Főtér Orosz István: Bor és történelem . .................................................... 4 Hegyaljai (bor)harmónia Szepsy Istvánnal beszélget Angi János ...................................... 8 Dûlő, tőke, marketing Hat neves borásszal beszélget Dombrovszky Ádám ..................... 11 Macskakő Lászlóffy Csaba: Ős(z)i lamentáció . ............................................... Hologram .............................................................................. Nagy Koppány Zsolt: Jozefát úr téblábolásai .................................. Dobai Bálint: Kaleidoszkóp ........................................................... Szálinger Balázs: Szőlőszínház ...................................................... Kun Árpád: Bordalok több hangra .................................................
Tartalom
Küszöb Angi János: A mûvelődő alkoholista ............................................... 3
16 19 20 24 26 27
Kapualj Szénási Miklós: Bikavérszomjasan Bor és Eger környékén ............................................................ 29 Lapis József: Kell egy hét együttlét VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, Debrecen, 2006. augusztus 22–26. ........................................................... 34 Árkádok Martinkó József: „Itt az írás, forgassátok…” ................................. 40 Bun Zoltán: „Idegen van közöttünk” Disputális stílusgyakorlatok IV. Kassai úti kampusz ................................................................ 44
48 50 53 55 59 60
Mûhely Bódis Zoltán: Kóstoló Bevezetés Hamvas Béla borfilozófiájába (próba) . ...................... 64 Pósán László: Borfogyasztás a középkorban .................................. 69 Balogh Tibor: Az ember evidens Idegen ajkú rendezôk a VI. POSZT-on ....................................... 72 Toronyszoba Szénási Miklós: Víziók vonóra hangolva ........................................ 77 Némedi Lajos emeritus professzor halálára . ................................ 80
DISPUTA
Lépcsők Váradi Nagy Péter: Hagyomány és kísérletezés Lászlóffy Csaba: Összegyûjtött drámák . ..................................... Varga János: Nem átlagos kacsacsőrû emlős Bret Easton Ellis: Holdpark ...................................................... Marcsek György: Kedélyes nihilizmus John Barth: Az úszó opera . ..................................................... Széplaky Gerda: Menekülés XIX. Debreceni Országos Nyári Tárlat (2006. aug. 6–28.) I. Debreceni Nemzetközi Mûvésztelep (2006. aug. 1–19.) ............... Dvorszky Hedvig: „bíborba, bársonyba, gyönygyös koszorúba” Madarászné Kathy Margit öltözéktervező művész kiállításáról ... Vékony Gábor: „Üregbe húst temetni…” Pálfi György: Taxidermia .........................................................
E számunk szerzôi:
Angi János történész, Debrecen Balogh Tibor színikritikus, Debrecen Bódis Zoltán irodalomtörténész, Debrecen Bun Zoltán építész, Budapest Dobai Bálint költő, Tinye Dombrovszky Ádám újságíró, Budapest–Debrecen Dvorszky Hedvig mûvészettörténész, Budapest Kun Árpád író, költő, Budapest Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Lászlóffy Csaba költő, Kolozsvár Marcsek György egyetemi hallgató, Debrecen–Nyíregyháza Martinkó József építészetkritikus, Budapest Nagy Koppány Zsolt író, Budapest Orosz István történész, akadémikus, Debrecen Pósán László történész, Debrecen Szálinger Balázs költő, Budapest Szentiváni János fotómûvész, Pilisszentiván Szénási Miklós újságíró, Debrecen Széplaky Gerda filozófus, Debrecen Varga János tanár, Nyíregyháza Váradi Nagy Péter PhD-hallgató, Debrecen Vékony Gábor tanár, Debrecen
Médiapartnerünk: www.epiteszforum.hu
Debreceni Disputa IV. évfolyam, 9. szám, 2006. szeptember Megjelenik 1000 példányban
Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István
DISPUTA
Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) D. Kovács Zoltán (Fôtér) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj)
Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) 422-631 E-mail:
[email protected] Felelôs kiadó: Angi János Borító: Dankó Imre, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) 532-211 Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Nyomtatás: Alföldi Nyomda Rt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) 417-344 ISSN 1785-5152
A művelődő alkoholista Angi János
– meséli kedvenc borászom (aki szintén megszólal a Debreceni Disputában). A termés a szaporodás végett van, több termés tehát nagyobb szaporodási esélyt kínál. Most meg már nehéz visszaszokatni a növényt arra, hogy kisebb mennyiséget adjon, de jobb minőségben. Ehhez át kell alakítania egész szervezetét, a gyökérrendszerétől a fürtjei formájáig. És sok évig kell arra késztetni, hogy elhiggye, nem akarják átverni. A tömegfogyasztásban is nagy volt a minőségvesztés. A bulik kedvenc italává vált a boros kóla, a borok királya pedig a végletekig oxidált, karamellel színezett, sűrítménnyel édesített, tömény alkohollal kezelt, kenyérhéj-grillázs ízű tokaji aszú lett. Csak elhatározás kérdése volt a fajta és a termőhely. Három nap alatt készült el, bármilyen alapanyagból, a Kunságban a badacsonyi muskotály – a KGST piacára. A szovjetek, állítólag, nagyon szerették. Rögös út vezet vissza a gyökerekhez. Sokan üzletelnek a borral, miközben egyre kevesebben tudnak megélni belőle. Ma már törvény tiltja az avinálást (alkohollal kezelést) csakúgy, mint a minimális szintet meghaladó édesítést. Törvényileg védenek egyes borvidékeket és fajtákat, míg másokat ezután is szabad másolni, hamisítani. Valahogyan a dolgok a fejük tetején állnak, hiszen a magyar hatóságok a külföldi árukat védik a honi termelők boraival szemben, és nem fordítva. A borfogyasztás ma sem csupán ízlés, hanem pénz kérdése is. Egy jó palack villányi, szekszárdi, egri vagy tokaji borért egy átlagos keresetű embernek több napot is kell dolgoznia. Igazán jó bor ha van rá igény, csak ünnepnapokon jut az asztalra. Márpedig a tanulási folyamat elképzelhetetlen a tananyag, azaz a bor, beható ismerete nélkül. A kóstolás pedig gyakorlati tudomány, pusztán elméletben nemigen lehet elsajátítani. Némi segítséget most a Debreceni Disputa is nyújt olvasóinak, sajnos, bormintákat nem tudunk a nyomtatott számainkhoz mellékelni. Kóstoljanak! Tudják, csak az ízéért.
DISPUTA Küszöb
I
szik az ember, iszik az állat. Nemcsak vizet, hanem alkoholtartalmú italokat is. A többség a bódulat kedvéért, a törpe minoritás „csak az ízéért”. Az alkoholfogyasztásnak is van kultúrája, sőt, kultúrtörténete is. Vannak „művelt alkoholisták”, és szimplán piások. Ez is egy tanulási folyamat. Ahogyan többnyire Bartókot sem a zenei műveltségünk gyarapításának kezdetén szeretjük meg, hanem évek múltán, úgy a karakteres, minerális-savas fehérbor élvezete is hosszú évek tanulásának eredménye. Egyik tanárom (aki nagy örömömre ebbe a számba is írt néhány oldalt) már fiatal egyetemista koromban felhívta a figyelmem: Európa történeti régióit nemcsak szocio-kulturálisan lehet elkülöníteni, hanem az alkoholfogyasztás tekintetében is. Nemcsak a feudális hűbériség természete, a „szabadság kis köreinek” megléte avagy hiánya, nemcsak a hatalom megosztása vagy koncentrációja különbözteti meg Európa különböző fejlettségű területeit, hanem a szeszes italok készítésének és fogyasztásának módja is. Van, ahol a gabonából whiskyt főznek, van, ahol sört, míg másutt vodkát. És – a mi nagy örömünkre – van, ahol a szőlő is megterem. A szőlőből pedig több évezrede készítenek bort. Erőset és gyengét, édeset és szárazat, vöröset és fehéret, jót és még jobbat, de néha rosszat is. A mediterráneumból a Kárpát-medencébe is eljutott a borkultúra, s virágzik talán ezer, de néhány száz éve mindenképp. Voltak szirénhangok. Bő kétszáz éve a gyümölcspálinka indult hazánkban hódító útjára, jó száz éve a sör. Aztán a Vörös Hadsereggel megjött nemcsak a kommunizmus, hanem a vodka is. És amikor már kevés volt a remény, érkezett a jég dupla whiskyvel, sőt, a francia konyak is. A szőlőtermesztés és a borfogyasztás kultúrája az „átkosban” igencsak hanyatlott. Rövid fürtű, egymáshoz közeli sortávolságra ültetett szőlőfajták helyett jöttek a műtrágyázással gigantikus terméseredményeket produkáló, géppel művelt nemesítések. „A szőlő szerette a kommunizmust”
Bor és történelem Orosz István DISPUTA Főtér 4
M
agyarország legismertebb és legje- legalább hatezer éves múltja van a tudolesebb szőlővidékének, Tokaj-Hegy- mány által vitis viniferának nevezett nöaljának egyik településén, Mádon vénynek, amelynek édes nedvéből forrt bor láttam meg a napvilágot, őseim sorsa szá- ma is a legáltalánosabban elterjedt élvezezadok óta összefonódott a szőlőtermelés- ti cikk. A Kaukázus vidéki államokban nesel és borkészítéssel, hol csak vincellérként mesített szőlő csakhamar elterjedt a nagy vagy pincemunkásként, hol büszke szőlő- folyam menti kultúrákban s Elő-Ázsia más birtokosként. Az ősök szelleme engem is területein is. Európába több úton is érkezpredestinált arra, hogy ha már nem foly- hetett Észak-Afrikán keresztül Hispániátattam az ősi mesterséget, kutatóként fog- ba, föníciai hajósok révén Itáliába és Gallalkozzam e táj és legfőbb terméke, a bor liába, Görögországon át Közép-Európába. történetével. Aligha kétséges, hogy a római légiók is szeMost, hat és fél évtizeddel később döb- repet játszottak a római borkultúra elterbenek rá, bizonyára nem volt véletlen, jesztésében az európai provinciákban, köhogy első nyilvános „szereplésem” is a bor- zöttük Pannóniában és Dáciában is. A 3. ral volt kapcsolatban, amikor a tanító néni században uralkodó Probus császárt gyakdöntése alapján nekem kelran emlegetik a pannóniai lett elszavalnom az évszőlőkultúra megteremtőzárón Vörösmarty Mihály jeként, bár feltételezhető, „Fóti dal”-át. Emlékeim szehogy a Kárpát-medencében rint sokat szenvedtem, míg már korábban is ismerték a megtanultam a hosszú verszőlő termesztését. set, amelynek gondolatai a Ma már felderíthetetlélek és bor atyafiságáról, len, hogy a római borkula „három isten” áldásáról, túra a Kárpát-medencében meg hogy „egy pohár bor a túlélte-e a népvándorlás hazáért meg nem árt”, nem viharait. Az azonban kétvoltak könnyen értelmezségtelen, hogy őseink nem hetők egy hétéves gyermek mai hazájuk területén isszámára. De vitézül helytmerkedtek meg a szőlővel álltam, s emlékeim szeés a borral. Már a levédiai rint nagy tapsot is kaptam és etelközi hazában török attól a közönségtől, amely bizonyára akkor jövevényszóként került nyelvünkbe a szőlő, is tapsolt volna, ha nem én, hanem a vers bor, szüret, csiger és a seprő (a bor üledéke) győzött volna felettem. kifejezés, amely arra utal, hogy a történeti Történetkutató lettem, s a bor történe- Magyarországon a szőlő- és borkultúrának tének kutatása végigkísérte eddigi, immár a római gyökerek mellett keleti elemei is négy és fél évtizedes tudományos pályá- voltak, amelyeket őseink hoztak magukkal. mat, sőt a nosztalgia évtizedeken át szőlő- Az utóbbi évek kutatásai ennek a folyam birtokossá is tett szülőfalumban, s máig is menti lugasos szőlőművelésben történesaját boromat iszom, ha – legalábbis szerin- ti nyomait is megtalálták. A szőlőművelés tem – igazán jó bort akarok inni. nyugati elemei a Mohács előtti időszakban Nem tudok tehát a tacitusi elveknek megerősödtek olyan szőlőműves hospesek megfelelően hűvös tár(vendégek) betelepítésé…az archeobotanigyilagossággal szólni a vel, akik saját (francia kai adatok […] való„tárgyról”, a borról, amely vagy Rajna-vidéki) szőszínűvé teszik, hogy számomra a legnemesebb lőművelési és borkészítélegalább hatezer éves ital, az emberiség kultúrsi eljárásaikat hozták mamúltja van a tudomány történetének egyik nagukkal. Az olaszi nevű által vitis viniferának gyon fontos eleme. Tatelepülések (Nagyolaszi, nevezett növénynek… núsága ennek a Teremtés Váradolaszi, Olaszliszka), könyve, amely szerint a a francia irtás szóra utaló vízözönt túlélt Noé, a földműves kezdett elnevezések (Tállya, Nagytállya) jelzik e először szőlőt telepíteni, ő volt az, aki elő- telepesek szerepét a hazai szőlőkultúra fejször megrészegedett a bortól. lesztésében. A 18. századi újabb telepítéArra nincsenek biztos adataink, hogy si hullám is alakította a baranyai, tolnai, a szőlő mikor és hogyan vált emberi táp- Duna menti települések szőlőhegyeinek arlálékká, s az ember mikor készített először culatát. bort a szőlő nedvéből, az archeobotanikai A középkori Magyarországon szinadatok azonban valószínűvé teszik, hogy te mindenütt termeltek bort. Ennek egy-
DISPUTA Főtér
részt éghajlati okai voltak. A 9–14. századi retelése, s ezáltal különleges minőségi bor hőmérsékleti optimum időszakában Euró- készítése kiemelte Tokaj-Hegyalját a többi pában a szőlő elterjedésének határa sok- borvidék közül. Az aszú, amely a tokaji bort kal északabbra volt, mint napjainkban, s világhírűvé tette, a közhiedelemmel ellenAnglia, a Balti-tenger déli partjainak vi- tétben, hogy Szepsi Lackó Máté prédikátor déke vagy a Baltikum is szőlőtermelő táj- készítette az első aszút Lorántffy Zsuzsannak számított. Csak a 14–15. században nának a 17. század derekán, már a 16. szákezdődő, s a 19. századig zad utolsó harmadában istartó „kis jégkorszak” je…a történeti Magyarmert volt. A tokaji átvette lölte ki a szőlő beérésének országon a szőlő- és a szerémi borok helyét az határát sokkal délebbre, a borkultúrának a római északi exportban is, s a Kárpát-medencében nagy gyökerek mellett 17–18. században a szaráltalánosságban az Északeleti elemei is voltak, vasmarha és a réz mellett ki-középhegység, Tokajamelyeket őseink Magyarország legfontoHegyalja, Beregszász vohoztak magukkal. sabb kiviteli cikkévé vált. nalában. Másrészt a bor Szilézia, Lengyelország mindennapi ital volt, hiszen a felszíni szinte kizárólag magyar (hegyaljai) bort vizek fertőzöttsége rákényszerítette a la- fogyasztott, de eljutott a táj legfontosabb kosságot a borfogyasztásra. terméke az orosz cárok udvarába is. A jeles bortermelő tájak kialakulása A magyar borexport virágkora a 18. már a Mohács előtti korszakban megkez- század volt, de a század második felében dődött. Ekkor a legjobb borvidékeknek már mutatkoztak a hanyatlás jelei. Mária a szerémségi, a baranyai és somogyi, va- Terézia vámintézkedései nem kedveztek lamint Erdélyben a Küküllő menti számí- a mezőgazdasági termékek kivitelének, a tottak. Oláh Miklós esztergomi érsek a 16. magyar borexport feltétele például az volt, században Magyarországról szóló leírásá- hogy a kereskedők sokkal gyengébb minőban, a Hungariában az első hármat emlí- ségű osztrák bort is szállítsanak külföldre ti a legkiválóbbak között. a magyarral együtt. MegSzilézia, LengyelorA Szerémségben nagyon változott a közízlés is, a szág szinte kizárósok pesti és szegedi polfrancia pezsgő Lengyellag magyar (hegyaljai) gár is szőlőbirtokos volt, a országban és Oroszországbort fogyasztott, de táj termését ők juttatták ban is kiszorította a toeljutott a táj legfontoel a határon túlra, az északaji bort. A borkészítés sabb terméke az orosz ki országokba, ahol a 15. technológiája nem tartott cárok udvarába is. században már egyáltalán lépést más borexportáló nem termeltek szőlőt. Öszországokéval, a magyar szeütközésbe is kerültek a kassai polgárok- borok szállítás közben gyakran zavarossá kal, akik nem akarták elismerni a pestiek váltak, ahogy Széchenyi megállapította: a és szegediek monopóliumát. hegyi munkákban tűrhetően állunk, de „a A török uralom a 16. század második kádárság és a pinczemesterség az értelem felében végveszélybe sodorta mind a sze- legalacsonyabb lépcsőjén áll”. Gondot jelenrémi, mind a baranyai, somogyi borvidéket. tett a 19. század első felében a szőlő elterA szerémségi (magyar) lakosság észak felé jedése olyan területeken is, amelyek nem menekült. Egyes feltételezések szerint egy feltétlenül voltak alkalmasak bortermelésrészük éppen az ekkor felemelkedő Tokaj- re. A korszak legjobb szakembere, Schams Hegyaljára. Ferenc például nem volt híve a szőlők alfölTokaj-Hegyalja az európai szőlőterme- di terjedésének. Ebben nem feltétlenül volt lés északi határán helyezkedett el, de vol- igaza, hiszen a homoki szőlők is teremtak olyan speciális körülmények, amelyek hettek kiváló bort, abban azonban leheennek ellenére a 16–18. században Magyar- tett igazsága, hogy a korszak bortermelői ország vezető borvidékévé tették. A napfé- a jóság elvét felcserélték a bőségével, azaz nyes órák száma vetekedett a mediterrán sok, de rosszabb minőségű bort termeltek. vidékekével, azzal a különbséggel: a kora Ebben szerepet játszott a szőlőművelés új őszi néhány esős nap hozzájárult, hogy a rendszere, amelyben a középkorban általászőlőszemek héja elvékonyodjék, s megte- nos fejmetszést felváltotta a hosszú csapos lepedjék rajta az aszúsodást okozó gomba metszés és a szálvesszőzés. (botrytis chinerea). De átalakult a termelési A kora újkorban változtak a Magyarortechnika is: a háromszori kapálás, a késő- szágon termelt szőlőfajták is. A középkorre (október végére, november elejére) ha- ban, ha akadtak is az országban vörösbort lasztott szüret, az aszúszemek külön szü- adó fajták, Magyarország fehérbort termelt,
5
DISPUTA Főtér 6
mert a vörös szőlőket (ha voltak ilyenek) alkalmassá szőlőültetésre, ma az ültetvénem választották el a fehérektől. A török nyeket kell eltüntetni vele. Azokat az üluralom időszakában terjedt el a Balkán felől tetvényeket, amelyek már távolról sem a kadarka, amely lehetőséget teremtett vö- hasonlítanak a korábbi századok szőlősrösborok előállítására is. kertjeire, szőlőhegyeire. A török uralom időMegjelent egy sajátos borAz utóbbi évtizedekben szakában terjedt el a készítési eljárás is, amelyugyanis alapvetően móBalkán felől a kadarben nem hordóban forrt ki dosult a termelési technika, amely lehetőséget a must, hanem egy kacáka is. A tőkeművelés heteremtett vörösborok nak nevezett, felfelé keslyett mindenütt elterjedt előállítására is. kenyedő, felül letapasza középmagas és magas tott kádban, amelyben a kordonos művelés, amely kiforrt bort sem választják el a törkölytől, számottevően emelte a hozamokat is. A hahanem úgy fogyasztják, hogy a törköly fe- gyományos borkészítési eljárások mellett lett csapolják meg a kádat. A vörösborok polgárjogot nyertek az ún. reduktív borok kádon erjesztése ott is megmaradt, ahol és az alapanyagot biztosító külföldi szőlőhordóban tárolták a termést. A kiegyezés fajták. Csak az egy főre számított borfokorában, amikor elkészült Magyarország gyasztás nem emelkedett jelentősen, így a első szőlőstatisztikája, már nemcsak Hor- hazai bortermelés jövője, mint századokon vátországban, de Baranya, Tolna, Bács-Bod- át, most is az exportlehetőségektől függ. rog és Csongrád megyében, valamint Eger E rövid eszmefuttatást nem fejezhetjük és Neszmély vidékén is jelentős területeket be anélkül, hogy ne szólnánk a bortermefoglalt el a fekete szőlő. lés társadalmi hatásáról. A 19. század utolsó harmadában korábA honfoglalás utáni századokban a szőban soha nem tapasztalt válságba sodorta a lőtermelés hozzáértő szolgák (vinitor) felmagyar bortermelést egy adata volt, akik azokat a Az Európai Unió sem láthatatlan ellenség, a fiszőlőket művelték meg, tud más orvosságot loxéra, amely elsősorban amelyek ugyanúgy az uraajánlani nehézségeink a kötött talajokon puszságok tulajdonai voltak, megoldására, mint a tított, így a hagyomámint maguk a szolgák. beültetett terület radinyos hegyvidéki szőlőket A sok szőlős utótagú telekális csökkentését. semmisítette meg. A repülésnév mutatja e rendkonstrukció során a vad szer elterjedt voltát a alanyokba oltott szőlőkkel sikerült ugyan korai Árpád-korban. A jobbágyrendszer kiújratelepíteni a hegyvidéki szőlőket is, az alakulásával a szőlő is a jobbágy birtokáalföldi homoki szőlők térhódítása azonban, nak részévé vált, bár a telek többi elemével érthető módon, tovább folytatódott. A tria- nem lett azonos jogállású, birtokosa szanoni országcsonkítás jeles borvidékek elve- badabban rendelkezett vele, mint a többi szítésével járt együtt (Ruszt, Arad, Ménes, földjével, adhatta-vehette, szabadon öröNagyvárad, Érmellék, Küküllő-vidék, Szász- kíthette. A jogrend ezzel is elismerte azt a föld, Beregszász-Nagyszöllős stb.), mégis a munkát, amit a szőlő telepítése és rendszemegmaradó ország a belső res megművelése jelentett. Magyarországon, ahol fogyasztáshoz képest túl A jobbágy termésének egy gyenge volt az ipar és sok bort termelt, annak részéről le kellett mondafejletlen a kereskedeimmár több mint a felét nia földesura javára (vinilem, a bortermelés váaz Alföldön. Az értékesídator), de maga és megmarosfejlesztő tényezőtés gondjait nem oldotradó termése már nem volt ként jelentkezett. ta meg az sem, hogy a 20. az uraság tulajdonában. század első évtizedétől A szőlő birtoklása a kezdve egyre több csemegeszőlőt is termel- jobbágyrendszer századaiban számottevőtek, mivel a borszőlő foglalta el a termőte- en módosította a szőlőtermelők társadalrület döntő hányadát. mát. Magyarországon, ahol gyenge volt az A magyarországi bortermelés értékesí- ipar és fejletlen a kereskedelem, a bortertési gondjait sem a Horthy-korszak, sem a melés városfejlesztő tényezőként jelentkeszocializmus évtizedei, sem az utóbbi más- zett. Népes és gazdag mezővárosok születfél évtized nem tudták megoldani. Az Eu- tek a Szerémségben (Újlak, Szalánkemén, rópai Unió sem tud más orvosságot ajánlani Kamonc, Futak). De Tokaj-Hegyalján is: 12 nehézségeink megoldására, mint a beülte- mezőváros alakult ki egy viszonylag szűk tett terület radikális csökkentését. Az ir- területen (Tokaj, Tarcal, Mezőzombor, Mád, tókapával valaha a bozótos területet tették Tállya, Abaújszántó, Bodrogkeresztúr, Er-
Tokaj-Hegyalja mintegy 60–70 településnek volt kettős értelemben vett piacközpontja. A városi lét mindmáig megmutatkozik e települések külső képén is. A polgári átalakulást a szőlőtermelő parasztok azonban hátránnyal kezdték. Szőlőhegyeik 1848 márciusában nem szabadultak fel állami kárpótlással, s csak önmegváltás révén lehetett tulajdonukká 1868-ban. Mire kifizették a megváltási summát, a filoxéra elpusztította szőlőiket. 1945 után a fellendülést a szakszövetkezetek szervezése akasztotta meg az 1960-as években, napjainkban az uniós termeléskorlátozás keseríti a bortermelők életét. De a remény, hogy a magyar bor is a „világok kincse” marad, soha nem veszhet el.
DISPUTA Főtér
dőbénye, Olaszliszka, Tolcsva, Sárospatak, Sátoraljaújhely). Hasonló volt a helyzet az Érmelléken és Arad környékén is. Erdélyben a szász városokat időnként weinladnak is nevezték. A bortermelés alakította ki az extraneusnak nevezett szőlőgazdáknak azt a csoportját, akik idegen települések határában birtokoltak szőlőt. A Szerémségben különösen sok szőlőjük volt a szegedi és pesti polgároknak, az Érmelléken a debrecenieknek, Tokaj-Hegyalján a kassaiaknak, bártfaiaknak, lőcseieknek. A szőlőtermelésnek szerepe volt a társadalmi munkamegosztásban. A gyakran monokultúrává fejlődő borvidékek piacközpontokká váltak, s nemcsak a termékeket, de a szőlőben foglalkoztatott munkaerőt is vonzották.
Hegyaljai (bor)harmónia DISPUTA Főtér
Szepsy Istvánnal beszélget Angi János Szepsy Istvánt aligha kell a borszerető olvasónak bemutatni. Magyarország legismertebb, legnagyobb köztiszteletnek örvendő borászát nem véletlenül választották az országot képviselő, megjelenítő egyik személynek. Az utóbbi években sorra érte el szakmai sikereit, de a besöpört díjak, elismerő kritikák mellett az sem mellékes, hogy gyakran hetek alatt fogynak el borai a szaküzletek polcairól és a mádi pincéből. Természetes, hogy a Disputa borászattal foglalkozó számába is interjút kértünk Szepsy Istvántól.
Új telepítések helyett öreg tőkék, hársle-
velű helyett inkább furmint, műtrágya helyett hozamkorlátozás, óborban áztatás helyett must és erjedő must, oxidáció helyett hűtés és kénezés, hosszú érlelés helyett rövid(ebb) idejű hordóban tartás. Jól foglalom-e össze címszavakban mindazt, amit az elmúlt 15 évben megváltoztattál a szőlészetben és borászatban?
Jó az összefoglalás, de tennék néhány kiegészítést. Az oxidáció helyett, azt megakadályozandó, a gyakori hordótöltögetést, a szabad kéntartalom biztosítását emelném ki a hordós érlelés idején. Ami a tokaji szőlőfajtákat illeti, a birtokon a jelenleg 30%-ot kitevő hárslevelű mellett 65%-ra növeltem a furmint részarányát. Az újabb területek vásárlásakor különösen olyan dűlőket szereztem meg, amelyekre a furmintnak a régi, azaz kis, laza fürtű változatát telepítették több évtizeddel ezelőtt. Az is fontos, hogy még az eddigieknél is több időt töltsek a szőlőben, a tőkék között. Ahhoz, hogy a tőkék megfelelő terhelését beállíthassam, ismernem kell az adottságaikat. Már a szőlőben eldől szinte minden, a bor készítésekor legfeljebb elrontani lehet a dolgokat. A minőség további fokozása csak a tőke és az ember közötti kapcsolat elmélyítésével lehetséges.
Az idei év újabb változásokat hoz, főként
a termékskálát tekintve. Bővül a szortiment, előretörnek a száraz borok. Miért?
Előretörnek a száraz borok, mert Tokaj ismertségét azok körében is növelni akarjuk, akik az édes borokat még nem fogadták el. A száraz bor tisztán fejezi ki a termőhelyet, a terroirt. Rávilágíthatunk általa a komplex, harmonikus, jó savú, ásványos tartalomra, amely minden jó tokajinak a fő
értéke, és az édes borainkat is megkülönböztetetté teszi. A 2000-es évjáratú Úrágya furmint és a 2003-as Szent Tamás furmint olyan szakemberek és borszeretők körében is ismertté tette külföldön Tokajt és a Szepsy-borokat, akiket nem értünk el az aszúval vagy a szamorodnival. Ebben látom az áttörés lehetőségét. Nem hiszek abban, hogy több pénzzel vagy a korábbi marketing erősítésével elérhetnénk, hogy a világ a helyén kezelje Tokajt. Valami mást kell megpróbáljunk, s a száraz borok hozhatják meg az áttörést az édes borok számára is.
Mely boraidra vagy a legbüszkébb, melyek
tekinthetők mérföldkőnek a pincészet eddigi történetében?
Az egyik mérföldkőnek tartom az 1996-os évjáratú 6 puttonyos aszút, amelyik egy gyengének tartott évjáratban az alkalmazott eljárás sikerét mutatja. Az 1999-es cuvée-t egy másik mérföldkőnek tekintem. Tokaj új arca lett általa a cuvée, amely mosolyt hozott az emberi arcokra. Sok olyan ember arcára is, akik nem szerették korábban annyira a tokaji borokat. Büszke vagyok a 2000-es Úrágya furmintra: én lepődtem meg a legjobban ennek a furmintnak a szépségén. Öreg tőkékről szedtük a kvarc tufitos talajon termett, kis fürtű szőlőt. Közép-kései szüret eredménye, olyan struktúrájú és ízű bor, amelyet még nem ismertek ezen a tájon. Sokra tartom a 2003-as szamorodnit. Végre vissza kellett térnünk a szamorodnihoz is, amely nélkül nincs kontinuitás és jól fogyasztható tokaji nemes, édes bor. Egy olyan történelmi kategória, amely egykor a borvidék hírnevét megalapozta, hiszen évszázadokon át a szamorodni jelentette a tokaji bort itthon és külföldön egyaránt. A legtermészetesebb bor, amelynek a kései szüretelésűeknél tovább tart az erjedése, az élesztőgombák tovább dolgozhatnak és vehetnek részt a bor jellegének kialakításában. A 2003-as Szepsy-szamorodni összességében egy jól iható, nagy, komplex édes bor lett.
Valóban a tokaji borvidéken lehet elkészíteni a legszebb édes borokat a világon?
Igen, én hiszek ebben, s azon dolgozom, hogy a földkerekség egészén ismerjék meg a tokajit.
A boraid árai egyre feljebb kúsznak. El-
érhető-e a világ legnagyobb presztízsborászatainak árszintje? Másrészt itthon is megfizethetők maradnak-e egyes Szepsyborok?
Miben látod a magyar borászat, Tokaj, a
Szepsy-pincészet legnagyobb problémáit? Előre megyünk-e, vagy inkább visszafelé?
Mindannyian lendületesen megyünk előre. A probléma az, hogy mélyről indulva, többször kell a pályát módosítani. Újra meg kell kérdezni magunktól egy új helyzetben, hogy miért kell nekünk bort termelnünk, és valakinek azt fogyasztania? Vannak, akik úgy gondolják, hogy már mindent megkérdeztek. Én úgy gondolom, a legkomolyabb kérdést még fel kell tennem.
Mi az, ami a legjobban foglalkoztat? Ami most a legjobban foglalkoztat, hogy olyan szőlőt szüreteljünk, amelyet őseink, Dercsényi, Török már a 18–19. században megfogalmaztak mint abszolút csúcsot. Idézem: „Innen van továbbá, hogy az olyan asszú-szöllő mely tsupán a vízi részeknek a szöllőszemből való kigőzölgése, és a megfonyorodás által formáltatik, sokkal jobb, mint az, amely elébb meghasad, és azután húzódik összve.” Majd: „A vén tőkéknek szorosabb völgyű vesszeik, és magokba-szívó más részeik vagynak, ahhoz képest a szöllő nedvességét jobban kidolgozzák. Azért-is azoknak a termések mindenkor édesek, fűszerszámosabbak, és több hasznavehetőbbek, boruk is állandó, gyökeres és fűszerszámos.” És: „Ha a szöllő tövön sok a szöllő, annak egészen való és tökéletes megéredése lehetetlen!” ***
Szepsy István
Kislexikon az interjúban használt fontosabb fogalmakról: • aszú: Természetes édes bor, amelynek édességét a benne található aszúszemek mustban-borban áztatása során nyerik. Az aszú puttonyszámát eredetileg az határozta meg, hogy egy gönci hordó (136 l) mustban vagy borban hány puttonnyi (20–25 kg) aszúszemet áztattak. Ma a bortörvény a természetes maradékcukor minimális menynyisége alapján sorolja be a 3–6 puttonyos aszúkat. • cuvée: Eredetileg házasított bor, amelyet többféle szőlőből készítettek. Tokajban először Szepsy István, majd mások is, az aszú egyfajta alternatíváját képviselő, friss, gyümölcsös ízű, édes boraikat nevezték el így, melyek koncentrációja a 6 puttonyos aszúkénak felel meg. Készítése során az aszúszemeket saját fürtjeik ép bogyói nak levében áztatják egy napig. A Szepsycuvée-kbe bekerülnek a birtok muskotályos szőlői is. • furmint: Hazánk és Tokaj egyik meghatározó szőlőfajtája. Magyarországon az olaszrizling mögött a második, míg Tokajban az első helyen áll a fehérszőlők termőterületének nagysága szerint. Szárazanyagban gazdag, robusztus, savhangsúlyos szőlő és bor. • hárslevelű: Tokaj második számú fajtája, mely a furmintnál kevésbé savas, könnyebb, gyümölcsösebb ízű szőlőt és bort ad. • hozamkorlátozás: A szőlőtermés mennyiségének tudatos visszafogása. A hajtá-
DISPUTA Főtér
A legmagasabb árú boroknak egyszer tokajinak kell lenniük. Ez így igazságos, a talaj és az eljárás nehézségi foka, valamint a komplex hatású termőhely miatt. A világ legjobb édes boraiért az azokat megillető, méltó árat kell fizetni a világban. Azonban a hazai középosztály részére is lesznek megfizethető száraz és édes boraink, melyek teljes mértékben, tökéletesen a Szepsy-standard szerint készülnek ezután is. A legdrágább borok, amelyek a márka emelkedését szolgálják, csak a jéghegy csúcsát képezik majd, kis, megismételhetetlen tételekben.
sok és fürtök tavaszi-nyári visszametszésével, a különféle tápszerek és a trágyázás visszafogásával érik el. A tőkén a szokottnál kevesebb és rövidebb fürtöt hagynak fenn.
mái tompulnak. A gyümölcsös, nem oxidált bort Tokajban sokáig tévesen reduktív boroknak nevezték. Valójában kémiailag az erjedés mindig reduktív, az érlelés pedig mindig oxidatív folyamat.
• kén: A bor színének, ízének, aromáinak stabilizálására, a különféle élesztők és gombák kizárására használt anyag. Nagy mennyiségben az emberi szervezetre káros, aminek egyik tünete a fejfájás.
• szamorodni: Szláv eredetű szó, amely az aszúsodott és ép szemű szőlő együttes („ahogy termett”) feldolgozásával készített bort jelöli.
• muskotály: Termőterülete szerint Tokaj harmadik számú szőlője. Két fajtájából a Hegyalján a sárga muskotály (muscat lunel) terjedt el, amely a másikhoz (muscat ottonel) képest elegánsabb, ízletesebb, savasabb. • oxidált bor: Az optimálisnál a bor hoszszabb ideig, nagyobb felületen érintkezik a levegővel. Az idő előrehaladtával a gyümölcsaromák helyét az érlelés eredményezte ízek foglalják el. A bor színe elmélyül, aro-
• Szent Tamás, Úrágya: Mád két, önálló karakterrel rendelkező dűlője – a Szent Tamás a falutól délkeletre, míg az Úrágya Mádtól északnyugatra emelkedik. Szepsy István ez utóbbit, annak is a legmagasabban fekvő déli lejtőjét tartja legjobb dűlőjének. • terroir: Egyedi, másutt megismételhetetlen, önálló karakterrel rendelkező termőhely. Ezt az önálló, felismerhető jelleget a kőzet, a talaj, az ásványi sók, az éghajlat, az időjárás, a szőlőfajták, a művelési mód együttesen jelentik.
Megrendelem a Debreceni Disputa kulturális-közéleti folyóiratot egy évre (12 szám) 2980 Ft-ért. Az összeg befizetéséhez címemre küldjenek postai csekket. A megrendelő neve: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
DISPUTA Főtér
A megrendelő címe: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Dátum, aláírás: . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
0
Bővebb felvilágosítás telefonon: (52) 422-630, e-mailen:
[email protected]
..........................................................
Kérjük, juttassa el ezt a megrendelőlapot a kiadó címére: Debreceni Disputa, Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft. 4025 Debrecen, Simonffy u. 2/A
Lehet-e versenyképes a hazai borászat?
Készülnek-e – készülhetnek-e – a hazai pincészetekben olyan borok, melyek nem csupán megállják a helyüket, de akár meg is erősíthetik a magyar borok helyzetét? Van keres(ked)nivalónk a világpiacon? Mihez érdemes igazodni: a helyi (hazai!) sajátosságokhoz vagy az uralkodó trendekhez?
Árvay János (Tokaj) Igen is és nem is! Sajnos nem mondhatjuk csak úgy általában egyiket sem. A versenyképesség mit jelent? Mire értendő? Az előállított borok mindegyikére? Vagy a borászat profittermelő képességére? Én úgy érzem, a magyar borászat nagyobbik fele igenis versenyképes lehet. Egyre több olyan pincészet van, amelyik minden tekintetben hatékonyan, a legmagasabb minőség elérésére irányuló módszerekkel és eszközökkel műveli szőlőit, készíti borait. A pincészeteknél is szaporodik az olyan vezetők és alkalmazottak száma, akiknek a tudása, képzettsége kiemelkedő, és nyitott szemmel járnakkelnek a világban. Nemzetközi mércével tekintve a legjobb magyar borok, ha elfogulatlanul vannak elbírálva, a nemzetközi porondon is kiemelkedő élményt tudnak nyújtani. A világpiacon igenis van a borainknak keresnivalójuk – de itt megint nem szabad általánosságban beszélni. Tudomásul kell vennünk: ahhoz kicsi a magyar bortermelés, hogy nagy súllyal és az ehhez szükséges palackszámmal lehessünk jelen mindenütt a világon. Ez nem megy. De az igen, hogy egyes fogyasztói rétegek igényeinek megfelelő borokkal, bizonyos országokban vagy régiókban kiemelt szerephez jusson egy-egy borvidékünk vagy akár csak néhány pincészet bora. Természetesen figyelni kell mindenre, ami a világban történik. Legyen ez bármi a borral kapcsolatban. Akár a szőlőfajták, a
művelés vagy a borkészítésben alkalmazott módszer. De ugyanilyen fontosak a gasztronómiai trendek is. Mindenképpen a helyi sajátosságok megtartása lehet az, ami még értékesebbé és különlegessebbé teheti a készített borainkat. Ha módunkban áll a trendeket követni vagy diktálni, az jó lehet. De a sajátosságok, adottságok kiemelésével tudunk izgalmasabbak lenni. Bock József (Villány) Természetesen az utóbbi időben már több magyar borászat bebizonyította, hogy versenyképes. Sőt, a legnagyobb világi (Bordeaux, Toscana stb.) borokkal nemcsak felveszik a versenyt, de meg is előzik azokat. Igazodni a helyi (hazai) lehetőségekhez is kell, de nem szabad a világtrendet figyelmen kívül hagyni. Demeter Zoltán (Tokaj) Úgy gondolom, már ma megvannak azok a borok, melyek megállják a helyüket a nagyvilágban. Nemcsak Tokajban, de más hazai borvidékeken is találhatók olyan fehér- és vörösborok hordókban és palackokban – nem is feltétlenül és kizárólag a nagynevű, ismert pincészeteknél, borászatoknál –, melyek felveszik a versenyt bármilyen külföldi borral. Ezt szakmai kóstolók is bizonyítják. Nagyszerű és emlékezetes volt a 93-as évjárat, mégis sok mindent át kellett értékelnünk az azt követő időszakban. TokajHegyalján 1999-et érzem fordulópontnak. Ekkor jutottunk el olyan szintre szakmailag és értékeink megőrzését illetően is, hogy elmondhatjuk: nem csupán fel tudjuk venni a versenyt a világ más, úgynevezett édesboros vidékének termékeivel – de meg is előzzük őket. Évente egyetlen lehetőségünk van, hogy kérdéseket tegyünk fel, és megpróbáljunk választ kapni rájuk: egyszer tudunk szüretelni. Mostanság véleményem szerint olyan borok születtek, melyekre a tokaji bor félezer éves történetében még nem volt példa. Nagyon fontos szem előtt tartani a következőt: nem elég, hogy ott vannak a boraink a pincében, és a szakmai zsűri felismeri az értékeiket, esetleg rajong értük. Meggyőződésem, hogy nem elég, ha a világszínvonalú magyar bor címkéje mögé csak a pincészet, a borászat sorakozik fel. Az egész országnak ott kell lennie ahhoz,
Dűlő, tőke, marketing
Az utóbbi bő másfél évtizedben meglehetősen átalakult a hazai borpiac. Változtak a fogyasztói szokások, változott a kereslet és a kínálat viszonya, és természetesen gyökeresen más lett a hazai borászok szemlélete is. A szőlészet-borászat néhány jelentős emblematikus személyiségét kerestük fel kérdéseinkkel. Volt, aki tömör és lényegretörő kívánt lenni, mások részletesebben is kifejtették álláspontjukat.
DISPUTA Főtér
Hat neves borásszal beszélget Dombrovszky Ádám
11
DISPUTA Főtér
hogy igazán hiteles legyen. És ebbe beleértek sok mindent: a házak előtt a szépen levágott füvet, az éttermeket, az igényes ételeket, a vendéglátók kedves mosolyát is. Aki külföldről jön, az egy másik világból, egy másik kultúrából érkezik, onnan hozza a viszonyítási alapjait. Ez jó, mert nem árt, ha kívülről is látjuk magunkat, az ő szemüvegükön keresztül, és kritikákat hallhatunk, melyek értelmezésének segítségével ellenőrizhetjük magunkat és értékrendünket finomíthatjuk.
