik a büntetés harmadát, maximum egy-két évem lehet hátra. Teresa is elkezdett beszélni magáról, hogy ez a nevem, és ezt meg ezt csináltam, de a nő félbeszakította, tudom, ki vagy, édes, itt mindenkiről minden kiderül, méghozzá igen hamar, gyakran még mielőtt az illető ideérne. Ide hallgass. Három alaptípus van: a kötekedő, a flegma és a csicskás. Fajtára nézve vannak spanyolok, mórok, románok, portugálok és nigériaiak, ez utóbbiak AIDS-esek, ezért jobb, ha messze elkerülöd őket, kész roncsok a szerencsétlenek, aztán van néhány kolumbiai, ezek elvannak magukkal, egy-két francia és néhány ukrán, akik kurvák voltak, úgy fogták itt őket, mert nem adták vissza az útlevelüket. Ami a cigányokat illeti, vigyázz velük: a fiatalok, akik feszes gatyában járnak, kiengedett hajjal és tetkóval, azok árulják a tablettát meg a füvet, és igazán veszélyesek; az idősebbek, a nagy mellű, kövér, kontyos asszonyságok, a hosszú szoknyások, akik szó nélkül átvállalják az uruk büntetését – mert a 82

férfiembernek kinn kell maradnia, hogy eltarthassa a családot, de Mercedesszel várja a feleségét, amikor szabadul –, nos ezek nem zavarnak sok vizet, de összetartanak. A cigányokon kívül a rabok nem közösködnek, a csoportok csak érdekből vagy a puszta túlélésért alakulnak, a gyengék az erősek védelmét keresik. Ha elfogadsz egy jó tanácsot, ne közeledj senkihez. Foglald el magad az irodán, a konyhán, a munkában, azért még le is csökkentik a büntetésedet; ne menj papucs nélkül zuhanyozni, és ne tedd le a segged a vécére, mert itt aztán mindent összeszedhetsz. Sose fikázd fennhangon Camarónt, Joaquín Sabinát, a Chunguitost és Miguel Bősét, ne keresd a kapcsolót, ha a tévében szappanoperát adnak, és ne fogadj el anyagot, csak ha már tisztáztad, mit kérnek érte. Ha nem keveredsz bele semmibe, és rendesen viselkedsz, csak egy évig kell itt dekkolnod a családodra gondolva, vagy az új életre, vagy arra, akit a szabadulásod után meg akarsz verni, esetleg egy nagy dugásra – mindenkinek megvan, ugye, a maga heppje. Maximum másfél évig húzódhat a dolog az ügyintézéssel együtt, ami azt jelenti, hogy jelentést ír rólad a bévé, a pszichológus meg az összes rohadék, aki aszerint nyitja vagy csukja előtted a kaput, hogy csikar-e aznap a hasikája, tetszik-e neki a képed, vagy hogy mennyit kapott a zsebébe. Szóval ne izgasd magad túlzottan, maradjon ilyen kedves az arcod, mint most, mondd mindenkinek, hogy igen, uram, persze, asszonyom, és ne csessz ki velem, akkor jól megleszünk egymással. Mexikói. Ugye nem zavar, ha Mexikóinak hívnak? Itt mindenki kap nevet, akár tetszik, akár nem. Én O'Farrell hadnagy vagyok. Bírom nagyon. De neked talán még azt is megengedem, hogy Patinák hívj. – Pati. – Mi van? – Tökjó ez a könyv. – Na ugye. Még mindig csukva volt a szeme, a cigaretta füstölt a szájában, és a napfény kiemelte a szeplőket az orrán. Szép nő lehetett a maga idejében, és voltaképp most is az volt. Talán inkább kedves, mint vonzó a kese hajával és a száznyolcvan centijével meg azzal az élénk szempárral, amely titkon mintha mindig nevetett volna, ha valaki ránézett. Anyja Miss Spanyolország volt ötvenvala-hányban, aztán hozzáment a bortermelő O'Farrellhez, akinek jerezi lovai is voltak, ahogy az a képes újságokban gyakran megjelent: a jól öltözött, ráncos arcú öreget boroshordók és bikák társaságában fényképezték előszeretettel, vagy a házában, amely tele volt szőnyegekkel, festményekkel és bútorokkal, amelyeknek polcai porcelántól meg könyvektől roskadoztak. A gyerekek között Patrícia volt a fekete bárány. Kábítószerügybe keveredett a Costa del Solon, orosz maffiák, halottak. Pedigrés barátját, akinek három-négy vezetékneve is volt, agyonlőtték, és a lány is hajszál híján ottmaradt; másfél hónapig ápolták az intenzíven két, golyó ütötte sebbel. Teresa látta a hegeket a zuhanyozóban, meg amikor Patrícia levetkőzött a zárkában, két ráncos bőrű csillag volt a hátán, a bal lapockánál, tenyérnyire egymástól. Az egyik golyó kimeneti sebe valamivel nagyobb volt, elöl éktelenkedett a kulcscsont alatt, a másik golyót a műtőben kellett kiszedni, mert szinte rátapadt a csontra. Gyenge töltények voltak, mondta Patrícia, amikor Teresa először bámulta meg a hegeket. Ha dumdumgolyó lett volna, most nem cseverésznénk. És egy csendes, szórakozott fintorral lezárta az ügyet. Párás napokon nagyon megkínozta a második seb, ahogy Teresának is sajgott a friss kartörés a gipsz alatt. – Mit szólsz Edmond Dante shez? Edmond Dantés én vagyok, felelte Teresa szinte már komolyan, és látta, hogy mélyülnek el a ráncok zárkatársa szeme körül, és hogy remeg a cigaretta a szájában, amely mosolyra húzódott. Én is, mondta Patrícia. És ezek mind, mutatott az udvarra, még mindig

83

csukott szemmel. Ártatlan szüzikék, akik arról álmodoznak, hogy a rácson túl kincs várja őket. – Meghalt Faria abbé – mondta Teresa a nyitott könyvet nézve. – Szegény öreg. – Látod? Valakinek néha ki kell nyiffannia, hogy a másik tovább éljen. Elment előttük néhány nő, akik éppen a fal felé tették meg a szokásos kétszázharminc lépést. Kellemetlen társaság, Trini Sánchez hattagú bandája. Trinit néha Ma-koki III néven is emlegették: alacsony, barna, férfias alkatú nő volt, agresszív és csupa tetkó, a rendőrségi rovat tipikus arca. Tizennégy évet kapott, mert fél gramm kokó miatt késsel támadt a barátnőjére. Ezek nem a kolbászt szeretik, hanem a félbevágott zsömlét, figyelmeztette Patrícia, amikor először találkoztak velük a börtönfolyosón, és Trini mondott valamit, amit Teresa nem hallott, de a többiek nevettek, mert félszavakból is megértették egymást. Ne félj, kis Mexikói. Csak akkor izélnek meg, ha hagyod. És Teresa nem hagyta: miután kivédett néhány próbálkozást a zuhanyozóban, a vécében és az udvaron, és elzárkózott a bájolgó barátkozásfélék elől is, amelyek az asztalra helyezett ajándék cigarettával és sűrített tejjel kezdődtek, mindenki elfogadta, hogy hol a helye. Makoki III és kísérete attól fogva csak messziről figyelte, és nem zavarták. Hisz O'Farrell hadnagy volt a zárkatársa. És ezzel, ahogy mondták, épp eléggé kijutott neki. – Hello, hadnagy. – Csá, csajok. Patrícia nem nyitotta ki a szemét. Kezét is a tarkója alatt tartotta. A lányok felkacagtak, odavetettek neki egy-két vicces trágárságot, és folytatták sétájukat. Teresa utánuk nézett, aztán Patríciára. Nem tellett sok időbe, hogy felismerje: ennek a nőnek kitüntetett helye van a rabok között. Több pénze volt a megengedettnél, rendszeresen juttattak be neki mindenfélét, így lekötelezte a többieket. Még az őrök is figyelmesebben bántak vele. De Patrícia tekintélye nem csupán ebből eredt. Először is művelt nő volt, ami szokatlan egy ilyen helyen, ahol kevesen jutottak túl az általános iskolán. Választékosan beszélt, könyveket olvasott, jó kapcsolatai voltak odakint, és gyakran megesett, hogy a rabok tőle kértek segítséget, ha kérvényt írtak, és egyéb hivatalos dolgokat intéztek, a hivatalból kirendelt ügyvéd ugyanis eltűnt az ítélethirdetéskor vagy már előbb, másikra meg nem volt pénzük. Patrícia anyagot is szerzett nekik, a tarka tablettáktól kezdve a fűig, és papír is volt nála mindig, hogy korrekt kis cigiket sodorjon. És hát stramm nő volt, aki a sarkára állt, ha kellett. Azt beszélték, hogy amikor megérkezett az El Puerto börtönbe, egy veterán fogoly kikezdett vele, és O'Farrell szemrebbenés nélkül tűrte, de másnap reggel, amikor meztelenül álltak a zuhanyozóban, elszorította a nőszemély nyakát a poroltó készülék láncával. Meg ne próbáld még egyszer, édes, mondta egészen közel hajolva az arcához, miközben mindketten a vízben áztak, a többiek meg úgy álltak körülöttük, mint a cirkuszban, és másnap megesküdtek az édesanyjuk életére, hogy semmit se láttak. A rossz hírű zaklató, akit csak Valenciainak neveztek, a legteljesebb mértékig egyetértett ezzel. O'Farrell hadnagy. Teresa észrevette, hogy Patrícia kinyitja a szemét, és őt nézi, ezért lassan elfordította a fejét, nehogy kitalálja a gondolatait. A fiatalabb és védtelen rabok gyakran vásárolták meg egy idősebb társuk pártfogását – szinte egyre ment, hogy tiszteletből vagy a félelem miatt –, cserébe bizonyos szívességekért, amelyek közül a férfi nélküli környezetben a magától értetődő dolgok sem hiányoztak. Patrícia soha nem tett ajánlatot Teresának, de a mexikói lány néha észrevette, hogy rajta felejti a szemét, és elgondolkozva nézi őt, mint most is, valamit forgatva a fejében. Teresa egyfolytában érezte magán az ilyen tekinteteket, amióta megérkezett az El Puerto világába – zárak kattanása, nyitódó-csukódó rácsok és ajtók, kling-klang, léptek csattogása, a smasz-szerok személytelen hangja és a bezárt asszonyok szaga, olyan büdös ruhák, hogy ki kell szaladni a világból, pállott matracok, avas kaják, izzadság és fertőtlenítő –, amikor az első estéken 84

levetkőzött, vagy a vécé fölé guggolt; kezdetben dühítette, hogy még ezekben a pillanatokban se maradhat egyedül, aztán hozzászokott, hogy a bokájáig tolja a nadrágot, és Patrícia szótlanul figyeli az ágyából, hasán a könyvvel, amit éppen olvas – az egész polca tele volt könyvekkel –, és tetőtől talpig végigméri, napokon és heteken keresztül, sőt időnként még most is, mint ebben a pillanatban: Pati kinyitotta a szemét, és őt bámulta, amikor Trini Sánchez, alias Makoki III lányai elmasíroztak mellettük. Visszatért a könyvhöz. Most dobták le a szakadékba Edmond Dantést zsákba varrva, lábánál egy ágyúgolyóval nehezékként, mert azt hitték, az idős abbé holtteste az. A tenger volt If várának temetője… – olvasta Teresa lázasan. Bárcsak megmenekülne, gondolta, amikor a következő oldalra lapozott, a következő fejezethez: A rémült Dantés kis híján megfulladt, de erőt vett magán, és higgadtan visszatartotta a lélegzetét… Azannyát. Bárcsak feljönne a tenger felszínére, visszajutna Marseille-be, visszaszerezné a hajóját, és bosszút állna azon a három nyavalyáson, akik azt hazudtak, hogy a barátai, aztán rohadt módon eladták. Teresa sose gondolta volna, hogy egy könyv annyira lekötheti a figyelmét, hogy legszívesebben bekucorodna egy sarokba, és ott folytatná, ahol abbahagyta, egy kis könyvjelzővel, hogy ne keverje össze az oldalakat. A regényt Patrícia adta neki, miután annyit beszéltek az olvasásról. Teresa nem győzött csodálkozni, hogy mit bámul annyit a nyomtatott lapokon, hogy megy a fejébe a történet, és miért nem inkább a tévésorozatokat nézi – ő például a mexikóiakat szerette, amelyekben az otthoni kiejtéssel beszéltek –, meg a filmeket és a vetélkedőket, a többiekkel összezsúfolódva a tévészobában. A könyvek ajtók a világra, mondta Patrícia. Tanulhatsz belőlük, művelődhetsz, utazhatsz, álmodozhatsz, képzelődhetsz, végigélheted mások életét, megsokszorozódhatsz. Ugyan kitől kapsz többet ilyen kevésért, kis Mexikói? A könyv arra is jó, hogy távol tartsa tőled a kísérteteket, a magányt meg a többi szart. Néha nem is értem, hogy bírjátok ki könyvek nélkül ti, akik nem olvastok. De Patrícia sose mondta, hogy olvasson, vagy hogy nézze meg ezt vagy azt; megvárta, amíg Teresa maga dönt, miután végignézte a húsz-harminc kötetes gyűjteményt, amelyet időről időre felújított a börtönkönyvtárból, a kinti családtagoktól és barátoktól vagy azoktól a rabtársaktól, akiknek harmadfokú engedélyük volt. Végül egy szép napon Teresa azt mondta, szeretném elolvasni valamelyiket, mert ilyet még sose csináltam. A Balzsamos az éjszakát vagy valami hasonló című regényt tartott a kezében, nagyon romantikusnak látszott, azért vette le a polcról, mert a borítója is sokat ígért: egy elegáns, vékony csaj c~» 194 w-5 illegette magát kalapban, a húszas évek stílusában. De Patrícia megrázta a fejét, kézen fogta Teresát, és azt mondta: várj, mindent a maga idejében, előbb egy másikat kéne elolvasnod, az jobban fog tetszeni. Másnap elmentek a börtönkönyvtárba, és kikölcsönözték az ügyeletes Mar-cela Conejótól – azért hívták Conejónak, mert ilyen márkájú lúgot öntött az anyósa borosüvegébe – azt a könyvet, amit Teresa most a kezében tartott. Egy rabról szól, olyanról, mint mi, biztatta Patrícia, amikor látta, mennyire megijedt a lány a könyv terjedelmétől. És ide nézz: Mindenki Könyvtára, Porrúa Kiadó, Mexikó. Ez is onnan származik, ahonnan te. Egymásra találtatok. Az udvar másik végében veszekedés támadt, arabok és cigányok szidták teli torokból egymás anyját. Arról a részről jól látszott a férfibörtön egyik rácsos ablaka, ahonnan a férfiak üzeneteket váltottak a barátnőikkel vagy élettársaikkal. Több börtönrománc is szövődött már a kis sarokban – egy kőművesmunkát végző férfi még teherbe is ejtett valakit abban a három percben, amíg az őrök odaértek – ezért a kívánós nők gyakran álldogáltak ott. Most éppen három-négy rab szólalkozott össze, és máris tettlegességgé fajult az ügy, féltékenységből vagy mert a jobb helyekért versengtek a kilátón, és már az őrbódéban posztoló őr is lenézett, hogy mi történik. Teresa látta, hogy a börtönben a 85

csajok még kihívóbbak és merészebbek, mint a férfiak. Kipingálják magukat, a hajukat is megcsináltatják a fodrászathoz értő társaikkal, és kiteszik a smukkot, főleg akik vasárnap misére járnak – Teresa ezt önkéntelenül is abbahagyta Santiago Fisterra halála után –, és azok, akik a konyhán vagy más, férfi közeli helyen dolgoznak. Ez okot adott a féltékenységre, a súrlódásokra, a leszámolásra. Szemtanúja volt, milyen keményen helybenhagyják egymást a legkisebb nézeteltérés miatt, egy cigiért, egy rántottás szendvicsért – a tojás nem szerepelt az étrendjükben, és képesek cm 195 ?o voltak ölre menni érte –, egy anyázásért, vagy csak mert hozzájuk szólt valaki, és azok az ütések és rúgások valódiak voltak, az áldozatnak dőlt az orrából és a füléből a vér. Abból is sok balhé származott, hogy lopták az anyagot meg a kaját. Reggeli alatt, amikor a zárkák üresen és nyitva álltak, gyakran eltűntek a konzervdobozok, a tabletták és a spanglik. Nem volt ajánlatos megszegni az íratlan szabályokat sem, amelyek az ottani életet irányították. Egy hónapja az egyik csajt, aki a börtönőrök lakrészében takarított, és beköpte a társait, iszonyatosan megruházták az udvari vécén. Amikor kiment pisilni, és felhúzta a szoknyáját, négyen rárontottak, a többiek kívülről őrizték az ajtót, utána meg senki nem emlékezett semmire, a spicli viszont még mindig a börtönkórházban nyomta az ágyat, összedrótozott állkapoccsal és több törött bordával. Az udvar végében nem szűnt a csetepaté. A rács mögül a férfiak biztatták a verekedőket, emerről az oldalról pedig odarohant az ügyeletes és két őr, helyretenni a dolgot. Teresa csak egy szórakozott pillantást vetett rájuk, aztán visszatért Edmond Dantéshez, akibe halálosan szerelmes volt. És ahogy lapozott – a szökevényt most mentették ki a vízből a halászok –, érezte, hogy Patrícia O'Farrell szeme rászegeződik, és úgy néz rá, mint az a másik nő, akit oly sokszor vett már észre, amint a sötétből és a tükrökből bámulta. Az ablakon kopogó esőre ébredt, és a szürke hajnalban rettegve nyitotta ki a szemét, mert azt hitte, a tengeren van megint, a León-sziklánál, egy fekete gömb közepén, és úgy zuhan a mélység felé, akár Edmond Dantes Faria abbé szemfedőjében. A szikla, az ütközés és az éjszaka utáni napokban, amikor a kórházban feküdt vállig begipszelt karral és zúzódásokkal, horzsolásokkal teli testtel, lassanként sikerült rekonstruálnia az orvosok és az ápolónők elejtett szavaiból, két rendőr és egy szociális munkás látogatásából, egy vaku villanásából és az ujjlenyomatvétel után maradt tintafoltokból, hogy pontosan mi történt vele. Mégis, valahányszor Santiago Fisterra nevét hallotta, kiüresedett az elméje. A nyugtatók és saját lelkiállapota végig félálomban tartották, képtelenül a gondolkozásra. Az első négy-öt napban egy pillanatra sem akarta visszaidézni Santiagót, és ha fölvillant előtte egy emlékkép, azzal űzte el, hogy visszamerült a nagyrészt szándékos kábultságba. Még nem, mormolta magában. Jobb, ha most még nem. Aztán az egyik reggelen, amikor kinyitotta a szemét, Óscar Lobatót látta maga előtt, a Diario de Cádiz munkatársát, Santiago barátját. Az ajtóban pedig, a falnak támaszkodva, egy másik férfi állt, az arca mintha rémlett volna valahonnan. A férfi sokáig csak hallgatott – Teresa először rendőrnek gondolta –, miközben Lobato végleg megerősítette, amit a lány már tudott vagy megsejtett valamiképpen: hogy azon az éjjelen a Phantom ötvencsomós sebességgel belerohant a sziklába, darabokra tört, Santiago szörnyethalt, Teresa pedig kivágódott a roncsok közül, és eltörte a jobb karját, amikor a vízbe csapódott, majd öt méterre süllyedt, a tenger fenekéig. Hogy kerültem ki onnan, kérdezte. A hangja furcsán csengett, mintha nem is az övé volna. Lobato elmosolyodott, s ez meglágyította kemény vonásait, a hegeket az arcán, sőt a szeme csillogását is. A falat támasztó hallgatag férfihoz fordult, aki kíváncsian és szinte félénken figyelte Teresát, mintha nem merne közelebb lépni. – Ő hozott fel. 86

Lobato elmesélte, mi történt, miután Teresa elvesztette az eszméletét. A lány teste az ütközés után egy darabig lebegett a víz színén, a reflektor fényében, amelyet a helikopteren újra bekapcsoltak. A pilóta átadta társának a gépet, és három méter magasról a vízbe ugrott, odalent pedig letépte magáról a sisakot és a mentőmellényt, és lemerült a mélybe, ahol Teresa fuldoklóit. Aztán felküzdötte magát vele a felszínre a rotor keltette habok között, és kihúzta a partra, miközben a HJ Santiago Fisterra földi maradványait kereste – a Phantom roncsának legnagyobb darabja sem érte el a négy araszt –, és egy mentőautó fényei közeledtek az autópályán. Amíg Lobato elmesélte ezt, Teresa a falat támasztó férfit nézte, aki szó nélkül álldogált tovább, még csak nem is biccentett oda neki, mintha az egész valaki mással történt volna. Végül felismerte benne az egyik vámost, akit a Bernal-ban látott, azon az estén, amikor a gibraltári csempészek születésnapot ünnepeltek. Azért jött velem, hogy lássa az arcodat, mondta Lobato. Teresa is a szemébe nézett hát a férfinak, a vámőrség pilótájának, aki megölte San-tiagót, de az ő életét megmentette. Arra gondolt: emlékeznem kell erre az emberre később, amikor újra látom majd, és el kell döntenem, megpróbáljam-e megölni, ha tudom, vagy azt mondjam neki, szent a béke, te rohadék, isten veled. Végül Santiago felől kérdezett, hogy hol van a holtteste, mire az ajtóban álló férfi félrenézett, Lobato pedig szomorú fintort vágott, úgy mondta el, hogy a koporsót a galíciai O Grovéba vitték, Santiago szülőfalujába. Jó fiú volt, tette hozzá az alkalomhoz illő arccal, és Teresa arra gondolt, hogy talán őszintén beszél, hiszen összejárt vele, és csakugyan nagyra becsülhette. Akkor kezdett el sírni csendben és szelíden, mert már képes volt a halott Santiagóra gondolni, és látta maga előtt a mozdulatlan arcot, a csukott szemet, pont olyan volt, mint mikor aludt, fejét a vállához hajtva. Eltöprengett, hogy mit csináljon most már azzal a kurva vitorlás-modellel, ami a palmonesi házban van az asztalon, félig készen, mert nem fogja befejezni senki. Rádöbbent, hogy másodszorra is egyedül maradt, és bizonyos értelemben örökre. – Igazából O'Farrell volt az, aki megváltoztatta az életét – ismételte el Maria Tejada. Az utóbbi negyvenöt percben csak arról beszélt, hogyan és miért. Aztán kiment a konyhába, és két pohár gyógyteával tért vissza, az egyiket mindjárt meg is itta, én meg eközben végigolvastam a jegyzeteimet, és eltöprengtem a sztorin. Az El Puerto de Santa Maria börtön egykori szociális munkása molett, élénk nő volt, őszes, hosszú hajjal, amit nem festett, és bár végig jóságosan nézett rám, kemény hangon beszélt. Fémkeretes, kerek szemüveget hordott, és több ujján aranygyűrűt, legalább tízet számoltam össze. Őt magát hatvanévesnek saccoltam. Harmincöt évig dolgozott Cádiz és Málaga tartomány büntetésvégrehajtási intézményeiben. Nem volt könnyű eljutni hozzá, mert nemrégiben nyugdíjba ment, de Óscar Lobato kinyomozta a tartózkodási helyét. Mindkét őrizetesre jól emlékszem, mondta, amikor telefonon elmondtam neki, mi járatban vagyok. Ha eljön Granadába, megbeszélhetjük. Papucsban és otthonkában fogadott kis lakásának teraszán, az Albaicín negyed alján, ahonnan egyik oldalt a város és a Genil-mező látszott, a másikon meg az Alhambra, amint a fák között aranysárgára festette a kora reggeli nap. Szép, világos lakás volt, rengeteg macskával a díványon, az előszobában, a teraszon. Legalább fél tucat élő macskát láttam – minek következtében dögletes bűz volt a nyitott ablakok ellenére is –, és körülbelül húszat festmények, porcelánfigurák és fafaragványok formájában. Macskamintás szőnyegek és párnák is voltak, a teraszon száradó ruhák között pedig ott lógott egy törülköző Garfield képével. Miközben átolvastam a jegyzeteimet, és szürcsöltem a teát, egy cirmos cica figyelt a komód tetejéről, mint aki régről ismer, egy kövér, szürke társa pedig vadász módjára settenkedett felém a szőnyegen, szabad prédának tekintve a cipőfűzőmet. A többiek különböző helyeken és pózokban oszlottak el a lakás egyéb 87

részein. Utálom ezeket a jószágokat, túl csendesek és intelligensek az én ízlésemnek – mi érhetne fel egy buta kutya állhatatos hűségével? –, de véleményemet megtartottam magamnak. A munka az munka. – O'Farrell olyan dolgokat mutatott meg neki saját magában – mondta a házigazdám –, amelyeket Teresa el sem képzelt volna. Még annak is nekifogott, hogy kiku-pálja, nem igaz?… Persze a maga módján. A dohányzóasztalon füzetek tornyosultak, amelyekbe éveken át jegyezte fel a munkája apró részleteit. Átnéztem, mielőtt megérkezett, mondta. Hogy felfrissítsem az emlékeimet. Aztán mutatott is néhány oldalt, amelyeket kerek, kalligrafikus betűkkel írt tele: személyi adatok, dátumok, látogatások, beszélgetések. Néhány aláhúzott bekezdés. Kontroll, magyarázta. Nekem kellett nyomon követnem a lányok beilleszkedését, hogy később, amikor szabadulnak, segíthessek az elindulásukban. Van, aki odabent is csak lopja a napot, mások szívesen dolgoznak. Én megadtam nekik a lehetőséget. Teresa Mendoza Chá-vez és Patrícia O'Farrell Meca. Különleges elbírálás alá estek: mindkettőjükről sokat beszéltek annak idején. – Szeretők voltak? A nő becsukta a füzeteket, és hosszan végigmért. Nyilván azon töprengett, hogy kérdésem a beteges kíváncsiság vagy a szakmai érdeklődés eredménye-e. – Nem tudom – mondta végül. – Persze a lányok ezt beszélték. De az ilyesmi mindig szóba kerül. O'Farrell biszexuális volt. Ez a minimum, nem?… És mielőtt Mendoza bekerült volna, tényleg voltak kapcsolatai egy-két rabbal; de ami őket kettőjüket illeti, semmi biztosat nem mondhatok. A kövér, szürke macska, miután jól megharapdálta a cipőfűzőmet, a nadrágomhoz dörgölőzött és teleszőrözte. Mély beletörődéssel rágicsáltam a tollamat. – Mennyi időt töltöttek együtt? – Egy évig voltak zárkatársak, aztán néhány hónap különbséggel szabadultak… mindkettővel dolgom volt. Mendoza csendes lány volt, szinte már félénk, mindent megfigyelt, óvatosan viselkedett, és a kedves mexikói kiejtése szelídnek és rendesnek mutatta… Ki mondott volna ilyet később, nem igaz?… O'Farrell a másik véglet volt: nagyszájú, gátlástalan, egyszerre fensőbbséges és kihívó. Nagyvilági nő. Unatkozó arisztokrata, aki leereszkedik a nép közé. Tudott bánni a pénzzel, ami a börtönben sokat jelent. Nem lehetett rábizonyítani semmit. A három és fél év alatt egyszer sem volt büntetve, képzelje el, pedig bevitte a drogot, és élt is vele… Én mondom, nagyon okos volt, azért nem járta meg. Úgy tekintette a börtönt, mint valami kötelező szabadságot, és csak várta, hogy problémamentesen leteljen. A nadrágomhoz dörgölőző macska belevájta körmét az egyik zoknimba, ezért diszkrét rúgással odébb tessékeltem, ami rövid, feszült csendet eredményezett beszélgetőtársamnál. Bárhogy legyen is – folytatta Maria Teja-da a kínos szünet után, miközben a macskát az ölébe vette, na gyere szépen anyukához, Anubisz –, O'Farrell karakán nő volt, igazi egyéniség, és ezzel nagy hatást tett az újonnan érkezettre. Jó családból származott, volt pénze és neve, sőt kultúrája is… Zárkatársának köszönhetően Mendoza felismerte, milyen fontos a tanulás. Ez volt a hatás pozitív része; O'Farrell meggyőzte, hogy érdemes képeznie magát, mert úgy előbbre léphet. Olvasott, tanult. Rájött, hogy nem muszáj a férfiaktól függeni. Matematikai és fejszámolási tehetségét továbbfejlesztette a képzési programban, amelynek akkoriban minden napjáért elengedtek egy napot a büntetésből. Egy éven belül elvégezte az alapfokú matektanfolyamot, két év múlva megvolt neki a nyelvtan és a helyesírás, és angolból is sokat fejlődött. Falta a könyveket, Agatha Christie-től az útleírásokon át az ismeretterjesztésig. Minderre O'Farrell biztatta. Mendoza ügyvédje egy gibraltári pasas 88

volt, aki faképnél hagyta, miután börtönbe ment, és úgy látszik, a pénzét is megtartotta, bár nem tudom, sok volt-e, vagy kevés. Az El Puerto de Santa Mariában nem volt Mendozának intim látogatója; egyes rabok hamis együttélési papírokat szereznek be, hogy férfiakat fogadhassanak, de őhozzá még beszélőre se ment senki. Teljesen egyedül volt. Ezért O'Farrell intézte el neki a papírokat a feltételes szabadlábhoz és a harmadfokhoz. Másvalaki esetében ez elég lett volna a munkavállaláshoz. Szabadulásakor Mendoza rendes állást találhatott volna, hisz gyors felfogású, tehetséges és higgadt volt, az IQ-ja magas – a szociális munkás a jegyzeteibe pillantott –, jóval 130 fölött. De sajnos a barátnője, O'Farrell túl mélyre süllyedt. Az érdeklődése, a barátai. Maga is tudja – de úgy nézett rám, mint aki kételkedik a tájékozottságomban. A rossz szokásai. A nőknél, folytatta, bizonyos hatások vagy kapcsolatok jóval erősebben érvényesülnek, mint a férfiak között. Aztán ott volt az a bizonyos elveszett kokainszállítmány meg a többi. Bár a börtönben – az Anubisz nevű lény hálásan dorombolt, miközben gazdája végigsimította a hátát – százával akadnak ilyen pletykák. Senki sem hitte el. Az égvilágon senki, ismételte el nyomatékosan kis idő múltán, egyre a macskát simogatva. A szociális munkás még most, kilenc év után, a rengeteg újságcikk ellenére is meg volt győződve, hogy a kokainhistória légből kapott mese volt. – De látja, ilyen az élet. Először O'Farrell változtatta meg a Mexikóit, aztán ahogy mondják, a Mexikói sajátította ki teljesen az ő életét. Nem igaz?… így bízzon meg az ember a barátaiban. Cm «o Ami engem illet, sose fogom elfelejteni azt a sápadt, csillogó szemű katonát, és ha eljön értem a halál angyala, bizton felismerem benne Selimet… A huszonötödik születésnapján – egy héttel azután, hogy levették a karjáról az utolsó gipszet – Teresa könyvjelzőt tett a regény ötszázhetvenkilencedik oldalára, amely annyira lenyűgözte: sose gondolta volna, hogy az ember ilyen könnyen beleélheti magát abba, amit olvas, és teljesen azonosulhat a főszereplővel. Pati O'Farrell-nek igaza volt: a könyvek sokkal alkalmasabbak a filmeknél és a tévénél arra, hogy többszörös életet éljünk általuk. Ez a különös mágia fűzte Teresát a vastag kötethez, melynek régi lapjai egymás után váltak le a gerincről, ezért Pati helyrehozatta, de a várakozás öt napja végtelenségnek tűnt Tereasának, mert félbe kellett szakítania az olvasást A Szent Sebestyén-katakomba című fejezetnél. Pati szerint nemcsak arról van szó, hogy elolvassuk a könyvet, kis Mexikói, hanem arról is, hogy fizikai gyönyört, belső megnyugvást érzünk, ha a kezünkbe vesz-szük. Pati ezt a gyönyört és megnyugvást akarta fokozni, amikor elvitte a regényt a börtön könyvkötészeti műhelyébe, és azt kérte, hogy szedjék szét, aztán óvatosan újra fűzzék össze a lapokat kartonnal, csirizzel és papírral, a borító pedig barna bőrkötés legyen, a gerincén aranybetűkkel: Alexandre Dumas, és alatta: Monté Cristo grófja. Legeslegalulra, a többinél kisebb aranybetűkkel a T. M. C. monogramot vésette, Teresa nevének kezdőbetűit. – A születésnapodra. Ezt mondta Pati, amikor reggelinél, az első névsorolvasásnál, visszaadta Teresának a könyvet. Szép munka volt, és Teresa, amikor a kezébe vette, valóban érezte a különleges élvezetet, amiről barátnője beszélt, az aranybetűs borító súlyos, finom tapintását. Pati az asztalra könyökölve figyelte az örömét, egyik kezében a cikóriakávéval, a másikban a cigarettával. Boldog születésnapot, szólalt meg még egyszer, aztán a többiek is felköszöntöt-ték, te szabadulsz legközelebb, mondta valaki, bárcsak találnál magadnak egy jó csődört, aki jó reggelt kíván, lehetőleg az én szemem láttára. Este, az ötödik névsorolvasás után, Pati nem ment le vacsorázni – a szokásos undorító prézlis hal lett volna, meg túlérett gyümölcs –, hanem engedélyt kért az őröktől egy bulira, Vicente Fernández, Chavela Vargas és Paquita del Barrio kazettáival – azok is mexikóiak, és Teresa 89

imádja őket –, az ajtó mögül pedig előhúzott egy üveg tequilát, a jó ég tudja, honnan szerezte, valódi Don Julio volt, egy fejes hozhatta be ötszörös áron előrefizetés ellenében, és azt kortyolgatták titokban, élvezve a tiltott gyümölcs ízét; aztán mások is átjöttek a szomszédból, felültek a priccsekre, a székre, sőt a vécére is, mint Carmela, egy idősebb, kövér cigány asszony, hivatásos tolvaj, aki takarított Patinák, és mosta a lepedőit – meg Teresa ruháit, amíg a Mexikóinak be volt gipszelve a karja –, cserébe azért, hogy O'Farrell hadnagy minden hónapban fizetést adott neki. Ott volt Conejo, a méregkeverő könyvtáros, Charito, a csapos, aki a sevillai búcsúkban csencselt, és Pepa Trueno vagy a Feketelábú, aki sonkavágó késsel szúrta le a férjét a kocsmában, amelyet közösen vezettek, utána pedig azzal büszkélkedett, hogy így a válás neki csak húsz évébe és egy napjába került, de egyetlen fillérjébe sem. Teresa felhúzta az ezüst hetest a karjára, hogy megerősítse a csuklóját; a hét karika vidáman csilingelt. A buli a tizenegy órás névsorolvasásig tartott. Lejátszottak egy parti Ki nevet a végént – az volt a börtön legkedveltebb játéka –, és voltak konzervdobozok meg tabletták is, hogy viszkessen egy kicsit a seggünk, ahogy azt Carmela, a széles mosolyú cigány matróna igen találóan megjegyezte, elfüstöltek néhány vastag spanglit, és vicceltek és nevettek, Teresa pedig arra gondolt, hogy nézze meg az ember a kurva Spanyolországot és Európát, a szabályaival, a történelmével és a fensőbbségével a korrupt mexikóiakkal szemben, hogy állítólag itt még egy sörhöz se lehet hozzájutni, aztán tessék. Tabletta, fű, sőt pia, mert aki jóban van a smasszerokkal, és van pénze, az mindent megtehet. Pati O'Farrell megtehette. Ő volt a születésnapi buli szervezője, de félrehúzódott, és végig Teresát figyelte a füstön keresztül, mosolygó szemmel és szájjal, egykedvűen, mintha semmi köze nem lenne az egészhez, akár egy anyuka, aki elhozta a lányát a szülinapi zsúrra, ahol van hamburger és sok kis barátnő meg bohóc, miközben Vicente Fernández asszonyokról meg árulásról énekelt, Chavela rekedt hangja alkoholt öntött a pisztolylövések és a kocsmapadló közé, Paquita del Barrio pedig azt üvöltötte: a kutyád vagyok, nem veszekszem, éjjel és nappal a lábad előtt fekszem. Az ismerős zene és a mexikói kiejtés meghatotta Teresát, a teljességhez már csak az otthoni cigi és a Pacífico sör hiányzott, elzsongította az ujja közt parázsló hasis, add tovább, édes, hogy nekem is jusson, rosszabbat is szívtam már, hisz a mórokhoz jártam, tudod. Huszonöt éves lett a kis csaj, rikoltotta a cigány asszony. És amikor a kazettán Paquita ahhoz a részhez ért, hogy megcsaltalak, megcsaltalak, megcsaltalak, mindannyian együtt énekelték a refrént, jól beszíva már, hogy előbb haragból, aztán kedvből, harmadszor mert jólesett; háromszor csaltalak meg, te szemét, kurjantott bele Pepa Trueno, nyilván a megboldogult tiszteletére. Addig folytatták így, amíg az egyik őr unottan be nem nyitott, hogy most már elég lesz; de utána, amikor minden rács és ajtó becsapódott, Teresa és Pati visszatért az ünnepléshez, csak ők ketten és szinte teljes sötétségben, a kis-lámpával a földön, a mosdó alatt, a zöld falra ragasztott homályos újságkivágások között – mexikói színészek, énekesek, tájak és térképek – és az ablaknál, amelyre az ügyes kezű Charito varrta a kis függönyt. Pati még egy üveg tequilát és egy csomagot húzott elő az ágy alól, ezt csak kettőnknek, kis Mexikói, mert aki ügyesen oszt, az a javát megtartja. Vicente Fernández ki tudja, hányadszor énekelte el a maga útszéli módján az Isteni nőket, a hullarészeg Chavela meg egyre csak azt hajtogatta, hogy ne fenyegess, ne fenyegess, ők meg egymás kezébe adták az üveget, és port szórtak a Párduc című könyv borítójára; Teresa, amikor az utolsó szippantástól is eldugult az orra, azt sóhajtotta, hogy haláli jól érzem magam, Hadnagy, köszönöm a szülinapot, sose volt még ilyen s a többi. Pati megrázta a fejét, hogy semmiség, és mintha nem is arra gondolna, azt mondta, ha nem bánod, kis Mexikói, most maszturbálnék egyet, és hanyatt dobta magát az ágyon, levette a cipőjét meg a szoknyáját, sötét, bő szoknya volt, és nagyon csinos, jól állt 90

neki, s a végén már csak a blúza volt rajta. Teresa tanácstalanul ült az üveg Don Julióval a kezében, nem tudta, mit tegyen és merre nézzen, de akkor Pati azt mondta, segíthetnél egy kicsit, aranyom, kettesben jobban megy. Teresa szelíden ingatta a fejét. A fenébe is. Tudhatnád, hogy nem értek ehhez, suttogta. De bár Pati nem erőltette, kisvártatva felállt, még mindig az üveggel a kezében, és átült a másik ágy szélére. Társnője combja tárva volt, keze lassan, finoman matatott közte, s a tekintetét egy pillanatra sem vette le róla a zárka zöld félhomályában. Teresa átadta neki az üveget, Pati a szabad kezével megragadta, ivott belőle, aztán visszaadta, de még mindig őt nézte. Teresa rámosolygott, köszönöm az ajándékot, Pati, mondta még egyszer, köszönöm a könyvet és a bulit is. Pati nézte őt, miközben fürge ujja egyre a combja közt kalandozott. Teresa fölé hajolt, köszönöm, suttogta újra, és lágyan szájon csókolta, csak ennyit tett, és csak néhány pillanatig, de érezte hogy barátnője visszatartja a lélegzetét, és többször beleborzong a szája érintésébe, aztán felnyög, a szeme tágra nyílik, és már nem moccan, csak nézi, nézi őt. Cm Hajnal előtt ébresztette a hangja. – Ő meghalt, Mexikói. Alig beszéltek róla. Róluk. Teresa nem tárulkozott ki senkinek. Csak egy-két megjegyzést tett, azt is véletlenül. Hol ezt, hol azt. Igazából elkerülte, hogy Santiagóról vagy a Gringó Dáviláról kelljen beszélnie. Gondolni se nagyon akart rájuk. Fényképeket nem őrzött – a gallegót ábrázoló fotók a nyilvánvaló helyen maradtak –, csak az volt nála, amelyiken a Gringó ölelte őt, illetve már csak a fele: a drogcsempész nője, aki mintha évszázadokkal azelőtt menekült volna el. A két férfi néha összeolvadt az emlékezetében, és ennek nem örült. Ilyenkor mintha mindkettőjüket egyszerre csalta volna meg. – Nem erről van szó – mondta. Sötét volt, még nem kezdődött el odakint a hajnali szürkület. Két-három órát kellett várni, amíg az ügyeletes őr kulcsával végigkopogtatta az ajtókat az első névsorolvasáshoz és a reggeli mosdáshoz, aztán mehettek a rabok fehérneműt mosni és kiteregetni a bugyit, zoknit, trikót a falra erősített seprűnyelekre. Teresa hallotta, hogy mozog barátnője az ágyon. Ő maga is fészkelődött, hátha vissza tud aludni. Messze, a fémkapu mögött, a hosszú börtönfolyosón női hang hallatszott. Szeretlek, Manolo, kiabálta. Hallod? Szeretlek. Egy másik hang valami trá-gársággal válaszolt. Én is szeretem, tódította gúnyosan egy harmadik hang. Aztán egy őr léptei koppantak, és újra beállt a csend. Teresa a hátán feküdt egy pólóban, szeme tágra nyílt a sötétben, és várta a menetrendszerű szorongást, amely előbb-utóbb mindig bekövetkezett, pontosan a szokásos órában, amikor az első derengés megjelent a kis ablakban, a Charito által varrt függönyön túl. – Szeretnék elmesélni valamit – mondta Pati. És elhallgatott, mintha ez volna minden, vagy mintha nem volna biztos benne, hogy el kell mesélnie, vagy talán mert választ várt Teresától. De a Mexikói nem mondott semmit, sem azt, hogy mesélje, sem azt, hogy ne. Mozdulatlanul nézte tovább a sötétséget. – Van odakint egy elrejtett kincsem – folytatta végül Pati. Teresa előbb hallotta a saját nevetését, mint hogy végiggondolta volna: nevet. – Na ne mondd – felelte. – Mint Faria abbénak. – Pontosan – nevetett Pati is. – De nekem eszem ágában sincs itt meghalni… Igazából nem szeretnék meghalni sehol. – Miféle kincs az? – kérdezte Teresa. – Elveszett, mindenki azt kereste, de senki nem találta meg, mert akik elrejtették, halottak… Mint a filmekben, ugye?

91

– Nem hinném. Inkább mint a valóságban. Mindketten elhallgattak. Nem vagyok biztos benne, gondolta Teresa. Nem vagyok egészen meggyőződve róla, hogy tudni szeretném a titkaidat, Hadnagy. Talán mert felülmúlsz engem okosságban, az éveid számában és mindenben, és mert néha azon kaplak, hogy a magad fura módján nézel rám, és nem nyugtat meg, hogy befejezed – vagy ahogy errefelé mondják, elmész –, amikor megcsókollak. Ha az ember fáradt, jobb, ha nem tud meg bizonyos dolgokat. És ma éjjel nagyon fáradt vagyok, talán mert ittam, cigiztem és füveztem is, most meg nem cm 208 ^) bírok aludni. Egész évben fáradt vagyok. Sőt, mondjuk úgy, hogy ebben az egész életben. A jövő nem létezik per pillanat. Az ügyvédem csak egyszer jött be. Azóta egyetlen levelet kaptam tőle, amiben azt írja, festményekbe fektette a pénzemet, de lecsökkent az értékük, szóval még a temetésemre se lesz elég a lóvé, ha bekrepálok. De kit érdekel? Az a jó a sitten, hogy nincs más, csak az van, ami van, és az ember nem gondol a kinti dolgokra. Vagy arra, ami kint vár rá. – Veszélyesek az ilyen kincsek – mondta. – Persze. – Pati úgy beszélt, mint aki mérlegel minden egyes szót, lassan, halk hangon. – Én is nagy árat fizettem érte… Tudod, hogy rám lőttek. Bumm-bumm. És most itt vagyok. – Na és mi lesz azzal a rohadt kinccsel, Pati O'Faria hadnagy? Megint összenevettek a sötétben. Aztán parázs fénye villant Pati ágya végében: a nő cigarettára gyújtott. – Mindenképp megkeresem – mondta –, csak jussak ki innen. – Nincs rá szükséged. Van pénzed. – Nem elég. Amit itt költök, az nem az enyém, hanem a családomé. – A hangja gúnyossá vált, amikor kiejtette a család szót. – De a kincs, amiről beszélek, igazi pénz. Sok. És még több lesz belőle, meg annál is több, sokkal több, ahogy a boleróban éneklik. – Tényleg tudod, hol van? – Naná. – És van tulajdonosa?… Már úgy értem, rajtad kívül. A parázs felizzott. Csend. – Jó kérdés – mondta Pati. – Menj már. Ez az egyetlen kérdés. Megint elhallgattak egy percre. Sokkal többet tudsz nálam, gondolta Teresa. Van iskolád, jó neveltetésed és ügyvéded, aki bejár hozzád, plusz egy csomó dohányod cm 209 ^> a bankban, még akkor is, ha a családodé. De amiről most beszélsz, arról tudok, sőt az is lehet, hogy egyszer nálad is többet tudok majd. Mert hiába van két csillag alakú sebhelyed, és egy pasid a temetőben, hiába van kincsed valahol, te fentről láttad mindezt. Én meg lentről. Ezért azt is tudom, amit te nem. Te rohadt messze voltál az egésztől a szöszi hajaddal, a fehér bőröddel és a Chapul-tepec kolóniabeli modoroddal. Én láttam a sarat a mezítelen lábamon, amikor gyerek voltam a Siete Gotashan, hallottam a részegek hajnali zörgetését anyám ajtaján, és azt is hallottam, hogy kinyitja nekik. Láttam a Vadmacska mosolyát. És a León-sziklát. Dobtam kincseket a tengerbe ötvencsomós sebességnél, amikor a vámosok üldöztek. Úgyhogy nekem te ne beszélj. – Nem könnyű erre válaszolni – mondta végül Pati. – Persze többen is keresték. Azt hitték, joguk van hozzá… De az régen volt. Most már senki se tudja, mit tudok. – Akkor minek mondod el nekem? A cigaretta parazsa megint felizzott néhányszor, mielőtt elhangzott volna a válasz. – Fogalmam sincs. Vagy talán mégis.

92

– Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem bírod tartani a szád. Mi van, ha mindenkinek kibeszélem? – Nem. Amióta együtt vagyunk, figyellek. Te nem vagy olyan. Újra csend. Hosszabb, mint az előzőek. – Te csendes vagy, és hűséges. – Te is – felelte Teresa. – Nem. Én más vagyok. Teresa látta, hogy kialszik a parázs. Furdalta a kíváncsiság, de egyben azt is szerette volna, ha befejeződik a beszélgetés. Mindegy, úgyis vége van, már abbahagyta, gondolta. Nem szeretném, ha holnap megbánná, hogy kibeszélte. Ezek a dolgok távol állnak tőlem, nem tudom követni őket. Ha most elalszik, még úgy folytathatjuk, mintha mi sem történt volna, és a tequila meg a fű számlájára írhatjuk az egészet. – Egyszer még rábeszéllek, hogy együtt keressük meg azt a kincset – mondta hirtelen Pati. – Mi ketten, te és én. Teresa visszatartotta a lélegzetét. Nem, gondolta magában. Ezt a beszélgetést már nem lehet meg nem történtté tenni. A szavaink jobban kötnek, mint a tetteink, vagy amit elhallgatunk. A beszéd feltalálása volt a legnagyobb hiba, amit az ember elkövetett. Nézd meg a kutyákat. Azért olyan hűségesek, mert nem beszélnek. – Miért éppen én? Nem tudta megállni. Nem tudott igent vagy nemet mondani. Válaszra volt szükség, és a kérdés volt az egyetlen lehetséges válasz. Hallotta, hogy Pati visszafordul a fal felé, mielőtt megszólalna. – Majd elmondom, ha eljön az ideje. Ha egyáltalán eljön. 8. SZAJRÉT KILÓRA Némelyeknek a balszerencse a szerencséjük – foglalta össze Eddie Álvarez. – Ez a helyzet Teresa Men-dozával is. A szemüveg lekicsinyítette gyanakvó pillantását. Hosz-szú időbe tellett, és szükség volt egy közvetítőre, hogy leültethessem magam elé; de most végre ott volt, és ki-be húzogatta kezét a zsebéből, miután az ujja hegyével üdvözölt. A gibraltári Rock kávéház teraszán beszélgettünk, a napfény zöldesen szüremlett át a szikla függőkertjénekborostyánjai, pálmái és páfrányai között. Lent, a hófehér korlát alatt, a délután kékes párájában sejtelmesen csillogott az Algecirasi-öböl: fehér kompok ringtak az oszlopokhoz kötve, a szoros másik oldalán Afrika partja látszott, és a vízen lehorgonyzott hajók szegezték orrukat kelet felé. – Ha jól tudom, maga kezdetben ehhez járult hozzá – jegyeztem meg. – Úgy értem, a balszerencséjéhez. Az ügyvéd kettőt pislantott, megforgatta a poharát az asztalon, aztán újra rám nézett. – Ne beszéljen olyasmiről, amit nem tud – mondta szemrehányóan és egyben a tanácsadó hangján. – A munkámat végeztem. Ebből élek. Akkoriban Teresa nem volt senki. Még elképzelni is lehetetlen volt… Néhány fintort formált meg, mintegy saját magának, kedvetlenül, mintha egy rossz viccet hallott volna, olyat, amit az ember nem ért meg először. – Lehetetlen – ismételte meg. – Talán maga tévedett. cm 213^ – Sokszor tévedünk. – Mintha vigaszt talált volna a többes számban. – Bár ebben a sorozatban én számítottam legkevésbé. Végigsimította ritkás, göndör haját, ami már egy kissé lenőtt, és elhanyagolttá tette külsejét. Aztán megint megfogta az asztalon álló széles poharat: whisky-likőr volt benne, amelynek csokoládészíne egyáltalán nem látszott bizalomgerj esztőnek. 93

– Az életben mindenért megfizetünk – mondta rövid gondolkozás után. – Csak az a különbség, hogy van, aki előbb, van, aki közben, és van, aki utólag… A Mexikói előre fizetett… Nem maradt vesztenivalója, nyernivalója viszont annál inkább. Így történt. – Azt mondják, maga cserbenhagyta a börtönben. Egy fillér nélkül. Úgy látszott, őszintén megbántódott. Bár egy ilyen előéletű pasasnál – én mindennek alaposan utánajártam – ez nem jelent az égvilágon semmit. – Bármint mondtak, rosszul mondták. Én is éppoly gyakorlatias vagyok, mint bárki más, érti?… Ilyen ez a szakma. De itt nem erről van szó. Én nem hagytam cserben. Miután ezt leszögezte, több, viszonylag elfogadható érvet is felsorolt. Teresa Mendoza és Santiago Fisterra valóban rábízott egy bizonyos összeget. Nem volt ebben semmi különös: ő megpróbálta diszkréten tisztára mosni a pénzt. Csak az volt a baj, hogy szinte mindet festményekbe fektette: tengeri tájképekbe, ilyesmikbe. Néhány jó kis arckép is volt köztük. Igen. Véletlenül épp a gallego halála után eszközölte a befektetéseket. És a festők nem voltak túl híresek. Igazából a kutya se ismerte őket, de épp ezért választotta őket. Tudja, a felértékelődés. Aztán jött a válság. El kellett kótyavetyélni az utolsó vásznat is, a tulajdonrészt egy Main Street-i bárban meg még néhány dolgot. Miután levonta a tiszteletdíját – több kintlévősége és elmaradása volt –, a maradékot Teresa védelmére fordította. No persze, ez sok költséggel járt. De nézze az eredményt. Teresa csak egy évet töltött a börtönben. – Azt mondják – vetettem közbe –, hogy ez csak Patrícia O'Farrellnek volt köszönhető, az ő ügyvédei intézték a papírokat. Láttam, hogy kezével a szíve felé nyúl, mintha a sértő-döttségét akarná megint kifejezni. De félbeszakította a mozdulatot. – Sok mindent beszélnek. Csak az biztos, hogy egy idő múltán, szóval… – és most úgy nézett rám, mint Jehova tanúja, aki a csengő gombját nyomja – más elfoglaltságom akadt. És a Mexikói ügye holtpontra jutott. – Vagyis elfogyott a pénz. – Az a kevés, amije maradt, igen. Elfogyott. – És nem is foglalkozott vele többet. – Nézze – mutatta felém a két tenyerét, mintha ez a mozdulat felmentené. – Én ebből élek. Nem vesztegethettem az időt. Mire valók a kirendelt ügyvédek? És különben is: már mondtam, hogy nem lehetett előre tudni… – Értem. A Mexikói nem vonta felelősségre később? Megint az asztalon álló pohár szemlélésébe mélyedt. Látszott, hogy kérdésem nem idéz kellemes emlékeket. Végül, válasz gyanánt, megvonta a vállát, és rajtam felejtette a tekintetét. – De utána – próbálkoztam újra – mégis neki dolgozott. Kezét bedugta a zakója zsebébe, és újra kihúzta. Belekortyolt a pohárba, aztán megint a zsebénél matatott. Talán igen, ismerte el nagy nehezen. Egy rövid ideig és nagyon régen. Aztán kiszálltam. Tiszta vagyok. Én máshogy tudtam, de nem mondtam neki. Úgy mesélték, hogy amikor a Mexikói kijött a börtönből jói megszorongatta a tökét. Kifacsarta és eldobta, mint egy citromot. Ezek voltak Pepe Cabrera, a torremolinosi rendőrfőkapitány szavai. Mendoza gondoskodott róla, hogy vért pisiljen a rohadék. A szuszt is kinyomta belőle. És Eddie Alvarezre úgy illettek ezek a szavak, mint a kesztyű. Simán el lehetett képzelni, amint vért pisil, vagy bármi hasonlót csinál. Csak annyit mondj, hogy tőlem jössz, mondta Cabrera, amikor Benalmádena jachtkikötőjében ebédeltünk. Nem rázhat le magáról az a szarházi, ahhoz túl sokat köszönhet nekem. A londoni konténerügy, a heathrow-i rablás és a többi. Ha csak ennyit mondasz neki, már a földet nyalja előtted. Csak tőled függ, mit szedsz ki belőle. 94

– Nem sértődött meg tehát – foglaltam össze. Szakmai óvatossággal nézett rám. Miért mondja ezt, kérdezte. – Punta Castor miatt. Azt mérlegelhette, vajon mennyit tudok a történtekről. Nem árultam zsákbamacskát. – Az a bizonyos csapda – tettem hozzá. A szó hatása felért egy erős hashajtóéval. – Ne bosszantson fel! – mondta, és úgy elkezdett mocorogni, hogy megreccsent alatta a háncsfotel. – Tudja is maga, mi a csapda… Ez a szó túlzás. – Ezért vagyok itt. Hogy elmesélje. – Most már úgyis mindegy. – Felemelte a poharat. – Ami Punta Castort illeti, semmi közöm nem volt ahhoz, amit Caiiabota tervelt ki az őrmesterrel. A Mexikói nem sajnálta sem az időt, sem a fáradságot, hogy utánajárjon. És amikor rám került a sor, hát… Bebizonyítottam, hogy ártatlan vagyok. Ha nem győztem volna meg, már nem lennék az élők sorában. Szórakozottan kocogtatta a jeget a poharában. Ivott. – A festmények, Punta Castor és az összes többi ellenére – mondta szemlátomást meglepetve – még mindig élek. Megint kortyolt egyet. Kettőt. Az emlékezés ezek szerint szomjúságot váltott ki nála. Valójában, mondta, senki sem akart személy szerint Santiago Fisterrával elbánni. Senki. Caiiabota és a megbízói csak csalinak használták: ő terelte el a figyelmet, miközben az igazi szállítmányt másutt rakodták ki. Gyakori fogás ez: akkor épp Santiagón volt a sor, de lehetett volna máson is. Pech. Santiago nem köpött, ha elkapták. És nem is idevalósi volt, magának élt, se barátja, se pártfogója nem volt errefelé… Főleg az a csendőr pikkelt rá. Így aztán őt választották. – És a lányt. Megint megrecsegtette a széket, és úgy nézett a terasz lépcsőjére, mintha Teresa Mendoza bármely pillanatban felsétálhatna rajta. Csend. Még egy korty, aztán szemüvegigazítás, és a válasz: sajnos igen. Aztán megint elhallgatott. Még egy korty. Sajnos senki se gondolta volna, hogy a Mexikói olyan sokra viszi. – De nekem akkor se volt közöm hozzá. Bizonyíték rá, hogy… Az istenfáját neki. Hiszen már elmondtam. – Megél. – Igen – nézett rám haragosan. – Ez bizonyítja az ártatlanságomat. – És velük mi történt?… Canabotával és Velasco őrmesterrel. A haragos pillantás még három másodpercig tartott. Aztán az ügyvéd visszavonulót fújt. Ugyanolyan jól tudod, mint én, mondta a tekintete bizonytalanul. Aki újságot olvas, mind tudja. De ha azt hiszed, hogy én fogom elmagyarázni, nagyot tévedsz. – Fogalmam sincs. Ujjával mutatta, hogy úgy zárja be a száját, mint a cipzárt, és közben önelégült, gonoszkodó képet vágott, büszkén arra, hogy annyi ismerősénél tovább sikerült megtartania a függőleges helyzetet. Kávét rendeltem magamnak, neki pedig még egy csokoládés likőrt. A távoli városból és a kikötőből tompa zajok szűrődtek el hozzánk. Autó zúgott el a terasz előtti úton, és durrogó kipufogócsővel folytatta útját Gibraltár felé. Mintha egy szőke nőt láttam volna a volánnál, mellette pedig egy matrózruhás férfit. – Bárhogy legyen is – szólalt meg Eddie Álvarez rövid szünet után –, az már később történt, amikor a helyzet megváltozott, és a Mexikói benyújthatta a számlát… És ide hallgasson, én mérget vennék rá, hogy amikor kijött az El Puerto de Santa Mariából, semmi mást nem akart, csak eltűnni. Szerintem sose volt nagyra törő, még csak álmodozó 95

sem… Bosszúálló sem volt, lefogadom. Életben akart maradni, ennyi az egész. Csakhogy a sors, ha már sokszor kibabrált valakivel, képes az ölébe hullajtani a főnyereményt. Gibraltáriak ültek le a szomszéd asztalhoz. Eddie Álvarez ismerte őket, ezért odament köszönni nekik. Most messziről is tanulmányozhattam a nyájas mosolyát, a kézfogását, az érdeklődő figyelmét, mintha mindig támpontot keresne a válaszához vagy a viselkedéséhez. Igazi túlélő, állapítottam meg. Az a fajta rohadék, aki mindig túléli, határozta meg pontosabban egy másik Eddie, akit Campellónak hívnak, szintén gibraltári, és régi barátom: a helyi újság, a Vox szerkesztője. Még ahhoz is gyáva volt, hogy elárulja, mondta Campello, amikor Teresa Mendoza és az ügyvéd kapcsolatáról kérdeztem. Punta Cas-tort Caiiabota és a csendőr intézte el. Álvarez csak any-nyit tett, hogy lenyúlta a gallego pénzét. Az a nő viszont leszarta a pénzt. Ezt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy később megmentette a pasast, és munkát adott neki. – És ide figyeljen – mondta Álvarez, amikor visszatért az asztalunkhoz. – Szerintem a Mexikói most sem akar bosszút állni. Ő inkább… nem is tudom. Talán ez gyakorlati kérdés. Az ő világában nem szokás félbehagyni a dolgokat. És akkor elmondott valami érdekeset. Amikor Teresát az El Puertóba vitték, ő elment a kis házikóba, amelyet a gallegoval bérelt Palmonesben, hogy felszámolja az ingóságokat, és lezárja az ingatlant. És tudja, mit találtam? A Mexikói aznap is úgy ment el a tengerre, mint máskor: nem tudhatta, hogy az lesz az utolsó útja. Mégis bőröndbe volt rakva minden holmija, élére állítva. A szekrényekben is glédában állt minden. – Nem hideg számításból, ambícióból vagy bosszúvágyból. – Eddie Álvarez úgy bólintott, mintha a bőröndök és a szekrények mindenre magyarázatot adnának. – Szerintem csak arról lehet szó, hogy Teresa Mendozá-nak mindig remek érzéke volt a szimmetriához. Cm J?fö Miután felseperte a falépcsőt, félig öntötte a poharát tequilával, narancslét kevert hozzá, és lement a partra elszívni egy cigarettát: mezítláb volt, lábujjai belemélyedtek a homokba. A nap még alacsonyan állt, ferde sugarai árnyékot loptak minden lábnyomba, holdbéli tájjá változtatva a partot. A bár és a tenger között minden tisztán és rendezetten várta a tíz óra tájban érkező strandolókat, minden napernyő alatt két nyugágy volt, amelyeken Teresa már szépen eligazította a gondosan felrázott kék-piros matracokat. Csend és nyugalom, sima tenger, halk loccsanások a parton, és keleten a nap fémesnarancsos fénye, amely néhány sétáló alak között világított át: nyugdíjasok, fiatal pár kutyával és egy magányos férfi, aki a homokba szúrt horgászbotja mellől bámulta a tengert. A csillámló part végén, a fenyők, a pálmák és a magnóliák mögött terült el Marbella: a cseréptetős, tornyos villák betonból és üvegből álló sora kelet felé nyújtózott az arany ködben. Teresa hosszan élvezte a cigarettát, amelyet előbb szokása szerint szétszedett, hasist kevert bele, majd újra megsodort. Tony, a bár tulajdonosa, nem kedvelte, ha a jelenlétében mást is szívott a dohányon kívül, de ilyenkor Tony még nem volt ott, és a fürdőzők is csak később vették birtokba a partot – éppen hogy csak elkezdődött a szezon – , így nem kellett félnie. A narancsos tequila pedig – vagy a tequilás narancs – isteni volt. Teresa nyolckor kezdte a munkát – keserű presszókávé, olívaolajos kenyér, fánk –, elrendezte a nyugágyakat, felsöpörte a helyiséget, lepakolta a székeket, és még előtte állt az egész nap, amely ugyanolyan volt, mint az előző, és nem különbözött az utána következőtől sem: koszos poharak a pult mögött, az asztalokon narancslé, parfé, jeges kávé, Cuba libre, ásványvíz, zsong a fej a zajtól, az ing verejtékben ázik, odafent a pálmatető résein betűz a nap, alatta fullasztó a hőség, ami a nyári Altatára emlékeztet, de itt nagyobb a tömeg, és áthatóbb a napolaj szaga. A vendégek meg milyen bunkók, jég 96

nélkül kértem, hé, figyelj ide, szivi, én citrommal és jéggel kértem, na ne mondd már, hogy nincs Fanta, ez a víz buborékos, pedig megmondtam, hogy anélkül hozd. Az anyjuk mindenségit. Ezek a zsíros, vörös képű gringók, a virágos papucsukkal, a napszemüvegükkel, az ordítozó gyerekeikkel, a hájas testükkel, amely kitüremkedik a fürdőruhából, az ingből és a gatyából, sokkal ellenszenvesebbek, önzőbbek és udvariatlanabbak, mint Dris Larbi kuplerájainak vendégei. Teresa napi tizenkét órát futkározott közöttük, arra sem volt ideje, hogy tíz percre leüljön, törött karja sajgott a tálca alatt, haját copfba kötötte, és pántot tett a homlokára, hogy ne csöpögjön a szemébe az izzadság. Tony pedig egy pillanatra sem vette le róla gyanakvó tekintetét. De azért mégsem volt olyan rossz az a hely. Jólesett a reggeli pillanat, amikor végzett a helyiség és a napozóágyak elrendezésével, és nyugodtan leülhetett a strandra várni. Vagy amikor este elsétált a parton Marbella óvárosáig, ahol egy kis panzióban lakott, valahogy úgy, ahogy cm 220 «ó – évszázadokkal azelőtt – Melillában tette, a Yamila zárórája után. Talán most, az El Puerto de Santa Mariából szabadulva nehezebben szokott hozzá a kinti élet zsivajához, a zajokhoz, a forgalomhoz, a strandon zsúfolódó tömeghez, a bárok és a diszkók harsogó zenéjéhez, az emberekhez, akik ellepték a Torremolinostól Sotogran-déig húzódó partszakaszt. A másfél évig tartó rutin és írott szabályzat után Teresa még három hónap múltán is olyan szokásokat őrzött, amelyek kényelmetlenné tették a kinti életét. A börtönben több sztori járta olyan rabokról, akik a hosszú büntetés letöltése után megpróbáltak visszakerülni a rács mögé, mert már az volt számukra az egyetlen lehetséges hely. Teresa ezt addig nem hitte el, amíg egyszer, ugyanezen a helyen ülve a parton, cigarettával a kezében, hiányolni nem kezdte a börtön rendjét, kialakult szokásait és a csendet. A sitten csak a nyomorultak érzik magukat otthon, mondta egyszer Pati. Azok, akiknek nincsenek álmaik. Faria abbé – Teresa már elolvasta a Monté Cristo grófját meg más könyveket is, és azóta újabb regényeket vásárolt, amelyek ott tornyosultak kis szobájában – soha nem tartotta az otthonának a börtönt. Ellenkezőleg: minél előbb ki akart jutni, hogy visz-szaszerezze az életet, amit elvettek tőle. Mint Edmond Dante s, csak neki már késő volt. Teresa sokat gondolkozott ezen, és arra a következtetésre jutott, hogy a két férfi kincse csak ürügy volt az életben maradáshoz: amiatt álmodtak a szökésről, azért érezték magukat szabadnak If várának zárai és falai mögött is. Ami meg O'Farrell hadnagyot illeti, őt az elveszett kokainszállítmány históriája tartja életben. Talán ezért nem hitt neki egészen. De abban talán tényleg igaza volt Patinák, hogy a börtön a nyomorultak otthona. Ezért, amikor Teresa a börtönt hiányolta, nosztalgikus emlékeibe mindjárt lelkifurdalás is keveredett; mint a bűn, amely a papok szerint akkor lepi meg az embert, ha túl sokat gondolkozik valamin. cm 221 «t> De az El Puertóban oly könnyű volt minden, a szabadság és a holnap csak szavak voltak, amelyek valami ködös dolgot jelentettek a naptár végén. Most azonban már ott kellett élnie e távoli dátumok között, amelyek hónapokkal azelőtt semmit nem jelentettek, csak falra írt számokat, és most hirtelen huszonnégy órás napokká váltak, meg szürke hajnalokká, amelyek most is ébren találták. Na és akkor most mi van, kérdezte önmagától, amikor a börtönkapun kilépve meglátta az utcát. Pati O'Farrell adta meg a választ: beajánlotta néhány barátjának, akik tengerparti büféket üzemeltettek. Nem kérdeznek semmit, és nem kádereznek le, mondta. Nem is izélnek meg, ha nem hagyod. Az a munka tette lehetővé a feltételes szabadlábat Teresának – még több mint egy év volt hátra a törvénnyel szemben fennálló tartozásából –, és csak annyi kötelezettsége volt, hogy helyben maradjon, és hetente egyszer jelentkezzen a rendőrkapitányságon. A fizetése arra is elég volt, hogy kifizesse a szobát a San Lázaro 97

utcai panzióban, étkezzen, könyvet és ruhát vegyen, no meg cigarettát és némi marokkói hasist – kokó-ra nem futotta –, és belekeverje a Bisontékba, amelyeket a nyugodt percekben szívott el, néha egy pohár itallal a másik kezében, a szobája magányában vagy a tengerparton, mint most. Sirály ereszkedett a part fölé, óvatosan súrolva a vizet, aztán zsákmány nélkül folytatta útját a tenger felé. Cseszd meg, gondolta Teresa, miközben leszívta a füstöt, és utánanézett. Te szárnyas vadállat, az anyád mindenségit. Annak idején tetszettek neki a sirályok: romantikusnak tartotta őket, amíg ki nem ismerte a természetüket a Phantommal járva a tengert. Egyik nap, még az elején, elromlott a motor a Gibraltári-szoros kellős közepén, és Santiago sokat bajlódott vele, Teresa hanyatt fekve bámulta a fölöttük köröző sirályokat, de a férfi azt tanácsolta, hogy fedje le az arcát, mert a madarak képesek megcsipkedni, ha elnyomja az álom. Most tisztán látta ezt az emlékképet: a csendes vizet, a hajó körül vagy fent a magasban köröző sirályokat, Santiagót a taton, a motor fekete tömbjét. A férfi könyékig olajos volt, meztelen testén feszültek az izmok, egyik karján a vezetéknevéről nevezett Krisztus, a másik vállán pedig a monogram, amelyről soha sem derült ki, hogy kit jelent. Teresa szippantott még párat a cigarettából, hogy erein keresztül a hasis közönnyel árassza el a szívét és az agyát. Igyekezett nem gondolni Santiagóra, mint ahogy arra is figyelt, hogy a fejfájás, ami mostanában gyakran jelentkezett, ne uralkodjon el rajta teljesen: az első tünetekre azonnal bevett néhány aszpirint, mert ha elkésett vele, a fájdalom órákig tartott, beburkolta a rosszullét meg a valószerűtlenség felhőjébe, és egészen kimerítette. Általában megpróbált nem gondolkozni, mert túl sok bizonytalanságot és rettenetet talált a gondolatok mélyén, hacsak nem közvetlen, praktikus dolgokra összpontosított. Néha, főleg ha esténként álmatlanul forgolódott, emlékek törtek rá kivédhetetlenül. De ez a fajta visszatekintés, ha nem társultak mellé gondolatok, már nem okozott se fájdalmat, se örömöt, csak utazás volt a semmibe, lassú, mint egy hajó, amely közönyösen sodródik tova, hátrahagyva embereket, tárgyakat, pillanatokat. Ezért szívott most hasist. Nem a régről ismert gyönyörűségért, hanem mert a tüdejét megtöltő füst – talán ezt is én hoztam egy húszkilós bálában Marokkóból, jutott eszébe néha, és jót mulatott az abszurd lehetőségen, miközben a zsebében kotorászott a szerény adag áráért – nagyobb távolságba vitte őt, ahol már nem volt se közöny, se vigasz, csak enyhe döbbenet, mert nem mindig volt biztos benne, hogy ő szemléli vagy idézi vissza saját magát, hanem mintha több Teresa élt volna az emlékezetében, akik közül egynek sincs köze a mostanihoz. Talán éppenséggel ez az élet, mondogatta magában zavartan, és évek múltán, ha elérkezik az öregség, nem áll majd másból, mint visszatekintésből a sok furcsa alakra, ami mind ő volt valamikor, s akikben már nem ismeri fel magát. Erre gondolva vette elő néha a széttépett fotót, amelyen kislányként mosolygott farmerban és dzsekiben, vállán a Gringó karjával, hisz semmi sem maradt már a férfiból, csak az az amputált kar; és a vonásai, amelyek nem voltak sehol, összekeveredtek Santiago Fisterra emlékével, szinte ugyanaz volt a kettő, és így épp ellenkező utat jártak be, mint a nagy, fekete szemű lány, aki annyi női alakká töredezett szét, hogy már lehetetlen volt egybeforrasztani. Ezen töprengett Teresa néhanapján, amíg rá nem döbbent, hogy pontosan ez lehet a csapda. Ilyenkor keresett menedéket az elme kiüresítésében, a füstben, amely lassan szétáradt a vérében, a tequilában, amely ismerős ízével megnyugtatta, és a bágyadtságban, amely minden kihágás után úrrá lett rajta. Ilyenkor a női alakok, akik hozzá hasonlítottak, és az a kortalan másik, aki mindnyájukat kívülről szemlélte, hátramaradtak, és úgy lebegtek valahol, mint őszi falevelek a vízen. Olvasni is ezért olvasott mostanában. A börtönben megtanulta, hogy az olvasás, főleg a regényeké, másképp dolgoztatja meg az agyat: mintha a valóság és a képzelet határának elmosódása arra is képessé tenné, hogy úgy élje a saját életét, ahogy a másokét szemléli. 98

Az olvasásból nem csupán ismereteket lehet szerezni, de megtanulunk másképp gondolkodni, vagy talán jobban is, mert a könyvben másokkal történnek meg a dolgok. Ez az élmény közvetlenebb, mint a mozi vagy a tévésorozatok, mert ott egy konkrét változat jelenik meg a színészek hangjával és arcával, a regénynél viszont maga az olvasó éli bele magát minden helyzetbe és szereplőbe. Még a narrátorral is azonosulhat, aki névtelen vagy ismert mesélő, de lehet akár maga a főszereplő is. Valahányszor továbblapozunk – ezt fedezte fel Teresa élvezettel és cv 224^ meglepetéssel –, mintha újraírnánk a történetet. A börtönből szabadulva tovább olvasott a megérzései, a címek, az első sorok vagy a borító illusztrációja alapján. És most már a bőrkötéses régi Monté Cristo mellett saját könyvei is voltak, amelyeket apránként szerzett be, olcsó kiadásokat a kirakodóvásárról vagy antikváriumból, fűzött zsebkönyveket a könyvesboltok forgó állványairól. Így olvasott el olyan könyveket, amelyeket réges-rég írtak szépen öltözött hölgyek és urak, és modern történeteket szerelemről, kalandról, utazásról. Kedvence a Gabriela, szegfűszeg és fahéj volt, a brazil Jorge Amado műve, az Anna Karenina, egy orosz arisztokrata hölgy élete valami orosz író tollából, és a Két város története, amelynek a végén elsírta magát, amikor a bátor angol – Sidney Carron – kézen fogta az ijedt fiatal lányt, és úgy vigasztalta meg a nyaktiló felé menet. Elolvasta azt a könyvet is az orvosról, akinek milliomosnő a felesége – Pati az elején ezt hagyatta későbbre –, és egy másikat, ami elég furcsa volt, és nehezen érthető, de mégis lebilincselte, mert már az első pillanatban felismerte a szereplők hazáját, nyelvét és lelkületét. Pedro Páramo volt a címe, és bár Teresa sohasem fejtette meg a titkát, többször visszatért ehhez a könyvhöz, hogy találomra újraolvasson egy-két oldalt. A szavak fűzése lenyűgözte, mintha egy ismeretlen, ködös, mágikus helyre kukkantana be, amely valahogy őbenne élt – ebben biztos volt –, vérének és emlékezetének egy sötét zugában: Azért jöttem Comalába, mert azt mondták, itt élt az apám, egy bizonyos Pedro Páramo… így adódtak hozzá további olvasmányok az El Puerto de Santa Mariában megismert könyvekhez, egyik a másik után, a heti szabadnapon és az álmatlan éjszakákon. Még a hajnal előtti derengéskor is, amikor az ismerős félelem már-már kibírhatatlanná vált, képes volt elhárítani magától a rettegést, ha kinyitotta az éjjeliszekrényén fekvő könyvet. Teresa látta, hogy az élettelen papír és tinta azonnal e* 225 ^ megelevenedik, ha valaki belelapoz, ha végigfut a sorain; ha belevetíti az életét, az érdeklődését, az ízlését, erényeit vagy bűneit. Most már biztos volt abban, amit az elején is sejtett, amikor Pati O'Farrell-lel beszélte meg az eleinte balsorsú, majd oly szerencsés Edmond Dantes kalandjait: hogy nincs két egyforma könyv, mert sosem volt két egyforma olvasó. És hogy minden egyes történet, amit elolvasunk, csakúgy, mint minden egyes ember, egyszeri és megismételhetetlen, külön világ. cm «T5 Megérkezett Tony. Fiatalos, szakállas férfi volt, egyik fülében fülbevalóval, bronzszínű bőrét sok marbellai nyár cserzette barnára. Trikóján az Osborne-bika képét hordta. Szakmája volt a tengerpart, és szemérmetlenül élősködött a turistákon. Érzelmek sosem mutatkoztak rajta. Teresa, amíg nála dolgozott, nem látta sem haragosnak, sem jókedvűnek, sem reménykedőnek, sem csalódottnak. Szenvedélymentes hatékonysággal vezette a büfét, jó pénzt kasszírozott, udvarias volt a vendégekkel és hajthatatlan a kötekedőkkel. A pult alatt a biztonság kedvéért baseballütőt tartott, és reggelente konyakkal, szolgálat után gin-tonikkal kínálta a parton járőröző rendőröket. Amikor Teresa nem sokkal a szabadulása után felkereste, Tony alaposan végigmérte, és azt mondta, azért ad neki munkát, mert a barátnőjének a barátai kérték rá. Nem anyagozol, és nem piálsz a vendégek előtt, nem pasizol, és nem nyúlsz a kasszába, különben kiváglak, 99

mint macskát; sőt, ha a kasszába nyúlsz, még a képedet is kidekorálom. Napi tizenkét óra, plusz amíg rendet raksz zárás után, kezdés reggel nyolckor. Kell vagy nem? Teresa elfogadta. Legális melóra volt szüksége a feltételes szabadlábhoz, és ennie is kellett, meg laknia valahol. Tony büféje pont olyan jó vagy rossz volt, mint bármi más. Elnyomta a hasissal dúsított cigarettát – a körmét is megégette vele –, és felhajtotta a tequilás narancsot. Jöttek az első strandolok a törülközőkkel és a napolajjal. A horgász még mindig ott ült a parton, és a nap, amely egyre magasabbra hágott az égen, felmelegítette a homokot. Kisportolt testű férfi tornázott a napozóágyakon túl, a verejtékcseppek úgy csillogtak rajta, mint egy versenylovon a hosszú futam után. Szinte érezni lehetett a bőre illatát. Teresa rajta felejtette a szemét, a lapos hasán és a háta izmain, amelyek minden hajlásnál és törzsfordításnál megfeszültek. A férfi néha megállt, és csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel szusszant egyet, mint aki mélyen gondolkozik, és Teresa a saját gondolataival küszködve nézte őt. Lapos hasak, hátizmok. Cserzett bőrű, izzadságszagú, duzzadó nadrágú férfiak. Az anyjuk mindenségit. Olyan könnyű velük, de mégis oly nehéz, bármenynyire kiszámíthatók is. Milyen könnyen felszedhetne megint egyet, ha hagyná, hogy a lába köze gondolkozzon helyette, vagy ha egyszerűen annyit gondolkozna a fejével, amíg a végén mindegy lesz, és az okosságától kurvul el. Szabadulása óta egyszer volt férfival: a part túlvégén lévő büfé fiatal pincérével valamelyik szombat éjjel, amikor ahelyett, hogy hazament volna, a strand homokjában cigarettázott és ivott tovább, a távoli halászhajók fényeit bámulva, és azon erőlködve, hogy ne emlékezzen. A pincér a legjobb pillanatban jött, jóképű volt, és olyan kedves, hogy megnevettette, aztán néhány óra múlva a kocsijában voltak, az aréna melletti üres telken. A hirtelen találkozást Teresa inkább kíváncsian, mint valódi vággyal élte át, csupán önmagára figyelve, a saját érzelmeire és reakcióira összpontosítva. A pincér volt az első férfi másfél év után: a sitten többen is hónapokat adtak volna érte. De Teresa rosszul választotta meg a pillanatot és a társaságot, amely éppannyira nem volt a helyén, mint a saját lelkiállapota. A fények a tenger fekete tükrén, állapította meg később, azok tehettek róla. A pincér ehhez a fekvőtámaszozó csávóhoz hasonlított – róla jutott most az eszébe –, de önzőn és ügyetlenül szeretkezett, amin nem javított sem az autó mint helyszín, sem az óvszer, amelyet előzőleg hosszan kellett keresni az ügyeletes gyógyszertárban. Kiábrándító kaland volt: Teresa még a cipzárját is alig tudta lehúzni a szűk helyen. Miután végeztek, a pasi csak aludni akart, Teresa pedig elégedetlen volt, és haragudott magára, de még jobban haragudott a hallgatag nőre, aki az üvegen tükröződő cigarettaparázs mögül nézett rá. A parázs fényes pötty volt, mint a halászhajók lámpái, amelyek az éjszakában és az emlékeiben ringtak a vízen. Felhúzta a farmernadrágot, kiszállt a kocsiból, mindketten azt mondták, hogy szia, még találkozunk, de nem tudták egymás nevét, és ugyan ki a francot érdekelt volna. Amikor hazaért, Teresa egy hosszú, forró zuhanyt vett, aztán meztelenül, hason fekve berúgott az ágyban, míg végül epét hányt és elaludt, egyik kezével a combja közt, ujjával a vaginájában. Közben Cessnák és motorcsónakok motorját hallotta, meg Luis Miguel hangját, aki az éjjeliszekrényen, a kis-magnóból énekelte, hogy ha hagynak, ha hagynak, egy életen át szeretjük egymást. De az éjszaka közepén felriadt, mert álmában végre rádöbbent, miről szól Jüan Rulfo mexikói regénye, amelyet addig minden próbálkozása ellenére sem tudott megfejteni. Azért jöttem Comalába, mert azt mondták, itt élt az apám. A szentségit neki. A történet minden egyes szereplője halott, csak nem tudnak róla. Cm ==„5 – Telefon – szólt Tony. Teresa a mosogatóban hagyta a koszos poharakat, a pultra tette a tálcát, és a készülékhez sietett. Az a nap 100

