Árkádok Schneller István: Önkormányzati vagyon gazdálkodás Béres Zsuzsa: Hagyomány és megújulás Beszélgetés Kováts Ákos főépítésszel

Papp András: Egy falkavezér visszaemlékezései .............................   3 Főtér Bujdosó Ágnes–Máté Éva Gyöngy–Szabó Orsolya Zsuzsanna:    „…ugye ilyenkor nevet?”    Miértek és hogyanok az állatasszisztált habilitációs    folyamatokban.........................................................................   4 Macskakő

Tartalom

Küszöb

Vass Tibor: Színre víz ....................................................................  11 Szántó T. Gábor: zsidó költő .........................................................   13 Menyhért Anna: Tudod? ...............................................................   14 Szirmai Péter: A véget nem érő autópályák ...................................   15 Tandori Dezső: Sötét órán . ...........................................................   17    Régimódi dal . ......................................................................   18    A Pontversek Könyvéből – Utóhang ......................................   18 Oláh András: kegyelemdöfés ........................................................   19    júdásfiak .............................................................................   19 Kapualj Gönczy Monika: Nálatok laknak-e állatok? . ..................................   20 Pásti Csaba: Állatvilág Debrecenben .............................................   24 Batta Ágnes: Esély a kóbor állatoknak ..........................................   30 Tisztaszoba Kornya István: „...itt van vége a független sajtónak”    Beszélgetés Görömbölyi Lászlóval, a húsz éve megjelent    Úton egykori főszerkesztőjével ................................................   33 Árkádok Schneller István: Önkormányzati vagyon – gazdálkodás  ..............   38 Béres Zsuzsa: Hagyomány és megújulás    Beszélgetés Kováts Ákos főépítésszel .......................................   42 Lépcsők Gadóczi Ibolya: Szajkó-Kámpöní    Pálfi Norbert: Noé bandája  . ..................................................... 45

Jován Katalin: A meghajlás művészei    A Korunk fiatal szerzőinek antológiája  ..................................... 53 Czékus Mihály: Kodálytól Krallig  .................................................. 55 Műhely Havas László: Szent István és az első ezredforduló Európája .........   58 Toronyszoba Gönczy Monika: Levél Cseh Tamásnak – odaátra  ........................... 63

DISPUTA

Hovanecz Fruzsina: Mikszáth az elméletek metszéspontján    T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern.    Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán    prózapoétikájában  . ................................................................. 48

1

E számunk szerzői:

Batta Ágnes  újságíró, Debrecen Béres Zuzsa  újságíró, Debrecen Bujdosó Ágnes  egyetemi hallgató, Debrecen Czékus Mihály  zenekritikus, Hódmezővásárhely Gadóczi Ibolya  egyetemi hallgató, Debrecen Gönczy Monika  irodalomtörténész, Debrecen Havas László  klasszika-filológus, Debrecen Hovanecz Fruzsina  tanár, Eger Jován Katalin  egyetemi hallgató, Debrecen Kornya István  újságíró, Debrecen Máté Éva Gyöngy  egyetemi hallgató, Debrecen Menyhért Anna  költő, Budapest Oláh András  költő, Mátészalka Papp András  író, Hajdúszoboszló Pásti Csaba  újságíró, Debrecen Schneller István  építész, városrendező, Budapest Szabó Orsolya Zsuzsanna  egyetemi hallgató, Debrecen Szántó T. Gábor  költő, Budapest Szirmai Péter  író, Budapest Tandori Dezső  költő, író, Budapest Vass Tibor  költő, Miskolc Médiapartnereink: www.epiteszforum.hu

Debreceni Disputa VII. évfolyam, 9. szám, 2009. szeptember Megjelenik 1000 példányban

Főszerkesztő: S. Varga Pál Szerkesztőbizottság: †Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztők: Berta Erzsébet (Árkádok), Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó), Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)

DISPUTA

Anyanyelvi lektor: Arany Lajos

2

Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 581-800 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 515-715 ISSN 1785-5152

Egy falkavezér visszaemlékezései Papp András

li a figyelmet és a foglalkozást, akinek a bizalmával soha nem élhetek vissza, akinek igaz hűsége és jósága soha nem lehet terhes és viszonzatlan. Együtt nőtt a gyerekekkel, együtt őszült velünk. Tanultam tőle. Egyszer, fejét a két kezemben tartva, alázatos nagy barna szemébe nézve, azt találtam mondani, nem vagytok ti normálisak, hogy annyira odáig vagytok az emberért, gondolkozhatnátok egy kicsit. Meg az se egy normális dolog, Roxikám, hogy naponta hűségesküt teszel, biztosítasz bennünket a szeretetedről, szóval miért kell ezt így minden nap megújítani, nálunk ez nem egészen így történik. Később aztán rájöttem, ezt bizony ő tudja jobban: hogy egy életre szóló kapcsolatban is szükség lehet a szeretet naponkénti megerősítésére. A barna szemével akkor ezt válaszolta: „Sokat kell nyújtani a másiknak abból, ami nem anyagi, és mégis te vagy; figyelmet, türelmet, megértést, ha kell, lemondást és odaadást, azaz áldozatot hozni és alázatot is tanúsítani, ha szükséges.” Jól van. Szótlanul néztünk egymás szemébe. Tudta, mire gondolok. Megsimogattam egy ujjal az orrnyergét a stopvonalig. Nem kell úgymond győznöm és folyamatosan dominanciapontokat gyűjtenem, kívül maradhatunk a világ hierarchikus rendjén és kapcsolatrendszerén. De az eget meg kellett hagynom neki. Falkavezérként engedtem át azt a tág és elérhetetlen territóriumot, melyet az ugatásával uralt. Tizenegy évig volt az övé, s jelentem, az égdörgést mindannyiszor sikeresen elűzte. Mostanában a legvadabb viharok is csöndesek. Az utolsó órákban már nem kereste a közelségünket, fájdalmának nem volt hangja. A szomszéd kutya ellenben soha nem hallott hangot adott: nem ugatott és nem vonyított, mégis olyan volt, mintha bántanák. Aztán a környékbeli kutyák mind ugatni kezdtek, mintha így búcsúztatták volna Roxánát. Hajnali kettő volt. Széttárt karokkal jeleztem, jöhet, várom a szobában. Ritkán részesült ilyen kegyben, s ha mégis, mutatnom se kellett, egyetlen szó vagy gesztus elég volt, máris bent kopogott a körmével. Most is a régi szemével nézett rám, alulról fölfelé, tisztán, szomorúan, de nem mozdult. Majd lassan elfordította a fejét.

DISPUTA Küszöb

M

ár elmúlt éjfél, de még mindig ugat. Jó mély és erős hang. Lelőni se lehet, ismerem már, az alvást akár el is felejthetem. Nem átvonuló zivatarról van szó, hanem beállt időről, azaz kiadós eső veri a tetőt és a fákat. Dörgés igazán ritkán, távolról hallatszik, de nekünk ennyi is éppen elég. Mármint Roxánának, a német juhásznak, aki az ablakom alóli védett helyről startol egy-egy villámot követő dörrenés után, és hát nekem, a falkavezérnek, kit jó sorsa (és kutyák iránti rajongása) tett gazdává. Úgy tűnik, a dörgés vagy az ugatás más kutyát, illetve más embert nem zavar. Alszanak békésen az andalító zenében; biztos a fülükön alszanak, kizárva a nagy reccsenéstől mentes mennydörgést éppúgy, mint a dühödt ugatást a meg-megújuló szélrohamban. Csak a gazda füle éber. A műsor még este kezdődött, egy távoli, alig hallható morgással. Már akkor beindult: rohanás körbe a kerítések mentén, majd valahol a nyírfa mellett vagy hátul, a folyondárral futtatott szalonnasütőnél megtorpan. Mivel maga sem tudja, hol is kellene állnia ahhoz, hogy az eget rendesen ugassa, hiszen a dörgés nem a szomszédok felől jön, nem is az utcáról, hanem fentről. S ez úgy bizonytalanítja el, hogy végtelenített köröket tesz teljes erőbedobással. A nyitott ablaknál nyugodt hangon beszélek a szúnyoghálón túli villámfényes sötétbe, hogy bizony Rudi rontotta el az egészet, mikor kölyökként őt tekintetted mintának, érted, Roxikám, ez a szocializáció, igaz, te nem ugrottál be üvegestől az ablakon, mint ő, de hát mégiscsak hibás mintát követsz, nem kell félned a dörrenéstől, mert az már csak hang, be is jöhetsz, ha akarsz, de ha mégse, légy szíves, hagyjál aludni, menj a házadba, hidd el, az ugatásod nélkül is véget fog érni az égdörgés, nem te űzöd el, idővel elmegy az magától is, rosszul gondolod, ha így gondolod, bátor vagy, tényleg bátor, hogy félelmed ellenére is űzöd, kergeted végkimerülésig a láthatatlan égi ellenséget, mint egy postást, kinek bő esőkabátja a fél égboltozat sötét felhőzete, aki most felülről és nagy hanggal érinti a territóriumunkat – érvelek, mindhiába, pedig tudom, hogy hallja, tudom, hogy érti, mert már évek óta értjük egymást. Soha nem kezeltem emberként, hanem családtagként, a harmadik gyerekként, aki igény-

3

nevet?” Bujdosó Ágnes–Máté Éva Gyöngy Szabó Orsolya Zsuzsanna „…ugye ilyenkor DISPUTA Főtér 4

Miértek és hogyanok az állatasszisztált habilitációs folyamatokban Sokan élünk együtt az ég alatt. Ki falkáA többnyire kutyák, macskák és lovak ban, ki ménesben, ki csordában, ki család- részvételével végzett foglalkozások jelleban. Közösségi lényekként emberek és ál- gét tekintve beszélhetünk állatasszisztált latok bonyolult szálakkal fűzik aktivitásról (Animal Assisted össze életüket, és hozzák létre Activity), illetve terápiáról a legváltozatosabb társulási (Animal Assisted Therapy). Míg formációkat. Ezeket alapvetőaz előbbi elsősorban általános en a kötődés igénye, a kölcsökedélyjavító, komfortérzetet nös egymásra utaltság, a fajtakeltő, motiváló, aktivitást serbeli iránt érzett vonzalom fűzi kentő, nem feltétlenül szakemössze. A biztonságérzet, meberek által koordinált felüdülés, lyet a valahová tartozás élméaddig az utóbbi komoly szakmai nye nyújt, pótolhatatlan, mert felkészültséget igénylő, céloriolyan kommunikációs közeg felentált, folyamatos dokumentételeit teremti meg, amely egy tációt megkövetelő, meghatáminőségi élet ígéretét hordozrozott fejlesztési folyamatba za magában. De nem mindenki illeszkedő terápiás foglalkozás, osztozhat egyformán az autenmely kötött időtartamban vétikus otthonosság élményében. gezhető egyéni vagy csoportos Akadnak, akiket fizikai, szelformában. Egyre elterjedtebb lemi másságuk folyamatos akaemellett az állatasszisztált pedályversenyre késztet – és akidagógia is (Animal Assisted ket a másságtól való, gyakran Education), melynek során a tájékozatlanságból táplálkozó, gyerekek az oktatási-nevelégyanakvó félelem kirekeszt a si program keretein belül szetöbbség által osztott kulturárezhetnek ismereteket az állalis javakból. Ők azok, akik nap tokról, a felelős állattartásról. mint nap megküzdenek a nem A foglalkozások alatt megélherájuk szabott játék szabályaival, tik a kölcsönös elfogadás élméhogy apró irányváltások árán nyét, tanulhatnak toleranciáugyan, de utat találjanak maról, empátiáról, türelemről és guknak, akárcsak a többiek. fogékonnyá válhatnak a másA fogyatékkal élők, testiság elfogadására – mindezt jáleg vagy szellemileg akadályotékos, rekreációs formában. zottak társadalmon belüli otthontalansáA debreceni Segít a Négylábúak Szerega ellen küzdenek azok az elszánt és lelkes tete (SANSZ) Alapítvány 2006-os megalaemberek, akik idejük és energiájuk jelen- kulása óta dolgozik azon, hogy négylábú tős részét fordítják terápiás és segítő célok- munkatársakkal javítsa a rászorulók életra alkalmas négylábúik képzésére. Céljuk, minőségét. A heti rendszerességgel érkező hogy állatok bevonásával kíséreljék meg kutyák és cicák jelenléte a Kenézy Kórház formálni, építeni, hatékonyabbá, működő- Pszichiátriai Osztályának Nappali Kórháképessé tenni a sérült vagy akadályozott zában érezhetően serkentőleg hat az emviszonyt ember és környezete, elsősorban berekre, mindenkire, ottlétének okától társas környezete között. Segítő- és terá- függetlenül. A csoportbontásban zajló tepiás állatokat készítenek rápiák igen népszerűek …az állatasszisztált tefel vakvezetésre, rohamok a kezeltek között. Alma rápia […] alkalmazott jelzésére, mozgáskorlátokutya érkezését látva ez tudományágként állat zottak fizikai segítésére nem is meglepő: a meés ember viszonyának és érzelmi támogatására. legbarna szemű belga juújraértelmezését Az állatok bevonásáhász a legtermészetesebb kívánja meg. nak egyik sajátos és igen módon sétál végig a folyofontos formája az állatas�són piros hámjában, köszisztált terápia, mely alkalmazott tudo- szönti a nyári szünet után viszontlátott mányágként állat és ember viszonyának új- ismerősöket. Míg felvezetője és gazdája, raértelmezését kívánja meg. Lévainé Kápolnási Ibolya megérkezik a cso-

És együtt keresni a járható utat, hiszen nem kell mindig menekülni. „Nélkülük nem megy a dolog” Az úton megtett első lépésként persze az állatasszisztált habilitációs folyamatok társadalmi és intézményi hátterének kell kiépülnie. Ennek megismeréséhez induljunk ki a mozgás kérdéséből – az aprólékosan kikalkulált vagy pillanatnyi helyzettől vezérelt gesztusokból, lépésekből, pillantásokból. Idegeket, végtagokat, figyelmet finoman új utakra vezető mozdulataiból egy másik, másfajta testnek. Azok az állatok, akik valamely képességükben korlátozott vagy beteg emberek mindennapi létezését könnyebbé teszik, egyedi módon nyújtanak segítséget hos�szú tanulási folyamat során szerzett ismereteikre, állati készségeikre támaszkodva. A speciális, feltétel nélküli elfogadás szabadsága s a helyzet különlegessége viszi tovább, lendíti előre az embert, aki az állattal együtt mozdul, lép egyet-egyet előre testben vagy képzeletben. Mindig távolságokról van tehát szó, személyes és személyek közötti, érzelmi, szellemi, fizikai távokról. A testi-lelki összekapaszkodás során bonyolult, gyakran szavak nélküli kompromisszumok köttetnek egy közös cél érdekében, mely minden résztvevő szeme előtt más formában lebeg.

DISPUTA Főtér

porttal a terembe, Alma hörpint egy korty vizet, körbejár, felméri a terepet, hozzásimul a székre telepedők térdéhez, mintegy öleléssel üdvözli az egybegyűlteket. Végül a körben ülve, de azért gazdája lábától épp csak egy tenyérnyire letelepszik, feladatra készen. Ibolya pedig már adja is az instrukciót, hivatalos köszöntés egyenként, ültetéssel, jobb kezes-mancsos pacsival, simogatással, jutalomfalattal. Alma dolgozik. Egytől-egyig végrehajtja a kéréseket, pontosan és precízen, akkor és azt, amit kérnek tőle. Akkor is, ha már előre tudja, mi lesz az. Ibolya szerint ez az egyik titok: a kutyát kérni kell a feladat végrehajtására. A felvezető és a kutya kooperációs kapcsolata alapvetően falkajellegű ösztönök alapján működik. Az állat vezérként tekint gazdájára, aki magatartásával kijelöli az irányokat és mértékeket. Együttműködésük bizalomorientált, a közöttük szövődő erős szociális háló kölcsönösen kiszámítható viselkedési mintázatot hoz létre, melyben az egyezményes jelek rendkívül finoman hangolt kommunikációt eredményeznek. Ez az intenzív kapcsolat képezi a terápia alapját, ebbe az ingergazdag, harmonikusan működő, lehetőségekkel teli pszichikai játéktérbe vonják be a pácienseket. A humánetológusok szerint a kutya–gazda viszony sok szempontból hasonlít az anya–gyermek kapcsolatra. A bensőséges, affektív tartalmak nyelvi kódolására nem korlátozott, testi közelségen nyugvó élményegyüttes az állat jelenlétében, az állattal folytatott munka során sajátos dimenziókból és kommunikációs megnyilvánulásokból kiindulva szoktatja szabálykövetőbb formanyelvhez a kapcsolatépítési nehézségekkel küzdőket. Alma dolgozik. Érint. Hol a mancsával, hol az orrával, hol csak azzal, hogy csendben, türelemmel, hosszan ránk figyel. Ha szembe merünk nézni vele. A társas kapcsolatok igénye és a közös horizontú valóságérzékelés elengedhetetlen tartozéka ember és állat életének egyaránt. Ahogyan a félelem is. Rumli, Kása Melinda terápiás kutyája a gazdája elmondása szerint például viharfélő. A dörgéstvillámlást otthoni környezetben többnyire valamiféle bútordarab alá bújva vészeli át. Az egyik terápia alkalmával a bátor, elszánt, hivatását a legkomolyabban vevő jószág az asztal alá rejtőzve úgy döntött, „inkább ott marad félni”. Soha annyi biztató mondat nem hagyta el a betegek száját a terápián, mint akkor. Mert egy közösségben számíthatsz a társaidra. Velük kön�nyebb venni az akadályokat.

5

DISPUTA Főtér 6

Bármi is legyen az igazodásra és türe- gyunk utalva. A fentieknél nem kisebb, de lemre sarkalló motiváció, kutya, macska és nagyon más minőségű távolságok áthidaláló egyaránt tisztában van azzal is, hogy a sa szükséges ugyanis ahhoz, hogy a megfemunkáját végzi. Tudja, hogy fontos szere- lelő intimitás és rutin egyáltalán kialakulpe van: vezet, elvisz, (ki) hasson. A jog és a törvény, …kutya, macska és ló utat mutat – mozgásban valamint az „ép” társadaegyaránt tisztában tart. Ha nem is minősít, lom tapasztalata ritkán van azzal is, hogy a különbséget mindig tesz, metszi azt a „másik vilámunkáját végzi. hiszen alkalmazkodik az got”, amelyben ilyen speemberhez, a szituációhoz. ciális segítségre van szükDolga van és felelősséggel tartozik vala- ség. A szabályozás szerkezeti felépítése és ki más iránt: abban a pillanatban, hogy a hiányosságai ma még sokszor sértik meg szintén a SANSZ Alapítványhoz tartozó Liza vagy rombolják le a fokról fokra kialakícica és Dió kutya vagy Pálinkás Judit lovas tott összhangot. Bár a fogyatékkal élők terapeuta lova, Maci felölti „egyenruháját”, esélyegyenlőségi jogait az 1998. évi XXVI. lényének egy más szintjére kell lépnie. Bi- törvényben rögzítették – melynek többek zonyos értelemben tudatos partnerré lesz, között része a biztonságos közlekedés, a hiszen beprogramozott késztetéseket győz rehabilitáció és a megfelelő segédeszköle magában, mégis éppen macska, kutya és zök igénybe vételének lehetősége is –, a seló mivolta legalapvetőbb elemeit használja gítő állatok foglalkoztatása jelenleg csak arra, hogy elősegítse a kívánt folyamato- részben elfogadott módszer arra, hogy az kat, el- és megmozdítsa azt, amit lehet. érintettek életminősége javuljon, s az álMert természetesen nem mindent talánosságban vett betegellátásban is kulehet: a szakemberek álláspontja szerint riózumnak számít a kiegészítő jellegű álaz állatasszisztált terápia kiegészítő jelle- latterápia. gű, csodát nem várhatunk tőle, ahogyan a „A törvénytervezet ott van, már csak el vak ember sem válik látóvá, a cukorbeteg kellene fogadni” – mondja Bujdosóné Ármós egészségessé attól, hogy segítőkutyája kö- Ibolya, a SANSZ Alapítvány egyik munkazelében telnek a napjai. A dolgozó állatot társa, aki terápiás kutyákkal és macskákazonban komolyan kell venni: Judit gyógy- kal együttműködve segít mentális betegtornász, lovas terapeuta elmondása szerint ségekben szenvedő és súlyos fogyatékkal a széles körű elismertséghez, a támogatá- élő embereknek. Magyarországon már az sok elnyeréséhez „kézzelfogható eredmé- 1/1986. (II.21.) közös ÉVM-EüM rendelet is nyeket kell felmutatni”, s erre nem kevés előírta, hogy az „élelmiszer- és vendéglátó példa akad. Az érzékelt és „kölcsönkapott” üzemekbe, üzletekbe, helyiségekbe, szóramozgás, a tartósan vagy ideiglenesen meg- kozóhelyekre, játszóterekre, egészségügyi nyitott távlatok erejével néha régen várt, intézményekbe, bölcsődékbe, óvodákba, néha meglepetésszerű változások, apró iskolákba, strandokra a vakvezető kutya „felvillanások” következhetnek be. Az ágy- bevihető”, a többi dolgozó állatra viszont ban fekvő, súlyos fogyatékkal élő gyermek mindez nem vonatkozik. Az említett törszámára különleges inger a szobájába lépő vény hosszas előkészítés után idén januállat, az idősek otthonának lakóit kibillen- ár 1-jétől lépett volna életbe, ez azonban ti elszigeteltségükből a heti rendszeresség- meghiúsult. Amikor a törvényt majd meggel szállított dorombolás, a mozgáskorláto- szavazzák, a fenti leírás további öt típuszott ember alatt lépdelő ló ra is érvényes lesz: a han…az epilepsziás vagy pedig ugyanolyan mozdugot jelző, a rohamsegítő, a diabéteszes rohamot latokat hoz létre a lovas mozgássérültet, valamint jelző kutyát éppen úgy medencéjében, mintha fogyatékos embert önála bolt előtt kell hagyjárna, így küldve speciális ló életvitelben támogató, ni, mint a kerekesszéimpulzusokat az agynak. illetve a terápiás (psziket kísérő társát… Amit ezek az állatok végchológiai, pszichiátrirehajtanak, fontos, haszai, konduktív pedagógiai nos és szükséges, hiszen rejtett energiákat habilitációs és rehabilitációs folyamatban képesek stimulálni, s olyan helyekre viszik részt vevő) kutya is bekerül a „habilitációs” el az embert, melyekre másként sokkal ne- fedőkategóriába, egységesítve ezzel az álhezebben lenne képes eljutni. latok, gazdák és betegek jogait. A megvalóEnnek a sokrétű együttműködésnek sulásig az epilepsziás vagy diabéteszes roazonban vannak olyan tényezői is, ame- hamot jelző kutyát éppen úgy a bolt előtt lyekhez nem vezethet el semmilyen sze- kell hagyni, mint a kerekesszéket kísérő líd segítő állat; ezen a téren magunkra va- társát, s bár orvosilag ma már többé-kevés-

A SANSZ Alapítvány munkatársai elmondták, hogy a velük együttműködő terápiás kutya és macska például „semmilyen helyzetben sem lehet agresszív”, ezért tökéletesen alkalmas arra, hogy eloszlassa a kételyeket, s enyhítsen a szorongásokon. A lovasterápia során is előfordul, hogy félelemmel, aggodalommal telt légkörben indulnak a foglalkozások, abban a – Pálinkás Judit szavaival élve – „külön határokkal rendelkező kis világban” viszont könnyebben lerombolhatóak az előítéletek, mint ott, ahol az állatok „betörnek” a „kinti” szférába. A Magyar Lovasterápia Szövetség szakmai összefogásának köszönhetően gyógypedagógiai és pszichológiai, valamint hippoterápiai (mozgásterápiai) célokra használt lovak segítségével olyan fejlesztésre van lehetőség, amelyre csak ezek a nagyon érzékeny, megbízható, a parancsok feltétlen teljesítésére nevelt állatok képesek. Bármilyen hasznos is legyen azonban a lovak munkája, ez a módszer egyelőre nem került az állam látókörébe, s így alapítványi háttérrel működik. Pálinkás Judit szerint még mindig „jobb a helyzetük a szakmai elfogadottság területén”, mint például a kutyákkal, macskákkal dolgozó szakembereknek, de a TBtámogatástól egyelőre mindenféle munkát végző állat messze van, a segítő kutyákat is beleértve. Pedig – szintén a lovas terapeutát idézve – az állatok nélkül „nem megy a dolog”. Figyelmükkel, támogatásukkal, együttműködésükkel megmozdítják a berozsdásodott vagy szunnyadó testi és lelki mechanizmusokat, s hatékonyan járulnak hozzá

DISPUTA Főtér

bé elismerik az állatok jelenlétének jótékony hatását, még a kórházak bejáratánál sem mindig fogadják örömmel a terápiás kutyákat és hordozóban szállított macska kollégáikat. „Nem kell elkeseredni, gyerekcipőben jár még ez a dolog Magyarországon” – kommentálja a helyzetet Kereskényiné Balogh Zsófia, vakvezetőkutya-kiképző. Az optimista hozzáállást azonban nem könnyű megőrizni, hiszen időről időre előfordul, hogy még ezek az egyértelmű törvényi háttérrel rendelkező állatok sem jutnak el a mindennapi élet legalapvetőbb helyszíneire. Már a betanítás során számos konfliktusra, előítéletre számíthat a segítő állattal közlekedő személy, s a helyzet a későbbiek során sem javul sokat – „nem hogy vakvezető kutyát, de vakot sem engednek be sok étterembe”. Mindez tulajdonképpen nem meglepő, hiszen a fogyatékkal élő vagy súlyosan beteg ember éppen úgy a társadalom peremterületéről érkezik, mint az emberi világ számára rejtélyesen természetinek tűnő állat, a kettő kombinációja pedig gyakran rendkívül éles elutasítást vált ki a környezetéből. Ezekben az esetekben az ismeretek és tapasztalatok hiánya veszélyes együttállásba kerül az idegen helyzettől való félelemmel, s a feszültséget a résztvevők speciális kapcsolata tovább fokozhatja. Ezért történhet meg, hogy a hivatalos papírok ellenére is leszállítják a vakvezető kutyát a villamosról, vagy az ÁNTSZ-re hivatkozva kitiltják a boltból, megfosztva ezzel az épnek nevezett ember komfortérzetét szintén fenyegető gazdát is attól, hogy jelenlétével „megzavarja a rendet”. Pedig éppen a dolgozó állatok lennének a legalkalmasabbak arra, hogy új utakra vezessék, elmozdítsák az ember és ember, valamint ember és állat közötti kapcsolatokat. Az ép és a fogyatékkal élő vagy beteg ember között előítéletektől kevésbé terhelt kötelékek fonódhatnak ebben a sajátos közegben, s az extrém helyzetekre kiképezett állatok türelmes, barátságos viselkedése megnyugtatóan hat a bizalmatlankodókra. Zsófi szerint „nagyon sok Magyarországon a kutyás támadás, amelyben mindig a gazda a hibás”, a segítő négylábúakról viszont nem sokat hallani – a kutyák veszélyességéről és a macskák taníthatatlanságáról viszont annál inkább. A megoldás pedig nem is annyira bonyolult: Lévainé Kápolnás Ibolya szerint „fontos lenne, hogy az állatokat közelebb vigyük a gyerekekhez”, hiszen már a bölcsődés korú embernek meg kellene mutatni, miként jó bánni velük, s mit várhatunk tőlünk.

7

DISPUTA Főtér

ahhoz, hogy a beteg és sérült emberek életminősége hosszú vagy rövid távon javuljon. A külső feltételek megteremtése, a távolságok legyőzése a mi feladatunk – van azonban a hogyanoknak még egy aspektusa, amely nélkül lehetetlen a fejlődés, a továbblépés. Ez pedig nem más, mint az állat és az ember között zajló interakciók feltérképezése, a bizalom és a motiváció bonyolult belső szerkezetének megértésére tett kísérlet.

8

rászorultat gyógyít, az utóbbi „mindössze” egy ember életét segíti és kizárólag neki engedelmeskedhet. Éppen emiatt ezek az állatok sajátos kiképzést kapnak, amelynek menetéről Zsófi osztott meg velünk néhány bennfentes információt. A vakvezetésre alkalmas kutyák kiválasztása igen korán, már 8–10 hetes korban elkezdődik. A szelekció során felmérik a kölykök agres�sziószintjét, próbára teszik figyelőképességüket, tesztelik nyugodtságukat. A megfelelő adottságokkal rendelkező kutya egy Bizalomra képezve évet nevelőcsaládnál tölt – ekkor tanulja meg az emberrel való együttélés alapjait, Temperamentum-teszt; kontrollálhatóság- elsajátítja a változó szituációkhoz való alvizsgálat; apportkészség mérése; erős kör- kalmazkodás és az engedelmesség képessényezeti zajok, szagok ignorálása; szituáci- geit. A következő 3–4 hónapban hivatásos ótól függő élelemmegtagadás és -elfogadás kiképző folytatja a nevelést a vakvezetés – feladatok és elvárások, amelyekkel a pro- tevékenységeinek megtanításával. A kutya fesszionális terápiás kutyák és felvezetőik a későbbi munkájához ugyanis nélkülözhehivatalos igazolvány megszerzéséhez szük- tetlen, hogy egyértelműen felismerje és jeséges, hamarosan törvényileg is kötelező lezni tudja az úttesten lévő akadályokat, a vizsga során találkoznak. A későbbi minő- zebrákat és buszmegállókat, tömegközlekeségi munkavégzést biztosító, magas szintű dési eszközökön a szabad ülőhelyeket. Csak vizsgakövetelmények teljesítése a kutyák és a kiképzés végeztével kerül az állat látásgazdáik részéről is komplex felkészültséget sérült gazdájához, a tanulás azonban egyik és képzettséget igényelnek – Kása Melinda fél részéről sem ér véget: ekkor kezdődik visszatérő szófordulatával élve „nem Buk- az „összeszokás” és „egymásra hangolódás” sit akasztják le a lánc végéről”. Bár e téren időszaka. nincsenek szigorú megkötések, a megfelelő Az állatasszisztált terápiák kapcsán a fajta kiválasztása alapvetően fontos. Ibo- (ki)képzés-nevelés témakörénél maradva lya elmondása alapján elsősorban a juhász- általánosan megállapítható, hogy ezekben kutyák alkalmasak terápiás feladatok vég- az esetekben a tanítási-tanulási folyamat zésére, hiszen az emberek mellett végzett mindkét felet egyaránt érinti. Az állat és évszázados terelőmunkának hála ezek a gazdi között a rendszeres feladatvégzés, a típusok rendkívüli érzékenységgel figyel- mindennapos együttlét során olyan, hangnek a gazda legapróbb utasításaira is, vala- súlyozottan kölcsönös, bizalmi kapcsolat, mint képesek előre tervezmondhatni „együtt-lét” A juhászkutyák […] ni, bizonyos feladatokat alakul ki, amely a gyógyíképesek előre tervezni, komplex módón átlátni és tással foglalkozó „munkabizonyos feladatokat megoldani. Mindez azontársak” között elengedkomplex módon ban még nem elegendő: a hetetlen fontosságú. Az átlátni és megoldani. gyógyításhoz szükséges „élő és érző segédeszközadottságokkal eleve renként” viselkedő vakvezedelkező négylábúak is különleges képzést tő kutya és nem látó társa közötti együttkapnak, amelynek során változatos mód- működés elképzelhetetlen lenne tökéletes szerek alkalmazásával (klikker-tréning, ju- bizalom nélkül. talomfalatok, játékos feladatok) tanítják Nem csupán a „szakmai” kvalitásokra meg az állatot a „szakma” alapjaira. és a megfelelő feladatvégzésre irányuló biAmíg a terápiás kezelésekhez egy ju- zalomról van szó, hanem a másik élőlény, a hászkutya (border collie, belga juhász) segítő társ döntéseinek feltétel nélküli el„ért jobban”, addig a vakvezetés leginkább fogadásáról is. Bujdosóné Ármós Ibolya kia vidám természetű, játékos labradorok fejtette, hogy a terápiás tevékenység során szakterülete – különböző feladatok, kü- nem minden esetben irányítják a kutya lönböző fajták. A laikus érdeklődő számára munkáját, „adott pillanatban, ha úgy érzi, nem feltétlenül egyértelmű, hogy a segítő- az adott kérdést nem teljesíti, mert érez, gyógyító motívum hasonlósága mellett mi- vár még valamit. Gyakran kiderül, hogy lyen különbség lehet a terápiás és az egyéb neki volt igaza, mert ha ő ott elsőre leül, habilitációs munkát végző négylábúak kö- akkor az a gyerek nem tesz meg még egy zött: míg az előbbi a gazdájával együtt sok lépést.”

