Árpa Attila
Holtomiglan
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2012
– Angyal… – Levi alig volt magánál, utolsó erejével suttogott. – Angyal. – Vér folyt a fejéből, reszketett a hidegtől, és ott feküdt a sötétben, kidobott lomok és a szemét közt, mint egy döglött kutya, mégis mosolygott. Nem látta az alak arcát, de érezte az illatát és a közelségét. Lebegett, elsuhant előtte, forgolódott, és gyönyörű volt. Fürtjei hullámzottak, és valamit suttogott. Levi biztos volt benne, hogy angyalt lát. Fáradt volt. Már az ajkára fagyott a vér, és az eső szüntelenül kopogott körülötte a macskakövön. Az árnyék elrepült fölötte. Levi utolsó erejével összehúzta magát, mint egy alvó csecsemő. Nem érzett fájdalmat. Boldog volt. * * *
Mi az első dolog, amit az ember tesz, ha hosszú évek után szabadul a börtönből? Ezernapnyi szigorú napirend, szürke rabruha és a lelket is felzabáló bezártság meg alárendeltség után mire vágyik a legjobban? Hogy átölelje a családját, a szeretteit? Talán egy hamburgert, hurkát vagy pizzát enne az útszéli gyorsbüfében, sétálna egyet a Római-parton felszabadultan 7
és boldogan, vagy egyszerűen csak kiállna az utcára, és csendesen mosolyogva újra meg újra beleszagolna az életbe, a szabadságba. Csak úgy. Általában. Kettner István más volt. Két év börtön után végre hazament, de csak néhány percre. A kocsikulcsot úgy vette le az otthoni kulcstartóról, hogy a család nem vette észre. Pontosabban ő ezt hitte. De Linda, a felesége látta is, hallotta is, tudta is. Mereven nézett maga elé, és arcára erőltette a mosolyt, amikor egyik gyermekük tévézés közben visszafordult, mert zajt hallott a folyosó felől. Kettner István egy érdi házhoz hajtott. A cserép rakás alól kikotorta a kulcsot, majd a kamrából magához vett néhány apró dolgot, és egyenesen a garázsba ment. Talált egy robusztus ásót, és higgadtan, mégis tiszta erőből ütni-vágni kezdte a földet. Egy bebetonozott szerelőakna aljából faragta ki a darabokat. Nem volt nehéz, nem is tartott sokáig. Kiásta a porrá mállott betont, ami munka közben visszaesett az aknába, és máris meglátta azt, amiért jött. Amiért két évet töltött előzetesben, amiért milliókat fizetett ügyvédeknek, és amiért államigazgatási eljárást indítottak ellene. Hazudott ő mindenkinek, és jól csinálta. De amikor a bíróság váratlanul úgy döntött, hogy bűncselekmény hiányában szabadlábon védekezhet, valami félresiklott benne. Kettner István állítólag teljesen összezavarodott. Pont ő, az érinthetetlen, az agy. Ő volt az, aki ügyelt a részletekre. A munkájában is, a magánéletében is, de a külsejét illetően is. Mindig ápolt volt, és akkor is öltönyt viselt, amikor az óvodai gyerekzsúrra ment a kisfiával. Most itt állt egyedül, szabadon, kócosan, és az aknát nézte. Benne egy férfi holtteste, gondosan becsavarva vastag ipari fóliába. 8
Sokáig nem tudta levenni róla a szemét. Szívesen fejbe lőtte volna még egyszer. Nem dühből. Nem érzelmi megfontolásból vagy hirtelen kirobbanó indulatból, hanem csak úgy. A biztonság kedvéért. Mert megnyugtató lett volna. Semmi más oka nem volt arra, hogy most kiássa. Nem akarta máshova rejteni a testet, semmit nem akart vele csinálni, csak egyszerűen látni akarta. Mert megnyugtatta, hogy látja. Tudta, hogy a halottak nem térnek vissza. A cellájában fekve mégis szinte minden éjszaka azon őrlődött, hogy itt van-e még. Nem maga miatt, nem a bíróság vagy az ügyész miatt. – Amíg nincs holttest, addig nincs gyilkosság – mondták neki a vállát veregetve. Nem érdekelte. Nem ez számított. Már rég nem. Tudnia kellett, hogy