„ 22<s „ is a végéhez közeledett, nehéz volt, meleg, egy csomó szomjas bunkóval és napszemüveges kurvával: kilátszott a mellük, a szemérmet hírből sem ismerték, és egyfolytában csak hozatták a piát meg az üdítőt. Teresának már hasogatott a feje, és sajgott a lába, ahogy a napozóágyakhoz meg az asztalokhoz rohangált, és csorgott róla a verejték abban a vakító homokú mikrohullámú sütőben. Késő délután volt, egy-két fürdőző hazaindult már, de ő csak néhány óra múlva végzett. A kötényébe törölte a kezét, és felvette a kagylót. A lélegzetvételnyi szünet és az árnyék nem sokat segített. Senki sem hívta, amióta kijött az El Puertóból, sem a munkahelyén, sem máshol, és most sem tudta elképzelni, kinek jutna ez az eszébe. Tony ugyanezt gondolhatta, mert a szeme sarkából őt figyelte, miközben megtörölgette és a pultra helyezte a tiszta poharakat. Biztos nem jó hír, gondolta Teresa. – Halló – szólt bele gyanakodva. De már az első szónál felismerte a hangot, és a telefonálónak nem is kellett bemutatkoznia. Ezért mosolyodott el, ezért nevetett hangosan, őszinte örömmel. Hadnagyom! Hát ez tökjó, végre megkerültél! Hogy vagy, édes s a többi. Boldogan nevetett, amikor a vonal másik végén felismerte annak a nőnek a kemény, magabiztos hangját, aki mindig tudta, mitől döglik a légy. Akinek segítségével már jobban ismerte saját magát és másokat, mert tudta, hogy kell rájuk nézni: tudta a könyvekből, a tanulmányaiból és magából az életből, sőt a csendekből is; azokból inkább, mint a szavakból. De az is megfordult a fejében, hogy azannyát, bárcsak én is ilyen szépen tudnék beszélni minden pillanatban, bárcsak képes lennék rá, hogy ennyi idő után felhívjak egy számot, és lazán bemondjam, hogy hello, Mexikói, mi van veled, kis csaj, remélem, hiányoztam, amíg kihancúroztad magad fél Marbellával most, hogy senki se vigyáz rád. Találkozunk, vagy le vagyok szarva? Teresa megkérdezte, hogy tényleg cm 229 «t> kint van-e, mire Pati O'Farrell felkacagott, hát persze, te mafla, három napja már, és csak mulatok és mulatok, hogy bepótoljam az elveszett időt, mulatok alul, és mulatok felül, mulatok mindenütt, ahol csak el tudod képzelni, nem alszom, de nem is hagynak, szóval nem panaszkodom. És két múlatás között, valahányszor lélegzethez jutok, vagy visszanyerem az eszméletemet, megpróbálom kideríteni a számodat, de most végre megvagy, már épp ideje, mert el akarom mondani, hogy azok a szemét smasszerok nem bántak ám el az öreg abbéval, és ami If várát illeti, feldughatják a majd megmondom hová, mert eljött az ideje, hogy Edmond Dantes és a jó öreg Faria hosszú és kulturált beszélgetést folytassanak valahol, ahol a nap nem a rácson keresztül süt be rájuk, mint a baseball)átékosokra a te kurva Mexikódban. Arra gondoltam tehát, hogy ülj fel egy buszra vagy egy taxira, ha van zsozsód, és zötyögj már el ide Jerezbe, mert holnap buli lesz, és őszintén megvallva a bulik nélküled szart se érnek. Odavagyok érted. Hozzád szoktam a sitten. Mit tegyek, ilyen az élet. Igazából kerti parti volt. Egy jerezi birtokon, ahol egy örökkévalóságba telt, amíg az ember a boltíves kaputól eljutott a házig a hosszú kikövezett úton, a drága kocsik sorfala között, és az okkervörös meg fehér falakon rácsos ablakok voltak, amelyek Teresát – ez bizonyítja hát azt a nyüves rokonságot – a régi mexikói haciendákra emlékeztették. Ilyen házakról közölnek fotókat a képes újságok, rusztikus bútorokkal, amelyeket megnemesített az idő, megsötétült képekkel a falon, vöröses padlókövekkel és mestergerendával. A sok vendég a két nagy szalonban ivott és beszélgetett, meg a szőlőlugassal befuttatott verandán, amely hátul terpeszkedett egy szabadtéri bár, egy hatalmas barbecue-sütő meg egy úszómedence között. A nap lemenőben volt, és poros, sárga fénye szinte tapinthatóvá tette a forró levegőt, amely a zöld fák között hullámzott egészen a látóhatárig. 101

– Tetszik ez a ház – mondta Teresa. – Bár az enyém volna! – A te családodé. – A családom és énközöttem széles szakadék van. A teraszon ültek egy szövetpárnás fapadon, pohárral a kezükben, és a körülöttük zsibongó társaságot nézték. Teresa megállapította, hogy mindenki jól illik a helyhez és a kint parkoló luxuskocsikhoz. Először szégyenkezett a farmerja, a tűsarkú cipője és az egyszerű blúza miatt, főleg amikor egy-két vendég megnézte, de Pati O'Farrell – mályvaszínű lenvászon ruha, csinos bőrszandál és a szokásos rövidre nyírt, szőke haj – megnyugtatta. Itt mindenki úgy öltözik, ahogy akar. Nagyon jól nézel ki. És ez a szorosan hátrafésült haj, középen elválasztva, remekül áll. Elegáns. A sitten sose csináltad meg így. – A sitten nem buliztam. – Azért elvoltunk, nem? Az emlékek megnevettették őket. Teresa látta, hogy van tequila és mindenféle szeszes ital, amit fekete ruhás pincérek hordoznak körbe tálcákon a vendégek között. Tökjó volt. Két flamenco-gitáros zenélt az egyik csoportnak. A vidám zene, amely néha melankolikussá vált, jól illett a helyhez és a tájhoz. Az emberek tapsoltak, fiatal lányok próbálgatták a tánclépéseket, a sevillanát és a fla-mencót, de csak tréfából, mert igazából a partnerükkel beszélgettek, és Teresa irigyen szemlélte a könnyedségüket, ahogy fel-alá járkáltak, köszöngettek, társalogtak, és elegánsan dohányoztak, mint Pati, aki egyik kezét az ölébe ejtve, könyékből támasztotta a másikat, amelynek mutató- és középső ujja között füstölgött a cigaretta. Talán nem ez a felső tízezer, gondolta Teresa, de milyen csodálatos nézni őket, hisz annyira különböznek azoktól az emberektől, akiket a Gringó Dávila mellett ismert meg Culiacánban, több ezer évvel és kilométerrel a közvetlen múltja előtt és az előtt a jövő előtt, amit talán soha nem fog elérni. Még magát Pátit is valószerűtlen kapocsnak tekintette e két eltérő világ között. És Teresa, mint aki kívülről bámul egy gyönyörű kirakatot, alaposan megfigyelte a nők cipőjét, a sminkjüket, a frizurájukat, az ékszereiket, a parfümöt, amit használtak, a mozdulataikat, ahogy felemeltek egy poharat, vagy meggyújtottak egy cigarettát, ahogy hátravetett fejjel nevettek, miközben karon fogták partnerüket. Így kell ezt csinálni, gondolta, bárcsak megtanulhatnám. Ilyennek kell lenni, így kell beszélni, így kell nevetni, így kell hallgatni, ezt képzeltem el a regényeket olvasva, és ez nem az, amit a tévében vagy a moziban játszanak. Milyen jó, hogy szabadon nézelődhet, mert olyan jelentéktelen, hogy senki sem foglalkozik vele, milyen jó, hogy alaposan megfigyelheti a vendégeket: a férfiakat, akik többnyire negyven fölött vannak, hanyag eleganciával öltözködnek, nyitott ing, nyakkendő nélkül, sötét zakó, márkás cipő és óra, a bőrük meg biztos nem a kerti munkától barnult le. A nők két csoportra oszlottak: csinos, hosszú lábú csajok, akik enyhén közönséges ízléssel választották meg a ruháikat és az ékszereiket, és a visszafogottan öltözködők, kevesebb ékszerrel és sminkkel, akiknél a plasztikai sebészet és a pénz – az egyik a másikból következett – természetesen hatott. Pati nővérei, akiket érkezésekor bemutatott neki, ez utóbbi csoportba tartoztak: sebész operálta az orrukat, és húzta ki a bőrüket, hajukba szőke tincseket melíroztak, andalúziai kiejtésükön érződött a jó neveltetés, finom kezükkel egy tányért nem mostak el soha, és csak márkás holmikat viseltek. Az idősebb ötven felé járt, a fiatalabb negyvenvalahány lehetett. Homlokuk és arcuk formája a Pátiéhoz hasonlított, mint ahogy az a kis fintor is a szájuk sarkában, ami beszélgetésnél vagy mosolygásnál rajzolódott ki. Úgy mérték végig Teresát tetőtől talpig, szinte a fejük tetejéig felhúzott szemöldökkel, mint akik egy pillanat alatt döntenek felőle, és elfogadják vagy visszautasítják, mielőtt visszatérnének a társasághoz, a vendégeikhez. Két segg, mondta Pati, amint hátat fordítottak nekik, és Teresa éppen arra gondolt, hogy most biztos lesajnálnak, amilyen csóringer vagyok, jobban ki kellett volna öltöznöm az ezüst 102

karkötőmmel és szoknyával a farmer helyett, és ez a tűsarkú cipő is hótciki, a blúzom meg csak egy régi rongy. Az idősebb, folytatta Pati, egy idióta naplopóhoz ment férjhez, ott van, nézd a dagadt kopaszt, aki ott röhög a haverjaival, a másik meg úgy veri át az apámat, ahogy nem szégyelli. Igaz, mindketten azt csinálják. – Itt van az apád? – Még csak az kéne – húzta fel Pati elegánsan az orrát, és kezében megállt a whisky jéggel és víz nélkül. – Bezárkózott a jerezi lakásába a vén trotty… Vidéken allergiás lesz. – Kárörvendően felnevetett. – A pollentől meg a többitől. – Miért hívtál meg? Pati nem nézett rá, úgy emelte szájához a poharat. – Arra gondoltam – mondta nedves ajakkal –, neked is jólesne inni egyet-kettőt. – Inni az utcán is lehet. Ez nem az én világom. Pati visszatette az asztalra a poharat, és rágyújtott. Az előző cigarettája is égett még, ott füstölgött a hamutartóban. – Az enyém sem. Vagyis nem egészen. – Megvetően körbejáratta a tekintetét. – A nővéreim teljesen hülyék: szerintük partit kell rendezni, hogy visszailleszkedjek a társadalomba. Nem rejtenek el, megmutatnak, érted? Ezzel bizonyítják, hogy nem szégyellik a fekete bárányt… Ma éjjel, ahogy mondani szokás, hideg pinával és nyugodt lélekkel alszanak el. – Nem vagy igazságtalan velük? Talán őszintén örülnek neked. – Igazságtalan?… Ezekkel? – Pati utálkozó mosollyal beharapta az ajkát. – Azt hiszed, kérdezte tőlem valaki, hogy milyen volt a sitten?… Á, az tabutéma. Csak annyi van, hogy hello, drágám. Cupp-cupp. De jól nézel ki. Mintha a Karib-tengeren vakációztam volna. Pati könnyedebben beszél, mint az El Puertóban, vette észre Teresa. Játékosabb, fecsegőbb. Ugyanazt mondja, ugyanúgy, de valami mintha megváltozott volna: itt kötelességének érzi, hogy mindenre magyarázatot adjon, amire a sitten nem volt szükség. Figyelte az első perctől fogva, amikor Pati odament hozzá a barátaitól, és köszönt neki, hogy aztán többször is magára hagyja, és újra a vendégekkel foglalkozzon. Teresa alig ismert rá. Alig tudta elfogadni, hogy valóban Pati mosolyog felé messziről, hogy ő forog olyan otthonosan a számára teljesen idegen emberek között, hogy ő kér tüzet tőlük, fejét lehajtva és ki-kipillantva felé, miközben Teresa egyre csak feszeng, és nem lép oda senkihez, mert nincs mit mondania, és hozzá se szól senki. Végül amikor Pati visszatért hozzá, és leültek a teraszon, lassan mégis felismerte őt. Barátnője valóban túlmagyarázta a dolgokat, újabb és újabb érvekkel támogatott meg mindent, mintha nem volna biztos benne, hogy Teresa megérti, vagy – jutott eszébe hirtelen – mert nem biztos benne, hogy egyetért vele. Ezen eltöprengett. Talán az a helyzet, kockáztatta meg több nekifutás után, hogy az emberismeret, amely olyan jó szolgálatot tesz a rács mögött, kint haszontalanná válik, és szabadulás után mindenkit újból meg kell határozni. Meg kell szemlélni a kinti világ fényében. Ennek megfelelően lehet, hogy O'Farrell hadnagy itt senki, vagy nem az, aki szeretne vagy akar lenni. Még az is megtörténhet, hogy attól tart, észreveszem rajta. Ami engem illet, az az előnyöm, hogy a sitten se tudtam, ki vagyok, és ezért nem érdekel, mi vagyok idekint. Nem kell magyarázkodnom senkinek. Se meggyőznöm senkit. Se bizonyítanom. – Még mindig nem mondtad meg, miért hívtál ide – figyelmeztette. Pati vállat vont. A nap lejjebb ereszkedett az égbolton, és vörösbe vonta a tájat. Mintha a lány rövidre nyírt szőke haja is pirosassá vált volna. – Mindent a maga idejében – eresztette le a szemhéját a távolba tekintve. – Csak érezd jól magad, és mondd el, mit szólsz hozzá. Nagyon egyszerű lehet a magyarázat, gondolta Teresa. Talán a tekintély. A hadnagynak nincs hadserege, a nyugalmazott tábornok érdemeit nem ismeri el senki. Talán azért hívott 103

ide, mert szüksége van rám, vonta le a következtetést. A többiekkel ellentétben én tisztelem őt, és tudom, hogy töltötte a legutóbbi másfél évet. Ezek itt csak a szemtelen, elkanászodott leányzót látják benne: a fekete bárányt, akit azért tűrnek meg és fogadnak el, mert az ő osztályukhoz tartozik, és bizonyos családok soha nem tagadják meg nyilvánosan az övéiket, bármennyire gyűlölik és lenézik is. Talán ezért vágyik Pati társaságra. Tanúra. Aki tud, lát és hallgat. Az élet igazából tökegyszerű: vannak emberek, akikkel muszáj beszélgetni ivás közben, és vannak olyanok, akikkel órákig lehet inni és hallgatni, ahogy a Gringó Dávila tette abban a culiacáni kocsmában. Ők azok, akik eleget tudnak vagy sejtenek ahhoz, hogy fölöslegessé tegyék a szavakat, és ők azok, akik mellettünk vannak, de nem egészen. Csak elkísérnek. Talán erről lehet itt szó, bár nem tudom, mi lesz a vége. Miféle új jelentést kaphat még az a szó: magány? – Egészségedre, Hadnagy. – A tiédre, Mexikói. Koccintottak. Teresa körülnézett, és élvezettel ízlelgette a tequilát. A medence mellett beszélgető csoportban fiatal férfit pillantott meg, aki kimagaslott a többiek közül. Vékony volt, sötét haját zselével simította hátra, de tarkóján hosszúra és göndörre hagyta. Sötét öltöny volt rajta, fehér ing nyakkendő nélkül, és csillogó fekete cipő. Kiugró pofacsontja és görbe, nagy orra valamiféle nyeszlett sashoz tette hasonlatossá. Elegáns pasas, szögezte le magában Teresa. Mint azok a spanyolok, akiket korábban elképzelt magában, nemesek, arisztokraták meg minden, de valószínűleg sohasem léteztek. – Van itt egy-két jó arc – mondta. Pati megfordult, hogy lássa, merre néz. – Nocsak – hümmögte minden meggyőződés nélkül. – Szerintem rongy emberek mind. – A barátaid. – Nekem nincsenek barátaim, édes. A hangja megkeményedett, mint a régi időkben. Most jobban hasonlított ahhoz a Pátihoz, akire Teresa a börtönből emlékezett. O'Farrell hadnagyhoz. – Azannyát – vágott vissza Teresa félig tréfásan, félig komolyan. – Azt hittem, mi ketten barátok vagyunk. Pati csendben visszanézett rá, és kortyolt egyet. Mintha titokban nevetett volna, és a szeme körül megsokasodtak a szarkalábak. De csak kiitta az italát, visszatette a poharat az asztalra, és újra a cigarettáért nyúlt, s egy szót sem szólt. – Jó a zene, és tetszik a kéró – mondta Teresa egy kis idő múlva –, a többi meg nem számít. Érdemes volt eljönni. Szórakozottan bámulta a sasorrú fazont, és Pati újra elkapta a tekintetét. – Azt mondod? Remélem, nem éred be ennyivel. Mert ez kutyafüle ahhoz képest, amit megszerezhetünk. Tücskök százai zenéltek a sötétben. A hold megvilágította a szőlőtőkéket, minden levelet ezüst csillogással vont be, és az ösvény fehéren kanyargott a lábuk alatt. A birtok fényei messze elmaradtak mögöttük. Már egy ideje csend honolt a hatalmas házban; az utolsó vendégek is elbúcsúztak, és Pati nővérei visszamentek Jerezbe a sógorral együtt, miután a teraszon lefolytattak egy futó beszélgetést, amelyet mindenki kellemetlennek érzett, és alig várta, hogy véget érjen. Ahogy a Hadnagy előre megmondta, senki sem hozta szóba, még a puszta említés szintjén sem, az El Puerto de Santa Mariában töltött három évet. Pati felajánlotta Teresának, hogy aludjon a birtokon, de a Mexikói végig azt próbálta kitalálni, mit forgat a fejében az egykori zárkatárs. Mindketten sokat ittak, de nem eleget. Végül sétálni indultak a kanyargós ösvényen, amely a terasztól a birtokhoz tartozó földekig vezetett. De előbb még, miközben néhány csendes alkalmazott eltakarította a parti romjait, Pati eltűnt néhány percre, és egy gramm fehér porral tért vissza, meglepetés, rikkantotta, s mindjárt ki is szórta egy asztal üveglapjára, hogy minél hamarabb kitisztuljon az elméjük. Hú de király, ájuldozott 104

Teresa, és ő tudta csak igazán értékelni, szipp-szipp, micsoda csoda ez, mert akkor döbbent rá, hogy a börtön óta nem élt vele. Azannyát, haver, sóhajtozott. Hú de finomat szereztél. Amikor már olyan frissek és elevenek voltak, mintha akkor kezdődött volna a nap, lassan, ráérősen elindultak a sötét földek felé. Nem akartak eljutni sehova. Csak szeretném, ha tiszta lenne a fejed, amikor beszélek, mondta megint az a Pati, akit könnyű volt felismerni. Tisztább nem is lehetne, felelte Teresa. Figyelmesen hallgatott. Közben megivott még egy tequilát, és a poharat elhagyta valahol az úton. És ez, gondolta, bár nem tudta pontosan, miért gondolja így, olyan volt, mintha megint rendben lenne minden. Hirtelen újra jól érezte magát a bőrében. Nem léteztek sem gondolatok, sem emlékek. Csak a végtelen éjjel, amely örökkévalónak látszott, és az ismerős hang, amely csak suttogni merte a szavakat, mintha bizony kihallgathatná őket valaki abban a különös fényben, amely beezüstözte a végtelen szőlőföldeket. Hallotta a tücsökzenét, Pati lépteit meg a saját, mezítelen lába surrogását – tűsarkú cipőjét a teraszon hagyta – az ösvény porában. – Hát így történt – fejezte be Pati. Én viszont most nem akarok a te történeteddel foglalkozni, gondolta Teresa. Nem akarok gondolni rá, sem belemélyedni ma éjjel, amíg tart ez a sötétség, a csillagok az égen, a tequila hatása, meg a kokóé, mert oly rég nem éreztem ilyen jól magam. Nem tudom, miért vártál mostanáig ezzel a vallomással, nem tudom, mi a célod vele. Úgy hallgattam, mint egy mesét. És jobb lenne, ha így is maradna, mert ha másképp lenne, kénytelen lennék elfogadni, hogy létezik az a szó, hogy holnap, és létezik az a szó, hogy jövő; pedig én ezen az éjszakán, a szőlőben járva, amely a tiéd vagy a családodé, vagy a fene tudja kié, de egy biztos, hogy kurva sokat ér, nem várok az élettől semmit. Szóval mondjuk azt, hogy elmeséltél egy szép történetet, vagy inkább befejezted azt, amit a sitten kezdtél el. Aztán szépen lefekszem, és holnap, ha kisüt a nap, mindent más fényben látunk. De el kellett ismernie, hogy jó volt a történet. A szitává lőtt pasas és a fél tonna kokó, amit hiába kerestek. A parti után Teresa már el tudta képzelni Pati barátját: olyan lehetett, mint az itteni csávók, sötét öltöny, fehér ing nyakkendő nélkül, csupa elegancia, finom ízlés, a Cha-pultepec kolónia második vagy harmadik nemzedékének stílusában, de még egy kicsit azon is felül: mint a gyerekkoruktól kényeztetett culiacáni fiúk, akik 4 * 4-es Suzukival és testőrrel járnak iskolába. Egy unatkozó, rossz útra tért pasi, akinek az orra folyton tele van porral, gyakran félredug, de a nőjének is megengedi ugyanezt, fiúkkal-lányokkal egyaránt, és addig játszik a tűzzel, amíg meg nem égeti magát, mert olyan társaságba keveredik, ahol az ilyen bájgúnárok minden hibáért, hanyagságért és rossz húzásért az életükkel fizetnek. Megölték, két társával együtt, mondta Pati, és Teresa mindenkinél jobban tudta, miféle mocskos ügyről beszél. Megölték, mert átvert valakit, és nem tartotta a szavát; ráadásul irtózatos pechje volt, mert a kábszerellenes csoport épp másnap tartóztatta volna le, miután a másik fél tonna kokaint szépen nyomon követték, és a pasasnak már a fogmosó pohara is célkeresztben volt. A leszámolást a kegyetlenségéről híres orosz maffia végezte, mert egy bizonyos Boriszt nem elégítettek ki az elveszett kokainszállítmányról szóló mesék; a szajré állítólag egy konténerben érkezett a malagai kikötőbe. A gengszterbe oltott kommunisták nem ismerik a tréfát: több sikertelen próbálkozás után, amikor már végképp elfogyott a türelmük, Pati barátjának egyik üzlettársa otthon lelte halálát a tévé előtt, a másik a cádiz-sevillai autópályán, Pati barátja meg egy fuengirolai kínai étteremből kijövet, bumm-bummbumm, épp mikor beszálltak volna a kocsiba, hármat kapott a fejébe, és Patinák is jutott kettő, puszta véletlenségből, mert vele nem törődtek, mindenki azt hitte, még a halott üzlettársak is, hogy semmiről sem tud. Pedig egy frászt, még hogy nem tudott. Először is tűzvonal-ba került a kocsiba szállva, másodszor meg a pasija sose tudta tartani a száját, 105

mindig elkottyantott valamit dugás közben, vagy ha belőtte magát. Ezeket mondogatta el Pati szép sorjában, míg végül ki nem bökte, hogy az áru fele, amelyről mindenki azt hitte, hogy eltűnt, és már rég felszívta a feketepiac, továbbra is becsomagolva, érintetlenül hever egy tengerparti barlangban a Trafalgar-fok közelében, és csak arra vár, hogy elvigye valaki. Miután a barátja és a két üzlettárs beadta a kulcsot, egyedül Pati ismerte a rejtekhelyet. Amikor kijött a kórházból, és a rendőrség kérdezősködni kezdett az ominózus fél tonna porról, csodálkozva vonta fel a szemöldökét. What, nem értem, mi a fenét zagyválnak maguk összevissza, nézett körbe rajtuk értetlenül. Végül kénytelen-kelletlen elhitték neki. – Na mit szólsz, Mexikói? – Semmit. Teresa megállt, és Pati csak nézte őt. A holdfényben kirajzolódott a válla és a feje, tüskés haja mintha megőszült volna. – Próbálkozz! – Nem akarok. Ma éjjel nem. Parázs villant. Egy gyufa és egy cigaretta fénye világította meg O'Farrell hadnagy állát és két szemét. Megint ő az, gondolta Teresa. A régi. – Tényleg nem érdekel, miért meséltem el? – Tudom. Meg akarod szerezni a cuccot. És szeretnéd, ha segítenék. A parázs kétszer felizzott. Ismét elindultak. – Te már foglalkoztál ilyesmivel – jelentette ki Pati egyszerűen. – Fantasztikus dolgokat műveltél. Ismered a helyeket. Tudod, hogy kell jönni-menni. – Este? – Vannak kapcsolataim. Tudom, mit csináljunk utána. Teresa még mindig nem akart gondolkozni. Nem szabad, mondta magában. Attól félt, ha megindul a képzelete, újra látni fogja a sötét tengert és a távolban pislákoló világítótornyot. Vagy talán a fekete sziklától rettegett, amely megölte Santiagói, és neki másfél évet vett el az életéből meg a szabadságából. Ezért akarta megvárni a hajnalt, hogy aztán a szürke derengésben gondolja újra végig, amikor úgyis fél. Ezen az éjjelen olyan csalókán könnyűnek látszott minden. – Veszélyes odamenni – mondta saját magának is meglepően. – És ha a tulajdonosok rájönnek… – Már nincsenek tulajdonosok. Rég volt. Senki sem emlékszik rá. – Az ilyesmit nem felejtik el. – Na jó. – Pati csendben tett néhány lépést. – Akkor leülünk tárgyalni azzal, akivel kell. Fantasztikus dolgokat műveltél, mondta az előbb. Most először fordult elő Teresával, hogy valaki tisztelettel, sőt dicsérően mondott neki valamit. Azt, hogy csendes és hűséges, már hallotta, de ilyesmit soha. Fantasztikus dolgokat. Pati egyenrangú félként kezelte. Barátságuk magától értetődő tényeken alapult, ezért ritkán tettek efféle megjegyzéseket. Talán nem hazudik, kockáztatta meg. Úgy érzem, őszintén beszél. Képes lenne manipulálni engem, de most nem erről van szó. Jól ismer, ahogy én is ismerem őt. Mindketten tudjuk, mit tud a másik. – Mit nyernék én ezzel? – A felét. Hacsak nem akarsz tovább trógerolni a büfében. Hirtelen fájdalmasan az emlékezetébe villant a hőség, az átizzadt ing, Tony gyanakvó pillantása a pult végén, az ólmos fáradtság. A strandolok kiabálása, a napolajban és krémben úszó testek szaga. És mindez csupán négyórányi buszozásra attól a csillagos éjszakától. Gondolataiból faágak zörrenése rázta fel. Szárnyak csapkodása. Bagoly, mondta Pati. Sok van belőlük errefelé. Éjszaka vadásznak. – Úgysincs már ott az a szajré – mondta Teresa. De mégis, gondolta végül. De mégis. 106

9. A nők is megteszik, ha kell OS <=T) Egész délelőtt zuhogott, az eső kövér cseppekben korbácsolta a tengert, és az erősebb szélrohamok néha egészen eltakarták a Trafalgar-fok szürke körvonalát, miközben ők a parton cigarettáztak egy terepjáróban. Az utánfutón gumicsónak és kismotor; a rádióban zene, a szélvédőn vízpatakok, és csak teltek-múltak az órák. Patrícia O'Farrell a vezetőülésben, Teresa mellette, szendvicsek, kávéval telt termosz, ásványvizes üvegek, cigarettásdobozok, füzetek és a terület hajózási térképe, a legrészletesebb, amit a Mexikói talált. Az ég még mindig piszkos szürke volt – a tavasz nehezen adta meg magát a nyárnak –, és a felhők alacsonyan úsztak kelet felé, de a tenger ólmos felszíne nyugodtan hullámzott, csak némi fehér tajtékot vetett a partra. – Mehetünk – mondta Teresa. Kiszálltak a kocsiból, léptek párat a nedves homokon, hogy megtornáztassák gémberedett tagjaikat, aztán kivették a csomagtartóból a két búvárfelszerelést. Még mindig szitált az eső, néha egészen rákezdett, és Teresa libabőrös lett, ahogy levetkőzött. Rohadt hideg van, gondolta. Felhúzta a szűk guminadrágot a fürdőruhára, és felhúzta a felsőrész cipzárját is, de a kapucnit már nem tette a fejére, csak összefogta a haját egy befőttesgumi-val. Két csaj, amint mélytengeri halászatra indul az ítéletidőben. Még ilyet. Remélem, utunkba akad egy pasas, és ijedtében lenyeli az összes golyóját. – Kész vagy? Barátnője bólintott, de nem vette le a szemét az előttük hullámzó víztömegről. Pati nem szokott hozzá az efféle kalandokhoz, de meglehetős nyugalommal vette az akadályt: nem dumált fölöslegesen, és nem pánikolt. Persze látszott rajta az izgalom, bár Teresa nem tudta, hogy a náluk lévő felszerelés miatt – ez mindenkit idegesített volna – vagy azért, mert viharban kellett tengerre szállniuk. Miközben várakoztak, Pati egymás után szívta el a cigarettákat – most is ott lógott egy a szájában, és eláztatta az eső, amitől a szemét is becsukta, miközben a guminadrágba passzírozta a lábát –, és kiszállás előtt port szippantott a jogosítvány tasakjára szórt adagból. Teresa nem kért belőle. Most másfajta éleslátásra van szükség, gondolta öltözködés közben, ahogy felidézte a hajózási térképet, amely a sok előzetes tanulmányozás után bevésődött az agyába: a part vonala, a Barbate felé délre kanyarodó görbe és a sziklás, meredek fal a sima, homokos rész végén. Ott pedig, bár a térkép nem jelölte, Pati pontosan megadta a két nagy barlang helyét és köztük a kicsiét, amely a szárazföldről megközelíthetetlen volt, és a tengerről sem látszott. A Marrajos-barlangokat. – Gyerünk! – mondta. – Már csak négy óránk van sötétedésig. A látszat kedvéért betették a gumicsónakba a hátizsákokat és a szigonyokat, aztán az egészet leemelték az utánfutóról, és kihúzták a partra. Szürke, kilenc láb hosszú Zodiac, tizenöt lóerős Mercury motorral, amelyet teletankoltak benzinnel, és Teresa gondosan átvizsgálta még az előző napon, mint a régi szép időkben. A motort a csónak végébe szerelték. Minden rendben volt, a propeller zsinórja a felső részen. Két oldalánál fogva megemelték a csónakot, és a vízre rakták. Teresa, amint a hideg vízben derékig állva tolta a gumicsónakot befelé a tengerbe, egyre azon igyekezett, hogy ne gondolkozzon. Azt szerette volna, ha az emlékei hasznos tapasztalatokként segítik, de nem nyomasztják egy olyan múlt terhével, amelyből csak a nélkülözhetetlen gyakorlati ismeretek kellenek. A többi kép, emlék és hiány fölösleges luxus volt, amit most nem engedhetett meg magának. Az életébe kerülhetett. Pati segítségével és némi kapálózás után felhúzódzkodott a csónakba. A hullámzás a part felé sodorta őket. Teresa egy hirtelen, pontos rántással az első próbálkozásra beindította a motort. A tizenöt lóerő berregése felvidította. Hát megint itt vagyunk, jutott 107

eszébe. A többi nem számít. Megkérte Pátit, hogy menjen a csónak elejére, hogy egyensúlyba kerüljenek, ő meg elhelyezkedett a motor mellett, befelé vette az irányt, aztán a fekete sziklák felé fordult, a szürke fényben világító homokpart végéhez. A Zodiac jól szuperált. Teresa úgy uralta a járművet, ahogy Santiagótól tanulta, kikerülte a hullámok taraját, aztán oldallal csúszott le a másik oldalukon. Élvezte. Azannyát, hisz a tenger még ilyen zavarosan, álnokul is szép. Mámorosan szívta be a nedves levegőt, amelyben ott volt a só íze, az izzó alkonyok, a csillagok, az éjszakai vadászatok, a látóhatár fényei, Santiago rezzenéstelen arca a helikopter reflektorfényében, a HJ villódzó kék lámpája és a döccenések a fekete vízen, amelyek a veséjéig hatoltak. De nem, mégsem. Szomorú ez az egész, bármilyen szép is. Tovább permetezett az eső, és a tengervíz fel-felfröccsent a csónakba. Teresa a barátnőjére pillantott, akinek alakját szépen kirajzolta a kék búvárruha, bár a szőke sörtefrizura a kapucni alatt férfiasan hatott: Pati leplezetlen szorongással nézte a tengert és a fekete sziklákat. Ha tudnád, édes, gondolta Teresa. Ha te is láttad volna azt, amit én. De Pati tartotta magát. Talán csak azért riadt meg, mert végiggondolta, mi történik, ha valami nem stimmel, és ez bárkivel megtörténhet, hisz ebben a szakmában a szajré megszerzése a legkönnyebb. Százszor megbeszélték már a lehetséges következményeket, beleértve azt a variációt is, ha a fél tonna por már nincs a barlangban. De O'Farrell hadnagynak megvoltak a rögeszméi és a mániái. Talán – és ez volt benne a legrosszabb – túl sok jutott neki mindkettőből. Ez pedig nem helyes egy ilyen szakmában, ahol a hidegvér a legfontosabb, gondolta Teresa. Miközben a terepjáróban várakoztak a parton, megértett valamit: Pati jó társaság, de nem megoldás. Bárhogy végződjék is a dolog, Teresának az út nagy részét egyedül kell majd megtennie. Senki sem fogja megkönnyíteni a lépéseit. Lassanként, maga sem értette, hogyan, a személyektől és a dolgoktól való függősége vagy inkább a saját makacs hite ebben a függőségben – ami kényelmes volt, mert úgy érezte, a túloldalon a semmi tátong – átalakult valamiféle különös bizonyossággá, amelyben együtt élt az érett magány és a vigasz. Ez a börtönben kezdődött, az utolsó hónapokban, és talán nem volt független az olvasmányaitól, az éber hajnali várakozásoktól és a gondolatoktól, amelyek abban a békés időszakban születtek. Szabadulásakor újra belevetette magát a világba és az életbe, de a várakozás hónapjai csak megerősítették benne ezt az érzést. Csak azon az estén fogta fel, mi történik, amikor újra találkozott Pati O'Farrell-lel. Miközben a sötétben sétáltak a jerezi birtokon, és azt a szót hallotta, jövő, Teresa agyába bevillant, hogy talán nem is Pati az erő-sebb kettejük közül, ahogy évszázadokkal azelőtt és más életekben a Gringó Dávila és Santiago Fisterra sem volt erősebb. Lehetséges, töprengett, hogy a becsvágy, a tervek, a remények, sőt a bátorság és a hit – borzongva gondolt rá, hogy talán még az istenhit is – inkább csökkenti az életerőt, semhogy növelné. Mert a remény vagy akár az életben maradás puszta vágya is sebezhetővé teszi az embert, és hozzáköti a lehetséges fájdalomhoz, a veszteséghez. Talán ebben különbözik az egyik ember a másiktól, és ővele épp ez a helyzet. Talán Edmond Dantés tévedett, és az egyetlen megoldás nem bízni semmiben és nem remélni. A barlang száját eltorlaszolták a sziklafalról leomlott kövek. Négy nappal azelőtt, amikor terepszemlét tartottak, tíz méter magasból néztek le a hasadékra. A nappali fényességnél Teresa minden egyes követ megvizsgált és feljegyzett, a víz pedig olyan csendes volt, hogy pontosan fel tudta mérni a mélységet és a kiszögelléseket, meg hogy miképp lehet kifutni a tengerre anélkül, hogy egy éles kő kilyukasztaná a gumicsónakot. Most már ott táncoltak a hullámokon, Teresa finoman nyomkodta a gázpedált, és mozgatta a botkormányt, próbált biztonságban navigálni, távol a kövektől. Végül belátta, hogy a Zodiac csak nyugodt vízen juthat be a barlangba, így a bal oldali nagy mélyedés felé vette útját. Ott pedig, a kőboltozat alá érve, ahol a hullámzás már nem lökdöste őket a kövek éles széléhez, szólt Patinák, hogy dobja le a tízméteres kötélhez erősített kihajtható 108

horgonyt. Aztán mindketten a vízbe csusszantak a csónak pereméről, és a másik kötelet is a kövekhez vitték, amelyek egyre-másra előbukkantak a hullámok alól. A hátizsákjukban légmentesen záródó tasakok, kések, kötelek és zseblámpák voltak, s mindketten könnyedén mozogtak a búvárfelszerelésben. Amikor célhoz értek, Teresa hozzákötötte a kötelet az egyik sziklához, szólt Patinák, hogy vigyázzon a tengeri sünökkel, és lassan átóvakodtak a köves parton, a mellük és a csípőjük közt hullámzó vízben, a nagy barlangból a kisebbikbe. Néha, amikor nagyobb hullám jött, meg kellett kapaszkodniuk, hogy talpon maradjanak; ilyenkor felkaristolták a kezüket a sziklák, és a búvárruhán keresztül is megütötték a könyöküket vagy a térdüket. Teresa volt az, aki a terepszemle után ragaszkodott ahhoz, hogy magukkal vigyék a búvárfelszerelést. Megvéd a hidegtől, és a sziklák se vagdosnak szét minket, mondta. – Itt van – mutatta Pati. – Pont ahogy a Jimmy mondta… A boltív, a három nagy kő és a kicsi. Látod?… Egy kicsit úszni kell, aztán mehetünk. Hangja öblösen verődött vissza a barlang faláról. Átható bűzt árasztottak a rothadt algák és a tengeri sziklák, amelyek egyre-másra kiemelkedtek a hullámok alól, hogy aztán a víz újra belepje őket. Teresáék fokozatosan maguk mögött hagyták a fényt, és bemerészkedtek a félhomályba. Odabenn csendesebb volt a víz. A tengerfenék még mindig jól látszott, amikor úszni kezdtek. A vége felé némi homokot találtak, köveket és algacsomókat. A mögött vaksötét volt. – Most már kéne egy cigi, süsd meg – suttogta Pati. Kimásztak a vízből, és előkotorták a cigarettát a hátizsákok vízhatlan tasakjaiból. Rágyújtottak. Nézték egymást. A barlang nyílásából fény szűrődött be, tükröződött a vízen, és szürke derengéssel vonta be az arcukat. Csuromvizesek voltak, a hajuk elázott, vonásaikat összegyűrte a fáradtság. Most mi lesz, kérdezték egymástól szavak nélkül. – Remélem, még itt van – mondta halkan Pati. Álltak még egy darabig, sietősen szívták a cigarettát. Ha a fél tonna kokain valóban csak néhány lépésre van tőlük, az életük örökre megváltozik, amint megteszik azt a távolságot. Mindketten tudták. – Mit nem mondasz. Még időben vagyunk. – Időben? Mihez? Teresa mosolygott, és tréfára vette saját előérzetét. – Nem is tudom. Talán ahhoz, hogy ne nézzük meg. Pati is mosolygott. Gondolatban már odabent járt. – Ne beszélj hülyeségeket! Teresa a lábánál heverő hátizsákra nézett, aztán lehajolt és belekotort. Kibomlott hajáról belecsöpögött a víz. Kivette a zseblámpát. – Ide figyelj – mondta, miközben felkapcsolta. – Mondd már! – Az álmok ölni is tudnak. – Körbevilágított, és a lámpa fényében felsejlettek a fekete falak, a magasból lógó pici cseppkövek. – Veszélyesebbek lehetnek, mint az emberek, a betegségek, az öregedés. – És? – Semmi. Csak elgondolkoztam. Most jutott eszembe. Pati nem nézett rá. Alig figyelt oda. Már ő is felkapott egy zseblámpát, és a barlang mélyét fürkészte, saját gondolataiba merülve. – Mi a fenéről beszélsz? Szórakozott kérdés volt, nem várt rá választ. Teresa hallgatott. Csak figyelmesen nézte barátnőjét, mert Pati hangja még a barlangfalak torzító hatását leszámítva is különösen csengett. Remélem, nem támad hátba a kincsesbarlangban, mint a regénybeli kalózok, gondolta, de nem tudott nevetni magán. Bármilyen lehetetlen gondolat volt is ez, azon 109

vette észre magát, hogy megnyugtatja a nyitott hátizsákból kikandikáló kés nyelének látványa. Na, elég ebből, feddte meg magát. Ne légy hülye! Végig ezt mondogatta magában, miközben felvették a hátizsákjukat, és óvatosan lépkedni kezdtek, bevilágítva minden kő és moszatcsomó mögé. A talaj enyhén emelkedett. A két fénycsóva egy kiugró sziklára tévedt. Mögötte újabb kövek és kiszáradt algák voltak, vaskos kötegekben tornyosultak egymás hegyén-hátán egy üreg előtt. – Tudtam, hogy itt lesz – mondta Pati. Azannyát, kapott észbe Teresa. Szóval O'Farrell hadnagynak remeg a hangja. – Valljuk meg őszintén – mondta Nino Juárez –, stramm csaj volt mind a kettő. A Costa del Sol Szervezett Bűnözés Elleni Csoportjának egykori vezetőjén semmi jel nem utalt arra, hogy rendőr. Vagy hogy rendőr volt valaha. Alacsony, szinte törékeny férfi volt, szőke szakállkával; szürke öltönyt viselt – amely kétségkívül nagyon drága lehetett – hozzáillő nyakkendővel és a zsebéből kilátszó selyemkendővel, bal csuklóján egy Patek Philippe csillogott a rózsaszín-fehér csíkos ingujj alatt, amelyen feltűnő, formatervezett mandzsettagombok voltak. Mintha egy divatlapról lépett volna le, pedig valójában a madridi irodájából jött, a Gran Víáról. Saturnino G. Juárez, olvastam a névjegyén, ami már a tárcámban lapult. Biztonsági igazgató. A sarokban egy olyan ruházati üzletlánc emblémája, amely minden évben százmilliókat kasszíroz. Milyen az élet, gondoltam. A pár évvel ezelőtti botrány után mindenki jobban ismerte a Nino Juárez, mint a Juárez kapitány néven, és rendőri pályafutása véget ért, de most mégis itt ül előttem újjászületve, délcegen, diadalmasan. A nevébe iktatott G. tiszteletet ébreszt, és az egész pasas úgy néz ki, mint akinek a bőre alatt is pénz van, ismét befolyásos ember, s nagyobb a hatalma, mint valaha. Az ilyeneknek soha nem kell sorba állni a munkaközvetítő előtt: ahhoz túl sokat tudnak az emberekről, gyakran többet, mint azok maguk. A sajtócikkek, a Belső Ellenőrzés dossziéjának adatai, az Országos Rendőr-főkapitányság döntése az elbocsátásáról és az Alcalá-Meco börtönben letöltött öt hónap már a múlté. Jó, ha az embernek vannak barátai, állapítottam meg. Régi haverok, akik viszonozzák a szívességeket, vagy pénz és jó kapcsolatok a szívességek megvásárlásához. Nincs jobb biztosíték a munkanélküliség ellen, mint számon tartani mindenkinek a titkolt szennyesét. Főleg, ha az ember annak idején maga segített az eltüntetésében. – Hol kezdjük? – kérdezte, s közben a sonkát csipegette a tányérjáról. – Az elején. – Akkor sokáig fog tartani. A Lucio-házban voltunk a Cava Baján, és mi tagadás, nemcsak ebédelni hívtam meg – sült krumpli tojással, vesepecsenye és 96-os Vina Pedrosa az én kontómra –, hanem bizonyos értelemben a jelenlétét is megvásároltam. A szokásos módszeremet vetettem be. Miután Juárez másodszor utasította vissza, hogy Teresa Mendozá-ról beszéljen, és kis híján megtiltotta a titkárnőjének, hogy fogadja a hívásaimat, tiszta vizet öntöttem a pohárba. Akár segít, akár nem, a sztori mindenképp megjelenik. Most még választhat, hogy belefoglalom-e a becses személyét minden pozitúrában, az elsőáldozási fényképével együtt, vagy kihagyom, és akkor megkönnyebbült sóhajjal törölgetheti a homlokát. Mit ajánl még, kérdezte. Egy fillért sem, feleltem. De szívesen meghívom ebédre, és az italát is fizetem. Lesz egy új barátja, vagy majdnem, és lekötelez. Sose lehet tudni. Nos, mit szól hozzá? Elég okos volt, hogy azonnal felfogja, így mindjárt megbeszéltük a részleteket: nem adok a szájába kompromittáló információkat, és csak a legszükségesebb dátumokat és adatokat kötöm a személyéhez. Megegyeztünk. A gazemberekkel könnyű szót érteni. A gondot a tisztességesekjelentik, de belőlük jóval kevesebb van. – A fél tonna kokain igaz volt – erősítette meg Juárez. – Jó minőségű por, kevés adalékkal. Az orosz maffia hozatta be, amely akkor telepedett meg a Costa del Solon, és kezdte kiépíteni a kapcsolatait a dél-amerikai kartellekkel. Az volt az első nagy akciójuk, 110

de mivel nem sikerült, egy időre leállt a kolumbiai-orosz reláció… Mindenki azt hitte, hogy elveszett az áru, és az indián képűek halálra röhögték magukat a ruszkikon, amiért vallatás nélkül nyírták ki O'Farrell pasiját és a társait… Amatőrökkel nem tárgyalok többet, mondta állítólag Pablo Es-cobar, amikor értesült a történtekről. És akkor a Mexikói meg a másik csaj egyszer csak elővarázsolta a szajrét. – Mit csináltak vele pontosan? – Nem tudom. Soha senki se tudta meg. De tény, hogy megjelent az orosz piacon, úgy értem, szép fokozatosan. Oleg Jasikov terítette. A név benne volt a noteszomban. Oleg Jasikov, született Szolncevóban, Moszkva egyik rossz hírű kerületében. Katonai szolgálat az akkor még szovjet hadseregben, Afganisztánban. Diszkók, szállodák, éttermek a Costa del Solon. Nino Juárez kiegészítette a képet. Jasikov a nyolcvanas évek végén jelent meg a malagai tengerparton: a több nyelven beszélő, jó eszű, harmincas férfi harmincötmillió dollárral szállt le az Aeroflot gépéről. Először egy marbellai diszkót vett meg, Jadrankának nevezte el, és villámgyorsan felfuttatta, pár év múlva pedig már stabil pénzmosási infrastruktúrája volt a szállodaiparra és az ingatlanüzletre – part közeli telkekre és apartmanokra – alapozva. Második üzleti vonalának a diszkó volt az első láncszeme: rengeteg pénzt fektetett a marbellai éjszakai életbe, szórakozóhelyekbe, éttermekbe és kuplerájokba, ahol fehér bőrű kelet-európai nőket dolgoztatott. Minden tisztán ment, vagy majdnem tisztán, diszkrét pénzmosással, figyelemfelkeltés nélkül. De a rendőrség lenyomozta a kapcsolatait, amelyek a Bábuskához fűzték: az erős szolncevói bűnszövetkezetet egykori szovjet rendőrök és afganisztáni veteránok alapították, szakterülete a zsarolás, a lopott autók kereskedelme és az embercsempészet volt, de akkor már élénken érdeklődött a kábítószer iránt is. Volt egy skandináv kapcsolata, egy tengeri útvonal, amely Buenaventurát kötötte össze Szentpétervárral a svédországi Göteborgon és a finnországi Kutkán keresztül. Jasikovnak többek között az volt a feladata, hogy kiépítsen egy másik útvonalat a Földközi-tenger keleti részén, függetlenül a francia és olasz maffiáktól, amelyek egészen addig közvetítettek az oroszoknak. Ez volt a háttér. Az első kapcsolat a kolumbiaiakkal – egész pontosan a medellíni kartellel – abból állt, hogy fegyvert adtak kokainért, és szinte nem is használtak pénzt: a Kalasnyikovokat és az RPG gránátvetőket egyenesen az orosz katonai raktárakból szállították. De valami nem stimmelt. Az elveszett szállítmány csak az egyik baklövés volt, ami fejtörést okozott Jasikovnak és moszkvai partnereinek. És amikor már nem is gondoltak rá, hirtelen az ölükbe pottyant az ötszáz kiló kokain. – Úgy tudom, a Mexikói és a másik nő elment tárgyalni Jasikovhoz – mondta Juárez. – Személyesen, és egy kis tasak mintát is vittek… A jelek szerint Jasikov először tréfára vette, aztán méregbe gurult. Akkor O'Farrell kiterítette a lapjait: közölte, hogy ő már megfizetett, és a két lövéssel, amit a kocsiba szállva kapott, rendezte a számlát. Korrekt üzletet ajánlanak, kártérítést kérnek. – Miért nem próbálkoztak ők ketten a terítéssel? – Kezdők voltak, és nem bírtak volna akkora mennyiséggel. Jasikov se örült volna neki. – Olyan könnyű lett volna kideríteni, honnan származik az anyag? – Persze. – A volt rendőr gyakorlott mozdulatokkal sütötte meg a hússzeleteket a cseréptálon. – Mindenki tudta, kivel járt annak idején Patrícia O'Farrell. – Mondjon valamit arról a férfiról! Az a férfi, mesélte Juárez lekicsinylő mosollyal, miközben szeletelt, rágott, és újra szeletelt, Jaime Arenas volt, de a haverjainak csak Jimmy. Jó családból való sevillai. Szar alak, már ha megbocsát így evés közben. Nagyon tudott élni Marbellán, ezenkívül családi üzletei voltak Dél-Amerikában. De ő nem érte be ennyivel, és baromi okosnak képzelte

111

magát. Amikor a kezébe került a szajré, úgy döntött, átveri a tovarisokat. Pablo Escobarral nem merte volna megtenni, de a ruszkiknak akkor még nem volt olyan rossz hírük, mint most. Palira vették őket, vagy mi. Így aztán Jimmy elrejtette a port, hogy nagyobb jutalékot csikarjon ki magának, pedig Jasikov addigra már kifizette a kolumbiaiak részét, ezúttal több pénzzel, mint fegyverrel. Jimmy addig kavarta a kását, amígjasikovnál betelt a pohár. Olyannyira, hogy kinyírta őt meg a két társát. – A ruszkik sose finomkodtak – csettintett a nyelvével Juárez. – Ma sem ez a legjellemzőbb vonásuk. – Hogy kerültek kapcsolatba egymással? Beszélgetőtársam úgy bökött felém a villával, mint aki helyesli a kérdést. Akkoriban az orosz maffiózók nagy problémával küszködtek. Mint most is, csak még jobban. Túlságosan lerítt róluk, kicsodák. Ezer méterről kiszúrták a nagy, behemót, szőke medvéket a lapátkezükkel és az elmaradhatatlan luxuskurvákkal, akiket mindig magukkal cipeltek. A nyelvtudással is hadilábon álltak. Amint leszálltak Miamiban vagy bármelyik amerikai reptéren, úgy ragadt rájuk az összes zsaru, mint az enyv. Szükségük volt közvetítőkre. Jimmy Arenas jól bevált kezdetben; csempészett jerezi alkoholt szerzett be nekik az észak-európai piacra. Jó kapcsolatai voltak Dél-Amerikában, és ügyesen dílerkedett a divatos marbellai, fuen-girolai és torremolinosi diszkókban. De az oroszok saját import-export hálózatot akartak. A Babuska, Jasikov moszkvai kapcsolata, már szállított kisebb kokainfuvarokat az Aeroflot montevideói, limai és bahíai járatain, mert azokat kevésbé figyelték, mint a rióit vagy a havannait. Akkoriban a fél kilót sem haladták meg a Sereme-tyevóra érkező, egyénileg bevitt mennyiségek, de ennél jóval többre volt kereslet. Nemrég omlott le a berlini fal, a Szovjetunió fölött megkongatták a lélekharangot, és a kokain gyorsan divatba jött az egyik pillanatról a másikra meggazdagodott új orosz elit körében. – Nem mérték fel rosszul a piacot – foglalta össze Juárez. – Hogy legyen némi fogalma a keresletről: ma egy moszkvai vagy szentpétervári diszkóban harminc-negyven százalékkal drágább a por grammja, mint az Egyesült Államokban. Riportalanyom elrágcsálta az utolsó falat húst, és leöblítette egy nagy korty borral. Képzelje csak maga elé Jasikov elvtársat, amint egyre azon agyai, hogy lehetne visszajutni az orosz piacra, de nagyban. És akkor hipp-hopp felbukkan fél tonna kokó, amit nem is kell Kolumbiától idecígölnie, mert ott van helyben az orra előtt, és abszolút kockázatmentes. – A Mexikóiról és O'Farrellről már elmondtam, hogy nem boldogultak volna egyedül… Ötszáz kiló sok volt nekik, de ha mégis megpróbálják, az első grammnál letámadja őket mindenki: a ruszkik, a csendőrség és nem utolsósorban az én embereim… Eléggé helyén volt az eszük, hogy belássák. Egy ostoba amatőr elkezdett volna üzletelni a szajréval itt-ott meg amott, és még mielőtt a csendőrök vagy mi lefüleltük volna, egy kocsi csomagtartójában végzi. Kampec. – Honnan tudhatták, hogy nem így lesz?… Hogy a ruszki nem szegi meg az alkut? Nem tudhatták, felelte Juárez. De úgy döntöttek, próba szerencse. És Jasikovnak megtetszett a két lány. Főleg Teresa Mendoza, aki az alkalommal élve különböző üzleti lehetőségeket vázolt fel. Tudtam-e, hogy az a gallego csempész volt a barátja?… Igen?… Na, erről van szó. A Mexikói tudta, miről beszél. És megvolt benne az, ami ilyenkor kell. – Volt vér a pucájában – tette világossá a volt rendőr. – És ide hallgasson. Bizonyos nők a lábuk közt tartják a számológépet, ping-ping, és abból élnek, de ennek itt volt a komputer – a halántékára bökött. – A fejében. És a nőknél sokszor előfordul ám, hogy előbb jön a szirének dala, és csak aztán a tengeri szörny. 112

Saturnino G. Juárez bizonyára mindenkinél jobban tudta ezt. Csendben megemlékeztem a gibraltári bankszámlájáról, amelynek adatait a sajtó kiszivárogtatta, miközben folyt a tárgyalás. Akkoriban Juárez haja még dúsabb volt, és bajuszt is viselt; így fest a kedvenc fotómon, ahol két egyenruhás kollégájával áll egy madridi bíróság kapuja előtt. Most pedig, öt hónap börtön és a rendőrségtől való elbocsátás után – nem is fizetett túl nagy árat – konyakot és havannát kér a pincértől a jó emésztés érdekében. Kevés bizonyíték, rossz bírói döntések, hatékony ügyvédek. Elgondolkoztam, hányan tartoztak szívességekkel neki, beleértve Teresa Mendozát is. – Szóval – mondta Juárez – Jasikov megegyezett velük. A ruszkik különben is befektetni jöttek a Costa del Solra, és a Mexikói jó befektetésnek látszott. A tovaris tartotta a szavát, igazi úriemberként viselkedett… így kezdődött el az a szép barátság. Oleg Jasikov az asztalon fekvő csomagot nézte: fehér por dupla, légmentesen záródó tasakban, széles és vastag ragasztószalaggal lezárva, felbontatlanul. Pontosan ezer gramm, olyan vákuumcsomagolásban, amelyet az amazonasi Yari őserdő titkos laboratóriumaiban alkalmaznak. – Meg kell adni – mondta –, maguk nem szívbajosak. Nem. Jól beszél spanyolul, gondolta Teresa. Lassan, sok kihagyással, mint aki kínosan ügyel rá, hogy a szavak helyes sorrendben kövessék egymást. Az akcentusa alig érezhető, maga a férfi pedig semmiben sem hasonlít a gonosz, terrorista, kábítószercsempész oroszokhoz, akik a filmekben azt nyökögik,/rá mostg mjegöl jamerikai jel-lenség. Nem is úgy néz ki, mint egy maffiózó vagy gengszter: fehér a bőre, a két nagy szeme is világos, mint egy ártatlan gyereké, szivárványhártyáján különös zöldessárga fény csillog, szőke haját rövidre nyírva hordja, mint a katonák. Khaki szövetnadrág, tengerészkék ing, amelynek ujját feltűrte izmos, szőke szőrszálakkal borított karjára, a bal csuklóján Rolex búváróra. Két keze, amely a tasak jobbján és balján nyugodott, anélkül hogy érintette volna, ugyanolyan erős volt, mint az egész teste, és jegygyűrűje is volt vastag aranyból. Erős, egészséges, tiszta ember. Pati O'Farrell azt is megmondta már jó előre, hogy legfőbb tulajdonsága a veszélyessége. – Lássuk, jól értem-e. Vissza akarnak adni egy szállítmányt, ami az enyém. Maguk ketten. Ha még egyszer kifizetem. Hogy mondják ezt spanyolul? – Egy darabig eltöprengett a szavakat keresve, szinte már jókedvűen. – Zsarolás? Visszaélés? – Nem – mondta Pati. – Túlzás volna ilyet állítani. Teresa és ő órákig tárgyalt már erről egymás között, megbeszéltek minden apró részletet a Marrajos-barlangoktól egészen addig, amikor már csak egy óra választotta el őket Jasikovtól. Többször átrágtak minden érvet és ellenérvet: és Teresa nem volt meggyőződve, hogy barátnője érvei valóban hatásosak, de már nem volt mit tenni, a kocka el volt vetve. Pati – alkalomhoz illő diszkrét sminkkel, a magabiztos, nagyvilági nő drága öltözékében – másodszor fogott hozzá a magyarázathoz, bár Jasikov nyilván megértette előszörre is, amikor az asztalra tették az egykilós mintát, miután vendéglátójuk semlegesnek hangzó bocsánatkérés kíséretében megmotoztatta őket a két testőrével, hátha poloska van náluk. Technikai dolgok, szabadkozott vállat vonva. Aztán a gorillák becsukták az ajtót, Jasikov itallal kínálta a két lányt – egyikük sem kért, bár Teresának kiszáradt a szája –, majd leült az íróasztala mögé, és kíváncsian hallgatta őket. Rendes és tiszta volt minden, az asztalon se papír, se dosszié. A padlószőnyeggel harmonizáló falakon drága vagy drágának látszó képek és egy gazdagon ezüstözött, nagy orosz ikon, a sarokban faxgép és telefonközpont, az íróasztalon mobiltelefon. Hamutartó. Nagy, arany Dupont öngyújtó. Fehér bőrfotelek. 113

Az iroda a Santa Margarita negyed egyik luxusapartmanházának legfelső emeletén volt, hatalmas ablakai a kanyargós partvonalra néztek, a kő-gátig csapó víz habjára, Puerto Banús jachtjainak árbocaira, a fehér házakra. – Áruljanak el valamit – szakította félbe Jasikov Pátit. – Hogy csinálták? Hogy jutottak el a rejtekhelyre? Hogy hozták ezt el feltűnés nélkül? Igen. Veszélyben voltak. Azt meghiszem. Veszélyben vannak most is. – Nem érdekes – mondta Pati. Az orosz elmosolyodott. Rajta, biztatta a lányt ez a mosoly. Mondd el az igazat! Nem lesz semmi baj. Bizalomgerjesztő mosolya van, gondolta Teresa. Talán éppen ez teszi gyanússá. – Már hogyne volna érdekes – bosszankodott Jasikov. – Kerestem azt az árut. Igen. Nem találtam. Hibát követtem el Jimmyvel. Nem tudtam, hogy maga is be van avatva… Minden másképp alakult volna, nem? Milyen gyorsan telik az idő. Remélem, felépült. A balesetből. – Kicsattanok az egészségtől, köszönöm. – Valamit mindenképpen meg kell köszönnöm. Igen. Az ügyvédeim azt mondták, a kihallgatáson nem említette a nevemet. Nem. Pati gúnyosan elhúzta a száját. Barna bőrén, a dekoltázsában jól látszott a golyó kimeneti sebe. Gyenge töltények voltak, mondta még a sitten. Azért vagyok életben. – Kórházban voltam – felelte. – Kilyuggatva. – Úgy értem, utána. – Az orosz szinte már ártatlanul nézett rá. – Kihallgatások, ítélet. Ezek. – Most már tudja, hogy megvolt rá az okom. Jasikov elgondolkozott ezeken az okokon. – Igen. Értem – mondta. – Sok problémától megkímélt a hallgatásával. A rendőrség azt hitte, keveset tud. Én azt hittem, nem tud semmit. Türelmes volt. Igen. Majdnem négy évig várt… Kellett valami ok, nem igaz? Ott bent. Pati elővett még egy cigarettát, amelyet az orosz, bár az orra előtt volt az asztalon az arany Dupont, nem gyújtott meg; inkább kivárta, amíg a nő nagy nehezen előkotorja a saját öngyújtóját a retikülből. Ne reszkess már, gondolta Teresa, amikor a kezére pillantott. Addig fogd vissza az ujjad remegését, amíg észre nem veszi ez a gané, mert akkor szertefoszlik a nagymenő csajok látszata, és cseszhetjük. – A csomagok most is a rejtekhelyen vannak. Csak ezt az egyet hoztuk el. Teresának eszébe jutott a szóváltás a barlangban. A csomagokat számlálták ők ketten a zseblámpák fényében, egyszerre ujjongva és félve. Egyelőre csak egyet, amíg végiggondoljuk, a többit itt kell hagynunk, győzködte Patríciát. Mindet kivinni öngyilkosság lenne, ne légy ostoba, és belőlem se csinálj hülyét. Tudom, hogy meglőttek, ismerem az egész históriádat, de én se vakációzni jöttem ám Európába, szőke cica. Ne kényszeríts, hogy végigmeséljem, amit csak félig tudsz. Az én sztorim semmiben se hasonlít a tiédre, hisz neked még a pisztolygolyóidat is Carolina Herrera parfümben áztatták. Szóval ne szórakozz velem. Értsd meg, hogy az ilyen buliban minél jobban siet az ember, annál lassabban kell mennie. – Az nem jutott eszükbe, hogy követhetem magukat?… Pati megtámasztotta az ölében a cigarettát tartó kezét. – Már hogyne jutott volna eszünkbe. – Kifújta a füstöt, és visszatette a kezét oda, ahol volt. – De nem tud követni. Odáig nem. – Ejnye. Milyen titokzatos. Két titokzatos hölgy. – Azonnal észrevennénk és eltűnnénk. Találnánk másik vevőt. Ötszáz kiló nagyon sok. Jasikov nem felelt, de hallgatásával elismerte, hogy ötszáz kiló valóban, minden tekintetben nagy mennyiség. Még mindig Pátit nézte, és néha átpillantott Teresára, aki szótlanul ült a másik fotelban, nem dohányzott és nem moccant: csak hallgatott és nézett, 114

visszafojtotta zaklatott lélegzetét, kezét pedig a farmernadrágján tartotta, hogy felszívja az izzadságot. Világoskék rövid ujjú póló, edzőcipő, ha esetleg tökön kéne rúgni valakit, jobb csuklóján az egyetlen ékszer: a mexikói hetes. Egész más volt, mint az elegánsan öltözött Pati a tűsarkú cipőben. Teresa követelte ki, hogy odamenjenek. Társnője eleinte azon a véleményen volt, hogy apránként kell értékesíteni a kábítószert, de ő meggyőzte, hogy a tulajdonosok előbb-utóbb mindenre rájönnének. Jobb, ha nyílt lapokkal játszunk. Kössünk biztos üzletet, még ha valameny-nyit veszítünk is. Oké, mondta Pati. De én beszélek, mert én tudom, mit akar az a rohadt kommunista. Tehát most ott ültek, és Teresa egyre biztosabb volt benne, hogy hibát követnek el. Gyerekkorától átlátott az ilyesfajta embereken. Változhat a nyelv, a külső és a szokások, de a lényeg ugyanaz marad. És ennek a beszélgetésnek semmi haszna nincs, legfeljebb ha egyvalami. Teresa túl későn értette meg, hogy Pati csak egy elkényeztetett milliomoscsemete, egy szemét gazfickó barátnője, akit nem a szükség vitt a szakmába, hanem a saját hülyesége. Ő kereste magának a bajt, mint oly sokan. Pati meg egész életében látszatvilágban élt, amelynek semmi köze nem volt a valósághoz, a börtön meg még jobban elvakította. Ebben az irodában Pati nem volt O'Farrell hadnagy, és nem volt senki: a hatalmat az a kék szempár birtokolta, amely a sápadt arc keretéből szegeződött rá. Pati még inkább tévedett, amikor bementek abba a szobába. Rossz ötlet volt így felvezetni a témát. Annyi idő után felfrissíteni Oleg Jasikov memóriáját. – Épp ez a baj – mondta. – Ötszáz kiló túl sok. Ezért jöttünk először magához. – Kinek az ötlete volt? – Jasikov nem repesett az örömtől. – Nekem adni az első ajánlatot. Igen. Pati Teresára nézett. – Az övé. Ő jobban végiggondolja a dolgokat – próbálkozott egy ideges mosollyal két szippantás között. – Én nem értek annyira a kockázatfelméréshez. Teresa érezte magán az orosz fürkésző pillantását. Most azon gondolkozik, mi köt össze minket. A börtön, a barátság vagy az üzlet. Hogy a fiúkat szeretem, vagy vele vagyok. – Még nem tudom, mi a szerepe ebben – mondta Jasikov Patinák, le nem véve a szemét Teresáról. – A barátnőjének. – Az üzlettársam. – Aha. Nem árt, ha van olyan – fordult Jasikov ismét Pátihoz. – És nem árt, ha megbeszéljük. Igen. A kockázatokat. Nem biztos, hogy elég idejük marad eltűnni és másik vevőt keresni. – Rövid hatásszünetet tartott. – Eltűnni, úgy értem, a saját jószántukból. Azt hiszem. Teresa látta, hogy Pati keze ismét remegni kezd. Bárcsak felpattanhatnék innen, most ebben a percben, és azt mondhatnám, oké Oleg bátyó. Harmadszor is a hálóba találtál. Tartsd meg a szajrét, és felejts el minket! – Talán azt kéne csinálni, hogy… – kezdett bele egy mondatba. Jasikov szinte meglepődve nézett rá. De Pati megelőzte: azzal nem nyerne semmit. Csak két nő életét. Vesztenivalója viszont annál több van. Meg kell adni, gondolta Teresa, hogy leszámítva a keze remegését és a szeszélyesen táncoló füstkarikákat, jól adja. Annak ellenére, hogy nem kéne ott lenniük, meg minden, Pati nem hagyja magát. De hiába: megpecsételődött a sorsuk. Már majdnem ki is mondta. Végünk van, Hadnagy. Fejezd be, és lépjünk le. – Meghalni nem könnyű – filozofált az orosz, de a folytatásból Teresa észrevehette, hogy ez nem holmi üres eszmefuttatás. – Azt hiszem, előbb el is kell mondani bizonyos dolgokat… Nem szeretek kétszer fizetni. Nem. Ingyen elfogadom az árut. Igen. Ha visszaadják nekem.

115

Az asztalon lévő kokaincsomagot nézte a két mozdulatlan keze között. Pati ügyetlenül elnyomta a csikket a hamutartóban, alig néhány centire azoktól a kezektől. Még ez is, gondolta szomorúan Teresa, és úgy érezte, vibrál körülöttük a levegő Pati rettegésétől. Még ez a kurva hamutartó is. Nem gondolkozott, amikor meghallotta a saját hangját. – Ingyen is visszakaphatja – mondta. – De sose lehet tudni. Kockázatos, bonyodalmas… Elesne a biztos haszontól. A kék szem érdeklődve szegeződött rá. – Mi a neve? – Teresa Mendoza. – Kolumbiai? – Mexikói. Majdnem hozzátette, hogy Culiacán, Sinaloa, elvégre ez a helységnév garanciát jelent a szakmában, de inkább hallgatott. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Jasikov nem vette le róla a szemét. – Elesnék a haszontól? Ezt mondja? Győzzön meg! Győzz meg, hogy nekem is jó, ha életben maradtok, íródott ki a filmjelenet aljára. Pati úgy dőlt hátra a fotelben, mint a viadalban kimerült kakas. Igazad van, Mexikói. Engem kipurcantottak, ideje, hogy átvedd a terepet. Ments meg mindkettőnket. Teresának a szájpadlásához ragadt a nyelve. Kéne egy pohár víz. Bármit megadna egy pohár vízért. – Ha kilója tizenkétezer dollár – mondta –, fél tonna beszerzési ára hatmillió… Igaz? – Igaz. – Jasikov kifejezéstelenül meredt rá. Óvatosan. – Nem tudom, mennyit kérnek el a közvetítők, de az amcsiknál húszezerre megy fel egy kiló ára. – Nálunk harmincezer. Idén. Itt. – Jasikovnak arcizma se rezdült. – Több, mint a maga szomszédainál. Igen. A jenkiknél. Teresa gyors számítást végzett. Megforgatta agyában az adatokat. Közben meglepődve vette észre, hogy neki nem remeg a keze. Most nem. Ebben az esetben, mondta, a jelenlegi árakkal számolva, Európában tizenötmillió dollárt ér a fél tonna kokain. Sokkal többet, mint amennyit Jasikovék, Pati beszámolója szerint, négy éve fizettek az eredeti szállítmányért. Ami – javítson ki, ha tévedek – ötmillió volt kápéban és egymillió… hogy is mondjam…? – Műszaki áruban – felelte Jasikov derűsen. – Használt cikk. Összesen tehát hatmillió, mondta Teresa, tokkal-vo-nóval. A műszaki áruval együtt. Most viszont arról a fél tonnáról van szó, amit ők ajánlanak, és ami még mindig csak hatmillióba kerül. Egyharmad az első harmadért, egyharmad a másodikért, egyharmad a második részlet szállítása után. Valójában bekerülési áron adják, egy fillérrel se többért. Látta, hogy az orosz elgondolkozik az ajánlaton. Hiába, gondolta. Még mindig nem fogod fel, te mocsok. Nem érted, mi hasznod belőle, és csak két éhenkórászt látsz bennünk. – Maguk azt akarják – csóválta a fejét Jasikov –, hogy kétszer fizessek. Igen. Ugyanazért a fél tonnáért. Hat meg hat. Teresa előrehajolt, és ujjával az asztalra támaszkodott. Vajon nekem miért nem remeg a kezem, töprengett. Miért nem csörög rajtam a hét karkötő, mint egy bolond kígyó bőre, ha legszívesebben most mindjárt felugranak, és elmenekülnék innen. – Még így is – hallotta meglepve a saját nyugodt hangját – hárommillió dollárt nyer egy olyan árun, amiről már lemondott, és amit, biztos vagyok benne, hogy veszteségként könyvelt el… Az ötszáz kiló kokain ezenkívül, hajói utánaszámolunk, hatvanötmillió dollárt ér fel-porciózva az orosz piacon vagy ahol akarja… Ha ebből levonjuk a régi és új 116

költségeket, a barátai ötvenhárom-miliót kaszálnak rajta. Ötvenet, ha maga levonja a hárommilliós hasznot a szállításra, az áremelkedésre és az ügyintézésre hivatkozva. A piac pedig hosszú időre el lesz látva. Elhallgatott, megpróbált kiolvasni valamit Jasikov szeméből, és közben érezte, hogy a hátizmai megfeszülnek, a gyomra meg fájdalmasan összeszorul a félelemtől. De sikerült a legközömbösebb és legtisztább hangon felvázolnia az álláspontját, mintha nem is a saját és Pati életéről lenne szó, hanem valami közönséges kereskedelmi ügyletről, aminek semmi következménye nincs. A maffiózó elgondolkozva nézte Teresát, de a mexikói lány Pati tekintetét is magán érezte, bár a világ minden kincséért se viszonozta volna. Ne nézz már, könyörgött magában. Ne is pislogj, virágszálam, különben elveszünk. Még mindig fennáll a lehetőség, hogy ez a szemétláda hatmillióval többet akar keresni. Hisz ő is tudja azt, amit én: előbb-utóbb mindenki beszél. Mindenki beszél, ha megszorongatják. És ők értik a módját. – Attól tartok… – fogott hozzá Jasikov. Kész, gondolta Teresa. Csak ránézett az oroszra, és tudta: nincs esély. Villámként hasított belé a felismerés. Mindketten naivak voltunk: Pati felelőtlen tyúk, de én sem kevésbé. A félelem görcsbe szorította a gyomrát. Hú, de felkapta a vizet a ruszki. c 264 *n – Van más is – jutott eszébe. – Hasis. – Mi van a hasissal? – Ismerem a piacot. Maguknak nincs hasisuk. Jasikov zavartnak látszott. – Már hogyne volna. Teresa határozottan megrázta a fejét. Csak Pati ne nyissa ki a száját, fohászkodott magában, mert akkor eltolja az egészet. Lelki szemei előtt világosan feltárult egy járható út. Ajtó nyílt meg hirtelen, a küszöbén pedig ott állt az a hallgatag nő, aki néha hasonlított hozzá, és most megint őt figyelte. – Másfél éve – mondta – hiába próbálkoztak vele, és szerintem azóta sem változott a helyzet. Tudom, hogy még mindig ki vannak szolgáltatva a marokkói eladóknak, a gibraltári fuvarozóknak és a spanyol közvetítőknek… Mint mindenki más. Az orosz felemelte jegygyűrűs bal kezét, és végigsimította az arcát. Harminc másodpercem van, hogy meggyőzzem, gondolta Teresa, aztán felállunk, eltűzünk innen, de pár nap múlva úgyis ránk találnak. A fenébe. Csak azért menekültem volna meg a sinaloaiaktól, hogy ilyen messzire jutva egy szemét ruszki végezzen velem? Kár értem. – Van egy javaslatunk – folytatta. – Kössünk üzletet. Osszuk ketté a hatmillió dollárt, és tartsa meg a felét. Mi csak annyit kérünk cserébe, hogy társuljon be hozzánk, és biztosítsa az eszközöket. Hosszú csend. Jasikov nem vette le róla a tekintetét. De én indián maszk vagyok, gondolta a lány. Pókerarcom van, mint Raul Estrada Contrerasnak, a profi hamiskártyásnak, akit mindenki tisztelt, mert becsületesen játszott s a többi, legalábbis így szól a nóta, ez a rohadék pedig, hogy vigye el az ördög, egy szemrebbenést sem fog belőlem kicsikarni, mert nem féltem az életem. Felőlem a seggemet is bámulhatja. – Milyen eszközöket? Megfogtalak, gondolta Teresa. Az enyém leszel. – Most nem mondhatom meg. Vagy mégis. Motorcsónakokat. Felvevőhelyeket. Az első összekötők fizetését. Jasikov még mindig az arcát simogatta. – Ért hozzá? – Viccel? Az életemmel játszom, és a barátnőm életével. Gondolja, hogy képes volnék ilyen helyzetben ka-muzni? CS =ST) 117

Hát így történt, mondta Saturnino G. Juárez, hogy Teresa Mendoza és Patrícia O'Farrell társult a Costa del Sol orosz maffiájával. A mérleget az az ajánlat billentette az ő javukra, amelyet a Mexikói tett Jasikovnak az első találkozáskor. A fél tonna kokainon kívül a szolncevói Bábuskát valóban érdekelte a marokkói hasis, mert nem akart száz százalékban függeni a török és libanoni csempészektől. Addig a Gibraltári-szoros hagyományos bűnszövetkezeteivel kellett közösködnie, pedig azok rosszul szervezettek, drágák és megbízhatatlanok voltak. A közvetlen kapcsolat lehetősége csábítóan hangzott. A fél tonna por tehát gazdát cserélt hárommillió dollár fejében, amelyet egy gibraltári bankszámlán helyeztek el, a másik hárommillióból pedig vállalatot alapítottak a Transer Naga Kft. fedőcége alatt, melynek székhelye Gibraltáron volt, és szerény irodát működtetett Marbellán. Jasikovék az egyezség szerint a nyereség ötven százalékát kapták az első évben, huszonöt százalékát a másodikban, és a harmadik évre kiegyenlítettnek tekintették az adósságot. Ami a Transer Nagát illeti, szolgáltatócég volt: illegális fuvarvállalat, amelynek felelőssége abban a pillanatban kezdődött, amikor a marokkói parton behajózták az árut, és addig tartott, amíg valaki át nem vette azt a spanyol parton vagy a nyílt tengeren. Később a lehallgatott telefonbeszélgetésekből és más nyomozati anyagokból kiderült, hogy a szállítmányok tulajdonjogából Teresa Mendoza határozott kérésére maradtak ki. Saját korábbi tapasztalata arra intette, hogy a fuvarozó ne keveredjen bele a dologba, egyrészt a diszkréció miatt, másrészt hogy ne legyenek olyan nevek és bizonyítékok, amelyek összekötik a termelőket, az exportőröket, a viszonteladókat, a vevőket és a tulajdonosokat. Az eljárás egyszerű volt: az ügyfél közölte az igényeit, a Transer Naga pedig tájékoztatta a legjobb fuvarozási módozatokról, biztosítva a kellő szakértelmet és eszközöket. Az A pontból a C pontba, a mi B pontunkon keresztül. Egy idő után, mondta Saturnino Juárez, miközben kifizettem az éttermi számlát, már tényleg csak annyi hiányzott, hogy a szaknévsorban is benne legyenek. Ez volt Teresa Mendoza stratégiája, amelyhez a végsőkig ragaszkodott. Sosem esett abba a kísértésbe, hogy más fuvarozókhoz hasonlóan elfogadja az anyagban való fizetést. Még akkor sem, amikor a Transer Naga a Gibraltári-szorost a kokain dél-európai kapujává tette, és tonnaszámra dőlt be rajta a kolumbiai por. 10. Itt ülök egy kocsma sarokasztalánál Már vagy egy órája nézegették a ruhákat. Ez volt az ötödik üzlet, ahova betértek aznap délelőtt. A kirakat üvegén túl napfényben fürdött a Larios utca: teraszok, asztalok, kocsik, könnyedén öltözött járókelők. Málaga télen. Ma felszerelkezel, mondta Pati. Elegem van belőle, hogy neked adom a cuccaimat, és nem öltözködhetsz topisan: pucold ki a körmöd, és tedd rendbe magad, mert indulunk. Vadászni. Hadd lássa mindenki, melyik osztályhoz tartozol. Vagy nem bízol bennem? Ott voltak tehát. Először Marbellán reggeliztek indulás előtt, másodszor a Central kávéházban, miközben végig az embereket mustrálgatták. És most a pénzt költötték. Teresa szerint túl sokat. Csillagászati árak mindenütt. Na és aztán, hangzott a válasz. Talán nem telik rá mindkettőnknek? Különben is nyugodtan tekintheted befektetésnek. Számítsd ki, mennyit jövedelmez, ha olyan jó vagy matekból. Holnap foglalkozhatsz a hajóiddal, a logisztikával meg az egész vízi vidámparkkal, amit oly lelkesen szervezel, Mexikói. De nem csónakmotorokból és propellerekből áll a világ. Ideje, hogy hasonlóvá válj az élethez, amit élsz. Vagy amit élni fogsz. – Mit szólsz ehhez? – Pati felszabadultan járt-kelt az üzletben, szedegette le a ruhákat a fogasokról, és ami nem kellett, egy eladó kezébe nyomta, aki szolgálatkészen követte őket. – A blézer és a nadrág soha nem megy ki a divatból. A férfiak imádják, főleg a te és az én, vagyis a mi köreinkben. – A fogassal együtt Teresa elé tartotta az együttest, és figyelmesen megnézte, hogy állna rajta. – A farmerrel semmi gond, ezután is hordhatod. De vegyél hozzá sötét blézert. A tengerészkék tökéletes megoldás. 118

Teresának más járt a fejében, komolyabb dolog, mint az, hogy milyen színű blézer megy legjobban a farmernadrághoz. Emberek, érdekek. Órákig töprengett egy számokkal meg személy- és helységnevekkel telt füzetlap fölött. Hosszú beszélgetéseket folytatott vadidegenekkel, akiket óvatosan és figyelmesen hallgatott, megpróbált belelátni a lapjaikba, kész volt tanulni mindenből és mindenkitől. Sok minden függött most tőle, és nem volt biztos benne, hogy felkészült erre a korábbiakhoz képest elképzelhetetlenül nagy feladatra. Pati tudta ezt, de nem érdekelte, vagy legalábbis nem látszott rajta, hogy érdekelné. Mindent a maga idejében, mondta. Ma öltözködünk. Ma pihenünk. Ma sétálgatunk. Az üzleti ügyek egyébként is rád tartoznak. Te vagy a főnök, én csak kibic vagyok. – Látod?… Farmerhez alacsony sarkú cipőt vegyél, mokaszinstílusút, és hozzá ilyen táskát: Ubrique, Valver-de del Camino. Neked jól állnak az andalúziai táskák. Hétköznapra. Már három ilyen táska volt a többi cucc között, amit a Marina tér mélygarázsában álló kocsi csomagtartójába zsúfoltak. Csak ma, hajtogatta Pati. Egy nap elég, hogy összeállítsd az alapruhatáradat. Majd meglátod. Tedd azt, amit mondok. Oké? Az öltözködés különben sem divat kérdése, hanem sokkal inkább a józan észé. Lassan meg kell tanulnod, hogy a kevés jó ízlésesebb, mint a sok rossz. Lényeg, hogy legyen egy biztos alap. Amit fokozatosan bővíthetsz. Érted? O'Farrell hadnagy ritkán ragadtatta el ennyire magát. Teresa értette, persze, és meglepve tapasztalta, mennyire új szemmel tekint ő is a ruhákra és saját magára. Addig az öltözködésnek két világos célja volt: tetszeni a férfinak, aki vele volt, és a kényelem. Az, hogy a ruhatár munkaeszközként is szolgálhat, ahogy azt Pati a legnagyobb derültségére kifejtette, újdonság volt. Az öltözködés nem csak kényelem vagy csábítás. Még csak nem is elegancia vagy státusszimbólum, hanem jó ízlés a státuson belül. Érted?… A ruha lelkiállapot, jellem, hatalom. Mindenki úgy öltözik, amilyen, vagy amilyen lenni akar, és épp ebben áll a különbség. Mindent meg lehet tanulni, persze. Mint az etikettet, az étkezés és a társalgás szabályait. Ha okos és figyelmes vagy, mindent megtanulhatsz. És te képes vagy rá, Mexikói. Senkit se láttam még, aki ennyire figyelne mindenre. Te indián nőszemély. Úgy olvasol az emberekben is, mint a könyvekben. Nos, a könyveket már ismered, de a többiről is tudomást kell szerezned. Hogy miért? Mert az üzlettársam és a barátnőm vagy. Mert remélem, sokat leszünk még együtt, és nagy dolgokat viszünk véghez. És mert ideje, hogy másképp beszéljünk egymással. – Ami az öltözködésedet illeti – mondta Pati a próbafülkéből kilépve, miután Teresa egy garbónyakú kasmírpulóverben vette szemügyre magát –, senki sem mondhatja, hogy unalmas. De bizonyos holmikat csak megfelelő alkathoz lehet felvenni. Viselni kell őket. Nem minden áll jól mindenkinek. Itt van például ez a Versace. Felejtsd el. Versacecuccokban kurvásan nézel ki. – Te is ilyeneket hordasz néha. Pati elnevette magát. Két ujja között Marlborót tartott a dohányzást tiltó tábla és az eladó megrovó pillantása ellenére. Egyik keze a kötött blézer zsebében volt, amelyet a sötétszürke szoknyához vett fel. Másik kezében cigaretta. Mindjárt elnyomom, drágám, mondta az eladónak, amikor rágyújtott az elsőre. De már a harmadikat szívta. – Engem másképp neveltek, Mexikóikám. Pontosan tudom, mikor kell kurvának látszanom, és mikor nem. Ami téged illet, jegyezd meg, hogy üzlettársaink a nagyvilági nőkre buknak. A hölgyekre. – Na menj már. Én nem vagyok hölgy.

