Aranka Siegal. Bűnbakok. Egy gyermekkor története az közötti Magyarországon

Bűnbakok

Aranka Siegal

Bűnbakok Egy gyermekkor története az 1939–44 közötti Magyarországon

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Aranka Siegal: Upon the Head of the Goat Published by Farrar, Straus & Giroux, 1981.

Fordította: D. Nagy Nóra: 4, 5, 6, 16, 17, 18. fejezet Fekete Márta: 10, 11, 12, 20, 21, 22. fejezet Hervay Míra: 7, 8, 9, 19, 20. fejezet Tóth Zsófia: 1, 2, 3, 13, 14, 15. fejezet (A Károli Gáspár Református Egyetem angol szakos hallgatói)

Szerkesztette: Dr. Kállay G. Katalin

A fordítást az eredeti szöveggel egybevetette: Kepes Mária és Dr. Géher István

© Novella Könyvkiadó, Budapest, 2010. Megjelent a Novella Könyvkiadó gondozásában 2010-ben A Novella könyvkiadó az 1975-ben alapított Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Novák György Nyomdai előkészítés: Csere Tamás

ISBN 978 963 9886 11 7

Nyomta és kötötte: ETO-Print Nyomda Felelős vezető: Magyar Árpádné

A kötetet támogatta: Szerencsejáték Zrt.

ELŐSZÓ

A bűnbakok című könyv erőteljes és felejthetetlen ifjúsági olvasmány. Ereje abban rejlik, hogy egyenlő hangsúllyal szól a gyerekkor biztonságáról, a család és a hagyomány megtartó erejéről és a kívülről fenyegető, majd egyre valóságosabbá váló veszedelemről, a háború borzalmáról. Felejthetetlenné pedig a személyes hang teszi, a közvetlen, magánlevélre emlékeztető stílus, amely az olvasót természetes egyszerűséggel fogadja be a családba. A visszaemlékezésben felölelt öt év, az 1939-től 1944-ig tartó időszak alatt válik a szerző-főszereplő, a beregszászi Aranka kilencéves gondtalan kislányból tizennégy éves, gondterhelt, de mégis mindig pozitív gondolkodású kamasszá. A Komjátiban élő nagymamától, Bábitól tanult emberi tartás és az édesanyjától örökölt életerő és találékonyság, valamint a testvéri szeretet és ragaszkodás fontos szerepet kap Aranka életében. Nem véletlen, hogy az 1981-es első angol nyelvű kiadáshoz (Farrar, Straus & Giroux) Isaac Bashevis Singer Nobel-díjas amerikai író írta az ajánló sorokat: nyilván őt is megragadta a mindennapi élet apró részleteinek természetes leírása, az őszinte közvetlenséggel megjelenített komjáti és beregszászi hétköznapok világa, amelyben a szívszorító bizonyosság és a visszafordíthatatlanul közeledő, majd minden elborító életveszély ellenére él és jelen van a minden remény fölötti remény. A könyv azzal a tragikus mozzanattal zárul, amely a család sorsát végérvényesen megpecsételi: az utolsó hang, amit hallunk, a kattanás az Auschwitzba induló, lepecsételt vagon ajtaján. A visszaemlékezés végső üzenete talán mégis az, hogy Aranka és két nővére mellett ez az abszurd és egyben ősi remény is túléli a háborút. Aranka Siegal 1930-ban született Beregszászon, hétgyermekes családban. 1944-ben Auschwitz-Birkenauba, majd Bergen-Belsenbe vitték, ahonnan testvérével, Violával 1945-ben szabadult. Három évet töltött Svédországban, majd 1948-ban az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Férjével, Gilbert Siegallal sokáig New Yorkban élt. Férje halála után költözött a floridai Aventurá-ba. Az Upon the Head of the Goat c. könyv többféle rangos irodalmi elismerésben is részesült: Boston Globe-

5

Horn Book Award, Newbery Honor Book, American Library Association Notable Children's Books, Booklist Best Books of the '80s, Booklist Editors' Choice és Library Journal Best Books of the Year. A könyvben sok szó esik a magyarokról, a magyar nyelvről, a mű azonban mindezidáig nem volt hozzáférhető a magyar olvasóközönség számára. Az eredeti kötetet Dr. Pécsi Katalintól, a Budapesti Holokauszt Emlékközpont oktatási igazgatójától kaptam 2007 őszén. Diákjaim, a Károli Gáspár Református Egyetem angol szakos hallgatói közül négyen fordították irányításom alatt magyarra a művet. A fordítók: D. Nagy Nóra, Tóth Zsófia, Fekete Márta és Hervay Míra igyekeztek magyarul is visszaadni az eredeti mű közvetlenségét, egyszerű és tiszta nyelvezetét. Aranka kifejezetten fiataloknak szánta ezt a könyvet, mert mint írja, „ők lesznek a történelem krónikásai olyan művekben, amelyek még megírásra várnak. Tudom, hogy ha elolvassák a történetemet, örökre megtanulják, mit jelent a 'bűnbak' szó és mindenfajta előítéletet vissza fognak utasítani. Hiszek abban, hogy az üzenetem fontos, és abban, hogy a benne megfogalmazott igazság már történelem.”

Kállay G. Katalin

6

Ezt a könyvet azoknak ajánlom, akik nem élték túl a Holokausztot. Ők már halhatatlanok és nem fog rajtuk az idő. Auschwitz nem tudta széttépni a szeretet és barátság kötelékeit, melyek segítettek a túlélésben és amelyek végső napjaimig bennem élnek majd.

Ezt mondta az Úr Mózesnek: „...Tegye rá Áron mindkét kezét az élő bak fejére, és vallja meg fölötte Izráel fiainak minden bűnét és minden vétkes hitszegését. Helyezze azokat a bak fejére, azután küldje el egy odarendelt emberrel a pusztába, hadd vigye magával a bak minden bűnüket egy távol eső földre. Így küldje el a bakot a pusztába.” (3Móz 16:21-22)

KOMJÁTI

1. Ötéves koromtól fogva az anyukám Beregszászból a nagymamához küldött, hogy vele töltsem a nyarakat, Komjátiban. A nyílt mezők, a folyó és az erdő lett a játszóterem ebben az ukrán faluban. A vadvirágok színei, az erdő hangulata, a víz zaja, a rovarok zümmögése, az állatok melege; ezek az élmények olyan játékokat rejtettek magukban, melyekből sokat tanultam. A kakas kukorékolásával keltem és mindenfele kószáltam egészen alkonyatig. Ami először idegennek tűnt – az emberek, ruháik és szokásaik – hamarosan ismerősek lettek. Ukrán anyanyelvűek voltak, de Bábi, a nagymamám jiddisül beszélt hozzám. – Nem, nem magyarul, vagy ukránul – szólt Bábi –, jiddisül kell tanulnod. – Hamarosan három nyelven tudtam kérdezni. 1939-ben, amikor kilenc éves voltam, és az Európa többi részén küszöbön álló háború számunkra még mindig távolinak tűnt, anyuka Komjátira küldött, hogy a tavaszi szünetet Bábival és idősebb nővéremmel, Rózsival töltsem. Anyuka, mivel nem akarta, hogy Bábi egymagában éljen Rosner nagypapa halála után, eldöntötte, hogy mind az öt lányát sorra elküldi hozzá. Lilivel, a legidősebbel kezdte. Ő viszont nem sokáig maradt Bábi társaságában. Megismerkedett Komjátin Lajossal, és egy nyári románc után férjhez ment tizenhat évesen. Ezután Rózsira került a sor, hogy Bábihoz menjen. Akárcsak Bábi, Rózsi is elemében érezte magát a tanyán. Osztozott Bábival az állatok és a termékeny földek iránt érzett szeretetben. Az élet Komjátin kiszámítható és egyszerű volt. Az éghajlat és az évszakok hozták meg a lakosok számára a döntéseket. Tizenkét évesen Rózsi tudta, hogy vidéken akarja leélni az életét. Földet és nem aszfaltot akart érezni a lába alatt. Pár napra rá, hogy megérkeztem, egy fontos csata tört ki vitatott határterületek fölött Magyarország és a független államukat megtartani

9

10

próbáló Ukrán Ellenállási Mozgalom harcosai között. Bábi, Rózsi és én csaknem egész nap hallgathattuk a határ felől a fegyverek ropogását. Az asszonyok, a gyermekek és az idős emberek összecsődültek kicsi, meszelt, nádtetős házaikban. Az állatokat összeterelték és bezárták a pajtákba. Bábi a székén ült a konyhában, a kendőjébe beburkolódzva, s az imakönyvének elnyűtt lapjaival babrált, ahogy néma imára mozdult a szája. Rózsi mellette ült és horgolt. Meg voltam rémülve, sírtam és azt kívántam, hogy bárcsak otthon lehetnék, biztonságban, a saját városomban Magyarországon. Bábi háza a sík puszták közé beékelten kicsinek és védtelennek tűnt. A kerítés körülötte csak derékmagasságig ért és a kapun nem volt lakat. Az elülső tornácnak nem volt ajtaja, hanem rögtön a konyha bejáratához vezetett. A konyha volt a ház központja, ahonnan minden oldalról egy-egy hálószoba nyílt. Ezek közül a nagyobbak ebédlő- és nappali szobaként is működtek, amellett, hogy a hálószobáink is voltak. A másik oldalon lévő vendéghálószoba főként raktárhelyiségnek volt használva. Egyik szoba se tűnt túl biztonságosnak; bárki könnyedén besétálhatott volna, amikor kedve szottyan. – Haza akarok menni – mondtam. – Ne félj – vígasztalt Bábi. – Nem lesz semmi baj. A házunk tele van az Ő könyveivel, és azok megvédenek majd minket. Még nem nyugodtam meg teljesen, amikor a nap vége felé meghallottam egy csapat lármázó győzedelmes magyart felvonulni az úton. Kirohantam a hosszú, kötött, piros, fehér és zöld sálammal és Bábi kapufélfájára kötöttem, mint üdvözlő jelet. A falut még hosszan az éjszakába nyúlóan ébren tartották a kocsmából kiszűrődő zajos ünneplés hangjai. Bábi meggyújtotta a petróleumlámpát, és égni hagyta, amíg el nem aludtam. Reggel, amint felkeltem, rögtön az ablakhoz mentem és kinéztem: kiváncsi voltam, vajon megváltozott-e Komjáti a magyar megszállástól egy éjszaka alatt. Gyorsan felöltöztem és a konyhába mentem megkeresni Bábit és Rózsit, de nem ott, hanem a pajtában találtam rájuk, ahol épp az állatokat látták el. Felvettem a báránybőr kabátomat, a piros gumicsizmámat és kimentem az erdőbe. A talaj színes virágok, szürke tócsák és fehér hó kavalkádja volt. Mire összegyűjtöttem egy csokor virágot, a pamutharisnyám jeges vízzel itatódott át és ráébredtem, hogy a csizmám apró lyukakkal van tele.

Ahogy elkezdtem visszaszaladni Bábi házához, meghallottam a folyó hangos áradását és odamentem, hogy szemügyre vegyem. Az összes kisebb patak, amint az olvadó hó is, az évnek ebben az időszakában belefolyt a Rikába, annyira felduzzasztva a vizet, hogy az lezúdulva minden útjába kerülő dolgot magával sodort, a legnagyobb szikladarabokat kivéve. Felfigyeltem egy felém úszó fatörzsre. Ahogy az ár közelebb hozta, rájöttem, hogy nem fatörzs, hanem egy emberi test. Egy test volt ukrán egyenruhában és arccal felfelé, fejjel előre közeledett. Nyugtalan zavar fogott el, de ennek ellenére közelebb léptem a víz széléhez, és egy sziklán állva előregörnyedtem, hogy jobban ráláthassak. A felpuffadt arc egy tizennyolc és húsz év közötti fiúé volt. Széles arccsontja volt, mely a komjáti fiatal férfiakra oly jellemző, de nem tudtam megállapítani, hogy vajon nyitva vagy csukva vannak-e a szemei. Eldobtam a kikericseimet, és hamarosan ott úsztak, szétszórva ennek a fiatal férfinak a testén, ahogy az árral elhaladt mellettem. Még két katonát láttam a folyóban, mielőtt visszafordultam volna. Ezek a testek, a folyó közepén, egyik szikláról a másikra csapódtak. A testek egyvalamiben megegyeztek; nem volt rajtuk se sapka, se csizma. A mostohaapámra gondoltam, akit oly gyakran láttam az egyenruhájában, és öcsémre, a még kisbaba Sándorra, aki felnőve majd szintén egyenruhát fog hordani, s újra elkezdtem rohanni meg nem állva, amíg Bábi biztonságos konyhájába nem értem. Bábi a kapualjban állt, kendőjét magára vetve, és épp azon volt, hogy kimenjen megkeresni engem. – Tudod nagyon jól, hogy nem szabad csak úgy elszaladnod anélkül, hogy megmondanád, hová mész – szidott aggodalommal teli hangon. – De Bábi, három halott férfit láttam sodródni a Rikában! – mondtam. Többet nem szólt csak levette a kendőjét, körémtekerte és visszasétált velem a konyhába, mialatt én folytattam, – Ukrán katonák voltak. Mi lesz velük? Bábi válasz nélkül gyengéden lenyomott a székre, levette a vizes csizmámat és harisnyámat, forró tejet készített és levágott egy vastag szelet barna kenyeret, melyet megvajazott és kristálycukorral meghintett. A tejet iddogálva és az édes, ropogós kenyeret majszolva elnéztem ahogy a fahasábok hamuvá válnak a nyitott kályhában mialatt Bábi óvatosan vezette a fonalat a szövőszékén. A hangja úgy tűnt, mintha nagyon távolról jönne,

11

12

pedig nem ült messzebb két méternél. – Most már békességben vannak – mondta, ahogy szőtt. Hamarosan álomba merültem, és addig fel sem ébredtem, amíg Rózsi vissza nem tért a mezei munkából. Több ukrán megtorlás nem történt. Pár napra rá, hogy láttam a folyóban úszó testeket, a szántóföldekre mentem, ahol a falusiak próbálták a kiesett munkát bepótolni. Korábban a harcok miatt féltek kimenni a földekre. Egy darabig néztem, ahogy dolgoznak, majd épphogycsak elindultam a folyóhoz, amikor paták zaját hallottam meg, ahogy a kövekhez csapódnak a földúton. A ló ritkaságszámba ment Komjátin; a legtöbb kocsit ökör húzta és kevesen tartottak lovat a faluban. Meglepődve megfordultam, és egy magyar lovascsendőrt pillantottam meg – egy még ritkább látványt Komjátin. A hagyományos magyar egyenruha volt rajta: szürke-zöld csíkos mellény, sárgarézgombsorokkal össze-gombolva és paszománnyal díszítve. Keménykalapjára hosszú fekete és zöld kakastoll volt tűzve, amit a simára borotvált állát körülfogó vékony fekete bőrpánt tartott a helyén. Megvárta, hogy a pillantásunk találkozzon, mielőtt megtörte volna a csöndet. – Jó úton vagyok Komjáti felé? – Csak egy út van – válaszoltam. – Salánkról jövök, – közölte a csendőr, – és vissza kell érjek sötétedés előtt. Azt mondták nekem, hogy ez így, oda-vissza, négy kilométer lesz. – Biztos Nagykomjátira igyekszik, – mondtam, – mert Kiskomjáti rögtön a tisztás után következik. – Mutattam az irányt. – Látja onnan föntről? – Nem voltam magasabb a ló lábánál. – Azt mondták, hogy itt az emberek nem beszélnek magyarul. – Ez igaz, de én beregszászi vagyok, és csak vakáción vagyok itt a nagymamámnál. – Hol lakik a nagymamád? – Mindjárt ott fönn az úton – a hatodik ház a bal oldalon. – Szeretnél hazalovagolni? – kérdezte, ahogy leszállt a lóról. Mielőtt időm lett volna válaszolni, kesztyűs kezei megragadták a derekamat és felemeltek a hatalmas lóra. Felült mögém, és a mellkasának dőlve éreztem a rézgombjait és övcsatját a könnyű pamutruhámon keresztül. Megkérdezte a nevemet és én elfúló hangon válaszoltam, – Davidowitz Aranka. – Hatalmába kerített az izgalom és büszkeség, hogy olyan magasan ültem, és alig vártam, hogy az egész élményt elmesélhessem, a barátnőmnek, Molchának.

Bábi, egy csoport falusival állt az úton, és lenyűgözve bámulta a lovascsendőr nem mindennapi látványát. A jelenet majdnem akkora izgalmat keltett, mint az első autó feltűnése Beregszászon. – Minden rendben van? – sikerült kipréselnie magyarul Bábinak a kérdést. – Ó persze. Az unokája útbaigazítást adott a nagykomjáti csendőrőrshöz. Hivatalos megbizatásom van Salánkról. A kislány elmondta, hogy látogatóban van Beregszászról. Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de a határok átmenetileg le vannak zárva és nem járnak a vonatok. Aranka nyaralása lehet, hogy tovább fog tartani a tervezettnél. Bábi nagyon lassan emésztette meg ezt az információt, majd válaszolt, – Legyen ez a legrosszabb, amit a háború hoz. Kér egy pohár hideg vizet, mielőtt továbbmenne? Leszállt a lóról, leemelt és letett Bábi mellé. Levette a sisakját, és szalutált, összeverve a csizmája sarkát. – A nevem Wajda Ferenc – mutatkozott be, majd hozzátette: – Igen, köszönöm, kérnék egy kis vizet. Bábi bement a konyhába és visszajött az egyik szép pohárba töltött hideg vízzel. Átnyújtotta Ferencnek, aki pár korttyal kiitta a vizet, majd visszaadta a poharat. – Az unokája kész kis hölgy; szerencsém volt, hogy találkoztam valakivel, aki magyarul beszél. Bábi bólintott. – A nevem Rosner Fage. Ferenc visszatette a fejére a nehéz sisakot és felült a lovára. Miután elment, a falusiak megjegyzések nélkül szétszéledtek. Bábi rosszallóan ráncolta a homlokát, megfogta a kezem és bevezetett a házba.

2. Jó pár héttel később a tornácon voltam, amikor megláttam Ferencet a távolban. Megállt a kapunknál, és legyezgette a hiúságomat, hogy mikor odafutottam hozzá, emlékezett rám. – Szervusz, Aranka – üdvözölt. – Mit gondolsz, adna a nagymamád egy kis vizet a lovamnak meg nekem? – Nagymama a földeken van, de úgy gondolom, nem baj, hogyha vizet adok magának. – Pedig legbelül egyáltalán nem voltam biztos

13

benne. Furcsa érzésem volt vele és Bábival kapcsolatban. Nem tudtam megmagyarázni, de a csendőr olyasvalakinek tűnt, aki nem illik bele a nagymama életébe. Bábi olyan kis helyet foglalt el, míg a férfinak olyan sok hely kellett. Úgy éreztem, hogy valamilyen módon össze tudná Bábit morzsolni. Próbáltam elrejteni a félelmemet. – Megint hivatalos megbízatása van? – Ó, igen, rendszeresen kell megtennem ezt az utat. – Mit jelent az, hogy hivatalos megbízatás? – Én továbbítom az új szabályokat az új kormánytól. Fogtam a vizesvödröt a konyhából és átszaladtam az úton a szomszédunk kútjához, mialatt Ferenc odavezette a lovát a vályúhoz. Tercsa vize, amely tisztább volt Bábiénál, egy hegyi forrásból táplálkozott. Ahogy húztam fel a vödröt a kútból, átnéztem a kertünkbe, s megláttam Ferencet Bábi egyik szilvafájának az árnyékában állni. Nagynak és ridegnek tűnt a fehér virágok esernyője alatt. Mintha a gondolataimban olvasna, hirtelen levette a sisakját és lerázta a tollakról a szirmokat. A sisakja nélkül sokkal fiatalabbnak és emberségesebbnek látszott. Jóképű volt, de a szája és az álla finom metszésű, mint egy lánynak. Miután felhúztam a vizet, a teli vödröt cipelve visszamentem a kertünkbe. Ferenc ivott egy pohárral, majd megkérdezte: – Nem szoktad magányosnak érezni magad itt, barátok nélkül? – Általában a nővéremmel, Violával jövök, hogy segítsünk Rózsinak, de Viola beteg volt, ezért most nélküle jöttem. Aztán a vonatok már nem jártak tovább és így nem tudott hozzám csatlakozni. – Mindig is itt élt a nagymamád? – Mindig. – Akkor hogy lehet, hogy tud magyarul? – Onnan, hogy gyakran meglátogatott minket Beregszászon. – Újra elfogott ez a kellemetlen érzés vele és Bábival kapcsolatban, és belekúszott a gyomromba. Abbahagytam a beszédet. – Ki ez a Rózsi? – Ő az idősebb nővérem – a földeken van a nagymamámmal. Amikor a ló abbahagyta az ivást, Ferenc megint szalutált és ellovagolt.

14

Pár hónappal később, Rózsi tátikákat szedett a kerítés közelében a Sabbati asztalunkra. Énekelt munka közben, teljesen elmerülve a feladatban, mikor Ferenc feltűnt az úton. Minden mozgás és hang abbamaradt egyszerre; ráláthattam Rózsi megdöbbent arcára a tornácról, ahol épp krumplit hámoztam. Ferenc odajött a kapunkhoz és leszállt a lóról. A sisakját levéve üdvözlésképp udvariasan meghajolt. – A nevem Wajda Ferenc; a hugodnak, Arankának az egyik ismerőse vagyok. Rózsi szótlan maradt. Odamentem hozzá. – Ferenc úr az a csendőr, akiről meséltem neked. – És te bizonyára Rózsika vagy – mondta Ferenc, a kedveskedő -ka képzőt hozzáadva a névhez. Egy hosszú, néma szünet következett, mialatt Ferenc és a lova továbbra is a kapun kívül álldogált, míg Rózsi meg én benn maradtunk. Végtére is Rózsi megtalálta a hangját és megszólalt: – Megitathatja a lovát, ha szeretné. – Szaladok és hozok vizet a Tercsa kútjából – ajánlottam fel és elmentem a vödörért. Mikor visszaértem, Rózsi a vályúnál állt Ferenc közelében. A sárga virágokat a jobbjában tartotta, míg a bal kezével a lovat simogatta. Ferenc őt bámulta, és alig vette észre, amikor vízzel kínáltam. Rózsi az ünnepi ruháját viselte; a mellény körülölelte a keskeny mellkasát, míg a dús szoknya a derekától a vékony bokájáig hullámzott. A fejét magasra tartva a ló fölött Ferencre nézett, és hosszú, gesztenyebarna haja csillogott a napfényben. Komjáti magyar megszállásának következményeiről beszélgettek. – Ezek az emberek sose fognak megtanulni magyarul – mondta Rózsi. – Ők ukránok, és mindig is ukránok maradnak. Nincs sok helye az életükben a politikának vagy, hogy új dolgokat tanuljanak. Teljesen lefoglalja az összes idejüket a túlélésért folytatott harc. – És veled mi a helyzet? – kérdezte Ferenc. – Nem unod ezt az egyszerű életet? Nem hiányzik a mozi a városból? – Nem igazán... – kezdett el épp Rózsi válaszolni, amikor Bábi megjelent a ház mögötti földeken sétálva. Láttuk, ahogy megáll, a szeme fölé emeli a kezeit, hogy leárnyékolja a déli napot, majd a zöldséges kerten átvezető kerülőutat választja. Egyértelmű volt, hogy nem akar szembeke-

15

16

rülni a látogatónkkal és mi megéreztük a bosszúságát. Rózsi abbahagyta a ló simogatását. Ferenc visszaadta nekem a poharat, megfogta a lova kantárját és a kapuhoz vezette. – Benézhetek majd máskor is? – kérdezte habozva. Rózsi a virágokkal babrálva lassan válaszolt: – Azt hiszem, igen. – Ferenc, a lován ülve egyszer még visszafordult, mielőtt eltűnt volna szem elől. A házba belépve Rózsi meg én egyetértő pillantásokat váltottunk. Bábi a konyhában épp fehérrépát vágott fel, és amint észrevett minket, a kése hangosan koppant a vágódeszkán. Rózsi kivett egy vázát a konyhaszekrényből, és elkezdte a virágokat elrendezni benne. Bábi belekaparta a fehérrépát egy lábosba, vizet adott hozzá és a forró platnira rakta. Majd kitört belőle: – Szép kis látvány volt mondhatom, ami ma a birtokomon fogadott. Ha sokáig élsz, mindent megérsz. Azt még meg tudom érteni, hogy Aranka miért barátkozik össze egyikükkel, de hogy te is, Rózsi! Csalódott vagyok. Már vagy annyira idős, hogy több eszed legyen. – Csak vizet adtunk neki – mondtam. – Az unokáim nem kötelesek csillapítani az ellenségünk szomját. Azon a napon, amikor a Rikától hazáig hozott, nem volt más választásom, de Rózsinak nem kell érdeklődést mutatnia iránta. – Csak azért mert magyar, még nem jelenti azt, hogy az ellenségünk – ellenkezett elvörösödött arccal Rózsi. Sajnáltam őt; ez volt az első eset, hogy Bábi haragosan beszélt vele. Leültem az egyik konyhai sámlira. Bábi, most már nyugodtabb hangon, újra elkezdett beszélni. – Rózsi, hát nem tudod, hogy a magyarok már évek óta az ellenségeink? A világháború óta zsidóellenesek. Minket okoltak a területi veszteségeik és a nehéz idők miatt. Minden, ami balul ütött ki, a mi hibánkból történt. Idejöttek, s pogromjaikkal végigdúlva meg akarták ölni az összes zsidót. Nem voltunk biztonságban a házainkban, még aludni is féltünk. Ez az oka annak, hogy a gyerekeim közül hárman meg se álltak Amerikáig. – De mindez Kun Béla ideje alatt volt. Most Horthy Magyarország államfője, és ő a zsidók barátja – szólt Rózsi. – Nem, Rózsi. Amíg háború van, mindig szükségük lesz bűnbakokra, és amíg csak itt leszünk, minket fognak annak választani.

Rózsi abbahagyta az asztalterítést és kiment. Bábi leült mellém. Elkezdte simogatni a hajam, és csak akkor jöttem rá, hogy sírtam. Mikor megszólalt, a hangja lágy volt. – Már el kellett volna mindezt mondanom neked, Aranka, de bizakodtam benne, hogy a te generációd meg lesz kímélve ettől. Egy zsidó állandóan reménykedik; ilyen a természete. De most attól félek, hogy egy újabb őrültünk akadt, ez a Hitler, aki egész Európát felkavarja. Pestisként terjedve bemasírozik más népek országába. Egész Európát Németországba akarja bekebelezni. Amit a csehektől fél kézzel elvesz, azt a másikkal Magyarországnak adja. De nem ad semmit ingyen. A földdel megveszi a magyar hadsereget. És már itt is elkezdték elvenni a zsidók állásait. Ez történik ma, és ki tudja mi lesz holnap? – Hol van ő most? – kérdeztem remegő hanggal, ahogy elképzeltem ezt az emberszörnyet végigvonulni a földeken olyan hosszú karokkal, mint a telefonpóznák Beregszászban. – Lengyelországban – válaszolta Bábi. Felkelt és a tűzhelyhez ment, hogy folytassa a vacsora készítését. Megnyugtató volt a távolság Hitler és köztünk, a fejemben viszont gondolatok kavarogtak, ahogy próbáltam megérteni mindent, amit Bábi Rózsinak és nekem elmondott – pogromok, bűnbakok – hát ez a zsidó lét lényege? A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy a keresztény barátaim különböznek tőlem; hogy én éltem az ő világukban, és nem ők az enyémben; hogy a törvények az ő világukból jöttek, nem az enyémből; hogy az iskola karácsonyra és húsvétra zárt be, nem Hanukkára és Peszahra. Elfogadtam ezeket a szabályokat anélkül, hogy különösebben elgondolkoztam volna rajtuk, olyasféleképpen, ahogy elfogadtam azt, hogy meg kell mosni arcunkat és meg kell fésülködnünk. Tudatában voltam ennek az íratlan törvénynek, de nem merengtem el rajta. Beregszászon állami iskolába jártam és nem vallás alapján választottam, vagy válogattam szét a barátaimat. Az utcánkban magyar, szlovák, orosz és zsidó családok éltek. Anyukám mindegyikőjükkel barátságos volt. Protestáns istentiszteleten vettem részt Molnár Icával, orosz ortodox szertartásra mentem Valival és Milush Veligannal, és úgy tűnt, anyuka nem bánja, mikor megmondtam, hogy hova megyek. De Bábi hozzáállása a magyarokhoz nem olyan volt, mint anyukáé. Visszaemlékeztem egy incidensre, ami azon a nyáron történt, amikor meghalt Rosner nagypapa, és Bábi még feketében járt, mindig otthon

17

18

maradt, s az imakönyvét olvasta. Egyre több időt töltöttem el a szabadban játszva a komjáti gyerekekkel. Egy nap, ahogy az út menti kereszt mellett elhaladtunk, az összes többi gyerek megállt, meghajolt, keresztet vetett a mellkasára, és elmormolt ukránul egy imát. Nagy hatással volt mindez rám; figyeltem a mozdulataikat, majd leutánoztam őket; én is meghajoltam, és keresztet vetettem. Később, amikor hazaértem Bábi bevitt a hálószobájába és bezárta az ajtót. Nagyon dühös volt. – Valaki azt mondta nekem, hogy keresztet vetettél. Igaz ez? – Nem, én nem csináltam, csak a többiek. Felvett és ráállított egy székre, hogy a fejünk egy vonalba kerüljön, és bele tudjon nézni a szemembe. – Nézz most rám. Keresztet vetettél magadra, avagy ez a személy hazudott nekem? – Keresztet vetettem magamra. – Hát nem tudod, hogy te zsidó vagy? – De, Bábi. – De, micsoda? – De, és sajnálom. – Ha nem tiszteled a saját vallásodat, hogy várhatod ezt el másoktól? Tiszteltem a vallásom, de nehezemre esett ellenségeimnek tekinteni mindazokat az embereket, akik oly fontos részei voltak beregszászi életemnek. Az ukrán parasztok Komjátin sokkal barátságtalanabbnak tűntek, mint a magyarok, akiket ismertem. Bábi még mindig el volt foglalva a tűzhelynél, így megkérdeztem: – Bábi, mi a helyzet az itteni keresztényekkel, a parasztokkal; kedvelik a zsidókat? Ahogy válaszolt, hátrafordult, hogy az arcomba nézhessen. – Jobban érdekli őket a föld, mint, hogy hol húzódnak a határok. El vannak foglalva az ennivalójuk megtermelésével, és mikor a termésük tönkremegy, a kevés esőt hibáztatják, nem a zsidókat. Amúgyis, mi szerényen élünk itt. Nincs miért irígyelniük minket. – Visszafordult, hogy folytassa a vacsora elkészítését. Mikor Rózsi visszatért, egy újság volt nála és az arckifejezése feszült volt. – Elolvashatom az újságot? – kérdeztem felé nyúlva. – Nem értenéd, tiszta politika – válaszolta. Ahogy Bábi kinyitotta az újságot, egy vastag fekete betűvel szedett szóra esett a tekintetem: „zsidó”. Bábi végigfutott a szemével az oldalon, összehajtogatta az újságot és lehelyezte az asztalra.

– Majd vacsora után megbeszéljük – mondta Rózsinak. Másnap délután, amíg Bábi és Rózsi kint járkált a földeken, Molcha és én elvettük az újságot az éjjeliszekrényről, ahol Bábi hagyta, mielőtt elaludt volna. Kimentünk a lóhereföldre, és amíg Molcha őrszemet állt, hogy figyelmeztessen, ha valaki jön, én megpróbáltam a cikket elolvasni. Az „összeírás” és a „munkatábor” kifejezések feltűntek, de a legtöbb szó jelentése zavaros volt számomra; nem tudtam mindent megérteni. Helyek, furcsa elnevezésekkel – Kamenets-Podolski, Novi Sad – voltak megemlítve. – Hol vannak ezek a helyek? – tudakolta Molcha, ahogy próbáltam kiejteni őket. – Nem tudom – válaszoltam. – Talán Lengyelországban, ahol Bábi szerint Hitler van. – Ki ez a Hitler? – kérdezte Molcha. – Bábi azt mondja, hogy egy őrült, aki mindenkit a zsidók ellen fordít. – Miért? – Próbálok rájönni. Itt az áll, hogy mi veszélyesek vagyunk, és hogy túl sok kenyeret eszünk meg. Kenyérhiányt okozunk. – De mi csak a saját kenyerünket esszük meg, hát hogy okozhatunk kenyérhiányt? – Nem tudom. Molcha véget vetett a beszélgetésnek. – Rakjuk vissza az újságot, és taníthatnál még egy kicsit magyarul.