tényleg ott van-e még. Tudnia kellett, hogy tényleg halott. Voltak, akik azt mondták, hogy Kettner István a szabadulás napján végleg belebolondult abba, amit tett. Voltak, akik azt mondták, hogy azon a napon tért végre észhez. És voltak, akik mindig is rögeszmés baromnak tartották. Kint az utcán hangokat hallott. Autók gurultak a ház elé. Csak az aszfalthoz súrlódó autógumik, majd egy bekapcsolódó motorhűtő hangja hallatszott be a garázsba. Kocsiajtók nyitódtak, csukódtak, aztán közeledő léptek a kavicsos felhajtón. Kettner meghúzta a kis, fehér műanyag láncot, és a garázsajtó lassan nyílni kezdett. Ott állt nyugodtan, zsebre vágott kézzel a garázs közepén az utca felé fordulva, és a kis, fehér lánc himbálózott még egy picit. Az automata rendszer zümmögött, majd koppant, a garázsajtó tárva-nyitva, és a beszűrődő napfény elvakította a férfit. 9
Egy rég nem hallott hang, Szendrőé szólalt meg. – Pista. – A többi rendőr csak állt a kocsija mellett. Nem volt fegyver a kezükben, nem viseltek golyóálló mellényt, kommandósok sem voltak sehol, és a három kocsi közül csak az egyiken pislogott némán a kék villogó. – Gyere, Pista, menjünk. Ennyi volt – mondta Szendrő nyomozó. Kettner István a lába elé nézett. Mondhatott volna sok mindent. Gondolt is sok mindent. Tudta ő is, hogy végképp vége. Minden hiába, csak ő tehet róla. Óvatosan, alig észrevehetően a nadrágzsebében megfogta a .32-es Seemann pisztolyt. Összeszedte a gondolatait, kicsit bólogatott, majd megfontoltan, halkan egyetlenegy szót mondott: – Ja.
10
LEVENTE Valahonnan erősen fújt a szél. Lassan kitisztult Levi látása. A hangok is kezdtek visszatérni. Még tompák voltak, a kiabálás dudálással és kerékzúgásokkal mosódott össze. Izmai újra működtek, így most már nem billegett a feje jobbra-balra. Sípos kiabálása volt a leghangosabb, valakivel ordibált, és már a szavak is kezdtek érthetővé válni. Valami csípős bűz csapta meg az orrát. Levi könnyezett, egyfolytában pislogott, és amikor az ujjaival próbálta kipiszkálni az üvegszilánkokat a szeméből, csak rontott a helyzeten, mert a kezén lévő vértől alig látott valamit. De a legidegesítőbb az a folyamatos, hangos zúgás volt. A motor magas fordulatszámon kibírhatatlanul visított, és rájött, hogy ezt a hangot hallja, amióta magához tért, szüntelenül. Most már volt annyi ereje, hogy kapaszkodjon. Dini vezetett, és folyamatosan irányt váltott, iszonyatos sebességgel kanyarodott összevissza. Levi próbált körülnézni, hogy felfogja, amit lát, de csak a szemét tudta mozdítani. Dini vezetett és közben ordibált, magyarázta, hogy merre akar menni és hogy merre miért nem tud menni. Az anyósülésen Sípos ült meztelen felsőtesttel, valakivel telefonált, szintén ordibálva. Fülcimpájáról csöpögött a vér. 11
Tehát ő sem úszta meg. Senki sem úszta meg. Mindenhol üvegszilánkok és vér. Az autónak egyetlen ép ablaka sem volt, a menetszél átsüvített az egész kocsin. Ezért volt feltekerve a fűtés. Az is hangosan zúgott. Levi hátul ült egy halom széttört üveg közepén. Keze és combja csurom vér. Nagyon beüthette a fejét. Nem tudta mozgatni, nem tudott hátrafordulni, hogy megnézze, üldözik-e őket. Hatalmas erőfeszítéssel sikerült oldalra fordítania a fejét. Meglátta maga mellett Ferkót. Ő inkább feküdt, mint ült. Arcán és mellkasán a saját hányása. Már nem mozdult. Feje és végtagjai úgy csapkodtak összevissza minden kanyarban, minden manővernél, mintha rongybaba lenne. Levi most látta meg, hogy Ferkó vértócsában fekszik, a farmer ágyéka táján egyetlen száraz folt sem maradt, minden vöröses