119

– Mit tudod te azt. Hogy mi vagy, minek látszol, mivé válsz, és mivé nem válsz soha, az ennél sokkal bonyolultabb kérdés. Nézz csak ide… Én azt mondom, hölgy vagy. Yves Saint-Laurent, Chanel és Armani a komoly alkalmakhoz; a Galiano-féle őrültségeket hagyd másra… Vagy későbbre. Teresa körülnézett. O nem szégyellte a tájékozatlanságát, és az sem zavarta, hogy az eladó hallja a beszélgetésüket. Pati volt az, aki suttogott. – Nem mindig tudom, mi a megfelelő… Nehéz összeválogatni a cuccokat. – Csak egy szabályt kell megjegyezned: fele-fele. Ha öv alatt provokatív és szexi vagy, fölötte diszkréten kell öltözködnöd. Vagy fordítva. A szatyrokkal a kezükben kiléptek az üzletből, és elindultak felfelé a Larios utcán. Pati minden kirakatnál megállította Teresát. – Hétköznapra és sporthoz – folytatta – átmeneti ruhát vegyél, és próbálj olyan márkát választani, amiből minden van. – Egy sötét, könnyű, kerek nyakú kabátra mutatott, ami nagyon tetszett Teresának. – Mint például a Calvin Klein. Látod?… Ebben a márkában van pulóver és bőrkabát, de vacsorához illő öltözet is. Bementek az üzletbe. Nagyon elegáns helyiség volt, az alkalmazottak egyenminiszoknyát és sötét harisnyát viseltek. Teresának az amerikai filmek üzletasszonyai jutottak eszébe. Magas, csinos, kisminkelt nők, mint a manökenek vagy a stewardessek. Nagyon kedvesek. Sose kaptam volna itt melót, állapította meg magában. Azany-nyát. Mit tesz az a kurva pénz. – Jól teszed, ha ilyen üzletekbe jársz – magyarázta Pati –, mert minőségi cuccokat tartanak, és több márkát. Ha sokszor jössz, állandó kapcsolatot teremtesz az eladókkal, ami nagyon fontos: ismernek, tudják, mit szeretsz, és mi áll jól neked. Szólnak, ha érkezik valami. Kényeztetnek. Az emeleten kiegészítők voltak, olasz és spanyol bőrövek, táskák, gyönyörű tervezésű cipők. Ez jobb, mint a Sercha's Culiacánban, állapította meg magában Teresa, ahova a drogcsempészek feleségei és barátnői járnak, szünet nélkül fecserészve, ékszereiket csörgetve, festett hajkoronájukat rázva, vastag dollárkötegeikkel hadonászva évente kétszer, a betakarítás után. O is ott vásárolt a Gringó Dávila idejében, olyan dolgokat, amelyek most zavarba hozták. Talán mert nem volt biztos benne, hogy valóban ő maga volt az: túl messzire jutott, és most mintha valaki mást látott volna a drága üzletek tükreiben, más volt az idő, és más a világ. Igen: nagyon messzire jutott. A cipő pedig alapvető, mondta ebben a pillanatban Pati. Fontosabb, mint a táska. Ne feledd, hogy bármilyen jól öltözz is fel, egy rossz cipő agyoncsaphatja az egészet. A férfiaknak még azokat a zokni nélküli borzalmakat is megbocsátják, amelyeket Julio Iglesias hozott divatba. De a nőknél drámaibb a helyzet. Nekünk semmi mentségünk nincs. Aztán a parfümöket és a kozmetikumokat nézték végig, és mindent kipróbáltak Teresa bőrén, mielőtt elmentek volna halat enni a Tintero étterembe az El Paló-i parton. A latinamerikai nők, magyarázta Pati, szeretik az erős illatokat. De te próbálkozz a finomabbakkal. Ez a sminkre is vonatkozik. A fiatal nőket öregíti a smink, az időseket még inkább… Neked olyan szép nagy, fekete szemed van, ha pedig a hajadat elválasztod középen, és mexikói módra hátrafésülöd, tökéletesen nézel ki. Miközben ezt mondta, végig Teresa szemébe nézett, egy pillanatra sem vette le róla a pillantását, a pincérek meg csak sürgölődtek az asztalok között, hozták-vitték a serpenyős kaviárt, a szardíniát, a fokhagymás-olívás krumplit. Pati hangja nem volt sem önhitt, sem lekezelő. Pontosan olyan volt, mint mikor az El Puerto de Santa Mariában tájékoztatta új zárkatársát a börtönszokásokról: szája sarkában halvány mosoly bujkált, szeme körül megsűrűsödtek a szarkalábak, ha hunyorított. Tudod, mi jár most az eszemben, gondolta Teresa. Szinte hallod is. Hogy miért éppen velem vagy, ha még most, idekint sem adom meg, amit 120

szeretnél. Csak hallgatlak, és itt vagyok. Hagytam magam átverni a pénzzel, O'Farrell hadnagy. De neked nem ez volt a célod. Részemről egyszerű a dolog: kitartok melletted, mert hálás vagyok, és kötelességemnek érzem. Ilyen szabályok szerint játsszuk ezt a furcsa játékot. Szimpla ügy. De rád nem ez a jellemző. Te képes vagy hazudni és bárkit elárulni vagy elfelejteni, ha kell. Vajon engem miért nem? Vagy miért nem tetted eddig? – Az öltözködésnek – folytatta Pati változatlan arckifejezéssel – alkalomhoz illőnek kell lennie. Döbbenetet vált ki, ha valaki stólával érkezik egy ebédre vagy miniszoknyában egy vacsorára. Az illető vagy ostoba, vagy nem kapott megfelelő neveltetést, és nem tudja, mit illik, mit nem, csak felkap valamit, amit elegánsnak vagy elég drágának gondol. Ez a jöttmentek ismertetőjegye. Pati okos is, gondolta Teresa. Sokkal okosabb nálam, ezért kéne megértenem az indítékait. Mindig megvolt mindene. Tervei is voltak. A börtönben a remény tartotta életben. Jó lenne rájönni, hogy most miből meríti az erőt. Azonkívül, hogy iszik, mint a kefekötő, rendszeresen váltogatja a barátnőit, keményen anyagozik, és folyton azzal etet engem, hogy mi mindent csinálunk majd, ha multimilliomosok leszünk. Mi hajtja őt? Vagy talán jobb lenne, ha nem akarnám ennyire tudni? – Én is jöttment vagyok. Szinte kérdésnek hangzott. Teresa sosem használta ezt a szót, nem is hallotta korábban, a könyvekben sem olvasta, de sejtette, mit jelent. Pati felnevetett. – Naná. Persze hogy az vagy. Bizonyos értelemben. De ezt nem kell mindenkinek az orrára kötni. Majd ki-kupálódsz. Valami homályos titkot leplez a viselkedésével, gondolta Teresa. Valamit, ami egyszerre fáj és tetszik neki. Talán, jutott eszébe, csak azzal küszködik, ami nem más, mint maga az élet. – De bárhogy legyen is – mondta Pati –, még ha tévedsz is, az a legfontosabb szabály, hogy mindent a lehető legnagyobb méltósággal kell viselned. Hisz mindany-nyian tévedünk néha – még mindig a szemébe nézett –, már úgy értem, az öltözködésben. Több Teresa is színre lépett akkoriban: ismeretlen nők, akik észrevétlenül bár, de azelőtt is jelen voltak, és újak, akik a tükrökben, a szürke hajnalokban és a csendekben öltöttek testet, ő pedig érdeklődéssel, sőt meglepetéssel nézett vissza rájuk. A gibraltári ügyvédnek, Eddie Álva-reznek, aki annak idején Santiago Fisterra pénzét kezelte, és aztán csak ímmel-ámmal foglalkozott Teresa védelmével, alkalma volt találkozni az egyikkel. Eddie nem volt vakmerő ember. Inkább csak szőr mentén foglalkozott az illegális ügyletekkel, és bizonyos dolgokról jobb szeretett nem tudni. A tudatlanság – mondta nekem a Rock Szállodában – a bölcsesség és a jó egészség záloga. Ezért esett ki a hóna alól az összes papírja, amikor egy este villanyt gyújtott a háza ajtajában, és a lépcsőn Teresa Mendozát látta ücsörögni. – A kurva mindenit – mondta. Jó ideig csak kővé meredve bámulta a nőt a falnak támaszkodva, a papírköteggel a lába előtt, amelyet nem is próbált felszedni, és egyáltalán nem próbált semmit, csak visszanyerni a normál szívritmusát; Teresa, még mindig ülve, lassan és minden részletre kiterjedően tájékoztatta jövetele céljáról. A szokásos finom mexikói akcentusával és azzal a félénk, kislányos modorral beszélt, amely mindenkiben azt az érzést keltette, hogy csak véletlenül csöppent bele az eseményekbe. Nem tett szemrehányást, és nem kérdezett a festményekbe fektetett pénzről. Nem tett említést a börtönben töltött másfél évről, mint ahogy arról sem, hogy az ügyvéd miért hagyta pácban. Este minden komolyabbnak látszik, kezdett bele a mondókájába. Valahogy hatásosabbak a dolgok. Ezért jöttem most, Eddie. Hogy megijesszelek. A villany néha automatikusan kialudt, mire Teresa felnyújtózott a kapcsolóig, és újra felfénylett előtte az ügyvéd sárgás arca meg a riadt pillantás a szemüveg mögött, amely a nedves, zsíros bőrön lecsúszott csaknem az orra 121

hegyéig. Rád akarok ijeszteni, ismételte el Teresa, de tudta, hogy a férfi már egy hete fél, azóta, hogy az újságok megírták: Iván Velasco őrmestert hat késszúrással megölték egy diszkó parkolójában hajnali négykor, miután részegen kitámolygott az új Mercedeséhez. Valami kábszeres lehetett, vagy egy csavargó, aki a kocsik között lebzselt. Közönséges rablás, mint oly sokszor. Karóra, pénztárca s a többi. De Eddie Álvarezt aggasztotta, hogy Velasco őrmester pontosan három nappal azután távozott az élők sorából, hogy egy másik ismerősét, Antonio Mar-tínez Romerót, a bizalmi embert, akit csak Canabotának hívtak, hason fekve és a zoknit leszámítva teljesen meztelenül találták, hátrakötött kézzel és megfojtva egy tor-remolinosi panzióban, a tettes pedig egy hímringyó lehetett, aki az utcán szólította le egy órával a halál beállta előtt. Ez, mindent összevetve, bárkire ráijeszthetett, akinek jó a memóriája, márpedig Eddie Álvarezé kiválóan mííködött, és nem esett nehezére visszaemlékezni, milyen szerepet játszott a két áldozat a Punta Castor-i esetben. – Esküszöm, Teresa, semmi közöm nem volt hozzá. – Mihez? – Tudod. Semmihez. Teresa lehajtotta a fejét – még mindig a lépcsőn ült –, és elgondolkozott a válaszon. Ő persze jól tudta ezt. Különben nem ment volna oda személyesen, hanem egy barát barátjának a barátját küldi, mint az őrmesterhez és Canabotához. Oleg Jasikov és ő már jó ideje tettek egymásnak apróbb szívességeket, ma nekem, holnap neked, és az orosznak kiváló képességű embereik voltak. Köztük névtelen kábszeresek és hímringyók is. – Nekem fogsz dolgozni, Eddie. A szemüveg megint lecsúszott. – Dolgozni? – Papírokkal, bankokkal, cégekkel. Ez a szakterületed, nem? Mindjárt meg is magyarázta. És miközben beszélt – pofonegyszerű lesz, Eddie, csak néhány cég kell, néhány bankszámla meg a neved –, arra gondolt, hogy lám, az élet csupa meglepetés, és ezen Santiago is nagyot nevetne. Saját magán is elgondolkozott, mintha képes lenne kettéválni: egy gyakorlatias gondolkodású nővé, aki Eddie Álvareznek beszél a jövetele céljáról, no meg arról, hogy miért hagyta életben, és egy másikká, aki különös közönnyel figyeli az egészet kívülről vagy messziről, azzal a saját magára szegeződő különös pillantással, amelyből minden harag, kívánság és bosszúvágy hiányzik. Ez volt az a nő, aki Velascónak és Canabotának benyújtotta a számlát, és nem azért, hogy elbánjon velük, hanem mert – ahogy Eddie mondta volna, és később valóban mondta is – különös érzéke volt a szimmetriához. Hogy minden az legyen, ami, stimmeljenek a számítások, és rend legyen a szekrényben. Pati O'Farrell tévedett: a férfiakra nem mindig Yves Saint-Laurent kreációi teszik a legnagyobb hatást. cm Ölnöd is kell, mondta Oleg Jasikov. Előbb vagy utóbb. Amikor ez szóba került, éppen a marbellai parton sétáltak az orosz gengszter Cárevics nevű étterme előtt – elvégre Jasikov a szíve mélyén romantikus ember maradt – és nem messze attól a büfétől, ahol Teresa a börtön után dolgozott. Eleinte persze nem. Ezt magyarázta a ruszki. És nem is saját kezűleg. Nyet és nyet. Hacsak nem vagy nagyon lelkes vagy nagyon hülye. Nem, ha kívül maradsz és figyelsz. De meg kell tenned, ha tudod, mit akarsz. Ha következetes vagy, szerencsés és kemény. A döntéseidben. Lépésről lépésre. Bejutsz a sötét területre. Igen. Jasikov lehajtotta a fejét, és a homokot bámulta drága cipője körül, amely Teresa szerint Pati ízlésének is megfelelt volna. Az orosz százkilencven centis termete és széles válla mellett, amely a cipőnél gyengébb minőségű selyeming alatt rajzolódott ki, még alacsonyabbnak és törékenyebbnek látszott a mexikói lány, aki rövid kis ruhát viselt barna combja és meztelen lába fölött, a szél az arcába fújt, és figyelmesen hallgatta a férfit. Döntéseket kell hoznod, mondta Jasikov lassan, szüneteket hagyva a szavak között. Jókat. 122

Rosszakat. És a munkához hozzátartozik, hogy előbb-utóbb ölni kell. Ha ügyes vagy, másokkal csináltatod. Ebben a szakmában, Tyessza – mindig így hívta, mert képtelen volt kiejteni a nevét –, nem mindenkivel lehet jóban lenni. Nem. A barátok addig barátok, amíg ellenséggé nem válnak. És akkor gyorsan kell lépni. De van egy probléma. Észrevenni a pillanatot. Az átváltozás pillanatát. – Nagyon fontos. Igen. Ebben a szakmában. – Jasikov a saját szemére szegezte a mutató- és középső ujját. – Ha ránézel valakire, két dolgot kell tudnod. Először, hogy mennyiért adja magát. Másodszor, hogy mikor kell megölnöd. Cm ^=0 Annak az évnek az elején kinőtték Eddie Álvarezt. A Transer Naga és fedőcégei, amelyek az ügyvéd Line Wall Road-i irodájában voltak bejegyezve, túl jól prosperáltak a gibraltári róka infrastruktúrájához. A négy, Marina Sheppardon horgonyzó Phantom, a két sportjárműnek álcázott hajó Esteponán, a karbantartás és a fuvarozók meg a segítő személyzet fizetése, beleértve a fél tucat rendőrt és csendőrt is, még megoldható volt, de az ügyfélkör folyamatosan bővült, dőlt a pénz, egyre szaporodtak a külföldi fizetések, és Teresa megértette, hogy át kell térnie a bonyolultabb befektetési és pénzmosási módozatokra. Olyan szakértőre volt szükség, aki maximális profit és minimális kockázat mellett használja ki a joghézagokat. Tudok ilyen embert, mondta Pati. Te is ismered. Látásból ismerte. Az első hivatalos megbeszélésre egy kis sotograndei lakásban került sor. A résztvevők Teresa, Pati, Eddie Álvarez és Teo Aljarafe voltak, ez utóbbi egy harmincöt éves spanyol, aki járatos volt az adójogban és a pénzügyekben. Teresa azonnal tudta, kicsoda ő, amikor három nappal azelőtt Pati bemutatta a Coral Beach Szálloda bárjában. Még O'Farrellék partiján figyelt fel rá aj erezi birtokon: magas, vékony, barna bőrű férfi, hátrafésült dús fekete hajjal, amit a tarkóján egy kicsit hosz-szabbra hagyott, csontos arc, nagy sasorr. Klasszikus arcél, mondta magában. Mindig ilyennek képzelte a spanyolokat, amikor még nem ismerte őket, soványaknak és elegánsaknak, amúgy hidalgó módra, pedig nem volt jellemző rájuk. Semmi nemesi vonást nem talált bennük később. Most négyesben beszélgettek egy fenyőasztal körül, amelyen régi porcelán kávéskanna állt a hozzáillő készlettel, az italok pedig egy bárkocsin sorakoztak az ablaknál, amely a teraszra nyílt, és gyönyörű panorámát tárt fel a jachtkikötővel, a tengerrel, a távoli La Línea partszakaszával és Gibraltár szürke tömbjével. A lakásba lifttel kellett felmenni a garázsból, nem volt benne telefon, és szomszédoktól sem kellett tartani. Patinák vette a családja, de ő átírta a Transer Naga nevére, és most tárgyalások céljára tartotta fenn: sok napfény, drága modern festmény a falon, írótábla piros, fekete, kék filctollakkal. Oleg Jasikov egyik biztonsági műszerésze hetente kétszer és minden megbeszélés után átvizsgálta a helyiséget, poloskák után kutatva. – A gyakorlati részével nincs gond – mondta Teo. – A bevételeinket és az életszínvonalunkat szórakozóhelyekkel, diszkókkal, éttermekkel, mosodákkal igazolhatjuk. Ahogy Jasikov meg a többiek. Nekünk is menni fog. Senki sem nézi, hány pohár italt és hány tányér paellát szolgáltunk fel. Szóval sürgősen fel kell építeni egy biztos hálózatot. Olyan befektetésekkel és cégekkel, amelyek egymással összekapcsolva vagy külön-külön elszámolják még a benzinköltséget is. Sok számla kell. Papírhalmaz. Az adóhivatal nem zavarog, ha méltányos összegeket fizetünk be, és spanyol területen minden oké, kivéve, ha nyomozati eljárás folyik. – A régi szabály szerint – mondta Pati. – Mindenki a saját portáján seper. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott elegánsan és szórakozottan, lehajtotta tüskés szőke fejét, és látszólag olyan „ 280 ^ 123

közömbösen tekingetett a többiekre, mintha csak véletlenül volna ott. Talán csak izgalmas kalandot látott az egészben. Új kalandot. – Pontosan – erősítette meg Teo. – Ha szabad kezet kapok, megtervezem az egész hálózatot, és kulcsrakészen átadom, belefoglalva az eddigi szerzeményeiteket is. Málaga és Gibraltár között számolatlanul adódnak a lehetőségek. A többi már gyerekjáték: ha mindent szétterítettünk a cégek között, alapítunk egy holdingot a nyereség felosztására, és hogy ti ketten nullszaldón maradjatok. Zakója a szék támláján lógott, nyakkendőjén feszes volt a csomó, az ingujját kigombolta, és felhajtotta a csuklóján. Lassan és tisztán beszélt, olyan határozott hangon, hogy elbűvölte Teresát. Hozzáértő és okos, mondta Pati: előkelő jerezi családból származik, gazdag nőt vett feleségül, két kislánya van. Sokat utazik Londonba, New Yorkba, Panamába meg efféle helyekre. Nagyvállalatoknak dolgozik mint pénzügyi tanácsadó. Az én néhai tök-filkóm is üzletelt vele, de Teónak több volt a sütnivalója. Tanácsot ad, felveszi a suskát, és eltűnik a biztonságos háttérben. Elsőosztályú zsoldoskatona, ha így jobban érted. Sose égeti meg magát, legalábbis nem tudok róla. Kislánykoromtól ismerem. Dugtunk is anno. Nem volt nagy szám. Elsiette. Csak magára gondolt. De akkoriban én se tudtam semmit. – Ami a komolyabb dolgokat illeti, kicsit húzósabb lesz – folytatta Teo. – Arról a pénzről van szó, amely sose fog spanyol földre lépni. Gibraltárral nem próbálkoznék. Zsúfolt hely. Mindenki ott vezet számlát. – De beválik – vetette közbe Eddie Álvarez. Kényelmetlenül fészkelődött. Talán irigykedik, gondolta Teresa, aki figyelmesen tanulmányozta mindkét férfit. Eddie ügyesen felfuttatta a Transer Nagát, de megvoltak a korlátai. Mindenki tudta ezt. A gibraltári veszélyes konkurenst látott a jereziben. És nem tévedett. 281 «t> – Egyelőre. – Teo túlzott előzékenységgel válaszolt Eddie-nek, mint aki egy mozgássérülthöz beszél, miután tolókocsiját a legközelebbi lépcső felé fordította. – Nem vitatom az eddig elért eredményeket. De Gibraltáron mindent kikotyognak a sarki kocsmában, és a titok nem titok többé… Ráadásul három llanito közül egy megvesztegethető. Ami persze mindkét irányban igaz: mi éppúgy megtehetjük, mint a rendőrség… Néhány kiló anyag vagy dohány elmegy, de itt komolyabb dolgok forognak kockán. És ezekhez Gibraltár kevés. Eddie feltolta a szemüvegét, amely megint lecsúszott az orrán. – Nem értek egyet – tiltakozott. – Bánom is én – keményedett meg a jerezi hangja. – Nem azért jöttem, hogy hülyeségeken vitatkozzak. – Én vagyok a… – próbált mondani valamit Eddie. Az asztalra támaszkodott, és először Teresára, majd Pátira nézett a segítségüket kérve. – Kispályás vagy – szakította félbe Teo. Nyugodt hangon mondta, kifejezéstelen arccal. Szenvtelenül. Az orvos közli így a beteggel, hogy a röntgenképen foltot fedezett fel. – Nem fogadhatom el, hogy… – Elég legyen, Eddie! – mondta Teresa. A gibraltárinak tátva maradt a szája, és félbehagyta a mondatot. Egy elnáspángolt kutya néz körül ilyen páni félelemmel. Laza nyakkendője és gyűrött zakója csak hangsúlyozta elesettségét. Jobb lesz ebben az irányban is levédenem magam, mondta magában Teresa, miközben Pati felnevetett. Az elnáspángolt kutya veszélyes lehet. Feljegyezte az agya

124

egyik titkos rekeszébe. Eddie Álvarez. Később átgondolni. A hűséget biztosítani lehet a csalódások ellenére is. Valami mindig adódik. – Folytasd, Teo! cm 282^) És Teo folytatta. Ajánlatos olyan helyeken alapítani a cégeket és lebonyolítani a banki tranzakciókat, amelyek kívül esnek az Európai Unió hatáskörén: Csatornaszigetek, Ázsia, karibi térség. Sajnos túl sok pénz folyik be a gyanús vagy illegális ügyletekből, ezért a hatóságok figyelmét törvényesen bejegyzett cégekkel kell elterelni, amelyek felől senki sem kérdezősködik. – Egyébként – mondta – az eljárás nagyon egyszerű: az áru leadásával egy időben átutalják az ellenértékét. Ezt a Swift utasítással lehet biztosítani, amelyről a kibocsátó bank visszavonhatatlan érvényű papírt ad. Eddie Álvarez, aki még mindig a maga ügyén bosszankodott, ismét beleszólt. – Én mindig megtettem, amire kértek. – Hát persze – mondta Teo. Tetszik a mosolya, döbbent rá Teresa. Kiegyensúlyozott, gyakorlatias mosoly: ez a férfi nem rúg bele a vesztesbe, miután két vállra fektette. – Senki sem tesz neked szemrehányást. De most már ideje pihenned egy kicsit. És ne feledd a többi ügyedet sem. Csak Eddie-t nézte most, nem Teresát és Pátit, aki továbbra is kívülállóként figyelt, mint aki jól szórakozik. A többi ügyedet, Eddie. Ez volt a második figyelmeztetés. Teo jól tudta. Tudta, milyen az elnáspángolt kutya, hisz nem kétséges, hogy már jó párat megszorongatott. A maga finom modorában, a kezét sem piszkítva be. A gibraltári ügyvéd láthatóan felfogta az üzenetet, mert most már testi valójában is meggörnyedt. Teresa a szeme sarkából látta, milyen nyugtalanul pillant rá. Majrézik rendesen. Mint aznap este a háza kapujában, amikor egy egész paksamétát ejtett ki a kezéből. – Mit javasolsz? – kérdezte Teresa Teót. A férfi széles karmozdulatot tett, mintha minden ott lenne előttük az asztalon a kávéscsészék között vagy a – 283 ^ saját nyitott bőrkötésű noteszében, amelynek fehér lapjain aranytoll hevert. Barna bőrű, ápolt keze van, figyelte meg Teresa, kerek körmök, a karja sötét szőre jól látszik a duplán felhajtott ingujj alatt. Vajon hány évesen feküdt le Pátival? Tizennyolc, húsz? Két lánya van, mondta az előbb Pati. Gazdag feleség, két kislány. És biztos most is van valakije, akivel lefekszik. – Svájc túl komoly – mondta Teo. – Túl sok garanciát és biztosítékot kér. A Csatornaszigetekkel minden rendben volna, ott spanyol bankfiókok is működnek, amelyek Londontól függenek, és így könnyebb elmaszatolni az adóügyeket; csak hát a földrajzi közelség… az egész túl magától értetődő, és ha az Európai Unió nyomást gyakorol NagyBritanniára, Gibraltár és a Csatorna azonnal védtelenné válik. Eddie még mindig nem adta meg magát. Talán a hazafias húr pendült meg benne. – Ezt mondod te – vetette közbe, és még elmotyogott magában néhány érthetetlen szót. Teresa hallgatott. Teo reakcióját figyelte. A férfi elgondolkozva simogatta az állát. Így maradt egy ideig, szemlesütve, aztán váratlanul a gibraltárira nézett. – Ne bosszants, Eddie, oké? – Felvette a tollat, lecsavarta a kupakját, és kék színű vonalat húzott a füzetlapra, egyetlen tökéletes, vízszintes egyenest, amely vonalzóval sem sikerülhetett volna jobban. – Ez komoly üzlet, nem Winston cigis csencselés. – Pátira nézett, aztán Teresára, majd felemelte a tollat, és egy nyíl alakú alakzatot rajzolt a füzetlap szélére, amely pontosan Eddie szívére szegeződött. – Tényleg muszáj neki is jelen lenni? Pati Teresára nézett, és felhúzta a szemöldökét. Teresa Teóra nézett. A gibraltárira nem nézett senki. 125

– Nem – mondta Teresa. – Nem muszáj. – Aha. Akkor jó. Mert meg kéne beszélnünk néhány szakmai részletet. Teresa végre Eddie felé fordult. Az ügyvéd levette a szemüvegét, és papír zsebkendővel törölgetni kezdte, mintha az utóbbi percekben túl sokat csúszkált volna. Az orra hegyét is megszárogatta. Rövidlátó pillantása még zavartabbnak látszott. Olyan volt, mint egy olajfoltban verdeső kacsa a tankhajó mellett. – Menj le, Eddie, a Ke bárba, és igyál meg egy sört. Ott találkozunk. A gibraltári habozva az orrára tolta a szemüvegét, és ügyetlenül feltápászkodott. Szánalmas árnyéka volt csupán egy megalázott embernek. Szemlátomást a szavakat kereste, mielőtt elmenne, de semmi sem jutott eszébe. Kinyitotta a száját, majd újra becsukta. Végül teljes csöndben távozott, a kacsa fekete olajfoltokat hagyott maga után, cupp-cupp, és az arca fintorba rándult, mintha mindjárt elhányná magát. Teo most újabb kék vonalat húzott a füzetébe, nem kevésbé egyenesét, mint az előző. De ennek a két végét két körrel zárta le. – Én elmennék innen – mondta – Hongkongba, a Fülöp-szigetekre, Szingapúrba, a Karib-tengerre, Panamába. Több megbízóm működik a Nagy-Kajmán szigeten, és roppant elégedettek: hatszáznyolcvan bank van egy zsebkendőnyi területen, alig két óra repülőútra Miamitól. Nincs sorbaállás, csak virtuális pénz, nulla adó és abszolút titoktartás. A bankok csak akkor kötelesek tájékoztatni a hatóságokat, ha bizonyítékok vannak a közvetlen kapcsolatra a bűnözéssel… De mivel az ügyfél azonosításához nem kérnek jogi eszközöket, gyakorlatilag lehetetlen felfedni a kapcsolatokat. Most a két nőhöz beszélt, és négy pillantásból hármat Teresára vetett. Vajon mit mondhatott neki a Hadnagy rólam, töprengett a Mexikói. Milyen képet adott kettőnk kapcsolatáról? Azon is elgondolkozott, hogy jól öltözött-e az alkalomhoz: bő, kötött pulóver, farmernadrág, szandál. Egy pillanatra megirigyelte a mályvaszín-szürke Valentino-együttest, amelyet Pati olyan természetességgel viselt, mint a saját bőrét. Elegáns csaj, meg kell adni. A jerezi ezalatt tovább magyarázta elképzelését néhány külföldre helyezett cégről, amelyeket ügyvédi irodák fedeznének a megfelelő bankszámlákkal. És hogy ne egy lapra tegyenek fel mindent, bizonyos összegeket a megfelelő pénzmosási kerülők után komoly luxemburgi, liechtensteini és svájci számlákon helyeznének el – ezt alvó számlának hívják, mondta, mert az ember nem nyúl hozzá, hanem hosszú távú biztonsági tartalékként tartja fenn –, és olyan cégekben is gondolkozhatnak, amelyek vagyonkezeléssel, ingatlanügyletekkel, értékpapírokkal és hasonlókkal foglalkoznak. Így hótiszta pénzük maradna arra az esetre, ha egy nap a levegőbe kéne repíteni az egész karibi infrastruktúrát, vagy az összes többit vinné el az ördög. – Értitek? – Jó megoldásnak látszik – mondta Teresa. – Hogyne. Nagy szerencse, hogy mostanában a spanyol bankok széles körű kapcsolatokat ápolnak a Kajmánszigetekkel, és ebbe mi is beolvadhatunk, amikor az első összegeket fogadjuk. Jó összeköttetésem van Georgetown-nal: Mansue Johnson és Fiai. Banki és pénzügyi tanácsadók, ügyvédek. Személyre szabott portfoliókat értékesítenek. – Nem túl bonyolult ez? – kérdezte Pati. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, gyűltek a csikkek az előtte lévő csészealjban. Teo a füzetre tette a tollat. Vállat vont. – Attól függ, mit akartok a jövőben. Eddie szolgálatai megfelelnek a jelen helyzetben, efelől semmi kétség. De ha egy kicsit felfut az üzlet, érdemes lesz bővíteni az infrastruktúrát, hogy később sietség és rögtönzések nélkül terjeszkedhessetek. – Mikorra tudnád felépíteni? – kérdezte Teresa.

126

Teo ugyanúgy mosolygott, mint eddig: visszafogottan, kissé szórakozottan, másképp, mint azok a férfiak, akiket Teresa az emlékezetében őrzött. És most is tetszett neki, vagy talán csak a mosolya tetszett, mert nem volt jelentősége. Egyszerű, tiszta, gépies mosoly volt, inkább udvarias gesztus, mint bármi más, olyan, mint egy lakkozott asztallap vagy egy új kocsi csillogása. Nem rejtett elkötelezett érzelmeket: rokonszenvet, vágyat, gyengeséget, bizonytalanságot, szenvedélyt. Csak azért volt az arcán, mert hozzátartozott, vele született, és úgy csiszolódott az évek során, mint a modora vagy a tökéletes csomó a nyakkendőjén. A jerezi ugyanúgy mosolygott, ahogy az egyeneseket húzta a füzetébe. Ez megnyugtatta Teresát. Addigra már sokat olvasott, emlékezett, és tudta, hogy kell figyelmesen nézni. A férfi mosolya olyan volt, mint azoké, akik mindent a helyére tesznek. Nem tudom, megteszem-e vele, gondolta. Fogalmam sincs, le-fekszem-e még egyáltalán valakivel, de ha igen, akkor annak a férfinak ilyen lesz a mosolya. – Minden attól függ, mikor adtok pénzt rá. Maximum egy hónapra lesz szükségem. Az sem mindegy, hogy ti utaztok, vagy idehozatjuk az üzletfeleinket, esetleg semleges helyen találkoztok velük. De minden esetben elég egy óra az aláírásokhoz és a papírmunkához… El kéne dönteni, melyikőtök vállalja a munkát. Kíváncsian várta a választ. A kérdést közömbös, köny-nyed hangon tette fel. Mintha valami jelentéktelen részlet volna. De rájuk nézett és várt. – Mind a ketten – mondta Teresa. – Üzlettársak vagyunk. Teo nem felelt azonnal. – Értem. De csak egy aláírás kell. Azé, aki elküldi a faxokat, és szükség esetén felveszi a telefont. Bizonyos dolgokat persze én is meg tudok tenni. Ha részleges meghatalmazást kapok. De valamelyikőtöknek fel kell vállalnia a gyors döntéshozatalt. O'Farrell hadnagy cinikusan felkacagott. A veterán harcos gúnykacaja volt ez, miután beletörölte a csizmáját a zászlóba. – Ez az ő bulija – bökött Teresára a cigarettával. – Az üzlethez korán kell kelni, és én későn kelő vagyok. Miss American Express. Teresa eltöprengett, miért és mikortól játssza ezt a játékot. Mibe löki őt bele, és miért. Teo hátradőlt a székén. Most ötven-ötven százalékban osztotta meg köztük a figyelmét. Egykedvűen. – Kötelességem figyelmeztetni téged, hogy ezzel mindent az ő kezébe teszel. – Tudom. – Rendben. – A jerezi Teresára nézett. – Akkor ezzel megvolnánk. Már nem mosolygott, inkább úgy látszott, mérlegeli a helyzetet. Ugyanazt kérdezi magában Pátiról, mint én, gondolta Teresa. A kapcsolatunkat próbálja elemezni. Végigveszi az érveket és az ellenérveket. Milyen előnyöketjelent az én személyem. Milyen hátrányokat. S vajon Pati személye mennyit segíthet vagy árthat. Akkor sok mindent megsejtett abból, ami várt rájuk. Pati a tárgyalásról elmenet hosszan nézte őket, miközben hármasban lementek a lifttel, majd megosztották fennmaradó benyomásaikat a jachtkikötő mellett elhaladva, és végül találkoztak Eddie Álvarezzel, aki kirekesztve és gyanakvóan állt a Ke bár ajtajában, mintha kővel dobálták volna meg, és attól tartana, hogy bármikor megismétlődhet, mert Punta Castor emléke s talán Velasco őrmester és Cahabota árnyéka is fenyegetően telepedett rá. Pati elgondolkozott, lesütötte a szemét, az apró ráncok elmélyültek az arcán, és talán érdeklődött, talán szórakozott vagy mindkét érzelem egyszerre lejtett táncot – a szórakozott érdeklődés vagy az érdeklődő szórakozás – különös fejében. Mintha O'Farrell hadnagy magában mosolygott volna, gúnyt űzve Teresából, saját magából, mindenből és mindenkiből. Valójában azért figyelte őket így a sotograndei lakás ajtajából kilépve, mert 127

mintha vadkendert ültetett volna a hegyekben, és már azt várná, mikor takaríthatja be; és ugyanígy folytatta a jerezivel beszélgetve a kikötő előtt meg az elkövetkező hetekben és hónapokban is, amikor Teresa és Teo Aljarafe egyre közelebb került egymáshoz. Teresának néha az agyára ment a dolog, és akkor Pati elé állt, hogy na mi van, édesem, elő a farbával, mondd el, ha valami nyomja a szíved. Akkor Pati mosolya megváltozott, kinyílt, mintha nem lenne semmi baj. Hahaha, nevetett, és rágyújtott, vagy megivott egy pohárral, vagy felszippantott egy jó adag kokót, vagy fecserészni kezdett összevissza a maga könnyed módján, bár Teresa már rég tudta, hogy Pati sosem egészen könnyed, és nem is egészen őszinte; néha pedig egyenesen visszatért a kezdetekhez, az előkelő, kegyetlen és gúnyos O'Farrell hadnagyhoz, a régi bajtárshoz, akinek kifogástalan külseje mögött homályos titkok rejlenek. Később, Teo Aljaráiéra gondolva, Teresa sokszor eltöprengett, hogy barátnője mennyit sejtett, látott vagy rendezett meg előre – úgy adva át magát a sorsnak, mint aki elfogadja a jóskártya lapjait, bár ő maga fordította fel őket – a kettejük közt elkövetkező dolgokból, amelyek bizonyos értelemben hármuk között történtek. cm «o Teresa gyakran találkozott Oleg Jasikowal. Kedvelte ezt a nagy orosz medvét, aki szláv fatalizmussal tekintett munkára, életre, halálra, s ezzel bizonyos észak-mexikóiakra emlékeztetett. Megbeszéléseik után gyakran kávézgattak vagy vacsoráztak Santiagónál a marbellai parton – Jasikov szerette a homárt fehérborral –, miközben testőreik a szemközti járdán sétálgattak fel s alá. A ruszki nem volt bőbeszédű ember, de amikor kettesben maradtak, olyan dolgokat mondott el Teresának, amelyeken aztán a Mexikói hosszan töprengett. Senkit nem akart meggyőzni semmiről, nem hozott fel érveket semmi ellen. Nem szoktam vitatkozni, mondta. Ha azt mondják, kevesebb lesz, annyit felelek, jó. Aztán a belátásom szerint cselekszem. Ez a pasas, értette meg nagyon hamar Teresa, pontos elképzelést alakított ki a világról és a benne élőkről, nem az ésszerűség és nem is az együttérzés alapján. Csak a haszon érdekelte. Teresának imponált ez a viselkedés, ez a tárgyilagos kegyetlenség. Vannak állatok, mondogatta Jasikov, amelyek lent maradnak a tenger fenekén a kagylójukban. Mások kimerészkednek, és az életüket kockáztatják. Némelyik kijut a partra. Feláll. Járni kezd. Csak az a kérdés, meddig, mielőtt lejár az ideje. Igen. Meddig él, és mennyit ér el, amíg él. Ezért szükséges mindaz, ami hozzásegíti az életben maradáshoz. A többi felesleges. Szükségtelen, Tyessza. Az én szakmámban, ahogy a tiédben is, ehhez a két szóhoz kell tartanunk magunkat. Szükséges. Szükségtelen. Érted?… És a második kifejezésbe a mások élete is beletartozik. Vagy nem. Jasikov egyébként nem volt zárkózott. Egyik férfi sem az. Teresa megtanulta már, hogy a megfelelően alkalmazott hallgatás előbb-utóbb szóra bírja a másikat. Így került lassacskán egyre közelebb az orosz gengszterhez. Jasikov egyik nagyapja cári kadét volt a bolsevik forradalom idején, és a család a későbbi nehéz időkben is híven ^290 „ őrizte az emlékét. Mint oly sokan a hozzá hasonlók közül, Oleg Jasikov is csodálta a bátorságot – végül bevallotta, hogy ezért kedvelte meg Teresát –, és egy este, amikor egy üveg vodka mellett beszélgettek a Salduba bár teraszán Puerto Banúsnál, a lány észrevette, hogy a ruszki hangja nosztalgikussá válik, sőt szinte elérzékenyül, amikor a Nyikolajevlovasság kadétjáról, majd későbbi hadnagyáról beszél, akinek még sikerült egy fiút nemze-nie, mielőtt eltűnt volna Mongóliában vagy Szibériában, ahol 1922-ben lelőtték von Ungern báróval együtt. Ma van Miklós cár születésnapja, mondta hirtelen Jasikov a jócskán megfogyatkozott Smirnoff vodka mellett, és félrehajtotta a fejét, mintha a fehér hadsereg fiatal tisztje bármely pillanatban megjelenhetne a tengerparti sétány szélén, a Rolls-Royce-ok, a Jaguarok és a hatalmas jachtok között. Aztán elgondolkozva felemelte a poharát, és addig tartotta a fény felé, amíg Teresa hozzá nem koccintotta a sajátját, végül 128

pedig mindketten ittak, mélyen egymás szemébe nézve. És bár Jasikov titkon megmosolyogta saját magát, Teresa, aki alig tudott valamit az orosz cárról, és még kevesebbet a Mandzsúriában agyonlőtt lovassági tisztekről, megértette, hogy a gúnyos fintor ellenére a ruszki mégiscsak valamiféle komoly szertartást végez, és megtiszteltetés, hogy ő ennek tanúja lehet: helyesen tette, hogy koccintott vele, mert ezzel még közelebb került egy veszélyes és szükséges ember szívéhez. Jasikov újratöltötte a poharakat. A cár születésnapja, ismételte el. Igen. Majdnem száz éve, beleértve azt az időt is, amikor ez a dátum és ez a szó tabu volt a Szovjetunióban, a proletariátus paradicsomában, hogy a nagyanyám, a szüleim és én vodkával koccintottunk a tiszteletére. Igen. A cár emlékezetére és Jasikov kadétéra a Nyikolajev-lovasezredből. Ma is megteszem. Igen. Látod. Akárhol vagyok is. Csendben. Az alatt a tizenegy hónap alatt is, amit Afganisztánban töltöttem, a seregben ro– 291 ^ hadva. Megint töltött, kiürült az üveg, és Teresának eszébe jutott, hogy mindenkinek megvan a maga titkos története, ő pedig minél többet hallgat, és minél türelmesebb, annál többet megtudhat belőlük. Ez pedig jó és tanulságos. Mindenekelőtt pedig szükséges. cm $£> A digók, mondta Jasikov. És Teresa másnap megbeszélte Pati O'Farrell-lel. A ruszki azt mondta, a digók tárgyalni akarnak. Megbízható fuvarozót keresnek a kokainjukhoz, és Jasikov szerint a mi cégünk megfelelne. A hasis forgalmával meg vannak elégedve, most emelni szeretnék a tétet. A jó öreg gallego csempészek a nyomunkba sem érhetnek, más kapcsolataik vannak, és nem száll le róluk a rendőrség. A digók ezért Olegnál tapogatóztak, hátha mi beszállunk az üzletbe. Biztos útvonalat akarnak nyitni délre, a Földközi-tengeren. – És mi a baj? – Hogy onnan már nincs visszaút. Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Újabb befektetések. Újabb bonyodalmak. És újabb kockázatok. Jerezben voltak, tojásos rákocskákat falatoztak a Carmela bár régi, alagút alakú boltíve alatt. Szombat délelőtt volt, a vakítóan tűző nap megvilágította az Arenal téren sétálgató embereket, az aperitifhez öltözött idős házaspárokat, a gyerekkocsit tologató fiatalokat és a kocsmaajtók előtt álldogáló csoportokat az asztalnak használt sötét hordók körül. Teresáék aznap egy eladó borászatot néztek meg, a Fernández de Sotót, egy fehérre és okkervörösre festett széles házat, amelynek nagy patiója volt boltívekkel és rácsos ablakokkal, a hatalmas, hűvös pincékben pedig fekete tölgyfa hordók álltak, amelyekre krétával volt felírva a borok neve. A csődbe ment vállalkozás tulajdonosait Pati úgy írta le mint nagynevű csaláCm 292 «t5 dot, amelynek vesztét a költségek, a telivér cartujai lovak és a nemtörődöm fiatalok okozták, két mihaszna fiú, akik csak a bajt keresték, és gyakran megjelentek a pletykalapokban – sőt az egyikük a bűnügyi rovatban is, lili-omtiprás miatt –, és akiket Pati gyerekkorától fogva ismert. A befektetést Teo Aljarafe javasolta. Megtartjuk a Sanlúcar felé eső földeket és a jerezi épület jobbik részét. A városi telek másik felén lakásokat építünk. Minél több legális vállalkozásunk van, annál jobb. Egy jó nevű borászat kifejezetten arisztokrata dolog. Pati ezen jót nevetett. Rajtam is milyen baromi sokat segített a családom arisztokráciája. De az ötlet tetszett neki. Így mindketten elmentek Jerezbe, Teresa üzletasszonyos öltözetben, szürke kiskabátban és szoknyában, tűsarkú cipőben, tarkóján összefogott, középen elválasztott hajjal és a fülében két egyszerű ezüstkarikával. Ékszerből, tanácsolta Pati, a lehető legkevesebbet, de az jó legyen. Bizsut még luxusminőségben sem. Csak fülbevalóra és karórára költs pénzt. Néha felvehetsz egy diszkrét karkötőt vagy ezt a hetest, amit látni szoktam rajtad. A nyakadba finom 129

aranyláncot tegyél. Jobb, mint a gyöngysor, de ha már azt veszel, legyen értékes: korall, borostyán, igazgyöngy. Csak valódi, természetesen. Mint a képek a falon. Jobb egy minőségi litográfia vagy egy szép régi metszet, mint egy rossz pingálmány. És amikor a borászatot járták egy nyájas intéző kíséretében, aki úgy kicsípte magát délelőtt tizenegykor, mintha egyenesen a sevillai körmenetről jött volna, Teresa a konkvisztádorok építette templomokra gondolt a félhomályban, a csendben, a magas mennyezetek és a fehér oszlopok között. Milyen különös, gondolta, hogy Spanyolország egyes régi helyei mintha összecsengenének a saját lelke valamely rejtett zugával. Mintha az építészet, a szokások és a környezet magyarázatot adna sok mindenre, amiről korábban azt hitte, csak az ő hazájához tartozik. Már voltam itt, goncrm293 dolta hirtelen egy sarkon befordulva, egy utcán vagy egy templom, egy udvarház kapuja előtt. Azannyát. Egy részem már járt itt, és ez valamiképp magyarázatot ad arra, hogy ki vagyok. – Ha a digóknak csak fuvarozni fogunk, minden marad a régiben – mondta Pati. – Akit elkapnak, fizet. És nem tud semmiről. Megszakad a lánc: se tulajdonosok, se nevek. Hol itt a kockázat? Ahogy nekigyürkőzött az utolsó falatnak, lehalkította a hangját, és a boltív alól beszűrődő fény aranyszínűre festette a haját. Teresa rágyújtott egy Bisontéra. – Nem erre a kockázatra gondolok – felelte. Jasikov világosan beszélt. Nem akarlak becsapni, Tyeszsza, mondta neki a Puerto Banús-i teraszon. A camorra, a maffia és a N'Dranghera kemény világ. Sokat lehet keresni velük, ha jól mennek a dolgok. De bukni is nagyot lehet, ha nem stimmel valami. A másik oldalon ott vannak a kolumbiaiak. Igen. Azok se szívbajosak. Nem. Még szerencse, hogy az olaszok a Cali-kartellel dolgoznak, amelyik nem olyan agyament, mint a medellíniek, Pablo Escobar és pszichopata bandája. Ha ebbe az üzletbe belépsz, benne is maradsz. Nem lehet leszállni a vonatról. Nem. A vonat jó, ha üzlettársak vannak rajta. Rossz, ha ellenségek. Láttad az Oroszországból szeretettelt? A gazfickó, aki a vonaton rátámad James Bondra, orosz. Ez nem fenyegetés. Nem. Csak tanács. Igen. A barát addig barát, amíg… Ezt kezdte el mondani, de Teresa félbeszakította. Amíg ellenséggé nem válik, fejezte be helyette. És mosolygott. Jasikov hirtelen megkomolyodva nézett rá. Okos nő vagy, Tyessza, ismerte el rövid hallgatás után. Gyorsan tanulsz mindenből és mindenkitől. Te életben maradsz. – És Jasikov? – kérdezte Pati. – Nem száll be? – Jasikov ravasz és óvatos. – Teresa kinézett a boltíven túl sétálgató emberekre. – Ahogy mifelénk, Sina-loában mondják, fifikásan kavircol. Be akar szállni, de nem úgy, hogy ő teszi az első lépést. Ha mi már ott leszünk, akkor használja ki a helyzetet. Ha vállaljuk a fuvart, garantálhatja a biztos szállítmányokat a Bábus-kának, mégpedig a saját ellenőrzése alatt. De előbb le akarja tesztelni a rendszert. Az olaszok megadják a lehetőséget, viszonylag alacsony kockázattal. Ha sikerül, lesz folytatás. Ha nem, minden marad a régiben. Jasikov nem akarja veszélyeztetni a megszerzett pozícióját. – Érdemes belefogni? – Attól függ. Ha jól csináljuk, kurva sok dohányt kaszálhatunk. Pati keresztbe tette a lábát: Chanel-szoknya, bézs színű magas sarkú cipő. Egyik lábfejét ritmusra mozgatta, mintha valami dallamot követne, amit Teresa nem képes hallani. – Jó. Te vagy a menedzser. – Félrehajtotta a fejét, és a szeme körül újra megszaporodtak a ráncok. – Ezért kényelmes veled dolgozni. – Mondtam, hogy kockázatos. Kinyírhatnak minket. Mind a kettőnket. Pati akkorát nevetett, hogy az ajtóban álló pincérnő hátrafordult. 130

– Velem már majdnem megtették. Tiéd a döntés. Az én kislányomé. Most is azzal a furcsa pillantással nézte. Teresa nem mondott semmit. A szájához emelte poharát. A dohány íze után keserű volt a bor. – Teónak már beszéltél róla? – kérdezte Pati. – Még nem. De ma este ő is Jerezbe jön. Mindenképpen tájékoztatni kell. Pati kinyitotta a retiküljét, fizetéshez készülődött. Nem túl diszkrét módon vastag pénzköteget vett ki, és a földre ejtett néhány bankjegyet. Lehajolt értük. – Természetesen – mondta. De volt valami a Jasikowal Puerto Banúsban folytatott beszélgetésből, amit Teresa nem mesélt el barátnőjének. Valami, ami arra késztette, hogy időről időre titkolt gyanakvással körülnézzen. Ami miatt egyfolytában lázasan figyelt, és ami tovább nehezítette a szorongó hajnali ébrenlét óráit. Mindenfélét beszélnek az emberek, mondta a ruszki. Igen. Ezt-azt. Értésemre adták, hogy Mexikóban kíváncsiak rád. Nem tudom az okát – és ahogy ezt mondta, az esetleges reakcióit fürkészte –, de az otthoniak felfigyeltek rád. Vagy eszükbe jutottál. Szeretnék tudni, hogy ugyanaz a Teresa Mendoza vagy-e, aki négy-öt éve eljött Culiacánból… Az vagy? Folytasd, kérte Teresa. Jasikov megvonta a vállát. Nem tudok sokkal többet. Csak hogy érdeklődnek irántad. Egy barát barátja. Igen. Megbízták, hogy nézzen utána, mit csinálsz, és hogy csakugyan feltörtél-e a szakmában. Hogy a hasis mellett kokainnal is foglalkozole. Úgy látszik, a mexikóiakat egyre inkább aggasztják a kolumbiaiak, akiknek az útját ők maguk zárták el az Egyesült Államok felé, és most ide akarnak jönni. Igen. Úgy látszik, nem örülnek neki, hogy puszta véletlenségből felbukkant itt egy mexikói. Nem. Főleg, ha ismerős. Régebbről. Szóval vigyázz, Tyessza. Ebben a szakmában, ha az embernek múltja van, az nem rossz és nem jó, amíg nem figyelnek fel rá. De a te dolgaid túl jól mennek ahhoz, hogy észrevétlen maradj. Nekem sose beszéltél a múltadról, nem rám tartozik. Nyet. De ha rendezetlen számláid vannak, mindig megjelenhet valaki, aki rendezni akarja őket. Sok-sok évvel azelőtt, Sinaloában, repülni vitte egyszer a Gringó Dávila. Teresa akkor repült először. Miután leparkoltak a Broncóval, megvilágították a reflektorral a repülőtér sárga tetejét, és köszöntek az őröknek a kisgépekkel teli pálya mellett, felszálltak hajnalban, hogy megnézzék a napfelkeltét a hegyek fölött. Teresa emlékezett a Gringóra, amint mellette ült a Cessna fülkéjében, zöld napszemüvegén megcsillant a nap, kezét a botkormányon nyugtatta, a motor dorombolt, mint a macska, és a műszerfalon ott mosolygott Szent Maiverde képe: Isten álgyon utadon, és hozzon vissza épségben. Odalent, a gyöngyházfényű Sierra Madre völgyeiben aranyszínűén csillogtak a folyók meg a tavacskák, zöldelltek a marihuánaültetvények és a termékeny síkság, a távolból jól látszott a tenger. Azon a hajnalon, a magasból nézve, Teresa tágra nyílt szeme előtt tisztának és szépnek látszott a világ. Erre gondolt most a sötétben, a Jerez Szálloda egyik szobájában, ahova csak kintről, a függöny résein át szűrődtek be a kert és az úszómedence lámpafényei. Teo Aljarafe már nem volt ott, csak Jósé Alfredo hangja hallatszott a kismagnóból, a tévé és a videó mellől. Itt ülök egy kocsma sarokasztalánál, énekelte. Hallgatom a dalt, amit magam kértem. A Gringó azt mondta, Jósé Alfredo Jiménez részegen halt meg, az utolsó dalait kocsmákban szerezte, és a szövegeket a cimborái írták le, mert ő már erre sem volt képes. Az emléked és én volt a dal címe. Minden bizonnyal az egyik utolsó szerzeménye. Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Teo este érkezett a Fernández de Soto borászat papírjainak aláírásához. Aztán ittak rá. Jó néhány pohárral. Hármasban sétálgattak az óvárosban, Teresa, Pati és ő, a régi paloták és templomok között, a kiskocsmákkal és bárokkal teli utcákon. Az egyik kocsma pultjánál Teo felé hajolt, hogy meggyújtsa a cigarettát, amit az imént emelt a szájához. Teresa magán érezte a férfi 131

pillantását. Mennyi ideje már, gondolta hirtelen. Milyen régen volt, hogy… Tetszett neki Teo sasorra, barna bőrű és biztos mozgású keze, a mosolya, amelyből hiányzott minden szándék és elkötelezettség. Pati is mosolygott, de valahogy másképp, mintha nagyon távol lenne. Rezignáltán. Elfogadva a sorsát. És amikor Teresa az arcát Teo kezéhez közelítette, amelynek öblében a gyufa égett, hirtelen meghallotta Pati hangját: bocs, de mennem kell, elfelejtettem, hogy fontos dolgom van. Majd találkozunk. Teresa ránézett, hé, várj, megyek veled, ne hagyj itt, de Pati már ment is kifelé, vállán a retiküllel, és nem fordult hátra, miközben Teresa kővé meredve bámulta, Teo meg őt nézte. Eszébe jutott, hátha Pati és Teo előre megbeszélték. És hogy mit mondhattak egymásnak. Mit mondanak majd ezután. Nem, hasított belé, mint a villámcsapás. Nem szabad. Az italt nem jó keverni. Van olyan luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. Megyek én is. De valami a csípőjében és az ágyékában maradásra késztette, egyfajta sűrű és erőteljes lendület, amely fáradtságból, magányból, várakozásból és lustaságból állt össze. Pihenni akart. Egy férfi bőrét akarta érezni, az ujjait a testén, a száját a száján. Egy pillanatra ki akarta engedni a kezéből az irányítást, át akarta adni magát valakinek, aki helyette cselekszik. És helyette gondolkozik. Eszébe jutott a fél fénykép a táskájában, a pénztárcájában. A nagy szemű gyereklány egy férfikarral a vállán, aki semmit sem tud még, akinek a világ olyan, mintha a Cessna fülkéjéből látná egy gyöngyházfényű hajnalon. Végül, szándékolt lassúsággal, visszafordult a férfi felé. Közben azt gondolta, a fene essen minden szemét férfiba. Mindig azt akarják, és sose gondolják végig. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb ő vagy Teo vagy mind a ketten megfizetnek azért, ami most következik. Most pedig ott volt egyedül. Jósé Alfrédot hallgatta. Minden kiszámíthatóan és nyugodtan zajlott le, fölösleges szavak és mozdulatok nélkül. Higiénikusán, mint amilyen a tapasztalt, ügyes és figyelmes Teo mosolya volt. Több tekintetben is kielégítően. És hirtelen, szinte már a végén, a sokfele befejezés után, amelyekhez a férfi vezette el, Teresa közönyös elméje újra azon vette észre magát, hogy saját magát szemléli, mint már annyiszor, meztelenül és végre kielégülve, kócos hajával az arcában, nyugodtan a felhevülés, a vágy és a kéj után; tudva, hogy többé senki sem bitorolhatja, és senkinek nem adja át magát, mert az a León-sziklánál örökre véget ért. Látta magát, amint Pátira gondol, aki megborzongott, amikor szájon csókolta a börtöncellában, és aki olyan furcsán nézett rá, amikor Teo meggyújtotta a cigarettáját a bárpultnál. Arra gondolt, Pati tán épp ezt akarta. Visszalökni őt saját magához. A képhez a tükörben, amelynek oly tiszta a tekintete, és amely nem lett hozzá hűtlen soha. Miután Teo elment, Teresa hosszan zuhanyozott forró vízzel – a gőz bepárásította a fürdőszobatükröt –, és lassan, alaposan szappanozta magát. Aztán felöltözött, elment sétálni, és sokáig barangolt összevissza, amíg végül egy keskeny utcában, a leredőnyözött ablakok között meg nem ütötte a fülét egy mexikói dallam. Szeretném egy pohár borral bevégezni életem. Ilyen nincs, gondolta. Nem lehet, hogy ez itt és most történik. Felnézett, és meglátta a cégért: El Mariachi. Mexikói kocsma. Szinte már hangosan felnevetett, mert megértette, hogy az élet és a sors finom szálakat sző, amelyek néha egészen láthatóvá válnak. Azannyát. Belökte a lengőajtót, és belépett egy valóban mexikói hangulatú helyiségbe, amelynek pultja mögött tequilásüvegek sorakoztak, a fiatal, kövérkés pincér Corona és Pacífico söröket szolgált fel a vendégeknek, a hifitoronyban pedig Jósé Alfredo számai szóltak. Teresa egy Pacíficót kért, csak hogy megérinthesse a sárga címkét – amikor meghúzta az üveget, a sör íze ezernyi emléket villantott fel benne –, aztán Herradura Reposadót rendelt, amelyet a hozzávaló hosz-szú, keskeny pohárban, lovacskában szolgáltak fel. Jósé Alfredo most azt énekelte, minek jöttél ide, tán szána-

132

lom kéne, ez az utolsó dal, mit eléneklek élve. És Teresát ebben a pillanatban végtelen boldogság öntötte el, ami olyan elsöprő volt, hogy beleborzongott. Még egy tequilát kért, aztán egy harmadikat a pincértől, aki felismerte a kiejtését, és kedvesen elmosolyodott. Ha kocsmában voltam, szólt a következő dal, már semmi se fájt. Teresa pénzköteget vett elő a táskájából, és egy teli üveg tequilát kért a pincértől, aztán azt mondta, meg akarja venni a CD-t, ami most szól. Nem eladó, mondta a fiatalember meglepve. Teresa még több pénzt vett elő, és annál is többet, végigrakta a bankjegyeket a pulton, mire a döbbent pincér mégiscsak odaadta az üveg tequila mellé Jósé Alfredo két dupla CD-jét, amelynek 100 klasszikus dal volt a címe, négy lemez, száz dal. Bármit megvehetek, jutott eszébe Teresának az abszurd – vagy talán nem is olyan abszurd – gondolat, miközben elhagyta a kocsmát zsákmányával, fittyet hányva arra, hogy az emberek megláthatják az üveggel a kezében. A föld imbolygott a lába alatt, de megtalálta a taxiállomást, és baj nélkül hazajutott a szállodába. Ott aztán folytatta az éjszakát, a már szinte félig üres üveggel, saját szavaival kísérve a dalok szövegét. Hallgatom a dalt, amit magam kértem. Kihozzák a tequilámat. S te itt vagy velem, egyetlen emlékem. A kert és az úszómedence fényei halványan megvilágították a gyűrött lepedőket, Teresa kezét, amelyben a hasissal dúsított cigaretta volt, és amely néha az éjjeliszekrényen lévő üvegért, pohárért nyúlt. Ki ne tudná az életben, mennyire elárulhat egy eltévesztett szerelem. Ki nem állt még a pultnál, tequilát kérve, meg egy dalt. Hát mi lett belőlem, kérdezgette magában, némán mozgatva az ajkait. Mi újság, csajszi? Mit gondolnak rólam mások? Remélem, csak messziről látnak. Mi volt ez az egész? Férfi kellett. A francba. Szerelem? Már rég nem. Szabadnak lenni, talán ez a jó szó, bármilyen túlzón és fellengzősen hangzik is. Már misére sem járt. Felnézett a sötét meny-nyezetre, de nem látott semmit. Az utolsó italomat hozzák, mondta ebben a pillanatban Jósé Alfredo, és ő elismételte. De nem. Most csak azt kérem, játsszák le még egyszer, hogy Aki elment… Újból megborzongott. A lepedőn ott hevert mellette az elszakított kép. Mint a jég, olyan hideg volt a szabadság. 11. Nem tudok ölni, de megtanulhatom Agalapsari csendőrség laktanyája a település szélén van, már majdnem az Escorialnál: több kis házat húztak fel itt a családoknak és egy nagyobb épületet a parancsnokságnak, amely a havas tájban, a szürke hegyek tömbje előtt rajzolódik ki. A laktanya a sors furcsa szeszélyeként épp azok mögött a takaros házgyári épületek mögött áll, amelyekben a helyi cigány közösség lakik, és olyan példás kapcsolatot ápolnak a csendőrökkel, amely rácáfol a García Lorca műveiből táplálkozó ösz-szes közhelyre. Miután a portán igazoltam magam, az őrzött parkolóban hagytam a kocsimat, egy magas, szőke csendőrnő, akinek még a hajgumija is zöld volt a sapka alatt, elvezetett Víctor Castro százados irodájába. Kis szoba volt, számítógéppel az asztalon és spanyol zászlóval a falon, amely mellett kétoldalt, trófea gyanánt, egy régi 45-ös Mauser Coruria és egy Kalasnyikov AKM díszelgett. – Csak ihatatlan löttyel kínálhatom kávé helyett – figyelmeztetett. Amikor rábólintottam, ő maga hozta be az italt a folyosón álló automatából, sűrűn kavargatva a műanyag pálcikával. Csakugyan borzalmas volt. Ami Castro századost illeti, ez a fajta ember már az első pillanatban bizalmat ébreszt: komoly, jó modorú, katonás kinézetű a zöld egyenruhájában és rövidre vágott szürke hajával meg a bajuszával, ami ugyancsak őszült már; és a tekintete is olyan őszinte és egyenes volt, mint a kézszorítás, amely-lyel fogadott. Talán a becsületes arca miatt bízták rá a felettesei annak idején a Costa del Sol Delta 4-es csoport303=^

133

jának vezetését. Információim szerint Castro százados becsületessége végül még a parancsnokságnak is kellemetlenné vált. Ez lehetett a magyarázat arra, hogy én már a madridi hegyek között, egy harminc csendőrt számláló laktanyában látogattam meg, amelynek vezetéséhez alacsonyabb rendfokozat is elég lett volna, s hogy csak régi barátaim befolyásának köszönhetően kaptam meg interjúmhoz a főparancsnokság engedélyét. Ahogy később maga Castro százados mondta filozofikusan, amikor udvariasan kikísért a kocsimhoz, a buzgó mó-csingok soha, semmilyen testületnél nem viszik sokra. Most az ő pályafutásáról beszélgettünk a kis szobában, beszélgetőtársam az asztal mögött, egyenruhájának bal felén nyolc színes érdemjellel, én pedig a kávémmal a kezemben. Vagy hogy pontosak legyünk, arról kérdeztem, miképpen kezdett el Teresa Mendozával foglalkozni annak a gyilkosságnak kapcsán, amelynek áldozata a manilvai csendőrőrs egyik tagja, Iván Velasco őrmester volt, akit a százados óvatos szóhasználattal élve kétes megbízhatóságú egyénnek nevezett, bár korábbi riportalanyaim, mint az egykori rendőr Nino Juárez, nemes egyszerűséggel nyomorult szemétládának titulálták. – Velascót gyanús körülmények között ölték meg – mondta. – Ezért egy kicsit utánanyomoztunk. Volt némi köze a csempészethez, többek között a Punta Castor-i esethez és Santiago Fisterra halálához is, ami arra engedett következtetni, hogy a gyilkosságnak köze van Teresa Mendoza szabadulásához. Bizonyíték ugyan nem volt, de én mégis a Mexikóinál kezdtem tapogatózni, és a végén szakértővé váltam: figyeltettem, videofelvételeket készíttettem róla, bírói engedéllyel lehallgattam… Hisz tudja – és úgy nézett rám, mint aki biztos benne, hogy mindent tudok –, nem a drogcsempészetet kellett figyelnem, hanem a Mexikói környezetét. Azokat, akiket a Mexikói megvásárolt vagy korrumpált, és akiknek száma egyre gyarapodott. Bankárokat, bírókat, politikusokat. A saját szakmám se volt kivétel: a vámosok, a csendőrök, a rendőrök. Amikor a rendőröket említette, érdeklődve bólintottam. Tehát a nyomozók után kellett nyomozni. – Milyen kapcsolatban állt Teresa Mendoza Nino Juárezzel? – kérdeztem. Habozott egy kicsit, mintha mérlegelné a mondandója minden egyes szavának értékét vagy érvényességét. Aztán tétova mozdulatot tett. – Én sem mondhatok többet annál, mint ami annak idején az újságokban megjelent… A Mexikói beférkőzött a Costa del Sol maffiaellenes csoportjába, Juárez végül neki dolgozott, mint sokan mások. Az asztalra tettem a műanyag poharat, és várakozva néztem rá tovább, kissé előrehajolva. – Önt sose próbálta megvesztegetni? Castro százados hallgatása feszélyezetté vált. Kifejezéstelen tekintettel meredt a pohárra. Egy pillanatra megijedtem, hogy véget vet a beszélgetésnek. Örülök, hogy találkoztunk, uram. A viszontlátásra. – Tudja, én megértem az ilyesmit – szólalt meg végül. – Megértem, bár nem mentem fel azokat, akik éhbérért dolgoznak, és valaki a fülükbe teszi a bogarat, hogy figyelj, ha holnap itt meg itt leszel, nézz félre. És egy köteg pénzt nyom a kezükbe. Emberi dolog. Mindenki olyan, amilyen. Szeretnénk a lehető legjobban élni… Csak az a különbség, hogy némelyek tudják, hol a határ, mások nem. Elhallgatott, és felnézett rám. Általában kételkedni szoktam az emberek tisztességében, de az a szempár meggyőzött. Bár igazából sose lehet tudni. De nekem már sokat beszéltek Víctor Castro századosról, a rendőrakadémia harmadik legjobb tanulójáról, aki hét évet húzott le Intxaurrondóban, önkéntesként járt Boszniában, és vörös fokozatú rendőri érdemérmet kapott. 134