3. Minden egyes nap a szőlősi piacot megjárt parasztok hozta hírmorzsákra figyeltünk, abban reménykedve, hogy a határokról hozott megállapodás folyományaként újra beindulnak a vonatok Komjáti és Beregszász között. Bábi imádsággal eltöltött percei egyre hosszabbra nyúltak. Vacsora után mindig vállára tette angóra kendőjét, fogta az imádságos könyvét, és leült az utcai ablakra néző karosszékébe, s olyannyira elmerült az olvasásban, hogy észre sem vette, ahogy lassan elenyészik a nappali világosság. Egyik este, ahogy Rózsi és én, miután kint ücsörögtünk a tornácon, bejöttünk a házba, ott találtuk Bábit sötét árnyékokkal teli hálószobájában az imádságoskönyve fölé görnyedve.

19

20

– Bábi, mindig azt mondod, hogy ne rontsam el a szemem, és most itt ülsz és a sötétben olvasol – mondta Rózsi, és meggyújtott egy petróleum lámpát. – Nem is igazán olvasok. Ha már több mint ötven éve mondogatod ezeket az imádságokat, a részeiddé válnak. Csak arra az esetre hagyom nyitva a könyvet, ha netán néhol mégse jutna eszembe egy-egy szó. – Bábi – kérdeztem –, nem unsz rá, hogy mindig ugyanazt a könyvet olvasod? – Nem Aranka, soha nem lehet ráunni erre a könyvre, hiszen minden alkalommal, amikor olvasok vagy elszavalok belőle egy részt, egyre több jelentéssel telítődnek meg a szavak. A zsidó háztartás összes hagyományát és szabályait tartalmazza. – Bábi becsukta a könyvét és egy ideig csendben ült. Mindig így pihent meg miután az aznapra jutó tennivalóinak vége szakadt, és elmondta nekünk, hogy ily módon mond köszönetet minden elmúló napért, kér megbocsátást a bűneiért, és fejezi ki reményét az emberek közötti béke eljöveteléért. Ros hashana előestéje előtt egy héttel egy levelet kézbesítettek Bábinak anyukától. Anyuka Ilona néninek címezte Szőlősre, mivel Komjátira még mindig nem járt a posta. Három hétbe telt, hogy eljusson onnan hozzánk a levél. Apát újra behívták a hadseregbe, de mivel cseh volt, megfosztották tiszti rangjától és egyszerű közkatonává fokozták le. A sógoromat, Lajost, szintén besorozták. Beregszászon az emberek egyre dühösebbek lettek a németek diktálta újonnan kirótt előirások szigorúsága miatt. Anyuka azt írta: „Általános felfordulás közepette vagyunk: olyan sok új törvényt kell figyelembe vennünk minden nap. Annyira megváltozott az életünk, hogy már elképzelni se tudjuk, hogy mit hozhat a holnap. Kovács úrnak át kellett vennie a cipőüzlet vezetését, amíg Apa vissza nem jön.” Anyuka értünk is aggódott, és sürgetett minket, hogy amint lehetséges, számoljunk be neki az újdonságokról. Megkérte Rózsit, hogy legyen gondja arra, hogy engem beírasson egy iskolába abban az esetben, ha a határok szeptember után is zárva maradnának. – Úgy tűnik, hogy Bábi véleménye a magyar vezetőkről igaznak bizonyult – súgtam Rózsinak, mihelyt Bábi kiment a konyhából. – Ő mindig mindent jól ítél meg – felelte Rózsi. – Minél előbb meg

kell próbálnunk eljuttatni Anyukának egy levelet, hogy tudassuk vele, jól vagyunk. Azt is szeretném megtudni, hogy jönnek-e Ros hashanára. Bábi visszajött. – Mégis mit javasolsz, hogy küldjük el azt a levelet? – Talán találunk valakit, aki Szőlősre megy, és ott feladná nekünk. Bábi összehúzta a szemeit és beleharapott a felső ajkába. – Mit gondolsz, mennyire bizonyulna jó barátnak a te magyar csendőröd vészhelyzet esetén? Rózsi megfordult, hogy egyenesen Bábira nézhessen. – Barát? Épphogycsak beszélgettem vele... – Habozott. – Úgy gondolod, hogy nyugodt szívvel rögvest rá lehetne bízni a levél feladását? – Nem tudom. Bábi rám nézett. – Kint fogsz őrködni, és amint észreveszed őt a távolban, jössz szólni Rózsinak. – Mit mondjak neki? – kérdezte Rózsi. – Mondd meg neki az igazat. Azt, hogy anyád aggódik értünk. Nem hiszem, hogy ezt nehéz lesz neki megérteni. Tudja, hogy mi folyik. – A hanghordozása nyers volt. Pár nappal később megpillantottam Ferencet az erdő szélénél és szaladtam, szólni Rózsinak, hogy erre jön. Rózsi a tornácon volt, mikor a házhoz értem. Túlságosan kifulladtam ahhoz, hogy megszólaljak, ezért csak az erdő felé mutattam. Rózsi azonnal bement a házba, majd visszajött a levéllel. A háta mögött tartva a levelet az úthoz sétált, én meg követtem. Ferenc a kapunál megállította a lovát és leszállt róla. – Micsoda gyönyörű nap – szólalt meg. – Nagy kár, hogy nem tudsz velem jönni egy lovaglásra. – Nem, nem tudunk – mondta Rózsi. – Viszont egy óriási szívességet szeretnénk kérni. Írtam egy levelet az édesanyámnak, de nincs módomban feladni a postán. Megtenné, hogy feladja? – Megremegett a hangja, és féltem, hogy elsírja magát. Ferenc elvette a levelet és betette a mellényzsebébe. – Ez minden? Örömest teljesítem a kérést, hiszen ez csak aprócska szívesség. – Gyengéden hozzáért Rózsi vállához. – Még ma feladom. Rózsi hangja nyugodttá vált. Felnézett Ferencre. – Köszönöm.

21

22

Bábi egészen Ros hashana estéjéig bizakodott benne, hogy valami csoda folytán a család többi tagja is az asztalához tud majd ülni. Többször is megörtént, hogy az ünnepi étel készítését félbeszakítva kiment a konyhából, kisétált az útra, az erdő felé fordult, és mozgó árnyékok után fürkészett a távolban. – Bábi, még mindig úgy gondolod, hogy eljöhetnek? – kérdeztem rá, mikor az egyik ilyen kiruccanásából visszatért. – Soha nem szabad feladnunk a reményt. A remény a mi megváltásunk. A nagy zománcfazekak csordultig voltak töltve. A tűzhelyen a leves rotyogott, a csirkehús sistergett és a cimesz gőzölgött. Rózsi cérnametéltje egy nagy tálon pihent, készen arra, hogy az aranyszínű csirkehúslevesbe belekeverjék. Rózsi a réz gyertyatartókat fényesítette és annyi tányérral rakta meg az asztalt, amennyi csak ráfért. Ahogy munkálkodott, megkérdeztem tőle: – Rózsi, szerinted eljönnek ma a többiek? – Intett, hogy kövessem, és amikor biztos volt benne, hogy Bábi nem hallhat minket, válaszolt: – Ha okos vagy, nem hagyod, hogy túlságosan eltöltsön a remény. – Akkor mért tesztek úgy Bábival, mintha jönnének? – Ez nem tettetés. Bábi már több mint húsz éve készíti el ezt az ételt mindannyiunk számára. Csak a megszokott rutint követi. – De állandóan kimegy várni őket. – Ezt is már régóta csinálja. A rituálé része. Egészen addig nem zárta be Bábi a bejárati ajtót, amíg el nem érkezett az ideje, hogy meggyújtsuk a gyertyákat az újévi áldáshoz. Rózsi és én a két oldalán álltunk, ahogy elmondta az imádságot. A fejére borított egy fehér csipkekendőt, egyenesen felnézett a mennyezetre, és halk hangon beszélni kezdett: – Áldott légy Te, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszenteltél minket parancsolataiddal, s megparancsoltad, hogy gyújtsuk meg az ünnepi gyertyákat! Bábi a Ros hashana másnapját a zsinagógában imádsággal töltötte. Mellette üldögéltem egy darabig, de kellemetlenül éreztem magam az alacsony épületben. Mind a nőknek, Bábi oldalán, mind pedig a másik oldalon ülő férfiaknak az arca nyúzott, megviselt volt. Monoton hangon kántáltak, és néha feljajdultak, hogy kegyelemmel ítéltessenek majd meg. Bábi a kezemet fogta, hogy magához és a gyülekezethez kapcsoljon ezáltal, én viszont megpróbáltam az ablakokban lévő apró

üvegtáblákat, a megvetemedett vakolt falakat és a pergamen tekercset tartalmazó megereszkedett mahagóni oltárt bámulni, hogy eltereljem a figyelmemet. E komor hangulattal körülvéve nem tudtam a könnyeimet visszatartani, és a kántálás első szünetében elengedtem Bábi kezét és kisurrantam a helyiségből. A nap hátralevő részét a templomkertben, Molchával játszva töltöttem el. Másnap reggel Rózsi fejés után mindkét kezében egy-egy vödör habos tejjel jött felém. – Mért vagy fenn ilyen korán? – Túlságosan izgatott voltam az iskola miatt ahhoz, hogy aludjak. Hallottam a kakas kukorékolását, de ágyban maradtam, amíg te meg Bábi ki nem mentetek a szobából. Rózsi letette a vödröket a konyhapadkára és Bábihoz szólt, aki épp kását kevergetett a reggelimhez. – Különös – mondta –, ez az első év, hogy nem kell iskolába mennem, és most Aranka megy majd. Molcha már várt rám, amikor a kapujukhoz értem. Izgatott volt a számára új nyelv használata miatt. – Emlékszem az összes szóra, amit tanítottál nekem. Akarod hallani őket? – Felmondta az egyszerű magyar szavakat, mintha egy vers részei lennének. Amikor beléptünk az osztályterembe, egy csinosan öltözött fiatal nő állt elöl a tábla mellett. Gyerekek sétáltak befelé. A legtöbbjüket ismertem; néhányan idősebbek, mások fiatalabbak voltak mint én. Miután a tanár leültetett minket, megkérte, hogy egyenként álljunk fel és mondjuk meg a nevünket. A gyerekek lassacskán sorra felálltak és elsuttogták a nevüket. Amikor én kerültem sorra hangosan és tisztán mondtam: – Davidowitz Aranka. – No látjátok, így szeretném hallani a neveteket – mondta. A nap hátralevő részét a nevünk magyar kiejtésének, és az összes osztályteremben található dolog magyar elnevezésének tanításával töltötte el. Én voltam a sztártanuló, és az óra végén bejelentette, hogy én leszek a helyettese. Örömmel telve rohantam haza, hogy elújságoljam Bábinak és Rózsinak a jó hírt. Mikor ráakadtam az utolsó napra jutó aratással munkálkodó Bábira a földeken, csupán ennyit jegyzett meg szarkasztikusan: – Anyád megbolondulna örömében, ha hallaná, hogy magyar fordítót csináltak belőled. 23

Az ősz elmúltával Komjáti sivárrá és elhagyatottá vált. Az emberek csak akkor jöttek ki a házaikból, mikor muszáj volt nekik. Számos alkalommal arra kellett hazajönnöm az iskolából, hogy Rózsi a kendőjébe burkolózva a tornácon áll és az erdő irányába mered. Ferenc már jó ideje nem járt nálunk. Bábi időről-időre találkozott olyanokkal, akik Szőlősre mentek és hajlandóak voltak elvinni a leveleinket, hogy föladják. Novemberben kaptunk egy levelet Amerikából, ami Ilona néninek volt címezve Szőlősre. Bábi remegő ujakkal feltépte. Később beszélt róla Rózsival. – Többet tudnak arról, hogy mi történik itt, mint mi. – Mit mondanak? – kérdezte Rózsi. – Mindig ugyanazt. Adjunk el mindent, és vegyünk jegyet egy hajóra. Hogy érthetnék meg? Számukra ez csak egy darab föld és egy ház, tehát csak fogod az ellenértékét és itthagyod. Nem, ez nem ilyen könnyű; nem adhatod el az életed. Számomra ez a kis ház, a föld, és az állataim minden, amit ismerek. Mit tudok én Amerikáról? Öregasszony vagyok; már késő, hogy új életet kezdjek. Nem, itt, ezen a helyen élem le a maradék éveimet. Ezen az estén esett le először a hó és egyenetlenül borította be az utakat. Ahogy az iskolába indultam, Rózsi kisétált velem a tornácra, és egy sálat kötött a fejem köré úgy, hogy a számat befedje. Molchát is jól „becsomagolva” találtam. Az osztályteremben a kerek hasú kályhában lobogott a tűz. A tanárunk mellette állt és az ujjait melegítgette. – Holnaptól kezdve tüzelőt kell hoznotok; csak mára van épphogy elegendő. Aranka, magyarázd meg a többieknek, hogy holnaptól mindegyikőtöknek hoznia kell egy fahasábot magával. Máskülönben be kell zárnunk az iskolát. Mikor elmondtam Bábinak és Rózsinak, hogy mit kért tőlünk, Bábi nyugtalannak tűnt. – A tanárod nem ismeri ezeket az embereket. Hagyják majd, hogy bezárja az iskolát. Jobban érdekli őket a tüzelőjük, mint az iskolája. Rózsi meglepett volt. – Ilyen azelőtt sohasem történt. Mindig volt bőségesen fánk. – Változások elé nézünk – mondta Bábi.

24

Bevackoltuk magunkat a hó és a szél elől. A hálószobánkban lévő tüzet állandóan tápláltuk a kályha mögötti kosárban tárolt hasábdarabokkal, melyet Rózsi és én töltöttünk fel a kinti farakásból. Próbáltunk mindig jó pár napra előre tárolni, hogy a fa bent megszáradhasson, mire felhasználjuk. Bábi megkönnyebbült, amikor januárban az iskola a tél hátralevő részére bezárt; már addig is vonakodott kiengedni a házból úgy, hogy kint majdnem olyan magas volt a hó mint én. Csak akkor hagytuk ott a ház melegét, mikor az állatokat kellett gondozni, vizet, vagy fát kellett behozni, vagy az árnyékszékre kellett kimenni. Így éltünk egészen március elejéig, mikor az iskola újra kinyitott. Majd hallottuk, hogy Komjáti és Beregszász között újra közlekednek a vonatok és megint lesz postaszolgálat. Azon tűnődtem, mikor térhetek majd haza.

4. Kora április volt, mikor Molcha és én ibolyaszedés közben megpillantottuk a postást az úton. Azonnal visszasiettünk a ház felé, hogy még elérjük. Rózsi épp teregetett a kertben, és látva milyen izgalommal közeledünk, azt kérdezte: – Ferencet láttátok? – Nem, hanem a postást – mondtam. – Lehet, hogy Anyukától hozott levelet! Csalódását leplezve, a szennyeskosárba dobta a csipeszeket és a kötényét, majd visszasétált a házba. Molchával szorosan mögöttem, a postás felé iramodtunk, akinél ott lapult a várva-várt levél. Egyik kezemben szorongattam az ibolyákat, a másikban a levelet, gyorsan elköszöntem Molchától, és szaladtam a házba. Bábi már a tornácon várt. Átadtam neki a levelet és bementem Rózsihoz, aki a tisztaszoba erdőre nyíló ablakán bámult ki éppen. Megérintettem a karját és átnyújtottam neki a csokor ibolyát, mielőtt visszamentem a verandára. Bábi a lócán könnyes szemmel hajolt a levél fölé. – Mindenki jól van? – kérdeztem aggódva. Összehajtotta a levelet és a köténye zsebébe tette. Ezután a kötény sarkával megtörölte a szemét, felállt és így válaszolt: – Minden rendben van, Aranka. Gyere, segíts nekem megfogni az udvar legkövérebb tyúkját. Mindnyájan haza jönnek Peszahra!

25

26

– Kik jönnek, Bábi? – Talán jobb, ha valamelyik libát is levágjuk! Olyan sokan leszünk. – Hányan? – Számoljuk csak meg! – mondta, és játékosan a kezébe vette ujjaimat. Rám nézett, és ősz óta először láttam megcsillanni kávébarna szemeit. A kisujjamnál kezdte mondókaszerű számolását. – Édesanyád, mostohaapád, Viola és Sándor. – De Apa a hadseregben van. – Így van, de kimenőt kapott és most otthon van. Örömömben körülugráltam Bábit. – Nem szeretnéd, hogy befejezzem a számolást? – kérdezte, majd ismét elkapta ujjaimat. – Lili, Lajos és a kicsi Manci is jönnek. Hívd gyorsan Rózsit és fogjunk pár szárnyast! Rózsi még mindig a tisztaszoba ablakánál állt, könnytől csillogó szemekkel. – Bábi küldött érted. Levelet kaptunk otthonról. Mindannyian jönnek Peszahra! – Mind? – Igen, Apa és Lajos is kimenőt kapott a hadseregtől. Rózsi arca egy pillanat alatt felderült, felkapott a hónomnál fogva és körbe-körbe forgatott. – Mikor jönnek? – Holnapután. Jobb, ha most neki is látunk segédkezni Bábinak! Befogunk pár csirkét és talán még egy libát is. Amint kiléptünk a tornácra, Rózsi egy pillanatra megállt és elnevette magát Bábi csirke-csalogató mutatványán. Összegörnyedve, kukoricacsővel hívogatta a tyúkokat: „Pí-pi-pi-pi-pi.” Amint elég közel jött egy tyúk a csapdához, Bábi felkapta és egy pillanat alatt szétfújta a hasán lévő tollakat, hogy megnézze, elég kövér-e. Ha nem volt elég sárga a tyúk bőre, elengedte és kezdődött előröl a hajsza. – Szép kis segítség, mondhatom! Magamra hagytok a munkában – kaptuk a feddést Bábitól, aki a zsebéből elővette a levelet és odanyújtotta Rózsinak. – Ne most olvasd el! Inkább segíts kiválasztani két szép, kövér madárkát! Rózsi megfontolt tekintettel kémlelte a baromfiudvart. – Mi lenne, ha azzal a rövid farkúval próbálkoznánk?

– Nem, ő az egyik legjobb tojónk. Sok tojásra lesz szükségünk. Végül sikerült Bábinak és Rózsinak kiválasztani a legszebbeket és piros rongyot kötni a lábukra. – Na, most már biztosan lesz egy szép nagy fazék tyúkhúslevesünk. Rózsi válaszul bólintott és Anyuka levelét kezdte olvasni, amíg a ház fele sétáltunk. – Én is elolvashatom utánad? – kérdeztem. – Gyere, majd hangosan olvasom – mondta Rózsi, és leült a padra a tornácon. Mellette ültem és hallgattam, amint bársonyos hangon Anyuka szavait olvassa. A levélből úgy tűnt, hogy Anyuka boldog, mert Apa váratlanul toppant be aznap reggel. Az is kiderült, hogy Lajos, Lili és Manci lementek meglátogatni Lajos szüleit Salánkon, ezért ők külön jönnek majd. A következő nap Bábi lázasan készülődött. Ágyazás közben azt magyarázta, hogy Anyuka és Apa alhatnak majd a vendégszobában, a gyerekek pedig a földön. Kitömünk majd néhány zsákot szalmával, Rózsi alhat az én ágyamban, így Lili és Lajos majd megkaphatja Nagyapa ágyát. – Úgy érted Rózsi ágyát? – Nekem az az ágy mindig is a te Nagyapád ágya marad – mondta. Másnap sorozatosan egymásba botlottunk, ahogy meg-megálltunk a házimunkában, és ki-kinéztünk, hogy jön-e már a család. Késő délután végül megpillantottam őket és mintha puskából lőttek volna ki, szaladtam le a tornácról eléjük. Anyuka és Apa együtt jöttek. Apa egy kerékpárt tolt, ami roskadozott a csomagok és egy hatalmas koffer súlya alatt. Öltözéke egy csúf posztó egyenruha volt. Anyuka megváltozott – máskor mindig sima bőre mintha mindenütt puffadt lenne. Távolabb húzódtam tőle. – Nem hiányoztam neked? – kérdezte kissé sértődötten. – És én? Kapok puszit? – kérdezte Apa, ahogy fölém hajolt. Átkaroltam a nyakát és megpusziltam az arcát. Bozontos pofaszakálla nem változott semmit. Viola lerakta a csomagokat és szorosan átölelt. Mikor végre elengedett, az ölembe vettem Sándort. Kisbabából kisfiú lett és azt hajtogatta: – Ő Aranka, a nővérem, ő Aranka –, én pedig tartottam tömzsi kis testét a karomban. Bábi és Rózsi is kijöttek. Rózsi átvette tőlem Sándort és össze-vissza puszilgatta. Bábi szipogva próbálta rövid karjait Anyuka nyaka köré fonni: – Miért nem említetted a leveleidben?

27

28

– Nem akartam, hogy aggódj – válaszolta Anyuka. – Hányadik hónapban jársz? Úgy tűnik közel a nagy nap – mérte végig Anyukát. – És ennyit gyalogoltál! Küldhettem volna szekeret elétek, de nem tudtam melyik vonattal jöttök. Csak annyit írtál, hogy a péntekivel. – Lassan sétáltunk – mondta Apa, és megpróbált a ház fele terelni bennünket. Anyuka elengedte Bábit és engem karolt át. – Hogy megszépültél! Mit szólnak majd a barátnőid! – Én is hazamegyek veletek? – Hát nem szeretnél? – Nem tudom. Azt mondtad minden megváltozott. Ica, Vali és Milush is megváltoztak? Szeretnek, akkor is, ha zsidó vagyok? – Mindig is zsidó voltál. – Tudom, de most minden más. Anyuka megcsókolt és megkért, hogy ezen ne aggódjak. Fáradtnak tűnt, és mikor a tornáchoz értünk, lerogyott a padra. – Kicsit pihennem kell. Rózsi letette Sándort és bement a konyhába egy pohár hideg vízért. Közben mindenki egyszerre kezdett beszélni. Mikor Rózsi visszatért, átadta Anyukának a nagy pohár vizet, aki idő közben levette cipőjét, és ülve nézte, ahogy behordjuk a csomagokat. – Mi történt Anyukával? – kérdeztem Violát. – Kisbabája lesz. – Mikor? – Júniusban. Lehet, hogy pont a te születésnapodon. Később, a délután folyamán, Lili, Lajos és Manci is megérkeztek. Anyuka fekiáltott: – Itt jönnek! – mi meg futottunk eléjük. Lili Lajos mellett jött, Manci pedig az apja hátán csimpaszkodott. Nagyon hosszú időnek tűnt, amióta nem találkoztunk. Sándorhoz hasonlóan, Manci is nagyot nőtt. Mikor meglátta, hogy Sándor fut felé, azonnal le akart szállni apja hátáról. Lajos letette a földre, és a két kisgyerek rögtön nagy csicsergésbe kezdett. Egy pillanatig mind őket néztük. Megdöbbentett Lajos magyar tiszti egyenruhája és Violához fordultam. – Miért hord Lajos ilyen egyenruhát, amikor Apukának meg olyan csúnyát kell viselnie? – Nem tudom – válaszolta kissé tétovázó hangon.

– De nagy lettél, Aranka – mondta Lili és átkarolt. – Várj, míg meglátod milyen földgömböt hozott Lajos neked és Violának! – tette hozzá. Később, a házban, mikor Lili megölelte Bábit, úgy tűnt, mintha ő lenne az édesanya, aki a kisgyermeke fölé hajol. Lili volt a legmagasabb nő a családunkban. – És, hogy van a mi édes Bábink? – kérdezte, törve a jiddist. Bábi felnézett és rámosolygott. – Elfelejtettél jiddisül. – Nincs sok alkalom, amikor beszélhetem, ő pedig nem partner ebben. – válaszolta Lajosra mutatva. – Micsoda? Én beszélek jiddisül! – mondta Lajos, minden szót súlyos magyar akcentussal ejtve. Mind nevettünk. – Így beszélte a jiddist az apósod is, mikor elvette a lányom – mondta Bábi. – És szerencse, hogy azóta elég jól megtanultam – mondta Apa. – Ismerek jó pár fiatalembert a szakaszban, akik a jiddisen kívül alig beszélnek más nyelvet. Kivette kezét a nadrágzsebéből, és igazgatni kezdte nyakkendőjét. Hirtelen síri csönd lett a nagy hálószobában. – Hát, öreg harcos, a tiszti felelősség már régóta nyomta a vállad. Most már a magamfajta fiatalembereké a kötelesség, hogy tegyék a dolgukat – mondta Lajos, megtörve a csendet. Odalépett Apához és vállon veregette. – Végtére is, most hogy lecsendesültek a dolgok, lehet, hogy hamarosan kellemes változások elé nézünk. – Mikor történt ez veled? Nekem senki nem szólt erről – érintette meg Apa kérdően Lajos hajtókáján a főhadnagyi kitüntetést. – Amint rájöttek, hogy milyen jó vagyok – válaszolta Lajos szalutálva. – Gyertek lányok, terítsünk meg! Nyakunkon a széder! – mondta Bábi. Naplemente után mind a nagy mahagóni asztal körül ültünk a hálóban. Bábi és Anyuka felálltak, meggyújtották a gyertyáikat az asztal két végén, fejüket csipke borította, arcuk ragyogott a gyertyafényben. Ahogy néztem, hogyan vonzza őket egymáshoz ugyanaz az ősi hagyomány, megértettem valamit abból, amit a felnőttek oly sokszor idéztek: „a barackfába oltott cseresznyeág is csak cseresznyét fog teremni.” Anyuka nagy utat tett meg Komjátiból, de mindvégig Bábi lánya maradt. Sokszor láttam, ahogy egy gesztus vagy egy bólintás közös emlékeket idézett fel

29

30

mindkettőjükben; nevetni és sírni is tudtak együtt anélkül, hogy egy szó elhagyta volna a szájukat. Mikor leültek, a szertartást azzal kezdte Apa, hogy a Haggadából felolvasta az egyiptomi szabadulás történetét. Átöltözött, szürke öltönyt, világoskék inget és sötét nyakkendőt viselt. Kék szeme tündökölt, amint felkérte a legfiatalabb fiúgyermeket, hogy tegye fel a négy kérdést. Sándor, Anyuka buzdítására szót is fogadott. A széder a négy pohár bor ivásával folytatódott, amit olvasás közben a megfelelő helyen kellett magunkhoz venni. Végül tea és mézes sütemény zárta az étkezést, jelképezve egy édes év kezdetét. A közös dalok ismerős szavai lassan összemosták a hangunkat. Mire Anyuka jó-éjt puszit adott, teljesen megszoktam a jelenlétét és a kezdeti félelmeim is elmúltak. Másnap, amíg Viola és én a verandán ültünk, Anyuka sírásba fúló hangjára lettünk figyelmesek. – Nem, ezt soha nem tudnám megtenni – szűrődött ki a konyhából. – Szerettem a testvéreidet, de áldással engedtem el őket, mikor menni akartak. Szerinted, ahogy most a dolgok állnak, mit tartogat a jövő a lányoknak? – Sokat töprengtem ezen. Nem szakíthatom szét a családom. Ha békés időt élnénk, akkor talán,… nem tudom; de most nem küldhetem el őket. Azt szeretném, hogy itt legyenek velem. Bármi jön, együtt nézünk szembe vele. Én nem vagyok olyan, mint te, Anya. Én nem tudok egyedül élni. Erre nem képes mindenki. – Te sosem nem voltál elég magányos ahhoz, hogy vissza gyere hozzám akár egy kis időre is. – Nem miattad volt így Anya, hanem… ez a visszamaradt állapot. Nem tudtam volna újra így élni. A városban, ahol az emberek civilizáltabbak, jobban élvezem az életet. Ott megértő fülekre találtam. – Rise, térj észhez, becsapod magad. Gójok közt élsz, és ráadásul barátaidnak tartod őket. Remélem, hogy soha nem kell majd a segítségükre támaszkodnod. Lehet, hogy barátságosak, de óriási különbség van egy szomszéd és a mieink között. Csak a mifélénk érezheti át a fájdalmunkat. – De hiszen segítettek nekem, mikor szükségem volt rá. Nem te voltál ott, amikor Mayer meghalt; nem láthattad hogyan vigyáznak helyettem a gyerekekre.

– Az a fajta krízishelyzet ismerős számukra; együtt tudnak érezni, ha egy férj meghal. De mi most egy zsidó problémával nézünk szembe. Ezt nem fogják átérezni. Violát és engem tejesen megdöbbentett, amit hallottunk. Bábi és Anyuka úgy belemerültek a beszélgetésbe, hogy elfelejtkeztek rólunk a tornácon. – Arról beszélnek, hogy elküldenek minket – mondta Viola töprengve. – Arról beszélnek, hogy Amerikába küldenek minket – próbáltam válaszolni a hangjában rejlő kérdésre, mialatt Rózsi és Apa a ház sarkánál feltűnt és a tornáchoz közeledett. – Ki küld el kit? – kérdezte Apa. – Bábi azt akarja, hogy Anyuka küldjön minket Amerikába. – Téged is, Rózsi – tette hozzá Viola. – Senki nem küld el titeket, lányok. A háborúnak már mindjárt vége. Apa leült a lócára mellénk. Pár percig ott ültünk némán, azután Anyuka kijött szólni, hogy kész az ebéd. Viola és én elmosogattunk, majd ő egy kis időre lepihent, én pedig úgy döntöttem, meglátogatom Molchát. Már majdnem átléptem a konyha küszöbét, mikor meghallottam Bábi hangját, aki háttal nekem, halk, szigorú hangon beszélt Apához, aki a tornácon ült, a padon. – Ignác, tudom, hogy szereted a lányokat, és Isten a tanú, milyen csodálatos apjuk vagy. De azt is tudom, hogy értelmes ember vagy, és ezért kérlek, engedd, hogy Amerikába menjenek. Itt nincs számukra jövő. Senkinek sincs. – Nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek látod, Mama. – mondta Apa finoman. – A magyarok nem hajlandók engedni Hitler követelésének. – Ignác, intelligens ember vagy. Légy realista. Meddig harcolhatnak még ellene? Nem, ha maradnak… – Bábi hangja megremegett; hátrafordult és megpillantott engem a küszöbön: – Aranka, mit keresel itt? – Én csak Molchát indultam megkeresi, Bábi. Bólintott, elment mellettem a nagyszobába és becsukta az ajtót. Leültem Apa mellé. – Hová ment mindenki? – kérdeztem. – Elsétáltak a Rikához. – Te nem mész?

31

32

– Nem, lepihenek kicsit. – Apa, kérdezhetek valamit? – Természetesen. – Lajos tiszti egyenruháját miért nem vették el? Ő is zsidó. A tiedet elvették. – Az enyémet nem azért vették el, mert zsidó vagyok, hanem mert cseh tiszt voltam. Lajos sosem volt a cseh hadsereg tagja; a magyar hadseregbe sorozták. A magyarok nem bíznak a csehekben, különösképpen nem ebben a háborúban. Nincs ugyan egyenruhám, de még mindig én képzem az újoncokat – tette hozzá erőltetett kuncogás kíséretében. Délután vendégek jöttek. Néhány zsidó család nézett be, hogy üdvözölje Bábi rokonságát. A férfiak politikai ügyeket vitattak meg Apával, s közben gyanakodva nézték Lajos magyar tiszti egyenruháját. Én Violával tartottam, aki a nők társalgását hallgatta Bábi főztjéről és Anyuka városi viseletéről. Anyuka beszédessége és vidámsága mindenkit megnevettetett. Majd rám nézett és azt javasolta, hogy mutassam meg a földgömböt, amit Viola és én Lajostól kaptunk. Miután kihoztam a földgömböt a vendégszobából, a fiatalok mind odagyűltek és egymás után forgatni kezdték. Egy ponton a férfiak is megjelentek, hogy felmérjék a határral kapcsolatos vitatott kérdéseket. Hitlert és Németországot sokat emlegették, amíg ott voltak. Aznap este, a második széder alatt Lajos komollyá és nyugtalanná vált. – Nem érzed jól magad? – kérdezte Bábi. – Csak bántja az, amit a vendégek gondoltak a magyar egyenruhájáról – magyarázkodott Lili, a tőle telhető legszebb jiddissel. Vacsora után úgy gondoltuk, a legjobb lesz, ha mindenki korán ágyba bújik és kipiheni magát a másnapi utazás előtt. Anyuka oda jött a szalmazsákunkhoz, felénk hajolt és megcsókolt. – Anyuka, én is hazamegyek veletek holnap? – kérdeztem, de a választ valójában már tudtam. Hallottam ugyanis, amikor megkérte Rózsit, hogy segítsen a kisbaba érkezésekor, mivel Lili Prágában tölti majd Lajossal a kimenő hátralévő részét. Rózsi először ellenkezett, mondván, hogy Bábinak nem szabad egyedül maradnia a tavaszi vetéskor. Anyuka azonban biztosította afelől, hogy majd én Komjátiban maradok a tanév végéig. Rózsi tiltakozott, hogy én végezzem a munkát, de Anyuka meggyőzte, hogy csak két évvel vagyok fiatalabb, mint emennyi ő volt, mikor először Komjátiba került.