12
Barta Éva exportmenedzser és Gromon Tamás főborász (Gál Tibor pincészet, Eger) Mára a bortermelés és -piac markánsan kettévált, és szabályozásához két különböző eszközrendszerre van szükség mind nemzeti, mind pedig közösségi szinten. Uniós keretek között természetesen nem avatkozhat be az állam közvetlen módon a borpiaci folyamatokba. Támogathatja azonban adókedvezményekkel, a piaci minőségi ellenőrzések gyakorításával. Az országmarketinget erősítheti, egyúttal a bormarketinget és a versenyképességet hatékonyabbá teheti a kettő együttes hatása. Erősítheti a borpiaci szereplők helyzetét a borúti mozgalom állami támogatása, a piac által orientált kutatások támogatása. A hazai magánpincészetek megjelenésével új szereplők tűntek fel a magyar borászatban. Legtöbbjük a legjobb minőség elérését tűzte ki célul, s az erre tett erőfeszítéseik már a kilencvenes években sikerrel jártak. Számos magyar bor részesült rangos elismerésben nemzetközi borversenyeken, és a minőség javulásával nő az érdeklődés külföldön a magyar borok iránt. Azok a magas minőségű magyar borok versenyképesek a világpiacon, melyek egyediek, saját felismerhető stílusuk van, a tájjelleget híven visszatükrözik, és történelmi hagyománnyal rendelkeznek. Minél speciálisabb és magasabb minőségű terméket készítünk, annál inkább kell a helyi sajátosságokat előtérbe helyezni. Külföldi partnereink részéről is Ez a visszajelzés. Az uralkodó trendekhez leginkább a tömegborok előállítói igyekszenek igazodni. Gere Attila (Villány) A magyar bor lehet versenyképes, de ahhoz a technológiát kell javítani, és ez sok pénzbe kerül. Az alapanyag tökéletes, ha jó munkát végzünk a szőlőskertben. A világpiacon soha nem leszünk meghatározók. Inkább az egyediségek, különlegességek lesznek érdekesek. A termelésnek mindkét irányban
mennie kell. A helyi fajták mindig érdekesek, de a bevezetésük sok pénzbe kerül; az uralkodó trendekből élünk. Takler Ferenc (Szekszárd) Igen, a magyar borok versenyképesek, csak ki kell alakítani a sajátságos, tájjellegű magyar borok imázsát.
Milyen pozitív és negatív változásokat
hozott Önöknek az Európai Unióhoz csatlakozás? Vannak-e olyan problémák, melyek megoldása nélkül veszélybe kerülhet ez az ágazat? Hogy látja, miben rejlik a magyar kormányzat felelőssége ezen a téren? Mire van leginkább szüksége a szakmának?
Árvay János (Tokaj) Egyelőre talán inkább csak pozitívumokat észlelünk Tokajban. Több lett az újságíró, kereskedő, és talán a külföldi turista is, aki jön hozzánk. Sajnálatos viszont, hogy minden próbálkozás és tengernyi jó szándék ellenére sem sikerült igazán jelentős borstratégiát és marketing-összefogást létrehozni Magyarországon. Vannak jó páran – és nem csak borászok –, akik mindenben támogatták a kezdeményezéseket. Ugyanakkor nagy az ellentábor is. A kormányzatnak talán csak azt kellene megnéznie, milyen formában zajlik más EU-tagországokban a mezőgazdaság és főleg a borászat segítése. Tanulhatnánk a franciáktól, osztrákoktól és az „új világtól” – akár a borturizmus támogatásáról van szó, akár a nemzetközi médiában való hirdetésekről. De említhetném azt is, hogy a legtöbb helyen nincs áfa a helyben eladott boron. Szerintem a szakmának arra lenne legnagyobb szüksége, hogy élénküljön a borturizmus itthon, és még több, bort szerető ember látogasson el Magyarországra külföldről, és rendkívüli borok és élmények birtokában távozzanak Tokajból. Bock József (Villány) Előnye is, hátránya is van az EU-csatlakozásnak. A magyar szőlő–bor ágazatnak nagy szüksége van és lesz az elkövetkező időszakban az EU-támogatásokra. Állami feladat, hogy ezt minél jobban ki tudja használni az ország. Az elkövetkező időszakban szükséges a magyar bor minőségének és értékének hirdetése, a marketingmunka. Sok az elöregedett és heterogén ültetvény. Ezek rekonstrukciója is nagyon fontos.
Barta Éva exportmenedzser (Gál Tibor pincészet, Eger) Az Európai Unióhoz való csatlakozás pozitív vonatkozását véleményem szerint a szállítmányozás területén érzékelhetjük leginkább. Az unión belüli belső határok „eltörlésével“ zökkenőmentesebben tudjuk kezelni a dokumentumokat, és a szállítás is gyorsabb. Az árukat nem kell vámkezeltetni, annak ellenére, hogy a bor jövedéki termék. Szintén előny, hogy ha egy uniós tagállamból érkező privát vásárló bort szeretne vásárolni tőlünk, azt nyugodt szívvel megteheti 90 literig, hiszen ezt a mennyiséget még bejelentési kötelezettség, vámok megfizetése nélkül elszállíthatja. Ez a forgalomban is érzékelhető, hisz a pincét meglátogató vendégeink gyakran élnek ezzel a lehetőséggel. Nagyon sok a tennivaló a borágazat közösségi, államilag támogatott marketingjét illetően. Ez sokunkat foglalkoztat, sajnos ma mostoha gyermeke a magyar államnak. Nem értjük, mikor jönnek rá végre, hogy a jó minőségű magyar bor az ország nagykövete lehetne…
A központi támogatás és egy speciálisan erre kialakított szervezet hiánya miatt a borászatoknak a maguk erejéből kell finanszírozniuk külföldi kiállításon, borkóstolókon való megjelenéseiket, s ehhez kevés a saját erő. Így a költségek sokszor szabnak gátat az „utazási kedvnek“, és maradunk itthon. A borágazatnak szüksége lenne egy korrekt képet adó, dinamikus marketingkampányra, amire a külföldiek felfigyelnek, hisz ily módon tud közelebb kerülni hozzájuk a magyar bor. Ezután kíváncsiak lesznek rá és szívesen meg is kóstolják. Utána minden megy a maga útján. De addig, amíg erre a magyar borászatoknak nincs lehetőségük, nagyon keményen kell dolgozniuk, hogy boraik ismertté váljanak. Gere Attila (Villány) Az Európai Unióhoz való csatlakozás borzasztó adminisztrációt, nehézkes, elhúzódó ügyintézést hozott magával. Egyetlen pozitívum, hogy a határok eltűntek. A szakmának legnagyobb szüksége a technológia fejlesztésében és a szaktudás javításában van. Itt a felelőssége a kormánynak, mert el kell dönteni, hogy mit akar az ágazattal; komolyan veszi vagy sem. Ha igen, akkor támogatja a fejlesztéseket és a szakemberképzést. Ha nem, akkor elsorvasztja, és megmaradnak a ma még működő (jól működő) cégek, a többi bezárja kapuit. Takler Ferenc (Szekszárd) Nőtt az exportunk. A marketingköltségeket elő kell teremteni. Bátran vállalni és képviselni a hazai borokat.
Milyen az ideális bor? Vörös? Fehér? Me-
lyik az Ön kedvence, és mi az, amire igazán büszke? Mire készül az elkövetkező években?
Árvay János (Tokaj) Az ideális bor az, amelyet az igényes borfogyasztók megvesznek és kulturált körülmények között elfogyasztanak. Ez lehet akár olcsó, akár drága. De a maga kategóriáján belül mindig mesterműnek kell lennie. Fehérnek, vörösnek, rosénak, édesnek, mindnek megvan a maga varázsa. A tokajihoz hűséges vagyok, de mindig vannak aktuális alkalomhoz vagy hangulatomhoz illő kedvencek. Most éppen egy kis parcellánkról készült 2005-ös évjáratú rizling. Csodás bor, a fajtakarakteren felül jellemzően megjelenik benne a vulkanikus kőzet hatása. A 2000-es évjáratú 6 puttonyos tokaji aszúnkra vagyok most a legbüszkébb. Pár
DISPUTA Főtér
Demeter Zoltán (Tokaj) Összességében inkább pozitívan ítélem meg a helyzetet, mert különösebben nem érzek változásokat. Talán annyit igen, hogy történelmi falvainkon keresztül, történelmi dűlőink, műemlékeink mellett dübörögnek az Unióhoz velünk egyidőben csatlakozott országok szállítójárműveinek konvojai… És emiatt némileg felemás érzésekkel fordulok a következő generáció felé – hogyan tudunk majd épített emlékeinkkel elszámolni nekik… Azt viszont problémának tartom, hogy jelen pillanatban a versenyhelyzet alapja a pályázati ívek kitöltésének technikáján, az erre való képességen és tehetségen múlik. Nem lenne szabad azon múlnia a kormánytámogatásnak, van-e elég időm a hivatalokat járni, van-e kapacitásom papírmunkára. Eljutunk oda ugyanis, hogy dönteni kell: vagy pályázunk – vagy megpróbálunk világszínvonalú bort készíteni… Márpedig ahhoz, hogy világszínvonalú borminőségek a megfelelő külföldi asztalokra kerüljenek, az állami vezetésnek hatékonyan kellene támogatni a termelőket. Mert ez visszafelé is nagyon szépen működhet, és az országnak is nagyon sok haszna lehet belőle. Hiszen hány helyre, hány országba, városba, faluba jut el a borunk és hányféle népnek, hányféle embernek okoz örömet, közvetít üzenetet!
13
hónapon belül kapott aranyat Magyarországon a Vinagora borversenyen, majd New Yorkban dupla arany következett. Tokióban ismét arany következett, és a Legjobb Édesbor kategória győztese lett. Hát nem édes? A következő években tovább folytatjuk a dűlők faggatását, és még keményebben dolgozunk azon, hogy ne csak édes boraink legyenek ismertek mindenütt, hanem a komplex ásványos száraz boraink is.
DISPUTA Főtér
Bock József (Villány) Az ideális bor az, amelyet a fogyasztó szívesen fogyaszt. A borfogyasztási kultúra sokat fejlődött az utóbbi időben Magyarországon. Én a vörösborokat (rosé, oportó, Bock cuvée) kedvelem. Az elkövetkező időszakban igyekszem a legjobb dűlőket kihasználni és dűlőszelekciókat készíteni, illetve tovább fejleszteni a pincetechnológiát.
14
Demeter Zoltán (Tokaj) Nem lehet pálcát törni, hogy fehér vagy vörös, édes vagy száraz – mindig az adott hangulathoz, ételhez, környezethez kell választani. Ehhez kell felkészültség, tudás, érzékenység – ami nem feltétlenül veleszületett tulajdonsága az embernek. Most arra halad a világ, hogy a könnyen érthető dolgokat fogadjuk be, ebben a korban a tanulást, odafigyelést, időt igénylő értékek megismerésére szinte semmi sem buzdít. Pedig nem árt tudni, hogy minden autentikus bornak megvan a helye a különböző életszakaszokban. Nagy örömömre 2000-ben elindult egy szárazbor-program a Tokaj-Hegyalján. Azt vizsgáltuk, tud-e ez a vidék értékes száraz borokat is produkálni. Az elmúlt öt év bizonyíték arra, hogy vannak évjáratok, amikor kiemelkedő minőséget képes produkálni ez a borvidék. Fantasztikus változatosságot mutatnak termőhelyeink, és nagyszerű borok születhetnek speciális terroirjainkon. Azáltal, hogy Tokaj világszínvonalú száraz bort képes produkálni, az édes borokhoz való odafordulást is segíthetjük, mert a fogyasztók az édessel alapvetően nehezebben boldogulnak. Egy kapu, egy lehetőség, amit a száraz borok kínálnak. Saját boraimról szólva: nagyon szeretem a 2005-ösöket. Lázban tart három is: egy, amelyik a tokaji Szerelmi dűlőben született tiszta hárslevelű, egy másik, a mádi Veres-dűlőből származó száraz furmint és a bodrogkeresztúri Kakas-dűlőből szüretelt száraz furmint. Ezek a borok nagyon komoly hozamkorlátozással készültek (hektá-
ronként 10–12 hektoliter!). Minden kóstoláskor hoznak némi új színt, és más arcukat mutatják. Néha sikerül úgy megélni egy napot, mintha ünnep lenne – ilyenkor este meglepem környezetemet egy palack aszú vagy egy 2003-as főbor kinyitásával. Gromon Tamás főborász (Gál Tibor pincészet, Eger) Minden helyzetnek, alkalomnak, érzelmi állapotnak van egy ideális bora. Az emberek különbözőségéből és ízléséből adódóan nem létezik „mindenki számára ideális bor”. Hiszen ez mindenkinek mást jelent. A választás attól is függ, hogy egy baráti beszélgetéshez bontjuk fel a palackot, esetleg egy grillezéshez, a karácsonyi asztalra kerül, vagy egy meghitt gyertyafényes vacsorához. Arról már nem is beszélve, hogy más bort fogyasztunk egy könnyű előételhez, mint egy szarvaspörkölthöz. A jó bornak egyedi stílusa van, a borász lelkivilága, keze munkája felismerhető benne. Hangulatomtól függetlenül szívesen fogyasztom a pinot noirt. Ez a kedvenc. Mindig más arcát mutatja és sohasem okoz csalódást. Hoszszú munka és kísérletezés útján jutottunk el oda, ahol most tartunk a pinot noir-ral – megérte. Igen, büszkék vagyunk rá. Különösképpen a dűlőszelektált pinot noir borcsaládra. Igazi kuriózum. A munkát természetesen folytatjuk, hogy még tökéletesebb borokat alkothassunk – fogyasztóink és a magunk megelégedésére. Gere Attila (Villány) Nincs ideális bor! A bor szubjektív, de a fogyasztás irányítható az általános boroknál. Ilyen, hogy kedvenc, igazából nincs, hogy mit iszom, hangulat, időjárás, adott szituáció kérdése. A pincészetnél nem lesznek már nagy fejlesztések, csak finomítások. Panziónk szolgáltatásait szeretnénk bővíteni, mert ez elengedhetetlen a borturizmus szempontjából. Legbüszkébb a zászlós borunkra, a Kopárra vagyok, mert ez a bor fémjelzi a Gere pincészetet. Takler Ferenc (Szekszárd) Az a bor, melynek ár–minőség aránya a reális. Mindegy: fehér, vörös, a lényeg, hogy kiváló legyen és egyedi stílusú.
Borigo A Borigo magazin két éve működik, évente nyolcszor jelenik meg. Számai tematikusak, eddig bemutatták hazánk jelentős borvidékeit, a jövőben pedig más különlegességekkel kívánják meglepni az olvasókat. Ilyen lesz a szeptemberben megjelenő magazin, amelyben Erdély legfontosabb borvidékeit mutatják be. Harmadik évfolyamukban járnak, tesztjeik eddig főként a bemutatott, s jól körüljárt borvidékekhez, valamint a 2002/2003-as évjáratokhoz kapcsolódtak. (Egy szám 985 Ft, éves előfizetés 7880 Ft) Decanter A világ egyik legjobb, legismertebb bormagazinjának magyar kiadása. Havi lap, amely évi 1000 oldalával itthon a legnagyobb terjedelemben közöl borteszteket, interjúkat, birtok- és pinceleírásokat. Az eredeti kiadásból átvett cikkek a világ bortermelésébe engednek színes bepillantást. Ugyanakkor a „magor” változat tesztjeit a hazai közvéleményben sokszor bírálják meglepő eredményei és következetlenségei miatt. (Egy szám 595 Ft, éves előfizetés 5900 Ft)
Gusto Ízek, borok, emberek – áll a valóban gusztusos, ízléses gasztronómiai folyóirat alcímében. Hazai borászokat, pincéket, borokat mutatnak be, s emellett közölnek ételrecepteket, interjúkat, éttermi leírásokat. A VI. évfolyamába lépett, évente tízszer megjelenő magazin külföldre is kitekint valamennyi számában. (Egy szám 980 Ft, éves előfizetés 7840 Ft)
Borlapismertető
Egri borvidékért A legújabb, és egyben a legnagyobb alakú bormagazin, amely az egri borvidéket, borászokat, pincéket, rendezvényeket kívánja bemutatni és népszerűsíteni. Az első szám megjelenését az immár X. alkalommal megrendezett egribikavér-ünnepre időzítették. Az induló folyóirat 15 vezető egri borászt és pincét mutat be. (Egy szám 1000 Ft)
A művelt alkoholista Az elmúlt években ismertté vált, s tekintélyt szerzett öt blogger (Albert gazda, Alföldi Merlot, Bob, csite, Húzós Tannin) közös, együttes borblogja. Igen népszerű, és élénk hozzászólásokat is indukáló internetes forrás. (http://amuva.hu)
DISPUTA
Borbarát Az immár XI. évfolyamába lépett Borbarát volt az első magyar népszerűsítő bormagazin. Az évek folyamán a negyedéves folyóirat megszépült, s harmadik éve kisebb, könnyebben forgatható formátumban jelenik meg. Alkonyi László vezetésével a Borbarát tekintélyt vívott ki magának mind birtokleírásaival, mind megbízható, naprakész bortesztjeivel. Közkeletű vélekedés szerint a folyóirat ítéletei szigorúak, de a legtöbbször igazságosak. (Egy szám 1495 Ft, éves előfizetés 5000 Ft)
15
Lászlóffy Csaba DISPUTA Macskakő 16
Ős(z)i lamentáció Miért is jött haza Sz.‑re? És éppen Fruzsina‑napra?… Az embernek mind kevesebbel kell beérnie idős korában. Legalább a szép évfordulókra emlékezzem, gondolta önigazolásképpen. – Ki ez a csoroszlya? A gúnyos hang térítette magához. Melyikük lehetett vajon? A hídon összeverődött társaság jórészt fiatalokból állt, volt köztük néhány kezdő művész, vidéki „titán”. A túlzás és a feltűnni vágyás éltette őket egyelőre. A nyílt röhögés azért elmaradt (legfeljebb egy kis kuncogás; az ő hallása – ezúttal szerencséjére – nem a régi). Fruzsina diszkréten öltözött, s ízlésesen ma is. Ő dermedt vigyorral nézett körül. Aligha tudott volna választ adni rá, a vigyor minek, kinek szól: az (el)sületlen megjegyzésnek? Vagy inkább önmagát szerette volna kijózanítani, hogy: elég az áltatásból; ennek az idős nőnek úgyszólván semmi köze a te emlékeidhez! Baromi idő telt el azóta, s csak egy lelkiző kamasznak juthat eszébe ezt a csúf, fanyar ajkat, mely alaposan legörbül, meg a szarkalábakkal körülfirkált, semmilyen színű szempárt kapcsolatba hozni az ifjúságod örök városában felejtett hajdani kedves pofikával. A híd karfáját megmarkolva lepillantott: a víz zavaros volt, az ég is mocskos‑szürke benne. Rossz szájízzel hagyta maga mögött a különben is ismeretlen társaságot. – Emlékeztél rám, ugye?… Tudtam, hogy nem fogsz elfelejteni. – A kicsi termetű nő élénken szorítja meg a kezét. – Tudtam, hogy nem fogsz elfelejteni! – S kuncogva repdes körülötte, mint egy madár. – Mit képzeltél – hebegi zavartan –; hisz mondhatni te voltál az első ideálom. – (Az a szedett‑vedett társaság ezen derült volna igazán.) Szenvtelenül mosolyog, mintha csak személytelenül volna jelen. Ez első percekben még az jár az eszében, hogy ne nagyon mutogassa Fruzsina előtt fakult öltönyét. De aztán hirtelen kijózanul; beázott ingnyaka kezdi zavarni, s főleg az éhség. Az egész hosszú úton csak egy száraz szendvicse volt, mely rémesen kiszárította a szájpadlását, s amióta megérkezett, még nem jutott rá ideje, hogy becsületesen leöblítse valamivel. Ki fogja megszabadítani ettől az állhatatos perszónától, aki miatt jóformán
nem is nagyon érzékelte még a zápor utáni kellemes hűvösséget, csak holmi homályos, fenyegető szürkületet lát maga előtt?… – Mit éreztél, amikor megérintettelek? – hunyorog rá a kislányosan csevegő idős nő. – Emlékezz csak vissza, azt mondtad, elég, ha csak ujjbegyem hozzád ér, s máris a létezés feletti öröm és részegség árad szét benned! Mi köze ennek az idegen személynek az ő Fruzsinájához, akinek ajaka a szamóca pirosságával vetekedett, és bőre a nyárba beleolvadó málnaillatra emlékeztetett. A nő most erélyesen karon fogja, és átvezeti az utca másik oldalára. – Már csak néhány ház és otthon leszünk! A vértelen, cserepes ajkakat nézi megbabonázva; a sipítóan előtörő csókahang kissé megrémítette. Ráadásul a Fruzsinát játszó nő rövid nyakán egy izom beszéd közben enyhén rángatózik. Lénye maga volt a hallgatás és a csodálkozás. A magas fűben bolyongtak a várromok tövében; ő behunyta a szemét, meg szerette volna érinteni a Fruzsina mellbimbóját a kinőtt kötött szvetter alatt, de nem merte. Aznap este későn feküdt le, miután a legbonyolultabb matematikai egyenleteket is sikerült megoldania. Sejtette, tudta már, hogy létezik valami – a tudásnál sokkal bonyolultabb. Midőn az ember agyára is köd ereszkedik. Akár az imádság előtti csend – és Fruzsina érintetlen mellére gondolt. Akkoriban, persze, még Kant ismerete nélkül is természetesnek tetszett számára, hogy a tiszta erkölcs maga az abszolútum. – Az életem legnagyobb elégtétele ez a mai nap, Fricike. Biztos voltam benne, hogy megérem. Ahogyan betessékeli a férfit, és belegyömöszöli (értsd szó szerint!) a kényelmes fotelba, a vendég anélkül, hogy engedélyt kérne, rágyújt. Máris erőt vett rajta az idegesség. Hát még, amikor a nő egyből pezsgővel kínálja. Maga nyitja ki nagy hozzáértéssel az üveget, kis pukkanás, és sebesen tölti tele mindkét poharat: – Gyerünk, te nagy nőcsábász! – hangzik a kacér kihívás. – Mire iszunk?!… – Majd habos, de már meglágyult szájjal: – Te arszlán! – Hangja csuklásszerűen elfullad a bizarr meghatottságtól. „Hová lett a pironkodó arcocska? – hüledezik magába roskadva a férfi. – A Fruzsina anyjának volt hát igaza, aki unatko-
– Hát, ami azt illeti... – a férfi kényszeredetten nézi az üres asztallapot, mint akit hipnotizálnak, merev fejtartással maga elé bámul. – Nemegyszer alaposan kifárasztottak. Az egész helyzet, a kétszínű vallomás egy kívülálló szemével nézve talán mulatságosnak tűnne; ám a nő reakciója a következő pillanatban elárulja, hogy csupán a beavatottak számára megrendezett színjátékról van szó. NŐ (rajtaütésszerűen): Tudtam. A sok könnyűvérű kurva! (A férfi egy régi fényképalbumot lapozgatott szórakozottan; kikapja a kezéből. Minden szava nevetségesen cseng.) Az én apuskám züllötten halt meg. A kicsapongások kikezdték gyenge szervezetét... (Hangja mind patetikusabbá válik.) Vezeklő kísértete még most is hazajár. (A lefüggönyözött ablakú belső szoba felé fordul.) FÉRFI (erőtlen, fásult tekintetével ösztönösen követi. „Mint egy Ibsen‑drámában, fut át az agyán. Évekig halogatta – az is lehet, csupán előttem – ezt a szerepet!”… NŐ (úgy hangzik a szájából, mint valami utasítás): Pirongass csak, hogy nem használtam szépítőszert soha. (Keze ijesztő árnyjátékba fog pókhálós arca előtt.) De ne köntörfalazz tovább!… Ha betartottad volna az adott szavadat! FÉRFI (meghökkenve) Miféle szavamat?! Mit ígértem én magácskának? NŐ (levelet vesz elő két keble közül. Belepillant.) Kívülről tudom, legalább hússzor lemásoltam azóta. (Tüneményes könnyedséggel, szinte légiesen közelít a férfihoz; a füléhez hajolva.) „Érted jövök, és titokban feleségül veszlek.” FÉRFI (kétkedő grimasszal) Ennyi mindent?! NŐ (fiatalos, kópés mosollyal) Miután a mama egyszer rajtakapott bennünket. (Újra belepillant a levélbe; kérlelhetetlen pontossággal idézve.) Még azt is megígérted, hogy nem fogsz többet dohányozni… FÉRFI (a nő diadalmas vigyorától lesújtva, sietve nyomja el a félig szívott cigarettát. Felugrik, s szó nélkül kirohan az ajtón.) NŐ (utána akar kiáltani, aztán inkább csak sóhajtva) Kívánhatott volna, amit akar. A bolond. (Arca mintha hirtelen öszszeesett volna. Eszelősen.) Megint magamra hagy, búcsúszó nélkül. Pedig mikor megrendeltem volt neki a cilindert Pórfinál? Hogyan is mondja Szomory Dezső? „Nagyon szép legyen – kértem –, mert Párizsba utazom.” Pontosan ezekkel a szavakkal.
DISPUTA Macskakő
zó elvált asszony lévén, mellesleg kivetette rám a halóját, s amikor tikkadt, égő torokkal menekülni igyekeztem csábító idomai elől, és sírva a szemébe vágtam, hogy nem belé, hanem a lányába: a megtestesült ártatlanságba(!) vagyok szerelmes, gunyorosan kis szendének nevezte Fruzsinát.” Elszív még egy cigarettát. Kis idő múlva azért megszólal: – A szabad életnek lejárt. Már csak a reuma miatt is: jobb elfelejteni. Ártatlan szellemességnek szánta. A sokadik hasonló szabadkozás után – „Ha lenne hozzá tovább is tehetségem!” –, Fruzsina formálisan letorkolja: – A tehetségeddel hamar levizsgáztál. Túl mohón öntöttél magadba minden jót; hiába, na, ott voltál a húsosfazéknál. Éhesen könnyebben ment az alkotás, talán mert nem volt egyéb kísértés. – Kétértelmű mosollyal érinti hozzá két ujjbegyét a férfi kopaszodó homlokához. – Azt hitted, nem jutnak el a hírek ide?… De annyit te is tudtál mindig, hogy veszedelmes örvények uralják a lelkünket!… Férfiember létedre félsz párducszemekbe nézni. Igyekszik elhárítani magától a második pohár pezsgőt. – Inkább innál vörösbort, tudom – mondja a nő, és pillanatok alatt hozza is az új butéliát kidugaszolva. A kicsi, de erős vállú, karú teremtés nyers kifakadása még óvatosabbá, ravaszabbá teszi. Mint egy herélt, nyájasan heherészget: – A párduc vérre szomjazik. – A maga vérére, Fricike! – (Mi az, most egyből magázni kezdi, mint hajdanán?) – Jó, hogy nem egyenesen sárkányt látsz bennem. Te, akiben rendszerint több a vörösbor, mint a vörösvérsejtek?! – Bosszúsan kapja fel az asztalról a tálcát az üres poharakkal: – A mai viselkedésed teljesen érthetetlen számomra. Mindig kíváncsi voltam rá, hogy mi rejtőzik a férfigőg mögött? „Nocsak, mit takart a szűzies kíváncsiság?!…” Jön, hogy felkiáltson. Mocorog, majd föl akar állni, a nő azonban erélyesen visszafogja; könnyű kerek zongoraszéket hoz be, leteszi a fotel mellé, s ő is leül. – Ifjúkori tévelygéseiért nem felelős az ember – mondja a nő meggyőző hangon, a legnagyobb türelemmel. – Egy magasabb rendű akarat rendelkezett veled… Az energiáddal – teszi hozzá kissé kétértelműen. – Meggyőződésem, hogy nyűgnek érezted a szabadosságra ingerlő késztetéseket, a csábító kísértéseket. – Feleletre vár. Kivárja; lám, nem is késik:
17
DISPUTA Macskakő
A férfit kint irgalmatlan varjúkárogás fogadja, a füléhez kap mind a két kezével. A (néhai) Fruzsina szelíd, megadó tekintete! Akkoriban ő még azt képzelte, hogy a vonzalom légies is lehet. Most viszont, miután meggyőződött róla, hogy vad, fékezhetetlen vágy bujkál az álomvilágát is annyiszor felkavaró, sötét szempárt szorongató ráncok között, és a meglehetősen fonnyadt testű nő tekintete csupa érzékiség, legszebb emlékei rettegéssel töltik el. Hogyan nézett fel rá Fruzsina, Istenkém?! „Hiszen ez egy élő költő! Nem értem a verseit, de ha olvasni kezd, nehezen viselem el a gyönyörűséget…” Az irodalmi ma-
18
tiné után azon vette észre magát, hogy a diákház kivilágított dísztermének ablakán kirepülve lassan lebegni kezd… A dicsőség kurta örökkévalósága! * Aznap nem sokkal éjfél előtt egy ezerráncú öregemberrel együtt várakozott a kisváros vasútállomásának peronján. A vonat késett. Ő közben arra gondolt, hogy maga Huxley is belevakult fantáziátlan álmába, hiszen a szép‑új világ réme – nem oly meseszerűen, mint a paradicsomi pártól eredő ősi paráznaság – lám, végérvényesen lehurbolta a romantikára vágyó ember minden illúzióját.
Hologram „Hang nélkül jajdul kiabál Babits Mihály Babits Mihály” (V. E.)
A nyári est kiég. Nincs szétzilálva még minden. Mi fáj, mi baj? Idegrost: rézhuzal. A sűrű lombú haj árnyéka eltakar, készülő vers (elég egy pillanat s beléd nyilall a szó: merész gondolatívelés lök magasba) – titok, hogy honnan is kapod az erőt, hisz konok lázban ég a torok; roncs vagy, pokolra mész! – mondják; de semmi vész. Mondják: ellep, elönt, te öklömnyi göröngy, a belső tengered. Gyönyör volt életed? Hát nincs egy kis eszed; csak úgy odaveted?! Tanulj meg félni – fönt les rád Ő, aki dönt; csattogó, bonyolult pályád így alakult – már más is belefúlt. Mit ér a nyár, a múlt? * Nincs tünemény ha elborulsz zárkalétből nem szabadulsz férfi voltál bősz esztelen pupillád tágul: meztelen magányod megvakít mint véső agyadba vág alkudni késő.
DISPUTA Macskakő
Izsák, 2005. július 20.
19
Nagy Koppány Zsolt DISPUTA Macskakő 20
Jozefát úr téblábolásai 8. fejezet, amelyben egy beteljesedés nélküli, mégis forró szexjelenetnek lehetnek tanúi az arra kíváncsi kevesek Jozefát úr rémülten fordul ki az ajtón, és lihegve illeti apró pofonokkal önnön arcát, mert azt hiszi, hogy ettől helyrejön. De nem jön helyre, sőt, a helyzet fokozódik, mert amint odabenn elnémul a korbács csattogása, kattan az ajtó, és Antónia asszony fordul ki rajta. Szemeiben lilás tűz ég, mely szín köztudottan az élvetegség lángja. S bár Jozefát úr temérdek banális dologról nem tud, azért erre csakhamar rájön. Antónia asszony ugyanis karon fogja őt, és először húzni, majd cibálni kezdi befelé, kicsiny lakása gyermekekkel zsúfolt félhomályába. Jozefát úr azonban nem hagyja magát, vitézül áll egy helyben, és a jómodorra gondol. Mikor Antónia látja, hogy ezzel a módszerrel aligha ér el eredményt, másféle női praktikával próbálkozik: hajával körülcsavarja Jozefát úr arcát, cirógatja, megmarkolja a férfiasan merev nyakkendőt és lassú mozdulatokkal huzigálni kezdi, a csípőjét jó párszor a magáéhoz rántja és dörzsöli, a széles mellkast pedig egyre csak veri, veri. Ám a hatás újfent elmarad, mivel Jozefát urat annyira megbénítja ez a némajáték, ez a végzetanyja, meduzoid, fütyizabáló ősnő-pantomim, hogy egy tapodtat sem mozdul, csak lihegve és szintén némán, rémülten küzd. A haláltánchoz hasonlatos eseménynek Margaret néni vet véget, aki a korláton kihajolva lerikácsol: – Te mocskos kurva! Hát már ezt a szegény embert sem hagyod békén? De erre Antónia szeme zöldre gyúl, kétágú nyelve kicsap a szájából, s olyant sziszszen felfelé, hogy a vénasszony rémülten kotródik vissza a lakásba, ahol csak némi vodka segítségével tud lelket önteni magába. Amikor az ital elfogy, egy madzagon leengedi az üveget Ferenczy bácsi ablaka elé, és addig rázogatja ott, amíg az észre nem veszi. Az öreg boldogan lohol el egy újabb adagért, s visszatérte után lihegve bár, de személyesen viszi föl Margitkámnak. Mindez persze később történik, most csupán Antóniát látjuk, amint a közeledő sírástól remeg az orrcimpája, zihál a melle, és szép
arcocskája elformátlanodik, Jozefát úr pedig roppant kínosnak találja a helyzetet, fel-alá jár, de megszólalni nem tud, csak nézi, nézi Antóniát. Szép nő az istenadta, az a fajta, elnézést a megalázó osztályba sorolásért, akinek még a legmarconább hadfiakat is sikerül szerelmes gurgulászásra késztetnie, sőt, verset is hajlandók lesznek írni hozzá… csak az a három tűzrevaló kölyök ne volna, könyvtárnyi verseskötet díszíthetné már a polcokat a falakon, ahol más az elejtett szarvasok agancsát tartja. Ekkor viszont legördül az első könnycsepp azon a gyönyörű arcon s elindul a lapra szerelt mellek felé, melyek csak arra várnak, hogy egy kis kézügyességgel és apai ambíciókkal bíró férfiember kézbe vegye és tökéletes testrészekké rakja össze őket. Jozefát úr életében (bár módfelett kedveli a síró nőket) vannak helyzetek, amikor óvakodik vagy egyenesen fél a könnyező hölgyektől, hiszen az ilyen helyzetekben a hölgyek gyakran nem simogatás és szeretkezés útján való megvigasztalódásra vágynak, hanem kiszámíthatatlanokká és rendkívül veszélyesekké válnak; bármit megígér nekik az ember, csak éppen ne sírjanak, aztán persze szívhatja a fogát – úgyhogy tudja, a folytatást gyorsan meg kell akadályoznia, de hogy, de hogyan is? Térül-fordul (pedig csak zavartan toporog), aztán gondol egyet, kinyitja a saját lakása ajtaját, karon fogja Antóniát és betessékeli az átható cigarettafüstbe. A fotelba ülteti, és mellényt terít a hátára. – Maga üldöz engem? – néz fel hirtelen Antónia, amikor szipogása csillapodik. – Micsoda?? Neem… – tiltakozik Jozefát úr. – Üldözött egyszer egy férfi. Elmeséljem? – Antónia tekintete eszelőssé változik. – Inkább ne. Kérem, ne tegye. Ne zaklassa fel magát! – Könnyebb lesz… nekem, de lehet, hogy magának is, ha elmondom. – Mégse tegye, kérem. – De én mesélni akarok! – kiáltja Antónia, és szoknyája alól előveszi a korbácsot. – Jaj, értem, értem, kérem, csak tessék, hát csak tessék. Sok könyvet is végigolvas az ember, tudja, még ha nem is…
Az Irodalmi Jelen pályázatán II. helyezést elért regény részlete
cseppek útjába helyezi. Azok rágördülnek, rácsuszamlanak, rásúrlódnak, mégpedig a sikamlási lendületük adta energia miatt, amint azt a fizikaórákon bárki elsajátíthatta. Don Josefat áhítatosan a szájához emeli az ujját, és lenyalja róla a némileg elkenődött cseppeket. Dońa Antoniának – aki eddig is elég sok ostrompozíciót könynyedén feladott és veszni hagyott – ettől végleg kimegy az erő a lábából, minek következtében lehanyatlik. – Az a helyzet – suttogja don Josefat behunyt szemmel, nyelvével csettintgetve, ízlelgetve az illatos, bódító csöppeket –, hogy nagyon tetszik tetszeni nekem. Teste belsejének íze pedig – nyam, nyam, nyam – leginkább szederlekvárral megvadított, vajban kisütött gombával tálalt szarvaspecsenyére emlékeztet. A mondat végére dońa Antonia bugygyos rózsaszín inge is kigombolódik, mellei vidám táncot járnak, s ez a jelenség don Josefatot leginkább a húsvéti báránykák harsogóan zöld füvű réten való ugrándozására emlékezteti, bár rövid időre felmerül benne egy szabadon engedett ló, majd egy kutya képe is. Szemében (melyet időközben kinyitott) kicsi, de annál intenzívebben lobogó láng gyúl. – Sőt, továbbmegyek – mondja hűvösen, s újra lehunyja a szemét –: úgy megbaszlak, kedvesem, hogy elájulsz! – s ezzel felemelkedik, leveszi a cilinderét és kezdi kigombolni az ingét. Dońa Antonia már vonaglik, azonban ezektől az egyszerre simogató és csattanó szavaktól összerándul és felugrik, s a szemfüles megfigyelő azt is láthatja, hogy valahányszor az ő donjára néz, elhullajtja a nedvét. – Csak még egy pillanat! – mondja don Josefat. – Hadd keressek valami zenét, mely megfelel ehhez a nagyszerű alkalomhoz! – Várlak, te disznó! – sziszegi dońa Antonia, és újfent az ágyra hanyatlik. Don Josefat bekapcsolja a rádiót, de abban éppen azt hallani, hogy „Jó estét, gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már!” Egy percre elábrándozik, és eszébe jut, hogy annak idején felvette ezt a mondatot körülbelül százszor egymás után egy kazettára, és amikor szomorú volt, mindig ezt hallgatta, azzal a gyönyörű zenével aláfestve – évekig így szenderedett álomba. Ezt csak akkor hagyta abba, amikor kiderült, hogy egyik közeli (foglalkozására nézve tanító bácsi) barátjának is ez a kedvenc felvétele. Először megdöbbent, majd azt mondta, hogy ilyen dolgot nem lehet egyszerre két helyen élvezni, és letörölte a kazettát.
DISPUTA Macskakő
– Mit mond? – Csak itt izé… Szóval mondja. – Nem is olyan rég történt. Szép szál ember volt. Egyfolytában utánam mászkált. Nem hagyott békén, feleségül akart venni, szerelmes leveleket irkált, majdnem minden nap hazáig követett, általában az ajtóig. Egy nap aztán arra gondoltam, hogy az övé leszek. Az ajtómhoz értünk – oda ni, ahol a lábtörlőink összecsókolóznak –, és ő először vált olyan vakmerővé, hogy be akarjon jönni. Én azonban gyorsan beléptem, bevágtam az ajtót és elfordítottam a zárat. A kis kémlelőablakot azonban nyitva hagytam, sőt, ki is kémleltem rajta. Ott állt zavartan, de aztán elkezdte szőrös kezét utánam nyújtogatni. Megvártam, hogy rászánja magát, s hagytam, hogy egészen benyúljon… hogy benyúljon az ajtón, hogy vastag, eres karját belógassa a házamba, s ott a kulcs után kotorásszon, hogy kitapogassa, elfordítsa és beengedje magát, hogy aztán rám rohanhasson! Megvártam, amíg megfogja a kulcsot és félig elfordítja. Mikor a karja megfeszült, és láttam, hogy csak azután tudja mozdítani, miután elengedi a kulcsot, ez pedig hosszú tizedmásodpercekbe telik, szóval ekkor beindítottam a láncfűrészt. Láttam a rémületet a szőrökön, felálltak és remegtek, szegény pedig húzta volna kifelé a karját, de már késő volt, már az enyém volt. Egy szempillantás alatt levágtam mindent, ami az ajtón belül lógott. Spriccelt a vér, a pasas pedig úgy üvöltött, mintha legalábbis mindkét karját levágtam volna. Persze szerelmet vallott kínjában. Nevettünk a gyerekekkel. Maga még nem lakott itt akkor. – … Csodálatos történet! – Ugye? – Miért mesélte le nekem? – Don Josefat – dońa Antonia feláll, csípőre teszi ostort tartó kezét, bal lábát kissé behajlítja, így combja érzéki ívben feszül a tarka szoknya alatt. – Én szeretem magát! Don Josefat elkerekedett szemekkel nézi a jelenséget, mely jelenésnek is beillene. A szoknya áttetsző, és jól látszik, hogy dońa Antonián nincsen bugyi. Don Josefat elsápad, ami nála – a nagy test miatt, ugye emlékszünk? – a nemi izgalom jele. Dońa Antonia hirtelen felteszi a lábát a székre, amelyen don Josefat kuporog, és combtőig húzza a szoknyáját. Don Josefat bamba tekintettel nézi, amint a szénfekete szeméremszőrzetről leválik két ezüstszínű csöpp, és a láb tükörsima bőrén meg-megállva, majd meg-megiramodva elindul lefelé. Sokáig nézi, alig tud betelni a látvánnyal, aztán óvatosan odanyúl, s gyűrűs ujját a
21
DISPUTA Macskakő 22
Zenét próbál befogni a rádión, ám sehogy sem sikerül: mindenütt híreket mondanak; a kazetták és cédék közé túr, de leveri és most félig meztelenül szedegeti össze őket, közben pedig vágyódó, kisfiúsan szégyenkező félpillantásokat vet az ágyon felhúzott lábakkal és behunyt szemekkel heverő dońa Antoniára. Csakhogy korántsem a szemei érdeklik (lehet, hogy pár évvel korábban jobban érdekelték volna, akkor ugyanis nagy divat volt minden, ami színváltós), hanem az, ahogyan a felhúzott lábak közötti résen kicsücsörödnek, kikandikálnak a nagyajkak, miközben gyöngéden ölelik a kisajkakat, amelyek találkozási pontjánál innen is jól kivehetően, vidáman integet dońa Antonia zömök kis csiklója. „Néz a pina”, gondolja don Josefat, s most képzeljék el, hogy ennek a férfiúnak – akinek a legnagyobb örömet nyaranta az okozza, ha a buszon vagy a villamoson be tud lesni a vele szemben ülő nők szoknyája alá, és esetleg egy villanásnyit lát a bugyijukból – micsoda élmény lehet ezt látni, mert nem lehet ezt elégszer látni, mert még az is kevés, ha ezzel a látvánnyal a szeme előtt hal meg az ember!… Ám ahelyett, hogy odarohanna, és szerteszét szaggatná a nedvesen vöröslő húst, don Josefat előbb ábécérendbe dobálja a cédéket, hiszen rend a lelke mindennek. Persze agya közben lázasan működik, „Vajon a nők nagyajkai lépés közben elmozdulnak-e, elcsúsznak-e egymáson, vagy leszorítja őket a fehérnemű, ah, a fehérnemű!”, ekként töpreng hősünk, ez a javíthatatlan álmodozó, aki – úgy tűnik – többre becsüli a megvalósulásnál az ábrándozást, noha tudván tudja, hogy ez utóbbi nem más, mint az élet megrontója. „Alkalomadtán megkérdezek valakit…” – egyezik ki végül saját magával. – „De vajon… – villan fel az újabb kérdés – más ízűek-e a dohányzó nők? Biztosan azok! Vagy mégsem? Hűha, micsoda fogas kérdés, micsoda módfelett izgalmas probléma!” – lelkesedik egészen fel, de itt már megálljt parancsolunk neki, „Nono, don Josefat, nono, csak lassan a testtel, foglalkozz már a valóságos nővel, te bugyuta fráter, ha már megteremtettük neked!” – Drágám, úgy tűnik, hogy mégsem sikerül emlékezetessé tennünk ezt az eseményt. Mert tudja, kedvesem – mondja tehát, miközben az ágy felé sétál, de szándékosan lassítja a lépteit –, életünk egyes kellemes jelenségeit legkönnyebben a zene segítségével tudjuk újra felidézni. Kevés embernek elég a szag, az íz, az emlékkép, pláne a tapintás! Ellenben a zene! Ha oda-
figyel az ember, és már az esemény megtörténtekor tudja, hogy ezt még sokszor maga elé szeretné idézni, könnyű dolga van. Lényeg, hogy ugyanaz a dal szóljon legalább kétszer, háromszor. És akkor már a harmadik akkord segítségével előhívható az eredeti hangulat – bárhol, bármikor, ahol működő magnó van! – Ne beszélj annyit, talán csak nem félsz! – hörgi dońa Antonia, aki immár a kanapét is összenedvezte, olyan a huzat, mintha csigák másztak volna rajta százával. – Gyere már! Don Josefat csak nézi, nézi a fehér habot hányó, izgatottan fickándozó szőrcsomót Antónia asszony hasa alján, és aztán már nem gondol a szexuálisan terjedő betegségekre, hanem csak az ízre koncentrál, melyet hamarosan megérez, és amely karakteresebb lesz, mint az előző két csöpp, hiszen az asszonyi kívánás leglényegének kell lennie, a kifröcsögött mennyiség alapján legalábbis. Különben pedig, rikkantja Negro, aki – mint a hímvesszők nagy többsége – nem igazán körültekintő, és nem beszél angolul, hogy valós súlyukban ismerje az STD-ket, aki három ilyen szép párkát tudott szülni anélkül, hogy a fejükön lilás foltok lennének, annak nagy baja nem lehet! Ám amikor don Josefat végre odatérdel, és nagy, de fürge nyelvével első alkalommal lefetyelné fel a habot és pöcögtetné meg dońa Antonia jókedvű és kackiás csiklóját, a fejük fölött felhangzik Gyuszi bácsi kanos ugatása és Margit néni kéjes miákolása, de olyan hangosan és áthatóan, hogy don Josefat nemi szerve ejtőernyősként hull alá az összelottyanás következtében, dońa Antonia lába köze pedig olyan gyorsan szárad ki, mintha visszafelé játszanánk le, gyorsítva persze, egy sivatagi esőt. Jozefát úr arcára bukva káromkodik, Antónia nyögdécselve szidja az életet, mindketten a kezükkel próbálkoznak segíteni magukon, de a vitéz fütyi meg a bájos punci nem hajlandók felkelni és játszani menni immár. Vége van, máma már nincs tovább… Fekszenek egymás mellett, halkan, pihegve, és hallgatják, amint Gyuszi bácsi vodkán edzett, göcsörtös hímtagja újra és újra penetrálja Margit néni tátongó és szárazon csattogó hüvelyét. (Margit néninek fiatal korában volt egy-két afférja bizonyos orosz úriemberekkel, s azóta is csak akkor képes a szerelemre, ha a férfi száján vodkaszag csap ki – szerencsére beéri a magyar vodkával is, noha az messze elmarad
három fejjel), de hárman vannak, körülugrálják esetlen pókként kapálózó hősünket, a fütyijét akarják, legalábbis ezt kiabálják, majd egyikük, amelyik az ollót csattogtatja, hirtelen kinyúl, és bal kezével elkapja Jozefát úr meleg és ijedten sopánkodó, majd’ eszét vesztő hímtagját, amely menekülne, ha nem egy bambához láncolva kellene leélnie az életét, de így csak sikongat rémülten… Hősünk a Kossuth rádió esti meséjén edzett lelkének nem is lenne annyira ellenére ez a mozdulat, csakhogy amikor a puha, meleg kislánykacsó kifeszíti a bőrt és a hideg, fémesen csattogó olló először vág bele a finom és férfiatlanul göndör szőrökbe, Jozefát úr elbődül, miként egy tehén, vagyis egy bika a vágóhídon, a falhoz csapja a lányokat, Antónia asszonyt kipenderíti az ajtón, és magába roskadva a kanapéra omlik. Cigarettára gyújt és maflán mered maga elé: vajon tényleg megtörtént az előbbi jelenet, vagy már megint csak a képzelet műve volt? Biztosan megtörtént, gondolja aztán, mert lám, három göndör szőrszál hever a szőnyegen, a kanapé huzatán pedig csiga mászott. Biztosan nem történt meg, hiszen amikor történik valami, a kistermetű szakállas ember nem elmélkedik annyit, mint nemrég.