– Hogyne próbáltak volna lefizetni – mondta. – Nem először történt meg, és nem is utoljára. – Finoman, már-már elnézően elmosolyodott. – Még ebben a faluban is megpróbálják, bár más nagyságrendben. Húsvéti sonka egy építtetőtől, meghívás egy tanácsostól… Biztos vagyok benne, hogy minden embernek megvan az ára. Lehet, hogy az enyém túl magas. Nem tudom. Csak egy biztos, hogy engem nem vásárolt meg senki. – Ezért van itt? – Miért? Jó hely ez – nézett rám közönyösen. – Nyugalmas. Nincs okom panaszra. – Igaz, amit mondanak, hogy Teresa Mendoza jó kapcsolatokat épített ki a csendőrség főparancsnokságával? – Ezt a főparancsnokságon kérdezze. – És az igaz-e, hogy maga együtt dolgozott Martínez Prado bíróval egy nyomozásban, amelyet az Igazságügyi Minisztérium állított le? – Csak azt mondhatom, amit az előbb. Kérdezze a minisztériumtól. Bólintással jeleztem, hogy elfogadom a szabályokat. A rettenetes kávé a műanyag pohárban valahogy tovább növelte a szimpátiámat. Eszembe jutott az exrendőr Nino Juárez, aki a Lucio étteremben kortyolgatta a '96-os Vina Pedrosát. Hogy is mondta az előbb a riportalanyom? Igen. Mindenki olyan, amilyen. – Mondjon valamit a Mexikóiról! – kértem. És kivettem a zsebemből annak a fotónak a másolatát, amelyet a vámosok készítettek a helikopterről. Letettem az asztalra. A képen reflektor világítja meg Teresa Men-dozát a sötét éjszakában egy vízcseppekből álló felhő közepén, amelyen megcsillan a fény; arca és haja csuromvizes, két keze a hajót vezető férfi vállán nyugszik. Ötvencsomós sebességgel száguldanak a León-szikla felé. Ismerem ezt a fotót, mondta Castro százados. De azért eltűnődött felette egy darabig, mielőtt visszatolta elém. – Okos és ügyes volt – mondta aztán. – Mindenkit meglepett a felemelkedése abban a veszélyes világban. Sok kockázatot vállalt, és a szerencse is mellé pártolt… Ettől a nőtől, aki a barátja mögött áll a hajón, nagyon hosszú út vezet addig, akit én megismertem. Gondolom, látta az újságcikkeket. Az Hola magazin képes tudósításait meg a többit. Kifinomult a stílusa, megtanulta a jó modort, a társasági viselkedést. És hatalmat szerzett. Azt mondják, legendává nőtte ki magát. Ő lett a Dél Királynője. Ezt a nevet adta neki a bulvársajtó… De mi csak Mexikóinak hívtuk. – Ölt is? – Hát persze hogy ölt. Vagy másokkal öletett. Ebben a szakmában a gyilkosság az élet része. De nézze meg, milyen ravasz volt. Senki sem tudott rábizonyítani semmit. Egyetlen halálesetet, egyetlen csempészakciót sem, soha. Nulla eredmény. Még az adóhivatal is rászállt, hátha sarokba szoríthatják. De hiába… Szerintem lefizette azokat, akik nyomoztak utána. Mintha keserűséget éreztem volna a szavaiban. Kíváncsian figyeltem, de a százados hátradőlt a székében. Ne is menjünk tovább ezen az úton, adta értésemre a mozdulat. Eltávolodnánk a tárgytól és a hatáskörömtől. – Hogy tört fel ilyen gyorsan? – Már mondtam, hogy okos volt, és szerencsés. Akkor jelent meg a színtéren, amikor a kolumbiai maffiák új útvonalakat kerestek Európában. És ő képes volt újítani… A marokkóiak neki köszönhetik, hogy ma már a Gibraltári-szoros mindkét oldalán az ő kezükben van a csempészet. A Mexikói inkább rájuk épített, mint a gibraltári vagy spanyol fuvarozókra, s ezzel hatékony vállalkozássá alakította a rendezetlen, egyéni akciók szövevényét. Még az emberei külseje is megváltozott. Rendesen kellett öltözniük, vastag aranyláncok és gagyi cuccok nélkül. Egyszerű ruhák, diszkrét autók, lakások a luxusházak helyett, a tárgyalásokhoz taxi… A marokkói hasis mellett Teresa Mendoza építette ki a kokainhálóza-tot a Földközi-tenger keleti részén, kiszorítva a többi maffiát és 135

a gallegókat, akik hiába próbáltak megtelepedni. Tudomásunk szerint sosem szállított saját árut. De szinte mindenki tőle függött. Az volt a titka, mesélte tovább Castro százados, hogy felhasználta a hajókról szerzett ismereteit a nagyszabású műveleteknél. A hagyományos jármű a merev testű és nehezen irányítható Phantom volt, amely viharban könnyen meghibásodott, de a Mexikói felismerte, hogy a félmerev hajótest jobban bírja az időjárás viszontagságait, így a flottáját Zodiacokból állította össze, amelyeket a helyi argó gumiteknőnek hív. Ez a jármű az utóbbi években elérte a tizenöt méter hosszúságot, és három motorja van, amelyek közül a harmadik nem a sebesség növelésére szolgál – a maximális sebesség továbbra is ötven csomó körül van –, hanem hogy tartsa a teljesítményt. A nagyobb méret arra is lehetőséget ad, hogy több üzemanyagot vigyen. Nőtt a mozgástér és a szállítható áru mennyisége. A Mexikói flottája jó időben, rossz időben működőképes volt, és eljutott a Gibraltáriszorostól messzebb, a Guadalquivir torkolatáig, Huelváig, sőt Almería sivatagos partjáig is. Néha benéztek Murciába és Alicantéba, halászhajók és jachtok segítségével, amelyek a nyílt tengeren hordozták a motorcsónakokat. Sikeres akciókat hajtott végre olyan hajókkal, amelyek egyenesen Dél-Amerikából jöttek, és felhasználta a marokkói kapcsolatot, az agadiri és Casablancái kokainfelvevő helyeket, hogy légihidakat építsen a Rif-hegységben lévő eldugott felszállópályák és olyan kis spanyol repterek között, amelyek a térképen sem szerepelnek. Divatba hozta az úgynevezett szőnyegbombázást: a huszonöt kilós hasisvagy kokainbálákat úszóöwel ellátott üvegszál csomagolásba helyezték, és a tengerbe szórták az ott várakozó motorcsónakoknak vagy halászhajóknak. Spanyolországban azelőtt senki nem csinált ilyet, mondta Castro százados. Teresa Mendoza a mezőgazdasági gépek pilótái közül toborozta embereit, akik kétszáz méteren is végrehajtották a le- és felszállást. Alacsonyan szálltak a holdfényes éjszakákon a hegyekben és a tenger fölött, s kihasználták, hogy a marokkóiaknak szinte nem voltak radarjaik, a spanyol légvédelemben pedig – a százados nagy kört rajzolt a két kezével – ekkora lyukak tátongtak. És az sem zárható ki, hogy egy-egy kellőképpen lezsírozott személy félrenézett, amikor gyanús visszhangot észlelt a képernyőn. – De mindez később derült ki, amikor egy Cessna Skymaster felrobbant Tabernas közelében, Almeríában, kétszáz kiló kokainnal a fedélzetén. A lengyel pilóta meghalt. Tudtuk, hogy a Mexikói áll az ügy mögött, de nem sikerült rábizonyítani. Sem ezt, sem mást. cm 55$ Megállt az Alameda könyvesbolt kirakatánál. Az utóbbi időben sok könyvet vett. Csak gyűltek és gyűltek a könyvek otthon, a könyvespolcán és szanaszét a bútorain. Sokáig olvasott éjszakánként és délután a tengerre néző teraszon. Némelyiket Mexikóról. Abban a malagai könyvesboltban több hazai szerzőt is talált: Paco Ignacio Taibo II krimijeit, Ricardo Garibay novelláit, az Új-Spanyolország meghódítását egy bizonyos Bernal Díaz del Castillótól, aki Cortez és Malinche mellett szolgált, és Octavio Paz összes műveinek egy darabját – erről az úriemberről soha életében nem hallott, de minden jel arra mutatott, hogy nagyon fontos lehet –, a Zarándok a hazájában címűt. Lassan, nehézkesen olvasta, és több oldalt átugrott, mert nem értette. De bizonyos dolgok megrögzültek benne: az új felfedezés íze elgondolkoztatta a szülőföldjéről, Mexikó büszke, vad, jólelkű és balsorsú népéről, amely mindig oly messze volt Istentől, és közel a szemét gringókhoz, és elgondolkozott saját magáról is. A könyvek olyan dolgokat juttattak eszébe, amelyek addig nem is érdekelték. Olvasta a napilapokat, és nézte a híradót is. Meg a délutáni tévésorozatokat, bár a könyveknek sokkal több időt szentelt. A könyveknek az az előnyük, ismerte fel még az El Puerto de Santa Mariában, hogy az olvasó birtokba veheti a bennük lakozó életeket, történeteket és 136

gondolatokat, amikor pedig leteszi őket, már nem ugyanaz az ember, aki előtte volt. Némely szöveget nagyon okos szerzők írtak, és ha megfelelő alázattal, türelemmel és tudásvággyal közelített hozzájuk, nem csalódott bennük. Még amit nem értett, az is megmaradt valahol az emlékezetében, készen arra, hogy a jövő valamiféle jelentéssel ruházza fel, és akkor széppé, hasznossá váljék. Így lett ismerős világ a Monté Cristo grófja és a Pedro Páramo, amely eltérő okból, de továbbra is a kedvence maradt – mindkét könyvet újra és újra elolvasta, már nem is tudta, hányadszor –, s most már szinte teljesen belakta őket. Jüan Rulfo titokzatos regénye kezdettől fogva hívogatta, és most már boldogan lapozta, mert megértette: Azért akartam visszatérni, mert azt hittem, rátalálok a melegségre, amelyet csak nemrég hagytam magam mögött; de pár lépés után rádöbbentem, hogy a hideg belőlem árad ki, mert az az én vérem hidege… Lenyűgözve borzongott bele annak gyönyörébe és rettenetébe, hogy a világ összes könyve róla szól. Most pedig a kirakatot nézte, hátha talál valami érdekes borítót. Az ismeretlen könyvek között mindig a cím és a borító alapján tájékozódott. Volt egy regény, amelyet egy Nyina Berberova nevű nő írt, a borítóján egy fiatal zongorista játszott, s a történetbe aztán Teresa annyira beleszeretett, hogy más könyvet is keresett tőle. Ha már orosz volt a szerző, odaajándékozta Oleg Jasikovnak – a címe A kísérő volt –, bár a maffiózó csak a sportlapokat bújta, meg a cári időkről szóló történeteket. Jó firma volt az a zongorista, jegyezte meg pár nap múlva Jasikov, ami arra utalt, hogy legalább belelapozott. Szomorkás volt az a reggel, és Malagához képest hűvös. Éjszaka esett az eső, a város meg a kikötő között könnyű köd lebegett, szürkére festve az Alameda fasorát. Teresa A Mester és Margarita című könyvet nézegette a kirakatban. A borító nem volt valami csábító, de a szerző oroszos nevét olvasva elmosolyodott, és Jasikovra gondolt, hogy mennyire elképedne, ha neki ajándékozná. Már éppen be akart menni megvenni a könyvet, amikor hirtelen megpillantotta magát a kirakat melletti reklámtükörben: hátrakötött haj, ezüst fülbevaló, semmi smink, elegáns fekete háromnegyedes bőrkabát, farmernadrág, barna bőrcsizma. Háta mögött egykedvűen haladt az autóforgalom a Tetuán híd felé, a járdán alig voltak gyalogosok. És akkor hirtelen megfagyott az ereiben a vér, mintha a szívverése és az agya egyszerre dermedt volna meg. Előbb érezte, mint hogy felfogta volna. Előbb, mint hogy eljutott volna a tudatáig. De tévedhetetlen, régi és jól ismert jel volt: a Helyzeté. Valamit látott, gondolta zavartan, de nem fordult meg, csak mozdulatlanul állt a tükör előtt, és onnan nézett a háta mögé. Rettegve. Volt valami, ami nem illett a környezetbe, és amit nem ismert fel. Mondjuk jön valaki, jutottak eszébe a Gringó Dávila szavai. Talán ismered is. Teresa alaposan megvizsgálta a tükör nyújtotta szűk látóteret, és felfigyelt két férfira, akik most jöttek át a sétányról erre az oldalra, ráérősen, a kocsikat nézegetve. Mindkettő rémlett neki valahonnan, de ez csak néhány másodperc múlva villant belé. Egyelőre csak az tűnt fel neki, hogy a hideg ellenére mindkettő feltűrte jobb karján a kabátujját. És akkor valami vak, érthetetlen és mélyen gyökerező félelem fogta el, amelyről azt hitte, nem tér vissza többé. Csak miután besietett a könyvesboltba, és az eladóhoz lépett, hogy megkérdezze, van-e hátsó kijárat, akkor döbbent rá, hogy a két férfi, akit felismert az utcán, a Vadmacska és Potemkin Gálvez volt. cm SÓ Menekült megint. Igazából egyfolytában menekült, amióta megszólalt a telefon Culiacánban. Futott előre, cél és irány nélkül, hogy aztán meglepő helyekkel és még meglepőbb emberekkel találkozzon. Amikor kilépett a könyvesbolt hátsó ajtaján, pattanásig feszült izmokkal várta a lövést, és rohanni kezdett a Panaderos utcán, nem törődve a kíváncsi tekintetekkel, elhaladt a piac előtt, amiről eszébe jutott az első futása, és kijutott a Nueva utcára. A szíve hatezer-nyolcszázat vert percenként, mintha 137

felturbózták volna benne a csónakmotort. Takatakatak. Takatakatak. Néha hátranézett, remélve, hogy a bérgyilkosok még mindig a könyvesboltnál várnak. Csak akkor lassított, amikor majdnem elesett a csúszós járdán. Lehiggadt, és gondolkozni kezdett. A végén még kitöröd a nyakad, gondolta. Nyugi. Ne légy hülye, gondolkozz! Ne azon, hogy mit keres itt ez a két rohadék, hanem azon, hogy miképpen rázhatod le őket magadról. Hogy menekülhetsz meg tőlük. A magyarázatot ráérsz később megkeresni, amikor már túlélted. Nem hívhatott rendőrt, és nem juthatott vissza a bőrüléses Cherokkee-hoz – még mélyen élt benne a sinaloai vonzódás a terepjárókhoz –, amely a Marina téri mélygarázsban parkolt. Gondolkozz, mondta magában még egyszer. Gondolkozz, vagy meghalsz. Kétségbeesetten körülnézett. A Constitución téren állt, pár lépésre a Larios Szállodától. Pati és ő, amikor vásárolni mentek, néha ide ültek be egy aperitifre az első emeleti bárba, ahonnan jól látszott az utca, s ez most kapóra jött a figyeléshez. Persze, a szálloda. Hál' istennek. Teresa elővette a táskájából a mobiltelefont, miközben belépett a kapun, és felsietett a lépcsőn. Csöng-csöng. Ebből a csávából csak Oleg Jasikov húzhatja ki. cm ssp Aznap este nehezen aludt el. Egyre-másra felriadt a félálomból, és többször is borzongva hallott egy nyögő hangot a sötétben, amelyről kiderült, hogy a sajátja. A múlt és a jelen képei összemosódtak a tudatában: a Vadmacska mosolya, a combja közt égető fájdalom, a Doble Aguila dörrenései, a félmeztelen menekülés a lábát karistoló bokrok között. Mintha tegnap történt volna, mintha most történne. Legalább háromszor hallotta a hálószoba ajtaján Jasikov egyik testőrének kopogását. Jól érzi magát, asszonyom? Segíthetek? Pirkadat előtt Teresa felöltözött, és kiment a nappaliba. Az egyik testőr a díványon szundikált, a másik egy újságból nézett fel rá, mielőtt lassan felállt volna. Kávét, asszonyom? Italt? Teresa nemet intett, és leült az ablak mellé, ahonnan az esteponai kikötő látszott. A lakást Jasikov kölcsönözte. Maradj, ameddig akarsz, mondta. Ne is menj haza, amíg rendbe nem jönnek a dolgok. A testőrök középkorú, testes, nyugodt emberek voltak. Az egyikük oroszos akcentussal beszélt, a másik sehogy, mert a világért sem nyitotta volna ki a száját. Nem volt személyazonosságuk. Bakák, mondta Jasikov. Katonák. Lomhán mozgó, hallgatag emberek, akik mindent szakértő szemmel vizsgáltak végig. Teresát egy pillanatra sem hagyták magára, miután feltűnés nélkül megérkeztek a szálloda bárjába, egyikük egy sporttáskával a vállán, és a bérgyilkosok személyleírásának tisztázása után – erre halk, suttogó hangon kérte az, amelyik beszélt – kikísérték a kapu előtt várakozó sötétített ablakú Mercedeshez. A sporttáska most nyitottan hevert az asztalon, és benne diszkréten fénylett egy Scorpion géppisztoly fémborítása. Teresa másnap reggel találkozott Jasikowal. Megpróbáljuk elintézni az ügyet, mondta a ruszki. De addig ne nagyon sétálgass. És jó lenne, ha elmondanád végre, mi az ördög folyik itt. Igen. Milyen rendezetlen számlákat hagytál magad után? Szeretnék segíteni, de nem keresem a bajt, és nem szeretnék olyan emberek dolgába avatkozni, akik később az üzletfeleim lehetnek. Nyet, nyet. Ha mexikóiakról van szó, nem bánom, hozzájuk semmi közöm. Nem. De a kolumbiaiakkal jóban kell lennem. Igen. Mexikóiak, mondta Teresa. Culiacán, Sinaloa. Az én nyavalyás földemről jöttek. Akkor mindegy, felelte Jasikov. Segíthetek. Teresa rágyújtott egy cigarettára, majd egy másikra és egy harmadikra, és hosszan magyarázta az orosznak, mi minden történt életének abban a szakaszában, amelyről azt hitte, örökre lezárult: Batman Güemes, Epifanio Vargas, a Gringó Dávila üzelmei és halála, a menekülés Culiacánból, Melilla, Algeci-ras. Egyezik a szóbeszéddel, amit hallottam, bólintott Jasikov, amikor a végére ért. Rajtad kívül nem láttunk itt mexikóit. Nem. A te üzleti sikereid frissítették fel a memóriájukat. Megbeszélték, hogy Teresa folytatja az addigi életét – nem bírom a bezártságot, mondta, abból elég volt az El Puerto börtönben –, de óvatosabb lesz, és Jasikov két 138

katonája éjjel-nappal mellette marad. Fegyverre is szükséged lesz, mondta az orosz. De Teresa visszautasította. Ugyan már, mondta. Soha. Tiszta vagyok, és az is maradok. Ha fegyvert találnak nálam, nem hagyják ki az alkalmat, hogy megint lesitteljenek. Jasikov végiggondolta az érvelést, és beleegyezett. Vigyázz magadra, mondta. A többiről én gondoskodom. Teresa szót fogadott. A következő hetet a két gorillával töltötte, akik nem tágítottak mellőle, és igyekezett észrevétlen maradni. Soha nem ment a háza közelébe – Puerto Banúson lakott egy luxusapartmanban, bár épp azon törte a fejét, hogy tengerparti házra cseréli Guadalmina Bajában –, ezért Pati volt az, aki jött-ment a ruhákkal, a könyvekkel és egyéb holmikkal. Testőrök, mint a filmeken, mondogatta. Mint az L. A. Confidential. Pati sokszor ment fel hozzá beszélgetni és tévét nézni, az asztalt fehér porral szórták végig, és Jasikov két embere közönyösen figyelt. Egy hét múlva Pati boldog karácsonyt kívánt a testőröknek, bár március közepe volt, és két vastag köteg bankjegyet tett az asztalra a géppisztolyos sporttáska mellé. Ajándék, mondta. Vegyenek belőle maguknak valamit. Amiért így vigyáznak a barátnőmre. Már kifizettek minket, mondta az akcentusos, miután a pénzre, majd a társára pillantott. És Teresa arra gondolt, hogy vagy nagyon jól keresnek Jasikovnál, vagy nagyon tisztelik a főnököt. Vagy mindkettő egyszerre. Sosem tudta meg a nevüket. Pati csak Pixinek és Dixinek hívta őket. cm m Megtalálták a két fazont, mondta Jasikov. Most hívott egy ismerősöm, aki le van kötelezve nekem. Szólok, ha több is kiderül. Telefonon közölte ezt, egy nappal az olaszokkal tervezett tárgyalás előtt, mintha semmi jelentősége nem volna, belefűzve egy másról folytatott beszélgetésbe. Teresa az üzlettársaival beszélte meg éppen, hogy nyolc darab kilencméteres gumiteknőt vesznek, majd egy esteponai teherhajón tárolják a vízre bocsátásig. Miután letette a telefont, elgondolkozva rágyújtott, és megpróbálta elképzelni, milyen megoldást talál az orosz. Pati ezalatt kíváncsian nézte őt. Néha, bosszankodott Teresa, mintha olvasna a gondolataimban. Patin kívül – mivel Teo Aljarafe a Karibtengeren volt, Eddie Álvarezt pedig Gibraltárra száműzték banki papírokat tologatni – csak a Transer Naga két új tanácsadója vett részt a megbeszélésen, Farid Lataquia és Ramos doktor. A libanoni Lataquia egy importvállalat tulajdonosa volt, de azt csak fedőcégnek használta a beszerzési tevékenységéhez. Az alacsony, rokonszenves, csupa ideg emberke, akinek a feje tetején már őszült a haj, és hullámos bajuszkát hordott, a fegyverkereskedelemből gazdagodott meg a libanoni háborúban – Dzsemajel lány volt a felesége –, és most Marbellán élt. Jó pénzért bármit felhajtott. A Transer Naga neki köszönhette megbízható kokainútvonalát: a kábítószert, amely az Atlanti-óceánról érkezett Marokkóba, öreg huelvai halászok, magánjachtok és rozzant bárkák pakolták fel, mielőtt sót hajóztak volna be Torreviejában, és szükség esetén anyahajóként szolgáltak az andalúziai partokon működő motorcsónakoknak. Ramos doktor, aki egykor a kereskedelmi flotta hajóorvosa volt, most a Transer Naga taktikai lépéseit irányította: megtervezte az akciókat, a behajózási és lerakodási pontokat, a figyelemelterelést, az álcázást. Magas és sovány, ősz hajú, ötvenes férfi volt, aki nem sokat adott a külsejére, kopott kötött pulóverekben, flanelingekben és gyűrött nadrágokban járt. Egetett pipát szívott, amelyet – lévén a világ legnyugodtabb embere – komótos lassúsággal töltögetett meg valami angol dohánynyal, amelyet bádogdobozkában tartott a zsebében a kulcscsomók, az aprópénz, az öngyújtók, a pipakaparók és egyéb meglepő tárgyak társaságában. Egyszer, amikor kivette a zsebkendőjét – amelyre régi szokás szerint rá volt hímezve a monogramja –, egy zseblámpa esett a földre, hozzáakadva a Danone joghurt reklámkulcstartójához. Menet közben állandóan csörgött a zsebe, mint egy marék ócskavas. 139

– Egyetlen azonosító – mondta Ramos –, egy forgalmi és egy rendszám minden Zodiacnak. Ugyanaz mindegyiknek. Mivel külön-külön bocsátjuk vízre őket, nem lesz gubanc… Miután felpakolták őket, minden útnál lekerül a rendszám, így névtelenek maradnak. A biztonság kedvéért később otthagyhatjuk őket, vagy rábízhatjuk valakire. Persze fizetés fejében. Így valami visszajön az árából. – Nem nagy pofátlanság ugyanazt a rendszámot használni? – A csónakok külön-külön indulnak. Amikor az A csónak munkában lesz, a B-re kerül a rendszám. Mivel teljesen egyformák, valamelyik mindig ki lesz kötve a póznához. Hivatalosan sose megy el onnan. – És a kikötői őrség? Ramos doktor csak halványan mosolyodott el, őszinte szerénységgel. A kapcsolatépítés is a szakmájához tartozott: őrökkel, szerelőkkel, tengerészekkel. Rendszeresen tartott ellenőrző körutakat a terepen, miután leparkolta valahol rozoga Citroenjét, beszédbe elegyedett ezzel-az-zal, pipájával a foga között, szórakozottan, de tiszteletet parancsolva. Volt egy kis motoros hajója Cabopinóban, amellyel halászni járt. Ismerte az egész partvonalat és mindenkit, akit kellett, Málaga és a Guadalquivir torkolata között. – Ez el van intézve. Senki sem fog zavarogni. Más a helyzet, ha külsősök vizsgálódnak, akkor nem segíthetek. A külbiztonság nem az én asztalom. így volt. Teresa ezt csak Teo Aljarafe és Pati kapcsolatrendszere révén tudta megoldani. A Transer Naga bevételeinek egyharmadát az összeköttetésekre fordította a Gibraltári-szoros mindkét oldalán: politikusokkal, bürokratákkal, állambiztonsági ügynökökkel. A bevált módszer szerint információval vagy pénzzel üzleteltek, mindig az adott helyzettől függően. Teresa a Punta Castor-i esetből tanulva szándékosan átengedett a rendőrségnek néhány rakományt – jutaléknak hívta őket –, hogy elnyerje a Costa del Sol maffiaellenes csoportfőnökének, Nino Juáreznek a szimpátiáját, aki egyébként Teo Aljarafe régi barátja volt. A csendőrség tisztjei sem jártak rosszul, ha bizalmas híreket szivárogtattak ki, és visszavettek a tempóból: az ajándék kábítószerfogások észrevehetően javították a statisztikájukat. Ma nekem, holnap neked, most rajtad a sor. Tartozol nekem egy vagy több szívességgel. Az alacsonyabb rangú tisztekkel nem kellett finomkodni, elég volt, ha a bizalmi összekötő az asztalra tett egy bizonyos pénzösszeget. Nem mindenkit lehetett megvesztegetni, de a bajtársiasság ezen a téren is működött. A botrányos eseteket leszámítva csak ritkán fordult elő, hogy valaki feljelentette a kollégáját. Egyébként meg nem voltak tiszták a bűnözés és a drogcsempészet elleni harc körvonalai: sokan dolgozgattak ide is, oda is, a jó barátokat anyagban fizették, és a pénz törvénye volt az egyetlen betartandó törvény. Ami a helyi politikusokat illeti, velük sem kellett sokat vacakolni. Teresa, Pati és Teo többször vacsorázott együtt Tomás Pestanával, a marbellai polgármesterrel, amikor át kellett minősíteni bizonyos földterületeket, ahol építkezni akartak. Teresa hamar megtanulta – bár igazán csak most látta, milyen előnyökkel jár, ha valaki feljut a piramis csúcsára –, hogy amilyen mértékben támogatja a környezetét, olyan mértékben nyeri el a támogatásukat. És végül a sarki zöldségesnek is megéri a drogcsempészet. A Costa del Solon, mint bárhol másutt, sok kaput megnyitott, ha az ember megfelelő hitelgaranciákat mutatott fel a befektetéshez. Aztán már csak hozzáértés és türelem kérdése volt az egész. Szép lassan kellett megnyerni az embereket, ijesztgetés nélkül, de úgy, hogy végül tőle függjenek. Finoman kellett megdolgozni őket. Hájjal kenegetni. Mint a bíróságokon: először a titkárnőknek küldtek virágot és bonbont, aztán megkörnyékeztek egy bírót. Vagy többet. Teresa végül hármat fizetett rendszeresen, köztük egy kihallgatási elnököt, akinek Teo Aljarafe luxusapartmant vett Miamiban. Lataquiához fordult. – Mi van a motorokkal? 140

A libanoni ősrégi mediterrán mozdulatot tett, összeszorítva ujjait, és gyorsan forgatva a kézfejét felfelé. – Nem volt könnyű – mondta. – Hat egység még hiányzik. Már intézkedtem. – És a többi? – A Wiseco dugattyúk három napja gond nélkül megérkeztek. A csapágyketrecek is a hajtórudakhoz. Ami a motorokat illeti, más márkákkal is kiegészíthetem. – Francokat. Én azt kértem tőled – mondta Teresa lassan, megnyomva minden egyes szót –, hogy 225 lóerős Yamahákat szerezz, és kétszázötvenes karburátorokat… Ezt kértem. Látta, hogy a libanoni nyugtalanul és segélykérően pillant Ramos doktorra, de annak kifejezéstelen maradt az arca. Csak pipázott, és beleburkolózott a füstbe. Teresa mosolygott magában. Mindenki magáért felel. – Tudom. – Lataquia még mindig a doktort nézte sértődötten. – De nem könnyű beszerezni tizenhat motort egyszerre. Még a hivatalos disztribútorok sem garantálják ilyen rövid idő alatt. – Minden motornak egyformának kell lennie – vetette közbe Ramos. – Különben nem tudjuk fedezni az akciókat. És még alám is vág, árulta el a libanoni tekintete. Ibn sarmuta. Azt hiszitek tán, hogy mi, föníciaiak csodákat teszünk? De csak annyit mondott: – Kár. Pedig sokat költöttem erre az útra. – Na nézd csak, ki sokallja a költséget – mondta Pati, és rágyújtott. – Miszter Tíz Százalék. – Erőteljesen kifújta a füstöt, és lebiggyesztette az ajkát. – A feneketlen zsák. Halkan kuncogott, ahogy szokott, szinte részt sem vett a beszélgetésben. Élvezettel. Lataquia úgy bámult, mint aki nem talált megértésre. – Megteszem, amit tudok. – Biztos vagyok benne – mondta Teresa. Sose mutasd ki a kétségeidet, tanácsolta egyszer Jasikov. Vedd körül magad tanácsadókkal, hallgass figyelmesen, ne dönts azonnal, ha nem muszáj; de utána már ne tétovázz az embereid előtt, és ne hagyd, hogy belekössenek a meghozott döntéseidbe. A főnök elvileg sohasem téved. Nem. Bármit mond is, már végiggondolta. Itt elsősorban a tiszteletről van szó. Ha lehet, kedveltesd meg magad. Persze. Az is biztosítja a lojalitást. Igen. De ha választani kell, akkor inkább tiszteljenek, mint hogy szeressenek. – Biztos vagyok benne – ismételte el. Bár a tiszteletnél is jobb, ha tartanak az embertől, gondolta. A félelem nem egyik pillanatról a másikra születik, hanem szép fokozatosan. Bárki megijeszthet bárkit, ez minden vadembernek módjában áll. Ennél sokkal nehezebb fokozatosan felépíteni a félelmet. Lataquia a bajszát vakarva töprengett. – Ha meghatalmazol – szólalt meg végül –, külföldön is szétnézhetek. Ismerek embereket Marseille-ben és Genovában… Csak így egy kicsit tovább fog tartani. Importengedély kell, meg minden. – Intézd el. Szükségem van a motorokra. – Elhallgatott, és az asztalra nézett. – És még valami. Lassan el kéne gondolkoznunk egy nagyobb hajón. – Felnézett. – Nem kell, hogy túl nagy legyen. Csak jogilag legyen teljesen tiszta. – Mennyit akarsz költeni rá? – Hétszázezer dollárt. Maximum ötvenezerrel többet. Pati nem értette, miről van szó. Messziről nézte Teresát, és csendben dohányzott. A Mexikói nem nézett vissza rá. Miért, gondolta, talán nem te mondod mindig, hogy én viszem az üzletet? Hogy így kényelmesebb neked?

141

– Az Atlanti-óceánra? – kérdezte Lataquia, aki jól értette, mit jelent az utalás a plusz ötvenezer dollárra. – Nem. Csak az itteni vizeken fog közlekedni. – Van valami fontos ügy folyamatban? Ramos doktor rosszalló pillantásra ragadtatta magát. Túl sokat kérdezősködsz, árulta el közönyös hallgatása. Végy példát rólam. Vagy O'Farrell kisasszonyról, aki olyan diszkréten üldögél a sarokban, mintha látogatóba jött volna. – Talán igen – mondta Teresa. – Mennyi időt kérsz? Ő tudta, mennyi ideje van. Kevés. A kolumbiaiaknak már csak egy icipici hiányzik, hogy behozzák a próbaszállítmányukat. Egyetlen gyors fuvart, amely jó darabig ellátja a ruszkikat és a digókat. Jasikov megemlítette a lehetőséget, és Teresa ígéretet tett, hogy tanulmányozni fogja. Lataquia megint megvakarta a bajszát. Nem tudom, mondta. El kell utaznom, hogy megnézzem a hajót, elintézzem a papírokat, és kifizessem. Minimum három hét. – Sok. – Két hét. – Egy. – Megpróbálhatom – sóhajtott Lataquia. – De úgy többe lesz. Teresa felnevetett. Igazából jót mulatott a huncut gazfickó fifikáin. Ha vele beszélgetett, minden harmadik szó a pénz volt. – Ne izélj, libanoni. Egy dollárral se kapsz többet. És vigyázz, mert fogytán a türelmem. Cm Az olaszokkal másnap délután találkoztak a sotogran-dei lakásban. Maximális biztonsági intézkedések mellett. A két digón kívül – akik a calabriai N'Dranghera emberei voltak, és aznap reggel érkeztek a malagai reptérre – csak Teresa és Jasikov vett részt a tárgyaláson. Mivel Olaszország az első számú európai kokainfogyasztóvá lépett elő, azt tervezték, hogy évente minimum négyszer hétszáz kiló bevitelét biztosítják. Az egyik digó, egy középkorú, szürke pofaszakállú férfi, aki antilopszí-nű zakót viselt, és a sikeres, divatos, sportos üzletember benyomását keltette, éneklő hangon és elfogadható spanyolsággal tárta fel a részleteket. A másik eközben végig hallgatott, csak egyszerkétszer hajolt előre, hogy társa fülébe súgjon valamit. Ideális időpontot választottak a kapcsolatfelvételhez, mondta a digó: Pablo Escobarnak a körmére néztek Medellínben, és a Rodríguez Orejuela testvéreknek is lecsökkentek a közvetlen lehetőségei az amerikai piacon, ezért a kolumbiai klánok Európában szeretnék kárpótolni magukat a veszteségért, amelyet a mexikóiak térnyerése okozott az USA-ban. A N'Dranghera, de hasonlóképpen a szicíliai maffia és a nápolyi camorra is – akikkel jó kapcsolatokat ápolnak, mivel talpig becsületes emberek, hangsúlyozta nagy komolyan, miután a társa a fülébe súgott valamit – szeretne állandó ellátást kilencvenöt százalékos tisztaságú kokain-klór-hidrátból – ennek kilóját hatvanezer dollárért árulnák, azaz a miami vagy San Franciscó-i ár háromszorosáért – és kokamasszából, amelyet a helyi titkos finomítókba szállítanának. Ennél a résznél a másik férfi – sovány, körszakállas, sötét ruhás, régimódi pasas – megint súgott neki valamit, ő pedig figyelmeztetően felemelte az ujját, és pontosan úgy ráncolta össze a homlokát, mint Róbert de Niro a gengszterfilmekben. – Azzal dolgozunk, aki teljesíti – mondta. És Teresa, akinek figyelme nem siklott el egyetlen részlet felett sem, arra gondolt, hogy a valóság a képzeletet utánozza, mert ebben a mai világban a maffiózók ugyanúgy járnak moziba, és nézik a tévét, mint mindenki más. Nagy és biztonságos üzlet, mondta a másik, és jövője is van, ha az első fuvarokat sikerül közmegelégedésre lebonyolítani. Aztán elmondott valamit, amit Teresa már tudott Jasikovtól, hogy a kolumbiai kapcsolat 142

összeállította az első fuvart, és La Guairában, Venezuelában, útra készen áll egy hajó, a Derly: az fogja konténerben leszállítani a hétszáz darab kábítószercsomagot, amelyet tízkilós autózsírdobozokba rejtettek. A lánc itt megszakad, mondta vállat vonva, és úgy nézte Jasikovot és Teresát, mintha ők tehetnének róla. A két olasz és maga Jasikov is meglepődött, amikor kiderült, hogy Teresának konkrét ajánlata van. Az egész éjszakát és a reggelt azzal töltötte embereivel, hogy kész útvonalat dolgozzon ki, amely La Guairából indul ki, és magában foglalja a calabriai Gioia Tauro kikötőt. Részletesen elmagyarázta a dátumokat, a határidőket és a kártérítést arra az esetre, ha elvész az első szállítmány. Biztonsági szempontból talán többet is mondott a kelleténél, de azonnal felismerte, hogy abban a fázisban az ügyfelek megnyerése a legfontosabb. Jasikov és a Babuska nem tudott teljes körű garanciát nyújtani, így Teresa magyarázat közben egyre azon igyekezett, hogy leplezze a felmerülő hiányosságokat, és megteremtse a tökéletes szervezettség látszatát. Ő vagy jobban mondva egy kis marokkói társaság, az Ouxda Imexport, a Transer Naga nádori székhelyű leányvállalata és fedőcége átvenné az árut a Casablancái kikötőben, és egy régi angol aknaszedőre rakodná át, a Howard Morhaimre, amely máltai lobogó alatt hajózik, és amely Farid Lataquia gyorsaságának köszönhetően már aznap délelőtt hozzáférhető lesz. Utána a hajó megállás nélkül folytatná útját a romániai Constantáig, és leadna Jasikovéknak egy szállítmányt, amit most Marokkóban tárolnak. A két fuvar összekötése csökkentené a költségeket, és növelné a biztonságot. Kevesebb út, kevesebb kockázat. Az ruszkik és a digók megfeleznék a költséget. Remek nemzetközi együttműködés. És a többi. Teresa csak abba nem egyezett bele, hogy a fizetés részben kábítószerrel történjen. Csak fuvarozás. És csak dollár. Az olaszoknak megtetszett Teresa és az üzlet. Csak terepszemlére jöttek, és lám, kész terv pottyant az ölükbe. Amikor rátértek az anyagiakra, a költségekre és a százalékokra, az antilopszín zakós bekapcsolta a mobiltelefonját, elnézést kért, és húsz percig beszélt a másik szobából, miközben Teresa, Jasikov és a régimódi, körszakállas olasz szótlanul nézte egymást az asztal körül, amely tele volt azokkal a papírlapokkal, amelyekre Teresa rajzolta fel a számokat, a grafikonokat és az adatokat. Végül a másik olasz is megjelent az ajtóban. Mosolyogva áthívta a társát, hogy váltson vele néhány szót. Akkor Jasikov meggyújtotta Teresának a cigarettát, amelyet a lány a szájához emelt. – Megnyerted őket – mondta. – Igen. Teresa szó nélkül összeszedte a papírokat. Néha Jasi-kovra pillantott, és az orosz bátorítóan mosolygott rá, de ő komoly maradt. Nyugtával dicsérd a napot, gondolta. Amikor a digók visszatértek, az antilopszín zakós mintha felderült volna, és a másik sem volt már olyan merev, mint addig. Cazzo, mondta a mosolygós. Szinte meglepve. Sose szerződtünk még nővel. Aztán hozzátette, hogy főnökei zöld utat adtak. A Transer Naga megkapta az olasz maffiák exkluzív szerződését a kokainszállításra a Földközi-tenger keleti medencéjében. cm «^ Aznap este együtt ünnepeltek ők négyen, először Santia-gónál egy vacsorával, aztán a Jadrankában, ahol Pati O'Farrell is csatlakozott hozzájuk. Teresa később megtudta, hogy a kábítószer-ellenes csoport, Nino Juárez emberei fényképeket készítettek róluk egy álcázott Mer-cury rejtekéből, rutinellenőrzés keretében, de az akciónak nem lett következménye. A N'Dranghera embereit nem azonosították, ráadásul amikor néhány hónap múlva Nino Juárez is felkerült Teresa fizetési listájára, az aktát sok más egyébbel együtt elsüllyesztették. A Jadrankában Pati elbűvölően bánt az olaszokkal. Beszélte a nyelvüket, és olyan gyönyörű akcentussal mondta sikamlós vicceit, hogy a két digónak azonnal eszébe jutott Toscana. Nem kérdezősködött, és nem is mondtak neki semmit a délelőtti tárgyalásról. A 143

barátaim, a barátnőm. Pati tudta, mi járatban vannak az olaszok, de nem feszegette a dolgot. Később úgyis kiderülnek a részletek. Kacagással és koccintásokkal telt az este, oldódott az üzleti légkör. Nem hiányzott két magas szőke ukrán lány sem, akik most érkeztek Moszkvából; mielőtt beléptek volna Jasikov exkluzív prostitúciós hálózatába, pornófilmekben és újságokban szerepeltek. És volt néhány adag kokain, amelyet a két olasz, sokkal felszabadultabban, mint a bemutatkozáskor, vidáman szórt ki egy ezüsttálcára Jasikov irodájában. Pati nem fogta vissza magát. A mindenségit a sógoroknak, kuncogott az orrát dörzsölve. Ez a két maffiózó egy méterről is felszippantja. Jól beitalozott már, de okos szeme, amely mindvégig Teresára szegeződött, megnyugtatta a Mexikóit. Csak semmi pánik, kislányom. Megvédlek ettől a két jómadár tói, mielőtt a bolsi kurvák leszedik róluk a fölös energiákat és a hájat. Holnap majd mesélsz. Amikor minden sínen volt, Teresa felállt, hogy hazamegy. Nehéz napot hagyott maga mögött. Nem szerette az éjszakázást, és a két orosz gorilla már várt rá, az egyik a pultnál, a másik a parkolóban. A zene dübörgött, tuc-tuc, a táncparkett fényei szaggatott fénypászmákat vetítettek az arcára, amikor kezet nyújtott az olaszoknak. Nagyon örültem, mondta. Nagyon örültem a találkozásnak. Chi vediamo, felelték a maffiózók a szőke lányok karjában. Teresa begombolta magán a fekete Valentinobőrkabátot, és elindult az ajtó felé, nyomában a testőrrel. Körülnézett Jasikovot keresve, és meg is találta. Az orosz öt perccel azelőtt állt fel az asztaltól, telefonhívásra hivatkozva. – Valami baj van? – kérdezte Teresa, amikor ránézett. Nyet, mondta Jasikov. Minden oké. De arra gondoltam, hogy mielőtt hazamennél, sétálhatnánk egyet. Csak néhány lépést. Nem megyünk messzire. Szokatlanul komoly volt a hangja, ezért Teresa agyában megszólalt a vészcsengő. – Mi történt, Oleg? – Meglepetés. Látta, hogy Pati, aki még mindig ott ül a maffiózók és a szép lányok társaságában, kérdően néz rájuk, és felállni készül, de Jasikov felhúzta az egyik szemöldökét, így Teresa nemet intett. Ketten távoztak a testőr kíséretében. Az ajtóban két kocsi várt, Teresáé a másik testőrrel és Jasikov páncélos Mercedesé egy sofőrrel és egy testőrrel az első ülésen. Valamivel messzebb egy harmadik kocsi is várt, benne két ruhásszekrény-méretű gorilla, Jasikov állandó kísérői Szolncevóból. Minden kocsinakjárt a motorja. – Az enyémmel megyünk – mondta az orosz, válasz nélkül hagyva Teresa ki nem mondott kérdését. Vajon mit forgat a fejében, találgatta Teresa. Ez a ravasz és elvetemült ruszki. Tizenöt percig keringett a diszkrét kocsisor, amíg meg nem győződtek róla, hogy nem követik őket. Akkor felkanyarodtak a Nueva Andalucía negyed felé tartó útra, és végül a Mercedes begurult egy garázsba, amely egy épülőfélben lévő házhoz tartozott, nagy kerttel, magas falak mögött. Jasikov közönyös arccal nyitotta ki Teresa előtt a kocsi ajtaját. Sietve lépkedett mögötte a lépcsőn, amíg be nem léptek az üres hallba – a falaknál téglarakások álltak –, és a sporttrikós, tagbaszakadt férfi, aki a földön ülve lapozgatott egy újságot a gázlámpa fényénél, elébük sietett. Jasikov odasúgott neki néhány orosz szót, mire ő többször bólintott. Lementek a fémrudakkal és táblákkal kitámasztott pincébe. Friss cement és nedvesség szaga érződött. A félhomályban kirajzolódtak a kőművesszerszámok, a piszkos vízzel telt vödrök és a cementes zsákok körvonalai. A tri-kós férfi felcsavarta a gerendáról lógó másik lámpa fényét. Teresa akkor látta meg a Vadmacskát és Potemkin Gálvezt. Meztelenek voltak, csuklójukat és bokájukat dróttal kötözték a két fehér kempingszékhez. Szemmel láthatóan nem az volt a legvidámabb éjszakájuk. – Semmi mást nem tudok – nyögte a Vadmacska.

144

Nem kínozták meg őket nagyon, állapította meg Teresa, csak előzetes kezelésben részesítették őket, szinte tessék-lássék módon, pontosabb utasításra várva, aztán néhány óra haladékot adtak nekik, hogy szárnyra kapjon a képzeletük, és főjenek egy kicsit a saját levükben, nem is azért, amit már elszenvedtek, hanem azért, ami még vár rájuk. A késnyomok a mellen és a karokon felületesek voltak, alig véreztek. A Vadmacskának alvadt vércsomó lógott az orrából, felső ajka felhasadt és megdagadt, és pirosra festette a szája sarkából szivárgó nyálat. A vallatok több figyelmet szenteltek a hasnak és a comboknak, amelyeket fémrúddal vertek: gyulladt herezacskó, friss zúzódások a feldagadt bőrön. Savanyú szag terjengett, a vizeleté, a verejtéké és a belekben felgyülemlett, majd szabadjára engedett félelemé. Miközben a trikós férfi egymás után tette fel a kérdéseit tört spanyolsággal és erős akcentussal, beékelve egy-két hangos pofont, amelyek ide-oda billentették a mexikói fejét, Teresa lenyűgözve bámulta a hatalmas sebhelyet, amely eltorzította a jobb arcot: ő maga csinálta, amikor telibe találta a Vadmacskát a 45össel Culiacánban, miután a bérgyilkos úgy döntött, hogy nem öli meg azonnal, hanem előbb még elszórakozik vele egy kicsit, mert úgyis megdöglik, kár lenne érte; ezek voltak a szavai, és aztán felhangzott Potemkin Gálvez tehetetlen és dühös ökölcsapása egy szekrény ajtaján, a Gringó Dávila a mi emberünk volt, Macska, talán nem emlékszel, ez meg az ő csaja, kicsinálni, de nem felcsinálni. És a Python fekete csöve, amely a fejéhez közelített, szinte irgalmasan, menj odébb, cimbora, mert olyan leszel, aztán kopjunk le. Azannyát. Az emlék hullámokban tört rá, egyre erőteljesebben, s végül már fizikai fájdalommá lényegült: Teresa ágyéka ugyanúgy égett, mint az emlékkép, a fájdalom és az undor, a Vadmacska lehelete az arcában, a behatolás sietsége, saját beletörődése a sorsba, a pisztoly tapintása a földön fekvő táskában, a dörrenés. A dörrenések. Az ugrás az ablakból, a bőrét karistoló ágak. A menekülés. Már nem gyűlöli, döbbent rá hirtelen. Amit érez, csak a teljes és jéghideg elégedettség. A fagyos hatalom érzése, amely végtelenül békés és nyugodt. – Esküszöm, hogy nem tudok többet! – A pofonok tovább visszhangoztak a pince tátongó üregeiben. – Az anyám életére esküszöm. Szóval anyja is van ennek a mocsoknak. A Vadmacskának éppen úgy van anyja, mint bárkinek Culiacánban, és valószínűleg pénzt is küld neki, hogy megkönnyítse öreg napjait, minden egyes gyilkosság, nemi erőszak és verés után. Már hogyne tudna többet. Bármennyire meggyötörték is a késsel és az ütésekkel, többet tudott sok mindenről; de Teresa biztos volt benne, hogy a spanyolországi útról és a szándékairól mindent elmondott: a Mexikói híre, azé a nőé, aki oly biztosan mozgott az andalúziai part drogcsempészetének világában, lám, eljutott a jó öreg szülőföldre is. Rajta hát, utána. Régi adósságok, kétségek a jövővel kapcsolatban a konkurencia miatt, vagy ki tudja, miért. El kellett varrni a szálakat. Természetesen Batman Güemes ült a pókháló közepén. A Macska és Gálvez az ő bérgyilkosai voltak, s félmunkát végeztek. És a Vadmacska, aki a nevetséges fehér székhez kötözve már nem is volt olyan nagy legény, mint annak idején a kis culiacáni lakásban, szívesen beszélt, hogy megtakarítson magának egy kis fájdalmat. Lám, mivé lett ez a nyomorult féreg, aki annyit hősködött Sinaloában a fegyverrel az övében, és aki minden nőt megdugott, mielőtt végzett volna vele. Olyan magától értetődő és természetes volt minden, hogy Teresa szinte sajnálta félbeszakítani. – Mondom, hogy nem tudok semmit – nyöszörgött tovább a Vadmacska. Potemkin Gálvez jobban ellenállt. Olyan csökönyösen szorította össze az ajkát, hogy alig lehetett a szavát érteni. És hiába. Miközben a Vadmacskát mintha lombtala-nító gázzal fújták volna le, ő a kérdésekre a fejét rázta, bár a testét ugyanúgy meggyötörték, mint a társáét: új foltok éktelenkedtek a régiek fölött, mellén és combján késnyomok voltak, és szokatlanul védtelennek látszott kövér és szőrös meztelenségében, dagadt, lila kézzel-láb-bal a székhez drótozva. Vérzett a lába köze, a szája és az orra, tömött, sűrű 145

bajszáról vörös cseppecskék csordogáltak vékony patakban a mellére és a hasára. De nem és nem. Nyilvánvaló volt, hogy ez az ember nem fog köpni, és Teresa arra gondolt, hogy még a halál órájában is vannak osztályok, típusok és emberek, akik így vagy úgy viselkednek. És bár ilyenkor már mindegy, igazából mégsem az. Talán Pote nem olyan fantáziadús, mint a Macska, gondolta, ahogy ránézett. A fantáziátlan embereknek az az előnyük, hogy kínzás közben könnyebben bezárkóznak, és leblokkolják az agyukat. A másfajták, a gondolkodók, előbb elvesztik a fejüket. Ők végzik el a munka felét, rajta, csak rajta, gondolkoznak és gondolkoznak, maguktól puhulnak meg. A félelem mindig nagyobb, ha az ember el tudja képzelni, mi vár rá. Jasikov messziről figyelt, szó nélkül, a falnak támaszkodva. Ez a te bulid, árulta el a hallgatása. Te döntesz. Bizonyára azon is elgondolkozott, vajon képes-e elviselni Teresa a látványt úgy, hogy nem remeg a keze, nem gyújt egyik cigarettáról a másikra, nem pislog, kerüli a félelem minden megnyilvánulását. Ahogy szenvtelenül figyelte a két bérgyilkost, a lány nem is saját magához hasonlított már, hanem ahhoz a másik nőhöz, aki a félhomályból nézte őt, csakúgy, mint Jasikov. Érdekes rejtélyek vannak itt, értette meg. Férfiakról és nőkről szóló rejtélyek. Élet, fájdalom, sors, halál. És mint a könyvek, ezek a rejtélyek is saját magához viszik közelebb. A sporttrikós verőlegény a nadrágjába törölte véres kezét, és fegyelmezett érdeklődéssel Teresa felé fordult. Kése a földön hevert, a Vadmacska lábánál. Elég volt, mondta Teresa. A napnál is világosabb minden, a többit már tudom. Végül Jasikovra pillantott, aki alig láthatóan megvonta a vállát, és jelentőségteljes pillantást vetett a sarokban felhalmozott cementes zsákokra. Nem véletlenül választották színhelyül az épülő ház pincéjét. Mindenre felkészültek. Én teszem meg, döntött hirtelen. Különös nevethet-nékje támadt. Saját magán akart nevetni. Hétrét görnyedve. Keserűen. Ami a Vadmacskát illeti, csak be kell fejezni azt, amit sok-sok évvel azelőtt, a Doble Águila ravaszának lenyomásával kezdett. Csupa meglepetés az élet, szól a híres nóta. Az élet csupa meglepetés. Azannyát. Néha saját magad vagy az. Amikor felfedezel valamit, ami rég benned volt. A pince egyik homályos zugából a másik Teresa Mendoza figyelte várakozva. Talán, jutott eszébe, az a másik szeretne titkon nevetni. – Én teszem meg – mondta még egyszer, ezúttal fennhangon. Ez az ő feladata. Az ő félbehagyott dolga, az ő élete. Nem háríthatja át senkire. A sporttrikós kíváncsian nézte Teresát, mintha nem tudna elég jól spanyolul, hogy megértse; aztán a főnökéhez fordult, majd megint vissza. – Nem – felelte halkan Jasikov. És miután ezt mondta, megmozdult. Már nem támasztotta a falat, Teresához közeledett. De nem őt nézte, hanem a két bérgyilkost. A Vadmacska feje a mellére csüngött, Potemkin Gálvez, mintha nem is látná őket, a mögöttük lévő falra meredt. A semmibe. – Ez az én háborúm – mondta Teresa. – Nem – ismételte meg Jasikov. Gyengéden megfogta a karját, hogy kivezesse. Mélyen egymás szemébe néztek. – Szarok rá, ki csinálja – szólalt meg hirtelen Potemkin Gálvez. – Nyírjatok ki, ne tököljünk annyit! Teresa odafordult felé. Most hallotta először beszélni. A bérgyilkos hangja rekedt és fojtott volt. Most is úgy nézett Teresára, mintha a lány láthatatlan volna, pillantása inkább az ürességbe tévedt. Székbe kötözött meztelen, kövér teste vérben, verejtékben fürdött. Teresa lassan közelebb ment hozzá, egész közel. Orrát megcsapta a meggyötört, bepiszkolódott emberi hús savanyú szaga. – Nyugalom, Pinto – mondta neki. – Ne siess annyira… Mindjárt vége.

146

A férfi biccentett, de nem vette le szemét arról a helyről, ahol a lány addig állt. És Teresa újra hallotta a culi-acáni szekrényajtó reccsenését, látta a Python csövét, amely az arcának szegeződött, hallotta a hangot, amely azt mondta, a Gringó a mi emberünk volt, Macska, talán nem emlékszel, ez meg az ő csaja. Menj odébb, mert olyan leszel. És talán, jutott eszébe, tényleg tartozik neki ennyivel. A gyors halállal, amit Pinto szánt neki. Azannyát. A szabályok. Teresa a csüngő fejű Vadmacskára mutatott. – Nem álltál össze vele – suttogta. Nem kérdés volt, nem eszmefuttatás. Csupán ténymegállapítás. A bérgyilkos közönyös maradt, mintha nem hallaná. Ujabb vérpatak csurrant le az orráról a bajsza piszkos szálaira. Teresa még néhány pillanatig nézte őt, aztán elgondolkozva az ajtóhoz ment. Jasikov a küszöbön várta. – Hagyjátok a Pintót! – mondta Teresa. Nem jó mindig egyenlő mértékkel mérni, gondolta. Vannak adósságok. Különös törvények, amelyeket csak mi magunk értünk. Mindenkinek a maga élete. 12. Ml van, ha megveszlek téged Amennyezet nagy ablakain beömlő fény megvilágította a Valiant gumicsónak talpait, amelyek olyanok voltak, mint két jókora, szürke torpedó. Teresa Mendoza a földön ült a szerszámok között, és olajos kézzel szerelte fel az új propellereket a 250 lóerőre felturbózott kétmotoros jármű végére. Kopott farmer és koszos ing volt rajta, copfjai ziláltan lógtak izzadó arca két oldalán. Ott volt mellette Pepe Horcajuelo, a szerelő, aki figyelemmel kísérte minden mozdulatát. Teresának kérnie sem kellett, néha a kezébe adott egy-egy szerszámot. Pepe kis termetű ember volt, szinte már törpe, de a maga idejében ígéretes motorosnak számított. Egy olajfolt az egyik kanyarban és másfél évnyi orvosi kezelés arra kényszerítette, hogy a versenyző mezét felcserélje a szerelő overalljával. Ramos doktor fedezte fel, amikor az egyik vasárnap lerobbant a régi tragacsa, bejárta egész Fuen-girolát, és egy nyitva tartó üzletet keresett. Pepe jól értett a motorokhoz, a hajókéhoz is, amelyekből képes volt ötszáz pluszfordulatot kihozni. Hallgatag ember volt, imádta a munkáját, sose fáradt el, és nem kérdezősködött. Ezenkívül alapvető vonása volt a diszkréció. Azt, hogy mennyi pénzt keresett az utóbbi tizennégy hónapban, csak az 1200-as Honda jelezte, amely a sotograndei jachtkikötő mellett állt, a Transer Naga egyik fedőcége – a gibraltári székhelyű Marina Samir – egyik hajójával szemben. A többi keresményével előrelátóan takarékoskodott. Öreg napjaira. Mert sose lehet tudni, mondogatta, melyik kanyarban vár a következő olajfolt. – Most jó – mondta Teresa. Felvette a cigarettát a motorokat tartó állványról, és szippantott egypárat, a papír olajos lett. Pepe nem szerette, ha munka közben dohányoztak, mint ahogy azt sem, ha belenyúltak a rábízott szerkezetekbe. De Teresa volt a főnök: a motorok, a csónakok, a hajó tulajdonosa. Sem Pepe, sem más nem köthetett bele abba, amit csinált. És Teresa szerette ezeket a dolgokat, gyakran szerelt, szívesen sétált a kikötőben, és végignézte a kikötői létesítményeket. Néha ő maga próbálta ki a csónakokat, és amikor az egyik új kilencméteres félmerev modellt próbálta ki – ő maga döntött úgy, hogy üreges üvegszál hajótöveket használjanak üzemanyagtartályként –, egész éjjel járta a tengert, és teljes sebességgel hajtotta a motort az erős hullámzásban. Ez igazából csak ürügy volt. Teresa emlékezni akart saját magára, és kapcsolatban maradni azzal a részével, amely nem volt hajlandó eltűnni. Lehet, hogy ebben szerepet játszott bizonyos elvesztett ártatlanság is: lelkiállapotok, amelyek a múlt ködébe merülve hasonlóvá váltak a boldogsághoz. Talán boldog voltam akkoriban, mondogatta magának. Talán valóban így volt, még ha nem is vettem észre.

147

– Adj egy ötös kulcsot! Támaszd meg ott! így… Elégedetten nézte az eredményt. A vaspropellerek, amelyeket felszerelt – egy balra forgó és egy jobbra forgó, hogy kiegyenlítődjön a hatásuk –, kisebb átmérőjűek és többspirálúak voltak, mint az eredeti alumínium alkatrészek, így a félmerev hajó hátsó részére szerelve több csomóval is megnövelték a sebességet nyugodt tengeren. Teresa visszatette a cigarettát az állványra, aztán beillesztette és meghúzta a csavarokat, amelyeket Pepe nyújtott át neki. Végül egy utolsót szippantott a cigarettából, és vigyázva elnyomta a csikket az üres castrolos dobozban, amelyet hamutartóként használt. Felállt, és megdörzsölte sajgó veséjét. – Majd elmondod, hogy szuperál. – Rendben. Teresa egy ronggyal megtörölte a kezét, és kiment a helyiségből a tűző napra, ahol összehunyorította a szemét. Ott állt néhány pillanatig a tájban gyönyörködve, a kikötőben hatalmas kék daru meredt az égnek, hajók ringtak a póznákhoz kötve, a tenger vize egykedvűen nyaldosta a móló vasbetonját, erősen érződött a víz, a rozsda és a friss festék szaga, amelyet a kint álló hajótestek árasztottak, és tompán verdestek a kötelek a hullámtörő fölött zúgó keleti szélben. Teresa köszönt az előtte elhaladó szerelőknek – név szerint ismerte őket –, aztán a szárazdokkban álló vitorlásokat kerülgetve hátrasétált Pote Gálvezhez a pálmafák között álló Cherokee mellé, amely mögött kelet felé kanyarodott a szürke tengerpart, Punta Chullera irányába. Sok idő, majdnem egy év telt el azóta, hogy a Nueva Andalucía negyed egyik épülő házának pincéjében találkoztak, és azóta, hogy a bérgyilkos, még mindig sajgó sebekkel és zúzódások-kal, megjelent előtte, Jasikov két emberének társaságában. Beszélnem kell az asszonysággal, mondta. Sürgős. Nem ér rá. Teresa komolyan és hűvösen fogadta a Puen-te Romano Szálloda egyik tengerre néző lakosztályában, miközben a két orosz testőr a nappali zárt üvege mögül figyelte őket. Hallgatlak, Pinto. Kérsz egy italt? Nem, köszönöm, mondta Pote Gálvez, és egy darabig szórakozottan meredt a tengerre, bumfordi medveként vakargatva a fejét. Sötét öltönye gyűrött volt, a csíkos zakó borzalmasan állt rajta, mert kiemelte kövérségét, iguánabőr sinaloai csizmája – bár Teresa különös rokonszenvet érzett e csizma iránt – diszharmonikus hangjegyként ütközött ki a vasárnapias öltözékből, amelyet a szorosan zárt ingnyak is jelzett, a túl széles, rikító nyakkendővel. Teresa alaposan megnézte magának a látogatót, ahogy az utóbbi években mindenkit megnézett, nőket és férfiakat egyaránt. A fene a racionális emberekbe. Ő mindenkin átlátott, értette, amit mondtak, amit elhallgattak, és azt is, amit későbbre tartogattak, mint ahogy ebben a pillanatban a mexikói. Hallgatlak, ismételte meg, mire Pinto némán felé fordult, a szemébe nézett, abbahagyta a fejvakarást, és halkan azt mondta, szeme sarkából a testőröket nézve, hogy megköszönni jöttem, asszonyom. Köszönöm, hogy megkímélte az életemet, annak ellenére, amit csináltam, vagy amit csinálni akartam. Ugye nem akarod, hogy elmagyarázzam, miért, pirított rá Teresa. Mire a bérgyilkos megint félrenézett, persze hogy nem, és ezt még kétszer elismételte azon a hangon, amely any-nyi mindent juttatott Teresa eszébe, mert egyenesen a szívéig hatolt. Csak ezt akarta. Megköszönni és elmondani, hogy Potemkin Gálveznek tartozása van, amit megfizet. És miképpen szeretnéd megfizetni, kérdezte Teresa. Hát tulajdonképpen már részben megfizettem. Beszéltem azokkal, akik ideküldtek. Telefonon. Megmondtam a frankót, hogy elfogtak, a Macskát meg kinyírták, és nem volt mit tenni, mert hajnalban törtek ránk. Kikről beszélsz, kérdezte Teresa, bár tudta a választ. Hát emberekről, mondta a férfi, és enyhe sértettséggel ráemelte büszke tekintetét. Miért kérdi, asszonyom? Maga is tudja, hogy vannak dolgok, amelyekről nem beszélhetek. Mondjuk csak, hogy emberek. Ottaniak. Aztán a maga egyszerű módján, meg-megállva, a szavakat keresve, elmondta, hogy azok a bizonyos emberek, bárkik legyenek is, világosan elmagyarázták a három lehetőséget: elvégezni a 148

munkát, az első géppel hazamenni Culiacánba és vállalni a következményeket, vagy nyomtalanul eltűnni, hogy ne találják meg soha. – És melyiket választottad, Pinto? – Nem megy, asszonyom. A háromból egy se stimmel. Szerencse, hogy még nincs családom. Így az a része nem izgat. – És? – Hát itt vagyok. – Mit tegyek veled? – Maga tudja. Nem hiszem, hogy az én dolgom volna kitalálni. Teresa figyelmesen tanulmányozta a bérgyilkost. Igazad van, mondta egy kis idő múltán. Érezte, hogy az ajkán mosoly játszadozik, de visszafojtotta. Pote Gálvez elemi logikája tökéletesen érthető volt számára, hisz ismerte a szabályokat. Bizonyos értelemben ő is ugyanezt a logikát követte: ilyen volt az a kemény világ, ahonnan mindketten jöttek. Milyen jót nevetne ezen a Gringó Dávila, jutott eszébe. Tiszta Sinaloa. Azannyát. Az élet viccei. – Munkát kérsz tőlem? – Másoknak is ad – vonta meg a vállát a bérgyilkos fatalista egyszerűséggel. – így megfizethetem a tartozásomat. Most tehát ott várta Pote Gálvez a kocsi mellett, mint minden áldott nap, attól a reggeltől fogva, hogy a Puente Romano teraszán találkoztak: ő volt a sofőrje, a testőre, a futára, a mindenese. Könnyű volt elintézni a tartózkodási engedélyét, sőt – bár ez valamivel több pénzbe került – a fegyverviselési engedélyt is egy ismerős biztonsági cég útján. Így törvényesen felcsatolhatta övére a bőrtokos Colt Pythont, amelyet valamikor, egy másik életben, egy másik földön, Teresa fejének szegezett. De a sinaloaiak nem zavarogtak többet: az utóbbi hetekben, Jasikov jóvoltából, a Transer Naga lett a közvetítő egy olyan akcióban, amelyben a sinaloai kartell együttműködött a Los Angelesbe és San Franciscóba beszivárgó orosz maffiával. Ez enyhítette a feszültséget, és elaltatta a múlt kísérteteit: Teresa megbízható üzenetet kapott, hogy minden el van felejtve: nem lettek barátok, de tegye mindenki a dolgát, nullán áll az egyenleg, csak semmi zavargás. Maga Batman Güemes tisztázta a dolgot szavahihető közvetítők útján, és bár abban a szakmában minden garancia viszonylagos volt, ez egyelőre elégnek bizonyult, hogy fellélegezzenek. Nem jött több bérgyilkos, bár Pote Gálvez, aki születésénél és foglalkozásánál fogva gyanakvó ember volt, mindig résen maradt. Főleg arra való tekintettel, hogy az üzleti tevékenység szélesedésével egyre bonyolultabbá vált Teresa kapcsolatrendszere, és minden ellenség a hatalma arányában fenyegetett. – Hazamegyünk, Pinto. – Igen, főnök. A ház egy luxusvilla volt hatalmas kerttel és úszómedencével, amelyet végre felépítettek Guadalmina Baján, a tenger mellett. Teresa elhelyezkedett a kocsi első ülésén, és Pote Gálvez megragadta a volánt. A motorokkal végzett munka néhány órára elfeledtette a Mexikói nyugtalanító gondolatait. Jó időszakot zártak: négy rakományt szállítottak le a N'Drangherának problémamentesen, és a digók új megrendeléseket adtak. A szolncevóiak hasonlóképpen. Az új motorcsónakok sikerrel szállították a hasist a murciai parttól a portugál határig, bizonyos előre kalkulált veszteséggel, amit a csendőrségnek és a vámőrségnek átengedett százalékok jelentettek. A marokkói és kolumbiai kapcsolatok tökéletesen működtek, Teo Aljarafe pénzügyi infrastruktúrája hatalmas pénzeket szívott fel, amelyeknek csak a kétötödét forgatták vissza az üzletbe. De ahogy Teresa terjeszkedett, mind gyakoribbá váltak a súrlódások a konkurens szervezetekkel. Lehetetlen volt úgy növekedni, hogy ne foglaljanak el mások által féltve őrzött területeket. Megjelentek a színtéren a gallegók és a franciák. 149

cm ^ A franciák nem sok vizet zavartak. Kevés zűr volt velük, s az nem sokáig tartott. A Costa del Solon a marseille-i hasismaffia szállítói dolgoztak, két főnök körül csoportosulva, akik közül az egyik egy Michel Salem nevű francia algériai volt, a másik Nené Garou Marseille-ből. Salem nagydarab, hatvan év körüli, őszülő és finom modorú férfi volt, akivel Teresa már lebonyolított néhány nem túl sikeres üzletet. Ő jachtokkal szállította a hasist, de egyébként a diszkrét családapák életét élte egy fuen-girolai luxusvillában, két elvált lánya és négy unokája volt. Nené Garou ezzel szemben tipikus francia csirkefogó volt: kötekedő, erőszakos, bőbeszédű gengszter, aki imádta a bőrzakókat, a drága kocsikat és a feltűnő szépségű nőket. Garou nemcsak hasissal foglalkozott, hanem prostitúcióval, fegyverkereskedelemmel és heroinnal is. Minden ésszerű együttműködési ajánlat zátonyra futott nála, és amikor kötetlen megbeszélést folytatott Teresá-val és Teo Aljaráiéval egy mijasi étterem különtermében, úgy elvesztette a fejét, hogy trágár és haragos fenyegetéseit nem lehetett elég komolyan venni. Ez körülbelül akkor történt, amikor felajánlotta Teresának negyed tonna kolumbiai black tar heroin szállítását, mire a Mexikói nemet mondott, mert az ő felfogásában a hasis népszerű anyag, a kokain a fizetőképes gazdagok luxusa, ám a heroin a szegényeknek szánt méreg, amelynek terjesztésében nem hajlandó részt venni. Mocskos üzlet, mondta szó szerint, és ezt a francia zokon vette. Velem nem cseszhet ki egy repedtsarkú mexikói kurva, fröcsögte ronda marseille-i akcentussal, amely még sértőbbé tette a válaszát. Teresának arcizma se rezdült, kínos lassúsággal elnyomta a cigarettát a hamutartóban, kérte a számlát, és távozott. Most mit csinálunk, kérdezte Teo kétségbeesve, amikor kiléptek az utcára. Veszélyes alak, és berágott ránk. De Teresa három napig nem beszélt: egyetlen szóval sem utalt a franciára. Semmi. Magában gondolta végig a lehetséges húzásokat, nyugodtan és csendesen vette végig az érveket és ellenérveket, mintha egy bonyolult sakkpartit játszana. Felfedezte, bogy a szürke hajnalok, amelyek most is tágra nyílt szemmel találták, érdekes gondolatmenetekre adnak alkalmat, másfélékre, mint a nappaliak. És három hajnallal később, miután döntött, elment Jasikovhoz. Tanácsot kérek, mondta, bár mindketten tudták, hogy ez nem igaz. És amikor Teresa néhány szóban összefoglalta a lényeget, Jasikov jó darabig nézett rá, majd vállat vont. Nagyot nőtt a vállalkozásod, Tyessza, mondta. Ez pedig mindig ilyen kellemetlenségekkel jár. Igen. Nem avatkozhatok bele. Nem. Tanácsot sem adhatok, mert ez a te háborúd, nem az enyém. Ugyanígy az is megtörténhet – a sors néha megviccel –, hogy te és én ilyesmi miatt kerülünk szembe egymással. Igen. Sose lehet tudni. De ne feledd, hogy ebben a szakmában a megoldatlan probléma olyan, mint a rák. Előbb-utóbb belehalsz. Teresa úgy döntött, hogy sinaloai módszerekhez folyamodik. A szuszt is kinyomom belőlük, fogadta meg. Mert ha odaát eredményesek ezek a lépések, itt is azok lesznek, főleg mert nincsenek hozzászokva. Semmi sem olyan hatásos, mint a túlzás, főleg ha váratlanul jön. A Gringó Dávila, aki nagy rajongója volt a culiacáni Tomaterosnak, és most a pokolbéli kocsma egyik asztalánál ülve bizonyára jókat derült az egészen, úgy írta volna le az akciót, hogy zúzás teljes gázzal és a második front kiiktatása. Teresa ezúttal Marokkóban szerezte be a szükséges kellékeket, ahol egy régi barátja, Abdelkader Chaib ezredes a rendelkezésére bocsátotta a megfelelő embereket: spanyolul beszélő egykori rendőröket és katonákat, akiknek érvényes útlevelük és turistavízumuk volt, s a TangerAlgeciras kompon közlekedtek. Nehézfiúkat: bérgyilkosokat, akik csak az elengedhetetlen utasításokat kapták meg, ezért ha elfogták volna őket a spanyol hatóságok, nem találnak semmiféle kapcsolatot, így lépték meg Nené Garout egy benalmádenai diszkóból kijövet, hajnali négykor. Két észak-afrikai kinézetű fiatal – mondta el a francia a rendőröknek, amikor már képes volt beszélni – lerohanta, elvették a pénztárcáját meg az 150

óráját, és baseballütővel estek neki a gerincének. Piff-puff. Félig agyonverték, vagy legalábbis ezt a kifejezést használta a sajtónak nyilatkozva a klinika szóvivője, akit a főnökei később megfeddtek az őszinteségéért. Amikor másnap reggel a hír megjelent a malagai Sur hasábjain, Michel Salem telefonhívást kapott fuengirolai házában. Az ismeretlen udvariasan köszönt neki, azt mondta magáról, hogy jó barát, és tökéletes spanyolsággal fejezte ki sajnálkozását Garou szerencsétlen balesete miatt, amiről nyilván Salem úrnak is tudomása van. Utána, nyilván mobiltelefonról beszélve, részletesen elmesélte, hogy a férfi unokái, három kislány és egy kisfiú, öt és tizenkét év közötti ártatlan teremtések, milyen kedvesen játszanak a Las Chapas-i svájci iskola udvarán, miután előző nap, barátaik körében, megünnepelték a közeli McDonald's-ban a legnagyobbik születésnapját: a telefonáló töviről hegyire elmesélte a Desirée nevű szülinapos ifjú hölgy napi útvonalát az iskolába, csakúgy, mint a testvéreiét. És még aznap délután futárpostával kézbesítették ki Salemnek azokat a teleobjektíwel készült fényképeket, amelyeken az unokái voltak láthatók az elmúlt héten. McDonald's-zal és svájci iskolával együtt. Találkoztam Cucho Malaspinával – fekete bőrnadrág, angol tweedöltöny, marokkói táska a vállon –, mielőtt utoljára indultam volna Mexikóba, két héttel a Teresa Mendozával készült interjúm előtt. Véletlenül futottunk össze a malagai reptér várótermében, két, késésben levő járat között. Hello, öregem, köszönt rám. Mi újság nálad? Kértem egy kávét, ő meg egy narancslevet, amelyet szívószállal szopogatott, miközben túlestünk az udvariaskodáson. Olvasom az írásaidat, látlak a tévében s a többi. Aztán leültünk egy nyugodt sarokba. A Dél Királynőjén dolgozom, mondtam, mire ő gonoszkodva felnevetett. ő adta neki azt a nevet. Négy évvel azelőtt, az Hola magazin címlapján. Hat színes oldal a Mexikói életéről vagy legalábbis arról a részéről, amit ki tudott deríteni, inkább a hatalomra, a luxusra és a titokzatosságra összpontosítva. Szinte minden fénykép teleobjektíwel készült. Körülbelül abban a stílusban, hogy milyen veszélyes nő, mekkora hatalma van. Multimilliomos, elzárkózó mexikói asszony, homályos múlt, zavaros jelen. Szép és titokzatos, volt az egyetlen közeli kép felirata: Teresa sötét szemüveget viselt a képen, és visszafogott eleganciával szállt ki Malagában egy kocsiból, testőrei kíséretében. A bíróságra ment tanúvallomást tenni a kábítószer-kereskedelemről, de nem sikerült rábizonyítani semmit. Jogi és adóügyi lefedettsége tökéletes volt akkoriban, és a Gibraltári-szoros drogcsempészetének királynője, a narkó cárnője – az El País szóhasználatával – annyi rendőri és politikai támogatást vásárolt meg magának, hogy gyakorlatilag érinthetetlenné vált: olyannyira, hogy a Belügyminisztérium azért szivárogtatta ki az aktáját a sajtónak, hogy szóbeszéd és sajtóinformáció formájában adja közzé azt, ami jogilag bizonyíthatatlan volt. De visszafelé sült el a fegyver. A tudósítás legendává tette Teresát, s ő lett az a bizonyos sikeres nő a férfiak könyörtelen világában. Attól fogva, ha néha sikerült lefotózni, vagy megjelent a nyilvánosság előtt, óriási lett a hírverés; és a lesifotósok – akik sorozatban jelentették fel Teresa testőreit a támadások miatt, és a Transer Naga ezért egy egész csapat ügyvédet fizetett – olyan kitartóan követték, mintha monacói hercegnőket és a filmcsillagokat. – /Szóval könyvet írsz arról a nőszemélyről. – Lassan befejezem. – Nem akárki, ugye? – Cucho Malaspina okosan és gonoszkodva simogatta a bajuszát. – Én jól ismerem. Cucho régi haver volt, abból az időből, amikor riporterként dolgoztam, ő pedig nevet szerzett magának a női lapokban, a társasági rovatokban és a tévé délutáni beszélgetős műsoraiban. Kölcsönösen tiszteltük egymásban a cinkostársat. Azóta médiasztár lett belőle, aki egyetlen mondattal, címmel vagy képaláírással tönkrete-hette a hírességek házasságát. Okos, ügyes, rosszindulatú, a társasági pletykák és a sztárok világának guruja, 151

martinis poharakba cseppentett méreg. Nem igaz, hogy jól ismerte Teresa Mendozát, de annak idején sokat forgott a környezetében – a Costa del Sol és Marbella kifizetődő terep volt a pletykalapok munkatársainak –, és néha a közelébe férkőzött, bár olyan határozottan utasították vissza, hogy abból egy ízben nagy, kék-zöld monokli is keletkezett, meg egy feljelentés egy San Pedro de Al-cántara-i bíróságon; a Mexikói testőre, akinek személyleírása úgy illett Pote Gálvezre, mint a kesztyű, jól megadta neki a magáét, amikor megpróbált a hölgy mellé lépni egy Puerto Banús-i étterem ajtajában. Jó estét, aszszonyom, szeretnék feltenni egy kérdést, ha nem zavarom, jaj. Úgy látszik, zavarta. Nem volt válasz, se több kérdés, csak annyi, hogy a tagbaszakadt bajszos gorilla jól behúzott Cucho szeme közé. Bumm-bumm. Színes csillagmiriád, az újságíró a földön, becsapódó kocsiajtó, felbőgő motor. A Dél Királynője már nem volt sehol. – Őrület, haver. Ez a nő néhány év alatt felépített egy egész kis titkos birodalmat. Igazi kalandornő, az összes kellékkel: titok, drogcsempészet, pénz… Mindig biztos távolságban, a testőrei és a legendája védelmében. A rendőrség nem talált fogást rajta, mindenkit megvásárolt. A narkó Koplowitza… Emlékszel a milliomos nővérekre?… Hát ugyanaz, csak gonoszban. Amikor a gorillája, az az indián képű dagadék behúzott nekem, be kell vallanom, odáig voltam a gyönyörűségtől. Hónapokig éltem belőle. Aztán, amikor az ügyvédem olyan csillagászati kártérítést kért, amiről mi magunk se gondoltuk, hogy megkapjuk, úgy kifizették, mint a sicc. Nekem elhiheted. Tudod? Egész kis vagyont kaptam. Nem is kellett bíróságra mennünk. – Tényleg olyan jóban volt a polgármesterrel? A gonosz mosoly kiszélesedett a bajusz alatt. – Tomás Pestahával?… Naná. – Beleszippantott a szalmaszálba, és elismerő kézmozdulatot tett. – Teresa aranybánya volt Marbellának: közmunkák, adományok, befektetések. Ő és a polgármester akkor ismerkedtek össze, amikor Teresa telket vett Guadalmina Baján az építkezéséhez: nagy ház, kert, úszómedence, szökőkutak. Könyvekkel is telezsúfolta a házát, mert kiderült, hogy értelmiségi típus, nem igaz? Legalábbis ezt beszélik. Ő és a polgármester sokat vacsoráztak együtt vagy a közös barátaikkal. Magánrendezvényeken mutatkoztak bankárokkal, építtetőkkel, politikusokkal, ilyenekkel… – Üzleteltek? – Még jó. Pestana sokat segített neki a környék ellenőrzésében, és a nő megtanulta a szabályokat. Ha vizsgálatot indítottak ellene, a rendőrök és a bírók azonnal elveszítették az érdeklődésüket és a hozzáértésüket. A polgármester úgy tudott vele kapcsolatot tartani, hogy ezen senki sem ütközött meg. Diszkrét, ravasz nő volt. Szép lassan beférkőzött az önkormányzatokra és a bíróságokra… Még Fernando Bouvier, a málagar kormányzó is a tenyeréből evett. Végül annyi pénzt kerestek, hogy nem tudtak meglenni nélküle. Ebben állt Teresa Mendoza biztonsága és ereje. Az ereje, ismételte meg. Beletörölte a kezét a bőrnadrágjába, rágyújtott egy holland szivarra, és keresztbe vetette a lábát. A Királynő nem szerette a partikat, fújta ki a füstöt. Egész idő alatt ha két-három ilyen rendezem 344 ^ vényen volt. Mindig későn érkezett, és korán távozott. Bezárkózott a házába, és csak néhányszor sikerült lefotózni, amint a tengerparton sétálgatott. Mert a tengert imádta. Azt mondják, néha kihajózott a csempészekkel, mint abban az időben, amikor olyan szegény volt, mint a templom egere; de ez talán csak a legenda része. Csupán annyi biztos, hogy szeretett hajózni. Vett egy nagy jachtot, a Sinaloát, és hosszú időszakokat töltött a fedélzetén a testőrök és a legénység társaságában. Nem utazott sokat. Csak felbukkant

152

imitt-amott. A Földközi-tenger kikötőiben. Korzikán, a Baleár-szigeteken, Görögországban. Ennyi. – Egyszer azt hittem, megcsíptük… Egy paparazzo belógott a házába a kertben dolgozó kőművesekkel, és telefényképezett vele néhány tekercs filmet: Teresa Mendoza a teraszon, az ablakban s a többi. Az újság, amelyik megvette a fotókat, felhívott, hogy írjak szöveget a képek alá. De nem történt semmi. Valaki egy vagon pénzt fizetett, hogy letiltsa a tudósítást, és a képek eltűntek. Csodával határos módon. Azt mondják, maga Teo Aljarafe intézkedett. A nyalka ügyvéd. Tízszer annyit fizetett a fotókért, mint amennyit értek. – Emlékszem… Egy fotós bajba keveredett. Cucho éppen előrehajolt, hogy leverje szivarjáról a hamut. De félúton megállt. A gonosz mosoly halk nevetésbe váltott, amelyből nem hiányzott a szándékoltság. – Bajba? Ide figyelj, haver. Ha Teresa Mendozáról van szó, ez enyhe kifejezés Az a fotós profi volt. A szakma nagy öregje, első osztályú szemétláda, aki jól tudja, hogy kell mások életében és szennyesében turkálni… A magazinok és az ügynökségek sose árulják el, ki áll a tudósítások mögött, de ebben az esetben mégiscsak köpött valaki. Két héttel a képek eltüntetése után kirabolták a pasas torremolinosi lakását, különös módon úgy, hogy ő éppen ott aludt. Hogy mik vannak, nem cm 345 ^ igaz? Négy késvágást ejtettek rajta, bár szemlátomást nem akarták megölni, viszont egyenként eltördelték, hallod, amit mondok, az ujjait… Híre ment a dolognak. Senki sem ment többé a guadalminai ház közelébe. Senki sem merészkedett húsz méternél közelebb ahhoz a szemét kurvához. – Szerelmi ügyek? – váltottam témát. Megrázta a fejét. Ezen a területen otthon volt. – Nulla. Vagyis én semmi ilyesmiről nem tudok. Márpedig tudhatod, hogy tudni szoktam. Azt beszélték, kapcsolata van a bizalmi ügyvédjével, Teo Aljaráiéval. Elegáns, talpraesett férfi volt. És persze sötét gazember. Utazgattak s a többi. Olaszországban is látták vele. De nem illett hozzá. Talán lefeküdtek, ez nem kizárt. De nem illett hozzá. Van szimatom hozzá, elhiheted. Én inkább Patrícia O'Farrellre szavaznék. O'Farrell egész más tészta, folytatta Cucho, miután elment még egy pohár italért, és visszafelé jövet odaköszönt néhány ismerősének. A két barátnő és üzlettárs úgy különbözött egymástól, hogy egy napon sem lehetett említeni őket. De együtt voltak a börtönben. Jó kis história, nem igaz? Patrícia gyakran váltogatta a partnereit és a perverzióit. Finom kurtizán volt. A leszboszi szerelem tudora. Érett nő, a világ minden bűnös szenvedélyével, köztük ezzel is – és Cucho jelentőségteljesen az orrára mutatott. – Léha és felelőtlen, ezért nehéz felfogni, hogy ők ketten, Szapphó és Morgan kapitány, mit ettek egymáson. Bár magától értetődik, hogy a Mexikói dirigált. Nehéz lenne elképzelni az O'Farrell család fekete bárányát, amint egyedül viszi az üzletet. – Bűnös életű szuka. Abszolút kokainfüggő. Ami sok szóbeszédre adott alkalmat… Azt mondják, ő kupálta ki a Mexikóit, aki analfabéta volt, vagy majdnem az. Akár igaz, akár nem, amikor megismertem, már ízlésesen öltözött és viselkedett. Minőségi holmikat választott, mindig visszafogottan: sötét árnyalatokat, egyszerű színeket… Nevetni fogsz, de egyszer bevettük az év húsz legelegánsabb asszonyának megszavazásába is. Félig viccből, félig komolyan. De tényleg. És megszavazták, süsd meg. Ő lett a tizenvalahányadik. Csinoska, bár inkább jelentéktelen, mégis meg tudta csinálni magát. – Cucho elgondolkozott, szórakozottan mosolygott, és végül megvonta a vállát. – Persze hogy volt valami a két nő között. Nem tudom, hogy pontosan mi: barátság vagy intim szálak, de valami egész biztosan. Fura ügy. Talán ez a magyarázata annak, hogy a Dél Királynőjének olyan kevés férfi volt az életében.