– Nem, szükségem van Rózsira otthon – válaszolta Anyuka. – Neked itt kell maradnod, hogy Bábira vigyázz, és befejezd az iskolát. Mikor Rózsi visszajön, majd te jössz haza. Elfogadtam Anyuka kijelentését, bár eléggé összezavarodtam. Egyik énem haza akart menni, a másiknak pedig tetszett, hogy megkapja Rózsi helyét Bábinál, egy harmadik énem viszont Rózsitól sem akart volna elválni. Mikor késő reggel felébredtem, mindenki összepakolt már és indulásra készen állt. Az egyik szomszéd jött a kocsijával, hogy elvigye őket a vonatállomásra, de Anyuka nem volt hajlandó felszállni. – Inkább sétálok, mint hogy ezen a hepehupás úton zötykölődjek. Apa felrakta a biciklijét a szekérre és Anyukával tartott. Bábi megkérdezte, hogy volna-e kedvem egy darabig elkísérni őket. – Nem – mondtam határozottan, meglepődve saját döntésemen. – Rendben – mondta Bábi –, akkor maradunk. Egymás után mindenkitől elbúcsúztam. – Mielőtt észrevennéd, a tanításnak már vége is lesz – mondta Anyuka –, és pár hétre rá már velünk leszel. Apa ölbe vett és a fülembe súgta: – Ne feledd, még mindig az én kicsi lányom vagy. Violától köszöntem el legutoljára. Nálam hagyta a földgömböt, és ígéretet tett, hogy ír majd. A szemem könnybe lábadt, amint Apát és Anyukát láttam a távolodó szekér mögött haladni. Visszafutottam az üres házba, bezártam a hálószobaajtót magam mögött, és zokogva borultam az ágyra. Hosszú idő múlva Bábi kopogtatott az ajtón, ahelyett, hogy egyszerűen besétált volna. – Gyere, Aranka – hallottam –, együnk valamit! Már elmúlt dél és rájöttem, hogy még nem is reggeliztem. – Így van ez, mikor a ház tele van, s egyszer csak mindenkinek mennie kell – mondta Bábi, amíg én falatoztam a matzo breit, amit nekem készített.

5. Egy héttel később, amikor Molchával a Rika partján sziklát másztunk, kifordult a bokám. Nem mentem másnap iskolába, hanem a tornácra költöztem

33

34

a könyveimmel és felpolcolt lábbal vetettem bele magam a leckébe, amikor Ferenc megállt a kapunkban. Kikötötte a lovát, majd odajött hozzám. Alaposan megvizsgálta a feldagadt bokám és kikérdezett a részletekről. Elmondtam neki, hogy kibicsaklott és, hogy most egyedül vagyok itthon. – Bábi a mezőn van, Rózsi pedig Beregszászon. Édesanyámnak kisbabája lesz, és szüksége van Rózsi segítségére. Leült mellém és azt kérdezte: – Hogy érzi magát a nagymamád mostanság? – Nagyon fáradékony – kezdtem bele. – Szerintem nem túl sokat alszik éjszakánkét. Hallom, ahogy hánykolódik az ágyban. – Szerinted mi foglalkoztatja? – kérdezte Ferenc. Tétováztam kicsit, de kíváncsi voltam, mit fog szólni. – Szerintem azt szeretné, ha Anyuka Amerikába küldene engem és a nővéremet. – Ez okos döntés volna, és neki se lenne szabad itt egyedül élni – mondta. – Adja el az ingatlant, és költözzön Beregszászra édesanyádhoz. Ott közelebb is lenne mindenhez. Ráadásul itt olyan elszigetelt és nem is biztonságos. Kérlek, add át neki, amit mondtam. Most jobb, ha megyek is, mielőtt itt talál. Nem akartam, hogy Ferenc elmenjen. – Ne menjen még! Ő nem bánja, ha beszélgetünk. Csak ha Rózsiról van szó, akkor lesz dühös. Nevetett, majd felkelt. – Mikor jön vissza Rózsika? – Miután megszületett a baba. Pár hét múlva várható. Még az is meglehet, hogy az én születésnapomon jön a világra. – Az mikor van? – Június 10-én. – Akkor lehet, hogy nem találkozom már vele. Áthelyeznek. Kérlek, magyarázd el Rózsinak a helyzetet. És, remélem szép nap lesz a születésnapod. Lement a tornácról, megitatta lovát és szomorú arccal intett felém. Nem sokkal Ferenc távozása után tért vissza Bábi a földekről valami különleges finomsággal: egy nagy szamóca-füzérrel. Vacsora közben így szólt: – Látogatód volt. – A hanglejtésből éreztem, Ferencre gondol. – Ó, láttad a patkónyomokat az itató körül. – Igen, láttam a lovat és lovasát is, csakúgy, mint mindenki más a mezőn. Csak nem gondoltad, hogy észrevétlen marad egy ilyen jelenség?

A hangjából derű sugárzott és ez engem nagyon meglepett. – Nem vagy dühös? – Mi jót tenne nekem, ha az lennék? Estefele aztán rákérdezett Bábi, miről beszélgettem Ferenccel. Tudtam, óvatosan kell adagolnom a részleteket. – Először is megkérdezte, hogy érzed magad. – Nem inkább hogy érzi magát Rózsi? Az közelebb lenne a valósághoz. – Nem, Bábi. Lehet, hogy nem kedveled, de tényleg felőled kérdezősködött. Még arra is megkért, hogy adjak át egy üzenetet. – Erre kíváncsi vagyok. – Említettem neki, hogy Amerikába szeretnél küldeni minket. – Elmondtad neki? – Igen, Bábi. – Aranka, nem áll jogodban elmondani mindenféle jött-mentnek a családban elhangzott dolgokat. Csendben maradtam. Már megint eljárt a szám. Bábi azonban így folytatta: – Szerinte mit kellene tennem? Mikor nem válaszoltam, újra feltette a kérdést. – Azt, hogy el kellene adnod az ingatlant és Beregszászra költöznöd, ahol közelebb lennél bizonyos dolgokhoz. – Miféle dolgokhoz? – Azt nem mondta. Csak annyit említett, hogy itt nem biztonságos élni, így elzárva a külvilágtól. – Hirtelen mindenki jobban tudja, hogy mit kellene tennem. Eddig is elboldogultam egyedül. Egyszerűen kockáztatnom kell újból. Kérdezte, mikor jön vissza Rózsi? Nem válaszoltam azonnal, úgyhogy hozzátette: – ...vagy amúgy is elmondtad magadtól? – Nem emlékszem. – Mondta, mikor jön vissza? – Áthelyezik. Nem jön vissza többet. Rosszul esett Bábi arckifejezése, ahogy felnézett a varrásból. Május végén volt a tanévzáró és a születésnapom környékén már minden időmet Molchával töltöttem a mezőn. 35

36

Joli június 16-án született meg. Rózsi írta meg nekünk, hogy Anyuka és a kislány jól vannak. Lajos kimenője véget ért, így Lilit és Mancit a napokban várják vissza Prágából. Bábi örömmel fogadta, hogy minden rendben ment. Csak akkor értettem meg, mennyire aggódott, mikor láttam a megkönnyebbült kifejezést az arcán. – Édesanyádnak nem igen lehet több gyermeke, nem fiatal már. – Hány éves Anyuka? – Harminckilenc lesz. Megfordult a fejemben, hogy milyen lesz egy kislányra vigyázni és játszani vele. Már alig vártam, hogy otthon legyek és láthassam. De amikor Rózsi visszatért Komjátiba július végén, újból elbizonytalanodtam. Akárhányszor mesélt Rózsi Bábinak a beregszászi életről, én hegyeztem a fülem, hogy megtudjam, milyen változásokra számíthatok. Bábi sokat kérdezett, és sok szó esett a politikai eseményekről. A fő téma azonban az volt, hogy hogy van a család. Amikor beszámoltam Rózsinak Ferenc látogatásáról, nagy várakozással figyelt, elpirult, és minden egyes szót izgatottan hallgatott. Rosszul éreztem magam amiatt, amit Ferenc üzent. Halogatva, először inkább a Bábinak szóló üzenettel kezdtem. – Nekem nem üzent? – Sajnálta, hogy nem talált itthon. – Mondta, mikor jön megint? – Rózsi, Ferenc nem jön többet. Áthelyezték. Rózsi felpattant és így szólt: – Így a legjobb. Nem akartam volna több összetűzést Bábival emiatt. És amúgy is, mi lenne az értelme? Hatalmas kő nyomta a szívemet, amikor belegondoltam, hogy itt kell hagynom Komjátit. Úgy fog hiányozni Bábi, Rózsi és Molcha, mint ahogy Anyuka, Viola és a barátaim, amikor először jöttem ide. Most viszont Beregszásszal kapcsolatban voltak kétségeim. Összezavarodtam, és úgy döntöttem, beszélek Rózsival az aggodalmaimról. – Mint mindig, most is túl sok rémtörténetet hallgattál – mondta. – Miután hazaérsz, pár nap és az iskolában leszel. Úgy lefoglal majd a sok tennivaló, hogy eszedbe sem jut majd aggódni. – Nem, nagyon is hiányozni fog Komjáti. Különösen te és Bábi. – Akkor majd következő nyáron is eljössz.

– Mi van, ha jövő ilyenkor már… – kis szünet után folytattam –, vagy mi van, ha Anyuka úgy dönt, hogy Amerikába küld minket?

Elérkezett a vasárnap, amikor indulnom kellett, még mielőtt igazán fel tudtam volna fogni, hogy el kell hagynom Komjátit. Bábi és Rózsi telepakolt pár kosarat szárított gombával, aszalt szilvával, befőttel és lekvárral. A ruháimat egy nagy bőröndbe csomagoltuk. – Reggelizz meg – sürgetett Bábi, látva hogyan piszmogok a tojás fölött. – Két nehéz kosarat kell majd cipelned. Zsongott a fejem és kavargott a gyomrom. – Inkább csak a tejet innám meg, Bábi. Fejcsóválást követően kompromisszumot kínált. – Legalább egy tojást egyél meg. A tojást tejjel öblítettem le, majd kezembe vettem a dobozt, amit Molchánál akartam hagyni. – Menj, ott vár az úton – mondta Bábi és kinyitotta a tornácra nyíló tölgyfaajtót. Amikor Molcha meglátta kitárulni az ajtót, odaszaladt. Bábi becsukta az ajtót, és magunkra hagyott. – Szóval – mondta Molcha –, gondolom, vonattal mész. – Meglátogathatnál majd Beregszászon. Talán jövő nyáron, ha nem jönnék vissza. – Miért ne jönnél vissza? – Nem tudom. – Átadtam neki a dobozt tele papírral, tollal, tintával és egy itatós mappával. – Ezt mind itt hagyom nálad, hogy mindent meg tudj nekem írni. – Mint például? – vette át kérdően a dobozt. Rózsi kinyitotta az ajtót. – Indulnunk kell. Elég lassú lesz a gyaloglás a sok cipelnivaló miatt. A dobozt majdnem összenyomtuk, úgy öleltük meg egymást Molchával. – Szervusz Aranka, köszönök mindent – mondta Molcha. Kimentette a dobozt, hátat fordított és elszaladt. Mikor megállt integetni, láttam a könnyeket a szemében. – Szervusz, Molcha – kiáltottam. – Majd én írok először! A ház fele fordultam, reméltem Rózsi nem veszi észre a könnyeimet. Bábi a konyha küszöbén állt, ölelésre tárt karokkal.

37

38

– Minden rendben van kicsi báránykám. Vannak dolgok, amik mindannyiunk számára nehezek. Ilyen az élet. – Köténye sarkával megtörölte könnyes szemem. – Van valamim, ami elveszi a búcsúzás fájdalmát. – A köténye zsebéből egy dobozkát vett elő, kinyitotta és a gránát fülbevalót emelte ki belőle, amit a születésnapomra kaptam tőle. – Ezekről már el is felejtkeztél, ugye? Hát, azt szeretném, ha elvinnéd magaddal, ünnepnapokon felvennéd, és gondolnál a te Bábidra. Megviselt, barna ujjai remegtek, ahogy berakta az ékszert a fülembe. Mikor végzett, először a gyengéd ujjaival megcirógatott, aztán odatartotta az arcát az arcomhoz. Megpróbáltam elbúcsúzni, de nem jött szó a számra. Megcsókoltam ráncos arcát, és reméltem, hogy megérti szótlanságom. Rózsi felkapta a nagy bőröndöt és az egyik kosarat. Én a maradék kettőt ragadtam meg, hálásan, hogy valami okot adott arra, hogy elforduljak Bábitól és elinduljak. – Jövök, ahogy Arankát feltettem a vonatra. Valószínűleg dél körül, ha a vonat nem késik – mondta Rózsi. Bábi egy darabig velünk tartott, majd azt kiáltotta utánunk: – Isten veletek! Tizenöt perc múlva megálltunk kicsit pihenni és még egyszer visszatekinteni Komjátira. Bábi háza összezsugorodott a távolból. Kíváncsi voltam, hogy vajon még mindig ott áll-e az úton és néz-e minket. – Bábi nincs már kint az utcán – mondtam. – Nincs. Bement, ahogy elmentünk. Gyere, menjünk tovább. Hamarosan újból megállunk – sürgetett Rózsi, szemeivel az erdőt kémlelve. A juhar és tölgyfa levelek már az őszi színeikben szegélyezték az utat. Az erdő örökzöldjeinek árnyalatai markánsan elütöttek ezektől az élénk színektől. A távolban a Rika csobogása hallatszott. Hamarosan egy másik világban találtuk magunkat, melyet az erdő és a víz hangja vett körül. A külső világ képe és hangja ide nem szivárgott be. A folyóparton megpihentünk. Lenéztem a vízre, és a sebes áramlatot figyeltem. A nagy zajban nem hallottuk egymás hangját, de láttam, ahogy Rózsi előveszi a zsebóráját és int, hogy indulni kell. Örültem, hogy továbbmegyünk. Gondolatban újra azon a kora tavaszi napon jártam, amikor az egyenruhás testek lebegtek a vízen. Képzeletem borzalmas képeket vetített elém, ahogy Apára és Lajosra gondoltam a hadseregben. Azon tűnődtem, hogy miért jutott eszembe ilyesmi egyáltalán.

Mikor kiértünk a tisztásra, a ragyogó nap és a kék ég jobb hangulatra derített. Már láttuk a komlósi állomást. – Jó időben vagyunk – mondta Rózsi, ellenőrizve az órát. – Még csak tíz. A hatalmas széntüzelésű vonat sivítva, csikorogva közeledett a síneken óriási fekete felhőt pöfékelve. A kerekek hirtelen megálltak és a csomagokkal felszálltunk. Mikor elhelyezkedtem, Rózsi elment megkérni a kalauzt, hogy figyeljen rám és segítsen leszállni Beregszásznál. Majd megölelt, megcsókolt és ellátott pár tanáccsal. – Vigyázz magadra – szólt vissza még egyszer, ahogy lelépett a vonatról. A síp megszólalt és a kerekek forogni kezdtek. Az ablakon kihajoltam még egy utolsót integetni Rózsinak és Komjátinak.

39

BEREGSZÁSZ

6.

40

Izgalmas volt újra Beregszászon lenni. A hatalmas házak és a városi emberek valami különös energiát árasztottak magukból, olyat, ami Komjátiban hiánycikknek számított. A vasútállomásra kijött elém az egész család. Anyuka, Lili és Viola lesegítették a csomagjaim. Mancihoz és Sándorhoz rohantam, akik a babakocsi mellett álltak. – Hű, de nagy! Nem ilyennek képzeltem! – szólaltam meg. Joli gügyögött és a kezecskéivel integetett. Csillogó szemét és szögletes vállát apától örökölte, mint Sándor. Így most már hárman is hasonlítottak egymásra a családban. Mikor a Gyár utcához értünk, örültem hogy a környék elhagyatott. Nem lettem volna még kész arra, hogy találkozzam a barátaimmal. Anyuka becsukta a kaput és a konyhába vezetett minket. Viola és Lili lefektették a kicsiket. – Éhes lehetsz – mondta Anyuka és felrakta melegedni a zománcedényt, amiből pár perc múlva gőzölgő pörkölt került a tányéromra. A paprikás borjúhús látványa igen meghozta az étvágyam. – Egyél előbb – bíztatott –, utána megmosakodhatsz, átöltözhetsz és meglátogathatod a barátaidat. – Ízlelgettem egy darabig az enyhén fűszeres, porhanyós pörköltet, ami annyira különbözött Bábi szerény étkeitől. Épp befejezni készültem, mikor Lili megállt az ajtóban, kezében a kisbabával. – Anyuka újra városi lányt akar belőled faragni – mondta, és Jolit átadta Anyukának. Anyuka leült a karosszékbe a konyhaasztal mellé, egyik kezével ringatta Jolit, másikkal a blúzát gombolta ki. Jolit teljesen lenyűgözte a látvány. Anyuka észrevette, hogy én is megfeszülten nézem az eseményeket. – Úgy szopik, mint ahogy te eszel – viccelődött –, minden egyes cseppért odavan. Erről jut eszembe, te is így szoptál. Anyuka figyelte hogyan szenderül álomba Joli. Pár perc múlva pedig visszasétált vele a kiságyhoz. Amikor visszatért a konyhába, több fazéknyi felmelegített vizet öntött a kádba és beleültetett. Bal kezében szappannal,

másikban kefével kezdte a sikálást, eltökélve, hogy csillogó tisztára mos. Még a lábamon lévő lila foltokat is megpróbálta eltüntetni. – A nehéz vizesvödröktől vannak, hozzáütődtek a lábamhoz, ahogy hordtam a vizet Tercsa kútjáról – magyaráztam. – Meg a sok mászás és esés – tette hozzá Anyuka. – Úgy fog hiányozni Komjáti – merengtem. – Úgy látom, ha kicsit később hozlak haza, belőled is Rózsi lesz. – Anyuka figyelte minden arcrezdülésemet. – Mit csinál Rózsi egész nap, amíg édesanyám a földeken van? – Eteti a csirkéket, a libákat és a kacsákat; felszedi a tojást, megfeji a tehenet, itatja az állatokat, a veteményest gondozza. Főz, és ha Bábi nem jön haza, utána viszi az ebédet. Takarít és énekel. – Énekel? Nem beszélget senkivel egész nap? – Napközben senki sincs a közelben. – És a lányok az utca túlfelén? Molcha testvérei? – Túlságosan lefoglalja őket a ház körüli munka. Bábival szokott beszélgetni esténként, amíg együtt varrogatnak. – Vele egykorúakkal kellene lennie – tette hozzá, miközben jó erősen sikálta a könyökömet. – Szombaton meg szokták látogatni egymást a szomszéd lányokkal. Akkor együtt vannak. Anyuka és Lili egymásra néztek. Én felálltam a kádban, hogy Lili leöblíthesse a szappanos testem. Ekkor a két kicsi berohant a konyhába vizes, homokos kézzel. Nevetgéltek, ahogy meglátták, hogy meztelen vagyok. Manci a kádhoz hajolt és leöblítette a kezét. Sándor is kezet mosott, ugyanúgy, kuncogtak még egy kicsit, majd kiszaladtak a konyhából. Lehajtottam a fejemet, hogy Anyuka meleg vizet önthessen rá. Azután a szappannal a kezében erőteljesen dörzsölni kezdte a fejbőrőmet meg a hajamat. Még két hathatós szappanozás és számos öblítés következett. Lili hozta be az ecetes öblítőt, amit Anyuka lassan átcsurgatott a gubancos hajamon. – Kész. A hajad újra csillog-villog, ahogy annak lennie kell – mondta, miközben a hajamat törülközőbe csavarta. Felvettem a ruhát, amit Lili választott nekem, és kiültem a kertbe. Anyuka kifésülte a hosszú hajamat, és ahol kellett, igazított rajta ollóval. Az utolsó simítások után kitárta a nagykaput. Kinéztem a kapun, kémleltem az utcát. A betonjárda tisztán és fehéren tündökölt a nap sugaraiban.

41

– Nincs itt egy lélek sem. – Milush és Vali biztosan a játszótér árnyékos részén vannak. Miért nem csatlakoztok hozzájuk Violával? – vetette fel az ötletet Anyuka. Megráztam a fejem. Nem akartam még találkozni a barátaimmal, úgyhogy bementem a gyerekszobába, ahol Lili rámolta éppen a ruháimat. – Te és Manci ideköltöztetek? – kérdeztem – Nem, még mindig megvan a lakás, csak néha alszunk itt. Miért kérdezed? – Csak tűnődtem. Olyan sokáig voltam távol – mondtam, leplezve a változástól való félelmemet. Késő délután, amíg Viola és én a verandán ültünk, Milush és Vali léptek be tétován a kapun. A strandról jöttek, fürdőruhában. – Szervusz, szervusz, jöttünk megnézni, hogy itthon vagy-e már. Önfeledten beszélgettünk, mikor Anyuka egy kancsó málnaszörppel megjelent. – Nem jön át Édesanyád? – kérdezte Valit. – Megyek és hívom – pattant föl Vali azonnal. Hamarosan Veliganné oldalán jött vissza. – Velünk kellett volna tartania, Davidowitzné, egyáltalán nem volt tömeg – mondta Veliganné a tornáchoz lépve. – Nem tenne rosszat egy kis napfény. Nézze csak, milyen jól áll a lányainak a napbarnított arcbőr. Istenem, Aranka! Milyen magas lettél. Állj fel, hadd nézzelek! Valit és engem háttal állított egymásnak. – Látja, egy fél fejjel magasabb lett. Biztosra veszem, hogy a jó falusi levegő, a sok tej és tojás tette. Mi más lehetne jobb a növésben lévő szervezetnek. Itt ez már ritkaság. Lili becsukta a könyvét és csatlakozott hozzánk. Manci és Sándor uszályként követték őt, amíg Anyuka mindenkinek öntött egy pohár málnaszörpöt. Ahogy ott álltunk, aznap először éreztem magam felszabadultnak. Itthon voltam, Beregszászon.

7.

42

Mikor az iskola megkezdődött szeptemberben, Violával visszatértünk a napi kerékvágásba. A házimunka és a tanulás annyira lefoglalt minket,

hogy a politika addigra távolinak tűnt. Lili ideje nagy részét még mindig velünk töltötte, ő és Anyuka együtt írták és olvasták a képeslapokat. Soha nem kellett kérdeznem hogy érkezett-e levél Apától vagy Lajostól, hangjuk és arckifejezésük mindent elárult, ahogy beléptem a házba. Rózsi gyakran írt, hogy Anyuka ne aggódjon Bábi miatt és őmiatta. Molcha pedig gyakran írt nekem az iskolai eseményekről és a helyi pletykákról is. Épp a karácsonyi szünet előtt érkezett meg a tél Beregszászra és a hó befedte az utcákat. Az iskolában szenet és fát is kellett használnunk a kályhához, hogy leolvasszuk a jeget a nagy ablaküvegekről. A szünet alatt, mivel a tanulás nem kötötte le a gondolatimat, egyre inkább éreztem, hogy Apa mennyire hiányzik. A Hanukka nélküle nem volt ugyanaz. Anyuka napokig rossz kedvű maradt, nem mondott csacska dolgokat, hogy felvidítson vagy hogy éneklésre bírjon bennünket, csak akkor beszélt hozzánk, ha valami mondanivalója volt. Már a rádiót sem kapcsoltuk be, mivel felfüggesztették a híradást és csak prédikációt és karácsonyi dalokat játszottak. Anyuka megpróbálta a Hanukka szertartásait követni, meggyújtotta a gyertyákat az első pár éjszakán, hogy minden úgy legyen, mint máskor. Azonban Apa nélkül nem tudtuk elénekelni a hagyományos dalokat, így már az ünnep vége előtt abbahagytuk a gyertyák gyújtogatását és trenderlivel sem játszottunk többet. Karácsony este Milus és Vali ugrottak be hozzánk, az ünnepi izgalomtól kipirosodva léptek a konyhába. – Azért jöttünk hogy elhívjunk. Betlehemesek vannak az utcán. Viola és én Anyukára néztünk, de ő megrázta a fejét. – Idén nem tudunk menni – kezdte magyarázni Viola, amikor Milus és Vali egymásra néztek –, mert Apa nincs itthon… – Nem várták meg hogy Viola befejezze, anélkül hogy egy szót is szóltak volna megfordultak és elmentek. Egy ideig vártam, azt remélve, hogy a betlehemesek megállnak majd nálunk is, mint a korábbi években mindig, és megkérdezik: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? Anyuka mindig engedte, hogy énekeljenek, aztán kis süteményeket adott nekik. De nem álltak meg a házunknál. Amikor eszembe jutottak a régebbi karácsonyok és az, hogy mennyire részesei voltunk mi is az ünneplésnek, elszomorodtam.

43

44

Amint a tél múlt és a gyerekek a konyhában játszottak, elkezdtem több figyelmet szentelni Jolinak. Megnőtt, tele volt élettel és Sándort és Mancit is nagyobb érdeklődéssel figyelte. Mikor a karjaimba vettem, szappantól, babahintőportól és anyatejtől illatozott és a bőre tapintása olyan volt, mint a fehér bársony. Ilyenkor mindig eszembe jutott Bábi rosszalló arca, amint azt mondogatta: „Egy új gyerek ilyen időkben! Ccc! Ccc!” Amikor elmondtam Anyukának, hogy Bábi helytelenítette, hogy háborús időben gyereket vállal, Anyuka elgondolkozott mielőtt válaszolt. – Isten fura dolgokat tesz. Én úgy gondolom, éppen Joli az, akire szükségünk volt! – Anyuka – folytattam –, ugyanabban az Istenben hiszel, akiben Bábi? – Csak egy Isten van. A te nagymamád csak mélyebben hisz, mint mi többiek. – Hiszel benne, hogy ha elszakítasz valamit Sabbat napján, Isten lesújt rád? Én kipróbáltam és Ő nem tett semmit. Anyuka megpróbált úgy tenni, mint aki mérges, de én láttam a mosolyt zöld szemében. – Próbára tetted Istent? Kezdem érteni Bábi aggodalmát veled kapcsolatban. Mi mást csináltál még hogy próbára tedd Istent? Látva, hogy nem szomorodott el, elmeséltem neki hogy egyszer Komjátiban mikor Sabbatkor meggyújtották a gyertyákat, én kint álldogáltam, leszedtem pár szőlőt és megettem, majd vártam, hogy mi fog velem történni, végig azt gondolva, hogy az egész lugas rám szakad és azon nyomban szörnyethalok. Ehelyett amikor Rózsi kijött értem, meglepődve kérdezte, miért ugrottam egyet, amikor felbukkant mögöttem. Mikor elmondtam neki, hogy mit tettem, ő elmagyarázta hogy Isten túl elfoglalt ahhoz, hogy minden egyes aprósággal vesződjön, de ez nem jelenti azt, hogy nem lát minden apró dolgot. És hozzátette, hogy, ha a lugas lezuhant volna, akkor ő és Bábi is megsérült volna márpedig ők ártatlanok. – Elmondtad valaha ezt az anyámnak? – Nem, csak Rózsinak. Abban a pillanatban Lili nyitott be a konyhaajtón, erős szélfuvallat követte. Egy újság volt a hóna alá szorítva, úgy gondoltam, valószínűleg cigarettát is vett a dohányboltban. Ugyanis korábban láttam párszor dohányozni, amikor a ház körül sétált, én meg eltűnődtem, vajon Anyuka

tud-e róla. Lili levette a kabátját és lerázta róla a havat, mielőtt felakasztotta a fogasra. – Akarod, hogy felolvassam a címoldalt, míg a levest kevergeted? – kérdezte Anyukát. – Nem, majd megnézem később – mondta Anyuka. – Teríts meg, Aranka, míg Lili megmossa a gyerekek kezét. Hívjátok be Violát is a másik szobából. – Tudtam, hogy aznap estére mindenféle eszmecserének vége.

Egy nap, ahelyett hogy az iskolából egyenesen hazamentünk volna, Viola és én megálltunk a Farkas és Földesnél, hogy füzeteket vegyünk, és átnézzük a kölcsönözhető könyveket. Már sötétedett, amikor a Tinódi utcához értünk. A magas póznákról lámpák sárga fénysugara világította meg az utunkat. A hó ropogott a cipőink alatt, miközben sétáltunk. Amint rájöttünk, hogy mennyire későre jár, egyre gyorsabban szedtük a lábunkat, féltünk Anyuka haragjától, hogy ilyen sokáig elmaradtunk. Amikor elértük a kis zsinagógát, a Tinódi utca másik végén hangos kiabálást hallottunk, és számos idős embert láttunk a vállukon még az imasállal kifelé szaladni az udvarról az utcára. Három fiú is volt a férfiak közt, botokkal a kezükben. – Állj – kiabáltam –, vagy hívom a csendőrséget. Amint megpillantottak minket a zsinagógával szemben az utca túloldalán, ordítani kezdtek: – Ott van kettő a zsidólányok közül – aztán felénk indultak. Futni kezdtünk, olyan gyorsan, ahogy csak tudtunk. Iskolatáskánk a hátunknak csapódott, hallottuk, ahogy egyre közelebb érnek a fiúk. – Büdös kis zsidó kurvák, szétverjük a seggeteket, nem menekültök! Kapjuk el a copfost, aki kiabált, hogy hívja a csendőröket. – Utánozták a hangomat. – Milyen csendőrségnek fog ez szólni? Mintha foglalkoznának is azzal, ha pár öreg zsidót elverünk. Abban a pillanatban két férfi lépett ki a félhomályból a sarkon. – Hé! – kiáltott az egyikük a fiúknak. – Nem szégyellitek magatokat, hogy két kislányt kergettek? – Kisétáltak az utcára a három fiú és közénk, de Viola és én csak futottunk tovább, hátra se néztünk, hogyan állították meg a fiúkat. Vissza se fordultunk egészen addig, amíg haza nem értünk – négy saroknyira a Tinódi utcától –, addigra már nem is láttuk őket. Bereteszeltük a kaput magunk mögött és beszaladtunk a konyhába.

45

46

Anyuka a karosszékben ült és Jolit szoptatta miközben zene szólt a nappaliból. Becsaptuk magunk mögött az ajtót, mire ő összerezzent, ránk nézett és mellét a blúzába rejtette. Mielőtt megszólalt volna, szemei már kérdezték: „Mi történt?” Míg Viola és én zihálva támaszkodtunk a konyhaajtónak, Anyuka a hálószobába ment, hogy betegye Jolit a bölcsőbe. Majd visszajött hozzánk, begombolta a blúzát és megkérdezte: – Mitől fulladtatok így ki? Viola beszélt elsőnek. – Három fiú jött ki a Tinódi utcai zsinagógából és botokkal üldöztek minket, amíg két férfi nem lépett elő a sarkon, arról az udvarról, ahol a Markowitzék laknak és közénk nem álltak. Az egyikük rákiabált a fiúkra. – És mi történt ezután? – szólt közbe Anyuka. – Nem tudjuk. Viola és én addig futottunk, míg haza nem értünk. – válaszoltam. – Kik voltak? Miért futottak ki a zsinagógából, botokkal a kezükben? – Nem tudom, hogy a zsinagógából jöttek-e, csak azt láttuk, hogy az udvarról futnak ki. Üvegcsörömpölést is hallottam, lehet hogy az ablakok voltak. Már sötét volt és az utca túloldalán álltunk. Azt hiszem, felismertem az egyiket, Kurti Imrét. – Viola elhallgatott és lassan leült az egyik konyhaszékre. – Kapcsold ki azt a rádiót! – kiabált be Anyuka kemény hangon a nappaliba. Lili azonnal engedelmeskedett és kiszaladt a konyhába. Felle futtatta a szemét rajtunk, aztán odajött és lecsúsztatta a vállamról az iskolatáskát. – Jól vagytok? – kérdezte szelíd hangon. Anyuka Lilihez lépett és odasúgta neki: – Vandalizmus a zsinagógában. Isten tudja mi történt. Ma este itt alszol. Nem engedlek téged és Mancit egyedül hazamenni. – Ahogy Lili hallgatta, épp olyan vörös lett az arca, mint Anyukának. – Hadd vegyem le a kabátjukat – mondta Lili miközben rám nézett. Éreztem a hideg verejtéket a hátamon és a hónaljamon, Viola és én még mindig kapkodtuk a levegőt. Sándor és Manci a kispadjukon ültek, csak néztek ránk és kérdezgettek, de egyikünk se tudta mit válaszoljon nekik. Joli elkezdett sírni, mire Lili odament, hogy felvegye. Visszajött Jolival a karjában és leült Sándorral és Mancival szembe a másik kispadra, hosszú lábait maga elé nyújtva. Jolit

a zsúrasztal tetejére ültette és beszélni kezdett hozzá: – Joli nem szeret egyedül a hálószobában lenni. Sándorral és Mancival szeretne lenni. Nem jó egyedül lenni, ugye baba? – Valószínűleg éhes. Nem fejeztem be a szoptatását. Ebben a zűrzavarban talán nem kéne neki többet adni – mondta Anyuka. – Ugye itt maradhat és ehet velünk? – kérdezte Sándor. – Persze, jobban szereti a felnőtt ételt, mint a tejet – folytatta Lili. Anyuka valahogy megterített vacsorára, mindannyian ettünk, de arca az egész étkezés alatt piros maradt. Később aznap este, míg Lili és ő elmosogattak és én Violával a hálóban mosakodtam, hallottam, hogy Anyuka elfojtott hangon szól Lilihez: – Lehet hogy anyámnak igaza volt, meg kellett volna próbálnom a lányokat Amerikába küldeni. Talán még nem túl késő. Ki kell derítenem, hogy van-e rá még esély. Nem tudom, mi legyen Etuval. A legutóbbi levelében azt írja, hogy nem akarja otthagyni az iskolát. Nem akar hazajönni Budapestről, ahogy kértem. Nem értem, miért ilyen akaratos az összes lányom. – Lili túl halkan válaszolt ahhoz, hogy halljam, aztán már csak az edények csörömpölése hallatszott, ahogy elrakták őket. Viola és én aznap este szorosan egymás mellett aludtunk.