Lásd Csányi (2005) Lásd Csányi (2000) 3 Uő. 1 2

DISPUTA Főtér

Az állatok kiváló döntéshozó és problémamegoldó képessége tudományosan is bebizonyított. Csányi Vilmos, hazai etológus több alkalommal is végzett kísérleteket vakvezető kutyákkal, amelyek eredményeképpen sikerült bizonyítania, hogy a korábban csak az emberi együttműködés kapcsán ismert, úgynevezett komplementer kooperáció az ember-kutya kapcsolatokban is felfedezhető. A kísérlet során olyan rutinos párok közlekedését figyelték meg, ahol a kutya 4–5 éve segítette vak embertársát. Az együttműködési tevékenység analízise azt mutatta, hogy a „kutya képes arra, hogy átengedje a gazdának a döntés jogát, ez még nem volna olyan nagy csoda, de képes azt határozottan vissza is venni, ha úgy látja, hogy erre van szükség. Az akció irányítása ide-oda jár a két együttműködő között.”1 A váltott dominanciájú kooperációra való képességen túl Csányi arra is felhívja a figyelmet, hogy „kritikus helyze- módon ülnek parancsszóra és adnak pacsit tekben a kutyák soha nem hajlandóak át- bárkinek. adni a döntést.”2 A kutya a kiképzés kezdetétől fogva azt tanulja, hogy számára nem „Rumli nélkülem nem működik” lehet opció az „engedelmesség megtagadá- – a motivációról sa, de ha úgy látja szükségesnek, a saját belátása alapján azt is megteszi”3 – szinte Az állatasszisztált habilitációs folyamatok kizárólag a gazda testi épségének megóvá- különböző aspektusai, vonatkozási pontsa érdekében. Mindez világosan bizonyítja, jai, valamint a téma lehetséges megközelíhogy a kutyák képesek tökéletesen átlátni tési módjai közül már eddig is számos pélaz előttük álló feladatot és előre megter- dát sorakoztattunk fel. Ez nem meglepő, vezni a „következő lépést”. hiszen ahogyan az ember egyre mélyebbA terápiás célokra használt, illetve re ás ezen a rendkívül komplex tevékenygyerekekkel foglalkozó lovak is képesek ségeket és viszonyrendszereket magában a kreatív problémamegoldásra, s habár a sűrítő területen, egyre több „miért”-tel tahippoterápia jótékony fizilálja magát szemben. Ezek „kritikus helyzetekkai hatásait számos kutaközül számos az állati moben a kutyák soha nem tás eredménye bizonyítja, tiváció problematikájára hajlandóak átadni a az együttműködés etolókérdez rá: mi visz rá egy döntést.” giai szempontú analízise több mázsás lovat a felegyelőre még várat magáadatok elvégzésére? A tera. Pedig talán érdemes lenne közelebbről rápiás munka során miért „kapcsolódnak is foglalkozni a kérdéssel, hiszen, Pálinkás ki” bizonyos évezredes ösztönök? Mégis Juditot idézve: „meglepő, hogy néha men�- miért teszik meg mindezt az állatok? nyire nem »lóként« reagál” az állat. Maci, a Kézenfekvő lehetőség, ha kérdéseink terápiás ló rendszeresen viselkedik „termé- megválaszolásához az állatok viselkedészetellenesen”. Így például ha egy váratlan sével foglalkozó tudományág, az etológia környezeti inger, zaj hatására megrémül, a eredményeit hívjuk segítségül. Magyarorgénjeiben kódolt, ösztönös menekülési re- szágon elsősorban kutyákkal végeztek viakciót felülírva nem szalad el sérült lova- selkedéselméleti kutatásokat, melyek nagy sával a hátán – csak egy pillanatnyi össze- része az emberhez fűződő különleges kaprezzenéssel jelzi ijedtségét. csolat megfejtését célozta – ehhez egészen Terápiás munka közben még a „civil- a gyökerekig kellett visszanyúlni. ben” érzékenyebb cicák is levetkőzik „ciGenetikai kutatások bizonyítják, hogy caságukat”, és kutyákat megszégyenítő a kutya a farkas leszármazottja: a két faj

9

DISPUTA Főtér 10

elkülönülése mintegy 130 000 évvel ez- idézve „Rumli motiválhatatlan a hagyoelőtt kezdődött. Bár ettől kezdve más és mányos értelemben véve”, csupán egyetmás evolúciós nyomásnak engedelmes- len dolog miatt hajtja végre a feladatokat: kedve fejlődtek, a kutya bizonyos viselke- mert tudja, hogy ezzel gazdájának örömet déselemei ma is igazolják az ősi rokonsági szerez. Rumli kivételes kötődése szomorú kapcsolatot. Ilyen a „falkában élés” motí- előzményekkel magyarázható: a gyermekvuma és a falkavezér választásának gének korától bántott és végül az utcára dobott által kódolt ösztöne is. Az emberi környe- állat a bánki gyepmesteri telepről került zetben nyilvánvalóan az ember tölti be a Melindához. Ennek fényében nem meglepő, kutya számára a falkavezér szerepet: irá- hogy új gazdájához ennyire ragaszkodik nyít, utasít, engedelmességet és alázatot és azóta egy lépésre sem távolodik el tőle követel, cserébe viszont táplálékot és vé- – ahogy Melinda mondja, „talán már elhidelmet ad. szi, hogy önszántamból soha nem fogom elA kivételes ember–kutya szövetség ki- hagyni”. Rendkívüli bizalmi-motivációs kör alakulásának egy másik tényezője, hogy a működik itt: egy terápiás állat, aki gazdája kutya az első domesztikált háziállat. A faj kedvéért, öröméért dolgozik, és aki maga kialakulásától kezdve az emberi környe- is nap mint nap motivációt nyújt sérült felzet jelenti számára a természetes közössé- nőtteknek és gyerekeknek – legyen szó figet – nincs „vadon élő kutya”. Éppen ezért zikai, pszichikai vagy mentális fejlődésről. mondja Csányi Vilmos, hogy „a kutya nem- Embereket segít és gyógyít azzal a feltétel csak egy állat a sok közül, sokkal inkább nélküli szeretettel és bizalommal, amit ő az ember teremtménye, egy mesterséges maga is egy embertől, a gazdájától kap. állat, amely viselkedésében, formájában Kiinduló kérdésünket viszont még így az ember kívánsága szerint alakult.”4 Meg- is csak részben válaszoltuk meg: a szakfelelően precíz kísérletekkel azt is kimu- emberekkel folytatott beszélgetések során tatták, hogy az ősi gyökereket „elfelejtve” kiderült, hogy igazán egyszerű is lehet a gyakran szorosabb kötődést alakít ki az megoldás. A terápiás kutyafelvezetők, a emberrel, mint saját fajtársaival. A gyakor- vakvezető kutyák kiképzője és a lovas telatilag közös evolúciós fejlődés eredménye rapeuta is, egymástól függetlenül gyakorlatovábbá, hogy az embertilag ugyanazt válaszolták re jellemző tulajdonságaz állatok motivációit fir„azért csinálják, mert együttes bizonyos elemei, tató kérdéseinkre: „azért szeretik.” egyszerűbb formában a csinálják, mert szeretik.” kutyáknál is megjelenMiként azok az embetek, „mert nélkülük képrek is, akikért és akikkel telenek lettek volna megmaradni az embe- ők dolgoznak. S ha a harmónia akár csak ri közösségekben.”5 Ilyen lehet a bizalomra egy pillantásváltás erejéig kialakult, szinés a biztonságra való törekvés is, amely a te mindegy is, miért és hogyan. A lényeg jól működő ember-állat kapcsolat oly fon- megértéséhez elég látni a mosolygó terápitos bázisa. ás alanyt, aki a foglalkozás végén a kutyára A tudományos eredményeket terápiás pillantva kérdezi: „ugye ilyenkor nevet?” kontextusba átültetve kijelenthetjük, hogy a habilitációs kutyákat, a jutalomfalatkák Felhasznált irodalom mellett, elsősorban gazdájuk jelenléte motiválja. Azért végeznek el bizonyos felada- Csányi Vilmos: Bukfenc és Jeromos. Hogyan gondolkodnak a kutyák. Budapest, Vince Kiadó, tokat, mert a „falkavezér”, az embertárs 2000. erre utasítást adott, s azt a feltétlen engeCsányi Vilmos: Van ott valaki? Budapest, Typotext, delmesség értelmében végre kell hajtani. 2005. Sőt, van olyan négylábú, akit kizárólag ez motivál – ilyen a gombszemű terá- Lorenz, Konrad: Ember és kutya. Budapest, Katalizátor Iroda, 1993. piás kutyus, Rumli. Gazdáját, Melindát Uő. Uő.

4 5

A fenti írás elkészítésében közreműködtek: Bujdosóné Ármós Ibolya, Kása Melinda és Lévainé Kápolnás Ibolya terápiáskutya-felvezetők, a SANSZ Alapítvány munkatársai, valamint Alma, Dió és Rumli kutya és Liza cica, Kereskényiné Balogh Zsófia vakvezetőkutya-kiképző, Pálinkás Judit gyógytornász, lovas terapeuta. Segítségüket köszönjük!

Zuhan a gép, az árfolyam ömlik be az ablakréseken, akár vakondlyukba az esővíz. Túl nagy rajta a nyomás, a tengerről beszélek, nem bír annyi halottal, a többletet kérődzőn feldobja. A líra logikátlan, épp az emészthetőnek tűnő részek nem akaródznak a cseppfolyós gyomorba vissza, hús, csont végleg felböfög.

Vass Tibor

Színre víz

A halottmaradék majdnem úgy pöttyözi a vizet, mint bagolyköpetek a fenyőavart, mulcsnak mondják több helyen, nagyjából egyforma ütemben szaporodnak. A különbség annyi, hogy a líra logikátlan, a talajt vesztett vízi hullák kofferjaiból felszínre került pilótakeksz-zacskókból nem nagy tudomány sejteni, lehetett a gépen magyar állampolgár, vagy egy külhoni magyar kívánt olcsóbban élni a vámmentes zónában. Egy régi fiúbarátom szerint azért jó a tíznapos vízi hulla férjnek, mert kenyérre lehet kenni. A fiú már rég nem a barátom, nem a vicc miatt, elmaradt mellőlem, jobbnak ítélt más társaságot, az erfransz helyett a lojálisak is mást választanak, juniális idején jobb tartani a régi barátok rossz vicceitől.

A fekete dobozban kotló szárnyasomat halálra kínozza a tetű, tyúktetűnek mondják, pedig kakasban is van, a tetűről beszélek, meg arról, hogy a líra logikátlan, a haltej például sperma, a tehéntej meg nem. Hazudok, nem a tetű kínozza halára, hanem én, miután időben nem észlelem, hogy beleesett a fölötte tartott szénazsákból a tetű, egyik napról a másikra van szó, szenvedéshez nagy idő, máshoz kevés. Kár, hogy nem szalmazsák, esne rá fuldoklónak utolsó szalmaszál.

DISPUTA Macskakő

Szériahiba, rossz a gép kilométerórája. Mérföldkő felismernem, vízválasztót most inkább nem írnék, a dzsípíesz az autóban nem ugyanazt mutatja, mint az óra, a líra logikátlan, nem esnek egybe az értékek.

11

Tyúktetves, hűlt tojásokat találok a kotlós fekete dobozában, elhagyja a kotlós a fekete dobozát, a tetvek az ismert módon pöttyözik a tojást, vízbe fojtom, nem a tojásról beszélek, azokat két kismacskámmal, Zéróval és Toleranciával etetem meg, csaknem halálra falják magukat a majdnemkész csibékkel. A legyengült szárnyasnak nem tart sokáig, a vödörben hamar végzi, egy perc nincs az egész, a tetvek miatt döntök így, a tetveket is meg kell ölnöm egy csapásra. A víz alól egyszer csap fel, talán nem többet a gép, hasaalját súrolja a cseppfolyás, rosszul eldobott kacsakő, egyet kacsázik, másodjára végleg elnyeli a víz. Az erbusz felérzi a hidroglóbusz jelentését. A hozzátartozókat vigasztalja, ha szeretteik nem szenvednek sokat. Jó, ha egy perc sincs egészen, egyikről a másikra van szó. A hírhangokból kihalászom, egyre több a megtalált test. Néha rá is nézek, köpenyes, maszkos emberek hurcolják, ami megmaradt. A líra logikátlan, az akihez egyes megtalált részek gyakran kevesek. Az azonosítók azonosítanának. A hozzátartozók felismerik, nem tartoznak hozzá eléggé a szeretteikhez. A zsákokból zavaros cseppfolyás árad a vegyvédelmi gumicsizmákra. Verdes a szív, vödörben a szárnyas, lyukban a vakond.

DISPUTA Macskakő

Átkapcsolok, a Dunán, ez most nem csak a víz miatt lehet fontos, tetemes előnyökről beszélnek, aztán Munchról, möncsnek mondják több helyen. Mancsot, a miskolci mentőkutyát nem tudják rosszul ejteni, az erfranszt se mondják erfrancnak. Van az a képe, nem a kutyáról beszélek, a Sikoly, ha nem hangozna hülyén, azt mondanám, több lett rajta a vízszintes vonal és több a kék, pedig lehet, ég a vízzel mától csak máshogy összeér.

12

Szántó T. Gábor

zsidó költő pechvogelek pechvogele: én száműzött a száműzöttek közt ha kérdez nincs ki válaszolna ki igazán hontalan: anyanyelvében az parittyakő a szikkadt tarlón kicsorbul és visszapattan a kárpátok sziklafaláról csavargó egy másik sorsverte népben melynek szintén semmije nem maradt csak irodalma hogy tűrné hát kebelében rebbelében ki megszegné a koldusszolidaritást és mi helyett akár a papagáj konzekvensen ismételgeti: én tudván: magának is idegen legalább e hiánnyal azonos

DISPUTA Macskakő

emlék helyén az emlékezés melyet mint föld alatt a csontokat a messiás az idők végezetén... ám addig mint macska a farkára kötött konzervdobozt felkapja és zörögve vonszolja a szél

13

Menyhért Anna      Tudod? Kitől tudod, hogy mondd el ha fáj? Tudod, ha most bátrabb vagyok, bólints,

DISPUTA Macskakő

ne kiabálj, hogy fáj. Sarkad érintsd

14

a földhöz, préseld, állj. Tudod, ha így mondod, látsz, szemem bogarát, csillogást. Kitől tudod? Fáj?

S., nem is tudom, hogy szedte fel ezt a csajt, szerintem egyáltalán nem illett hozzá, olyan, hogy is mondjam…, szóval, olyan alpári volt. Olyan alacsony színvonalú. Mind műveltségben, mind viselkedésben. Éktelen dudálás, a belső sávban nyírják egymást, ahogy S.-ék is engem, pedig pizzát rendeltem nekik meg magamnak, még reggel. Beteszem a sütőbe, addig visszamegyek hozzájuk. R. a fürdőből egy expanderrel tér vissza. Figyeled, ezzel szenved a fickó, de nem látszik rajta, mondja röhögve a nő, felszisszenek és félrekapom a fejem: a leállósávból előz egy sportkocsi. Sose értettem ezeket az idiótákat, ahogy akkor S.-t se, hogy mit akart azzal a nővel… Pedig én sose voltam S. ellen, sőt…! Terveztünk egy utat keletre, egyet Rómába, aztán London került érdeklődésünk középpontjába… Egy furcsa kis könyv által jutottunk el oda, legalább gondolatban, az érzések furcsa útján, ami vezeti az érdeklődést a cél irányába, egy monográfia által, amely egy különleges egyéniség képét vázolta fel nekünk, az elfeledett író szétszakított képét, melynek darabjait nagy műgonddal illesztettük össze, s a ködből előbukkanó művek rendszere különös izgalommal töltött el minket… Elhatároztuk, hogy pótoljuk a hiányt, legalább magunk részére… Nem akartunk mi ráerőltetni (fordítás, kiadás magyarul) senkire, semmit, mert ugye, itthon nem jelent meg tőle egyetlen kötet sem, csak a monográfia, művek nélkül, ami a helyi könyvkiadás viszonyait ismerve egyáltalán nem meglepő… odakint meg szinte nem volt meg semmi, újranyomás nuku, csak a londoni könyvtárban volt egy-egy példány… Emlékszem, londoni utazásunk végül is meghiúsult, érdeklődő levelünkre azt a bosszantó választ kaptuk (látom magam előtt a tizenegyes Garamond betűket), hogy elnézést kérnek, de a kötetek nem lelhetők fel, sajnos az adatbázis frissítése még nem zárult le, így maradhatott a rendszerben a hiba, mely az érdeklődés hiányában bezúzott kötetek némely példányát még tartalmazza… Azóta sokat gondolkodtam, hogy mi kelthette fel érdeklődésünket egy olyan író iránt, akinek olvasottsága gyakorlatilag a nullával egyenlő, s a magam részéről azt találtam, hogy finoman szólva untam a kánont, s leginkább a bátorság tetszett, hogy szembement a mainstreammel…

Szirmai Péter

A véget nem érő autópályák végigkísérik az életemet. Utazás közben, bizonyos szinten, beszűkül minden, semmi sem marad az otthoni megszokásból, ahol azért mindig akad valami jó könyv vagy egy film, egy erős itallal, ezért igyekszem kitágítani a teret a magam módján, a rádióban néha elcsípem az El Farol-t 1999-ből vagy valami hasonló, lebegtető zenét, mondjuk az Alpenbridge-et 1985-ből, de nem ez a jellemző, inkább átadom magam a képzeletemnek, amely kön�nyen átveszi az irányítást, hiszen az erős mindig legyőzi a gyengét, nem igaz? Így van ez minden reggel, ahogy most is, már gondolatban előttem van a végtelen útpálya, a féknyomokkal, a felmarásokkal, a lámpák villódzásaival, pedig még csak most csúsztatom a kulcsot az önindítóba, s kézmozdulatomra felbúg a nyolcvan lóerő. A bevezető szakaszon járok, bekapcsolom a rádiót, az ostoba műsor inkább elkeserít, mint dühít, jobb, ha lezárom és kifelé, aztán befelé figyelek. Az útfestés kíméletlen monotonitása, a jelzőtáblák ismétlődő hieroglifái, az elfutó tájak előhozzák az emlékeket, amelyekbe gyakran belemaszatol az ember, ha elengedi magát. Elhagyva a városhatárt, beállok az utazósebességre, ahogy előznek, és előzök, eszembe jut S. meg a nője, akik hasonlóan kóstolgattak, mint ez a szürke Mégane, aki lezavar a gyorsítósávba, sőt még rám is dudál. S., ízlelgetem a számban a régi barát nevét, s visszaváltok négyesbe az emelkedőn. S., akivel még az iskolában barátkoztunk össze, akivel jó pár közös ivászaton beszéltük meg az élet kis és nagy dolgait, akivel, amikor eljött hozzám a nőjével, már léket kapott a kapcsolatom, de a régi emlékek még összetartották az összetarthatatlant. Kénytelen vagyok kielőzni, előttem egy kisteherautó ragadt egy kamion mögé, visszateszem hármasba, fordítom a kormányt, S.-t leültetem a nővel, kérdezem, hogy kezdetnek jó lesz-e egy keserű likőr, a nő kikapja a kezemből az üveget, és felnevet, S.-nek mutatva a címkét, S. is mosolyog, némileg kényszeredetten, mögöttem villog, dudál egy fekete csatahajó, nyomom neki tövig, öt centire van a hátsó lökhárítómtól, épphogy be tudok menni a kamion elé. A kurva anyád, mondom, nagyot fújok, de most legalább két kilométerig szabad az út.

DISPUTA Macskakő

A véget nem érő autópályák

15

DISPUTA Macskakő

Kezd elegem lenni, hogy már egy ideje, kb. két méterre mögöttem küzd ez a Passat. Ha ennyire nem bírod a tempómat, előzz ki nyugodtan, mondom hangosan, jelzek a vészvillogóval, hogy menjen már. Ki is megy, mellémérve a halántékánál kopogtat, aztán kövér gázzal elhúz a fenébe… Érdekesek ezek a mai fazonok, mormogom a semminek, a nő fanyalogva eszi a pizzát, arca majdnem a tányérban, S. felém int, úgy, hogy csak én láthatom, és mosolyog, én a vállamat húzgálom. Különös. S., még abban az évben eltűnt az életemből. A kilométerjelző táblára pillantok. Nagyjából utam felénél lehetek… Emlékszem, furcsa látogatásuk után, pár nappal, megint összefutottam S.-el. Egy kávézóba húzódtunk be a novemberi szél elől. S. feldúlva mesélte, hogy egyik reggel arra ébredt, hogy T., mármint a barátnője, szőrén-szálán eltűnt… De szó szerint… Azóta próbált utána érdeklődni családtagoktól, ismerősöktől, de senki sem tudott róla… A rendőrséget is értesítették, de ők is értetlenül álltak az eset előtt. Akkor, csak széttárt karral hümmögni tudtam, aztán néhány nap múlva eszembe jutott, hogy pár hete, C.-nél olvastam az atomkopás jelenségéről, mikor a metróban vagy a stadionokban az emberek egymáshoz dörzsölődnek, s elkopnak a kabátujjak, majd a ruhák, végül a test, de ez – mármint szerinte­ kevés az emberiség elhasználódásához, mert azért mindig többen születnek, mint ahányan meghalnak, illetve elkopnak. Ezt Z.-nek is próbáltam magyarázni, de őt, igazából, egészen más dolgok érdeklik… Hát igen… Z.-t, S. eltűnése után ismertem meg. Elég öntörvényű csaj, de hát megkedveltem. Sose tudom, hogy milyen hangulatban fogad, ahogy most sem… Furcsa hangok… Visszarántom a kor-

16

mányt. Rámentem a leállósávot jelző festésre… Persze, lehetséges, hogy akik elkopnak, nem szűnnek meg létezni, csak egy másfajta térbe, másfajta dimenzióba kerülnek, ahonnan bizonyos időszakonként viszsza-visszatérnek… Ezek, miután újra megjelennek, már nem kopnak, ők már csak koptatnak… Akkor pedig, egy idő után, az emberiség mind egy szálig elkopik, s már csak ilyen szellemlényekkel lesz benépesítve a Föld, sőt már nem is lesz szükség a Földre, egyszerűen megsemmisítik, s a létezés más dimenzióban folytatódik tovább… Hát igen! Nem kell nekem S. meg a nője, hogy szarul érezzem magam… Ezek a gondolatok, mondhatom, sokszor megzavarnak, kiszakítanak a hétköznapi koncentráció rabságából, végigtaszigálnak agyam hosszú és néma folyosóján. A folyosó végén pedig ott a szoba, ahová nem akarok belépni, amelynek a légkörétől irtózom, ahol egy fokozatosan élesedő, minden részletét megmutató kép vár. Aztán jön a fékezés, a csattanás, de a kép megmarad. Visszaveszek a tempóból, elég nekem a kilencven, S.-el, a nőjével, meg a szerencsétlen T.-vel a fejemben, nem is beszélve Z.-ről, meg a hülye balhéiról… Rossz előérzetem van… Lehet, hogy az atomkopás nem puszta fikció, létezik mindennapjainkban, csak egyszerűen nem vesszük észre… Végül is miért ne létezhetne olyan fizikai-kémiai folyamat, amit nem ismerünk, amit képtelenek vagyunk lemodellezni, ami ellen, ha a folyamat kiterjed, nem leszünk képesek védekezni... S, ha majd felgyorsul az egész, lehet, hogy véget ér a cirkusz, s nem lesz majd holnap, meg holnapután…

„Ezt az emberiséget”             Tóth Ákosnak sok köszönettel Szegedre Isten tudja, mi a csalódás mindig, hogy az ember újra meg újra – amit pedig jobban megírt már ezerszer! – írja, csak írja, akkora oka pedig nem lehet.

Tandori Dezső

Sötét órán

Hogy mindig magad vagy és mégismindigazemberekkelvagy, megírta jobban Szép Ernő. Egyáltalán, az „emberiség”: olyan, mint a sok szoccialista pártköltő „átölellek, emberiség”-e, meg néhány zeneköltő fennszavas reménye. Mit írom, mikor már annyiszor jobban megírtam, mit ez a rossz reciprok, hogy ilyeneket ont az ember, ilyeneket ontok: „Nekem az emberiség – nyelvében is valami mondhatatlanul szörnyeteg faj volt”, is volt, teszed hozzá. S hogy „egy külső-belső életkoron túl már nemcsak az életkori különbségek ijesztőek, de az életkori azonosságok is”, hát aki így érzi. Valamint hogy „nem jó egyedül”, haha, hah, „senkid sincs, ráadásul ott vagy magadnak magad. Még csak magad se vagy, egyedül se”, becketti, hűha. És hogy nevetséges igyekezeteid ellenére te mindig a Szellemben éltél, mások inkább a Történelemben, ellenben az, hogy a magadéból annyit feladtál – ej, ej! –, nem vitt közelebb stb. Még viszonylag jó, ah, a nyelv: „Életem bár egy rémálom volt, sőt, több, nem volt felpanaszolható. Ilyen is, meg olyan is, ilyen volt.”

Dandy utódandó minden, sajnos, ha kimondják, ami eredendő. De és ha épp a „kimondani” ezen az „eredendő”? A kád víz a megengedendő, az orrvér s más az eleredendő??

DISPUTA Macskakő

Ezekkel majd ugyanúgy semmire se mész „akkor”, mint… De legalább ezt is hajtod folyton: „Nem semmivel-egyenlő minden. De a Semmivel minden egyenlő.”

17

Régimódi dal           Cím nélkül Semmi címen ne legyen semmi. Unok enni? Unok aludni? Unok ébren lenni? Unok bárhova menni? Unok olvasni? Unok bármit nézni? Unok bármit csinálni? Unok élni? Satöbbi. Már csak élnék. Csak élnék. Cím nélkül.

A Pontversek Könyvéből – Utóhang                       2 Kafka, 2 Tandori Nem itthon nincs semmi, amit enni vágyom. Sőt. Feleségem kiválóan főz. Semmit nem bírok igazán akarni, hogy hazahozzam, semmi ételt. (Az éhezőművész)

DISPUTA Macskakő

Nem az, hogy a szomszéd faluba átjutni: egy élet hossza is kevés hozzá. Egyáltalán nem értem, miért kellene átjutni oda. Vagy bárhova. Mert hogy: itt lenni, ahol vagyok, miért: ezt sem értem. De itt vagyok. Itt vagyok. Ott meg, ahová átjutni kellene, nem vagyok. Tehát nem az, hogy oda átjutni nem „kellene” de hogy ott nem vagyok, és akkor nemcsak minek, de hogyan? (A szomszéd falu)

18

Érzem, éjten, remélem: e könyv megjelentét megérem. Sőt. Minden ellene és mellette szól. És én nem szólnék. Tehát? Ha valaki jól olvasta e könyvet: a rengeteg baleset. Mindegy, hibámból. Ha valaki ilyenből kilábol, többé nem ugyanaz. Durván: mert a baleset a halált hozta volna. Nem hozta. Sem a baleset nem vagy, sem az, ami voltál nem vagy. Sőt. Ami utána lettél, az sem vagy. És ha annyira világazonos vagy, hát mindegy, kik vannak most. Művészek stb. Mik vannak: törekvések. Sőt, nem is mindegy. Egyáltalán nem mindegy. De te most szenveded el balesetedet: hogy ezek mind nincsenek. Aztán te se leszel.

soha meg nem szűnő sejtésed vagyok elfoglaltál – de nincs bennem alázat – a gőzölgő vízben testem felragyog s ellened lángolva-lüktetve lázad ha ránk robbannak a bámész éjszakák hová cenzúrázott érzéked követ a forgalom leáll a mélyben – s a kárt fölmérő szívet tovább te görgeted – átesvén halálomon látom: Isten önbíráskodik – a lóláb kilátszik – részvétlen ítél és nem adja ingyen

Oláh András

kegyelemdöfés

a hold hulláma nem loccsan idáig: enyém hát a kegyelemdöfés joga csak préselődj vissza az álmaimba

júdásfiak talán vastagabb lesz rajtunk majd a föld s a legyőzött térben a helyünk közel de mindig lesz más olvasat: odvas tölgy vagy a zsákmányát leső madár a jel megöli hősét a szánalom: avitt regékben maradunk másodhegedűs – freskófestők kutatják a titkaink s torkunkban fuldoklik a harminc-ezüst ki sózta el az életet? (…ennyit érsz csupán…) pókháló remeg szobánk falán – ki válaszol ha belénk dermed félsz

DISPUTA Macskakő

szélmalomharc: vére vérezi a szánk csapdát állított nekünk: árnyékunk volt s a keresztfán bizonytalan csend honolt

19

Nálatok laknak-e állatok? Gönczy Monika DISPUTA Kapualj 20

V

an egy dédunokahúgom, aki még hároméves sem volt, mikor őrült lószerelembe esett. Eleinte azt hittük, hogy múló szeszély, ideig-óráig tartó mánia a plüsslovacskák felhalmozása, a lovakról szóló mesék imádata, ám a kislány vonzalma nem ért véget a stilizált figuráknál. Ha dédinél nyaralt, s meghallotta az utcába forduló patkók kopogását, eszét vesztve rohant a kapuhoz köszönni a lovacskáknak, ismeretlen lovardába menet boldogan mondta, mielőtt bármit is láttunk volna: „Lószagot érzek!” Szemernyi félelem nélkül ment oda ezekhez a hatalmas, gyönyörű állatokhoz, megsimogatta őket, a karámban szénával etette, beszélt hozzájuk, a fekete, fénylő szőrű csődőrnek meg nekiszegezte a kérdést: „Gondolod, hogy te vagy a kedvencem?” Négy-öt évesen úgy ülte meg a lovat, mintha nyeregbe született volna. Elalvás előtt megkereste a sportcsatornát, ahol fogathajtást vagy díjugratást közvetítettek, s plüsslovacskái körében szenderült álomra. Titokzatos a rezonancia gyermek- és állatlélek között. Megkértem néhány gyermeket az állatkertben, a játszótéren, otthonukban, a nagyinál, beszéljenek egy kicsit az állatokról. Eszter a halai mellé most kapott egy tarka hörcsögöt, és míg csacsogott, ott futkosott a kis jószág a karján. Minden álszemérem nélkül vallotta meg, Csabi azzal lopta be magát a szívébe, hogy elcsent egy kis rágcsálni valót a hörcsögeinek az állatkonyháról. S bár imádja a vízipacikat, azért nem szereti Hugó, a víziló meséjét, mert van benne egy nagyon szomorú rész, mikor egy gonosz ember lemészárolja az állatokat – hogy a kígyókat szopós egerekkel etetik, az természetes. Ezen a látványon viszont a most csendes húga, Veron sírta el magát, ő azóta szopós egerek gazdája szeretne lenni. Rékával, a szomszéd néni unokájával voltaképpen közös a macskánk, az állatokról elmélkedve is vele játszik. Emma, miközben bevezetett a My Little Ponyjai: Császárnő, Szivárvány, Tündérpóni, Lókirálynő Fili, Márkó tündér, Szedrik herceg, Varázspóni, Marcipánka, Selonpaci, Csillagpor, Pillangóka, Pilleszárnyas és Cseresznye világába, kedves történetekkel mulattatott valós s mesebeli állatairól. De most már halljuk történeteiket! „Otthon nincs állatom. Csak mamáéknál vannak olyan semmilyen állatok: zöldségek… Meg nyuszim van mamáéknál, karalábét eszik, meg füvet… és így csinál (felhúzza az orrocskáját). Kecskét sze-

retnék meg gidát, mert nagyon szeretem őket, pónit és zsiráfot is, oroszlánt nem, az hhharap.” (Varga Bianka, 3 éves) „Ritkán járunk állatkertbe, de már voltam itt korábban. Kedvenc állatom a zsiráf, mert mindig olyan kedves, szelíd, nagy nyaka van, meg minden… Szépen sétál, s meg lehet könnyen simogatni. Mindig lehajol a nyakával hozzám, de a hajamat még nem kóstolta meg, inkább nórabórát eszik. Az emut is jópofának tartom, mert neki is lehet bedobálni nórabórát, de őt nem tudom megsimogatni, mert megcsíp, rákoppint a kezemre. Otthon teknőseink vannak, amikor takarítja anyu az akváriumot, akkor kives�szük és játsszunk velük. Azon tűnődtünk, hogy engedjük-e el a tóban vajon vagy nem, mert nagyon nagyok. Ide, a Békásba… de még tűnődök rajta egy kicsit, mert annyira szeretem őket. Ha kertes házban laknánk, tengeri malacot szeretnék… Egyszer volt egy kutyám, egy palotapincsi, Cukkininek hívták, úgy becéztem, hogy Cuki. Olyan kicsi volt, hogy mindig átbújt a szomszédba, de mindig hazajött hozzám… eltorlaszoltuk téglával a rést, de mindig átbújt… hát ilyenek a kutyák. Szeretek játszani az állatkertben, meg nézni az állatokat. Szeretnék egyszer egy tengerisünt is, mert tüskés, nem lehet megfogni, de ugyanolyan, mint egy süni, az is, csak vízben él. Tegnap volt az oviban süni, egy párszor néha bejár, mindig úgy bebújik a kerítésen, talált egy kis kuckót, s ott jól érzi magát. Amikor megfogom, egy kicsit kijjebb húzom, akkor mindig összegömbölyödik. Egyszer megfogtam az orrát, de majdnem megharapott, ezért gyorsan elkaptam a kezem.” (Löki Marcell, 6 éves) „–  Víziló, víziló, menj be a vízbe! Mikor megy bele? Jaj, jól megijesztették most egymást! Mikor megy bele ő is a vízbe? Én csak azt gondolom, egy vízilovat szeretek, amelyik bemegy a vízbe, nyitja a száját és tüskés egyik füle. Én csak azt szeretem, amelyik beletette mind a kettő lábát. (Janka) –  Nekem biztos nincs akkora fogam, mint neki. (Gábor) –  Nekem sem. (Janka) –  Nekem a vízilovak a kedvenceim. Szeretem nézni, ahogy úszkálnak a vízben, meg hogy kitátja a száját… és olyan vicces, amikor a kakát csapkodja. (Gábor) –  Undorító a pisi, mert a bigyó felnyalta a pisit. (Janka) –  Már voltunk itt az ovival is, nyulakat láttunk meg halacskákat a tóban. Annyi

„Az állatkertben a víziló tetszik a legjobban, mert pörgeti a farkát, hogy szétszórja a kakiját. Otthon hangyáim vannak. De azokat csak kint szeretjük, az udvaron, a lakásban szétnyomjuk. Szeretnék egy cicát, azt játszanám vele, hogy tí-ti-tí. A tí-ti-tí, az olyan simogatós játék. Azért szeretem a cicákat, mert puha a szőrük. A kutyáktól félek… De figyelj csak, kitaláltam egy mondókát: Amelyik kutya a házunkban lakik, annak a barátja vagyok.” (Fazakas Berci, 4 éves) „Lovagoltam egy évig Biharkeresztesen, a szomszédunkban. Mindig láttam, hogy lovagolnak előttünk, s szerettem volna én is. Van egy kutyánk, kicsi korában mindig felöltöztettem, beleraktam a babakocsiba, a szájába adtam egy cumit és cumizott, úgy viselkedett, mint egy baba. De jobb szeretnék egy lovat, amikor lovagoltam, fésülgettem is néha őket, a lovaglást azért hagytam abba, mert eladták a lovakat. Néha eljövünk a játszótérhez, vannak itt pónik, az egyik már megismer. A zsiráfot is kedvelem, tetszik, hogy hosszú nyaka van és nagy, nem szoktam enni adni neki, mert nem szabad etetni az állatokat, és nem hajol oda. Az emlősöket szeretem, mert azok aranyosak, szőrösek és értelmesek is.” (Urszuj Zoé, 10 éves) „A barátnőmnek vannak teknősei, körülbelül egyformák, sokáig néztem őket, s most már meg tudom különböztetni, melyik melyik. A Panka szerintem fiú, mert jobban harap, s a fiúk többet szoktak harapni.