153

Ding-dong, szólalt meg a váróterem gongja. Indul az Ibéria gépe Barcelonába. Cucho az órájára nézett, felállt, és a vállára akasztotta a bőrtáskát. Én is felálltam, kezet fogtunk. Örülök, hogy láttalak s a többi. És kösz. Remélem, elolvashatom a könyvedet, és nem herélnek ki előbb. Férfiatlanítás, azt hiszem, így hívják szakszerűen. Mielőtt elindult volna, rám kacsintott. – És persze ott a rejtély, nem igaz?… Hogy végül mi történt O'Farrell-lel és az ügyvéddel. – Távozóban hangosan nevetett. – Mindnyájukkal. cm íbs Meleg ősz volt, langyos éjszakák, jó üzletek. Teresa Mendoza belekortyolt a pezsgőkoktéljába, és körülnézett. Őt is figyelték, jól láthatóan vagy lopva, suttogó megjegyzéseket téve, hízelgő vagy nyugtalan mosolyokkal. Hiába. Az utóbbi időben túl sokat foglalkozott vele a sajtó ahhoz, hogy észrevétlen maradjon. Ha koordinátarendszert rajzolt, saját magát látta az origóban, a pénz és a hatalom lehetőségeinek bonyolult szövetének közepén, amelyből az ellentétek sem hiányoztak. És a veszélyek. Kortyolt még egyet. Nyugodt zene, ötven válogatott véndég, este tizenegy, a hanyatt esett félhold sárga fénye a fekete víz fölött a marbellai öbölben tükröződve, a másik oldalon pedig a hatalmas, fénypontokkal tarkított táj és a kertre nyíló szalon a hegyoldalban, a rondái autóút mellett. A kapuban biztonsági emberek és rendőrök. A házigazda, Tomás Pestaha, fáradhatatlanul jött-ment a különböző csoportocskák között, fehér zakóban és vörös övvel, hatalmas havannával a bal keze ujjai között; szemöldöke busa volt, mint a medvéé, és az állandó meglepetés gyönyörével ívelt a magasba. Mintha egy hetvenes évekbeli kémfilmben játszaná a rossz fiút. A kedves gazembert. Köszönöm, hogy eljöttetek, drágáim. Kedves tőletek. Igazán el vagyok ragadtatva. Ismeritek Ikszét? És Ipszilont?… Ilyen ember volt Tomás Pestaha. Lubickolt, mint hal a vízben. Szívesen büszkélkedett mindennel, még Teresával is, mintha a Mexikói a sikere újabb bizonyítéka volna. Veszélyes, ritka trófea. Ha kérdezték róla, cinkosán visszamosolygott, és úgy ingatta a fejét, mintha azt mondaná: ó, tudnék mesélni. Nekem minden jó, ha hírnév és pénz jár vele, jelentette ki egyszer. Az egyik hozza a másikat. És Teresa nemcsak a titokzatosságot vitte be a helyi társasági életbe, hanem a bőséget is, mert ő volt a nagy befektetések kiapadhatatlan forrása. A legutóbbi tranzakció, amellyel – Teo Aljarafe körültekintő tanácsára – belopta magát a polgármester szívébe, magában foglalta egy városi adósság eltüntetését, amely már a vagyonok botrányos zárolásával és politikai következményekkel fenyegetett. Ezen kívül a bőbeszédű, nagyravágyó és ravasz Pestaha – a legnépszerűbb polgármester Jesús Gil óta – bizonyos különleges alkalmakkor imádott felvágni a kapcsolataival, még ha csak szűk baráti vagy üzlettársi körben is. Úgy tette ezt, mint a műgyűjtő, aki olykor feltárja magángalériáját, benne a feketén beszerzett remekművekkel, amelyeket nem mindig lehet nyilvánosan mutogatni. – Képzelj el itt egy razziát – mondta Pati O'Farrell. Szipkás cigaretta füstölt a szájában, és nevetett, miközben a harmadik pohár italt szorongatta a kezében. A, nincs olyan rendőr, aki meg merné tenni. Az ilyen falat mindenkinek a torkán akad. – Rendőr is van a vendégek között. Nino Juárez. – Már láttam azt a szarházit. Teresa még egyet kortyolt, és végzett a számolással. Három bankár. Négy élvonalbeli építtető. Egy-két idősödő angolszász színész, akik azért telepedtek le a környéken, hogy ne kelljen odahaza adózniuk. Egy filmproducer, akivel Teo Aljarafe nemrég alapított sikeres vállalkozást, mert a pasas minden évben csődöt jelentett, és szakértője volt a veszteséges cégek közti pénzmozgatásnak, beleértve a sose látott filmeket is. Egy üzletember, hat golfpálya tulajdonosa. Két kormányzó. Egy lecsúszott szaúdi milliomos. A marokkói királyi család tagja, aki előtt viszont szép jövő állt. Egy nagy szállodalánc 154

többségi részvényese. Egy szupermodell. Egy énekes, aki magánrepülőn érkezett Miamiból. Az adóhivatal egykori elnöke és felesége, akinek exférje ismert színházi színész volt. Három gyönyörű szép luxuskurva, akiket híressé tettek a női lapokban tálalt románcaik… Teresa elbeszélgetett a malagai kormányzóval és nejével, s az asszony végig lenyűgözve és gyanakodva bámulta őt, egy szót sem szólva, miközben Teresa és a férfi egy koncertterem és három drogrehabilitációs központ finanszírozását beszélte meg. A Mexikói aztán elbeszélgetett a három építési vállalkozó közül kettővel, és rövid, de annál hasznosabb kitérőt tett a marokkói királyi család tagja felé, akivel több közös ismerőse volt a Gibraltári-szoros mindkét oldalán. A királyi sarj átadta neki a névjegyét: jöjjön el egyszer Marrákesbe. Sokat hallottam magáról. Teresa mosolyogva, de minden elkötelezettség nélkül bólintott. Azannyát, gondolta, és megpróbálta elképzelni, mi a fenét hallhatott a pasas. És kitől. Aztán a golfpályatulajdonossal csevegett, akit már ismert egy kicsit. Van egy jó ajánlatom, mondta a férfi. Hívni fogom. A Miamiból érkezett énekes az egyik közeli csoportocskában nevetgélt, fejét hátrahajtva, hogy megmutassa, mi maradt a tokájából, amit a minap húztak ki egy klinikán. Fiatal koromban odavoltam érte, csúfolódott Pati. És most nézd meg. Sic transit, nevetett csillogó szemmel, kitágult pupillával. Akarod, hogy bemutassák nekünk?… Teresa megrázta a fejét, és a szájához emelte a poharat. Hagyj békén, Hadnagy. És vigyázz, mert ez már a harmadik pohár. Te hagyj békén engem, vágott vissza Pati változatlan jókedvvel. Hülye vagy, ha soha ebben a kurva életben nem feledkezel meg a munkáról. Teresa szórakozottan újból körülnézett. Igazából nem is partin voltak, bár hivatalosan Marbella polgármesterének születésnapját ünnepelték. Társasági liturgia volt ez, szoros összefüggésben az üzlettel. El kell menned, noszogatta Teo Aljarafe, aki most a bankárokkal és nejeikkel beszélt, figyelmesen, kifogástalanul, pohárral a kezében, a fejét enyhén félrefordította, s udvariasan pillantott a hölgyekre. Ugorj be, még ha csak tizenöt percre is, tanácsolta. Pestana komolyan veszi a figyelmességet, és az ilyesmi nála mindig eredménnyel jár. Ráadásul nem csak róla van szó. Fél tucat hogy vággyal és jó estéttel rengeteg kötelezettséget intézel el. Utakat nyitsz, és megkönnyíted a dolgokat. Mindannyiunk dolgát. \ – Rögtön jövök – mondta Pati. Az asztalra tette az üres poharat, és a bárpult felé indult a tűsarkain, derékig érő dekoltázzsal a hátán, ami éles ellentétben állt Teresa egyszerű fekete ruhájával, apró gyöngy fülbevalójával és ezüst hetes karkötőjével. Ahogy ment, szándékosan egy fiatal lány hátához ért, aki az egyik csoport körében beszélgetett, mire az félig hátrafordult. Jó bőr, mondta róla nemrég Pati, s felé biccentett a szinte kopaszra nyírt fejével. A Mexikói, aki hozzászokott már barátnője provokatív stílusához – Pati néha szándékosan játszotta az eszét előtte –, vállat vont. Fiatal hozzád, Hadnagy, mondta. Tökmindegy, mondta Pati, az El Puertóban nem szaladhatott volna el előlem. És különben is, nézett rá merengve, talán Edmond Dan-tést illetően is tévedtem. Kissé eltúlozta a mosolyt, miközben ezt mondta. Teresa pedig aggódva lesett utána, amint elhaladt, kissé már imbolyogva: talán lecsúszik még neki egy-két pohárral, mielőtt kimenne a mosdóba kokózni. De nem is az itallal és az anyaggal van a baj. A fene essen Pátiba. Egyre rosszabbul mennek a dolgok, és nem csak most. Ami Teresát illeti, ő eleget tett a kötelességének, és nyugodtan gondolhat a hazamenetelre. – Jó estét. Nino Juárezt pillantotta meg, aki már egy ideje a közelében téblábolt, és őt figyelte. Alacsony férfi, szőke szakáll. Drága ruha, amire biztos nem telik a rendőrfizetés-ből>Csak messziről ismerte. Ezt a vonalat Teo Aljarafe intézte. – Nino Juárez vagyok. – Tudom, kicsoda. 155

A szalon másik végéből Teo, aki nem maradt ki semmiből, figyelmeztető pillantást vetett Teresára. A mi emberünk, előre fizetünk neki, de attól még aláaknázott terep, mondta a pillantása. És az emberek figyelnek. – Nem tudtam, hogy jár ezekre a rendezvényekre – mondta a rendőr. – Én sem tudtam ezt magáról. Nem volt igaz. Teresa hallott róla, hogy a maffiaellenes csoport főnöke kedveli a marbellai édes életet, a híres emberek társaságát és a tévés szerepléseket, amelyekben bejelentheti, hogy ilyen vagy olyan csodálatos szolgálatot tett a társadalomnak. A pénzt sem vetette meg. Tomás Pestaha és ő jó barátok voltak, és kölcsönösen segítették egymást. – A munkámhoz tartozik. – Juárez elhallgatott és mosolygott. – Ahogy a magáéhoz is. Nem tetszik a pasas, állapította meg Teresa. Bizonyos embereket megvásárolhatok, ha kell. Némelyik tetszik, némelyik nem. Ez nem tetszik. Bár lehet, hogy általában nem tetszenek a korrumpálható rendőrök. Vagy általában nem tetszenek a korrumpálható emberek, akár rendőrök, akár nem. Megvásárolom őket, de nem viszem haza. – Van egy kis baj – mondta a férfi. Szinte bizalmasan. Ó is körülnézett, mint Teresa. Udvariasságból. – A bajok – felelte Teresa – nem rám tartoznak. Megvan erre az emberem. – Ez nem oldódik meg olyan könnyen. És szívesebben mondom el egyenesen magának. El is mondta, ugyanolyan visszafogottan és kevés szóval, mint az előzőeket. Az országos bírói szervek új vizsgálatba kezdtek egy buzgó mócsing bíró, bizonyos Martínez Prado kezdeményezésére. Az illető kihagyta a munkából a Costa del Sol maffiaellenes csoportját, és ehelyett a csendőrségre támaszkodott. Juáreznek nincs beleszólása az ügybe. Ezt szeretné közölni, mielőtt tovább fajulna a helyzet. – Pontosan kik a csendőrségen belül? – Van egy jó csapatuk. A Delta 4. Egy Víctor Castro nevű százados irányítása alatt. – Hallottam róla. – Titokban készítik elő az ügyet. A bíró néhányszor ellátogatott ide. Minden jel arra mutat, hogy az új félmerev motorcsónakflottát figyelik. Le akarnak csapni néhányra, hogy kideríthessék a felsőbb kapcsolataikat. – Veszélyesek? – Attól függ, mit találnak. Maga tudja, mije van. – És a maffiaellenes csoport?… Mit tervez? – Semmit. Figyelünk. Mondtam már, hogy kihagytak bennünket. Azzal, hogy elmondtam, eleget tettem a feladatomnak. Pati jött visszafelé egy pohárral a kezében. Megint egyenesen járt, így Teresa arra gondolt, biztos beszippantott már a mosdóban. Ejha, mondta Pati, amikor leült. Na nézd, ki van itt. Szolgálunk és védünk. Hú, mekkora Rolexe van a szuperkapitány úrnak. Tán csak nem új? Juárez elkomorulva nézett Teresára. Elmondtam, mi a helyzet, árulta el a pillantása. Az üzlettársa nem sokat segíthet, ha elszabadul a pokol. – Elnézésüket kérem. Jó éjszakát. Juárez elvegyült a vendégek között. Patrícia csendben kuncogott, ahogy utánanézett. – Mit mondott ez a féreg?… Nem tudja kihúzni hó végéig? ' – Nem kéne ennyit provokálnod – halkította le a hangját feszélyezetten Teresa. Nem akart jelenetet, és pláne nem ott. – Főleg nem a zsarukat. – Talán nem fizetünk neki?… Nyalja ki. Szinte már dühösen emelte a szájához a poharat. Teresa nem tudta eldönteni, hogy Nino Juárezre haragszik, vagy rá. – Ide figyelj, Hadnagy. Ne égess tovább. Sokat ittál. És a másikból is elég volt. – Na és?… Bulizunk vagy nem? Ma este pörögni van kedvem. 156

– Ugyan. Nem a ma estéről beszélek. – Oké, mama. Teresa nem beszélt többet. Keményen a barátnője szemébe nézett, mire az félrefordította a fejét. – Akárhogy vesszük is – dohogott Pati néhány pillanat múlva –, ötven százalékban én fizetem ezt a tetűt. Teresa nem felelt. Gondolkozott. Magán érezte Teo Aljarafe távoli pillantását. Ennek sose lesz vége, gondolta. Alighogy betömök egy lyukat, máris ott a másik. És nem lehet mindent józan ésszel és pénzzel elintézni. – Hogy érzi magát Marbella királynője? Tomás Pestaha jelent meg mellettük joviálisán, népszerűségre vadászva, közönségesen. Úgy nézett ki a fehér zakójában, akár egy alacsony, tömzsi pincér. Teresát és őt rendszeresen összehozták a kölcsönös érdekek. A polgármester szerette a veszélyes életet, főleg ha pénzről és befolyásról volt szó; még egy helyi pártot is alapított, ügyesen hajózott az ingatlanügyletek zavaros vizein, és a Mexikói körül szövődő legenda tovább erősítette hatalomérzetét és hiúságát. A folyószámláját is hizlalta. Pestana egy neves andalúziai építtető bizalmi embereként szedte össze az első millióit, amikor a főnöke pénzéből és az ő kapcsolatrendszerét kihasználva földterületeket vett. Később, amikor már a Costa del Sol egyharmada az övé volt, meglátogatta a főnökét, hogy elbúcsúzzon tőle. Valóban? Valóban. Hát, őszintén sajnálom. Hogy hálálhatnám meg a szolgálataidat? Már megtetted, felelte Pestana. Minden az én nevemen van. Amikor az egykori főnök kijött a kórházból az infarktus után, hónapokig járt Pestaha nyomában egy pisztollyal a zsebében. – Érdekes emberek, mi? Pestana figyelmét semmi sem kerülte el: látta, hogy Teresa az előbb Nino Juárezzel beszélt. De nem fűzött hozzá megjegyzést. Kölcsönös udvariaskodás, köszönöm, polgármester úr, nagyon jól érzem magam, boldog születésnapot. Nagyszerű ez a fogadás. Megkérdezte, hány óra van, Pestaha megmondta neki. Ebédeljünk együtt kedden, jó? Ahol szoktunk. Most mennünk kell. Későre jár. – Egyedül mész, drágám – tiltakozott Pati. – Én remekül szórakozom. Cm «TQ A gallegók már keményebb diónak bizonyultak. Precíziós munkát kellett végezni velük, mert az északnyugatspanyolországi maffiáknak megvoltak a maguk kolumbiai kapcsolatai, és nemritkán ugyanazokkal az emberekkel dolgoztak, mint Teresa. Ezenkívül igazi nehézfiúk voltak, hosszú évek tapasztalata állt mögöttük, és otthonosan mozogtak a terepen, miután a régi dohánycsempész keresztapák átnyergeltek a drogra, és kokóban utaztak. Ők tartották kezükben a galíciai öblöket, de kiterjesztették fennhatóságukat délebbre, Afrika északi részére és a Földközi-tenger bejáratára is. Amíg a Transer Naga csak az andalúziai partvidéken szállította a hasist, a kapcsolatukat, bár hűvös volt, sikerült a látszólagos tisztelet keretei között tartani. De a kokain új helyzetet teremtett. És az utóbbi időkben Teresa hálózata komoly vetélytárssá nőtte ki magát. A problémák akkor fogalmazódtak meg, amikor megbeszélést tartottak semleges területen, Cáceresben, Arroyo de la Luz közelében, a Santo Domingo-hegy és a N-521-es autópálya között. A fehér falú nagy házat sűrű tölgyesek és legelők vették körül, hosszú földút vezetett hozzá, amelyen a kocsik felverték a port, s így bármilyen idegen behatolót könnyű volt észrevenni. Délelőtt ültek össze, a Transer Nagát Teresa és Teo Aljarafe képviselte, akiket Pote Gálvez és egy sötét Passat biztosított, amelyben két bizalmi ember ült, fiatal marokkóiak, akik csempészként kezdték, majd később védelmi feladatokat kaptak. Teresa jó szabású márkás fekete nadrágkosztümöt viselt, haját középen elválasztotta, és szorosan összefogta a tarkóján. A gallegók előbb érkeztek: hárman voltak, testőreik az ajtóban all-

157

tak a két BMW 732-es mellett, amellyel jöttek. Mindenki rögtön a tárgyra tért, a gorillák odakint méregették egymást, a tárgyalópartnerek benn, egy nagy rusztikus faasztal körül, a tetogerendás szobában, amelynek falain kitömött szarvas- és vaddisznófejek díszelegtek. Volt szendvics, ital, kávé, szivardoboz és sok füzet, amelybe jegyzetelhettek; de a tárgyalás rossz felütéssel kezdődött, amikor Siso Pernas, a Corbeira-klán embere, aki az árosai öböl dohánycsászárának, don Xaquin Pernasnak volt a fia, szót kért, és elemezte a helyzetet, közben végig Teo Aljaráiéra figyelt, mintha az ügyvéd volna a tárgyalópartner, és Teresa csak valami járulék. Az a bökkenő, mondta Siso Pernas, hogy a Transer Naga emberei túl sok mindenbe ártották bele magukat. Nem a földközi-tengeri terjeszkedés a baj, még csak nem is hasis. A kokain sem, ha mértékkel csinálják, elvégre mindenkinek van hely a nap alatt. De maradjon mindenki a maga területén, és tisztelje az előjogokat, mert Spanyolországban ez – mondta a gallego Teo Aljarafe szemébe nézve, mintha ő volna a mexikói – fontos hagyomány. Területen pedig Siso Pernas és apja, don Xaquin a transzatlanti műveleteket értik, a nagy szállítmányokat, amelyek az amerikai kikötőkből indulnak. Mindig ők voltak a kolumbiaiak beszállítói, egészen azóta, hogy don Xaquin és a Corbeira fivérek, a régi szakma képviselői, az új nemzedékek nyomása alatt áttértek a dohányra, a hasisra és a kokainra. Konkrét javaslattal érkeztek: nincs kifogásuk az ellen, hogy a Transer Naga szállítja a Casablancánál és Agadirnál bejövő kokaint, feltéve, ha továbbviszi a Földközi-tenger keleti medencéjébe, és nem teríti Spanyolországon belül. Az Ibériai-félszigetre és Európába irányuló kereskedelem, beleértve a transzatlanti útvonalat és az északi elágazásokat, gallego fennhatóság alatt áll. – Most is eszerint cselekszünk – vetette közbe Teo Aljarafe. – Csak szállítással foglalkozunk. – Tudom. – Siso Pernas töltött magának a kávéskannából, miután Teónak is felkínálta, de az nemet intett. Teresára nem vonatkozott a figyelmesség. – A mieink azonban attól tartanak, hogy maguk ki akarják terjeszteni az üzletet. Nincs minden részlet tisztázva. Jönnek-mennek a hajók… Nem tudjuk ellenőrizni őket, és fennáll a veszély, hogy mások tevékenységét is a mi számlánkra írják. – A társaira nézett, mintha azok pontosan tudnák, miről beszél. – A vámőrség és a csendőrség állandóan a nyomunkban liheg. – A tenger szabad terület – mondta Teresa. A köszönést leszámítva most szólalt meg először. Siso Pernas Teóra nézett, mintha ő mondta volna. Olyan élesen, akár a borotvapenge. De a társai lopva Teresára pillantottak. Kíváncsiak voltak, és szemlátomást szórakoztatta őket a helyzet. – Erre nem – mondta a gallego. – Mi régóta foglalkozunk a kokainnal. Van tapasztalatunk. Sok pénzt fektettünk bele. – Még mindig csak Teóra nézett. – Maguk zavarják az üzletünket. Ha hibát követnek el, mi fizethetünk érte.. Teo Teresához fordult. Barna bőrű, vékony kezében úgy billegett a toll, mint egy kimondatlan kérdés. Teresa közönyös maradt. Tedd a dolgod, mondta a hallgatása. Mindent a maga idejében. – És mit mondanak a kolumbiaiak? – kérdezte Teo. – Nem szólnak bele. – Siso Pernas torzán elmosolyodott. Azok a szemét árulók, adta értésükre. – Szerintük ez a mi bajunk, oldjuk meg egymás között. – Milyen választási lehetőségünk van? A gallego nyugodt lassúsággal elszopogatta a kávéját, és elégedett mozdulattal hátradőlt a székében. Szőke haja van, vette észre Teresa. Jóképű, harmincas férfi. Rövidre vágott bajusz, kék öltöny, fehér ing, nyakkendő nélkül. Második vagy harmadik generációs drogcsempész, aki kétségkívül tanult ember benyomását kelti. Jobban siet, mint a szülei, akik zokniban őrizték a pénzt, és mindig ugyanazt a divatjamúlt zakót viselték. Nincs annyi belátással. Nem tartja be a szabályokat, és jobban sóvárog a pénz után, hogy 158

megfizethesse a luxust és a nőket. Szemtelenebb. Közelítünk a lényeghez, mondta Siso szavak nélkül. Bal felőli társára nézett, egy sápadt tekintetű, kövér emberre. Végeztem. A részletek tisztázása a beosztottak dolga. – A Gibraltári-szorostól befelé – mondta a dagadt az asztalra könyökölve – szabad kezet kapnak. Marokkóban átadjuk az árut, ha úgy szeretnék, de az amerikai kikötőkből induló szállítás a mi reszortunk… Tárgyalhatunk különleges feltételekről, százalékokról és garanciákról. Társulhatunk is, ha a mi kezünkben marad a döntés. – így minden egyszerűbb lesz – vonta le a következtetést Siso Pernas, mintegy kívülről beszólva. – Csökken a kockázat. Teo megint összenézett Teresával. És ha nem, kérdezte Teresa pillantása. És ha nem, kérdezte az ügyvéd fennhangon. Mi van, ha nem fogadjuk el a feltételeket? A kövér nem válaszolt, Siso a kávéscsészéjét nézegette, mintha ezzel a lehetőséggel nem is számolt volna. – Hát nem tudom – mondta végül. – Problémák adódhatnak. – Hol? – kérdezte Teo. Kissé előrehajolt, nyugodtan és komolyan, úgy tartotta a golyóstollat a kezében, mintha jegyzetelni akarna. Nem esett ki a szerepéből, bár Teresa tudta, hogy most legszívesebben felállna, és kimenne a szobából. A gallego által szóba hozott problémák nem tartoztak Teo szakterületéhez. Itt megáll a tudományom, adta az értésére. Én a békés tárgyalásokhoz értek, az adótanácsadáshoz, a pénzügyekhez; nem tudok mit kezdeni a kétértelmű utalásokkal és a levegőben lebegő fenyegetésekkel. Ha megváltozik a tárgyalás hangneme, képtelen leszek folytatni. – Maguknál… nálunk. – Siso Pernas gyanakvóan nézte Teo golyóstollat. – Senkinek sem jó, ha nem jutunk egyezségre. Az utolsó szavak úgy csörömpöltek, mint az üvegszilánk. Csörr. Itt vagyunk tehát, gondolta Teresa, most ugrik a majom a vízbe. Kard ki kard. Jöhet a kis sinaloai cafka, aki tudja, mitől döglik a légy. Milyen jó, hogy itt lapul a közelben, és bármikor előhívhatom. Szükségem van rá. – Azannyát… Csak nem baseballütővel fogják szétverni a fejünket?… Mint annak a franciának, akiről a múltkor írt az újság? Őszintének látszó meglepetéssel nézett Siso Pernasra, pedig nem akart becsapni senkit, és nem is állt szándékában. A gallego úgy lesett rá, mintha csak most termett volna ott előtte, a sápadt tekintetű dagadt pedig a saját ujjait bámulta, meg a harmadik társukat, egy sovány pasast, aki az orrát piszkálta a parasztokéhoz vagy a halászokéhoz hasonlító kezével. Teresa választ várt Sisótól, de az csak hallgatott, félig bosszankodva, félig zavartan. Teón viszont nagyon látszott a nyugtalanság. Vigyázz, motyogta halkan. Nagyon vigyázz! – Talán az a baj – folytatta Teresa lassan –, hogy külföldi vagyok, és nem ismerem az itteni szokásokat… Aljarafe úr a teljes bizalmamat élvezi, mégis jobban szeretem, ha felém fordulnak, amikor tárgyalok. A saját ügyeimben én döntök… Érti, miről beszélek? Siso Pernas csendben figyelte tovább, kezét a kávéscsésze két oldalán nyugtatta. A hangulat fagyponthoz közelített. Elég a bájolgásból, gondolta Teresa. Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. És a gallegókról már tudok egyet s mást. – Akkor most – folytatta – elmondom, hogy látom én a helyzetet. Remélem, nem vetem el a sulykot, gondolta. És elmondta, hogy látja a helyzetet. Világosan beszélt, minden mondat között szünetet tartva, hogy kellőképpen érzékeltesse az árnyalatokat. Tisztelettel meghajlok a gallegók teljesítménye előtt. Keménykötésű emberek, le a kalappal előttük. Ugyanakkor jól tudom, hogy a rendőrség szigorú megfigyelés alatt tartja őket, és bírósági eljárások vannak folyamatban ellenük. A zsaruk téglái beépültek mindenhová, gyakran akció közben csapnak le rájuk. Jól kicsinálják őket, 159

ahogy mifelénk, Sinaloában mondanák. Az én üzletemben viszont, ha egyáltalán beszélhetünk alapelvről, a biztonság feltétlenül az. Munkamódszerünk, amennyire lehetséges, kizárja az információáramlást. Kevés emberrel dolgozunk, a többségük nem is ismeri egymást. Senki sem köphet be senkit. Hosszú ideig tartott, amíg felépítettem ezt a szervezetet, és először is nem hagyom, hogy fellazuljon, másodszor nem veszélyeztetem ellenőrizhetetlen akciókkal. Maguk azt kérik, hogy valami részesedés fejében a kezükre játsszam az egészet. Hogy ölbe tett kézzel asszisztáljak ahhoz, hogy megtartják a monopóliumukat. Nem tudom, mi hasznom származna ebből, és miért lenne ez jó nekem. Remélem, nem fenyegetőznek. De nem hiszem, hogy erről van szó, igaz?… Nem hiszem, hogy fenyegetni akarnának. – Ugyan, mivel fenyegettük volna? – kérdezte Siso Pernas. A gallego akcentus. Teresa elhessegette a körülötte lebegő szellemárnyat. Tiszta fejre, megfelelő hangszínre volt szüksége. A León-szikla messze volt, nem akart egy másiknak is nekiütközni. – Nos, két lehetőség jutott eszembe – felelte. – Kompromittáló információk kiszivárogtatása rólam vagy nyílt támadás. Bármelyikről van szó, tudniuk kell, hogy szükség esetén nagyon szemét tudok lenni. És nekem senkim nincs, akit féltenem kéne. Ma itt vagyok, holnap ott, meghalok vagy eltűnök, vagy olajra lépek, és nem is csomagolok össze előtte. Kriptát sem építtettem magamnak, hiába vagyok mexikói. Maguknak viszont vannak dolgaik. Hogy is hívják azokat a szép házakat Galíciában? Luxusautók, barátok… A család. Ha akarják, kolumbiai bérgyilkosokkal végeztetik a piszkos munkát. De ezt én is megtehetem. Ha akarják, szélsőséges esetben még háborút is kirobbanthatnak. Én is, a magam szerény eszközeivel, mert van pénzem, és minden eladó. De a háború feltűnne a hatóságoknak… Úgy tapasztalom, a Belügyminisztérium nem szereti a leszámolásokat, főleg ha konkrét nevek merülnek fel, ha vagyonelkobzás van, ha börtönbe kerül valaki, vagy ha bírósági eljárás van folya-hiatban… Magukról sokat ír az újság. \- Magáról is – mondta Siso Pernas bosszús grimasz-szak Teresa hűvösen és végtelen nyugalommal nézte három másodpercig. – NerrL mindennap és nem ugyanabban a rovatban. Eddig semmit sem sikerült rám bizonyítani. A gallego kurtán, közönségesen felnevetett. – Kíváncsi vagyok, minek köszönheti. – Talán annak, hogy én nem vagyok ekkora szemétláda. No, ezzel megvolnánk, mondta magában. Világos, mint a nap, semmi körítés. Lássuk most már, mit akarnak ezek a szarháziak. Teo a golyóstolla kupakjával játszadozott. Te sem érzed magad különben, gondolta Teresa. De ezért fizetlek. Csak az a különbség köztünk, hogy rajtad meglátszik, rajtam pedig nem. – Minden megváltozhat – mondta Siso Pernas. – A maga helyzetére gondolok. Végiggondolta ezt a lehetőséget. Felkészült rá. Kivett egy Bisontét a csomagból, amely ott volt előtte a pohár víz és az iratokkal teli bőrdosszié között. Mintha mélyen gondolkozott volna a mozdulat közben, úgy tette a szájába a cigarettát, és nem gyújtotta meg. Kiszáradt a szája, de nem nyúlt a víz után. Most nem arról van szó, hogy érzem magam. Hanem arról, milyennek látnak. – Persze – ismerte el. – És biztos vagyok benne, hogy meg is változik. De én ugyanaz maradok. Az embereimmel együtt vagyok, de mégis egymagam. Önszántamból húztam meg a vállalkozásom határait. Mindenki tudja, hogy nem a saját árumat szállítom. Csak a fuvart vállalom. Csökkentem az esetleges veszteségeimet. És a becsvágyamat is. Maguknál viszont ajtó-ablak tárva-nyitva, sok helyen be lehet férkőzni. Választhatok, hol

160

kopogok be. Vannak kedves ismerősök, féltve dédelgetett érdekek… Nem nehéz megszorongatni magukat. Farkasszemet nézett a másikkal, szájában a cigarettával. Kifejezéstelen arccal. Így maradt egy darabig, magában számolva a másodperceket, amíg Siso Pernas mélyen elgondolkozva és szinte erőlködve a zsebéhez nyúlt, kivett belőle egy arany öngyújtót, és az asztalon áthajolva tüzet adott neki. Na végre, szőke hercegem. Lassan mégis megtörsz. Fejbiccentéssel köszönte meg. – És magát nem? – kérdezte végül a gallego, amikor eltette az öngyújtót. – Járjon utána – fújta ki Teresa a füstöt, egy kissé elfordítva a szemét. – Meg fog lepődni, milyen erős az, akinek saját magán kívül nincs vesztenivalója. Magának ott van a család. Azt mondják, gyönyörű a felesége… És a kisfia. Rajta, menjünk el a végsőkig. A félelmet nem hirtelen kell felkelteni, mert akkor meglepetés vagy töprengés lesz belőle, és az agyára mehet annak, aki azt hiszi, nincs remény. Az ellenség kiszámíthatatlanná és veszélyessé válik. A művészet a félelem fokozatos elhintése: hogy állandósuljon, és ne hagyjon aludni, és folyton növekedjen, mert így és csak így lesz belőle tisztelet. A határvonal elmosódik, ezért finoman kell tapogatózni, amíg minden összeáll. – Nálunk, Sinaloában van egy mondás: Kiirtom a családodat, aztán clííkaparom a nagyszüleidet a sírból, keresztüllövöm őket, és visszatemetem… Miközben beszélt, senkire sem nézett, kinyitotta a dossziét, és elővett belőle egy újságkivágást, amely azt a futballcsapatot ábrázolta az árosai öbölben, amelyet Siso Pernas, a törzsszurkoló, bőkezűen támogatott. Ő volt az elnök, és a képen – Teresa hangsúlyozottan finom mozdulattal helyezte az asztalra – ott állt köztük egy meccs előtte feleségével és a fiával, egy helyes, tíz-tizenkét éves srácbal, aki a csapat mezét viselte. – Úgyhogy szálljanak le rólam – fordult a gallego felé, és most igenis a szemébe nézett. – Vagy ahogy itt, Spanyolországban mondani szokás, legyenek olyan szívesek, és ne nyúlkáljanak a tököm felé. Vízcsobogás a zuhanyozó függönye mögött. Gőz. A férfi szeretett forró vízzel tusolni. – Megölhetnek minket – mondta Teo. Teresa az ajtófélfának támaszkodott. Meztelen volt. Bőrén érezte a langyos nedvességet. – Nem – felelte. – Először finomkodni próbálnak, hogy lássák, mit lépünk. Aztán egyezséget ajánlanak. – Azt, amit te finomkodásnak nevezel, már megpróbálták… A motorcsónakos bulit, amiről Juárez beszélt, ők köpték be Martínez Prado bírónak. A nyakunkra hozták a csendőrséget. – Tudom. Ezért léptem fel keményen. Értésükre adtam, hogy tudok róla. – A Corbeira fivérek klánja… – Hagyd már, Teo! – ingatta a fejét Teresa. – Tudom, mit csinálok. – Ez igaz. Mindig tudod, mit csinálsz. Vagy legalábbis jól játszod. A három mondat közül, gondolta Teresa, fölösleges volt a harmadik. De úgy látszik, te itt jogokat élvezel. Vagy azt hiszed magadról. A gőz bepárásította a nagy tükröt, amelyben Teresából csak egy nagy, szürke folt látszott. A mosdó mellett samponosflakonok sorakoztak, testápoló, fésű és egy kicsomagolatlan szappan. Parador Nációnál de Cáceres. Az ágy és a gyűrött lepedők mögött fantasztikus középkori tájat tárt fel az ablak: régesrégi kövek az éjszakában, oszlopok és kapuk, amelyeket bearanyozott a rejtett lámpák fénye. Azannyát, gondolta. Mint az amcsi filmekben, gondolta, de ez a valóság. A jó öreg Spanyolország. – Adj egy törülközőt! – kérte Teo.

161

Tisztaságmániás volt a pasas. Előtte és utána is zuhanyozott, mintha higiéniát akarna vinni a dugásba. Alapos, nett, mint aki nem izzad meg soha, és bacilusok sincsenek a bőrén. A férfiak, akiknek meztelenségére Teresa emlékezett, szinte mind tiszták voltak, vagy legalábbis annak látszottak, de ehhez egyik sem volt fogható. Teónak nem is volt saját illata: bársonyos bőrén a szappan és az after shave meghatározhatatlan aromája keveredett, amelyeket ugyanolyan visszafogottan használt, mint minden mást. Szeretkezés után mindkettőjüknek Teresa-illata lett, az ő kimerült testének, nyálának és nedves szeméremtestének aromája ragadt át Teóra is, mintha valósággal elfoglalta volna a bőrét. A gyarmatává tette. Amikor odaadta a törülközőt, végignézett a férfi magas és vékony testén, amelyről még csorgott a víz r- :m – az imént elzárt zuhany alatt. Fekete szőrszálak a mellen, combok, nemi szerv. Mindig a helyzethez illő nyugodt mosoly. Bal kezén jegygyűrű. Teresát nem zavarta, és úgy látszik, a férfit sem. Ez szakmai kapcsolat, mondta Teresa az egyetlen alkalommal, amikor Teo megpróbált magyarázkodni, talán az ő nevében, egy könnyed és szükségtelen megjegyzéssel. Sok a rizsa. És Teo elég okos volt, hogy felfogja. – Komolyan gondoltad azt a dolgot Siso Pernas fiával? Teresa nem felelt. Odalépett a párás tükörhöz, és egy darabon letörölte a kezével. Ott volt hát, de körvonalai olyan bizonytalanok voltak, hogy talán nem is saját magát látta a kócos haj keretében, azokkal a tágra nyílt fekete szemekkel, amelyek a szokásos figyelemmel szegeződtek rá. – Senki sem”lunné el, ha így látna. Mellette állt, és nézte őt a kis lyukon át, amely a tükör párás felületén képződött. A mellét és a hátát törölte éppen. Teresa megrázta a fejét. Mit tudsz te erről, mondta szavak nélkül. Teo szórakozott csókot nyomott a hajára, és tovább törülközött, ahogy a hálószoba felé ment, ő pedig ott maradt a homályos tükör előtt, a mosdóra támaszkodva. Remélem, sose kell neked is megmutatnom, tűnődött magában, mintha a szomszéd helyiségben járkáló férfinak mondaná. Remélem. – Aggódom Patríciáért – szólalt meg Teo hirtelen. Teresa az ajtóhoz lépett, és a küszöbről nézett rá. Éppen egy tökéletesen sima inget vett ki a bőröndjéből – mert ennek a jómadárnak sose gyűrődtek össze a cuc-cai –, és kigombolta, hogy felvehesse. Félórával későbbre foglaltak asztalt a Tőrre de Sandában. Remek étterem, áradozott a férfi. A városközpontban. Teo ismerte az összes remek éttermet, divatos szórakozóhelyet és elegáns butikot. Azok a helyek ugyanúgy rá voltak szabva, cm 365 »t) mint az ing, amit a kezében tartott. Akárcsak Pati O'Farrell, ő is mintha ezeken a helyeken született volna: a szerencse gyermekei voltak ők, akiket elkényeztetett a világ, bár Teo ezt szemlátomást jobban viselte, mint a Hadnagy. Minden csillog és villog itt, gondolta Teresa, és oly messze van a Siete Gotas negyed, ahol az anyja, aki nem csókolta meg soha, az udvaron mosott egy teknőben, és lefeküdt a szomszédban lakó részeg disznókkal. Oly messze az iskola, ahol koszos utcakölykök emelgették a szoknyáját a kerítés mellett. Csináld már, kisanyám. Mindnyájunknak. Ne légy már olyan szégyellős, vagy azt akarod, hogy megverjünk? Oly messze vannak a fából és bádogból összetákolt tetők, a meztelen talp alatt cuppogó sár, az az egész nyomorúságos, kurva élet. – Mi bajod Pátival? – Te is tudod. Egyre rosszabb a helyzet. Az volt. Az ital és a mértéktelen anyagozás nem jó együtt, de itt már nem csak erről volt szó. Mintha a Hadnagy csendben, fokozatosan összeroppant volna legbelül. Talán beletörődött valamibe, bár Teresa nem igazán értette, mit jelent ez. Barátnője néha azokra 162

a hajótöröttekre emlékeztetett, akik minden látható ok nélkül abbahagyják az úszást. Glupglup. Talán mert elfogy a hitük, vagy egyszerűen elfáradnak. – Azt csinál, amit akar – mondta. – Nem ez a kérdés. Hanem hogy neked megfelel-e, amit csinál. Jellemző Teóra. Nem O'Farrell érdekli, hanem a viselkedésének következményei. És mindjárt át is hárítja őket Teresára. Megfelel-e neked vagy nem. Főnökasszony. A probléma lényegét az a közöny és érdektelenség jelentette, amellyel Pati ellátta a Transer Nagában még megmaradt minimális kötelezettségeit. A megbeszéléseken, amelyekre egyre ritkábban járt, mert mindent Teresára hagyott, úgy üldögélt, mintha nem is lenne ott, vagy gátlástalanul viccelődött: most mindent játéknak fogott fel. Nyakló nélkül költötte a pénzt, értetlenkedett, tréfára vett olyan komoly ügyeket, amelyektől emberek és néha életek függtek. Olyan volt, mint egy sodródó hajó. Teresa nem tudta eldönteni, hogy ő maga vette át barátnőjétől a feladatokat, vagy Pati akaratából történt így, abból a növekvő zűrzavarból, amely a fejében és az életében uralkodott. Te vagy a főnök, mondogatta. Én tapsolok, iszom, kokózom és nézlek. De talán mindkettő igaz volt, és Pati csak a napok ritmusát követte, azt az elkerülhetetlen, természetes rendet, amelynek iránya már eleve adott volt. Talán Edmond Dantést illetően is tévedtem, mondta Pati Tomás Pestaííánál. Sem ő nem igaz, sem te. Nem tudtalak kiismerni. Vagy talán, ahogy egy másik alkalommal mondta, porral az orrában és zavaros pillantással, csupán arról van szó, hogy Faria abbé előbb-utóbb mindenképp lelép a színről.__ Kötekedő volt, és mintha lassan belehalt volna abba, hogy nem halott. De nem érdekelte. E szavakkal lehetett leírni a viselkedését, és abban a szakmában a kötekedés volt a legsúlyosabb vád, mert a botrányok mindenkit kínosan érintettek. Nemrég a következő incidens történt: egy züllött életű kiskorú lány, aki közönséges volt, és a társaságnál, amelyhez tartozott, csak az érzelmei voltak hitványabbak, szemtelenül pumpolta Pátit, majd pedig egy féktelen kokainos dorbézolás után, amely véraláfutásokkal és kórházzal végződött hajnali ötkor, majdnem leadta a lapoknak a sztorit, és csak azért nem tette meg, mert bevetették az ilyenkor szükséges eszközöket, a pénzt, a kapcsolatokat, a zsarolást. Spongyát rá. Ilyen az élet, mondta Pati, amikor Teresa szigorú hangon elbeszélgetett vele. Neked könnyű, Mexikói. Mindened megvan, és még a pinád sem árválkodik. Éld hát az életed, és engem hagyj békén. Mert én senkit sem vonok felelősségre, és nem ártom bele magam a más dolgába. A barátnőd vagyok. Megfizettem és máig is fizetek a barátságodért. Tartom magam az egyezségünkhöz. És te, aki oly könnyen megvásárolsz mindent, hagyd, hogy én legalább magamat megvásároljam. Figyelj. Mindig azt mondod, hogy fifti-fifti alapon állunk, és nem csak az üzletben és a pénzben. Egyetértek. Ez itt az én szabad, önként vállalt, tetves féle részem. Még Oleg Jasikov is figyelmeztette. Vigyázz, Tyessza! Nemcsak a pénzeddel játszol, hanem a szabadságoddal és az életeddel is. Te döntesz. Persze. De azért nem ártana, ha elgondolkoznál. Igen. Ezeken a dolgokon. Például, hogy mi a te részed. Miért vagy felelős. Miért nem. Mennyiben kezdted te magad, követve őt a játékban. Van passzív felelősség is, amely ugyanolyan súlyos, mint a másik. Van hallgatás, amit nem bocsáthatunk meg magunknak, ha világosan értjük a helyzetet. Igen. Az életben eljön az a pillanat, amikor mindenki csak azért felel, amit ő tesz. Vagy amit nem tesz meg. Mi lett volna, ha. Erre gondolt néha Teresa. Ha én. Talán ebben rejlett a válasz, de már nem tudott a másik oldalról szemlélődni, hisz egyre világosabban és áthatol-hatatlanabbul magasodott a határ közte és a múlt között. Zavarta a kényelmetlenség vagy a lelkiismeretfurdalás, amely meghatározhatatlan időközönként tört rá, mintha az ölébe hullana, és nem tudna mit kezdeni vele. Miért is kéne sajnálkoznia, mondogatta. Soha nem volt lehetséges, 163

és nem is történt meg. Senki sem csapott be senkit, és ha Pati valaha reménykedett vagy próbálkozott, az rég feledésbe merült. Talán itt volt a bökkenő. Hogy minden elvégeztetett, vagy legalábbis majdnem minden, és O'Farrell hadnagyot már a kíváncsiság sem mozgatta. Teo Aljarafe lehetett Pati utolsó kísérlete Teresával kapcsolatban. Vagy az elégtétele. Onnan kezdve minden egyszerre volt előre látható és homályos. És ezzel mindkettőjüknek egyedül kellett szembenéznie. 13. KÉT-HÁROMSZÁZ MÉTEREN BELÜL FELEMELEM A GÉPEKET Ott van – mondta Ramos doktor. Fantasztikus hallása van, gondolta Teresa. Ő bezzeg nem vett észre semmit, csak hogy a hullámok szelíden nyaldossák a partot. Nyugodt volt az este, a Földközi-tenger fekete foltként terpeszkedett az Agua Amarga-öbölnél az almeríai parton, a holdfényben mintha hó borította volna a partot homok helyett, és a Punta Polacra világítótorony – amely tizenkét-tizenöt másodpercenként három fényt villantott fel, ahogy Teresa régi szakmai ösztöne gépiesen regisztrálta – megvilágította a Gata-hegy lábát, hat mérföldre délnyugatra. – Csak a tengert hallom – felelte. – Figyeljen. Feszült figyelemmel hallgatózott bele a sötétségbe. A Cherokee mellett álltak, amelyben egy kávés termosz lapult műanyag poharakkal és szendvicsekkel, néhány kabát és pulóver alatt, hogy még lassabban hűljön. Pote Gálvez sötét árnya a közelben sétálgatott, a strandra vezető száraz földút mellett. – Most már hallom – mondta. A távoli finom mormolást alig lehetett kivenni a hullámzás zajából, de egyre hangosabb lett, és nagyon alacsonyról szólt, mintha a tengerből és nem is az égből jönne. Mint egy nagy sebességgel közeledő motorcsónak hangja. – Ügyes fiúk – mondta Ramos doktor. Némi büszkeség érződött ki a hangjából, mintha a saját tehetséges fiáról vagy tanítványáról beszélne, de megőrizte szokásos nyugalmát. Ez a lókötő semmin sem izgatja fel magát. Teresa alig tudta leplezni az idegességét, és komoly erőfeszítésébe került, hogy olyan higgadtan beszéljen, ahogy elvárták tőle. Ha tudnák, gondolta. Ha tudnák. Ez a rohadt éjszaka csak ráadás a többi kockázatra. Három hónapja készítjük elő, és most kevesebb mint két óra alatt eldől, ennek az időnek pedig több mint a háromnegyede eltelt. A motorzúgás egyre közeledett és hangosodott. A doktor a szeméhez emelte a karóráját, aztán fél pillanatra fellobbantotta az öngyújtója lángját. – Porosz fegyelem – jegyezte meg. – A hely és az időpont is hajszálpontos. Egyre közeledett a hang, és továbbra is alacsonyról hallatszott. Teresa izgatottan kémlelte a sötétséget, amíg végre mintha megpillantotta volna a lassan növekedő fekete pontot a víztömeg és a fénylő hold között. – Azannyát – mondta. Szinte már szép, gondolta. Ismeretei, emlékei és tapasztalatai alapján nem esett nehezére elképzelni a tengert a vezetőfülkéből nézve, a vezérlőpult halvány fényeit, a szárazföld kanyargós partvonalát ott elöl, a két férfit az üléseken, VOR-DME Almeríából a 114,1-es hullámhosszon, az idő és a távolság kalkulációját az albo-ráni tengeren, pontvonás-vonás-vonás-pont-vonás-pont, a szabad szemmel történő tájékozódást a balra pislákoló világítótorony és a jobbra lévő Carboneras fényei alapján, melyek között semleges területként sötétlett az öböl. Bárcsak ő is ott volna fent, gondolta. Röpködne az égen, tökösen, mint a férfiak. A fekete pont hirtelen megnőtt, szinte beleért a vízbe, a motorberregés fülsiketítő lett, grrrr hallatszott, mintha rájuk akarna zuhanni, és Teresa megpillantotta a két szárnyat közvetlenül az orruk előtt. Aztán kirajzolódott az egész gép,

164

körülbelül öt méterrel a víz fölött, a két propeller úgy pörgött a holdfényben, mint az ezüstkorong. Ezerrel. A következő pil^ 370 ^ lanatban elsuhant felettük, iszonyú bőgésével felverte a homokot és a száraz algákat, majd felemelkedett, s a szárazföld felé szállva jobbra billentette az egyik szárnyát, úgy tűnt el az éjszaka sötétjében a Gata- és a Cab-rera-hegy között. – Másfél tonna – mondta a doktor. – Még nem szállt le – felelte Teresa. – Tizenöt perc. Már nem kellett rejtőzködniük, ezért Ramos a nadrágzsebébe kotort, pipára gyújtott, és tüzet adott Teresának is, aki cigarettát vett elő. Pote Gálvez két pohár kávét hozott. Mint egy terebélyes árnyék, aki csak az ő kívánságaikat lesi. Léptei hangját elnyelte a homok. – Mi a helyzet, főnök? – Minden rendben, Pinto. Köszönöm. Megitta a cukortalan, keserű folyadékot, amelyet konyakkal ízesítettek, és élvezettel beleszippantott a hasissal dúsított cigarettába. Remélem, a folytatás is ugyanilyen jó lesz, gondolta. A kabátzsebében lapuló mobiltelefon azonnal megszólal, amint a fuvart sikerült átrakodni a kezdetleges leszállópálya mellett várakozó négy kamionra. A pálya a polgárháború óta elhagyottan állt az almeríai sivatag közepén Tabernas közelében, tizenöt kilométerre a legközelebbi falutól. Ez volt az utolsó eleme annak a bonyolult műveletsornak, amelynek keretében ezerötszáz kiló kokain-klórhidrátot juttattak el a medellíni kartell tői az olasz maffiákig. Újabb csipet bors a Corbeira-klán orra alá, amely szerette volna megtartani monopóliumát a fehér por spanyolországi forgalmazásában. Teresa jót mulatott magában. Hogy berágnak majd a gallegók, ha megtudják. De a kolumbiaiak őt kérték meg, hogy tanulmányozza a nagy szajré egyszeri leszállításának lehetőségét, hogy ők aztán konténerekben vihessék tovább Valencia kikötőjéből Genovába. Mit tehetett volna? Megoldotta. A kábítószer, amelyet tízki– 371 – lós vákuumcsomagolású bálákban rejtettek az autózsírt tartalmazó dobozokba, úgy kelt át az Atlanti-óceánon, hogy előtte Ecuadorral szemben, a Galápagos-szigetek-nél rakták át a panamai lobogó alatt hajózó régi tákolmányra, a Susanáxa. Utána Marokkóban kötött ki, egész pontosan Casablancában, ahonnan a Királyi Csendőrség védelme alatt – hiszen Abdelkader Chaib ezredes továbbra is kitűnő kapcsolatokat ápolt Teresával – teherautókonjutott el Rifbe, a Transer Naga egyik partnercégének raktárába, ahol általában a hasisszállítmányokat állították össze. – A marokkóiak igazi úriemberek. Tartották a szavukat – mondta Ramos doktor, zsebre tett kézzel. A kocsihoz indultak, amelynek volánjánál már ott ült Pote Gálvez. A reflektor megvilágította a homokos partot, a sziklákat és a felriasztott fecskéket, amelyek riadtan röpdöstek a fényben. – Igen. De az érdem a magáé, doktor. – Csak az ötlet. – Maga tette lehetővé. Ramos doktor szótlanul szívta a pipáját. A Transer Naga agytrösztje ritkán panaszkodott, és a dicséretre is ritkán mutatta ki elégedettségét, de Teresa tudta, hogy büszke magára. Mert bár a nagy repülőgép ötlete – a légi-hídé, ahogy egymás közt nevezték – Teresáé volt, az útvonalat mégiscsak a doktor rajzolta meg, és a részleteket is ő dolgozta ki. Az újítás abban állt, hogy felhasználták az alacsony röptű gépeket és a titkos leszállópályákat egy nagyobb horderejű és kifizetődőbb művelethez. Az utóbbi időben ugyanis problémák akadtak. A vámőrség lefülelte a gallego Corbeira-klán két akcióját – az egyiket a Karib-tengeren, a másikat Portugália partjainál –, egy féltonnás digó szállítmány 165

pedig, amit Buenaven-turából vittek volna Cádizon keresztül Genovába egy török teherhajón, teljesen befuccsolt, amikor a csendőrség kezére került, és nyolc embert lesitteltek. Nehéz időszak volt ez, és Teresa hosszas fejtörés után úgy döntött, hogy ahhoz a módszerhez folyamodik, amely évekkel azelőtt Mexikóban az Egek Urává avatta Amado Carrillót. Tuti tipp, döbbent rá. Minek agyalni, ha van tanítómester? Mindjárt ki is osztotta a munkát Farid Lataquiának és Ramos doktornak. A libanoni anyagbeszerző szokás szerint berzenkedett. Kevés idő, kevés pénz, kevés lehetőség. Mindig csodákat várnak tőle, és mindig ugyanany-nyiért. S a többi. De a doktor a szobájába zárkózott a térképekkel, a vázlatokkal és a grafikonokkal, pipáról pipára gyújtott, és csak annyit beszélt, amennyi okvetlenül szükséges volt, miközben végigsakkozta az útvonalakat, az üzemanyag-mennyiségeket és a helységneveket. Lyukakat keresett a radarhálón Melilla és Alhucemas között, megnézte, mennyit kell repülni alacsonyan a víz fölött kelet-észak-északnyugati irányban, azaz a lefedetlen zónában, hogy baj nélkül átjussanak a spanyol partra, szabad szemmel tájékozódva, alacsony és magas üzemanyagfogyasztással, olyan helyeken, ahol lehetetlen észrevenni egy középméretű gépet. Még néhány légi irányítót is megkörnyékezett, akik éjszakai ügyeletet láttak el a kritikus pontokon, és gondoskodott róla, hogy nem jelentik, ha gyanús visszhangot látnak a radar képernyőjén. Személyesen tett felderítőutakat az almeríai sivatag fölött a megfelelő leszállópályát keresve, és a Rif-hegységben ő maga ellenőrizte a létesítmények állapotát. Az 1978-ban készült régi Aviocar C-212-es gépet Lataquia szerezte be Afrikában: utasszállítóként működött Malabó és Bata között, és még az Egyenlítői-Guineának juttatott spanyol segély része volt, de derekasan szuperált tovább. Kétmotoros, két tonna teherbírású gép volt, hatvancsomós sebességgel szállt le kétszázötven méteren, ha befordította a propellereket, és negyven fokkal megbillentette a fékszárnyat. Az adásvételt problémamentesen bonyolítorták le Egyenlítői-Guinea madridi követségének segítségével – a túlfizetésből a kereskedelmi attasé jutalékának levonása után motorokat vettek félmerev gumitek-nőkhöz –, majd az Aviocar Banguiba repült, ahol francia szerelők tesztelték és állították be rajta a két turbólégcsavaros Garrett TPE hajtóművet. Csak ezután jutott el a gép a Rif-hegység egyik négyszáz méteres pályájára, ahol felrakodták rá a kokaint. A legénység nem jelentett gondot: százezer dollár a pilótának – a lengyel Jan Karasek-nek, aki korábban mezőgazdasági gépeken szolgált, majd sokáig hasist szállított éjszakánként a Transer Nagának a saját Skymaster gépén – és hetvenötezer a másodpilótának, Fernando de la Cuevának, aki Aviocarokon szolgált katonatiszt korában, mielőtt áttért volna a polgári repülésre, hogy aztán munka nélkül maradjon az Ibériánál történt leépítés után. Mostanra pedig – a Cherokee reflektora Carboneras első házait világította meg, amikor Teresa a kesztyűtartó órájára pillantott – a két férfi már átszelte az Almería-Murcia autópálya fényeit Níjar mellett, és mindvégig alacsonyan repülve, hogy elkerüljék a radartornyok hatókörét, amelyet Ramos doktor oly gondosan rajzolt fel a légi térképükre, elvitték a gépet az Alhamilla-hegységig, lassan elfordultak vele nyugati irányba, és talán már ki is hajtották a fékszárnyakat a leszálláshoz a titkos pályán, amelyet csak a holdfény világított meg, és két autó, az egyik az elején, a másik háromszáz méterrel odébb, két kis villanással jelezve a távot. A gép gyomrában negyvenötmillió dollár értékű szajré lapult, amelynek árából a Transer Naga mint fuvarozó tízszázalékos jutalékot kasszírozott. Mielőtt ráfordultak volna az N-340-re, megálltak egy út menti fogadónál: a hátsó asztaloknál kamionsofőrök vacsoráztak, sonkák és kolbászok lógtak a plafonról, borosüvegektől roskadozó polcok, torreádorokat ábrázoló fényképek, forgóállványok pornóvideókkal és kazettákkal meg CD-kkel, Los Chinguitos, El Fary, La Nina de los Peines. Állva ették a pultnál a sonkát, a sült húst és a friss tonhalat paprikával-paradicsommal. Ramos doktor konyakot kért, Pote 166

Gálvez, aki vezetett, dupla kávét. Teresa éppen a cigarettát kereste a kabátja zsebében, amikor az ajtónál megállt a csendőrség zöld-fehér Nissanja, és az utasai beléptek a helyiségbe. Pote Gálvez arcizmai megfeszültek, felemelte kezét a pultról, oldalra fordult, és a profik bizalmatlanságával tekintett az újonnan érkezettekre. Egy kicsit még oldalra is lépett, hogy eltakarja főnökasszonyát. Nyugalom, Pinto, adta értésére Teresa pillantása. Nem ma fognak elbánni velünk. Ez csak a helyi őrjárat. Rutinellenőrzés. A csendőrök fiatalok voltak, olajzöld egyenruhában, oldalukon fekete pisztolytáskával. Udvariasan jó estét kívántak, letették a sapkájukat az egyik bárszékre, és a pult szélére könyököltek. Felszabadultnak látszottak, és az egyikük futó, szórakozott pillantást vetett rájuk, miközben cukrot tett a kávéjába, és megkavarta a kiskanállal. Ramos doktor derűsen nézett Teresára. Ha ezek tudnák, mondta szavak nélkül, és ráérősen megtömte a pipáját. Ilyen az élet. Amikor a csendőrök kifelé indultak, szólt a pincérnek, hogy kifizetné a kávéjukat. Az egyik csendőr kedvesen tiltakozott, a másik rájuk mosolygott. Köszönöm. Jó munkát, szólt utánuk a doktor, amikor kimentek. Köszönjük, felelték mind a ketten. – Ügyes fiúk – állapította meg a doktor az ajtó csukó-dása után. Ugyanezt mondta a pilótákról is, emlékezett vissza Teresa, amikor az Aviocar motorja a tengerpart fölött dübörgött. Többek között ezt jszerette ebben az emberben. A rendíthetetlen nyugalmat. Mindenki ügyes fiú lehetett, ha a megfelelő szögből nézte. Vagy ügyes lány. Nehéz hely volt a világ, bonyolult szabályokkal, és mindenki azt a szerepet játszotta, amit kiosztottak neki. Nem mindig lehetett választani. Azok, akiket ismerek, mind hallották valamikor a doktort arról beszélni, hogy megvan az oka, miért csinálja. Ha elfogadod ezt a barátaidtól, nem lesz nehéz együttműködni a többiekkel sem. Az a titka, hogy találd meg a pozitívumaikat. A pipázás sokat segít ebben. Időt kell szánni rá, elgondolkoztat. Alkalmat ad rá, hogy a kezedet lassan mozgatva végignézz magadon és a többieken. A doktor még egy konyakot kért, Teresa pedig, mivel nem volt tequila, gallego pálinkát, ami olyan erős volt, hogy szinte tüzet okádott tőle. A csendőrökről eszébe jutottak bizonyos régi félelmek és egy minapi beszélgetés. Három héttel azelőtt felkeresték a Transer Naga székhelyén, amely most már egy ötemeletes épület volt az Avenida del Maron, a marbellai park tőszomszédságában. A vendég nem jelentkezett be előre, így nem is akarta fogadni – Pote Gálvez az iroda ajtajával szemben feszített a szőnyegen, akár egy doberman –, de Eva, a titkárnő, behozott egy bírósági végzést, amely arra szólította fel Teresa Mendoza Chávezt, ezen és ezen a címen, hogy egyezzen bele a kihallgatásba, különben számolnia kell a további következményekkel. Előzetes beszélgetés, állt a papíron, de nem derült ki belőle, mit előz meg. Ketten vannak, mondta a titkárnő. Egy férfi meg egy nő. A csendőrségtől. Teresa rövid gondolkozás után üzenetet küldött Teo Aljaráiénak, hogy ő is tudjon róla, egy mozdulattal nyugalomra intette Pote Gálvezt, aztán megkérte a titkárnőt, hogy vezesse a vendégeket a tárgyalóba. Nem nyújtottak kezet egymásnak. Futó köszönés után mindhárman leültek a nagy, kerek asztal mellé, amelyről előzőleg minden papírt és dossziét eltávolítottak. A férfi vékony volt, komoly és jóképű, korán őszülő, rövidre vágott hajjal és szép bajusszal. Mély és kellemes a hangja, állapította meg Teresa, éppoly udvarias, mint a modora. Civil ruhában volt, kopott kordbársony zakót és sportnadrágot viselt, de az egész lényében volt valami fegyelmezett, katonás. Castro vagyok, mondta, elhallgatva a keresztnevét, a rendfokozatát és a telephelyét, bár aztán mégis meggondolta magát, és hozzátette, százados. Castro százados. A társam Moncada őrmester. Bemutatkozás közben a csendőrnő – vörös haj, kicsiny, okos szempár, szoknya, pulóver, arany fülbevaló – diktafont vett elő a térdén levő vászontáskából, és az asztalra helyezte. Remélem, nem zavarja. Aztán belefújta az orrát egy papír zsebkendőbe – náthás lehetett, vagy allergiája volt –, galacsinná gyúrta, és a hamutartóba tette. Egyáltalán nem, felelte Teresa. De ebben 167

az esetben meg kell várniuk az ügyvédemet. És ez a jegyzetelésre is vonatkozik, így Moncada őrmester, miután a főnökére nézett, összeráncolta a szemöldökét, visszatette a kismagnót a táskába, és újabb papír zsebkendőhöz folyamodott. Castro százados néhány szóban elmondta, mi járatban vannak. Egy nemrég indított vizsgálatban bizonyos információk a Transer Nagához kapcsolódó cégekre mutattak. – Nyilván bizonyítékaik is vannak. – Nincsenek. Sajnálattal közlöm, hogy nincsenek. – Ha így van, nem értem a látogatásukat. – Rutinvizsgálat. – Aha. – Arra kérjük, működjön együtt az igazságszolgáltatással. – Aha. Castro százados elmondta Teresának, hogy a csendőrség egyik akcióját, amelyben kábítószer-csempészetre használt gumicsónakok után nyomoztak, az információk kiszivárogtatása és a rendőrség váratlan közbelépése hiúsította meg. Az esteponai kapitányság emberei idő előtt szálltak ki az ipartelepre, ahol a vizsgált teherhajóban a csendőrség által keresett holmik helyett csak két régi, használaton kívüli csónakot találtak. Nem került elő bizonyíték, és senkit sem sikerült letartóztatni. – Őszintén sajnálom – mondta Teresa. – De nem értem, mi közöm ehhez az egészhez. – Most semmi. A rendőrök kibabráltak velünk. Befellegzett az egész akciónak, mert valaki téves adatokat közölt az esteponaiakkal. Nincs olyan bíró, aki a jelenlegi anyaggal folytatni merné. – Azannyát… És azért jött ide, hogy ezt elmesélje? Olyan hanghordozással beszélt, hogy vendégei kénytelenek voltak egymásra nézni. – Bizonyos értelemben igen – mondta Castro kapitány. – Úgy gondoltuk, az ön véleménye hasznos lehet. Jelenleg fél tucat ügyön dolgozunk, amelyek ugyanehhez a környezethez kapcsolódnak. Moncada őrmester előredőlt a székében. Sem rúzs, sem smink. Apró szeme mintha fáradt lett volna. A köhögés. Az allergia. Bizonyára egész éjjel dolgozott, vélte Teresa. Napok óta nem mosott hajat. Az arany fülbevaló oda nem illően csillogott. – A százados úr az ön környezetére céloz. Teresa nem akarta meghallani az ön szócskában rejlő ellenségességet. A csendőrnő gyűrött pulóverét nézte. – Nem tudom, miről beszélnek. – A férfihoz fordult. – A kapcsolataim nyilvánosak. – Nem azokra gondolunk – mondta Castro százados. – Hallott már a Chemical STM-ről? – Soha életemben. – És a Konstantin Garofi Ltd.–ről? – Arról igen. Részvényes vagyok. Kisebbségi csomaggal. – Különös. a mi értesüléseink szerint a gibraltári székhelyű Konstantin Garofi importexport társaság teljes egészében a magáé. Talán mégis meg kellett volna várnom Teót, gondolta Teresa. De most már mindegy, nincs visszaút. Felvonta az egyik szemöldökét. – Remélem, bizonyítani is tudják. Castro százados a bajszához nyúlt. Alig látható, tétova fej mozdulatot tett, mint aki valóban azon gondolkozik, vannak-e bizonyítékok. Nem, mondta végül. Sajnos nincsenek bizonyítékaink, de most nem is erről van szó. Híreket kaptunk. Az amerikai DEA és a kolumbiai kormány a segítségünket kéri tizenöt tonna kálium-per-manganát ügyében, amelyet a karibi Cartagena kikötőben koboztak el. 168

– Azt hittem, a kálium-permanganát kereskedelmét nem tiltja a törvény. Széke karfájára támaszkodott, és őszintének látszó meglepetéssel nézte a csendőrt. Európában nem, hangzott a válasz. De Kolumbiában igen, mert ott a kokain készítéséhez használják fel. Az Egyesült Államokban bizonyos mennyiségen felül ellenőrzik az adásvételét, mivel rajta van annak a negyvenöt kémiai anyagnak a listáján, amelyeknek forgalmazását szövetségi törvény szabályozza. A kálium-permanganát, ahogy talán – sőt egész biztosan – ön is tudja, asszonyom, egyike annak a tizenkét alapanyagnak, amelyekből a kokain-klórhidrát és az alapmassza készül. Tíz tonnája, más vegyszerekkel elegyítve, nyolcvan tonna kábítószer finomításához elég. Ez pedig, az ismert spanyol mondás szerint, nem puly-kafika. A csendőr kifejezéstelenül nézett Teresára, mintha nem volna más mondanivalója. A Mexikói háromig számolt magában. A mindenségit. Megfájdult a feje, de nem nyúlhatott aszpirinért a vendégek előtt. Vállat vont. – Na ne mondja… És? – A rakomány tengeri úton érkezett Algecirasból, miután Konstantin Garofi megvette a belga Chemical STM vállalattól. – Meglep, hogy ez a gibraltári cég egyenesen Kolumbiába exportál. – Nem csoda, hogy meglepődik. – Ha bármi irónia volt a megjegyzésben, a csendőr jól leplezte. – Valójában az történt, hogy miután Belgiumban megvették az árut, elhozták Algecirasba, és egy Jersey szigetén bejegyzett másik cégre ruházták át, amely konténerben szállította tovább a venezuelai Puerto Cabellóha, majd Cartagená-ba… Útközben magnézium-dioxid feliratú dobozokba rakták át az árut. Álcázásból. Nem a gallegók voltak, értette meg Teresa. Most nem ők köpték be. Tudta, hogy a probléma forrása Kolumbiában van. Helyi nézeteltérések, háttérben az amerikai DEA-val. Ez távolról sem érintheti őt. – Hol történt? – A nyílt tengeren. Algecirasban még az eredeti né- i ven hajózták be. Hát erről van szó, apuskám. Nézd a kis kezemet az asztalon, ahogy legális cigit vesz ki a legális csomagból, és aztán a tisztességes emberek nyugalmával gyújt rá. Két hófehér, ártatlan kacsó. Mit akarsz tőlem? Mi közöm az egészhez? – Talán ahhoz a céghez kéne fordulniuk – javasolta –, amely Jersey szigetén van bejegyezve… Az őrmester türelmetlenül legyintett, de nem szólt semmit. Castro kapitány kissé meghajtotta a fejét, mint aki hajlandó megfontolni a jó tanácsot. – A fuvar után felszámolták – mondta. – Csupán egy név volt a Saint-Hélier utcán. – Azannyát. Utánanéztek? – Teljes mértékben. – Akkor valaki visszaélt Konstantin Garofi jóhiszeműségével. Az őrmester szólásra nyitotta a száját, de most is meggondolta magát. A felettesére pillantott, majd egy noteszt vett elő a táskájából. Ha a ceruzát is meglátom nálad, gondolta Teresa, mindkettőtöket kiváglak az utcára. Most azonnal. De ceruza nélkül is eltakarodtok. – Mindenesetre, ha jól értem – folytatta –, önök egy törvény által engedélyezett kémiai termék szállításáról beszélnek, a schengeni egyezmény területén belül. Nem értem, mit furcsállnak ezen. A papírok bizonyára rendben voltak, az igazolások s a többi. Nem nagyon ismerem Konstantin Garofi cégét, de értesüléseim szerint igen komolyan veszik a formaságokat… Ellenkező esetiben nem volnék a részvényesük. – Nyugalom – mondta kedvesen Castro százados. – Taláh-nyugtalannak látszom? A férfi csaksnézte, és nem felelt azonnal. – Ami önt és Konstantin Garofit illeti – szólalt meg végül –, úgy látszik, minden törvényes. 169

– Sajnos – tette hozzá Moncada őrmester. Megnyalta az ujját, és lapozni kezdett a noteszben. Na ne szórakozz, kisanyám, gondolta Teresa. Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy ott vannak lejegyezve az utolsó fuvarom adatai? – Van még valami? – Mindig lesz valami – mondta a százados. Akkor nyissuk meg a második frontot, te szarházi, gondolta Teresa, miközben elnyomta a csikket a hamutartóban. Jól kiszámított erővel, hogy azonnal kialudjon. Csak a kellő felháborodást mutatta ki, egy grammal sem többet, a fejfájás ellenére, amely egyre kényelmetlenebbé vált. Sinaloában ezt a két embert már rég lefizették vagy kinyírták volna. Megvetette őket, amiért így jelentkeztek nála, ennyire félreismerve őt. Ilyen közönségesen. De tudta, hogy a megvetés gőghöz vezet, és a gőg a hibák forrása. Az önhittség jobban sebez, mint a pisztolygolyó. – Jobb lesz, ha tisztázzuk a helyzetet – mondta. – Ha konkrét dolgokat akarnak felhozni ellenem, beszélgetésünk az ügyvédeim jelenlétében folytatódik. Ha nincs ilyen szándékuk, legyenek szívesek abbahagyni a pisz-koskodást. Moncada őrmester elfeledkezett a noteszről. Úgy érintette meg az asztallapot, mintha a faanyag minőségét ellenőrizné. Szemmel láthatóan rosszul érezte magát. – Hivatalos helyen is folytathatjuk a beszélgetést… Szóval előjöttél a farbával, gondolta Teresa. Pontosan úgy, ahogy vártam. – Szerintem nem, őrmester – felelte jéghideg nyugalommal. – Ha nincs konkrét bizonyítékuk ellenem, márpedig nincs, akkor csak addig maradok a maguk hivatalos helyén, amíg a jogi képviselőim rá nem szállnak magukra… Erkölcsi és anyagi kártérítést követelünk. – Semmi szükség erre a stílusra – mondta Castro százados. – Senki sem vádolja magát. – Ebben halálbiztos vagyok. Senki sem vádol engem. – Legalábbis Velasco őrmester nem. Lódákót a seggedbe, gondolta Teresa. De felvette az azték álarcot. – Hogy mondta?… Milyen őrmester? Castro hűvös kíváncsisággal figyelte tovább. Nem is nézel ki rosszul, gondolta Teresa. Udvariasan viselkedsz. A szürke hajaddal és azzal a katonához és úriemberhez illő bajusszal. De a barátnőd gyakrabban is moshatná a haját. – Iván Velasco – mondta lassan a százados. – Csendőr volt. Meghalt. Moncada őrmester megint előrehajolt. Neveletlen mozdulatot tett. – Egy gané volt… Tudja, mi az a gané, asszonyom? Nem sikerült féken tartania az indulatait. Talán ilyen a jelleme, gondolta Teresa. Köze lehet hozzá a koszos vörös hajnak is. Talán túl sokat dolgozik, boldogtalan a házassága, vagy mit tudom én. Egy biztos, hogy nem dugja senki. És az ő szakmájában nem fáklyásmenet nőnek lenni. De az is lehet, hogy ma csak felosztották egymás közt a szerepeket: jó csendőr, rossz csendőr. És egy ilyen szemét ribanccal szemben, mint amilyennek engem tartanak, a csajnak kell eljátszania a rosszat. Logikus. De nem érdekel. – Van ennek valami köze a kálium-permanganáthoz? \ – Legyen jó kislány. – No, ez nem hangzott valami kedvesen; az őrmester a fogát kaparta a kisujja körmével. \Ne szórakozzon velünk. – Velasco rossz társaságba keveredett – fogalmazta meg egyszerűbb szavakkal a százados. – Pár éve ölték meg, amikor maga kiszabadult a börtönből. Emlékszik?… Santiago Fisterra, Gibraltár s a többi. Akkor maga még nem álmodott róla, hogy ilyen sokra viszi. 170

Teresa arckifejezésén nem látszott, hogy bármire is emlékezne. Ezek szerint nem tudtok semmit, töprengett. Csak a nyulat akarjátok kiugrasztani a bokorból. – Hát képzeljék el, nem – mondta. – Semmit sem mond nekem a Velasco név. – Szóval semmit – vetette oda az őrmester. Szinte fröcsögte a szavakat. A főnökére nézett, mintha azt kérdezné, hát maga mit szól ehhez, százados. De Castro csak az ablakot bámulta merengve. – Igazából nem tudjuk kapcsolatba hozni magával – folytatta Moncada őrmester. – És különben is oly rég volt. Ugye? – Megint megnyalta az ujját, és a noteszébe pillantott, bár nyilvánvaló volt, hogy nincs benne semmi. – Canabotára sem emlékszik, akit Fuengirolában tettek el láb alól?… Hát Oleg Jasikov? Az ő neve is idegénül cseng?… Sose hallott még hasisról, kokainról, kolumbiaiakról, gallegókról? – Komor arccal félbeszakította a monológot, hátha Teresa mondani akar valamit, de a Mexikói hallgatott. – No persze. Maga csak ingatlanügyletekkel, tőzsdével, jerezi borokkal, helyi politikával, adóparadicsomokkal, jótékonykodással és a malagai kormányzóval elköltött vacsorákkal foglalkozik. – Meg filmekkel – vetette közbe a százados tárgyilagosan. Még mindig az ablak felé fordult, mint aki egész máson gondolkozik. Szinte szomorú volt. Az őrmester felemelte a kezét. – Csakugyan. A moziról meg is feledkeztem. – Hanghordozása egyre durvábbá vált, néha már a trágárság határát súrolta, mintha addig visszafojtotta vagy szándékosan halogatta volna. – Nyilván tökéletes biztonságban érzi magát a milliós üzleteivel és a fényűző életével, miközben a sajtó sztárt csinál magából. Máskor is provokáltak már, ráadásul sokkal jobban, gondolta Teresa. Ez a csaj vagy minden rosszindulata ellenére is naiv, vagy tényleg nincs fogódzójuk. – A sajtó – felelte végtelen nyugalommal – olyan bírósági ügyekkel foglalkozik, amelyeknek sose lesz végük… De ami magukat illeti, valóban azt hiszik, hogy rablópandúrt fogok játszani? Most a századoson volt a sor. Lassan Teresa felé fordult, és újra ránézett. – Asszonyom. Az őrmester és én a munkánkat végezzünk. Ebbe több, folyamatban levő vizsgálat is beletartozik. – Bizalmatlan pillantást vetett Moncada őrmester noteszére. – Látogatásunk egyetlen célja, hogy ezt a tudomására hozzuk. – Milyen kedves önöktől. Hogy így figyelmeztetnek. – Látja? Csak beszélgetni akartunk. Ismerkedni. – De azért – vetette közbe az őrmester – szerettük volna felbosszantani egy kicsit.. Castro százados megrázta a fejét. – A hölgy nem bosszankodós típus. Különben nem vitte volna ilyen sokra. – Elmosolyodott, a hosszútávfutók halvány mosolyával. – Remélem, a következő beszélgetésünknek kedvezőbb lesz a színhelye. Az én számomra. Teresa a hamutartót nézte, és benne az egyetlen csikket, amit ő maga nyomott el a papír zsebkendők között. Mégis minek nézi őt ez a két balfácán? Hosszú és göröngyös utat tett meg idáig, és most az hiányzik a legkevésbé, hogy detektívesdit játsszon a tévéfilmek szabályai szerint. Ugyan, hisz ez csak két betolakodó, akik a fogukat kaparják, papír zsebkendőket gyűrnek össze, és fiókokban akarnak kotorászni. Bosszantani akarják, ahogy ez a nyavalyás nőszemély mondta az előbb. Felforrt a vére. Neki dolga van, nem vesztegetheti az idejét. Például be kell vennie egy aszpirint. Amint ezek elkotródnak, szól Teóriák, hogy jelentse fel őket megfélemlítésért. És lebonyolít néhány telefont. – Távozjzanak, kérem! Felállt. Lám, az őrmester nevetni is tud, vette észre. De nem tetszik a nevetése. Castro százados vele együtt felállt, de a nő még mindig ült, egy kissé előrehajolva, és ujjaival szorongatta az asztal szélét. Szárazon, zavartan nevetett. 171

– Csak így?… Nem is fenyeget meg előbb, nem próbál megvesztegetni, mint azokat a rohadékokat a maffiaellenes csoportnál?… Pedig milyen jó volna. Megvesztegetési kísérlet, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Teresa kinyitotta az ajtót. Pote Gálvez ott állt kövéren, feszülten figyelve, mintha egész idő alatt nem mozdult volna el a szőnyegről. És biztos nem is tette. Két karját enyhén eltávolította a törzsétől. Várt. Teresa megnyugtató pillantást vetett rá. – Maga teljesen begőzölt – mondta. – Nem csinálok ilyesmit. Az őrmester kelletlenül felállt. Megint kifújta az orrát, és most egyik kezében a galacsint tartotta, a másikban a noteszt. Végignézett a falon lógó drága festményeken és az ablakon, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a városra és a tengerre. Már nem leplezte a haragját. Amikor főnöke nyomában az ajtó felé ment, megállt közvetlenül Teresa előtt, és visszacsúsztatta a noteszt a táskába. – Persze. Van, aki megteszi maga helyett, ugye? – Még közelebb hajolt, és véraláfutásos szemében felizzott a harag. – Na mire vár? Tegye meg most az egyszer személyesen. Tudja, mennyit keres egy csendőr?… Már hogyne tudná. Ahogy azokról is tud, akik megdöglenek vagy élve rothadnak el attól a szartól, amivel üzletel… Miért nem akar megvesztegetni engem és a századost?… Úgy szeretném hallani az ajánlatát, hogy aztán bilincsbe verve rugdalhassam ki ebből a szobából. – A földre dobta a papírgalacsint. – A kurva életbe! Persze, van benne logika. Erre gondolt Teresa, miközben a tengerparton átkelt a szinte teljesen kiszáradt folyómedren, amelyben kicsiny gödrökben állt a víz. Ez már majdnem kívülállás volt, idegen és bizonyos értelemben matematikai jellegű töprengés, amely jéggé dermesztette a szívét. E nyugodt egyenletrendszerben helyet kaptak a tények s főleg az események elején és végén álló körülmények, ahogy minden szám egyik vagy másik oldalára kerül a rendet és értelmet adó relációs jeleknek. Ez a szemlélet először is kizárta a bűntudatot és a lelkiismeret-furdalást. Teresa felmentő okirata az eltépett fotó volt a bizalommal teli tekintetű kislánnyal, aki már messze elmaradt tőle, valahol Sinaloában. Logikáról volt szó, ezért csak arra indulhatott tovább, amerre a logika c# 386 vezette. De nem hiányzott az ellentmondás sem: mi van, ha az ember nem remél, de minden látszólagos kudarc után feljebb kerül, és csak arra a pillanatra vár, hajnalonként felriadva, amikor a sors kijavítja a tévedését, és valóban lesújt, de ezúttal végleg. Az Igazi Helyzetre. Egy szép napon az ember hinni kezdi, hogy az a nap talán sosem jön el, de mindjárt másnap megsejti, hogy éppen ez a csapda: azt hinni, hogy sosem. Így már előre meghal, órákon, napokon/éveken keresztül. Hosszan és csendesen, sikoly nélkül,/vér nélkül. Annál jobban meghal, minél többet gondolkozik, és minél többet él. Teresa megállt a kavj/bsos parton, és a távolba kémlelt. Szürke melegítő volt r^jta és edzőcipő, a haját az arcába fújta a szél. A Guadalmina torkolatának másik partján egy homoknyelven tqírtek meg a hullámok, távolabb a látóhatár kékes derengésében Puerto Banús és Marbella fényei csillogtak. Bal felől golfpályák nyúltak be majdnem a tengerpartig, a szálloda okkersárga épülete és a télire bezárt csónakházak között. Teresa szerette Guadalmina Baját ebben az évszakban, a kihalt partot, amelyen csak néhány békés golfjátékos járkált, a csendes és zárt luxusvillákat a sűrű növényzettel fedett vastag falak mögött. Az egyik, amely a legközelebb volt a földnyelvhez, az övé volt. A főkapu melletti gyönyörű csempén a Siete Gotas név volt olvasható, maró gúnnyal, amelyet rajta kívül csak Pote Gálvez értett. A strandról csupán a külső fal látszott a fölötte burjánzó falombokkal, amelyek diszkréten elrejtették a biztonsági kamerákat és a tető négy kéményét. Hatszáz négyzetméteres ház egy öt négyzetkilométeres birtokon, a régi mexikói haciendák stílusában, vörös szegélyű fehér falakkal, terasszal az emeleten és a földszinten tornáccal, amely a kertre, a csempe szökőkútra és az úszómedencére nézett. 172

A távolban kivehető volt egy hajó – halászok dolgoztak a parthoz közel –, és Teresa egy darabig érdeklődve cm 387^ figyelte. Most is kötődött a tengerhez, és reggelente, amikor felkelt, először mindig végignézett a végtelenségen, amely a fénytöréstől és a napszaktól függően kék, szürke vagy ibolyaszínű volt. Most is ösztönösen állapította meg az apályt, a dagályt, a kedvező vagy kedvezőtlen széljárásokat, függetlenül attól, hogy volt-e épp embere a tengeren. A partvonal, amely egy tengerészeti térkép pontosságával vésődött az agyába, ismerős világ maradt, hisz annak köszönhette balsorsát és szerencséjét meg az emlékképeket, amelyeket nem akart túl sokszor felidézni, mert félt, hogy megváltoznak közben. A palmo-nesi ház. A Gibraltári-szorosban töltött éjszakák, a motorcsónak döccenései. Az üldözés és a győzelem adrenalintermelése. Santiago Fisterra kemény, gyöngéd teste. Legalább az enyém volt, gondolta. Elvesztettem, de az enyém volt. Bensőséges és teljesen kiszámított luxus volt a magányos emlékezés, amikor holdtalan éjszakákon a hullám törés zaja behallatszott a kertbe, és Teresa egy hasissal dúsított cigarettával és némi tequilával felidézte a múltat és önmagát. Néha hallotta a vámőrség helikopterének zúgását a sötét part fölött, és arra gondolt, talán az a férfi vezeti, akit a kórházi szoba ajtajában látott, aki az ütött-kopott Phantom vízfüggönye mögött üldözte őket, és aki végül a vízbe ugrott, hogy a León-sziklánál megmentse az életét. Teresa két gumicsónakosa, egy marokkói és egy gibraltári, amikor már nagyon tele volt a cipőjük a vámosok zargatásával, felajánlották, hogy megleckéztetik a madár pilótáját. Azt a mocskot. Kirakunk egy csapdát a partra, és ellátjuk a baját. Amikor Teresa tudomást szerzett a javaslatról, magához rendelte Ramos doktort, és meghagyta neki, hogy egyetlen szó megmásítása nélkül továbbítsa mindenkinek a következő üzenetet. Az az ember a munkáját végzi, ahogy mi is. Vannak játékszabályok, és ha egy üldözésben kinyiffan, vagy a parton intézitek el, a ti dolgotok. Egyszer fenn, egyszer lenn. De annak, aki szolgálaton kívül merészel hozzányúlni, lenyúzatom a bőrét. Megértettétek? Igen, megértették. A tengerrel Teresa személyes kapcsolatban maradt. És nem csak a partról. A Sinaloa nevű/Fratelli Benetti jacht, amelynek összesen negyvenöt níéter volt a hosz-sza, és a Jersey-szigeteken jegyezték be, Puerto Banús exkluzív részén horgonyzott. Fehérsége és mérete tiszteletet parancsolt: klasszikus hárorhfedélzetes jacht volt, belül tikfa bútorokkal, márvány fürdőszobákkal, négy vendégkajüttel és egy harminc négyzetméteres szalonnal, amelynek díszét, Montague Dawson olajfestményét – A Spartiarte és Antilla hajók ütközete a trafalgari csatában – Teo Aljarafe vette Teresának egy claymore-i árverésen. Bár a Transer Naga mindenféle tengeri járművet felhasznált, a Sinaloa sohasem végzett illegális tevékenységet. Semleges terület volt ez, külön világ, ahova nehéz volt bejutni, s amit Teresa nem kívánt összekapcsolni az élete többi részével. Egy kapitány, két matróz és egy szerelő tartotta készenlétben a jachtot, hogy bármely pillanatban tengerre szállhasson, és Teresa gyakran igénybe vette néhány napos kiruccanásokra és két-három hetes körutakra. Könyvek, zene, videó. Soha nem kísérte el senki, csak Pati O'Farrell, de ő is csak néhányszor. Egyetlen társa, aki mindvégig állhatatosan dacolt a tengeribetegséggel, Pote Gálvez volt. Teresa kedvelte a magányos tengeri utakat, amikor nem csöngött a telefon, és a száját sem kellett kinyitnia. Éjszakánként néha odaült a kormányhoz a kapitány mellé – szűkszavú kereskedelmi hajós volt, akit Ramos doktor szerződtetett, és Teresa épp a hallgatagsága miatt fogadott el –, kikapcsolta az automata irányítást, és ő maga vezetett a viharban; a nyugodt, napos délutánokat a tatfedélzeten töltötte, egy könyvvel a kezében vagy a tengert nézve. Szívesen foglalkozott személyesen a két 1800 lóerős turbódízel MTU