DISPUTA Macskakő
az orosztól, amint erről az élelmiszeriparban diplomát szerzett ismerőseink egy bemutató során felvilágosítottak.) Antónia szólal meg először: – Talán esetleg levetkőzhetnénk, hát ha… Kelletlenül rúgják le magukról a maradék ruhát, közben Gyuszi bácsi dörmögését hallani, („Én egy libériás, szibériás rozmár vagyok!”), Margit néni pedig azt kiabálja, hogy „Jalta, Jalta, kisbalta!”. Jozefát úr unottan fricskázgatja Antónia mellbimbóját, Antónia szerelmes pillantásokat vet rá. – Bújjunk össze, mint a malacok – indítványozza aztán. Bemennek a hálószobába, Jozefát úr megöleli a nőt, még vagy kétszer végighúzza ujját a kiszáradt antonianus szerv húsosan domború ívén, majd álomba merülnek. Közben ugyanis odafönn abbamarad az orgia, a felek tárgyalóasztalhoz ülnek, vodkásüveg cuppan, Dimitrij Lénáról mesél, álmodja Jozefát úr. Álmában zokog, és hatalmasokat rúg Antóniába, de Antónia álma sem rest, nem hagyja magát: könyökkel nagyokat húzat Jozefát úr májára, mely szerv ezt igen nehezen viseli, megdagad tőle, talán mondanunk sem kell, hogy az orvostudomány ezt tévesen tulajdonítja az alkohol hosszú távú hatásának. Bármennyire is szeresse egymást két ember elalvás előtt, mihelyst az álom rózsaszín porát pillájukra hinti és apró, csilingelő csillagokkal a jó tündér is megérinti halántékukat, mely Jozefát úr szerint (a pina után) a legszebb és legnemesebb emberi testrész, mozdulnak egyet és attól kezdve egész éjszaka rúgják és hátba vágják egymást, tépik a másik haját, lehúzzák a vesetájékról a takarót és galád módon, mégsem kárhoztathatóan kitakarják a fázós, rendszerint szánalmasan lassú vérkeringéssel működő lábat. Íme az ember, vagy ahogyan bibliai olvasmányainkban láttuk, ecce homo – küzdj és horkolva aludjál. Persze igazán csak a házastársak tudják bántani egymást, hiszen mindketten ismerik a másik gyenge pontjait: nézzenek meg akárhány nős embert vagy férjes asszonyt reggel a buszon, nyomban megértik, miről beszélünk. Az álom, a puha álom nem tart sokáig: a három kislány löki be az ajtót, kezükben ollót csattogtatnak, körülállják az ágyat, ugrálnak, sikongatnak. Antónia asszony a korbács után kaparász, de nincs rajta a szoknya, így nem találja, a nők, mint Jozefát úr gyakran tapasztalja, ruhájukkal az eszüket is elvesztik, nincs ez másképp a korbáccsal sem. Nem is volna nagy baj, ha a három ördögi teremtés egy volna (mondjuk
23
Dobai Bálint DISPUTA Macskakő 24
Kaleidoszkóp I.
II.
A reménytelenség cikázik a tájon. Ha csak percig is, de égre néz az ember, s a hangyányi idő arra épp elég most, hogy itt maradhasson, örökre meredten.
Az értelem nélkül talán széjjeltörök. Elmém szilánkjain furcsa fény lobogna, s hitem rendje teljén tagadnám a sorsom, érzéki parázsban várnék jobb napokra.
Ha csak percig is, de arra épp elég most, hogy itt maradhasson: égre néz az ember. S a hangyányi idő cikázik a tájon, a reménytelenség, örökre meredten.
Elmém szilánkjain tagadnám a sorsom, érzéki parázsban furcsa fény lobogna. Hitem rendje teljén talán széjjeltörök, s az értelem nélkül várnék jobb napokra.
A reménytelenség, az most itt épp elég, s hogy itt maradhasson, cikázik a tájon. A hangyányi ember meredten égre néz.
Az értelem nélkül, hitem rendje teljén, tagadnám a sorsom, s várnék jobb napokra. Érzéki parázsban furcsa fény az elmém.
Ha csak percig is, de maradhasson örök a reménytelenség, hangyányi épp elég. Az értelem nélkül talán széjjeltörök.
Hitem szilánkjain, érzéki parázsban, sorsom teljén várnék, talán jobb napokra. Minden lélek mélyén végtelen homály van.
IV.
Minden lélek mélyén végtelen homály van. Méla dünnyögések, torzult sikolyok közt bolyongó angyalok szárnyain kísérlek, zsinórokon rángatsz, s végül magadhoz kötsz.
Csillagoknál többet sohasem kívántam, tér-idő határán kerestem egy mezsgyét, fejtettem a rendszert, gyémántot kotortam, fájó, vak tudattal látni képtelenség.
Méla dünnyögések szárnyain kísérlek, zsinórokon rángatsz torzult sikolyok közt. Bolyongó angyalok, végtelen homály van minden lélek mélyén, s végül magadhoz kötsz.
Tér-idő határán gyémántot kotortam, fájó, vak tudattal kerestem egy mezsgyét. Fejtettem a rendszert, sohasem kívántam, csillagoknál többet látni képtelenség.
Minden lélek mélyén magadhoz kísérlek, zsinórokon rángatsz, végtelen homály van, bolyongó angyalok, méla dünnyögések.
Csillagoknál többet sohasem kerestem, tér-idő határán fejtettem egy mezsgyét. Tudattal kotortam, kívántam a rendszert.
Torzult sikolyok közt végtelen homály van, bolyongó angyalok mélyén magadhoz kötsz. Csillagoknál többet sohasem kívántam.
Tér-idő határán egy sohasem fájó gyémántot kívántam látni vak tudattal. A reménytelenség cikázik a tájon.
DISPUTA Macskakő
III.
25
Szálinger Balázs
Szőlőszínház I. Emelkedő parasztcsalád, amelynek Földjén kívül vannak már passziói: Nagyapám a szőlőszínházba fektet, Munka közben lehessen meghatódni. És pörgeti, de mázsaszám a cukrot Kénkőszagú nemesszeri borába, S ahogy kopnak a súlyos pincekulcsok, Művészetével úgy marad magára. Mert ahogy a városi öregeknél Billen meg a négysarkú pókerasztal, Úgy temeti szomszédait – de nem fél, Kit két isten tart el és vigasztal. II.
DISPUTA Macskakő
Városba vert parasztcsalád, amelynek Passziói mögött nincs semmi földje, Holdak helyett négyzetméterbe fektet Az utolsó fiú, s cseréli többre, Jobb bort iszik, mint bárki a családban, Jobb helyeken fordul meg, mint Nemesszer, Jobban játssza a szerepét hazátlan, Mint ha kulcsa lenne, mit sose veszt el, És közben a szőlőszínház hanyatlik, Mert a rossz bor nem hív, de nem marasztal, Istenhez tör, de sosem érhet addig, Mint akár egy hiányos pókerasztal.
26
1. Most a bor beszél, hallgassatok! Minden nyelven szót ért mindenkivel. Figyel rá bús élő, víg halott. Hűs pincék mélyén a bor énekel. Ott volt Noéval, míg rengett a bárka. Platónt, Nagy Sándort is híven szolgálta. Balassit, Baudelaire-t, Adyt sem hagyta el. Hűs századok mélyén a bor énekel.
Kun Árpád
Bordalok több hangra
Bölcsnek mennyország, rossznak pokol. Ami vagy magad, azzá tesz a bor. Éjjel csillagot találsz benne, Holdat Vagy boldog záporát eltűnt napoknak. Rejtélyes és őszinte, mint az álom. Elmúlik minden, de ő velünk marad. A szkafanderes unokákat látom, Ahogy a Plútón vígan koccintanak. 2. A szóda mintha a múltból törne fel, A fröccsben ezer buborék énekel. Felseperve, tisztán hallgat a présház. Nagymellű gazdáné gondot visel rád. 3. Nem merülhetsz mélyebbre, búvár. Ez itt a borospohár alja. Az öröm halként erre kószál, De jön egy bús cápa, s hamm! bekapja. 4.
5. Rubin kékfrankos, első mámorom! Csúf rókázás esős majálison. S míg lassan forgatva sül az ökör, A domb fölött szivárvány tündököl. 6. Gyógygödör, Deák, Ciklámen, resti. Várjatok, fiúk! Nem kell sietni. Könnyedén lépdelek, mint a Holdon. Dülöngélő házak, drága Sopron.
DISPUTA Macskakő
Hol vagytok, húsvéti locsolások? Pirostojástörő, spicces fiúk? Lőrék? Másnapi nagy búsulások? Issza a férfi az ódon aszút.
27
Magyarország borvidékei a főbb szőlőfajtákkal
Alföld Csongrád Hajós–Baja Kunság
Balaton Badacsony Balatonboglár Balatonfelvidék Balatonfüred–Csopak Somló Dél-Dunántúl Balatonmelléke Pécs Szekszárd Tolna-Villány Észak-Dunántúl Ászár–Neszmély Etyek-Buda Mór Pannonhalma Sopron
Olaszrizling, Kékfrankos, Kadarka Kékfrankos, Kadarka Olaszrizling Olaszrizling, Szürkebarát, Zöldszilváni, Ottonel muskotály, Furmint, Kéknyelű Olaszrizling, Ottonel muskotály, Piros tramini, Oportó, Kékfrankos Chardonnay, Olaszrizling Olaszrizling, Rizlingszilváni, Piros tramini, Zöldszilváni, Furmint, Ottonel muskotály Olaszrizling, Furmint, Rizlingszilváni, Piros tramini Olaszrizling, Zöldszilváni, Ezerjó, Leányka, Ottonel muskotály Olaszrizling, Rizlingszilváni, Furmint, Piros cirfandli, Chardonnay Kadarka, Oportó, Kékfrankos, Cabernet Sauvignon, Olaszrizling Oportó, Kadarka, Kékfrankos, Cabernet Sauvignon, Pinot noir, Olaszrizling, Bánáti rizling, Hárslevelű Ezerjó, Olaszrizling, Leányka, Rizlingszilváni Olaszrizling, Chardonnay, Irsai Olivér Ezerjó, Rizlingszilváni, Olaszrizling, Leányka, Ottonel muskotály Rajnai rizling, olaszrizling Kékfrankos, Leányka, Zöld veltelini
Észak-Magyarország Eger Bükkalja Mátra
Kékfrankos, Oportó, Kadarka, Cabernet Sauvignon, Olaszrizling, Leányka, Piros tramini Olaszrizling, Furmint, Hárslevelű, Leányka, Rizlingszilváni, Ottonel muskotály Olaszrizling, Ottonel muskotály, Leányka, Hárslevelű
Furmint, Hárslevelű, Sárga muskotály
Tokaj-Hegyalja
DISPUTA
***
28
Az év bortermelői: 1991 – Tiffán Ede (Villány) • 1992 – Báthori Tibor † (Tokaj) 1993 – Vesztergombi Ferenc (Szekszárd) • 1994 – Gere Attila (Villány) 1995 – Thummerer Vilmos (Eger) • 1996 – Polgár Zoltán (Villány) 1997 – Bock József (Villány) 1998 – Gál Tibor (Eger) • 1999 – Kamocsay Ákos (Neszmély) 2000 – Figula Mihály (Balatonfüred–Csopak) • 2001 – Szepsy István (Tokaj) 2002 – Malya Ernő (Etyek) • 2003 – Árvay János (Tokaj) 2004 – Takler Ferenc (Szekszárd)
2005 – Vincze Béla (Eger)
Bikavérszomjasan
Idén jubilált a bikavérünnep. Ez volt a tizedik alkalom, hogy megrendezték a barokkos hangulatú Eger főterén. 26 bort választott ki előzetes döntésével a szigorú szakmai zsűri, melyekkel ismerkedjen meg az érdeklődő nagyközönség a Dobó téren Szent Donát-nap környékén. (Ahány pince, ahány évjárat, ahány termelői ihlet és ötlet, annyiféle lehet ez az ital. Borospincében hallottuk, kitűnő szakember szájából: nincs az, aki biztosan tudná, milyen lesz, amit létrehozni szeretne. De próbálkozni kell, és minél jobbra törekedni. A jó bikavér tüzes, zamatos, sokféle ízharmóniát képes megmutatni, melyekből nem türemkednek elő durván a házasítás során felhasznált fajták, hanem új és lehetőleg magasabb minőség születik.) Természetesen nem csak inni, de enni is lehetett, a helyi éttermek jóvoltából, akik kifejezetten a kóstolható borokhoz társított ételkölteményeket alkottak. Szarvas- és őzhús, erdei gombák, fanyar erdei gyümölcsök szószai, szalonna, nyárson sütött rablóhúsok és kitűnő gulyások jelentették a fő irányt a konyhaművészet terén. A borjegy 150, az étekjegy 1000 forintba került. S mert a sűrű vörösök mellett nem ártott olykor hígabb nedűt is nyelni, szintén barátságos áron, 150 forintért lehetett másfél liternyi – messze nem jeges… – buborékos ásványvízre szert tenni e forgatagban. Az étek műanyag tányérban talált utat a fogyasztóhoz, a bor viszont annak rendje és módja szerint tisztes talpas pohárban. Kiki hurcolhatta magával a sajátját, amire a jegyek váltásánál tehetett szert. A kacskaringós utcákkal, aprócska terekkel, bensőséges hangulatú átjárókkal és szimpatikus építészeti megoldásokkal teli Eger bármikor, bármilyen időben szép arcát tudja mutatni az odatévedő idegennek. Most különösen vonzó volt. Finoman hajlott alkonyatba a délután és kedves figyelmességnek tűnt az illetékesek részéről a néhány nappal korábbi szúnyogirtás, mert nem kellett a levegő agresszív harcosaival küzdenie az összesereglett borbarátoknak. Bár annyi asztal nem volt, ahol kényelmesen lehetett volna ülni (és állni) a kóstolgatóknak, de a hely összességében mégis elég volt. (Hiszen ha nem is minden, de mindenki mozgott.) Szükségszerűen itt is előkerült a klasszikus kérdés: eredendően egri vagy szekszárdi a bikavér? Majdnem mindegy. Idézhetik a szekszárdiak Garay János 1856-os versét és emlegethetik az egriek Gárdonyi Géza regényét és az 1552-es ostro-
Szénási Miklós
A hazai borászok fejében és a gazdaságban, a piacon végbement változásoknak köszönhetően, és talán azért is, mert kialakult egy fogyasztóréteg, melynek elvárásai és elképzelései is vannak a minőségről és a milyenségről, jó ideje ismét beszélhetünk igényes, szép magyar borokról. (Ha borról szólunk, két évtized sem nagy idő!) Tudjuk – vagy tudni véljük –, mit milyen pohárból, milyen hőmérsékleten, mihez illik fogyasztani. Szakkönyveket, szakfolyóiratokat lapozgatunk. Ismerjük az üzleteket, ahol érdemes vásárolni. Szót váltunk azokkal, akiket szintén foglalkoztat a bor, a kultúra és az ember találkozásának lehetősége. Fájó szívvel, de elfogadjuk ugyanakkor: Debrecen nem a borok fővárosa. A sportnak és a rockzenének igen. Hamarosan talán a színházi életnek is jeles székhelye lesz. De olyan lejtők erre nincsenek, ahol érdemes lenne vincellérkedni. (Bár évről évre versengésre bocsátják a környékbeli kiskertek kedvelői, mi terem a helyi tőkéken, maradjunk annyiban, hogy nektár könnyebben cseppenhet Tokaj szőlővesszein, mint a cívisváros körüli parcellákból kapaszkodó venyigéken.) De a bor hívévé, akár művelt alkoholistává lenni nem lehetetlen itt sem. Ma már aki akar, megfelelő környezetben juthat a (számára) megfelelő tartalommal ellátott palackokhoz ezen a vidéken is. Számos borvacsora, bemutató, borokhoz kötődő egyéb esemény is segítheti abban az érdeklődőket, hogy utat leljenek a gasztronómia eme labirintusában, mely ugyanakkor nem pusztán az orális úton szerzett élményeket jelenti, de egyfajta szellemi kihívást, életmódot és talán életfilozófiát is. Aki borban utazik, az nem árt, ha olykor ténylegesen is útra kel. Az első hely, ahova érdemes fordulni, a legközelebbi komoly szőlő- és bortermő vidék rögtön a Tokaj-Hegyalja. (Idén már lekéste az olvasó a Tolcsván rendezett augusztusi fesztivált, és mire megjelenik lapunk, a Tokaji Ősz szeptemberi rendezvénysorozatának is vége lesz már. Ha teheti, jövőre feltétlenül forduljon arra. De gondoskodjon előre a szállásról!) Aztán a következő terület az egri borvidék. Ahogy a német turista sorolja, hogy gulasch, tsikosch, Hortobágy, úgy hadarjuk mi is: vár, dóm, bor. Bár a történelem szép tudomány, és a hit világa sem esik távol tőlünk, maradjunk mégis a témánál. Bor. Lehetőleg vörös. Lehetőleg bikavér. Lehetőleg jó bikavér. És minden egyéb, ami ide illik.
DISPUTA Kapualj
Bor és Eger környékén
29
mot. A két város közötti nemes versengésnek valódi nyertese a fogyasztó lehet. Ha jó bort kap. (Ami azt is jelenti: ne akarja párszáz forintért – gazdaságos kiszerelésben… – leemelni az üzletek polcairól a tokaji aszú mellett talán legismertebb hazai borféleséget.)
DISPUTA Kapualj
Kis társasággal csatlakoztunk az ünnephez, mert a bor közösségi ital. Lehet egyedül, magányosan is fogyasztani, de az idegen a természetétől. Mi a helyszínen és személyesen kívántuk megnézni, megkóstolni, vajon tényleg lehet-e annyira jó a bikavér, mint amennyire szeretnénk, hogy az legyen. Csak nem lehetett véletlen az, hogy a huszadik század elején az európai polgárság ismert és kedvelt itala volt ez a bor. Sajnos, néhány évtizeddel később a tömegtermelésben gondolkodó, az ötéves tervek mámorában tántorgó szocialista gazdaság nem a minőséget, hanem a mennyiséget tartotta üdvözítőnek. Küldetésük, ha az volt a cél, hogy rángassák a porba ezt a márkát, sikerrel járt. De amilyen könnyen lerombolták az ihatatlan minőségi bor szinonimájává alázott bikavér hírét – melynek fehér sorstársai voltak a debrői hárslevelű és a balatoni szürkebarát… –, olyan nagy munka lesz ismét felépíteni a legendát, hogy a bikavér jó, vagy majdnem a legjobb. A 26 neves egri borász kínálatában voltak igazán emlékezetes tételek. Vincze Béla, Lőrincz György és Simon József kompozícóira sokáig jó szívvel emlékezhetnek majd a résztvevők. De előfordultak némileg szerényebb képességűek is. Mi lehet ennek az oka? A pénz, nyilvánvalóan. Nem elhanyagolható tény, hogy ez az ünnep reklám és promóció is. Nagy befektetést igényel: időt, munkát – és inkább viszi a pénzt, mint hozza. Ugyanakkor elgondolkodtató, jó-e, ha annyira szigorúak a kötött-
30
ségek, hogy nem illik egy kóstolópohárnyi (kb. decinyi) borért háromnál több jegyet elkérni. Mert az azt jelenti, hogy ha minden egyéb járulékos költségtől eltekintünk, akkor a legdrágább palack sem kerülhetne többe elvileg, mint 3150 forintba. Ez nem kis összeg, de azért nem is a világ teteje, ha szétnézünk néhány üzletben, ezért mit adnak, milyen minőséget. Bizonyára így számoltak azok a borászok is, akik úgy döntöttek, nem a csúcsborukat mutatják meg. Mégis, ha az a kérdés, jó úton járnak-e az egri borászok, akik szeretnék a bikavér hírét és nevét helyreállítani, a rendezvény alapján a választ egy halk igenben véljük megtalálni. Különben is: ha a borok jók egy borünnepen, akkor majdnem minden rendben van. (Igaz, az élő, majd a gépzene talán túl hangos volt. Azt határozottabban kellene eldöntenie a rendezvény szervezőinek, mire kívánnak nagyobb hangsúlyt fektetni: a kísérőprogramokra vagy magára a fő eseményre. Amennyiben úgy látják, hogy egy borünnepre a bor kedvéért gyűlnek a népek, talán érdemes átgondolni, nem szerencsésebb-e halkabb, a háttérben rejtőzködő zenét hozni. Mert nem jó, ha a hangfalakat kerülgetni kell és arra törekedni, sikerüljön tőlük minél messzebb helyet találni.) A mérleg azonban nagyon pozitív: olyan program volt ez, ahova kedvünk lehet (lesz!) menni jövőre is. Egerbe természetesen nem csak akkor érdemes kirándulni, ha ünnep van. Bármikor. De nem árt jó előre tervezni, hol, kiknél érdemes pincét látogatni, bort vásárolni. Aki Egerbe indul bort kóstolni, kiköthet a Szépasszonyvölgyben – ahol a rossz nyel vek szerint van pince, melynek gazdája ugyanabból a hordóból kínál a turista igényeinek megfelelően édes és száraz bort… –, de körülnézhet a környéken is. Ahol akár csodát is lehet látni. Mi ez utóbbit tettük.
Egerben a következő fajták kerülhetnek a bikavérbe: kékfrankos, kékoportó, kadarka, cabernet franc, merlot, cabernet sauvignon, blauburger, pinot noir, syrah, kékzweigelt – ezekből legalább háromféle. (Egyikből sem lehet 50 százaléknál több és 5 százaléknál kevesebb a borban!) A bikavér egy évig fahordóban érik, aztán kerül palackba, a magasabb minőségű (ún. superior) viszont másfél évet tölt hordóban, és még felet palackban. A bikavérnek szánt szőlőket a Hegyközség (a szőlőtermelők és borászok szervezete) egész évben folyamatosan ellenőrzi. Az egyszerűbb bikavérek alapjául szolgáló szőlők 120 mázsánál, a superiorok pedig 80 mázsánál nem teremhetnek többet egy hektáron. (Más boroknál lehet 140 q/ha a termés, ha minőségi, s akár a 200-250 q/ha értéket is elérheti az asztali bor esetén.) A többféle szőlőből készült, de fiatalon piacra dobott, valamint a csupán két fajta házasításából született bor az ún. egri cuvée. A bogyózást követően (azaz a kocsánytól való elválasztás után) a kékszőlő szemeket héjon erjesztik 7–14–21–30–50 napig. (Ez az idő borászatonként és szőlőfajtánként változhat.) Majd a préselés folyamata következik, az újbor ülepítése, illetve fahordóba fejtése történik. Ha az újborok megpihentek, és már a fajtajelleg lesz domináns, akkor kezdődhet csak a házasítás (a borfajták összekeverése), a bikavér megalkotása.
Bár Debrecen sajnos nem tartozik a bortermelő vidékek közé, az augusztus első hétvégéjén rendezett hetedik borkarneválon mégis a boroké volt a főszerep. A nagyerdei Békás-tónál három napon át tizenhét termelő kínálta fehér-, vörös- és rosé borait a látogatóknak egyebek mellett a mátraaljai, Tokaj-hegyaljai, csongrádi, badacsonyi, villányi-siklósi borvidékekről. A finom nedűkön túl ízletes falatok, például kenyérlángos, zsanna-manna, sajtkülönlegességek is várták az ínyenceket, tartottak slambucfőzőversenyt, és változatos műfajú koncertekkel is szórakoztatták a nagyérdeműt. Így fellépett egyebek mellett a Debrecen Step Time Band, a Gabor’s Gang, a Törköly folkegyüttes, a Cool Miners, a Morotva és a Csík zenekar. Az idei rendezvény egyik újításaként megízlelhették a dél-afrikai, ausztrál vagy éppen az olasz borokat is a látogatók.
kos kulcsa a barátság –, vagy még inkább hajnal kettőig múlatni az időt élvezet és vezeklés forgó mókuskerekében. Mert a klíma igen zord itt, tizenkét fokot mutat a hosszú hőmérő, és állni kell, támaszkodás nélkül, kinek-kinek csak a maga két jó lábában bízva. De bőséges kárpótlás ezért, ha megnyittatnak eme öreg hordók… ORSOLYA. A faluszéli csend, az ostorosi, súlyos asztalon heverő Tolsztoj-kötet legalább annyira szimpatikussá tette az Orsolyapincészetet, mint a rövidke családtörténet erről a két fiatalemberről, Turcsek Orsolyáról és Tarnóczi Zoltánról, akik fészküket a szőlő meg a bor keresztútjánál építették fel. Kísérletező kedvűek és mégis türelmesek. Sokféle címke dereng palackjaikon: bátran próbálják illeszteni egymáshoz a tartalmat és a formát. Úgy mondják, jó vörösbora az egri borvidéken sokaknak lehet. Királyleánykájuk, zenitük igézetében esküdjünk csak hűséget a nemes fehéreknek is. GECSE. Fiatalember, nagy álmokkal és szép borokkal. Ne tévesszen meg senkit a látszat. A tengerkék szemű nagyapa kézfogása, a munkásan művelt aldebrői svábkert viszont mutatja, jó helyre érkezett az unoka harmincegynéhány éve. Ha oly sok
DISPUTA Kapualj
KALÓ. Nem mondhatni, hogy hét lakat alatt őrizné borait Kaló Imre. A szelíd deszkák mégis erős várkapuként viselkednek. Illetéktelen ide be nem teszi a lábát. (Egyszer, régen esett már meg baj, ahogy mesélte a gazda, de két órán belül kiderült, ki volt a tettes, akire íziben ráolvasta bűnét. Hamar visszakerült minden: még az üres palack is…) A borok szomolyai szentje határozott férfiú. Lángoló szemekkel beszél magyarságról, hitről, reményről, munkáról és a borokhoz fűződő viszonyára. A titkot a természetességben látja. Hordó, kén és türelem – ezek az eszközei. Az eredmény? Különleges zamatú borok. Kétszázötven hordó hever pincéjében, puszta számokkal ékesít ve. De térkép nélkül is boldogul Kaló Imre. Irigylésre méltó biztonsággal nyúl bármelyikhez és mondja napra pontosan, mikor szüretelte a szőlőt és milyen módon alakította – a lehető legkevesebb mesterkedéssel! –, hogy világra segítse a bort. (Érdekesen színesíti a képet, hogy a civilben, erdészként dolgozó Kaló Imre az interneten folyó, borokról szóló társalgásokat is igyekszik követni. Figyeli, mit gondolnak róla – de nem érdekli. Magában bízik eleitől fogva.) Vagy négy-öt órányit mindenképpen érdemes itt tölteni – már ha bebocsáttatást lehet nyerni e paradicsomba, melynek tit-
31
balszerencse és viszály után rend lesz ismét és egyszer talán az is megtörténik, hogy nem lesznek csak reánk, magyarokra mért, csapásoknak is beillő mohó és értelmetlen szabályok a bor meg a szőlő világában, újra nagyobb lendülettel folytathatja küldetését Gecse István barátunk. Olaszrizlingjei és hárslevelűi így is csodaszámba mennek. Utóbbi 2000-es évjáratát az idén palackozta le. Részesültünk az élményből: a dugó eltávolítása után a helyiséget birs jellegzetes illata lengi be, és mintha hársmézet pergetnének a méhek.
DISPUTA Kapualj
SIMON. A gazda nem restelli, hogy dolgozik. Hajnaltól késő éjszakáig olykor. Ha kell, a szőlőben, máskor a hordók körül. Az is munka, ha irányítani kell az embereket, és az is, ha a földtörténeti korokat idéző kőporosi pincében tölt és kínál a gazda. Hosszú az út és nem is mindenki képes vé-
32
gigküzdeni magát azon a fajta zarándoklaton, mely a tőke (a bankok…) és a tőkék (a szőlő…) útvesztőjében indul, és a csúcsa az olyan komoly és a tökéletesség határait feszegető cabernet sauvignon vagy az aromájában hersegő húsú fekete meggyet idéző, magas alkoholtartalmú pinot noir, melyek elnyerhetik jutalmul a Don Simon címkét, az itteni legjobbak veretes védjegyét. Simon József szinte bármihez is kezd, emlékezetes alkotásokra képes. Még mérsékelt árú boraiban is ott dereng a tehetség és a szenvedély. Vásároltunk tőle egyszerűnek látszó, szerény külsejű bikavért is: már annak az illata is felvillantotta a reményt és a bizonyosságot, hogy ez a nagyon magyar és nagyon ismert (olykor félreismert), és (egykor) méltatlanul rossz helyzetbe hozott és sok kálváriát járt cuvée lehet még egyszer a világ legjei között újra – ahogyan volt is egykor.
Nem borvidék, mégis erre fordult, Debrecen felé vette az irányt a XI. Magyar Borok Útja Rallye karavánja augusztus 25-én. Az idén bő száz Ford Fusion versenyautó indult a túrán, melynek nem titkolt célja a hazai borkultúra népszerűsítése. Politikusok és üzletemberek, színészek, újságírók és más ismert személyek vágtak neki a Parlament elől a csaknem 900 kilométeres távnak, hogy Pakson keresztül Nagykőrösön, az alföldi borok hazáján keresztül érjék el a cívisvárost. Itt a helyi Ford-képviselet telephelyén élvezhették az AutoEskort Kft. hagyományos vendégszeretét, de lehetőség nyílt az élményfürdővel való ismerkedésre is. Másnap a menet Tokaj-Hegyalja érintésével Lillafüred felé indult, majd az egri és a mátraaljai borvidéken keresztül érkezett célba az országház előtt. Nem volt kérdés, a hölgyek és urak isznak-e, avagy vezetnek. Merthogy a kéttagú csapatok egyik fele vezetett, a másik fele pedig nem csupán az érintett helyek étkeivel, de boraival is ismerkedhetett. (Optimális esetben napi cserével.)
JÓ BOROK társaságÁban A bor legyen igazi élmény
Miért iszik az ember bort? Divatból vagy szerelemből? Aki szereti ezt a nemes nedűt, rossz ember nem lehet, mondják. Ám korántsem mindegy, milyen bort választunk, hol és milyen szempont szerint vásárolunk, és az sem mellékes, mennyit fizetünk érte. A tapasztalatok azt mutatják: egyre többen ügyelnek a minőségre. www.bortarsasag.hu •
[email protected] (52) 310-742
édes, félédes – az a fontos, hogy megérintse a borbarátokat, és mindenki megtalálja a szívéhez közel álló fajtát. – Ajándékba milyen bort érdemes venni? – Ami garantáltan jó minőségű, hiszen ajándékról van szó. Ezzel egyébként bővülhet a borért rajongók tábora is. Szerintem semmit sem szabad a véletlenre bízni. Én magam például ha saját fogyasztásra vásárolok és kíváncsi vagyok új ízekre, az újdonság mellett a jól bevált fajtából is vásárolok egy palackkal – ki tudja, ha nem válik be az ismeretlen, még mindig van mit az asztalra tenni… – Melyek a legnépszerűbb, legkeresettebb fajták a Bortársaságnál? – Leginkább a 700–3500 forintos, illetve az efeletti értékben beszerezhető „alkotásokat” kedvelik a leginkább. Nagyon népszerű Szeremley Huba kitűnő Szemelt Rizlingje vagy a Gere-féle Portugieser. Kicsit drágább a St. Andrea pincészet Napbora vagy a Heimann-féle Cervaes. Aki igazán kényeztetni akarja magát, annak a dűlőszelektált borok világát ajánlom, például Gere Attila híres Kopárját. – Mi a filozófiájuk itt, a Bortársaságnál? – Két kollégámmal missziós munkának tekintjük, hogy a betérőkkel megismertessük a valódi minőséget, mert a legfontosabb a vásárló megelégedettsége és az, hogy egy bor legyen jó. A cél: a fogyasztók tudjanak különbséget tenni bor és bor között. A minőségi borok ismerete szempontjából megelőzi ugyan Budapest Debrecent – de vannak biztató jelek. Megkezdődött a felzárkózás.