feketeségben ázott. – Levi! – Sípos hátrafordult, a telefon még mindig a fülén. Fél arcát mintha apró kis bicskákkal szabdalták volna szét. – Itt vagy? Helló! Magadhoz tértél? – üvöltötte. Levi nagy nehezen bólogatott és ez fájt. – Akkor csekkold már le a Ferkót! Szerintem elég tré a helyzet. – Azzal visszafordult, hogy az utcát nézze, és Dinit navigálja. Levi Ferkó arcát figyelte. Van, amikor tudjuk. Van, amikor nem kell pulzust mérni, leheletet vagy akár a szívverést érzékelni. Van, amikor csak ránézünk, és tudjuk, hogy ebben a testben már nincsen élet. És Levi pont ezt érezte. Nem mintha ez lett volna az a helyzet és pillanat, amikor nosztalgiázni kellene, de Levinek eszébe jutottak mindazok a dolgok, amiket Ferkó szokott mondani. Mindig és mindenre volt egy jó dumája, néha egy prosztó beszólás, néha egy igazán szellemes. Főleg soviniszta vagy diszkrimináló, mégis vicces. Hogyan szállhat ki egy ilyen izmos, hangos, óriási emberből az élet, hogy csak egy 12
hányásszagú, napbarnított, tetovált darab hús maradjon? Levi észrevette Ferkó bal csuklóján az órát, amit együtt vettek a múlt héten a piacon. És ott, a jobb csuklóján az a szivárványszínű madzag, amit a kislánya adott rá, hogy szerencsét hozzon. Sípos most már fejhangon üvöltött. – Taposs bele, ezen átjutunk, belefér! – Dini is ordibált, de Sípos volt az érthetőbb onnan hátulról, százötvennél, ablakok nélkül. – Menni fog! Megcsináljuk, gyerünk, baszd meg! – Levi most már az utat nézte, és nem volt biztos benne, hogy tényleg át tudnak-e még jutni idejében a síneken. Ez centiken és másodperceken múlik. De Síposban és Diniben biztosan ezerrel dolgozott az adrenalin és az a mérhetetlen men�nyiségű kokain az előző estéről. Levi nem tudott sem mozdulni, sem megszólalni. Akart, de mintha az agya nem adta volna tovább a parancsot. Tehetetlen volt, és még mindig nem tért teljesen magához. Szédült, és minden elmosódott mellette, a menetszél, a kiabálás, a fűtés, a motor visítása, ez mind csak erősítette benne, hogy tényleg épp a pokol felé tartanak teljes gázzal. A HÉV már majdnem elérte a vasúti átjárót. Dini átsorolt a másik sávba, hogy kikerülje a sorompót. – Ezt soha nem ússzuk meg. – Levi lassan becsukta a szemét. Egy kis pihenés most nem árt. És így, a sóhajtól szinte kicsit megkönnyebbülve, hátrahajtott fejjel, pár méterre a haláltól végre feltette magában a prózaian egyszerű kérdést: „Mi a fasz történt?”
13
PALOTAI A gyerekek álmosan pislogtak, amikor lejöttek a csigalépcsőn. Sporttáskát és plüssállatot cipeltek, és nem értették, hogy ilyenkor miért kéne bárhova menniük. Amikor máskor ilyen későn kijöttek a szobájukból, mert nem tudtak aludni, leginkább lecseszést kaptak, és anya visszaküldte őket az ágyba. De most pont anya volt az, aki nyugodt hangon irányította őket a kijárat felé. Palotai Éva az évtizedek során megtanulta, hogy ne kérdezzen. Most sem kérdezett. És ha nem lennének a gyerekek, már rég beszedett volna egy doboznyi erős gyógyszert a szebb világ reményében. A férje este kilenc körül, a híradó után letette a telefont, visszaült az asszony mellé, a tévé elé, rá sem nézett, majd közölte, hogy csomagoljon, és vigye a gyerekeket vidékre. Napok óta furcsán viselkedett. Látta már a férjét mindenféle lelki állapotban. Idegesen, boldogan, kiegyensúlyozottan, eltökélten és keményen. De ilyennek, mint amilyen most, még soha. Palotai György még hatvan felett is legyőzhetetlen medve volt, ősz, dús haja rövidre nyírva, világoskék szeme szúrós, mint egy cápának. Mokány volt, karakán, alapos és számító, sokszor indulatos, mégis általában csendes. 14