8. Pár nappal később mikor az iskolából hazaértünk, csak Lilit találtuk a konyhában. – Hol van Anyuka? – kérdeztük egyszerre, éppen amikor nyílt az ajtó és Anyuka lépett be rajta. A legjobb ruhája volt rajta. Levetette a kabátját, majd odaadta Violának, nehézkesen leült az egyik székre a konyhában és elkezdett mesélni. – Lejártam a lábam, hogy elmenjek az összes helyre, ahol állítólag vízumot lehet szerezni, hogy elküldjelek titeket, lányokat Amerikába. Az emberek nem tudják, mit beszélnek. Semmilyen módon nem lehet jegyet kapni hajóra. Az összes amerikai hazautazik családostul. Aztán ott van az összes ember, akinek már van vízuma és azok is, akik meg már igényelték. Csak azt mondhatom gyerekek, hogy én mindent megpróbáltam. Könyörögtem, sírtam, próbálkoztam vesztegetéssel. Semmi sem hatott. Alig hallgattak meg. Gondolom, ezt már mind hallották korábban.

47

Látnotok kellett volna azt a rengeteg embert, ahogy hosszú sorokban állva várták, hogy beszélhessenek a hivatalnokokkal. Nők gyerekekkel a karjukon. Mindenki egy történettel és senki, aki meghallgathatná. Egy hivatalnok azt mondta nekem: – Ide hallgasson hölgyem, ha lenne bármi befolyásom, én is elmennék azzal a hajóval Amerikába. Gondolja, hogy teszik nekem az, ami itt történik? Anyuka lehajolt és felvette a pénztárcáját. Kivett belőle egy vastag borítékot majd felmutatta, láttam, hogy azzal a pénzzel van megtömve, amit Bábi adott a hajóútra. – Ezt valahogy vissza kell juttatnom az anyámnak. Talán vissza tudja vásárolni az eladott föld egy részét. Amióta csak az eszemet tudom, az övé volt az a föld. Nem az eső tette azokat a mezőket termékennyé, hanem az ő végtelen, fáradhatatlan szeretete. Soha nem fogja megérteni, hogy az ő földje nem vehette meg az utat Amerikába az unokái számára. Mindannyian csöndben álltunk, vártunk, hogy befejezze és reménykedtünk, hogy talán majd jobban érzi magát, ha mindent elmondott nekünk. Nem volt Anyukára jellemző ez a levertség. Általában átsiklott a csalódások fölött. „Ruganyos vagy, mint a kelt tészta” csipkelődött Apa mindig Anyukával. „Semmilyen csapás nem tud téged letörni.” De most Anyuka le volt törve. Ült a széken és csak meredt maga elé, egészen addig, míg Jolika nyöszörögni nem kezdett. Akkor Anyuka összerezzent és kihúzta magát. – Ki tudja, lehet, hogy így a legjobb. Milyen lenne ez a ház a lányaim nélkül?

48

1941 tavasza változást hozott az iskolai szokásainkban is. Ahelyett, hogy a szünetben játszottunk volna, gyakorlatoztunk és csoportosan tornáztunk, akárcsak a katonák. Sötétkék rövidnadrágot és fehér inget kellett vennünk; fa karikákkal és botokkal kellett mutatványokat betanulnunk. Megtanultunk fekvőtámaszozni, átugrani a karikákon és botokkal vívni. Molnár Ica és én ugyanabba a csoportba kerültünk és mindig együtt mentünk iskolába meg vissza. De már nem osztottuk meg a titkainkat úgy, mint mielőtt Komjátiba utaztam. Ica szülei és az én szüleim régebben jó barátok voltak, gyakran mentek át egymáshoz beszélgetni. Azonban mióta hazaértem, csak az utcán láttam őket egymásnak köszönni. Ica és én is éreztük, hogy köztünk most már egy új határ húzódik.

Peszah előtt Anyuka és Lili megkapták két hónap után az első lapokat a férfiaktól. Úgy tűnt, Apa levele kizökkentette Anyukát a csüggedésből, zokogott miközben újra és újra olvasta. – Mikor küldte? – kérdezte Lili. – Majdnem három hete. – Lajos majdnem négy hete – magyarázta Lili. Ő és Anyuka a könynyeik ellenére csak úgy ragyogtak egymásra és kicserélték a leveleket. Nagy meglepetésünkre június első hetében vendégek érkeztek, egy Anyuka korú nő a velem egyidős lányával és a körülbelül hét éves fiával. Gerbernéként mutatkozott be. – A férjem írta, hogy a férjed zászlóaljában szolgál – mondta, miközben Anyukával a nappaliba mentek. – Megkért, hogy keresselek fel, így ha egyikünk levelet kap és a másik nem, megbeszélhetjük egymással és tarthatjuk a kapcsolatot – mondta, miután leült a nappaliban egy székre. Anyuka bemutatott minket Gerber néninek, erre ő bemutatott minket Juditnak és Palinak. Az asszonyok beszélgettek egy ideig, minden hírt megosztottak egymással, amit csak kaptak a férjüktől az elmúlt hónapokban. Aztán Anyuka kiment a konyhába és ünnepi süteménnyel és teával tért vissza. Megint ő lehetett a háziasszony, ami számára a legkedvesebb szerep volt, és közben megállás nélkül Apáról beszélt. Gerber néni meghívott minket a következő szombatra. – Van egy cseresznyefánk tele gyümölccsel, addigra szerintem, éppen megérnek. Következő szombaton mindannyian elmentünk Gerberékhez. Gerber Judittal felmásztunk a fára egy kosárral, és mindenkinek szedtünk az érett gyümölcsből. – Észrevetted, hogy Sabbat napján cseresznyét szedünk, és úgy látszik senkinek sem tűnik fel? – kérdeztem. – Mi nem vagyunk vallásosak – válaszolta Judit. – Mi nem foglalkozunk szokásokkal és ünnepekkel, mi csak származás szerint vagyunk zsidók. Attól a Sabbattól kezdve Judit és én barátok lettünk. A játszótéren integettünk egymásnak és beszélgettünk is. Nem volt sok barátja, mivel a többi lány azt mondta, hogy Judit furcsa és kimért, de igazából nem volt az, ha egyszer megismerte az ember. – Fura hogy korábban soha nem beszélgettünk – mondtam neki egy nap. – Mindig a barátaiddal voltál.

49

50

– Már nem nagyon barátkozom velük. Veled jobba vagyok már. Judit Budapestről jött, amikor apukáját Beregszászra küldte a cége, még mielőtt besorozták volna. Judit kölcsön adta néhány tankönyvét a budapesti iskolából és elmondta, hogy az egy haladó szellemű iskola volt, ahol a diákok mindenféle gondolatot megbeszélhettek egymással és nem voltak merev szokások. Elmeséltem Violának pár dolgot, amit Judit mondott. – Ne sajátíts el túl sokat a gondolataiból – válaszolta Viola –, különben te is olyan népszerűtlen leszel, mint ő. Anyuka és Gerber néni továbbra is találkoztak, és gyakran beszélgettek Budapestről. – A lányom, Etu, odajár gimnáziumba – mondta Anyuka Gerber néninek egy délután, amikor mindannyian a hátsó kertben ültünk. – Kértem hogy jöjjön haza, de be szeretné fejezni az évet. – Ne kérd, hogy jöjjön ide vissza – válaszolta Gerber néni. – Vészhelyzetben sokkal jobb neki, ha ott van. Nagy városokban sokkal kevesebb konfliktus van, az embereket kevésbé befolyásolja a propaganda. És mit tudna itt csinálni? Bárcsak ott lehetnék én is! Operába és színházba jártunk és csodálatos barátaink voltak. – Igen – mondta Anyuka. – Éltem én is ott egy ideig, amikor fiatal voltam, az egyik nővéremnél laktam, aki most Amerikában van. Mennyire szerettem a színházat! Ez hiányzott a legjobban, amikor idejöttem. Milyen régen is volt! – Még mindig emlékszik az összes darabra, amit csak látott – mondta Lili. – Anyukám nagyszerű színész lett volna. Látnia kéne, amikor eljátszik egy-egy szerepet. Anyuka és Gerber néni az élelmiszer jegyrendszerről kezdett beszélgetni, Lili ezalatt elment a dohányboltba. Egy újsággal jött vissza, amit magasra tartott, hogy Anyuka és Gerber néni el tudja olvasni a címlapot. A főcímek kétszeresei voltak a szokásosnak: MAGYARORSZÁG SZÖVETSÉGBE LÉP NÉMETORSZÁGGAL HOGY MEGSZÁLLJÁK OROSZORSZÁGOT. Judittal otthagytuk a gesztenyefa árnyékát és édesanyáink válla fölött olvastunk. – Szerencse, hogy Kovács úr túl van a negyvenen – mondta Anyuka. – Ő még tovább üzemeltetheti a boltot számunkra. Nélküle elvesztenénk a heti bevételünket.

– Ezzel az általános behívóval, ami érvénybe lépett, nem sok férfi marad – fűzte hozzá Gerber néni. – Hitler eljött, hogy követelje a fizetséget, amiért segített Magyarországnak visszaszerezni a Kárpátalját és a csehszlovák meg az ukrán földeket. Idős férfiak, nők és gyermekek országává teszi Magyarországot.

9. Szeptemberben megkezdtem az ötödik osztályt. A tornaórákat napi két órásra hosszabbították. – Hamarosan nem lesz időtök tanulni – jegyezte meg Anyuka, mikor elmeséltem neki. – A hadseregbe képezik ki őket – mondta Lili. – Harapd el a nyelved! – válaszolta gyorsan Anyuka. Viola belépett a Vörös Kereszt egyik alosztályába, amelyik az utcai feladatokért volt felelős. Légvédelmi gyakorlatokat hajtottak végre, ellenőrizték az ablakok elsötétítését, és elsősegélynyújtásra is kiképezték őket. A hónap vége felé lap érkezett Apától, amiben megírta, hogy századát átvezényelik és október hatodikán vagy annak környékén Beregszászon fognak átutazni. Gerber néni a férjétől kapott, hasonló levéllel jelent meg nálunk. Ő és Anyuka az elkövetkező napokban összeadták az élelmiszerjegyüket és annyi lisztet, cukrot, tojást és vajat vettek amennyit csak tudtak. Az összes diót leszedették velünk a fáról. Addig tisztítottuk a diót a külső zöld héjától, míg koromfeketére nem színezte a kezünk. Gerber néni és Anyuka a tornácon ültek és törték a kemény héjat, aztán felaprították a dióbelet, ami még mindig nedvdús volt. Nem volt idő, hogy kiszárítsuk. Lili keze alatt jobban égett a munka, mint korábban valaha is láttam. Réteseket tekert és töltött meg dióval és cukorral, reggeltől estig citromhéjat reszelt. Anyuka félbe vágott fahasábokat halmozott a kenyérsütőbe, majd meggyújtotta, és miután leégtek, megtöltötte a kemencét az összes tésztával, amit csak készítettek. Október hatodikán hajnalban a két család elment a Beregszász túlsó felén lévő vasútállomásra, hogy a batyuinkkal a padokon várjuk a vonatot, amivel Apa és emberei utaztak át. Anyuka felugrott, valahányszor áthaladt egy vonat a vágányon, beszélt az összes kalauzzal és a kiszolgáló

51

52

személyzettel, hátha megtud valamit. De nem tudtak semmiről. Mikor besötétedett, Lilivel, Violával és Judittal hazavittük a gyerekeket, Anyuka és Gerber néni tovább folytatta az őrködést, felváltva aludtak, figyelték a batyukat. Reggel vittünk nekik reggelit az állomásra. Fáradtnak tűntek, de hallani sem akartak róla, hogy hazamenjenek és pihenjenek, míg mi az állomáson maradunk. Mindez három napon át ismétlődött, mire végül a vasúti alkalmazottak rávették Anyukát és Gerber nénit, hogy térjenek haza. Aznap este, mikor mindannyian aludtunk Anyuka arra ébredt, hogy kopognak az ablakán. Mire magára tekerte a köntösét és kinézett, Apa bekopogott a vendég háló ajtaján a ház végében, és felébresztette Lilit és Mancit. Hamarosan mindannyian körbe vettük. Anyuka felvette Jolit, hogy életében először találkozhasson édesapjával. Az időpont és döbbenet ellenére Joli megérezte, hogy ez az ő pillanata. Anyuka átadta őt Apukának, mire Joli odabújt hozzá és megsimogatta borostás arcát. Sándor is arra várt, hogy Apa megölelje, így szólongatni kezdte, hogy rá figyeljen: – Apa, Apa. – Apa Jolival a karján leült a díványra az álmos és kissé összezavarodott Manci mellé, aki csöndben ült és a hálóinge csücskét szopogatta, míg Sándor Apa ölébe mászott. Viola és én szégyenlősen vártunk a sorunkra, és közelebb mentünk a díványhoz. Anyuka éber volt és aggódott. – Elszöktél? Mi lesz most veled? Biztosan éhes vagy. Hová visznek? Hogy van Gerber úr? Apa mosolygott és válaszolt az utolsó kérdésére. – Őt bíztam meg az irányítással. Rise, ne aggódj! Nem vagyunk biztosak benne, hová küldenek, de lehet, hogy az orosz frontra. Megvan neked a bátyám, Srul címe, csak a biztonság kedvéért? – Igen megvan. Ignác, vigyázz magadra! Újra itthon akarlak látni. – Hogy boldogultok a gyerekekkel? – Nincs gond. Kovács úr nagyon nagylelkű, elég pénzt ad, hogy megéljünk. – Megkapod a hadi fizetési csekkeket? Hirtelen kérdés szaladt át Anyuka arcán, de gyorsan elmosolyodott és válaszolt: – Igen, nincs baj, nagyon jól boldogulunk. – Már nem tart sokáig – mondta Apa. – Az oroszok nagyon erősek. És biztos vagyok benne, hogy még az orosz fogság is jobb lenne nekünk, mintha Hitler győzne.

Miközben beszélt Anyukához, sorban megcsókolt minket és felállt. Átölelte Anyukát, és közben szorosan magához húzta. Most az egyszer Anyuka nem tolta el magát és nem figyelmeztette: „Ignác, a gyerekek!” Mozdulatlan maradt pillanatokig majd elhúzódott. – Nem szabad tovább maradnod. Lili lelépett a küszöbről és egy kiáltással Apa karjába szállt: – Ó, Ignác! – Mikor felnézett rá és nem szégyellte záporozó könnyeit, ráeszméltem, hogy Lili Apát más módon szereti, felnőttként, nem úgy, mint Anyuka, de nem is úgy, ahogy mi. Olyanok voltak, mint két nagyon közeli barát. – Gondolod, hogy Lajos is megy majd? – kérdezte miközben szétváltak. – Nem Lili, azt hiszem, elfelejtették, hogy zsidó. Bízzál, és hamarosan itthon leszünk. Vigyázz édesanyádra. Anyuka a batyukkal a kezében állt. Apuka kiürítette a hátizsákját a díványra, pár szelet száraz kétszersült volt benne, majd megtöltötte táskáját a rétesekkel. – Most már rohannom kell. Mindannyian kikísértük a kapuhoz és néztük, ahogy Anyukával megölelik egymást. Aztán Apa már el is tűnt. Anyuka lassan visszafordult a kaputól. Arca könnyektől volt nedves, de szigorúan szólt hozzánk, visszaküldött minket az ágyba. Felemelte Jolit, aki még mindig azt ismételgette: – Apa, Apa. – Anyuka lefektette és nem is fordult vissza hozzánk. Megdöbbentünk, hogy milyen hirtelen hagyott ott minket, de mindan�nyian visszamentünk aludni.

10. Egy késő októberi napon, ahogy hazafelé mentem az iskolából, egy asszony, karján csecsemővel odalépett hozzám, s bátortalan hangon megkérdezte, beszélek-e jiddisül. Bólintottam. – Szlovákiából menekülök. Éhesek vagyunk. El tudsz vezetni egy olyan helyre, ahol zsidók laknak? – Csak kövessen engem. Épp hazafelé tartok. Az édesanyám biztosan ad maguknak valamit enni – válaszoltam jiddisül. A nő szorosan a házak falához húzódva követett. Ahogy beléptünk a konyhába, magyarázni kezdtem Anyukának, mi történt, de ő félretolt

53

54

engem, és kiemelte a gyermeket a nő vállaira csavart, szegényes, fekete kendőből. – A gyereknek vízre van szüksége – mondta, miközben egyik kezében ringatta, a másikkal pedig csészényi vizet merített a vödörből, és egy keveset a gyerek szájába erőltetett. Lili a tűzhelyen gőzölgő zöldséglevesből mert ki tányérra, és az asztalra tette. – Isten áldja meg, kedves hölgy – mondta a szlovák nő jiddisül, majd maga alá húzta a hokedlit, és gyors mozdulatokkal kanalazni kezdte a forró levest. Anyuka szólt Lilinek, hogy töltsön tele egy lavórt vízzel, hogy megmosdathassa a csecsemőt. Mindannyian néztük, ahogy a kicsi boldogan lubickol, és új erőre kap a meleg víztől. Aztán Anyuka egy törölközőbe csavarta, majd kivitte a konyhából. A nő beszélni kezdett: – Még arra sem volt időm, hogy összepakoljak, csak futottam. – Hová vitték volna? – kérdezte Lili. – A magasságos Isten a tudója, és remélem, Ő látja, mi megy idelenn. – Aranka – szólt Anyuka, amikor visszajött a konyhába –, kísérd el ezt az asszonyt és a gyermekét Silverman nénihez. Tudod, hol lakik, ugye? – Tudom. Anyuka Joli egyik régi ruhájába öltöztette a kisgyereket, majd visszaadta az édesanyjának. Néhány babaruhát és pelenkát is adott neki. – Most mennie kell – mondta –, de olyan helyre küldöm, ahol egy darabig biztonságban lehet. Ez egy menedékhely, közülünk valók alapították. A lányom elkíséri oda magukat. Vegye le a kendőjét, és próbáljon meg úgy kinézni, mintha nem lenne zsidó. Adok magának egy kalapot is. Érzelmes búcsú, és Isten nevének sűrű emlegetése után a kapuhoz mentünk. Anyuka kinézett az utcára, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem lát bennünket. – Aranka, te menj elöl, és ha valaki megállítja őt, te csak menj tovább, mintha nem ismernétek egymást. Ahogy megérkeztetek Silverman nénihez, azonnal gyere haza. Megértetted? – Igen, Anyuka. Normális tempóban haladtam pár lépéssel az asszony előtt. Hamarosan odaértünk Silvermanékhoz. Senki sem látott bennünket. Egy pillanatig gondolkodtam, mielőtt megnyomtam volna a csengőt. Silverman néni

hamar megjelent, résnyire nyitotta a kaput, épp csak annyira, hogy átférjek rajta. Elkezdtem magyarázni, mi történt, de félbeszakított: – A lényeget mondd, kislány. Mit akarsz? Becsuktam a számat, és intettem a nőnek, hogy jöjjön be. Amikor már elég közel volt, Silverman néni megragadta, és beljebb húzta a kertbe, majd a kapun kihajolva megnézte, látott-e bennünket valaki. Azután gyors mozdulatokkal kitessékelt engem. – Soha nem jártál itt – mondta búcsúzóul. Hazasiettem. – Minden rendben ment? – kérdezte Anyuka. A tűzhelynél állt, és felém fordult, ahogy beléptem. – Igen. Mit csinál velük Silverman néni? Embereket rejteget a házában? – Aranka, ezeknek az embereknek Magyarország jelenti az utolsó menedéket. De készen van már a leckéd? Ekkor jöttem rá, hogy Anyuka benne van valamiben, amiről én semmit sem tudtam, és arra gondoltam, mennyire hasonlít Bábira; a hirtelen témaváltás mindkettejüknél a beszélgetés végét jelentette. Ettől függetlenül nem tudtam kiverni a fejemből azt a nőt és a kisbabát, és néha, mikor rájuk gondoltam, vagy róluk álmodtam, a nő arca helyett Anyuka vagy Lili arcát láttam. A következő hetekben több menekülttel találkoztam Beregszász utcáin. Megtanultam egészen távolról felismerni őket. A legtöbbjük nő volt, idősek és fiatalok, és a testtartásuk elárulta, hogy menekültek. Testüket olyannyira összehúzták, hogy már-már görnyedve jártak, gyorsan mozogtak, bár néha megálltak pár másodpercre, és körbepásztáztak a szemükkel. Volt, hogy ők jöttek oda hozzám, és kértek segítséget, volt, hogy én mentem hozzájuk, és odasúgtam jiddisül: – Kövessenek tíz lépés távolságból, és én biztonságos helyre viszem magukat. Nem vittem őket haza, hanem egyenesen Silverman nénihez. Silverman néni többet nem kérdezte meg, mit akarok, amikor kinyitotta előttem a kaput, csak intett a hátam mögött álló menekültnek és alaposan körülnézett az utcán. Utána kitessékelt, miközben a fülembe súgta: – Légy óvatos. Egy nap, mikor Viola is velem volt, észrevettünk egy tizenhét év körüli menekült fiút. A közelébe mentem, és jiddisül odasúgtam, amit

55

56

a többieknek is szoktam. De ahogy megfordultam, ahelyett, hogy követni kezdett volna, megragadott és jiddis szóáradatba kezdett. Meggörnyedt vállai láthatóan kiegyenesedtek. Viola csatlakozott hozzánk, így mentünk tovább, hárman egymás mellett. – Anyuka azt mondta, ne beszéljünk velük, csak kísérjük oda őket – ellenkeztem. – Butaság – mondta Viola –, ha bárki megállítana, majd úgy teszünk, mintha a barátunk lenne. De ha természetesen viselkedünk, senki nem fog minket megállítani. A fiú heves mozdulatokkal magyarázta, mi történt vele, és a többi zsidóval Pozsonyban. Meglepte, hogy Viola és én nem hallottunk a Szlovákiában kivetett zsidóellenes törvényről, amely meghatározza, ki számít zsidónak. – Ezek összegyűjtik a zsidókat egész Szlovákiában – mondta. – Kik azok az ezek? – kérdeztük. – Hát a Hlinka Gárda, szlovák önkéntesek az SS-ben, a Gestapo, Hitler titkosrendőrsége. Néhányan a barátaink voltak azelőtt, de a Gestapotól bakancsot és egyenruhát kaptak, ettől pedig most fontosnak érzik magukat. Páran közülük még a nevüket is képtelenek leírni, vagy elolvasni… – Sóhajott. – Akárhogyan is, a törvény kiadása óta közel ezer zsidót tereltek össze csak az én városomban. – De miről szól ez az új törvény? – kérdeztem. – Arról, hogy minden zsidó hontalan, hacsak bizonyítani nem tudja, hogy az ősei már 1868 előtt itt éltek. Városról városra kergetnek bennünket, aztán még azt kérik, bizonyítsuk be, hogy egy helyen élünk már több, mint hetven éve. – Hová viszik azokat a zsidókat, akiket összegyűjtenek? – Németek által elfoglalt területekre. – És mit csinálnak velük? – Azt nem tudom. Ezért menekültem el én is. Beszélnek mindenféle szörnyűségről, munkaszolgálatról, mészárlásokról. Ki tudja, mi az igazság? A németek bármit megtennének a zsidókkal. Ahogy elértük a Fő utcát, Viola megkérte a fiút, akit, mint kiderült, Jonatánnak hívtak, hogy halkabban beszéljen. – Túl sokan vannak az utcán – mondta. Ahogy közeledtünk Silverman néni házához, előrementem.

– Hát megint te vagy? – Silverman néni ezzel fogadott. Kinyitotta nekem a kaput, de gyorsan húzódott is vissza a kertjébe. Intettem Jonatánnak, hogy jöjjön be. – Köszönöm – súgta Jonatán, ahogy besurrant mögöttem. Hazafelé menet alig szóltunk egymáshoz Violával.

Egyik nap, a Tóra örömünnepének estéjén, nagy vigasságra értem haza. Anyuka egy képeslapot vett elő a köténye zsebéből, és odaadta. – Apátok fel tudott szállni a vonatra, nem kapták el! Életben van! – kiáltotta. Csak néhány sor volt a lapon: „Minden rendben velem és az embereimmel. Mindannyian nagyon hiányoztok. Most levélcímet nem tudok adni, mert egy darabig úton leszünk. Szeretettel csókollak benneteket. Ignác.” – Valahol Oroszország közelében lehetnek – mondta Anyuka. Gerber néni, Judit és Pali éppen akkor érkeztek, amikor Anyuka és Lili kisütöttek egy adag fánkot. A tésztáját lisztből és főtt tökből gyúrták. – De jó, hogy jöttök – üdvözölte Anyuka a vendégeket – pont most készült el a finom fánk. Gerber néni a pénztárcájából képeslapot vett elő, majd odaadta Anyukának. Ő, ahogy elolvasta, rámosolygott: – Drága Saroltám, éppen időben, hogy az ünnepet kellőképpen megülhessük. Látod, a Jóisten mindig gondol ránk. Anyuka visszaadta a képeslapot Gerber néninek, és eléjük tolta a fánkkal teli tálat, és közben mindannyian letelepedtek a zsúfolt konyhaasztalhoz. – Csak óvatosan, a közepe még forró. – Ó, de finom – dicsérte a fánkot Gerber néni, miközben óvatosan a könnyű tésztába harapott –, miből készítetted? – A tészta nyújtásánál mindenféle anyámtól tanult fortélyt bevetettem. Most például a liszthez pépesített sütőtököt kevertem. De szoktam krumplival, úritökkel, vagy sárgarépával is keverni; attól függ, mit találok itthon és épp mit sütök. – Bábi egyszer halgolyócskákat készített hal nélkül – szólaltam meg én is. – Minden hozzávalója megvolt már, és csak arra várt, hogy Mihály megérkezzen az aznapi fogással. De olyan soká jött, hogy Bábi már nem

57

58

tudott tovább várni. Emlékszem, mit mondott: „Hallal, vagy hal nélkül, a Sabbatot meg kell tartani.” Így hát összekeverte az összes meglévő hozzávalót, golyókat formált a masszából, és megfőzte őket a levesben. Megkérdeztem tőle, hogyan tud halgolyócskákat csinálni hal nélkül, amire azt válaszolta, hogy ugyanúgy, mint hallal. A legmeglepőbb az egészben az volt, hogy a golyócskáknak hal nélkül is ugyanolyan ízük volt, mint az igaziaknak. Anyuka felnevetett: – Látod, Sarolta, milyen jó tanárom volt nekem! – Hogy van az anyád? – kérdezte Gerber néni. – Rózsi azt írja a leveleiben, hogy jól vannak, anyám pedig mindig küld valamit, ha tud. – Nem tudom, a Stern fiúk meddig tudnak még csomagokat hozni Komjátiból – mondta Lili. – Azért nem kapják el őket, mert úgy néznek ki, mint az ukrán parasztok. A feketepiaci ténykedésük tartja őket és a családjukat életben. Általában én mentem ki a vonatállomásra, mikor Rózsi írt, hogy valamelyik Stern fiú Beregszászra jön. Nyár volt, amikor Anyuka először bízott meg azzal, hogy egyedül menjek. Azt mondta, ha bárki kérdezné, kitől van a csomag, mondjam azt, hogy a férfi azon nyomban visszaszállt a vonatra, és nem tudtam jól megnézni. – Miért nem Viola megy? – kérdeztem félve. – Azért, mert te fiatalabb és kisebb vagy, nem leszel olyan feltűnő. A szívem majd kiugrott a félelemtől, amikor a Komjátiból érkező 7.30-as vonatra vártam aznap. Stern Simi harmadikként szállt le a vonatról. Azonnal észrevett, lerakta a csomagokat a földre, és föléjük hajolt, mintha keresne valamit. Ahogy közelebb értem hozzá, felegyenesedett és odébb lépett, egy kosarat a peronon hagyva. Én felkaptam a kosarat, ő pedig elsétált mellettem, a felismerés legkisebb jelét sem mutatva. A kosár nagyon nehéz volt; a fülén egy férfi szövetkabát volt átvetve, hogy a tartalmát elrejtse. A jobb karomra vettem, a súlyt a csípőmre helyeztem, így mentem haza. Anyuka a kapuban várt, elvette tőlem a kosarat, és együtt mentünk be a konyhába. Miután a szövetkabátot beakasztotta apa ruhásszekrényébe, a konyhaasztalra pakolta, amit a kosárban talált: szilvalekvárt, málnás gyümölcsízt, tojássárgájával töltött üveget, kis zacskónyi árpát, és szárított sárgaborsót. Az első alkalom után szinte játék volt már pár hetente kimenni a vonathoz.

Viszont Lili megjegyzése a Stern fiúk elkapásáról prófétikusnak bizonyult. Néhány nappal Gerberék látogatása után arra értem haza az iskolából, hogy Simi szürke börtönruhában egy csendőrrel ül a verandán; mindkettőjük előtt egy tál étel. Anyuka mellettük állt a konyhaküszöbön. – Gyere, Aranka, te is kapsz egy tányérral. Éhesnek tűnsz – mondta, mintha mi sem történt volna, majd bementünk a konyhába. – Ne kérdezz semmit – tette hozzá már odabent, ahogy a kezembe adta a tányér krumplipürét pörköltszafttal. Mindketten visszamentünk a verandára, én leültem Simi és a csendőr mellé. Simi mosolyogva nézett fel az üres tányérjából: – Hogy vagy, nagylány? – Te börtönben vagy? – csúszott ki a kérdés a számon, még mielőtt gondolkodhattam volna. – Igen, Aranka, várok a tárgyalásra. Megengedték, hogy meglátogassalak benneteket, és ehessek anyukád finom főztjéből. Éppen kérdezni akartam még valamit, de eszembe jutott Anyuka intése, így csak bólintottam, és csöndben kanalaztam tovább a krumplit. Azt viszont észrevettem, hogy a csendőr tányérján csirkedarabkák is vannak. Amikor megette, felállt, és intett Siminek, hogy álljon fel. Ezután megbilincselte Simit, mindketten megköszönték a vacsorát, és elmentek. Ahogy elűntek, Lili jött elő a hátsó kertből. – Mit gondolsz, mi lesz vele? – kérdezte Anyukától. – Szerintem el fogják engedni. Nem zárhatnak be mindenkit, akinek kicsivel több élelmiszerjegye van! – Ha engem elkaptak volna, amikor hazafelé tartok az egyik kosárral, engem is börtönbe csuknak? – Nem, de azt hiszem, ez a csendőr Lilit szívesen börtönbe zárta volna…! – mondta Anyuka, és Lilivel felnőttesen összenevettek. – Miért adtál a csendőrnek húst? – kérdeztem irigykedve. – Azt gondoltam, így talán újra elhozza Simit látogatóba. Simi valóban eljött pár héttel később, de ekkor már egyedül. – Hogy jutottál ki? – kérdezte Anyuka. – Kimagyaráztam magam. – Abba kéne ezt hagynod, Simi. – És mit csináljak? Valamiből csak meg kell élnem! – mondta. – Visszakaphatnám a kabátomat?