DISPUTA Hirdetés
A borhoz kell főzni és nem az ételhez bort választani – hangzik Martinovics Ferenc véleménye. A Bortársaság debreceni képviseletének vezetője szerint a legtöbb ember azonban mégis az ételt helyezi előtérbe és a „menühöz” választ. Ez a fajta szemlélet azonban korántsem meglepő, hiszen a különféle tv-csatornák is folyamatosan hangoztatják: egy jó ételhez feltétlenül szükséges a jó bor. Martinovics Ferenc szerint Magyarország és egyáltalán a keleti régió nagyon messze áll a borkultúra valóságától, bár vannak biztató jelek arra, hogy a közeljövőben jelentősen átalakulnak a hazai borfogyasztói szokások. – Gondos figyelmet kell fordítani a választásra, ez mindennek alapja, hiszen egyáltalán nem mindegy, milyen bort rakunk a kosárba. Noha nálunk is egyre jellemzőbb, hogy a bevált recept alapján vásárolnak (híres és elismert bortermelők borait választják) – sokan mégis tanácstalanul állnak a gazdag választék előtt. Ilyenkor kap szerepet a címke, hiszen egy hangzatos név – a borvidék, esetleg a termelő neve – vagy egy igényesen megtervezett grafika is könnyen befolyásolhatja a laikus vásárlót. Szakszerű segítség hiányában belesétálhatnak a csapdába, hiszen a jó címke nem biztos, hogy egyenes arányban van a jó borral. A Bortársaság képviseletének vezetője úgy véli, egyre többen vannak, akik ismerkednek a borok gazdag világával, s olyanok, akik a megszokott minőséghez egy-egy kuriózumot is társítanak. – Ezek az emberek közelítenek az európai borkultúrához, s már-már szakmai figyelemmel élvezik az ízeket. Ezt a réteget jellemzően a 30-as korosztály alkotja. – Mitől függ egy ország borkultúrája Ön szerint? – A minőségi termékek jelenléte mellett a vásárlók szokásaitól és ízlésvilágától. A jó vásárló a minőséget kutatja, értékelni tudja a bor nyújtotta élményt, majd visszatér az üzletbe egy újabb palackért – tehát fogyasztó. A bort ízlelni kell, mert a jó bor mindig mást nyújt: újabb és újabb élménnyel gazdagít. Lehet a bor akár vörös, akár fehér, száraz,
33
Kell egy hét együttlét Lapis József DISPUTA Kapualj 34
VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus, Debrecen, 2006. augusztus 22–26. 1981 óta hagyományosan ötévente rendezik meg a hungarológusok nagyszabású nemzetközi konferenciáját. Budapest, Bécs, Szeged, Róma–Nápoly és Jyväskylä után városunk részesült abban a megtiszteltetésben, hogy egy héten át otthonául szolgáljon a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszusnak és több mint 400 résztvevőjének. Nemcsak megtisztelő, de egyben felelősségteljes megbízatás is ez. A debreceni szervezőbizottság (Görömbei András elnök, Maticsák Sándor társelnök, Takács Miklós főtitkár, Sinka Andor titkár) a Debreceni Nyelviskola Kft.-vel karöltve kísérelte meg a szellemi szervezés és gyakorlati feladatok megosztásában zökkenőmentesen lebonyolítani a programsorozatot. A két csapat közötti koordinációban és a szervezés gyakorlati munkálatainak irányításában hatalmas szerepe volt Bakodi Veronika kongresszusi koordinátornak is. Hogyan vizsgázott végül a bizottság? A kongresszus rendben lezajlott. Az esemény méreteiből következően – különösen az első két napon – kisebb-nagyobb hibák szükségszerűen előfordultak, de ezeket vagy rövid időn belül orvosolták, vagy egyik sem volt olyan jelentős, hogy az épp érintettek ne tudtak volna túllépni rajta. A regisztrációs pultnál a munkatársak mindig segítőkészek és kedvesek voltak. Ahogy telt az idő, a szervezők arcán meglátszott a százszázalékos odafigyelés kényszere miatt növekvő fáradtság, de munkájuk színvonalát mindez nem csökkentette. Takács Miklós a szeme alatt gyűlő szarkalábak ellenére is ott volt mindenhol, Görömbei András megnyugtató, derűs aurája, Maticsák Sándor magabiztos közvetlensége és Sinka Andor határozott fellépése és megoldókészsége egyaránt szükséges volt ahhoz, hogy révbe jusson a kongresszus hajója. Szükséges volt, de nem lehetett volna elégséges a matrózok nélkülözhetetlen teljesítménye nélkül – és itt nemcsak a nyelviskola munkatársaira gondolok, hanem az egyetem doktori iskoláinak doktoranduszaiból verbuválódott szimpóziumtitkárok tevékenységére is. A háttérmunka jelentőségének kiemelése után rátérhetek a tudományos program számbavételére, mely az eseménysorozat egyik legfontosabb része volt. (A másik, nem kevésbé fontos esélyről, a különböző hungarológiai intézetek közötti informális kapcsolatok kialakulá-
sáról, esetleges együttműködések megindulásáról jelenleg még nehéz lenne bármit is állítani – ennek sikeréről a jövő fog dönteni.) Kedd délelőtt felbolydult a Kölcsey Központ. Már bejutni sem volt egyszerű, a köztársasági elnök jelenléte miatt fokozott biztonsági intézkedésekre került sor. Mindenfelé konferenciatáskás embereket lehetett látni kisebb-nagyobb csoportokba verődve (be kell vallanom, miután megmutatták nekem a táskát és annak gazdag tartalmát, igencsak sajnálni kezdtem, hogy végül nem jelentkeztem előadónak). A regisztráció után, a megnyitó előtti néhány percben a nyári tárlat képeit nézegettem, majd beültem a színültig megtelt konferenciaterembe. E számunkban nálam hozzáértőbbek részletesebben írnak mind a Kölcsey Központról, mind a tárlatról, én csak annyit jegyzek meg, hogy úgy tűnt, az épület kielégítően funkcionál még jelenlegi, látványosan „be nem lakott” állapotában is (bár a légkondicionálót túlságosan is hűvösre állították – többen is panaszkodtak rá). Az is szerencsés volt, hogy a kiállítás (melyet a plenáris előadások után nyitott meg Vitéz Ferenc) itt kapott helyet, így a világ több tájáról érkező résztvevőknek lehetőségük volt megismerkedni a túlnyomórészt debreceni művészek munkáival. Az ünnepélyes megnyitó a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság elnökének, Amedeo di Francescónak rövid köszöntőjével kezdődött, melyben a hungarológia szorult helyzetét és a magyar kultúra fontosságát említette, majd felkérte a közönséget, hogy „hallgassuk meg közösen a magyar himnuszt”. (Mindezt az ige miatt emelem ki, még ha nem kimondottan a kongresszushoz kötődő tünetről van is szó: egyre gyakoribb jelenség, hogy az “énekeljük el közösen” felszólítást a „hallgassuk meg” váltja fel. Nagyon rossz tendencia ez, a közös éneklésnek alapvetően más a hatása, mint a gépi hang befogadásának. Igaz, a közönség egy része, lassan felbátorodva, elkezdett énekelni.) Nagy János, a Debreceni Egyetem rektora a kongresszus témájának – kultúra, nemzet, identitás – aktualitását és fontosságát emelte ki, majd röviden értekezett is az identitás fogalmának sajátosságairól. Sólyom László köztársasági elnök, a kongresszus fővédnö-
ke – miután hangsúlyozta, hogy bár laikusnak számít a hungarológiában, a vele való ismerkedés abban erősítette meg, hogy a magyarságtudomány – multidiszciplináris jellege miatt – jogászként és gyakorló politikusként is segítségére lehet. Mindenkit érintő, lényeges kérdés ugyanis az önismeret, melynek eszköze lehet a hungarológia, hiszen a magyarság sorskérdéseivel, önértelmezésével is foglalkozik. Mindez nem független az európai identitáshoz fűződő viszonyunktól sem. Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke az Akadémia magyar nyelv- és kultúraápoló tevékenységéről és fokozódó nemzetközi kapcsolatairól beszélt, újra és újra kiemelve az anyanyelvnek a nemzettudat erősítésében játszott jelentős szerepét. Hargitai Gábor, az OKM főosztályvezetője a minisztérium nevében „tisztelettel és szeretettel” köszöntötte a konferencia résztvevőit, majd Aino Sallinen, a finnországi Jyväskyläi Egyetem rektora ecsetelte – angol és magyar nyelvű beszédében – a két város és két ország jó kapcsolatait. Turi Gábor, városunk alpolgármestere a debreceni patriotizmusról, az elmúlt időszak kulturális fejlesztéseiről és a térség geopolitikai helyzetéről a beszélt. Görömbei András, a szervezőbizottság elnöke beszédében az identitáskutatás napjainkban (is) meghatározó voltát hangsúlyozta – nemcsak a magyar, hanem más nemzetek identitásának ismerete is fontos, különösen az EU és a globalizáció időszakában. A magyarság szétdaraboltságát pedig a kulturális egység ellensúlyozhatja. A megnyitó utolsó programpontjaként a Konzervatórium vo-
nósnégyesének produkcióját élvezhettük, majd együtt, felállva meghallgattuk a Szózatot is. A köztársasági elnöki fogadás a szabad ismerkedés és a testi feltöltődés jegyében telt, majd megkezdődtek a délutáni plenáris előadások, Bitskey István professzor elnökletével, átvezetéseivel. Barna Gábor (Szeged) a népi kultúrának a magyar identitás megszerkesztésében játszott szerepéről beszélt. A jól felépített előadás érdekes része volt, amikor arról esett szót, hogy a nyelv szerepe változó lehet a nemzeti identitás formálásában – önmagában nem elégséges és kizárólagos összetartó erő, más is átveheti a szerepét, pl. a vallás. A népi kultusz (pl. viselet) szerepe pedig megnő akkor, ha intézményes téren (templom, iskola, média stb.) nem kielégítő az adott nemzeti kultúra reprezentativitása. Az Európai Unióhoz való csatlakozás által létrejött helyzetben a népi kultúra szerepe is szükségszerűen változik – helyi szinten pozíciója erősödhet, mert a politikai egységesülésből a kultúrnemzetek profitálhatnak a kulturális különbözőség felértékelődésével. Ugyanakkor a globalizáció korában a – Benedict Anderson terminusával: elképzelt – nemzeti közösség megalkotásában a kulturális konvergenciának és a transzkulturalitásnak is számottevő szerepe van. Kecskeméti Károly (Párizs) a „pluralizmus” fogalmát (mely majd minden társadalmi jelenségben láttatta magát) tartja a magyar történelem kulcsszavának. 1956ot is úgy értelmezi, mint a pluralizmus iránti újabb kísérlet kudarcát – 33 évvel
DISPUTA Kapualj
Amedeo di Francesco, […], Görömbei András, Sólyom László, Turi Gábor
35
DISPUTA Kapualj 36
később nyílt csak lehetőség az “új pluralizmusra”. Tõnu Seilenthal (Tartu) a finnugor nyelv identitásképző szerepéről és a rokon népek mai helyzetéről festett meglehetősen borús, ám reális képet. A kisebb finnugor népek nyelvi helyzete reménytelennek tűnik – az anyanyelv beszéltsége radikálisan csökken, míg az eloroszosodás mértéke emelkedik. Feladat lenne a kisebbségi legitimáció növelése, az önbecsülés visszaállítása, illetve „megmagyarázni az oroszoknak, hogy a kisebbségi diverzitás nem veszély, hanem gazdagság”. Bányai János (Újvidék) színvonalas előadásában a – nem a szabad választás, hanem egy történelmi fintor következtében létrejövő – kisebbségi léthelyzet ambivalens közegének bemutatására tett kísérletet, hagyomány és változás konfliktusának nézőpontjából. A kisebbségi kultúrák három meghatározó tényezője a „hagyománytalanság lidérce”, a lokális kultúra felnagyítása és a többségi kultúrához való igazodás. Csak a kultúrák sokfélesége csendesítheti el a hagyománytalanság tapasztalatát, de ez sem számolhatja fel. Megfigyelhető, mondta, hogy a vajdasági kultúra a legutóbbi évtizedben (korábban ez nem volt jellemző) egyre kevésbé tájékozott a szerb, horvát stb. kultúrában: ez felnyitja a kapukat a provincializmus előtt, de bezárja az önértelmezés előtt. Bányai konklúziója szerint a kisebbségi kultúra sajátos beszédmódját épp ez a konfliktus határozza meg – együtt kell élni vele, és nem kikerülni. A hogyanra csak újabb kérdésekkel és csak polemikusan lehet válaszolni. Az utolsó plenáris előadásnak, melyet Görömbei András tartott, három kulcsszava – Bitskey István utólagos szavaival élve – „történelem, irodalom, identitástudat”. Mondandóját azzal kezdte, hogy az irodalom közösségformáló szerepe leértékelődött, pedig ez a funkció nem ütközik a művészet autonómiájával, hanem része annak – a nemzeti felelősségtudat pedig ösztönzője az irodalomnak. Mindennek illusztrálására történeti áttekintést adott a magyar irodalom vonatkozó művei köréből, a 15. századtól ’56-on át egészen napjainkig. A szakmai tárgyú eseményeket minden nap egy-egy komolyzenei koncert követte – a tudományos előadások végigkoncentrálása után jobbára már nem volt erőm részt venni ezeken, de akik jobban gazdálkodtak energiájukkal, és meghallgatták őket, bevallásuk szerint nem csalódtak a zenei produkciókban. A szerdai nap még a keddinél is feszítettebb tempójú volt, mert megkezdődtek a szimpóziumok. A helyszín in-
nentől kezdve a Debreceni Egyetem volt, és erről azért kell ejteni egy-pár szót. A főépület, mint tudjuk, Közép-Európa egyik legszebb egyetemi épülete, melynek híre ezek után remélhetőleg még több helyre jut el. Sajnálatos körülményt jelentett azonban, hogy épp a felújítási munkálatokba csöppent bele a kongresszus, így nem a legideálisabb állapotában találkozhattak vele a résztvevők. Bár a munkával együtt járó zaj sem kedvezett az előadások követésének, sikerült ezt a zavaró tényezőt is minimálisra csökkenteni. A kevesebb rendelkezésre álló helyiség miatt azonban kényszerűen olyan, az eseményhez akár méltatlannak is nevezhető „termeket” is be kellett vonni, mint a XVI/1-es és 2-es szemináriumi szobák. Ezeket fel sem újították (rájuk férne), de a méreteket tekintve is kevésnek bizonyultak. Igencsak törnöm kellett a fejemet, hogy a sok, egyaránt izgalmasnak ígérkező, egy időben zajló szimpózium közül melyiket is válasszam. A ki-be járkálást valami miatt (talán a következő előadó iránti tapintat okán) nem szeretem, így általában végigültem egy-egy előadás-sorozatot, és csak a szünetekben tértem be máshová. E cikkben csak arról tudok beszámolni, amin jelen voltam, de talán így is színes képét tudom majd felvázolni a kongreszszus tudományos repertoárjának. Szerda délelőtt a Deréky Pál (Bécs) vezette kerek asztal-beszélgetést választottam, Európai egyetemközi együttműködés a hungarológiában. Közös hungarológiai tantervek fejlesztése címmel, mely, megkockáztatom, a konferencia legfontosabb eseménye volt (illetve válhat azzá, ha megvalósul bármi az ott elhangzó elképzelésekből). Deréky Pál már az elején felhívta a figyelmet, hogy lehetőleg mindenki nagyon szigorúan a gyakorlati kérdésekre, konkrétumokra koncentráljon – hogy áll az adott intézet akkreditációja (a bolognai rendszerben), milyen együttműködési formát tudnának elképzelni és milyen egyetemekkel stb. A különböző országokból érkező hozzászólók rendre kísérletet is tettek ennek betartására, miközben vázolták saját intézményük helyzetét és lehetőségeit. A délelőtt e beszámolók végigkövetésével telt – a leghosszabb és legalaposabb, tantervi javaslattal kiegészített áttekintést Holger Fischer (Hamburg) nyújtotta, de rajta kívül referált Jyväskylä, Nápoly, Helsinki, Varsó, Prága és Pozsony képviselője, délután pedig Szeged, Budapest, Újvidék és Debrecen is felszólalt. Nagyon érdekes volt Faragó Kornélia (Újvidék) mondandója. Kifejtette, hogy ők azt a
új láncok kialakítására és a régiek megtartására is felhívta a figyelmet – jelen sorok írója, aki maga is feledhetetlen négy hónapot töltött Bécsben, csak támogatni tud minden hasonló kezdeményezést. A másik sarkalatos pont a személyi ellentéteken való felülemelkedés szükségessége. Tünetértékű volt, amikor Amedeo di Francesco arról beszélt, hogy kellenének külföldről az ideiglenes kisegítő oktatók, mert különben hamar megszűnhet a hungarológia Olaszországban. Erre Deréky Pál feltette a kérdést, hogy ha tizenegy helyen oktatnak ott magyart, ebből hat helyen státuszban is van az oktató, miért nem oldják meg országon belül – egy rövid „no comment” volt a válasz. Erre én sem tudok mást mondani. Aznap az ebédszünetet arra használtam fel, hogy beüljek egy még tartó szimpóziumra, a Kultúra–médium–irodalom címűre, Kulcsár Szabó Ernő, Szirák Péter és Oláh Szabolcs vezetésével. Már hozzászoktam, hogy e kutatócsoport médiatudományi konferenciáin rendre felborul az időrend, annyira bele tudnak merülni a kutatók egy-egy megértéselméleti probléma megvitatásába. Három előadást hallgattam meg, Oláh Szabolcs hihetetlen retorikájú, elméleti indíttatású eszmefuttatását (illetve annak csak a bevezetőjét adta elő…), Bednanics Gábor magas szakmaisága mellett is szórakoztató Juhász Ferenc-értelmezését (melyből a tudományos diskurzussal szerintem problematikusan összeilleszthető irónia sem hiányzott) és Kovács Szilvia igen érdekes értekezését a térképeken megjelenő századfordulós Budapestről. A vitát az előrehaladott idő miatt be kellett rekeszteni, hiszen már az ebédszünet is lejáróban volt – nincs kétségem afelől, ha az elnök nem szól közbe, Oláh Szabolcs és Kulcsár Szabó Zoltán napestig elbeszél-
DISPUTA Kapualj
máshol meg nem tapasztalható komparatív, viszonylati gondolkodást tudják felkínálni, mely a kisebbségi helyzetből következik – ennek a különleges jelenségnek a megélését minden kisebbségi szituációban működő közösség fel tudja ajánlani, és náluk is elsősorban azokat a tárgyakat érdemes felvenni, amelyek ezt a viszonylatot képesek közvetíteni. Az idő előrehaladtával szaporodtak a rövid hozzászólások egyéb egyetemek részéről (Poznań, Besztercebánya stb.) is, de igazi vitává csak délután fejlődött a beszélgetés. Sok helyen működik Európában valamilyen szintű hungarológiai képzés, eltérő feltételekkel és lehetőségekkel, de kisebb, avagy jobbára nagyobb problémákkal mindenhol meg kell küzdeni. Vannak azért kifejezetten virágzó centrumok, mint pl. Jyväskylä, ahol sikeres MAés doktori képzés működik, de több helyen olyan szintű finanszírozási nehézségekkel és törvényi változásokkal kell számolni, hogy félő, a képzés éveken belül vagy egyszerűen megszűnik, vagy beleolvad valamiféle egységes közép-európai diszciplínába. Deréky Pál jó gyakorlati érzékkel reagált az elhangzottakra, és sürgette a mielőbbi megoldásokat, melyeknek a különféle egyetemközi együttműködések lehetnek a leghatékonyabb formái. A Brüsszel által – az európai távlatokat hiányolva… – másodízben is elutasított „joint master” együttműködés utáni kiábránduláson hamar új pályázatokkal kell felülkerekedni. A délután vége felé két csoport lehetősége körvonalazódott közös BA-képzésre: az egyik olyan egyetemekből állna, amelyeken szinte kizárólag magyarul folyik az oktatás, a másik pedig olyanokból, ahol nem elsősorban a magyar nyelv a tanítás nyelve. Deréky Pál az ilyen jellegű együttműködéseken kívül a csereprogramok fontosságára,
37
DISPUTA Kapualj 38
getett volna Schleiermacherről. Én egy kávé és szendvics gyors elfogyasztása után bevetettem magam a Hoffmann István vezette névtörténeti szekcióba – itt nyelvtörténeti problémák színvonalas körüljárása folyt. Bényei Ágnes a hozzászólásokban is méltatott beszámolójában a -j helynévképzőről beszélt, K. Fábián Ilona pedig a Váradi Regestrum helyneveinek egy csoportját elemezte. Számomra az elméleti érdekeltsége miatt mégis Kenyhercz Róbert előadása volt a legizgalmasabb, melyben részint a társasnyelvészet, részint a „hagyományos” nyelvtörténet, részint a generatív fonológia szempontjainak együttes, termékeny felhasználására törekedett egy ómagyar kori hangszerkezeti jelenség (a szókezdő mássalhangzó-torlódás) vizsgálatakor. Egyelőre még kérdéses, milyen eredményre vezet kutatása, magam is kíváncsian várom. Ezután a szekció kollektíve részt vett egy kiállítás megnyitóján, így vissza tudtam menni a hungarológiai kerekasztalbeszélgetésre, melynek délutáni eredményeiről fentebb már ejtettem szót. Csütörtökön a délutáni – állítólag jól sikerült – kirándulás miatt csak délelőtt voltak tudományos programok. Ezúttal a Konzervatórium felé vettem utam, a Zene és identitás című szimpóziumra. Nem bántam meg – üdítően profi technikai feltételek mellett (meg kell jegyezni, hogy első napon a főépületben ez nem mindenhol volt adva) kifejezetten érdekfeszítő előadásokat hallgathattam meg a Rákóczi-nótáról, a pentatónia identitáshordozó szerepéről, katonadalokról, törökségi zenéről, Hajdú-Bihar megye hangszeres népzenéjéről, valamint a délvidéki szórványok népzenei életéről. Kellemes délelőtt volt, és mivel Paksa Katalin elnök feszes tempót diktált, szünetre is volt idő, és késés sem volt. Péntek délelőtt a Kultúratudomány/Cultural Studies szekciót választottam, melyet Steven Tötösy de Zepetnek vezetett. Horváth Györgyi (Balassi Bálint Intézet) az irodalom politikai szerepéről beszélt Keleten és Nyugaton – talán ez volt a legszorosabb értelemben véve a kritikai kultúrakutatásba tartozó előadás. Ez magyarul hangzott el, de az angollal és némettel felváltva három nyelven zajlott a délelőtti program. Az egyetlen európai kulturális identitás kérdésétől (One European Cultural Identity) a jelenkori antiszemitizmuson át filmtörténeti és fordítási problémákig terjedt a tematika. Délután a Klasszikus magyar irodalom szekció második felét ültem végig a már említett XVI/1-ben. Ott Berki Tímea, Zabán Márta, Nyilasy Balázs, valamint –
helyi részről – Gönczy Monika kiváló dolgozatai hangzottak el. Talán ezért sem éreztem a szokott fáradtságot – új erővel vágtunk neki az esti programoknak. A rektor úr fogadása előtt szép élmény volt az esti koncert, mely Bartók Béla előtt tisztelgett. Bár egyik barátom szerint az Allegro barbaro kicsit „megúszós” volt, én nagyon sok mindent megtudtam Bartók muzsikájáról, köszönhetően Duffek Mihály szórakoztató és informatív átvezetéseinek és természetesen a felcsendülő zeneműveknek. Az esti fogadás újra az ismerkedésnek és a felszabadultságnak engedett teret, bár másnap délelőtt azért még nagy feladat állt néhány résztvevő és a szervezők előtt, hiszen akkor fejeződtek be a szimpóziumok. Bármi is történt előző este és éjszaka, az általam végigült, Bányai János vezette szekcióban – mely a kisebbségi-interkulturális helyzetben létrejövő kultikus nyelvhasználat különböző aspektusait vizsgálta – erről semmi nem árulkodott. Balázs Imre József és Vallasek Júlia (Kolozsvár) értekezései a romániai kommunista Gheorghiu Dej-korszak retorikájáról újdonságnak számítanak az eddigi kultuszkutatásban, remélhetőleg lapunk októberi számában teret tudunk biztosítani az egyik dolgozatnak. Sajnos a többi szimpóziumról és előadásról ehelyütt nem tudok beszámolni, pedig hallomásból tudom, voltak nagyon jól sikerült szekciók még – igaz, kevésbé színvonalasak is. Bírálni talán a szimpóziumbeosztásokat tudnám csak, hisz időnként meglehetősen mondvacsináltan zsúfoltak be egy-egy témát a többi közé. De jól tudom azt is, hogy nem csak egyféle szempont irányítja az összeállítást, és bizonyos kompromisszumokat is meg kell hozni. Határozottan hiányoltam – és ezzel nem vagyok egyedül – egy jó fordításszimpózium összeállítását, hiszen a hungarológiának rendkívül fontos része a tág értelemben vett fordítás, a kultúraközvetítés. Nem tudom megválaszolni, csak feltenni a kérdést, hogy vajon a debreceni modern filológiai tanszékek (angol, német, francia, szláv) miért nem képviseltették magukat nagyobb számban – talán ez is összefügg az említett hiányossággal. Összességében mégis határozottan jónak tartom a tudományos programot, a meghallgatott előadások túlnyomó részét nemcsak érdekesnek, hanem valamilyen szempontból fontosnak is érzem. Öt év múlva Kolozsvár rendezi a kongresszust – ha ezt a színvonalat sikerül tartani, mindenki maximálisan elégedett lehet.
Filharmónia–Raiffeisen Hangversenyek Debrecenben a Bartók Teremben 2006–2007-es ÉVAD 2006. október 9. Debreceni Filharmonikus Zenekar – Kodály Kórus Műsor: Haydn: Te Deum Haydn: B-dúr szimfónia No.102 Mozart: Davidde penitente Szólisták: Hamvasi Szilvia – szoprán Halmai Katalin – mezzoszoprán Mukk József - tenor Vezényel: Vashegyi György 2006. november 21. Kassai Filharmonikus Zenekar Műsor: Kodály: Háry-szvit Mozart: Fuvola-hárfaverseny Constantinescu: Hegedűverseny Dvorák: Szláv táncok Szólisták: Fülep Márk – fuvola Papp János – hárfa Fátyol Rudolf – hegedű Vezényel: Kollár Imre 2006. december 6. Nemzeti Filharmonikus Zenekar – Nemzeti Énekkar Műsor: Beethoven: III. Leonóra nyitány op.72 Beethoven: IX. Szimfónia op.125 Szólisták: Mitilenou Cleo – szoprán Wiedemann Bernadette – alt Brickner Szabolcs – tenor Anatolij Fokanov – Basszus Vezényel: Berkes Kálmán
2007. február 20. Liszt Ferenc Kamarazenekar Műsor: Britten: Simple symphony Boccherini: G-dúr csellóverseny Csajkovszkij: Andante cantabile Paganini: Variációk egy Rossini-témára Brahms: B-dúr sextett op. 18 – zenekari változat Szólista: Onczay Csaba – cselló Koncertmester: Rolla János 2007. április 14. Vásáry Tamás – „A zongorán túl” Schumann-est
DISPUTA Hirdetés
2007. február 2. Budapesti Fesztiválzenekar Műsor: Rossini: A selyemlétra – nyitány Mozart: Esz-dúr Sinfonia concertante hegedűre, brácsára és zenekarra, K.364 Rossini: Szonáta vonósokra Mozart: C-dúr szimfónia No.34. K.338 Szólisták: Bíró Ágnes – hegedű Selmeczi János – brácsa Vezényel: Tõnu Kaljuste
39
„Itt az írás, forgassátok…”
Prológ Mindenben azért Nyilas Misinek sem volt igaza. A későbbi építészetkritikus 1981 és ’86 között igen nagyon szeretett debreceni diák lenni. Ezeket az újkerti lakótelepen, illetve a nagyszülők Vörös Hadsereg útjai lakásában, hétvégi telkén eltöltött diákéveket azért fontos felemlegetni rögtön az elején, mert mostanra e sorok írója megtanulta tisztelni és elfogadni azt a sajátos „debreceniséget”, szigorú patriotizmust, amelyet makacs elánnal nevelget magában minden debreceni, immár évszázadok óta. Aki tehát nem esett kerékpárral hasra a Nagyerdő valamelyik ösvényén, nem pecázott a Fancsikában, nem csavargott a Délibáb, illetve Unió Áruházakban, nem szurkolt a Lokinak, nem volt hortobágyi lovasnapon, ivott narancsot a Pálmában, aki nem evett slambucot, vásárolt limlomot a zsibin, lehet bármilyen jó tollú ítész, sőt szaktekintély, nem rúghat labdába hajdúságszerte, már csak azért sem. Miközben a város folyóiratában a kritikus tehát némi legitimitásért kapálódzik e sorokkal, szögezzük le gyorsan: elképzelhető, hogy így sem… Mivel a család és a szocialista rendszer szinte egy időben számolódott fel Debrecenben, ezt az új, „polgári” Debrecent kevéssé isme-
DISPUTA Árkádok
Martinkó József
A
ugusztus vége, harminckét fok, virágkarneváli előkészületek, utcai sokadalom. A verőfényes időjárást, jó látási viszonyokat leszámítva nem éppen ideális körülmények építészetkritika írásához. Debrecen belvárosának árnyékos kávéházteraszai, a csinosan korzózó lányok látványa is inkább hívogat lusta limonádézásra, sörivásra, mintsem feszült figyelemmel járó épületbejárásra. Ám Kölcsey immár hónapok óta vár. Ne várassuk tovább!
40
Fotók: Szentiváni János
rem. Példának okáért nem áll a számra még csak a Piac utca neve sem, ami azért elég kínos. Néhány éve ifj. Kálmán Ernő építész és munkatársai egyetemi könyvtára, oktatási épületszárnya, no meg persze a Főnix Csarnok okán nyílt alkalom kicsit körbeszimatolni. Aztán megint szünet. Még szerencse, hogy egy éve valakiknek eszükbe jutott az Európa Kulturális Főváros pályázat kapcsán a városba hívni Yoshio Taniguchi japán építészt az „üveghegy” meredeknek hangzó ötletével, és sűrű kis kamarakiállítást gründolni életművéből a Vojtina Bábszínház épületében. Ez adott újabb alkalmat szakmai látogatásra, illetve a Vojtina szűkös terében érződött igazán a kívülállók számára is egy versenyképes, modern kiállítóhely és kulturális centrum égető hiánya a városban. Még néhány újabb hónap és felgyorsultak az események. Pontosabban a felgyorsult események előtörténetéhez még két újdonat épület említése mindenképp szükségeltetik. Golda János és Szenderffy Gábor építészek, valamint Megyik János szobrász egyetemi épülete az ezredforduló modernitástörekvésének világszínvonalú alakzatával lepte meg az építészet hazai közösségét és váltott ki egységes lelkesülést a kritikusok körében 2005 őszén. Pontos, elegáns, lírai, megunhatatlan. Eszköztelen és gondolatgazdag, modern és időtlen, racionális és érzéki egyben. A másik, az Arany János utca és Széchenyi utca által határolt, egyelőre üres placcon álló, nemrégiben átadott épület annak ellenére fontos esemény Debrecen épített környezetének kortárs alakulástörténetében, hogy megítélése valószínűleg problematikusabb lesz, mint az Élettani Intézet esetében volt. A pécsi Koller József építész és munkatársai által jegyzett Debreceni Ítélőtábla és Fellebbviteli Főügyészség téglatömbje egyfajta archaikus, „agyagtáblák kori” ízt kever a modernitásba,
DISPUTA Árkádok
ám a klasszicizáló kálvinista vakolat architektúrához szokott szemnek szoknia kell még a nyerseségnek ezt az őszinte, ösztönös feltárulkozását. Mint macska a forró kásához, végül úgy érkezik meg az ítész a Debrecen belvárosának fő hossztengelyét lezáró (vagy elkezdő) új tömbhöz, vagyis a Kölcsey Központ véglegesen elkészült épületéhez. Ez a véglegesség azért említhető, mert a történethez hozzátartozik, hogy jártam már itt a központi szárny, vagyis a kongresszusi központ és nagy előadóterem ünnepélyes avatóján még februárban, de akkor a politikusok ünnepi vállveregetéseitől, egy igen tetsző Bartók-koncerttől, az ünnepi pogácsázástól és szép díszvilágítástól megrészegült városi polgárság sokkal inkább vonta magára a figyelmemet, mint maga a harmadában kész mű. Akkorra már képben voltam a projekt állami, önkormányzati és magánfinanszírozásával kapcsolatban, a régi Kölcsey bontása, az ellenzék kifogásai, a költségvetés meglódulása, a pályáztatás körüli anomáliák terén, tudtam a Főnix rendezvényszervező cégről, a városvezetés további fejlesztési terveiről, nota bene! a Finta-iroda-féle piactömb-pláza mifenéről … Tulajdonképpen érteni vélem, hogy az 1978-ban átadott régi Kölcsey épületét nem védte meg közfelháborodás. A Nagyállomás melletti toronyházat is jegyző, a DOTE, az agráregyetem és a KLTE egy-egy betonépületével Debrecen szocialista arculatához hozzájáruló Mikolás Tibor építész sajnos éppen abban a korszakban alkotott, amely, sok épülettel a világ összes szegletében, közutálat tárgya. A nyugati szakzsargonban „újbrutalizmusnak” is nevezett funkcionalista építészeti irányzat vasbeton alkotásai valahogy túlságosan is elvontan jelenítették meg a mérnöki szerkezet és technológia esztétikai értékeit, és speciel a régi Kölcsey terében álló reprezentatív Lenin-szobor, illetve az átellenes oldal panelház szalagja sem fényesítette a lebontásra ítélt kultúrház auráját. Mindazonáltal az új, a Bethlen és Hunyadi utca sarkára telepített, azoknak kereszteződésében a belváros felől új térfalat kijelölő, a régi tömegképzés inverzeként is felfogható hármas tagolású új építészeti program újabb könnyelműségre csábíthatott. Úgy tűnik ugyanis, hogy amikor Kováts András vezető tervező és a Keletterv munkatársai rátaláltak erre az L-alaprajzra, rögtön csapdahelyzetbe vagy inkább kényszerpályára is kerültek. Hiszen ebből a helyzetből ugyanúgy a funkcionalizmus túlzott dominanciája, egyfajta mechanikus,
41
DISPUTA Árkádok
már-már gépies logika felé vezetett továbblépés, mint anno dacumál. Mások az eszközök és a technológia, de esztétikum és funkcionalizmus, gondolatiság és működés arányában túlságosan sok változást nem hozott az új beépítés.
42
Nem akarok igazságtalan és túlzó lenni, de 2006-ban egy merőleges, tengelyesen majdhogynem szimmetrikus háromosztatú alakzat sarok átfordulását egy szabályos kör alaprajzú központi maggal, bejárati és fogadótérrel megoldani igencsak közhelyes. Ha sértegetni akarnék, és nem tisztelném a tisztességgel elvégzett munka becsületét, akkor azt is mondhatnám, hogy ettől az egész alaprajzi rendszer egy esküvői díszletre hasonlít, ahol az L alakba rendezett asztalsor sarkán túlzott méretű emeletes torta díszeleg. (Bocsánat. Ez talán tényleg túlzás…) Sőt, a kicsit is figyelmes debreceninek nyilván feltűnt, hogy a nagyívű, elnyújtott elő- és közlekedőtérrel összefogott előadóterem-mag, aminek központozottsága kiegészül az ún. „orsótéri látványlifttel”, gondolatilag erősen hajaz az igen arányos és éppen az új jövevény hátában lévő Déri Múzeum kör alaprajzú, kupolás foyer-ére. Vagyis: mintha a tervezőknek valami arról a szép klasszicista alakzatról ugrott volna be, ám míg a múzeumnál záródik a tömeg, itt a köralakzat forgáspontjában, derékszögben elnyílik a két szárny. Ezzel a tömegformálással aztán sajnos óhatatlanul is dobozhatásúvá válik a 192 ágyas hotelszárny és az eredetileg irodaháznak szánt, majd Modem néven kortárs művészeti galériává avanzsált másik épületrész. A nem éppen izgalmasan differenciált telepítés egyetlen valódi hozadéka pedig csupán az a kis intim teresedés, ami az L-forma ölén adódott. Ez a kis tér azonban színvonalasan bútorozott és burkolt, széparányú munka, egy jó formájú hidacskával. Az új bírósági központtal kapcsolatban már esett említés homlokzati téglaburkolatról a vakoltak között. Az új Kölcsey „har-
nívót Debrecennek, mint történt az előd „betonszoc.” esetében, hanem a feladat kipipálásán túl nekifeszül heroikusabb kihívásoknak is. Teremt, alkot, formába önt, gondol…
DISPUTA Árkádok
madik utas”. Porózus, szinte kréta mattságú mészkő falburkolatai a kritikust szinte folyamatos tapintásra, simításra, simogatásra késztették, ami annak a jele, hogy szinte alig tudtam betelni egyfajta taktilis élménnyel. Távolról egyöntetű a kő, ám reflexei se kommersz márvány, se beton hatását nem keltik, közelről meg megunhatatlan. Ettől a fogadótér belső szakaszainak nagyobb felszínű felületei is igen hatásosak, kár hogy a fehér galériateraszok és az üveglift dugattyú nem érik el annak tisztaságát és eleganciáját. S bár Balogh Balázs belsőépítész hullámzó akusztikai tetővel szépen felkönnyített, legyezőszerűen elnyíló előadóterme ügyes, okos és nívósan pontos, kár volt a statikai megoldatlanságok korrekciójaként kényszeredetten beiktatott oszlopokat valaminő egyiptomias stílbe öltöztetni. Ez éppen úgy pótcselekvésnek hat ugyanis, mint a „sarokbástyán” tengelyesen átfutó főbejárati előtető kialakításának sok eleme, amit a kis teresedés felé, sajnos, még meg is ismétel az építész. Belsőépítészetileg a hotel egyébként hozza az elvárható, kiegyensúlyozott standardot és a galéria is tiszta munkának hat. A galéria esetében ugyanakkor a homlokzat lehetne még akár bátrabban is zárt, főképpen a hátsó sarka felé eső bejárat üvegsávjaira gondolok. A galéria egyik trapéz metszetű üvegfolyosója azonban „kidől” egy belső, később szoborparkként funkcionáló kertecskéje felé, ami váratlan és egyben igen izgalmas momentum – kár, hogy ebből a típusból nem akad még több. Végezetül: az igazi problémám az új Kölcsey Központ épületével kapcsolatban, hogy nem érzem azt az időtlen esztétikai minőséget, ami immár nem pusztán harminc évre ad a kultúrának otthont és szab
43
„Idegen van közöttünk” Bun Zoltán DISPUTA Árkádok 44
Disputális stílusgyakorlatok IV. – Kassai úti kampusz –
Fotó: Bun Zoltán Debreceni Egyetem Társadalomtudományi és Egészségtudományi Oktatási Központ (építész: ifj. Kálmán Ernő és Major György, 2002), Campus Hotel (építész: Bán Ferenc, 2005)
„Főnix teljesen új perspektívákat nyitott meg előttünk néhány éve, és ezek a perspektívák azóta tovább szélesednek, horizonttá tágulnak, hiszen viszonylag szűk területen, a közvetlen szomszédságunkban számos egymást kiegészítő, sőt egymásra épülő, egymást támogató funkció telepedett meg, kezdve természetesen az egyre bővülő egyetemi karok, intézmények, például valahalaktanyavolt Közgáz-kar jelentette szellemi tőkével és – gondolhatnánk – fiatalos elánnal, aztán Campus Hotel jelentős méretű lakóterével, a hosszabb távú, színvonalas légyitt-lehetőség megteremtésével, és persze a kiegészítő tevékenységeket magukban foglaló más épületekkel, ott a Lovarda, kissé arább, Főnix és Hódos kettőse, egészen a hamarosan elkészülő új uszodáig”, mondja Oktatási Központ, s hogy a fizikai és szellemi lehetőségek szabad kombinációja segítségével az alaptevékenységek tovább bővíthetők, „hiszen nemcsak színtiszta oktatásról és sportról beszélünk, nem pusztán kötelező állami feladatokról vagy pénzcsinálásról, hanem a szórakoztatásnak, az új évezred életstílus-színesítésének legkülönbözőbb nemeiről, egy rendkívül széles skáláról, kisebb vagy nagyobb rockkoncertektől politikai tömeggyűlésekig, szakmai konferenciáktól autókiállításokig, világversenyektől szabadidősportig terjedő spektrumban, és még sorolhatnánk is tovább, egy kis propagandaízzel dúsítva”, a programkínálati bőséget. A Kassai úti kampuszra hiába tekintünk úgy, mint „korszerű nyugati modell szerint létrehozott egyetemi központra” vagy mint helyi, tradicionális, orvospavilonos kialakítású intézmény továbbélésére; legfontosabb tulajdonságát neve fogja elárulni, a szó maga. A kampusz szó, amely
a latinból származtatva szabad teret jelent („persze, mi mást is jelenthetne egy XXI. századi demokratikus tér, mint szabadságot”). Szabad teret, hiszen már réges-régen így nevezték az üres, beépítetlen városi teret. A közösségi összejövetelek számára létrehozott római teret. Campus Hotel szerint nem más ez a mai épületkomplexum sem, mint a pár ezer évvel ezelőtti: „definíció szerint” egy valamekkora, de zárt közösség által birtokolt vagy csak ideiglenesen használt téregyüttes. Szabadabban: amely „bármilyen funkcióval is, de a csoport szolgálatában, annak alárendelve magát” működik, élettel telve pezseg. Épület- és emberegyüttes, időről időre „szabad kombinációban összekapcsolható, így mindig változó közösség élettere”, mely nemcsak épített, vagy leginkább nem az, nem jellemzően tapintható, hanem „szellemi, átérezhető, megtapasztalható”. A „campusfeeling”, így nevezik. Ott „a szabadságban nincs idegen közöttünk”, bárkit befogadnak, feketét és fehéret, gömbölyűt vagy szögletest, és mindegy, hogy „tárgyról vagy élőlényről beszélünk”, az egyetemes nyíltság helye ez. Hogy az újkori demokrácia helye, ahol a tanárnak partnere a diák, ahol az előadó a közönségért van, és fordítva is, ahol győz az erősebb, de a gyengébb is dicséretet kap, „szép új világ” kerete. Vagy nem, éppen ellenkezőleg? Az egyetem mindig kettősségben létezett, részben az akadémikus merevség, zártság, strukturáltság, másfelől a lázadás, a nyitottság, a hierarchiamentesség jegyében; ám a két pólus nem különült el szigorúan, „ellentéteiben együtt élve, gyakran termékeny feszültséget teremtve” leginkább párhuzamos világok metszeteként jelent meg, éppen ambiva-
a környezettel együtt élve, nagyobb egységben is” – fűzi hozzá régi-új közgazdászlaktanya-épület, akár a városban való lét vonatkozásában is. Észhez kapatni, a terület beépítéséről beszélünk! Az „újonnan létrehozott kisvárosról”, az urbanitásról. Arról, aminek az alapja mindenkor koncepció, tudatos városrészfejlesztő terv, annak kell lennie. A Kassai úti kampuszról disputálni azért különlegesebb a többi periférián elhelyezkedő, „semmiből felépülő” egyetemcsoport-beruházásokhoz képest, mert nemcsak egy újonnan születő vezérgondolat szerint programozzák belé az egyes épületeket, hanem bizonyos mértékig determináló „már puszta létem is, mondja volt-laktanya, most közgázkar, szóval azzal, hogy itt állok a forgalmas főút mentén, kisebb egységeim rendszerében, az már eleve meghatároz dolgokat”, valamiféle pavilonokból összeálló hagyományos szisztémában. És most még nem geometriáról beszélünk, nem szimmetriáról és nem tengelyes meghatározottságról, nem léptékről. Az utca menti meg-megszakadozó, laza térfalról van szó, egy alig érzékelhető, de bizton sejthető hangulatról, aminek csak a csírája volt meg akkor, mikor „elkezdték a felújításomat, meg Lovardáét is, amikor még irtózatosan egyedül voltunk egy elképzelhetetlenül, legalábbis városi területhez képest elképzelhetetlenül üresen hatalmas
DISPUTA Árkádok
lens dichotómiája jelentette érdekességét, az hozta létre vitalitását. És a térfelek között fennálló kapcsolatok milyenségétől függ minden; hogy diktatórikus módszer vagy demokrácia, netalán liberális demokrácia a konnektor. A tanár–diák-viszonytól. A sportoló és a szurkoló intenzív kapcsolatától. Promoternek a potenciális vásárlóhoz intézett szavaitól. „Hogy erőltessem vagy hagyjam.” Kibontakozni. A kampusz építése ilyesféle kettős kétségekkel terheli az új épületeket, a régi, az újabb rendszerekbe érkező jövevényeket: beilleszkedés vagy elkülönböződés a már ott lévőktől, egység vagy saját világ teremtése a cél. A kontextuális (a „kontextualista”) ma általában kritizálja az üzleti alapú tárgyalkotást és annak intézményeit, feltárja a fennálló vagy lent rejtező erővonalakat, a működtető mechanizmusokat és tematizálja, netalán fetisizálja azokat; s bármilyen kifejezőeszközt is alkalmaz, alapvető indíttatása a kritika megjelenítése. Ezzel szemben áll a művészi (attitűd) autonómiája, amely nem azért duzzad önbizalomtól és nem azért független, mert képes eldönteni, hogy milyen módszert válasszon az alkotás folyamán, hanem mert szabadnak tekinti magát, mindenféle fellelhető tárgy állapotától elvonatkoztatva. Nem pozitív, nem negatív egyik kategória sem. Nem kizárólagos és nem megengedő. Nem minőségi, nem elcsépelt, nem egyértelmű. „Ha nem egy építész kezei által, ha nem egy időben, ha nem egységes koncepció alapján épül meg a kampusz, akkor szükségképpen heterogén lesz”, így Hotel. A többneműség azonban nem feltétlenül jelent másneműséget is, a sokszínűség is lehet helyi identitásképző tényező, „mert erről beszélünk, hogy az egyetemnek arcot kell adni, nem épületarcot, hanem hangulatot, egyéniséget, komplex egyediséget – szól újra Campus Hotel –, nem felvett maszkra van szükség, hiszen bármilyen turpisság azonnal kiderül, a szemeszter egy napja alatt is.” És nemcsak az univerzitáson belül igaz ez, „hanem, jelen esetben
45
DISPUTA Árkádok 46
területen, a semmiben”, vagyis a kampuszhangulat-csíra még a fokozatosan, ütemesen megvalósuló régi épületek felújításával, a különböző egyetemi intézetek beköltözésével sem vált nyilvánvalóvá. „Továbbmennék, azt hiszem, még ma sem éri el azt a szintet vagy sűrűséget, ami igazából a cél lenne, az ideális” – és egyet kell értenünk Campus Hotellel, noha éppen vele lett állandó a diákjelenlét a területen. Éppen így szűnik meg az emberáradat-pulzálás, a helyenkénti tömegnyomor és a helyenkénti sivatagság kettős anomáliája. Végre tényleg létrejön az új többfunkciós város a városon belül. A nagy építkezések megkezdése előtt a legizgalmasabb kérdés tehát az volt, hogy milyennek lehet elképzelni azt az egyetemi komplexumot, mely egy nagy, üres területen fog elhelyezkedni, ám amelynek egyik oldalán, majdnem teljes hosszában, karakteres épületek állnak már, s amelyeknek szerves részét kell majd képezniük a valamikoron megvalósuló nagy egységnek. A Kassai úton, azt mondhatjuk, a kézenfekvő megoldást választották: időben ütemezve, egymáshoz képest eltolva megvalósuló, különálló épületekben helyezik el az önálló vagy részben, funkcionálisan öszszekapcsolódó egységeket, mégpedig a volt laktanyaépületek „katonás rendjét továbbvive, az ő pozíciójukat, arányaikat és méreteiket szem előtt tartva. Így alakítottak ki minket is – sorolja a beépítési elveket Oktatási Központ –, még ha mai formákkal is, de az ő irányultságukat, Közgáz Kar középső szimmetriatengelyét alapul véve fűztek fel engem és Campus Hotelt egy vizuális axisra, egy mind a hármunkat egységrendbe szervező, a Kassai útra merőleges vonalra. És az ekképp létrejövő három tömb, mindenféle esztétikai különbözőségünk ellenére, egy nagy formában egyesül”, ahol az épületek között viszonylag hagyományos módon utcák és terek jönnek létre. Épülettömegek és űrök, magasságok és parkok viszonya határozza meg az univer-
zitász-hely identitását. Hiszen a „campusfeeling” milyensége nemcsak maguknak az oktatási létesítményeknek a milyenségétől függ, hanem a köztük lévő terek milyenségétől is, a használhatóságtól és a vizuális megjelenéstől. Nem feltétlenül meghatározott funkciókat kell elhelyezni a köztes terekben, bár „egy büfé, egy biciklitároló vagy egy fedett-védett menedék” nagy valószínűséggel életet generálhat, a helynek valójában az esemény potenciálját kell tartalmaznia, azt a lehetőséget, amely alkalmassá teszi szinte bármilyen használatra, „bármilyen hangulat környezetének megteremtésére”. Erre a célra persze alkalmasak lehetnek maguk az épületek is, de éppoly fontos tényezők az utcabútorok, a növények és a domborzati-tájépítészeti viszonyok, a kandeláberek, a térburkolatok, a parkolók elhelyezkedése, és sorolhatnánk tovább, tovább. Ebből a szempontból – mint maga is megerősíti – kiemelkedő értékű hely született Campus Hotel belsejében. Ez a falakkal körülvett térköz „dombot formáz, szinte elzárva a külvilágtól, egy nagyon sajátos belső mikroközeget létrehozva”, a dombtető szintjén tömbmegnyitásokkal, hidakon keresztül kapcsolódva a félig külső kampuszvilághoz, belül és a domblábnál pedig „bezáródva a falak mellé, sétányokkal és burkolt tisztásokkal tagolt sokszínű intimitást teremtve”. Itt lehet tanulni, elbújni egyedül, megreggelizni, akár szemináriumot tartani, „beszélgetve cigizni”, aludni, szánkózni, szinte bármit, bármikor, bárkivel. „Aztán mellette még ott vannak a sportpályák is” – toldja meg Oktatási Központ –, amelyeknek ugyan jellemzően kötött a használatuk, de ez – a sport mint szabadidős tevékenység – nagy fontossággal bír. Szállóépület zöldítéstechnikájával szemben, térben mellette, Oktatási Központ környezete nem működhet úgy, mint dombtársa, „én végletesen zárkózott vagyok, belül történik minden, miként egyébként Campus Hotelnél is, csak körülöttem egészen
fontos, mit látnak azok a szemek nap mint nap”. Mit tapasztalnak, mit éreznek. A debreceni kampuszérzéshez „már közvetlenül is annyi minden hozzátartozik: a nagy közösségi tér, Lovarda és Campus Hotel intimitása, a Kassai út bűzös-mocskos óriási forgalma és a Nagyerdő madárfüttyös frissessége, a sokszínű oktatási és – szerénytelenség nélkül állíthatom – a sokszínű építészeti paletta”. Valószínűleg tényleg lehet benne hinni, hogy a vizuális kultúra fejlesztése a „legegyszerűbben” a mindennapi épített és természeti környezet magas minőségének segítségével történik meg – már ha így működik a kauzalitás és nem fordítva –, egy olyan kontextussal, amelynek elemei a választás szabadságára tanítanak, az egymás közötti párbeszédre. „Odáig azért nem mennék el a helyedben – figyelmeztet gúnyosan Oktatási Központ –, hogy az üresség tisztelete a kertépítészetben, meg kontrollált rendezetlenség a beépítés formájában.” Persze, nem is megyek. De a diák talán képes lesz arra egyszer, hogy felismerje az igazi értéket maga körül, talán megtanul látni, és még valamiféle ízlése is kialakul. Hogy ehhez a kampusz épületei is hozzásegítik-e, majd „legközelebb meglátjuk”.