– Akkor megyünk, jó, Gyuri? Indulunk – mondta Éva. Palotai György ott állt a nagy panorámaablak előtt, és meg sem fordult. Épp befejezett egy telefonhívást, amely kicsit felzaklatta. – Jól van. Menjetek – mondta. Nem szeretett búcsúzni, feleslegesnek tartotta. A telefonbeszélgetést is mindig úgy fejezte be, hogy egyszerűen letette, amikor mindent megbeszélt. Semmi „szia”, „viszlát”, „szevasz”. Talán ezért nem fordult meg most sem. A gyerekek kitotyogtak a ház elé, Éva még egy picit várt. – Akkor majd jössz, ugye? – Palotai György most fordult csak meg. – Persze. Megyek majd – mondta, és nézte a felesé gét. Szinte semmi nem maradt abból a gyönyörű, húszéves nőből, akit elvett. Más a teste, más a haja, más a bőre. Egyedül meleg, barna szeme nem változott. De érthetetlen módon még így, harmincvalahány évesen is sugárzott az ártatlanság a tekintetéből. Pedig látott ő már sok mindent Gyuri mellett. Túl sokat egy kedves, vidéki lány számára, aki egész életében nem akart mást, mint jó anya és jó feleség lenni. – Siess, jó? Nagyon várunk! – Palotai György nem válaszolt, visszafordult az ablak felé, és még nem is pislogott, amikor a nehéz bejárati ajtó finoman becsukódott. Töltött magának egy konyakot, és nézte a várost. Már öt éve laktak ebben a házban, de a kilátást soha nem tudta megunni. Imádta Budapestet, soha nem akart máshol élni. Hányszor állt itt a gyerekekkel, és vizsgáztatta őket, hogy melyik hidat hogyan hívják. A Lágymányosi hidat már három éve építették, és bár a kis Robika akkor még nem tudott számolni, azt tudta, hogy pont annyi éves, mint az a szürke, csúnya híd. Ha kész lesz, szép lesz, mondták mindig 15
a tévében. És ahogy a férfi most, három évvel később nézte, tényleg szépnek találta. „Milyen jó lenne most végigszáguldani azon a hídon, amikor még friss a kátrány szaga, és olyan sima az út, mint a tükör, mint pár évvel ezelőtt, az átadás napján” – merengett, és rögtön rajtakapta magát egy különös dolgon. Palotai György nem szerette a feltételes módot. Sem beszédben, sem gondolatban. Olykor még az embereire is rászólt, ha túl gyakran bocsátkoztak feltételezésekbe. Nem volt a szép emlékek embere sem. Most mégis visszaemlékezett arra a napra, amikor három éve átadták a Lágymányosi hidat, és az S 500-as Mercedesével végiggurult rajta, vagy amikor húsz évvel ezelőtt az új Porsche 911-esével végigsuhant az Árpád hídon majd kétszázzal. Azon a napon született az első gyermeke is, Janka, még az előző házasságából. Az édes, drága Janka. Ahogy nézte az éjjeli, nyugodt fénytengert, a saját, sápadt tükörképén akadt meg a tekintete. Egy olyan férfi szemébe nézett, akinek már nem volt mit mondania. A mobilja a rezgéstől kitartóan ide-oda csúszkált az üvegasztalon. Nem vette fel. Magát nézte. „Hogy kell ilyenkor egyáltalán felöltözni?” Nem mintha valaha is érdekelte volna, miképp öltözködik, és hogy mások mit gondolnak az egyszerű, kényelmes, sokszor olcsó stílusáról. De ez most más volt. Egy kis szünet után ismét az a zümmögő hang, és néha maga az üveg is rezgett. Palotai György még egyet kortyolt a konyakból. „Ideje indulni” – gondolta. Sóhajtott egyet, és picit becsukta a szemét. Látta maga előtt az elsuhanó, frissen festett elválasztó vonalakat, a fekete, csillogó utat, és nyugalmat érzett. 16