59

Anyuka egy tányér levest rakott elé, közben megkért, hogy vegyem elő a kabátot apa szekrényéből. Ahogy visszaértem a kabáttal, és odaadtam Siminek, ő eltolta maga elől a tányért, és egy ollót kért. Odaadtam neki azt, amelyik Anyuka varrókészletében volt. Simi elvette az ollót, és a kabát egyik ujjánál bontani kezdte a varrást. Ahogy a válltömést kiszedte, felpillantott, hogy még mindig figyeljük-e, majd Liliért kiáltott: – Te vagy, aki annyira szeret sütni, ugye? Hát mit szólnál pár lisztjegyhez? Lili bejött a konyhába, Simi pedig tovább bontotta a kabátot, amíg elő nem bukkantak az apró, kék és fehér színű jegyek. – Mennyit szeretnél? Tíz kiló elég lesz? Anyuka nagy levegőt vett: – Simi, nem engedhetsz meg magadnak ekkora nagylelkűséget. Simi nagyot nevetett Anyuka megjegyzésére, majd rám kacsintott: – Ezeket a jegyeket te szerezted, amiért biztonságban idehoztad a kabátomat. – Ragaszkodom hozzá, hogy egy részét kifizessem – mondta Anyuka. – Rise, már vagy százszor kifizetted. Lili elvette a jegyeket, elrejtette őket a könyvének a borítójába, majd arcon csókolta Simit. Egész télen hálásak voltunk neki az ajándék lisztért.

11.

60

Viola egyre kevesebb időt töltött otthon. A Vöröskereszt találkozóira járt el, azután pedig a többi tizenévessel találkozott. Hiányzott nekem, azelőtt mindig együtt írtuk az iskolai leckéinket. Egy nap iskolába menet Viola elárulta, hogy nem mindig a Vöröskeresztnél van, amikor mi úgy tudjuk. Lujza nagynénémmel már egy jó ideje látogatja a Cionista Klub összejöveteleit. Megkérdezte, én is szeretnék-e velük tartani valamelyik nap. Szerettem volna ugyan Violával és Lujzával meg a barátaival lenni, de nem tetszett a gondolat, hogy hazudnom kell Anyukának; tudtam, ellenezné, mert a cionista mozgalmat túl veszélyesnek tartotta. – Gondolkodom rajta – mondtam Violának.

– Majd azt mondjuk Anyukának, hogy moziba megyünk – folytatta Viola, feltételezve, hogy beleegyeztem, velük tartok. Erre nem mondtam semmit. Pár nappal később Viola szólt Anyukának, hogy aznap este közösen megnézzük a moziban a Kis ezredes-t Shirley Temple főszereplésével. Otthonról egyenesen a szőrmebolt felé indultunk, ahol Lujza dolgozott. Lujza már ott várt ránk, és együtt mentünk sietve a találkozóhelyre. Mikor a Langel utcánál befordultunk egy udvarba, még csak félhomály volt, de az udvarra sötétség borult. Lujza körülnézett: – Gyertek utánam gyorsan – sürgetett minket. Az ösvényen az utolsó ház felé vette az irányt, és bekopogta a kódot az ajtón. Az ajtó kinyílt, és miután besurrantunk, gyorsan be is csukódott mögöttünk. Az emberekkel tömött szobában az izgalomtól forrt a levegő. A legtöbben húsz év körüliek lehettek, Lujzával egykorúak. Néhányan salommal köszöntöttek bennünket, mások kis csoportokba verődve izgatottan sugdolóztak, megint egy másik csoport a szoba jobb sarkában énekelt egy bendzsó kíséretére. – A bátyám lányai – így mutatott be bennünket Lujza a barátainak. Kis idő elteltével a szoba elcsendesedett. Lujza a nagy táskájából egy köteg papírt húzott elő, és felolvasta az előző összejövetel jegyzőkönyvét. Aztán felállt egy férfi és néhány dologról kezdett beszélni, amiket Lujza is említett a felolvasásában: családok számáról, városokról, dátumokról, csónakokról, pénzről. Lujza jegyzetelte, amiket mondott. Amikor a férfi befejezte a beszédet, a többiek kérdéseket tettek fel, és elkezdődött a megbeszélés. Lujza ezt is írta. A megbeszélés végeztével felállt egy fiatalember hegedűvel a kezében, és játszani kezdett. Az emberek köréje gyűltek, egy komolynak látszó fiú pedig, akit Lujza Sáfár Jóskaként mutatott be nekünk, hozzánk lépett, és elkezdett beszélgetni Violával. Akkor tűnt fel nekem, mennyire csinos, felnőtt nő lett Violából. Hullámos szőke haja keretbe foglalta pirospozsgás arcát, borostyánszínű szemei csillogtak. Sáfár figyelmesen hallgatta minden szavát. Elénekeltük a „Palesztinában találkozunk” kezdetű dalt; a tempó majdhogynem gyors volt a hegedűsnek, vonója pattogott a húrokon, másik keze ujjaival a hegedű nyakánál pengetett. Az ijedt arcok kisimultak, és a társaság egyre élénkebb lett, ahogy a zene folytatódott.

61

62

Azon tűnődtem, Bábi vajon mit szólna, ha ezt látná. Egészen biztos voltam benne, hogy nem helyeselné. „A zsidóknak zsidókhoz méltó módon kell viselkedniük,” szokta mondani, „félelem és ellenségeskedés nélkül.” Ebben a dohányfüsttel teli szobában, az ütemesen mozgó tömegben úgy éreztem, rengeteg a félelem és az ellenséges érzelem. A lelkesedés aztán hamar véget ért: a hegedűs rövid idő elteltével letette a hangszerét és megtörölte izzadságtól nedves arcát. Az emberek csöndben vették fel a kabátjukat: a találkozónak vége lett. Sáfár hazakísért bennünket. Egy héttel később, vasárnap, Lujza ritka látogatásainak egyikét tette nálunk. Rövid, udvarias beszélgetés után Anyukával, a hátsókertbe ment Lilihez, aki megszokott helyén ücsörgött a diófa alatt, míg a gyerekek a homokozóban játszottak. Néztem őket, ahogy beszélgetnek, és megpróbáltam elképzelni, miről folyhat a társalgás. Úgy gondoltam, Lujza megpróbálja meggyőzni Lilit, hogy csatlakozzon a cionistákhoz. Lujza távozása után Lili a verandához jött, ahol Anyuka és én a szárítani való hagymát fűztük össze. Anyuka egy darab spárgát nyújtott Lilinek: – Segíts nekem, amíg Aranka kifejti a babot a konyhában. Az asztalon van, Aranka, a lábosban – mondta aztán nekem. Befelé menet még hallottam Anyukát, ahogyan elkezd beszélni Lilihez: – Sajnálom Lujzát. Annyira odavan a gyerekekért, és itt vesztegeti az idejét a politikával. – De hogyan tudna egyáltalán férjhez menni, még ha akarna is? – kérdezte Lili. – Az összes férfi a háborúban van. – Lili, Lujza idősebb, mint te. Már régóta férjnél kéne lennie – ennyi volt Anyuka válasza. – Még mindig mérges vagy rá, amiért az anyjával együtt ellenezte, hogy Ignác téged elvegyen? – Soha nem bocsátottak meg nekem, amiért elvettem tőlük Ignácot. Azért ellenezték a házasságunkat, mert özvegy voltam, pici gyerekekkel, ő pedig olyan fiatal volt. Persze senkinek sem örültek volna, akit Ignác választ. – Hát, biztos jól jött nekik, hogy Ignác otthon volt velük. És azt azért be kell látnod, hogy elég szokatlan egy fiatalembertől, hogy egy olyan nőt vegyen feleségül, akinek már van öt kislánya. De te olyan gyönyörű vagy – folytatta Lili nevetve –, értem, hogy Lujzának és az anyjának miért nem volt esélye, mikor Ignác meglátott téged.

Anyuka vele nevetett: – Hát, te is elég makacs voltál, hogy feleségül mentél Lajoshoz tizenhat évesen! Ezen soha nem gondolkodtam azelőtt, de ez Ignác miatt és miattam volt? Elvégre tizenhárom voltál, mikor mi összeházasodtunk. Lili elhallgatott egy pillanatra, mielőtt válaszolt volna. – Amikor Bábihoz küldtetek Komjátiba, egy kicsit úgy éreztem, meg akartok tőlem szabadulni. Ez volt az egyik oka annak, hogy hozzámentem Lajoshoz. Hogy legyen egy férfi, aki csak az enyém. – Megbántad? – kérdezte Anyuka gyengéden. – Nem. Nekünk szükségünk volt egymásra. Hallgattam a beszélgetésüket, így a bab fejtésével semmit nem haladtam. Amikor Anyuka bejött a konyhába és észrevette, rám szólt: – Már megint álmodozol? Csipkedd magad, el akarom tenni a babot! A hagymafüzért a tűzhely fölé akasztotta, majd kiment a kertbe körülnézni, mit lehet még elrakni télire. A következő héten nem mentem iskolába, mert meghűltem. Anyuka egy reggel elment Kovács bácsihoz, én pedig reggeli után kimentem a kertbe Lilihez. A hintára ültem, közel a székéhez a diófa alatt, és megkérdeztem, gondolkodott-e azon, hogy elmenjen Lujzával a Cionista Klub összejöveteleire. – Nem – válaszolta –, nem hiszem, hogy tetszene nekem. – Nekem tetszett. – Mikor voltál te ott? – Egyik este Violával. Mikor Anyukának azt mondtuk, hogy arra a Shirley Temple-filmre megyünk. Lili csodálkozva nézett rám: – Ti ketten sok mindent eltitkoltok Anyuka előtt és előttem, ugye? – Nem, csak ezt – mondtam. – Azóta nem voltam egy gyűlésen sem, és Viola is eléggé el van foglalva a vöröskeresztes feladataival, meg a háborús segélyprogrammal. Bár gondolom, azért még el-eljárogat Lujzával. Igazán tetszene neked, Lili. Mindenki, aki ott van, veled egykorú, héber dalokat énekelnek, és táncolnak is. De fontos titkos munkát is végeznek a menekültek ügyében. – Én nem tudnám azt csinálni. Nagyon elszomorítana. – Most szomorú vagy? Lili kiegyenesedett a székében és rám mosolygott:

63

– Nem mondanám. Nem győzött meg, így újra próbálkoztam: – Szerintem Lujzával kéne tartanod. Anyuka is mindig mondja neked, hogy több időt kéne a korodbeliekkel töltened. – Az nem tetszene neki, ha Lujzával és az ő barátaival tölteném az időmet. Ebben a pillanatban a postás dugta be a fejét a nyitott kapun, amire Lili felugrott és odafutott. Én nem mozdultam, de hallottam, mit beszélnek. – Azt hiszem, olyasmit hoztam, amire már régóta vár! – mondta a postás, majd egy képeslapot adott át Lilinek. – Ó igen, köszönöm. Lili állva olvasta el a képeslapot, közben a gyerekek köré sereglettek. – Aputól jött? – kérdezte Manci. – Igen – válaszolta Lili, ahogyan újra és újra végigolvasta a lapot. Én összenyaláboltam a gyerekeket és visszavittem őket a homokozóba, hogy Lili egyedül lehessen. Végül felpillantott és hívott minket ebédelni. Anyuka épp akkor ért haza, mikor asztalhoz ültünk. Lili odaadta neki a lapot, és Anyuka megjegyezte: – Látod, minden rendben van, nem kell Lajos miatt aggódnod. Lili elmosolyodott. Ezután Anyuka is helyet foglalt az asztalnál, Lili pedig elé rakott egy csésze teát és a levest is felszolgálta. Közben megkérdezte Anyukát, mi volt Kovács bácsinál. – Kovács úr is egyre nehezebb helyzetben van – volt a válasz. – Megkaptad tőle a pénzt? – Csak a felét, mint eddig. Azt hiszem, azért az élelmiszerjegyekre elég lesz.

64

Lilinek ezután egyre többet kellett sorba állnia a kenyérért. Gyakran több mint egyórányi várakozás után fogyott el az áru a boltban. A többi élelmet illetően is hasonló akadályokba ütköztünk. A hetünknek előírt heti fél kiló vaj soha nem volt kapható, és szinte lehetetlen volt tojáshoz vagy tejhez hozzájutni. Talán a cukorjegy volt az egyetlen, ami még beváltható volt. Anyuka aggódott, hogy hamarosan már nem fog tudni tejet adni a gyerekeknek. A Stern fiúk sem jöttek már túl gyakran Komjátiból. A maradék lisztből azért Anyuka még tudott kenyeret sütni, de az

udvari kenyérsütő kemencét nem használhatta, nehogy a szomszédok gyanút fogjanak. Hajnalban kelt azokon a napokon, amikor sütött, és a konyhai sütőt gyújtotta be. A tészta gyúrásához olyan keményítésre alkalmas zöldséget használt, ami éppen kéznél volt neki. Éjszakánként hosszú órákon át hámozta, szeletelte a nekünk összegyűjtött zöldségeket, hogy reggel, míg meleg a tűzhely, elkészíthesse az aznapi ételt, mert már kezdtünk kifogyni a tüzelőfából, és kevés remény volt arra, hogy pótolni tudjuk valahogy. Mivel Lili legtöbbször nálunk volt, Anyuka rávette, hogy költözzön végleg hozzánk, és hagyja ott a lakását. – Elraktározzuk a bútoraidat, amíg Lajos haza nem jön. Egyszerűbb lesz nekünk egy háztartásban, amíg ilyen rossz az étel- és tűzifaellátás. Lili eleinte nem rajongott az ötletért. Azután beleegyezett: – Úgyis elegem van ebből a cigány-életmódból. A fele holmim itt van, a másik fele meg ott. Azt hiszem, úgy lesz jó, ahogy mondod. – Abból a pénzből, amit a bérleti díjon spórolsz, majd meg tudod látogatni Lajost tavasszal. Miután Lili végleg hozzánk költözött, Anyukával beszereztek egy kevés szenet, amivel fűteni és főzni tudtunk a télen. Habár a konyhai tűzhely füstölt, és kellemetlen szaggal töltötte be a szobát, hamar hozzászoktunk a kialakult helyzethez – legalább nem fáztunk. Nemsokára Anyuka kitalálta, hogy ha beszereznénk egy kecskét, lenne a tejünk a gyerekek számára. Úgy gondolta, az állatot tarthatnánk az üres fáskamrában. Ismert is egy gazdát, aki a városon kívül lakott, és a boltunkban vásárolt már vagy tizenöt éve. Azt remélte, őt talán meg tudná győzni, hogy adjon el nekünk egy kecskét. Magához vette az összes megtakarított pénzét, és Violával meg velem együtt elindult erre a merész útra a városon kívülre. Lili otthon maradt a gyerekekkel. Baltár bácsi a pajtában volt, mikor odaértünk. November volt, este, félhomály. A nyitott ajtón keresztül láttuk őt, ahogy egy vasvillával friss szalmát terít a lovai alá. – Jó estét, Baltár úr! – köszönt Anyuka. – Beszélhetnék magával egy pillanatra? – Ki van odakint? – Davidowitzné vagyok, a cipőboltból. Sürgősen beszélnem kell magával.

65

66

– Hát, ha idáig eljött, hogy beszéljen velem, akkor tényleg nagyon sürgős lehet a dolog! – mondta Baltár bácsi, majd lerakta a vasvillát és egy lámpással a kezében az ajtóhoz jött. Istállószaga volt. A küszöbön megállt, feljebb emelte a lámpáját és végigmérte Anyukát. – Nem sok látogatóm van nekem idekint. Maga miért jött? – Szükségem volna tejre, ezért vagyok itt. Három pici gyermekem van otthon és nem tudok nekik tejet adni. Szeretném megvenni az egyik kecskéjét. – Hát nem ismeri a megszorításokat? Maguk nem tarthatnak kecskét a város kellős közepén! – Én nem egészen ott lakom. A mi házunk inkább a város széle felé van. Nagyszerű helyet találtam a kecskének, ahol senki nem fogja észrevenni. – És a szomszédai? – Ők meg disznót tartottak világéletükben. De olyan ajánlatom van a maga számára, hogy azt nem fogja visszautasítani. Baltár bácsi teste rázkódott a nevetéstől erre a kijelentésre. – Maga aztán kitartó asszony, ugye? – majd felénk emelte a lámpását, és megkérdezte: – Ezek azok a kisgyerekek, akiknek szükségük van a tejre? – Nem, ezek a nagyobbak. Segítenek hazavinni a kecskét – mondta Anyuka, majd odaadta Violának a pénztárcáját és követte Baltár bácsit a pajtába. Közben intett nekünk, hogy menjünk mi is. A kecskék, mint a hóbuckák fehérlettek a pajtában. – Melyikük ad egy liternél többet naponta? – Hát, ez most éppen elég rossz időszak kecskevásárlásra. Tavasszal jobban járna velük. – Nekem most van szükségem rá. A legkisebb gyerekem még nincs kétéves. Anyuka körbejárt a pajtában, és mindegyik kecskének leellenőrizte a tőgyét. Majd rámutatott egyre: – Ez lesz az. Ez mennyi idős? Baltár bácsit mulattatta a dolog, ismét hatalmas nevetésben tört ki: – Még meg sem kérdezte, mennyi az ára. – Kétszer annyit adok magának. Mennyi lesz akkor? A férfi Anyukához lépett. Vaskos kezét a vállára tette, és az arcába nézett. A petróleumlámpa a másik kezében himbálózott. – A férje odavan, ugye?

– Igen, az orosz határnál. Baltár bácsi végigsimított Anyuka hátán, majd Violára és rám nézett: – Így nem fogják tudni hazavinni ezt a kecskét. Én magam viszem el maguknak a jövő héten szerdán. – Mindenképpen éjjel kell, hogy jöjjön. És szükségem lesz takarmányra, meg egy kis szalmára is. – Várjon, várjon. Még meg sem egyeztünk az árban. Kétszáz pengőt kérek a kecskéért, és további huszonötöt a takarmányért, meg a szalmáért. A takarmány különösen drága, és nehéz is beszerezni. Anyuka elhárította magáról a férfi karját, és elvette Violától a pénztárcáját. – Itt van a pénz – mondta. Baltár bácsi felírta a címünket. – Szerdán sötétedéskor ott leszek – mondta búcsúzóul, közben gyengéden megpaskolta Anyukát. A petróleumlámpával integetett nekünk. – Ezek a férfiak, de nagyra vannak magukkal! – mondta Anyuka nevetve, ahogy távolodtunk. – Miféle dolgok járhatnak a fejükben! Mindegy, télire lesz tejünk, és ha elég ügyesek vagyunk, még a maradék szénnel is kihúzhatjuk a hideg hónapokat. Következő hét szerdán sötétedéskor Baltár bácsi elhozta a kecskét. Ahogyan Anyuka, nyomában mindannyiunkkal, bevezette az állatot a fáskamrába, hallottam, hogy újra azt mondja neki: – Maga aztán határozott egy nő. Majd miután a takarmányt és a szalmát is leemelte a kocsiról, vonakodva távozott. Segítettünk a takarmányos zsákok cipelésében, és mikor végeztünk a munkával, csodálkozva álltuk körül a kecskét. Kerek, fehér teste vékonyka lábakon állt, és szép, formás fején fekete foltocskák voltak, amiket Lili szépségpöttyöknek nevezett. Sötét, mandulavágású szemeiben álmodozó nézés volt, fülei hegyesen fölfelé álltak, állán puha, fehér szakáll lógott. Manci nevetett, amikor észrevette a kecske szakállát: – Szakállas nősténykecske! – kiáltotta. – Szakállas nő – mondta Lili. – Micsoda név! Hívjuk így: Szakállas nő. A gyerekek, Manci, Sándor és Joli lassan közelítettek a kecskéhez, aztán óvatosan simogatni kezdték. Lili pár maréknyi szénát vett a kezébe, és hagyta, hogy az állat a tenyeréből egyen. Ezután, Anyukát kivéve, mindannyian etettük egy kicsit. A gyerekek egészen felvillanyozódtak.

67

– Csiklandoz! – nevetett Manci, ahogy Szakállas nő nedves, húsos nyelve a kis kezeit nyalogatta. A következő néhány napban a mindennapi teendőink kibővültek a kecske körüli munkákkal. A gyerekek rohantak a fáskamrába minden nap reggeli után, hogy megetessék és simogassák a jövevényt. A nap végén is ott voltak, hogy jó éjszakát kívánjanak neki. Anyuka sokkal praktikusabban viszonyult a kecskéhez. Számára a tej volt fontos, amit adott. A meghámozott zöldségek héját félretette, megfőzte, fűszerezte és gabonával összekeverve adta Szakállas nőnek. Gazdag, tápláló eledel volt ez. A kecske beteljesítette, sőt, még túl is szárnyalta Baltár bácsi ígéretét a napi egy liter tejet illetően. De Szakállas nő mindannyiunknak, még Anyukának is, sokkal több volt, mint gazdag tej- és sajtforrás. Új tárgya lett érdeklődésünknek, törődtünk vele és mindent megtettünk, hogy jól érezze magát nálunk. A Szakállas nő érkezését követő hetekben Anyuka és Lili azon fáradozott, hogy minél több élelmet rakjanak el télire. Krumpliból annyit összegyűjtöttek, hogy egy egész ládát meg tudtak tölteni a konyhában. Nedves homokba répát és petrezselymet ültettek, hogy legyen a levesbe. Tésztát szárítottak és zsákokba rakták el. Lili felvette Anyuka tempóját most, hogy már nálunk lakott, de azért még mindig szeretett elsétálni a boltba, ahol megvette az újságot, hallgatta a rádiót és belelapozgatott az olcsó regényekbe.

68

Munka közben szünetképpen Lili és Anyuka a rádiót hallgatták. Egy hideg decemberi napon csatlakoztam hozzájuk a konyhában. Ide tették a rádiót, mert ez volt az egyetlen fűtött szoba a házban. Anyuka felemelt kezével jelezte nekem, hogy maradjak csöndben. – Amerika belépett a háborúba – suttogta. Az arca sápadt volt és a szemei sötéten világítottak, ahogyan figyelmesen hallgatta az izgatott hangot a rádióban. A bejelentés megdöbbentett. Amerika annyira messze volt. Amerika, az álmok és remények földje, ahova menekülni akartunk. Mi fog történni az ott élő rokonokkal? Talán nekik is harcolniuk kell majd? – De kinek az oldalán? – kérdeztem, amikor a hang a rádióban elhallgatott.

– Az angolok és oroszok mellett, a németek ellen természetesen – válaszolta Lili, majd felállt és lekapcsolta a rádiót. Anyuka ülve maradt. Arcára döbbenet ült ki. – Amerika a háborúban – hajtogatta. Tudtam, hogy a kint élő családtagjainkra gondol.

12. Egy héttel a karácsonyi szünet előtt Violával hazafelé ballagtunk az iskolából. Teljesen átfagytunk a csípős széltől, ami nagy hófelhőket hozott. Alig vártuk, hogy hazaérjünk a meleg konyhába és hallgassuk Anyuka és Lili szokásos csevegését. Ám mikor beléptünk a házba, egészen más látvány fogadott bennünket. Anyuka egy széken ült a tűzhely mellett, sápadtan, kisírt szemekkel, sűrűn kapkodva a levegőt. Sándor és Joli ijedten álltak mellette. – Lajossal jöttek. Elvitték Lilit – mondta Anyuka kifejezéstelen arccal. – És Mancit is – tette hozzá Sándor könnyes szemekkel. – Mancit nem kellett volna elvinniük. Könyörögtem, esedeztem nekik, hogy legalább a gyereket ne vigyék el. Nem hallgattak meg. Bármit, bármit odaadtam volna, hogy ne vigyék el az unokámat! Mit akarhatnak egy annyira pici gyerekkel? Hiszen csak teher nekik! Talán nélküle… Már semmit nem tehetünk. Szegény Lilim, mi lesz velük? Anyuka felállt és elkezdett fel-alá járkálni a konyhában. Körbejárt bennünket, a székeket, az asztalt, közben karjait céltalanul emelgette. Beszélt, de rekedt suttogását alig lehetett hallani. Viola és én csak álltunk és néztük őt, ahogy sír, és legalább olyan tehetetlennek éreztük magunkat, mint Sándor és Joli, akik most ránk néztek segélykérő szemekkel. Visszaültettük Anyukát a székbe, én felkaptam Jolit, akit a hideg rázott, Viola pedig az ijedt Sándort ölelte magához. – Jéghideg van ebben a konyhában – szólt hirtelen, elengedte Sándort és elkezdte piszkálni a még izzó széndarabkákat a kályhában. Anyuka elbóbiskolt a székében, a lélegzetvétele is nyugodtabb lett. Egy kis idő után felült, és utasított bennünket, hogy etessük meg a piciket, aztán mind menjünk aludni. Megkevergettük és megfőztük a tűzhelyen felejtett gombát. – Biztos korán történt, ha a leves csak félig készült el – mondta Viola.

69

70

– Hogy történt? – kérdeztem Sándortól. – Két csendőr jött. Lajos kezei össze voltak kötve. – Megbilincselve? – Igen, azt hiszem. Lili és Manci velük mentek. Manci sírt, Lili pedig Anyukával veszekedett, mert Anyuka megpróbálta elvenni tőle Mancit. Megetettük a gyerekeket és elpakoltunk. Anyuka még mindig a székben bóbiskolt. Viola bezárta az ajtót és mindannyian lefeküdtünk. Másnap nem mentünk iskolába. Viola elment Fehér doktorért, a háziorvosunkért, aki egyben a család jó barátja is volt. Fehér doktor valami port adott Anyukának és kitessékelte a székből, át az ágyba. – Mi volt az indokuk? – kérdezte, ahogyan átkísérte Anyukát a hálószobába. – Kettőt is mondtak: a magyar hadsereg ellen elkövetett politikai szabotázs az egyik, a másik meg, hogy az állampolgárságával nem volt valami rendben. Azt mondják, nem volt jó magyar. El tudja hinni, Fehér doktor? Lajos, mint áruló és megbízhatatlan? – Mit mondtak, mit követett el? – Azt állítják, mondott valamit a magyar kormány ellen. Valaki besúgta. Aztán, mikor ellenőrizték a papírjait, ott is találtak valamit. Fehér doktor együttérzőn rázta a fejét, majd miután Anyukát az ágyba segítette, odaszólt nekünk, hogy egy-két nap múlva újra felkelhet. Tudtuk, hogy amíg minden vissza nem tér a régi kerékvágásba, otthon kell maradunk, hogy a gyerekeket ellássuk. Másnap reggel korán felkeltem. Gyorsan felöltöztem, és kimentem a konyhába, ahol Anyukát találtam a tűzhely mellett, a szokásos napi teendőivel. Mondta, hogy mivel már jobban érzi magát, keltsem fel Violát, és kezdjünk el készülődni az iskolába. A hangja, amely halk volt, de határozott, meggyőzött és felvidított engem, így úgy tettem, ahogy mondta. A következő nap reggeli közben közölte, hogy Salánkra kell mennie Lajos szüleihez, hogy elmondja, mi történt. – Nem szívesen írnám le levélben. Ez nem az a fajta hír, amit levélben közölnek az emberek. Magam kell, hogy elmenjek, úgyhogy lányok, addig nem mehettek iskolába, amíg odavagyok. Gyorsan tüzet rakott, és kukoricakását készített reggelire. Utána a hálószobába ment és felöltözött. – A vonat 9-kor indul. Nem szabad lekésnem.

– Mikor jössz vissza? – kérdezte Viola. – Vagy ma este, a tízes vonattal, vagy holnap este. Szeretnék elmenni Komjátiba is, meglátogatni Bábit és Rózsit. Búcsúzóul megcsókolt bennünket, a kicsiket Violára és rám bízta, majd kiment a konyhaajtón. Viola és én felkészültünk rá, hogy a következő két napban Anyuka nélkül kell boldogulnunk. A gyerekekkel kevés gondunk volt, jól viselkedtek. Úgy tűnt, mintha értenék, miféle nagy változás ment végbe a házunkban. Addigi állandó társaságuk, Lili és Manci eltűnt. Sándor magába fordult, és ritkán szólt bárkihez is. Csöndben játszadozott, bár néha hallottam, ahogy egy elképzelt játszópajtásnak suttog. Joli most kezdett el kimondani egyéb szavakat is, mint a nevünk, de Viola és én nem lelkesedtünk ezért annyira, mint Lili szokott, mikor egy-egy új hangot kiejtett. Joli gyakran szólította Lilit és Mancit, és Anyukát is kereste; minden egyes alkalommal, mikor úgy gondolta, valaki kopog, az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Reményei azonban nem teljesültek, így csalódottan vonult vissza magányos játékához. Néha Sándorhoz csatlakozott, és követte őt mindenhová, utánozva minden mozdulatát. Amikor Sándornak volt hozzá kedve, abbahagyta, amit éppen csinált, és játszott Jolival, de legtöbbször inkább egyedül volt. Ahogy telt az idő, egyre jobban szerettem volna, ha Gerberék meglátogatnának bennünket. De nem jöttek, és senki más sem jött. Violával keveset beszéltünk. Elvégeztük a házimunkát, figyeltünk a gyerekekre, és a nap végeztével ágyba bújtunk. Mielőtt elaludtam volna, végiggondoltam, hogy mi minden történt az alatt az egy év alatt, amióta visszajöttem Komjátiból. Suttogó hangra ébredtem és láttam Anyukát, ahogy a hálószobánk küszöbén áll. – Minden rendben van – suttogta. – Megjöttem. Aludj csak tovább. Anyuka nem sokat mesélt a salánki látogatásról. Csak annyit mondott, hogy Bábit és Rózsit nem tudta meglátogatni Komjátiban. A következő hetekben észrevettem viszont, hogy kicsit másképp viszonyul az emberekhez. Kevésbé nagylelkűnek és sokkal gyanakvóbbnak találtam. A postásunk, Lakatos bácsi tudta, hogy nálunk mindig várja egy csésze forró húsleves a hideg téli napokon, egy pohár hideg ital a meleg nyáriakon. Egyik délután is bejött, egy héttel azután, hogy Anyuka Salánkon volt. Én a konyhában segédkeztem Anyukának, ahogy Lili szokott. Lakatos

71

72

bácsi azért jött, hogy elmesélje az orosz frontról jövő legújabb híreket. Anyuka a szokásos baráti üdvözlet és a gőzölgő leves helyett azonban kurtán így szólt: – Jó napot. Van levele a számunkra? – Bárcsak lenne – válaszolt Lakatos bácsi –, főleg, mióta hallottam a híreket szegény Liliről és a… – Nem kell aggódnia – szakította félbe Anyuka –, csak félreértés volt, és hamarosan újra itthon lesznek mind. Lakatos bácsi lehajtotta a fejét, és zavartan kutatni kezdett a táskájában. Majd felegyenesedett, megütögette a táskát és elindult az ajtó felé: – Legjobb lesz, ha megyek, és végzem a munkámat, Davidowitz aszszony. Jó napot. Miután elment, meglepetten néztem Anyukára. – Ha ők nem hajlandók segíteni, én biztosan nem fogom nekik hagyni, hogy a nyomorúságunkat kibeszéljék – mondta. Csendben folytattuk a készülődést a vacsorához. Eszembe jutottak Bábi szavai: „Becsapod magad. Ők a szomszédaid, de a fájdalmunkat csak a mifélénk érezheti át.” Szomorúan láttam, hogy Anyuka keserűen és véglegesen elhatárolta magát korábbi barátainktól és szomszédainktól. Gerber néni újév napján eljött látogatóba, mi pedig mind a nappaliban ültünk, hallgattuk, hogyan beszélgetnek Anyukával. Anyuka szóba hozta Lakatos bácsit. – A szomszédoktól hallotta, mi történt Liliékkel. Beszélni, azt tudnak róla. De amikor elvitték őket, senki nem jött a segítségemre, és azóta sem néztek felénk. – Csak a saját biztonságuk érdekli őket – válaszolta Gerber néni. – Nincs tüzifájuk és élelmük. A férfiak távol vannak, és a németek irányítják az országukat. – Az országukat? – kiáltott fel Anyuka. – Eddig azt hittem, ez a mi országunk is. Hát az én Ignácom és a te Gáborod? Ők nem a hadseregben szolgálnak? – Anyuka dühös volt. – Megtudtál valamit arról, hová vitték Lilit és Lajost? – Nem. – Azt hiszem, nem kell aggódnod miattuk – mondta Gerber néni. – Megélnek majd abból a pénzből és az ékszerekből, amiket adtál nekik. Hála Istennek, volt hozzá elég lélekjelenléted. – Csak felkaptam, amit tudtam, és becsúsztattam Lili kabátzsebébe. Mindent odaadtam volna a csendőröknek is, ha Lajos megengedte volna.