A parkban van egy olyan néni, aki a madaraknak egy tálkába tesz ki vizet, meg magokat. Ha valaki a közelébe megy, vagy a madarak kiisszák, vagy a szél felborítja és nem lesz benne, akkor azt mondja, hogy akit ott látott addig játszani, biztos az borította ki belőle a vizet. Ez egy nagyon szigorú néni. A barátnőmnek van egy kutyája, kicsi korában néha rossz volt, oda-odakapott. A barátnőm bátyja körbepörgette a pórázon a kutyát, kapott pofonokat is, mert biciklisták után szalad, többször kapott pofonokat, mégis ugrál neki és enni kér tőle. Akkor is, ha megpörgette… Mert utána megsimogatja, a kutya hozzábújik, tehát megjegyezte, hogy mi az, amit nem szabad. A lovas tanyán meg volt egy ló, aki nagyon szép volt, ő volt a legöregebb, 2002-es, és úgy hívták, hogy Arbo, ő volt az első ló. Voltak szürkemarhák, kakasok, mindenki lovagolhatott, azon a lovon, aki nagyon lusta volt. Meg szénabálák voltak kötve, s volt úgy, hogy rés volt benne, abba a lyukba bebújt a kotlós, a gazda elzavarta, hogy lássuk a tojásokat, volt négy: egy fehér, egy sárga meg két pöttyös – nagyon fura volt, hogy mindegyik az övé volt, s mégsem ugyanolyan. Egy hétig voltam állatkerti táborban is, tanultunk, és állatokat gondoztunk: kitakarítottuk a hattyús tavat, összeszedtük a zsiráfoknál a tobozt, megetettük a majmócákat. Bementünk az állatkonyhára, mindent összevágtunk, ami volt. A víziló, a kenguru meg a majom az kenyeret is eszik. Ez furcsa volt, hogy kenyeret meg sült tésztát eszik egy víziló, azt hittem, azt eszik, amit a vízben talál, a kenyér meg ugyebár az nem létezik a vízben. Reggeliből maradt dolgokat, joghurtot meg ilyeneket dobáltunk be a majmócáknak, mindent megmostak, amit kaptak. Meg a pattogatott kukoricát is bedobta valaki, azt is megmosták és megették. Megsimogattuk a tapírt, durva drótszőre van. Én a vízilovat szeretném megsimogatni az állatkertben. Szerintem olyan szép állat, nagy fogai vannak, azok annyira szépek, fehérek a fogai. Csak akkor nem szeretnék bemenni a vizébe, amikor kakilnak, mert akkor repül öt méterre a kaki. Azért is szeretem, mert olyan kis pocakos. Egyszer a vízilovak fenekét masszírozták vízsugárral, az is mulatságos volt. Volt egyszer olyan feladat, hogy ki kellett választani egy állatot, s írni róla, hogy él, mit eszik – csapatban dolgoztunk. A racka juhot választottuk. Bementünk az állatsimogatóba, s olyan jó volt, amikor

DISPUTA Kapualj

állat van itt, és most még nem néztem körül, hogy milyen állatot szeretek. Otthon van három kutyánk, Nelli meg Bajú, a másiknak még nincs neve, csak Janka nevezte el Mónikának. Amelyiknek nincs neve, azt elvittük egy fiúkutyához, de nem nagyon játszottak együtt. Nelli fogott egy vakondot meg egy egeret, a vakondot Nelli szájában találtuk meg, a kisegeret pedig a cseresznyefa tövében. Szeretem a kígyókat, nem félek tőlük. (Gábor) –  Én meg nem félek a rókáktól, mert el tudom őket kapni bilinccsel… utánuk szaladok. Víziló, víziló! Mikor jön fel a víziló? Hát, hazavinném például a majomot, játszanék vele olyan táncosat, aztán megfogom a kezét és körbe forogunk… (Janka) –  És nem csinálnál neki egy nagy ketrecet a szobádban? (Gábor) –  De!!! De azért néha kiengedem. (Janka)” Nyíri Janka, 3 és fél éves és Nyíri Donald Gábor, 6 éves

21

DISPUTA Kapualj

a birka gyapjára rátettem a kezem. Aki a kecskét húzta, annak meg kellett fejni a kecskét, mert kecsketejet ivott az őzike. Négyhetes volt akkor, szegényke. Nagyon jó volt az állatkonyhán, mert akkor ismertem meg a Csabit, amikor behozott oda két hörcsögöt, akkor kezdtünk barátkozni. Az volt az utolsó nap. Felvágta a zöldségeket, de eldugott két salátalevelet meg egy kis répát a tenyerébe a hörcsögöknek. Utána mentünk a vidámparkba, én mindenhova Csabival mentem. Van egy elvarázsolt kastély, s benne egy utca, ahol én félek, mert nagyon sötét van, s úgy Csabiba kapaszkodtam, megfogtam a kezét, mert féltem. Végig csúfoltak, hogy szerelmesek vagyunk, a végén már annyira mérges voltam, hogy nekirohantam a falnak lábbal, s visszapattantam róla, mint egy béka.” (Borbély Eszter Anna, 6 éves)

22

„Van egy növény, a nővérem tud belőle békát csinálni, felfújja valahogy a levelét, feldagad, még fúj bele, s aztán kipukkad. A nővéremnek van egy hala, szeretnék egy másik halat, hogy nekem is legyen, ne csak Fanninak. Nekem nincs saját állatom, de a környezetemben sok kis barátom van: Lili és Pancho kutya, Sutyi cica, meg a teknősök. Sutyi nagyon vicces jószág, egyszer beleugrott fejjel a kukába, s felborult. Ő egy ügyes csíkos tigrincs. (Sutyi, ha csettintek, elalszol). Szoktam vele üldözősdit játszani, én vadász vagyok, ő meg a tigrincs. (Most meg táncol, szteppel). Karácsonyra kapok egy kutyát, szeretném megtanítani frizbizni, meg hogyha elvinném egy parkba, akkor el lehessen engedni, s visszajöjjön hozzám. Nem úgy, mint Pancho… elejtettem a pórázát, s úgy kezdett el futni, mint a nem tudom mi, az volt a szerencse, hogy megállt egy kutyánál, én meg vetődéssel elkaptam a pórázt... Nagyon szeretnék egy kiskutyát, sokat foglalkoznék vele, mert az állat felelősség is, nem csak szórakozás. Azt nem tudom, hogy kell megtanítani egy kiskutyát dolgokra. Egyszer úgy volt, hogy kapok egy pónit, de végül nem, mert ki kellene vinni Hortobágyra a rokonokhoz, az nagyon messze van, s ritkán tudnék csak kimenni hozzá, s akkor nem is ismerne fel, hogy én vagyok a gazdája. Azért szeretem az állatokat, mert aranyosak, meg például, ha nincsen egy barátom, akkor az állatok is megértenek… főleg a kutya, meg a ló, a cica az nem. (Sutyi cicakommandót játszik az asztal alatt. Suty, suty… Sutyika, gyere ide, kicsi

Sutyi.) Régen volt egy cicám nagyinál, Pamacs, a legkülönb cica volt, gyönyörű és vicces volt, ahogy hentergett a tengeriben. Miskolc-Tapolcán rengeteg mókus volt, amikor hintóztunk, Zsanika, aki még csak hároméves, kiugrott a kocsiból és szaladt a mókus után. Az állatkertben legjobban a zsiráf tetszett, az szimpatikus, aranyos. Úgy szeretnék látni egy medvét, de csak állatkertben, nem erdőben. (Ott van Sutyi, ott kapar.) Nem szeretem a madarakat. A kutyát, a cicát, a hörcsögöt jobban szerettem. Fújj, a görény olyan gusztustalan, egyszer láttam egy fehér görényt a Nagytemplomnál, azért nem szeretem, mert büdös, meg olyan nem szép, csúnya a formája, a feje hosszú. A kígyót utálom, régen szerettem egy fehér-sárga fagyit, azóta utálom, mióta láttam egy olyan színű óriáskígyót. Van a szomszédban egy papagáj, aki nagyon idegesít, mert mindig azt mondja, hogy „Julcsika, Julcsika”. Szoktam vele veszekedni, nyávogok neki, ő meg visszaordít, hogy „Julcsika, Julcsika. Julcsika kekszet kér”. De mondtam neki, Julcsika csak álmában kap kekszet. (Sutyikás a kezem.) Van egy kedvenc mesefigurám, Locsi­fe­ csi Márta, ő egy kutya, betűlevest eszik és beszél tőle, nem a hasába, hanem a fejébe megy a betű. Van egy másik kutya is, Parádé, vele is etetnek betűlevest, de ő mégsem tud beszélni. Ez nagyon jó, ez a mese. De most már az emberes meséket szeretem jobban, mert az állatos mesék kicsiknek valók. A sárkányok szerintem léteztek, de egyszarvú, pegazus meg ilyen hülyeségek nem.” (Hermann Réka, 9 éves) „Elhagyták a macskák a nyakörvet, csak a zöld nyakörv maradt meg, a kék nem. Sziromvirág elhagyta. Egyszer az egyik cica megkóstolta azt a süteményt, amiben azt hitte, csokoládé volt, de valójában föld volt benne, de nem lett tőle semmi baja. Svájcban is volt a cicának nyakörve, halacska volt rajta meg macskanyom. Fiú cica volt, szerelmes cica, három napig nem láttuk... Az igazi pónit is szeretem, most fogok rajta ülni. Mazsolán és Mukin is ültem már. Mazsolára majdnem egész nap rászóltak, mert mindig forgatta a fejét, ha arra jön egy másik ló, akkor mindig oda kell figyelnie. Egyszer már lerajzoltam egy koronás lovat, csak nem mutattam meg anyának. S egyébként nagyon nehéz volt kristályokat rajzolni, ahhoz oda kellett állni, hogy megnézzem, milyen színű, teljesen ki volt kopva a piros toll, mire kiszíneztem a testét.

ságpapír és rá van rajzolva egy cukorka, és hamm-hamm, hamm-hamm, elkezdte rágcsikálni, rágcsikálni. Fújj!!! A vadasparkban láttam óriási legnagyobb kígyókat. Azt tudjátok, hogy a békát nem szokta senki sem megenni? Azért, mert ha egy támadó megeszi a békát, akkor kijönnek a mérgező pikkelyei rajta, azért köpi ki. Hát ezt természetesen a Minimaxon halottam a Mi micsodá?-ban, mert onnan tanulok én. Az állatkertben a bárányokat kergettük, beee, beee. Belecsimpaszkodtam egyszer a szarvukba, s mondtuk neki, fuss, és a bárányok elkezdtek futni olyan gyorsan, hogy a barátnőm nem bírta tovább, s majdnem leesett. Ő pedig a Kívánságteljesítő póni, mert ha kívánnak valamit, teljesül, mert amikor neki nem volt szarva, azt mondta, hogy legyen szarva és lett. És amikor azt súgtam a fülébe, hogy legyen sellő Barbie-m, lett. Az vicces lenne, ha én szerelmes lennék egy póniba. Az óvodai sziámi macskát az esőben láttam, az esőben. Láthatatlan azért… Néha átszalad a nyuszis udvarba, az a nyuszi úgy néz ki, mint egy szobor nyuszi, de egyszer majdnem ráugrott apa fejére, amikor ránézett. Otthonra szeretnék még egy cicát, hogy legyen hármas ikrem.” (Takács Emma, 5 éves) Szerettem volna, ha Nagy Virág Anna, azaz Bidur, a töfigyűjtő kislány is mesélt volna a kondájáról. De hiába nemezeltünk neki tavaly a Szárnyas Sárkány Fesztiválon disznócskát… szárnyas malac ide vagy oda, hiábavaló a faggatás, mély a hallgatás. Különös bizalmat kell még kiérdemelni, hogy beavasson kondája varázslatos, mesebeli világába. Titokzatos a rezonancia gyermekés állatlélek között.

DISPUTA Kapualj

Az állatkertben természetesen a lovak tetszettek a legjobban, meg a cicák. És azt a svájci cicát Billának hívták, én pedig az otthoni cicákat Madame-nak és Lucifernek hívom. És Madame hagyta el a nyak- nyak-, nyakörvét. Lucifer fekete, de nem teljesen. Megfürdettem a játékpónit, azért jött le a szőre. Egyszer már megmostam a cicát, de nem játékból… szegény cica… mert macskakiállítást rendeztem, amire a macskáknak meg kell fürödni, meg mosdani. Egyszer, túlságosan bevizeztem a kezét, és túlságosan bevizeztem vele a cicát. Úgy nézett ki, mint egy felborzolt szőrű vizes tök. Nem haragudott, csak úgy nézett rám, mintha fájna a foga, a cicának. Egyszer azt szerette volna, hogy megnyalja a fejét, csak a feje helyett tudod, mit nyalt meg? hát a fogát… fújj!!! Madame az aranyat, Lucifer a gyémántot kapta. Van egy harmadik cicám, csak az fehér, ezért csak úgy hívom, Hófehérke, mert teljesen fehér, olyan fehér, csak talán a szeme nem fehér, ezért Hófehérkének hívom, olyan fehér, mint ennek a póninak a farka. Kutyát nem szeretnék, mert biztosan megkergetné a cicákat, s megenné a tápot. Képzeld, olyan is volt, hogy Madame evett Luciferéből, Lucifer Madameéból, volt olyan, hogy birkóztak, és volt olyan is, hogy egymást karmolgatták, egyszer Madame Lucifert, egyszer meg Lucifer Madame-ot, s az egyik cica felült a másik cica fejére, Lucifer ült fel Madame fejére. Miskolcon is volt egy cica, nagyinál, és őt úgy neveztem el, hogy Marie cica. Képzeld, egyszer arról álmodtam, hogy lekváros cicák esznek körülöttem és összelekvároznak. Málnalekvárral, baracklekvárral és cseresznyelekvárral. Egyszer egy cica majdnem leharapta a pónim fejét és a svájci macska majdnem letörte az egyik Barbie-m kezét. Hammhamm, hamm-hamm, így. Azt hitte, új-

23

Állatvilág Debrecenben Pásti Csaba DISPUTA Kapualj 24

E

gy területről teljes, minden fajra kiterjedő faunisztikai listát nyújtani szinte lehetetlen. Ennek több oka is van. Az állatok országának mint rendszertani csoportnak számos alcsoportja létezik. Elég csak az ízeltlábúakra gondolni; hazánkban becslések szerint csak a rovaroknak mintegy 42 ezer faja fordul elő. Vessük ezt össze azzal, hogy madarakból mindmáig (jelenlegi határainkon belül) körülbelül 400 fajt jegyeztek fel összesen. Ráadásul a százszorta népesebb rovarokra ezred annyi kutató jut, és közülük a jellemzően egyegy csoportra (pl. kabócákra, hangyákra vagy lepkékre) specializálódott szakértőknek nincs kapacitásuk egy terület teljes rovarfaunájáról képet adni. A különböző ízeltlábú fajok ráadásul kevésbé feltűnőek, sőt legtöbbször nehezen meghatározhatók, így a vizsgálatokat nem segíthetik úgy az amatőr megfigyelők és kutatók, mint például a madarak esetében. Az élővilág ugyanakkor folyamatosan változik. Épp ezért egy terület faunisztikai felsorolását sohasem lehet lezárni, folyamatosan bővíteni kell és kiegészíteni az új eredményekkel. Ha van információnk arról, milyen állatfajok fordulnak elő szűkebb vagy tágabb hazánkban, könnyebben mérhető egy terület valódi értéke is. A legnagyobb biodiverzitású helyeken erősebb és bonyolultabb ökológiai összefüggéseket találunk, de e területek – például a nemzeti parkok – ökoturisztikai vonzereje egyre nyilvánvalóbb, és ily módon fenntartásuk közvetlen haszonnal is jár. Ha rendelkezésünkre áll egy település régebbi és újabb „fajleltára”, akkor könnyen következtetni lehet a különbségek (változások) okaira is. Már egy rendszertani csoportról ugyanazon helyen történő rendszeres adatgyűjtés is alapot adhat bizonyos következtetésekhez. Ha például azt látjuk, hogy egy település régebbi faunalistáján több olyan állatfaj is szerepelt, amely nehezen tűri a zavarást, akkor valószínű, hogy korábban a város közigazgatási területén belül is voltak még kevésbé háborgatott élőhelyek, ahol ezek a fajok is megtalálták az életfeltételeiket. Ha viszont megnőtt az emberi környezethez köthető, antropogén hatásokat elviselő fajok aránya a ritkább, félénkebb fajokhoz képest, akkor nyilván a város terjedése, a természetközeli élőhelyek megfogyatkozása áll a háttérben. A felismert vészjelzések pedig nagyon fontosak lehetnek (és kellene, hogy fontosak legyenek!) a településfejlesztési tervek készítői számára is. Csak egy változa-

tos élőhelyeket magában foglaló, gazdag biodiverzitású város vagy falu lehet igazán élhető a lakói számára. „Állattani ösmertetés” Városunk gerinces faunájáról elsőként Kovács János (1816–1906), a Református Kollégium tanára állított össze listát. A mára csaknem elfeledett természettudósnak – nem mellesleg ő volt az első magyar Afrika-kutató – kiváló geológiai, botanikai és zoológiai ismeretei voltak. (Érdekesség, hogy alakja feltűnik Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című regényében is; ő a reszketeg kezű öreg Názó tanár úr, aki Arany Jánossal is barátságban volt.) Zelizy Dániel szerkesztésében 1882-ben jelent meg a „Debreczen sz. kir. város egyetemes leírása” című munka, amelynek „Állattani ösmertetés” című fejezetében Kovács János legjobb tudása szerint próbálta számba venni a város határain belül előforduló gerinces állatfajokat. A korabeli elnevezések önmagukban is érdekesek: a küllős zenért, hontsziklárt, aranybegyet, lile mankóczot, harczos libuczot ma már hiába keressük a határozókban, helyettük karvalyposzátát, hantmadarat, sárgarigót, ugartyúkot, pajzsoscankót találunk. Sajnos a felsorolás csak egyes fajok esetében tartalmaz rövid magyarázó szöveget, de ezek majd mindegyike tanulságos a mai olvasónak. Például: „Gyügyü pinty (Fringilla Linaria. L.) Ez a Főldi által ugy nevezett Csicsörke, a melyet sok helyen kis Kenderikének neveznek. Nálunk nem kőlt.” E rövid megjegyzésből kitűnik, hogy a mai debreceni utcákon, kertekben olyan gyakori csicsörke egykor nem számított fészkelő fajnak. Ami az állat nevét illeti, nemcsak ezé a madáré ered Földi Jánostól; sok állatfaj ma használatos magyar nevét a Hadházon működő természettudósnak köszönhetjük. „Közönséges gyúrgyalag (Merops Apiaster. L.) A debreczeni madarászok földi rigónak hivják, minthogy parti fecske módjára partokba vájt lyukakba fészkel.” Kovács János ismertetéséből az is kiderül, hogy a sarlósfecske („kőfali lábatlanfecske”) ekkoriban még egyáltalán nem számított fészkelő fajnak városunkban, ám költés után rendszeresen megjelent itt. (Nem is válik rendszeres költőfajjá, csak majd az 1970-es évektől, amikor nálunk is elterjednek a magas házgyári épületek.) Ritka még a fekete harkály is („Egyetlen egy őszön

János azt is megjegyzi, hogy „vizes esztendőkben még a vasúti töltés gödrei is tele vannak halakkal, s a szegényebb néposztály ezeket is kihalássza…” Majd ötven évvel az úttörőnek számító „állattani ösmertetés” után Nagy Jenő kollégiumi tanár írt olvasmányos összefoglalást „Debrecen növény- és állatvilága” címmel. A magyar városok fejlődése sorozatban a Debrecent bemutató kötetben 1931-ben megjelent tanulmány már több információval szolgál a mai olvasónak és több helyütt utal a korábbi felsoroláshoz képest tapasztalt eltérésekre is. 1940-ben Hankó Béla tollából született újabb rövid ismertető, ezúttal a Vármegyei Szociográfiák sorozatban megyénket és városunkat bemutató kötetben. E munkákra részletesebben sajnos nincs mód kitérnünk, mint ahogy az elmúlt évtizedekben született faunisztikai közlésekre sem. Említést érdemelnek azonban Juhász Lajos és Bozsko Szvetlana, valamint Fintha István és Szabó Anikó tanulmányai, akik a város madárfaunáját vizsgálták tüzetesebben. A betonsivatagok… S mi a helyzet ma? Nézzük hát, milyen állatokkal találkozhatunk ma Debrecen határában bandukolva. Talán legcélszerűbb a jellemzőbb élőhelytípusonként haladnunk. A belvárosi és lakótelepi környezet a legnagyobb próbatétel az állatok számára. Köztük is főleg azok a területek, amelyeken a kő, aszfalt és beton egyhangúságát alig töri meg némi vegetáció. A paneltömbökön kívül ide tartoznak a bevásárlóközpontok (parkolóikkal), az ipari parkok és a nagy forgalmú, többsávos utak is. A más élőhelytípusokhoz képest jóval gyérebb növényzetet, a gyakori vízhiányt csak kevés faj képes elviselni. A legéletképesebbek, leginkább alkalmazkodó állatok gyakran keresik is az ember közelségét, mert így egyrészt védettebbek ragadozóikkal szemben, másrészt az ember által (akár szándéktalanul) kínált táplálékbőség vonzó számukra. Az emlősök közül a házi egér vagy a vándorpatkány például kiválóan alkalmazkodott, a kíméletlen üldözés ellenére e fajok ma is életképesek az emberi környezetben. Külön említést érdemelnek a védett denevérek: nyári alkonyatkor levegőben csapongó példányaik még egy szürke lakótelep fölött is élményt nyújtanak a természetre vágyó embereknek. Ma már remélhetőleg senki sem ül fel a babonáknak,

DISPUTA Kapualj

kaptam a nagyerdőről”), viszont a mainál jóval elterjedtebb volt a búbosbanka („Nálunk nagy bőségben”.) Sajnos a legtöbb faj mellett nem találunk magyarázatot, így az sem derül ki, vajon a mai Debrecen határain belülről, esetleg az akkor még a város birtokában lévő Hortobágyról vagy más helyről származik-e az illető faj adata. A páva, a pulyka, a gyöngytyúk és a házityúk felvétele Debrecen faunájába minden bizonnyal háziállatokat jelöl csak, mint ahogy a kanári pintynél is megjegyzi a szerző, hogy „csak kaliczkás madár”. A paleontológiával is foglalkozó természettudós az emlősök felsorolásakor számos őslényt is megemlít, amelyek városunk határából kerültek elő. Innen tudjuk, hogy egy őstulok és egy ősorrszarvú koponyája a régi városháza kapuboltozatán függött, onnan került a Kollégium múzeumába. Az is érdekes adat, hogy a tengerimalac már Kovács János korában ismert kedvenc volt („Tengeri disznó [Cavia cobaya. Pall.] Mint házi állatot tartják néhol, sokan azon hitben lévén, hogy a köszvényt elűzi.”) A valódi vadállatok közül igen fontos adat a farkasra vonatkozó észrevétel. „A debreczeni juhászok megkülönböztetik a komondor farkast és az agár farkast. Mind a kettőt vólt alkalmam megvizsgálni s a múzeum számára kitömni. Komondor farkasnak nevezik azt, a melyik még teljes erejében lévén, jól táplálkozhatik, ennélfogva vaskosabb, szőre tömöttebb, barnább és fénylőbb. Agár farkasnak nevezik azt, a melyik elvénülvén, nem képes magát jól táplálni, tehát karcsubb, színe is fehérebb.” Ekkoriban tehát még nem számított ritkaságnak az azóta hazánkból kipusztult farkas, sőt még a debreceni pásztorok is jól ismerték. (Vajon az agárfarkas kifejezés nem esetleg a ma újra terjedőben lévő aranysakált takarta? Ha meglennének Kovács János preparátumai, ezt ma is ellenőrizhetnék a szakemberek. A Kollégium természetrajzi gyűjteménye azonban a második világháború alatt szinte teljesen elpusztult.) További érdekes adatokat találunk városunkból pelékre, cickányokra, denevérekre vonatkozólag is, legtöbbször sajnos pontos lelőhely vagy előfordulási terület megnevezése nélkül. A hüllők és a kétéltűek felsorolása mellett említést érdemel a szerző halakra vonatkozó észrevétele. Bár ezek többsége a Tiszából és a Sárrétről előkerülő faj, Kovács

25

DISPUTA Kapualj 26

hiszen a „bőregerek” rovarpusztításukkal rengeteg hasznot hajtanak, különleges életmódjuknak pedig inkább csodálatot és nem utálatot kell ébresztenie mindenkiben. Néha még nappal is megjelennek például a Tócóskert felett – ezek legtöbbször a korai denevérek. A házgyári lakások külső falréseiben telelő állatokra azonban nem sok jó vár. A panellakások szigetelésével a modern világban „talált” otthonuk elvész, és még jó, ha nem úgy zárják le a pihenésükre szolgáló réseket, hogy benne pusztulnak a védett állatok. Elegendő odvas fa hiányában mesterséges denevérodúkkal is sikerrel próbálkoznak a szakemberek, ezeket azonban csak a Nagyerdőn találjuk, az amúgy is sivárabb lakókörnyezetből várhatóan egy egész állatcsoport fog eltűnni a jövőben. A belvárosi élettérből hiányoznak a hüllők és a kétéltűek is. Alkalmanként egy-egy fürge gyík sütkérezhet akár a városi köveken is, a vizet csak peterakáskor igénylő levelibéka brekegését is hallhatjuk valamelyik utcai fasorról, de ezek a fajok is jóval jellemzőbbek a kertvárosi területeken. A madarak szerencsésebb helyzetben vannak, hiszen röpképességük révén könnyen felkereshetik a „betondzsungelt”, kihasználva előnyeit, kedvezőtlen körülmények esetén azonban könnyen el is hagyhatják. Egyes fajok azonban an�nyira alkalmazkodóképesek, hogy még fészkelőhelyül is ilyen környezetet választanak. A korábban említett sarlósfecske mellett a molnárfecske, a csóka, a házi rozsdafarkú vagy a házi veréb szívesen

költ magas épületek hajlataiban, réseiben. A felsoroltak közül a molnárfecskék száma jelentősen csökkent. Néhány évtizede még igazi telepeket találtunk szerte a belvárosban, ma már ennek alig látni nyomát. Ennek részben az emberi hozzáállás az oka – a „modern” emberek egy része ugyanis ma már sem gólyát, sem fecskét nem lát szívesen otthona közelében –, részben pedig az, hogy a fecskék fészeképítéshez szükséges sarat egyre nehezebben találnak. A gyepek, díszburkolatok és zúzottköves borítások már nem kínálnak jó fészekanyagot, főleg, ha már vízre sem nagyon lelhetnek a madarak a közelben. De új, számukra alkalmas magas épületeken ma is szívesen megtelepednek. Nemrégiben például a Malompark falain és a Metro áruház parkolójának vasszerkezetén láttam molnárfecskefész­keket. Igen érdekes az elvadult házigalam­ bok helyzete is. A szirti galambokból háziasított galambokat üzenetküldésre, versenyeztetésre, élelmezésre is használták. A tartásból megszökött példányok azonban a nagyobb városokban – így Debrecenben is – tornyokban, padlásokon megbújva „önfenntartó” populációkat hoztak létre, és sikeresen elszaporodtak. Közegészségügyi problémák miatt már gyérítésük is felvetődött, ezt viszont kíméletes és biztonságos módon egy település központjában nem könnyű elvégezni. Megteszi ezt azonban helyettünk más! A nyitott szemű járókelők észrevehetik, hogy ősztől tavaszig a városi galambcsapatok időnként fejvesztve menekülnek egy hegyes szárnyú üldöző elől. A vándorsólyom téli időszakban történő megjelenése (leggyakrabban a Dobozi lakótelep víztornyán vagy a Petőfi téren) szintén a bőséges táplálékkínálatnak köszönhető, a túlszaporodott galambállomány ugyanis könnyű zsákmány a fokozottan védett ragadozónak. A galambfélék családjába tartozó balkáni gerle csak az 1930-as években jelent meg Debrecenben, azóta azonban hazánk többi településéhez hasonlóan városunk legközönségesebb madarává vált. Őt is megtaláljuk akár a legmostohább környezetben is, sőt keresi az ember közelségét. A búbos pacsirta sohasem idegenkedett az utaktól, hiszen a szántások mellett, faluvégeken, tanyák közelében volt régebben is a hazája. De megtalálja számítását a mai aszfalt- és betonutakon is, sőt újabban a bevásárlóközpontok parkolóiban is szívesen tanyázik. Az autók által felvert vagy elcsapott rovarsereg vonzza őket, költőhelyet meg valószínűleg a nagyáruházak lapos tetőin találnak.

A legegyhangúbb lakótelep látványát is oldják a fasorok és parkok, szomorú azonban, hogy például a mai lakóparkok építésekor a tervezők zöldfelületek létesítésére már egyáltalán nem vagy alig áldoznak. A Tócóskert és a Tócóvölgyi lakótelep házai között sokkal több enyhülést, búvóhelyet és táplálékot kínáló fát találunk, mint a modern társasházi övezetekben. De a belvárosi parkok sora is nagy vonzerő az állatok számára. A feketerigó, a zöldike, a tengelic szívesen rak fészket a városi fákra is, de egy nagyobb parkban akár már fakopánccsal is találkozhatunk. Régóta nevezetes a Poroszlay utca lakóházai között egy nagy zöldfelülettel, valamint nyírfákkal és fenyőkkel díszített udvar. Minden télen nagy csapat erdei fülesbagoly tanyázik ott, nem zavartatják magukat az itt lakó emberektől, akik szintén megszokták már a tollas vendégek jelenlétét. A téli időszakban egyébként olyan madarak is megjelenhetnek városunk fasorain, amelyek északi országokból látogatnak hozzánk. A fenyőrigók és a csonttollúak időnként több ezres csapatokban is megfigyelhetők, sajnos a számukra ilyenkor táplálékul szolgáló ostorfák, japánakácok fogyatkozásával e madárvendégek is egyre kevesebb vonzerőt találnak városunkban. Gyaníthatóan még gazdagabb lenne a városi parkok madárvilága, ha nemcsak táplálékot, hanem (főleg nyáron) vizet is találnának az ide vetődő fajok. Már egy csurgóra állított csap is megfelelne a nyári hőségben a madarak számára szomjoltónak, ilyenre azonban nem nagyon látni példát Debrecenben. Kertek környéke A kertvárosias övezetben már a kevésbé alkalmazkodóképes fajok is felbukkannak és megtelepednek. Különösen az erdők vagy legelők közelében létesült településrészeken találunk változatos élővilágot. A fülemülék, poszáták, cinegék és pintyek e helyeken egyáltalán nem számítanak ritka vendégnek, de harkályok, csuszkák és más fajok is megtalálják itt az életfeltételeiket. A házi rozsdafarkú terjedésének az elmúlt másfél évtizedben lehetünk tanúi. Korábban e faj jóval ritkább volt, csakúgy, mint a csicsörke. De mit mondjunk akkor a gyurgyalagokról? A város nyugati és keleti részei fölött is gyakran felhangzik nyáron bugyborékoló hangjuk, amint a levegőt szelik a lakóházak fölött. E színpompás,

fokozottan védett madarak partfalakba, homokbányákba vájják fészeküregüket, állományuk országszerte örvendetesen emelkedett, ezzel magyarázható itteni gyakori megjelenésük is. Városszerte egyre több költőhelyük ismeretes, a korábbi téglagyárak kubikgödreinek falában, a Sámsoni úti egykori harckocsipálya homokfalaiban éppúgy költenek a „főldi rigók”, mint a Tócóvölgy egyes részein. Nemcsak madarakat, hanem más gerinces állatokat is gyakrabban figyelhetünk meg a belvárostól távolabb haladva. A kertekben akár sünnel is találkozhatunk, de nemegyszer futott át előttem az úton a karcsú testű menyét, újabban pedig többször került szem elé a molnárgörény is. A kerti tavakban szívesen megtelepednek a gőték és a békák is, különösen akkor, ha a kert gazdája sem bánja a rovarpusztítók jelenlétét. Persze csak azokban a kertekben számíthatunk gazdag és változatos élővilágra, amelyek nincsenek „túlművelve”. A csupán agyonpermetezett növényekből vagy golfpályaszerűen nyírt gyepszőnyegből álló „kert” sem táplálékot, sem búvóhelyet nem jelent az állatoknak. Ahol azonban bokrok és nagyobb fák, esetleg mesterséges fészekodúk is találhatók, ráadásul gondoskodunk a madarak itatásáról, télen pedig etetésükről, ott előbb-utóbb tartósan is megtelepednek. Ha természetközelibb élőhely környékén van a kertünk, előbb, ha attól távolabb, akkor csak utóbb.

DISPUTA Kapualj

… és az oázisok

27

Természetesen A természetközeli élőhelyekhez tartoznak azok a gyepes, erdős és vizes élőhelyek, amelyek többé-kevésbé természetes környezetet kínálnak az élővilág számára. Debrecen folyamatos terjeszkedésével e menedékek egyre inkább zsugorodnak, a megmaradtak megőrzése így mindennél fontosabb természetvédelmi feladat (lenne) városunk közigazgatási területén. Érdemes hát sorra venni a legfontosabbakat, rövid képet adni arról, milyen élővilágot rejtenek és azt is, hogy fennmaradásukat – és így Debrecen biodiverzitásának megőrzését – hogyan lehetne elősegíteni.

DISPUTA Kapualj

Gyepek és legelők. Ha egy kétszáz évvel ezelőtti térképet vetünk össze városunk mai állapotával, nyilvánvalóvá válik, hogy a füves élőhelyek mekkora csonkításon mentek keresztül az idők folyamán. A 19. század végén a közlegelők feltörésével kezdődött folyamat később új városrészek létesítésével, utak kialakításával folytatódott. A nyugati városrészben található nagyobb gyepterületet – mely vizes élőhelyként is fontos szerepet tölt be – a füzesabonyi vasútvonal építésekor vágták ketté, a Kishegyesi út túloldalán pedig családi házas övezet épült a felparcellázott legelőn. De beépítés veszélye fenyegeti a Tócóvölgyi lakótelep mögötti gyepeket éppúgy, mint a repülőtér melletti legelőterületet. Pedig a fennmaradt füves élőhelyek gyakran értékes növényzetük (öldöklő aszat, szamárkenyér) miatt is természeti értéket képviselnek, de megőrzésük a pusztai környezetet kedvelő állatvilág számára is fontos. A fürge gyík vagy a zöld gyík mellett számos madár számára is nélkülözhetetlen a legelők fennmaradása. Az emlősök közül az ürgék és a hörcsögök a ragadozó madarak táplálkozásában játszanak fontos szerepet. Külön említést érdemel egyik legféltettebb termé-

28

szeti ritkaságunknak, a fokozottan védett nyugati földikutyának a józsai védett legelőn élő populációja. A Debrecen déli területein (Szepes határban) kezdődő szikes gyepek is igazi értéket jelentenek. Sótűrő növényzetükkel, tavasszal a víz borította részeken megjelenő partimadarakkal és billegetőfajokkal egy darabka Hortobágyot varázsolnak városunk közvetlen határába. Szántóföldek. Sajátságos, hogy azok a mezőgazdasági területek is élőhelyül szolgálnak, amelyek kialakításának volt tulajdonítható leginkább az előbbiekben említett füves területek megritkulása. De az állatvilág alkalmazkodását jó példázza, hogy számos faj a szántóföldeken is megtalálja a számítását. A fürj pitypalattyolását például gyakran mezőgazdasági táblákból halljuk, tavasszal és ősszel pedig a város határán elterülő vetéseket gyakran ludak és darvak táplálkozó csapatai lepik el. Az emlősök közül főleg a mezei nyúl, az őz és számos rágcsáló választja gyakran otthonául a szántóföldeket. Erdők. Ha a debreceni erdőkről részletesebben kívánnánk szólni, ez külön kötetet töltene meg. A Nagyerdőnek például egész terjedelmes irodalma van. A régebbi publikációkból azt is tudjuk, mi minden tűnt el mára. Nincs már barna kánya, törpesas és holló, pedig e fajokat a korábbi munkák rendre említik. A hatvanas évek nagy szenzációja volt a kis héja debreceni költése, e ritkaságot is hiába keresnénk már a Nagyerdőn. Jó emberöltővel ezelőtt még a szalakóták is gyakoriak voltak itt, ma már legközelebb csak Konyár környékén találkozhatunk e színpompás tollú madarakkal. Mindennapos látvánnyá vált ugyanakkor a fekete harkály, még a debreceni kertségekben is egyre gyakrabban kerül elő. A debreceni erdők, különösen a Nagyerdő a számos fészkelő harkályfajról egyébként is nevezetesek, miattuk még ma is látogatnak ide nyugat-európai madarászok. Az emlősök közül igen elterjedtté vált a mókus is, alig hetven éve még egyáltalán nem fordult elő a Nagyerdőn. Aki gazdag és változatos erdei madárvilágra kíváncsi, annak a botanikus kert felkeresése is ajánlható. Különösen a téli időszakban kerül szem elé sok énekesmadár (zöldike, fenyőpinty, erdei pinty, süvöltő, meggyvágó, fenyő- és szőlőrigó, csonttollú). Tavasztól az itt maradókat már csak énekük árulja el, de igazi élmény a fülemüle vagy a barátposzáta dalának hallgatása.