173

motor karbantartásával, melyeknek köszönhetően a Bénáim harminccsomóra is felgyorsult, és széles, egyenes, erőteljes csíkot húzott maga után. Gyakran lement a gépházba, két copfba kötött hajjal és kendővel a homlokán, s ott órákat töltött, akár a kikötőben volt, akár a nyílt tengeren. Ismerte a motorok minden alkatrészét. És egyszer, amikor lerobbantak, a hajó meg erős keleti széllel repült az Alborán-medence felől, négy óráig dolgozott odalent, olajban és zsírban ázva, a csöveknek és a válaszfalaknak ütődve, miközben a kapitány megpróbálta elkerülni, hogy a hajó a széllel ellentétes oldalra sodródjon; végül a szerelő segítségével megoldotta a problémát. A Sinaloa fedélzetén Teresa néha messzebbre is eljutott, az Égei-tengerre és Törökországba, Franciaország déli részére, az olasz partokig a Bonifacio-szoroson keresztül, és gyakran horgonyzott le a Baleár-szigetek-nél. Szerette Ibiza és Mallorca nyugodt öbleit, amelyek télen szinte teljesen kiürültek, és elment addig a homoknyelvig, amely Formenteránál húzódik. Ott, a Trocados stranddal szemben, Pote Gálvez nemrégiben lecsapott két lesifotósra. A marbellai illetőségű paparazzók felismerték a jachtot, és csónakkal a közelébe férkőztek, de Teresa üldözőbe vette őket a fedélzeten lévő gumiteknő-vel. Az eredmény néhány törött borda és egy milliós nagyságrendű kártérítés lett. A fénykép így is megjelent a Lecturas címoldalán. A Dél Királynője Formenterán vakációzik. cm Lassan visszaballagott. Minden reggel, még ha nagy ritkán szél fújt, és esett is, egyedül sétált el a tengerparton Linda Vistáig. A folyó menti dombocskán jól látta Pote Gálvez alakját, aki messziről figyelte. Azokra a sétákra nem volt szabad elkísérnie, így hátramaradva nézte jövés-menését, mint egy mozdulatlan, távoli őrsz/em. Hűségesen, akár a házőrző kutya, aki nyugtalanul várja gazdáját. Teresa mosolygott magában. Pinto és/őközte csendes cinkosságot kovácsolt múltból és jelenből az idő. A gorilla erős sinaloai akcentusa, öltözködése, viselkedése, az a mód, ahogy megtévesztő kilencvenvalahány kilóját hordozta, örök iguánabőr csizmája és fekete bajszos indián arca – mert bármilyen régóta volt is Pote Gálvez Spanyolországban, mintha most lépett volna ki egy mexikói kocsmából – többet jelentett Teresának, mint amennyit beismert. Batman Güemes egykori bérgyilkosa valójában az egyetlen kapocs volt, ami a szülőföldjéhez fűzte. Közös nosztalgiák, amelyekhez nincs szükség szavakra. Jó és rossz emlékek. Költői kötelékek, amelyek egy mondattal, egy kézmozdulattal, egy pillantással létesültek. Teresa kölcsönadta testőrének a mexikói kazettákat és CD-ket Jósé Alfredo, Chavela, Vicente, a Los Tucanes és a Los Tigres zenéivel, sőt még Lupita D'Alessio egyik szép gyűjteményéről is lemondott egy időre – a szeretőd leszek, vagy aminek lennem kell/az leszek, amire kérsz –, így mikor néha elsétált Pote Gálvez ablaka előtt a ház szélén, egyremásra a fülébe csendültek a dallamok. Előfordult, hogy amikor a nappaliban olvasott, vagy zenét hallgatott, testőre egy pillanatra megállt a folyosón vagy az ajtóban, és tisztelettudó távolságtartással fülelt, azzal a közönyös, merev pillantással, ami nemritkán oly mulatságosan hatott. Soha nem beszéltek Culiacánról, sem azokról az eseményekről, amelyek egymás útjába vezérelték őket. Nem került szóba a néhai Vadmacska sem, aki már jó ideje egy Nueva An-dalucía-i luxusvilla betonalapzatában nyugodott. Csak egyszer tettek említést minderről, azon a szentestén, amikor Teresa kimenőt adott a személyzetnek – a szobalánynak, a szakácsnőnek, a kertésznek és a két megbízható marokkói testőrnek, akik a kapuban és a kertben váltották egymást –, és ő maga sütött-főzött a konyhában kukoricalepénybe csomagolt fűszeres mexikói ételeket, majd kiszólt Pote Gálveznek, hogy gyere, öreg harcos, csak egyszer élünk, gyorsan edd, mert kihűl. És leültek az étkezőben a hosszú asztal két végére, az ezüst gyertyatartók fényénél, előttük sör, bor, tequila, és szótlanul hallgatták Teresa nótáit meg a másikét, azokat a kemény, culiacáni dalokat, amelyeket Pote Gálvez néha 174

otthonról kapott: Pedro, Inés meg az a rohadt szürke furgon, A kis-csacsi, Száz év a Ramban, Gerardo dala, A Cessna, Húsz fekete ruhás asszong, Tudjátok, sinaloai vaggok – és itt mindketten elmormolták a szöveget –, mit kötekedtek akkor énvelem. És amikor végül Jósé Alfredo elénekelte a Fehér ló dalát – amely Pinto kedvence volt, s ezért a testőr lehajtott fejjel bólogatott közben –, Teresa azt mondta, hogy nagyon-nagyon messze kerültünk onnan, mire a férfi azzal felelt, hogy de még milyen messze, főnök, de még mindig jobb, mint túl közel lenni. Aztán elgondolkozva a tányérjába nézett, majd felemelte a fejét. – Soha nem jutott eszébe, hogy visszamenjen, főnök? Teresa olyan mereven nézett vissza rá, hogy a testőr kényelmetlenül mocorogni kezdett a széken, és elfordította a fejét. Szólásra nyitotta a száját, talán bocsánatot akart kérni, de akkor Teresa halványan elmosolyodott, és felemelte a borospoharát. – Tudod, hogy nem mehetünk vissza – mondta. Pote Gálvez megvakarta a halántékát. – Hát én nem, az fix. De magának mindene megvan. Kapcsolatai, dohánya… Ha akarná, fájintosan elrendezhetné. – És veled mi lenne, ha visszamennék? A testőr újból a tányérjára nézett, és a homlokát ráncolta, mintha addig sose jutott volna eszébe ez a lehetőség. Hát nem tudom, főnök, mondta. Sinaloa kurva mészsze van, és ahhoz még messzebb, hogy visszamenjek. De akkor is amondó vagyok, hogy maga… – Felejtsd el! – Teresa megrázta a fejét a cigarettafüstben. – Nem akarom életem hátralevő részét a Chapulte-pec kolónián tölteni, bezárkózva és a hátbatámadástól rettegve. – Hát akkor nem. Pedig nagy kár, tudja. Nem rossz hely az a Mexikó. – Nem. – A kormány tehet mindenről, kérem. Ha nem volna kormány, és nem volnának politikusok, és nem volnának gringók a Rio Bravón túl, jól élnénk… Nem hiányozna az a rohadt fű meg a többi, igaz-e?… Elvolnánk mi a paradicsomtermesztéssel is. És ott voltak a könyvek. Teresa továbbra is olvasott, sokat és egyre többet. Az idő múlásával egyre biztosabb volt benne, hogy a könyv segítségével jobban meg lehet érteni a világot és az életet. Most már sok volt belőlük a tölgyfa polcokon, ahol kiadás és méret szerint rendezte sorba őket, betöltötték a déli irányba és a kertre néző könyvtárszoba falait, ahol kényelmes bőrfotelek voltak, és jó megvilágítás: ide ült le olvasni éjszakánként vagy a nagyon hideg napokon. Ha sütött a nap, kiment a kertbe, és az úszómedence melletti matracok egyikébe telepedett – volt ott egy barbecue-sütő is, amelyen Pote Gálvez húst pirított vasárnaponként –, és órákig lapozgatta az érdekesebbnél érdekesebb könyveket. Mindig kettőt-hármat olvasott egyszerre: történelmi regényeket – izgalmas lehetett Mexikó a spanyolok érkezésekor, Cortezzel meg az egész ribillióval –, valami szerelmes vagy bűnügyi történetet és egyet a nehezebbek közül, amiben csak lassan haladt előre, és amit nem is mindig értett meg, de mindig megmaradt benne az érzés, hogy valami megváltozott tőle. Így olvasott, esetlegesen, összevissza. Kissé elunta magát egy híres könyvön, a Száz év magányon, pedig mindenki dicsérte – a Pedro Páramo jobban tetszett neki –, és ugyanúgy élvezte Agatha Chris-tie krimijeit és a Sherlock Holmes-történeteket, mint az olyan kemény diókat, mint a Bűn és bűnhődés, a Vörös és fekete és a Buddenbrook ház, amely egy gazdag csajról és a családjáról szólt Németországban, kábé egy évszázaddal ezelőtt. Elolvasott egy nagyon régi könyvet a trójai háborúról és egy Aeneas nevű harcos bolyongásairól, s itt a szívébe hasított egy mondat: A legyőzöttek egyetlen menedéke, ha semmiféle menedékben nem reménykednek. 175

Könyvek. Valahányszor elsétált a zsúfolt polcok között, és végigsimította a Monté Cristo grófjának borítóját, Pati O'Farrell jutott eszébe. Épp tegnap délután beszélgettek telefonon. Szinte napi kapcsolatban voltak, bár nem mindig találkoztak személyesen. Hogy vagy, Hadnagy, hello, Mexikói. Addigra Pati már minden tevékenységről lemondott, ami közvetlenül kötődött az üzlethez. Csak felvette a pénzt, és elköltötte anyagra, piára, nőkre, utazásokra, ruhára. Párizsba, Miamiba, Milánóba utazgatott, kirúgott a hámból, élte az életét, és nem törődött mással. Minek, mondogatta, ha olyan profi módon viszed a dolgokat. Folytatódtak a zűrök, a kisebb incidensek, amelyeket szerencsére könnyű volt elsimítani a barátok, a pénz és Teo intézkedései segítségével. De Patinák lassan tönkrement az orra és az egészsége. Naponta egy grammnál többet szívott, szívdobogásai voltak, sorvadt az ínye. Mélyültek a karikák a szeme alatt. Hangokat hallott, felriadt éjszakánként, alighogy belehallgatott egy zeneszámba, már ki is kapcsolta, és gyakran kiugrott a fürdőkádból vagy az úszómedencéből, váratlan szorongástól gyötörve. Egyre kötekedőbb és meggondolatlanabb lett. Be nem állt a szája. Túl sokat beszélt, bárkivel. És amikor Teresa óvatosan felrótta ezt neki, bárhogy mérlegelte is a szavait, Pati sértődötten vágott vissza, hogy ez az én egészségem, az én pinám, az én életem és az én üzletrészem, és én bezzeg nem vájkálok a kapcsolatodban Teóval, mint ahogy abban sem, hogy mi a francot művelsz azzal a kurva üzlettel. Ezt a csatát Teresa már rég elvesztette, és olyan helyzetben találta magát, amelyből még Oleg Jasikov okos tanácsai sem mutatták meg a kiutat. Rosszul fog végződni, mondta a ruszki, akivel továbbra is találkozgatott. Igen. Csak annyit kívánok Tyessza, hogy terád ne sok jusson belőle. Amikor elérkezik. És hogy ne neked kelljen meghoznod a döntést. cb SS”} – Aljarafe úr telefonált, főnök. Aszongya, megvolt a buli. – Köszönöm, Pinto. Átment a kerten a testőrrel a nyomában. A buli a digók utolsó fizetési részlete volt, amely most Liechtensteinen keresztül megérkezett egy Nagy-Kajmán szigeti bankszámlára, és a tizenöt százalékát Zürichben mosták fehérre. Újabb jó hír. A légihíd rendszeresen működött tovább, a szőnyegbombázás az alacsonyan repülő gépekről – Ramos doktor találmánya – remekül bevált, és a kolumbiaiakkal megnyitott új útvonal Haitin, a Dominikai Köztársaságon és Jamaicán keresztül csodálatosan jövedelmezőnek bizonyult. Tovább nőtt a kereslet a kokainmasszára, amelyet titkos laborokba szállítottak, és a Transer Naga, Teónak köszönhetően, jó pénzmosási kapcsolatot épített ki a Puerto Ricó-i lottójátékkal. Teresa eltöprengett, meddig tarthat még ez a sikersorozat. A Teóval fenntartott szakmai kapcsolat kiváló volt, a másik pedig, a magánjellegű – soha nem hívta volna szerélemnek – az ésszerűség keretein belül maradt. Teresa nem fogadta a férfit a guadalminai házban; mindig szállodában találkoztak, általában az üzleti útjaikon, vagy abban a patinás épületben, amelyet a férfi újíttatott fel a marbellai Ancha utcán. Egyikük sem vitt többet e viszonyba a szükségesnél. Teo az együttléteikben kedves volt, jól nevelt és hatékony. Beutazták Spanyolországot, de voltak együtt Franciaországban és Olaszországban is – Teresa unta Párizst, Róma kiábrándította, de Velence elbűvölte –, bár mindketten tudták, hogy kapcsolatuknak megvan a szigorúan kijelölt területe. A férfi jelenléte mégis eredményezett egy-két felfokozott vagy különleges pillanatot, amelyek Teresa számára egyfajta képzeletbeli fotóalbummá lényegültek át, s a benne lévő képek megnyugtatták egyes dolgokkal és saját életének meghatározott mozzanataival. A Teo nyújtotta kimért, figyelmes gyönyörrel. A Colosseum kövein játszó fénynyel és az alkonyattal Róma fenyői között. Egy ősrégi várral a hatalmas, zöld partú folyó, a Loire mellett, meg a kis étteremmel, ahol Teresa először kóstolta meg a libamájat és a Cháteau Margaux bort. És 176

azzal a hajnallal, amikor az ablakhoz lépve megpillantotta a velencei lagú-na fényes ezüstlemezét és rajta a hóval borított piros gondolákat, amelyek a szállodával szemben bólogattak a fehér kikötőben. Azannyát. Teo akkor hátulról átölelte – mezítelen volt, mint ő –, és együtt gyönyörködtek a kilátásban. Ha így akarunk élni, súgta a fülébe, jobb, ha sose halunk meg. És Teresa felkacagott. Gyakran nevetett Teóval, mert vidáman fogta fel az életet, helyesen viccelt, és elegáns volt a humora. Művelt ember veit, sokat utazott és olvasott, ő maga is ajánlott könyveket Teresának, amelyek szinte mindig tetszettek neki, és tudta hogy kell szólni pincérhez, szállodaportáshoz, politikushoz, bankárhoz. Mindig előkelően viselkedett, vonzóak voltak a kézmozdulatai, és vonzó volt az a jellegzetes, barna bőrű, szikár spanyol arcéle is. Értette a dolgát az ágyban, mert körültekintő, higgadt férfi volt. De adódtak olyan pillanatok, amikor ő is ügyetlenkedett, és elbénázta, mint bárki más. Néha megemlítette a feleségét és a lányait, a házassági problémáit, a magányosságát, Teresa pedig azonnal kikapcsolta a figyelmét. Milyen különös, hogy bizonyos férfiaknak ennyire muszáj magyarázkodni, kifogásokat keresni, védekezni és győzködni, holott senki sem kéri tőlük. Nincs nő, akinek szüksége volna ezekre a marhaságokra. Egyébként jó fazon volt Teo. Egyikük sem mondta soha, hogy szeretlek, és semmi hasonlót. Teresa képtelenségből, a férfi számításból. Tudták, mihez tartsák magukat. Ahogy Sinaloában mondanák, malacok voltak, de nem vaddisznók. 14. TÖBB kalap marad, mint FEJ Egyszer fenn, egyszer lenn: igaz a mondás. A sikersorozat után rosszul kezdődött az újév, és a tavasz csak tovább rontott rajta. A balszerencséhez egyéb gondok is járultak. Egy Skymaster-337-es gép, kétszáz kiló kokainnal a fedélzetén, lezuhant egy éjszaka Tabernas közelében, és Karasek, a lengyel pilóta, szörnyethalt. Ez felkeltette a spanyol hatóságok figyelmét, és megerősítették a légvédelmet. Nem sokkal ezután belső leszámolások kezdődtek a marokkói csempészek, a hadsereg és az ottani csendőrség között, minek következtében áttekinthetetlenné vált a marokkói kapcsolat. Több gumiteknőn rajtaütöttek a Gibraltári-szoros mindkét oldalán, tisztázatlan körülmények között, ezért Teresának személyesen kellett közbelépnie. II. Hasszán király halála után Abdelkader Chaib ezredes elvesztette befolyását, és időbe, no meg nem kevés pénzbe került, amíg új hasiscsempészeti hálózatot építettek ki a megfelelő erős emberekkel a háttérben. A spanyol igazságügyi vizsgálat, amelyet a sajtó és a közvélemény is élénk figyelemmel kísért, egyre jobban szorongatott: Galíciában horogra akadt néhány legendás keresztapa, és még az erős Cor-beira-klánnak is meggyűlt a baja a hatóságokkal. Kora tavasszal a Transer Naga egyik szállítmányát váratlan csapás érte, amikor a nyílt tengeren, félúton az Azovi-tenger és a San Vicente-fok között, az Aurelio Carmona teherhajót megállította a vámőrség, és lefoglalt néhány tekercs ipari vásznat, amelyek olyan fémkonténerekben voltak, amelyeknek belsejét ólom- és alumíniumlemer»399^ zekkel bélelték ki, hogy se a röntgen, se a lézersugár ne mutathassa ki a bennük megbújó öt tonna kokaint. Ilyen nincs, mondta Teresa, amikor értesült róla. Egyrészt honnan tudták meg? Másrészt hetek óta szemmel tartjuk annak a rohadt Petrelnek – a vámőrség vízi járművének – a mozgását, és nem hagyta el a támaszpontot. Kezeskedik róla az ottani emberünk, akit jól fizetünk. Ramos doktor, aki olyan nyugodtan pöfékelt tovább, mintha nem is nyolc tonna áru veszett volna oda, hanem csak egy pipa dohány, azt felelte erre, hogy nem a Pet-relt küldték, asszonyom. Azt otthagyták a helyén, hogy minket elaltassanak, és titokban szálltak ki Zodiacok-kal, amelyeket olyan vontatóhajón rejtegettek, amelyet a kereskedelmi flotta kölcsönzött nekik. Tudják, hogy van téglánk a vámőrségnél, és most visszaadták kamatostul.

177

Teresát aggasztotta az Aurelio Carmona esete. Nem a lefoglalt áru miatt – a veszteségeket a nyereségekhez hasonlóan gondosan számon tartották, és belekalkulálták az üzletbe –, hanem mert nyilvánvalóvá vált, hogy valaki köpött, és a vámőrség bizalmas információkkal dolgozott. Három forrás jöhetett szóba: a gallegók, a kolumbiaiak és a saját emberei. A Corbeira-klánnal, bár nem voltak látványos balhék, továbbra is folytatódott a versengés, finom kis döfködésekkel és figyelmeztető jelzésekkel, hogy nem akarlak bántani, de amint elcsúszol egy banánhéjon, megjárod. A gallegók azért okozhattak gondot, mert ugyanazoknak a megrendelőknek dolgoztak. Ha a kolumbiaiak voltak, nem sokat tehetett, csak annyit, hogy értesíti őket, nézzenek utána, és keressék meg a felelőst a saját embereik között. A harmadik lehetőség az volt, hogy magától a Transer Nagától szivárgott ki az információ. Ez pedig szükségessé tette, hogy új biztonsági intézkedéseket vezessenek be: korlátozták a hozzáférést a fontos adatokhoz, és csalikat vetettek ki álhírekkel, hogy megtudják, hova jutnak el. Ehhez azonban idő kellett. Meg kellett várni, amíg a bogyó alapján azonosíthatják a nyulat. – Patrícia nem jutott az eszedbe? – kérdezte Teo. – Ne hülyéskedj! Hogy lehetsz ilyen szemét? La Almoraima régi kolostorában voltak, nem messze Algecirastól. A szállodává átalakított épület egy sűrű bükkös közepén állt, éttermében vadspecialitásokat szolgáltak fel. Teo és Teresa néha eltöltött ott egy-két napot valamelyik spártaian egyszerű szobában, amely a keren-gőre nézett. Most szarvaslábat vacsoráztak vörösboros körtével, aztán elszívtak egy cigarettát a konyakhoz és a tequilához. Az évszakhoz képest kellemes volt az este, a nyitott ablakon át behallatszott a tücsökcirpelés meg a régi szökőkút csobogása. – Nem úgy értem, hogy ő adja le a drótot – mondta Teo. – De újabban sokat beszél. És nem elég körültekintő. Olyan emberekkel érintkezik, akiket nem tudunk ellenőrizni. Teresa kinézett az udvarra, ahol szőlőlevelek között szűrődött be a holdfény a hófehér falakra és a kopott kő-boltozatokra: ez a patio is Mexikóra emlékeztetett. Akárhogy van is, felelte, semmi sem utal rá, hogy Patinák köze lenne a hajóhoz. Különben is, kinek mondta volna el? Teo szótlanul nézte egy darabig. Nem kell, hogy konkrét személy legyen, magyarázta. Te is tudod, hogy viselkedik mostanában: értelmetlenül csapong, fantáziál, furcsa félelmei és szeszélyei vannak. Be nem áll a szája. Egy elejtett szó itt, egy utalás ott, és akinek van esze, máris ösz-szeadja. Nem áll jól a szénánk, nyakunkon a bíróság, és a közvélemény eredményt követel. Még Tomás Pestaha is eltávolodott tőlünk az utóbbi időben, a biztonság kedvéért. Messziről megérzi az ilyesmit, mint reumás az esőt. Most még a miénk, de ha folytatódnak a botrányok és a bírósági vizsgálatok, megváltozik minden, és örökre hátat fordít nekünk. – Nem teszi. Túl sok mindent tudunk róla. – A tudás nem feltétlenül elég. – Teo széles kézmozdulatot tett. – Ha szerencsénk van, persze nem fog szembefordulni velünk. De semmi sem kötelezi az együttműködésre… Megvan a maga baja. Ha túl sok a rendőr és a bíró, megijed. Nem lehet minden rendőrt és bírót megvesztegetni. – Mélyen a szemébe nézett. – Mi sem tehetjük meg. – Ugye nem azt akarod, hogy fogjam Pátit, és verjem addig, amíg el nem mondja, miről beszél és miről nem? – Nem. Csak azt javaslom, tartsd távol a munkától. Neki mindene megvan, nekünk meg nem hiányzik, hogy tudjon rólunk. – Nem is tud. – Nem mindenről. De úgy jön-megy, ahogy akar. – Teo jelentőségteljesen az orrára mutatott. – És nem vigyáz magára. Régóta. És te sem… Úgy értem, te sem vigyázol rá.

178

Ez a hangsúly. Nem tetszik ez a hangsúly. Az, hogy én mire vigyázok, és mire nem, az én dolgom. – Pati most is az üzlettársam – vágott vissza dühösen. – És a főnököd. Az ügyvéd arca szórakozott fintorba rándult, mintha nem tudná eldönteni, komolyan beszél-e Teresa, de nem felelt. Furcsák vagytok ti ketten, mondta egyszer régebben. A kapcsolatotok egy régóta nem létező barátságon alapul. Ha tartoztál neki valamivel, már kamatostul megfizetted. Ami meg őt illeti… – Most is szerelmes beléd – mondta végül Teo hosszú hallgatás után, finoman lötykölve a konyakot a hatalmas pohárban. – Ez a baj. Halkan suttogta el a szavakat, egyiket a másik után. Ebbe ne szólj bele, gondolta Teresa. Te ne. Te aztán ne. – Furcsán hangzik tőled – felelte. – Pati mutatott be minket egymásnak. Ő hozott be az üzletbe. Teo lebiggyesztette az ajkát. Félrenézett, aztán vissza Teresára. Mintha mérlegelt volna, mintha két hűség között kéne döntenie, vagy inkább csak az egyiket latolgatná. Egy régi, lejárt szavatosságú hűséget. Amit már kivontak a forgalomból. – Jól ismerjük egymást ő meg én – mondta végül. – Vagyis régen ismertük egymást. Tudom, miről beszélek. Pati már az elején tudta, mi lesz kettőnk között… Fogalmam sincs, mi történt a börtönben, de nem is érdekel. Soha nem kérdeztelek. De ő nem felejti el. – Akárhogy is – Teresa nem hagyta magát –, Pati hozott össze minket. Teo visszatartotta a levegőt, mintha sóhajtani akarna, de nem tette meg. A jegygyűrűt nézegette a bal kezén, amely az asztal lapján nyugodott. – Talán jobban ismer téged, mint hiszed – mondta. – Talán úgy gondolta, több szempontból is szükséged van valakire. És én nem jelentek veszélyt. – Veszélyt? – Nem csábítalak el. Nem bonyolítom túl az életed. – A mosoly komolytalanná tette az ügyvéd szavait. – Talán helyettesítőt és nem ellenfelet látott bennem. És ahogy vesszük, igaza is volt. Soha nem hagytad, hogy egy bizonyos határon túllépjek. – Kezd nem tetszeni ez a beszélgetés. Pote Gálvez, szinte végszóra, megjelent az ajtóban. Mobiltelefont tartott a kezében, és a szokásosnál is ko-morabbnak látszott. Mi történt, Pinto? A testőr láthatóan zavarban volt, egyik lábáról a másikra állt, és nem tágított a küszöbről. Tisztelettudóan habozott. Elnézést a zavarásért, nyögte ki végül. De az az érzése, hogy nagyon fontos. Úgy látszik, Patrícia asszony bajba keveredett. cb A baj enyhe kifejezés, állapította meg Teresa a marbellai kórház sürgősségi osztályán. Tipikus szombat esti jelenet volt: odakint mentőautók, hordágyak, kiáltozás, futkározó emberek a folyosón, orvosok, nővérek. Pátit egy nyájas ügyeletes orvos szobájában találták meg: vállról lógó blézer, sáros nadrág, félig szívott cigaretta a hamutartóban, egy másik a két ujja között, zúzódás a homlokon, vérfoltok a kezén és a blúzán. Idegen vér. A folyosón két egyenruhás rendőr, egy hordágyon halott lány meg egy autó, Pati új, lenyitható tetejű Jaguarja, amely fának ütközött a rondái autópályán, üres borosüvegekkel a szőnyegen és tíz gramm szétszóródott kokainnal az üléseken. – Buli volt – mondta Pati. – Egy kurva buliról jöttünk éppen. Akadozott a nyelve, és olyan zavartan nézett körül, mintha nem értené, mibe csöppent. Teresa ismerte a halott lányt, egy cigányos arcú tizennyolc éves volt, aki az utóbbi időben 179

mindenhova együtt járt Pátival: fiatal kora ellenére romlott volt, mint a bűn, sötét üzelmek, szégyenérzet nulla. Az ütközésnél szörnyethalt, arccal vágódott a szélvédőbe, és a szoknyája felhúzódott a csípőjéig, mert Pati épp a lába közé nyúlt, amikor száznyolcvannal száguldottak. Egy gonddal több, és egy gonddal kevesebb, suttogta Teo hűvösen, ahogy összenézett Teresával a lány holtteste fölött, amely lepedővel volt borítva, s a fejnél pirosra festette a vér – valaki azt mondta, az agyvelő fele az autóroncsban maradt az üvegszilánkok között. Próbáld pozitívan felfogni. Mert úgy is lehet, nemde? cb 404 Végre megszabadultunk ettől a kis nyavalyástól. Nincs több stikli, nincs több zsarolás. A jelen körülmények között veszélyes volt ránk nézve. Ami Pátit illeti, és hogy félre kéne állítani, Teónak az is eszébe jutott, mi lett volna, ha… – Fogd be – mondta Teresa –, különben esküszöm, megöllek. Megdöbbentették a saját szavai. Azon vette észre magát, hogy csak úgy kimondta őket, meggondolatlanul, nem számolva a következményekkel. – Én csak… – magyarázkodott volna Teo. A mosolya szinte jéggé fagyott, és úgy nézett Teresára, mintha először látná. Aztán zavartan körülnézett, hátha meghallotta valaki. Elsápadt. – Csak vicceltem – mondta végül. Már nem volt olyan vonzó így, megalázva. Ennyire ijedten. Teresa nem felelt. Legkevésbé Teo számított. Csak saját magára figyelt. A saját bensőjét vizsgálta át, annak a nőnek az arcát keresve, aki helyette szólalt meg. cb Szerencsére, mondták a rendőrök Teónak, nem Pati ült a volánnál, amikor a kocsi kivágódott a kanyarból, így a gondatlanságból elkövetett emberölés ki van zárva. A kokaint meg a többit el lehet intézni egy kis pénzzel, tapintattal, helyes lépésekkel, no meg a megfelelő bíróval, persze ha a sajtó nem üti bele az orrát. Ez létfontosságú. Mert az ilyen esetek, mondta az ügyvéd elgondolkozva, miközben a szeme sarkából Teresára pillantgatott, a kis hírek közt kezdik, de meg sem állnak a címlapig. Vigyázzunk tehát. Amikor túlestek a hivatalos ügyintézésen, Teo buzgó telefonálásba kezdett, és kezelésbe vette a rendőröket – szerencsére Pestaha polgármester alá tartoztak, nem a csendőrség kötelékébe –, Pote Gálvez pedig az ajtó cb 405 «o elé állt a Cherokee-val. Óvatosan kicsempészték Fatit, mielőtt valakinek eljárt volna a szája, vagy egy kotnyeles firkász szimatolni kezdett volna. A kocsiban Pati Teresa vállára dőlt a nyitott ablaknál, és a hűvös levegőtől magához tért. Sajnálom, mondta többször is, miközben a szemből jövő autók lámpái egyre-másra megvilágították az arcát. Sajnálom őt, a hangja fátyolos volt, nyúlós, mint a csiriz, összeragadtak tőle a szavak. Sajnálom a kis csajt. És téged is sajnállak, Mexikói, tette hozzá egy kis hallgatás után. Baromira nem érdekel, mit sajnálsz, felelte rosszkedvűen Teresa, és a fényeket nézte Pote Gálvez válla fölött. Inkább nézz magadba, hogy elcseszted az életedet. Pati elfordult Teresától, az ablaküvegre támasztotta a fejét, és nem mondott semmit. Teresa nyugtalanul fészkelődött. Azannyát. Egy órán belül másodszor történik meg, hogy olyasmi csúszik ki a száján, amit nem akart mondani. És nem is igaz, hogy olyan dühös lenne. Vagy legalábbis nem Pátira, hanem saját magára, mert igazából saját magát érezte felelősnek mindenért. Vagy majdnem mindenért. Végül megfogta barátnője kezét, ami olyan jéghideg volt, mint a holttest, amelyet otthagytak a kórházban a vérfoltos lepedő alatt. Hogy érzed magad, kérdezte halkan. Megvagyok, mondta Pati, de nem emelte fel a fejét. Csak akkor támaszkodott újra Teresára, amikor kiszálltak a kocsiból. Lefektették, amúgy ruhástul, és ő azonnal nyugtalan félálomba merült, megmegrázkódott, nyögött. Teresa ült egy darabig az ágya mellett a fotelban, épp annyi ideig, amíg elszívott három 180

cigarettát, és megivott egy nagy pohár tequilát. Gondolkozott. Szinte koromsötét volt, de a széthúzott függöny látni engedte a csillagos eget és a tengeren mozgó pontokat a kert és a tengerpart homályában. Teresa felállt, és elindult a hálószobájába, de az ajtóban meggondolta 406^ magát, és visszafordult. Lefeküdt Pati mellé az ágy szélére, nagyon csendben, hogy ne ébressze fel, és sokáig ott maradt, mozdulatlanul. Hallgatta barátnője szaggatott lélegzését. Gondolkodott. – Ébren vagy, Mexikói? – Igen. Suttogás közben Pati közelebb húzódott. Egymáshoz értek. – Bocsáss meg! – Semmi baj. Aludj! Újból csend. Ezer éve nem voltak így együtt, jutott eszébe. Szinte a börtön óta. Vagy nem is szinte. Mozdulatlanul feküdt, és tágra nyílt szemmel hallgatta barátnője nyugtalan lélegzését. Most már Pati sem aludt. – Van cigid? – kérdezte Pati kisvártatva. – Csak az enyémből. – Jó az. Teresa felkelt, a komódhoz lépett, és kivette a hasissal dúsított Bisontékat. Amikor rágyújtott, az öngyújtó lángja megvilágította Pati arcát és a lila foltot a homlokán. A dagadt, cserepes ajkakat. A fáradtságtól táskás szemek Teresára szegeződtek. – Azt hittem, sikerülni fog, Mexikói. Teresa visszafeküdt az ágyra, és szótlanul nézte a mennyezetet. Elvette a hamutartót az éjjeliszekrényről, és a hasára tette. Lassan, nem sietve. – Sikerült – felelte végül. – Nagyon mélyről indultunk. – Nem erre gondoltam. – Akkor nem tudom, miről beszélsz. Pati mocorgott az ágyon. Felém fordult, gondolta Teresa. Engem figyel a sötétben. Vagy emlékszik rám. c^407 – Azt hittem, el tudom majd viselni – mondta Pati. – Hogy te és én ebben a formában legyünk együtt. Azt hittem, lehetséges. Milyen furcsa ez az egész, gondolta Teresa. O'Farrell hadnagy. Ő maga. Milyen furcsa, milyen távoli, és milyen sok holttest van már mögöttük. Akaratlanul is megölünk másokat, miközben tovább élünk. – Senki nem csapott be senkit. – Ahogy beszélt, a szájához vitte a cigarettát, és látta ahogy az ujjai közt feliz-zik a parázs. – Én az vagyok, aki voltam. – Visszatartotta a füstöt, majd hirtelen kifújta. – Sose akartalak… – Tényleg azt hiszed?… Azt hiszed, nem változtál? Teresa idegesen rázta meg a fejét. – Ami Teót illeti… – kezdett bele. – Az isten szerelmére! – Pati megvetően felkacagott. Teresa érezte, hogy az ágy belerázkódik a nevetésbe. – Ott egye meg a fene Teót. Megint csend lett, nagyon hosszú csend. Aztán Pati újra megszólalt, suttogva. – Másokkal is lefekszik… Tudsz róla? Teresa vállat vont gondolatban és a valóságban is, mert biztos volt benne, hogy Pati egyiket sem veszi észre. Eddig nem tudtam róla, felelte magában. Talán sejtettem, de nem erről van szó. Sose számított. – Nem vágytam semmire – folytatta Pati merengve. 181

– Csak arra, hogy te és én… Mint azelőtt. Teresának kegyetlenkedni támadt kedve. Teo miatt. – Azok a szép idők a börtönben, ugye? – mondta gúnyosan. – Te és az álmaid. Faria abbé kincse. Ezzel sose vicceltek. Soha ebben a formában. Pati nem felelt. – Te is benne voltál az álmaimban, Mexikói – mondta végül. Úgy hangzott, mint egy mentség, mint egy szemrehányás. De ezt a lapot hiába hívtad ki, gondolta Teresa. Nem az én játszmám, sose volt az. Úgyhogy elmehetsz a francba. – Kit érdekel? – mondta. – Nem kértelek rá. Te döntöttél így, nem én. – Igaz. Néha az élet azért múlik el, mert lemondunk a vágyainkról. Ez se az én bajom, gondolta Teresa. Én nem akartam semmit. Ez a legnagyobb rejtély az egész nyomorult életemben. Elnyomta a cigarettát, és visszatette a hamutartót az éjjeliszekrényre. – Sose választhattam – mondta ki hangosan. – Soha. Csak jöttek a dolgok, és elfogadtam őket. Kész. – És én? Igen, ez a kérdés. Valójában minden más kérdés mögött ez áll, gondolta Teresa. – Nem tudom… Egyszer csak lemaradtál, és elsodródtál mellőlem. – Te meg egyszer csak átváltoztál rohadt szemétté. Hosszú csend következett. Nem mozdultak. Ha most megzörrenne egy rács, gondolta Teresa, vagy egy smasz-szer léptei kopognának a folyosón, azt hinném, a börtönben vagyok megint. A barátság régi esti ceremóniája. Edmond Dantés és Faria abbé, amint a szabadulást és a jövőjüket tervezgetik. – Azt hittem, mindened megvan – mondta. – Védtem az érdekeidet, és sok pénzt kerestem neked… Vállaltam a veszélyt, elvégeztem a munkát. Nem elég? Pati nem felelt azonnal. – A barátnőd voltam. – Most is az vagy – pontosított Teresa. – Csak voltam. Egy pillanatra sem álltál meg, hogy hátranézz. És vannak olyan dolgok, amelyeket soha… – Azannyát. Nehogy már a sértődött feleséget játszd, akit a munka miatt elhanyagol az ura… Ugye nem? – Sose akartam… Teresa érezte, hogy felmegy benne a pumpa. Mert csak erről lehet szó, gondolta: Patinák nincs igaza, és ez egyre jobban idegesíti. Ez a nyavalyás Hadnagy, vagy bárki legyen is, a végén még a ma esti karambolt is az ő nyakába varrja. Pedig ő az, Teresa, akinek fizetni kell a számlát. Ő állja a cechet mindenért. – Menj a fenébe, Pati! Ne izéigess az olcsó melodrámáiddal! – Jaj, bocsánat. Elfelejtettem, hogy a Dél Királynőjével beszélek. Halkan, szaggatottan felnevetett. Így még karcosabbá vált a modora, és ez nem segített a helyzeten. Teresa felkönyökölt. Érezte hogy halántékában lüktet az elvakult harag. Megfájdult a feje. – Mennyivel tartozom?… Na, mondd már! Mondd, és kifizetem. Pati csak mozdulatlan árny volt a hold fényében, amely az ablak egyik sarkából világított be. – Nem erről van szó. – Nem? – Teresa közelebb hajolt. Bőrén érezte Pati leheletét. – Én tudom, miről van szó. Azért nézel ilyen görbén rám, mert azt hiszed, sokat adtál kevésért. Faria abbé nem a megfelelő emberre bízta a titkot… Ugye? 182

Pati szeme csillogott a sötétben. Két halvány fénypont tükrözte vissza a hold sugarát. – Nem vádoltalak soha semmivel – mondta halkan. A holdfény felfedte a könnyeit. Vagy talán nem is a hold tehetett róla. Kezdettől fogva áltattuk magunkat mind a ketten, gondolta Teresa. O'Farrell hadnagy és az ő legendája. Hirtelen nevethetnékje támadt, ahogy eszébe jutott, milyen fiatal és ostoba volt akkor. Aztán elöntötte a gyengédség, egész testében megrázta, és any-nyira meglepődött, hogy tátva maradt a szája. A megbánás később jött, és olyan volt mintha segítséget, megoldást vagy vigaszt kapott volna a másik Teresától, aki végig figyelt a tükrök és a homály mélyén. Megköny-nyebbüléssel fogadta. Valaminek el kellett törölnie azt a három furcsa pillanatot, szétzúzni egy pörölycsapás erejével. Különös vágyat érzett, hogy Pátira vesse magát, fölé térdepeljen, megráncigálja, jól az ágyhoz döngölje, letépje róla a ruhát, és azt kiabálja, nesze, most mindent megkapsz, egyszer s mindenkorra, aztán kvittek leszünk. De tudta, hogy nem erről van szó. Semmit sem lehet így megfizetni, és ők ketten már úgy eltávolodtak, hogy útjaik soha többé nem keresztezik egymást. A sötétben csillogó kettős fénypont azt mutatta, hogy Pati is érti ezt. – Én se tudom, hová megyek. Kimondta. Aztán még közelebb húzódott ahhoz, aki a barátnője volt, és csendben átölelte. Mintha valami végérvényesen összetört volna benne. Egyszer s mindenkorra vigasztalannak érezte magát. Mintha visszatért volna hozzá a félbetépett fénykép Teresája, és tágra nyílt, csodálkozó szemmel sírt volna a szívében. – Hát vigyázz, hogy sose tudd meg, Mexikói… Mert eljuthatsz odáig. Reggelig egymás karjában maradtak, mozdulatlanul. Patrícia O'Farrell három nap múlva öngyilkos lett marbellai házában. Az egyik alkalmazottja talált rá a fürdőkádban meztelenül, állig a hideg vízbe merülve. A szőnyegen és a kövön több doboz altató és egy üveg whisky volt. Minden papírját, fényképét és személyes iratát elégette a kandallóban, búcsúlevelet sem hagyott hátra. Sem Teresának, sem másnak. Úgy lépett ki az életből, mint aki egy szobából távozik csendesen, vigyázva csukja be az ajtót maga után, hogy fel ne riasszon valakit. Teresa nem ment el a temetésre. A holttestet sem nézte meg. Aznap délután, amikor Teo Aljarafe közölte a hírt, felszállt a Sinaloáxa, és teljes magányban, csupán Pote Gálvez meg a legénység kíséretében két napot töltött a nyílt tengeren, a tatfedélzetről bámulva a csíkot, amit a hajó húzott maga után. Nem szólt egy szót sem, nem is olvasott. Cigarettával a kezében nézte a tengert. Néha tequilát kortyolt hozzá. A fedélzeten felfelhangzottak a testőr súlyos léptei, de mindig csak tisztes távolból, mert Pinto csak ebédvagy vacsoraidőben jelent meg, szótlanul támasztotta a korlátot, amíg főnökasszonya meg nem biccentette a fejét, és akkor újra elment, hogy kabátot hozzon, ha beborult az ég, vagy ha napnyugtakor lehűlt a levegő. A legénység még távolabb tartotta magát Teresától. Nyilván a testőr beszélt velük, ezért igyekeztek háttérben maradni. A kapitány csak kétszer váltott szót vele: először amikor megkapta a parancsot, hogy induljon el, mindegy, merre, és addig menjen, amíg nem szól neki, és másodszor amikor odalépett hozzá a hídon, és azt mondta, visszafordulunk. A negyvennyolc óra során Teresa nem gondolt öt percig egyfolytában sem Pati O'Farrellre, sem másra. Valahányszor átcikázott az agyán a barátnője képe, menten lekötötte elméje szabadon maradó részét egy hullámfodor, egy távolban köröző sirály, egy vízen táncoló napsugár, a motor zúgása a fedélzet alatt vagy a szél, amely az arcába fújta a haját. Az a jó a tengerben, hogy órákig elnézheti az ember anélkül, hogy bármire gondolna. Vagy akár emlékezne; mert az emlékek elmaradnak a hajó után húzott csíkban, ugyanúgy, ahogy jöttek, következmények nélkül, mint a tenger fényei az éjszakában. Teresa ezt Santiago Fisterra mellett tanulta meg, és ilyesmi csak a tengeren lehetséges, mert a tenger éppoly önző és kegyetlen, mint az emberek, és rettenetes egyszerűségében nem ismeri az olyan bonyolult szavak jelentését, mint 183

könyörület, sérelem vagy lelkiismeret-furdalás. Talán ezért hat úgy, mint a fájdalomcsillapító. Az ember megismeri magát benne, önigazolást lel, és a szél, a fény, a ringatás meg a loccsanások elvégzik a távolságteremtés munkáját, gyógyírt adva minden könyörületre, minden sérelemre és minden lelkiismeret-furdalásra, amíg már egyik sem tud fájni többé. Cm ff$ Végül elromlott az idő, a barométer öt millibart süllyedt három óra alatt, és felkerekedett a keleti szél. A kapitány Teresára nézett, aki még mindig a taton ült, aztán Pote Gálvezre. A testőr odalépett Teresához, elszaródott az idő, főnök, óhajt parancsot adni? A Mexikói szó nélkül nézett vissza rá, ezért Pote Gálvez visszaballagott a kapitányhoz, és vállat vont. Azon az éjszakán a Sinaloa félgőzzel imbolygott a hatos-hetes erősségű keleti szélben, dacolva az óriási hullámokkal, amelyek a sötétben habot vertek a hajóorra és a hídra. Teresa a vezetőfülkében volt, kikapcsolta az automata vezérlést, és a halványvörös fénynél forgatta a kormányt fél kézzel – a másikkal a gázt szabályozta –, miközben a kapitány, az ügyeletes matróz és Pote Gálvez, akin komoly tengeribetegség jelei mutatkoztak, a hátsó kajütből figyelték, az ülésbe és az asztalba kapaszkodva, minden döccenésnél a térdükre löttyentve a kávét. Teresa háromszor ment ki a korláthoz hányni, hogy aztán szótlanul visszaálljon a kormányhoz, és kócos, nedves hajjal, karikás szemmel, rágyújtott egy újabb cigarettára. Soha nem szédült korábban. A szél hajnalban elcsendesedett, és a szürkés fényben olyan súlyos volt a tenger, mint az ólom. Akkor Teresa parancsot adott a visszatérésre. cm Oleg Jasikov reggel érkezett. Farmernadrág, sötét színű nyitott zakó a póló fölött, edzőcipő. Szőke és kisportolt volt, mint mindig, bár mintha derékban felszedett volna néhány kilót az utóbbi időben. Teresa a tornácon fogadta, szemben az úszómedencével és a kerttel, amely a fűzfák között elért a tengerparton végigfutó falig. Majdnem két hónapja volt, hogy utoljára találkoztak egy vacsorán, amelyen Teresa figyelmeztette Jasikovot a European Union küszöbönálló bezárására: ez egy orosz bank volt Antiguán, amelyen keresztül Jasikov Amerikába utalta a pénzeit. Így a szolncevói gengszter sok problémát és még több pénzt takarított meg. – Ezer éve nem láttuk egymást, Tyessza. Igen. Ezúttal a férfi javasolta, hogy találkozzanak. Telefonon hívta az előző nap. Nincs szükségem vigaszra, mondta Teresa. Nem is erről van szó, felelte az orosz. Nyet. Csak egy kis üzlet és kis barátság. Tudod. Igen. A szokásos. – Iszol valamit, Oleg? Az orosz, aki éppen vajat kent a kenyerére, Teresa tequilás poharát nézte a kávéscsésze és a hamutartó mellett, amelyben négy csikk hevert. A Mexikói melegítőben ült egy háncsfotelben, meztelen lábát a terasz kövén nyugtatta. Persze hogy nem iszom semmit, mondta Jasikov. Ilyenkor nem, az istenért. Én csak egy gengszter vagyok az egykori Szovjetunióból. Nem pedig egy vasgyomrú mexikói. Igen. A te gyomrod olyan, mint az acél. Nem. Én nem vagyok ilyen nagy legény. Nevettek. Nocsak, hiszen még tudsz nevetni, mondta Jasikov meglepve. Már miért ne tudnék, felelte a Mexikói, és állta a férfi tiszta pillantását. Mindenesetre jobb, ha tudod, hogy Pátiról semmilyen körülmények között nem beszélünk. – Nem azért jöttem. – Jasikov kávét töltött magának, és elgondolkozva rágcsálta a pirítósat. – Van néhány dolog, amit el kell mondanom. Több dolog. – Előbb reggelizz meg. Ragyogóan sütött a nap, fényét az úszómedence vize mintha türkizben tükrözte volna vissza. Kellemes volt ott ülni a felmelegedett teraszon a sövények, a bougain-villeák és a cserepes virágok között, a madárcsiripelés közepette. Jóízűen fogyasztották el a 184

pirítósokat, a kávét, és Teresa a tequilát, miközben hétköznapi dolgokról csevegtek, és felidézték barátságuk történetét, ahogy minden találkozásukkor. Cinkos mozdulatok, csak általuk érthető jelek. Jól ismerték egymást. Tudták, mely szavakat lehet kimondani és melyeket nem. – Kezdjük az elején – mondta Jasikov egy kicsit később. – Van egy megrendelés. Komoly tétel. Igen. Az enyémek-től. – Tehát abszolút elsőbbség. – Szeretem ezt a szót. Elsőbbség. – Por? Az orosz megrázta a fejét. – Hasis. A főnökeim a románokkal társultak. Több ottani piacot szeretnének ellátni. Igen. Egyszerre. Meg akarják mutatni a libanoniaknak, hogy létezik konkurencia. Húsz tonnát kérnek. Marokkói anyagot. Első osztályút. Teresa összeráncolta a homlokát. Húszezer kiló nagyon sok. Először is össze kéne szedni, és ez nem a megfelelő pillanat. A marokkói politikai változások után nem lehet tudni, kiben bízzanak és kiben ne. Másfél hónapja vesztegel egy kokainszállítmány Agadirban, és Teresa a helyzet tisztázódásáig nem mer hozzányúlni. Jasikov figyelmesen hallgatta, és végül bólintott. Értem. Igen. Te döntesz, tette hozzá. De nagy szívességet tennél vele. A Bábuskának egy hónapon belül kell a csoki. És jó árakat alkudtam ki. Elhiheted. Nagyon jó árakat. – Az ár nem számít. Miköztünk nem. Jasikov elmosolyodott, és azt mondta, köszönöm. Beléptek a házba. Teresa dolgozószobája a keleti szőnyegekkel és bőrfotelekkel berendezett nappali másik oldalán volt. Pote Gálvez megjelent a folyosón, egy szó nélkül Jasikovra pillantott, majd újra köddé vált. – Hogy van a rottweilered? – kérdezte a ruszki. – Még nem tépett szét. Jasikov nevetése dübörögve visszhangzott a nagy helyiségben. – Ki gondolta volna – mondta. – Amilyen körülmények közt megismertem… Már a dolgozószobában voltak. A házat hetente átvizsgálta Ramos doktor egyik szakértője, hogy kiszűrje a lehallgatóberendezéseket. De ott egyébként sem volt semmi gyanús anyag: csak egy íróasztal, egy számítógép olyan tiszta winchesterrel, mint a patyolat, a nagy fiókokban hajózási térképek, atlaszok, évkönyvek és az Ocean Passages for the World legfrissebb száma. Talán meg lehet csinálni, mondta Teresa. Húsz tonna. Az any-nyi mint ötszáz darab negyvenkilós bála. Kamionokkal szállítanánk a Rif-hegységből a partra, ahol egy masszív hajó vinné tovább marokkói vizeken, a helyek és az időpontok megfelelő egyeztetésével. Gyors fejszámolásba kezdett: kétezer-ötszáz tengeri mérföld az Alborán-me-dence és a fekete-tengeri Constanta között, hat ország felségvizeinek érintésével, az Égei-tengeren, a Dardanellákon és a Boszporuszon keresztül. Nem akármilyen logisztikai és taktikai hadművelet. Már előre sok pénzt kell rá költeni. Farid Lataquia és Ramos doktor éjt nappallá téve dolgozik majd rajta. – Persze csak abban az esetben – tette hozzá –, ha biztosítod a problémamentes kirakodást a román kikötőben. Jasikov bólintott. Ez csak természetes, mondta. Rápillantott az asztalon fekvő Imray M20-as térképre, amely a Földközi-tenger keleti medencéjét ábrázolta. Szóra-kozottnak látszott. Talán érdemes lenne meggondolni, javasolta rövid csend után, hogy kivel készíted elő az akciót. Igen. Nem nézett fel a térképről, nyugodt hangon közölte ezt, és egy darabig várt, mielőtt újra felemelte volna a fejét. Igen, mondta. Teresa megértette a célzást. Már az elején sejtette. Ez a talán jó lenne

185

azt jelenti, hogy valami hiba van a kréta körül. Meggondolni. Kivel készíted elő. Az akciót. – Rajta! – mondta. – Meséld el, mi van! Gyanús visszhang a radar képernyőjén. A gyomor összehúzódik, mint régen, ismerős érzés, állapította meg hirtelen. Egy bíró, mondta Jasikov. Martínez Prado, hisz te is ismered. A Legfelsőbb Bíróságtól. Régóta szaglászik utánunk. Utánad is, utánam is. Mindenki után. De nem egyformán. A kedvence te vagy. Együttműködik a rendőrséggel, a csendőrséggel és a vámőrséggel. Igen. És nagyon komolyan veszi. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Teresa türelmetlenül. Jasikov habozva nézett rá. Aztán az ablak felé fordult, és vissza Teresára. Vannak embereim, akik tájékoztatnak. Beszélnek, ha pénzt adok. A múltkor Madridban a te legutóbbi ügyed került szóba. Igen. Az az elfogott hajó. Jasikov elhallgatott, felállt, tett néhány lépést a szobában, és az ujjait tördelte. Úgy ingatta a fejét, mint aki azt mondja: készülj fel, Tyessza, hogy amit most mondok, durva lesz. Bár nem állok jót az információ hitelességéért. – Nekem az az érzésem, a gallegók dobtak fel – siettette a választ Teresa. – Nem. Az én forrásaim szerint nem onnan jött a füles… – a ruszki hosszú szünetet tartott – hanem a Transer Nagától. Teresa már-már szólásra nyitotta a száját, hogy nem, az lehetetlen, alaposan utánanéztem. De nem tette. Oleg Jasikov nem rabolná az idejét üres fecsegessél. És máris azon vette észre magát, hogy spekulál, feltételezéseket gyárt, kérdéseket tesz fel, és válaszokat keres. Rekonstruál. Jasikov nem hagyta, hogy sokáig őrlődjön. Martí-nez Prado megzsarolt valakit a környezetedben. Felmentést ígért neki, pénzt, vagy a jó ég tudja, mit. Talán igaz, talán csak részben. Nem tudom. De akitől hallottam, megbízható ember. Soha nem tévedett eddig. És tekintettel arra, hogy Patrícia… – Teo volt az – suttogta Teresa hirtelen. Jasikov elharapta a mondatot. Tudtál róla, mondta meglepve. De Teresa nemet intett. Különös hidegrázás futott át rajta, amelynek semmi köze nem volt ahhoz, hogy meztelen lábbal áll a földön. Hátat fordított Jasikovnak, és az ajtó felé fordult, mintha Teo bármely pillanatban beléphetne rajta. Mondd már, hogy az ördögbe van ez, hallotta a ruszki hangját. Ha eddig nem tudtad, honnan tudod most? Teresa nem felelt. Nem tudtam eddig, gondolta. De most már valóban tudom. Ilyen ez a kurva élet meg a rohadt tréfái. Azannyát. Erősen összpontosított, hogy gondolatait helyes fontossági sorrendbe tegye. De nem volt könnyű. – Terhes vagyok – mondta. cb «jo Sétálni mentek a tengerpartra Pote Gálvezzel és a ruszki egyik testőrével, akik tisztes távolból követték őket. Dagály volt, hullámok áztatták a bokrokat és Teresa lábát a homokban – most sem húzott papucsot –, miközben végigjárták a ház környékét. Hideg volt a víz, de a lánynak jólesett. Felfrissítette. Délnyugati irányba mentek a piszkos homokon, amely kavicsos foltokkal és algacsomókkal tarkítva terjedt ki Sotogrande, Gibraltár és a szoros felé. Beszélgettek egy kicsit, aztán elhallgattak, azon gondolkozva, amit kimondták, és amit nem mondtak ki. Mit fogsz tenni, kérdezte Jasikov, amikor felfogta a hírt. Az egyikkel és a másikkal. Igen. A gyerekkel és az apjával. – Még nem gyerek – felelte Teresa. – Még semmi. Jasikov biccentett, mintha a Mexikói csak megerősítette volna, amit gondolt. De ez nem oldja meg a másik kérdést. Ez csak a fele. Teresa figyelmesen ránézett, és elhúzta a haját az arcából. Nem mondtam, hogy az első fele meg van oldva. Csak annyit mondtam, hogy még nem gyerek. Egyelőre nem döntöttem el, hogy mi lesz vagy mi nem lesz belőle. 186

Az orosz komolyan nézte őt, és megpróbált valami változást, valami váratlan új jelet felfedezni az arcán. – Félek, hogy ebben nem tudok tanácsot adni, Tyessza. Nyet. Nem értek hozzá. – Nem is kérek tanácsot. Csak azt kérem, hogy sétálj velem, ahogy mindig. – Azt megtehetem. – Jasikov végre elmosolyodott, mint egy szőke, nyájas medve. – Igen. Sétálhatok veled. A homokban halászbárka állt. Teresa mindig el szokott sétálni mellette. Kék-fehér volt, ütött-kopott, régi. Esővíz gyűlt össze az alján a műanyagdarabok és egy üres üdítősüveg között. A hajóorr mellett alig lehetett elolvasni az elmosódott nevet: Remény. – Te sosem fáradsz bele, Oleg? Néha, felelte a ruszki. De nem könnyű. Nem. Azt mondani, hogy ennyi volt, gyerekek, hadd vonuljak vissza. Feleségem van, tette hozzá. Gyönyörű asszony. Szentpétervár szépe. És van egy négyéves fiam. A pénz elég lenne, hogy életünk végéig gondtalanul éljünk. Igen. De ott vannak az üzlettársak… A felelősség. Az ígéretek. Nem mindenki fogadná el, hogy visszavonulok. Nem. Bizalmatlanok az emberek. Ha elmegyek, megijednek. Túl sokat tudok túl sok mindenkiről. És rólam is túl sokat tudnak. Veszélyforrás vagyok. Igen. – Mi jut eszedbe arról a szóról, hogy kiszolgáltatott? – kérdezte Teresa. Jasikov elgondolkozott. Nem tudok olyan jól, mondta. Spanyolul. De értem, amit mondasz. A gyerek kiszolgáltatottá tesz. – Komolyan mondom, Tyessza, én sose féltem. Semmitől. Afganisztánban sem. Nem. Azoktól a fanatikus őrültektől, akik Allah nevében mindenkiben megfagyasztották a vért. Hidd el, hogy nem. Akkor sem féltem, amikor elkezdődött. Az üzlet. De mióta megszületett a fiam, tudom. Milyen a félelem. Igen. Ha rosszul sikerül valami, már nem lehet. Nem. Otthagyni mindent. Elmenekülni. Megállt, és elmerengett a tengeren meg a felhőkön, amelyek lassan úsztak nyugat felé. Elérzékenyülve sóhajtott. – Jó elmenekülni – mondta. – Szükség esetén. Te tudod a legjobban. Igen. Mást se csináltál egész életedben. Menekültél. Akár tetszett, akár nem. Még mindig a felhőket nézte. Kitárta a két karját, mintha magához akarná ölelni a tengert, aztán tehetetlenül leejtette. Újra Teresához fordult. – Megtartod? Teresa csak nézett rá, nem válaszolt. Zúgott a víz, a hideg hullámok a lábát nyaldosták. Jasikov nem vette le róla a tekintetét onnan a magasból. Teresa nagyon alacsonynak látszott hatalmas szláv termete mellett. – Milyen volt a gyerekkorod, Oleg? Az orosz meglepetten vakargatta a tarkóját. Feszengett. Nem tudom, mondta. Olyan volt, mint minden gyerekkor a Szovjetunióban. Se jó, se rossz. Az úttörőnyakkendő, az iskola. Igen. Kari Marx. A Szojuz. A gonosz amerikai imperializmus. Ilyesmik. Talán túl sok volt a káposzta. Meg a krumpli. Rengeteg krumplit ettünk. – Én megtanultam, milyen az éhezés – mondta Teresa. – Csak egyetlen pár cipőm volt, és anyám nem engedte, hogy az iskolán kívül is hordjam. Amíg még jártam iskolába. Mosolyba rándult az ajka. Az anyám, ismételte el szórakozottan. Régi fájdalom hasított a lelkébe. – Sokat vert gyerekkoromban – folytatta. – Alkoholista volt, és miután az apám elhagyta, kurválkodással kereste a pénzt… Velem hozatta a sört a barátainak, a hajamnál fogva cibált, ütött, rugdosott. Hajnalban jött haza a cimborákkal, és ocsmányan röhögött, vagy éjszaka vertek fel minket az ajtón dörömbölve… Már akkor sem voltam szűz, amikor néhány fiú elvette a szüzességemet. Az egyikük kisebb volt nálam.

187

Hirtelen elhallgatott, és nem is szólalt meg újra. A haja az arcába hullt. Érezte, amint a düh lassan feloldódik a vérében. Mélyeket lélegzett, hogy teljesen elpárologjon. – A gyerek apja Teo – mondta Jasikov –, ha nem tévedek. Teresa némán állta a pillantását. Közönyösen. – Ez a második része – tette hozzá a ruszki sóhajtva. – A problémának. Továbbsétált, de nem fordult meg: kíváncsi volt, követi-e Teresa. A lány egy darabig nézett utána, aztán utána indult. – Egyvalamit nagyon megtanultam a seregben, Tyessza – mondta Jasikov elgondolkozva. – Ellenséges területen ne hagyj semmit magad mögött. Ellenállást. Ellenséges gócokat. A terepen csak akkor lehet béke, ha minden veszélyes pontot kiiktattál. Igen. Szó szerint így volt. A Szabályzat. Szkobelcin őrmester, a barátom, mindig elismételte. Igen. Naponta. Mielőtt elvágták volna a torkát a Pansírvölgyben. Újra megállt, és a lányra nézett. Ennél többet nem mondhatok, fejezte ki a pillantása. A folytatás rád tartozik. – Lassan teljesen egyedül maradok, Oleg. Nyugodtan állt a férfival szemben, és a víz minden hullámzásnál mélyebbre mosta a homokot a talpa alatt. Jasikov barátságosan tűnődve mosolygott rá. Szomorú volt. – Milyen furcsa ezt tőled hallani. Azt hittem, mindig egyedül voltál. 15. Barátaim vannak odahaza, akik azt mondják, szeretnek Martínez Prado bíró nem volt szimpatikus ember. Kutatásom utolsó napjaiban beszéltem vele, huszonkét kellemetlen percig, a Legfelsőbb Bíróságon, a dolgozószobájában. Kelletlenül fogadott, és csak akkor, amikor már eljuttattam hozzá egy részletes jelentést az anyaggyűjtés állásáról. Persze az ő neve sem hiányzott belőle. Sok egyéb adattal együtt. A szokásos döntés elé állítottam: vagy benne marad kedvező módon, vagy kimarad belőle. Ő úgy döntött, benne marad, a saját verziójával. Jöjjön, beszéljük meg, mondta végül, amikor odajött a telefonhoz. Elmentem hát a bíróságra, Martínez Prado hűvösen kezet nyújtott, és leültünk beszélgetni az íróasztala két oldalán, amelyen ott díszelgett a zászló, a falról pedig János Károly király portréja nézett le ránk. Martínez Prado alacsony, zömök férfi volt, szürke szakállal, amely nem takarta el teljesen a bal arcán húzódó forra-dást. Nem hasonlított a tévében és az újságokban szereplő sztárbírókhoz. Unalmas emberke, de kiváló munkaerő, mondták rá. Rosszmájú. A sebhely egy régi incidens nyoma volt kolumbiai bérgyilkosokkal, akiket gallego drogcsempészek fizettek. Talán ez keserítette meg. Először Teresa Mendoza helyzetét beszéltük meg. Ami oda juttatta, ahol éppen volt, és arról a fordulatról, amely az elkövetkező hetekben vár rá, ha egyáltalán megéri. Erről nem tudok semmit, mondta Martínez Prado. Nem foglalkozom az emberek jövőjével, hacsak nem sikerül harminc évre lesittelnem valakit. Az én szakmám a múlt. A múltbeli tények. A bűncselekmények. Teresa Mendoza sok bűncselekményt követett el. – Akkor bizonyára kudarcnak tekinti – mondtam –, hogy annyit dolgozott rajta hiába. Ezzel viszonoztam a barátságtalanságát. Rám nézett az olvasószemüvege mögül. Nem keltette boldog ember benyomását. Boldog bíróét meg pláne nem. – A kezemben volt – felelte. Aztán elhallgatott, mintha azon töprengene, helyénvaló volt-e ez a megjegyzés. Lám, még az unalmas emberkéknek is megvan a gyenge pontjuk, gondoltam. A hiúság. A kudarc. A kezedben volt, de kicsúszott. Kisiklott az ujjaid közül, vissza Sinaloába. – Mennyi ideig nyomozott utána? 188

– Négy évig. Hosszú munka volt. Nehezen gyűlt ösz-sze a tényanyag és a Mendoza ellen szóló bizonyítékok. Remekül működött a bűnszövetkezet. Nagyon intelligens módon. Sok volt a beépített biztonsági mechanizmus, a konspiráció. Amint megbolygattunk valamit, máris szertefoszlott. Nem lehetett kimutatni a felfelé irányuló szálakat. – De magának sikerült. Csak részben, felelte Martínez Prado. Ahhoz több idő kellett volna, és nagyobb mozgástér. De egyik sem állt rendelkezésére. Azok az emberek bejáratosak voltak bizonyos körökbe, így a politikába is. Az ő világa sem volt kivétel, Martínez Prado bíróé. Teresa Mendoza messziről észrevette a manővereit, és könnyedén hárította őket. Vagy minimálisra csökkentette a kockázatot. Abban a konkrét esetben, tette hozzá, egész jól állt a helyzet. Ő és az emberei kitettek magukért. Már-már beérett a hosszú, fáradságos munka gyümölcse. Négy éven keresztül szövögették a pókhálót, mondta. És egyszer csak vége. – Valóban az Igazságügyi Minisztérium állította le a nyomozást? – Ez nem tartozik a témához. – Hátradőlt a fotelban, és sértett pillantást vetett rám. – Megtagadom a választ. – Azt mondják, a miniszter személyesen tett lépéseket önnél, a mexikói követség tudomásával. Felemelte az egyik kezét. Kellemetlen mozdulat volt. A hatalom keze, a hivatását gyakorló bíróé. Azt adta értésemre, hogy ha így folytatom, befejeződik a beszélgetés. Őnála soha, senki nem tett semmiféle lépéseket. – Akkor magyarázza el, miért nem tett végül semmit Teresa Mendoza ellen. Végiggondolta a kérdést, mintha azt mérlegelné, vajon a magyarázza el fordulat tiszteletlen-e. Végül felmentett. In dubio pro reo. Vagy valahogy így. – Már mondtam – közölte. – Nem volt időm, hogy elég anyagot gyűjtsek. – Még Teo Aljarafe segítségével sem? Megint az a sértett pillantás. Sem én, sem a kérdéseim nem tetszettünk neki, és az utóbbi felvetés egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. – Az ehhez a névhez kapcsolódó anyag bizalmas jellegű. Diszkrét mosolyra ragadtattam magam. Ugyan már, bíró úr. Mit számít ez most már? – Most már úgyis mindegy – mondtam. – Gondolom. – Hát nekem nem az. Néhány pillanatig eltöprengtem ezen. Nézze, szólaltam meg végül, mi lenne, ha megegyeznénk. Egy szót sem írok le a minisztériumról, ha elmondja, mi volt Aljaráiéval. Valamit valamiért. A diszkrét mosolyt baráti közeledéssé szelídítettem, mire ő végiggondolta az ajánlatot. Rendben van, mondta. De bizonyos részleteket akkor sem közlök. – Igaz a hír, hogy maga felmentést helyezett kilátásba az információkért cserébe? – Erre nem felelek. Rosszul kezdődik, állapítottam meg magamban. Úgy bólogattam, mint aki mélyen gondolkozik, aztán ismét támadásba lendültem: – Azt mondják, megzsarolta. Vaskos aktát állított ösz-sze róla, és odatolta az orra elé. És nem a drogcsempészetről volt szó benne. Hanem adóügyekről. – Lehet. Faarccal bámult rám. Te beszélsz, én megerősítem. Ne számíts ennél sokkal többre. – A Transer Nagánál? – Nem. – Legyen már egy kicsit kedvesebb, bíró úr. Nem látja, milyen barátságos fiú vagyok?

189

Megint eltöprengett a szavaim jelentésén. Valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy csakugyan teljesen mindegy. Ezt az ügyet nagyjából ismeri a közvélemény, és már le is zárták. – Elismerem – mondta –, hogy Teresa Mendoza vállalkozásairól leperegtek a próbálkozásaink, bármennyire tudtuk is, hogy a földközi-tengeri csempészforgalom több mint hetven százalékát ő bonyolítja… Aljarafe úr gyenge pontjait a saját pénzügyeiben találtuk meg. Szabálytalan befektetések és pénzmozgások. Külföldi magánbankszámlák. A neve felbukkant néhány homályos külföldi tranzakcióban. Volt anyag. – Azt mondják, Aljaráiénak ingatlanjai voltak Miamiban. – Igen. Tudunk egy ezer négyzetméteres házról, amelyet nemrégiben vett Coral Gablesen, kókuszpálmákkal és saját jachtkikötővel. Volt egy luxusapartmanja Coco Plumon, ahol gyakran látogatták az ügyvédek, a bankárok és a Wall Street-i brókerek. Úgy fest, mindezt Teresa Mendoza háta mögött intézte. – Egy kis dugipénz. – Úgy is lehet mondani. cm 426 – Maga tehát jól megszorongatta a tökét. És ráijesztett. Ismét hátradőlt a székben. Dura Lex sed Lex. Durex. – Hallatlan. Nem tűröm ezt a szóhasználatot. Fogytán a türelmem, mondtam magamnak. Mégis mit szórakozik velem ez a köcsög? – Értelmezze tetszése szerint. – Aljarafe úgy döntött, együttműködik az igazságszolgáltatással. Ez ilyen egyszerű. – És mit kapott cserébe? – Semmit. Csak néztem rá mereven. Anyádat. A jó édes anyádat szédítsd ezzel a dumával. Hogy Teo Aljarafe a te két szép szemedért tette kockára az életét. – Mit szólt Teresa Mendoza, amikor megtudta, hogy a pénzügyi tanácsadója az ellenségnek dolgozik? – Maga éppolyan jól tudja, mint én. – Persze. Tudom, amit mindenki. Azt is, hogy Teresa őt használta csalinak az orosz hasisszállítmánynál… De nem erre céloztam. Az orosz hasis tovább rontott a helyzeten. Nekem hiába játszod az eszedet, olvastam ki a szeméből. – Hát akkor – mondta – kérdezze Mendozát, ha tudja. – Talán sikerül. – Kétlem, hogy az a nő bárkinek is interjút adna. Főleg nem a mostani helyzetében. Tettem még egy kísérletet. – Ön hogyan ítéli meg Teresa Mendoza mostani helyzetét? – Semmi közöm hozzá – mondta pókerarccal. – Ne szólj szám, nem fáj fejem. Teresa Mendoza már nem az én asztalom. Elhallgatott, szórakozottan lapozgatta az asztalon lévő papírokat, és arra gondoltam, részéről vége a beszélgetésnek. Hasznosabban is tölthetem az időmet, döb^427^ bentem rá. Dühösen felálltam, hogy elmegyek. De még a törvény oly fegyelmezett szolgája, mint Martínez Prado, sem fojthatja el a múltbéli sérelmeit. És az önigazolás kényszerét. Ülve maradt, fel sem nézett az irataiból. De egyszer csak mindenért kárpótolt. – Az ügyet elvették tőlem, amikor idejött az az amerikai – tette hozzá komoran. – A pasas a DEA-tól.

190

A sajátos humorérzékkel megáldott Ramos doktor a Zsenge gyermekkor fedőnevet adta az akciónak, amelynek keretében elfuvarozták a húsz tonna hasist a Fekete-tengerre. Az a néhány ember, aki tudott róla, két hétig dolgozott a részletes, szinte katonai pontosságú terven, míg egy szép napon Farid Lataquia hosszan beszélt rejtjelesen a mobiltelefonján, elégedett mosollyal visszacsukta, és közölte, hogy Alhucemas kikötőjében megtalálta a tökéletes hajót: egy ütött-kopott, harmincméteres bárkát, amelyet a Tarfaya névre kereszteltek át, és egy spanyol-marokkói halászati cég tulajdonában van. Ramos doktor a maga részéről a Xoloitzcuintle útját szervezte, egy német lobogó alatt hajózó konténerszállítóét, amelynek legénysége lengyel és filippínó matrózokból állt, és rendszeresen közlekedett Amerika keleti partja és a Földközi-tenger keleti medencéje között; most pedig éppen Recife és Veracruz között tartózkodott. A Zsenge gyermekkornak volt egy második frontja vagy párhuzamos szála is, amelynek főszerepét egy harmadik hajó játszotta, egy teherszállító, amelynek útvonala köztes megállók nélkül vezetett a kolumbiai Cartagenából a görög Pireusz kikötőjébe. Luz Angelita volt a neve, és bár a kolumbiai Temucóban jegyezték be, egy ciprusi vállalat megbízásából hajózott, kambodzsai lobogó alatt. Az akció kényes részét a Tarfaya és a Xoloitzcuintle bonyolította, míg a Luz Angelita és működtetői a csali kockázatmentes és jövedelmező szerepét kapták. – Alakul a molekula – mondta Ramos doktor. – Tíz nap, és megvagyunk. Kivette a pipát a szájából, és elfojtott egy ásítást. Délelőtt tizenegy felé járt, és hosszú volt az éjszaka, amit a sotograndei irodában töltöttek. A jachtkikötőnél levő régi kis lakást két éve cserélték fel erre a kertes házra, amelyet a legmodernebb biztonsági eszközökkel védtek. Pote Gálvez őrt állt a hallban, két testőr a kertet figyelte, a tárgyalóteremben volt egy tévékészülék, egy hordozható számítógép nyomtatóval, két kódolt mobiltelefon, egy nagy fehér tábla a hozzávaló filctollakkal és az asztalon piszkos kávéscsészék meg csikkekkel teli hamutartók. Teresa az imént nyitotta ki az ablakot, hogy a helyiség szellőzzön egy kicsit. Ramos doktoron, Farid Lataquián és magán Teresán kívül csak egy fiatal gibraltári mérnök, Alberto Rizocarpaso volt jelen, aki teljes bizalmat élvezett. Ez volt, Ramos doktor elnevezése szerint, a válságstáb: a Transer Naga operatív vezérkara. – A Tarfaya – mondta Lataquia – Alhucemasban vár majd, a rakterét tisztítják. Teljesen felkészítik az útra, üzemanyaggal is feltöltik. Ártalmatlan, nyugis kis hajó. Csak két nappal a randevú előtt nyúlunk hozzá, addig békén hagyjuk. – Jó ötlet – bólintott Teresa. – Én se szeretném egy hétig mozgatni, túl feltűnő lenne. – Bízza rám. Elintézem. – Legénység? – Mindenki marokkói. A kapitányt Cherkinek hívják. Ahmed Chakor embere, ahogy lenni szokott. – Ahmed Chakor nem száz százalékig megbízható. – Attól függ, mennyit kap – mosolygott a libanoni. Ez a mosoly azt jelentette, hogy attól függ, hogy neki menynyit fizetnek. – Most nem lesz semmi bibi. Tehát most is prémiumot kérsz, gondolta Teresa. Halászbárka plusz Chakor emberei, az annyi mint egy vagyon. Látta, hogy Lataquia mosolya kiszélesedik, ahogy kitalálja, mire gondol. Ez a nyavalyás legalább nem csinál titkot belőle. Nyíltan pumpol, nemes egyszerűséggel. És mindig tudja, hol a határ. Teresa most Ramos doktorhoz fordult. Mi van a gumiteknőkkel? Hányat használunk az átrakodáshoz? A doktor már kiterítette az asztalra a Brit Admiralitás 773-as térképét, amely a marokkói partvonalat ábrázolta Ceuta és Melilla között. A pipaszárral egy pontra bökött, amely a Vélez de la Gomera-szirt és Xauen között volt, három mérföldre északra. – Hat jármű áll a rendelkezésünkre – mondta. – Mindegyik két utat tesz meg, ami körülbelül ezerhétszáz mérföld… Ha a halászbárka ennek a vonalnak a mentén halad, 191

bőven három órán belül végzünk. Ha nyugtalan a tenger, öt is lehet. Az áru már készen áll Bab Berreten és Ketamán. Behajózási pontok: Rocas Negras, Cala Trai-dores és a Mestaxa-öböl bejárata. – Miért osztjuk meg ennyire?… Nem lenne jobb egyszerre? Ramos doktor komolyan nézett vissza rá. Ha más teszi fel a kérdést, a Transer Naga stratégája akár meg is sértődhetett volna, de Teresától ez természetes volt. Ő mindent a legapróbb részletekig ellenőrzött. Ez hasznos volt neki és mindenkinek, mert közösen viselték a siker és a kudarc következményeit, így nem kellett utólag magyarázkodni. Ez a nő olyan alapos, mondta róla Farid Lataquia a maga érzékletes mediterrán módján, hogy ha tehetné, a tojásainkat is apróra törné. Persze csak a háta mögött beszélt így. De Teresa tudta. Igazából mindenkiről mindent tudott. Hirtelen Teo Aljarafe jutott eszébe. Ezt a szálat is el kell varrnia a napokban. Helyesbített. Csak majdnem tud mindent mindenkiről. cm 43() ^ – Húszezer kiló egyszerre ugyanazon a partszakaszon, az nagyon sok – magyarázta a doktor –, még a mi embereinknek is… Jobb, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Ezért úgy adtuk be a marokkóiaknak, mintha három különböző fuvarról lenne szó. Az áru felét az egyes ponton hajóznánk be mind a hat csónakkal, aztán a negyedét a kettesen, három csónakkal, végül a negyedik negyedet a másik hárommal… Ezzel csökkentjük a kockázatot, és senkinek sem kell visszamennie ugyanoda rakodni. – Milyen időjárásra számíthatunk? – Ebben az időszakban nem lehet nagyon rossz. Három napunk van, az utolsón a hold szinte nem is látszik még, az első negyed legelején lesz. Talán ködre is számíthatunk, ami megnehezítheti a randevúkat. De minden csónakon lesz GPS, csakúgy, mint a bárkán. – Kapcsolattartás? – Ahogy mindig: titkosított és kódolt mobilokkal a tengeren, kivéve a nagy hajót, ahol lesz internet… A manőverezéshez STU adó-vevő. – Szeretném, ha Alberto is kiszállna, minden felszereléssel. Rizocarpaso, a gibraltári mérnök, bólintott. Szőke, kölykös arcú férfi volt, arcán alig serkent a borosta. Befelé forduló alkat. Remek munkatárs. Ingét-gatyáját gyűrötten hordta, mert órákig kuksolt a rádiónál vagy a számítógép képernyője előtt. Teresa azért szerződtette, mert értett a kapcsolattartás és a műveletek internetes álcázásához, mindent olyan országok fiktív fedezéke mögé rejtve, amelyek hozzáférhetetlenek voltak az európai és amerikai rendőrség számára: Kuba, India, Líbia, Irak. Percek alatt létrehozta, használta és kiiktatta az e-mail címeket ezen országok szerverein vagy akár másokén is, lopott hitelkártyaszámokkal és hamis személyi cm 431 5T> adatokkal. Értett a rejtjelezéshez és a PGP-kódrendszer-hez is. – Melyik hajó legyen? – kérdezte a doktor. – Bármelyik jacht jó. Csak diszkrét legyen. AFairline Squadronunk, ami most Puerto Banúson van, épp megfelel. – Teresa a térképen rámutatott egy kiterjedt zónára, az Alborán-medencétől nyugatra. – Innen fogod irányítani a kapcsolattartást. A gibraltári rezignáltán mosolyogni próbált. Lataquia és a doktor huncutul nézett össze: köztudomású volt, hogy a srác még a legkisebb hullámzástól is tengeribeteg lesz, de Teresának bizonyára megvolt az oka, hogy így döntsön. – Hol lesz a randevú a Xoloitzcuintlével? – kérdezte Rizocarpaso. – Nem mindenütt van térerő. – Idejében megtudod. Ha nincs térerő, rádiózunk a halászok frekvenciáin. Jelszó kell minden frekvenciaváltáshoz százhúsz és száznegyven megahertz között. Készítsd el a listát!