DISPUTA Árkádok
egyszerűen egy szépen és gondosan kialakított zöldfelület van, semmi több”. Ami persze nem kevés, egy gondozott park csak, nem is több, mint egy érinthetetlen, „használhatatlan” dísztárgy. A jelenlegi kampuszon belül azonban a prímet „negatív-környezetalakításban” Közgáz Kar főbejárata, sajnálatos módon tulajdonképpen az egész kampusz Kassai úti főbejárata előtti térség viszi: barokkos formájával teljesen ellentmond a beépítés és az épületek egyszerűségének, monolitikusságának, funkcionalista preferenciáinak; az sem menti fel, hogy „hamarabb elkészült, mint mi, a többiek”, csatlakozzanak csak hozzám ők, a többiek, sőt, még Közgáz Kar is, „hozzám egészen egyszerűen méltatlan a helyzet”, toldja meg. És nemcsak az „érzékien szép” formáról van szó, ott van a napjainkban mindent végtelen szőnyegként elborító „fantasztikusan hullámzó” viacolor-burkolat, a „liliputi, tündi-bündi, neo-neoreneszánsz, mintha-eredeti-öntöttvas-lenne-kandeláberecskék sora”, a „városaink történelmi levegőjéhez nagyszerűen illeszkedő és bárhol könnyedén felállítható” neo-neobarokk padok csoportja. Ám a szörnyű fertőzés szerencsére megállt itt, a többi területre – eddig legalábbis – nem terjedt át, ott csak sejtzárványok vannak, persze azok sem ott maradt betokozódások, hanem újonnan keletkezett csúnya kis gócok, szépen libasorban a belső utak mentén, gondosan előre elhelyezve, ormótlan-kedvesíves kandeláberek formájában. S „miután kimérgelődtük magunkat egy kis semmiségen, megbeszélhetnénk, mit is jelent ez a kampusz a fiataloknak vagy az ide látogató vendégeknek, bár mindenki vendég itt, csak hosszabb vagy rövidebb időre”, jön Hotel gondolata. Azért jutott eszébe a kérdés, hogy milyennek látják az egyetemisták a közvetlen élőhelyüket, mert szerinte sokan úgy gondolják, az élet „éppen huszonéves korban teljesedik ki, pontosan a felsőoktatás nyitja fel a szemeket, akkor tágul ki a világ, így rendkívül
47
Hagyomány és kísérletezés
DISPUTA Lépcsők
Lászlóffy Csaba: Összegyűjtött drámák
48
Ha az erdélyi drámairodalomról szólunk, megkerülhetetlen életműveket kell számba vennünk. A két világháború közötti időszak kiemelkedő alkotója Tamási Áron, akinek „népi játékai” méltán népszerűek könyvben és színpadon egyaránt. Sütő András, Székely János, sőt Kányádi Sándor drámai műveikben is megörökítették a romániai kommunista diktatúra egyszerre embertelen és abszurd világát. A második világháború utáni erdélyi magyar drámairodalom két nagy csapásvonal mentén haladt. A hagyományosnak tekintett drámákban a kisebbségi, elnyomott lét problematikája jelenik meg, általában parabolikus eszmedráma keretei között (Sütő: Egy lócsiszár virágvasárnapja, Székely: Caligula stb.). A modern, vagyis az abszurd és groteszk hatásait erőteljesen mutató, illetve a kortárs nyugat-európai drámai áramlatokat követő drámaírás inkább az egyetemes emberi sorsot/sorstalanságot helyezte a középpontba (Páskándi Géza, Szőcs Géza). A tordai születésű Lászlóffy Csaba mindhárom irodalmi műnemben termékeny alkotó, a drámái pedig a fent említett mindkét irányzatot magukban foglalják. A Határ Győző által „poeta doctus”-nak nevezett Lászlóffy Csaba a második Forrásnemzedék tagjaként indult az 1960-as évek közepén. A Mundus Kiadó gondozásában 2002-ben jelent meg A csontnyakú furulya című verses legendáriuma, majd 2005-ben a recenzióm tárgyát képező összegyűjtött drámáinak első két kötete. Előkészületben van összegyűjtött költeményeinek, regényeinek és elbeszéléseinek, illetve drámái harmadik kötetének kiadása. Lászlóffy Csaba összegyűjtött drámáinak első két kötete az 1968–2002 közötti időszak termését fogja át, szám szerint 32 drámát tartalmaz. Drámaművészetének indulására a groteszk és az abszurd jegyek nyomják rá bélyegüket. Az eretnek címet viselő első kötet első drámája, a Bolondok játékai a groteszk 6 képben alcímet viseli, az Alkonyat előtt című darab pedig a paratextus szerint egyfelvonásos abszurd. Az erős színszimbolikát használó Bolondok játékaiban egy diktatúra abszurd világa körvonalazódik: kaotikus viszonyok, agyalágyult Generálisok kezében összpontosuló abszolút hatalom. Ebben a világban a kis-
ember csak hivatásos bolondként tud kiváltságokban részesülni és így valamilyen szinten embernek maradni. Különben nem más, mint a hatalom bármikor lecserélhető végrehajtója (a három rendőr figurája) vagy a kórházban ápolt/fogva tartott „nem megbízható elem”. A kezdeti drámai termésbe olyan kevésbé sikerült darabok is becsúsznak, mint a túl sok írói utasítástól szájbarágóssá váló banális történet (Az álom) vagy a komédiának csomagolt, de valójában az animizálódott lét keserű felmutatása (Tejbekása, madártej). A sivár, lepusztult becketti világot megidéző Alkonyat előtt-ben az öngyilkosságra készülő férfit egy másik lebeszéli tettéről, majd ő maga lesz öngyilkos. A neo avantgárd és neoexpresszionista jegyeken kívül az ír drámaíró hatását mutatja továbbá az Akit a kereszten felejtettek című kétrészes comico-tragoedia, mely Jézus számtalanszor feldolgozott keresztre feszítését demitizálja, dekonstruálja. A Pilátus korában induló, anakronizmusokkal átszőtt cselekmény szerint egy csavargó szeretné magát keresztre feszíttetni, akit azután – habár szinte végig életben van – a kereszten felejtenek. Az értelmetlenségig fokozott hitviták szereplői észre sem veszik szenvedéseit (a katolikus és a református vitapartner is eszméi alátámasztásának tekinti, csak egy diák látja, hogy még mindig életben van), majd a darab végpontján, a háborúktól sújtott apokaliptikus szemétdombon, Beckett Vladimirje éppen a haldokló csavargóban véli megtalálni a várvavárt Godot-t. A Homunculus párdarabja a fent említett színműnek, nemcsak az azonos műfaji megjelölés, hanem a korokon átívelő cselekmény miatt is. Az abszolút kisember, Homunculus amolyan fordított Ádám, aki szinte az örökkévalóságig vár a hivatal ajtaja előtt, mert hivatták, de azt senki sem tudja, miért. Közben elszáguld mellette a történelem, mindenki hamarabb bemehet nála, de ő nem meri elhagyni a helyét, mert bármikor behívhatják. A megöregedett Homunculus lánya kurva lett, fia elvesztette fél lábát a fronton, ő pedig alig látta őket egész életében. A hatalom befurakszik az átlagember magánéletébe és tönkreteszi azt, mondja a darab. Homunculus végső csalódásában, mikor megtud-
Sok drámája kötődik történelmi fordulópontokhoz, amikor hősei visszaemlékeznek múltbeli reményeikre, szándékaikra. A Te fájdalmas okosságban a kiegyezés után társalog Gyulai Pál és a nagyon öreg Kemény Zsigmond, az egy- és kétfelvonásosként is megírt Mily világ lészen a Rákócziféle szabadságharc idején játszódik, míg az Áldozat az áldozatért emlékképei 1849 augusztusához kötődnek. Ismert személyiségek (főleg írók és költők) gyakran válnak darabjai főszereplőivé. Lászlóffy ezekben az esetekben az idős „mestert” állítja elénk, aki a darab nagy részében visszaemlékszik ifjúsága bizonyos fontosnak ítélt részleteire. Ezen műveiben nem érhető tetten a drámaiságra való törekvés, mintha ismeretterjesztést, nagy emberek magánéletébe való bepillantást kapnánk. A drámai műnemet emiatt nem érzem indokoltnak, hiszen sokkal inkább egy epikus váztöredék bontakozik ki a darabok cselekményéből. Mintha a tisztelet és a megemlékezés, nem pedig egy drámai szituáció kreálása vezette volna Lászlóffy tollát, amikor a Nagy Testamentu mon keresztül megidézi Villont, majd a Kazinczy válaszát váró Berzsenyit, az esendő, sok szenvedést és öngyilkossági kísérletet átélt Juhász Gyulát, a lelkiismeretével társalgó Oláh Miklós esztergomi érseket, az idős, ámbár elméjében és fiatal nők megkörnyékezésében még friss Goethét, a náci rezsim elől menekülő idős Freudot, az uralkodásra alkalmatlan János Zsigmondot és a véreskezű Normandiai „Hódító” Vilmost. Üdítő kivétel a Száműzve Versailles-ba című drámája, mely a 17. század végén, XIV. Lajos udvarában játszódik, főszereplője pedig Racine. Ebben a művében is a kiszolgáltatottság egy változata jelenik meg. Az alakoskodásra és hízelgésre képtelen, a racionalista gondolkodást hirdető Racine nehezen boldogul az intrikákkal átszőtt és a Napkirály szeszélyeitől függő udvarban. Racine tisztában van kiszolgáltatott helyzetével, és mivel nem tehet mást, kompromisszumot köt az uralkodóval. A király történetírójaként gúzsba kötötte szellemét, de cserébe nem bántják az általa tisztelt és kedvelt janzenistákat, és hétgyerekes családját is el tudja tartani. De Racine nem tudja megtagadni önmagát, és történetírói elfoglaltsága közepette is ír egy bibliai tárgyú tragédiát, melynek áthallásai bántják az igazsághoz nem szokott francia nemes füleket. Drámáinak egy másik csoportja átlagemberek átlagvilágában játszódik, vendégszövegként vagy csak inspirációs forrás-
DISPUTA Lépcsők
ja, hogy az iroda belsejében egy robotkormányzó trónol, szétveri a gépet. Történelmi allegóriáiban a múlt nagyjai kerülnek szembe az elnyomó hatalommal, és a harcból sok veszteség árán, de erkölcsileg győztesen kerülnek ki. Az 1849 őszén játszódó Nappali virrasztásban Vörösmarty és Bajza egymás komplementerei, egyikük nyugodt, másikuk folyton az árulástól retteg. Senkiben sem bízhatnak, paranoiásan félnek a besúgóktól. Lehet, hogy nincs kiért elmenekülni, de a mégis-morál okán Vörösmartyék mégis megteszik. Gutenberg című történelmi drámájában Adolf választófejedelem zsarnokságával kerül szembe Gutenberg, akit látszólag megtör a hatalom, és feladja szabadságát, de rájön, hogy egy jogaitól végképp megfosztott városban ő sem lehet szabad. Heroikus tette: nem vállalja, hogy nyomtatásával a tudás helyett bűnt és szolgaságot terjesszen. Legjellemzőbb drámaírói eszközeiről ekképp vall Hétpróbák című drámája előtt: „Az elsődleges színpadi cselekvéssel és párbeszéddel ki nem fejezhető szorongást különféle dramaturgiai fogásokkal (emlék- és álomképek vagy látomások, montázstechnika) próbáltam megeleveníteni.” És mivel drámái túlnyomó többségében fontos szerepet kap a szorongás, az értelmetlen félelem valamitől/valakitől, gyakran él is a fent említett dramaturgiai fogásokkal és bátran kísérletezik. Ezáltal átélhetőbbé teszi a diktatúra egyik összetartó habarcsát, az elnyomók és elnyomottak kölcsönös félelmét egymástól. A Nappali virrasztás drámai szituációjában az elnyomottak, a bosszútól rettegő irodalmárok kerülnek középpontba, míg a négy csízióból felépülő Rab s burg című történelmi vízióban az agyalágyult Ferenc császárt rögeszmés félelmei teszik rabbá saját kastélyában. Az 1981–1983 között írt Hétpróbák mintha már a posztmodernséget előlegezné, hiszen Ionesco-, Ödön von Horváth-, Sven Delblanc- és Augustin Buzura-szövegek szabad felhasználásával készült. Ez a darabja szól legnyíltabban a magyarok helyzetéről a Ceauşescu-rezsim alatt. Egyik szereplő visszaemlékezésében magyarokat vernek az utcán, nem véletlen, hogy a dráma csak 1998-ban jelenhetett meg. Egy erdélyi magyar színtársulat Anouilh Médeia című darabját próbálja egy kisvárosi kultúrházban, miközben a szereplők és a rendező emlékei is megelevenednek. A darab betiltása után a rendező álmát kísérhetjük figyelemmel, és éppen ezt az álmot kezdi el majd darabként próbálni a társulat a mű zárlatában.
49
ként felhasználva Shakespeare Téli regéjét, a Csongor és Tündét vagy Ödön von Horváth Béccsel kapcsolatos írásait. Általában két fiatal szerelme, viszonya kerül a középpontba, melyet a rokonság, a körülmények vagy éppen egyikőjük vagy mindkettejük kibírhatatlan természete tesz tönkre. Az emigráns sors erőteljes motívumként jelenik meg. A Szabadon választott gyakorlatok szökéshez és Az élő tekercs ugyanannak a Kazimír nevű erdélyi értelmiséginek a sorsát boncolgatják, aki menekültként Bécsben telepszik le. Az elidegenítő színpadi elemeket felhasználó két darab (kibeszélés a műből, színház a színházban, hangszóró, kivetítések) az iszákos és kellemetlen alak, Kazimír zavartságát, hazugságait, múltban kezdődött, de már le nem vetkőzhető félelmeit, reményvesztését hivatott érzékeltetni. Az élő tekercs monodrámaként azt az abszurditást is megengedi magának, hogy
a mesélő Kazimír saját halálát is elmondja egy hangtekercs, kazetta által. Lászlóffy Csaba összegyűjtött drámáinak első két kötetében leginkább a kiszolgáltatottság ezernyi változatát mutatta fel olvasóinak. Hősei érzéseit a groteszkhez és abszurdhoz vonzódó modern színházművészet gyakran elidegenítő, a befogadást és hagyományos drámaértelmezést ellehetetlenítő dramaturgiai eszközeivel igyekezett megvalósítani. Hogy ezek az eszközök mennyire alkalmasak a 21. század léthelyzeteit érvényes módon bemutatni, azt a harmadik kötetből tudhatjuk meg. (Lászlóffy Csaba: Az eretnek – Jelenetek egy aggastyán estvéli óráiból. Összegyűjtött drámák 1–2. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2005. 1082 oldal, 7990 Ft) Váradi Nagy Péter
Nem átlagos kacsacsőrű emlős
DISPUTA Lépcsők
Bret Easton Ellis: Holdpark
50
Az eredetileg 1991-ben megjelent Amerikai psycho-val elhíresült Bret Easton Ellis 2005-ben új könyvvel jelentkezett, melynek címe: Holdpark (Lunar Park), és amelyet rövidesen magyarra is lefordítottak. Ebben az új regényben Ellis egy már ismert és bevált(?) írói fogással próbálkozik: a Holdpark főhőse egy Bret Easton Ellis nevű rendkívül sikeres író, akinek világhírnevet és ezzel járó dollármilliókat hoztak azok a könyvek, amelyek éppen megegyeznek azokkal, melyeket a Bret Easton Ellis nevű amerikai szerző, jelen kötet szerzője írt a korábbi években. A hatalmas siker (mármint a főhősé) természetesen(?) együtt jár külső és belső környezetének alapos megváltozásával: pénz és luxuskörülmények, meghívások és filmes jogokból eredő újabb milliók, sztárszínésznő feleség és szexuális partnerek minden mennyiségben, és persze alkohol, meg drog, antidepresszánsok és nyugtatók – szintén fölösen. Az író új könyvön dolgozik (Tinédzserpunci), de egyre furcsább események történnek körülötte: feltűnik egy Patrick Bateman-alteregó (az Amerikai psycho sorozatgyilkosa), életre kel és támadásba lendül egy játékmadár, titokzatos üzenetek érkeznek az író elhunyt apjától, eltűnnek tizenéves fiúk stb.
Említettük, hogy a szerző főhősként való szerepeltetése már nem újdonság a különböző besorolású és színvonalú szövegalkotásokban, megcselekedték már mások is. Ráadásul érintkezik olyan hagyománnyal is, mint a konfesszionális irodalmi tradíció. Ám éppen ez, a kipróbált sémák, a modell másolása válik Ellisnél elbizonytalanító tényezővé, hiszen a (külső) valóságra vonatkoztatásnak a megkérdőjelezése, elbizonytalanítása mint írói fogás nem a szerző találmánya, ezért „újrahasznosított” jellege feltűnő, már-már tolakodóan az. És ez a „duplacsavar” lesz az egyik olyan szövegszervező elv, amely a befogadás folyamatában gyengíti a „fikcionális” és erősíti a biografikus olvasat érvényességét. További, a külső valóságra referáló, motívumok és faktumok keltik azt az érzést az olvasóban, hogy itt „tényleg” a valóságos Ellisről van szó: ha előrelapozunk, akkor láthatjuk, hogy kiadója valóban megegyezik a regényben említettel (A. Knopf), valóban azok Ellis megjelent kötetei, amelyek a regénybeli szerzőé is stb. A megjelent könyvek fogadtatása, s az ehhez kapcsolódó személyes események már nehezebben ellenőrizhetők, de elvileg ez sem lehetetlen. És akkor még nem is beszéltünk a szövegen kívüli manipulációs technikákról:
A másik motívum a szinopszisban jelzett forgatócsoport, amely a Glamorámából ismerős; vagy az a technika, amely azáltal ér el groteszk hatást, hogy az egyenrangúsító felsorolást hangsúlytalanul hagyja (vö. Fodor Péter: Élete története(?) (Bret Easton Ellis: Glamoráma), Alföld. 2006/1. 78.): „… és a regény szomorúan, egy abortusszal ér véget, meg egy feszült Valentin-napi vacsorával a Nellóban (egészen fantasztikus jelenet).” (128.) A további megidézett valós alakok között ott van például David Duchovny, az X-akták főszereplője, akinek a személye előrejelzi a paranormális tematikájú szövegszintet; vagy Keanu Reeves, a Mátrix sztárja – ez pedig akár olyan kérdésekre utalhat, mint például a valóság és a fikció fölcserélhetősége, a cybertér, a virtuális valóság stb. (Más kérdés, hogy ez az olvasási, értelmezési módszer éppen önkényessége révén erősen vitatható megállapítások felé vezetheti a befogadót, hiszen a személyes elfogultságai alapján dönti el, hogy a megidézett figurák közül kit emel ki, és kinek a szerepét hagyja hangsúly nélkül.) A Holdpark legfontosabb szövegszervező nóvuma a többszintű elbizonytalanítási effektus (ezt tapasztaltuk a már említett biografikusság kontra fikcionalitás viszonyban is). A hitelesség felfüggesztődik szövegtéren kívül és belül is. A narrátor olyan figura, aki folyamatosan kábítószerek, nagyobb mennyiségű alkohol befolyása alatt áll, nyugtatókat, antidepresszánsokat szed. Ezáltal mind a narratíva, mind a narrátor hitelessége veszélybe kerül. A befogadó elbizonytalanodik, és a szövegben a főszereplő-narrátor környezetét is (minimum) gyanakvásra készteti a történések hitelességét illetően a hallucinációk és a valóság fölcserélhetőségének lehetősége. Triviálisan megfogalmazva: kicsoda hihet egy „efféle” alaknak? Ez érvényes az olvasóra is: eldönthetetlen, hogy mi az, ami megtörténik, s mi az, ami nem: az elbeszélőnek a különféle kémiai anyagok általi leépülése a szövegvalóság erőteljes elbizonytalanítását eredményezi. Van egy olyan pont a könyvben, amikor a regénybeli író tudatosan, védekezésképpen a megtörtént rejtélyes és egyre inkább elviselhetetlen események miatt kijelenti, hogy a narratíva fölülírása szükségszerű, s ezáltal kettős elbeszélést hoz működésbe. A fiktív történetelemben az általa valóságosként megélt eseményeket fölül akarja írni egy – ahhoz képest fiktív –, nem-megtörtént eseménysorral („… meg kell alkotnom az előző esti rémület békés alternatí-
DISPUTA Lépcsők
Bret Easton Ellis hivatalos honlapja, amely a szerzőről kettős biográfiát közöl (ez persze így már egy önmagát leleplező aktus is); aztán megtalálhatjuk a világhálón a regénybeli feleség, Jayne Dennis honlapját is, életrajzzal, filmográfiával, sok-sok fényképpel, köztük olyannal is, amelyen Ellisszel látható együtt. Tehát mint föntebb említettük, a Holdpark-béli BEE a Tinédzserpunci című könyvön dolgozik (azaz leginkább nem dolgozik, mert a józan ésszel felfoghatatlan történések folyamatosan akadályozzák a munkában.). A szövegből megismerhetjük a készülő regény szinopszisát. Ha már valamelyest ismerjük a valóságos BEE életművét, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a főhős elképzelései másféle irodalmi igényszintet jeleznek, mint a valóságosé, de a Tinédzserpunci műfaji megjelölése (pornográf thriller) ígéret (lehet) a jelen szöveg műfaji kategorizálására is. Illetve termékeny feszültséget okoz az a szövegben létrejövő ellentét, amely az ígért regénybeli regény és a megvalósult – mert kezünkben tartott – regény között a műfaji és tematikai attribútumok tekintetében fennáll. Másrészt a Tinédzserpunci a felvázolt jellemzői alapján lektűrként értékelhető, és tematika szempontjából erősen redukált. Emiatt más olvasói elvárásokat és más olvasói réteget céloz meg, mint az előttünk lévő Holdpark című szöveg. De éppen ezzel a megidézett szinopszissal az elbeszélő a Holdpark befogadói elvárását próbálja finoman, észrevétlen korrigálni. Figyelemre méltó legfőképpen az lehet, ami a két „szövegben” különbözik: a Holdpark-ban a pornográfia elmarad, a thriller viszont nem. A regény nemcsak a valóságos Ellis előző szövegeit idézi meg, hanem azok egyes kérdésfelvetéseit is. Ilyen például a személyek fölcserélhetőségének lehetősége. A történet elején megjelenik Jay McInerny, aki szintén valóságos író, s akivel BEE-t sokszor, különösen a pályájuk elején összekeverték. Ugyanez történik az Amerikai psycho Batemanjével is: az ő identitásválságát is az ún. yuppie-problematika, az összecserélhető fejek ontológiai kérdése idézi elő. Bateman, akinek alteregója ebben a regényben is megjelenik, brutális gyilkosságok révén próbálja megtalálni énjét, egy olyan világban, ahol az értékek és a személyiségek teljes elbizonytalanodásával találkozunk. (A Bateman-jelenségről lásd: Samu János: A Bateman-bizonytalanság eseménye, www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/57/samu.html).
51
DISPUTA Lépcsők 52
váját …” 250.), miközben pontosan tudja, hogy mi a valóság. Erre a nyugalma, az élet mindennapi folytathatósága miatt van szüksége. De mit tudunk mi? Mit tart valóságosnak – szigorúan véve csak a regény univerzumában – az olvasó? Hogyan hihet az ember egy sangríától részeg, fűtől betépett narrátornak?! Ebben a folyamatban a befogadói bizalom egyre közelebb kerül a teljes megszűnéshez; egy „ilyen alak” (narrátor) fokozatosan felmondja azt az alapvető bizalmi szövetséget, amely az elbeszélő és az olvasó viszonyának általános feltétele. Ha az elbeszélői perspektíva folyamatosan csalóka vagy legalábbis torz, de minimum megbízhatatlan, akkor honnan, kinek a szemszögéből látjuk a szöveg történéseit ezután? Mi lesz az a biztos(nak látszó) pont, amelyhez (lazábban-szorosabban) kötődve a szöveg tényei nem hullanak szét apró darabokra, és fölaprózódásuk révén nem válik-e teljesen tétnélkülivé a regény által konstituált létállapot? Kiben bízhatunk eleitől fogva – de legalábbis az után, hogy a bizalom az elbeszélő irányában végképp szertefoszlott? Ez a fajta narratív megbízhatatlanság volt már az Amerikai psycho egyik fontos regénypoétikai kérdése és szövegszervező elve, és a Glamoráma is több szinten idézi meg a bizonytalanságot: valójában (?!) ki is a főhős, és megtörténnek-e valóban a körülötte zajló események? Ráadásul folyamatosan jelen van egy filmforgatócsoport, melynek időről-időre való közbeavatkozása, megjelenése permanensen idézőjelbe teszi a szöveg önmagára vonatkoztatott realitását, mintegy visszavonja azokat az állításokat, amelyek a regény soraiból a befogadó elé kerülnek. A Holdpark bizalmi, hitelességi instabilitása az említett regényekhez képest végletesebb, és ezt csak erősít az a kontraszt, amely a szövegnek a külső valóságra referáló igénye és a paranormális, okkultista szövegszint – s azok a filmes, populáris irodalomból ismert klisék, amelyek ezt a megfelelő módon jelenítik meg – között jön létre. Hiszen a szöveg műfajváltáson megy keresztül, jól ismert thrillersémák lépnek működésbe. Csupán néhány példa: a halloween-parti díszlet-sírkövén az író apjának neve, születési és halálozási dátuma tűnik fel; az irracionális jelenségek az állati percepció számára valóságosak, de az emberi környezet nem észleli azokat (az írót ezek a dolgok megerősítik hitében és világlátásá-
ban, de társadalmi kirekesztést, elutasítást vonnak maguk után); titokzatosan hámlik a házuk vakolata. Csatolt fájlok érkeznek abból a bankfiókból, ahol az író apjának hamvai vannak egy széfbe bezárva, s mindig abban az időpontban, amikor az apa elhalálozott. A videóüzenetek az apja életének utolsó perceit mutatják be, de azonosíthatóan nincsen kamera, és az ablakban visszatükröződő arc a Batemant utánozó Claytoné (Breté?). Ezek a momentumok a szöveg belső realitásának végleges fölmondásához vezetnek. A szöveg thrillerszintje annyira szélsőségessé válik (a műfaji hagyományok és a „főszöveg” szempontjából), oly módon ellentétes mozgásba kezd a biografikus szövegtartománnyal, hogy azt már-már önfelszámolási aktusként kell értékelnünk. A szöveg műfajváltása befogadói ellenérzetet kelt; az „elitirodalom” olvasója döbbenten állapítja meg, hogy a szöveg meredeken átcsúszik az ún. „alacsony irodalom”, a sci-fi, a pszichothriller, a paranormális jelenségeket tematizáló lektűr műfajába. Ez a váltás erősödő rossz érzést, befogadói idegenkedést hoz létre. Ellis itt járatlan utakra viszi a szöveget, s így olvasóját is. Ezt a műfaji átcsúszást, „alászállást” komoly író nem szívesen és nem gyakran vállalja, kockáztatva ezzel „elitirodalmi” renoméját. A műfajváltás okozta idegenségérzetet ellenpontozza a befejezés lírai stilizáltsága. (Olyanfajta regiszterváltást tapasztalhatunk a szövegben, amely a magyar költészetet ismerők számára talán nem újdonság. Elég, ha Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse lefelé stilizáló síkjának és a zárlat himnikus regiszterének oppozícióját idézzük föl magunkban.) A lírai betét, a regiszterváltás ellenpontozásként értékelhető: mintegy visszahelyezi a regényt abba a státuszba, amelyet az olvasói elvárások a szöveg elején vagy akár az olvasás megkezdése előtt kijelöl(het)nek. A Holdpark befejezésének lírai látomásában a generációk egymásra találnak: gyermekként idéztetik meg az író apja, sőt nagyapja is, és utoljára(?) feltűnik az elveszett fia, Robby is. Mert hiszen éppen erről szól a regény: az apával és a fiával való kapcsolatának rendezetlenségéről, a viszonyok rendezéséről. Szentimentális és érzelmes dolgokról, egyszerűen. A könyv egyik jelenetében, amikor a szülők a jó nevű iskolába mennek szülői értekezletre, az író beszélgetésre lesz figyelmes, amelynek során az iskola egy tanára rajzot mutat az egyik fiú aggódó apukájának és anyukájának. A rajzot a gyermekük készítette, és egy kacsacsőrű emlőst
ábrázol. A tanár szerint a fiú interperszonális nehézségének okaira élesen rámutat ez a rajz, hiszen, mint mondja, egy átlagos kacsacsőrű emlősnek „nem lenne szabad ilyen őrültnek kinéznie”. Az új Ellis-regény (megint) más utakon jár, mint a kortárs fősodor. Sokan fognak fanyalogni, és fogják
temetni. Nem úgy néz ki, mint egy „átlagos kacsacsőrű emlős”. (Bret Easton Ellis: Holdpark. Fordította: M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó, 2005. 501 oldal, 2500 Ft) Varga János
Kedélyes nihilizmus „Számomra, kinek 1920 óta mindennemű irodalmi tevékenysége főleg peranyagok és a Nyomozónapló írására korlátozódik, az előttem álló feladat – ti. az 1937-es esztendő azon napjának értelmezése, mikor megváltoztattam egy elhatározásom – legnehezebb része a kezdés. Ilyesmivel még soha nem próbálkoztam azelőtt; viszont elég jól ismerem magam, s tudom, ha egyszer megtörik a jég, nagyon is könnyedén fogom ontani az oldalakat, egyiket a másik után, merthogy alapjában véve nem vagyok valami szűkszavú fickó.” Az úszó opera fent idézett bevezető sorai nem csupán a főszereplő, Todd Andrews elbeszéléséhez köthetők, de John Barth írói pályafutásának ismeretében akár a szerző jól-rosszul elrejtett, önreflexív megjegyzésének is tekinthetők. Vagy akár egy, az eltelt évtizedek során beigazolódott jóslatnak: Barth írói pályafutása ezzel az 1955-ben megírt regénnyel indult, bár kritikusai és olvasói körében az egyértelmű sikert az azonos évben keletkezett Az út vége jelentette. Köteteinek sorát egyre szélesebb körű kritikai és olvasói elismerés övezte egészen a hetvenes évekig, majd, mivel a várt megújulás elmaradt, háttérbe szorult. A kánon azonban befogadta nevét, ma hatását tekintve Pynchon és Vonnegut mellett a legjelentősebb 20. század végi amerikai íróként tartják számon. Legutóbbi regénye 2001-ben jelent meg Coming Soon!!! címmel, melyben (nem először) azokat a problémákat tematizálja, amelyekkel a posztmodern művészeinek és befogadóinak egyaránt szembe kell nézniük. Gyakori, hogy azok, akik a későbbi, a posztmodern irodalomról szóló diskurzusokban gyakran hivatkozott és mértékadónak tekintett Barth-szövegek (ilyen például a magyarul is olvasható Bolyongás az elvarázsolt kastélyban című elbeszéléskötet) felől közelítik meg Az úszó operát, csak egy fiatal író legelső regényét látják benne. Ta-
gadhatatlan, hogy első olvasásra ez a kötet mintha még nélkülözné mindazt a kísérletező kedvet, újítást, formabontó próbálkozást, ami olyan szembetűnő és sokra értékelt a szerző később született műveiben, de a szöveg mindenképpen megérdemli, hogy ne pusztán Az út vége nihilista komédiaként aposztrofált ikerregényeként emlegessük. A két szöveg tematikai rokonsága egyértelmű: adott egy, a világot vérfagyasztó cinizmussal szemlélő, művelt, középosztálybeli férfi, aki izgalmasnak semmiképp sem mondható hétköznapjait a célelvűség meghazudtolására irányuló, önmagába forduló filozofálással tölti ki. Ez a karakter nem hős, de nem is antihős, folyamatosan reflektálja tetteit, készen arra, hogy hátraarcot vágjon, ha észlelné bármelyik kategória fenyegető jelenlétét, s nárcisztikus élvezettel tetszeleg saját diffúz identitása tükrében. Ám Todd Andrews hármas naplót („Nyomozónaplót”) vezet, melyekben apja életét, öngyilkosságát és kettejük kapcsolatát vizsgálja, saját életének és személyiségének titkait igyekszik felderíteni segítségükkel. Első látásra tehát Todd elsődleges motivációja a Nyomozónaplók befejezése (okok és okozatok megfeleltetése) és a sajátjának mondható személyiség megteremtése lenne, de hosszú évek után rá kell jönnie, hogy naplói befejezhetetlenek. Ez, a tudatának leghátsó részeiben már kezdetektől ott bujkáló gondolat vezeti el végül rejtélyes elhatározásának megváltoztatásához, ami egyben legfőbb indítéka is az elbeszélés megszületésének. Persze a figyelmes olvasó egészen könnyen kinyomozhatja ezt az elhatározást, mint ahogy azt is, ahogy az elbeszélő igyekszik egyre távolabb kerülni céljától, még ha a teljes magyarázatra vonatkozó, első fejezetben tett ígérete miatt folyton vissza-vissza is rángatja narratíváját a „helyes” irányba.
DISPUTA Lépcsők
John Barth: Az úszó opera
53
DISPUTA Lépcsők 54
Todd Andrews személyében tehát látszólag teljesen megbízható elbeszélővel van dolgunk, aki képes életének legmeghatározóbb pillanatait is filozófiailag jól alátámasztott tárgyilagossággal szemlélni, megfigyelői helyzetét még intim körülmények között is fenntartja: a barth-i (andrews-i?) humor talán legjobb példája az az epizód („Tükröt tartani az életnek”), melyben a főszereplő nevetőgörcsöt kap élete legelső szexuális élményének tükör által visszaadott látványától. Ennél egyértelműbben pozitív érzelmet nem is várhatunk Barth elbeszélőjétől, Az út vége szélsőségesen depresszív hangulatához képest jogos tehát a komédia megjelölés. A tárgyilagosság mögött álló cinizmus és nihilizmus kapaszkodó Barth hőse számára: a külső szemlélő látszólagos nyugalmával nevet az emberi tettek hiábavalóságán, szeme előtt végig a „semminek sincs önmagában értéke” jelmondat lebeg, míg végeérhetetlen diskurzust folytat magában élet és halál kettősségének rejtelmeiről. Andrews világában az emberi élet mindkét végpontjára az abszurditás fénye vetül, a férfi igyekszik minden alkalmat megragadni, hogy embertársai életén keresztül be is mutassa ezt. Lelkes kísérleteknek veti őket alá, nem kímélve idegeneket és szerelmét sem: döntéskényszerek elé állítja őket, majd arcán fanyar mosollyal lelkesen bólogat, mikor azok beigazolják számításait. Todd karakterében tehát egy amatőr egzisztencialista bontakozik ki, bár ő maga soha nem is hallott e filozófiai irányzatról vagy annak képviselőiről (itt érdemes megemlékezni Az út vége fausti karakterű pszichiáteréről, aki fokozatosan (túl)adagolja páciensét, Jake Hornert Camus és Sartre filozófiájával). Negatív filozófiája vezeti el sokat emlegetett elhatározásához, melynek megvalósításában épp legfőbb tételeinek kudarca akadályozza meg, hisz mikor magabiztosan választás elé állítja szeretőjét, az egy addig figyelmen kívül hagyott harmadik lehetőséget választ és döntéshozatalra kényszeríti Toddot. A főszereplő jellemének fejlődésén keresztül szemtanúi lehetünk egy világnézet megbomlásának, az abszolútumokba és a jól kiismerhetőnek vélt kétosztatúságba vetett hit szétporlásának is. Az eddig valóban tét nélküli játék így válik igazán játékszerűvé és izgalmassá: Andrews egy rosszulléte során a kétségbeesés már-már transzcendens fokát átélve jön rá az évtizedek során váltogatott maszkjainak jelentőségére és szabadul fel rövid időre a racionalitás nyomása alól.
Az úszó opera filozófiáját ezzel együtt is nehéz komolyan venni. Nem is szabad, ahogy azt Barth sugallja, amikor szemünk elé tárja a címben szereplő színház-hajó triviális és groteszkbe hajló műsorát, amelyet Todd Andrews ugyanolyan élvezettel néz végig, mint a keleti parti amerikai kisváros többi lakója. Az olcsó farce-tól a minstrel show-k világáig minden megtalálható „Adam rendkívüli és egyedülálló tengerjáróján”, jelenetek és szereplők tűnnek fel látszólag minden különösebb rendszer nélkül. Mindezt az olvasó biztos kívülállóként tekintheti meg, így lesz a hajón előadott műsor leleplező, kicsinyítő tükre az egész szövegnek. Az „úszó opera” az egész szövegre kiható, annak elbeszéléstechnikai eljárásait magába sűrítő metafora is: az Andrews álmaiban szereplő, tengeren utazó színház sajátossága, hogy a nézők a partról követhetik az előadásokat, s amikor a hajó eltűnik a láthatárról, a történetek hiányzó részeit saját fantáziájuk segítségével tölthetik ki. Amit azonban Andrews elbeszélőként tesz, ellenkezik ezzel, hiszen személyiségének (maszkjainak) történetét a legakkurátusabb módon igyekszik olvasói elé tárni. Ebből is következik a regény legjellemzőbb prózajegye, az egymásba láncszerűen kapaszkodó, máskor mozaikokként elhelyezett fejezetekre alapozott narratíva. Ez, az olvasót meglehetősen igénybe vevő elbeszélői magatartás leginkább Lawrence Sterne szövegeivel (elsősorban a Tristram Shandyvel) rokonítja Barth regényét. Egy önmagába forduló intellektus ügyes kis játékaihoz a sterne-i módon nyújt tápláló, ugyanakkor kellően ingerszegény környezetet a marylandi Cambridge mikrovilága. Itt mintha senkit sem érdekelne az Amerikai Álom, szó sem esik a nagyvárosok személyiséget próbáló atmoszférájáról, Barth-nál nem érhető tetten sem közvetlen elődeinek hatása, sem kortársainak életérzése. A korai beatnemzedék átható lázadásélményének nála legfeljebb a „kopuláló rákok” látványának izgalma feleltethető meg, Hemingway hőseinek maszkulin hobbijaival szemben Todd Andrews legférfiasabb elfoglaltsága a hajóépítés. Megjelenésekor a regényt leginkább humora miatt fogadta értetlenség és negatív kritika. A néhol nyers, néhol túlságosan is „odaillő”, mesterkéltnek ható poénok ellentmondani látszottak a regény erőteljesen hangsúlyozott, komor filozófiájának. „Mintha két külön regényen dolgozó szerző döntött volna úgy, hogy együttműködik” – írta a megjelenéskor a New York Times kritikusa. Az eredmény valóban különös, de min-
den negatív felhang nélkül: véleményem szerint ez a nehezen feloldható feszültség is az elbeszélői identitás sajátságaiból ered. Egy olyan regényben, ahol a személyiség kimondhatatlansága az egyik fő tematikai elfoglaltság, ez nem olyan meglepő. Bár Barth itt még nem jut el végérvényesen a nyelvnek kiszolgáltatott, a szöveg által megteremtett én fogalmához (ahogy teszi azt későbbi műveiben, például a már említett Bolyongás az elvarázsolt kastélyban elbeszéléseiben), személyiség és szöveg kapcsolatát érintő felvetései, az önéletrajz jellegzetességeit boncoló metafiktív megoldásai a posztmodern szövegalkotás előfutárainak tekinthetők. Ezzel együtt Barth stílusa végig egyenletes, amit a fordítás is sikeresen ad vissza. Forma és tartalom összhangban van, csakúgy, mint a regény „párjában”, Az út végében. Az úszó opera hangulata azonban jóval könnyedebb, bár a kötet leghatásosabb és legemlékezetesebb része Andrews nyomasztó háborús élményéhez kapcsolódik, amikor az I. világháborúban szolgálva néhány örökkévalóságnak tetsző órára egy lövészárokban rekedt egy ellenséges német katonával. Ez a találkozás Todd személyiségfejlődését és az olvasmányélményt is meghatározza, habár stílus és elbeszélésmód tekintetében erősen eltér a korábbi epizódoktól. Ne várjunk tehát kacagtató poénokat, élvezzük inkább azt a szövegbeli és szövegközi „pancsolást”, amelyet Barth és az ő elbeszélője visz végbe a kötet lapjain.