Ehelyett csak zokogott, mint egy kisfiú, és könyörgött nekik, hogy Lilit és Mancit hagyják itt. Lili pedig a világért sem akart megválni Mancitól. „Együtt maradunk,” hajtogatta. Kockáztatnom kellett, hogy a csendőrök meglátják, mit csinálok, mert még azalatt is figyeltek minket, amíg Lili néhány holmit berakott a kofferbe. Nagyon vigyáztam, és megvártam, amíg elfordulnak, hogy válaszoljanak valamire, amit Lajos mondott. A kabát, a pénz és az ékszer benne voltak a szekrényben, ezért fogtam a kabátot, és amit csak meg tudtam ragadni, belegyömöszöltem a zsebébe. Aztán mikor felsegítettem Lilire a kabátját, odasúgtam neki jiddisül, hogy miket raktam a zsebébe. Ki tudja, hogy elvették-e tőle a csendőrségen, vagy tudta-e használni. Miközben Anyuka mesélte a történetet, amit már sokadszorra hallottam, elkalandoztak a gondolataim. Az ékszerekre gondoltam, amit Lilinek adott, hogy vajon az a gránátkő fülbevaló is köztük volt-e, amit Bábitól kaptam. De nem mertem megkérdezni. Mindig úgy képzeltem, hogy majd ha felnövök, az a fülbevaló lesz rajtam, és selyem ruháim lesznek. Ezek az álmok egyre inkább butaságnak tűntek, és néha kétségbe ejtett, hogy egyáltalán nem is tudtam elképzelni, hogy felnövök. Judit azt mondta, hogy a háborúnak vége lesz, mire felnövünk. Én viszont már abban sem voltam biztos, hogy nálunk valaha is újra visszatérnek-e a dolgok a rendes kerékvágásba.

13. Január közepén egy nap Anyuka a kicsikkel együtt eljött az iskolába Violáért és értem. Aznap reggel táviratot kapott Lajos szüleitől, melyben megírták, hogy délután háromkor legyen a távíróhivatalban, hogy fogadhassa a hívásukat. Viola hazavitte Sándort és Jolit, anyuka meg elvitt magával a távírdába. Az üvegfal mögötti asztalnál ülő ember közölte, hogy üljünk le és várjunk, amíg szólnak, hogy beérkezett a hívás. Várakozás közben Anyuka állandóan a gyűrűsujja perceit harapdálta. – Nem telefonálnának, ha nem lenne valami halaszthatatlan közölnivalójuk A Jóisten tudja csak, milyen hír vár rám – szólt hozzám. Odapillantottam a közelünkben ülő emberekre és ők is nyugtalannak, rémültnek és idegesnek tűntek.

73

74

– Beszéltél már valaha is telefonon? – kérdeztem. – Egyszer, Budapesten, még fiatalkoromban – válaszolta. A bátyámat hívtam fel a munkahelyén. Izgalmas volt számomra a lehetőség, hogy olyasvalakivel beszéljek, aki vonattal két órányi távolságra van tőlünk. – Megengeded, hogy én is hallgathassam a beszélgetést? – kérdeztem rá. – Igen, ha lehet – válaszolta anyám. – Nem tudom, hogyan szokták itt intézni. Ekkor egy hang hallatszott az üveg mögül: – Davidowitzné, a hívását fogadhatja a hatos fülkében. Anyuka összezavarodva felugrott nem tudván, hogy merre van a hatos fülke. Rámutattam az egyik fülkére majd odamentem vele. Úgy tűnt, hogy nem emlékszik rá, hogyan kell a telefonkagylót tartania, miután először az egyik, majd a másik végét rakta a füléhez. Mikor végül helyesen tartotta, beleszólt a különös formájú készülékbe: – Halló, halló. Igen, én vagyok az. – Ahogy figyelmesen hallgatott, kifutott a szín az arcából. – Igen, igen, megvan. Holnap indulok. Viszlát. – Visszaakasztotta a kagylót a helyére, beletúrt a táskájába egy tollért, majd kihalászta, kivette a táviratot a zsebéből és a fülke falának támasztva ráfirkantott. Végül visszatette a táviratot a zsebébe. – Egyáltalán nem hagytad, hogy belehallgathassak – méltatlankodtam. – Ne haragudj, elfelejtkeztem róla, s aztán meg már jelezték a hívásidő végét. – Mit mondtak? – Menjünk először ki innen és elmondom. Amint újra az utcán voltunk, a hideg januári levegőtől visszatért a szín Anyuka arcába. – Lajos levelet küldött nekik Lengyelországból. Azt akarja, hogy valaki elmenjen Manciért. Szamárköhögése lett. – És elmész? – kérdeztem rá. – Igen, holnap. – Hogy fogsz odajutni? A vonatot nem használhatod. – Muszáj lesz. – Mi van akkor, ha.... – kezdtem bele, miközben a félelem dörömbölni kezdett a mellkasomban. – El kell mennem – vetett véget a képzelgéseimek anyám.

Hazafelé menet megállt a szőrmeüzletnél, ahol Lujza dolgozott. – Menjél be, és szólj neki, hogy jöjjön ki – mondta. – Én ilyen szedett-vedett állapotban nem akarok bemenni. Amint beléptem, Lujza rögtön észrevett. Elnézést kért egy divatosan öltözött nőtől, aki épp egy szürke perzsa báránybőrkabátot próbált fel, odajött hozzám, s az arcomhoz lehajolva halkan megkérdezte: – Valami baj van? – Anyuka kint vár – feleltem –, és szeretne beszélni veled. – Előbb engedélyt kell kérnem a főnökömtől, hogy kimehessek. Most menjél, és várjál kint az anyukáddal. Néhány perc múlva felbukkant kint a csikóbőrkabátjában, melyet be se gombolt. Anyuka halk hangon mondott neki valamit, megmutatta a táviratot és azt, amit feljegyzett rá. Lujza megcsókolta Anyuka arcát, majd azt mondta: – Eljövök hozzátok nyolc és fél kilenc között, ma este. Visszasietett a boltba, Anyuka meg én pedig a cipőbolthoz sétáltunk. – Te itt maradsz kint, amíg én bemegyek és beszélek Kovács bácsival – mondta. Bekukucskáltam a kirakatba kitett cipők között, és láttam, ahogy Anyuka a boltban cikázó Kovács bácsi után ment és próbált hozzá beszélni, miközben a bent lévő két vásárló meredten bámulta őt. Láttam, ahogy leveszi a fejkendőjét és megigazítja a kezével a frizuráját. Egy idő után sarokba szorította a raktárhelyiségbe vezető ajtónál. Jól látható volt Kovács bácsi arcán a türelmetlenség, ahogy az anyukámat hallgatta; végül eltűnt a raktárhelyiségben, majd néhány perc múlva visszatért egy darab papírral, és átadta. Anyuka mélyen a kabátzsebébe tette, majd a két bámész vásárlótól bólintással búcsúzva határozott léptekkel kisietett a helyiségből. Mikor végre újra kint volt, kivette a zsebéből a papírt, és gondosan széthajtogatta. – Húsz pengő! Tudja jól, hogy ebből még egy egyirányú jegyet sem tudok vásárolni. A következő hely, ahova betértünk, Fehér doktor irodája volt és mi is helyet foglaltunk a várószobában ücsörgő betegei között. Egyikük az anyukámhoz fordult és megkérdezte tőle, hogy mi a baja. – A kislányom miatt vagyok itt – válaszolt, s közben felém biccentett a fejével –, nagyon görcsöl a hasa. Talán a vakbele...

75

76

Előre görnyedtem, hogy a hasgörcsöknek tanújelét adjam. Mihelyt Fehér doktor kinyitotta a rendelőbe vezető ajtót, anyuka felpattant a helyéről. – Vészhelyzet van, doktor úr! Azonnal meg kell vizsgálnia a gyereket. – Erre bevezetett minket a rendelőbe és becsukta az ajtót. Anyuka kivette a zsebéből a táviratot és odaadta neki. Mialatt elolvasta, Anyuka egyre csak azt ismételgette: – Muszáj elmennem. Muszáj holnap elindulnom. – Az olvasás végére érve a doktor ránézett, mire Anyuka elővette a húsz pengőt. – Ennyit adott Kovács úr. Könyörögnöm kellett a saját pénzünkért. El tudja képzelni? Mivé vált a világ? Annyira szégyenkezem, hogy önhöz kell fordulnom. Fehér doktor kivett néhány papírpénzt a zsebéből, majd az asztala mögötti könyvespolchoz sétált, levett róla egy könyvet, felnyitotta a borítót, s mögüle újabb pár darab papírpénzt szedett elő. Visszasétált Anyukához, és odaadta a pénzt. – Tessék, majd amikor tudja, visszaadja. – Majd beleöntött valamilyen orvosságot egy kis üvegcsébe és becsomagolta. – Négy óránként egy teáskanálnyi kell belőle. Sok szerencsét! – Kinyitotta az ajtót és Anyukával, aki a gyógyszeresüvegcsét még mindig a kezében szorongatta, újra keresztülmentünk a várószobán. Lujza fél kilenckor futott be két idegennel egyetemben: egy Apával körülbelül egykorúnak kinéző férfival, és egy fiatalabb nővel, aki nagyjából Lilivel lehetett egyidős. Lujza „a művészek!” felkiáltással mutatta be őket. – Szükségük lesz egy helyre, ahol dolgozhatnak – közölte Anyukával, aki bevezette őket a nappaliba. A fiatal nő levette a plüss terítőt a kerek asztalról, összehajtogatta, és óvatosan ráhelyezte egy közelben álló székre. Mindketten kivettek a zsebükből egy-egy tintásüveget, tollat, papírt, pecsétet, ollót és radírt tartalmazó készletet, melyet a kerek asztal közepén helyeztek el. Majd leültek, hogy munkához lássanak. Lujza feltúrt egy régi fényképeket tartalmazó dobozt, amit anyuka a szekrény mélyéből szedett elő. Mikor Viola és én végül nyugovóra tértünk, még mindig dolgoztak. – Mit csinálnak ennyi ideig? – kérdeztem suttogva Violától a sötétben. – Anyuka útlevelét készítik, arra az esetre, ha ellenőriznék útközben. – Miért tart ilyen sokáig? – Tökéletesnek kell lennie. A németek által megszállt területen visz keresztül az útja.

– Gondolod, hogy be fog válni? – A cionistáknak már sokat készítettek. Másnap alig ismertem fel Anyukát, mikor elindult otthonról, hogy elérje a délutáni vonatot Lengyelországba. Ahogy a nehéz fekete kendő betakarta a fejét és a vállát, úgy nézett ki, mint egy parasztasszony. A sál alatt súlyos pamutszoknyát viselt, a lábán meg olyan régi bőrcsizmát, amilyeneket a komjáti parasztasszonyok szoktak hordani. A karján piaci kosár lógott. Viola benn tartotta Sándort és Jolit a konyhában, hogy ne lássák anyuka távozását. Miután bereteszeltem utána a kaput és vissszajöttem, megkérdeztem Violától, vajon honnan szerezte anyuka a ruházatot, amit viselt. – Silverman nénitől – válaszolta. – Mit tett anyuka a kosárba? – Ételt. Semmi kósert. Még szalonnazsíros szendvicset is visz. Kíváncsi vagyok, hogy honnan szerezte – tűnődött Viola. – És meg is fogja enni? – kérdeztem meglepődve. – Gondolom, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy egyszerű parasztasszonnynak tűnjön. – Biztos vagyok benne, hogy ha a szomszédok közül bárki látta távozni anyukát, komjáti parasztasszonynak nézte – jelentettem ki. Aznap este, lefekvés előtt Violával duplán bereteszeltük az ajtót, és még sokáig, az éjszakába nyúlóan beszélgettünk az ágyban. Másnap este Lujza benézett hozzánk, hogy hogy vagyunk. – Ha holnap délutánig nem érkezik vissza, az egyikőtök jöjjön el a boltba és tudassa velem – mondta. Violával készen álltunk egy újabb hosszú virrasztással eltöltött éjszakára, mikor is, nem sokkal éjfél előtt az ágyunk fölötti ablakot megkocogtatták. Összerrezzentünk a rémülettől, és nem mertük felhúzni a rolót. Ekkor viszont meghallottuk Anyuka hangját az ablakon keresztül: – Viola, Aranka; nyissátok ki az ajtót. Hálóingben az ajtóhoz rohantunk, de mielőtt még kireteszeltük volna, a biztonság kedvéért rákérdeztünk, hogy ki az, hátha nem is Anyuka hangját hallottuk az előbb. A türelmetlenségtől felcsattanva válaszolt, mire gyorsan kinyitottuk az ajtót. Arra számítottunk, hogy Manci is vele lesz, de egyedül az üres bevásárlókosár volt nála. Mihelyt mindannyian a konyhában voltunk, lerogyott egy hokedlire, és a teste szinte összecsuklott a fáradtságtól. Viola újraélesztette a kályhában a kialvófélben lévő tüzet és

77

78

felrakta a teavizet. Anyuka addig dörzsölgette az elgémberedett ujjait, amíg végre kiegyenesedtek. Majd a csizmáit levéve a lábujjait vette kezelésbe. – Dermesztő hideg volt a vonaton és sokkal hidegebb az idő Lengyelországban, mint itthon. Senkinek sincs tüzelője. Mindenki fagyoskodik. Alig van mit enniük és semmi másra nem tudnak gondolni, csak hogy valami tüzelőhöz és ennivalóhoz jussanak. Az én gondom szinte teljesen hidegen hagyta őket. Ha egy bőröndbe plusz élelmet és tüzelőt vittem volna magammal, esetleg segítőkészebbnek mutatkoztak volna; a pénzemen nem tudtam nekik megvásárolni azt, amire igazán szükségük volt. – Abbahagyta a lábujjai dörzsölését és felült. Viola odanyújtotta neki Apa nagy bögréjét teli gőzölgő teával, amibe egy kis rumot loccsantott a vendégek számára fenntartott palackból. Pár gyors korty után az ölébe tette a bögrét. Amint a tea átmelegítette, kisimult az arca és a súlyos kendő lecsúszott a válláról, ahogy sóhajtozott. – Semmit sem értem el! – kiáltott fel. – Nem találtad meg őket? – kérdezte Viola. – Nem, túl későn érkeztem. Aznap reggel mentek el. Aznap este, amikor megkaptam az üzenetet, el kellett volna indulnom. Megtalálhattam volna őket. – Dehát hogy mehettél volna? – szakította félbe Viola. – Előbb papírokat és pénzt kellett szerezned. – Igen, és gyógyszer is kellett Fehér doktortól – tette hozzá Anyuka. – De mire volt jó mindez? Manci beteg, és a gyógyszert és a pénzt idegeneknél hagytam. Ki tudja, hogy egyáltalán veszik-e majd a fáradtságot, hogy megpróbálják megkeresni Lilit. Mindenesetre megszállhattam náluk és reggel visszavittek a vasútállomához. Ezzel az életüket kockáztatták, szóval végeredményben megérdemelték a pénzt. És Lili, Lajos és az a szegény ártaltlan gyerek náluk lakott. Ezzel aztán igazán nagy kockázatot vállaltak. Nagy bajba kerülhettek volna, hogy deportálásra ítélt személyeknek adtak menedéket. Először azt hitték, hogy pusztán politikai menekültek. Már ez is nagy bátorságra vall, de még akkor is elszállásolták Lilit és Lajost egy napra, miután rájöttek, hogy zsidók. Viszont Manci köhögése ros�szabbodott, és attól tartottak, hogy valaki meghallhatja. Gondolom, nem ítélhetem el őket. Folyamatos rettegésben élnek. Mindenütt ott vannak a német-barát lengyelek, és bejelentés nélkül besétálhatnak bárki otthonába. Azt mondták, hogy csodálják a bátorságomat.

Anyuka mély lélegzetet vett, majd folytatta: – Félig nyitva tartott szemmel aludtam, a csizmám a lábamon. Pont mielőtt kivittek volna a vasútállomáshoz, beállított a fiuk egyik barátja, egyenruhában. Szlovákiai rokonként mutattak be, aki látogatóba jött. De ahogy végignézett rajtam, tudtam, hogy nem hitt nekik. Féltem akár csak megmozdulni, féltem, hogy elárulom magam, mint szegény Lili. Jól figyeljetek most rám lányok, mert azt akarom, hogy észben tarsátok ezt. A Lajostól kapott pénzzel sikerült szerezniük egy friss tojást szegény Manci számára. Lili a tányér szélén feltörte a tojást és óvatosan kettétörte a héjat, hogy megvizsgálja a sárgáját, vannak-e benne vérpöttyök. Mielőtt felverte volna, egyik fél héjból a másikba folyatta anékül, hogy tudatában lett volna, hogy kizárólag a zsidó nők szokása ez. S ahogy ott állt és figyelt mellette ez az idős lengyel házaspár, rájöttek, hogy zsidó családnak adtak menedéket. A férfi közölte velük, hogy azonnal távozniuk kell. Kétségtelenül csupán Lajos könyörgése és Lili zsebei kiürítése miatt egyezett bele a házaspár, hogy még egy éjszakát ott maradhassanak. Mikor benéztem hozzájuk, észrevettem a nő fülében a gránátkő fülbevalót, s ezért tudtam, hogy jó háznál járok. – Anyuka felém pillantott. Tehát ez lett a fülbevalóm sorsa, hasított belém a tudat. – Megígérték, hogy a távozásom után majd megpróbálják megtalálni Lilit és Lajost. Az egész ország egy katonákból és menekültekből álló nagy karaván. – Hogy fogják megtalálni Lilit? – kérdeztem. – Nem tudom. Ha csak Liliről és Lajosról lenne szó, nem izgulnék ennyire. De hogy egy beteg gyermek is velük van, csak a Jóisten tudja, mi lesz velük! – Anyuka zaklatottan és összefüggéstelenül beszélt tovább, amíg a széken ülve el nem aludt. Mikor másnap hazaértem az iskolából, Anyuka a konyhában dolgozott. Gerberné is ott ült, és hallgatta a beszámolót az utazásáról. Odamentem a kicsikhez, akik csöndben játszottak a sarokban és miután felajánlottam, hogy olvasok nekik egy mesét az egyik könyvemből, bevittem őket a hálószobába. Nem bírtam volna elviselni, hogy még egyszer végighallgassam Anyuka sikertelen kísérletét arra, hogy megtalálja Lilit. Gerberné alkonyatkor távozott; ekkora már megjött Viola és mindannyian a konyhába mentünk, hogy segítsük elkészíteni a vacsorát. Épphogy befejeztük az étkezést, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Kinyitottam, és az aggodalmas arcú Lujzával találtam szembe magam. Gyorsan bejött, meglátta,

79

80

hogy Anyuka ott van, odanyújtotta nekem a kabátját és megkönnyebülten odaszólt Anyukának: – Remek. Reméltem, hogy már újra itthon leszel. Mi törént hát? Megtaláltad Lilit? Itt van Manci? Anyuka elkezdte leszedni az asztalt. – Üljél le – mondta Lujzának –, én meg készítek neked egy kis teát. Még ma délután el akartam küldeni hozzád Arankát a boltba, hogy tudd, hogy visszajöttem, de Gerberné itt volt nálam, és megfeledkeztem róla. Sajnálom. Tudom, hogy aggódtál. Az utazás viszont nagy kudarc volt. Lujza leült, majd Anyuka is, miközben Viola és én folytattuk az asztal leszedését. Anyuka újra belekezdett utazása történetébe. Lujza a beszámoló alatt végig csendben ült, időnként bólintva egyet. Végül Anyuka elhallgatott, de könnybe lábadó szemmel. – Minden tőled telhetőt megtettél értük, Rise – szólt Lujza gyengéden. – És talán a lengyel házaspár tényleg megpróbálja Lilit megtalálni; sokkal jobban tudják, mint te, hogy merre keressék. – Tudom, tudom – mondta Anyuka. – Ezért tettem le róla, hogy tovább menjek. Végül is vannak még más gyermekeim, akikre szintén gondolnom kell. – Nos – ismételte meg Lujza –, minden tőled telhetőt megtettél értük. Ahogy mindannyian. Több héten át nem kaptunk semmi hírt Liliről. Végül február vége felé, egy délutánon Anyuka egy levelet kapott, melyben az állt, hogy Kertészné fia, Miklós szabadságon van otthon, és látni akarja őt. Aznap este, vacsora után Anyuka Violára bízta a gyerekeket és elvitt magával a Kertészék házához. Miklós felesége, Mari, egy magas, vékony és barátságtalan kinézetű nő nyitott nekünk ajtót. Bevezetett minket a nappaliba, majd kiment a szobából, hogy néhány pillanat múlva újra megjelenjen Miklóssal az oldalán. Odament Anyukához, aki felállt, hogy köszöntse, mire Miklós kezet csókolt neki. Anyuka újra helyet foglalt, míg Miklós állva maradt és elkezdett fel-alá sétálni, így fogott bele a mondandójába. Elmondta Anyukának, hogy pár nappal ezelőtt látta Lilit egy lengyelországi vasútállomásnál; készülődött felszállni a vonatra, mikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiáltja és felismerte Lili hangját. Végül is együtt nőttek fel, tette hozzá. Kitört a sorból, ahol állt, és elkezdett felé futni, de egy őr megállította és visszalökdöste.

– Ők is arra vártak, hogy deportálják őket – mondta Miklós. – Ezek a vonatok nem állnak meg. Mindenki úton van. Éjjel és nappal. Még tehervonatokba is bezsúfolják az embereket. – Egyedül volt? – szakította félbe Anyuka. – Nem, egy férfi volt vele. És egyre csak azt kiabálta nekem: – Mondd el anyámnak, hogy láttál minket, mondd el anyámnak, hogy láttál minket. – És a gyermek? Volt velük egy kisgyerek? – Anyukának feszült lett a hangja. – Igen – bólintott rá Miklós. – Biztos vagy benne? – Igen, a férfinak egy gyerek volt a karján. Még egyszer láttam őket, mikor a vonatunk elment mellettük. Nem láttam a férfi arcát, de Lili mellett állt és egy gyereket tartott a karján, egy kislányt. Anyuka még meg akarta kérdezni, hogy mi mindent tapasztalt még Lengyelországban, de ekkor Mari a beszélgetést megakasztva kijelentette, hogy úgy érzi, Miklós már épp eleget beszélt. – Napokon át utazott és nagyon fáradt. Úgy vélem, jobb, ha most mennek. Felálltunk, és Anyuka megköszönte Miklósnak, hogy átadta Lili üzenetét. Miközben Mari az ajtóhoz kísért minket, elmondta anyukának, hogy Miklós az orosz frontról jött meg, és borzalmas dolgoknak volt a szemtanúja. – Onnan kaptam utoljára levelet a férjemtől – mondta Anyuka. – Remélem, hogy nemsokára hazatér a férje – válaszolta Mari –, és kérem, ne mondja el senkinek, hogy itt járt. A hazafelé vezető úton Anyuka egyre csak azt ismételgette, „Életben van a gyerek; életben van.” Hiába, a szavak nem tudták fellelkesíteni. Az arca szürke maradt, és mély hangja tele volt fájdalommal.

14. 1942 áprilisában, hónapokig tartó kutatás és levélírás után, Anyuka és Gerberné levelet kaptak melyben az állt, hogy Apa alakulata egy orosz munkatáborban van fogva tartva. Ellenben egyiküktől se jött levél. Gerberné és Anyuka egyre több időt szánt arra, hogy megpróbálják egy-

81

82

mást felvidítani, hogy egy kicsit felengedjenek az állandó szorongásból. Meg kellett válnunk Szakállas nőtől is. Májusban egy délután kopogtattak a konyhaajtón. Anyuka, mikor kinyitotta, két idegen férfival találta magát szembe. – Davidowitznéhoz van szerencsénk? – kérdezte az egyikük hivatalos hangnemben. Anyuka elfúló hangú „Igen, igen,”-je arról árulkodott, hogy reméli, ezek az emberek híreket hoztak vagy Liliről vagy Apáról. – Ellenőrök vagyunk a lakáshivataltól – mondta komor hangon a magasabbik –, panasz érkezett hozzánk, miszerint maguk egy kecskét tartanak a házban. Ahogy bizonyára tudják, ez a környék szigorúan lakóövezet. A kutyán és macskán kívül semmilyen állat tartása nem megengedett. – Nem szükséges kutakodniuk – nyújtotta el az utolsó szót kissé Anyuka. – Bevallom, tényleg tartok egy kecskét a fáskamrában. De uraim, ez a kecske senkit se zavar és ellátja tejjel a gyerekeimet. Biztos vagyok benne, hogy maguk belátással bíró emberek, akiknek szintén van kit felnevelniük. Csak nem hibáztat egy háborús anyát, akinek a férje egy orosz munkatáborban raboskodik, amiért megróbálja etetni a gyermekeit? – A lakásügyi hivatal ellenőrei vagyunk. Nem a mi feladatunk a háborús állapotokkal törődni. Mutassa meg, hogy hol a kecske! – követelte a magasabb férfi. – Odaviszem magukat, és majd meglátják, milyen szelíd és csöndes állatról van szó. Nem zavar ő senkit se. – Anyuka a tornácról az udvarra vezette őket, majd pár perc múlva visszajött a tejesvödörért. – Mégegyszer megfejem legalább; annyira feszes a tőgye, hogy alig tud menni. – Ne engedd, hogy elvigyék – könyörgött Sándor. – Nem hallgatnak rám – válaszolta gyengéden Anyuka. Majd elfordult és a tejesvödörrel a kezében kiment a konyhából. Sándor és Joli utána rohant. Felkaptam a kabátjainkat, és én is követtem őket. A fáskamrához érve Jolit pillantottam meg, amint heves mozdulattal átöleli Szakállas nő nyakát. – Ő az enyém – sikította a két férfi felé, akik toronyként magasodtak föléje. – Ő az enyém! – Láttam, ahogy lopva pillantásokat váltottak. Anyuka odahúzta a fejőzsámolyt, és nekifogott megfejni Szakállas nőt, miközben én meg Jolival küszködtem, hogy legalább annyi időre hagyja

magára a kecskét, amíg ráadhatom a kabátját. Sándor a kamra bejáratánál állt és a komor arcokat nézte anélkül, hogy a legkisebb árulkodó jelét mutatta volna érzéseinek. Mindig ámulattal töltött el, ahogy Sándor, már egész kiskorában is, el tudta rejteni az érzéseit. Elmerengtem, vajon ez az, amit a „Légy férfi!” kifejezés alatt értenek? A két ellenőr arcát fürkésztem. „Ridegek, mint a kő,” suttogtam magamnak. Anyuka és Joli arckifejezése bőségesen elegendő érzést tükrözött mindannyiunk számára; mindkettejük arcáról megállás nélkül patakzottak a könnyek. De a fáskamrában csak azt lehetett hallani, ahogy a tejsugár ritmikusan a vödör oldalának csapódik. Mikor Anyuka végzett, felemelte a vödröt és anélkül, hogy egy szót is szólt volna a férfiakhoz, elindult kifelé. – Van egy darab kötele? – kérdezte az alacsonyabbik. – A konyhában. Mindannyian követtük Anyukát a konyhába. Letette a vödröt a konyhaasztalra, majd újra megkísérelte lebeszélni őket arról, hogy elvigyék Szakállas nőt. – Nem lehetne egyszerűen elfelejteni, hogy látták őt? – Asszonyom, a munka az munka – csattant fel az alacsonyabb. – Csak adja oda azt a kötelet, és már megyünk is. Anyuka a komód felé vette az irányt, ahol a madzagokat tartotta. Joli a szoknyájába markolt; Anyuka erre felvette, majd kinyitotta a fiókot a szabad kezével, kivett egy hosszú, kirojtosodott kötéldarabot, és kinyújtott karral tartotta. Miközben a férfi odajött, hogy átvegye a kötelet, elhaladt a nappali bejárata mellett, és bepillantva észrevette a rádiót. – Nem tudta, hogy már tavaly januárban be kellett szolgáltatni a rádiókat? – A társa besétált a szobába és kihúzta a zsinórját a konnektorból. A kábelt a készülék köré tekerte és a hóna alá csapta. Végül csatlakozott a társához, aki az ajtónyílásban ácsorgott a kötéldarabbal a kezében, és szó nélkül távoztak. Anyuka letette Jolit, becsukta utánuk az ajtót, majd a hátát nekivetve felénk fordult. Pár perc múlva kiment a házból, lesétált a kapuhoz és bereteszelte, majd visszajött a konyhába és felvette a még síró Jolit. – Mit fognak csinálni Szakállas nővel? – kérdeztem. – Gondolom, a vadonba űzik a bűneikkel együtt. – Nem értem. – Nem számít – mondta és bement a hálószobába.

83

84

Ősszel, pár nappal az iskolakezdés előtt a fülünkbe jutott a hír, hogy a zsidó gyerekek többé nem járhatnak állami iskolába. Gerber néni elhatározta, hogy Violának, Juditnak és nekem magyar, német és történelemórákat fog adni. Violával minden reggel hozzájuk mentünk és ebédidőre már otthon voltunk. A hazafelé vezető úton el kellett sétálnunk az iskolaépület mellett, és mindig akkor értünk oda, mikor a szünetben a gyerekek az udvaron voltak. Furcsa érzés volt kívülről nézni, ahogy a tornagyakorlatokat végzik. Októberre a zsidó tanárok, akiket eltiltottak az állami iskolákban való tanítástól, egy ideiglenes iskolát hoztak létre a Fő utcai nagy zsinagógában, a vasárnapi iskola számára fenntarott teremben. Abba a tanulócsoportba, ahova Violát és engem is beosztottak, az ötödiktől a tizedik osztályig tartó korcsoport diákjai jártak. A tanárok először megkísérelték az összes tantárgy oktatását, de hamar letettek erről az elhatározásukról és úgy döntöttek, hogy inkább csak a matematikára, a héber és magyar irodalomra és a zsidó történelemre fognak koncentrálni. Itt figyeltem fel Weiss Gerire, aki majdnem három évvel volt idősebb nálam. A családja a legtehetősebbek egyike volt a városban, és egy tekintélyes méretű házban laktak, a téglagyár mögött. Az osztályteremben, ha csak tehettem, őt bámultam, és arra a megállapításra jutottam, hogy akkor tetszik a legjobban, amikor fehér inget visel, ami nagyon férfiasnak mutatta a sötét tónusú arcát és kihangsúlyozta a simára fésült fekete haját. Az órai feladatok elvégzése helyett inkább üzeneteket írtam Gerinek, melyekben megkértem, hogy különböző helyeken találkozzunk, majd összetéptem őket. Ugyanazon az úton ment haza mint én, de Berg Robi mindig vele volt. Robival teniszezett is a hátsó udvarukban lévő teniszpályán. Gyakran elnéztük Judittal, ahogy játszanak, és azon mesterkedtünk, eredménytelenül, hogy felhívjuk magunkra Geri figyelmét. Viola cukkolt, amiért teljesen bele vagyok esve Geribe, Judit viszont megértő volt, mivel ő is odavolt a könyvesboltban dolgozó egyik fiúért. Hari tizenhat éves volt és mindig könyvekről beszélgettek. – És az anyukádnak nincs kifogása ellene? – kérdeztem meg Judittól, miután elmondta, hogy Hari náluk vacsorázott. – Sokkal idősebb, mint te és ráadásul nem zsidó.

– Efféle dolgokkal nem törődik anyám. Ő modern – jelentette ki nagyon határozottan Judit. Ahányszor csak Judit közölte velem, hogy Gerberék milyen modernek, mindig nagyon kellemetlenül éreztem magam, mintha ők jobbak lettek volna nálunk. Nem tudtam megállni, hogy el ne tűnődjek azon, vajon mit gondolna Bábiról, ha találkozna vele, vagy, hogy Bábi mit gondolna róla. Mikor először meséltem Juditnak Komjátiról, a következő megjegyzést tette: – Egyszer megnézném magamnak ezt az alvó kis falut. – Az odavalósiak nem alvással töltik az idejüket – tiltakoztam. – Éppenhogy nagyon is keményen dolgoznak. – A történelmet alusszák át – erősködött Judit. – Nem hagyják, hogy a fejlődés megérintse őket. Ugyanúgy gondolkodnak és dolgoznak, mint az elődeik. Nem olvasnak újságot. Még azt se tudják, hogy mi minden történik a falujuk határán túl. – Az én Bábim újságot olvas és tud mindent Hitlerről. – Akkor hallgatnia kellett volna az anyádra és elköltöznie onnan. – De nem tud csak úgy megválni a földjétől és az állataitól. – A földjéhez való ragaszkodását hamis remények táplálják. Hallottam, mikor anyám beszélt róla. Azt mondta, hogy a nagymamád úgy hiszi, azáltal, hogy Magyarországon földet birtokol, az Magyarország részévé is válik egyben. Nincs olyan zsidó, aki annak az országnak a részévé válna, amelyikben él, még ha földje is van, legfeljebb csak Palesztinában. – De hát te és az anyukád mégis magyarnak tekintitek magatokat. – Nem igazán. Judit mindig össze tudott zavarni engem, és néha úgy tűnt, hogy épp ezt élvezi. – Az én Bábim nagyon okos – folytattam a beszélgetésünket. – Héberül, jiddisül, ukránul és magyarul is tud olvasni. Még a komjáti rabbik is tisztelik őt és mindenféle dologgal kapcsolatban kikérik a véleményét. – A rabbik – vágott közbe Judit élesen –, nem modern gondolkodók. Lehetetlenség volt megnyerni egy vitát Judittal szemben. Mikor megpróbáltunk megvitatni egy könyvet, amit mindketten olvastunk, ráébredtünk, hogy mennyire másként látjuk a világot. Judit ilyenkor mindig megjegyezte: – Nem voltál eléggé nyitott a könyv mondanivalójára.