A debreceni Erdőspusztákon barangolva számos más erdei faj is a szemünk elé kerülhet. Egy terephatározóval és egy egyszerű kézi távcsővel „felszerelt” kezdő túrázónak is ajánlható a debreceni erdőkben tett kirándulás.

Különleges élőhelyek A szennyvízülepítő és a hulladéklerakó. A Lovász-zugi tározó Debrecen egyik különleges területe. Tulajdonképpen a vizes élőhelyek között kellett volna említenünk, ám mivel kialakítása a város szennyvíztisztításához kapcsolódott, érdemes a rendhagyó helyek közé sorolnunk. Számos szen�nyezőanyag terheli ma is, ennek ellenére az élővilág egyre inkább birtokba veszi. A terelőgátas tórendszer legtöbb medencéje mára erősen benádasodott, cserregő és foltos nádiposzátáknak, nádi tücsökmadaraknak és nádirigóknak nyújtva kiváló fészkelőhelyet. A fokozottan védett fajok közül költött már itt cigányréce, de számos más récefaj is rendszeresen megfigyelhető a nyíltabb részeken. Szárazabb időszakban

a tórendszer vízszintje is lecsökken, ilyenkor gólyatöcsök raknak fészket a kialakuló iszapzátonyokon, vonulási időszakban pedig számos parti madár keresi fel táplálkozási céllal. Pajzsos, réti és billegető cankók mellett időnként partfutók, sárszalonkák és parti lilék is megfigyelhetők rajta, ami mégiscsak különleges, hiszen nem egy leeresztett halastó partján nézelődünk valahol a Hortobágyon, hanem Debrecen városán belül találkozhatunk e ritka madárvendégekkel. Hasonlóan különleges helynek számít a hulladéklerakó vagy köznapibb nevén a szeméttelep. Bármilyen taszító is a látványa és a szaga a kifinomultabb lelkű embereknek, a bőséges táplálékkínálat varjú- és sirálytömegek számára jelent ellenállhatatlan csábítást. A Vértesi úti létesítmény környékét időnként még a legjobb élőhelyeken „edződött” madarászok is felkeresik, hiszen szerecsensirályok, heringsirályok és más ritkaságok is előfordultak már itt. Városunk faunája még ma is gazdag és érdekes. Kezdő és profi természetbúvárok most is találnak figyelemre érdemes területeket Debrecen határain belül, még ha ez már nem is a Vámospércstől a Tiszáig tartó hatalmas birtokot jelenti. Elég változatos azonban ahhoz, hogy erdei, vízi és füves környezetet kedvelő állatfajok is fennmaradjanak a nekik megfelelő helyeken. Nyitott szemmel járva Debrecenben hamar meggyőződhetünk arról, hogy nem vagyunk egyedül. Ha saját életterünk bővítése közben tekintettel vagyunk lakótársainkra is, akkor még gyermekeink és unokáink is rácsodálkozhatnak Debrecen gazdag élővilágára. Akkor pedig városunk valóban élhető marad – még nekünk, embereknek is.

DISPUTA Kapualj

Vízi élőhelyek: patakok, tavak, víztározók. Korábban már említettük a víz fontosságát. Debrecennek viszonylag kevés vizes élőhelye van, megbecsülésük ezért is különösen fontos. Az Erdőspusztákon létrehozott jóléti tavak enyhítették a nyírvizek lecsapolásakor létrejött szárazságot. Ráadásul nemcsak a betelepített halakra vágyó horgászoknak, de a természetbúvároknak is érdemes felkeresniük e létesítményeket. A barna rétihéják, szárcsák, vöcskök és szerkők gyakran egészen közelről figyelhetők itt meg, ősszel és kora tavasszal pedig akár ritka vendégekkel: sarki és északi búvárokkal is találkozhatunk. Utóbbiak felismeréséhez már nem árt a gyakorlat, akárcsak a tavak szegélyén felbukkanó partimadarak helyes határozásához. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Debrecen fő vízfolyását, a Tócót sem. Az egykor jóval bővebb vizű patak a madarak számára ma is fontos vonulási útvonalat jelent, de kisebb halak, kétéltűek, sőt hüllők (vízisiklók és mocsári teknősök) számára fontos szaporodási és táplálkozóhely is egyben. Remélhetőleg a ma még időlegesen meglévő szennyező források megszűnésével a jövőben tovább gazdagodhat a Tócó élővilága.

29

Esély a kóbor állatoknak Batta Ágnes DISPUTA Kapualj 30

A

kitett, kóbor állatok élete nem kön�nyű. Vannak emberek, akik ételt adnak nekik, majd szomorúan útjukra engedik őket, mások elzavarják a félénk állatokat, de olyanok is akadnak, akik beléjük rúgnak. Az utcán tengődő kutyák félnek, magányosak, megpróbálnak odacsapódni a járókelőkhöz, hátha szerencséjük lesz és hazaviszik őket. A legtöbbször sajnos nem esik meg rajtuk senki szíve, mert az ember attól tart, hogy betegséget terjesztenek és koszosak. Ezeket az elhagyatott teremtéseket karolja fel az „Együtt az Állatokért” Állatvédő Közhasznú Egyesület Debrecenben. Az árva állatokról gondoskodó egyesület 2004-ben alakult, hogy megoldást találjon az éhező, kiszolgáltatott négylábúak helyzetére. A tagok az állatok befogadásán túl próbálnak segíteni az elfogadhatatlan körülmények között tartott ebeken, illetve igyekeznek megakadályozni az állatok kínzását. A 70 férőhelyes telep mindig zsúfolásig telve van, hisz amíg lehetőségük van rá, befogadják a gazdátlan kutyákat. Az utóbbi időkben azonban gyakori, hogy gazdik viszik be megunt kedvencüket – mondja értetlenkedve Kulcsár Sándorné, az egyesület elnökségi tagja. –  Többször is előfordult már, hogy valaki behozott egy állatot, akit állítása szerint az utcán talált, aztán véletlenül előkerült az oltási könyve is. Egyre gyakrabban találkozunk ilyen esetekkel, pedig az utcán kóborló állatok számára sincs elég helyünk. A cicákat így sem tudjuk befogadni, őket mindig örökbefogadókhoz kell adnunk, akiknek segítünk az állatok etetésében, illetve fizetjük az orvosi költségeket is. A kóbor állatok szaporodását egyedül ivartalanítással lehetne megállítani, erre viszont alig jut pénzünk az állatok etetése, beoltása mellett. Az egyesület pénze ilyenkor, az év vége felé közeledve már teljesen elfogy (októberben kapják meg az 1 százalékos felajánlásokból befolyt összeget), és nemrég ki is rabolták a telepet. A tíz szabadon lévő kutya ellenére elvitték a száraz tápokat, illetve a szivattyút, amivel a vizet garantáltuk az állatoknak, és még sok, számunkra a munkához nélkülözhetetlen – mások számára viszont értéktelen – dolgokat – bosszankodik az állatvédő. Sajnos az állatotthonnak minél hamarabb új helyre kell költöznie, mert a telep közelében újabb házak épülnek. A leendő telephely számára egy tanya lenne a legideálisabb, viszont eddig még nem találtak megfelelőt, ahová engedélyt is kapnak, és ki is tudják fizetni az ingatlan árát. Az új

menhelyen már cicaházat is szeretne kialakítani az egyesület, hogy a kóbor macskák helyzetén is javíthassanak. Az állatok legtöbbször az utcáról kerülnek be, beviszik őket a megtalálók, vagy bejelentésre kimennek a kutyáért az egyesület tagjai. –  Az ebeket először állatorvoshoz vis�szük vizsgálatra, oltásra, illetve féregtelenítésre. Most is épp egy utcáról összeszedett törött lábú németjuhászt viszünk az orvoshoz. Az állat már napok óta fájdalmak közepette kóborolhat, így az sem biztos, hogy lábra tud majd állni szegény, de igyekszünk mindent megtenni érte, hogy teljes életet élhessen – mutat az autóban fekvő beteg kutyára Kulcsárné. – A behozott kutyák kezdetben félénkek, de ahogy érzik a folyamatos gondoskodást és szeretetet, egy-két hét alatt már a tenyerünkből esznek. Az örökbefogadóktól nem kérünk pénzt, de bármilyen apróságnak örülünk, ami a kutyáknak hasznos lehet, póráztól kezdve az ételen át a játékokig. Az örökbefogadásra vállalkozók általában a kiskutyákat keresik, mégis a csöppségekre kell a legtöbbet fordítani, beadni a védőoltásokat és kétszer féregteleníteni őket. A felnőtt kutyákat is elviszik természetesen, hisz a múlt hónapban is 77 kutyát hoztak be, és 70-et el is vittek, de sajnos mindig több a behozott állat, mint amen�nyinek sikerül gazdát találni. A nyári időszak kedvez az örökbefogadásnak, viszont télen szinte egyetlen állatot sem visznek el – mondja Nagy Károly telepvezető. Az egyesületnek három állandó munkatársa van, közülük kettő minden nap a telepen tartózkodik. Az önkéntesek sajnos kevesen vannak, pedig a kis ketrecekben lakó kutyáknak minden nap szükségük van mozgásra, sétára, és ebben nagy segítséget tud nyújtani bárki, aki erre vállalkozik. Az állatotthon munkatársai minden segítséget örömmel fogadnak, legyen az pénz, étel, játék, pokróc vagy kutyaház, de olyan aktivistákat is keresnek, akik be tudnak otthonra fogadni árva cicákat az egyesület költségén. Kulcsár Sándorné szerint a kóbor macskák túlszaporodását egyedül az ivartalanítással lehet megakadályozni, ezért a jövő évi költségvetésbe megpróbálják ezt is bekalkulálni. Az egyesület havonta 6–800 ezer forintból gazdálkodik, amit a Nemzeti Civil Alap pályázataiból, adományokból és az 1 százalékos felajánlásokból gyűjtenek össze. Az előző években pályázati forrásból csak pár százezer forintot kapott

–  Az elárvult állatok befogadásán túl próbálunk tenni az állatkínzás ellen is. Bejelentésre kimegyünk az állatkínzás helyszínére, ahol próbálunk beszélni a kutya gazdájával, elmagyarázzuk a jogszabályokat, végső esetben pedig feljelentjük az állatkínzót a rendőrségen. Precedens értékű végzés eddig még sajnos nem született, de néha elég csak a rendőrséget említeni, és ideadják a kutyát, ami az állatnak csak jobb lehet. Kergettek már minket vasvillával is, vagy kihívták ránk a rendőrséget, mert vannak emberek, akik tulajdonuknak tekintik az állatot, és úgy gondolják, hogy bármit megtehetnek vele – számolt be munkájuk nehézségeiről az állatvédő. Az ugyancsak debreceni Kutyaház Egyesület kizárólag a helyi kutyamenhelyeknek nyújt segítséget, melyek jelenleg is pénz- és helyszűkében szenvednek. A Bernáth Csaba labdarúgó által alapított egyesület célja, hogy megoldást keressenek az olyan esetekre, ha valaki talál egy kutyát, vagy éppen lemond róla, tudja hol elhelyezni. Szeretnék, hogy minden négylábú megfelelő körülmények közé kerülve esélyt kapjon, hogy újra gazdára találhasson. Az egyesület tagjai közé olyan közéleti személyiségek tartoznak mások mellett, mint Sándor Tamás, Kerekes Zsombor, Lukács Laci, a Tankcsapda frontembere, a Desperado együttes énekese, Betti, Adorján Zoli és Tihanyi Sándor, a salakmotor bajnokai, Csősz Imre olimpiai bronzérmes cselgáncsozó, Tumbász József kick-box világ- és Európa-bajnok, illetve a DKSE-Hotel Lycium férfi kézilabdacsapatának néhány tagja. Az egyesület várja azokat az állatbarátokat – éljenek az ország bármelyik pontján –, akik csatlakozni kívánnak 12 ezer forintért évente. A befolyt összeget gyógyszerekre, ételre és egyéb szükséges dolgokra fordítják. A Bánkon lévő gyepmesterség feladata a kóbor kutyák befogása és a közterületen talált elhullott állatok elszállítása.

DISPUTA Kapualj

az egyesület, a következő évben azonban több mint kétmillió forintot fordíthatnak majd az állatokra, illetve az elkerülhetetlen költözésre. –  Az állatokat általában költözés vagy haláleset miatt hozzák be, pedig a hozzátartozók az örökség felvételével együtt a házi kedvencről is gondoskodhatnának, akit az eltávozott gazdi biztosan nagyon szeretett. Előfordult már olyan is, hogy a fölösleges szaporulatot éjszaka próbálták bedobálni a kapun, és a kerítés melletti gödörben felgyülemlett esővízben reggelre megfulladtak a kiskutyák. Az ilyen esetek megelőzésére találtuk ki, hogy elhelyezünk egy kutyaház-inkubátort a kapun kívül, ahová éjszaka tehetik a kutyákat. – Az állatotthonban naponta legalább száz kilogramm ételt esznek meg a kutyák úgy, hogy csak a kicsik és a betegek kapnak naponta háromszor enni, a felnőtt állatok pedig csak délben. A koszt rizsből, tésztából, sült kacsából, konzerv és száraztáp keverékéből áll össze. Sok kutya azelőtt még soha nem találkozott a száraz kutyatáppal, ezért ők ezt nem is eszik meg magában, így össze kell keverni más anyagokkal – sorolja a telepvezető. A menhely legrégebbi lakója a közepes termetű Akita, akit kölykeivel együtt hoztak be három éve. A szürke és fehér árnyalatokban játszó bundájú kutyus mogorva természete csak az étel védelme során mutatkozik meg, ottjártunkkor is tálkáját próbálta minél messzebb vinni tőlünk, nehogy véletlenül illetéktelen kezekbe (pocakba) kerüljön ebédje. Az egyik legtöbbet szenvedett kutyus a pulik fajtájába tartozó Bundi volt, aki hosszú, fájdalmas kóborlás után került Nyíradony utcáiról az állatotthonba. Bundi a bejelentő szerint évek óta kóborolt a településen, és télen egy hurok akadt a nyakára, ami már teljesen belemélyedt a húsába. Az állatvédők megetették a kutyát, aki még mindig vicsorgott, ezért legközelebb már nyugtatót is kevertek az ételébe, és így sikerült állatorvoshoz vinni. –  Amikor levágta róla a drótot az orvos, borzasztó fájdalmakat élt át, de azután már a hatalmas tátongó seb ellenére azt tehettünk vele, amit csak akartunk. Most már tökéletesen meggyógyult Bundi nyaka, ezért napokon belül kozmetikába visszük, hogy rendbe tegyük az összeragadt szőrét és várjuk az új  gazdiját. Bundi most már szabadon jár-kel a telepen, jó természete miatt azok közé a kutyák közé tartozik, akiket nem kell ketrecbe zárni – mondta Kulcsár Sándorné.

31

A Debreceni Közterület-felügyelet által üzemeltetett gyepmesteri telepen 80–100 kutyát tudnak elhelyezni, jelenleg 45 állat

vár gazdára. A gyepmesterség ugyancsak kiközvetíti az állatokat, de itt már 2500 forintot kell fizetni értük, ugyanis minden bekerülő kutyát beoltanak, és állatorvos ellenőrzi őket minden héten. Tőzsér Gyula hatósági osztályvezető szerint a bekerült kutyák közül csak az öreg és sérült állatokat altatják el, a többieknél nincs mesterséges elaltatás, akár évekig is várhatnak a szerető gazdira a gyepmesteri telepen. A telepről évente több száz kutyát közvetítenek ki. A gyepmesterség emellett kérésre, térítés ellenében elszállítja az otthon elpusztult állatokat is. A menhelyi kutyák legértékesebb tulajdonsága a mindenen túlmutató hűség és a feltétel nélküli szeretet. Velük általában jól jár, aki ilyen kedvencre vágyik, jóllehet az állandó hízelgést is tolerálni kell, de nem tudják máshogy meghálálni a gondoskodást. Az ember közelségét, szeretetét évezredek óta igénylik a kutyák, ezért az utcán élve elhagyatottnak érzik magukat, jó tehát, ha nem felejtjük el A kis hercegből gyakran idézett sort: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

„EGYÜTT AZ ÁLLATOKÉRT” Állatvédő Közhasznú Egyesület [email protected] www.debrecen.zug.hu

DISPUTA Kapualj

Az Állatmenhely megközelítése gépjárművel: a Mikepércsi út és a Hosszúpályi út kereszteződésétől a Vekeri-tó felé vezető úton, a 2-es kilométerkő után az „Állatotthon” táblánál kell balra lefordulni a földúton. Busszal: a helyközi buszvégállomásról induló hosszúpályi buszról a tájháznál kell leszállni.

32

Nyitva tartás: hétfőtől péntekig 8–15, szombaton és vasárnap 8–13 óra között. Sétáltatni minden nap 8–12 óra között lehet. Telefon: 06 20/402 43 01, 06 20/402 43 62 Kutyaház Egyesület bankszámlaszám: Volksbank 14100361–10761949–01000004 www.kutyahazegyesulet.hu E-mail: [email protected] Debreceni Közterület-felügyelet, gyepmesteri telep, Bánk tanya 72. Telefon: 52/502 530

A rendszerváltozás előtt minden megyében egy napilap volt, és lényegében az jelentette „a” sajtót. A Magyar Rádió vidéki stúdióinak meglehetősen korlátozott volt a hatásuk (az ország jelentős részén nem vagy csak nagyon rossz minőségben voltak hallhatók), a helyi televíziózás pedig szakmai és technikai értelemben egyaránt gyerekcipőben járt. Csongrád és Borsod-AbaújZemplén megye volt a kivétel: a városi és a megyei pártbizottság külön lapot adott ki. De ott is mindkettő gazdája a megyei lapkiadó vállalat volt. Ez a séma érvényesült Debrecenben is a nyolcvanas évek közepén, amikor a Napló mellett a városi pártbizottság lapjaként megjelent a Debrecen című hetilap – egy ideig még az Útonnal párhuzamosan is működött, de 1989 nyarán megszűnt. A lapok „üzleti” szempontból az MSZMP, vagyis az állampárt vállalataiként működtek, szakmai „feletteseik” pedig a megyei pártbizottságok agitációs és propaganda – ma úgy mondanánk: kommunikációért felelős – osztályai voltak. A fejlécen helyenként használtak megtévesztő megjelöléseket – „a megyei tanács lapja”, „a

 Hogyan érvényesült a pártfelügyelet? Természetesen voltak ennek formális elemei – a főszerkesztőket és a -helyetteseket például a pártbizottság nevezte ki, rovatvezető, szerkesztő csak párttag lehetett és folytathatnánk a sort –, és voltak informális technikák is. Az előbbiek szükségszerűen következtek annak a rendszernek a szabályaiból, az utóbbiak viszont sokkal veszélyesebbek, ártalmasabbak voltak. Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy megjelent a lapban egy cikk, amely valami fontos (értsd: hatalmi pozícióban lévő) elvtársnak nem tetszett. Akkor többnyire nem a szerzőnek szóltak, hanem a főszerkesztőnek – jobb lenne az ilyesmire egy kicsit jobban ügyelni. A főszerkesztő ezt valamilyen módon közvetítette a szerkesztőség tagjainak, és miután a legkevésbé sem alapos, konkrét szakmai kritikáról, hanem valami megfoghatatlan, homályos tartalmi-ideológiai kifogásról volt szó, az erre hajlamosakban pillanatok alatt kialakult a bizonytalanság és a megfelelni akarás különös vegyülékéből táplálkozó öncenzúra. Valóban igaz, hogy a nyolcvanas években a szó szoros értelmében nem volt cenzúra – a Naplónál legalábbis nem. Éppen azért, mert ezek az áttételes, sejtető-fenyegető technikák tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy a legtöbb kollégában kifejlesszék az öncenzúrát. Ami gyakran – különösen, ha az illető emberi és szakmai értékrendje nem volt túl stabil, esetleg szakmai kvalitásai sem verdesték az eget – túl is ment azon a szinten, amit valójában elvártak…  Mindezek tükrében beszélhetünk-e egyáltalán valamiféle szakmai minőségről? Hajlamos vagyok azt állítani, hogy a szakma általános színvonala a vidéki sajtóban messze jobb volt, mint amit manapság tapasztalunk. Az ellentmondás csak látszóla-

„...itt van vége a független sajtónak”

 Mindenekelőtt villantsuk fel, milyenek is voltak a vidéki Magyarország sajtóviszonyai a rendszerváltozás előtti években.

megye dolgozóinak lapja” stb. – de ez semmit nem változtatott a lényegen.

Kornya István

Húsz éve, 1989. március 15-én jelent meg Debrecenben az Úton című hetilap. A legelsők egyikeként azok között, amelyek hos�szú évtizedek után pártállami jóváhagyás nélkül, önálló gazdasági vállalkozásként – de legfőképpen a rendszerváltoztató hangulatban, a szabad sajtó megteremtéséért tenni akaró újságírók szakmai elkötelezettsége révén jöhettek létre. A hetilap története már könyvben is olvasható az egykori főszerkesztő, Görömbölyi László jóvoltából. Most arról is beszél: az akkori illúziók rég szertefoszlottak – a pártállami felügyelet alatt álló megyei lapoktól eljutottunk oda, hogy a helyi médiát a külföldi tulajdonú, profitérdekelt megyei újságok és a politika által felügyelt önkormányzati orgánumok uralják.

DISPUTA Tisztaszoba

Beszélgetés Görömbölyi Lászlóval, a húsz éve megjelent Úton egykori főszerkesztőjével

33

gos. Egyrészt: az öncenzúra és a megfelelési kényszer ma is jelen van – csak éppen nem a pártbizottság, hanem a tulajdonos elvárásainak „célszerű” megfelelni. Másrészt viszont: a rendszerváltozás előtt, a hetvenes évek közepétől a szorosan vett újságíró-szakmai képzésnek volt egy szervezett, meglehetősen eredményesen működő rendszere – ami a rendszerváltozás után darabjaira hullott. Ma fontos szerkesztőségi beosztásokban találunk olyan embereket, akik alapvető szakmai ismereteknek is híján vannak – ami a nyolcvanas években például a Hajdú-Bihari Napló háza táján egyszerűen nem fordulhatott elő. Félreértés ne essék: említhetnék példákat, amikor nagyon is értetlenül álltunk egy-egy kinevezés, megbízás előtt – de akik ellen akkor mindenféle szakmai kifogásaink voltak, azok a mai viszonyok között alighanem a felkészültebbek közé tartoznának. Mielőtt bárkit is megbántanék, szeretném tisztázni: általános jelenségekről, folyamatokról, a meghatározó mechanizmusokról beszélek. Amelyek alól mindig voltak, és vannak is kivételek.

DISPUTA Tisztaszoba

 De attól, hogy valaki ismeri a szakma szabályait, még nem lesz jó újságíró – mert például túlteng benne az öncenzúra, és nem vagy csak korlátozottan használja a tudását.

34

Ez pontosan így van, éppen ezért beszélni kell még egy fontos körülményről. A nyolcvanas években közkeletű kifejezés volt: „a sorok között is kell tudni olvasni”. Sajátos viszony volt ez az újságíró és az olvasó között, ami olykor igencsak hatásosan működött. Aminek persze előfeltétele, hogy legyenek, akik „a sorok közé is tudnak írni”… Minden szerkesztőségben akadtak tehetséges, a korlátokat feszegetni igyekvő emberek. Ha ráadásul a főszerkesztő hajlandó volt kisebb-nagyobb konfliktusokat vállalni, akkor volt esély rá, hogy igaz, érvényes gondolatok is megfogalmazódjanak. Azt hiszem, ebben a megközelítésben a Napló elég jó helyzetben volt a nyolcvanas években.  Az Úton történetéről írt könyvet olvasva az derül ki: a mozgástér abban a szerkesztőségben is egyre szűkösebb lett. Pontosan így van. Mert míg a hetvenes évek második felében – én 1976-ban kerültem a szerkesztőségbe, akkortól vannak tapasztalataim – vagy a nyolcvanas évek nagy részében az ember örült, ha sikerült a

„sorok közé írás” egyre finomabb technikáit kidolgoznia és alkalmaznia; az 1987-ben elkezdődött, majd az 1988. májusi pártértekezlet után egyre gyorsuló társadalmi mozgások, a mind mélyebb változások időszakában ez sokunkat már nem elégített ki. Akkor már egyértelműen, világosan kellett volna írni mindarról, ami történik, ami érdekli az embereket – amihez sokszor eligazítást, magyarázatot, őszinte, tiszta beszédet vártak volna. Számunkra (Dombrovszky Ádámmal és Turi Gáborral együtt) ez volt az a belső kényszer, ami meglehetősen kalandos körülmények között 1989. március 15-ére elvezetett az Úton megjelenéséhez. Hogy az új hetilap mennyire volt képes megfelelni az eligazítást adó tiszta beszéd követelményének, a szabad sajtó szakmai normáinak, azt megítélni nem én vagyok hivatott – talán szán erre néhány bekezdést egy majdani sajtótörténeti mű. Azt persze nem gondolom, hogy nagyon elmarasztaló lehetne ez a megítéltetés.  Az Úton megalakulásának és másfél éves működésének a története megismerhető a könyvből – ne vegyük el a felfedezés örömét a majdani olvasóktól. Azonban mostani beszélgetésünkhöz szervesen kapcsolódik egy fontos momentum: 1990-ben az „útonosoknak” sem volt ellenükre a külföldi tőkével való szövetkezés… Olyannyira, hogy talán némi személyes szerepem is volt abban, hogy ma Eugen Russ a tulajdonosuk a kelet-magyarországi megyei lapoknak. 1990 elején ugyanis az osztrák befektető csoport (akkor még nem létezett az FVD) magyarországi képviselője engem keresett meg. Elmondta, hogy az osztrákok Kelet-Magyarországon akarnak érdekeltséget szerezni (az ország nyugati részét akkor már elárasztotta a külföldi tőke), és mivel a csoport meghatározó tagja egy tartományi újság tulajdonosa, a lapkiadás területén keresnek lehetőséget. Ehhez olyan partnerre van szükségük, akivel szakmai együttműködést tudnak kialakítani – és erre az Útont tartották alkalmasnak. Csakhogy a ’90-es választások két fordulója között a Springer „lenyúlt” hat megyei lapot – erről is részletesen szól a könyv –, s ez alapvetően megváltoztatta a helyzetet: az osztrákok azt szerették volna, ha „kiegyezünk” a Naplóval, és közösen kötünk velük üzletet. A Napló ugyan ellenállt a Springernek, de egyre-másra érkeztek az újabb ajánlatok. Lehetőséget kaptam, hogy a szerkesztőség és a kiadó munkatársainak beszéljek az osztrákokról, tolmácsoljam

 Ha a megyei sajtó mai állapotát ismerve visszatekintünk, azt gondolhatjuk, hogy a nyugati befektetők, így a Debrecenbe érkező osztrákok nem is voltak érdekelve a minőségi újságírásban. ’90 őszén mi adott okot reménykedésre? Russ a megbeszéléseken folyamatosan azt hangoztatta: ők ehhez az együttműködéshez tudják adni a korszerű, európai szintű lapkiadás know-how-ját, tudnak tőkét garantálni a nélkülözhetetlen fejlesztésekhez – de ők nem tudnak Magyarországon újságot szerkeszteni. Ehhez felkészült magyar újságírókra-szerkesztőkre van szükségük, akik képesek kiaknázni a magas színvonalú kiadói háttérben rejlő lehetőségeket. Logikus megközelítés volt, nem is kételkedtünk szándékaik őszinteségében. Hozzáteszem rögtön: utólag sem gondolom, hogy szándékosan át akartak volna verni bárkit is – egyszerűen arról van szó, hogy mást értettünk bizonyos fogalmakon, kifejezéseken. Erre viszont már túl későn jöttünk rá.  Akkor talán itt az ideje, hogy próbáljuk meghatározni: mi a dolga egy helyi, megyei napilapnak? Lehet erre valami általános definíciót adni – hiteles, objektív tájékoztatás, valóságfeltárás, vélemények bemutatása-ütköztetése és így tovább –, de fontos tudni, hogy egy bizonyos lap éppen milyen társadalmi környezetben, milyen olvasói szokások-hagyományok közepette, nem utolsósorban milyen aktuálisan létező sajtóstruktúra részeként működik. Mert éppen ezek a tényezők döntik el, hogy az általános elvárások egyik vagy másik elemének mekkora súlyt kell szánni, mikor mondhatjuk azt, hogy egy lap betölti – vagy éppen nem képes betölteni – a hivatását. Országos példát mondok, hogy érthető legyen: a kereskedelmi televíziótól ne várjunk közszolgálati teljesítményeket – merthogy léteznek közszolgálati csatornák, ezt azoktól kell elvárni. Vagy: egyáltalán nem baj, hogy az országos

napilapok besorolhatók egy-egy politikaieszmei irányzatba – mert együtt mégiscsak képesek megmutatni mindazt, ami ebben az országban történik.  Térjünk vissza a megyei sajtóhoz. Korábban beszéltünk arról, hogy a rendszerváltozás környékén a helyi tájékoztatásban a megyei lapoknak gyakorlatilag monopolhelyzetük volt – amiből világosan következik, hogy a helyi társadalmat csakis akkor képesek szolgálni, ha lényegében közszolgálati funkciókat töltenek be. Ez minden probléma forrása: egy magánvállalkozástól nem várható el, hogy közszolgálati feladatokat teljesítsen – ő profitérdekeltsége szerint fog gondolkodni. Ez történt, ez történik most is. A jelenlegi megyei lapoknál a minőség kritériuma nem újságírószakmai értékrenden, hanem piaci normákon alapul. A jó újság az, amelynek nagy a példányszáma, magas a reklámbevétele. Ha ennek az az ára, hogy kényes ügyekről ne, vagy csak szőrmentén szóljon a lap, akkor ezt kell tenni – és a tulajdonosi elvárásnak ezzel felel meg az újságíró. Az olvasói elvárás tartalmi, szellemi értelemben tökéletesen érdektelen, az „olvasói elvárás” teljesítésének mércéje a példányszám – vagy az utóbbi időben az internetes változatok kattintási száma –, no és természetesen a legfőbb minőségi kritérium a reklámbevétel. Ha több, egymással versengő lap lenne a piacon, ez valamelyest segítené a szakmai szempontok erőteljesebb érvényesülését – hiszen akkor éppen a jobb szakmai minőséggel lehetne üzleti előnyre – nagyobb példányszámra, reklámbevételre – szert tenni. De nincs több lap, monopolhelyzet van – és éppen itt, Kelet-Magyarországon lehettünk tanúi annak, hogy ennek megtartásáért mindent meg is tettek, olykor nem is túl elegáns eszközökkel.  Lehetett volna másként is? Igen, lehetett volna. Például úgy, hogy annak idején az Antall-kormány államosítja a tisztázatlan tulajdoni viszonyok között működő megyei lapokat, és nem engedi, hogy az MSZP saját érdekeit érvényesítve hajtsa végre a privatizációt. A könyvben részletesen írok erről, itt most csak annyit: kevesen tudják, hogy az MSZP egyik feltétele az volt a privatizációs szerződésekben, hogy a kiadóvezetők, főszerkesztők és helyetteseik három évig maradjanak a beosztásukban. Ezzel sikerült elérnie, hogy miközben az első szabad választáson az MSZP

DISPUTA Tisztaszoba

a meghívásukat. Sikerült elérnem, hogy velük is kezdjen tárgyalni a Napló. Amikor nyáron meghirdették a megyei lapok privatizációs pályázatát, az osztrákok már egy kft.-t alapítottak, és a Funk, Verlag und Druckerei GmbH (FVD) nyerte el a Naplón kívül a Kelet-Magyarországot és az Észak-Magyarországot is. Majd két hónappal később az Útont kiadó Inform Stúdió Kft. is az FVD tulajdonába került.

35

alig tíz százalékot ért el, a nyolcmillió vidéken élő ember tájékoztatásában az MDF-kormány működése alatt azok a megyei lapok játszottak döntő szerepet, amelyek vezetőit az MSZP (vagy még elődje, az MSZMP) nevezte ki. Megkockáztatom: ez a sajtó világtörténetében egyedülálló kuriózum. Ha egy – hangsúlyozottan átmeneti, ha úgy tetszik, technikai – államosítás után egy erre alkalmas grémium irányításával történik egy tiszta privatizáció, elkerülhető lett volna ez a tragikomikus abszurd.  De attól a profit hatalma még ugyanúgy érvényesült volna. Hacsak nem alkalmazzák azokat a korlátozó szabályokat, amelyeket szerte Európában jól ismernek. Ezek az elemek valójában nálunk is megjelentek, de könnyen kijátszható, rendkívül puha korlátok formájában. Az egyik ezek közül a külföldi tulajdon arányának korlátozása. Miközben a privatizációs kiírásban 49 százalékban szabták meg a felső határt, a három kelet-magyarországi megyei lapnál a külföldi tulajdon a privatizáció után egy-két évvel formálisan, legálisan is 80 százalék fölött volt, de informálisan (hogy ezen mit kell érteni, arról a könyvben részletesen írok) már az első pillanattól kezdve így volt. Aztán nem kellett hozzá tíz év, hogy a kiadók 100 százalékos tulajdonba kerüljenek – és ezzel minden külső, szakmai kontroll alól mentesüljenek.

DISPUTA Tisztaszoba

 Miféle kontrollról lehetett volna szó?