192

Megcsörrent az egyik telefon. A marbellai iroda titkárnőjét Mexikó madridi nagykövetségéről hívták. Azt kérték, hogy Mendoza asszony fogadja egy magas rangú képviselőjüket, sürgős ügyben. Mennyire sürgős, kérdezte Teresa. Nem mondták, hangzott a válasz. De az illető már itt van. Középkorú, jól öltözött férfi. Nagyon elegáns. A névjegyén az áll, hogy Héctor Tapia, követségi titkár. Tizenöt perce ül az előszobában. És egy másik úr is van vele. – Köszönöm, hogy fogadott minket, asszonyom. Héctor Tapiát már ismerte. Néhány éve találkozott vele, amikor a madridi mexikói követségen intézte a kettős állampolgárságot. Rövid beszélgetést folytattak cb 432^ a San Jerónimo úti irodában. Néhány udvarias szó, a papírok aláírása, annyi idő, ami egy kávéra és egy cigarettára elég, könnyed csevegés. Úgy emlékezett rá mint jól nevelt, halk szavú emberre. Tapia ismerte az egész életútját, de ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – kedvesen fogadta, és amennyire lehetett, mellőzte a hivata-loskodást. Szinte tizenkét éven át ő volt Teresa egyetlen közvetlen kapcsolata a hivatalos mexikói világgal. – Engedje meg, hogy bemutassam Guillermo Rangéit. Az Amerikai Egyesült Államokból. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát a sötét dióborítású tárgyalóban, mintha nem a megfelelő helyre került volna. A jenki bezzeg otthonosan terpeszkedett. Nézegette a kert magnóliáit a nyitott ablakon át, a régi angol faliórát, a bőrfotelek anyagának minőségét és az értékes Diego Rivera-képet – Portrévázlat Emiliano Zapa-táról –, amely bekeretezve függött a falon. – Valójában én is Mexikóból származom, mint maga – mondta, még mindig elégedetten mustrálgatva Zapata bajuszos arcképét. – Austinban, Texasban születtem. Anyám mexikói volt. A spanyolsága kifogástalan, északiasan beszél, állapította meg Teresa. Régen dolgozhat a szakmájában. Rövidre vágott dióbarna haj, díjbirkózóhoz illő vállak. Fehér póló a könnyű kabát alatt. Sötét, óvatos, intelligens szempár. – Rangéi úrnak – szólt közbe Héctor Tapia – olyan információk jutottak a birtokába, amelyeket szeretne önnel megosztani. Teresa hellyel kínálta őket a nagy arab kovácsoltvas asztalka mellett, és ő is leült. Maga elé tett egy pakli Bisontét és egy öngyújtót. Mielőtt eljött volna, rendbe tette magát: ezüstcsattal hátrafogta a haját, sötét selyemblúzt vett, sötét farmernadrágot, mokaszint és egy anti-lopbőr kabátot, amely most a szék karfáján lógott. cb 433 – Nem vagyok biztos benne, hogy érdekelnek az információi – mondta. A diplomata ezüstös haja, nyakkendője és kifogástalan szabású öltönye éles kontrasztban állt az amerikai kinézetével. Tapia levette orráról az acélkeretes szemüveget, a kezében forgatta, s úgy ráncolta a homlokát, mintha nem találná elég tisztának a lencséket. – Ez érdekelni fogja. – Visszatette a szemüvegét, és áthatóan nézett Teresára. – Rangéi úr… A másik férfi felemelte széles lapátkezét. – Willy. Nyugodtan hívjanak Willynek. Mint mindenki más. – Rendben. Szóval Willy az amerikai kormánynak dolgozik. – A DEA-nak – pontosított a jenki könnyedén. Teresa éppen cigarettáért nyúlt a csomagba. Ki is vette, és az arcizma sem rándult. – Hogy mondta?… Kinek? Szájában a cigarettával az öngyújtóért nyúlt, de Tapia figyelmesen megelőzte, és már csattant is a tűzkő, és lobbant a láng. 193

– Dí-í-éj – betűzte lassan Willy Rangéi. – Drug Enfor-cement Administration. Tudja. Az Egyesült Államok kábítószer-ellenes ügynöksége. – Azannyát. Na ne mondja. – Teresa kifújta a füstöt, és mereven az amerikaira nézett. – Jó messzire keveredett. Nem is tudtam, hogy a cégének Marbellán is vannak érdekeltségei. – Maga itt él. – És? Mi közöm hozzá? A két férfi szótlanul nézte néhány pillanatig, aztán egymásra pillantottak. Teresa látta, hogy Tapia könnyed társasági gesztussal felhúzza a szemöldökét. Mintha azt mondaná, ez a te dolgod, barátom. Én csak elkísértelek. – Tisztázzunk valamit, asszonyom – mondta Willy Rangéi. – Látogatásomnak semmi köze az ön mostani tevékenységéhez. Tapia úr sem azért van itt. Én egy olyan ügy miatt jöttem, ami nagyon régen történt… – Tizenkét éve – pontosított Héctor Tapia, mintegy a partvonalról. Kívülállóként. – És bizonyos küszöbönálló események miatt. Amelyek az ön hazájában fognak bekövetkezni. – Azt mondja, a hazámban? – Igen. Teresa a cigarettára nézett. Nem fogom végigszívni, árulta el a mozdulata. Tapia pontosan értette, ezért újabb nyugtalan pillantást vetett az amerikaira. Vigyázz, mert kicsúszik a kezünkből, figyelmeztette némán. Rangéi is hasonlóképpen vélekedett. Ezért a tárgyra tért. – Mond önnek valamit César Batman Güemes neve? Három pillanat csend, két, feszülten figyelő szempár. Teresa olyan lassan fújta ki a füstöt, ahogy csak tudta. – Képzeljék, nem. A két férfi összenézett. Aztán újra rá. – Ennek ellenére – mondta Rangéi – régóta ismeri. – Milyen furcsa. Hiszen akkor emlékeznék rá, nem? – A faliórára pillantott, udvariasan jelezve ezzel, hogy mindjárt feláll, és véget vet a beszélgetésnek. – Most pedig, ha megengedik… A látogatók megint összenéztek. És a DEA embere hirtelen elmosolyodott. A széles mosoly rokonszenvessé tette. Szinte már nyájassá. Az ő szakmájában, gondolta Teresa, az ilyen mosolyokat a nagyjelenetekre tartogatják. – Öt percet kérek még – mondta az amerikai. – Hogy elmesélhessek egy történetet. – Csak az olyan történeteket szeretem, amelyeknek jó a csattanójuk. 435 t5 – Ez magától függ. És Guillermo Rangéi, akit mindenki Willynek hívott, mesélni kezdett. A DEA nem foglalkozik különleges akciókkal, mondta. Rendőrségi adatokat gyűjt, információs hálózatot tart fenn megbízható, jól fizetett hírforrásokkal, részletes jelentéseket dolgoz ki a kábítószerek termeléséről, kereskedelméről és terjesztéséről, felfedi a háttérben lévő neveket, és olyan anyagot állít össze, amely a bíróság előtt is megállja a helyét. Ezért ügynökökkel dolgozik. Olyanokkal, mint ő. Az ügynökök beépülnek a bűnszövetkezetekbe, és ott tevékenykednek. Rangéi is végigjárta ezt az utat, először a Kaliforniaiöböl mexikói bűnbandáiban, majd Mexikóban a többi ügynök koordinátoraként, összesen nyolc évig, bár közben a kolumbiai Medellínben is eltöltött tizennégy hónapot mint összekötő a DEA és az ottani rendőrség nyomozócsoportja között, amelynek feladata Pablo Escobar elfogása és meggyilkolása volt. Persze ő készítette azt a híres fotót a drogbáró holttestéről azok között az emberek között, akik Los Olivosban kioltották az életét. A fénykép most bekeretezve lóg a washingtoni irodája falán. 194

– Nem tudom, mi lenne ebből érdekes az én számomra – jegyezte meg Teresa. Elnyomta a cigarettát a hamutartóban; nem sietett, de eltökélte magában, hogy véget vet a beszélgetésnek. Nem ez volt az első eset, hogy rendőrök, ügynökök, csempészek traktálták mesketékkel. Nem akarta az idejét vesztegetni. – Azért mondtam el – mondta az amerikai egyszerűen –, hogy megértse, mivel foglalkozom. – Tökéletesen megértettem. És most, ha nem bánják… Felállt. Héctor Tapia gépiesen követte, és begombolta a zakóját. Zavartan és idegesen nézett a társára. De Rangéi ülve maradt. – A Gringó Dávila a DEA ügynöke volt – mondta nyugodtan. – Nekem dolgozott, ezért ölték meg. Teresa az amerikai okos szemét fürkészte, amely az ő reakcióját próbálta felmérni. Na, megvolt a teátrális pillanat, gondolta. De hiába, velem nem bírsz, hacsak nincs még valami a tarsolyodban. Kedve támadt hisztérikusan felkacagni. Tizenkét éve, Sinaloa, Culiacán óta váratott magára ez a nevetés. A nyavalyás Gringó posztumusz tréfája. De Teresa csak a vállát vonta meg. – Akkor most – felelte hidegvérrel – mondjon valamit, amiről nem tudok. Cm Wfc Bele se nézz, mondta a Gringó Dávila. Ki se nyisd a noteszt, csajszi. Vidd el don Epifanio Vargasnak, és váltsd meg rajta az életed. De azon a culiacáni estén Teresa nem tudott ellenállni a kísértésnek. Szemben azzal, amit a Gringó képzelt róla, igenis voltak saját gondolatai és érzelmei. És furdalta a kíváncsiság, hogy miféle pokolba hajították be hirtelen. Ezért pár perccel azelőtt, hogy a Vadmacska és Pote Gálvez megjelent a Garmendia piac melletti lakásban, megszegte a szabályokat, és végiglapozta a bőrkötéses noteszt, amelyben ott rejlettek a múlt és a jövő kulcsai. Nevek, címek. Kapcsolatok a határ mindkét oldalán. Volt ideje bepillantani az igazságba, mielőtt felgyorsultak az események, és ő elmenekült, magányosan és rémülten markolta a Doble Águilát, pontosan tudta, mi fenyegeti. A lényeget akaratlanul is maga Epifanio Vargas foglalta össze aznap este. A Gringó túlságosan szerette a veszélyt, mondta. A tréfát, a játékot. A merész húzásokat, amelyekbe néha Teresa is beletartozott. A lány jól tudta ezt, amikor elment a Maiverdekápolnába a notesszel, amit nem lett volna szabad kinyitnia, de amit mégis kinyitott, és egyre átkozta a Gringót, mert így keverte veszélybe, hogy megmenthesse. Jellemző az ilyen szemét hazárdjátékosra, hogy nemcsak a saját fejét dugja be az oroszlán barlangjába, hanem a másokét is. Ha leszednek, gondolta az a rohadék, Teresa elveszett. Akár ártatlan, akár nem, érvényesek rá a szabályok. De maradt egy halvány remény: bebizonyítani a jóhiszeműségét. Hisz Teresa soha nem adta volna ki a noteszt a kezéből, ha tudja, mi van benne. Soha, ha tudja, milyen halálos játszmát űzött a férfi, aki teleírta életveszélyes feljegyzésekkel. Ha elviszi don Epifaniónak, a saját és a Gringó keresztapjának, bebizonyítja, hogy nem tud semmit. És hogy ártatlan. Ellenkező esetben nem merte volna megtenni. Aznap délután, amikor az ágy szélén ült a kis lakásban, és a füzetet lapozgatta, amely a saját halálos ítélete és az utolsó menekülési lehetősége is volt egyben, Teresa elátkozta a Gringót, mert mindent megértett. Ha csak úgy, minden nélkül futásnak ered, nem jut messzire. Át kell adnia a noteszt, pontosan azért, hogy bebizonyítsa: nem tudja, mi van benne. El kell fojtania a félelmet, amely összeszorítja a gyomrát, hideg fejre és színtelen hangra van szüksége, amely épp csak annyira szorongó, amennyire a Gringó drága főnökéhez szóló könyörgés megkívánja. A drogcsempész nője, a rettegő állatka. Nem tudok semmit. Miért, mit kellett volna látnom, don Epifanio, hát mondja meg. Ezért maradt életben. Ezért történhetett meg, hogy most, a marbellai irodában Willy Rangéi, a DEA ügynöke és Héctor Tapia, a követségi titkár tátott

195

szájjal bámult rá, az egyik ülve, a másik állva, s még mindig a zakója gombjain tartotta az ujját. – Végig tudott róla? – kérdezte az amerikai hitetlenkedve. – Tizenkét éve tudom. Tapia visszahuppant a fotelba, nem törődött a gombjaival. – Jézus Mária – mondta. Tizenkét év, mondta magában Teresa. Túlélt egy titkot, amibe bele szoktak halni. Mert azon az utolsó culi-acáni éjszakán, a Malverde-kápolnában, a párás melegben és a fojtogató gyertyafüstben szinte reménytelenül játszotta végig a halott férfi által kijelölt játékot, s így nyerte meg. Sem a hangja, sem az idegei, sem a félelme nem árulta el. Don Epifanio jóravaló ember volt. És szerette őt. Mindkettőjüket szerette, még ha a noteszből ki is derült – akár tudta előtte, akár nem –, hogy Raimundo Dávila Párra az amerikai kormány kábítószer-ellenes ügynökségének dolgozott, és Batman Güemes valószínűleg ezért ölette meg. Teresa mindenkit becsapott, pengeélen táncolt az őrült hazárdjátékban, pontosan úgy, ahogy a Gringó elképzelte. Hisz a Gringó elképzelte a másnapi beszélgetést don Epifanióval. A lány nem tud semmit. Az égvilágon semmit. Máskülönben miért hozta volna ide azt a kurva noteszt? Szóval békén hagyhatjátok. Ahogy mondom. Ennek csak egy a százhoz esélye volt, de ez is elég volt a megmeneküléshez. Willy Rangéi most már nemcsak elmélyülten figyelte Teresát, hanem valami új keletű tisztelettel is. Ebben az esetben, mondta, kérem, üljön vissza, és hallgasson végig. Asszonyom. Nagyobb szükség van erre, mint valaha. Teresa habozott egy pillanatig, de tudta, hogy a jenkinek igaza van. Jobbra nézett, balra nézett, aztán a faliórára, türelmetlenséget tettetve. Tíz perc, mondta. Eggyel sem több. Leült, és rágyújtott egy újabb Bisontéra. Tapia még mindig olyan döbbenten ült a fotelben, hogy ezúttal elfelejtett tüzet adni neki, s mire bocsánatkérést mormolva odatartotta az öngyújtója lángját, Teresa már meggyújtotta a sajátját. És a DEA ügynöke elmesélte a Gringó Dávila igaz történetét. Raimundo Dávila Párra a texasi San Antonióban született. Chicano volt. Tizenkilenc éves korától amerikai állampolgár. Miután nagyon fiatalon a drogkereskedelem illegális világában dolgozott, és marihuánát csempészett kisebb adagokban át a határon, letartóztatták öt kiló fűvel San Diegóban, és beszervezték a kábítószer-ellenes ügynökségbe. Megfelelt a követelményeknek, szerette a veszélyt, és mély érzésű volt. Bátor, de minden látszólagos extrovertáltsága ellenére is higgadt férfi, akit a kiképzési idő után, amelyet hivatalosan egy északi börtönben töltött – és egy időre csakugyan odavitték, hogy ezt igazolni lehessen –, Sinaloába küldtek, hogy épüljön be a juárezi kartell szállítási hálózatába, ahol régi kapcsolatokkal rendelkezett. Tetszett neki a munka. Repülni is szeretett, ezért elvégzett egy pilótatanfolyamot a DEA-nál, bár falból mindig egy másik, culiacáni tanfolyamra hivatkozott. Évekig tartott, amíg beépült a hálózatba a Norteha de Aviaciónon keresztül, először mint don Epifanio Vargas bizalmi embere, akivel az Egek Urának nagyszabású szállítási akcióiban működött közre, majd pedig mint César Batman Güemes pilótája. Az ösz-szekötője Willy Rangéi volt. Telefonon soha nem beszéltek, csak vészhelyzetben. Havonta egyszer találkoztak szerény mazatláni és Los Mochis-i szállodákban. Mindaz az értékes információ, amit a DEA akkoriban a juárezi kartellről szerzett, beleértve az ádáz hatalmi harcot is, amelybe a mexikói drogcsempészek keveredtek a kolumbiai maffiáktól való elszakadásuk után, ugyanebből a forrásból származott. A Gringó annyit ért, amennyi a saját súlya kokainban. Végül megölték. A hivatalos változat igaz volt: a Gringó szerette a veszélyt, és saját anyagot is szállított a repülőjén. Szeretett több vasat tartani a tűzben, és itt jött a képbe a Kínai Párra. A DEA többé-kevésbé tudott a dologról, de mivel értékes ügynökről volt szó, nem avatkozott bele. A leszámolást a maffia intézte. Rangéi egy ideig nem volt biztos 196

benne, hogy a privát akciók miatt, vagy mert valaki beköpte Dávilát. Három évig tartott, amíg kiderítette. Egy Miamiban letartóztatott kubai, aki a sinaloaiaknak dolgozott, belépett a védett tanúk programjába, és tizennyolc órás magnófelvételen tárta fel titkait. Többek között azt, hogy a Gringó Dávilát azért ölték meg, mert leleplezték. Ostoba malőr volt: El Pasóban egy amerikai vámtisztviselőnek bizalmas információk jutottak a fülébe, amelyeket nyolcvanezer dollárért eladott a maffiának. Azok nyomozni kezdtek, gyanút fogtak, és eljutottak a Gringóig. – A Cessnán szállított anyag – mondta Rangéi – csak ürügy volt. Igazából az ügynökünket akarták likvidálni. De érdekes módon akik leszedték a Gringót, nem tudták róla, hogy ügynök. Elhallgatott. Teresa még gondolkodott. – Miért ilyen biztos benne? Az amerikai bólintott. Profi módon. – Amióta Camarena ügynököt meggyilkolták, minden drogcsempész tudja, hogy nem bocsátjuk meg az embereink halálát. Hogy addig folytatjuk a haj tó vadászatot, amíg a gyilkosok a temetőben vagy a börtönben végzik. Szemet szemért. Ez a szabály, és ha van valami, amiből ők is értenek, az az íratlan szabályok rendszere. Most ridegebbé vált a hangja. Nem jó a mi ellenségünknek lenni, adta a tudtára. Sőt, nagyon rossz. Mert annyi a dollárunk, mint a pelyva, és nem adjuk fel a harcot. – Pedig a Gringót alaposan megölték. – Ó, igen – bólintott ismét Rangéi. – Ezért mondom, hogy aki a közvetlen parancsot adta az ördöggerinci akcióra, nem tudta, hogy ügynök… Talán önnek is ismerős az illető neve, bár az előbb tagadta: César Batman Güemes. – Nem emlékszem rá. – Persze. Mindenesetre biztosíthatom, hogy ő csak feladatot teljesített. A fickó a saját szakállára dolgozik, mondták neki. Épp ideje megleckéztetni. Tudunk róla, hogy Batman Güemes sokáig kérette magát. A jelek szerint kedvelte a Gringó Dávilát… De Sinaloában az alku az alku. – Maga szerint ki bízta meg a Gringó megöletésével? Rangéi megvakarta az orrát, Tapiára nézett, aztán torz mosollyal ismét Teresához fordult. A fotel szélén ült, kezével a térdén. Már nyoma sem volt rajta a nyájasságnak. Most olyan, gondolta Teresa, mint egy mérges és jó memóriájú vadászeb. – Egy másik férfi, akire ön nyilván szintén nem emlékszik… Sinaloa jelenlegi parlamenti képviselője és jövőbeli szenátora: Epifanio Vargas Orozco. cb Teresa a falnak támaszkodva nézte azt a pár vendéget, aki akkortájt az Olde Rockban iszogatott. Gyakran előfordult, hogy jobban ment neki a gondolkozás, ha idegenek között szemlélődhetett, és nem maradt egyedül a másik nővel, aki árnyékként követte. Ahogy Guadalmi-nába mentek, hirtelen arra utasította Pote Gálvezt, hogy forduljon Gibraltár felé, s amikor odaértek, ő maga mutatta az utat a keskeny utcák útvesztőjében, amíg le nem parkoltak a Cherokee-val a kis angol bár ajtaja előtt, ahova annak idején – egy másik életben – Santiago Fisterrá-val járt. Ott minden változatlan volt: a mennyezeti gerendákról lógó kancsók és a falakon a hajókat ábrázoló képek, a történelmi témájú metszetek meg a matróz-szuvenírek. Egy Foster's-t kért a bárpultnál, mert Santiago is ezt a sört itta, amikor idejöttek, de bele sem kortyolt, úgy ült le a törzsasztalukhoz az ajtó mellé, a kis kép alá, amely az angol admirális halálát ábrázolta. Teresa már tudta, ki volt az a Nelson, és hogy látták el a baját Trafal-garnál. A másik nő messziről figyelte őt. Kíváncsi volt, mire jut. Mit lép arra, amit az imént hallott, és ami lassanként kiegészítette a képet

197

magáról meg a másik Tere-sáról, s világossá tette, milyen események juttatták el életének ehhez a szakaszához. Végre többet tudott, mint amennyit addig tudni vélt. Örültem a találkozásnak, csak ennyit felelt. Ezeket a szavakat mondta, amikor a DEA ügynöke és a követségi titkár a történet végére ért, és kíváncsian figyelték, mit szól hozzá. Maguk nem normálisak, de örültem a találkozásnak, viszlát. Látta, milyen csalódottan távoznak. Talán választ vártak, ígéreteket. Ajánlatot. De Teresa kifejezéstelen arca és közömbös modora kiábrándította őket. Kész. Elküldött a búsba, súgta oda társának Héctor Tapia, amikor elindultak, de annyira mégsem halkította le a hangját, hogy Teresa ne hallja meg. Kifogástalan modora ellenére a diplomata le volt sújtva. Gondolja meg jól, mondta a másik. Azt, hogy hogyan búcsúzik tőlünk. Nem tudom, felelte Teresa, amikor már készültek becsukni maguk mögött az ajtót, mit kéne meggondolnom. Sinaloa nagyon messze van. Engedelmükkel. De ott, a gibraltári kocsmában, mégis tovább gondolkozott. Aprólékosan visszaidézte és agyában elrendezte Willy Rangéi minden egyes szavát. Don Epifanio Vargas történetét. A Gringó Dávila történetét. A sajátját. Ő volt az, a Gringó egykori főnöke, mondta az amerikai, don Epifanio, aki nyomára bukkant a DEA-ügynek. Kezdetben, mint a Nortena de Aviación tulajdonosa, Vargas a Southern Air Transporttól bérelte a gépeit, ez pedig az amerikai kormány fedőcége volt, amellyel a fegyverek és a kokain kereskedelmét álcázták, amikor a CIA a nicaraguai kontrákat támogatta. A Gringó Dávila abban az időben már a DEA ügynökeként dolgozott, és egyike volt azon pilótáknak, akik fegyvereket rakodtak le Costa Ricában a Los Llanos reptéren, visszafelé pedig a medel-líni kartell kábítószerét szállították a floridai Fort Lau-derdale-re. Miután ennek vége lett, Epifanio Vargas továbbra is jó kapcsolatokat tartott fenn Amerikában, így értesült a vámtisztviselő füleséről, aki a Gringóra vallott. Jó pénzt fizetett az információért, de egy ideig kivárt. Az egykori hegyi indián, a San Miguel de los Hornosból származó türelmes parasztember nem sietett sehova. Ő maga már rég nem vett részt közvetlen akciókban, más utakat járt, távirányítással igazgatott gyógyszeripari érdekeltségei jól prosperáltak, és hatalmas pénzeket mosott tisztára az utóbbi idők privatizációs ügyleteiben. Családja óriási birtokon élt El Limón közelében, miután átköltöztette őket a culiacáni Chapultepec kolóniáról, és szeretőt is tartott – aki híres exmodell és tévébemondónő volt – egy mazatláni luxusvillában. Vargas nem akarta fölöslegesen bonyolítani az életét olyan döntéssel, amelynek egyetlen értelme a bosszú, s ahhoz képest sok kockázattal jár. A Gringó akkor már Batman Güemesnek dolgozott, az pedig nem tartozott Epifanio Vargasra. De később, mondta Willy Rangéi, megváltoztak a dolgok. Vargas rengeteg pénzt keresett az efedrinnel, amelynek kilója ötvenezer dollárt ért az amerikai piacon, szemben a harmincezres kokainnal és a nyolcezres marihuánával. Kapcsolatai megnyitották a kapukat a politika felé, és eljött az ideje, hogy kamatoztassa a havi félmilliót, amit éveken keresztül költött a köztisztviselők megvesztegetésére. A beérkezett nagypolgárok nyugodt élete várt rá, a régi szakma minden izgalmától mentesen. Miután korrupció avagy cinkosság útján megszilárdította pénzügyi kapcsolatait a város és az állam legbefolyásosabb családjaival, épp elég pénze volt, hogy visszavonuljon, vagy a hagyományos módon gyarapodjon tovább. Ezért egyszer csak rejtélyes módon hullani kezdtek azok, akik valamilyen formában kapcsolatban voltak a múltjával: rendőrök, bírók, ügyvédek. Három hónap alatt tizennyolc halott. Mint valami járványban. És akkor már a Gringó is probléma volt: túl sokat tudott a Norteha de Aviación hőskoráról. A DEA ügynöke úgy ékelődött Vargas múltjába, mint egy veszélyes dinamitrúd, amely bármikor szétrobbanthatja a jövőjét.

198

Vargas azonban okos ember, mondta Rangéi. Nagyon okos, hisz azt is a józan paraszti eszének köszönheti, hogy idáig eljutott. Másnak passzolta át a munkát, és nem magyarázkodott fölöslegesen. Batman Güemes sohasem nyírt volna ki egy DEAügynököt, de az a pilóta, aki a főnöke háta mögött nyerészkedik, más lapra tartozik. Vargas hosszan duruzsolt a fülébe: ide példás büntetés kell s a többi. Nemcsak a Gringónak, hanem az unokatestvérének is. Hogy mindenkinek elvegye a kedvét, aki ilyesmiben sántikál. Nálam is vannak rendezetlen számlái, ezért tekintsd személyes szívességnek. Végül is már te vagy a főnöke. A te felelősséged. – Mióta tudnak maguk erről? – kérdezte Teresa. – Részben már jó ideje. Szinte a történtekkel egy időben értesültünk róla. – A DEA embere széles gesztusokkal kísérte mondanivalóját. – A többit úgy két éve sikerült tisztázni, amikor a védett tanú felfedte a részleteket. És mondott még valamit. – Itt elhallgatott, és figyelmesen nézett Teresára, mintha arra kérné, hogy ő töltse ki az üresen maradt helyeket. – Amikor a maga üzlete felfutott az óceánnak ezen a partján, Vargas megbánta, hogy élve elengedte Sinaloából. Eszébe juttatta Batman Güe-mesnek, hogy odahaza lezáratlan ügyei maradtak, mire az ideküldött két bérgyilkost, hogy fejezzék be a munkát. Ez a te változatod, mondta Teresa kifejezéstelen arca. Hisz te meséled a történetet. – Na ne mondja. És mi lett velük? – Ezt magának kéne elmondania. Soha többé nem hallottak róluk. Most Héctor Tapia is közbeszólt halkan. – Az úr úgy érti, hogy az egyikükről. Mert a másik még mindig itt van valahol. Nyugdíjba vonult. Vagy majdnem. – És miért kell most ezt elmondaniuk nekem? Rangéi a diplomatára nézett. Most már tényleg rajtad a sor, adta az értésére. Tapia megint levette a szemüvegét, aztán újra az orrára biggyesztette. A körmét nézte, mintha azon tartaná a jegyzeteit. – Az utóbbi időben – mondta – Epifanio Vargasnak felvitte az isten a dolgát a politikában. Megállíthatatlanul tör felfelé. Túl sok lekötelezettje van. Sokan szeretik, sokan félnek tőle, és szinte mindenki tiszteli. Ügyesen kiszállt a juárezi kartell közvetlen ügyleteiből, még mielőtt elkezdődtek volna a komoly összeütközések az igazságszolgáltatással, és a harcot szinte kizárólag a Mexikói-öböl konkurenciája ellen vívták… Vargas maga mellé állította a bírókat, a nagyvállalkozókat és a politikusokat éppúgy, mint a mexikói egyház magas rangú képviselőit, a rendőröket és a katonákat: Gutiérrez Rebollo tábornok, akit kis híján kineveztek az ország kábítószer-ellenes ügyészévé, de aztán kiderült róla, hogy kapcsolatban van a juárezi kartellel, és ezért az almoloyai fegyházban végezte, közeli jó barátja volt… Vargas nagyon népszerű. Miután képviselővé választották, sokat tett Sinaloáért beruházásokkal, munkahelyteremtéssel és karitatív tevékenységgel… – Miért volna ez baj? – kérdezte Teresa. – Mexikóban eddig az volt a szokás, hogy akik kirabolták az országot, mindent megtartottak maguknak… A PRI párt hetven évig csinálta. Érzékelni kell az árnyalatokat, mondta Tapia. jelenleg nem a PRI van hatalmon. Az új helyzet meghatározza a lehetőségeket. Lehet, hogy alig változik valami, de megvan a változtatás szándéka. Vagy legalábbis próbálkoznak vele. És épp ebben a pillanatban lehet egy Epifanio Vargasból a köztársaság szenátora… – Valaki el akarja cseszni neki – értette meg Teresa. – Igen. Így is lehet mondani. Egyrészt van egy befolyásos és kormány közeli politikai szektor, amely nem szívesen látná a szenátori székben a volt drogcsempészt, még akkor sem, ha hivatalosan visszavonult, és már képviselő… És vannak régi tartozásai, amelyeknek részletezése sokáig tartana. 199

Teresa sejtette, kikről van szó. Nyamvadt disznókról, hogy a jó édes anyjukat, akik ostoba háborúkat vívnak pénzért és hatalomért, drogkartellekről és a hozzájuk közel álló barátokról, politikai dinasztiákról, akik köztiszteletben állnak, még akkor is, ha közük van a kábítószerhez. Függetlenül attól, hogy ki van kormányon. Gyönyörű ország Mexikó, tudjuk jól. – Mi pedig – mondta Rangéi – sose felejtjük el, hogy megöletett egy DEA-ügynököt. – Pontosan. – A közös cél láthatóan felélénkítette Tapiát. – Mert az Egyesült Államok kormánya, ahogy ön is tudja, asszonyom, most is figyelemmel kíséri országunk politikáját, és nem örülne, ha Epifanio Vargasból szenátor lenne… Ezért magas rangú bizottságot állítottak fel, amely két lépésben intézkedik: először vizsgálatot indít a képviselő múltjának tisztázására. Másodszor, ha már összegyűltek a bizonyítékok, megfosztja Vargast az előjogaitól, és véget vet a politikai pályafutásának, akár bírósági per árán is. – Amelynek végén – mondta Rangéi – azt sem zárjuk ki, hogy a kiadatását kérjük az Egyesült Államok részére. És mit keresek én ebben az egészben, tudakolta Teresa. Minek jött el Európába, hogy elmondja ezt nekem, mintha bizony puszipajtások lennénk. Rangéi és Tapia megint összenéztek, a diplomata megköszörülte a torkát, és miközben cigarettát vett elő az ezüsttárcájából – Teresát is megkínálta, de ő megrázta a fejét –, azt mondta, hogy a mexikói kormány figyelemmel kísérte az ön, khm, pályafutását az utóbbi években. Nincs semmi kifogásuk ellene, mert a tevékenysége, amennyire ezt tudni lehet, országunkon kívül marad – példás állampolgár, erősítette meg a maga részéről Rangéi olyan komolyan, hogy minden irónia feloldódott a szavaiban –, és ezt figyelembe véve a hatóságok hajlanak az egyezségre. Amely mindenki számára kielégítő. Ha együttműködik, szavatoljuk a sértetlenségét. Teresa csak nézett rájuk. Gyanakvóan. – Miféle együttműködésre gondolnak? Tapia műgonddal meggyújtotta a cigarettáját. Láthatóan ugyanilyen elmélyülten töprengett azon is, hogy mit mondjon. Vagy hogy miképpen fejezze ki magát. – Magát személyes sérelmek érték Mexikóban. Sokat tud a régi időkről: a Gringó Dáviláról és Epifanio Vargas tevékenységéről – szólalt meg végül. – Koronatanú volt, ami kis híján az életébe került… Egyesek szerint jól jönne magának a kiegyezés. Bőven vannak forrásai, hogy profilt váltson, és nyugodtan élvezze a vagyonát, nem kell aggódnia a jövője miatt. – Mit nem mond. – Pontosan azt, amit hallott. – Azannyát… És minek köszönhetem ezt a kedvességet? – Sosem fogadott el drogot fizetésként. Csak pénzt. Szállítmányozó, nem tulajdonos, és nem is disztribútor. Jelenleg a legnagyobb szállítmányozó Európában, ahogy az köztudomású… De semmi több… Ez pedig ésszerű lehetőséget ad számunkra a közvélemény előtt, hogy… – Közvélemény?… Mi a rossebről beszél? A diplomata nem felelt azonnal. Teresa hallotta Rangéi szuszogását; a DEA ügynöke kényelmetlenül mocorgott a fotelban, és összekulcsolta az ujjait. – Felajánljuk önnek, hogy visszatérhet Mexikóba, ha óhajtja – folytatta Tapia –, illetve hogy titokban letelepedjen valahol… Már a spanyol hatóságoknál is érdeklődtünk, és az Igazságügyi Minisztérium hajlandó leállítani a folyamatban levő vizsgálatokat… Amelyek értesüléseim szerint nagyon előrehaladtak, és középtávon eléggé megnehezíthetnék a, khm, Dél Királynőjének életét… De hogy is mondják errefelé? Tiszta lappal kezdhet. – Nem tudtam, hogy a jenkik keze idáig is elér. 200

– Attól függ, miről van szó. Teresa felnevetett. Szóval azt kérik tőlem, kérdezte, mint aki még mindig nem hisz a fülének, hogy elmondjam, amit maguk szerint tudok Epifanio Vargasról. Hogy besúgóvá váljak az én koromban. Sinaloai létemre. – Nemcsak az kell, hogy elmondja – szólt közbe Rangéi. – Hanem hogy ott mondja el. – Holott? – A Köztársasági Főügyészség igazságügyi bizottsága előtt. – Azt akarják, hogy Mexikóba menjek? – Mint védett tanú. Garantálnánk a teljes sértetlenségét. A kihallgatás Mexikóvárosban történne, s ön megkapna minden személyes és jogi védelmet. Ezenkívül az Egyesült Államok népe és kormánya is hálás lenne önnek. Teresa felpattant. Ösztönösen, meggondolatlanul. A két férfi most egyszerre kelt fel a fotelből: Rangéi zavartan, Tapia feszengve. Megmondtam, hogy így lesz, árulta el Tapia pillantása, amikor a DEA emberére nézett. Teresa az ajtóhoz ment, és dühösen felrántotta. Pote Gálvez kint várt a folyosón, és enyhén széttartotta két karját a megtévesztőén kövér teste mellett. Ha úgy adódik, adta értésére Teresa a tekintetével, rugdald ki őket a francba. – Maguk – szinte köpte a szavakat –, maguk nem normálisak. cb =3-3 Most pedig ott ült a gibraltári kocsma régi asztalánál, és ezen gondolkozott. Szíve alatt egy új élettel, amellyel nem tudta, mihez kezdjen. Agyában visszhangzott a beszélgetés. Az érzéseit elemezte. Az utolsó szavakat és a régi emlékeket. A fájdalmat és a hálát. A Gringó Dávila képét – amely olyan mozdulatlan és hallgatag volt abban a culiacáni kocsmában, mint amilyen az övé most – és a másik férfiét, aki késő éjszaka ült mellette a Malverde-kápolnában. A Gringó túlságosan szerette a veszélyt, Teresita. Szavadat adod, hogy nem néztél bele? Igyekezz úgy elrejtőzni, hogy ne találjanak meg. Don Epifanio Vargas. A keresztapja. A férfi, aki megölhette volna, de megesett rajta a szíve, és nem tette. Később pedig, amikor már meg akarta tenni, nem sikerült neki. 16. DŐLŐ TEHER Teo Aljarafe két nap múlva tért vissza, jó hírekkel. Pontos fizetések a Nagy-Kajmánon, sikeres lépések egy kis saját bank és egy hajózási vállalat megalapítása felé Belizén, remek jövedelmek a legálissá tett forrásokból, amelyek makulátlan tisztasággal kamatoznak három zürichi és két liechtensteini bankszámlán. Teresa figyelmesen hallgatta a beszámolót, átnézte a papírokat, néhányat alá is írt közülük, miután alaposan végigolvasta őket, aztán elmentek vacsorázni Santiagóhoz a marbellai tengerparti sétányra, és Pote Gálvez is leült a terasz egyik asztalához. Babsaláta sonkával és sült hal, amely finomabb és szaftosabb volt, mint a languszta. '96-os évjáratú Senorío de Lazán. Teo fesztelenül társalgott. Elegánsan. Zakója a szék támláján, fehér ingujja duplán feltűrve a két bronzbarna karon, erős szőrpihés csuklók, Patek Philippe, csiszolt körmök, csillogó karika a bal gyűrűsujjon. Néha megállt a keze a pohárral vagy a villával, és elfordította nemes spanyol arcát, hogy megnézze, ki lép be az ajtón. Egyszer-kétszer felállt köszönni. Tomás Pestaha, aki német befektetőkkel vacsorázott egy kicsit beljebb, látszólag nem vett róluk tudomást, amikor érkeztek. De a pincér kisvártatva odalépett hozzájuk egy üveg márkás borral. A polgármester úr küldi, mondta. Üdvözlettel. Teresa elnézte a vele szemben ülő férfit, és gondolkozott. Nem akarta neki elmondani sem aznap, sem másnap, sőt talán soha, hogy mit hord a szíve alatt. És volt még valami, amit különösnek tartott: korábban mindig azt hitte, hogy feltámadnak majd benne az érzések, és fizikailag tapasztalja a benne növekvő másik életet. De nem érzett semmit. Csak a bizonyosságot és az ebből fakadó gondolatokat. Talán kissé megduzzadt a melle, és elmúlt a fejfájása, de igazából csak 201

akkor érezte várandósnak magát, amikor erre gondolt, vagy újraolvasta az orvosi jelentést, és a naptárra nézve megint látta, hogy két hónapja nem jött meg. Mégis itt vagyok – gondolta ebben a pillanatban, Teo Aljarafe üres fecsegését hallgatva. Úgy maradtam, mint a cselédlány, ahogy a spanyolok mondanák. Valami vagy valaki útban van, pedig én még azt se tudom, mit kezdjek a saját nyomorult életemmel, pláne ezzel az izével itt bennem, ami még semmi, de ha akarom, lehet valami belőle. Teóra nézett, mint aki a döntő jelre vár. És azt sem tudom, hogy az ő életével mi legyen. – Van valami folyamatban? – kérdezte Teo halkan, szórakozottan, a polgármester borát kortyolgatva. – Egyelőre semmi. Csak a szokásos. Teo azt javasolta, hogy a desszertet az Ancha utcán költsék el, vagy bármelyik környékbeli jó szállodában, ahol majd az éjszakát is eltölthetik. Egy üveg jó borral és egy sonkás tállal. Szépen, ráérősen. De Teresa nemet intett. Fáradt vagyok, mondta, elhúzva az utolsó szótagot. Ma nincs kedvem hozzá. – Lassan egy hónapja – jegyezte meg Teo. Elbűvölően mosolygott. Nyugodtan. Gyengéden megcirógatta Teresa ujjait, mire ő hosszan nézegette a terítőn a kezét, mintha nem a sajátja volna. Ez volt az a kéz, gondolta, amellyel belelőttem a Vadmacska pofájába. – Hogy vannak a lányaid? Teo meglepetten nézett vissza rá. Teresa sose kérdezte a családjáról. Ez egyfajta íratlan szabály volt köztük, amelyhez a nő mindig tartotta magát. Jól vannak, felelte kis szünet után. Örülök neki, mondta Teresa. Gondolom, az anyukájukkal egjmtt. Remélem, mindhárman jól vannak. Teo a tányérra tette a kanalát, előrehajolt, és figyelmesen Teresa szemébe nézett. Mi történt, kérdezte. Mondd el, mi van veled ma. Teresa körülnézett, az asztaloknál ülő emberekre, aztán ki a forgalomra, amelyet megvilágított a tengerbe bukó nap utolsó fénye. Nincs semmi, mondta, lehalkítva a hangját. De az előbb hazudtam, tette hozzá. Van egy folyamatban lévő fuvarunk. Amiről nem beszéltem. – Miért? – Mert nem szoktam mindent elmondani. Teo aggódva nézett rá. Imponáló keménységgel. Szinte pontosan öt másodpercig, aztán ő is az utcára pillantott. Amikor visszafordult, halványan mosolygott. Mint egy igazi nagymenő. Újból megérintette a kezét, és Teresa most nem húzta vissza. – Fontos? De még mennyire, gondolta Teresa. Ilyen ez a kurva élet, mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Mi magunk rohanunk abba a rohadt végzetbe. Akár így, akár úgy – Igen – felelte. – Már úton van a hajó. A neve Luz Angelita. Cm «0 Sötét volt. A tücskök őrült zsibongással zenéltek a kertben. Amikor felgyújtották a fényeket, Teresa azonnal leoltatta őket, most pedig a tornác lépcsőjén ült egy oszlopnak támaszkodva, és a csillagokat nézte a fűzfák fekete foltjai fölött. Bontatlan zárjegyű tequilásüveg volt a két lába közt, és a háta mögül, a napozóágyak közti asztalkáról mexikói zene szólt egy CD-lejátszóból. Sinaloai zene: Pote Gálvez hozta aznap este, nézze, főnök, a Bron-cos de Reynosa legújabb lemeze, most kaptam hazulról, mit szól? Imbolyog a lovacska, Dől rajta a teher, Chihuahua hegyein Növöget a kender. A bérgyilkos corrido gyűjteménye szépen gyarapodott. A durvább, keményebb dalokat szerette, de csak azért, magyarázta nagy komolyan, mert azoktól támadt nosztalgiája. Nincs mit tenni, ha az embert hazahúzza a szíve. Megvolt neki az összes északi sztár, 202

Chalinótól kezdve – ő a császár, főnök – az Exterminadorig, az Invasores de Nuevo León, As de la Sierra, El Moreno, Los Broncos, Los Huracanes és a többiek, a kemény fiúk Sinaloából és még északabbról; akik hangjegyekre váltották a napilapok híreit, és folyton arról daloltak, hogy drogcsempészet és halottak, golyózápor és finompor-szállítmány, Cessna gépek és nagy lóvé, szövetségiek, zsaruk, csempészek, temetések. Ahogy egy másik korszakban a Revolu-ción corridói, most a drogos nóták énekelték meg az új legendákat egy olyan Mexikóban, amelv nem volt hajlandó változni, többek között azért, mert a nemzetgazdaság bevételeinek nagy része a drogból származott. Törvényen kívüli és erőszakos világ volt ez, a fegyverek, a korrupció és a kábítószer világa, ahol az egyetlen érvényesíthető jogot a kereslet és a kínálat jelentette. Ott halt meg ő, Jüan el Grandé, A többieket védve, A lovat elengedte, S folyt a hadnagy vére. Dőlő teher, ez volt a dal címe. Mint az enyém, gondolta Teresa. A CD borítóján a Broncos de Reynosa tagjai kezet adtak egymásnak, és egyiküknek jól látszott a kabátja alatt az övön lógó hatalmas fegyver. Teresa néha elmerengett Pote Gálvezen, hogy milyen arcot vág a nótákhoz. Meg-megittak egy pohárkával. Gyere, Pinto, húzz le egy tequilát. Csendben hallgatták a zenét, a férfi tisztelettudóan tartotta a távolságot, és Teresa látta, hogy csettint a nyelvével, és bólogat, bizony-bizony, és elérzékenyül, ahogy visszaemlékezik a maga módján, végigjárva gondolatban a Don Quijotét, a La Ballenát meg az összes koszlott lebujt, ami eszébe jut, és talán még a Vadmacska társaságát is visszasírja, aki már nem több, mint egy cementbe ágyazott csontrakás, messze a szülőföldjétől, és senki sem visz neki virágot a temetőbe, és senki sem énekel nótákat a nyamvadt emlékére, hogy rohadjon meg az a szemét, és akiről Pote Gálvez és Teresa soha többé nem váltott egymással egy szót sem. Don Lamberto Quinterót Egy teherautó követte, Saladóba indult volna, Éppen csak egy menetre. A lejátszóból most Lamberto Quintero corridója szólt, ami Pote Gálvez egyik kedvence volt Jósé Alfredo Fehér ló című száma mellett. Teresa látta, hogy testőre kinéz a tornác ajtaján, körbepillant, és máris visszahúzódik. De tudta, hogy még mindig ott van, és tovább hallgatja a dalt. Magának, főnök, már annyi nótája volna, mint a nyű, ha otthon maradt volna, mondta egyszer, csak úgy mellékesen. Nem tette hozzá, hogy talán ő is szerepelne valamelyikben, de Teresa tudta, hogy erre gondol. Tulajdonképpen, jutott eszébe, ahogy letépte a Herradura Reposado zárjegyét, minden szarházi férfi erre vágyik. Mint a Gringó Dávila. Mint Pote. És a maga módján Santiago Fisterra is. Akár az életük árán is elérni, hogy bekerüljenek egy valódi vagy elképzelt nótába, zenével, borral, nőkkel, pénzzel, élettel, halállal. És sose lehet tudni, gondolta hirtelen az ajtóra pillantva, amely mögött ott hallgatózott a testőr. Sose lehet tudni, Pinto. Hisz a nótát mindig mások írják. A haverja azt mondja, Nicsak, jönnek utánunk, Lamberto meg mosolyogva: Hát a puskát mér tartjuk? Meghúzta az üveget. A hosszú korty úgy sietett le a torkán, mint egy lövés. Aztán kinyújtotta a kezét az üveggel, és gúnyos mosollyal megkínálta a nőt, aki a kert sötétjéből figyelte. Miért nem maradtál Culiacánban, te ringyó, hisz most már magam sem tudom, nem te voltál-e az, aki idejött, vagy én, aki odamentem veled, vagy szerepet cseréltünk ebben a színjátékban, és most te ülsz itt a ház tornácán, és én leskelődöm utánad a búvóhelyemről, s azt találgatom, mi lakik benned. Beszélt erről Oleg Jasikowal is – sejtette, hogy akkor találkoznak utoljára –, amikor az orosz meglátogatta, hogy véglegesen tisztázzák a hasisügyet. Miután mindent megbeszéltek, szokás szerint sétálni mentek a 203

tengerpartra. Jasikov lopva figyelte őt annak az új fejleménynek tudatában, ami nem volt se jó, se rossz, csak szomorú és rideg. Nem tudom, én vagyok-e, aki a múltkori beszélgetésünk után másképp tekintek rád, vagy te változtál meg valamiképp, Tyessza. Ma egész végig figyeltelek. Meglepődtem. Sose beszéltél ennyit és ilyen hangon. Nyet. Olyan voltál ma, mint egy hajó, ami felszedi a horgonyt. Bocsáss meg, ha nem jól mondom. Igen. Bonyolult elmagyarázni az ilyen dolgokat. Végiggondolni is nehéz. Megtartom a gyereket, mondta Teresa hirtelen. Nem gondolta meg előtte, hirtelen szakadt ki belőle, mintha az elhatározás abban a pillanatban született volna, más döntésekhez kapcsolódva, amelyeket már meghozott, vagy akkor készült meghozni. Jasikov megállt, közömbös arcot vágott, és jó darabig nem mozdult, aztán bólintott néhányat, nem azért, hogy egyetértését fejezze ki, hisz nem rá tartozott, hanem hogy kinyilvánítsa: Teresa a maga ura, azt tesz, amit akar, és ő képesnek tartja a következmények felmérésére. Tettek néhány lépést, a ruszki végig a tengert nézte, amelyet egyre mélyebb szürkeségbe vont az este, és nem pillantott Teresára, amikor azt mondta: te sose féltél semmitől, Tyessza. Nyet, nyet. Semmitől. Amióta ismerlek, sose haboztál, amikor a szabadságodat és az életedet tetted kockára. Soha, soha. Ezért tisztel mindenki. Igen. Ezért csodállak én is. – Ezért jutottál idáig – tette hozzá. – Igen. Ide, ahol most vagy. Akkor Teresa felkacagott, olyan különös hangon, hogy Jasikov kénytelen volt ránézni. Ó, hogy azt a jó ruszki édesanyádat, mondta. Fogalmad sincs róla. Én a másik csaj vagyok, akit te nem ismersz. Aki engem figyel, vagy akit én figyelek, és már saját magamban sem vagyok biztos. Csak azt tudom, hogy gyáva vagyok, mert nincs meg bennem semmi, amire szükségem volna. Ide figyelj, én úgy rettegek, olyan gyengének érzem magam, és olyan határozatlannak, hogy minden energiámat és akaratomat arra fordítom, arra pocsékolom az utolsó cseppig, hogy ezt elleplezzem. Fogalmad sincs, milyen nehéz. Sosem én döntöttem, mindig mások írták a nótám szövegét. Te. Pati. Ők. Képzeld magad a helyembe. Nem szeretem az életet úgy általában, és nem szeretem a saját életemet sem. Valami titkos betegség bujkál bennem, amelynek megértéséről már jó ideje letettem, és még csak tisztességes sem vagyok, mert nem vallom be. Tizenkét éve élek így. Színlelek és hallgatok. Csendben álltak a parton, és nézték, ahogy a tenger teljesen elsötétedik. Végül Jasikov ismét bólintott, nagyon lassan. – Döntöttél Teóról? – kérdezte gyengéden. – Miatta ne aggódj. – A fuvar… – Amiatt se. Mindent elrendeztem. Teót is beleértve. Tovább ivott. Lamberto Quintero corridója elhalkult mögötte, amikor felállt, és az üveggel a kezében sétálni indult a kertben, az úszómedence négyszöge mellett. Ahogy a csajokat nézte, elbambult szegény, szólt a dal. Egy jól célzó puska elvette életét. Teresa a fák között járt, és a fűzfaágak végigsimították az arcát. Háta mögött elhaltak a dal utolsó foszlányai. Tierra Blanca hídja széles, ő is arra ment, Lambertóról beszélj neki, nehogy elfeledd. Elért a tengerpartra nyíló kapuig, és akkor meghallotta maga mögött a kavicsokon Pote Gálvez lépteit. – Hagyj magamra! – mondta, s hátra se nézett. A léptek megtorpantak. Teresa továbbment, és amikor megérezte lábán a homok puhaságát, levette a cipőjét. A csillagok fényes pontjai ellepték az éj kupoláját, amely ráborult a tájra, a halkan locsogó tenger fölé, egészen a látóhatár vonaláig. Elment a vízig, és belemártotta a lábát. Két különálló, mozdulatlan fénypontot látott: halászhajókat, nem

204

messze a parttól. A közeli Guadalmina Szálloda fényei megvilágították a testét, amikor levette a farmerját, a bugyiját és a kombinéját, aztán lassan belegázolt a vízbe, amelynek hidegségébe beleborzongott. Még mindig a kezében volt az üveg, és újra belekortyolt, hogy ne fázzon, jól meghúzta, a tequila gőze úgy az orrába kúszott, hogy a lélegzete is elakadt, a víz meg már a csípőjét érte, és a gyengéd hullámok ringatni kezdték a testét, bár a lába a homokba fúródott. Nem mert a másik nőre nézni, aki a partról figyelte a ruhakupac mellett állva, csak eldobta az üveget, és belemerült a hideg vízbe, amely feketén összezárult a feje fölött. Úszott néhány métert a tengerfenékhez közel, aztán felbukkant, megrázta a haját, és kitörölte a szeméből a vizet. Továbbúszott befelé a sötét, hideg vízben, feszesen tempózott a kezével és a lábával, arcát a szeme vonaláig a vízbe merítette, majd levegőt vett, és továbbúszott, csak beljebb és beljebb, egészen eltávolodott a partról, a lába már rég nem ért földet, és minden eltűnt, kivéve őt magát és a tengert. A víz olyan sötét volt, mint a halál, amelynek át akarta adni magát, hogy végre megpihenhessen. Visszatért. Ő maga is meglepődött ezen, s egyre töprengett, hogy miért nem úszott tovább, be egészen az éjszaka szívéig. De mintha megértette volna, amikor újra megérintette a lábával a talajt, és csuromvizesen, reszketve kikászálódott a partra. A másik nő addigra már eltűnt. Nem állt a földre dobott ruhák mellett. Biztos előbbre ment, gondolta Teresa, és ott vár, ahova készülök. cb «tj A radar zöldes fénye alulról világította meg a félhomályban Cherki kapitány arcát és a fehér szőrszálakat rosszul borotvált állán. – Ott van – mutatott egy sötét pontra a képernyőn. A Tarfaya motorjának remegése megreszkettette az egész keskeny hajótestet. Teresa az ajtónak támaszkodva állt, magas nyakú pulóverben, mert hideg volt az éjszaka, és mindkét kezét belemélyesztette a dzsekije zsebébe. Jobbjával hozzáért a pisztolyhoz. A kapitány megint ránézett. – Húsz perc múlva kezdünk – mondta. – Ha nem ad más utasítást. – Magáé a hajó, kapitány. Cherki megvakarta a fejét a sapka alatt, és rápillantott a GPS világító képernyőjére. Kényelmetlenül érezte magát Teresa jelenlétében, csakúgy, mint az egész legénység. Nem szoktuk így csinálni, tiltakozott az elején. És veszélyes is. De senki sem mondta, hogy ő dönthet. Miután ellenőrizte a helyzetüket, jobbra forgatta a kormánykereket, megvárta, amíg az iránytű a megfelelő állásba kerül, és automatára kapcsolt. A radar képernyőjén épp az orrnál látszott a visszhang, huszonöt fokra a tulipán alakú folttól, amelyet az iránytű északra jelzett. Pont tíz mérföldre. A másik két pontocska, a két halvány nyom, amelyeket a motorcsónakok hagytak, miután átpakolták a halászhajóra az utolsó hasisbálákat, már félórája kikerült a radar hatósugarából. Xauen partja elmaradt a tat mögött. – Allah biszmilláh – mondta Cherki. Hát akkor gyerünk, fordította magában Teresa. Isten nevében. Muszáj volt elmosolyodnia. Ahogy a mexikóiaknak, a marokkóiaknak és a spanyoloknak is megvolt a maguk Szent Maiverdéje. Teresa látta, hogy Cherki néha hátrafordul, és őt nézi kíváncsian, alig leplezett nehezte-léssel. A vén tengeri medve Tangerből származott, és aznap éjjel annyi pénzt keresett, amennyit a halászással öt év alatt sem. A Tarfaya erősebben himbálózott a hulc-m 460 lámokon, amikor a kapitány az új irányba fordulva növelte a sebességet, és felberregett a motor. Teresa látta, hogy már hat csomóval mennek. Kinézett. A sófoltos ablaküvegen túl úgy csordogált az éjszaka, akár a fekete tinta. Most égő lámpákkal hajóztak, mert a 205

radarképernyőkön úgyis látszottak volna, és az elsötétített hajó mindig gyanút kelt. Teresa újabb cigarettára gyújtott, hogy tompítsa a szagokat, mert kavargott a gyomra a gázolajtól, a zsírtól, a hálók és a fedélzet rothadt halbűzétől. Hányingere volt. Nem szeretnék most rosszul lenni, gondolta. Éppen most. Amikor az összes szarházi engem figyel. Kiment az éjszakába, a nedves fedélzetre. A szél ösz-szekócolta a haját, és némi enyhülést hozott. Árnyak kucorogtak a műanyagba csomagolt negyvenkilós bálák között: öt jól fizetett és megbízható marokkói, akik Cherkihez hasonlóan már máskor is dolgoztak a Transer Na-gának. A tatnál és az orrnál, a halászhajó fényében két árnyék rajzolódott ki: a kísérő csónakok, bennük egy-egy ceutai marokkóival, akik csendesek, fiatalok és kisportoltak voltak, és korábban már bizonyították a hűségüket; mindkettő egy ötventöltényes Ingram-380-as géppisztolyt tartott a kabátja alatt, és két MK-2-es gránátot a zsebében. Ramos doktor, aki egy tucat ilyen embert tartogatott hasonló célokra, harkaiaknak nevezte őket. Vigyen magával két harkait, asszonyom, mondta. Hogy nyugodt legyen a szívem, amíg maga a fedélzeten van. Ha már annyira ragaszkodik hozzá, hogy elmenjen, ami szerintem fölösleges és őrült dolog, pláne a Pote Gálvez nélkül, legalább azt engedje meg, hogy gondoskodjam a biztonságáról. Persze mindenkit jól fizet, tudom. De az ördög nem alszik. Teresa a tathoz sétált, és látta, hogy az utolsó gumitek-nő, egy tízméteres Valiant, két erős motorral, még mincm46i ^ dig ott van egy vastag kötél végén, harminc bálával a fedélzetén, és benne ül a marokkói kormányos, pokrócokba takarózva. Teresa a nedves korlátra támaszkodva dohányzott, és elnézte, hogy foszforeszkál a víz habja, amelyet a halászhajó orra vert fel. Persze hogy nem kéne ott lennie. Tudta jól. A gyomra, mintegy szemrehányásképpen, megint felkavarodott. De itt nem erről volt szó. Teresa jelen akart lenni, személyesen kellett látnia mindent, és ennek megvolt a maga bonyolult oka, amely az utóbbi napok gondolataival függött össze. A dolgok feltartóztathatatlan menetével, amelyet már nem lehetett visszafordítani. És félt – azt az ismerős, kényelmetlen fizikai rettegést érezte, ami oly mélyen belegyökerezett az emlékezetébe és az izmaiba –, amikor néhány órával azelőtt a Tarfaya fedélzetén a marokkói parthoz közeledett, hogy ellenőrizze a szajré felrakodását a gumitek-nőkről: lapos, alacsony árnyak, sötét alakok, tompa hangok és semmi fény, semmi fölösleges zaj, semmi rádiókapcsolat, csak a névtelen zörejek az adóvevőkön az előre egyeztetett frekvenciák sorozatán, és egyetlen mobiltelefon-hívás csónakonként, visszajelzésképpen, hogy a parton minden oké, miközben Cherki feszülten nézte a radart, hátha felbukkan rajta a mór csónakok visszhangja, vagy egy helikopteré, amely hirtelen rájuk világít, és elszabadítja a katasztrófát vagy a poklot. Valahol az éjszakában, a nyílt tengeren, a Fairline Squadron fedélzetén, az elfojtás és a beletörődés kettős fegyverével harcolva a tengeribetegség ellen, Alberto Rizocarpa-so ült egy internetre kapcsolt laptop képernyője előtt, körülbástyázva rádiókkal, telefonokkal, vezetékekkel és akkumulátorokkal, és úgy vezényelte a műveletet, mint egy légi irányító a rábízott repülőgépek mozgását. Északabbra, Sotograndén, Ramos doktor minden valószínűség szerint egyik pipáról a másikra gyújtott, miközben a rádiót figyelte, és a mobiltelefonokat, amelyeken soha senki nem beszélt korábban, és csak egyszer volt szabad felhasználni őket aznap éjjel. Egy tenerifei szállodában pedig, több száz mérföldre az események színterétől, Farid Lataquia az utolsó kártyákat játszotta ki a kockázatos partiban, amely szerencsés esetben terv szerint zárta le a Zsenge gyermekkor hadműveletet. Persze, gondolta Teresa. A doktornak igaza van. Nem kéne itt lennem, mégis itt könyöklök ennek a büdös halászbárkának a korlátján, a szabadságomat és az életemet kockáztatva e furcsa játékban, amiből ezúttal nem vonhatom ki magam. Annyi mindentől 206

kell búcsúznom, ami holnap, ha felkel a most éppen Sinaloa fölött tündöklő nap, örökre elmarad mögöttem. Egy jól megzsírozott Beretta nyomja a zsebem, teli tárral. Tizenkét éve nem hordok fegyvert, de ha most történik velem valami, több köze lesz hozzá ennek, mint bármi másnak. Ez szavatolja, hogy ha bármi rosszul sikerül, ne kelljen bemennem semmiféle marokkói börtönbe, de spanyolba sem. Ez biztosítja, hogy minden pillanatban oda mehessek, ahova én akarok. A tengerbe dobta a csikket. Olyan ez, mint elintézni az utolsó papírokat, gondolta. Az utolsó próbatétel, mielőtt megpihennék. Vagy az utolsó előtti. cb «o – Telefon, asszonyom. Átvette a készüléket Cherki kapitánytól, bement az irányítófülkébe, és becsukta maga mögött az ajtót. SAZ-88-as mobiltelefon volt, amelyet a rendőrség és a titkosszolgálatok számára kódoltak: Farid Lataquia hat darabot szerzett be belőle csillagászati áron a feketepiacon. Miközben a füléhez emelte, Teresa a visszhangot nézte a radaron, amelyet a kapitány mutatott. a képernyőn minden pásztázásnál kirajzolódott a Xoloitzcuintle sötét foltja, egy mérföldre tőlük. A látóhatáron, a hullámokon túl, fény látszott. – Az alboráni világítótorony? – kérdezte Teresa. – Nem. Alborán huszonöt mérföldre van, és a világítótorony csak tízről látszik. Ez a hajó fénye. Belehallgatott a telefonba. Egy férfihang azt mondta: „zöld és piros százkilencvennél”. Teresa a GPS-en ellenőrizte ezt, majd ismét a radarra nézett, és fennhangon elismételte, miközben a kapitány megváltoztatta a radar hatótávolságát, hogy kiszámítsa a távolságot. „Minden oké a zöldnél”, mondta akkor a telefonban a hang, és mielőtt Teresa megismételhette volna, megszakadt a vonal. – Látnak minket – mondta Teresa. – Menjünk a jobb oldalra. Már elhagyták a marokkói felségvizeket, de nem múlt el a veszély. Teresa az égre nézett az ablaküvegen keresztül, attól tartott, hogy megjelenik a vámőrség helikopterének vészjósló árnya. Talán ma éjjel is ugyanaz a pilóta repül. Milyen sok idő telt el a két dolog között. Eletem két pillanata között. Felhívta Rizocarpaso számát, amit fejből tudott. Mi a helyzet odafent, kérdezte, miután meghallotta a gibraltári közönyös „Nulla-nullá”-iát. „A fészekből semmi hír”, hangzott a válasz. Rizocarpaso telefonkapcsolatban állt két férfival, akik közül az egyik a gibraltári szikla tetejéről kémlelt egy erős éjszakai távcsővel, a másik pedig annál az autópályánál posztolt, amelyik az algecirasi helikopterbázis mellett haladt el. Mindkettőnél mobiltelefon. Diszkrét őrszemek. – A madár nem szállt fel – mondta Cherkinek, amikor megszakadt a vonal. – Hálaistennek. Teresának vissza kellett fognia magát, nehogy megkérdezze Rizocarpasótól, hogy halad a művelet többi része. A párhuzamos szál. Most már ott is történnie kell valaminek, és ha nem, az aggasztó. Bár, ha más szempontból nézzük, mondta magának keserű fintorral, akár meg is nyugodhatunk tőle. A bádogórára nézett, amelyet az egyik válaszfalra szögeltek. Akárhogy legyen is, nem érdemes gyötrődni miatta. A gibraltári azonnal szól, ha megtud valamit. Most már tisztán látszottak a hajó fényei. A Tarfaya majd leoltja a sajátjait, ha a közelébe ér, hogy a radarvisszhanggal álcázza magát. Teresa a képernyőre nézett. Fél mérföld. – Készítheti az embereit, kapitány. Cherki kiment a fedélzetre, és Teresa hallotta, amint parancsokat osztogat. Amikor ő is kinézett, az emberi árnyak már nem kuporogtak mozdulatlanul, hanem köteleket 207

igazgattak, és a bálákat halmozták fel a hajó bal oldalán. Behúzták a Valiant vontatókötelét, és a csónak motorja türelmetlenül berregett, miközben a kormánynál ülő férfi a maga munkájához készülődött. Ramos doktor két harkaija csendben várakozott, kabátjuk alatt az Ingramokkal és a gránátokkal, mintha az egész nem rájuk tartozna. A Xoloitzcuintle már jól felismerhető volt, fedélzetén a konténerekkel és a két jelzőfénnyel, elöl a fehérrel és jobb oldalon a zölddel, amely a hullámokon tükröződött. Teresa most látta először ezt a hajót, és egyetértett Farid Lataquia választásával. Alacsony fekvésű hajó, amelyet a teher még jobban le fog húzni. Ez megkönnyíti a műveletet. Cherki visszament a kormányhoz, kikapcsolta az automata vezérlést, és elkezdett kézzel kormányozni, óvatosan közelítve a bárkát a hajóhoz a jobb oldal mentén. Teresa távcsővel vette szemügyre a hajót, amely lassított, de nem állt meg. Matrózokat látott a konténerek között. a hídnál ketten álltak, és a Tarfayát figyelték: minden bizonnyal a kapitány és egy tiszt. – Elolthatja a fényeket, kapitány. Elég közel voltak, hogy radarárnyékuk összeolvadjon a teherszállítóéval. A halászbárka sötétségbe borult, és már csak a másik hajó fényei világították meg, amely kis helyzetváltoztatás után teljesen levédte. Már nem látszott a fehér jelzőfény, de a zöld továbbra is úgy világított a hídon, akár egy vakító smaragd. Majdnem egymáshoz ért a két hajó, amikor a matrózok mindkét oldalon felkészültek az összekapcsolásra. A Tarfaya óvatosan hozzáigazította sebességét a Xoloitzcuintlééhez. Három csomó lehet, számolgatta magában Teresa. Egy pillanat múlva tompa puffanást hallott: kötelet dobtak, amelyet a halászbárkán elkaptak, és villámgyorsan hozzákötöttek a fedélzeten lévő kampókhoz, de nem feszítették meg túlságosan. Ujabb puffanás. Egy hosszú kötél az orrhoz és egy másik a tathoz. Cherki kapitány addig kormányzott óvatosan, amíg bárkája teljes hosszában hozzá nem simult a teherhajóhoz, és akkor alapsebességbe kapcsolta vissza a motort. A két hajó most egyforma sebességgel haladt, és a nagyobbik szabta meg az irányt. A Valiant, amelyet ugyancsak ügyesen vezetett a kormányosa, a halászbárka orránál kapcsolódott a Xoloitzcuintléhez, és Teresa látta, hogy a nagy hajó matrózai máris elkezdik a bálák átrakodását. Ha szerencsénk van, gondolta a radart nézve és megérintve a kormánykereket, egy órán belül végzünk. cb «^ Húsz tonna a Fekete-tenger felé, közbülső megállók nélkül. Amikor a gumiteknő elindult északnyugati irányba a Raytheon radarhoz kapcsolt GPS-re hagyatkozva, aXocb466 «r> loitzcuintle fényei belevesztek a sötét keleti horizontba. A Tarfaya ismét felkapcsolta a saját lámpáit, de még közel maradt egy kicsit, jelzőfénye imbolygott a hullámzásban, és minden sietség nélkül fordult délnyugat felé. Teresa parancsára a gumiteknő kapitánya beletaposott a gázba, felgyorsult, és a félmerev hajótest zötykölődni kezdett a vízen, fedélzetén a két harkaival, akik az orrban ülve egyensúlyozták ki a járművet, és a fejükbe húzták a kapucnit, hogy ne csapjon annyira az arcukba a víz. Teresa megint felhívta a jól megjegyzett számot, és amikor meghallotta a színtelen „Nulla-nullát” Rizocarpasó-tól, csak annyit mondott: lefektettük a gyerekeket. Aztán nyugat felé nézett, mintha több száz mérföldre el akarna látni a sötétben, és megkérdezte, van-e valami újság. „Negatív”, hangzott a válasz. Megszakította a vonalat, és a kapitány hátára pillantott, aki a Valiant középső padján ült. Ideges volt. A nagy teljesítményű motorok berregése, a víz zúgása, a csónak döccenései és az éjszaka, amely fekete gömbként ölelte körül, jó és rossz emlékeket is hozott; de most nem volt idő a nosztalgiára. Túl sok minden forgott kockán, és el kellett varrni a szabadon lógó szálakat. Minden mérföld, amit a csónak harmincöt csomós sebességgel megtett a tengeren, egyre közelebb vitte az elkerülhetetlen végkifejlethez. Szerette volna minél tovább húzni ezt az 208

éjszakai utat, amelynek nem voltak viszonyítási pontjai, csak a távoli fények, amelyek éppen hogy csak sejtetni engedték a szárazföld vagy más hajók jelenlétét. A végtelenségig akarta nyújtani ezt az utazást, hogy minden elhalasztódjon a tenger és az éjszaka közt lebegve, ezen a felelősség nélküli közömbös helyen, ahol csak várakozni kell, miközben a berregő motorok a hátához érnek, a gumi feszesen kinyúlik a hajótest minden döccenésére, és a műszerfal fölé egy „ 167 – férfi sötét árnya hajol, amely annyira emlékezteti egy másik férfi hátára. Több férfiéra is. Olyan borongós volt az az óra, mint ő maga. Teresa. Vagy legalábbis ilyennek érezte azt az éjszakát és saját magát. Az égen már nem látszott a hold vékony sarlója, amely csak rövid időre bukkant elő, és csillagok sem voltak, csak a köd, amely megállíthatatlanul terjedt tovább kelet felől, és ebben a pillanatban elnyelte a Xoloitzcuintle jelzőfényének utolsó villanását. Teresa figyelmesen vizsgálta saját érzéketlen szívét és hideg fejét, amelyben úgy rendeződtek el a szabadon maradt részletek, mint a frissen váltott bankjegyek évezredekkel azelőtt a culiacáni Juárez utcán, amíg a fekete Bronco meg nem állt mellette, a Gringó Dávila le nem húzta az ablakát, és ő mit sem sejtve el nem indult azon a hosszú úton, amelynek végén itt ült a Gibraltári-szorosnál egy csónakban, és ezen a furcsa történeten tűnődött. Átkelt az áradó folyón, dőlő teherrel. Vagy épp most készült erre. – A Sinaloa, asszonyom. A kiáltásra összerezzent, és kizökkent a gondolataiból. Azannyát, mondta magában. Éppen Sinaloa, ezen az éjszakán, és éppen most. A kapitány a fényekre mutatott, amelyek gyorsan közeledtek, túl a vízpermeten és a csónak orrában ülő testőrök árnyain. A jacht égő lámpákkal haladt északkelet felé, fehéren és karcsún, fényei élesen vágtak bele az éjszakába. Ártatlan, mint a galamb, gondolta Teresa, miközben a kapitány széles kört írt le a Valianttal, majd a jacht tatjához kormányozta, ahol egy matróz készségesen várta, hogy átsegítse. De még mielőtt a két testőr odaért volna hozzá a kezét nyújtva, Teresa már kiszámította a lendületet, egyik lábával a csónak oldalára lépett, és a következő hullámnál felugrott a jachtra. Nem búcsúzott el a csónakban ülőktől, és nem is nézett hátra, ahogy végigment a fedélzeten a hidegtől zsibbadt lábakkal, miközben a matróz eloldozta 468 ta a kötelet, és a csónak berregve elszáguldott három utasával, vissza az esteponai támaszpontra. Teresa lement a fürdőszobába, édesvízzel lemosta arcáról a sót, aztán rágyújtott egy cigarettára, és háromujjnyi tequilát töltött egy pohárba. Egy hajtásra itta meg a tükör előtt állva. Az erős alkohol könnyeket csalt a szemébe, és ahogy ott állt a cigarettával az egyik kezében, az üres pohárral a másikban, csak nézte, hogy csordulnak végig a sós cseppek az arcán. Nem volt megelégedve az arcával, de talán nem is az ő arca volt, hanem azé a nőé, aki a tükörből nézett vissza rá: karikás szem, kócos és sótól ragacsos haj. A könnyek. Újra találkoztak hát, és ő megint fáradtabb és idősebb volt. Átsietett a kajütbe, kinyitotta a szekrényt, ahol a táskája volt, kivette a monogramos bőrtárcát, és elnézegette a gyűrött és félbetépett fotót, amit mindig benne tartott; felemelt karral a szeme elé tartotta, és összehasonlította mostani önmagát a tágra nyílt szemű kislánnyal, akinek vállán ott nyugodott a pilótadzse-kis Gringó Dávila védelmező karja. Farmernadrágja zsebében megszólalt a kódolt telefon. Rizocarpaso röviden és tárgyilagosan, minden fölösleges magyarázat nélkül közölte, hogy „A keresztapa állta a keresztelő költségeit”. Teresa megerősítést kért, mire a másik azt felelte, semmi kétség. „Az egész család eljött a rendezvényre. Most kaptam a hírt Cádizból.” Teresa kikapcsolta a telefont, és visszatette a zsebébe. Megint émelyegni kezdett. Az alkohol sehogy sem illett a motorzúgáshoz és a hullámzáshoz. Meg ahhoz, amit most hallott, és ami ezután 209

következett. Visszacsúsztatta a fotót a tárcába, elnyomta a cigarettát a hamutartóban, kiszámította a vécéig vezető három lépést, és miután nyugodtan megtette ezt a távolságot, letérdelt, hogy kiokádja magából a tequilát és a maradék könnyeit. cb ^ cb 469 «^ Amikor visszament: a fedélzetre frissen mosott arccal és dzsekivel a magas nyakú pulóver fölött, Pote Gálvez fekete árnya már várt rá a korlátnak támaszkodva. – Hol van? – kérdezte Teresa. A testőr nem felelt azonnal. Mintha végig kéne gondolnia. Vagy mintha Teresának adna lehetőséget a gondolkozásra. – Lent – mondta. – A négyes kajütben. Teresa lement a lépcsőkön a fakorlátba kapaszkodva. A folyosón Pote Gálvez elmormolta, hogy engedelmével, főnök, majd előrelépett, és kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. Szakértő pillantással körbenézett, aztán félreállt Teresa útjából. Teresa bement a helyiségbe, nyomában a bérgyilkossal, aki becsukta mögötte az ajtót. – A vámőrség – mondta Teresa – ma este razziázott a Luz Angelitán. Teo Aljarafe kifejezéstelenül nézett rá, valahonnan a messzeségből, mintha semmi köze nem volna az egészhez. Egynapos borosta árnyékolta az állát. Az ágyon feküdt, gyűrött kínai nadrágban, fekete pulóverben, zokniban. Cipője a földön hevert. – Gibraltártól háromszáz mérföldre nyugatra – folytatta Teresa. – Néhány órával ezelőtt. Most viszik Cádiz-ba… Azóta követték, hogy Cartagenában felszedte a horgonyt… Tudod, melyik hajóról beszélek, Teo? – Persze hogy tudom. Volt ideje, gondolta Teresa. Itt bent. Végiggondolni. De fogalma sincs, mi következik ebből. – De van valami, amit nem tudsz – mondta Teresa. – A Luz Angelita tiszta. Amikor szétszedik, a legtiltot-tabb dolog, amit találni fognak rajta, néhány üveg adómentes whisky lesz… Érted, mit jelent ez? A férfi megmerevedett, és a szája félig nyitva maradt, ahogy felfogta, amit hallott. – Csali volt – suttogta végül. – Úgy bizony. És tudod, miért nem mondtam meg előbb, hogy az a hajó csali?… Mert azt akartam, hogy akiknek továbbadod az információt, akiknek a spiclije vagy, ugyanúgy elhiggyék neked, mint te nekem. Teo most is úgy nézett rá, mint addig, feszült figyelemmel. Futó pillantást vetett Pote Gálvezre, aztán a tekintete ismét megállapodott Teresán. – Más fuvarod volt ma este. Okos fiú, mint mindig, és ennek szívből örülök, gondolta Teresa. De én azt akarom, hogy megértse. Különben túl egyszerű lenne. Neki kell megértenie. Gyógyíthatatlan betegsége van, uram. A mindenségit neki. Egy férfinak joga van hozzá. Hogy ne hazudjanak a haláláról. Minden társam úgy halt meg, hogy tudta, miért kell meghalnia. – Igen. Olyan fuvar, amiről nem tudtál. Amíg a vámőrség kopói boldogan dörzsölték a markukat, és felszálltak a Luz Angelitáxa a nem létező kokaint keresve, a mi embereink mással voltak elfoglalva. – Ügyesen megtervezted… Mióta tudod? Tagadhatná is, gondolta. Letagadhatna mindent, és kiáltozhatná mélységes felháborodással, hogy megőrültem. De volt ideje gondolkozni, amióta Pote bezárta ide. Ismer. Biztos arra gondol, hogy kár az időt vesztegetni. Semmi értelme. – Régóta. Az a madridi bíró… Remélem, sok hasznod volt belőle. Bár szívesebben venném, ha nem pénzért csináltad volna. 210

Teo szája megrándult, ez tetszett Teresának. Majdnem sikerült egy mosolyt erőltetnie magára ennek a szemétládának. A mostani helyzetben. De túl sokat pislog. Teresa soha nem látta ennyit pislogni. – Nem csak pénzért tettem. – Megzsaroltak? Már megint az a majdnem mosoly. De csak gúnyos fintorra sikeredett. Szinte reménytelenül. – Képzelheted. – Értem. – Tényleg érted? – Teo elemzés alá vette azt a szót, a homlokát ráncolta, és saját jövőjét próbálta kiolvasni belőle. – Igen, lehetséges. Úgy volt, hogy vagy te, vagy én. Vagy te, vagy én, ismételte el magában Teresa. De megfeledkezik a többiekről: Ramos doktorról, Farid Lataquiá-ról, Rizocarpasóról… Mindenkiről, aki megbízott benne és bennem. Azokról, akikért felelősek vagyunk. Volt tízhúsz hűséges ember. És egy áruló. – Vagy te, vagy én – mondta fennhangon. – Pontosan. Pote Gálvez szinte beleolvadt az árnyékba, és ők ketten nyugodtan nézhettek egymás szeméhe. Beszélgettek, mint már annyiszor. Éjszaka. Csak a zene és az ital hiányzott. Olyan este volt ez is, mint a többi. – Miért nem szóltál nekem?… Találtunk volna megoldást. Teo megrázta a fejét. Felült az ágy szélén, zoknis lábát a földre tette. – Néha összezavarodnak a dolgok – mondta egyszerűen. – Az ember belebonyolódik, és körülveszi magát sok mindennel, ami nélkülözhetetlenné válik. Lehetőséget adtak, hogy kiszálljak, megtartva mindent, amim van… Tiszta lappal indulhattam volna. – Igen. Azt hiszem, ezt is meg tudom érteni. Ez a szó, a megértés, most megint úgy villant át Teo agyán, mint valami halvány remény. Figyelmesen Teresára nézett. – Elmondom, amit tudni akarsz – ajánlotta. – Nincs szükség rá, hogy… – Hogy kivallassanak. – Igen. – Nem lesz vallatás, Teo. A férfi várakozóan nézett rá, a szavait mérlegelte. Pislogott. Gyors pillantást vetett Pote Gálvezre, majd visz-sza Teresára. – Ügyesen intézted a mai estét – mondta végül óvatosan. – Elintézted, hogy én vessem ki a csalit… Álmomban se jutott volna az eszembe… Kokain volt? Tapogatózik, gondolta Teresa. Még mindig nem mondott le az életéről. – Hasis – felelte. – Húsz tonna. Teo elgondolkozott. Megint mosolyogni próbált, de az arca nem engedelmeskedett. – Úgy érzem, nem jó jel, hogy elmeséled – mondta. – Bizony nem. Semmi esetre sem. Teo már nem pislogott. Tovább figyelt a jelekre, amelyekről csak ő tudta, melyek lehetnek. Gondterhelten. És ha nem olvasol a tekintetemben, mondta magában Teresa, vagy abban, ahogy elhallgatom, amit elhallgatok, és abban, ahogy várom, amit még mondanod kéne, akkor fölöslegesen töltötted mellettem az egész eddigi időt. Az éjszakákat, a nappalokat, a beszélgetéseket, a csendeket. Hova néztél, miközben öleltél, te gané? Bár lehet, hogy igazából annál is nemesebb vagy, ahogy elképzeltem. Ha ez a helyzet, komolyan mondom, megnyugtat. És felvidít. Mert minél inkább férfinak bizonyulsz te és a többiek, annál nyugodtabb és vidámabb vagyok én. – A lányaim – suttogta Teo hirtelen.