85

Egy dologban mégis megelőztem Juditot. Előbb kezdtem el menstruálni, mint ő. Egyik nap, miközben épp a mi átmeneti iskolánkban ültem, éreztem, hogy megkezdődött, és szünetben elrohantam, hogy megkeressem Juditot és elmondhassam neki. Annak ellenére, hogy már számtalanszor beszélgettünk a menstruációról, eléggé nagy megrázkódtatást és ijedtséget váltott ki belőlem. – Megmondanád Solomon néninek, hogy hazamentem, mert fájt a hasam? – kérdeztem Juditot. – Nem, nem fogom – válaszolta. – Mind a ketten menjünk oda hozzá. El kell mondanunk az igazságot. – Megfogta a kezemet és odavezetett ahhoz a sarokhoz, ahol a tanárok egy asztalnál ülve a teájukat itták. Megpróbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de annyira rendíthetetlenül haladt velem tovább, hogy zavarba ejtő lett volna elrohanni mellőle. – Solomon néni – kérdezte Judit, ahogy az asztalhoz értünk –, ki tud jönni Arankához és hozzám egy percre? Fontos lenne. Solomon néni felállt az asztaltól és elsétált velünk a folyosó végére. Majd megállt és várta, hogy egyikünk beszélni kezdjen. Judit csak egy pillanatot hagyott nekem, hogy elkezdjem, de túlságosan szégyenlős voltam. – Aranka szeretne felmentést kérni a mai napra – szólalt meg végül. – Megjött az első menstruációja. Solomon néni a meglepetéstől eltátotta a száját. Majd Juditról rám pillantva közölte: – Aranka, elengedlek, és nem kell addig bejönnöd, amíg nem érzed újra jól magad. – Hazakísérhetem, tanárnő? – kérdezte Judit. – Igen, Judit, menjél csak. Aztán legyetek óvatosak, mindketten – mondta még, majd sarkon fordult és visszament a tanárok asztalához. Fogtuk a könyveinket és elindultunk. Hazafelé menet Judit egy tucat különböző kérdést tett fel azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés felnőttnek lenni és menstruálni. Megkönnyebbültem, amikor végre hazaértünk és Anyuka, a maga csöndes és hatékony módján átvette az irányítást.

86

15. Viola nem tartotta a maga számára megfelelőnek az ideiglenes iskolát. Nem tudott koncentrálni a fegyelmezetlen és zajos osztályban és gyakran fájt a feje. Emiatt hosszasan vitázott Anyukával arról a lehetőségről, hogy abbahagyja az iskolát és valami munka után néz. Anyuka viszont ragaszkodott ahhoz, hogy legalább tizenhat éves koráig maradjon az iskolában. Arra is rámutatott, hogy egy zsidó lánynak szinte lehetetlen állást találni. Péntek délután, egy kora tavaszi napon, Anyuka meg én halat tisztítottunk, amivel Schwartz bácsi nemrég állított be, ő maga meg az asztalnál ülve forró zöldséglevest kortyolgatott, mikor Viola hazaért az iskolából. Az arca teljesen fehér volt és a szeme összeszűkült a fájdalomtól. – Egy újabb fejfájás? – kérdezte Anyuka. – Igen – jött a válasz miközben lerakta a könyveit, majd kért Anyukától egy kis aszpirint. Anyuka odanyújtotta a konyhaszekrényből elővett aszpirines üveget, majd kifakadt: – Tudom, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal, és hogy az iskola nem szórakoztató. De túl fiatal vagy ahhoz, hogy most abbahagyjad a tanulást! – Nem látom be, hogy miért ne hagyhatnám abba – kezdett bele újra Viola abba az érvelésbe, amit már számtalanszor hallhattam. – Úgyse tanulunk ott semmit. Senkit se érdekelnek azok a háborúk, amikben a nagyapáink harcoltak, amikor egy háború zajlik az ajtónk előtt. – Hány éves vagy? – szakította félbe őket Schwartz bácsi egyenesen Violára szegezve a tekintetét. – Tizenöt. – Mit szeretnél a tanulás helyett csinálni? – Lujza már egy ideje magával viszi a Cionista Klubba – szólalt meg Anyuka, mielőtt Viola válaszolni tudott volna Schwartz bácsi kérdésére. – Jól tudom, hogy a küldetésük nagy hatással van rá. Szóval Anyuka tudott Viola titkáról! Viola mélyen elvörösödött, ahogy ő is ráébredt, hogy Anyukát nem tévesztették meg a különféle kifogásai, amivel a Vöröskereszt gyűléseiről való kései hazaérkezéseit magyarázta. – Lujza mondta el neked? – vetette oda dacosan. – Nem, nem kellett, hogy szóljon. Én is kész forradalmár voltam a te korodban. Az összes árulkodó jelet ismerem.

87

88

– Mit gondolsz, lenne kedved nekem dolgozni a boltban? – vágott közbe újra Schwartz bácsi. – Mit tudna csinálni a boltjában? – Szükségem van egy pénztárosra. Olyasvalakire, akiben megbízhatok. – Nincs engedélyezve, hogy zsidó alkalmazottat vegyen föl. – Egyszerűen csak egy barát lányaként lenne nálam, aki kisegít. Csütörtökönként és péntekenként, a legforgalmasabb napokon, hasznát tudnám venni. Most, hogy lehetetlenség húst kapni, az összes zsidó nőnek, ahogy magának is, szüksége van halra a sabbati étkezéshez. Kitalálnám, hogy milyen módon tudom díjazni Violát a munkájáért. Hitelt kaphatna más boltokban, és nem számítanám fel magának a pénteki halat! Anyuka nevetett. – Már egy jó ideje nem kell fizetnem a halért. Remélem, még vezeti a számlát. – Ha Viola nekem dolgozik, ledolgozhatja a tartozást. Természetesen hozzá kell szoknia a halszaghoz. Sose szoktuk meg a halszagot, amit Schwartz bácsi árasztott mindig magából. Utáltunk mellette ülni a péntek esti étkezésnél, melyet megosztottunk vele, és mióta Lili elment, Anyuka még sűrűbben hívta meg hozzánk. Lilit az üresen lógó kabátujja mindig felzaklatta. Egyszer meghallottam, ahogy Anyuka Lilinek magyarázta: – A karja elvesztése valóságos égi adomány, még ha nem is annak tűnik. Schwartz bácsi az egyetlen zsidó a városban, akinek még mindig megengedik, hogy vezesse a saját boltját, és a nyugdíját is megkapja. – Kiráz tőle a hideg – válaszolta Lili. – Folyamatosan a háborút juttatja mindenki eszébe. – Igy érezhetett a felesége is. Megszökött tőle, miután visszatért a világháborúból. Ostoba asszony. Hát nem fogta föl milyen szerencsés, hogy egyáltalán hazajött a férje? Jóval rosszabb sorsok is vannak annál, minthogy félkarú valaki. E beszélgetést Lili úgy zárta le, hogy felvette a kabátját és kisétált, közölve, hogy elmegy újságot venni. Szemmel láthatólag nem volt kíváncsi több Schwartz bácsiról és a háborúról szóló történetre. Most Anyuka Violához fordult és kijelentte: – Jó ötletnek tűnik nekem. Majd megkérem, hogy csütörtökönként és péntekenként felmentsenek az iskolalátogatás alól. Mit szólsz hozzá?

– Mindenképp ki szeretném próbálni – válaszolt lelkesen Viola. – Nem egészen ezt képzeltem el a lányaim számára, de háború van és a munka mindig tiszteletet érdemel – foglalta össze Anyuka. Igy hát Viola elment dolgozni a halas boltba. Műanyag kötényt kellett viselnie a szétfröccsenő halpikkelyek miatt. Mikor ezeken az estéken hazaérkezett, több fazéknyi vizet felmelegített, majd egy dézsa szappanos vízbe elmerült, hogy megpróbáljon megszabadulni a halszagtól. A hajából áradó szagot viszont még érezni lehetett, mikor egymás mellett feküdtünk az ágyban, de soha nem tettem szóvá.

Miután Anyuka visszatért Lengyelországból, Lujza gyakori vendég lett a házunknál. Úgy tűnt, hogy mind ő, mind Anyuka számára a múltbeli ellenséges érzések szertefoszlottak, ahogy esténként a konyhaasztalnál ülve, gyógyteát kortyolgatva azt próbálták kieszelni, hogy milyen módon lehetne Etut Budapestről hazahozni. Egyik este, mikor megint Etu és Rózsi helyzetét taglalták, Anyuka váratlanul megkérdezte Lujzát vajon nem tudna-e az oroszországi munkatáborról, ahol apa van, információt szerezni, és hogy hogyan tudna eljuttatni neki egy levelet. – Rise, bárcsak tudnám a módját! Hisz elvégre ő a bátyám. Hallanod kéne, hogy mi folyik otthon. Az anyám azt hiszi, hogy a cionisták varázslók. Azt akarja, hogy ne csak Ignácról, de Srulról és a feleségéről is derítsem ki, hogy mi történt velük Oroszországban, sőt, azt is, hogy mi van a sógorommal Romániában. Bárcsak fele olyan befolyással bírna a földalatti cionista szervezet, mint amennyit te meg anya szeretnétek neki tulajdonítani. Valójában az utazást korlátozó új törvény miatt, és amiatt, hogy az amerikaiak nem küldenek annyi segítséget és pénzt mint régen, szinte minden tevékenység megszűnt. Sajnos attól tartok, hogy már szinte mindennek vége. A fő küldetésünknek – hogy a zsidókat kimenekítsük Palesztinába – vége szakadt. Aki tavaly decemberig nem jutott ki, itt ragadt. Ahogy csomó mindenre, amire régen volt lehetőségünk, már nincs. Le kellett mondanunk a szokásos találkozó helyünkről és megfigyelnek minket, mármint az igazán tevékeny cionistákat, mint engem. És ha a csendőrség elkapja az egyikünket, nemcsak az adott személyt bünteti meg; az egész családjára is ugyanaz a büntetés vár – deportálják őket Lengyelországba. Épp most történt meg az egyik

89

legaktívabb ügynökünkkel. Őt és az egész családját – apa, anya, feleség és gyerekek – deportálták. Ki tudja a lelkiismeretével elszámolni, hogy ilyen sorsra juttatja a családját? – Ennél a pontnál Lujza abbahagyta a beszédet. Anyuka felkelt, hogy főzzön neki egy csésze teát, és megkaparta a kanna alját, hogy a néhány ottmaradt tealevelet kihalássza. Mikor a tea elkészült, egy csészével öntött Lujzának. Majd, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve gyorsan a konyhaszekrényhez lépett, amely az értékes utolsó üveg rumot rejtette. Kivette a palackot és kihúzta a dugót. Lujza a teáscsészéjét tartotta, amíg anyuka gyengéden megdöntötte a palackot és egy kis adagot löttyintett a borostyánsárga színű folyadékból, hogy összekeveredjen az orosz tea sötétjével. – Magadnak is töltsél Rise – ragaszkodott hozzá Lujza. Anyuka egy pillanatig habozott, majd az ezüst teaszűrőt egy tiszta csésze fölé helyezte, öntött magának teát és hozzá a rumot. Ahogy kortyolgattak belőle, az arckifejezésük feloldódott. Lujza mosolygott. – Nos, úgy néz ki, hogy a szövetségesek ki tudják űzni a németeket Észak-Afrikából. – Afrikából – mondta Anyuka. – Az meg mire jó nekünk? Nekünk abban kell reménykednünk, hogy az oroszok még azelőtt ideérnek, hogy a nácik teljesen átvennék a hatalmat. Lujza megdöbbentnek látszott, de nem mondott semmit. Tudtam, hogy a kommunisták anti-cionisták és meglepett, hogy Anyukától azt hallottam, amit mondott. De én se tettem semmilyen megjegyzést. Lujza lassan felállt, fogta a kabátját, elbúcsúzott tőlünk és elment.

90

Schwartz bácsi Violát gyakran magával vitte Portába, egy apró halászfaluba közel a szlovák határhoz, ahol a kapásukat épp kifogó halászokkal találkozott. Minden csütörtökön és pénteken hajnalban indultak el, és kilencre már visszaértek a bolthoz, hogy az összegyűlt várakozó tömeg előtt kinyissák az ajtókat. Délre az összes hal elfogyott és Schwartz bácsinak a nap hátralevő részére be kellett zárnia. Néha azok az emberek, akiknek nem jutott már hal, azzal fenyegetőztek, hogy kidöntik a lelakatolt ajtót. Violának a hátsó ajtón át kellett a boltból kisurrannia az aznapra kapott hallal, amit egy darab vízhatlan ponyvába rejtett.

Egyik csütörtök este, vacsorázás közben, Viola erős fejfájásra panaszkodott, és szokatlanul fáradtnak és zaklatottnak tűnt. – Megmondhatom Schwartz bácsinak, hogy nem akarom, hogy többé magával vigyen Portába halat beszerezni – mondta Anyuka. – Most semmiképp se tegyél ilyet – válaszolta Viola. – Valóban szüksége van a segítségemre. – Van még más beosztottja, akit magával vihetne. – Ők gójok; nem lehet megbízni bennük. – A te feladatod, hogy a pénzt kezeld, amikor a halászokkal üzletet köttök? – Igen, ez és... – hagyta abba Viola, és a kezeit a homloka fölé szorította. – Most meg csak nem a haltól vannak fejfájásaid? – Nem a haltól, hanem azoktól az emberektől – tört elő Violából. – Milyen emberektől? – Anyuka szigorúnak nézett. – Mondd el nekem. Viola egy aggódó pillantást vetett felém. A harag majd szétvetett belülről. Amióta csak elkezdett dolgozni a halas boltban, eltávolodott tőlem. Túlságosan is felnőtt lett hirtelen ahhoz, hogy a bizalmába avasson. Magába húzódott és csöndesen, a szemeit lecsukva feküdt az ágyunkban. Én mégis tudtam, hogy nem alszik. – Nem érdekel, ha nem akarsz velem beszélni – szólaltam meg mérgesen. – Nem rólad van szó; senkivel sem beszélhetek – válaszolta. Anyuka simogatni kezdte Viola haját. – Ne aggódj – mondta. – Aranka soha nem ismételne el semmi olyat, amiről megkérik, hogy ne beszéljen róla. Még Juditnak se. – Anyuka figyelmeztetőleg rám pillantott. Beleegyezőleg bólintottam. – Anyuka, Schwartz bácsi embereket rejt el a halas kocsiban Portából visszafelé jövet – mondta lassan Viola. Anyuka elsápadt és megkeményedett az arckifejezése. – Tudod, menekültek – folytatta Viola egy pillanatnyi szünet után. – Ma reggel egy asszonyt hoztunk magunkkal a két gyerekével. Az egyikük annyira meg volt rémülve a kátrányos ponyva alatt, hogy nem tudta abbahagyni a sírást. – Mióta folyik ez? – Anyukának zord volt a hangja. – Amióta csak én is vele megyek oda. Ő a ládára ülve a gyeplőt fogja, én meg mellette ülök, és hátrafelé ülve utazom, hogy figyelhessek arrafele, amerre ő nem láthat. Ha bárkit közeledni látok, az utasok fölé terítem

91

92

a ponyvát. Addig kell alatta maradniuk, amíg újra senki sincs látótávolságra; akkor újra kibújhatnak alóla friss levegőért. Ma történt először, hogy nehéz helyzetbe kerültünk. Egy lovascsendőr megállított minket és meghallotta, ahogy sírt az egyik gyerek. ‚Beteg a kislányom,’ mondta Schwartz bácsi, ‚orvoshoz viszem, hogy megnézze.’ ‚Nem is csoda, hogy rosszul van,’ nevetett a csendőr, ‚ha azok között a büdös halak között kell feküdnie.’ Schwarz bácsi belenyomta a papírjait a csendőr kezébe és felém fordult. ‚Megmondtam neked, hogy emeljed föl és tartsad a karodban,’ ordította. ‚Mért fektetted oda le?’ Egy pofont adott, a ponyva alá nyúlt, kíhúzta az ordító gyereket alóla és átadta nekem. Majd újra a ponyva alá nyúlt, kihúzott egy jó nagy halat, becsomagolta egy darab újságpapírba és odaadta a csendőrnek. ‚Vigye ezt haza a feleségének. Két órája még úszott,’ mondta. A csendőr a kesztyűs kezével megfogta a halat és visszaadta Schwartz bácsinak a papírjait. ‚Úgy látom, minden rendben van,’ mondta. De mi lett volna ha a csendőr a ponyva alá nézett volna és meglátta volna a nőt a másik gyerekkel? Annyira féltem! – Mi történt az asszonnyal és a gyerekekkel mikor visszaértetek Beregszászra? – Általában a Tinódi utca sarkánál tesz ki azzal együtt, aki épp velünk utazott, én meg a Silverman néni házához vezetem őket. Anyuka egy időre a gondolataiba mélyedt. – Beszélni fogok Schwartz bácsival holnap este, mikor jön majd vacsorára – szólalt meg végül –, és véget vetek ennek. Ez nem volt benne az egyezségben. – De Anyuka – tiltakozott Viola –, olyan sok ember van, akiknek szükségük van arra, hogy elhozzuk őket, és Schwartz bácsi csak bennem bízhat meg. Általában nem bánom ezeket az utakat. Csak ez a ma reggeli volt sok a síró gyerekkel és ahogy rám kiabált. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Schwartz bácsi nagyon jól megoldotta a helyzetet azzal, hogy rámkiabált, ahogy előadta magát a csendőrnek és még egy halat is adott neki. Most hogy végighallgattam Viola történetét, nagyon elszégyelltem magam, hogy olyan dühös voltam és megértettem, hogy azzal, hogy nem mondott el nekem semmit, csak engem próbált megóvni. Mégis azt kívántam, bárcsak megbízott volna bennem eléggé ahhoz, hogy beszéljen nekem erről. Tudtam én titkot tartani, még Anyuka előtt is, ha muszáj. Elvégre soha nem beszéltem Anyukának arról, hogy Viola mindig Sáfárral

találkozik, amikor csak a cionista gyűlésre megy. Valahogy muszáj megértetnem vele, hogy nyugodtan megbízhat bennem. Juditnak meg végképp nem akartam beszámolni arról, amit épp hallottam. Valóban, a gondolat, hogy valami olyasmiről tudok, amiről ő nem, elégedettséggel töltött el. Másnap este vacsora közben Anyuka tényleg hangot adott afölötti meglepetésének, hogy mit végez Schwartz bácsi és Viola valójában Portában, és hogy vajon bölcs dolog-e Violának továbbra is megengedni, hogy segédkezzen nála. De Schwartz bácsinak mégis sikerült meggyőznie, hogy bármilyen más helyzetet képes lesz épp olyan jól kezelni, mint a tegnapit. Tényleg szüksége van Violára, tette még hozzá. Igy tehát Viola a nyár folyamán továbbra is Portába ment, hogy menekülteket szállítson vissza. Ennek az évnek az őszén, néhány nappal azután, hogy az ideiglenes iskolánkban elkezdődött a második tanítási év, a konyhában voltam és segítettem Anyukának elkészíteni a vacsoránkat. Kinyílt az ajtó és teljesen letörve, halál sápadtan Viola támolygott be rajta, egy újságot tartva a hóna alatt. Anyuka letette a krumplival teli tálcát és elvette tőle az újságot. Ahogy a főcímeket olvasta, megmerevedett a háta. – Magyarország teljes összhangban van Csehszlovákiával, Lengyelországgal és Németországgal Hitler zsidóellenes rendeleteinek a végrehajtásában. Mind ugyanolyanok, mi mind zsidók vagyunk, és senkit se érdeklünk. – Viola keserű hangnemben beszélt. Anyuka egy székre dobta az újságot és újra a krumplival kezdett foglalatoskodni. Viola levette a kabátját, felakasztotta és belefogott az asztalterítésbe. Felvettem az újságot a székről és kinyitottam. „A ZSIDÓKNAK KÖTELEZŐ A DÁVID CSILLAG VISELÉSE.” Másnap reggel a város kisbírója megjelent az utcánk sarkán. Szétvetette csizmás lábait, nyakában lógó nagy dobja pedig majdnem az egész tömzsi testét eltakarta. A kezeivel vad ritmusban mozgatta a dobverőket. Mikor a köré gyűlő tömeg körülbelül százra nőtt, begyűrte a dob szíja alá az ütőket és kigöngyölítette a közleményeket tartalmazó kézirattekercset. Megköszörülte a torkát, kinyújtott a nyakát és belekezdett a felolvasásba. – E hónap végétől számítva, a 270. törvénycikk értelmében Magyarországon minden zsidó számára kötelező lesz, hogy a legkülső ruharétegük bal oldalára varrott sárga csillagot viseljenek. A kijárási tilalom szintén életbe lép: A zsidók tíz óra előtt és délután három óra után nem hagyhatják el az otthonukat.

93

Violával nem figyeltünk többé és kiváltunk a tömegből, de nem folytattuk az utunkat az iskola felé, ahol tudtuk jól, a mai nap nemigen lesz tanítás. Az utcákat céltalanul róva a Tinódi utcához lyukadtunk ki, ahol megálltunk, hogy a kintornást nézzük. Mialatt a doboz oldalánál a fogantyút tekerte és a „Sorrento” melódiáját játszotta, egy hatalmas színpompás madár a hangszer lapos tetején a dallammal egy ritmusban tipegett. Miután a számnak vége lett, a férfi körbeadta a kalapját és kapott pár pénzérmét. Violával zavarba jöttünk, mert egy fillérünk sem volt, amit odaadhattunk volna, és lassan továbbsétáltunk. Összetalálkoztunk egy Romániából menekült családdal: egy anyával, valamint kétéves és hat év körüli kislányával. Elmondta nekünk, hogy már napok óta gyalogolnak és nem tudtak szállást találni. Elvittük őket Silverman nénihez. Mikor végre hazaértünk, Anyukát és Gerber nénit a tornácon ülve találtuk. Beszámoltunk nekik a romániai asszonyról és a két kisgyerekéről. – Az egyik Budapesten élő barátom azt írta, hogy több mint tizenötezer zsidó menekült bolyong Magyarország útjain, és a kormány úgy tesz, mintha nem lenne tudomása erről – mondta Gerber néni. – Most viszont, hogy a kijárási tilalom és a Dávid csillag viselése életbe lép, elég nehezen tehetik ezt majd meg – jegyezte meg Viola. – A fűszeres, ahová járok, azt hallotta, hogy Horthy sikeresen ellenállt a németek követelésének, hogy a sárga csillag viselését érvényre juttassák – válaszolta Gerber néni. – Na és a kijárási tilalom? – kérdeztem. – Lehetne rosszabb is a helyzet – mondta erre Gerber néni. Csakhogy a kijárási tilalom összefüggött az élelmiszer jegyre adásával, magyarázta el később Anyuka, miután üres kosarakkal tért vissza a piacról. – Délelőtt tíz után már semmi sem marad. Igy akár el is dobhatjuk az élelmiszerjegyeinket. Semmire sem jók most már.

16.

94

Egyik nap késő este bekopogtak hozzánk. Anyuka kiugrott az ágyból és a sötétben a köpenyével bajlódott. Csak a körvonalát láttam, ahogy kereste a ruha ujjait. – Miért nem gyújtasz lámpát? – kérdeztem. Nem válaszolt.

– Ki lehet ez, éjnek idején? – bújtam közelebb Violához, és éreztem reszkető testét. Gondolataimban újra lejátszódott az az éjszaka, amikor Apa leugrott a vonatról és az ablakunkon kopogtatott. Imádkozni kezdtem: „édes Istenem, kérlek, add, hogy Apa vagy Lili legyen az!” Violával kikászálódtunk az ágyból és Anyuka után mentünk az ajtóhoz. Erőltetve, szinte nem is a saját hangján szólt ki. – Ki az? A rekedtes hang, mely válaszként jött, ugyanilyen idegennek tűnt. – Én vagyok az, Sanyi. – Istenem! Mi történt? – Lujza! – zokogott Sanyi nagybátyánk a kapu túloldalán. Violával Anyuka mögött szemléltük az eseményeket a holdfényben. Anyuka remegő kézzel azonnal elhúzta a kapu reteszét és beinvitálta Sanyit, aki a sírástól képtelen volt megszólalni. Kezével fekete kabátja gallérját szorította nyakához, és hagyta, hogy Anyuka átkarolja, és a konyhába vezesse. Anyuka lámpát gyújtott a konyhában, szemügyre vette Sanyit és átölelte. – Szegénykém! Sanyi még percekig zokogott a vállán, majd kisírt szemekkel felnézett Anyukára. – Lujza meghalt! – Hogy? Mikor? A Cionisták miatt? – Nem. A felettese a boltban lopással vádolta. Letörve jött haza a munkából. Elbocsátották. Ő sosem lopott volna! Ez hazugság! – Újból kitört belőle a sírás. – De hogyan halt meg? Mély lélegzetvétel után Sanyi folytatta. – A vonat! Hallottuk a vonat csikorgását. Az éjszakai vonat volt az Miskolcról. Apa és én kirohantunk megnézni, hogy mi állította meg a vonatot pont a mi házunk előtt. Már évek óta jár erre a vonat, de még egyszer sem állt még meg az állomás előtt. Nagy volt a felfordulás és hatalmas tömeg gyűlt össze. Egy férfitől tudtuk meg, hogy egy nő a vonat elé vetette magát. A vonat elgázolta. Apa és én közelebb verekedtünk magunkat a tömegben, és láttuk, ahogy két vonatkísérő egy letakart testet helyez a hordágyra. A sötétben csak azt láttunk, hogy egy nő alakja, így hazaindultunk. Mikor a bejárati ajtóhoz értünk, épp egy csendőr készült kopogtatni az ajtónkon. Papírokkal a kezében felénk

95

96

fordult: ‚Davidowitz úr?’ ‚Igen. Segíthetünk bármiben?’ mondta Apa. Azt hitte, mivel a mi házunk volt legközelebb a balesethez, biztos segítséget kér majd a csendőr. ‚Van egy Lujza nevű lánya? Baleset történt.’ ‚Tudom. Épp onnan jövünk. De mi köze az én lányomnak ehhez?’ Apa és én biztosra vettünk, hogy Lujza a Cionista találkozóra ment. ‚Velem jönnének?’ Apával visszamentünk a sínekhez, ahol a hordágy feküdt. Egy lámpával megvilágították a testet és a csendőr megkérdezte, hogy felismerjük-e az áldozatot. Láttuk, hogy Lujza az, de egyikünk sem bírt megszólalni. A feje eldeformálódott; teste szétroncsolódott, de mégis tudtuk, hogy Lujza az. A csikóbundáját viselte, ami most szétszaggatva hevert. Apa megkérte őket, hogy a pajtába vigyék a testet. Beszélni akart Anyával előbb. Aztán hozzátok küldött. Sanyi arca és keze remegett, míg beszélt. Anyuka újból a karjaiba vette és ringatta. Ahogy Sanyi Anyuka vállára borult, egyforma magasak lettek, jóllehet Sanyi egy fejjel magasabb volt. Violával egymásra néztünk, és kitört belőlünk is a sírás. – Viola, gyújts be! Aranka, hozd a pálinkát! – pattant fel Anyuka, hangja már majdnem olyan volt, mint mindig. Leültette Sanyit és a hálószobából előhozott neki egy takarót. – Itt maradsz reggelig – mondta Sanyinak, aki bebugyolálva ült. – Eleget láttál egy éjszakára. – Nem lehet! Vissza kell mennem segíteni! – tiltakozott Sanyi. – Semmit nem tehetsz. Inkább örülj, hogy nem kaptak el idefele jövet. Nem lehetünk az utcán ezekben az órákban. Mikor kivilágosodik, majd együtt hazamegyünk. Nálad vannak a papírjaid? Sanyi a kabátjára nézett. – Apa kabátja van rajtam. Azt hittem az enyém. Benyúlt a belső zsebébe és egy fekete irattartót húzott elő. – Apa iratai vannak nálam. – Szerencséd van. Egyre több embert igazoltatnak sötétedés után. Megvárjuk a reggelt. Semmi mást nem tehetünk. A szüleid legalább tudják merre vagy. Anyuka kitöltött egy kevés körtepálinkát Sanyinak, aki reszkető kézzel emelte szájához az italt. Mikor visszaadta az üres poharat Anyukának, Violával mellé telepedtünk és két oldalról karoltuk át. Sanyi most nem tolt el magától.

Másnap reggel elindultak kettesben. Amikor Anyuka délután hazaért, bejelentette, hogy Lujza temetését másnap délelőtt tartják. Szeretné, ha Viola vele tartana, míg én vigyázok itthon Sándorra és Jolira. Egy kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kell mennem a szertartásra és a temetőbe. Majd hirtelen belém hasított a gondolat, hogy Lujza nem volt sokkal idősebb Lilinél. Mikor visszajöttek, Viola elmondta, hogy alig volt ott valaki Lujza temetésén. A Cionistáktól senki sem mutatkozott. Anyuka szerint a félelem tartotta őket vissza. Persze senki nem hitte el a Lujzát ért vádakat. A csendőrség tudomására került a Cionista mozgalom és Lujza a családja védelme érdekében követte el az öngyilkosságot. Viola szerint Anyuka volt az egyetlen, aki nem sírt. Davidowitz nagymamát végig tartani kellet, mert folyton elájult. – Bátor lány volt – hajtogatta Anyuka. Elképzeltem, ahogy ott áll Lujza a csikóbundájában, várva a vonatot egyedül a hideg éjszakában, majd hirtelen mindent betölt a fém fülsüketítő hangja. Egyetértettem Anyukával. Lujza tényleg bátor lány volt. Visszagondolva, mindig is komoly volt. A Cionista találkozókon sosem ragadta el a zene és a tánc, ahogy a többi fiatalt. Inkább a papírokkal bajlódott és csak nézte, ahogy a többiek kiveszik részüket a társasági életből. Lujza temetése után Anyuka megszorító intézkedéseket vetette be. – Nincs több kiruccanás Silverman nénihez; nincs több várakozás a Komjátiból jövő vonatra és nincs több portai út Schwartz bácsival. Sértetlenül szeretném megőrizni a családom megmaradt részét. Az orosz fronton elszenvedett vereségük miatt a németek rajtunk vezetik le a dühüket. Még akkor is szilárdan kitartott meggyőződése mellett, mikor Schwartz bácsi kérlelte, hogy engedje el Violát Portára. Habár többször is megfordult a fejében, hogy a halboltba se engedje többet Violát pénztárosnak, be kellett látnia, hogy a szükség nagy úr. Így Viola állása maradt és csütörtök-pénteken a vacsorára való hallal jött haza. Pár hét elteltével, egy havas estén, Sáfár jelent meg a házunk előtt. Értesítést kapott, hogy jelentkezzen munkaszolgálatra az egyik új budapesti lőszergyárban, és gondolta, mielőtt elmegy, elköszön Violától. Mivel Anyuka tisztában volt azzal, hogy Viola a Cionista Klubba jár, elfogadta, hogy Sáfár Viola bajtársa. Úgy tűnt, mostanra már meg is kedvelte.

97

Ahogy Budapestre terelődött a szó, Anyuka megemlítette Etut, a fiú pedig megígérte, hogy utánanéz, miben tudna segíteni neki. Búcsúzáskor Viola egészen a kapuig kísérte, majd hárítva Anyuka kérdő tekintetét, fejfájásra panaszkodott és ágyba bújt. Anyuka szeme elárulta, hogy több van a két fiatal között, mint bajtársi viszony.

98

Anyuka már a liszteszsák aljáról próbálta kikaparni a lisztet. Nem érkezett csomag Komjátiból ezen a télen. Egy Molchától kapott levél magyarázatot adott arra, hogy miért. 1943 amúgy is silány termését elkobozták háborús célokra, s a gazdáknak alig maradt valami. Bábi lábas jószágait, beleértve a tyúkokat is, elvették. Még a szilvafákat és a szőlőtöveket is csupaszra fosztották. Rózsi azonban végtelenül óvatosan fogalmazott, mivel nem akarta, hogy Anyuka aggódjon. Mindegyikben azt írta, hogy „jól elboldogulunk”. Már nem kérdezett Lajosról, Liliről és Manciról, sem arról, hogy kaptunk-e Apától levelet. Anyuka sem küldött minket már a postás elé a kapuhoz és nem várta izgatottan a levelet a tornácon. Nem, mintha azt gondolta volna, hogy elvesztek a táviratok. Gyakran hallottam, amint Gerber nénivel arról beszélnek, hogy Apa biztosan orosz hadifogoly lett és felvette a kapcsolatot Srullal, a fivérével, akinek elkötelezett kommunista múltja mára már biztosan hozott némi politikai befolyást. Gerber néni meggyőzte Anyukát, hogy a pénz, amit a lengyeleknél hagyott biztosan eljutott Liliékhez. Azzal nyugtatta, hogy Lili minden bizonnyal azért nem ír, mert azzal csak felkeltené a lengyelek gyanúját. Nem tudtam megállapítani, hogy vajon elhiszik-e amit mondanak, vagy csak a látogatáshoz tartozó szertartásként tekintenek ezekre a beszélgetésekre. Gerber néni mindig lehangolt állapotban érkezett. – El kellett jönnöm ma – mondta minden alkalommal. – Nem bírom már magamban tartani. Ki fognak készíteni a gondolataim; egyedül nem bírok velük. És a gyerekek is jönni akartak. Anyuka ilyenkor mindig talált valamit, amivel megvendégelhette őket. Egy gyorsan összedobott zöldséglevessel, burgonyás palacsintával vagy egy kevés tésztával, amit daráltdióval és egy csipetnyi cukorral hintett meg. A diót a kertben lévő fáról szedtük és kézzel aprítottuk fel. Gerber néni mindig megrökönyödött Anyuka találékonyságán, amire válaszként általában ez jött: „a lelkem mélyén én falusi lány vagyok”.