BÁNFI „Igen, valóban megnyugtató, felemelő érzés, amikor sehol senki, és az ember egyedül száguld éjszaka egy úton, és egyszerűen csak kiszellőzteti az agyát. Nézi a fényeket, a sebességmérőt, az alatta elsuhanó elválasztó vonalakat, és nem gondol semmire.” Bánfi ujjai nyugodtan pihentek a fekete BMW kormányán, néha egy jobbfajta zenére dobolni kezdtek. A napfénytető nyitva, az ablak lehúzva, a hangerő felcsavarva. Épp lekanyarodott az alsó rakpartra, ahonnan igazán szép a város. Innen lentről, a víz mellől. Eszébe jutott élete első gyilkossága. Hogy milyen is volt. A részletek is megjelentek előtte. Bánfi Róbert valahogy mindig erre készült. Úgy gondolta, hogy minden erre predesztinálja. A gyorsasága, a jó látása és még a születésnapja is. November másodika. Halottak napja. Ő az a srác akart lenni, akit küldenek. Az elsőt pedig soha nem fogja elfelejteni. Az emlékek élénkek voltak. A Petőfi híd fényei már látszottak, és lassan végigfutott az agyán, ami akkor történt. BMW-je begurult a használtautó-telepre. A kerekek puhán ropogtak a murván. Már csak az irodául szolgáló konténerben derengett a fény. Tehát itt van még 17
Németh József, pont, ahogy mondták. Kiszállt, felhúzta kicsit a bőrdzsekije cipzárját, és elindult a konténer felé. „Az első komoly meló. Az első hazavágásom…” A Petőfi híd alatt suhant el. Belső zsebéből elővette a cigisdobozt, az oldalzsebéből az öngyújtót.
Halkan, de gyorsan lépkedett a murván. Belső zsebéből elővette a kilenc milliméteres H&K pisztolyt és a farzsebéből a tárat. Szokásból a friss cigarettadoboz alját mindig odacsapta a kézfejéhez, mielőtt felbontotta. Ő sem igazán tudta, miért. Megszokás. Már a Szabadság hídnál járt. Feltolta a tárat a fegyverbe, és felhúzta a szánkót.
Felcsapta a Zippo öngyújtó tetejét. Üresek az utcák, még az Erzsébet híd is.
Halkan visszaeresztette a szánkót. Csőre töltve. Belépett az irodába a kezében tartott fegyverrel. Németh József ott ült a sarokban, az íróasztal mögött. Kövér volt, és általában mosolygós roma. Most viszont alig volt ideje felnézni. Meggyújtotta a cigarettát. Többször kellett próbálkoznia a menetszél miatt. A Lánchíd világítását már lekapcsolták.
Azonnal tüzelt, vagy nyolcszor zsinórban. Célzott ő mindenre. Fejre, szívre, tüdőre, pont, ahogy az autósze18
relő műhely mögötti udvarban gyakorolta, de a golyók fele biztosan mellé ment, annyira izgult. Mélyen beszívta az első slukkot a cigiből, és elégedetten hátrahajtotta a fejét. Közben tovább suhant a budapesti éjszakában, a Margit híd felé tartva. Kifújta a füstöt, és nézte, ahogy a szél kiszippantja a napfénytetőn.
Németh József teste alig rángatózott, amikor becsapódtak a golyók, olyan kövér volt. Zsíros nyaka tartotta a fejét, s az egyik halántéktalálatnál picit oldalra fordult, mintha épp csak egy kis pofont kapott volna. De a végén, csupán néhány másodperccel később, amikor már leálltak a létfontosságú szervei, lassan hátracsuklott a feje, majd súlyával magával húzta azt a dagadt testet. Furcsán feküdt ott, az asztal mögött, félig az irodai széket maga alá gyűrve, összetörve, félig a falra kenődve. A vér több helyen csordult ki belőle, csakúgy, mint a vizelete, de végül szép nagy tócsává olvadt, ami lassan tágult és nagyobb lett, egyre nagyobb. Fekete, tükörsima felület, amin szépen csillogtak a fények.
Az Árpád hídi lámpák lomha rendszerességgel húztak végig a sima lakkfelületen, a BMW motorháztetején. Bánfi megpillantotta a margitszigeti lehajtót, és lekanyarodott. Félreállt, és nézte magát a visszapillantóban. Csak acélkék szemét látta, de ez pont elég volt. Maga elé emelte a kezét, az egyikben az égő cigit szorította. Alig, de azért remegett. Bánfi nem tudta eldönteni, hogy a szteroidoktól, vagy attól, hogy alig fél órával ezelőtt ölt életében először embert. 19