Az úszó opera barth-i életműben játszott jelentőségét bizonyítja, hogy a szerző legutóbbi könyvében is visszanyúlt a kezdetekhez: A Coming Soon!!! című kötetben két szerző fáradozik Az úszó opera történetének újraírásán. Végül mindketten kudarcot vallanak. John Barth első regénye most olvasható először magyar nyelven, a Kalligram Kiadó gondozásában. Az igényes kötetet szemügyre véve (a borító alján emlékeztetnek minket: „A nagy sikerű AZ ÚT VÉGE szerzőjétől”) elgondolkozhatunk: miért épp most? Talán mert az irodalmi posztmodern egyik úttörőjeként számon tartott szerző magyarul olvasható műveinek száma igen kevés, jogos tehát az igyekezet, hogy pótolják a hiányt. Talán mert évtizedeken keresztül úgy olvasták Az út végént, hogy komédiaként emlegetett párja sehol sem volt hozzáférhető. És amikor mindenhol a posztmodern regény kudarcáról beszélnek, egyszerűen szükséges néha visszamenni a kezdetekhez, az újítások zsákutcáinak elkerülése érdekében is. Ha figyelembe veszszük, hogy maga Barth is az „elsőhöz” nyúlt vissza, akkor végképp indokolt ez a kiadás. És az olvasása is. (John Barth: Az úszó opera. Fordította: Kovács Levente. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2005. 256 oldal, 1900 Ft) Marcsek György
Menekülés Milyen jó volna a recenzensnek egyszerűen csak annyit írni: Végre! Az idei debreceni nyári tárlat végre fordulatot hozott, s immár valóban az országban alkotó képzőművészek legjavát vonultatja fel. Vagy milyen jó volna legalább azt leírni: Ez a kortárs kiállítás a hazai képzőművészet legújabb irányzataiba és törekvéseibe is (!) enged bepillantani. Ám e helyett a – tapintatos! – recenzens kénytelen menekülőre fogni, kerülőutakat keresni. Két lehetőséget lát maga előtt. Az egyik, hogy kiemeli a Debrecenben és a Hajdú-Bihar megyében élő, s e tárlaton igencsak túlreprezentált művészek érdemeit. A felszínes ismételgetésekkel szemben a kiforrott művészi munkára mutat rá,
amely legtöbbször egy hosszú és küzdelmes alkotói pálya meglétét jelzi. Egy-egy sajátos formanyelv és stílus konzekvens alkalmazására – vagy hétköznapian szólva: a művészi érettségre. Mint például a debreceni tavaszi, nyári és őszi tárlatokon évek, évtizedek óta kiállító Sípos Zsófia, Palotai Erzsébet, Nuridsány Éva, Makoldi Sándor, Lukács Gábor, Kunkli Irén, Gonda Zoltán, E. Lakatos Aranka, Győri László, Madarász Kathy Margit, Tamus István, Szilágyi Imre, Fátyol Zoltán vagy éppen Burai István esetében (a felsorolás a teljesség igénye nélkül készült). Ők azok a művészek, akiknek műveivel legfőképpen az ezen évszakonként ismétlődő tárlatokon találkozhat
DISPUTA Lépcsők
XIX. Debreceni Országos Nyári Tárlat (2006. aug. 6–28.) I. Debreceni Nemzetközi Művésztelep (2006. aug. 1–19.)
55
DISPUTA Lépcsők 56
a közönség, hogy aztán egyre biztosabban rajzolja meg a mind teljesebben feltáruló, érett alkotói pályák határvonalait. Határvonalakat, amelyek között izgalmas játéktér szerveződik, melyben egy-egy alkotó a tematikák váltakoztatásával újra és újra képes érdekessé tenni az általa elsajátított technikák, kifejezési formák viszonylagos monotóniáját is. Régről ismerősek B. Orosz István metafizikus templombelsői, Józsa János színes zománcdarabokra széttördelt életképei, Kassai Imre enyészetfoltjai, Kányási Holb Margit a női érzékenységet hangsúlyosan megjelenítő finom, puha matériái vagy László Ákos erőteljes gesztusokkal megrajzolt elbeszélései. Ismerősek, de nem többek. A határvonalak, amelyeket ezek az alkotók húztak művészetük köré, nemcsak a kiszámíthatóságot szavatolják, hanem szubjektív világuk biztonságát is. S ahogy az alkotónak nincs bátorsága, úgy a befogadót sem készteti semmi arra, hogy a mélybe pillantson – inkább menekül az önnön magában tátongó szakadék elől. Kérdés azonban, hogy a szakadék szédületének felsejlése nélkül beszélhetünk-e egyáltalában felnyílásról, felmutatásról – művészetről? Kivételt képeznek a tárlaton azok a művészek, akiknek kiállított alkotása(i) éppen a viaskodást jeleníti(k) meg, önnön határai(k) feszegetését. Bényi Árpádot említhetnénk mindenekelőtt, akinek életművében az utóbbi években határozott változás történt. Bényi mind gyakrabban él a tőle szokatlan gesztusfestészet eszközeivel: korábbi figuratív alkotásai helyén most „csak” absztrakt festékfoltokat látunk. Tematikusan szervezett, elbeszélő művészete most a tudat alatti képzetek és traumák közvetlen és expresszív kifejezési formáinak ad teret (festékcsurgatásnak, még több elvétett ecsetvonásnak stb.). Persze ez az absztrakt expresszionizmust idéző drámai hangvétel, amely itt kiállított, 1956 fájdal-
mait megidéző festményében talán éppen a mélységek felnyitására hivatott (A fájdalom húrjai), már figuratív korszakát is jellemezte. Nem váratlan tehát tőle a fordulat, inkább autentikus művészi felismerésnek tűnik. Egyszóval, a recenzens akár a „dicséret” irányába is menekülhet… De kínálkozik egy másik út: a mennyiségi gazdagság kiemelése. Az 1970 óta biennálé jelleggel megrendezett nyári tárlatra még egyszer sem érkezett olyan sok (mintegy ezer) pályamunka, mint idén. Ehhez mérten a zsűri sem volt szűkmarkú: több mint 180 művész 300 alkotását válogatta be. Méltán állíthatja Lóska Lajos művészettörténész a katalógus előszavában, hogy „a kiállítás betölti összegző, a művészetünk sokszínűségét reprezentáló funkcióját”. Bár tematikus és technikai megkötések nélkül pályázhattak az alkotók, egyetlen ajánlást a kiírók azért mégiscsak megfogalmaztak, amellyel az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója előtti tiszteletadásra szólítottak fel. S mivel igen sok pályamunka készült ezen ajánlás iránymutatása szerint, így 1956 szellemiségének egy külön termet szentelhettek a rendezők: az új Kölcsey Központ – a rendezvény új helyszínének – tényleges, kiállításokra funkcionálisan berendezett (ha nem is maradéktalanul alkalmas) galériáját. A többi alkotást az előtérben helyezték el, ideiglenesen felállított (ütött-kopott) paravánokon, professzionális megvilágítás nélkül. Ez a minőségileg is megduplázott helyszín akarva-akaratlan is kettéosztotta a kiállítást: „előszobára” és „bálteremre”. Ha kicsit óvatlanabbul akarna fogalmazni a tapintatos recenzens, itt mindjárt megjegyezné: jól járt, aki a kiírók bizonytalansága mögött mégiscsak kitapintotta az egyetlen (téma)preferencia meglétét, s 1956-nak adózott. A „két” kiállítás közötti különbség a kiállított művek színvonalában is érzékelhető volt: a forradalom emlékének művészi kifejezése mintha többek számára jelentett volna megszólítottságot, kimozdulást önnön zárt alkotói univerzumából. Üdítő színfolt volt a sok emlékező-lírikus, összefolyó pasztellszínekből felépített vagy éppen a kontúrosabb olajfoltok által drámai hangoltságot kiváltó képek között néhány figuratív, szimbolikus elemeket is felvonultató alkotás: például Darázs József vegyes technikával készült pályaműve,
enerváltan beismerni: nincs mi elől menekülni. Már csak azért sem, mert idén először az értékelés számára egy új horizont is kínálkozik, amely talán más összefüggésben láttathatja a debreceni nyári tárlatok szerepét, helyi értékét. Ez az új horizont az I. Debreceni Nemzetközi Művésztelep bemutatkozásával nyílt fel. Jóllehet, a művésztelep ma már épp annyira elavult művészeti fórumnak tűnik, akár a megyei/országos seregszemlék. Tábortűz, beszélgetés, szerencsés esetben maradandó alkotások. Valószínűleg nem lesz túl gyümölcsöző egy olyan csoportos alkotói együttlét, amely nem kifejezett művészeti problémák, alkotási technikák vagy tematikai preferenciák, hanem valamiféle területi szelektálás (fővárosi/debreceni/külföldi művész igazságos számarányú elosztása) mentén szerveződik. Az I. Debreceni Művésztelep résztvevői sajnos ilyen elvek alapján kaptak felkérést. Megfogalmazódott ugyan egy koncepcionális elvárás is, melynek alapján a művészeti vezetők (Baglyas Erika és Süli-Zakar Szabolcs) a „kert-város-szerkezet” témakört kívánták feldolgozni, ám ez annyira erőltetett, sem teoretikusan, sem gyakorlatilag nem megragadható, túlságosan tág fogalmi hármasnak bizonyult, hogy az alkotók közül csak kevesen tudták megélhető művészeti-teoretikus problémaként reprezentálni. Mindössze egyetlen mű szerepelt a zárókiállításon, amely hitelesen mutatta be a városi lét és a kerítések közé zárt természet, azaz az elidegenedettség kontra természetből vétetettség problémáját: Ferenczy Zsolt képregényszerű fotósorozata, a Nyár utca 13–15–17. Ezen kívül végezte mindenki – több-kevesebb kapcsolódással a témához – a „maga dolgát”.
DISPUTA Lépcsők
A zöld raj vagy Svindt Ferenc 1956 november 4. című olajfestménye. S persze szép számmal láthattunk kisplasztikákat, szobrokat. Az előszobába is „szorultak” emlékezetes munkák: például Aknay János Város, Hommage á Somody László, Székács Zoltán Fejek, Székhelyi Edit Asztalaink című műve. De az itt ránk zúduló zsúfoltság és összevisszaság, ami az egyes művek autonómiáját oly módon sértette, hogy szinte lehetetlenné tette a befogadó számára a műélvezetet, határozottan veti fel mind a zsűri tagjainak – akik (be)vállalták ezt a „gazdagságot” –, mind a rendezőknek a gondatlanságát, felelőtlenségét. Ráadásul az egymás mellé szorosan (levegőtlenül) beszuszakolt alkotások között még jobban kirajzolódtak a rutinos vagy éppen rutintalan, elgyötört és igénytelen felületkezelések is. Mindez az összképet végképp lehangolóvá tette. Nos – láthatjuk, mire megy a tapintatos recenzens az eufemizmusokkal, a kerülőkkel, ha szavai mögül úgyis kikandikálnak csüggedt ítéletei, ha a „művészi önismétlést” mégiscsak inkább rutinosságként és kiüresedettségként, a „gazdagságot” pedig befogadhatatlan zsúfoltságként értelmezi. Vagy ha a zsűri egyes tagjainak „bennfentességét”, a helyi művészkolóniához való szoros kötődést nem üdvözítő információforrásnak tekinti, hanem a rátekintési horizont, a szükséges távolságtartás teljes hiányának, ami nélkül a belterjességtől, a provinciális szemlélettől aligha lehet megszabadulni (Fátyol Zoltán például egyszerre volt zsűritag és kiállító művész). Ha a koncepciótlan, a téma- és technikai preferencia nélküli seregszemléket nem a helyi művészek szempontjából jótékony (mert legtöbbször egyetlen) bemutatkozási lehetőségként értékeli, hanem elavult és a kortárs képzőművészeti folyamatokat roszszul reprezentáló kiállítási metódusnak. Mert amíg a diktatúra idejében csak ilyen monstre országos és megyei tárlatok jelenthettek hivatalos fórumot a művészek számára, addig a rendszerváltás után a kiállításszervezési gyakorlat immár valóban lehetővé tenné a művészeti sokszínűség értő kifejezését: egy-egy irányzatnak, műfajnak, technikának a saját kontextusában való bemutatását. A recenzens tehát – aki jómagam lennék – kénytelen
57
DISPUTA Lépcsők 58
A zárókiállítás mindazonáltal felrázó erejű gesztust jelentett a cívisváros számára (mellesleg szintén egy kiállításra teljességgel alkalmatlan helyen, a Belvárosi Művelődési Házban). Legfőképpen azért, mert a képzőművészeti megnyilatkozások olyan műfajait reprezentálta meggyőző módon, amelyek fájdalmasan hiányoznak Debrecenből, amelyek a helyi képzőművészet irányítói által eddig a margóra voltak utasítva. Nemcsak egyszerűen a mozgóképi reprezentációról van szó, de akár a fotós alkotásokról, a fotogramról, a kollázsról, az installációról, a performanszról is. Ha az egyszerre megrendezett két tárlatot egymás mellé állítja a látogató, akkor olyan érzése támadhat, hogy az előbbi (a seregszemle) visszaviszi az időben egy/két/három évtizedet, míg utóbbi próbál a jelennel, a mindennapi életünkkel dialógusba keveredni. Előbbi nem ismer el más művészeteszményt maga előtt, mint a gondossággal elkészített, „bevégzett”, keretbe kifeszített, paravánra és talapzatra állított műalkotást, utóbbi mindezeket megkérdőjelezi, de legalábbis problémaként reflektál rájuk. Kővári Attila (egyébként nem igazán megérlelt és kidolgozott) mesekönyvet idéző „szárnyas” festménye egyszerűen a földre volt állítva. Kónya Ábel egy olyan, az állandóságot és a bevégzetlenséget egyszerre felmutató installációt állított ki, amelyben egy önmaga körül körbefutó vászon (reklámtábla) jeleníti meg az önmagába záruló teljesség illúzióját. A „mozgófestményen” egy lefotózott és felnagyított gránitfelület finom mintázata látható, ebbe a felületbe mint kőtáblába „véste bele” az alkotó az újra és újra ismétlődő három fogalmat: valóság – gondolat – képzelet, melyet a körbeforgó vászon elé állított három „valóságos”, de mozdulatlan kőkocka sajátos, ironikus játékba von. Eperjesi Ágnestől egy tőle megszokott hangvételű, hűvös szépséget sugárzó alkotást láthattunk, mely az általa meghonosított „fotófestészeti” eljárással készült. Eperjesi a fotogram fényképészeti minimalizmusára épít: nem a fotót manipulálja, hanem a színek speciális helyzetét, az összeállítás egészét, amellyel kétségtelenül új tárgyi minőséget ad az ábrázolt alakoknak – jelen esetben a „tárgyiasult” háziasszonynak, akinek társadalmi helyzete alapján szükségszerűen értelmetlen feladatokat kell elvégeznie. Szépfalvi Ágnes itt kiállított, Zöld kabát című, fotóhűséggel ábrázolt olajfestménye életművének jól felismerhető, ám minden bizonnyal nem legsikerültebb alkotása. A női alakot körbeölelő fény éles, mégis finom kontúrokat teremt,
megragadva a valóságszerűségnek azt a rezzenésnyi pillanatát, amelyben ez a nő éppen csak felnéz – egy félbe maradt, képregényszerű pillanatot, amelyben semmi több, semmi „időtlen” nem történik. A művésztelep legígéretesebb „alkotásainak” mindazonáltal a köztéri művészeti akciók bizonyultak. A nyilvános művészet Debrecenben ismeretlen műfaj, mely meghonosításra vár – a művésztelep akár ennek az egyetlen kihívásnak a megvalósítása által is betölthetné a hivatását. A nyilvános művészet persze tünékeny jelenség, amely a meglepetésre, a kommunikációra helyezi a hangsúlyt, ám mivel aktív befogadást igényel, a hagyományos „kiállítótermi” műfajoknál sokkal erőteljesebben formálhatja az utca emberének, a mindennapi befogadónak a művészethez való viszonyulását. Még akkor is, ha a váratlan befogadás közben esetleg lényeges dimenziók nem tárulnak fel. A művésztelepesek „kirakat-kiállításokkal” rukkoltak elő a város különböző pontjain, ám mivel ezek nem voltak elég meghökkentőek, inkább ötletszerűnek tűntek, így többnyire észrevétlenek is maradtak. A Baltazár Dezső téren rendezett nyilvános művészeti est keretében viszont láthattuk Kónya Ábel grafikus és festészeti elemeket felvonultató videomunkáját, a Transit című animációs-experimentális filmet, amely minden bizonnyal a művésztelep leginvenciózusabb, legkidolgozottabb műalkotása volt (igaz, Kónya ezt még 2004-ben készítette). Érdekes vállalkozás volt Baglyas Erika performansz-akció keretében megalkotott installációja, amely azonban a fóliaoszlopon megjelenített (ott, a köztéren felírt) művészetelméleti és bölcseleti kérdéseket olyan leegyszerűsítő általánosságban fogalmazta meg, hogy az ironikus polgárpukkasztás gesztusától szükségszerűen távol maradt. Süli-Zakar Szabolcs videoinstallációja pedig akár az I. Debreceni Nemzetközi Művésztelep szimbólumává is válhat, majdan, hiszen a fiatal debreceni alkotó a Baltazár téren álló kőpadra egy olyan virtuális Puffot vetített, amelyen a művésztelep virtuális résztvevői mind helyet kaptak – s ekként már mindig ott is maradnak. Országos nyári tárlat, nemzetközi művésztelep. Két kiállítás, két művészeteszmény – két generáció: egy régi és egy új. Talán ez az előre, a jövőbe menekülés útja. Talán nem is menekülés. Széplaky Gerda
„bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba” Madarászné Kathy Margit a debreceni közönség előtt nem ismeretlen. Férjével, Madarász Gyula festőművésszel évtizedek óta szerény, de igen tevékeny résztvevői egy olyan kultúrateremtő művészeti közéletnek, amely sokak számára mutat példát. Mindketten gazdagítják műveikkel azokat a jeles tárlatokat, amelyek elsősorban ennek a hajdúsági világnak bensőséges és hagyományokban igen gazdag világát igyekeznek a mulandóság elől megmenteni. Madarászné Kathy Margit éppen úgy részt vesz egy-egy tokaji művésztelepi együttműködésben, mint férje, mert egészen bizonyos abban, hogy egy-egy alkotóműhelybeli, közös beszélgetésekkel és csendesebb alkotómunkával eltöltött, de sűrített élményekkel gazdagon megélt nyár vagy őszi időszak az ő személyes szellemi felfrissüléséhez éppúgy hozzájárul, mint a vele való együttlét másokéhoz. A magyar művészeti életben az utóbbi évtizedekben megtapasztalhattunk számos olyan rohamosan beáradó és egyáltalán nem feltétlenül elfogadandó kifejezési formát, amelyhez – mint természetesen minden alkotáshoz – meghatározott világnézet tartozik. A kulturális közélet igencsak változékony divattendenciákhoz igyekszik felsorakozni, valamiféle lemaradástól való félelmében. Felgyorsult tendencia ez, amelyben elvész az alkotókat amúgy nyilvánvalóan foglalkoztató szellemi megmegújulás természetes ritmusa. Az ezredfordulóra jellemző gazdasági és társadalmi sebességváltás gyakorta identitást felőrlő közegében szinte csodával határos az az időn túli, és éppen ezért állandóvá nemesült művészeti magatartás, amely Madarászné Kathy Margit öltözéktervező művész alkotásait jellemzi. Az a helyzet ezzel a képzőművészeti értékű, habár ruhákban és ritkábban faliképekben megjelenő különleges művészettel, hogy nem csupán Magyarországon vált teljes értékűen egyénivé, senki máséval össze nem téveszthetővé, hanem évtizedek alatt egyre nagyobb elismertségben részesül számos jelentős nemzetközi fórumon is. Madarászné Kathy Margit is tagja annak a nemzeti hagyományokat modern módon át-
értelmező, divattal foglalkozó művészcsoportnak – korábban Modern Etnika, jelenleg Tradíció néven állítanak ki műveikből szebbnél szebb darabokat –, amelyet éppen a rendszerváltás kezdetén többek közös elhatározásából valósítottak meg maguk a művészek, és azóta is nagy eseménynek számít, ha bemutatkoznak bárhol külföldön vagy Magyarországon. Ezeknek a közös avagy egyéni kiállításoknak sajnos csak és kizárólag a pénzügyi lehetetlenség szab korlátokat, holott nyugodtan kijelenthetjük: a mai magyar tervezőművészetben ez a csoport sokszínűségével, egyéni karaktereivel bőven kielégítené a gazdasági védjegynek tartott Hungaricum kívánalmait, akár a tokaji bor és más nemzeti kincsünk. Madarászné Kathy Margit legutóbbi kiállítása a budapesti belvárosi Dorottya Galériában volt, amely az Ernst Múzeum filiáléja. Ahogy minden, nem teljesen állami fenntartású intézmény, úgy az Ernst Múzeum és Dorottya Galériája is pályázati pénzekből és a művészek saját hozzájárulásai segítségével tudja csak megvalósítani kiállításait, s így volt ez ebben az esetben is. Ezt nem hagyhatjuk említés nélkül, mert így talán még inkább megbecsülendő az a vállalkozás, miszerint Madarászné Kathy Margit minden nehézség ellenére elvállalta a tárlat megrendezését, egy rendkívül látványos és tartalmas könyvkatalógus elkészíttetésével együtt. Akiknek módjuk volt ezt a kiállított anyagot is látni, meglepetéssel tapasztalhatták, hogy mindabban a tradícióbeli átlényegítésben, amely a művész eddigi munkáit is jellemezte, milyen sokféle újítással lepett meg mindenkit. Művészete ma már egy beérett kifejezési formarend szerint jeleníti meg azt az embereszményt, amelyre titokban minden jóérzésű ember vágyik, de mégis egy igazi alkotóművész meg-megújuló frissességével hozza az új műveket. Az említett kiadványban így jellemeztem Madarászné Kathy Margit értékeit: „’bíborba, bársonyba, gyöngyös koszorúba’… ez a régi dal merült föl gyermekkorom szép világából akkor, amikor Debrecenben először láthattam Kathy Margit műhelyét. Le-
DISPUTA Lépcsők
Madarászné Kathy Margit öltözéktervező művész kiállításáról
59
nyűgöző volt. Bársonyok, taftok, fémszálak, ripszcsíkok, alpakkák és selymek, gyöngyök és natúr vásznak, puha és érdes anyagok, cérnák és orsók, fehér és arany, bíbor és alkonyfekete színek, szalagok, pántok, gombok. Madarászné Kathy Margit csak női öltözékeket tervez, néhány különleges falikép kompozíciója mellett… Úgy tűnik, határozott elképzelése van a nőiesség és a méltóság ötvözéséről. Ebben minden bizonynyal a magyar történelemben példát adó nagyasszonyok uradalmakat, fejedelemségeket irányító személyiségei éppúgy befolyásolják, mint az ezek nyomán is megformált drámai hősnők figurái… A szárnyas ingvállak mintegy felemelik a szemérmesen dekoratív nőalakokat egy magasabb szellemi szférába. A finom dekoltázst szigorú mintavonal övezi, a magasan záródó gallér felemelteti a fejet. Ezek az öltözetek a valóságos női testeket izgalmas zártságban tartják, miközben mindenféle, manapság divatos szexuális hatást mellőznek. Így ennek a sejthető testiségnek mintegy burkává válik minden ruha, kabát, köpeny, olyanná, mint egy finom velencei szelence, amelynek titkos zárát nem akárki tudja kinyitni. A művésznő a koncepcióját jól kifejező címeket ad öltözékeinek (Megidézett Örökségünk, István király és a kereszténység felvételének emlékére), ezzel is jelezvén, hogy nem divatot tervez csupán, hanem önálló műalkotásokat teremt. Egyértelmű állásfoglalást képviselnek egy valaha valóságosan létező európai és magyar eszmei és művészi kultúrkincs védelme mellett. Ezek a pompázatos művek mind egyedi, kézzel varrott remekek, amelyek ugyanúgy ké-
szülnek, akárcsak hajdanán, méltán híres, erdélyi, felvidéki, itáliai, ó-francia vagy német fejedelemségek mesterműhelyeiben. Igaz, azzal a különbséggel, hogy hozzáértő varrónők és a természetes alapanyagok, illetve kellékek híján Kathy Margit 20–21. századi hősnőként mégis megkeresi azokat, és lassú kézimunkával felépíti ruhaszobrait. Művein feltűnik egyfajta geometrikus vonalrend, amelyet az alanyul szolgáló puha női test formáinak kiemeléséhez mesterien alkalmaz. Másutt a stilizáltságában is burjánzó virág-, levél- és indamotívumokkal idézi meg a pompában hozzáértően válogatós, ínyenc korszakok csodálatos fantáziáját, esetenként csigavonalak ingerlő fordulataival fokozván ezt a sejtető erotikus hatást. Fehér és fekete gyöngyös hímzett részletek hangsúlyai szinte felidézik az egykor volt pompás berendezéseket, amelyek között zenével, tánccal, játékokkal, versekkel és színdarabokkal szórakoztak az emberek – ezzel egyúttal mecénásaivá lévén a mestereknek, formálóivá válván a történelemnek és a kultúrának. Kathy Margit műveiben éppen e miatt az eszmeiség miatt jóval több rejlik, mint valamiféle történelmi nosztalgia. Ő ugyanis e drága anyagok sugallatát megőrizve képes divatba hozni a hozzájuk tartozó magatartásformát, ruháiban méltó módon kell és lehet viselkedni a hétköznapokban is, ha éppen ritkán egy-egy megrendelőjének készít ilyent. Öltözékeivel sajátos márkát teremtett, valamint azt a vágyat és tiszteletet a mesterség magasan érett mívelése iránt, amelyre valóban csak az igaziak képesek.” Dvorszky Hedvig
„Üregbe húst temetni…” DISPUTA Lépcsők
Pálfi György: Taxidermia
60
„A hobbim a kitömés. Tudja, a taxidermia. És néha azt mondom magamnak, nemcsak madarakat kéne kitömni…” (Hitchcock: Psycho)
Egy szexuálisan túlfűtött baka, egy túlsúlyos evőbajnok és egy félszeg preparátor összefonódó története alkotja Pálfi György második nagyjátékfilmjének gerincét. A há rom epizód mindegyike megidéz egy-egy műfajt, a pornót, a sportfilmet, illetve a horrort, míg a film egésze egy három gene-
rációs családtörténetet alkot. De ahogyan a kisebb történetek ironikusan kezelik a zsánerek kliséit, úgy a nagy egész sem tartja be a játékszabályokat. Többek között a családtagoknak csak igen szűk körét ismerteti meg a nézővel, nem fest széles társadalmi tablót a különböző korszakokról, és nem él a megszokott dramaturgia (felívelés-csúcspont-hanyatlás-széthullás/újrakezdés) fogásaival sem. Sőt az is kérdéses, hogy egy család tagjainak tekinthető-e egyáltalán a három férfihős, mert az apa és az unoka
teljesülése után a teknőben érte a halál, a felbőszült hadnagy golyója végzett vele. A középső epizód Balatony Kálmán története, aki egy a valóságban sosem létezett sportágban, a versenyszerű evésben találja meg a vágyainak megfelelő tevékenységet és a felemelkedés lehetőségét. Az ételekből ipari mennyiséget fogyasztó fiú ráérez arra, hogy a testi korlátok csak külsődlegesek, az evéssel belülről tágítani tudja önmagát, ismeretlen világokat nyithat meg, akár a halállal is szembeszállhat ily módon, kitolhatja életének idejét. Karrierje azonban nem teljesedhet ki, mert szervezete képtelen feldolgozni a menüben rendezett versenyek minden fogását. A magánéletben szerencsésebb, elnyeri az ugyancsak tehetséges ebédelő, Aczél Gizi kezét, pedig arra sporttársa, Miszlényi Béla is pályázott. Az esküvőn azonban, míg Kálmán a Gondolsz-e majd rám című slágert énekli, Gizi és Béla egymáséi lesznek. A nő teherbe esik, és miután a férj is felhagy a versenyzéssel, bemutatókon, pártrendezvényeken kápráztatják el evőtudományukkal a közönséget. A felszabadulás évfordulóján negyven kiló vörös kaviár elfogyasztását vállalják egy külföldi utazás reményében, ám Gizi roszszul lesz, és hamarosan megszületik gyermekük, a kis Lajoska. A harmadik epizód idején már nincs együtt a család, Gizi disszidált és az 1984-es olimpián egy külföldi csapat edzőjeként lett sikeres. Kálmán többmázsásra hízott és hájának rabjaként már ki sem mozdul a lakásból. A madárcsontú Lajoska preparátorként dolgozik, boltjában mindenfelé kitömött állatok, madarak, medvék, mókusok láthatók. Munkája akad bőven, és a fiú bizarr megbízatásokat is vállal, pl. dr. Regőczy Andor megrendelésére olyan üveggömb kulcstartót készít, melyben egy preparált magzat alussza örök álmát. Apja, mivel fia nem tudja kárpótolni őt derékba tört sportpályafutásáért, macskákkal kí-
DISPUTA Lépcsők
fogantatásának körülményei is elbizonytalanítanak efelől. Ami mégis szoros kapcsolatot létesít a három epizód, illetve azok központi alakjai között, az a szokatlan nyíltsággal megmutatkozó testiség, az embernek mint biológiai lénynek változatos, helyenként meghökkentő, esetleg megbotránkoztató megjelenítése. Vagy ahogyan a rendező összegezte a három epizód koncepcióját: „az első a sperma, a második a nyál, a harmadik a vér körül mozog.” (Hungler Tímea interjúja Pálfi Györggyel, Filmvilág 2006/2. 8–10.) A II. világháború idején játszódik a nagyapa, Morosgoványi Vendel története, aki Woyczekhez hasonlóan közlegényként nemcsak hadnagya parancsainak kiszolgáltatott, hanem a tiszt filozofálgatását, tanító szándékú fejtegetéseit is kénytelen nap mint nap végighallgatni. A hadnagy jóformán csak a szexről beszél, ezzel viszont az egyébként is nőhiánytól frusztrált Vendelt a végletekig csigázza. A baka elfojtott vágyait álmaiban éli ki, egyszer például snájdig katonaként a kis gyufaárus lányt próbálja meg elcsábítani, aztán spermája a csillagokig lövell. Ébren a hadnagy felesége és lányai után leskelődik, de pórul jár, mert a fáskamra résén kidugott péniszére nem a hölgyek figyelnek fel, hanem az éles szemű és hegyes csőrű kakas. A hadnagy feleségét végül sikerül rábírnia egy éjszakai légyottra, az aktust a friss disznóhússal megpakolt teknőben ejtik meg, legalábbis úgy tűnik, hogy ketten vannak. Kétséget az támaszt, hogy bizonyos snittekben mintha csak Morosgoványi lenne látható, a termetes katonafeleség álomkép csupán. Az asszony mégis teherbe esik és az újszülött, a kis Balatony Kálmán malacfarokkal jön világra, árulkodva fogantatása – mégiscsak valós – körülményeiről. A szokatlan testrészt és a vele járó szégyent aztán a hadnagy csípőfogóval tünteti el. Vendel ekkor már nem él, vágyai be-
61
DISPUTA Lépcsők 62
sérletezik, margarinnal párducnagyságúra hizlalja kedvenceit. A három állatot rács mögött kell tartani, mert az étrendjükből hiányzó húst valószínűleg gazdájuk megtámadásával igyekeznének pótolni. Lajoska magányos, a pénztáros lányt mégsem meri megszólítani, csak reménykedve bámulja naponta a boltban, ahová csokiért és margarinért megy le. Apjával pedig nem találja a közös hangot, Kálmán nem érti meg fia a kitömést művészi szintre fejlesztő ambícióit. Amikor az ifjabb Balatony egy reggel szerelme helyett egy fiút talál a bolti kasszánál, a lakásba lépve pedig azt látja, hogy a macskák kiszabadultak és megölték magatehetetlen apját, különös elhatározásra jut. Az óriási testet kitömi, majd a műhelye mélyén önmaga preparálásába fog. Olyan szerkezetet alkot, ami a veszélyes művelet végéig életben tartja, aztán éles pengék vágják le azokat a testrészeit, a fejét és a jobb karját, amiket egyedül nem képes kitömni. Az így létrejött archaikus szobortorzóra dr. Regőczy talál rá, aki épp a megrendelt kulcstartó miatt látogatott a boltba. A család története itt még nem ér véget, hiszen Regőczy felismeri a szobor egyediségét, ezért kiállítást rendez preparált testekből. A rideg kiállítóteremben a pezsgőt kortyolgató közönség megcsodálhatja az apát és a fiút, pontosabban, azt, ami a testükből megmaradt, egy csonka család csonka tagjait. A három epizód megjelenítésében közös a testek megmutatásának naturalizmusa, nemi szervek, zsigerek, vér, izzadság és hányás kendőzetlenül kerülnek a néző szeme elé. A részletek kiemelése csak elvétve tűnik öncélúnak, a jelenetek többségét szerencsére megmenti a rendező ellenpontozásra való hajlama, így a szeretkezés közbeni párbeszéd vagy az evőemberek rivalizáló dialógusa két „nullázás” (hányás) között bizarr voltával inkább nevetésre késztet. Talán csak Lajoska önkitömésekor érezheti úgy az ember, hogy az egymás után formalinba csobbanó belszervek látványa több a kelleténél. A groteszk ábrázolásmód mellett a minden epizódban felbukkanó szürrealista elemek miatt emelődik el a történet a hétköznapiságtól és a túlzott komolyságtól. Vendel álmában egy megelevenedő képeskönyvben találkozik a kis gyufaárus lánnyal, Balatony Kálmán egy sosemvolt sportág nagy egyénisége, fia pedig az abszurditásig tolja ki a taxidermia lehetőségeit. De ilyen valószerűségen túli tényező a Száz év magányt idéző malacfarkú kisfiú, a tejbegrízevésben verseny-
ző ifik jelenete, amelyben a konyhás néni daruval porciózza ki az ételt, vagy a csokis ostyákat csomagolópapírostul bekebelező Kálmán magánszáma is. A különböző minőségek vegyítésének kiindulópontjai a film alapjául szolgáló Parti Nagy Lajos-novellák, melyek nyelvi bravúrjait Pálfi képi ötletekkel és trükkökkel helyettesíti. Ilyen a már említett megelevenedő képeskönyv, a teknő körül függőlegesen köröző kamera, a léptékek ügyes kombinálása miatt óriásinak tűnő macskatrió és a corpus magnum, Máté Gábor gigantikussá növesztett alakja az idős Kálmán szerepében. A történések valószerűségét az is csökkenti, hogy a korszakok pontos behatárolását nem könnyíti meg a film, a tárgyi környezet érzésem szerint szándékoltan elbizonytalanító. Az első epizód éppúgy játszódhatna az I. világháború idején is, a második az 1960-as vagy ’70-es évek közegében, Balatony Lajos pedig ugyan jelenbeli bevásárlóközpontba jár vásárolni, műhelye falait mégis a 80-as évek plakátjai díszítik. A zárójelenet kiállítóterme épp úgy lehet napjaink, mint a közeljövő hightech világának része. A pontosítást csak a három főhős egymáshoz viszonyított életkora segíti valamelyest. Az epizódok főhősei egy-egy emberi vágyat testesítenek meg és viszik szélsőségekig: Vendel a kielégülést, Kálmán az evést, Lajos pedig a fiatalságot szeretné állandóvá tenni az életében. Tervük, ha felemás módon is, de sikerül, a katona szeretkezhet, igaz, rögtön utána meghal; a sportoló élete alkonyán egyfolytában eszik, de magatehetetlensége lesz a veszte; a preparátor megőrzi testét az utókornak, bár ebbe azonnal bele is pusztul. A szenvedést okozó késztetések egy generációval később teljesülnek: a szeretkezés Kálmán kiváltsága lesz, a becsvágy majd Lajost teszi híressé, elérve azt, ami apjának nem sikerült. A nőkkel szemben viszont éppoly szerencsétlen, mint a nagyapja, tehát hármuk története a körkörösség mentén is leírható. A három epizódot összefűző testiség a töm ige különböző jelentéseit is magában rejti. A nagyapa semmi mást sem szeretne, csak nőket „tömni”, az apa az ételt tömi magába, a fiú testek kitömésével keresi a kenyerét. A tömés valamilyen űr, hiány megszüntetésére szolgál, egy adott forma minél teljesebb kitöltését jelenti. A főszereplők életüket teszik, tennék teljesebbé a „töméssel”, tartalmasabb létre, boldogságra vágynak. Az ehhez vezető utat mindhárman megtalálják, ám vagy tartóssá tenni nem tudják a boldogságot, mint Vendel
got örökölte. Az önkitöméssel természetes és mesterséges, isteni és emberi teremtés egységét hozta létre, beteljesítve saját és elődei vágyait. Boldogsága mégsem teljes, mert a kitöméssel létrejött új testből hiányzik a teljesség: „azt, amit ilyenkor érzel, azt nem nagyon lehet kitömni” – ismeri be tette korlátait halála előtt nem sokkal. Ezt a vallomást csak fenntartásokkal kezelhetjük, ugyanis az idézet a kész műben nem hangzik el, a film szinopszisából származik (lásd www.taxidermia.hu weboldalon). A vágy elérése csak újabb hiányt szül, aminek elérésére tovább lehet vágyakozni. A szenvedély és a szenvedés kézen fogva járnak, és hogy ez nemcsak szélsőségesen formálódó életpályák esetében van így, hanem mindannyiunk sorsa, azt a filmbeli túlzások felnagyítják, ugyanakkor, extrém voltuk miatt valamelyest el is takarják a szemünk elől. A Taxidermiával Pálfi még tovább merészkedik egy jószerével járatlan úton, amin első filmje, a szintén formabontó, beszéd nélküli Hukkle jelentette az első lépést. Szókimondó és következetes második műve tudatos film az ösztönökről, zsigertörténet az emberi vágyakról, a zsákutcába jutó magyar (kelet-európai) sorsokról, egyszerre taszító és vonzó, gyomorforgató és kacagtató. Képi megvalósítása lenyűgöző, amiért elsősorban az operatőrt, Pohárnok Gergelyt és a látványtervezőt, Asztalos Adrient (sic!) illeti elismerés. Olyan filmek hatása érződik a Taxidermián, mint A nagy zabálás vagy a Rózsaszín flamingók, ezért külföldön is könnyebben utat talál a közönséghez. Idehaza a Filmszemle fődíja jelzi, hogy a szakma elismeri a mű értékeit, bízzunk benne, hogy a közönség gyomra is beveszi Pálfi György főztjének szokatlan ízeit. Az ínyencek máris kultuszfilmként emlegetik. (Taxidermia. Rendező: Pálfi György. Forgatókönyvíró: Parti Nagy Lajos elbeszélései alapján Ruttkay Zsófia és Pálfi György. Operatőr: Pohárnok Gergely. Főszereplők: Czene Csaba, Trócsányi Gergő, Stanczel Adél, Marc Bischoff, Máté Gábor) Vékony Gábor
DISPUTA Lépcsők
és Kálmán, vagy ha mégis, az elégedettség megélése, kiélvezése válik lehetetlenné számukra, mint Lajos esetében. A halál utáni megbékélés sem adatik meg az apának és az unokának, ők múzeumi öröklétre kárhoztattak, Vendel temetéséről is lehetnek elképzeléseink kiszolgáltatott élete és halála alapján. A temetés szó szintén a töm igére vezethető vissza, jelképesen tehát a három férfi életcélját jelentő tömés még haláluk után is kudarccal végződik. Az utolsó epizód és a zárlat érdekes kérdéseket is fölvet. Vajon művésznek tekinthető-e egy leginkább kézügyességet és precizitást igénylő szakma tehetséges képviselője? Az általa kitömött állatok esztétikai értékkel is bírnak? Műalkotás-e egy preparált emberi test? Formája alapján talán igen, keletkezését tekintve nem, csakhogy fontos-e ezt figyelembe venni? Balatony Lajos önkitömése egyszeri és megismételhetetlen, egy közönség nélküli performanszra emlékeztető gesztus, melyben saját testének felszámolása és újraalkotása eltörli alkotó és mű különbségét. Abban a pillanatban, ahogy elkészül a mű, a létrehozójának helyébe lép, ugyanakkor örökké jelenvalóvá is teszi az alkotót, aki ezentúl önmaga szobraként áll előttünk. A létrejött szobortorzóról nehéz eldönteni, hogy archaikus vagy kortárs, az elit- vagy a tömegkultúra terméke-e. Paradox alkotás, ami alkotóját annak halála révén teszi halhatatlanná. Lajost művésznek tekintik a film végén, ami legitimálja önpreparálását, az viszont, hogy épp dr. Regőczy, vagyis egy ellenszenves, torzult lelkű figura lesz Balatony felfedezője és első méltatója, erősen ironikussá teszi ezt a legitimációt. A film befejezése megadja azt a lehetőséget, hogy visszamenőlegesen Vendel és Kálmán tevékenységében is észrevegyük egy-egy sajátos művészlét lehetőségét. A nagyapa lehetne a naiv, ösztönös művész prototípusa, az ősnemző, akinek nyughatatlan fallosza a tűzzel, a vízzel, a csillagokkal, az állatokkal is kapcsolatot teremt. A harmónia mégis hiányzik az életéből, ezért keresi folytonosan a kielégülés más útjait is. Fia, Kálmán a Schillertől származó kategóriák másik pólusát képviseli, szentimentális, vagyis tudatos, modern művész, akinek eszményét a belső végtelenségről a valóság hiúsítja meg. Önkiteljesedését korlátozott képességei gátolják, lelkileg kész mindent befogadni, ám a teste erőtelen. Lajos, mintha mindkettőből őrizne valamit, nagyapjától a természettel való közelséget, a látható iránti érdeklődést, apjától a befelé figyelést, a reflektáltságot, a tudatossá-
63
Kóstoló Bódis Zoltán DISPUTA Műhely 64
Bevezetés Hamvas Béla borfilozófiájába (próba) „Az ivásnak egy törvénye van: bármikor, bárhol, bárhogyan”1 – ezzel a paradoxonnak tűnő mondattal kezdődik A bor filozófiájának, Hamvas Béla 1945-ben írt nagyeszszéjének harmadik része, amely a bor szertartástanába avat be. A hamvasi hang személyessége, közvetlensége és meggyőző ereje elhiteti a mindenkori olvasóval, hogy ezt a törvényt érteni és élni a legtermészetesebb dolog a világon. A borkönyv azonban csak első pillantásra szab törvényt, jóval inkább megnyit – iniciál –: bizonytalanná tesz mindent, amit megszokottként magunkkal hozunk a könyv lapjai elé ülve, legyen szó akár a könyv fontos témáiról, a borról, az evésről, a szerelemről, Istenről vagy épp arról, hogy hogyan is érdemes olvasni ezt a könyvet magát, s mibe is kóstolunk bele, ha a hamvasi nyelv ízeit próbálgatjuk. A bor filozófiája kétségkívül a Hamvas-ouevre talán legnépszerűbb és legtöbbet kiadott darabja, írásait kedvelők vagy épp elutasítók, rajongók és közömbösök számára olyan közös nevező, amely Hamvas esszéírásának sajátos jellegzetességeit a leginkább látni engedi. A hamvasi életművön belül is különleges ez az írás, hisz a néhány évvel korábban kiérlelt, s 1944-ben papírra vetett nagy mű, a Scientia Sacra és az ötvenes évek fordulóján írt regény, a Karnevál keletkezésének ideje között született, mintegy a két szöveg határmezsgyéjén. A Scientia Sacra elsődleges célja, hogy összefoglalja és szintézisét adja a „történelem előtti” emberiség, az archaikus szellemi hagyomány legfontosabb forrásokban fellelhető tanításának, amelynek a hamvasi meghatározás szerint lényege az „ember isteni eredetének tudata”, s „az istenhasonlóságnak
mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése”. Ezt a „végső értelem” megragadására és kinyilatkoztatására képes Mesterként megszólaló írói hang közvetíti az olvasónak. A Karnevál ezzel szemben a főszereplő képében Bormester Mihályt, a világ sokhangú igazságát elbeszélésekbentörténetekben megragadó mesélőjét állítja elénk, akinek legfőbb eszköze a humor, egész pontosan az a Hamvas által humorisztikának vagy humor-misztikának nevezett látásmód, amely a „nevetés öl” régi szabályát a „nevetés felébreszt” tételére módosítja: nem pusztán leleplezni akar, nem elégszik meg a karneváli maszkok lerántásával, hanem a maszkok mögöttihez akar eljutni. A bor filozófiája mintha e két pont között oszcillálva a mindentudó Mester és a minden-nevető Bormester alakja között valami mást is elénk tárna a hamvasi esszé világából, hisz e könyvében Hamvas egyfelől komoly Mesterként „imakönyvet” ír, borkatalógust állít össze, szájharmóniát vázol, másfelől nevető Bormesterként a világot „borkorszakokra” osztja, s felhasznált szakirodalomként néhány évezred könyveit sorolja fel. Ugyanakkor már a legelső sorokban figyelmeztet: a könyv maga „szemfényvesztés”, nem szabad szó szerint venni, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy benne a legfontosabb szavak álnevek, mégpedig Isten álnevei. Ez a hermeneutikai utalás óvatosságra int. Mert igaz, jó úgy olvasni A bor filozófiáját, hogy az a borhoz való mindenkori viszonyunkat szedi rendbe, de tudni kell, hogy ez az olvasat annak az illúziónak esik áldozatul, hogy elfelejti a könyv bevezetőjében elhangzó intést. De mit is jelent másképp szólni Hamvas számára?