36

Ahogy ez más országokban is szokásos, nálunk is előírták a minimum 20 százalékos dolgozói üzletrész biztosításának kötelezettségét. Ennek azonban két formája lehetséges: vagy az úgynevezett közös üzletrészben tartás, vagy a nevesített tulajdon. Az utóbbi azt jelenti, hogy a dolgozókra jutó üzletrészt az éppen ott lévő munkatársak között valamilyen szempontrendszer szerint felosztják, és mindenki személy szerint birtokolja a rá eső részt. Amit persze a meghatározó tulajdonos elővásárlási joggal megszerezhet – a kelet-magyarországi lapoknál ez néhány év alatt meg is történt. Ha viszont egyben marad ez a dolgozói üzletrész, akkor az mindig lehetőséget biztosít az éppen ott lévők számára, hogy bizonyos döntésekben részt vegyenek. Például, lehet olyan társasági szerződést kötni, hogy mondjuk a főszerkesztő kinevezéséhez 82 százalékos többség kell – és máris létezik egy erős korlát. Tegyük hozzá: a dolgozói üzletrész formájáról maguk a dolgo-

zók dönthettek – túl nagy volt a pár százezres ajándékpénz csábítása…  A lapcsoport és az Útont kiadó Inform Stúdió Kft. privatizálása után létrehozta és két éven át Görömbölyi László vezette a cég budapesti saját „hírügynöksé­ gét”, aztán 1993-ban főszerkesztő-helyettese, majd 1994-ben főszerkesztője lett az Észak-Magyarországnak. Másként fogalmazva: az Észak-Magyarországtól való távozásáig, 1998 őszéig tevékeny részese volt a megyei lapok lepusztításának… Hogy ezeknek a folyamatoknak mennyire voltam tevékeny részese, vagy mennyire az akadályozója, azt megint csak nem az én dolgom megítélni. De arról érdemes beszélni, hogy – az én személyemtől függetlenül – ezek a negatív, a profitszerzés által irányított folyamatok itt Kelet-Magyarországon az ország más részein tapasztaltakhoz képest jelentős késéssel indultak be. Egy sajátos helyzet ad erre magyarázatot: a tulajdonosi csoport a privatizációkor egy német közgazdászt bízott meg az FVD ügyvezetésével, a magyarországi ügyek irányításával, aki ráadásul korábbi pályafutása során a németországi „elit” sajtóban is szerzett szakmai tapasztalatokat. Amíg ő volt az ügyvezető, a szerkesztőségek működésében határozottan a német normákat, szokásokat próbálta érvényesíteni. 1997 tavaszáig hagyták így dolgozni, akkor eltávolították a cégcsoport éléről. Féléves átmeneti, bizonytalan időszak következett, majd 1998 elejétől intenzíven elkezdődött az a változássorozat, amely már tökéletesen beleillik a korábban emlegetett direkt profitérdekeltség mechanizmusába.  Talán érdemes tisztázni: mik azok a „német sajtónormák”? Némi egyszerűsítéssel fogalmazva: jó újsággal akart üzleti eredményt produkálni. Németországban rendkívül erős az újságírószakmai kontroll, erős szakmai szervezetek működnek, az úgynevezett mértékadó lapok elemi érdeke, hogy betartsák ezeket a normákat. A kiadó üzleti érdekei persze ott is fontosak, de ezek nem élvezhetnek prioritást a szerkesztőségi szakmai szempontokkal szemben. A cégcsoport újságírói számára 1997 elején készült egy belső sajtókódex, ami a Német Sajtótanács alapelveire épült. Érdemes idézni az első bekezdést: „A legfőbb alapszabály az, hogy az újságírók munkájukban legyenek függetlenek. Megvan az a szabadságuk, hogy a té-

 Összefoglalva tehát: a helyi nyilvánosságot húsz évvel a rendszerváltozás után két „monopólium” uralja: egy külföldi tulajdonú megyei napilap, illetve az önkormányzati média televízióval, ingyenes újsággal. Ez a helyzet. Az önkormányzati média elvileg ellensúlyozhatná ezt a bizonyos monopóliumot, de erre legfeljebb csak véletlenül, alkalmi ügyekben, de nem a dolgok természetes rendjéből, mechanizmusából következően képes. Az a baj, hogy az önkormányzati médiumok működésének Magyarországon nincs kultúrája. Szinte kivétel nélkül azt látjuk, hogy a helyi média az aktuális helyi hatalom ellenőrzése alatt áll – mintha a mindenkori önkormányzati

többség tulajdona volna, holott a város, a városlakók tulajdona. A hatalomban lévőknek éppen az lenne a dolguk, hogy megteremtsék a feltételeit a helyi társadalom sokszínűségét, az eltérő érdekeket, nézeteket tükröző, bemutató sajtó működésének. Másként fogalmazva: meg kellene teremteni a közszolgálati típusú működés garanciarendszerét – amire én egyetlen érdemleges példát sem ismerek. Most lényegében minden attól függ, hogy az önkormányzati sajtóban dolgozók mit képesek ez ügyben elérni – egyrészt szakmai rátermettségükből és szándékaikból következően, másrészt a direkt politikai érdekekkel szemben a szakmai érdekeket-szempontokat érvényesítő erejük függvényében.  Nincs kiút? Szeretném hinni, hogy lesz. Szokás mondani, hogy a válságot mindig fellendülés követi, s ez önmagában okot adhat némi optimizmusra. A sajtóban azonban kissé bonyolultabb a helyzet: azok a változások, amelyekről itt beszéltünk, súlyos mellékhatásokkal is jártak, járnak. Maga a szakma is válságban van – egyre kevesebb az újságíró személyiség, alig találni szerkesztőségi műhelyeket, ahol egy jobb időben kinőheti magát egy új, tehetséges, a szakmát hivatásként művelő újságíró-generáció. Másrészt viszont az internet térhódításával a szemünk láttára alakul át a kommunikáció, és ez hatást gyakorol a tömegkommunikáció és a helyi nyilvánosság működésére is. Éppen ebben látok lehetőséget: egy internetre épülő szerkesztőség költsége töredéke lehet bármely klasszikus szerkesztőség működési költségeinek. De persze valahonnan ezt is elő kell majd teremteni. És kellenek vállalkozó újságírók, akik hozzáértő művelői ennek az új médiumnak – képesek például arra, hogy a mai fórumok névtelenségbe burkolt felelőtlen fecserészéséből méltó környezetbe emeljék az arra érdemes megnyilatkozókat, és ezzel a közbeszéd értelmes, demokratikus eszközévé tegyék az interaktivitást. Van még bennem remény, hogy ma is akadnak néhányan, akiknek elegük van abból, amit maguk körül látnak, és megpróbálnak kitörni, megpróbálnak egy új ÚTON járni.

DISPUTA Tisztaszoba

mákat maguk válasszák, és olyan tényekről tudósítsanak, amelyek az olvasók információk iránti szükségleteinek megfelelnek. A politikai pártok, vállalatok, munkavállalók, fogyasztók, valamint ezek szövetségeinek és érdekszervezeteinek a specifikus érdekei épp annyira kevés szerepet játszhatnak a tudósítások és kommentárok témáinak kiválasztásában, mint annak a kiadónak az üzleti érdekei, amely a lapot kiadja, ami épp így vonatkozik a hirdetési és marketing szférára is.” Valamikor ’98 nyarán (tehát már a „nagy átalakítások” időszakában) történt, hogy a reggeli lapindító értekezleten ott ült az ügyvezető is – ami önmagában nem baj, hadd lássa, hogyan dolgoznak a munkatársai. Éppen arról beszéltünk, hogy Tiszaújvárosban a helyi lakosok tiltakoznak egy új Spar áruház építése ellen, lehet, hogy lesz valami tüntetés is, de ez majd csak dél körül derül ki… És egyszer csak váratlanul megszólalt az ügyvezető: határozottan azt kéri, hogy ezzel a Spar-üggyel óvatosan bánjunk, mert a cégnek terjesztés terén komoly tervei vannak az áruházlánccal. Na, itt van vége a független sajtónak. Nem sokkal később az én pályafutásomnak is vége lett az Északnál. Sajnáltam, hogy egy perc alatt vész kárba mindaz, amit a kollégák egy részével öt év alatt sikerült felépíteni – másrészt viszont megkönnyebbültem, hogy nem vagyok részese a magam normái szerint egyre vállalhatatlanabb helyzetnek.

37

Önkormányzati vagyon – gazdálkodás Schneller István DISPUTA Árkádok 38

H

a önkormányzati vagyon vagy vagyongazdálkodás kerül szóba, szinte mindenkinek az jut eszébe, hogy az önkormányzatnak vannak telkei, ingatlanjai, önkormányzati lakásállománya, intézményei, közfeladatokat ellátó vállalatai, közművei, és mindezekkel valahogyan gazdálkodik. Bérbe adja vagy értékesíti, közüzemi díjakkal vagy éppen a tulajdonában álló cégek részvényeiből származó nyereségességgel gazdálkodik. Normális esetben az önkormányzat a vagyongazdálkodásból vagy a vagyonértékesítésből származó bevételeit nem feléli, hanem visszaforgatja a településfejlesztésbe: infrastruktúrát épít vagy éppen épületfelújítást támogat. Hangsúlyozni kell, hogy ez csak normális esetben és elviekben van így, hiszen igen gyakori, hogy az önkormányzatok a vagyonukkal nem gazdálkodnak, hanem felélik, azaz napi működési költségeiket fedezik vele. Hiszen az önkormányzatok köztudottan forráshiányosak, és sokszor működésükre is hitelt kénytelenek felvenni. A hitelállomány növekedésének megállítására gyakran vagyonuk értékesítését választják. Ahogy ez legutóbb Pécs kulturális főváros esetében történt, ahol a mintegy 30 milliárdos hitelállomány törlesztése érdekében értékesítették a város megmaradt ingatlanállományának legértékesebb részét. Az önkormányzati vagyon felélési lehetőségének azonban egyszer vége szakad, hiszen a tárgyi vagyon véges, és a „tulajdonos vagy közhatalom” szerepkettőségből – hiszen ma az önkormányzatok kettős szerepben, tulajdonosi, azaz vagyongazda és közhatalmi, azaz jogszabályalkotó szerepben vannak – csak a közhatalmi marad meg. Most azonban egy másfajta vagyonról akarok beszélni. Kevesen gondolnak arra, hogy az önkormányzatok számos közhatalmi döntésük által is vagyonnal gazdálkodnak, vagy éppen vagyont élnek fel. E döntések közül kiemelkednek a településfejlesztéssel, településrendezéssel és építésüggyel kapcsolatos döntések. E döntések szakmai és civil kontrollja a mai Magyarországon igen gyenge. Annak érdekében, hogy ennek ös�szefüggéseit megértsük, röviden át kell tekintetni a településügy és építésügy rendszerváltás utáni országos helyzetét. Húsz évvel ezelőtt szűnt meg az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM), amely rossz és jó tulajdonságaival együtt mégiscsak egy helyen kezelte a te-

rület- és településfejlesztés, illetve -rendezés, valamint az építésügy problémaköreit. 1988-ban az egész átkerült a Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Minisztérium (KöHÉM) érdekkörébe, ami talán még azt az üzenetet hordozta, hogy a település az infrastruktúra egy fajtája, amely a társadalom életében olyan szerepet tölt be, mint a közlekedési vagy hírközlési hálózat, azaz szolgálja az emberi társadalmat. A rendszerváltozás után, 1990-től az új kormányzati struktúrában a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium (KTM) lett az átfogó értelemben vett építésügy gazdája; ez volt a rendszerváltás utáni időszak legnyugodtabb periódusa. Az a nyolc év, amikor a szakmát máig meghatározó két legjelentősebb törvény, a területfejlesztésről és -rendezésről szóló „Területfejlesztési Törvény”, s az épített környezet alakításáról szóló új „Építési Törvény” megszületett, és a hozzájuk tartozó intézményi és jogszabályi háttér elkezdett kiépülni. Az építésüggyel foglalkozó törvénynek azonban meg kellett várnia a környezetvédelemről szóló törvény megszületését, így az építési törvény jóváhagyása mintegy két évet csúszott. Ez is mutatja, hogy az építésügynek a környezetvédelemhez képest már ebben a minisztériumban is alárendelt szerep jutott. Ennek ellenére megindult az átfogó területrendezési tervek készítése (Országos Területrendezési terv, Balaton Kiemelt Üdülőkörzet és a Budapesti Agglomeráció Területrendezési terve), elkezdett kiépülni a főépítészi hálózat, úgy tűnhetett, hogy kialakulóban van egy új, a piacgazdasághoz, a megerősödött önkormányzatisághoz illeszkedő rend. Érdekes, hogy a KTM-hez való tartozás túlélte a 94-es kormányváltást. A kialakuló rend azonban nem tetszett az új gazdasági és politikai elitnek, mivel egy olyan gazdaságban, amelyben az ingatlanfejlesztés a környezetalakítás kulcsszereplőjévé válik, nem kívánatos a rendezettség, mert a rendezett viszonyok mind regionális, mind helyi szinten gátolják a területek áruba bocsátását. A kedvezőtlen előjelek már korábban megmutatkoztak a KTM-ben, hiszen az első időszakban két államtitkári súlyú terület (területfejlesztés és építésügy) pozíciót vesztett, megszűnt az építésügyi államtitkári pozíció, és a környezetvédelem, illetve a vízügy mellett már csak a területfejlesztésnek maradt államtitkári rangja. Az új koalíciós kormányzás alkujában 1998-tól a területfejlesztés és az építésügy a kisebbik koalíciós partner által irányított Földművelésügyi

sem igen segített az ügyön, hogy a tárca nélküli miniszter alá rendelt hivatalból idővel kormányhivatal lett. 2006-ban a régi-új kormányzat nagyrészt személyi okokból létrehozta az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumot (ÖTM), ahol a terület- és településfejlesztés és településrendezés, valamint az építésügy négyéves különélés után újra egymásra lelt. A végre újra kimondható rövidítéssel megnevezett új minisztériumot épp csak kezdte megszokni a szakmai közélet, amikor a koalíciós válság miatt újabb személycserék történtek a kormányban, így ügyünk megint egy újabb minisztériumba soroltatott, a Nemzeti Fejlesztéspolitikai és Gazdasági Minisztériumba (NFGM). Az elmúlt húsz év vázlatos történetéből is látszik, hogy a város és vidékének ügye átlagosan számítva alig valamivel töltött többet két évnél egy helyen, állandó vándorúton volt a minisztériumok és országos hatáskörű hivatalok között. Az ÉVM-ből a KÖHÉM-be, a KHVM-ből a KTM-be, a KTMből az FVM-be, az FVM-ből a MEH-be, ill. a BM-be, a BM-ből az OLÉH-ba, majd mindkettőből az ÖTM-be, s végül az ÖTM-ből az NFGM-be. Magyarra lefordítva: város és vidéke ügye volt már építésügy, közlekedésügy, környezetvédelem, földművelésügy, kancelláriahivatali kérdés és belügy, lakásügy, önkormányzati, majd végül gazdaságfejlesztési ügy. Vajon miért ez a hányattatás? Egyik ok lehet, hogy a politika szereplői számára ez a kérdéskör nem olyan fontos, úgyhogy a mindenkori kormányátalakításokkor ahhoz a minisztériumhoz kerül, amelyiknek politikai felügyelete éppen nem tudott elég nagyot hasítani a hatalmi tortából, s ezért, mintegy kárpótlásul, megkapja még az építésügyet is. A másik ok az lehet, hogy a politikai hányattatásból származó zavaros helyzet fenntartása igen jól jön valakiknek. Ha ugyanis gyenge egy ágazat irányítása vagy egy tárca, a felügyelete alá tartozó területen könnyebb a zavarosban halászni. Mielőtt választanánk a két ok közül, tekintsük át a településügy és építésügy nemcsak kormányzati, hanem önkormányzati helyzetét is. Itt látszólag minden rendben volna, hiszen az építésügyi törvény szerint az önkormányzatok településfejlesztési és településrendezési – s így közvetve építésügyi – döntéseit az önkormányzat hivatalában dolgozó főépítész készíti elő, azaz a feltételezések szerint a döntések szakmai jellegűek. Igen ám, de ha széttekintünk a 3200 önkormányzat háza táján, kiderül, hogy

DISPUTA Árkádok

és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz (FVM) került, ahol – mesterkélt magyarázattal – a mező- és erdőgazdaság mellett a vidékfejlesztés részeként az agrárium mellékága lehetett. Persze mindezek mögött már felsejlett a területfejlesztési támogatások feletti uralom fontossága, és látni lehetett az országos és területi szintek – a fejlesztési források elosztásán ütköző – nagy vetélkedőjét. 2002-től az új felállású kormányzati struktúrában a területfejlesztés már elfoglalta a neki kijáró koncentrált hatalmi pozíciót és a Miniszterelnöki Hivatal (MEH) felügyelete alá került, míg a szegényebbik kistestvér, az építésügy elfoglalta a helyét az immár polgáriasulni látszó Belügyminisztériumban (BM). A fejlesztéspolitika és a rendezési tervezés kettéválasztásának alapjaiban elhibázott magyarországi gyakorlata így már intézményesülten is megjelent, hiszen más miniszteriális szerv volt felelős a fejlesztéspolitikáért és megint másik a rendezett települési és táji környezetért, az épített környezet alakításáért. A 2002-ben felállt Nemzeti Területfejlesztési Hivatal (NTFH) 2004-ben átalakult Magyar Terület- és Regionális Fejlesztési Hivatallá (MTRFH), már a névváltozásban is jelezve azt a bizonytalanságot, amelyet fejlesztés és rendezés kettéválasztása okoz. 2006-ban Országos Területfejlesztési Hivatal alakult, OTH néven, s így a fejlesztéspolitikai és területrendezési feladatok, új néven bár, de egy (új) helyre kerültek. Mindez úgy történt, hogy a településrendezés és építésügy elkülönült a területi politikától. (Jegyezzük meg zárójelben, micsoda zavart nemzettudatról árulkodik a sűrű névváltozás, hiszen az intézmény, amely ugyanazt a feladatot látja el, egyszer nemzeti, majd magyar, végül országos jelzőt kap, mutatva, milyen szégyenlősen mondjuk ki, hogy nemzeti, vagy pláne magyar, s inkább vis�szatérünk a jó semleges országos szóhoz.) Eközben a településrendezés és az építésügy csak egy évig pihent a BM-ben, hogy ezután látszólag új, önálló életre keljen: 2004-ben ugyanis megalakult az Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal, becenevén az OLÉH. A szakma üdvrivalgással fogadta ezt az intézményesülést, hiszen úgy tűnt, hosszú évek után végre önálló kormányzati gazdája lesz az építésügynek. A szakmai szervezetek illetékesei csak azt nem vették észre, hogy a hivatal vezetője, nem lévén már miniszteri rangban, nincs is jelen a kormányban, vagy legalábbis nem kellő súllyal, így a település- és építésügy kormányzati súlya a mélypontra szállt. Az

39

DISPUTA Árkádok 40

közülük mintegy 300 és 400 közötti településben van egyáltalán főépítész, és ahol van, ott is igen kis stábbal dolgozik. A ros�szul felfogott piaci verseny filozófiája, a liberalizáció kiszervezte a településtervezést az önkormányzat direkt feladatai közül, és a településrendezési terveket kisméretű – a pillanatnyi árbevételi kényszernek kitett – tervező cégek készítik. Gyakran még az önkormányzati finanszírozás is látszólagos, hiszen az önkormányzatok – forráshiányra hivatkozva – még a településrendezési terveket vagy ezek módosításait is az éppen érdekelt fejlesztőkkel, befektetőkkel finanszíroztatják. Így érvényesül közvetlenül a gazdasági érdek a településrendezési döntésekben. Igen ám, de feltehetjük a kérdést, kinek az érdeke érvényesül. A válasz egyértelmű: nem elsősorban a közérdek. Az önkormányzatok településrendezési döntéseit közvetlenül vagy közvetve a gazdasági érdek – az egyéni vagy csoportérdek – befolyásolja. Felteheti valaki a kérdést, hogy mi köze van ennek az önkormányzati vagyonnal való gazdálkodáshoz. Nagyon is sok, hiszen egy-egy önkormányzati településrendezési döntés, még ha közvetlenül nem is a település vagyonát érinti, ingatlanokat értékel fel vagy éppen le, városrészeket, telkeket hoz helyzetbe, vagy éppen lehetetlenít el. Az önkormányzati döntések persze többnyire értéknövekedést eredményeznek, csak az a kérdés, hogy a településrendezési döntésekből származó értéknövekedés – azt is mondhatjuk: extraprofit – hol csapódik le. A köz vagyonát, vagy éppen a magánvagyonokat növeli? Az elmúlt két évtized magyarországi válasza nem lehet kétséges. A településrendezési döntésekből származó extraprofit döntő része magánzsebekbe vándorolt és nem a közt gazdagította. Mondhatná valaki azt is, hogy a magánvagyonok növekedése közvetve az általános jólétet növeli, hiszen a létesülő fejlesztések majd adóznak. Csakhogy ez a települések világában, az épített és/vagy természeti környezetben koránt sincs így. Az elszigetelt ingatlanok felértékelődéséből származó extraprofit azáltal keletkezik, hogy a környezetre nagyobb terhelés jut, s e környezeti terhelésből származó káros hatásokat a köznek kell viselnie és/vagy elhárítania. Ha például egy területen megnövelik a beépítés intenzitását, a műszaki és intézményi infrastruktúrára, azaz a közlekedéshálózatra vagy az oktatási rendszerre nagyobb tétel hárul. Összesítve: nyilvánvaló, hogy amikor egy önkormányzat településrendezési dön-

tést hoz, az önkormányzat vagyonával gazdálkodik. Gyakran például áruba bocsátja a közterületeket, reklámfelületeket azáltal, hogy nem odavaló vásároknak, rendezvényeknek, ordenáré reklámoknak biztosít helyet. Érdemes például megnézni a Móricz Zsigmond körtér metróépítés által sújtott maradék közterületét, ahol a fővárosi önkormányzati képviselők döntése nemcsak vizuális ízléstelenségekkel szennyezi a köz területét, hanem – az árusító bódék okozta zsúfoltság által – közvetlenül veszélyezteti az arra járók testi épségét. Ennél is súlyosabb eset, hogy az önkormányzat tulajdonosi keze korábbi önkormányzati vagy egyéb közhatalom tulajdonában álló ingatlanokat anélkül bocsát áruba, hogy megszabná a településrendezési feltételeket, s a későbbiekben – engedve a gazdasági nyomásnak – jóval nagyobb intenzitású beépítés engedélyezésével az így keletkező extraprofitot a magánzsebekbe juttatja. Ha például egy hozzávetőlegesen 16–17 hektáros területen egy önkormányzati döntéssel a szintterületi mutatót csak 0,5-del megemelik, akkor, figyelembe véve, hogy a terület mintegy 160 000 m2, az építhető többletbeépítés 80 000 m2-re rúg. Ez a legpesszimistább számítások szerint is legalább 4 milliárd forintnyi extraprofitot eredményez. (A szintterületi mutató egyébként az az arányszám, amely megmondja, hogy a telek egy négyzetméterére hány négyzetméternyi építmény építhető. Ennek lehetséges értéke, Budapesten a 0,4 és a 6,0 között mozoghat.) Ha egy másik példát nézünk: egyetlen sportpálya megszűnése és övezeti besorolásának megváltoztatása esetén a beépíthetőségi érték duplájára nő. Ez, egy átlagos méretű sportpálya esetében 1,5 hektárral számolva, 7–800 milliós extraprofitot jelent. (Budapesten egyébként az elmúlt 20 évben több mint 60 sportpálya szűnt meg.) Vegyünk egy más típusú példát! Ha egy önkormányzat felfüggeszti az óriásplakátok elhelyezését tiltó rendeletének hatályát – például egy választás előtt –, több hónapra legalizál egy szabálytalan állapotot. Ha megszámolnánk a szabálytalanul elhelyezett óriásplakátokat, a megnyújtott napokat az egy napra jutó óriásplakát-bérleti díjjal, megint csak milliárdos nagyságrendet kapnánk. Ezek a példák nem elvi lehetőségek; mindegyik mögött konkrét eset áll. Az eddigiekből két dolog nyilvánvaló. Az egyik az, hogy a településrendezési döntésekben a befektetői, fejlesztői csoportérdek a politikai döntéshozókon keresztül szinte direkt módon érvényesül,

való gazdálkodás lehetősége adódik. Persze, az emberi környezet, a település térbeli világa nem pusztán vagyontárgy! És az egésszel itt van a legnagyobb baj, hiszen a környezetünket is fel lehet élni, nemcsak a vagyont! De térjünk vissza a vagyonleltárhoz, amely a köztulajdon vagyoni értékével foglalkozik! Nálunk szerencsésebb régiókban, például Skandináviában vagy a Benelux államokban egy Budapesthez hasonló nagyságrendű település városrendezési osztályán 2–300 tervező dolgozik. Egyébiránt így van ez szinte minden európai nagyvárosban. Amszterdamban például (amely egyébként jóval kisebb Budapestnél) a városrendezési osztály 300 fős, és emellett a városházán még egy mintegy 300 fős vagyongazdálkodási osztály is van. A két osztály természetesen szorosan együttműködik. A város vezetői tudják ugyanis, hogy a városrendezési terveknek szigorúan a közérdekkel összhangban kell készülniük, és azt is tudják, hogy a városrendezési döntések a telekvagyon értékét igencsak befolyásolják. (NB. a telkek 90%-a Amszterdamban a város tulajdonában van, csak hosszú időszakra, 99 évre lehet bérelni. A befolyó bérleti díjakat terület-előkészítésre, azaz városfejlesztési célokra használják.) Természetesen ezekben a rendszerekben is működik a spekuláció, azonban nagyon erős közösségi kontroll alatt, biztosítva ezzel a közösség részesedését is. A titok az erős szakmai felügyelet, a közösségi érdek képviselete és a civil kontroll. A mai Magyarországon azonban a településügy és az építésügy kormányzati szintjének húszéves kálváriájából, az önkormányzatok mai forráshiányos helyzetéből és a városrendezési tervek direkt gazdasági érdekcsoportok általi irányítottságából egyelőre más következik. A kibontakozás útja a település- és építésügy kormányzati szerepének erősítése, az önkormányzatok szakmai megerősítése, az önkormányzati településrendezési döntések fölötti állami kontroll szerepének biztosítása, és nem utolsósorban a civil kontroll erősítése lehet. Összefoglalóan: az átláthatóság növelése. Csak így születhetnek koncepciózus városrendezési tervek, korszakokra kiható „városálmok”, ahogy ezt vagy ennek hiányát szokták emlegetni manapság.

DISPUTA Árkádok

többek között a szakmai felügyelet, illetve irányítás gyengesége miatt. A másik pedig az, hogy az önkormányzatok a köz potenciális vagyonát herdálják el, amikor rövid távú politikai vagy egyéni érdekek alapján születnek meg döntéseik. (Amint láttuk, ez esetenként is súlyos milliárdokra rúg.) A súlyos példák közül csak néhányat, a legnagyobbakat érdemes kiemelni. Ilyen a Csepel-sziget északi csúcsának, a Hajógyári szigetnek, de a Lágymányosi öbölnek vagy éppen a balatoni kempingek értékesítésének, majd a rendezési tervek módosításának harca. Talán az is nyilvánvaló, hogy a fentiekben leírt folyamat a korrupció melegágya. A gazdasági érdekcsoportok és a politikai pártok vagy egyes politikusok érdekei itt fonódhatnak leginkább össze. Látható mindez a választások előtti évben az ilyen folyamatok felgyorsulásából. Az egészben az a kísérteties, hogy ezt a fajta korrupciót a legnehezebb tetten érni. Mégpedig azért, mert látszólag minden törvényesen történik. Az önkormányzat törvényesen megversenyezteti egy-egy ingatlanának értékesítését vagy közterülete hasznosítását. Ezt valaki törvényesen megnyeri, majd kezdeményezi a területre vonatkozó rendezési terv módosítását. Az önkormányzat erre megbízást ad ki és ezt látszólag szakmailag felügyeli, azaz a jogszabályoknak megfelelően jár el. Ugyanakkor a rendezési terv készíttetését a befektetővel finanszíroztatja, aki csak akkor fizet, ha a szája íze szerint készül el a terv. A tervet az önkormányzat, jól működő politikai többségével, jóváhagyja, és így előáll az értéknövekedés. Ebben azonban az önkormányzat, azaz a köz már nem részesül, hacsak a legutóbbi időszakban létrejött településrendezési szerződés keretei között nem születik egyezség a fejlesztői hozzájárulásról. Ami a legszomorúbb az egészben, hogy ennek a helyzetnek a fenntartása szinte minden politikai erőnek érdeke, hiszen az ebben a folyamatban rejlő pártfinanszírozási lehetőség óriási. Különösen választások közeledtével nő meg a rendezési tervek módosításának sebessége. Csak éppen a köz érdeke, a köz potenciális vagyona sérül. Látható ugyanis, hogy az önkormányzatok számára a településrendezésből származó közhatalmi döntések révén egy gyakorlatilag kimeríthetetlen potenciális vagyonnal

41

Hagyomány és megújulás Béres Zsuzsa DISPUTA Árkádok 42

Beszélgetés Kováts Ákos főépítésszel Közel 2 milliárd forintból folytatódhat Debrecenben a belváros rekonstrukciója, amelyhez 1,5 milliárd forint európai uniós támogatást nyert a város. Korábban még nem jutott az önkormányzat ekkora ös�szegű uniós forráshoz. A beruházás során elkészülhet a Nyugati kiskörút Hatvan és Arany János utca közötti szakasza, a Halköz átépítése, a Nagytemplom mögötti emlékkert és romkert rekonstrukciója, valamint a volt Fazekas Mihály Általános Iskola közösségi házzá alakítása. A tervekről a város főépítészét, Kováts Ákost kérdeztük.  Része-e a mostani beruházás a városrendezési tervnek? Az egyik legfontosabb eleme a kiskörút nyugati szakasza, amelyet úgy kell elképzelni, mint ha a keleti oldali kiskörút párja lenne, ami tulajdonképpen a sétálóutcával lezárt belvárost kerüli meg és gyalogló távolságra teszi az autóbuszokat a nyugati oldalon is. A pályázatok során a Széchenyi utcától a Hatvan utcáig az első szakasz épülne meg, ez a terület már ki van bontva, a város komoly áldozatokat hozott a kisajátításban. Ez persze nem volt kidobott pénz, hiszen a táblabíróság épületének telke komoly értéket jelent, ami egyébként azért épülhetett meg Debrecenben, mert a város biztosította a területet.  Sok régi épületet kellett elbontani, hogy a körút kiépülhessen, tiltakoztak is a városvédők emiatt. Mennyire volt nehéz a tervezés, hiszen Debrecenre nem jellemző a körutas szerkezet? A múlt század közepe óta szerepel a rendezési tervben ez az utca. Már annak idején rájöttek, hogy ez nélkülözhetetlen – az akkori forgalmi viszonyok mellett is –, pedig még nem volt divatja a sétálóutcáknak. Mesterségesen ugyan, de létrejött a Klaipeda utca, a Hunyadi utca, s ugyanilyen mesterséges képződmény a városban az Egyetem sugárút is. A forgalom növekedése óhatatlanul maga után vonja, hogy valamilyen módon át kell gondolni a város szerkezetét. Még ha nem is jellemző, de végül is a meglévő Nagykörút nyomvonala, az Erzsébet utca, Wesselényi utca, Nyíl utca egykor a város külső pereme volt. Ennek egy szűkebb megismétléséről van most szó, igaz, hogy mesterséges módon, de elengedhetetlenül.

Hogy mi az, amit meg kell tartani értékes épületként vagy meglévő városszerkezetként, azért elgondolkodtató kérdés, mert nyilvánvalóan komoly, új építészeti alkotásokat csak úgy lehet létrehozni, ha valami áldozatul esik. Én úgy gondolom, hogy azok az épületek, beleértve a városházát, a Nagytemplomot, a püspökség területét, a Szent Anna-templomot vagy magát a Kollégiumot, mind-mind úgy épültek, hogy az előtte ott lévő épületállományt el kellett bontani. Most ugyanez vonatkozik a táblabíróságra, amely az én megítélésem szerint legalább akkora értéket képvisel, mint az a furcsa formájú többemeletes épület, ami előtte ott állt a Mácsay utca sarkán. A cívisházak legfőbb védendő értéke ma az utcakép, hiszen a cívisház funkciójának nagy részét – kocsiszín, cselédszoba – mára már elvesztette. Állaguk leromlik, vizesedik. Debrecenben egyébként is nagyon sok salétromos épület van, aminek a felújítását is nehéz megoldani, tehát mérlegelendő, néha hatalmas kompromisszumok árán, hogy mi a fontosabb: egy új útvonal létrehozása vagy néhány régebbi épület meghagyása.  Azon az áron is, hogy az egységes belvároskép ezzel megszűnik? A táblabíróság sokak által vitatott, sokak által pedig magasztalt épület. Mégis sokkal többre értékelem, mint azokat a tetőablakokkal teletűzdelt, földszintesnek álcázott, egyébként gyakorlatilag sokszor több szintes épületeket, amelyek semmilyen építészeti stílust nem képviselnek, és nem illeszkednek a város meglévő szerkezetéhez vagy a cívisváros épületállományához. Nincs meg bennük az a nagyvonalúság, mint egy hagyományos, egykapus cívis házban. Főleg, ha egy középkapus, nyolcablakos házról beszélünk, amely a maga szimmetriájával igen nagyvonalú polgári házat eredményez. Sokkal tisztességesebbnek tartom azt az építészeti gondolkodást, hogy ha középületet kell építeni, akkor az megfelelő méretű legyen.  Régóta húzódó gondja a belváros rehabilitációjának a Halköz állapota. A mostani beruházás során mennyire kapja vissza – ha csak töredékében is – az eredeti funkciójára utaló névhez illő külsőt?

DISPUTA Árkádok

A Halköz beépítési tervei (tervező: Kovács Péter, Lengyel István)

43

Halpiac nem lesz ott, ez egészen biztos. A terveket már három évvel ezelőtt elkészítette Kovács Péter és Lengyel István. Az ott lévő fák megmaradnak, szökőkutat, padokat szeretnének, tehát elsősorban olyan teret képzeltek, ami alkalmas arra, hogy vendéglátóegységek teraszainak helyet adjon. Ha a tér megszépül, akkor előbbutóbb nyilván kiveti magából azt, ami nem odaillő. Ezért szerintem ezek a vendéglátóhelyek önmaguktól, természetes módon megújulnak. Ezzel együtt meg kellene újulni az épülethomlokzatoknak is; jó lenne, ha a magántulajdonosok rádöbbennének, hogy ez az ő feladatuk. A Simonffy utca két oldala a város és a Cívis Ház segítségével megszépült, és ezt a színvonalat kellene követni.  Van-e esély arra, hogy a Csapó utca Fórummal szemközti része is megújuljon?

DISPUTA Árkádok

A virágpiac mögötti négy épület bontásra van ítélve. De még nincs itt az ideje, hiszen nincs meg az a funkció, amivel a helyét betölthetnénk. A megmaradó házak közül kettő komoly minőségben lesz felújítva, és akkor a tér képe is megváltozik. Összességében a MODEM-től az Apollótömbig, illetve a Halköztől a Fórumig fog terjedni a sétálóövezet. De ez így csak hos�szú távon valósítható meg. Egyébként főépítészként nem bánom, hogy nem épül át egyszerre minden. Egyrészt minél később épül valami, annál korszerűbb lesz. Látszik például, hogy a korábban épült Pláza men�nyire szerény minőségű, és milyen jó, hogy annak idején nem építettünk át mindent primitív módon, mert akkor tele lenne dobozáruházakkal a belváros is. Hagyni kell a dolgokat ülepedni. S az sem olyan nagy baj, ha van, ami átmenetileg lepusztul, mert az teljes megújulást von maga után. Ellentétben azzal, amit középszinten folyamatosan karbantartanak, ami valószínűleg soha nem fog teljesen megújulni.