211

Úgy látszik, végül mégis megértette, mintha egész addig más lehetőségekben reménykedett volna. Két lányom van, mondta elrévedve, és üres tekintettel nézett Teresára. A kajüt gyér lámpafénye beesettnek mutatta az arcát, mintha két fekete gödör nyúlt volna le egész az állkapcsáig. Már nem olyan volt, mint egy büszke spanyol sas. Teresa Pote Gálvez kifürkészhetetlen arcát nézte. Nemrég olvasott egy szamuráj történetet, amelyben amikor harakirit követtek el, egy társ adta meg a kegyelemdöfést a halni készülőnek, hogy ne veszítse el a tartását. Teresában ezt az emléket idézte fel a bérgyilkos félig zárt szemhéja, amely mögül az ő mozdulatait leste. Milyen kár, gondolta. Hogy elveszett a tartása. Teo jól viselte idáig, és szerettem volna végig ilyennek látni. Úgy akartam volna visszaemlékezni rá később, amikor már nem lesz más, csak ez az emlék, ha én magam egyáltalán még életben leszek. – A lányaim – hallotta megint. Fojtott volt a hangja, kissé remegett. Mintha hirtelen fagyossá vált volna. A pillantása valahova a messzeségbe tévedt. Ez a férfi már messze járt. Meghalt. Halott volt a teste. Teresa látta, milyen feszes és kemény. Valamikor jól érezte magát, tele volt élvezettel. De most már csak egy halott test volt. – Na ne szórakozz velem, Teo. – Alanyaim. Különös, tűnődött meglepetten Teresa. A lányaid és az én gyerekem testvérek, vagy legalábbis azok lesznek, ha hét hónap múlva még élek. És nézd, mennyire nem érdekel a sajátom se. Nem érdekel a gyerek, pedig a tiéd is, de te nem tudsz róla, sőt kurvára nem akarnál tudni. Nem érzett sem könyörületet, sem bánatot, sem félelmet. Csak ugyanazt a közönyt, amit a szíve alatt hordott magzat iránt, és a vágyat, hogy minél hamarabb lezárhassa a jelenetet, mint valami kellemetlen ügyletet. Fel akarta szedni a horgonyt, ahogy Oleg Jasikov mondta. Úgy, hogy semmit nem hagy hátra. Végül is ők hoztak ide, mondta magának. Miattuk gondolkozom így. Ők tehetnek róla mindannyian: a Gringó, Santiago, don Epifanio Vargas, a Vadmacska és maga Teo. Sőt még O'Farrell hadnagy is. Pote Gálvezre nézett, aki visszapillantott rá, még mindig félig zárt szemhéjjal. Ez a ti játékotok, gondolta Teresa. Mindig ezt játszottatok, akkor is, amikor én még csak dollárral csencseltem a Juárez úton. Sose vágytam többre. Nem én találtam ki ezeket a rohadt szabályokat, de a végén tartanom kellett magam hozzájuk. Kezdte elönteni a harag, pedig tudta, hogy harag nélkül kell elvégeznie, ami még hátravan. Ezért ötig számolt magában, lehajtotta a fejét, és megnyugodott. Aztán lassan, alig észrevehetően bólintott. Pote Gálvez előhúzta revolverét az övéből, és felvette a párnát az ágyról. Teo megint megemlítette a lányait, aztán elnyújtott nyöszörgést hallatott, ami olyan volt, mint a tiltakozás, a szemrehányás vagy a sírdogálás. Vagy mindhárom egyszerre. És amikor Teresa az ajtóhoz ment, látta, hogy a férfi szeme még mindig a távolba réved, ugyanarra a láthatatlan pontra, ahonnan csak a sötétség néz rá vissza. Teresa kilépett a folyosóra. Bárcsak felhúzta volna a cipőjét, gondolta. Nem férfias dolog zokniban meghalni. Még hallotta a lövés tompa zaját, amikor a korlátra tette a kezét, hogy visszamenjen a fedélzetre. Felhangzottak mögötte a testőr léptei. Nem fordult felé, úgy várta meg, amíg mellé könyököl a vizes korlátra. Keleten már derengett egy vékonyka csík, és a part fényei egyre közelebbről hívogattak, északon az esteponai világítótoronnyal. Teresa felhúzta a kapucnit. Csípős szél fújt. – Visszamegyek, Pinto. Nem mondta, hova. Nem kellett. Pote Gálvez terebélyes alakja kissé jobban meghajolt a korlát fölött. Hallgatott és tűnődött. Teresa hallotta nehéz szuszogását. – Ideje, hogy kiegyenlítsem a számláimat. 212

Újabb csend. Fönt a hídon feketén rajzolódott ki a kapitány és az ügyeletes tiszt alakja. Süketek, némák, vakok. Semmi közük semmihez, ami nem a hajó kezeléséhez tartozik. Épp elég pénzt keresnek ahhoz, hogy ne ártsák magukat abba, ami a fedélzeten történik. Pote Gálvez még mindig a korlátra görnyedt, úgy nézte az odalent hullámzó sötét vizet. – Főnök, maga mindig tudja, mit csinál… De most azt hiszem, nagy szarba keveredhet. – Mielőtt elmennék, gondoskodom rólad. A testőr beletúrt a hajába. Zavarban volt. – Na de főnök… Egyedül akar elmenni?… Ne sértsen már meg. Őszinte megbántódás érződött a hangján. Konokság. A távoli világítótorony szaggatott fényjeleit nézték mind a ketten. – Kinyírhatnak minket – mondta Teresa nagyon halkan. – Nincs kegyelem. Pote Gálvez megint eltöprengett egy darabig. Olyan hallgatás ez, értette meg Teresa, amely egy egész élet mérlegét vonja meg. A szeme sarkából kinézett a testőrre, és látta, hogy az megint a hajába túr, aztán a válla közé húzza a fejét. Mint egy nagy, hűséges medve, gondolta. Talpig becsületes. Belenyugszik, és vita nélkül fizet. A szabályok szerint. – Maga ne tudná, főnök?… Tökmindegy, hogy hol kre-pálunk be. Hátranézett a csíkra, amit a Sinaloa húzott maga után, s amelynek végén Teo Aljarafe teste bukott be a vízbe valahol, ötven kiló ólommal nehezítve. – De azért – tette hozzá – mégsem árt, ha mi döntünk. 17. AZ italom felét hagyd az asztalon Esett az eső a sinaloai Culiacánban, és az a ház a Cha-pultepec kolónián mintha szürke bánatbuborékba zárkózott volna. Szinte tapintható határ húzódott a virágokkal teli kert és a kinti pusztaság között: a kövérebb esőcseppek hosszú nyomot hagyva csordogáltak alá az ablakon, és a mögöttük remegő tájban összefolyt a gyep és az indiai babérlombok zöldje a tabachín narancssárgájával, a liliom fehérjével, a bougainvilleák és a tulipánok lilájával, vörösével, de a színorgia menten véget ért a kert végében magasodó falnál. A mögött csak valami homályos, szürke folt látszott, amelyben alig volt kivehető a Tamazula folyó láthatatlan medre mögött a székesegyház két tornya és fehér kupolája, messzebb pedig, jobbra, a Santuario-templom sárga csempével kirakott tornyai. Teresa az emeleti szalon ablakánál állt, és onnan nézte a tájat, bár Edgár Ledesma ezredes, a Kilencedik Katonai Zóna parancsnokhelyettese szigorúan megtiltotta neki. Minden ablak, mondta hideg és profi katonai pillantással, lehetőséget ad a mesterlövészeknek. Maga nem azért jött ide, hogy tálcán kínálja fel magát. Ledesma ezredes rokonszenves és korrekt ember volt, aki már a legszebb férfikorban járt, de mind az egyenruhája, mind kopaszra borotvált feje fiatalos hetykeségre vallott. Teresának viszont elege volt abból, hogy csak a földszinti nagy nappalit láthatja, amelyben Concordia bútorok keveredtek a metakriláttal, és rettenetes képek lógtak a falon – a házat a kormány egy drogcsempésztől foglalta le, aki a Puente Grandé börtönben töltötte büntetését –, és elege volt a lenti ablakokból meg a tornácból is, ahonnan alig látszott valami a kertből meg az üres úszómedencéből. Fentről Culiacán városát is láthatta a távolban, és kiszínezhette az emlékképeivel. Látta a kertben az egyik szövetségi katonát, aki a belső védelmet látta el: a férfi esőkabátját kidomborította az alatta levő golyóálló mellény, sapkát viselt, és kezében R-15-össel dohányzott egy mangófának támaszkodva. Jóval távolabb, a General Anaya útra néző kovácsoltvas kapu mögött egy katonai teherautó állt, mellette két őrrel, teljes harci felszerelésben. Így szólt a megállapodás, mondta négy nappal azelőtt Ledesma ezredes, amikor a Learjet különgép, amely Miamiból idehozta Teresát – az volt az egyetlen megálló Madrid óta, mert a DEA nem tanácsolt egyetlen mexikói leszállást sem –, megérkezett Culiacánba. Az általános biztosítást a Kilencedik Zóna intézte, a közvetlen védelemről a szövetségiek gondoskodtak. A helyi rendőrség és igazságszolgáltatás kimaradt az akcióból, mert oda könnyebb volt 213

beszivárogni, és némelyek közülük köztudomásúan a drogcsempészek piszkos ügyeit intézték. Nem mintha a szövetségieket nem lehetne megkörnyékezni néhány köteg dollárral, mondta az ezredes, de a fővárosból iderendelt elit kommandó, amelynek tagjai bizonyítottan nem rendelkeznek sinaloai kapcsolatokkal, garantáltan megbízható és hatékony. Ami a katonákat illeti, ők sem feddhetetlenek, de a fegyelem és a szervezettség megdrágítja náluk a korrupciót. Nehezebb megvesztegetni őket, és több tiszteletet is élveznek. Még amikor a hegyekben razziáztak, akkor sem tapasztalták a parasztok, hogy nyerészkedni akartak volna. Maga Ledesma ezredes különösen tisztességes és határozott ember hírében állt. A drogcsempészek megölték a fiát, aki hadnagy volt. Ez kétségkívül sokat segített. „„478 – Odébb kéne mennie, főnök. Huzat van. – Ugyan már, Pinto – mosolygott rá a testőrre. – Ne szórakozz. Olyan volt, mint egy különös álomban: mintha az eseménysorozat, amelyben részt vett, nem is vele történt volna. Az utóbbi két hét világos és jól elkülöníthető fejezetekben rögzült az agyában. Az utolsó akció éjszakája. Teo Aljarafe, aki a kajüt sötétségében kiolvasta, hogy nincs jövő. Héctor Tapia és Willy Rangéi, akik döbbenten meredtek rá a Puente Romano Szálloda egyik lakosztályában, amikor elmondta nekik, hogy mit döntött, és mit követel. Nem a főváros, hanem Culiacán, mert vagy jól csináljuk, vagy sehogy. A személyes garanciáimat mindkét fél aláírja az Egyesült Államok madridi nagykövetének és a spanyol Igazságügyi és Külügyminisztérium egy-egy magas rangú képviselőjének jelenlétében. Aztán, miután minden hidat felégetett maga mögött, a hosszú repülőút az Atlanti-óceán fölött, a technikai megálló Miamiban a rendőrökkel körülvett Learjetben és Pote Gálvez kifürkészhetetlen tekintete, amely gyakran keresztezte az övét. Végig veszélyben lesz az élete, figyelmeztette Willy Rangéi. Magának, a testőrének és mindenkinek, aki él és mozog maga körül. Ezért legyen óvatos. Rangéi csak Miamiban búcsúzott el tőle, amikor már mindent elintézett. Elmondta neki, mit várnak tőle, és hogy ő mit várhat. Utána – ha még lesz utána – egyebek közt az is jár neki, hogy bárhol a világon letelepedhet öt évre: Amerikában vagy Európában, új személyazonossággal, amelyhez amerikai útlevél is tartozik, és hivatalos védelmet kaphat, ha kér, de akár békén is hagyhatják, ha úgy gondolja. Amikor Teresa azt felelte, hogy ami utána jön, csak rá tartozik, köszöni szépen, a férfi megvakarta az orrát, és bólintott, hogy majd elintézi. Végül is a DEA számításai szerint Teresa Mendoza c& 479 «b biztos anyagi háttérrel rendelkezik, ami ötven- és százmillió dollár közötti összeget jelent karib-tengeri és svájci bankszámlákon. Még mindig esett az eső az ablak mögött. Culiacán. Az az este, amikor érkezett, és felszállt a szövetségiek és a katonaság teherautójára. Teresa jobboldalt felismerte a régi reptér sárga tornyát, ami mellett még mindig több Cessna és Piper állt, balra pedig az épülőfélben levő létesítményeket. A Suburban, amelybe beült Pote Gálvezzel, páncélozott, sötétített ablakú jármű volt. Csak Teresa, a testőr és a sofőr volt benne, a szélvédőn pedig egy bekapcsolt rádió, amely a rendőrségi frekvencián szólt. Kék-vörös fények, rohamsisakos katonák, állig felfegyverkezett civil ruhás és sötétszürkébe öltözött szövetségiek, akik a kocsi nyitott ajtajában és hátsó részén feszítettek, baseballsapkák, esőtől csillogó ponchók, szanaszét meredező géppisztolyok és rádióantennák, amelyek ösz-szevissza hajladoztak, miközben a Suburban vijjogó szirénákkal kanyargott szélsebesen. Azannyát. Ki hitte volna, mutatta Pote Gálvez arckifejezése, hogy így térünk vissza. Végighajtottak a Zapata körúton, majd elkanyarodtak a Libramiento Norténál, az El Valle benzinkút magasságában. És jött a sétány, két szélén a nyárfákkal meg a nagy fűzfákkal, amelyeknek ágairól a földig csorgott az eső, a város fényei, az ismerős zugok, a 214

Tamazula folyó sötét medre, a Chapultepec kolónia. Teresa azt hitte, kiugrik a szíve a boldogságtól, amikor visszatér, de most rádöbbent, hogy szinte teljesen mindegy, hol van az ember. Nem érzett sem nosztalgiát, sem félelmet. Pote Gálvez és ő sokszor néztek össze az út során. Teresa végül megkérdezte, mi jár a fejedben, Pinto, mire a testőr nem felelt azonnal, kifelé nézett, a bajsza olyan volt, mintha pemzlivel festették volna a szája fölé, és az üvegen lévő esőcseppek még jobban telepöttyözték az arcát, ahogy odakint elhaladtak a reflektorok. Hát, főnök, az az igazság, hogy semmi, mondta végül. Csak furán érzem magam. Nem hangsúlyozott, és indiános északi arca kifejezéstelen maradt. Úgy ült mellette a Suburban ülésén, ahogy kell, két kezét a pocakján tartva. És Teresa most látta először védtelennek a rég maguk mögött hagyott Nueva Andalucía-i pince óta. Nem engedték meg, hogy Pinto fegyvert viseljen, bár az ígéret szerint a házban gondoskodhattak az önvédelemről, a kertben járőröző szövetségiek és az utcán posztoló katonák ellenére. A testőr néha az ablaküvegre nézett, és röpke pillantással nyugtázta a felismert helyeket. Nem szólt. Éppoly hallgatag volt, mint mielőtt elindultak volna Marbellából: amikor Teresa leültette maga elé, és elmagyarázta neki, miért jön vissza. Miért jönnek vissza. Nem bántanak senkit, csak benyújtják végre azt a koszos számlát egy rühes kutyának. Csak neki, senki másnak. Pote eltűnődött ezen. Mondd meg, mi a véleményed, kérte Teresa. Tudnom kell, mielőtt megengedem, hogy visszajöjj velem. Hát, főnök, nekem nem szokott nagy véleményem lenni, hangzott a válasz. Megmondom magának az őszintét, vagy inkább nem mondom meg. Talán érzéseim, azok vannak, főnök. Minek is mondanám, hogy nem, ha egyszer igen. De ami az én dolgom, vagy nem az én dolgom, az csak rám tartozik. Hát nem. Maga ezt szeretné, meg azt szeretné, és megcsinálja, oszt kész. Vissza akar menni, hát mit csináljak. Elkísérem. Visszalépett az ablaktól, és az asztalhoz ment cigarettáért. A Faros ott volt a Sig Sauer és a három teli parabel-lum tölténytár mellett. Teresa korábban nem ismerte azt a fegyvert, ezért Pote Gálvez egy egész délelőttön át tanította, hogy kell csukott szemmel összeszerelni és szétszedni. Ha éjjel jönnek, főnök, és nem elég a pisztoly, jobb, ha sötétben is el tudja intézni. A testőr most oda_ sietett hozzá egy égő gyufával, biccentett amikor Teresa megköszönte, aztán az ablakhoz ment, és futó pillantást vetett a kertre. – Minden rendben – fújta ki Teresa a füstöt. Igazi élvezet volt annyi év után Faros cigarettát szívni. A testőr vállrándítással jelezte, hogy Culiacánban a rend mindig viszonylagos. Kiment a folyosóra, és Teresa hallotta, amint az egyik szövetségivel beszélget. Hárman voltak a házban, hatan a kertben, a kapun túl pedig húsz katona váltotta egymást tizenkét óránként: ők tartották távol a kíváncsiskodókat, az újságírókat, no meg a bérgyilkosokat, akik minden bizonnyal ott ólálkodtak már, alkalomra lesve. Teresa azt számítgatta magában, menynyit kínálhat fel az életéért Sinaloa állam képviselője és reménybeli szenátora, don Epifanio Vargas. – Szerinted mennyit érünk, Pinto? A testőr megint megjelent az ajtóban azzal a bumfordi medvekinézettel, ami akkor volt jellemző rá, amikor attól tartott, hogy túlságosan az előtérbe tolakodik. Nyugodtnak látszott, mint mindig. De Teresa látta, hogy félig hunyt szemhéja mögül állandóan gyanakvó, sötét pillantással figyel, ugrásra készen. – Engem ingyér is leszednek, főnök… De magából nagy falat lett. Csak valami baromi nagy lóvéér gyönné-nek magára. – Az őreink vagy kintiek? A férfi fújtatott, a bajszát pödörte, és ráncolta a homlokát.

215

– Én amondó volnék, hogy kintiek – mondta. – A csempészek és a rendőrök ugyanaz a brancs, bár nem mindig, de néha igen… Ugye érti? – Nagyjából. – Tuti, ha én mondom. A katonákról szólván pedig, nekem az ezredes nagyon bejön. Frankó pali… Nem csinál segget a szájából. cb 482 ^ – Majd meglátjuk. – Hát, főnök, azér jó lenne, én mondom. Ha most már elém állna, és legalább beverhetném a képit. Teresa elmosolyodott. Jól értette az emberét. A várakozás mindig rosszabb, mint a balhé, akármilyen durva legyen is. De ő már minden eshetőségre felkészült. Megelőző intézkedéseket tett. Nem most jött a hat húszassal, megvoltak az eszközei és a tapasztalatai. Az utazás előtt információs kampányt indított minden szinten, beleértve a culiacáni sajtót is. Csak Vargast, volt a jelszó. Semmi füles, semmi spicliskedés vagy ujjal mutogatás: személyes ügy, kihívtuk egymást a hóra, a közönség meg csak élvezze az előadást. Biztonságban vannak. Nincs más név, nincs más adat. Semmi. Csak don Epifanio, Teresa és a Gringó Dávila emléke, aki tizenkét éve megégett az Ördöggerincen. Nincs szó árulásról, csak személyes és behatárolt bosszúról, amit mindenki jól ért Sinaloában, hisz az árulás gyalázat, de a bosszú normális cselekedet, ami állandó felhozatalt biztosít a temetőknek. Ebben állapodtak meg a Puente Romano Szállodában, és a mexikói kormány egyetértett. Még a jenkik is, bár nem szívesen. Konkrét vallomástétel egy konkrét személyről. Ami nem jelent fenyegetést sem César Batman Güemesre, sem másokra nézve, akik annak idején közel álltak Epifanio Var-gashoz. Ennek meg kellett nyugtatnia Batmant és a többeket. Növelnie kellett Teresa életben maradási esélyeit, és csökkentenie a frontok számát. Végül is a sinaloai drogpolitika és pénzvadászat élethalálharcában don Epifanio nem csupán szövetséges és jóságos potentát volt, hanem versenytárs is, aki előbb-utóbb ellenséggé válhatott. Sokaknak jól jött, hogy ilyen olcsón eltávolítja valaki. Megcsörrent a telefon. Pote Gálvez vette fel, és úgy nézett Teresára, mintha a vonal másik végén szellemet idéztek volna. De Teresa egyáltalán nem volt meglepve. Négy napja várta ezt a hívást. Sokat késett. – Ez szabálytalan, asszonyom. Nem vagyok felhatalmazva. Edgár Ledesma ezredes a nappali szőnyegén állt, hátratett kézzel, jól vasalt egyenruhában, esőtől nedves csizmában. Katonásan rövidre nyírt haja nagyon jól állt neki, állapította meg Teresa, az őszüléssel meg mindennel együtt. Udvarias, ápolt férfi volt. Hasonlított a marbellai csendőrség századosára, akivel valamikor réges-rég találkozott, és már nem emlékezett a nevére. – Kevesebb mint huszonnégy óra van hátra a vallomástételéig a főügyészségen. Teresa ülve maradt, dohányzott, és keresztbe vetette selyemnadrágba bújtatott lábát. Felfelé nézett a katonára. Kényelmesen. Ügyelt rá, hogy minden a helyén legyen. – Hadd mondjak valamit, ezredes. Én nem fogolyként vagyok itt. – Persze hogy nem. – Azért fogadom el a védelmét, mert így döntöttem. De senki nem akadályozhatja meg, hogy oda menjek, ahova akarok… Ez volt a megállapodás. Ledesma az egyik lábáról a másikra állt. A Köztársasági Főügyészség jogászára, Gaviriára nézett, aki a polgári hatóságokat képviselte az ügyben. Gaviria egy kissé messzebb állt tőle, háta mögött Pote Gálvezzel, aki az ajtófélfának támaszkodott, és az ezredes segédjével, egy fiatal hadnaggyal, aki a testőr háta mögül leselkedett. – Mondja meg a hölgynek – kérte az ezredes –, hogy amit kér, lehetetlen.

216

Gaviria igazat adott Ledesmának. Vékony, rokonszenves ember volt, makulátlanul öltözött és borotválkozott.
hátulról is jól hallotta a műveletben részt vevő ügynökök és katonák hangját. Első célpont, második célpont, mondták. Az első célpont ő volt. A második célponttal most készült találkozni. cm 486 *n Zumm-zumm. Zumm-zumm. Még nappal volt, de a szürke ég elsötétítette az utcákat, és néhány boltban felgyújtották a villanyt. Az esőben megsokszorozódtak a kis konvoj fényei. A Suburban és kísérete – két szövetségi Ram és három Lobo, rajta géppisztolyt markoló katonákkal – szétfröccsentette a vizet a barna folyamból, amely a csatornákból kiáradva hömpölygött az utcákon át a Tamazula felé. Odafent az égen fekete sáv húzódott, amelyből kiviláglottak a felhőkarcolók tömbjei, és szinte agyonnyomta az alatta virító vöröses csíkot. – Egy dzsip, főnök – mondta Pote Gálvez. Kezében megzörrent a kecskeszarv, mire a sofőr gyanakvó oldalpillantást vetett rá. Amikor lassítás nélkül elhaladtak a dzsip mellett, Teresa látta, hogy a katonaságé: az R15-ösökkel és M-16-osokkal felfegyverzett rohamsisakos bakák már félreállítottak két rendőrautót, és érdeklődve figyelték a benne ülőket. Nyilvánvaló volt, hogy Ledesma ezredes semmit sem bízott a véletlenre, és hogy miután alaposan átbogarászta a törvényt, amely megtiltja a katonák mozgatását a városban, megtalálta a vonatkozó apró betűs részeket; elvégre egy katonatiszt számára nincs természetesebb az ostromállapotnál. Teresa több katonát és szövetségi rendőrt látott az autóutat elválasztó zöld sávban a fák alatt; a forgalmat néhol mellékutcákba terelték. Ott, a vonatsínek és az Unidad Administrativa hatalmas beton négyszöge között a Malverde-ká-polna most sokkal kisebbnek látszott, mint ahogy Teresa tizenkét év távlatából visszaemlékezett. Cm «p Emlékek. Hirtelen megértette, hogy a hosszú oda-vissza út során csak három dolgot tanult meg biztosan az életről és az emberekről: hogy ölnek, emlékeznek és meghal„: 487”' nak. Mert eljön a pillanat, mondta magában, amikor már előre nézve is csak azt látjuk, amit magunk mögött hagytunk: az utunkat szegélyező holttesteket. Valahol köztük ott van a miénk is, bár nem tudunk róla. Aztán meglátjuk és rádöbbenünk. Saját magát kereste a kápolna sötétjében, a csendes kis padban a szent bandita képétől jobbra, a vöröses fényű gyertyáknál, amelyek halk sercegéssel égtek a virágok és a falra akasztott felajánlások között. Odakint már rohamosan sötétedett, és az ajtónál álló szövetségi rendőrautó kék-vörös villódzása annál erősebben világította meg a bejáratot, minél jobban elkomorult az este piszkos szürkesége. Teresa ott állt Szent Maiverde képénél, elnézegette a haját, amit mintha a fodrász festett volna feketére, a fehér kabátját és a nyakába kötött kendőt, a kínai vágású szempárt meg a bajuszt, és már imára nyitotta ajkait, ahogy sok-sok évvel azelőtt tette – Isten álgyon utadon, és hozzon vissza épségben –, de nem sikerült fohászkodnia. Talán szentségtörés, gondolta. Talán nem lett volna szabad idehívnom őt. Talán az évek múlása ostobává és gőgössé tett, és most kell megfizetnem érte. Amikor legutóbb ott volt, egy másik nő figyelte a sötétből. Most hiába kereste. De az is lehet, gondolta, hogy már én vagyok az a másik nő, hogy ő itt él bennem, és a tágra nyílt szemű kis csaj, aki futásnak eredt egy táskával meg egy Doble Aguilával a kezében, csak egyike a mögöttem ólálkodó kísérteteknek, akik vádlón, szomorúan vagy közönyösen tekintenek rám. Talán ez az élet, és az ember csak azért lélegzik, jár és mozog, hogy egy szép napon visszanézzen, és így lássa magát. Hogy felismerje magát azokban a halálokban, amelyeket ő és mások haltak minden egyes lépésénél, amelyet megtett. A kabátzsebébe dugta a kezét – alatta pulóver volt, farmernadrág és kényelmes, gumitalpú csizma –, és kivette a 218

cb 488^ pakli cigarettát. Épp rágyújtott volna Maiverde egyik gyertyájának tüzénél, amikor don Epifanio Vargas alakja kirajzolódott a kék-vörös rendőrségi lámpák fényében. cb «n> – Teresita. Rég láttuk egymást. Alig változott, állapította meg Teresa. Magas, testes férfi. Fogasra akasztotta az esőkabátját a bejárat mellett. Sötét öltöny, nyitott ing nyakkendő nélkül, hegyes csizma. Arca Pedro Armendáriz régi filmjeire emlékeztet. Őszülő bajusz és halánték, néhány új ránc, talán egy kissé szélesebb csípő. De egyébként ugyanaz, mint régen. – Alig ismerek rád. Miután óvatosan körülnézett, beljebb lépett a kápolnába. Figyelmesen tanulmányozta Teresát, mint aki ösz-sze akarja hasonlítani az emlékeiben élő lánnyal. – Maga nem változott sokat – felelte Teresa. – Persze hízott valamit. És őszül is. A szent képe melletti padban ült, és nem mozdult, amikor a férfi belépett. – Van nálad fegyver? – kérdezte don Epifanio gyanakodva. – Nincs. – Jó. Engem megmotoztak azok a rohadtak odakint. Pedig én se hoztam. Sóhajtott egyet, rápillantott Maiverde képére a gyertyák remegő fényénél, aztán megint Teresához fordult. – Látod. Hatvannégy éves vagyok. De nem panasz-kodhatom. Közelebb lépett a padhoz, és lenézett a nőre. Az úgy ült, mint addig, és állta a tekintetét. – Felvitte az isten a dolgodat, Teresita. – Magának se megy rosszul. cb 489 «r> Don Epifanio lassan bólintott. Eltöprengett. Aztán leült Teresa mellé. Pontosan ugyanúgy ültek most, mint legutóbb, azzal a különbséggel hogy Teresánál ezúttal nem volt Doble Aguila. – Tizenkét éve volt, igaz? Itt ültünk akkor is, a Gringó híres noteszével… Félbeszakította a mondatot, időt adva Teresának, hogy ő is felidézhesse az emlékeit. De a nő hallgatott. Don Epifanio rövid várakozás után havannaszivart vett elő kabátja felső zsebéből. Sose gondoltam volna, kezdte el mondani, miközben levágta a végét. De megint megállt, mint aki megértette, hogy nem számít, mit gondolt. Azt hiszem, mindannyian alulértékeltünk téged. A párod is, én is. Mindannyian. Azt, hogy a párod, egy kicsit halkabban mondta, mintha észrevétlenül akarta volna becsempészni a többi szó közé. – Talán ezért vagyok még életben. A férfi eltűnődött ezen, és az öngyújtója lángjához tartotta a szivart. – Nem tart örökké, nem szavatolja senki – mondta az első szippantás után. – Az ember csak addig él, amíg meg nem hal. Nem néztek egymásra, úgy dohányoztak. Teresa már majdnem végigszívta a cigarettáját. – Minek keveredtél bele? A nő ujjai közt még egyszer felizzott a parázs. Aztán leejtette a csikket, és finoman eltaposta. Hát csak azért, felelte, hogy kiegyenlítsem a régi számlát. A számlát, ismételte el a férfi. Beleszippantott a havannába, és megmondta a véleményét: az ilyen számlákat jobb nem bolygatni. Mit tegyek, mondta Teresa, ha egyszer nem tudok aludni tőlük. – Nem nyersz rajta semmit – érvelt don Epifanio. – Az, hogy mit nyerek rajta, csak rám tartozik. cm 490 *ó

219

Néhány pillanatig csak a gyertyák sercegését hallgatták az oltáron. És a kápolna tetején doboló záport. Odakint tovább villogott a rendőrautó kék-vörös lámpája. – Miért akarsz kibaltázni velem?… Csak a politikai ellenfeleimnek kedveznél. Jó a hanghordozása, ismerte el Teresa. Szinte már kedves. Nem tesz szemrehányást, csak szomorúan kérdez valamit. Az elárult keresztapa. A megbántott barát. Soha nem tudtam gonosznak látni, gondolta. Sokszor volt őszinte, és talán most is az. – Nem tudom, kik az ellenfelei, de nem is érdekel – felelte. – Maga ölette meg a Gringót. És a Kínait. És Bren-dát meg a gyerekeket. Ha érzelmekről van szó, hát ezek az ő érzelmei. Don Epifanio összevont szemöldökkel nézegette a szivarja parazsát. – Nem tudom, mit mesélhettek neked. De bárhogy is legyen, ez Sinaloa… Idevalósi vagy, tudod, mik a szabályok. A szabályok, mondta lassan Teresa, arra is vonatkoznak, hogy be kell hajtani az adósságokat. Szünetet tartott, és hallgatta, hogy lélegzik a férfi, aki figyelmesen várta a folytatást. Később engem is meg akart öletni, tette hozzá. – Hazugság. – Don Epifanio mintha felháborodott volna. – Itt voltál velem. Megmentettem az életedet… Segítettem a szökésben. – Én későbbről beszélek. Amikor megbánta. A mi világunkban, felelte don Epifanio rövid gondolkozás után, bonyolultak a kapcsolatok. Miután ezt mondta, úgy nézett Teresára, mintha egy nyugtatótabletta hatását várná. De bárhogy legyen is, folytatta végül, azt még megérteném, hogy a saját számládat be akarod nyújtani. Sinaloai vagy, és ezt tisztelem benned. De hogy őszem 491 «r> szeszűrd a levet a jenkikkel meg azokkal a rohadékokkal a kormányban, akik odafentről akarnak kinyírni engem… – Mit tudhatja maga, hogy ki a frásszal üzletelek. Komoran mondta ezt, olyan határozottsággal, hogy a férfi elhallgatott, és csak tűnődött tovább a havannával a szájában, a füsttől keskenyre szűkült szemmel, miközben az arcát hol kékre, hol vörösre festették a kinti fények. – Árulj el valamit. Aznap este, amikor itt találkoztunk, te már elolvastad a noteszt, ugye?… Tudtad, mi a helyzet a Gringó Dávilával… És én mégsem vettem észre. Becsaptál. – Az életemről volt szó. – Minek feléleszteni a régi dolgokat? – Mostanáig nem tudtam, hogy Batman Güemes magának tett szívességet. A Gringó a párom volt. – És a DEA rohadt spiclije. – Akár spicli volt, akár nem, összetartoztunk. Don Epifanio felállt, és Teresa hallotta, hogy elfojt egy hegyekben használatos szitkot. Széles teste mintha betöltötte volna a kápolnát. – Ide figyelj – mondta Maiverde képére nézve, mintha tanúnak hívná a drogcsempészek védőszentjét –, én mindig korrekt módon viselkedtem. Mindkettőtök keresztapja voltam. Szerettem a Gringót, ahogy téged is. A Gringó elárult engem, de én ennek ellenére megkíméltem a kis életedet… A másik dolog később történt, amikor már mindketten más utakat jártunk… Sok idő telt el azóta, és én kiszálltam az üzletből. Megöregedtem, unokáim vannak. Szeretem a politikát, és ha szenátor leszek, sok mindenbe belekezdhetek. Ez Sinaloának is javára válna… Mit nyersz azzal, ha keresztbe teszel nekem? Azokat a rohadt jenkiket támogatod, akik a világ kábítószertermésének a felét fogyasztják el, és mindig az érdekeiknek '492 – 220

megfelelően döntik el, hogy mikor melyik csempész a jó, és melyik a rossz? Azokat, akik kábítószerrel finanszírozták a kommunistaellenes gerillaharcot Vietnamban, utána meg tőlünk, mexikóiaktól kérték az anyagot, hogy azzal fizethessenek a nicaraguai kontráknak szánt fegyverekért?… Jól figyelj, Teresita: ugyanazok, akik most téged használnak fel, annak idején iszonyú pénzekhez juttattak engem a Nortena de Aviaciónon keresztül, és még abban is segítettek, hogy Panamában tisztára mossam… Na, ki vele, mit kínálnak neked azok a mocskok… Sértetlenséget?… Pénzt? – Egyiket sem. Ez sokkal bonyolultabb ügy. Nehezebb elmagyarázni. Epifanio Vargas megint felé fordult. Az oltár mellett állva, a gyertyák fényében, még öregebbnek látszott. – Tudni akarod – folytatta –, hogy ki szállt rám az Egyesült Államokban?… Ki az, aki a legjobban szorongatja a DEA-t?… Egy houstoni szövetségi ügyész, bizonyos Clayton, aki közel áll a Demokrata Párthoz… Tudod, mi volt ő, mielőtt ügyész lett? A mexikói és amerikai drogcsempészek védőügyvédje és Ortiz Calderón jó barátja, aki a mexikói szövetségi rendőrség lehallgatási igazgatója volt, mielőtt kiment volna az USA-ba védett tanúnak, több millió dollárral a zsebében… Idehaza ugyanazok akarnak hidegre tenni, akik annak idején a jenkikkel és velem üzleteltek: bírók és politikusok, akik most hirtelen bűnbakot keresnek… Nekik akarsz szívességet tenni azzal, hogy kiszúrsz velem? Teresa nem felelt. A férfi egy darabig nézte, aztán lemondó fejmozdulatot tett. – Belefáradtam, Teresita. Sokat melóztam és harcoltam ebben az életben. így volt, Teresa jól tudta. Ez a parasztember Santiago de los Caballerosban tanulta meg a babföldeken, hogy milyen az élet. Semmit sem kapott ingyen. cm 493 ^ – Én is belefáradtam. Don Epifanio figyelmesen nézte őt, hátha talál valahol egy rést, ahonnan beférkőzhet a gondolataiba. – Nem lehet hát elrendezni – állapította meg. – Az az érzésem, hogy nem. A havanna parazsa megvilágította don Epifanio arcát. – Azért jöttem el ide – mondta most egész más hangon –, hogy magyarázatot adjak… Talán nem is tartoztam ezzel. De eljöttem, ahogy tizenkét éve, amikor szükséged volt rám. – Tudom és köszönöm. Maga sosem ártott nekem többet, mint ami elkerülhetetlen volt… De mindenkinek tovább kell mennie az úton. Hosszú csend. A tetőn továbbra is dobolt az eső. Szent Maiverde közönyösen nézett két festett szemével a semmibe. – A kinti felhajtás nem garantál semmit – mondta végül a férfi. – Te is tudod. Tizennégy vagy tizenhat óra alatt nagyon sok minden történhet… Leszarom, felelte Teresa. Itt magának kell brusztolnia. Don Epifanio bólintott, és elismételte a szót, mintha Teresa ezzel tökéletesen foglalta volna össze a dolgok lényegét. Felemelte a két karját, aztán vigasztalanul hagyta őket lehanyatlani. Meg kellett volna hogy öljelek aznap este, sajnálkozott. Itt helyben. Tárgyilagosan mondta, udvariasan, szenvtelenül. Teresa mozdulatlanul nézett vissza rá a padból. Igen, meg kellett volna ölnie, mondta nyugodtan. De nem tette meg, és ezért most fizetnie kell. Talán abban is igaza van, hogy túl sokat kérek. Valójában a Gringóról van szó, a Vadmacskáról meg egy sor olyan férfiról, akit nem is ismer. Végül maga fizet meg mindenért. Mint ahogy én is. – Őrült vagy. – Nem. – Teresa felállt a kintről bevillanó fények és a gyertyalángok között. – Halott vagyok. A maga Teresita cm 494 «o Mendozája tizenkét éve halott, és én azért jöttem, hogy eltemessem. 221

Homlokát a párás emeleti ablakhoz nyomta, és érezte, amint a hűvös nedvesség felfrissíti a bőrét. A kerti lámpák megvilágították az esőt, amely millió arany cseppecskére bomlott fel a fák ágai közt, és a levelek szélén remegett. Teresa cigarettát tartott a kezében, az asztalon még mindig ott volt az üveg Herradura Reposado meg a pohár, a teli hamutartó és a Sig Sauer a három tartalék tölténytárral. A lejátszóból Jósé Alfredo énekelt, és Teresa hirtelenében nem tudta, hogy a CD Pote Gálvez gyűjteményéből való, amely mindig hűségesen kísérte autóktól szállodákig, vagy a ház felszereléséhez tartozik: Az italom felét hagyd az asztalon, Hogy miért követlek most is, azt én nem tudom Órák teltek el így. Tequilával és zenével. Emlékekkel és a jövőtlen jelennel. Bandita Mária. Hadd haljak már meg! A végzet éjszakája. Félig kiitta a poharát, és megint teletöltötte, mielőtt visszament volna az ablakhoz, és úgy állt a függöny mögé, hogy ne nagyon rajzolja ki alakját a lámpafény. Belekortyolt a tequilába, úgy énekelt. Az életem felét is neked adom. Legyél hát boldog, hogy kivel, nem tudom. – Mindenki elment, főnök. Lassan visszament az asztalhoz, mert hirtelen fázni kezdett. Pote Gálvez ingujjban állt a küszöbön. Sosem mutatkozott még így előtte. Egyik kezében adó-vevőt tartott, az övtáskájából elővillant a revolvere, és nagyon gondterheltnek látszott. Halálosan. A veríték hozzátapasztotta az ingét kövér testéhez. cm 495 – Hogyhogy mindenki? A testőr szinte szemrehányóan nézett rá. Minek kérdi, ha úgyis tudja. A mindenki azt jelenti, hogy mindenki, kivéve asszonyomat és csekélységemet. Ezt mondta Pote Gálvez pillantása. – A szövetségi őrök – szólalt meg végül. – Az egész ház üres. – Hova mentek? A férfi nem felelt. Csak megrándította a vállát. A folytatást Teresa kiolvashatta a gyanakvó indián szempárból. Testőrének nem kellett radar, hogy érzékelje a veszélyt. – Oltsd le a villanyt! – mondta. A szoba elsötétült, csak a folyosóról szűrődött be a lámpafény. Jósé Alfredo hangja egy kattanással elhallgatott. Teresa az ablakhoz lépett és kikémlelt. Messze, a kertkapunál, úgy látszott, minden rendben van: katonák és gépjárművek álltak az utcai lámpák alatt. De a kertben nem mozgott senki. A máskor fel-alá járkáló szövetségiek nem mutatkoztak sehol. – Mikor volt a váltás, Pinto? – Tizenöt perce. Újak jöttek, és az előzőek elmentek. – Hányan? – Mint mindig: három arc a házban, hat a kertben. – És a rádió? Pote kétszer lenyomta az adó-vevő gombját, és a nő felé tartotta. Semmi, főnök. Senki sem szól bele. De ha akarja, beszélhetünk a katonákkal. Teresa megrázta a fejét. Az asztalhoz lépett, felemelte a Sig Sauert, és zsebre rakta a három tölténytárat: kettőt a két farzsebébe, egyet előre. Nehezek voltak. – Hiába. Messze vannak. – Kibiztosította a pisztolyt, klikk-klakk, egy golyó a csőben, tizenöt a tárban, és az övére csatolta. – És úgyis tudnak róla. cb 496 T5 – Ki kell mennem – mondta a testőr. – Engedelmével. Eltűnt az ajtó mögött az adó-vevővel és a pisztollyal, Teresa pedig újra az ablakhoz ment. Óvatosan kinézett a kertbe. Látszólag minden rendben volt. De egy pillanatra mintha két sötét árnyat látott volna a nagy mangó-fák alatt a virágok között. Csak ennyi volt, és talán csak a szeme káprázott. 222

Lemondóan megmarkolta a pisztolyt. Egy kiló vas, acél és puskapor nem nagy dolog ahhoz képest, amit odakint terveznek ellene. Lehúzta az ezüst hetest a csuklójáról, és a szabad zsebébe tette. Nem szabad a csörgéssel magára vonnia a figyelmet. Az agya már akkor automatikusan működésbe lépett, amikor Pote Gálvez bejelentette a veszélyt. Számok itt, számok ott, matematikai műveletek. Minden, ami lehetséges, és ami valószínű. Még egyszer kiszámította a ház és a kapu közti távolságot, és átvette magában mindazt, amit az elmúlt napokban elraktározott az emlékezetében: védett és támadható helyeket, menekülési útvonalakat, kikerülendő csapdákat. Annyit gondolkozott már ezen, hogy most, amikor pontról pontra átismételte, nem maradt ideje félni. Hacsak nem a fizikai elhagyatottság érzése volt a félelem azon az éjszakán: a védtelen testé, a végtelen magányé. A Helyzet. Hát persze, hisz erről van szó, értette meg hirtelen. Valójában nem azért jött Culiacánba, hogy don Epifanio Vargas ellen valljon, hanem hogy Pote Gálvez azt mondja neki, egyedül vagyunk, főnök, és így érezhesse magát, ahogy most, övén a Sig Sauerrel, készen arra, hogy kiállja a próbát. Készen arra, hogy belépjen a sötét ajtón, amely tizenkét éve kísértette azokon a piszkos, szürke hajnalokon. Amint újra meglátom a napfényt, gondolta, ha egyáltalán meglátom, minden megváltozik. Vagy nem. Visszalépett az ablaktól, az asztalhoz ment, és még egy utolsót kortyolt a tequilából. Az italom felét az asztalon hagyom, gondolta. Későbbre. Még mindig mosolygott magában, amikor Pote Gálvez ismét megjelent az ajtóban. Kecskeszarv volt nála, vászontáska a vállán, és vészjósló komorság ült ki az arcára. Teresa ösztönösen a pisztolya felé nyúlt, de a keze félúton megállt. Pinto nem lehet, gondolta. Inkább megfordulok, hogy hátba lőjön, semmint hogy kételkedjek benne, és ő ezt észrevegye. – Gáz van, főnök – mondta a testőr. – Úgy bekerítettek, hogy egy légy se jut ki. Fene a belüket. – A szövetségiek vagy a katonák?… Vagy mindenki? – Én amondó volnék, hogy a szövetségiek. A katonák csak néznek. De nem lehet tudni. Kérjek segítséget a rádión? Teresa felnevetett. Ugyan kitől kérnél, kérdezte. Mind elmentek tacót zabálni a Durangóba. Pote Gálvez csak nézte őt, megvakarta a halántékát a pisztolycsővel, és magára erőltetett egy félig zavart, félig közönséges mosolyt. Bizony, ez a helyzet, főnök, mondta mindent megértve. Megtesszük, amit lehet. Aztán megint szembenéztek egymással a fény és az árnyék között, olyan elszántsággal, ahogy még soha. És akkor Teresának megint nevethet-nékje támadt, tágra nyitotta a szemét, mélyet szippantott a levegőből, és erre Pote Gálvez úgy bólogatott, mint aki most fogja fel egy jó vicc poénját. Hiába no, ez Culiacán főnök, mondta, de milyen jó látni, hogy így nevet. Azoknak a rohadtaknak is látniuk kéne, mielőtt szarrá lőjük őket, vagy ők minket. Talán csak azért nevetek, mert félek a haláltól, felelte Teresa. Vagy mert félek, hogy fájni fog a halál. A testőr megint bólintott: mind így vagyunk ezzel, főnök, mégis mit gondolt eddig. De az nem megy olyan könnyen. És amíg rólunk kiderül, hogy meghalunk vagy sem, másokkal mindenképp meg fog történni. cb Hallgatózni. Reccsenések, esőcseppek az ablakon, a tetőn. Elkerülni, hogy mindent elnyomjanak a szív dobbanásai, a fül hajszálereiben zsibongó vér. Kiszámítani minden lépést, minden pillantást. Mozdulatlanul várni kiszáradt szájjal, érezve a feszültséget, amely fájdalmasan kúszik fel a combokból a hason át a mellkasig, és megszakítja még azt a néhány, gondosan tartalékolt lélegzetvételt is. A Sig Sauer súlya a jobb kézben, a markolatra sóváran kulcsolódó ujjak. Kisimítani a hajat az arcból, mielőtt beleragad a 223

szembe. Izzadságcsepp gördül a szemhéjra, az arcon lecsorogva viszketni kezd, és az ajakról a nyelv hegyével kell lenyalni. Sós. Várni. Újabb reccsenés a folyosón vagy a lépcsőn. Pote Gálvez beletörődő és egyben szakszerű pillantása a szemközti ajtóból. A megtévesztőén kövér férfi fél térdre ereszkedett, kezében tartja a kibiztosított kecskeszarvat, markolat nélkül, hogy könnyebben tudja kezelni, már beletett egy harminctöltényes tárat, és egy másikat is tart mellette, hogy szükség esetén kicserélhesse. Megint reccsenések. A lépcsőn. Az italom felét, suttogja Teresa némán, hagyd az asztalon. Belül kiüresedettnek érzi magát, kívül világos eszűnek. Semmi ötlet, semmi töprengés. Semmi, csak a dalszöveg értelmetlen mormolása és a végtelen összpontosítás, hogy megfejthesse a zajokat és az érzéseket. Van egy kép a folyosó végén a lépcsőnél: fekete bikák vágtatnak egy végtelen, zöld rónaságon. Mindegyik előtt egy ló. Teresa megszámolja a lovakat: négy fekete, egy fehér. Ugyanígy végigszámolta már a lépcsőkorlát tizenkét rúdját, a kertre néző ablak ötféle színét, az öt ajtót a folyosó innenső oldalán, a három spotlámpát az ablakon, plusz a plafonról függő csillárt. Gondolatban végigveszi a golyókat a csőben és a tárban, az első lövés kissé nehéz lesz, de a többi már szinte magától jön, egymás után, mint a parancsolat, és még negyvenöt töltény lapul a tartalék tárakban, amelyeket a farmerja zsebébe gyömöszölt. Elég muníció, hogy beléjük pörköljön, bár minden attól függ, hogy nekik mijük van. És Pote Gálvez azt tanácsolta, hogy óvatosan haladjunk, főnök. Ne kapkodjon, ne siesse el, csínján azzal a fegyverrel. Úgy tovább tart, és nem vész kárba. Ha meg elfogy a töltény, gránátot rájuk, az is fáj. A reccsenések: léptek. Felfelé tartanak. Egy fej hajol be vigyázva a folyosóra. Fiatal arc, fekete hajú. Egy törzs és még egy fej. Fegyverek, amelyeknek csöve jobbra-balra leng, célpontot keresve. Teresa kinyújtja a karját, Pote Gálvezre pillant, visszafojtja a lélegzetét, és lenyomja a ravaszt. A Sig Sauer felrándul, mennydörgésként hangzanak fel a lövések, bumm, bumm, bumm, de még a harmadik előtt teleszórják a folyosót a testőr kecskeszavának sorozatai, ratatatata, mindent ellep a savanyú füst, amelyben halványan kivehetők a korlát szanaszét repülő darabkái, ratatatata, a két fej eltűnik valahol, és a földszintről kiáltozás, futkározás zaja hallatszik; Teresa eközben leteszi a fegyverét, mert látja, hogy Pote Gálvez a termetét meghazudtoló gyorsasággal feláll, és a fejét lesunyva odafut a lépcsőhöz, ratatatata, hangzik fel kezében félúton a kecskeszarv, és amikor a lépcsőhöz ér, lefelé fordítja a fegyverét, célzás nélkül megereszt egy újabb sorozatot, majd gránátot vesz elő a zsebéből, a szájához emeli, fogával tépi le a biztosítékot, mint a filmekben, a lépcső mellett ledobja, majd görnyedten visszasiet és lehasal, miközben a háta mögött felhangzik a gránát robbanása, bang, és a füstben meg a zajban forró levegő csap Teresa arcába, a lépcső mellett pedig mindent elvisz az ördög, beleértve a lovakat is. Vagy az Isten viszi el. 500^ Hirtelen az egész házban kialszik a fény. Teresa nem tudja, jó-e ez, vagy rossz. Az ablakhoz fut, kinéz, és látja hogy a kert is elsötétült, csak az utcán égnek a lámpák, túl a kertkapun és a falon. Összegörnyedve visszasiet az ajtóhoz, közben nekimegy az asztalnak, leborítja róla az egész kurva mindenséget, a tequilát és a cigarettát, aztán hasra fekszik, kiles rajta, és maga elé tartja a pisztolyt. A lépcsőlejárat sötétszürke kútját gyéren világítja meg a fény, amely a törött ablakon szűrődik be. – Minden rendben, asszonyom? Pote Gálvez nagyon halkan suttog. Igen, leheli Teresa. Viszonylag. A testőr nem mond semmi mást. De Teresa kiveszi az alakját a félhomályban, három méterre magától, a 224

folyosó másik oldalán. Pinto, suttogja. A szemem kiveri a nyamvadt fehér inged. Mit csináljak vele, feleli a testőr. Már nem tudok átöltözni. – Eddig jól csinálta, főnök. Takarékoskodjon a munícióval. Vajon most miért nem félek, tűnődik Teresa. Ki a franccal történik ez az egész? Megérinti a homlokát – a keze száraz, jéghideg –, és verejtékben fürdő kézzel megragadja a pisztolyt. Mondja meg valaki, hogy melyik az én kezem. – Megint jönnek a rohadtak – súgja Pote Gálvez, és felemeli a kecskeszarvat. Ratatatata. Ratatatata. Rövid sorozatok mint az előbb, a földön szanaszét repülő 7.62-es töltényhüvelyek, torokkaparó füst a sötétben, a géppisztoly fel-felvillanó torkolattüze, és a Sig Saueré is, amelyet Teresa két kézzel markol, bumm, bumm, bumm, kinyitva a száját, hogy a dörrenések ne szakítsák be a dobhártyáját, és csak lő és lő a lépcsőnél vöröslő torkolattüzek felé, amelyekből nyiú, nyiú, nyiú, süvítenek a golyók, leszedve a vakolatot a falakról és a faszilánkokat az ajtókról, és nagy csörömc» 501 «t3 pöléssel törik össze az ablakokat a folyosó másik végén. A pisztoly egyszer csak üresben kattan, klik-klak, elfogyott a töltény, és Teresa zavartan megáll egy pillanatra, amíg felfogja, mi történt, aztán lenyomja a gombot, kiszedi az üres tárat, betesz egy újat a farmerja elülső zsebéből, és az első golyót a csőbe juttatja. Lövésre készül, de visszatartja magát, mert Pote Gálvez előbújt a rejtekhelyéről, és újabb gránátot gurít a lépcső felé, amely ezúttal vakító fénnyel robban fel a sötétben, vamm, most még egyszer, a kurva anyátokat, és amikor a testőr feláll, és görnyedten fut a lépcső felé, kezében a kecskeszarwal, Teresa is utána megy, együtt érnek el az összeomlott jobb oldali korláthoz, és amikor lenéz, hogy mindent szétlőjön odalent, pisztolyának torkolattüzében legalább két fekvő alakot pillant meg a romok között. cb tra ;, A fene egye meg. Sajog a tüdeje a belélegzett puskaportól. Amennyire lehet, visszafojtja a köhögést. Nem tudja, mennyi idő telt el. Nagyon szomjas. Nem fél. cb «o – Mennyi tölténye maradt, főnök? – Kevés. – Fogja. A sötétben elkapja a két teli tárat, amit Pote Gálvez dobott felé, de a harmadikat elvéti. Tapogatózva keresi a földön, megtalálja, és beteszi az egyik farzsebébe. – Senki nem jön segíteni, főnök? – Ne szórakozz már. – Kint vannak a katonák… Az ezredes normálisnak látszott. 502 ^ – A kapunál véget ér a hatáskörük. El kéne jutnunk odáig. – Nem tudunk. Messze van. – Tudom. Nagyon messze. cb *T) Recsegés, léptek. Teresa megragadja a pisztolyt, és fogát összeszorítva a sötétség felé céloz. Talán most jött el az idő. De nem jön senki. A fenébe. Vaklárma volt. cb «T3 De egyszer csak mégis ott vannak, és nem hallották őket. A gránát a földön most feléjük gurul, Pote Gálvez az utolsó pillanatban veszi észre. Teresa a szobába vetődik, kezével eltakarja az arcát, a robbanás nappali fénnyel világítja meg a folyosóról az ajtókeretet. A fülsiketítő zajban Teresa nem érti meg azonnal, hogy az a távoli zaj a dühödt Pote Gálvez géppisztolyának ropogása. Nekem is tennem kell valamit, jut eszébe. Feltápászkodik, de még mindig támolyog a robbanás sokkjától, fogja a pisztolyt, térden 225

csúszik az ajtó felé, fél kézzel megtámaszkodik és feláll, kimegy a folyosóra, vaktában lőni kezd, bumm, bumm, bumm, vöröslő villanások, egyre nagyobb, közelibb és kivehetőbb zaj, aztán Teresa fekete alakokkal találja szembe magát, akik narancssárgakék-fehér villanások közepette közelednek, bumm, bumm, bumm, repülnek a golyók, nyiú, záporoznak a falon, míg végül hátul és oldalt, a saját bal karja alatt Pote Gálvez pisztolyának csövét érzi, amely beleszól a tűzharcba, ratatatata, ratatatata, de most már nem rövid sorozatokkal, hanem szinte végtelenekkel, dögöljetek meg, hallja Teresa, dögöljetek meg, és rádöbben, hogy valami baj van, eltalálták a testőrt, vagy talán őt magát, talán már haldoklik, csak nem veszi észre. De a jobb keze nem engedi el a ravaszt, bumm, bumm, ha pedig lövök, gondolja, akkor életben vagyok. Lövök, tehát vagyok. cr> tata s Háttal a fáinak. Teresa az utolsó tölténytárat teszi a Sigr Sauerbe. Meglepődik, hogy karcolás sem érte. Kint a kertben esik az eső. Néha Pote Gálvezt hallja, amint a foga közt szitkozódik. – Eltaláltak, Pinto? – Jól megadtam nekik, főnök… De belém is jutott. – Fáj? – Kurvára. Mér is tagadnám. – Pinto. – Igen. – Nesze. Nem akarom, hogy úgy lőjenek le minket, mint a kutyát. – Adjon parancsot! Maga a főnök. A tornác, jut eszébe. Van egy kiugró tető a folyosó másik végén, a bokrok felett. Az arra nyíló ablak nem jelent gondot, mert már sehol sem maradt ép üveg. Ha eljutnak odáig, kiugorhatnak a kertbe, és utána megpróbálhatnak ellopózni a kapuig vagy a falhoz, amelynek a másik oldalán ott az utca. Az eső megnehezíti ;i dolgukul ili ti életüket is megmentheti. Talán a katonák is Inni l'o^mil rájuk, de kénytelenek vállalni a kockázatot. < (daklnl „i ságírók és bámészkodók is vannak. Nem olyan könnyű végezni velük, mint itt a házban. Don Epifanio Vargas sok embert megvásárolhat, de nem vásárolhat meg mindenkit. – Fel tudsz állni, Pinto? – Fel én, főnök. Fel. – Irány a folyosó ablaka és a kert. – Igenis. q* *a Ez már megtörtént egyszer, gondolta Teresa. Volt valami hasonló helyzet, amelyben ugyanígy részt vett Pote Gálvez. – Pinto. – Főnök. – Hány gránátunk maradi? – Egy. – Dobd el. A gránát még gurul, amikor ők ketten futni kezdenek a folyosón, és a robbanás zaja már az ablakban éri őket. Teresa hallja a testőr kecskeszarvának sorozatait, óvatosan kilép az ablakkereten, igyekszik elkerülni az üvegszilánkokat, de amikor a bal kezével megkapaszkodik, mégis megvágja magát. Érzi amint a sűrű, meleg folyadék végigcsorog a tenyerén, miközben kilép, és az eső az arcába vág. A tetőcserepek ropognak a lába alatt. Az övére köti a pisztolyt, csúszni kezd a nedves felületen, és csak akkor áll meg, amikor az ereszhez ér. Függeszkedik, és leugrik a földre. 226

c& 505 *o A sárban tocsog, újra a pisztollyal a kezében. Már Pote Gálvez is ott van mellette. Csattanás. Fájdalmas nyögés. – Fuss, Pinto! A sövényhez! Nincs már idő erre. Egy zseblámpa fénye türelmetlenül keresi őket a házból, és újra felhangzanak a lövések. A golyók a pocsolyákba csapódnak, nyiú-nyiú. Teresa felemeli a Sig Sauert. Csak nehogy bedugítsa ez a kurva eső. Vigyázva lő egyszer és még egyszer, higgadtan, lassú ívet írva le a kezével, aztán lehasal a sárba. Hirtelen rádöbben, hogy Pote Gálvez nem lő. Odanéz, és az utca távoli derengésében látja, hogy testőre a tornác egyik oszlopának túlfelén fekszik. – Sajnálom, főnök – hallja a suttogását. – Most tényleg elkaptak. – Hol találtak el? – Hasba lőttek… Nem tudom, hogy eső vagy vér, de úgy folyik belőlem, mint a fene. Teresa beharapja sáros ajkát. Nézi a fényeket a kapun túl, az utcai lámpákat, amelyek előtt kirajzolódnak a pálmák és mangófák árnyai. Nehéz lesz egyedül, állapítja meg. – A kecskeszarv? – Ott van… kettőnk között… Dupla tárat tettem bele, tele van, de elejtettem, amikor eltaláltak. Teresa felemelkedik, hogy jobban lássa. A fegyver a tornác lépcsőjén hever. A házból lövés hangzik fel, ezért visszakushad a földre. – Nem érem el. – Higgye el, igazán sajnálom. Újból az utca felé néz. A kapun túl emberek zsúfolódnak össze, rendőrautók szirénáznak. Egy hangosanbeszélő mond valamit, de Teresa nem érti. Balra a fák között zajt hall. Léptek. Talán egy árny. Valakik be akarják keríteni. Remélem, jut eszébe, nincs infralámpájuk azoknak a buziknak. – Kell a fegyver – mondja. Pote Gálvez nem felel azonnal. Mintha végig akarná gondolni. – Már nem tudok lőni, főnök – mondja végül. – Nem jó a kezem. De megpróbálhatom odavinni. – Ne szórakozz már. Agyonlőnek, ha kidugod a pofád. – Szarok rá. Ha megdöglök, megdöglök, azt kész. Még egy árnyék cuppog a sárban a fák között. Elfogy az időnk, érti meg Teresa. Ha még két percet vár, az utolsó esély is odavész. – Pote. Csend. Teresa sose szólította még ezen a néven. – Főnök. – Hozd ide azt a kurva fegyvert! Csend. Eső veri a pocsolyákat és a faleveleket. Aztán a testőr tompa hangja a háttérből: – Örülök, hogy megismerhettem, főnök. – Én is. Ez a Fehér ló nótája, ismeri fel Teresa Potemkin Gálvez dudorászását. Dühösen és elkeseredve liheg a dal szövegével a fülében, megmarkolja a Sig Sauert, feltérdel, és lőni kezd a ház felé, hogy fedezze az emberét. Az éjszakát ismét felszabdalják a lövések, a golyók a tornácon és a fatörzseken záporoznak, Teresa pedig látja maga előtt a testőr tömzsi alakját a torkolattüzek fényében, látja, amint aggasztó lassúsággal visszafelé vánszorog, miközben az összevissza záporozó golyók egymás után fúródnak belé, szétszaggatva őt, akár egy játék babát, és minden ízülete megszakad, mielőtt térdre hullana a fegyver felett. Már nem élő ember az, aki az utolsó erejével csövön ragadja a kecskeszarvat, vaktában elhajítja arra, amerre számításai szerint Teresának lennie kell, 227

és csak ezután hengei-edik le a fehér lépcsősoron a sárba. Teresa ekkor kiált fel. Basszátok meg a kurva anyátokat, üvölti teli torokból, miközben a házra lövi pisztolyából az egész tárat, aztán eldobja a Sig Sauert, felveszi a kecskeszarvat, és futásnak ered a pocsolyákban a fák felé balra, ahol az árnyakat látta az előbb, és az arcába vágnak az alsó ágak meg a bokrok vesszői, miközben egyre-másra elvakítja a szemébe hulló eső. Árnyék bukkan fel, élesebb körvonalú, mint a többi, kecskeszarv a pofájába, rövid sorozat amelynek hátraütése úgy vágja állon Teresát, hogy belesajdul. Brutális fegyver. Torkolattüzek a háta mögött és oldalt, de a kapu és a fal mintha már közelebb lenne, emberek a lámpafényes utcán, a hangosanbeszélő továbbra is érthetetlen szavakat harsog. Az árnyék eltűnik, de ahogy Teresa lehajtott fejjel fut a ropogó fegyverrel a kezében, észrevesz még egy földön gubbasztó alakot. Az alak megmozdul, ezért Teresa futás közben megcélozza, lenyomja a ravaszt, és belelő. Nem fog sikerülni, gondolja, amint kihuny a tűz, és még jobban összehúzza magát. Nem hiszem, hogy sikerülne. A háta mögött újabb lövések, a golyók úgy süvítenek el a füle mellett, akár a megvadult szúnyogok. Visszafordul, megint lenyomja a ravaszt, a kecskeszarvat majd szétveti az erő, úgy táncol a kezében, és Teresának már a saját lövéseitől káprázik a szeme, amikor az utolsó pillanatban odébb lép, és valaki egy sorozatot ereszt oda, ahol az előbb állt. Dögölj meg, te állat! Megint felbukkan egy alak, szemben vele. A háta mögött léptek hangzanak fel. Az árny és Teresa közvetlen közelről egymásra lő, olyan közel vannak, hogy Teresa a lövések fényében még a férfi arcát is kiveszi egy pillanatra: bajusz, tágra nyílt szem, elfehérült száj. Szinte maga előtt tolja a géppisztoly csövével, ahogy előrehalad, és a támadó térdre rogy a bokrok között. Vumm. Még több golyó süvít el Teresa mellett, aki megbotlik, és elvetődik a földön. Klikk-klakk, mondja a kecskeszarv. Teresa hanyatt fekszik a sárban, így vonszolja magát, az eső végigcsorog az arcán, lenyomja a billentyűt, kihúzza a hosszú, dupla tölténytárat, megfordítja, és imádkozik hogy ne legyen sáros a muníció. A fegyver nyomja a hasát. Ez az utolsó harminc töltény, állapítja meg, miközben lenyalja a piszkot a kiálló csúcsokról. Beteszi a tárat a fegyverbe. Klakk. És akkor a közeli kapu mögül felhangzik egy katona vagy egy rendőr tiszteletteljes kiáltása: – Rajta, csempésznő!… Mutasd meg nekik, hogy hal meg egy sinaloai! Teresa zavartan a kapu felé néz. Nem tudja, káromkodjon-e vagy nevessen. Most senki se lő rá. Feltérdel, feláll. Kiköpi a keserű sarat, amelyben a fém és a puskapor íze is érződik. Cikcakkban fut a fák között, de lépteivel túl nagy zajt csap. Háta mögött újabb lövések és torkolattüzek. Mintha újabb árnyak lopakodnának a fal tövében, de nem biztos benne. Megereszt egy-egy rövid sorozatot jobbra-balra, anyátokat, suttogja, fut még öthat métert, és újra lekushad. Az esőcseppek elpárolognak a fegyver forró csövéről. Teresa most elég közel van a falhoz és a kapuhoz, hogy lássa: a kapu nyitva van. Látja a kocsik mögött fekvő, guggoló embereket, és végre azt is megérti, mit ismételget folyton a hangosanbeszélő: – Erre jöjjön, Mendoza asszony… A Kilencedik Zóna katonái vagyunk… Meg fogjuk védeni. Egy kicsit errébb is védhetnétek, gondolja. Mert húsz méter van még hátra, és ez az életem leghosszabb húsz métere. Biztos benne, hogy már sohasem jut el a végére, ezért feláll az esőben, és egyenként búcsúzik el múltja összes kísértetétől, amelyek oly régóta járnak a nyomában. Hello, mindenki. És ott egye meg a fene Sinaloát, teszi a pontot a végére. Újabb sorozat jobbról és egy másik balról. Összeszorítja a fogát, és a sárban botladozva futásnak ered. Aztán fáradtan összeesik, vagy majdnem, de most senki sem lő rá. Így megáll egy pillanatra, meglepetten körbefordul, látja az elsötétült kertet és házat. Eső veri a sarat a lába előtt, amint lassan a kapu felé halad egyik kezében a 228

kecskeszarwal, a bámészkodó és járdán ücsörgő emberek felé, a fénylő egyenruhás rendőrök és civil ruhás szövetségiek felé, a kocsik felé, a tévékamerák felé. A vakuk felé. – Dobja el a fegyvert, asszonyom! Teresa a vakító reflektorfénybe néz, és olyan zavart, hogy hirtelenében nem is érti, mit mondanak neki. Végül felemeli egy kissé a fegyvert, és úgy néz rá, mintha elfelejtette volna, hogy a kezében van. Nagyon nehéz. Rohadtuk Ezért a földre ejti, és újra elindul. Azannyát, mondja, amikor kilép a kapun. Belefáradtam a gyilkolásba. Remélem, van valamelyik szarházinál egy kurva cigi. Epilógus Teresa Mendoza délelőtt pontban tíz órakor jelent meg a Köztársasági Főügyészségen, miközben a Ro-sales utat harckocsikkal és fegyveres katonákkal zárták le a forgalom elől. A kocsisor teljes sebességgel, szirénázva haladt, az esőtől csillogó fényekkel. A háztetőkön és az erkélyeken mesterlövészek álltak, mindenünnen látszottak a szövetségiek szürke és a katonák zöld egyenruhái, rendőrkordonnal őrizték a Morelos és a Rubí utca sarkát, és a városközpontban mintha ostromállapot lett volna. A Szabad Jogi Fakultás ajtajából, ahol helyet biztosítottak a sajtónak, jól láttuk, hogy száll ki Teresa Mendoza a páncélozott, sötétített ablakú Suburbanból, és hogy lép be a főügyészség épületének kovácsoltvas kapuján a neokoloniál udvarra, a lámpavasak és a kő-kancsók közé. Én Julio Bernal és Elmer Mendoza között álltam, de csak arra a rövid időre vehettük szemügyre a Dél Királynőjét, amíg a fotósok vakuinak kereszttüzében és az ügynökök meg a katonák esernyői alatt megtette a Suburban és a kapu közti rövid távolságot. Komoly, elegáns nő, fekete ruhában, sötét esőkabátban és fekete bőrtáskával, kötéssel a bal karján. A haját középen elválasztotta, hátrafésülte, és a tarkóján két ezüstkarikával fogta kontyba. – Hát itt van az a tökös maca – foglalta össze a látványt Elmer. Teresa Mendoza egy óra ötven percet töltött a bizottság előtt, amely a következő tagokból állt: Sinaloa állam igazságügyi főtanácsosa, a Kilencedik Zóna főparancsnoka, egy országos főügyészhelyettes a fővárosból, egy helyi és egy szövetségi képviselő, valamint egy szenátor és egy jegyző, titkári minőségben. És talán, mialatt leült és válaszolt a kérdésekre, ő is látta maga előtt az asztalon a culiacáni napilapok aznapi szalagcímeit: Csata a Cha-pultepec kolónián. Négy szövetségi rendőr meghalt, három megsebesült a tanú védelme közben. Bérgyilkos az áldozatok között. És egy még hangzatosabb cím a bulvársajtóból: Nagyot rúgott a lábuk közé. Később arról értesültem, hogy a bizottság tagjai az élmény hatása alatt már kezdettől fogva különleges tisztelettel bántak Teresa Men-dozával, sőt a Kilencedik Zóna főparancsnoka személyesen kért bocsánatot a védelem hiányosságaiért, de a nő erre csupán egy főbiccentéssel válaszolt. Amikor pedig a vallomástétel után mindenki felállt, és a tanú az ajtó felé indulva lakonikusan annyit mondott, hogy köszönöm, uraim, don Epifanio Vargas politikai pályafutásának örökre befellegzett. Láttuk, amikor visszatért az utcára. A testőrök és a katonák védelmező gyűrűjében kilépett a kapun, a vakuk ismét villogni kezdtek a hófehér homlokzat előtt, a Subur-ban pedig felberregett, és lassan elé gördült. Akkor észrevettem, hogy Teresa Mendoza megtorpan, mintha keresne valamit a tömegben. Talán egy arcot, talán egy emléket. És valami különöset csinált: a táskájába nyúlt, belekotort, és kivett valamit, egy cédulát vagy egy fényképet, és elnézegette egy darabig. Nagyon messze voltunk tőle, ezért nyomakodni kezdtem a többi kolléga között, hogy közelebbről lássam, de végül az utamat állta egy katona. Arra gondoltam, talán az a régi, félbetépett fotó van a kezében, amit az interjú alatt mutatott a Chapultepec kolónián. De abból a távolságból nem tudtam ellenőrizni. Végül összetépte. Akármi volt is az, fotó vagy cédula, jól láttam, amint apró darabokra szaggatta, és szanaszét szórta az esős járdán. A Suburban beállt közénk, így ez az utolsó emlékkép, amit őrzök róla. 229

Aznap este Julio és Elmer elvitt a La Ballenába, a Gringó Dávila kedvenc kocsmájába, és három korsó Pacíficót rendeltünk, miközben a Tigres del Norte a Megpörkölt húst énekelte a wurlitzeren. Csendben ittunk, és méregettük a többi csendes arcot körülöttünk. Nem sokkal azután megtudtam, hogy Epifanio Vargas elveszítette a képviselői posztot, és eltöltött egy rövid időszakot az almo-loyai börtönben, miközben az Egyesült Államok által benyújtott kiadatási kérelmet tárgyalták; végül a Mexikói Főügyészség hosszú és botrányos procedúra után megtagadta a kiadatást. Ami a történet többi szereplőjét illeti, élik az életüket. Tomás Pestaha polgármester ma is Marbella első embere. Nino Juárez, volt rendőrfőkapitány ma is biztonsági igazgató a ruházati üzletláncnál, amely azóta multinacionális céggé nőtte ki magát. Eddie Alvarez, a fifikás ügyvéd, politikai karrierbe kezdett Gibraltáron, ahol az egyik sógora a gazdasági és munkaügyi miniszter. Oleg Jasikowal valamivel később nyílt alkalmam interjút készíteni, amikor kis időre hűvösre tették az Alcalá-Meco börtönben, bizonyos ukrán lányok zavaros bevándorlási ügyei, valamint fegyverkereskedelem miatt. Meglepően rokonszenves embernek bizonyult: gátlástalanul, de nagy-nagy szeretettel beszélt régi barátnőjéről, és rendelkezésemre bocsátott néhány értékes adatot, amelyeket az utolsó pillanatban illesztettem be a történetbe. Teresa Mendozáról semmi többet nem tudunk. Van, aki szerint új személyazonossággal és megváltozott külsővei él valahol Floridában. Vagy Kaliforniában. Mások leteszik a nagy esküt, hogy visszatért Európába a kislányával vagy a fiával, ha megszületett. Párizst, Mallorcát, Toscanát emlegetik, de igazából nem tudnak semmit. Ami engem illet, azon az utolsó napon, amikor a culia-cáni La Ballenában söröztem, és a wurlitzert hallgattam a nagy bajuszú, hallgatag törzsvendégek között, sajnáltam, hogy nincs elég tehetségem ahhoz, hogy az egész históriát belesűrítsem egy háromperces dalszövegbe. Az én nótám, hiába no, nyomtatásban fog megjelenni, ráadásul több mint ötszáz oldalon. Cipész, maradj a kaptafánál. De biztos voltam benne, hogy valahol a közelben már dolgozik valaki a corridón, amely nemsokára bejárja egész Sinaloát és Mexikót a Los Tigres, a Los Tucanes vagy bármelyik legendás banda előadásában. És azok a leharcolt képű, bajuszos, kockás ingű, baseballsapkás, farmernadrágos fickók, akik Juliót, Elmert és engem vettek körül aznap este a kocsmában – miközben mi talán épp annál az asztalnál ültünk, amelynél valamikor a Gringó Dávila –, komoly arccal hallgatják majd a wurlitzert, mindegyik a maga Pacífico sörét szorongatva, és csendben bólintanak. Az lesz a Dél Királynőjének története. Teresa Mendoza corridója. La Navata, 2002. május Vannak bonyolult regények, amelyek sokaknak köszönhetnek sok mindent. A Dél Királynője természetesen sohasem jöhetett volna létre César Batman Giiemes, Elmer Mendoza. és Julio Bernal – az én culiacáni cimboráim – segítsége nélkül, de rajtuk kívül meg kell említenem a világ legjobb helikopteres pilótáját, Javier Coliadót is, akinek BO105-ösén annyi éjszakai vadászatot izgultam végig a Gibraltári-szoros fölött, csempészhajók nyomában. Santiago Fisterra utolsó útjának pontos leírását, a León-sziklát is beleértve, Chema Beceiro kapitánynak, a vámőrség HJ motorcsónakja vezetőjének köszönhetem. Hálával tartozom Patsi OBrian részletes börtönélményeiért, Pepe Cabrera, Manuel Cés-pedes, Jósé Bedmar, Jósé Luis Domínguez Ibora, Julio Verdú és Aurelio Carmona szakmai tanácsaiért, Sealtiel Ala-triste, Óscar Lobato, Eddie Campello, René Delgado, Miguel Tamayo és Germán Dehesa nagylelkű barátságáért, kiadóim: Amaya Elezcano és Marisai Schulz lelkesedéséért, Maria Jósé Prada Sherlock Holmes-i éles logikájáért, a mindig hűséges Ana Lyons védelmező árnyáért, és persze Sara Vélez kedvességéért, aki az arcát kölcsönözte honfitársának, Teresa Mendozának rendőrségi kartotékjához, illetve fiatalkori fényképéhez. Leszámítva néhány valóságos nevet, amelyek az imént felsoroltak közül szerepelnek a regényben, a többi – személyek, címek, 230

cégek, hajók és helyek nevei – a képzelet szüleménye, vagy az író művészi szabadságát követve módosultak. Azok, akik nyilvánvaló okokból nem kerültek bele a könyvbe, jól tudják, mi volt a szerepük a történetben, és azt is tudják, mennyit köszönhet nekik a szerző meg ez a regény. Tartalom 1. Lezuhantam a felhőről, amin jártam 13 2. Azt mondják, látták a zsaruk, de hátukon futkározott a hideg 41 3. Majd ha eltelnek az évek 69 4. Menjünk el oda, ahol nem ítélkeznek fölöttünk 97 5. Amit a hegyekben ültettem 125 6. Kockán az életem, kockán a sorsom 153 7. Megjelöltek a Hetessel 187 8. Szajrét kilóra 213 9. A nők is megteszik, ha kell 243 10. Itt ülök egy kocsma sarokasztalánál 269 11. Nem tudok ölni, de megtanulhatom 303 12. Mi van, ha megveszlek téged 333 13. Két-háromszáz méteren belül felemelem a gépeket 369 14. Több kalap marad, mint fej 399 15. Barátaim vannak odahaza, akik azt mondják, szeretnek 423 16. Dőlő teher 451 17. Az italom felét hagyd az asztalon 477 Epilógus 511 MlCHAEL cunningham Otthon a világ végén A Pulitzer- és Faulkner-díjas amerikai író regénye történelmi távlatokat átívelő, botrányos és sokkoló remekmű szerelemről és barátságról, homoszexualitásról és családról, értékeinkről és érzékeinkről. Attól a naptól fogva, hogy kamaszként találkoznak, Jonathan és Bobby elválaszthatatlanok. Amikor Jonathant New Yorkba szólítja az egyetem és a karrier, Bobby az ő szüleivel marad Clevelandban. Amikor pedig útjára eresztik a „fészekből”, Jonathanhoz költözik, aki minden-csak-nem-házasság kapcsolatban él az extravagáns Clare-rel, s kezdetét veszi hármójuk közös „családi” élete… „Cunningham erőteljesen és érzékenyen ábrázolja három szereplőjét… mindazonáltal mindegyikük megőrzi azt a titokzatosságot, amit embernél léleknek, regényben művészetnek neveznek.” Los Angeles Times Book Rewiew Michael Cunningham Az órák Michael Cunningham, kortárs irodalom egyik legizgalmasabb alakja, Az órák című regényéért 1999-ben elnyerte a PEN-Klub Faulkner, díját, valamint az irodalmi Pulitzerdíjat. A könyv három nő sorsán keresztül tér és idő metafizikus kapcsolatának szívszorító élményét nyújtja. Első helyszíne London, az idő pedig a második világháború kezdő napja. Virginia Woolf írónő öngyilkosságot követ el. Teste ott lebeg a folyóban, melynek hídján anyukájával éppen átsétál egy kisfiú. A következő helyszín New York City, a XX. század végén. Clarissa Vaughan könyvkiadó 231

éppen virágot vásárol barátjának, Richárdnak, a beteg homoszexuális költőnek, aki most nyert el egy rangos irodalmi díjat. A harmadik idősíkon a második világháború után vagyunk, Kaliforniában, ahol Laura Braun háziasszony neveli fiát egy meglehetősen fojtogató légkörű házasságban. Cunningham kivételes könnyedséggel és biztonsággal teremt kapcsolatot a három nő sorsa között. S miközben a regény ide-oda ugrál a XX. században, az író tiszta, erős, költői hangon mesél el történeteket emberekről, akik szerelem és magány, remény és elkeseredés konfliktusaiban próbálnak értékes életet élni, nem egyszer családjuk, barátaik és szeretőik ellenében. A könyvből Meryl Streep, Nicole Kidman és Julianne Moore főszereplésével nagysikerű film készült. 256 oldal, fűzve 2480 Ft UIPIUS-HA/ A kiadó könyvei megvásárolhatók az Ulpius-ház könyvesboltban: 1137 Budapest, Pozsonyi út 23. Telefon: 349-2753 Nyitva tartás: hétköznap 10-18 óráig szombaton 10-14 óráig

232