A „próba” a jelen írás (nem létező) műfaji meghatározásaként az esszéírás egy lehetséges útját veti fel. Megidézi az esszé szó egyik első magyar nyelvű megjelenését, ugyanis Bessenyei György Alexander Pope Essay on Man-jét Az embernek próbája címmel fordította le. Pontosabbnak vélem ezt a fordítást, mint a ma elterjedt „kísérletet”, hisz a kísérlet óhatatlanul is azt a természettudományos nyelvezetet juttatja eszünkbe, amelyhez képest az esszé valami mást akar megmutatni. A próba ezzel szemben épp a próbatétel felé tereli a figyelmünket, a próbák kiállására hív.
1
Hamvas Béla: A bor filozófiája. Életünk, Szombathely, 1988. 151. (A továbbiakban: BF)
A bor filozófiájáról szólunk. Az esszé maga ugyanis szoros kapcsolatban áll a könyv egyik fő témájával, az ízleléssel. Maga Montaigne, az esszé atyja arról ír A tapasztalásról szóló könyvében, hogy a szavak, a nyelv „magyarázó”, „logikus” használata veszélyeket rejt magában: „Vitáink szavakon forognak. … Szóra kérdezek, és szóban kapok választ. … Szót szóra cserélünk, sokszor ismeretlenebbre. … Felteszünk egy kérdést: kaptárnyi zümmög vissza”. A szavakba, a nyelv kommunikatív erejébe vetett hit megingásán túl azonban Montaigne megoldást is javasol, mégpedig olyan életszemléletet, amely a nyelv hálóján túl a közvetlen tapasztalásig próbál eljutni: „Az orvostudomány mindig is a tapasztalatot vallja munkálódása próbakövének.3 … Mert úgy gondolom, hogy a legközönségesebb, leghétköznapibb és legmegszokottabb dolgokból is, ha igazi fényükben tudjuk látni őket, a legnagyobb természeti csodák és a legbámulatosabb példák lehetnek, kivált, amikor emberi cselekedetekről van szó.”4 A borkönyvben Hamvas épp azért emeli ki az érzékszervek közül a száj adta lehetőségeket, mert ezt tartja a legközvetlenebb érzékelési módnak: „A száj, amit megkíván, magába veszi. És csak akkor tudom meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltem. A száj a közvetlen tapasztalás forrása. A kisgyerek ezt még tudja, mikor valamivel meg akar ismerkedni, s azt a szájába dugja. …A szemvilágnál, a fülvilágnál, sőt még a kézvilágnál is a szájvilág sokkalta közvetlenebb; éppen ezért vallásosabb, mert közelebb van a valósághoz.”5 Ez a közvetlen érzékelés teszi lehetővé, hogy helyreálljon a világ eredeti rendje, az a „valóság”, amely Hamvas szerint a történeti időkben „fátyol mögött” rejtezik. Ez az ízlelés az, amit Montaigne – nem konkrét értelemben, hanem egyfajta megismerési módszerként – ajánl: „[A dolgokat] Tanulmányozni és ízlelni kell, meg kell forgatni a szájunkban, hogy méltóképpen adhassunk hálát annak, akitől adományul kaptuk [őket].”6 A tanulmányozás, az ízlelés, a „szájban-forgatás” pedig jól mutatja, hogy ennek a megismerési útnak a legfőbb sajátossága az, hogy nem a logika, a nyugati értelemben vett tudományos megismerés útján halad, hanem egy speciális érzékelésről, belső megismerési útról van szó, amelyről Ham-
Hamvas Béla: Csütörtöki beszélgetések (Szabó Lajossal és Tábor Bélával közösen). Új Forrás, 1993/12. 46. Montaigne: A tapasztalásról. Európa, Budapest, 1992. 65. (A továbbiakban: M) 4 M 70. 5 BF 120. 6 M 129. 2
DISPUTA Műhely
E másképp-szólás leginkább abban ragadható meg, hogy a kimondás, a nyelv értelmezése lesz valamiképpen más. A hamvasi nyelvszemlélet lényege, hogy az emberi nyelvet nem pusztán a kommunikáció eszközének tekinti, a nyelv nemcsak kifejezése valamely gondolatnak, hanem a nyelvben teremtő erőt lát. Ezzel Hamvas visszakanyarodik ahhoz az archaikus felfogáshoz, amellyel a mítoszokban, a népmesékben, a költészet-filozófia kezdeteinél találkozunk. Ezt tekinthetjük a fent bemutatott Mester álláspontjának, aki a nyelvet ezért nem eszköznek, hanem a szakralitás lehetőségének tekinti. De itt van a másik, a Bormester-féle álláspont, amely a modern léttapasztalattal színezi át a teremtő nyelv ideáját. „Minden csak szó” – hangzik el a Karnevál egyik önértelmező részében a felismerés, amely épp a nyelv örökös játékként való megélését engedi látni. A szavak jelentésének örökös elcsúszása, átalakulása legjobban talán a Walter Benjamin által kidolgozott allegóriafogalom felől érthető. Míg a hagyományos allegóriaértelmezés az allegória lényegét abban látja, hogy van egy kulcs, egy kódrendszer, s annak segítségével a „mást-mondó” szavak jelentése megfejthetővé válik (ez megfelelhető a ma általánosan elterjedt kommunikatív nyelvfelfogásnak), addig a benjamini újraértelmezésben az allegória olyan nyelvi jelenségként válik megtapasztalhatóvá, amely épp a jelentés rögzítését teszi lehetetlenné. Az allegória ugyanis nem egy közmegegyezésen alapuló kódrendszer része többé, hanem a mindenkori befogadó tudatában egészül ki, ott nyeri el jelentését. Hamvas ezt a lehetőséget a nyelv-gondolkodó kifejezéssel illeti: „A nyelv-gondolkodó az, aki magában a beszédben jelenik meg”2. A nyelv-gondolkodó álláspontja nem „fixálható”, a „meghatározhatatlan felől” közelíti meg a dolgokat. Ez a szemlélet az, ami a hamvasi esszényelvet meghatározza. Hamvas Béla nevéhez elválaszthatatlanul kapcsolódik az esszé műfaja. Hamvas azonban néhány kisebb íráson, elejtett mondaton kívül nem fejti ki teoretikusan, mi is számára az esszé, milyen következményekkel jár az, hogy a hamvasi filozófialétszemlélet az esszé műfajában válik „fogyaszthatóvá”. Különösen fontos azonban e kérdés megvilágítása jelen esetben, amikor
3
65
DISPUTA Műhely 66
vas az általa bevezetett meditációs objek- vetnek Hamvas szemére, az épp az esszé tum fogalma kapcsán így ír: „A meditációs erénye: nem törekszik a végső igazság megobjektum arra való, hogy az ember a lélek fogalmazására, az egyik bekezdésben akár erőit összpontosítsa és ezáltal saját végte- az addig fejtegetettek ellentéte mellett len erőit hatékonnyá tegye.”7 foglal állást, de az olvasóban, az olvasásAz összpontosítás révén átalakulnak ban engedi létrejönni azt a benső igazsáa megszokott tér- és időviszonyok. A tér got, erőcentrumot, ami az olvasót közenem egynemű közeg, az idő nem homo- lebb viheti önmagához, önmaga pontosabb gén pontok folyamataként tapasztalha- megismeréséhez. „A beszéd félig a beszélőé, tó, hanem egész váratlan élességgel jelen- félig a hallgatóé”, írja Montaigne,11 az író nek meg a különbségek, s egy hierarchizált és az olvasó reliefként olvad össze, mondja rendbe kerül a szemlélődő. A tér megválto- Bormester-Hamvas a Karneválban. Hamvas zását Hamvas a méhek röptével érzékelte- írásművészetének célja pedig épp az, hogy ti: A meditációban „az emberi értelem … valamit elindítson az olvasóban, valamit, úgy dolgozik, mint a méhraj. Csak a tiszta ami olyan tudati átrendeződést eredmémézet.” A méhek ide-oda cikázó repkedése, nyez, amelynek következtében a hétköza méhek tánca azt a magasabb rendűnek napi életállapot felől a magasabb rendű tartott tudati folyamatot jelöli, amely az lét lehetősége felé fordulhatunk. (S per„összpontosítás” során tapasztalható meg. sze Hamvas – a látszat ellenére – sohasem Az Anthologia humana előszavában Hamvas úgy ír, hogy ő adja a receptet, hisz számos ennek a tudatállapotnak az olvasásban fel- helyen megfogalmazza, hogy ő maga is az lehető párhuzamát hozza szóba. A lineáris, írásban, az írás révén juthat magasabbra.) előrehaladó olvasás helyett ugyanis a la- A Scientia Sacra egy helyén Hamvas az arpozgató, meditáló olvasást javasolja, ami- chaikus könyvnek, a szutra-stílusnak tukor is egy-egy szövegnek nem a „végéig” lajdonít hasonló erőt: „A szutrában a szaakarunk eljutni, nem valamilyen jelentés vak látszólagos összefüggéstelenségének megragadása a cél, hanem a meg-megállás, … mágikus érintése van… A szutra végső a szöveg különféle kapcsolódási pontjainak titka … az, hogy amit nyújt, az nem fogaa megtalálása. Ha az olvasó hagyja, hogy a lom és nem kép, tehát sem az értelmi tuszöveg fogja meg őt, a „száz mondat egyre dáshoz, sem a mítoszhoz semmi köze sincs. kimeríthetetlenebb lesz”8. E szempontnak A szutra elemi metafizikai érintés, amely rendelődik alá az idő megélése is, hisz nem felébreszt … kellő kulccsal ez az aktus az az idő múlása fontos, hanem a „meditá olvasót is elkapja és felriasztja”.12 S itt ércióval”, az ízleléssel töltött idő állandósága. kezünk el ahhoz a ponthoz, ahol tisztázni Az, hogy ez a gyakorlat rendszeres legyen. kell, mi is az a felébredés, amelyről HamMontaigne így ír erről: „Nekem megvan a vas beszél. magam külön szótára: akkor múlatom az A bor filozófiájában külön fejezet szól a időt, ha rossz és kellemetlen; ha jó, nem „vita illuminativa”-ról, az átvilágított vagy akarom elmúlatni: ízlelem, belékapaszko- megvilágosodott életről. A magasabb rendű dom.”9 Az időt megállító belekapaszkodás, életnek hamvasi kulcsfogalma a mámor: „a a teret végtelenné tevő jelenlét pedig nem mámor a köznapi észnél határtalanul mamás, mint – hamvasi szóhasználattal –: a gasabb rendű állapot és a tulajdonképpeni tudatosan megtisztított életrend. Ennek a éberség kezdete.”13 Hamvas e sajátos tudattisztulási folyamatnak a lehetőségét jelen- állapotban látja az első lépést a helyreállíti az esszé Hamvas számára. tott tudat felé, amely az elérhető teljesséA benső erők összpontosítása – ami get vagy az ő szavával: az aranykori létezést Hamvas szerint különbözik a keleti medi- jelenti. A mámor valójában nem más, mint tációs módszerektől és a nyugati pszicho- az egyéni tudatnak a beavatási szertartáslógia által felkínált utaktól is – bizonyos kor történő átalakulása. A Scientia Sacra szempontból tehát maga az esszé, amely egy helyén pedig épp a szőlőlé borrá váláHamvas szerint „nem állít, nem ért, nem sának folyamatához hasonlítja a beavatást, ítél”, hanem „fontolgat”.10 Amit oly sokszor a tudat átalakítását, vagy ahogy sokszor Hamvas Béla: A meditáció – Gyakorlati tanács a meditációs objektum használatához. Harmadik Part 1990/6. 59. 8 Hamvas Béla: Anthologia humana. H.B. művei, Életünk, Szombathely, 1990. 21. 9 M 128. 10 Hamvas Béla: A négyszáz éves Montaigne. Debreceni Szemle, 1933/I.18. 11 M 82. 12 Hamvas Béla: Scientia Sacra. Magvető, Budapest, 1988. 552. (A továbbiakban: SS) 13 BF 160. 7
14 15 16
SS 323. BF 162. BF 163.
be, hogy a töredékes, a romlott életet át kell emelni a teljes, az egészséges életbe, az ateizmusból, s a vallás rossz formáiból az Isten felé kell elindulni. „Te magad tartod kárhozatban. Minden tőled függ. Minden lélek egésznek születik és egészségét nem veszítheti el.”16 Kárhozat és egészség. Ez az a két pólus, amely között be kell következnie Hamvas szerint az átfordulásnak, amikor is „visszaszerezzük” azt, ami elveszett. S hogy még pontosabban érzékelhető legyen, miről is van szó, Hamvas már-már himnikus hangú, ellenpontozó szerkesztésű „végkövetkeztetésben” fogalmazza meg borfilozófiájának lényegét, miszerint vagy Istenben hisz az ember, vagy Isten különböző pótlékaiban. S mivel Isten a teremtett világban mindenütt jelen van, ezért Istenhez úgy juthat közelebb az ember, ha megszentelt módon, a tudatosan megtisztított létrend részeként eszik, iszik, csókol, érint: a tiszta érzékelésben él. Ezért nevezi aztán Hamvas magát „materialistának”, az anyag szentségét is vállaló bölcselőnek: „Én vagyok a materialista, kedvesem, én, aki a töltött paprikához és a szilvásgombóchoz imádkozom, aki az asszonyok fületövéből áradó illatról álmodozom, aki a drágaköveket imádom, aki poligámiában élek az öszszes csillagokkal és virágokkal és aki bort iszom, bort – halljátok?… A rossz materialisták anyagáról az az önkéntelen érzésem van, hogy az tulajdonképpen nem is anyag, hanem cement. Sem megenni nem lehet, sem meginni, sem megnyalni, sem vele aludni. Ez az anyag hullája, ez a ronda nehéz por, ez a hülyén szürke és köznapi ész jelképe, ez a mámortalan massza”. S ez a szöveghely, amellett, hogy összefoglalja a tanítást, a bor filozófiájának végső üzenetét, hirtelen mintha másképp is megszólalna – a mindenkori olvasóban. „bort iszom, bort – halljátok? … ez a ronda nehéz por”: bor … halljátok? … por. Hamvas szinte sugallja, hogy a két végpont a bor és a por között valami más történik, nem pusztán az üzenet továbbítása. A por ugyanis – ha meghalljuk – az élettelen, megnémult, zengését vesztett bor. Az a zengés hiányzik a porból és az a zengés van meg a borban, ami épp a világ lényegét adja – s ezt (Hamvas külön rá is kérdez) most csak hallani lehet,
DISPUTA Műhely
az újszövetségi kifejezéssel illeti Hamvas, a metanoia folyamatát: a beavatásban, a halál-küszöb átlépésekor az életben szerzett „tapasztalatok … egyre halványodnak, de úgy, ahogy a borban a szőlő cukra édességéből veszít, azonban szesszé alakul át. Mindabból, amit az ember anyagi életében átélt, csak a tömény kivonat marad meg: a lét magasabb fokán”.14 A tudat átfordítása, sajátos fordulata azonban nem jelenti a tudat elvesztését, nem jelenti azt, hogy az egyén résszé, részeggé válik. Ez épp az ellenkezője annak, amiről Hamvas beszél, hisz a részegség esetén a tudati erők széteséséről, aláhullásáról van szó. Itt épp a tudat felemelése a cél. Hamvas a racionális gondolkodásnak megfeleltethető „számító józanság” helyett a mámor józanságát, az „enthuziazmust” kívánja elérni: „Nem azt akarom, hogy kevesebb legyen, hanem azt, hogy több.”15 Ez az elragadtatás az, ami az embert teljes-voltára, Isten-hasonlóságára rádöbbentheti. Ennek szolgálatában áll az esszé. Ugyanakkor észre kell venni, hogy ha pusztán olvassuk Hamvas borkönyvét, ha teljesítjük a benne többször is elhangzó felszólítást, hogy „igyál”, akkor bizony nem esszéként olvassuk, hanem receptként, nem a mámor lesz úrrá rajtunk, hanem a részegség, s nem a tudat átfordulása következik be, hanem a tudat lefokozódása. Hogyan olvassuk hát a borkönyvet? Lehet-e úgy lapozgatni benne, hogy ne csak elméleti, absztrakt tudás legyen a végeredmény, hanem valamiféle megrendítő érzéki tapasztalat? Minden, ami alkalmas a látszólagos nyugalmi helyzetből való kibillentésre, fontossá válik ebben a fajta írásban. Ami máskor esetleg mellékesnek tűnik, egy mondat hossza, egy szó írásképe, az ismétlések sokasága, a zeneileg megtervezett szerkezet, maga a szöveg zengése, ritmusa, épp az érzékelés elsődlegességének hangsúlyozása miatt válik különleges szerepűvé. S ha engedünk a szöveg hívásának (sőt elhívásának), akkor az üzenet mellett, alig hallhatóan rálelünk arra az erőforrásra, centrumra, amelyből hosszas meditációk után talán maga a könyv is megszületett. A hamvasi üzenet átírható abba a képlet-
6
nem csak az üzenet továbbítására szolgál, hanem lehetőséget ad arra, hogy amiről szól, az megjelenjen, zengeni kezdjen – az olvasóban: por…bor. S ez a furcsa játék – p/bor – szinte csak egyetlen pillanatra válik hallhatóvá, egy felvillanás, mégis újrarendezi az egész könyvet, ami így autopoétikus alakzattá válik, ahogy Peter Szondi fogalmaz egy helyen, ilyenkor a „nyelv nem valamiről beszél, hanem önmagát mondja ki”.18 A bor filozófiája ugyanis a nyelvet állítja a középpontba, azt, amelyik kóstol, s az absztrakt, elvont, néma – por – nyelv helyett a zengő, megelevenítő – bor – nyelvet adja a szánkba. Montaigne a saját életés látásmódját – az esszét, azaz a próbát, a kóstolót – így ajánlja: „Elég sokat éltem már, hogy számvetést készíthessek arról a módról, amely ideáig elvezetett. Ha valaki meg akarja kóstolni, pohárnoka vagyok: én már kipróbáltam.19” Hamvas is ilyen pohárnok, s így akar velünk belekóstoltatni valamibe, ami más, mint amit várunk, ami más, mint amiben vagyunk. Így olvasva újra a kiinduló mondatot, talán pontosabban érezzük annak ki nem mondható, mégis jelenlévő ízét: „Az ivásnak egy törvénye van: – kóstolni – bármikor, bárhol, bárhogyan.”
DISPUTA Műhely
és csak akkor ízlelgetjük jól a szöveget, ha valóban meg is halljuk. Erre a különös zengésre utal Hamvas, amikor az orfikus methé aiónos-t – a világ mámorát – a kozmosz aoidésszel – az éneklő világegyetemmel – azonosítja. Az arab misztikus mozgalomról, a szúfiról írottak kapcsán pedig azt fejti ki Hamvas, hogy a misztikus, magasabb rendű állapot „nem a szavakon múlik, hanem a zenén. … Kivételes nagy zeneművekben vannak kivételes nagy részletek, csupán részletek, néha csak ütemek vagy csak hangok, amikor a zene elszakad a kottától, a hangszertől, mondjuk teljesen dematerializálódik és elrepül és zenefölötti zenévé lesz. Mint amikor az ekstatikus lélek elszakad az embertől és anyagtalan magasságokba száll. A szúfi ilyen már a betűhöz és a hanghoz, és a nyelvet beszélő emberhez nem köthető szabadon beszélő nyelv, ilyen önmaga fölé fokozott nyelvfölötti nyelv.”17 Csupán két szó. Csupán részletek. Csak hangok. De mégis ezen áll vagy bukik minden. Ezért esszé Hamvas írása, nem gasztronómiai, vinológiai szakmunka, ezért kell sokkal komolyabban venni annál, minthogy pusztán követjük a helyes borfogyasztásra vonatkozó utasításait. Így a szöveg nem pusztán kommunikatív,
Hamvas Béla: Szúfi. In uő.: Az ősök nagy csarnoka III. Medio, h.n., 2005.235–236. vö. Szondi, Peter: Poetry of Constancy – Poetik der Beständigkeit. In uő.: Schriften II., Suhrkamp, Frankfurt/ M, 1978. 332. 19 M 66. 17
68
18
Borfogyasztás a középkorban Pósán László
modern korral – az újbor ára mindig jóval magasabb volt, mint a régieké. Még a középkor végén is, 1500 táján például egy hordó bordeaux-i óbor csupán hat tours-i fontba került, míg egy hordó jó újborért ötvenet is elkértek. Régen a bor azért ecetesedett meg gyorsan, mert a benne lévő egyes baktériumoknak, különösen az Acetobacter acetinek csak oxigénre volt szüksége ahhoz, hogy gyorsan elszaporodjon. Az ecetsav ennek a baktériumnak az anyagcseréje során keletkezett. A bor megsavanyodását a középkorban még nem tudták megakadályozni. Legfeljebb az alacsonyabb tárolási hőmérséklet, illetve a magasabb alkoholtartalom mérsékelhette ezt a folyamatot, mert mindkét körülmény lassította a baktériumok szaporodását. (A kén-dioxiddal történő kezelést, a kénezést csak a 15. század végétől kezdték alkalmazni, ami elpusztította a mikroorganizmusokat, illetve megakadályozta az oxidáció miatti romlást. A kénezés jelentősen javította a bor eltarthatóságát.) Liturgiai felhasználásán túl a bor a klérus mindennapi életében is fontos italnak, napi fogyasztási cikknek számított. Túlzott fogyasztásának persze árnyoldalai is lehettek. Szent Benedek regulájában például a következő olvasható: „… mivel korunkban lehetetlen a szerzeteseket erről meggyőzni (ti. hogy önmegtartóztató módon ne igyanak bort), legalább abban egyezzünk meg, hogy ne igyanak a telítettségig, hanem mértékletesebben, hiszen a bor elszakítja Istentől még a bölcseket is”. A 9. században az aix-i zsinat előírása szerint a regula alapján élő kanonokok „kapjanak minden nap öt font bort (kb. 2 liter), ha terem a vidéken; ha kevés terem, három fontot kapjanak a borból és hármat serből, ha egyáltalán nem terem, kapjanak egy font bort [amit nyilvánvalóan a kereskedelem révén a piacról kellett beszerezni] és öt font sert”. A fuldai szerzetesek penitenciaként tartózkodtak a bortól, és csak vizet vagy sört ittak. A 15. század végén a zürichi és überlingeni minoritakonvent kolostoraiban napi 2,5 liter bor volt az egy főre eső átlagfogyasztás. Több kolostori rendelkezés határozottan megtiltotta, hogy a szerzetesek vagy apácák bort vigyenek magukkal celláikba, vagy meglátogassák a borospincét. A különböző szerzetesi ispotályokban vendégül látott zarándokok, ápolásra szoruló betegek napi ellátásában ugyancsak rendszeresen szerepelt a bor. 14. századi források szerint például a montserrati zarándokok kenyeret, sajtot és bort kaptak. Az ispotályokban a betegek gyógyulását ugyancsak napi rendszerességű (átlagosan
DISPUTA Műhely
A
középkorban Európa jóval nagyobb területén termeltek szőlőt, és készítettek bort mint manapság: mai határaihoz, azaz a középső Rajna-vidék és a Kárpátok vonalához képest Sziléziában, Lausitzban, Szászországban, Angliában, Lengyelországban vagy a Balti-tenger déli partvidékén (Mecklenburgban, Pomerániában és Poroszországban) egyaránt foglalkoztak szőlőműveléssel. A 11. század utolsó harmadából származó Domesday Book például Angliában összesen 42 szőlőbirtokot sorolt fel, melyek többsége Essexben terült el, a legészakabbra fekvő pedig Elyben volt. 1509-ben már 139 szőlőbirtokot tartottak nyilván a szigetországban, tehát a számuk a középkor folyamán megháromszorozódott. A bortermelés ilyen arányú kiszélesedése (valamint ezzel együtt a borkereskedelem fellendülése) jórészt a kereszténység térhódításával függött össze, mely a kenyérhez és olajhoz hasonlóan a bornak is szimbolikus, vallási töltetet tulajdonított. A hagiográfiai irodalom szerint számos misszionárius küldetése teljesítése érdekében szőlőt is telepített, hogy a liturgia nélkülözhetetlen kellékét, a bort térítő munkája helyszínén előteremtse. A szőlőtermesztés térhódítása az Alpoktól északra – a Rajna-vidéki római előzményektől eltekintve – alapvetően az egyháznak volt köszönhető, különösen a szerzetesi kolostoroknak. A Vita Remigii szerzője, a 9. században élt Reims-i Hincmar Chlodvig frank királynak az ariánus Alarich, vizigót uralkodó felett aratott győzelmében nagy szerepet tulajdonított annak, hogy a frank királyt keresztény hitre térítő Szent Remigius a csata előtt borral, azaz „Krisztus vérével” kínálta Chlodvigot és egész kíséretét, a bor pedig – isteni csodatételként és jelként – nem fogyott ki soha a flaskából. A Vita Carileffi szerint Carilefus szerzetes egy kupa borral áldotta meg Childebert frank királyt. Liturgiai okokból az egyháznak szüksége volt borra, s ez állandó keresletet jelentett iránta Európa minden részén. A kánoni előírás szerint az eukarisztia ünnepléséhez ugyanis a bornak szőlőből sajtoltnak, nem romlottnak kellett lennie, és ahhoz semmilyen adalékanyagot, ízesítőszert nem volt szabad hozzátenni. Éppen ezért vigyázni kellett arra is, hogy a bor ne ecetesedjen meg. A liturgiai célokra szánt bor esetében tehát a minőség, nevezetesen, hogy valóban tiszta bort használjanak, igen fontos követelményként jelentkezett. A középkorban a legjobb esetben is legfeljebb egy évig voltak eltarthatók a borok, azután megsavanyodtak, megpimpósodtak. Nem meglepő, hogy emiatt – ellentétben a
6
DISPUTA Műhely 70
0,5–1,8 liter) borral igyekeztek elősegíteni, mert a bort minden bajra jó univerzális orvosságnak tartották. A montpellier-i egyetemen oktató orvos, Arnaldus de Villanova a 13. század elején Liber de Vinis (Könyv a borról) című munkájában a különböző betegségek kezelésére különféleképpen ízesített borokat ajánlott. Szerinte például a rozmaringgal ízesített bor javította az étvágyat, felfrissítette az inakat, megszépítette az arcot, tisztította fogakat, serkentette a hajnövekedést és elősegítette a fiatalság megőrzését. A 12. században Hildegard von Bingen apátnő Causae et curae (Okok és gyógymódok) című könyvében a sárgaság kezelésére verbénát, cephaniát, hosszúborsot és földitömjént ajánlott kiváló minőségű borba keverni, s ezt a keveréket elalvás előtt felmelegítve kellett meginni. Vízkór (a középkorban minden olyan betegséget így neveztek, amelytől vízgyülem támadt a szervezetben) esetén borban megfőzött bakfű, lestyán és angolnazsír keveréket javasolt 18 napon át. Kólika gyógyítására gyömbér, fahéj, zsálya, édeskömény borban megfőzött, mézzel édesített keverékének fogyasztását ajánlotta. A bor gyógyító hatására vonatkozó felfogás még a középkor után is évszázadokon át továbbélt. Egy 18. századi angol katonaorvos szerint például a bor (és az alkoholtartalmú italok) segítenek az üszkös sebek gyógyulásában. A szerzetesrendeknek, kolostoroknak nemcsak a szőlőtermesztés elterjesztésében volt nagy szerepük, hanem a minőségi bortermelés irányában is itt tették meg az első lépéseket. A ciszterciek indították el például azt a folyamatot, hogy egy-egy climat, azaz önálló szőlőterületi egység neve egyben meghatározott stílusú és értékű bort is jelentsen. Feljegyzések szerint Ciprus legjobb, igen édes (tehát sokáig eltartható és szállítható) Commandaria névre hallgató bora is szerzetesekhez, a johannita lovagrendhez kapcsolódott. A Commandaria-szőlőültetvények Pitsila környékén, Limassol fölött, a Troodos-hegység lejtőin terültek el. Waterfordi Geoffrey dominikánus szerzetes 1300 körül arról írt, hogy minél keletebbre utazott valaki a Földközi-tenger medencéjében, annál erősebb és jobb borokat talált. De a források szerint a forralt bor is a kolostorokból terjedt el. A középkorban a bor (és a sör) az étrend nélkülözhetetlen része volt, napi fogyasztási cikknek számított. Egy 1422-ből fennmaradt bázeli szerződés szerint például egy kőműves évi járandósága 1036 liter bor volt, azaz naponta közel 3 liter. Ugyanennyi borjárandóság illette a városi kordés
kocsist is 1423/24-ben, míg a városi puskaműves 1407-ben évi 546 liter bor javadalmat kapott. A bázeli számadáskönyv alapján a város lakosainak borfogyasztását (gyermekeket is beleértve) a 15. század közepén átlagosan évi 83 pintre (kb. 118 liter) lehet becsülni. A 15. században a németek átlagos borfogyasztását (120 liter) ugyancsak hasonló mennyiség jellemezte. (Mindehhez persze számítsuk még hozzá a szintén nem jelentéktelen napi sörmennyiséget is!) A bor iránti kereslet mértékét jelzi, hogy a 14. század első felében Bordeaux kikötőjéből évente mintegy 70 millió liter bort exportáltak, s ennek a mennyiségnek közel fele Angliába került, melynek ekkoriban kb. 5 millió lakosa lehetett. Elméletileg tehát minden angolra, fejenként, évente 6–7 liter importált bordói jutott. Persze ez a mennyiség nem ilyen egyenletesen oszlott el a lehetséges fogyasztók között: a királyi udvar borellátásának háromnegyedét Bordeaux fedezte. A középkori borfogyasztás mértékéről számos korabeli irodalmi alkotás is megemlékezett: A vágáns diákdalok gyűjteményében, a Carmina Buranában számos költemény szólt a borról, borivásról. Az In taberna quande sumus kezdetű vers szerint például a diákok majdnem százszor emelték kupáikat különböző köszöntésekre: „Egyszer dutyiban ülőkért, / majd háromszor az élőkért, / négyszer a hívő seregért, / ötször a halott hívekért, / hatszor könnyű némberekért, / hétszer szegénylegényekért, / nyolcszor bűnös barátokért, / kilencszer rossz csuhásokért, / tízszer a haragosokért, / tizenegyszer hajósokért, / tizenkétszer vezeklőkért, / tizenháromszor ölőkért, / császárért s pápáért végül / iszik bárki nyakló nélkül”. Nagy Testamentumában François Villon külön balladában emlékezett meg a részeges és nagyivó Cotard mesterről: „Kezéből neki nem / Szedhette ki a Kupát senki sem”. A mai egy főre eső átlagos borfogyasztás mértékénél jóval nagyobb középkori arányok a kora újkorban sem csökkentek. Amikor II. Gusztáv Adolf svéd király 1620-ban feleségül vette a brandenburgi őrgróf lányát, Mária Eleonórát, az esküvői ünnepségek alatt 32 970 liter francia, 27 783 liter német és 7065 liter spanyol bor fogyott el. (Az elfogyasztott sör mennyiségéről nem maradt feljegyzés.) 1698-ban Párizs lakossága mintegy 100 000 hordó bort gurított le a torkán, és a közel száz évvel későbbi, 1781–1786 közötti adatok szerint is a párizsiak évi átlagos fejadagja 121,76 liter bor, 2,73 liter almabor és 8,9 liter sör volt. (A kora újkorban ezeket az adatokat annak fényében érdemes vizs-
Chaucer nem véletlenül írta – némi túlzással – az andalúziai borról, hogy „belőle oly erős bódulat száll, hogy három korty után az ember nem tudja, hol van”. Francesco Eiximenis katalán szerző Lo Crestia (A keresztény) című művében úgy vélekedett, hogy ha szükséges, a sűrű és erős borokat hígítani kell vízzel. Ő maga az édes, fehér és aromás (elsősorban muskotály) borokat kedvelte. Ezzel persze nem volt egyedül: presztízs és minőség szempontjából a középkorban az édes (elsősorban mediterrán) borok álltak az első helyen (melyek sokáig elálltak és ezért messzire szállíthatók voltak), a rajnaiak a másodikon, míg a bordói vagy burgund borok csupán hétköznapi italnak számítottak. Az alacsony cukortartalmú, könnyen romló borok többségének igen hamar mellékíze lett, vagy kezdett savanykássá válni, ezért a középkorban – részben ókori gyakorlatot is folytatva – fűszerezéssel, ízesítőszerekkel igyekeztek azokat ihatóvá tenni és feljavítani. Az északi területeken igen gyakori volt a bor mézzel történő édesítése. Hermann von der Halle danzigi kereskedő például 1395-ben a Visztula-parti Thorn (Toruń) környékén termett borból úgy szállított Stockholmba, hogy még 6 tonna mézet is berakodott hajójába. A bor ízesítésére használt fűszerek közül az ánizs számított az egyik legkedveltebbnek, de zsályát, rozmaringot, édesköményt, ürmöt, fahéjat, szőlő- és diófalevelet, rózsaés komlóvirágot szintén gyakran kevertek a borhoz. Az ily módon ízesített borok természetesen már kizárólag napi fogyasztásra szolgálhattak, liturgiai célokra nem. A lovagi-udvari kultúra térhódításával párhuzamosan a borfogyasztás udvari etikettje is kezdett kiformálódni. Francesco Eiximenis erről a következőket írta: „A borivó a kupát tartsa illendően a kezében, és a kezét emelje a szájához, ne a száját vigye a kupához… Némelyek ivás közben soha nem emelik fel a könyöküket az asztalról, és … olyanok, akár a disznók”. Az itáliaiakról rossz véleménnyel volt, mert fölösleges hívságnak tartotta, hogy náluk az asztaltársaság minden tagjának külön kupája volt, s abból ivott, míg – szerinte – Európa többi népe beérte azzal, hogy egyetlen kupa járt csak körbe az asztalnál. Ez utóbbi azt jelentette, hogy az ivótársaság által diktált ivási tempót mindenkinek tartania kellett, hiszen a soron következő már várta az őt illető teli kupát. Idővel persze az Eiximenis által kifogásolt itáliai italfogyasztási mód vált általános gyakorlattá, legfeljebb az ivótársaság tagjainak rangja és méltósága alapján eltérő méretű és anyagú kupái voltak.