44

 A mostani, pályázaton nyert pénzből zajló munkálatok befejezési határideje 2011 decembere. Ezzel el lehet majd mondani, hogy befejeződik a belváros rekonstrukciója? Régóta húzódik és ebben a gazdasági helyzetben kicsit leállt a Gambrinusz-köz rekonstrukciója, amely szintén fontos lenne. Égető a városháza felújítása, amely nyilván

funkcióváltást is maga után vonna az épület földszintjén, valamint ezzel párhuzamosan a sétálóövezet kiterjesztése a MODEMig és a Lycium szállodáig. Itt egyébként bővítést is tervezünk, ami egy híddal kapcsolódó új hotelszárny lenne. És persze az Arany Bika is minősíthetetlen állapotban van, azon is változtatni kellene. Ha megvalósul a sétálóövezet kibővítése, elengedhetetlen lesz a parkolók számának növelése is: a város az Integrált Városfejlesztési Stratégia keretében pályázik többek között a Bajcsy-Zsilinszky utcán egy parkolóház építésére is, ezáltal olyan rendszert létrehozva, amely a Pláza, a konferencia-központ, a Bethlen utca, a táblabíróság, a Széchenyi utcán a Halköz üzletház pincéje és zárásul a Miklós utcán a most épülő parkolóházzal lenne teljes. Tehát a nyugati oldalon egy több ezer férőhelyes parkolóházrendszer alakulna ki, másik oldalán a Fórum parkolójával, amit a Gambrinusz-közi egészítene ki, ha egyszer sikerül megépíteni. Ha egy ilyen parkolóház-együttessel tudnánk körbevenni a belvárost, akkor, azt gondolom, nagyon boldogok lehetnénk.  Főépítészként mikor gondolja, hogy nem lesz több feladata? Nem hiszem, hogy ezt valaha is elmondhatom. Irigylem azokat a nyugat-európai főépítészeket, akiknek apró dolgokkal nem kell foglalkozniuk. Az itt élők egy része ugyanis még nincs azon a kulturáltsági szinten, annak a polgári gondolkodásmódnak a birtokában, mint a nyugat-európai társadalmak lakossága. El kellene érni egy bizonyos igényszintet, amiből önként következnének mindazok, amikkel most még nekem kell foglalkoznom. Ilyen például a reklámfelületek, homlokzatok igényessége. Miért lepusztult a Csapó utca? Mert nincs, vagy kulturálatlan, vagy szegény a tulajdonosa. De lehet, hogy nem is szegény, csak egyszerűen nincs rá igénye, mert neki így is jó. Vagy mert amit felújít, azt is elcsúfítják firkákkal, feliratokkal, oda nem illő reklámtáblákkal. Utóbbi egyébként a városkép halála. Amíg nincs meg ez a fajta kulturáltság, addig nekem még nagyon sok dolgom lesz. Utána pedig remélhetőleg azért lesz feladatom, mert ha egyszer lesz pénze ennek a társadalomnak, akkor sok minden fog épülni, és akkor meg majd arra kell koncentrálni.

Szajkó-Kámpöní Pálfi Norbert zavarba ejtő és érdekesnek ígérkező kötettel jelentkezett 2008-ban. Az eddig született kritikák egyaránt kiemelik a kötet szórakoztató jellegét, humoros megoldásait és sokszor felemlegetik, hogy Pálfi, aki nem csak irodalommal foglalkozik, hanem reklámszakemberként is dolgozik, sikeresen alkalmazza kötetében a reklámokra jellemző módszereket, azaz rövid időn belül akar gyors sikert elérni, meghökkenteni, kacagtatni, elgondolkodtatni. A kritikák abban is egyetértenek: mindezt úgy teszi, hogy Aiszóposz és La Fontaine ismert történeteit mai ruhába öltözteti. De azt figyelmen kívül hagyják, hogy nem csak Pálfi, hanem már számos kortárs magyar szerző felhasználta az állatmesék kínálta lehetőségeket. Így Pálfi kötetéről érdemes ezeknek a kortárs szövegeknek a kontextusában beszélnünk. „A mese nemcsak az, amit mutat a látszat, / Mert benne oktatónk lesz minden egyes állat. / S unalmas a morál, ha durva, meztelen, / Meddő az íly mese, virágot nem terem. / S az önmagáért írt mesét is bölcsen vesd el, / Tanít, de tetszik is együtt, ki ebbe mester.” (La Fontaine 1957: 66, ford.: Radnóti Miklós) Így ír La Fontaine a fabuláról, azokról a tanító célzatú történetekről, amelyeknek legtöbbször állatok a szereplői. Már La Fontaine is sommásan megragadta ennek a – látszólag egyszerű – műfajnak a hatásmechanizmusát: szórakoztatva tanít, illetve – ha jobban szemügyre vesszük – a fenti idézetben éppen az utóbbin van a hangsúly. Természetesen ez nem véletlen, hiszen La Fontaine a francia felvilágosodás egyik legnépszerűbb szerzője volt. Úgy tűnik, egyszerű feladat előtt állhatnak az olvasók: a befogadás során az állatmese kezes bárányként viselkedik, ugyanis részben elvégzi helyettünk az értelmezést, s ez már csak abban is tetten érhető, hogy az egyszerű és csattanós szövegek végén egy-egy tanulság olvasható. Azonban felvetődik a kérdés, az állatmesék olvasása közben ilyen könnyen juthatunk tapasztalathoz és tudáshoz? Ha így volna, akkor egy-egy állatmese elolvasása után általában közvetlenül nem gondolkodnánk el ránk tett hatásáról, kivéve, ha éppen ez lenne a feladatunk. Márpedig az irodalmi szöveg olvasása közben szerzett tapasztalataink által olyan tudás

birtokába jutunk, amelyet másként igencsak nehézkes lenne megszereznünk. Sőt, Iser szerint az irodalmi szövegeknek éppen az a tétjük, hogy az emberi színrevitel lehetőségét teremtik meg, azaz az irodalmi alkotás olyan tükörként funkcionál, amely többet és mást is mutat, mint amit eddig tudhattunk: az esztétikai tapasztalat az újra fel- és megismerésben áll. Ha mindezeket elfogadjuk, akkor felvetődik a kérdés, milyen újabb tapasztalatokkal kecsegtethetik az olvasót az állatmesék? Az irodalmi antropológia kontextusában vizsgálódva azt mondhatjuk, ez a műfaj csavaros, ugyanis állatokat emberi tulajdonságokkal ruház fel, antropomorfizálja őket. Persze ekkor nem arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ember olyan, mint az állat. Éppen fordítva: az állat viselkedik úgy, mint az ember, így a közvetettség a legközvetlenebb tapasztalatokban részesít bennünket. Tehát akkor válhat az értelmezés számára termékennyé az állatmese mint műfaj, ha tekintetbe vesszük, hogy a csavar, a túlzás gesztusa az, amely utat nyithat az (újra)tapasztalásnak. „Ily jómadár akad írók közt is, kimondom, / Ki pávatollal él, másét szajkózza folyton / S ha lopni kell, csöppet se kényes, / De jobb, ha hallgatok, az íly madár veszélyes, / S nekem bizony ma más a dolgom.” (La Fontaine 1957: 47, ford.: Radnóti Miklós). Pávatollakkal ékeskedő szajkó pedig akad elég a kortárs magyar irodalomban, bár mindegyikük mást és mást szajkóz, de ezt ugyanazzal a (páva)tollal teszi. A kortárs állatmese-átiratok tudják, mitől döglik a légy, azaz úgy próbálják az állatmese tradícióit továbbvinni, hogy láthatóvá tesznek egzisztenciális és a kortárs irodalomra reflektáló kérdésfeltevéseket is. Aki hangyaszorgalmú, az télen is játszva megél – tudhatjuk a tücsök és hangya történetéből. Ez a kijelentés kérdéssé válik Hajnóczy Péter A hangya és a tücsök című írásában. Hajnóczy átdolgozásában a hangya gúnyos kérdése után: „– Talán azt gondolta, kedves tücsök szomszéd, hogy ebben az évben nem is lesz tél?” (Hajnóczy 2007: 75), a hangya megdöbbenésére, kiderül, hogy a tücsök Párizsba utazik, hangversenyeken fog hegedülni, és csak tavas�szal tér vissza. Az eredeti történetben a hangya az, aki morálisan pozitív értéke-

DISPUTA Lépcsők

Pálfi Norbert: Noé bandája

45

DISPUTA Lépcsők 46

ket képvisel, ellentétben a tücsökkel, aki egész nyáron át „csak” zenélt, s nem dolgozott. Ám nem biztos, hogy az anyagi gyarapodás és egzisztenciális biztonság színes és izgalmas élettel is kecsegtet. A hangya a régi ismeretségre való tekintettel egy szívességet kér a tücsöktől: „ – Arra kérném – mondta a hangya –, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.” (Hajnóczy 2007: 76). Hajnóczy a polgári és művészi lét konfliktusát ironikus módon viszi színre, a csattanó árulja el a polgári világ látszatboldogságát, illetőleg emberi képmutatását. Hajnóczynál a tücsök számára tehetsége révén olyan lehetőségek nyílhatnak meg, amelyek a hangya előtt örökké zárva maradnak, hacsak nem több nyáron át dolgozik. A hangya számára a munka és a morál együtt járó fogalmak, viszont Hajnóczynál az eredeti morális narratíva érvényét veszti, s habár a tücsök látszólag kevesebbet dolgozik és csak játszik, mégis a játék kap pozitív értelmet ebben a történetben. Erdős Virágnál is művészként lép színre a tücsök. A tücsök és az apja című szöveg a Másmilyen mesékben (2003) található, a kötet ismert mesék átírásával kísérletezik. A szöveg Paganini, a tücsök életét meséli el, ám maga a történet illogikus fordulatokból áll, amelyek oly módon írják felül az eredeti történetet, hogy napjaink sikersztorija válik a tücsök élettörténetéből. Ám szöveghagyományként nemcsak La Fontaine klasszikusát mozgósítja, hanem a népmesékre jellemző nyelvi fordulatok is tetten érhetőek Erdős Virág szövegében – természetesen másképpen. A szöveg tétje nemcsak az eredeti történettel való játékban áll, hanem ugyanilyen ügyesen kihasználja a nyelvi klisék adta lehetőségeket. Erdős változatában Paganinit apja bezárja az ólba, ahonnan csak anyja szabadítja ki, aki viszont az utcára küldi kéregetni. Apja összetöri a hegedűjét, amiért Paganini elemészti magát, kimegy a bányatóra, de a legutolsó pillanatban jön Isten egy törülközővel és megmenti a tücsköt, „[…] úgyhogy végül szerencsésen megúszta.” (Erdős 2003: 56). Az apja újra az ólba zárja, de a tücsök már nem tud játszani, végül egy hangya segít rajta, aki egy hegedűt hajít az ólba, s a tücsök elkezd gyakorolni, eljut az Operaházba, ahol annyira nagy volt az ováció, hogy „[…] nyomban mehetett is világ körüli útra, hogy bejárja a zene birodalmát. Még a hülye is megtapsolta, mert ő is ott volt.” (Erdős 2003: 57). Erdős esetében a mesei szüzsé olyan játéknak ad lehetőséget, amely prózapoétikájának jellegadó

eljárásává is vált: a szövegek montázsszerű felépítése jól megmutatkozik a történetek illogikus fordulataiban, a nyelvi klisékkel való játékban és abban, hogy szövegei úgy épülnek fel, hogy egyes elemeik szétszerelhetők és más történetdarabkákkal összeilleszthetők. Az állatmese hagyományával való kapcsolat ekkor már nem egzisztenciális problémáknak, hanem prózapoétikai kérdésfeltevéseknek is közeget nyújthat. Pálfi Norbert első kötetében arra vállalkozott, hogy bekapcsolódjon az állatmeseátiratok diskurzusába. Szinte valamennyi, így a tücsök és hangya története is felbukkan a kötetben, sőt nem is egyszer. A kötet három részre és egy epilógusra tagolódik, és az egyes részekben mindig visszatérnek az állatmesék különböző változatokban, de újabb, szintén állatszereplőket tartalmazó szövegekkel is találkozhatunk. A tücsök és a hangya története háromszor is megismétlődik; hol a hangya, hol a tücsök járja meg: a tücsök minden esetben a zene nagymestere, de a hangya ezt nem értékeli, hiszen „Jól meg is mondta a tücsöknek, hogy a művészetet nem szereti, […] a tücsök zenéje különben sem tetszik neki, mert a szólózás rég kiment a divatból, […] a tetoválásáról meg már ne is beszéljünk, mert a szimbólumrendszere anarchiát, kilátástalanságot, nihilizmust sugall, ami számára nem egy életstratégia.” (Pálfi 2008: 175–176) – így utasítja vissza a hangya a tücsök kérését, ám a történet végén mégis őt falja fel a hangyász. A hangya húzza a rövidebbet a kötet első tücsök–hangya átiratában is; itt a hangya öngyilkos lesz, mert családja abba a bevásárlóközpontba jár falatozni, melyet a tücsök összehegedült magának. Az idézetekből is kiviláglik, hogy hasonló átszerelésről lehet szó, mint amit Erdős Virágnál láthattunk, azaz egy jól ismert történetkeretben a mai kor jellegzetes rekvizitumai, terei bukkannak fel: a bevásárlóközpon­tok, a „szoli”, a tücsök országos turnéi. A kötet nyelvi humorban is bővelkedik, de általában nem a nyelvi klisék nyújtotta lehetőségeket használja ki, hanem például abszurd hasonlatokat alkalmaz: „Farkas koma, izmos vagy, mint a földigiliszta a nagy esőzések alatt, dinamikus, mint pacalmaradék után a hasmenés, és szálkás, mint fagyott sündisznó az avarban.” (Pálfi 2008: 19) – ily módon hízeleg a kutya a farkasnak. Sok esetben a konkrét és átvitt értelem közötti különbséggel is játszik: „A kutya, úgymond, kötötte az ebet a karóhoz, nem akart ellentmondani saját magának.” (Pálfi 2008: 19), de képtelen metaforával is találkozhatunk: „Először a majom tért észhez, és rög-

rekvizitumai illeszkednek egy ismert történet keretébe. Az üzleti ajánlat Pálfi kötetében sem marad el. A fajok eredete című szövegben, amely a kötetben szintén háromszor ismétlődik, Isten, mivel csalódott az emberekben, úgy döntött, hogy özönvíz segítségével elpusztítja a világot. Csupán Noénak ajánl üzletet. A különböző történetek keveredése erre a szövegre is érvényes: Noé hálából Margit nevű lányát adná az Istennek, de az Úr figyelmezteti, hogy Noénak nincs ilyen nevű lánya. A szerencsés kiválasztott Istentől kapott tervdokumentációk alapján pajtát épít lopott anyagból. A további részek Noé és felesége (újra) egymásra találásának történetét és a bárkán töltött mindennapjaikat mesélik el, miközben lassacskán felélik az állatállományt. Menteni a menthetőt, Noé azt a tanácsot kapja az Úristen tudatalatti birodalmában annak „mélyénjétől” (Pálfi 2008: 134, e kifejezés – bár kissé kitekert formában – játszik rá Freud személyiségmodelljének egyik komponensére, ezáltal mozgósíthat egy újabb diskurzust is, amely a címben jelzett darwini utalással és a történet keretéül szolgáló bibliai történettel kerül interakcióba – ám a kötet ez a fogása sem mentes az öncélúságtól), aki az Úr sejtéseiről, ki nem mondott gondolatairól is tud, hogy „Amit az Isten tud nagyban, te is megteheted kicsiben. […] Teremts, nagyokos! És kezdd el mihamarabb, mielőtt új feladatokkal bíz meg az Úr.” (Pálfi 2008: 135). Így lát hozzá Noé a nemesítéshez: a kígyóból és teknősbékából elefánt lesz, az elefántból és kígyóból zsiráf, zsiráfból és teknősből víziló, a lajhár a mókussal együtt létrehozta a majmot, „ami azóta is a lustaság és félelem kálváriáján ténfereg.” (Pálfi 2008: 177). Hasonló tapasztalatban részesíthet maga a kötet is: az állatmeséknek a bibliai kontextusba való átemelése különböző hagyománykörök labirintusába juttatja az olvasót, ahonnan aligha vagy csak nagy kálvária közepette talál kiutat. Ám hogy mégis útmutatást találjunk a kötet labirintusában, érdemes a szövegegyüttesnek azokra a történeteire koncentrálni, amelyek a kötet működésmechanizmusáról árulkodhatnak. Pálfi átiratában az özönvíz végén a majmok a család ruhatárát öltik magukra, s így népesítik be az egész világot, majd kemény munkával sikerült elhitetniük, hogy ők a teremtés koronái. Érdekes, hogy a kötetben – eltekintve a más állatmese-átdolgozások jelentős részétől – sok esetben a majmok játszanak jelentékeny szerepet, így A fajok eredete történetlánc, illetve A majom és a

DISPUTA Lépcsők

tön magához ragadta a kezdeményezés feketelyuk színű viharlámpáját.” (Pálfi 2008: 58). A nyelvi humor idegen nyelvű szavak fonetikus átírásából is fakadhat: a béka a két bika harcát nézve fontolgatja, talán el kellene vállalnia a bikák menedzselését, s akkor megalapíthatná a Bikafájt Promósn Részvénytársaságot (Pálfi 2008: 13) vagy lehetne a Bikaharc Promósn Netvörk tulajdonos-vezérigazgatója (Pálfi 2008: 13) is. Az bizonyosnak tűnhet, hogy a morális narratíva Pálfi átirataiban is érvényét veszti. Az eddigi kritika is kiemelte a kötet szórakoztató, humoros jellegét. S ha találkoztunk már hasonló módszerrel dolgozó kötettel, akkor felvetődik a kérdés, hogy az állatmese-átiratok halmozása és a nyelvi humor forrásainak kiaknázása mellett mi lehet a tétje az elsőkönyves szerző kötetének? Hiszen már La Fontainetől tudjuk, az „önmagáért írt mesét is bölcsen vesd el” (La Fontaine 1957: 66, ford.: Radnóti Miklós)! A vizsgálódáshoz érdemes segítségül hívni a kötet paratextusait is. Pálfi szövegegyüttesének címe kettős értelmű, hiszen egyaránt vonatkozhat az állatokra, melyeket Noé magával visz a bárkára, de ugyanígy érvényes lehet az emberekre, hiszen Noé mégiscsak az emberek bandájához tartozik. A zavarba ejtő kettőség a kötetben átdolgozott történetcsoportok esetében is tetten érhető. Habár a hátsó borítón található szöveg szerint Pálfi „Aesopus agyondajkált hagyományaitól elindulva eljut az állatvilág igazi valóságáig”, tehát intenciója szerint az állatmese műfa­ jára játszik rá, azt írja tovább, miközben a „Vajon milyen emberek az állatok?” kérdésre keresi a választ. A kötet kerettörténetét azonban a bibliai Noé története alkotja. Tehát két hagyományszálat kapcsol össze, de a diskurzuskeverés nem valósul meg zökkenőmentesen. Sőt, nem is egyedi jelenség a kortárs magyar irodalomban a bibliai történetek átdolgozása. Találkozhattunk már effajta kísérlettel Erdős Virág Eurüdiké című kötetében, ahol is a várakozást kisiklatva fejeződik be az özönvízről szóló történet. Erdősnél a hatszáz éves fiatalember ajánl üzletet a varacskos disznónak, ám a fiatalember hiába érvel, hogy „Ennek a világnak itt vége van, Dodi! Vedd már észre! Slussz, passz! Akárhogy is kapálózunk, befellegzett. Kaput, konyec, díesz íré, értesz engem? […] Ez egy iszonyú nagy lehetőség, tudod, ugye? Egy őrületesen nagy sansz!” (Erdős 2007: 26) – az idézetből is jól látható: a szöveg hatásmechanizmusa itt azon alapszik, hogy a mai kor nyelvezete, kifejezései és jellegzetes

47

DISPUTA Lépcsők

golyóstoll című művek olvashatóak olyan szövegekként is, amelyek a kötet legfontosabb eljárásait mutatják föl, ugyanis az illogikus, abszurd fordulatok és a váratlan csattanók – rosszabb esetben – egy műfaj groteszk majmolását is lehetővé teszik. A karrierépítészet stációit követhetjük tehát figyelemmel A majom és a golyóstoll című szövegben, amelyben egy majom talál egy golyóstollat, de nem tudja, mire kell használni. Mivel a fejét is tollal vakargatja, egy idő után a sok zsír eltompítja a kattogást, egy papírlappal viszont tisztára törli a tollat: „Ahogy a majom kisimította az összegyűrt lapot, azt látta, hogy a koszforma, ami a papírlapon van, rá hasonlít.” (Pálfi 2008: 38). Egy idő után minden majom akart magáról egy lenyomatot, így fizetség ellenében és fél órás fejvakargatás után, egy lapulevélbe törölve a koszt kész is az önarckép. Akik azonban képesek lettek a levelek sokszorosítására, azok politikusok lettek. Később a lenyomatolásból megszületett a szépségipar és a filmipar is. A levelekkel kereskedtek is, megindult a börze. A sikersztorinak akkor lesz vége, amikor a tollból kirepül a rugó, s nem kattog tovább, így befuccsol az üzlet, a majom nincstelenként öregszik meg. A humoros történet nem csak azért lehet számunkra tanulságos, mert a művészettapasztalatot az újrafelismerés aktusában jelöli meg, hanem annak a sokszorosíthatóság általi funkcióváltását is láthatóvá teszi, illetve azt a folyamatot is, ahogyan egyre inkább a tömegek igényeit szolgálja ki a művészet, s nem az egyéni élmény számára nyújt lehetőséget. Így válhat a lenyomatolásból üzlet, azaz a művészetből áru. A szöveg a kötet kontextusában Pálfi átdolgozásai-

48

ról gondolkodva is hasonló tapasztalatokkal kecsegtethet. Úgy látszik, az állatmesék gyors legyártásában az ismétlődés által éppen az egyedi és stílusos átdolgozhatósága tűnik el egy-egy történetnek, s elsődleges céllá a szórakoztatás válik, de nem mindegy, hogy milyen áron – s ez talán a kötet legfőbb tanulsága. „S ha lopni kell, csöppet se kényes, / De jobb, ha hallgatok, az ily madár veszélyes” – írja La Fontaine (La Fontaine 1957: 47, ford.: Radnóti Miklós), s valóban veszélyes területre tévedtek az említett kortárs magyar szerzők is, ám nem hegedülik el az intertextualitás adta lehetőségeiket, s mindezt bátran teszik, úgy, hogy miközben (el)vesznek, adnak is! Ám az is kétségtelen, hogy az idegen tollak nem minden esetben illeszkednek az összképbe. Tollászkodni pedig csak „a kevesebb néha több” elve alapján érdemes! Irodalom Erdős 2003 – Erdős Virág: Másmilyen mesék, Bp., Magvető, 2003. Erdős 2007 – Erdős Virág: Eurüdiké, Bp., Magvető, 2007. Hajnóczy 2007 – Hajnóczy Péter: Összegyűjtött írásai, Bp., Osiris, 2007. La Fontaine 1957 – La Fontaine: Állatmesék, ford.: Áprily Lajos et al., Bp., Magyar Helikon, 1957. Pálfi 2008 – Pálfi Norbert: Noé bandája, Bp., Jaffa, 2008.

(Pálfi Norbert: Noé bandája, Bp., Jaffa, 2008, 181 oldal, 2790 Ft) Gadóczi Ibolya

Mikszáth az elméletek metszéspontján T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern. Történelmi és társadalmi reprezentációk Mikszáth Kálmán prózapoétikájában Mikszáth Kálmán modern szövegszervező eljárásainak, bravúros szövegalakítási módjának bizonyságául újabb monográfia követi az utóbbi évtizedek kezdeményezéseit. E gyorsan gyarapodó szövegkorpuszra reflektálva, ahhoz képest helyezi el a tanulmánykötet szerzője saját munkáját mint

az egyes műveket létrejöttük feltételeivel együtt vizsgáló, az irodalmi modernség poétikáját a társadalmi és történelmi reprezentációk vetületében szemlélő próbálkozást. Kritikái a Mikszáth-életmű jelentős részét érintik, és, bár az egyes tematikai csomópontok köré szerveződő tanulmá-

bizonytalanodik a múlt rendszerjellegének, lezártságának képzete. A következő tanulmány (A Mikszáth politikáról szóló szövegei és egy új értelmiségi szerepkör körvonalai) középpontjába olyan szövegek kerülnek, melyek mindezidáig nem kapták meg a nekik járó figyelmet. A tanulmány a Mikszáth-életműnek azt a látszólagos paradoxonját igyekszik feloldani, miszerint az író közéleti szerepvállalásával egy időben alkotott műveinek beszélői gyakran egymásnak ellentmondó politikai meggyőződéseket képviselnek. Ezért rendeli a tanulmányíró az elkötelezett megfigyelői szerepkört a Mikszáth által formált értelmiségi habitushoz. Így a politikai karcolatok értelmezői keretét az az intellektuális, a dolgok működésmódjára érzékenyen figyelő, erőteljesen reflektált beállítódás teremti meg, melynek iróniája a saját pozíciójára való folyamatos rálátásból fakad. Szerzőjük nem a megtörtént dolgok iránti hűséget, hanem az események történetesítését tartja szem előtt, ügyesen felszámolva ezáltal művei alkalomszerűségét. A tanulmányíró a politikáról szóló irodalmi beszédként érti az említett szövegeket, hiszen azok a kitalált szereplők beiktatásával, máshol a valós szereplők irrealizálásával, a szerzőség kritériumát elbizonytalanító szerepjátékaival erőteljesen elmozdulnak a szépírói műfajok felé. Az Egy modern irodalmi toposz alakváltozatai Mikszáth prózájában: A dandy és a dandyzmus című fejezet témája a 19. század egyik tipikus jelensége, mely egyszerre jelenik meg a társadalmi közeg egy jellegzetes életformájaként és szépirodalmi művek témájaként. A dandy-figura jellegzetességei közé tartozik az önelvűségre, különlegességre, az én arisztokratizmusára való törekvés, a mesterséges dolgok iránti vonzalom és a személyiség megszerkesztettsége. A tanulmányíró a modernitás e népszerű irodalmi figurájának szubjektumreprezentációja felől közelít a Mikszáthéletmű olyan jelentős alkotásaihoz, mint a Gavallérok és a Beszterce ostroma. A Gavallérok elemzése a szöveg önreflexív jegyeinek érzékeny kiemelésével hívja fel a figyelmet a dandy-történetnek a regény modalitásába rejtett lebontására. Az esküvőn történteket kettős pozícióból láttató rafinált elbeszélő már a történet meséjébe csempészve sejtet bizonyos szereplői bakikat, rendezési hibákat, melyek azt a gyanút keltik, hogy a regény szereplői nem teszik állandó létformává a dandységet, mindez számukra csupán egzisztenciális tét nélküli, vágyott létforma.

DISPUTA Lépcsők

nyok egymástól függetlenül is olvashatók, az egyszerűség kedvéért mégis kötetbeli sorrendjük alapján foglalom össze az egyes fejezetek problémafelvetéseit. A kötet nyitófejezete (Egy irodalmi siker archeológiája: A Tót atyafiak és a Jó palócok történeti poétikája) az utóbbi évtizedek recepciótörténeti vonalához kapcsolódva a novellaciklusról mint összefüggő történetek halmazáról beszél. T. Szabó Levente a tér megjelenítését tekinti olyan történetszervezési elvnek, mely az egyes elbeszéléseket betagolja a többi novella rendjébe. Mikszáth ugyanis úgy jeleníti meg a szövegekben a palóc régiót, hogy az felismerhető legyen, ugyanakkor nyomban textualizálja, történetté írja, ezáltal el is bizonytalanítja a táj hitelességének képzetét. Ráadásul egyes kiadásokhoz térképet is csatol, melyben a valós helynevek fiktívekkel keverednek. A szerző a 19. század második felére jellemző korszaktendencia felől értelmezi a jelenséget, melyben, a normatív magyar kultúra kialakulását követően, felértékelődnek a regionális struktúrák, mint az ősi eredet nyomait őrző kulturális­-nyelvi vetületek. Koncepcióját az erdélyi példával bizonyítja, ahol a regionalitás képzetkörének nemzeti történetté írása kultúraszervező, közösségformáló gesztussá válik A következő elemzés (A múlt kételyteli prózapoétikája és a kétely társadalmi horizontjai az Új Zrínyiászban) olyan áltörténelmi regényként határozza meg az Új Zrínyiászt, mely metafikciós eljárásaival (valamely irodalmi konvenciót megidéző és egyben aláásó írásmódjával), apokrif történelemképzeteivel a múlt közvetíthetőségére, megismételhetőségére kérdez rá. Az értelmezés a regény architextusaihoz, (megidézett vendégszövegeihez) való viszonyából, az eltérések jelentésképző szerepéből indul ki. Eszerint a szöveg mindkét előzményét, a Bibliát is, és a Szigeti veszedelmet is világképi tekintetben ássa alá, méghozzá az isteni szerepkör újragondolásával. Az eszkhatológiai történetet nemcsak a bizonytalan identitású hősök csetlés-botlása értelmezi át, hanem a saját narrátori mindenhatóságát fitogtató beszédmód is csökkenti a transzcendencia érvényét. A szerző e metafikciós beszédmód jelentőségét a korabeli történettudomány vitáival magyarázza, melyek elsősorban a történelemhamisításról és a kontrafaktualitásról (a múltról való beszédbe a lehetséges képzetét is bevonó elképzelésről) folytak. Ezekben a folyamatokban észrevétlenül felértékelődik a múlt közvetítéséhez használt nyelv szerepe, és közben egyre inkább el-

49

DISPUTA Lépcsők 50

A Beszterce ostromát pedig olyan veszélyeztetett dandy-történetnek tekinti a tanulmányíró, amelyben a gróf önépítkezését számos regénybeli gesztus destruálja. Az Apolkával való viszony például megbontja személyiségének szuverenitását, hiszen alkalmazkodni kezd valakihez, ezáltal érzelmileg kiszolgáltatottá válik. A Don Quijote-történetek pedig tettei értelmezhetőségével szembesítik, így számolnia kell a személyét nevetségesként látó perspektívával. Ráadásul a dandylét alapelemeként értelmezett színre vitt személyiség is érdekek szövevényévé válik, Pongráczon kívül sokan játszanak szerepet, versenyhelyzet alakul ki az én megmutatásának különféle formái között. A soron következő tanulmány (Mikszáth Kálmán prózapoétikája és az őrület mint irodalmivá tett társadalmi kérdés) az előzőtől eltérő perspektívából, a korabeli őrültségreprezentációk felől közelíti meg a Beszterce ostromát, a bolondság természetéről szóló ismeretkritikai szövegként olvasva azt. A szerző úgy jellemzi a 19. századot, mint az elmebetegség különféle formái iránt – különböző társadalmi és ismeretkritikai áramlatok találkozása okán – különösen fogékony időszakot. A téma irodalmi ábrázolásmódjai az őrültség képzeteit a megismerés, az érzékelés és az önazonosság nyugtalanító problémáiba átírva az épelméjűség meghatározhatóságára, kritériumaira kérdeznek rá. Mikszáth regénye azáltal bizonytala­ nítja el az őrültség–normalitás dichotó­ mi­áját, hogy több, egymással össze nem hangolható magyarázatba ágyazza a gróf őrültségének a miértjét és mikéntjét. Az egyes magyarázatok nem rendezhetők ok– okozati rendszerbe, az őrültség természetéről szóló érvek, szereplői és elbeszélői megközelítések ebben a formában kétellyé váltan oltják ki, érvénytelenítik egymást. A regény voltaképpen az őrültség fogalmának lehetséges értelmeit, közelítésmódjait hozza nyugtalanító módon játékba. Amint a következő fejezet címe is mutatja (Az erőszak struktúrái a Különös házasságban) T. Szabó a Különös házasságot az erőszakról szóló beszéd szövegtereként interpretálja, melynek teremtett világában a dolgok, érzések jelentéseit folyton elcsavarják, önkényesen újraértik; az emberi kapcsolatok, jogi viszonyok pedig teljesen átláthatatlanokká válnak. Az elemzés az erőszak regénybeli formáit olyan etikai csomópontokba rendezi, mint a szakértői tudás elértéktelenedése, az igazságszol-

gáltatás kifogásolhatósága, valamint a beszéd rejtett hatalmi alakzatai. A szakértői tudást ironizáló, kifigurázó tendenciát mutatja, hogy önkényes önértelmezések torzítják a lelkészi, orvosi, ügyvédi szerepköröket. Ehhez kapcsolódik az igazságszolgáltatást olyan hatalmi szervezetként láttató rész, melyben a központi jelentőségű per – résztvevői érdekek alapján értelmezett – színjátékká válik. Az olyan világban pedig, ahol a jog nyelve (is) használó- és használatfüggő, illúziónak számít az önműködő igazság képzete. A tanulmányíró a regény legerőteljesebb hatalmi struktúrájaként a beszédet jelöli meg, ennek legnyomatékosabb érve az erőszakos házasságkötés legitimálása. A regénybeli erőszak változatainak ilyen mértékű elharapózását T. Szabó a vidékiesség társadalmi vetületében vizsgálja. Szerinte Mikszáth úgy növeszti hatásos poétikává a problémát, hogy a vidéket olyan szövegtérré, elbeszélt hellyé teszi, ahol a hatalmi központtól való térbeli távolság lehetővé teszi a helyi érdekek érvényesítését. A detektívtörténet és a populáris kultúra eljárásainak újraírása: A Szent Péter esernyője reflexív jegyei című fejezet a populáris irodalom elvárásrendszere felől átértelmezett detektívregényként olvassa a regényt. A műfaji konvencióktól való elrugaszkodásnak jelentésképző szerepéből indul ki, mert a szöveg reflexív jegyei éppen a detektívregényben problémátlannak tűnő megismerés, értelmezés, olvasás természetét firtatják. A regény történetszervező megoldásai azáltal kezdik ki a nyomolvasás ellenőrizhetőségét, hogy a szöveg nem tisztázza az igazságot az esernyő eredetének kétféle magyarázatáról: fenntartja a kultikus világképre utaló legenda érvényét is, és a kritikai gondolkodásmódot tükröző földi eredetet sem kérdőjelezi meg. Az eltérő világlátási módokhoz kapcsolódó különböző nyomolvasási stratégiákat az elbeszélő anélkül játssza egymásba, hogy lezárná a kettő viszonyának mikéntjét, hierarchiába rendezné igazságértéküket. A Szent Péter esernyőjét tehát leginkább ez a metafizikai távlat különbözteti meg a kortársak antidetektív-történeteitől – a szerző itt Ambrus Zoltán és Heltai Jenő néhány, a populáris kultúra újraértésének más specifikumát mutató művét említi. A Realizmus, látás és modernség összefüggése Mikszáth prózapoétikájában: A Noszty fiú esete Tóth Marival című tanulmány kérdésfelvetése a következő: Milyen összefüggés van a vizualitás modernkori elméletei

ban elhunyt Jókairól szóló írása némileg már ezzel is szembehelyezkedik, mintha arra kérdezne rá, vajon a hős halála óta eltelt idő valóban megnöveli-e a kijelentések biztonságát, vagy csak megerősít egyet a létező nézőpontok közül. A szöveg másik szemléletbeli újdonsága a mű személyiségfelfogására vonatkozik. Erre utalnak a szövegnek a szubjektum rétegzettségét érintő megjegyzései, valamint a mű narratív szerkezetét építő apró, anekdotikus történetek, melyek legalább annyira szétírják, mint amennyire egységbe rendezik Jókai életpályáját. Ebben a struktúrában – a megszokottól eltérő módon – fontossá válnak a hős hétköznapi megnyilvánulásai is, szakítva a cselekedetek célelvűségének felfogásával. A Jókai-életrajznak a műfaji hagyománnyal dacoló jellege válthatta ki a műről negatív véleményt formáló korabeli kritikusok idegenkedését is. A monográfia zárófejezete (Befejezés. Mikszáth, a kételkedő modern) a bemutatott prózapoétikának azokat a (fogalomtörténetileg tisztázott) modernségképzeteit ös�szegzi, melyek kapcsolatot teremtenek a kötet tanulmányai között. A bevezetésben említett koncepció a kötet szervezőelvévé válik, a szerző következetesen helyezi el Mikszáth műveit tendenciák, vonulatok, gondolkodásmódok metszéspontján, úgy, hogy közben rálátást teremt a századforduló kulturális jelenségeit befolyásoló tényezőkre is. A Mikszáthkutatás szempontjából különösen fontos, hogy ez a megközelítés az életmű kevésbé népszerű részeit is érinti, így kerülnek a kötetbe az író politikai szerepvállalásához kapcsolódó szövegeinek elemzései. Ezek megértéséhez vázolja fel a 19. századi magyar értelmiségi szereplehetőségek – máshol még megíratlan – spektrumát, mellyel, noha a tipográfiailag lazán elkülönített habitusok alakulástörténete kissé nehezen követhető az értelmiségtörténetben járatlan olvasó számára, vitathatatlanul hozzájárul a korszak társadalomtörténeti kutatásához is. Ehhez kapcsolódik a monográfia kultúraelméleti horizontja, melyben nemcsak a politika szerepel egyfajta kulturális jelenségként, hanem a látás is társadalmi hovatartozáshoz, szubjektív beállítódáshoz kapcsolódó kulturális gesztusként értelmeződik, de külön említést érdemel a palóc régió jelegyütteséből szociológiai jelentéseket dekódoló értelmezés is. A szerző maga is utal arra, hogy meglehetősen bonyolult és kételyteli az a reláció, mely történelmi, társadalmi és irodalmi folyamatokat rendel egymáshoz. Mindez

DISPUTA Lépcsők

és a realizmus korabeli diskurzusa között? Az 1850-es évek irodalomelméleti vitáiban a realizmus méltányolt jellemzői – a mindennapiság részleteinek hű ábrázolása kapcsán – a fényképészeti látásmóddal kerülnek párhuzamba. A két terület kapcsolata a mindennapiság részleteinek hű ábrázolásán túl olyan meghatározó jegyekben mutatkozik meg, mint a megfelelő beállítások ismerete, a konvenciók helyes alkalmazása, valamint a valóság szelekciója, idealizálása, beállítása, hitelessé tétele. Mikszáth értekező prózája is reflektál a fénykép által teremtett világ természetére, a Saját ábrázatomról című karcolat azt sejteti, hogy az így létrejött valóságot olyan létrehozott, közvetített közegként érti, melyet a beleíródó társadalmi jelentések, konvenciók ismerete tesz értelmezhetővé. Így kapcsolódik a valóság hitelességének kérdését puhatoló Noszty-történet a fényképészetről és a látásról szóló diskurzushoz. Az elemzés a szöveg vizuális utalásaiból, valamint a látványba íródó jelentésekből kiindulva állítja, hogy a regény egyszerre láttat egy történetet és mond el egy másikat a történet látásáról. A regényvilág önértelmező alakzatává váló látás mindig perspektívák, tapasztalatok, érdekek függvényeiként tűnik fel, bizonyos szereplők vissza is élnek ezzel. Máli néni például Mari szubjektív tapasztalatai által meghatározott látásformáit használja fel (ügyesen) a lány meghódításának tervéhez, nem számol ugyanakkor a szülői perspektíva befolyásoló erejével, és azzal, hogy Tóth Mihály nem a helyi társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodik, hanem egy számukra ismeretlen kulturális perspektívához. Vagyis a látásmódot az egyéni beállítódáson kívül a társadalmi hovatartozás is befolyásolja. A látás szerepének 19. századi átértelmezését a tanulmány a városiasodás jelenségeihez kapcsolja, hiszen a villanyvilágítás, a képrögzítés, a távolra látás technikai apparátusai átalakítják a látáshoz való viszonyt azáltal, hogy nyilvánvalóvá teszik, a tárgy nem független a nézőtől. A kötet utolsó szövegelemző fejezete (Egy hagyománnyal szemben? Mikszáth Jókai-életrajzának kételyteli és reflexív elemei) azokat a szemléleti-poétikai újításokat emeli ki, melyek rejtett polémiát folytatnak az életrajzírás hagyományával. A biográfiaírás 19. századi normarendszere nemcsak az élettények hitelességét szavatoló forrásokat követeli meg, hanem a témaválasztást is már nem élő személy megjelenítésére korlátozza. Mikszáthnak az akkori-

51

DISPUTA Lépcsők 52

ahhoz az irodalomtudományi átrendeződéshez utalja a tanulmánykötet szemléletmódját, melyben a művek tágabb kontextusát alapul vevő olvasásmód egyre inkább felváltja az ún. kulturális fordulat előtti évtizedek irodalomelméleteinek szoros szövegolvasási gyakorlatát. Ebben a folyamatban az irodalmiság kizárólagos kritériuma a kulturális sokféleség tapasztalata a különféle kulturális rendszerek egymással folytatott párbeszéde, kölcsönhatása miatt kezd háttérbe szorulni. (A kérdésről részletesen l. Takáts József: A Kulcsár Szabó-iskola és a „kulturális fordulat”. A Történelem, kultúra, medialitás című kötet kapcsán, Jelenkor, 2004. november.) A monográfia helyét ez a vázlatosan jelzett szempontrendszer jelöli ki a Mikszáthújraolvasás sorában, melynek értelmezői hagyományától nem tér el, hiszen napjaink irodalmi gyakorlatával és gondolkodásmódjával érvel a Mikszáth-szövegek prózapoétikai eljárásaiból kibomló szemléletmód modernsége mellett. Például a novelláskötet is a posztmodern felől értékelődik fel, tükrözve napjaink gondolkodásmódjának az egységképzeteket relativizáló, a folytonosság korábbi formáit elbizonytalanító aspektusát. Ezzel kapcsolatos a kötet egy másik, a Mikszáth-szövegek személyiségfelfogására fókuszáló kérdésköre. Az erről való gondolkodás aspektusait árnyaltan ábrázolják tanulmányai, gondolok itt a személyiség összetettségére vonatkozó reflexiókra a Jókai életrajz kapcsán, vagy a dzsentrikérdést és a dandyzmust modern szubjektumpoétikaként megközelítő szociálpszichológiai elméletekre. Ezeknek az identitás elbeszélhetetlenségére vonatkozó összefüggései már a monográfia egy másik lényeges irányára, az objektív valóság képzeteinek elbizonytalanodására utalnak, különös tekintettel a múlt közvetítésének nehézségeire, perspektívafüggő voltára. A történelemről való beszéd újszerűségét érzékelteti a tanulmány elragadtatott szerzői retorikája is, hiszen az Új Zrínyiászt „meghökkentően radikális metafikciós” szövegnek nevezi (45), melyben a „meghökkentő hősök” (32) „brutális módon szembesülnek a róluk kialakított reprezentációkkal” (37). De a posztmodern regénypoétikával folytatott párbeszédben válnak jelentőssé a nyelv szerepének a felértékelődésére, vagy a populáris kultúrához való reflexív viszonyra vonatkozó gondolatmenetek is, melyek érzékenyen figyelnek a műfaj újraértésének jelentésképző szerepére. Az említett művek nagy részét T. Szabó elemzései új hangsúlyokkal gazdagítva szó-

laltatják meg, mindazonáltal ekkora szövegkorpusz esetében a megértés természetének előzetessége, a korábbi olvasatok kiiktathatatlansága olykor csapdába is ejti az elemzőt, aki hivatkozik ugyan az alábbiakban megjelölt szövegekre, ám nem jelöli ki a határokat, amelyek saját gondolatmenetét másokétól elválasztják. Az őrültség társadalmi reprezentációit vizsgáló fejezet például úgy polemizál a korabeli kritikának az elbeszélt történet szerepét kitüntető világképi hagyományával, hogy közben reflektálatlanul hagyja a Mikszáth-recepciónak azt a másik, a történetmondás hogyanjára, és az elbeszélő relativizáló pozíciójára is figyelő értelmezői tradícióját, melyhez saját koncepciója is illeszkedik. Hajdu Péter azt írja ezzel kapcsolatban, hogy az elbeszélő azért hagyja eldöntetlenségben az őrültség kérdését, mert hiányzik a fogalom megítélésének mércéje, így a kritikának felesleges továbbgondolnia a szöveg önreflexiós síkján felmerülő dilemmát. T. Szabó kritikája tulajdonképpen ezzel a megjegyzéssel folytat párbeszédet, arra mutat példát, hogyan folytatható mégis a diskurzus, magáról az őrültség természetéről szóló szövegként olvasva a regényt. A Különös házasságot interpretáló rész sem reflektál a regény befogadástörténe­ tét meghatározó irányregény-diskurzushoz való viszonyulására, pedig az erőszakot szövegszervező eljárássá tevő, annak megnyilvánulásait a regény erre vonatkozó szöveghelyein kívül is felfedező interpretáció olyan hatást kelt, mintha a regényt egy társadalomkritikai tétel allegóriájaként olvasná. Ez vitaképessé tenné az elgondolást mind Eisemann György elemzésével, mely a történelmi regény és az irányregény műfaji formaelveinek dialógusképtelensége okán tartja újragondolandónak a regény kánonban elfoglalt helyét, mind Bényei Péter értelmezésével, mely a szöveg világteremtő eljárásaiból kiindulva bizonytalanítja el az ideológiai vonatkozásokat sejtető irányzatosságot. A realizmus-fejezet pedig S. Varga Pál gondolatmenetéhez kapcsolódik, az igen ötletes vizualitás-elmélettel egészítve ki azt. A látáshoz kapcsolódó tudásról szóló érvelésben azonban zavaró, hogy különbségtétel nélkül veszi sorra a szöveg vizuális metaforáit („gyík szeme van […] leolvasná velök legtitkosabb gondolatait”, „szemmel tartja a házat”), valamint a szereplők látásmódját, gondolkodásmódját tükröző perspektívákat, amire legjobb példa Tóth Mihálynak a „haramia” várható viselkedéséről kidolgozott nézőpontja, mely figye-

lembe veszi vendégei gondolkodásmódját, társadalmi státuszát is. Visszatérve a kötet kompozíciójához, talán sikerült körvonalazni azt a széles látókörű értelmezői attítűdöt, mely a Mikszáthra jellemző poétikai stratégiákat vizsgálva a korszak irodalom- és társadalomelméleti gondolkodásmódjának az egyes problémákat eltérő módon körüljáró tudományterületek elméleteivel folytatott, szemlélettágító párbeszédét hozza létre. A tanulmányok következetesen építkező retorikai struktúrái nemcsak az említett elméleti bázis kap-

csolódási pontjait tisztázzák, hanem megteremtik a kötetnek az idézett önértelmező alakzatokkal és szövegbetétekkel színesített stilisztikai közegét is, melynek része az értekező prózában szokatlan, élőszóbeli fordulatokkal tarkított, sajátos szerzői nyelvhasználat is. (T. Szabó Levente: Mikszáth, a kételkedő modern. Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2007, 338 oldal, 2800 Ft) Hovanecz Fruzsina

A meghajlás művészei Az antológiák, a különféle szöveggyűjtemények, ahogy A meghajlás művészete is, sokszínűségük, tematikai, formai változatosságuk mellett, még ha implicit módon is, de hordoznak valamit az egységesség jegyéből, melynek megtalálását a megértés feladataként adják fel nekünk, befogadójuknak. Az eltérő megformáltságú és műfajú szövegeket, verseket, prózai írásokat felvonultató gyűjtemény gazdag tartalmú egységet teremt egy vékonyka kötetben. A vizsgált antológia a kolozsvári Korunk folyóirat jóvoltából jelent meg 2008ban, Balázs Imre József válogatásában és szerkesztésében. A neves sajtóorgánum 2006-ban indított Generátor című rovatában szereplő szerzők összegyűjtött verseit, novelláit, rövid életrajzát, illetve három kérdésből összeállított miniinterjúra adott válaszait olvashatjuk a könyv lapjain. A meghajlás művészete tizenegy pályakezdő alkotót sorakoztat fel. Életre hívásának okául pedig Balázs Imre József Bevezetőben írt gondolatai szolgálhatnak: „Több indoka volt a pályakezdő szerzőket bemutató vállalkozásnak: egyrészt a Romániában jelentkező fiatal magyar írók előtti lehetőségek korlátozott volta, másrészt annak a jelzése, hogy ezek a szerzők már nem fértek be a korábbi skatulyába. Számukra egyre fontosabbnak tűnik az új alternatívák keresése az irodalmi intézményesülés illetve az irodalomszemlélet terén: új irodalmi körök, portálok, találkozóhelyek bukkantak fel körülöttük.” Az említett csoportosulási felületeket illetően a kíváncsi olva­só a Másnapos Irodalmi Körben és a masnapos.eu című portálon bukkanhat bő-

vebb és mindig frissülő információra, érdekességre a könyv ifjú íróival kapcsolatban, akik közül többen a Korunk Akadémia kreatív írás műhelymunkájában is részt vesznek. Vannak közöttük egyetemi hallgatók s már végzettek, különböző irodalmi díjakkal kitüntetettek (Bálint Tamás Méhes György-debütdíjas, Látó-debütdíjas, Makói Medáliák-díjas szerző), illetve önálló verseskönyvvel is rendelkezők (Visky Zsolt: Tudsz-e repülni?, Stúdium, 2003; Horváth Előd Benjámin: A cseplini díva, Koinónia, Kolozsvár, 2009). Akadnak olyanok, akiknek mind prózai, mind lírai írásai helyet kaptak a gyűjteményben (Papp-Zakor Ilka, Váradi Nagy Pál), de vannak csak novellával (László Szabolcs, Bekő Jutka Tünde, Kósa Boróka) vagy csak versekkel (Szalma Réka, Visky Zsolt) bemutatkozó alkotók is. A meghajlás művészetét méltató kritikák közül érdemes kiemelni Szabó Róbert Csaba Gyorsfénykép induláskor – Fiatal kolozsvári írók antológiája című recenziójában (Litera.hu) írt gondolatait, melyekkel világosan rámutat a kötet értékeire, erényeire: „A Korunk fiatal szerzői antológiájának legnagyobb erénye egyszerre önmagában rejlik, és önmagán túlmutatva. Azt jelzi, hogy a Kolozsváron egyeduralkodónak tetsző, Előretolt Helyőrség-es körhöz tartozó fiatal írók mellett egy másik, szintén csoportosan megszólaló társaság a Helyőrségétől eltérő hangot képes felmutatni, és azzal kezdeni is kíván valamit.” Ehhez kapcsolódva elmondható, hogy az egyes művek valóban eltávolodni látszanak a kolozsvári irodalmi kör intézményes hagyományaitól, új irányokat felfedezve maguknak az

DISPUTA Lépcsők

A Korunk fiatal szerzőinek antológiája

53

DISPUTA Lépcsők 54

irodalom területén, még ha egyértelműen pályakezdő alkotókról is van szó. Ez a jelző mind az antológiában, mind a különböző kritikákban hangsúlyosan van jelen, s ez többféle interpretációnak is kedvez. Egyfelől védelmi pozíciót jelent e művészek számára, magyarázza „a nem eléggé kiforrottság” tényét, másfelől olyan új szférát biztosít, amely leginkább a figyelem, a látás, a szemlélődés, valamint ezekkel párhuzamosan az intermedialitás, a fényképészet, a film motívumai által ragadható meg az egyes, látszólag minden kapcsolódási pontot mellőző szerzeményeket összefogva. Mindezt Horváth Előd Benjámin válasza is sugallhatja, melyet a hozzá intézett interjúkérdésre – „milyen viszonyban van egymással a nézelődés és a látás?” – adott: „A látás az nekem magas. Nem vagyok sámán, csak egy kölök. A nézelődés viszont szerintem az írás szerves része. Nézem magam, másokat, dolgokat, mozgást, gomolygást – és leírom. Ha tudom.” A könyv címe (melyet szintén e fiatal szerző A meghajlás művészete című verse ihletett) úgy vélem, kellően reprezentálja a meghajlás mozdulatában rejlő alázatot az irodalom (de nem kizárólagosan az irodalom) iránt, valamint egy egészen más szemléletmód és perspektíva (a hajlott hátból fakadó tartás és alázatos tekintet) tapasztalatát is felkínálja az olvasónak. Ha

jobban megfigyeljük, a Bugja Zoltán tervezte borítón ábrázolt hajlított fém a cím vizuális érzékeltetőjeként tűnik fel, illetve egy lépéssel tovább haladva az absztrahálás dimenziójában a filmszalag képét, az egymást követő filmkockák sorát is felidézi emlékezetünkben. Ezek alapján az antológiát összetartó erő a tekintet alakzatában ragadható meg, a nézelődés relevanciájában, mely a versek és novellák szerteágazó síkjait egységbe fogja, s ezen önálló szövegsíkokat átszőve a rizomatikus olvasás lehetőségét is megteremti, vagyis az írók látómezejének, iránykeresésének egységességet sugárzó tapasztalatában részesíti a befogadót. A rizóma jelen esetben a szerzemények kapcsolódási pontjaira értendő, a szöveg és szöveg közötti érintkezésre, melyet a bennük megbújó elemek biztosítanak, mint a mozi eljárásait idéző címválasztás Kósa Boróka prózájában (Snittek), aminek megfelelően a megnyilatkozások rövidek, tömörek, s az elbeszélésmód, a leírás olyan érzést kelt, mintha a kamera túloldaláról figyelnénk az eseményeket. Ez a snittszerűség más szövegekben szintén megjelenik, amire példaként említhetjük Fülöp Orsolya Estefelé című munkáját. Bálint Tamásnak az Előretolt Helyőrség hatását még erőteljesen mutató, kötetnyitó költeményei közül A száműzetésből című darab befejező sora talán nem an�nyira újszerűen, mégis frappánsan idézi meg a látást, mely a kezdetektől biztosítja a tekintet hangsúlyosnak tűnő jelenlétét a gyűjteményben: „és szemeim megkön�nyezik a sósvizet.” A száműzött, a tengeren hajózó lírai én útkeresését vázolja fel klasszikusnak nevezhető képalkotással. Horváth Előd Benjámin műveiből a gazdag allúziókészlet, számos intertextuális utalás sugárzik igen kreatív formát öltve. A Werther igaz végződése a képmás, a színház kategóriáit hívja életre, miközben a levél sajátos jegyeiből merít, s ezzel a médiumok játékát valósítja meg a versben: „Wilhelm, megyek. / Bohémiák, szívek, / a változások, istenek, terek. / A sors a többit megérleli / s ha nem, jó úgy is. Fogjunk hát neki.” László Szabolcs prózája szintén izgalmas momentuma az antológiának, mely az írás motívumának anyagszerűségével emeli be az irodalmi hagyomány ismert alakjait, Victor Hugót, García Márquezt, Villont, Shakespeare-t. Fülöp Orsolya verseiben (Hamarosan; Meglepődöm) a fény, a látomásszerűség, a tárgyiasság dominál, (talán túlságosan is) Nemes Nagy Ágnes költészetét idézve. Láng Orsolya írásai (A doboz; Mikulás) a szemlélődést a kamera al-

kotta tekintet közegébe emelik át, ahol a fotószerűen egymás mellé helyezett képek, a tördelt, tömör forgatókönyvízű szövegek az intermediális jellegnek kedveznek, az irodalom, a fotográfia, a film dimenzióját összehangolva. Visky Zsolt izgalmas, lendületes lírai alkotásai (Hull, miként a versbe; Láttok, ti erkélyek ott fenn?) esetében is érzékelni lehet egyfajta forgatókönyvszerű kifejezésmódot, tömör, sűrített elemeket, melyek a snittek eljárásaihoz hasonlatosak. A példaként felsorakoztatott szerzők s munkáik reprezentatívak a nézelődés, a megismerés s végeredményben a megértés aktusa kapcsán. Helyet teremtenek a kép, a fotó, a mozi médiumainak, a betűk halmazán belül, az irodalmi műfajok körében

– ennek révén maguknak is területet foglalnak le a művészet heterogén közegében. S habár nem állítható biztosan, hogy e pályakezdő alkotók szakmailag továbbra is jelen lesznek, mindenképp számolni kell azzal a lehetőséggel, melyet az általuk is közvetített perspektívák (a látás s a médiumok játéka) jelentenek, vagyis azokkal a már érzékelhető kulturális érintkezési pontokkal irodalom és egyéb médiumok között, melyek hatással vannak (és lesznek) az írott szövegek létmódjára. (Balázs Imre József [szerk.]: A meghajlás művészete, A Korunk fiatal szerzőinek antológiája, Kolozsvár, Korunk, Komp-Press Kiadó, 2008, 110 oldal, 1,56 lej) Jován Katalin

Borbély Mihály Quartette: Hommage à Kodály Kodály Zoltán szellemi hagyatékának ápolása minden zenei műfaj feladata. Természetszerűleg a legtöbben a klasszikus úton járnak ez ügyben, de vannak másként gondolkodók: közéjük tartozik Borbély Mihály is, aki Kodály zenéjét a dzsessz műfajával kapcsolta össze. Kicsit merésznek látszó társítás, de a végeredmény – a Hommage à Kodály című album – önmagáért beszél. A bő háromnegyed óra játékidejű, 12 kompozíciót magában foglaló lemez repertoárjában közel azonos arányban szerepelnek Kodály kamaraművei és Borbély saját szerzeményei, illetve rögtönzései, amelyeket Kodály-témákra, valamint népzenei motívumokra írt. A produkció igen szemléletesen mutatja be az összefüggést a Kodály-művek, a népzenei gyökerek és a népi ihletésű improvizációk között, reflektorfénybe állítva a műfajok közötti kapcsolódási pontokat. Borbély Mihály a szopránszaxofon mellett kiemelt szerepet ad a tradicionális népi vagy legalábbis népi vetületű instrumentumoknak a tárogatótól a tilinkóig és a klarinétig. Együttesét remek muzsikusok alkotják: Szabó Dániel (zongora), Horváth Balázs (nagybőgő), Baló István (dob) és Kántor Balázs (cselló). Miközben például a Marosszéket, a Transylvania bluest vagy a Sonatinát hallgatjuk, könnyű rábízni magunkat a szá-

mok lendületére. De ez a zene nem elégszik meg ennyivel: koncentrált gondolati-érzelmi munkát követel, hogy megértsük az ellentétek összhangjában kibomló formáját. Borbély bűvös, zenei „fekete doboza” a bemeneti oldalon „elnyeli” a Kodály-műveket és a népi dallamokat, amelyek a doboz belsejében elemi egységeikre hullnak, majd egy újfajta alakzatba rendeződve dzsesszként távoznak a kimeneti oldalon. A Borbély Quartette érzékeny és a huszonegyedik század módjára újszerű zenéje attól a dinamizmustól életképes, amit maga a zenekarvezető sugároz. Borbély minden érzékével tökéletesen elkapja és közvetíti korunk lelkének teljességét. Ha még élne Kodály, akkor ezzel a lemezzel kapcsolatban minden bizonnyal megismételné a már szinte szállóigévé vált gondolatát: „Nagyon szeretném, ha általában kevesebbet beszélnének és írnának a zenéről, s többet hallgatnák.” Ezt az albumot érdemes minél többször a lejátszóba tenni. (Kiadó: Budapest Music Center Records) Kanalas Éva: Csíksomlyó – Mária-énekek Amikor a kreativitás, a szépérzék, a hagyománytisztelet és a technikai tudás találkozik, egészen érdekes dolog születik. Annak ellenére, hogy ezek a feltételek mind együtt vannak Kanalas Éva esetében, az énekesnő mégis alulexponált szereplője a hazai zenei életnek. Feltétlenül ki kell emelni a „hazai” jelzőt, mert az előadó az országhatárokon

DISPUTA Lépcsők

Kodálytól Krallig

55

DISPUTA Műhely 56

túl sokkal nagyobb ismertségnek örvend, mint itthon. Sajnos, ez jól ismert magyar sajátosság. Kanalas Éva már tizenéves korától erős küldetéstudattal keresi fel a magyarlakta falvakat, hogy autentikus környezetben hallhassa (és tanulhassa) nemzeti kincsünk remekeit. Igazi tanítóinak azokat a falusi énekeseket tartja, akikkel az erdélyi gyűjtőútja alatt volt szerencséje találkozni. De távoli vidékeken (az Altáj-hegységben, Tuvában, Baskíriában) is megfordult, és az ott élő népek dalaival is gazdagította az előadói repertoárját. Sőt a távoli utak alatt gyűjtött (hang)élmények ösztönözték arra, hogy kísérletezni kezdjen a saját hangjával. Olyan különleges légzéstechnikákat használ, amelyeket többek között a szibériai sámánok is használnak a szertartásaik során. Az évek során az előadónak olyan énektechnikát sikerült kifejlesztenie, amely nem csak itthon, de Európában is egyedülálló. Éppen ideje, hogy minél többen megismerjék a produkcióit. Legújabb lemeze Csíksomlyó – Máriaénekek címmel jelent meg – a korábbi albumokhoz hasonlóan – szerzői kiadásban. A repertoárban helyet kapó katolikus szentes énekeket főként a moldvai csángók énekelték pünkösdkor, a csíksomlyói búcsún. Kanalas Éva karizmatikus egyénisége és összetéveszthetetlenül egyedi hangja azonnal magára irányítja a hallgató figyelmét. Ezt a produkciót képtelenség háttérzeneként hallgatni, ugyanis sokkal többet kér vagy pontosabban követel magának ennél. Minden törekvő érzi, hogy belső béke nélkül nem létezik külső békesség sem. Az énekesnő előadása egyfajta iránymutatás is: elvárásoktól mentes önfelajánlásunk már önmagában is békéhez vezet, megelégedettségünk, elfogadó szeretetünk fokozza ezt az érzést. A repertoárban szereplő, Hol vagytok, magyarok című dal utolsó sora akár a mai magyar valóság mottójává is válhatna: „Tekints István király, / Régi országodra, / Fordítsd szemeidet, / Szomorú hazádra.” (Szerzői kiadás) Horgas Eszter–Al Di Meola: Ő és Carmen Az a kijelentés, hogy a magyar szellemi tőke (beleértve a különféle művészeti tevékenységeket is) a világelithez tartozik, már közhelyszámba megy. Mégis jó érzéssel tölti el az embert, amikor például egy világsztár készít közös zenei albumot egy hazai előadóval. Erre a közelmúltból is van

nagyszerű példa, ugyanis a fuvolaművész Horgas Eszter és a világ egyik legjobb gitárosának tartott Al Di Meola együtt készített lemezt Ő és Carmen címmel. A két művész együttműködése nem előzmény nélküli, hiszen 2003. november 14-én Budapesten már tartottak együtt koncertet. Akkor Bizet Carmen című operájának átdolgozását vitték színpadra. A mostani album az akkor kezdődött történet szerves folytatásának is tekinthető. Méghozzá egy fikcióra épülő folytatásról van szó, mivel a sztoriban a férfi arról álmodozik, mi lett volna, ha nem tragikus véget ér a szerelem. Ennek kifejezésére az alkotók Bizet művéhez képest sokkal lüktetőbb, vérbőbb, érzelemdúsabb és latinosabb hangzású zenét kreáltak – ez tökéletes jellemrajz Carmen temperamentumos személyiségéről. A repertoárban éppúgy megszólalnak Bizet klasszikus – latinos köntösbe öltöztetett – témái, mint Al Di Meola és Horgas Eszter szerzeményei. Előbbi a Misteriót, utóbbi pedig – Hárs Viktorral társszerzőségben – a Dance Part. 2-t jegyzi szerzőként. Az egész produkciót – ezer és ezer láthatatlan szállal – Astor Piazzola zenei szelleme szövi át. Méghozzá olyan remek kompozíciókkal, mint a Café 1930, a Double Concerto, a Fugata és a Milonga del Angel. A produkció jól bizonyítja, hogy a latinos temperamentum és a magyar virtus egymáshoz milyen közel álló fogalmak. A Horgas Eszter által képviselt magyar virtus még különlegesebbé teszi ezt az amúgy sem mindennapi albumot. A két muzsikus közti összhang mentes mindenféle mesterkéltségtől. A fuvolaművész és a gitár virtuóz olyan összeszokottan játszik, hogy a hallgatónak olyan benyomása van, mintha a kettős több száz közös koncerten lenne túl. Pedig a titok nyitja az egymás iránti végtelen művészi alázatban keresendő. (Kiadó: Universal Music) Vesselina Kasarova: Passionate Arias Kétségtelen tény, hogy a válogatásalbumok nem tartoznak a gyűjtők kedvencei közé. Azonban az is egyértelmű, hogy nem is ők a fogyasztói célcsoportja az ilyen jellegű kiadványoknak. A bolgár származású mezzoszoprán, Vesselina Kasarova a kö­zelmúltban a Giuliano Carella álatal vezetett Münchener Runfunkorchester társaságában készített albumot Passionate Arias címmel. A Sony kiadó gondozásában napvilágot látott korongon ismert és kevésbé ismert operaáriák csendülnek fel.