DISPUTA Műhely
gálni és értelmezni, hogy a 17. századtól a pálinka és egyéb párlatok, valamint likőrök elterjedt italok lettek, és sok helyen a bor és/vagy sör versenytársává váltak. Bethlen Miklós Önéletírásában arról számolt be, hogy tizennyolc évesen fogadalmat tett, nem részegeskedik többet, és kevés bort fog inni. Ezután ebédre és vacsorára csak fél ejtel (kb. 0,75 liter) vagy három meszely (1,2 liter) bort ivott. A kortársak megítélése szerint részeges Batthyány (I.) Ádám 1636ban ebédre és vacsorára 2–2 pint (azaz kétszer 3,4 liter) bort ivott, felesége pedig 1–1 pintet (1,6 liter). Az asztalánál helyet foglaló főurak (9–10 személy) étkezésenként 14 pint (22,4 liter) bort kaptak. A középkorban a leszüretelt szőlőt általában fadézsákban vagy alacsony falú kádakban taposták. Az így nyert szőlőlevet vödrökkel hordókba merték, hogy azokban megerjedjen. Ha vörösbort akartak készíteni, akkor mély erjesztőkádakat használtak, hogy a szőlő héja és leve együtt erjedjen, míg a szín ki nem oldódik a szőlőhéjból. A vörösbor készítése ezért jóval munkaigényesebb volt, így nem meglepő, hogy a középkori emberek többnyire fehérborokat ittak, a vörösbor pedig ritkaságnak számított. A bor íze, zamata, aromája, minősége a középkorban alapvetően a napsütés mértékén, a mustnyerés módján és a szőlőfajtákon múlott. Sajnos kevés információ maradt fenn arról, hogy milyen fajtákat kedveltek, az évszázadok alatt pedig azoknak a fajtáknak a jellege is sokat változhatott, amelyeket a nevük alapján ma is ismerünk. A középkori borok ízével kapcsolatban tovább nehezíti a helyzetet, hogy a bort legtöbbször véletlenszerűen összeöntött szőlőfajták levéből készítették. Kivételt ezalól többnyire csak az egyes szerzetesi szőlőbirtokok jelentettek. Az erjesztőkádakból „magától” kicsurgó, ún. első sajtolásból (taposásból) nyert bor jobb minőségű volt, mint a szőlősajtolóval nyert présbor. Ez utóbbinak nagyobb volt a csersavtartalma, vörösbor esetében pedig erősebb a színe. (Préssel további 15– 20 % levet lehetett még kinyerni a szőlőből, de a középkorban csak a nagyobb egyházi vagy földesúri birtokok rendelkeztek ezzel az eszközzel.) A mediterrán területek napsütéses viszonyai között a szőlő cukortartalma sokkal magasabb lett, mint az északi régiókban, s a kései szürettel ezt fokozták is, sőt a fürtöket a taposás előtt olykor félig meg is aszalták. A természetes erjesztéssel az ilyen, cukorban gazdag mustból akár 17 fokos alkoholtartalmú bort is készíthettek, vagyis csaknem kétszer erősebbet a híg északi boroknál. A 14. században Geoffrey
71
Az ember evidens Balogh Tibor DISPUTA Műhely 72
Idegen ajkú rendezők a VI. POSZT-on Csendes jubileumot éltünk át idén júniusban: kerek fél évtizede annak, hogy a Csokonai Színház megkezdte rendszeres (nem önkéntes) távolmaradását a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) versenyprogramjaitól. Negatív hagyomány teremtődött tehát, olyan, amelynek a büszkén vállalásához egészen különös elmeállapot szükséges: abszolút színházérzék, csalhatatlan esztétikai önismeret, rendíthetetlen üldözöttségtudat. E képességek hiányában befészkelődhetne a tudatba a gyanú: talán mégis akadt mindig a százötven benevezett produkció között tizenöt (tizennégy) olyan, amely színvonalasabbnak mutatkozott a programválogató szemében, mint a debrecenieké. A jubileum árnyékában immár szabad eltűnődnünk: lehetséges-e, hogy az elmúlt öt szezon összes kiválasztott válogatója, ízlésgerincsérvvel született? Ideális válogató persze nincs, sőt olyan sem akad, akinek a személyét (a jelölését, a kiválasztását, majd a munkája eredményét) közmegegyezés övezné. Az eredményhirdetést követően – rendre a média uborkaszezonjában – szoktak feltevődni az obligát kérdések, a szintúgy obligát fajsúlyi sorrendben. Kicsodának embere a válogató, milyen saját érdeke fűződött a döntéseihez. Kié a fesztivál, kell-e egyáltalán valakinek, hogy az évad színielőadás-termése megmérettessék. Pécs tesz-e szívességet a valakinek azzal, ha otthont ad a versenyprogramnak, vagy a versenyprogramon nyugvó választék mint hozzáadódó érték teszi könnyebbé a pécsi színház számára az évadtervezést. A sommás (emelkedett, csattanós, öntudó) felelet joga általában Jordán Tamást illeti, aki az idei évadig a POSZT társigazgatói (művészeti igazgatói) tisztét töltötte be. „Nem akadt senki, akit a [Magyar Színházi] Társaság javasolt volna – nyilatkozta ezúttal, A Hét című erdélyi folyóiratnak. – Márton András nevét én dobtam be, azzal az indoklással, hogy kiváló színész, aki éveket nem töltött itthon, ennek okán nincs semmiféle érdekeltsége.” (Boros Kinga: A szakma baja – Jordán Tamás, a Pécsi Országos Színházi Találkozó igazgatója. A Hét, új folyam, 4/26. 2006. július 6.) A viszályegyenlőség feltételeinek nem sokáig tudott megfelelni a New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatói székéből hazamozdított igazgató, mert – csakugyan kiváló színészként, megbízható rendezőként, tehetséges szervezőként – hamar összeférhetetlen helyzetekbe
került. A Radnóti Színházban szerepet osztottak rá Hamvai Kornél Castel Felice című darabjában, ősszel vendégként rendezi majd Vajda Katalin–Vajda Anikó Villa Negra című játékát Zalaegerszegen; az a hétpecsétes titok pedig, hogy érdeklődik a Pécsi Nemzeti Színház pályázhatóvá váló igazgatói posztja iránt, futótűzként borította el a szakma egész bel-terjedelmét. A hosszas külföldi tartózkodás kihatott Márton válogatói koncepciójára; a világszínvonalú színház lenyomatát kereste. Azok az előadások nyertek, melyek a megítélése szerint bármelyik nemzetközi fesztiválon jó hírét vihetnék a magyar színházművészetnek. Öt nem magyar rendező darabját válogatta be a POSZT versenyprogramjába. Ezek: Mihai Măniuţiu (Georg Büchner: Woyzeck – Kolozsvári Állami Magyar Színház), Victor Ioan Frunză (Jean Anouilh: Médeia – Budapesti Kamaraszínház – Esztergomi Várszínház), Vladiszlav Troickij (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár), Paolo Magelli (Paolo Magelli–Alexander Balanescu–Željka Udovičić: Agyő Európa, Európa agyő – Miskolci Nemzeti Színház) és Silviu Purcărete (William Shakespeare: Troilus és Cressida – Katona József Színház, Budapest). Indoklásképpen azt említette, hogy Magyarországon mára kórossá növekedett a rendezőhiány. Többször, időlegesen megszakadt a képzési láncolat, s nem látni elégséges számban átütő tehetségű alkotókat. A kevesek – túlhajszoltak: létrehoznak évente két-három (négy) előadást, mert minden színház igényelne egy-egy márkás rendezőt. Náluk biztonságosan felmegy/lemegy a függöny, közben történnek dolgok, érdekesen, jól értelmezetten, szépen – ahogyan illik. Hol nagyon jól, hol kevésbé jól, hol rosszul végződik a munka. Ők az elsővonalbeliek. Többségük meghívást kapott: Ascher Tamás, Balázs Zoltán, Bodó Viktor, Mohácsi János, Pintér Béla, Vidnyánszky Attila és Zsótér Sándor egy-egy produkciója szerepelt. Zsámbéki Gábor és Szász János idén nem rendezett itthon, Gothár Péter, Novák Eszter és Szikora János teljesítménye nem nyerte meg a válogató tetszését, Valló Péter pedig az összeférhetetlenségi helyzetnek esett áldozatul (ő rendezte Castel Felice-t). Legjobb társulat. A díjat a Kolozsvári Állami Magyar Színház (Woyzeck) nyerte. A Legjobb férfi főszereplő: Bogdán Zsolt, Leg-
végig a szcénát, amint az asszonyka egyre meghittebb testi kapcsolatba kerül a meglovagolt játékkal. Vetítővászonra nagyítódik ki az esemény, sugallva mintegy a végkifejlet okát: Marie sorsa azért lesz majd a pusztulás, mert megcsalja Woyzecket az ezreddobossal (Hatházi András). Woyzeck, amikor meg kellene simogatnia a szerelmét, robotmozdulattal nyúl/int felé, s visszaszökik a háborúba. Marie gyermekét a Bolond dajkálja. Woyzeck nem férfi, Marie nem anya. Az egyik evidens köz-legény, a másik evidens közleány: identitásuk a rabszolgaság. Arról pedig, hogy a történet ne az 1821-es újsághír egyszeriségét idézze, egy szerepösszevonás révén gondoskodik a rendező: azonos színész játssza a Bolondot és az Ezreddobost. A gyilkos tőrt a Bolond adja Woyzecknek, az érte kapott két pénzérmét ő illeszti Marie szemhéjára. Ezreddobosként pedig – a nagy kettős haláljelenet után – magára ölti Woyzeck robotmozdulatait. A bolond/dobos szimbiózisban fejeződik ki a rendezői világkép-redukció: az emberlét körforgalom. A sajtóhír megengedi, hogy Woyzeck félkegyelmű legyen; hogy a fejlemények a saját belső univerzumában képződjenek. Măniuţiu koncepciója e lehetőségen nyugszik. A személyes tudattalan üzenetei kódolt víziókként vetülnek a felszínre: megkísértetés a falovacska által, bűnbeesés a majombőrben támadó ezreddobossal. A hallucinációk mezejére hív maga az alapdíszlet is. A zsinórpadláshoz rögzített cirkuszi trapézokon ücsörögnek/függnek a bábkatonák. Olykor leeresztik őket: a fegyelmezett koreográfiával megjelenített, valószerűtlen vásári kavargásban hirtelen közénk lendül a halál. A díszlet mobil tartozékai a fűrészbakok: jelölhetnek karámot, intim szegletet, mészárszéket, tankcsapdát. (Fű részbakon játszódnak a haláltusák is.) Ugyancsak mobil a vetítővászon, amely, végképpen anakronisztikus térelemként, a cselekmény külső logikájától függetlenül tolul a tudatunkba, sulykolandó az esedékes hangulatot (aktuális emóciót). A felnőtt – 21. századi – Woyzeck meghatározó tudattartalma a szorongás. Ennek a gyermekkori félelmek az ősforrásai: e négy forrás, a rendezői ábrázolás szerint: a fűrészbak, a cirkusz, a vásár, a mozi. Ebben az ábrázolásban a tévképzet és a valóság azonos. Az ember evidens: a szadizmus és a mazochizmus komponenseinek gyurmája; önkéntes ártó és önkéntes áldozat; automatikus élvező és automatikus szenvedő. A totalitárius gépezet csavarjaként érez
DISPUTA Műhely
jobb 30 év alatti színésznő: Kézdi Imola. Kollektív és egyéni elismerés. 1821-ben egy lipcsei borbély hét tőrdöféssel végzett a szeretőjével, akitől régebben gyermeke született. Büchner a sajtóhírek és a törvényszéki orvosi jegyzőkönyvek anyagát felhasználva fogott hozzá Woyzeck című műve megírásához, amely azonban – huszonhárom évesen bekövetkezett halála miatt – torzóként maradt ránk. A kényszerűen nyitott dramaturgiai képlet ideális terepet kínál a rendezői önkifejezéshez, a recenzenseket pedig hajlamosakká teszi arra, hogy a darabot „az európai drámairodalom egyik legmegrázóbb alkotása” címkével illessék. Annyi tény: a szituáció köré font szövegben kódolva van a színházi varázs. Az előző század hetvenes évtizede végéről, a Stúdió „K” (plusz Fodor Tamás, rendező) legendája kezdetét köthetjük hozzá; az új évezred elején a Krétakör Színház (plusz Schilling Árpád) vétette észre magát általa. Mihai Măniuţiu rendezését nem a POSZT-on láthatta először a hazai publikum; elhozták a kolozsváriak már tavaly nyáron Kisvárdára, a Határon Túli Magyar Színházak XVIII. Fesztiváljára, s ott általános szakmai zűrzavart okozott. „Nagyon meglepett, de a Woyzeck fogadtatása teljesen szélsőséges itt. Csak olyanok vannak, akik elaléltak tőle, meg olyanok, akik szerint hatásvadász blöff az egész. Ilyen fura dolog a színház” – jegyezte le internetes naplójában (Blog) Stuber Andrea színikritikus. A teli szájjal ásítozó, a dekadens végtelen sejtelmét árasztó sötétségből közhelyszürke játéktér emelkedik ki. Közepén zöldborsó kupacok. A címszereplő nyüzsög körülöttük, és marokszámra gyömöszöli magába a terményt. Vegetációt folytat – zabagép. Teszi a dolgát monoton mohósággal, zsigeri élelemféltéssel, de biztonságtudatban, hiszen a kupac rendelkezésre áll. Aminthogy rendelkezésre állnak a vegetációja menetének megfigyelésére és szabályozására szolgáló eszközök is. Woyzeck frontvonalbeli tisztiszolga, akit elkerül a közvetlen halálveszély, ám nagyszerű kísérleti alanya lehet az unatkozó ezredorvosnak (Bíró József) és a kapitánynak (Bács Miklós). Két radartoronyszerű monstrumot tolnak be a színpadra, amelyek közvetítésével képernyőre vetítik a katonalény életés lélektani valóját (bio-pszichikai komplexumát). A hátországi képlet sem bonyolultabb. Marie, Woyzeck élettársa, gyermekének anyja elcsábul egy vásári hintalónak. A szabadságos regiment kéjjel kukkolja
73
DISPUTA Műhely 74
önazonosságot. A csavarság apáról fiúra, anyáról leányra száll. Felidézheti Mándy Iván életművét az, aki a ’láttunk már ilyet’ jelenségre hivatkozva tartja közhelyesnek a rendezést, vagy visszaemlékezhet Bodó Viktor tavalyi, POSZT-nyertes munkájára, a Ledarálnakeltűntem című Kafka-vízióra, ám éppen ez utóbbi asszociáció kínálja a közhelyesség vádjának cáfolatát. A két, azonos belbecsű szellemi közlemény – nem az eltérő külsőségek okán, hanem az alkotói szuverenitás miatt – azonosan, de mégis másképpen: előidéző erejű kompozíció. Szorongásba von. Teszi ezt nem a közvetlen szóbeli (verbális) síkon, hanem a teljes drámai környezet által. Bodó Viktor az anyanyelvén, magyar színészekkel teremtett kapcsolatot; Măniuţiu egy számára idegen ajkú közegben értette meg magát. Aligha a magyarázkodás mentén haladtak a próbák. A magyarországi színházakban elvétve felfedezhető erényeket csillogtat az előadás. Elsősorban azzal tűnik ki, hogy nem önkontroll nélküli rendezői ötletzuhatag. A képzettársításoknak gondosan kimunkált szeszéllyel vet ágyat a látványi környezettervezés, illetve a színpadi mozgás egészére kiterjedő koreográfia. A csoportdinamikát kiemelkedő egyéni alakítások ellenpontozzák. A fődíjas címszereplő, Bogdán Zsolt mellett a Marie-t alakító Kézdi Imola is méltán kaphatta volna meg a legjobb főszereplőnek járó díjat. (A szerep státusa szerencsétlenül átmeneti: az abszolút főszerepnél kevesebb, az epizód kategóriát viszont olyan nagyságrendben lépi át, hogy megalázó lenne akként tekinteni rá.) Az eljátszott fizikai gyötrelmek/ráhatások nem csekély hányadát ténylegesen elszenvedi a színész. Az eltorzult arc mégsem a valóságos fájdalmat tükrözi. A valóságos fájdalmat az idegrendszer elnyeli, míg a színpadi hatás kedvéért mesterségeseket produkál, s teszi ezt olyan sebességgel, hogy úgy tetszik; az inger érzékelését nem követi észlelés: a láthatóvá tett reakció közvetlenül a reflexből keletkezik. Ha a színház pusztán az intellektuális fogékonyságra építkeznék, elveszítené közönsége figyelmét. A kolozsváriak előadása – valamennyi produkciója! – fizikai élményközegben valósul meg. A pszichofizikai cselekvésfolyam sodra ragad magával, s az impulzusok az érzékelés zsigeri szintjéig szivárognak le a nézőben: onnan érkeznek a reakciók. A lélek mélyére az alapszenzorokon keresztül ható színház felelőssége, hogy miközben mágikusan bevon, egyszersmind közömbösítsen is. Kritikus kedélyál-
lapotba hoz, ám kisvártatva befecskendezi a sokk ellenszérumát. A jelenkori európai trendben egészségesen – piacképesen – oldódott egybe a Sztanyiszlavszkij nevéhez kötött átéléses játék kötelme a brechti elidegenítés gyakorlatával. Kegyetlenül naturális, és kegyetlenül rideg. Legjobb díszlet-jelmez: Helmut Stürmer, Legjobb 30 év alatti színész: Hajduk Károly. (William Shakespeare: Troilus és Cressida – Katona József Színház, Budapest, Rendezte: Silviu Purcărete.) A rendező a Penciulescu-féle iskola növendéke. Együtt (és párhuzamosan) David Esriggel, alighanem a világ egyik legjobb rendezőképzési programját dolgozták ki: bevezették az integrált foglalkozásokat a színész-, a díszlettervező, valamint a rendezőhallgatók között. Azonos bázison – nagyon kemény kurzusokon – sajátították el az elméleti és a gyakorlati ismereteket, s a közös tanulás eredményeként a későbbiekben kitűnő alkotóműhelyek teremtődtek. Olyan rendezők nevelkedtek Penciulescunál, mint Andrei Şerban, Manea, Purcărete, Dan Micu. Purcărete-nek – hasonlóan Manutiuhoz – nem igénye a részletező történetmesélés. Vagy bízik a néző tájékozottságában a klasszikus alapművek terén, vagy nem szándékozik a színjáték középpontjába helyezni az autentikus cselekményt. A sztori helyett, a színpadról sugárzó érzéki hatások szövevényével akar élményt szerezni a publikumnak. Lokális történelmi tanulság nélküli, általános világtudatot, valóságképet, önérzékelést generál. Thersites, a nyomorék és mocskos szájú görög (Bezerédi Zoltán) – ő kapta a fegyveres prológus szövegét – az asztal alól előkandikálva, a történelmi sötétség gyertyalángjánál mondja fel a paramétereket: „Színünk: Trója.” Kétfelől férfiak lépnek a színünkre, s riadót trombitálnak. A trójai vitézek procc hadi kütyükben daliállanak, a görögök gatyában borotválkozva ecsetelik filozofikusan a háborús viszonyok mibenlétét, a nikkelezett vízcsapsor fölötti tükrök előtt. (A vízcsapsor arra szolgál egyébként, hogy elválassza egymástól a két tábort, mindig annyira, amennyire kell.) A trójai hős, Achilles (Nagy Ervin) sátra az ég felől nyitott. Idejét fiújával, Patroclusszal múlatja, esze ágában sincs hadba vonulni, amíg a legényt meg nem ölik. (Akkor, majd szerelmi tébolytól kergetve, irtja ki Hektort, s nyeri meg a háborút.) A folyvást köszvényt stb. szimulálgató Pandarus (Haumann Péter) kerítői közreműködésével
Szerepe lehetett persze a hiánytalanságérzet elmaradásában a vendégrendező munkastílusának is: „kicsit hideg előadás – fogalmazott a POSZT szakmai vitáján Szinetár Miklós rendező. – Túlságosan jól elképzelt, kivitelezett, megvalósított, rendkívül profi munka, ez tényleg egy »made in west«, amely Angliától Franciaországig nagyon jó. Nem sokat, de lehet ilyet látni. A dolog olyan, mint egy angol szabónál készített öltöny. Olyan, mint a jobb angol színházak előadásai: profi, felnőtt, flott, hibátlan. Nálunk a rendezői színház gyakran – anélkül, hogy bevallaná – őrzi ezeket az ősi szovjet gyökereit, hogy együtt élünk, éjszakákba menően alkotjuk a műhelyt, együtt alszunk, egymás szájából eszünk, és gyötrődve vérrel, verejtékkel megálmodjuk, megizzadjuk, és mégse, és a bemutató után még a harmincadikon is csináljuk, és gyúrjuk, és ez az életünk. Vagy ahogy a Honthy Hanna énekli a Régi nyár című operettben: »Nekem élet a színház«. Ez nem az a fajta, ennél sokkal flottabb, hidegebb, kevésbé kelet-európai dolog, de ugyanúgy rendezői színház, mint az, ami itt van”. Díjazatlanok: Victor Ioan Frunză (Jean Anouilh: Médeia – Budapesti Kamaraszínház – Esztergomi Várszínház), Vladiszlav Troickij (Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár), Paolo Magelli (Paolo Magelli–Alexander Balanescu–Željka Udovičić: Agyő Európa, Európa agyő – Miskolci Nemzeti Színház). A POSZT komolysága kerülne veszélybe, ha az összes külföldi/idegen ajkú rendező kapna valamilyen díjat a produkciójára csupán azért, mert Magyarországra merészkedett. Méltóbb figyelmet azonban érdemeltek volna azok a színházak is, amelyek a honi szakmai főfolyam oldalvizéről kerültek versenyhelyzetbe, a vendégrendezőjük munkája révén. Nem jutott rájuk figyelem, illetve ha jutott, abban nem feltétlen volt köszönet: „érdekes módon mindig megfürösztik az előadásokat egy fordított esztétikai lábvízben, mindig az ellenkezőjét állítják ott mindannak, amit az ember a világban tapasztal” – így Tompa Gábor igazgató (Kolozsvári Állami Magyar Színház). Igaz, a kritikusokra értette egykor a passzusát, ám a Csongor és Tünde vitájában éppen egy kollégája toccsant a nevezett lábvízbe. Novák Eszter, a magyar folklór „családi indíttatásból is” elhivatott ismerőjének hirdetvén magát, kifogásolta a népdalkincsünk üdvözlendő, de avatatlan felhasználását: „az a tény, hogy a magyar népdaloknak az a díszítő eleme, hogy
DISPUTA Műhely
éppen egymásra talál Troilus és Cressida; Cressida máris indulhat a vízcsapsoron túlra: fogolycsere tárgya lesz. Ott, menten megerőszakolja a teljes görög ármádia, még a homokos Patroclus is kikövetel magának egy csókot. Vesztét azonban nem a gruppenszex okozza, hanem az ütközet előtti nagy békebuli. A csata előestéjén baráti találkozót tart a két tábor népe: só, kenyér, bor, áldás. Az ünnepély forgatagában cserkészi be Diomedes Cressidát. A tett után a nő a vízcsaphoz lép, s abból vér csordul. Az első. Ezt hatalmas, ám kurta, vörösen világított tülekedés követi. A háború. A végén a két túlélő konspirátor (Thersites és Pandarus) epilógust tart. Purcărete megjelenítésében Paris „babája”, Heléna homokzsák. Hátra vetve, egy lepedőbe csavart testet cipelnek be a színre: a tündökletes szépség – sehol. Mi végre akkor a háború? Hát, hogy legyen, mert régen nem volt. Mert, a háború kell. Az előadás Dürrenmattra hajazó történelmi relativizmussal átitatott, vérfürdős komédia. A lélektani kisrealizmus stílusirányában hazai viszonyok között csúcsszínvonalra érkezett a Katona társulata – külföldi fesztiválokon is az egyedüli képviselője a magyarországi színjátszásnak –, azt mondhatjuk tehát, hogy Purcărete a legérdemesebb helyre érkezett. Mégsem kapott nagyobb elismerést a produkció a legsikeresebb drámai környezetnek kijáró díjnál (díszlet- és jelmeztervező). Az ensemble-jelenetekben a szereplők nem vették fel azt a szédítő játéksebességet, amely leblokkolhatta volna a nézők agyában a közbengondolkodás reflexét. Maradt sokszor résnyi idő, hogy félreiramodhasson a tudat, s vele a figyelem. Gondot okozott némelyik színésznek a csoportos szcénák közé iktatott jutalomjelenetek (magánszámok) kidolgozása is. Az egyéni foglalkozásban előbukkantak a nyelvi kapcsolatteremtés akadályai. Egy autentikus közvetítő személy (tolmács, dramaturg, színészkollega) hiánya, a művészeti vezető (Zsámbéki Gábor) támogató-ellenőrző bekapcsolódásának késedelme lehet a külső körülmény; a lényegi viszont a magyar nyelv agglutináló sajátossága. Az, hogy a jelentésviszonyok zömét a toldalékok hordozzák, ezért az elharapó, a szóvégek felől redukáló beszéd mint játékgyorsító technika nem meghonosítható. Az ereszkedő hanglejtés, a mássalhangzótorlódások hiánya, a magánhangzóbőség – tehát a szöveg zenei tartalma – szintén kívül került a rendező figyelme körén az egyéni instrukciók során.
75
hajlításokkal és különböző díszítő sóhajtásokkal érzékeltetjük egy dal mondandóját, az önmagában egymásra halmozott díszítő elemként nem jelent semmit. Ez arra van a magyar népdalban, hogy érzelmeket fejezzen ki, gondolatokat és érzelmeket fejezzen ki”. Összefoglalójában a rendező elárulta: nem népdalválogatást kért a zeneszerzőtől, hanem azt, hogy komponáljon magyar népzenei alapú klezmerzenét. Zavarba kerültünk. Megszűntek a világban az általánosítható színházi törekvések: egyéni alkotók vannak, egyéni stílusok és színtársulatok különböző művészi arculatokkal. Úgy jártunk, mint az avantgárd piktor, hogy a képe jobb alsó sarkában nyíllal kénytelen jelezni a kiállításrendezőnek, merre legyen a kifüggesztéskor a felfelé irány. A felfelé fogalma kulcskérdés. Tudnunk kell, milyen referenciatartományban mozog a rendező: hatodrangú fesztiválok díjazottja-e, vagy valódi a nemzetközi elismertsége? Valakinek a legkészségesebb vagy a legkiválóbb tanítványa-e? Képesnek kell mutatkoznunk a rendezői stílus azonosítására. Nem mindegy, hogy valami posztmodern vagy direkt, tudatosan el-
rajzolt vagy selejt. Eredeti az ötlet, vagy utángyártott (generikus) művészettel szolgál a valutasóvár vendégiparos. Zavarunk okára Tompa Gábor igyekszik rávilágítani (A zárt formák rendje. Zsigmond Andrea beszélgetése Tompa Gábor színházi rendezővel, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójával. Székelyföld, 2006. január): „úgy tűnik, mintha működne egyfajta Teatrianon, amely fordított, tehát a magyarországi színjátszás szakadt le a ’határon túliról’, és évekkel hátramaradt attól. Világszerte azt látom, hogy a magyarországi színházat nem igazán jegyzik, ezzel szemben például a románt vagy a szerbet igen… Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a magyarországi színjátszásból hiányzik a szakrális dimenzió. Vagyis nem hajlandók elfogadni, megérteni olyan színházi törekvéseket, amelyek nem képezhetők le közvetlenül a napi valóságra. Ezt elég közelről megtapasztaltam, ugyanis ’90-től máig körülbelül tíz előadást rendeztem Magyarországon. De ezt a periódust egyelőre lezártnak tekintem, nem vágyom arra, hogy az elkövetkezendő időkben ott dolgozzam.” Kár.
A Csokonai Színház bemutatói a 2006–2007-es évadban Giaccomo Puccini: Tosca (opera) 2006. szeptember 15.
Móricz Zsigmond–Háy János: Légy jó mindhalálig (színmű)
JEL-FESZTIVÁL (tánc) 2006. szeptember 18–23.
Bereményi Géza–Cseh Tamás: Levél nővéremnek (zenés est) 2007. január 12.
Dmitrij Sosztakovics: & Echo (tánc) 2006. szeptember 30. Dekameron (A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház vendégjátéka) 2006. október 6. Szőcs Géza: Liberté (zenés játék) 2006. október 20.
DISPUTA Műhely
Sinka István: ’56-os est (zenés est) 2006. október 23.
76
Goda Gábor: Idő és árnyék (tánc) 2006. november 7. Wolfgang Amadeus Mozart: Szöktetés a szerájból (vígopera) 2006. november 17. Földes László Hobo: Vadászat (koncert-előadás) 2006. december 1. Leonard Bernstein: West Side Story (musical) 2006. december 15.
William Shakespeare: Hamlet (mozgás-performance) 2007. január 26. Kiss Csaba: Kun László (királydráma) 2007. február 9. DESZKA-FESZTIVÁL (kortárs drámafesztivál) 2007. február 9–17. Giuseppe Verdi: Aida (opera) 2007. március 2. Földes László Hobo új estje 2007. március 16. Edmond Rostand: Sasfiók (romantikus dráma) 2007. április 6. Wolfgang Amadeus Mozart: Requiem (tánc) 2007. április 20. NEMZETKÖZI FESZTIVÁL 2007. április 20–28. Kálmán Imre: Csárdáskirálynő (operett) 2007. május 11.
Víziók vonóra hangolva Szénási Miklós
táris zenei világba belefér az is, ami sehol másutt a rockhelyszínek és a cifra koncerttermek színpadára: cimbalom), s mindez különösebb, kottába nem satírozott szabályok nélkül. Ha ezt fogja játszani, nem érheti csalódás a tiszteletére összesereglett népet, hiszen ezt várják. (A Kölcsey közönsége igen vegyes volt. Bár egy három-négy évest kivittek a sötétben, a nyugdíjasoktól az első szavazókon át ott volt mindenki, aki számít, és aki nem.) Ugyanakkor: ha ezt hozta, a közönség még fanyalgóbb fele nyugodtan mondhatta, jó ez, meg szép, csak ezt már eljátszotta eddigi albumain. Mert ez a második legroszszabb. Ugyanaz, ugyanúgy. Önismétlés. Dögunalom, mondhatják a kultúrkampf diktátorai. Ha nem: akkor pedig épp a váltás miatt érheti (rossz) szó. Mint a harmadik legrosszabb. Rossz út. (Rossz vér?) Annyira más, mint eddig, hogy annak már nem is lesz értelme. Nem lesz önmaga. Marad a slágerbazár. Mert arra van igény, s mert Mozarttól sem akarunk többet, mást, mint amit a sógorok kidobtak a jubileum és a zseni előtt tisztelegve 170 lemezen: pusztán a teljes életművet. (Czakó Gábor beavatós tévéműsorában utalt azokra a hangokra, melyek szerint semmi különbség nincs Lakodalmas Lajos (sic!) és Amadeus között. Czakó megmutatta, hogy talán mégis.) Váltásnál viszont az értetlenség van. A rácsodálkozás. A meg nem értés. A kurta és durva kérdések, miért nem marad ugyanannál a violinkulcsnál… Az egyszerűség kedvéért azonban Lajkó Félix ezeket a lehetőségeket kizárta. Korábbi nyilatkozataiban utalt rá, hogy szeretne rövid idő alatt egészen sok lemezt összehozni. Tavaszi (teltházas!) debreceni koncertje alapján bólogathatunk. Van rá esély. Csak azon az estén, abban a szűk másfél órában felvillantotta legalább öt korong lehetőségét. A színpad meglehetősen puritán képe (sötét függöny előtt néhány szék és diszkrét fény, ami szerelmi éjhez sok, pornóforgatáshoz kevés) biztatóan hatott. A főszerep nem a látványé volt, hanem a zenéé. Egy koncerten nem hátrány ez. (Bár ahogy koncert után megjegyezte egy felhevült látogató, az amerikai kollégára, Nigel Kennedyre utalva, nem ártott volna némi kommunikáció a közönséggel. Csak hogy legyen show is. Ne csak muzsika. Hanem komplex
DISPUTA Toronyszoba
Ú
gy indult, hogy szülessen egy kritika. Az idő viszont kifolyt az írógép alól. Ami nem is írógép. Ki ír itt már papírra, tollal, ki kopogtat hangos betűket, mikor az ujj suhanhat nesztelenül is a számítógép klaviatúráján. A gép meg elég könnyű ma már, és nem is túl méretes. Ha feláll az ember, fél kézzel emeli térdéről, és úgy hajtja össze, mint valami komoly, finom könyvet. Közben ismét olyan hűvös lett az este, mint akkor, amikor sörözni ültünk be, utána. Koncertet követően kerestünk egy jó kis helyet, ahol nem kell utat vágni a füstben, ha asztalra vágyunk, és nem játékgépek vigyorgó fényei világítják meg a folyosót, a sarkokat, és a mellékhelyiségben van szappan, papírtörülköző is. (Ilyenek lettünk, vége felé a harmincas éveknek, és ablakában a következő dekádnak.) A régi szöveg azonban elsöppedt egy mappában, valakinek a gépén. Most pedig mint töppedt szőlőszemet a lehullott levelek alól húztam elő, hogy lássam, maradt-e valami, ami ér annyit, hogy préseljem tovább. Mert egy szöveg, pontosan tudjuk, soha nincsen kész. Újraíratja vagy újraírja magát. Tavasszal fogant mondataimban utalást tettem arra, hogy lassan krisztusi korba lép a hegedűhúrokat tépő Lajkó Félix. (Született 1974-ben Topolyán.) Nem is csoda, folytattam, hogy azt írja róla a legtöbb kritikusa: lecsillapodott, érett, nyugalmas zenét játszik immár. Ami részigazság. Mint a legtöbb, amihez közünk lehet. Gyakori vád, ami egy muzsikust érhet, hogy ismétli önmagát. Rutinná válnak a harmóniák, a stílus, a technika. Nyilvánvalóvá lesz számára is, mire bólint a fej, és indul tapsra a nézőtér sötétjében a kéz. Miért változtatna a slágerré vált alkotásainak komponálása során összeverbuválódott csapaton (úgy mint: felépítés, hangszerelés, tempó, hangulat, árnyalatok)? Az első legrosszabb, ami történhet, gondolja a koncertre igyekvő, kritikusan borúlátó látogató, hogy ugyanazt hozza most is, mint eddig, az összes lemezén és koncertjén. Lajkó esetében ez féktelen hangorgia, szenvedély, alternatív rockzene hegedűre hangszerelve, tangó, ballada, folk and rollba oltott world music (de: nem hungarian blues, habár olykor épp olyan, mint amilyet a cigány húz, mert ebbe a vad és elemen-
77
DISPUTA Toronyszoba 78
produkció.) A koreográfia burleszkelemek és szóvirágok híján a következő volt: bejött Lajkó, éppen aktuális zenésztársaival, muzsikáltak, majd távoztak a színről. (Némi keresgélés után, hol a rés a függöny szövetén.) Öltönyben. (És bírták, nekivetkezés nélkül.) A zene? Mintha muskátlis párizsi sikátorok keltek volna Fauré nyomán életre, ahonnan hirtelen a sivár magyar alföld tempói tolultak diszkréten elő a kapualjak porából, csak azért, hogy átvezessenek egy orientalista, néhol pentaton kínai világba. Ez volt az első fejezet. Ezt igen rövid fúvós-vonós duett követte második lépésként, Dresch Mihály elementáris játékával kísérve. (A félelem, erős képzavarba fojtva, hogy a húrok nem bírják majd szuflával, felesleges volt. Nyűtte Lajkó ezúttal is a botot meg a lószőrt.) Mintha John Surman víziói keltek volna keleti életre e néhány, sajnálatosan rövid meditatív percben. Aztán ismét változott a kép: a rezessel és bőgővel, csellóval, másodhegedűvel, valamint furulyával kiegészült banda ezúttal a Balkánra csábította a nagyérdeműt. Nem oda, ahol a nácik meg a kommunisták lágerei után újabb haláltáborok épültek pár éve, hanem a féktelen szenvedély romantikus lakodalmának világába. (Ha az első rész a grafikák Gross Arnoldját hozta össze Szinyei Merse Pállal és az ő meztelen napozójával, akkor a harmadikban bizony Gaudí találkozott Rippl-Rónai Józseffel a Balaton partján, ahova megérkezett a Macska-jaj cigánytábora.) Olykor mintha Philip Glass repetitív időtlensége köszönt volna viszsza a sokfélét hallgató közönség számára is tetten érhetően, csak azért, hogy felidézze a huszadik század pesti kávéháza-
inak hőskorát, amikor egy másik, történetesen szabadkai születésű géniusz, Desiré mulatott az ő barátaival. De fel-felvillant a jó öreg Django Reinhardt és Stephen Grappelli közös swingjének képzete is néhány taktus erejéig, valamint az űrkorszak démonai is megérkeztek, e halálos Ady-fehér telet festő Lajkó sziporkázó, kozmikus akkordjainak hajtásaiból. S mintegy betetőzéseképpen e misztikus menyegzőnek, melynek végén a halál kilovagolt a világból, és eluralkodott a puszta szellemi szex, Lajkó megmutatta, ha akarná, letaszíthatná trónjáról a Deep Forest flancos franciáit, mert tud egészen populáris lenni. (Bár inkább ne akarjon.) Mindegy, hol játszik Félix. Lehet a helyszín a palicsi erdő, a Lovarda Debrecenben vagy éppen az új Kölcsey Központ. A közönség nem hozza lázba (úgy látszik legalábbis). Introvertált alkat, magának játszik. Meg zenésztársainak, akik úgy kísérik ezt a 21. századi Coldplay-Paganinit, mint Hendrixet hívei annak idején. (Értsd: Coldplay mint Radiohead, vonósra húrozva. Erre reagálta még akkor a recenzens egyik útitársa, hogy neki a Coldplay egészen másféle zenének hat, popzene, mondta, nem volt a hangjában sem komoly rosszallás, de mégis jelezte, vannak kategóriák, melyeket talán nem kellene egymásba átfolyatni. Akkor azt gondoltam: túlzottan sokféleképpen szocializálódtunk zeneileg. A hazai pálya lejt, a brit gitárvilág pedig innen nézve olykor sehogyan sem értelmezhető. Mainstreem és alternatív durván összemaszatolódik, és az megint csak döntés kérdése, akarjuk-e újra és újra az újat.) Lajkót nem izgatja, mi várja kint. Játszik.
Ennyi. Nincs tovább, sajnos – ezzel zártam egykor a szöveget. Mint ollóval, vágtam félbe mindent. Most azonban folytatom. Példának okáért. Mert Lajkó és az ő muzsikája példázat. Honnan, hova, hogyan. Miértek nélkül. Nincsenek miértek. Csak a tehetség. A krisztusi korban ténfergő fiatalember valódi művész, írom le félve. Nem úgy, mint a Nagy Hang, az Új Sztár. Nem úgy, mint Rúzsa Magdolna. Aki nem az. S nem azért, mert ott mosolyog a reklámpercek előtt. Nem arról van szó, hogy eladta magát és ezzel kész, vége. (Mindenki szeretne élni, megélni.) Hanem mert csak hangja van. Nagy, szép, emlékezetes hangja. De iránya nincs. Nincs saját hangszíne. Hiába képes bármit elénekelni. Bármit el tud énekelni, tehát semmit nem tud igazán. Lehetne Új Magyar Janis Joplin, de Új Magyar Enya semmiképpen. És a kettő közötti horizonton, ami van, hogyan is lehetne egyszerre minden és mindenki? Lajkó viszont csak és kizárólag önmaga. Művész, akinek aligha jut eszébe magát így definiálni. Miért is tenné, mikor három mérhetetlenül gyenge verssel vagy a playback-technikát takaró mikrofonnal a kezében (hideg fényű izzókkal pásztázott színpadon botorkálva) már hirdetheti magáról a kellő önbizalommal kipárnázott fiatal. Jobb esetben. Mert különben csak szeretne gazdag lenni. Sok pénzt, házat, terepjárót, retusált szeretővel és kábeltévével. Lajkó talán csak játszani akar. Ha Lajkó Félix, akkor palicsi erdő és tág szemhatár, de útlevél és vámos és sorompóval jelzett országhatár is. Magyarország-határ. És ha magyar, és ha határon túl, akkor manapság pofonok völgye. Lent és fent. Délvidéken és Szlovákiában. Azért, aki vagy, aki nem vagy, aki nem voltál, akik nem voltunk. Pofonok éjjel és nappal. Papp Laci unokáit mégis le lehet győzni? (Csak nehogy bot legyen a nyűtt vonóból.) A zene krisztusi magasságokba emelhet fel és ki mindebből. Ha zene. És ha érdemes vagy rá. Akár így, akár úgy. És élni akkor is kell. Részeg lehetsz a zenétől, a ritmus sodorhat, akár az immár száradó levelet a szél. De élni, megélni, túlélni – néha ez a legnehezebb.
DISPUTA Toronyszoba
Az a dolga. Ha nem akar, akkor viszont meg sem jelenik a koncert helyszínén. Ez ugyan manapság luxus, nem más, mint újraírható adathordozón tárolni a legfontosabb információkat. De Lajkó esetében nem kell ezen csodálkozni. Roppant nagy veszteség, hogy nincs a környezetében egy értelmes és szervezésben sem járatlan ember, aki vállon veregetné alkalmas pillanatot keresve, és azt mondaná: Félix, megmondom, mi van. Mostantól az van, hogy úgy csinálunk, mint a Pearl Jam. Mindent rögzítünk, minden koncertet. És minden koncerten lehet majd kapni minden lemezt. (Már amíg el nem fogy az a korongonkénti pár száz darab.) Ez a csoda ugyanis elvész. Nincs két egyforma Lajkó-koncert. S üljünk csak le bárhol Félixet hallani-látni (legyen az Duna tévés koncertközvetítés vagy előző napi önráhangolás a koncertre, mikor a tudósító 12 éves fia Apocalypticát emleget, 10 éves lánya meg kocsmában táncoló embereket, azzal fokozva, hogy váltásnál felkapja fejét, apa, most meg már itt vannak a kocsmában a hajléktalanok is), kiderül, hagyni kell, míg véget ér magától, képtelenség kikapcsolni közben ugyanis. Drog, színes szesz, nem lehet csak úgy kihajítani, beleönteni szomjas lefolyóba. (Majdnem mindegy, mitől rúgunk be, ha tényleg nemesb lesz a lélek.) Tavasszal azt írtam, remek muzsikusokkal veszi körbe magát, és kis tűnődés után hozzátettem: Félix. Mert annyira jól ismerjük egymást, hogy ez belefér. Legalábbis részben. Én őt. (És ez nem olyan, mintha azt mondanánk: Árpi bácsi, Pista bácsi, Viktor vagy Fletó. Nem a vajazásról szól. Közösségről. Ünnepről. Együvé tartozásról a /nem vörös/ csillagösvényen.) Bár nem türannoszként viselkedik, mégis ő a központi szervező erő. Eme naprendszer középső csillaga. Ha hihetünk látásunk lassan, a folyamatos számítógép-használat következtében homályosuló szervének, hunyorogtam tavasszal, mert a szem romlik, és ha hihetünk a rendezvényszervező főnixesek sajtóanyagának, akkor a brácsás Brasnyó Antalt és a nagybőgős Kurina Ferencet, valamint a kürtös Bizják Gábort és a már említett Dresch Mihály szaxofonost, valamint a csellista Michael Babinchnakot kellett nagy tisztelettel emlegetni. Ők voltak a kísérői ennek a vonós Jimi Hendrixnek. Meglehet, történelmileg alakult az úgy, hogy olyan fajta lett a debreceni közönség, aki a végén szereti pirosra verni a tenyerét. Most is ezt tette. Lajkó pedig hajlandó volt visszatérni. Egyszer. (Hogy volt!)
79
DISPUTA
Némedi Lajos emeritus professzor halálára
80
Hát elment ő is, a Debreceni Egyetem bölcsészkarának legidősebb professzora, német szakosok nemzedékeinek tanára, a hazai germanisztika meghatározó alakja, aki egyszerre volt a felvilágosodás eszméit óvó világpolgár és Debrecent szerető lokálpatrióta, elhivatott tanáregyéniség és kutató irodalmár, nyugodt, demokratikus szellemű vezető és belső integritását és méltóságát megőrző, nyitottságában is magányos ember. Akit mindig, egymás között is Professzor Úrként emlegettünk, és akinek egyszerre franciás és németes műveltségét, szellemességét, idős korában is megcsillanó iróniáját, könynyed humorát mindannyian csodáltuk. A Debreceni Egyetem egykori német–francia szakos diákja és kitüntetéses doktora, az egri főiskola igazgatója 1958-tól kezdett újra Debrecenben tanítani, miután megindult az ötvenes évek elején beszüntetett németnyelvtanár-képzés, és a nyelvész Gárdonyi Sándorral együtt nagy szerepe volt ennek megszilárdításában. Német Filológiai Tanulmányok címmel 1965-ben folyóiratot indított, amely első, és hosszú éveken át az egyetlen fóruma volt a magyarországi germanisztikának, és rangot szerzett a Debreceni Egyetem német tanszékének. A tanszéket hetvenéves koráig igazgatta – kivívta és megőrizte idősebb és fiatalabb kollégái megbecsülését és szeretetét. Egykori tanítványai Nyíregyházától Szombathelyig, Veszprémtől Egerig és Miskolcig az ország számos felsőoktatási intézményében, iskolájában és gimnáziumában adták és adják tovább mindmáig a tőle tanultakat. Kedvenc korszaka, legfőbb kutatási témája a felvilágosodás korának irodalma volt, e korszakról és íróiról, többek között
Bessenyei Györgyről számos tanulmányt közölt. S tudósi működésének sokszínűségét mutatja a 18. századi német irodalom történetéről írt könyve, több dolgozata a német klasszikáról és nagyra becsült költőjéről, Goethéről. A Debreceni Egyetem professzoraként nemzetközi fórumokon is öregbítette az egyetem hírnevét. Számos társadalmi tisztséget töltött be, többek között az egyetem rektorhelyetteseként is működött. Több éven át igazgatta a Debreceni Nyári Egyetemet; rendszeresen teltházas előadásokat tartott. Sok külföldi hallgató adta tovább a hírt, hogy Némedi Lajos professzor előadásait érdemes meghallgatni, a téma érdekessége és az előadó vonzó személye, megejtő humora okán. Legtöbbször mi magunk is beültünk őt meghallgatni. Némedi professzor nem volt született debreceni, de debreceni polgárnak vallotta és érezte magát. Szerette ezt a várost, ahol tanult és ahol taníthatott. Szikár, törékeny alakja része volt az egyetem környékének, ahol még egy-két hónappal ezelőtt óvatos biztonsággal sétálni láttuk őt. Idős koráig megőrizte hallatlan szellemi erejét, frissességét, kedves szeretetreméltóságát. A Germanisztikai Intézet ma is úgy érzi, itt van közöttünk, személyes emlékeinkben, tanári és kutatói munkásságunkban, az azóta is az ő nevével megjelenő folyóirattal. Hadd köszönjünk el hát tőle kedves költőjének, Goethének soraival: „S ami szilárd, szellemmé oldva leng el, s a szellem műve megmarad szilárdul.” A Debreceni Egyetem Germanisztikai Intézetének munkatársai, egykori tanítványai és kollégái