Diana Krall: Quiet Nights Napjaink egyik legnépszerűbb zongoristaénekes előadója, Diana Krall a közelmúltban megjelent Quiet Nights címet viselő lemezén is következetesen folytatja a ’90-es

években megkezdett utat. Vagyis a repertoárt ismét már sokat és sokszor bizonyított örökzöldekből állította össze. A következő kijelentésemért az énekesnő fanatikus hívei talán megköveznek, ennek ellenére vállalom. Gyakorta elhangzik bizonyos autótípusok bemutatása során: magas technikai színvonalú, igen megbízható minőségű gépjármű, de mentes az izgalmas megoldásoktól. Hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem Krall új lemezének hallgatása közben is. Az énekesnő hozza a kötelezőt – azt, amit a közönség évek óta megszokott és elvár tőle. A produkciója most is magas színvonalú, mégis hiányzik belőle az a nehezen definiálható valami, ami őt a legnagyobb jazzénekesnők közé emelné. Érdemes meghallgatni például a mostani lemezen is szereplő Guess I’ll Hang My Tears Out To Dry című számot Krall és Sarah Vaughan előadásában is. Aki ezt megteszi, minden bizonnyal egyetért az általam leírtakkal. Azonban vitathatatlan, hogy Krallnak nagyon sokat köszönhet a műfaj, hiszen azokhoz is közelebb hozta a jazzt, akik valami nagyon elvont és érthetetlen dolognak gondolták. Annyira befogadható módon műveli a műfajt, hogy még az ettől a zenei stílustól idegenkedő embernek sem jelent különösebb „megpróbáltatást” egy Diana Krall-korong meghallgatása. Az új lemez repertoárjában tíz kompozíció mellett két bónuszdal kapott helyet. A zenei kínálatban a brazil bossanova (Antonio Carlos Jobim: The Boy From Ipa­ nema és az Este Seu Olhar) éppúgy jelen van, mint a harmincas-negyvenes évek tengerentúli nagyjainak a kompozíciói (Richard Rodgers–Lorenz Hart: Where Or When, Richard Whiting–Johnny Mercer: Too Marvelous For Words stb.). Valamennyi dalban élvezhetjük az énekesnő mély érzelmi hátteret sugalló előadásmódját, mely jellegzetes hangjával párosulva igen kellemes atmoszférát teremt. A könnyen megszerethető hangzásvilág kialakításában – a kiemelt előadókon túl – nagy szerepe van a közreműködő szimfonikus zenekarnak is. Annak ellenére, hogy szép produkció született, ami a lemezlistákon is vélhetően jól fog teljesíteni, én továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy Diana Krall még mindig adós a „nagy” lemezzel. (Kiadó: Verve Records / Universal Music)

DISPUTA Műhely

Az operaénekesnő életében jó darabig párhuzamosan futott az instrumentális és a vokális előadói pálya. Annak ellenére, hogy 1987-ben zongoristaként diplomázott szülőhazája zeneakadémiáján, a következő években mégis az énekesi oldal vált erősebbé. Nem utolsó sorban azért, mert Herbert von Karajan azonnal meglátta Kasarovában a csiszolatlan gyémántot, és rögtön a bécsi operába invitálta. A karmester váratlanul bekövetkezett sajnálatos halála ellenére az énekesnő két évet töltött a császárvárosban. Az igazi nemzetközi karrier kezdete 1992-re datálódik. Ebben az évben kapott meghívást a salzburgi Nyári Fesztiválra, amelynek azóta rendszeres fellépője. Az elmúlt évek során számos fontos szerepben tűnt fel. Ő volt többek között a címszereplő Bizet Carmenjében, Ruggiero Händel Alcinájában és Rosina Rossini Sevillai borbélyában. Eddigi legnagyobb szakmai elismerését 2003-ban kapta, amikor elnyerte a nagy presztízsű német ECHO díjat, méghozzá az „Év énekese” kategóriában. A világsiker ellenére Kasarova nem felejtette el, honnan indult. A hazája iránti szeretet jegyében született egyebek mellett a Bulgarian Soul című lemeze is. Az énekesnő mindent megtesz azért, hogy a Passionate Arias igazi toborzóvá váljon. Egyrészt a repertoárban olyan közkedvelt operákból hangzanak el áriák többek között, mint az Adriana Licouvreur (Cilea), a Don Carlos (Verdi), a Parasztbecsület (Mascagni) és a Carmen (Bizet). Másrészt Kasarova kitűnő előadói kvalitásainak köszönhetően az operák könnyebben befogadhatóvá válnak és emberi közelségbe kerülnek. A jól ismert áriák színgazdagon, választékos eleganciával szólalnak meg, kidolgozott és különösen izgalmas előadásban. Véleményem szerint a válogatásalbum elérte a célját, ugyanis a korongon található „ízelítők” után minden bizonnyal a hallgatók közül sokan lesznek kíváncsiak a bolgár mezzoszoprán egész estés produkcióira is. (Kiadó: Sony Music)

57

Szent István és az első ezredforduló Európája Havas László DISPUTA Műhely 58

M

i magyarok azért sem mellőzhetjük az európai hagyományokat, mert immár több mint ezer éve jelen vannak államiságunkban, s évszázadokon át szavatolták Magyarország beilleszkedését abba az egységbe, amelyet akár Európa-testnek, latinul corpus Europaeumnak is nevezhetünk. Ez az Európa-test bizonyos formában létezett már a klasszikus ókorban, s az akkori egész Földközi-tengeri és Atlanti Óceán melletti kultúrvilágot átfogta. Ezt a civilizációs egységet hívták annak idején imperium Romanumnak, amelyre a jeles francia mediévista, Rémi Brague is úgy tekint, mint az „európai út” kialakítójára. E birodalmon belük a Kr. u. 2−5. századra kialakult – részben a szerteágazó görög-római irodalmi és bölcseleti anyagból, valamint a Bibliából és más héber vallási meg törvényanyagból táplálkozva – egy olyan keresztény erkölcs- és politikafilozófiai kulturális bázis, amelyben igen fontos szerepet játszott a királyság problémája mind az istenkirályság eszméje révén, mind pedig azáltal, hogy egy bizonyos idő után az egyház és az államhatalom mind szorosabban összekapcsolódott egymással. Így született meg Ambrosiusnak, azaz Szent Ambrus De officiis magistrorum (A Tisztségviselőd feladatairól) munkája, mely már címében is Cicero Kötelességekről szóló értekezésére utal, s amely valóban hozzá kapcsolódva kíséreli meg körvonalazni a keresztény etikát. Mindazonáltal itt jóval többről van szó, mint Cicero egyszerű átdolgozásáról. A bibliai példák is aláhúzzák, hogy itt a pogány előképnek igencsak radikális újraolvasásáról van szó. Munkája első könyvét ugyan Ambrosius is a honestumnak (tisztesség) szenteli, a másodikat pedig az utilének (hasznos), ahogy a harmadik könyvben ugyancsak a kettő összekapcsolása áll a figyelem középpontjában, miként Cicerónál is, azonban Ambrusnál már az önálló keresztény erkölcsiség bontakozik ki egy tanító-nevelő szándékú irodalmi műfaj keretei között. Döntő jelentőségű, hogy a görög filozófiai előzmények nyomán a római gyakorlatból megformált cicerói ideál, a sapiens (a filozófus, a bölcs) helyébe a iustus (az igaz ember) lép, miként Szent Ágoston is hasonlóképp fogalmazza meg a maga keresztény uralkodói eszményét. Ágoston szerint akkor mondjuk boldogoknak (felices) az uralkodót, ha igazságosan gyakorolja hatalmát (si iuste imperant); ha nem önti

el a gőg tisztelői magasztaló beszéde s magasztalói hízelgése közben, hanem megőrzi emlékezetében, hogy ő is csak ember; ha hatalmát Isten szolgálatára fordítja. Mint Ambrus leszögezi: a iustusnak a törvényhez (lex) kell szabnia azt, ami jogszerű, ehhez viszont a bibliai hagyomány Istenés emberszeretete szolgáltatta a megfelelő tartalmat. Így sikerült a korábbi, főként sztoikus elveken nyugvó antik morálfilozófiát kereszténnyé tennie. Ambrus számára ugyanis a bibliai bölcsességirodalom többet jelentett, mint a nem keresztény filozófia példaértéke, s meg volt róla győződve, hogy a sztoikus bölcselet megannyi eleme már benne van a Bibliában, s megtalálható Dávid, Jób, Ábrahám vagy éppen József cselekedeteiben. Ilyen módon Ambrus számára magától értetődő, hogy a keresztény etika nemcsak transzcendens célja (vagyis a morál örök életre irányultsága) miatt áll felette a nem keresztény bölcsességnek, hanem ősisége révén is. Ambrosius munkája később hatalmas hatást gyakorolt az egész középkori etikára, s végső soron ide, a Kr. u. 4. századra vezethető vissza az a középkori szemlélet, amely a társadalom egész életében döntő jelentőséget adott az uralkodó személye körül kiformálódó nemességnek. Már Nagy Konstantin intézkedései oda hatottak, hogy a nobilitas, a nemesség egyfajta militiává, „katonai renddé” alakult át, amely azonban nem egyszerűen militest, „harcosokat” jelent, hanem katonailag megszervezett társadalmi-politikai közigazgatást. Mindehhez társulnak olyan új tartalmat nyerő fogalmak, mint a dignitas, a honor vagy éppen a potestas, a méltóság, a tisztelet és a hatalom, melyek együttesen egy koherens állami rendszerré állnak össze. Azt követően, hogy a részekre hulló Római Birodalom után ismét fölvetődik az európai egység gondolata – előbb Nagy Ká­ roly politikai törekvéseiben, majd az Ottók révén megvalósuló Német-római Szent Birodalom létrejötte révén. Minderről a legjobban II. Szilveszter pápa, az egykori Gerbert d’Aurillac életútja nyomán alkothatunk képet, aki egyaránt volt tanácsadója a Német-római Szent Birodalmat létrehozó Ottóknak s támogatta a magyarokat az európai kultúrába betagolni kívánó István király törekvéseit. Gerbert d’Aurillac kora egyik legnagyobb iskola- és tanítómestere volt, s abban a Reimsben műkö-

Jelen tanulmány technikai okokból maradt ki előző számunkból, melynek témája Közép-Európa volt. ­– A szerk.

Gerbert d’Aurillac szülőhelyének emlékköve, a franciaországi Belliacban (jobbra a cikk szerzője)

vezze Lengyelországban a római egyházat, s kapcsolatot tartott fenn a kijevi Rusz fejedelmével, Vlagyimirrel is, akitől pedig azt remélte, hogy ez az uralkodó majd odafigyel a Nyugat vallási eszményeire, s ilyen módon korlátozni fogja Bizánc befolyását ebben a térségben. Haladt előre a skandináv országok evangelizációja is. Szilveszter pápa arra kérte az egyik észak-germán királyt, Olaf Trygvessont, hogy a latin ábécével váltsa fel a helyi rúnaírást, mert csak így történhet meg népének keresztény nemzetként való elismerése. Egyesek azt is aláhúzzák, hogy Gerbert Csehország népének is nagy figyelmet szentelt. Mindez jól mutatja Európának a római egyház égisze alatt történő határkitágulását: ez a keresztény civilizációs terüket immár Délés Nyugat-Európától egészen Észak-Európáig, valamint a Visztuláig, ill. a Közép-Duna vidékéig terjedt. Ebben a folyamatban jut korszakos szerep nekünk, a korábban az Ural vidékéről érkező magyaroknak, akikre a sikeres kalandozási időszak után a Német-római Birodalom megteremtője, I. Ottó 955-ben súlyos vereséget mért Augsburg mellett, majd a bizánci hadsereg is Arkadiopolisznál; ez kikényszerítette a korábbi római Pannonia területén történő európai típusú megtelepedés szükségességét. Az itt megőrződött keresztény tradíciókat s azokat az evangelizációs érintkezéseket figyelembe véve,

DISPUTA Műhely

dött, amely a Kr. u. 1. ezredforduló tájékán az egyik legfontosabb szellemi központ volt, mivel a Frank Királyság egyik leghatalmasabb katedrálisának, a Miasszonyunk székesegyháznak adott otthont, valamint a tekintélyes könyvtáráról híres pükpöki iskolát működtető Saint Rémi monostornak. A mai Európai Unió felől közelítve Gerbert d’Aurillac legnagyobb teljesítménye az, hogy tanácsadója volt kora legkiemelkedőbb államférfiainak, s ezáltal egyike lett az egykorú Európa-eszme valóra váltóinak. Ilyen irányú tevékenységében az antik római világ nem is egy kiemelkedő személyisége ösztönözhette, nem utolsó sorban talán Boethius, aki, bár belebukott kísérletébe, megpróbálta az egykorú nyugat-római császárt rávenni egy egyensúlyi helyzet megteremtésére a gót és a latin népesség között. Ám Gerbert számára leginkább I. Szilveszter pápa tevékenysége és alakja lehetett az irányadó, akinek nagy szerepe volt a Nagy Konstantin-féle „Európa”-politika kialakításában. Gerbert d’Aurillac tehát nem egyszerűen „filozófusként” akart európai egységpolitikát folytatni, hanem az egyház által képviselt „isteni igazság” szellemében szerette volna újból megteremteni a Római Birodalom kohéziójának megszűntével felbomló szellemi-vallási egységet, amelyet nevezhetünk e korszak átfogó európai szellemiségének is. Az ilyen jellegű aktivitást pedig az tette lehetővé Gerbert számára, hogy Adalbéron érsek titkáraként a különféle zsinatokon módjában állt politikai hatást gyakorolnia az európai politikai életre. Az ő tevékenységének is szerepe volt abban, hogy Európa nyugati részén új uralkodói dinasztia jöhetett létre, a Capetingdinasztia; a királycsináló maga Gerbert d’Aurillac volt, aki érseki felettesével együtt Hugues de Capet-t támogatta a Karolingok között folyó hatalmi harcban; épp azt remélve, hogy Hugo majd III. Ottó birodalomépítő elképzelését fogja támogatni, mint Európa szellemi egységének legfontosabb letéteményesét. A görög anyától született s Nagy Károlyt példaképének tekintő III. Ottó egyfelől igyekezett erős hidat építeni Bizánc irányában, másrészt mestere tanácsára a közelmúltban megtelepedő pogány népeket ugyancsak megpróbálta beépíteni a katolikus keresztény egyházba. A jeles egyházi és tudós személyiség tehát igazi nagypolitikai tényező volt, aki 987ben elősegítette Hugues de Capet megválasztását a francia trónra. Később III. Ottóval együtt támogatta a lengyel Boleszláv fejedelem ama törekvését, hogy megszer-

59

DISPUTA Műhely 60

amelyek a korábbi Bizánccal való kapcsolatból adódtak, eleve kizárható, hogy a Kr. u. első ezredforduló kárpát-medencei lakossága szinte kizárólag a sámánizmusnak hódolt volna, ahogy egy időben feltételezték. Ezért bizonyulhatott olyan sikeresnek Géza fejedelem, majd István király részéről az ország lakosságának keresztény hitre térítése a II. Szilveszter pápától III. Ottó közbenjárására kapott korona, illetve az újonnan megszervezett érsekségek és püspökségek oltalma alatt, először hozva létre a történelem folyamán egy olyan államalakulatot ebben a körzetben, amelynek sikerült az egész Kárpát-medencét a maga hatalma alatt egyesíteni. Az egykorú Európának a szentatya, valamint a Német-római Birodalom egykorú vezetője, III. Ottó által képviselt szellemisége ezért is tudott viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen otthonra találni. Erről elsősorban a Szent Márton hegyen 996-ban alapított első bencés monostor, a mai Pannonhalma elődje tanúskodik, amely hazánk földjén is meghonosította azt a Gerbert d’Aurillac által hirdetett új típusú, bár az antik hagyományban gyökerező műveltségeszményt, amelyet főleg a Benedek-rend és annak cluny-i reformszárnya képviselt. Szimbolikus jelentőségű, hogy a dinasztikus konfliktusból győztesen kikerülő István diadalának anyagi előnyeivel éppen annak a Szent Mártonnak a monostorát és iskoláját támogatta, akit a római Pannonia hagyományaihoz is kapcsolni lehetett, hiszen köztudott volt, hogy Tours városának későbbi szentéletű püspöke ezen a földön, Sabariában vagy Savariában látta meg a napvilágot. Az sem lehet véletlen, hogy az e kolostor első könyvtáráról készült katalógusban bizonyos egyházi műveken kívül szerepel már egy olyan munka is, a Herenniushoz írt retorika, amelyet ebben az időben még Cicerónak tulajdonítanak. A későbbi pápa, Bobbio monostorában fölfedezte annak a cicerói, Az államról szóló dialógusnak egy még fönnmaradt kéziratát, amely valamiképp Istvánra is hatott. Ennek az alkotásnak ugyanis a Római Birodalommal kapcsolatos államelméleti gondolatai feltehetőleg az ugyanezen műhöz írt Macrobius-féle, népszerű kommentár révén jutottak el a Magyar Királyságba, miként arról mind a Szent Istvánnak tulajdonított Intelmek szövege, mind a Koronázási palást ábrázolásai tanúskodnak. A II. Szilveszter személyével összefüggésbe hozható európai műveltség magyar földön jelentkező hatása mellett szólhat az is, hogy a reimsi mester egyik tanítványa, chartres-i Fulbert (a chartres-i székesegy-

házi iskola megalapítója) közvetlen segítséget nyújtott az egyik, István által létrehozott pécsi püspökség irányításának, aki – mint neve is bizonyítja: Bonipert – a mai Franciaország területéről származott. A kor latin nyelvi eszményét hordozó Priscianus grammatikáját a pécsi prelátusnak megküldő chartres-i pükpök azonban sokkal több is volt, mint iskola- és tanítómester, hiszen Chartres vallási elöljárójaként gondosan ügyelt egyháza függetlenségére, olyan, a modern Európa számára is fontos eszményeket képviselve, mint a béke és a harmónia, ill. a boldogulás, a biztonság, a tisztelet, az érdek, a lehetőség és a szabadság. Pedig a chartres-i egyházi személy még nem ismerhette az emberi jogok modern nyilatkozatait, hanem csak Cicero és annak szellemi örököse, II. Szilveszter nyomán fogalmazhatta meg a korabeli Európa eme vezéreszméit, amelyek, még ha részlegesen is, de alapjaiban igencsak jól megmutatkoznak az úgynevezett Szent István-i Intelmek erénykatalógusában. Arról sem feledkezhetünk el, hogy a későbbiekben a már említett Bonipertusnak egyik hűséges tanítványa, az egyértelműen frank nevet viselő Hilduin lett azután Bihar első püspöke; ez ugyancsak igazolja a korabeli romanitás európai ideáljának hazai térhódítását. Ahogy Gerbert d’Aurillac tevékenységének szellemi központjai mind a klasszikus római hagyományok talaján sarjadtak, ugyanúgy István is jelentős római településekre alapozza a maga világi és egyházi központjait (Esztergom Brigetióra megy vissza, Székesfehérvár az ókori Gorsium tőszomszédságában, részben annak köveiből létesült). Az is sokat mondó, hogy miként a reimsi katedrális a Notre Dame-nak van szentelve, a fehérvári koronázó székesegyházat, ahol majd Istvánt is eltemetik egy átalakított római szarkofágban, szintén a Szűz Máriának, azaz a Miasszonyunknak ajánlották fel. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az apostoli magyar király Cluny apátjával, Odilóval is levelező kapcsolatban állt, aki szintén nagy támogatója volt a Szent Szűz kultuszának. A Nyugat és Kelet közti hídverés egyébként is fontos alkotóeleme az istváni politikának, harmonikusan kapcsolódva az egykorú európai törekvésekhez, ám ugyanakkor a múlt hagyományaihoz is. 1018-tól István megnyitotta az ország kapuit a jeruzsálemi Szent Sírhoz vezető zarándokút számára. Ennek a zarándokútnak egyébként már Kr. u. 4. századtól megvolt az előzménye annak a Nagy Konstantinnak a birodalmában, akiben II. Szilveszter és

Ennek a nemzeti karaktereket megőrző szellemi egységesülésnek, a bibliai és klasszikus antik szellemi örökségen kívül az az egységesnek mutatkozó írásbeliség is jelzője volt, amely a Karoling reneszánsztól kezdődően valósult meg, s ebben a vonatkozásban az ekkorra már tradícióvá vált Karoling írásról, az úgynevezett Karoling minuszkuláról van szó. Ez a jól olvasható és kevés rövidítéssel élő scriptura a Capetingadminisztrációtól kezdve a német-római császár kancelláriájáig egyformán megtalálható volt, a cluny-i apátságban éppúgy, mint éppen István király hivatali apparátusában. Ennek az egységes alapvonásokra törekvő írásbeliségnek legragyogóbb emléke a Szent István neve alatt ránk maradt Intelmek, amelyet aligha maga az uralkodó írt ugyan, ám legfőbb gondolatai minden bizonnyal tőle származnak, egyszerre illeszkedve a Karoling és az ottói reneszánsz szellemi termékeihez, főként az úgynevezett „fejedelemtükör” irodalomhoz, másfelől a klasszikus antik tradíciókhoz, legfőképpen pedig a korabeli Európa elsőszámú eszmei bázisához: a Bibliához. Az Intelmek a neopythagoreus filozófia talaján állva, tudatosan látszik követni a Krisztus által az Újszövetségben nekünk adott imát, a „Miatyánk”-ot, amelyhez hasonlóan a magyar király tanításai is az Égben trónoló Isten akaratától indulnak el, s az egyházon keresztül jutnak el a földi viszonyokig, hogy azután a szülők iránti szeretettel, majd az imádsággal ismét az Ég magasába emelkedjenek. Mindezt ugyanakkor a jellegzetes mozaiktechnikával élő Intelmek, ahogy arra Szovák Kornél hívta fel meggyőzően a figyelmet, ügyesen összetársítja az ószövetségi Tízparancsolattal, amely először az Isten iránti magatartást érintő szabályokat veszi számba, s csak ezután tér rá az emberi világgal szembeni rendelkezésekre. Ez utóbbi szövegben ugyan nem következik

be az égi szférába való ismételt fölemelkedés, viszont megvan a tízes számnak az a szentsége, amely az Intelmekbe is átkerült. A Szent Istvánnak tulajdonított Intelmek a Regalis dignitast, vagyis uralkodói méltóságot messzemenően a királyi koronával való párhuzamba állítás révén közelíti meg, hiszen az ilyen hatalomnak a Corona teremti meg a méltóságot azon erények révén, amelyek mindegyike a trónnak a dísze. A Corona Regum ezáltal válik teljessé (finit), miközben az ima ad igazából hangot a királyi méltóságnak: observatio orationis… tonum Regiae dignitatis canit (9,1). Ez utóbbi szavaknak azért van jelentőségük, mert a koronaküldő II. Szilveszter egyúttal a zeneelmélet kiemelkedő mestere is volt, külön munkát szentelve a tonusok matematikai és fizikai meghatározásának. Ezért az Intelmek zenei metaforája aligha lehet véletlen, hiszen szemünk előtt ott vannak Gerbert d’Aurillac tanítványának, Richernek szavai, aki azt állítja az úgynevezett Francia, vagyis a frank föld történetét bemutató munkájában, hogy Aquitaniának ez a nagy szülötte volt az, aki éppoly jártas lett a zenében, mint a csillagászatban, s ezért Galliában ő tette igazán ismertté az addig ismeretlen zenét, megkülönböztetve az egészhangokat (tonus) a fél- és a negyedhangoktól (semitonus, diesis) az általa használt monokord segítségével (Historiae, vol. II, p. 52). Természetesen a musica fogalmán itt az ars musicát kell érteni, vagyis a zene elméletét. Gerbert ugyanis zeneelméleti emberként gyakorolt hatást korára, és éppen ebben a perspektívában tulajdonít neki a jelenkor egy kis akusztikai értekezést (egyébként a galliai templomokból és monostorokból semmiképp sem hiányozhatott a mindennapos ének gyakorlata). Márpedig a Szent István neve alatt fennmaradt Admonitio a fentebb idézett helyen nyilvánvalóan a zene elméleti vonatkozására utal. Lezárásképpen még egy adatot kívánok felhozni arra, hogy az istváni életmű valóban sokat köszönhet a középkori Európagondolat egyik úttörőjének, II. Szilveszter pápának. Korának ez a kiemelkedő tudósa behatóan foglalkozott a klimatikus viszonyokkal is, hiszen e probléma vizsgálatába szinte belekényszerült a szférák megalkotásával, amely szerkezetben központi jelentősége volt az olyan elméleti tényezőknek, mint a sarkok, az egyenlítő, a térítők s természetszerűleg a koordináták. Ezért kiemelt jelentősége lehet annak, hogy az Intelmek kulcsfontosságú nyitó részében azon van a hangsúly, hogy az isteni akarat ren-

DISPUTA Műhely

kortársai az Európa-gondolat legnagyobb előfutárát és megvalósítóját látták. Most ez a hagyomány újraéledt, és a Nyugat zarándokai ismét nagyobb biztonságban utazhattak Kelet felé az immár Európába betagolódott Magyarországon keresztül. Ezt István azzal is igyekezett segíteni, hogy mind félúton, Konstantinápolyban, mind a célállomáson, Jeruzsálemben felállított egy-egy zarándokházat, miként arról Szent István legendái hírt is adnak (pl. a Hartvig-féle legenda). A frank földről érkező zarándokok különösen jóleső érzéssel figyeltek fel a magyar király gondos vendéglátására az országon keresztül vezető útjuk során.

61

DISPUTA Műhely 62

dezett el mindent, mind az Ég széles boltozatán, mind a földek legszélesebb tájöveiben. Ez utóbbi latinul így hangzik: in istis amplissimis terrarum climatibus (praef., 1). Vagyis az Istvánnak tulajdonított Intelmek eleve a Gerbert d’Aurillac által fölvázolt világképből indul ki. Majd pedig teljes következetességgel ennek keretében jelöli ki a Magyar Királyság helyét, leszögezve Imre hercegnek: „Mert a földnek ebben az övezetében (vö. huius climatis) nehéz az uralkodói hatalom megtartása, hacsak már előbb is nem úgy léptél fel, mint aki a korábban országló Királyok szokásának nyomdokán halad.” (8,3). Ennek az utóbbi helynek az eddigi kutatásokban nem tulajdonítottak kellő jelentőséget, inkább a folytatásra irányították a figyelmet, ahol az áll, hogy minden egyes nép irányításában a saját nemzeti hagyománynak kell fontos szerepet játszania. Ám ez csak az egyik oldal, mert ugyanakkor a helyes cselekvéshez szükséges a régebbi királyok irányelveinek figyelembe vétele is. Mindez nem lehet más, mint az ezen a területen, vagyis a korábbi Pannonia felett egykor hatalmat gyakorló uralkodók sora, kezdve a rómaiaktól egészen a frankokig. Kétségtelen, hogy István azt írja elő fiának: a „nemzeti” elődök nyomvonalán haladva, kövesse a főhatalom egyetemes gyakorlását, országát így illesztve be az átfogó keresztény világba. Ezért van szükség a föld „különféle részeiből és tartományaiból érkező” „vendégek”-re, akiken nem az itt lakó „nemzetiségieket” kell érteni; az idegenből érkező papokról, szerzetesekről, lovagokról vagy éppen kereskedőkről lehet szó, akik magukkal hoznak „különféle nyelveket és szokásokat, valamint különféle tanító írásokat és fegyvereket” (6, 1). Ők azok, akik „az összes Királyságnak díszére válnak, és nagyszerűvé teszik az uralkodói Udvart, és elrettentik a kihívóan fellépő külső népeket.” Csak egy ilyen, nyelvi műveltségében és szokásaiban sokszínű ország lehet erős és hosszú életű. Mi ez, ha nem a mienkhez hasonló Európa-eszmény felvázolása? Egy olyan közös Európáé, amelyben az egyes népek élhetik a maguk saját életét, de mindezt egy közös kultúra, műveltség és védelem, segítségnyújtás jegyében valósítva meg. E vezérelv figyelembe vételével válik lehetségessé, hogy István utóda a felséges királyok (Augusti) örökébe léphessen, ami aligha lehet más, mint a korábban már említett római−frank hagyomány, de ehhez még hozzá kell tennünk a német−római tradíciót is, hiszen mindezek az uralkodók voltak

azok, akik valóban gyarapították az Egyházat is (2, 4), s ők viselték valójában az Augustus címet is. Az a körülmény, hogy István az ő példájuk követését ajánlja fia figyelmébe, bizonyos mértékig hitelt adhat annak a csak később felbukkanó német történetírói hagyománynak (a 16. századi bajor Aventinus tájékoztatásáról van szó), miszerint István az elhunyt német−római császár helyébe saját gyermekét, Imrét szerette volna juttatni. S valóban, Imre anyja, Gizella révén az elhunyt császár legközelebbi, a hatalom gyakorlására alkalmas rokona volt, amihez még az is hozzájárult volna, hogy II. Henrik volt a magyar herceg névadó keresztapja. Mindezt az Európa történetében oly nagy jelentőségű és az Intelmekben is igen fontos szerepet játszó politika-filozófiai eszme: a translatio imperii, vagyis a „hatalom átadásának” gondolata ugyancsak megtámogatta volna. Bár mindebből semmi sem lett, azért az cáfolhatatlanul kiderül: Szent István, aki számára példa volt Nagy Károly, III. Ottó és II. Szilveszter antik példákon nyugvó középkori keresztény Európája, a maga országának helyét ebben a közösségben próbálta meg kijelölni mint önálló regionális hatalmat. Jogos tehát, hogy az ő személyét is elhelyezzük abban a panteonban, amely az Európa-ház hajdani előkészítő építőmestereit megilleti, még ha ők nem is a demokratikus, hanem a monarchikus Európáért szálltak síkra.

III. Ottó, Európa egységének újraalkotója mint Christus Pantocrator a Liuthar-féle Evangeliarium miniatúráján (1000 körül). (A két fejedelem egyikében egyesek Szent István alakját vélik fölismerni.)

Tudtuk, hogy János ez idő tájt csak egy másik zenei sokkal léphet be az életünkbe, s egyre erősödő a kósza vágy, hogy Géza meg Te újra… Ám a csillagok állása nemzedéki lemezünkké a Mélyrepülést tette. Hányszor hallgattam elalvás előtt, mígnem akadni, ugrani nem kezdett a bakelit! Benne volt akkor egész kis életünk: tudásunk a legvidámabb barakkról (mániákusan szerettünk volna egy lódenkabátot), az, ahogy történelemórán kívül a mozikban, táncházakban, nagyszülőktől, hírhedt magyartanárunktól, alternatív együttesektől, Hobótól meg a Sebestyén Mártá-sos Muzsikástól, s persze, tőletek tanultuk a 20. századot. Benne volt az „első kísértés szívtájék felől”, és hogy a „barátság, kedveseim, visszafojtott sírás”; a levegő illatában meg a „változás, változás, változás, változás, korszakok válása, mikor az istenek pontos és világos jeleket küldenek”, és a mellkasunkat szétfeszítő Dallam a szabadságról, mit beledúdoltunk a Tiszai pályaudvar éjszakájába (azóta „fejemből nem megy ki az az éjféli váróterem”). Szöveg nélkül maradt a dallam, jól van így… mert mit is énekelhetnénk rá… hisz ott vagyunk ismét, ott… mélyrepülésben… de talán akad végre egy igazi Novák Béla, s megemelődik az ország… a Te „jó kis sírhely”-eddel szíve közepén… Sosem tudtam eldönteni, melyik dalotok szeretem a legjobban. A szívbe markoló Tangót, a szelíd Csönded vagyokot, az ironikus Munkásszállást, a nyomasztó A nyolcadik a tizenkettő közült, a mindent felszakító Gyerekkoromat, a visszafojtott hangú Szerelmes dalt vagy a szorongó-lebegő A vidéki rokont? Csak arra a képre emlékszem, hogy volt, amikor a ’74-es évet felvettem egymás után egy kilencvenperces magnókazettára (akkor még nem volt újrajátszás funkció), s egy álló éjszaka hallgattam gyertyafényeket nézve – elhagyatva, szembeszegezve félelmemmel

Levél Cseh Tamásnak – odaátra

Mindössze tízéves voltam, amikor nővérem, egy Tokaj-hegyaljai mezővároskában bizonyára véletlenül, megvette a Műcsarnok című lemezed. Nyitott, kíváncsi s túlságosan érzékeny gyermekként rögtön beleszerettem, bár füleimnek bizarr volt, a szöveget nem nagyon értettem, de volt benne valami, valami, amivel addig még sohasem találkoztam. A címadó daltól szavakba önthetetlen érzéseim támadtak… azóta megtanultam, ez a katharzisz… S ha szemeim elé akartam varázsolni a rettenthetetlen Lee Van Cliffet, a poklokra szálló nagy utazó, de törékeny fiú Arthurt, vagy a vonatablakban álló búsképű költőt, kinek nevét, valóban, már kívülről fújtuk az óvodában – feltettem a fekete korongot. A sors kegyelméből ’85–89 között voltunk „szélfújta ragyogó kicsi tavasz”-ok egy miskolci elitgimnáziumban. „Gyönyörű, buta kamasz”-ok ritka léleképítő szellemi térrel körülvéve, s annak csalhatatlan tudásával, hogy nagy történelmi időket élünk. Ekkor váltál végleg lelkiismeretünk humoros-ironikus-fájdalmasan szép húrjává. Recsegő kazettás magnón hallgattunk a „munkásszállás”-nak beillő leánykollégium folyosóján. Beszereztem egy angol keménykalapot is, hogy koncertről hazamenet legyen kellék, miközben azt énekeljük, hogy „még ma éjjel én a hídon… bobobombom bobobombom…” Persze, nem dobtuk be a Szinva patakba… csak nevettünk, nevettünk, hogy egy ilyen dal után, egész biztos, sosem leszünk öngyilkosok. Még érettségin is előkerültél, mert azzal kellett elbűvölnöm az elnököt, hogy nem csak a tananyagot, de a kortárs „igriceinket”, „énekmondóinkat” is ismerem. S az is bevillan, hogy a váci Ex-panzión egy srác azt mondta teljes komolysággal, ő Cseh Tamás-kutató lesz, nem mosolyodtam el, csak csendesen annyit mondtam: Aha!

Gönczy Monika

„csak kő legyek, csak bogár legyek, és engedj újra füveiddel játszanom”

DISPUTA Toronyszoba

„Kőből való madár, emléked csak ez őrzi, a tett s a bőr elrohad, a vér, a mozdulat elillan, hát vas legyél s egy kő légy a kövek között.”

63

DISPUTA Toronyszoba 64

a dalt. („Meztelen, meztelen ember, énekel szemben a csenddel” rimánkodva, hogy „csak tíz év múlva ne ez a dal legyen”.) Ez már az egyetemi évek alatt történt, amikor gyakran jártunk a koncertjeidre. Egy alkalommal a szervező barátunk meghívott engem is, hogy menjek Veled meg Gézával vacsorázni, beszélgetni. Nagy volt a csábítás, de már akkor tudtam, hogy félistenekkel nem biztos, hogy jó leülni egy asztalhoz, főleg, ha meg akarjuk őket őrizni mitikus hősöknek. Így csak egy-egy szem töretlen mandulát küldtem Nektek köszönetképpen mindenért, amolyan Janus Pannonius-féle fácskáról. Valahogy a későbbiekben is mindig vigyáztam, ne legyen alkalom, hogy személyesen találkozzam Veled, de Isten útjai kifürkészhetetlenek… Kátai Zoli, az énekmondó közös barátunk, Hangzó Helikon-os lemezbemutatójára eljöttél Te is. Hiába suttogtam: „édes uram nékem”, hogy én oda be, a Cseh Tamás autójába nem szeretnék beszállni… s hiába súgták vissza: én sem „édes feleségem”, mégis azon vettük észre magunk, hogy ott vagyunk a hátsó ülésen, Te meg közöttünk. Zavaromban dadogtam valami ostobaságot, hogy milyen különös… mítoszom egyik alapköve épp most, itt… Mire megkérdezted, hogy „mármint a Kátai Zoli?”… Zoli meg az első ülésen hátrafordulva vihogott, hogy nyilván nem rá értettem. Aztán beszélgetni kezdtünk, a debreceni koncertjeidről, s elmesélted, egyszer úgy érezted, nem bírsz kilépni a közönség elé. Történt ugyanis, hogy az egyetemi Aulában volt a fellépésed, s öltözőnek megkaptad a rektori tanácstermet, hogy majd onnan jöjj be. Ott maradtál egyedül, csak Kossuth meg Széchenyi nézett Rád a falról a félhomályban, de azok aztán úgy, hogy remegni kezdett a térded, kalapálni a szíved, s az általános izgalmadon túl szinte megbénultál a tehertől, mit ezek néma pillantásukkal tettek válladra. Igen, Tamás, akkor sokat vártunk Rád, s a koncert elején valóban látszott némi zavar az arcodon… de mit sejthettünk volna mi akkor ebből, azt meg végképp nem, hogy majd két évtized távlatából közösen emlékszünk vissza erre, autód hátsó ülésén. Kátai Zolitól kaptunk híreket felőled, legutóbbi találkozásunkkor mondta, nem biztos, hogy meglátod az őszi hulló faleveleket. Augusztus 6-án éjszaka egy Díszünnepélyre süteményt készítettem, gondol-

Az írás elején látható fényképet Kátai Zoltán készítette.

tam, még beteszem a Fehér babák takarodója CD-t, de kezem tétován megállt, s a babonás félelem mást választott. Másnap arra ébredtem, hogy a rádióban bemondják, nem vagy… csak annyit tudtam motyogni: „micsoda beteges, rákfrancos élet, én itt nézem, te meg ott nézed…” S végtelenül szomorúvá vált az a reggel, mert Neked fújtak takarodót fehér babáid tegnap éjjel, az utolsót. Boltba menet könnyezni kezdtem, hogy rám szakadnak a hétköznapi szavak, amiket a zenéd különös jelentésbe emelt, s hogy mától egyedül megy le tejért a közértbe János. Hazafelé menet meg az jutott eszembe, hogy na, most próbára teszlek, Tamás. Furcsa kis nyugtatószerként használtalak én sokszor, ha billent a lelkem… Lássuk Magad, magad halála ellen! S most is tengelyemhez térítettél vissza, mint mindig. Van két barátném, akikre mint testvéreimre gondolok. Rég találkoztunk együtt hárman, de most jött-ment a telefon, mert valaki útra vált belőlünk. A temetőbe menet kicsit restelkedtem, ahogy az életöröm felülkerekedik bánatunkon egymás látásától, de Géza gyászbeszéde − mitől könnyes lett a szemünk, s időnként mosolyba váltott görbülő szánk − megnyugtatott, hogy jól van, ami van, mert a gyászolók között egyszer csak feltűnt Antoine, Désiré, Benke és Pierre… A haza három pontjáról utaztunk feléd, hogy mezőségi lassút lépegetve megálljunk előtted, három árva, három lehulló falevél, s a virághalomba elrejtsünk Neked az örök vadászmezőkre egy kis indián amulettet… s hogy a sírhantodtól kissé távolabb megállva, mikor az Ökrös együttes újra húzni kezdte a Fordulj kedves lovam napszentület felé… dallamát, énekelni kezdjünk halkan, mint régesrég oly gyakran, de ezúttal Neked, csak Neked. Tamás, Te már tudod, „hol lesz majd lakóhelyünk”, mi még „maradunk itt, maradunk”, de „egyszer majd tovább megyünk”. Hozzád megyünk, mi, kik születtünk Magyarországon, első dalgyermekeitekkel, ’70 vagy ’71-ben. (Milyen kedvesen évődtök Gézával egy riportműsorban találkozásotok időpontján!) Nem maradt más „csak még egy utóirat, csupán a pontosság miatt”: vagyunk mementók, élő bizonyosság, hogy lényed végérvényesen összehangolta lelkek húrjait.