A kis veteményesünk kitartóan ellátott bennünket, és kiegészítette a megcsappant fejadagot. Anyuka a zöldségeket nem csak befőzte, hanem a sárga és fehérrépák egy részét nedves homokkal teli ládákba ültette át, és behozta a lakásba. Ez a módszer frissen tartotta a növényeket és a hajtások egész télire elláttak minket leveszöldséggel. Anyuka elrakott még savanyú káposztát, kovászos uborkát, paradicsompürét, valamint egy kis hordónyi sózott heringet, Schwartz bácsi ellátmányából. Anyuka a leleményesség mintaképe volt. Mivel Gerber néni nem akart mindig csak kapni tőlünk, néha hozott ezt-azt otthonról. – Ha nem hagyod abba – mondta Anyuka –, a végén üres marad a ház. – Az én házam hasznavehetetlen telve vagy üresen – válaszolt Gerber néni. – Te tartod bennem a lelket. Judit, Viola és én sosem fogytunk ki a szóból. Pali, Sándor és Joli pedig mindig jókat játszottak együtt. Joli a sok nehézség és nyomorúság ellenére is gyönyörű hároméves kislánnyá cseperedett. Sándorral jól egymásra találtak, és ahogy néztem őket, sokszor eszembe jutott, hogyan játszott Sándor Mancival. Anyuka előtt sosem említettem Mancit. Nem bírtam nézni a fájdalmat a szemeiben. Még Lili hiánya sem fájt neki annyira, mint az unokája elvesztése. Sosem tudta kiverni a fejéből, hogy Manci megmenekülhetett volna. Ezernyi módon elképzelte, mi mindent tehetett volna, hogy ne vigyék magukkal a kislányt. Néha, mikor éjszaka felébredtem és kimentem egy pohár vízért a konyhába, a hidegben ott ült Anyuka. Összerezzent mikor megérintettem a vállát és kértem, hogy bújjon ágyba, hiszen teljesen kihűlt a ház. – Nem bírok aludni – jött a szokásos válasz. A sikertelen kísérlet után ilyenkor felvettem a kabátom és mellé ültem, hogy együtt, csendben várjuk az új nap kezdetét.

A tavaszi eső végül elmosta a téli havat és a kertben megjelentek az első zöld fűszálak. A nappalok melegebbek lettek és a homokozót kiszárította a nap. Sándor és Joli kiköltöztek játszani. A diófa kihozta első hajtásait. Közeledett a pászka ünnepe, amire Anyuka elkezdett csendesen készülődni. A hagyomány oly erősen belénk ivódott, hogy sem a tegnap bánata,

99

100

sem a közeledő németek nem módosíthatták a szertartást. Segítettem elővenni a húsvéti terítéket és kisöpörni a hámecet. Az utolsó morzsát is összeszedtük a kamrából és a szekrényekből, majd elégettünk mindent, beleértve a cirokseprűt is. A széder előtt nem sokkal Anyuka rátalált egy régi dobozra, amiben ünnepi fűszerek voltak. – Szeretném megosztani ezeket Davidowitz nagymamával – mondta. – El kell vinned nekik. Azzal a kikötéssel hagytam el a házat, hogy rögtön haza kell jönnöm, miután átadtam a fűszereket. Mikor megérkeztem a Davidowitz házhoz, jó pár kopogás után jelent csak meg Sanyi, zavart, aggódó tekintettel. Kinyitotta a kaput és beengedett, de ahelyett, hogy beljebb invitált volna, megálltunk a kertben. – Mit keresel itt? – kérdezte. – Anyuka küldi ezeket a fűszereket Nagymamának – válaszoltam, felmutatva a kicsi dobozt. – Megtartjátok a szédert? – folytattam tétován, hiszen eszembe jutott a közelmúltban történt tragédia. – Aranka – válaszolta Sanyi –, elhagyjuk az országot. Anyát és Apát már elkísérte egy küldött a zsidó tanácstól. Én még összepakolok pár dolgot, mielőtt csatlakozom hozzájuk. A németek hamarosan átveszik a hatalmat. Biztos látszott rajtam a döbbenet, mivel éreztem, hogy hatalmába kerít a pánik. Mély lélegzetet vettem és megkérdeztem, merre mennek. – Nem tudom. Lujza előre megszervezett mindent... – Sanyi egy pillanatra megállt, majd folytatta. – Még keresztény papírokat is csináltatott nekünk, és szerintem úgy tervezte, hogy neked, Violának és a gyerekeknek is csináltat. Anyukádnak már vannak papírjai a lengyelországi útjáról. Most mennem kell. Szorosan magához ölelt. – Mondd meg Anyukádnak, hogy ő is meneküljön. Erre nem tudtam, mit mondjak. Kiléptem a kapun és még egy utolsó pillantást vetettem a házra, de Sanyi addigra már eltűnt. – Anyuka – szóltam, mikor visszaértem a konyhánkba –, nincs szükségük a fűszerekre. Elhagyják az országot. Sanyi üzeni, hogy mi is fussunk, mert jön a német megszállás. Anyuka elejtette a tányért, amit éppen törölgetett. A lábainál apró darabokra hullott szét.

– Mondta, hová mennek? – Nem tudta. Lujza szervezte meg az utat a zsidó tanács segítségével. Keresztény papírokat is csináltatott nekik, olyanokat, amilyenek neked is vannak. Azt is mondta, hogy nekünk is akart szerezni... Anyuka hátat fordított mialatt beszéltem, és bement a hálószobába. Elkezdett csomagolni, de hamar otthagyta a halom ruhát az ágyon és vállat vonva azt kérdezte: – Hova mehetnénk? Nektek nincs papírotok és már fél három van, mindjárt kijárási tilalom. Visszament tehát a konyhába tányért törölgetni. – Mi is az a zsidó tanács pontosan? – kérdeztem. – Egy kiváló zsidó férfiakból álló szervezet. Ezek a férfiak most a mi vezetőink. Ekkor Viola lépett be a konyhába egy újságpapírba göngyölt hallal. – Hallottál valamit? – kérdezte Anyuka. – Azt mondják, hogy Horthyt fogva tartják a németek. Valami kormányváltást emlegetnek. Az új kormány együttműködőbb lesz a németekkel. Nekünk pedig a sárga Dávid csillagot kell viselnünk. Aznap este korán lámpát oltottunk, de nem tudtunk aludni. Anyuka, Viola és én a sötétben ültünk, és a kintről jövő hangokat figyeltük. Még a hálószoba sötétjében is láttam Anyuka feszült arcát, mikor felcsendült egy férfihang vagy cipőkopogás az utcán. – Ti ketten a nyári konyhában alszotok ma este. Kikészítettem a székre pokrócokat, két rongyos ruhát és fejkendőt. Szeretném, ha koldusasszonyoknak néznétek ki, hogy ha idetévednének, ne zaklassanak benneteket. Aranka, bontsd ki a hajadat és rejtsd el a kendő alatt. A kályhában találtok hamut. Kenjétek be vele az arcotokat. Próbáljatok meg olyan visszataszítóak lenni, amilyenek csak lehettek. Győzelem után a katonák úgy viselkednek, mint az állatok. Erre a legutóbbi háborúból emlékszem, és ezek meg ráadásul németek. Tehát, mindent tegyetek úgy, ahogy mondtam. – Mi lesz veled és a gyerekekkel? – kérdezte Viola. – Engem nem bántanak, és a gyerekek számukra haszontalanok. Csak a fosztogatás és a fiatal lányok érdeklik őket. Egy idő múlva kialudt a tűz, de mi kitartóan ültünk Anyuka ágyán. Ahogy hűvösödött, bebújtunk a dunyha alá. Sándor és Joli egyenletes

101

102

szuszogása engem is elszenderített és Anyuka vállára hajtottam a fejem. Homlokon csókolt. – Viola – mondta –, vidd Arankát és ágyazzatok meg, de először tegyetek úgy, ahogy mondtam. Mindannyian kikászálódtunk az ágyból és Anyuka elkísért minket a nyári konyháig, végig a hosszú tornácon. A gyertyát, amit a széltől óvott ez idáig, a tűzhelyre állította viasszal. – Amint befejeztétek, fújjátok el a gyertyát. Legyetek gyorsak és bújjatok a takarók alá. Ne csapjatok zajt. Bármi is történjen, maradjatok csendben. Szerettem volna, ha ott marad még egy kicsit, de kisurrant és megfordította a nyári konyha zárjában a kulcsot. Viola követte az utasításokat, és gyorsan kibontotta a hajamat, belebújtatott az egyik rongyba, majd bemaszatolta az arcom. – Kösd meg a kendőt, úgy, hogy ne látszódjon ki a hajad – mondta. Ezután én segítettem neki. Elfújtuk a gyertyát és a takaró alatt együtt reszkettünk a hidegtől és a félelemtől. Viola a deszkafal fele fordult, én pedig hozzá bújtam. Mindvégig füleltem, hallgattam a kiáltásokat és a csizmák döngését, Viola lélegzetvételét és a szél hangját. Aztán más zajra lettem figyelmes: kaparászásra és rágcsálásra. – Mi ez? – kérdeztem suttogva Violától. – Egerek, azt hiszem. Erre ijedtemben még közelebb bújtam hozzá. Az egerek tovább rágcsáltak, én pedig behunyt szemmel tartottam vissza a lélegzetem, amíg csak tudtam. A következő dolog, amire emlékszem, az a beszűrődő fény, és a kulcs fordulása a zárban. Anyuka állt az ajtóban, szakadt ruhában, piszkos arccal és főkötővel. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol is vagyok és megriadtam Anyuka szokatlan kinézetétől. Majd, mikor megpillantottam Violát magam mellett, hasonló rongyokban, eszembe jutott, mi történt a múlt éjjel. – Most már kijöhettek – mondta Anyuka –, lecsendesültek kint a dolgok. – Jöttek? – kérdezte Viola. – Jöttek. – Hallottam őket – mondta Viola.

– Nem jöttek be a házunkba, csak az utcán járkáltak. Sándor és Joli kinevettek minket, mikor beléptünk a konyhába. – Olyan viccesen néztek ki – mondta Sándor. Joli abbahagyta a kuncogást, és acélkék szemeiben félelem csillant meg. Maga köré fonta karjait és összerezzent. – Nem tetszetek így. Anyuka hozott egy lavór vizet. – Most már megmosakodhattok. Nappal nem érhet baj, habár a németekkel való kapcsolat így is veszélyes lehet. Sárga csillag ide, vagy oda, nem akarom, hogy elhagyjátok a házat. Addig legalábbis nem, amíg nem látunk tisztán. Tíz órára Anyuka parasztasszonynak volt beöltözve, úgy, ahogy azt a lengyelországi útja során tette. – Zárjátok be a kaput és az ajtót! Ne engedjétek ki a gyerekeket! A templomkertbe megyek, hogy elhozzam a pászkát, amit rendeltem. Megnézem tudok-e szerezni valamit a közeli piacon, és utána jövök haza. Holnap lesz a széder első estéje. – Ne menjek segíteni? – kérdezte Viola. – Nem. Maradj itthon Arankával és a gyerekekkel. Mikor Anyuka elment, Viola elmesélte, hogy tegnap a halüzletben valakitől úgy hallotta, hogy a németek elfoglalták Budapestet. – Mi lesz Etuval? – kérdeztem, miközben leszedtük a reggeli terítéket. – Miért mondta Gerber néni Anyukának, hogy jobb neki Budapesten? Viola rám nézett, de még mielőtt megszólalt volna, meggondolta magát és csöndben folytatta a mosogatást. Ahogy törölgettem mellette, eszembe jutott a magyar-ukrán határ menti harc, mikor Komjátiban rekedtem. Láttam magamat Rózsival és Bábival a konyhában, ahogy a távoli ágyúdörgést figyeljük. Úgy megrémültem, hogy legszívesebben elfutottam volna. Minden robbanásnál ránéztem, de ő meg sem rezzent, csak csöndesen imádkozott tovább. Másnap, mikor láttam a katonák holttestét a Rikában és rémületemben hazarohantam, emlékszem milyen szelíden nyugtatott Bábi. És mikor Nagyapa halt meg, a szobából kijövet csak ennyit mondott, Isten Magához vette. – Miért vitte el Nagyapát? – kérdeztem akkor. – Mert mind az Övéi vagyunk – válaszolta. – Azért vagyunk a földön, hogy Ő érte munkálkodjunk. Ha végeztünk, Magához vesz minket.

103

Akkor úgy gondoltam, Isten biztosan rendkívül önző, de megértettem, hogy Bábi ereje belülről, a hitéből fakad. Én is megpróbáltam bízni és elfogadni a dolgok menetét, úgy, ahogy ő, de nem éreztem Isten jelenlétét. Pláne nem most.

17.

104

Viola aggodalmas hangja megzavarta az elmélkedésemet. – Anyuka már két órája távol van. Bárcsak vele mehettem volna! – Szerinted mi lesz velünk most, hogy a németeknél van az irányítás? Hadifoglyok leszünk mi is? – kérdeztem. – Nem menekülhetünk sehova. Legutoljára Magyarország adta meg magát Hitler zsidókat érintő követeléseinek. Fél kettő volt, mire Anyuka hazaért. Egy hatalmas barna papírba göngyölt, madzaggal átkötött csomagot hozott. Az arca sápadt, szemei sötéten homályosak voltak. – Gyerekek, mondta, a németek a templomkertben táboroztak le. Az most a főhadiszállásuk. Épp most beszéltem velük. Német tisztekkel beszélgettem! A csomag pászkát a földre helyezte és leült a székre. Ránk sem nézett, csak folytatta. – Ahogy kiléptem az udvarról, azt kérdezgették körülöttem, hogy beszél-e valaki németül. Tettethettem volna, hogy egy szót sem értek, de valami megszállt és azt mondtam, ‚Ich spreche Deutsch.’ El tudjátok képzelni, hogy felajánlottam nekik a segítségemet? Egy tiszt magához intett, és megkért, hogy vezessem el őket a zsidó tanácshoz. El akartam magyarázni neki az utat, de azt mondta, üljek be az autóba és vezessem oda őket. Nem volt választásom. A sofőr mellé ültetett, ő meg beszállt hátra. Két némettel ültem egy autóban. A hátul ülő tiszt folyton az épületekről kérdezgetett, amelyek mellett elhaladtunk. – Tudtál mindenre válaszolni németül? – kérdeztem. – Nem tökéletesen, de úgy tűnt, így is érti. Azt parancsolta, hogy menjek be velük a tanácshoz, arra az esetre, ha szükségük lenne tolmácsra. A férfiak szemügyre vettek. Nem tudtam, hogy azért mert felismertek, vagy azért mert idegen voltam számukra. Hirsch úr beinvitált és hellyel kínált

minket, mintha fontos vendégek lennénk. Mikor megszólalt Hirsch úr németül, rögtön tudtam, hogy nem lesz rám szükség, de mégis maradtam. – Mit tudtál meg? – Először a szállást és az ellátást beszélték meg. Majd közölte a tiszt, hogy az időseket bezárták a templomba ima közben és csak egy bizonyos összeg fejében engedik őket szabadon. Hirsch urat nem lepte meg a követelés. Csak Isten tudja kik és meddig lesznek ott tartva. Úgy beszéltek az ügyről, mintha egy egyszerű áruátvételről lenne szó. Majd a város kerületekre való felosztását vitatták meg. Egy térképet és egy névlistát tanulmányoztak, amit Hirsch úr adott nekik. A német tiszt pirossal bejelölte a térképen az összes hely nevét. Nem értettem mi volt ennek az értelme. Felpattantam és azt mondtam, haza kell indulnom, mert várnak a gyermekeim. A tiszt, akinek a neve – von Heckendorff – oly sokszor elhangzott, szintén felállt és kezet rázott velem: ‚Danke schön, Frau...’ várva, hogy kiegészítem a mondatát a nevemmel. ‚Da-vid-o-vics’, mondta, erős orosz hanglejtéssel. Hál’ Istennek nem Kohn vagy valami ehhez hasonló a nevünk. Abban az esetben gyorsan ki kellett volna találnom valami hazugságot. Ezek után nem néztem fel senkire, csak gyorsan elhagytam a helyszínt. Visszafutottam egészen a templomig, a piacon át, és beestem Heller úr bódéjába. Nem hitte el, hogy tényleg eljöttem a pászkáért. – Halálos jel ez – mondta. – Ha magánál találják, még az álca sem segít majd. – A csomagok ott álltak a fal mellett, várták a gazdájukat. Még mielőtt a németek ide értek volna, már kisütötték és becsomagolták őket. Letettem a harminc pengőt, felkaptam a pászkát és kiléptem a piactérre. Egy bódé előtt álltam még néhány percig, és mikor láttam, hogy senki sincs a közelben, elkezdtem futni. Szerencsére a németek olyan szervezetlenek és úgy kimerültek az esti dorbézolásban, hogy még nem jöttek rá a pászkás bódé létezésére. De láttam, hogy a katonák végigjárják a piacot és kiszolgálják magukat bármivel, amit megkívánnak, úgyhogy nem kell sok, míg rá nem jönnek. Még aznap két jesiva hallgató jött pénzt kérni a zsinagógában foglyul ejtett öregek váltságdíjának kifizetéséhez. Anyuka elővette a pénztárcáját. – Mennyi a váltságdíj? – Húszezer pengő – mondta az egyik diák. Anyuka kiborította a tárca tartalmát a konyhaasztalra. Kisimított néhány bankót és összeszedte az aprópénzt.

105

– Húszezer pengő! Félek, az én tizenhét pengőm és aprópénzem nem nyom sokat a latba. – Ékszereket és más értéktárgyakat is elfogadunk – mondta a másik diák. – Azokat már odaadtam – válaszolta Anyuka és a diákok elmentek, megköszönve a hozzájárulást. Este fele Hirsch bácsi látogatott hozzánk a zsidó tanácsból. Én engedtem be őt. Anyuka felpattant, amint meglátta a konyhaajtóban. – Mit keres itt? Már kijárási tilalom van. – Különleges engedélyem van – mutatott a karján lévő fehér szalagra. – A közelében sem járunk a húszezer pengőnek, úgyhogy mi magunk keressük fel az embereket, remélve, hogy ha a diákokkal nem is, velünk bőkezűebbek lesznek majd. – Ügyesek, mármint a németek, hogy úgy táncoltatnak minket, ahogy akarnak – mondta Anyuka keserűen. – Maga meg kiadja a fontos városi emberek nevét: egyik zsidót a másik ellen. – Mi mást tehetnénk? – mentegetőzött Hirsch bácsi. – Reméljük, a találkozók tárgyalási helyzetelőnyben részesítenek majd minket. Már amennyire az ütéseket el lehet hárítani. Amúgy mit keresett nálunk ma parasztasszonynak öltözve? Amíg a nevét meg nem mondta, nem tudtuk biztosan, hogy maga az. Micsoda kockázatot vállalt! Mi dolga volt az utcán? – Gyermekeim vannak. Etetnem kell őket – mondta Anyuka, mialatt Hirsch bácsit a nappaliba vezette. Egy jó ideig ott beszélgettek. Anyuka a gyöngy fülbevalója nélkül tért vissza a konyhába. Annyira hozzátartozott, hogy nélküle csupasznak tűnt az arca. – Odaadtad neki a fülbevalódat! – Viola és én rögtön észrevettük. – Már csak az maradt – mondta Anyuka, és kikísérte Hirsch bácsit.

106

Pészah napján Anyuka úgy döntött, hogy átküld engem Gerberékhez, hogy megtudjam, hogy vannak. Féltem. – Egyedül? – tettem fel a kérdést. – Fényes nappal van. Még három óra a kijárási tilalomig és minden csendes kint – nyugtatott Anyuka. – Téged nem faggatnak majd, hisz még gyerek vagy. Biztonság kedvéért beöltöztetünk. Leültetett és kibontotta a hajam. A féloldalas választék helyett középen választotta el és újra befonta a hajam. Majd fogta a fekete parasztken-

dőt, bekötötte vele a fejem és a karom alatt áthúzva megkötötte hátul. Szemügyre vett egy pillanatra, majd megkért, hogy vegyem le a cipőmet és menjek inkább mezítláb, mivel nincs annyira hideg. – Ahogy elindulsz, meglátod, nem fogsz fázni. Ha kell, ugrándozz. A konyhában megmutatta, hogyan kell szökdécselve haladni. Behívta Violát a homokozóból, ahol Sándorra és Jolira vigyázott éppen. – Mit gondolsz? – kérdezte tőle Anyuka. – Elküldöm Arankát Gerberékhez. Ők biztosan félnek kimozdulni. – A lábai még túl tiszták. Különben teljesen úgy néz ki, mint egy kis parasztlány. – Akkor jó. Szeretnék nekik pászkát adni a széderhez, de nem merem Arankával küldeni. – Amúgy sem tartják meg a szédert – mondtam. Anyuka azonban, hogy különlegesebbé tegye az alkalmat, leszedte a fehér csírákat néhány aszott krumpliról, egy kis üvegbe napraforgóolajt öntött és az egészet egy kis batyuba kötötte. – Ebből legalább csinálhatnak egy kis palacsintát. Bárcsak lenne tojásunk is! Ne meséld el, hogy elmentem pászkáért. Mondd, hogy jól vagyunk és amint lecsillapodnak a kedélyek, összejövünk. A fő utcai zsinagóga fele ne menj. Inkább a hosszabb utat válaszd, és rögtön indulj vissza! A kertben sarazd be a lábad; egy pillanat és én is jövök, megnézlek még egyszer indulás előtt. Kissé aggódva, de a kíváncsiságtól fűtve, hogy mennyire változott meg Beregszász, hagytam magam kilökni a kapun túlra. A nap melegen sütött és az utat szegélyező gesztenyefák világos rügyei csak arra vártak, hogy megmutassák a bennük rejlő fényes leveleket. A beton járda durva felülete idegen volt a lábamnak. Komjátiban ugyan sokat jártam mezítláb nyaranta, de ez az érzés más volt. Most a városban voltam parasztlány. Kíváncsi voltam, hogy Molcha is furcsán érezte-e volna magát a színes, díszes téglaépületek és modern kirakatok között. Két német katona közeledett felém gépfegyverrel az oldalukon. Tudtam, hogy nem szabad félelmet látniuk az arcomon. Tartottam a tempót, és némán elmentek mellettem. Fehér doktor házához érve nagy hangzavarra lettem figyelmes. Mikor közelebb mentem, láttam, hogy a kert tele van emberekkel, és hamarosan megtudtam, mi hozta össze őket. A doktor úr meghalt. Múlt éjjel német katonák rájuk törtek, és zaklatták a nőket – a feleségét is és a lányát is.

107

108

Ezzel a gondolattal nem tudott tovább élni, írta a búcsúlevelében, és a vadászpuskájával végzett magával. Túl zavart voltam ahhoz, hogy mást is megértsek, mint hogy Fehér doktor öngyilkos lett. Tovább mentem a Gerberék felé. Séta közben azonban megfordult a fejemben, hogy honnan kerülhetett az a sok ember a Fehérék kertjébe. Olyan kevesen jártak mostanság az egykor zsúfolt utcán. Aztán eszembe jutott, hogy ma este van a Pészah, az első széder estéje. Máskor ezen a napon az utcák megteltek élettel, emberek hada készülődött az ünnepre. Most pedig, négy krumplival a hónom alatt sétálok a Gerberékhez. Az ő életük is sokat változhatott. Judit mesélt a sok elegáns összejövetelről, amit Budapesten tartottak. Amikor bekopogtam hozzájuk, Judit nyitott ajtót és tágranyílt szemekkel, tétován állt a küszöbön. – Ki az? – kiáltott ki rémülten Gerber néni a szobából. – Gyere és nézd meg – válaszolta Judit. – Meg sem ismertelek – mondta nekem. – Az álca tökéletes. – Gerber néni elképedve nézett. – Gyere be, ne álljuk itt – mondta és a konyhába vezetett. Mikor mindannyian bent voltunk, újból végigmért. – Anyukád öltöztetett így be? – Igen. Aggódott, hogy hogy tetszik lenni, és küldött palacsintához valót. – El sem hiszem. Micsoda színésznő lehetett volna Édesanyádból! – Gerber néni elvette a csomagot. – Olyan sokat kockáztatott azzal, hogy ide küldött. Láttál valamit ide fele? – Igen, két német fegyveres katona ment el mellettem. De most már haza kell indulnom. Jobbnak láttam nem említeni Fehér doktort. – Elkísérhetem Arankát egy darabon? – könyörgött Judit és már nyúlt a sárga csillagos kabátjáért. – Nem. Nem biztonságos német katonák közé menni. Judit csak azért is belebújt a kabátjába. Gerber néni nyakon csípte és megparancsolta neki, hogy csak a kert végéig kísérhet. – Csak egy percig szeretnék Arankával beszélni – mondta Judit halkan. Gerber néni tétovázott, majd ő is felvette a kabátját és kikísért minket, Palival szorosan a háta mögött.

– Négyszemközt szeretnénk beszélni – csattant fel Judit, és a nyitott kapu fele húzott. – Maradjatok belül és csukjátok be a kaput – adta ki a parancsot Gerber néni. Megfordult, és Palival kézen fogva visszasétált a házba. Judit megvárta, míg az anyja elmegy. – Milyen odakint? – kérdezte. – Alig van valaki az utcán. De elmentem Fehér doktor háza előtt. Meghalt. Vajon elmondjuk az anyukáinknak? Lelőtte magát. Mit jelent az, hogy ‚zaklatni’? Meglepett, hogy nem jött válasz Judittól. Zavarban volt. – Az emberek a kertben azt mondták, hogy Fehér doktor azért lőtte le magát, mert a német katonák zaklatták a feleségét és a lányát. – Megerőszakolni – mondta Judit. – A ‚zaklatást’ azért mondják a felnőttek, hogy összezavarjanak minket. Valójában azt értik alatta, hogy ‚megerőszakolni’. Lassan fogtam csak fel a szavait. – A ti utcátokban is jártak katonák? – kérdeztem. – Nem. Szerencsére a mi utcánk túlságosan kívül esik a központtól. Hallottuk, hogy a kórházak teli vannak sebesültekkel. – Hozzánk ugyan nem jöttek be, de az utcánkban voltak. Anyuka félt, hogy... – inkább nem mondtam el Juditnak a nyári konyhában töltött esténket. – Most már tényleg mennem kell – mondtam. Gerber néni utánam futott a házból. – Vidd el ezeket Édesanyádnak – mondta a kapuban –, tudom, hogy megtartja az ünnepi szertartást annak ellenére, hogy körülöttünk minden összeomlik. Ezek talán feldíszítik majd az asztalt. És legyél nagyon óvatos! Átadott egy kis csomagot. – Anyuka azt üzeni, hogy amint rendeződnek a dolgok, összejövünk majd – mondtam, és kiléptem az utcára. Amikor az általános iskola udvarához értem, láttam, hogy a német katonák elözönlötték az utcát. Nem tudtam, mit tegyek. Ha az utca másik oldalára megyek, gyanút foghatnak. Megfordulni és futni is bolondságnak tűnt. Aztán eszembe jutott, hogyan mutatta Anyuka a szökdelést a konyhában. Magamhoz szorítottam a csomagot és elkezdtem szökdelni, remélve, hogy nem vesznek rólam tudomást. Hipp-hopp, hipp-hopp. Az egész udvar tele volt katonákkal. Az utcán néhány felfigyelt rám.

109

– Hüpfe, hüpfe – mondta az egyik, és tapsolta a ritmust. Silverman néni kapujáig szökdeltem, majd miután már biztos voltam abban, hogy nem láthatnak, elkezdtem futni, amilyen gyorsan csak tudtam. Mikor hazaértem, kopogtatnom kellett, hogy beengedjenek. Anyuka nyitott ajtót és a szemei sötétzöldek voltak a félelemtől. Úgy döntöttem hát, hogy nem szólok egy szót sem Fehér doktorról. – Ezeket küldi Gerber néni – hadartam. Anyuka átvette tőlem a csomagot és bezárta a kaput. Miután beértünk, kicsomagolta a barna zsírpapírt, és kivette belőle Gerber néni hosszú, zöld és aranyszínű gyertyáit, amit a kandallón tartott azelőtt. – Most már biztos üresen áll a lakás – mondta Anyuka, és a nagyra értékelés jeleként csóválni kezdte a fejét. A csukott ajtók és besötétített ablakok mögött zajló széderünk zöldséglevesből, krumplis palacsintából és lekváros pudingból állt, amibe pászka darabkákat rakott. Nem volt imakönyvünk, hagyományos széder tálunk, se borunk. Anyuka letakarta az asztalt fehér vászonnal és középre, dekorációnak, a réz gyertyatartónkat rakta Gerber néni gyertyáival. Anyuka meggyújtotta a gyertyákat. Mind a négyen – Viola és én, Sándor és Joli – leültünk az asztalhoz. Anyuka Apa székébe ült és körbe adta a pászkát. – Gyerekek, biztos tudjátok, hogy ma van a széder első estéje. Sok minden történt az előző peszah óta, de hálásnak kell lennünk, hogy ma este mind az öten együtt lehetünk. A hagyomány úgy tartja, hogy az ünnepi beszéd végén azt mondjuk: „A jövő évben Jeruzsálemben!”. De én e helyett inkább azt mondom most, hogy szeretném, ha az egész család Komjátiban lenne jövőre, úgy, mint azelőtt. Viola „áment” mondott, majd mi is utána. Anyuka felállt és levest mert a tányérunkba.

18.

110

Másnap kora reggel Hirsch bácsi bekopogott és Anyuka kiment beszélgetni vele a kertbe. Violával a verandáról néztük, ahogy Anyuka a tenyerébe temeti arcát és zokogni kezd. Majd Hirsch bácsi gyengéden megérinti Anyuka karját és elmegy.

– Nem tudom elhinni – szólalt meg lassan Anyuka. Fehér doktor lelőtte magát. Most engedélyezték csak a németek a temetését. Szertartás nem lesz, mivel nem mehetünk be a zsinagógába és a rabbit nem engedik ki. Eltemetni azonban mégis csak el kell. Egy óra múlva a temetőben találkozom a többiekkel. Anyuka szép fekete selyemruhában, amit már évek óta nem hordott, hozzá illő blézerben és kalapban lépett ki a hálószobából. Átment a nappaliba, én pedig követtem. Évek óta nem láttam őt kiöltözve, s most ott állt sápadtan az aranyozott tükör előtt, igazgatva a kalapját. – Elvesztettem az utolsó jó barátomat is, aki segíthetett volna – mondta a tükörnek. Észrevettem a sárga Dávid csillagot a blézere hajtókáján. – Így fogsz kimenni? – kérdeztem döbbenten. – Nem túl veszélyes? Azt hittem álruhában mész majd. – Hirsch bácsi azt mondta nincs mitől félni. A németeket lefoglalja a kormányalakítás, a katonák pedig a minap kiélhették magukat. Egy pillanatra megállt, mélyet sóhajtott és folytatta. – Ezen kívül, szórakoztatásképp ott vannak nekik az idősek bezárva a zsinagógába. Úgyhogy elvileg nem lesz semmi baj – egy ideig, legalábbis – ha csak nem szegjük meg a kijárási tilalmat. Néztem, ahogy kimegy a kapun, majd elsétál a selyemruhájában és ünneplő cipőjében. Nem tudtam miért, de könnyek szöktek a szemembe. Két órával később tért vissza Anyuka Gerberékkel. Megváltoztak. Még Judit is megtörtnek látszott. Anyukáék leültek a konyhaasztalnál és Gerber néni mesélni kezdett a levélről, amit egy budapesti barátjától kapott. – Hitler képviselője, Adolf Eichmann, személyesen jött el az SS tisztjeivel, hogy végrehajtassa a zsidóellenes törvényeket. Tárgyalásra hívta össze a zsidó közösség vezetőit és arra kérte őket, hogy segítsenek neki végrehajtani az új parancsot. A munkahelyekről is kiszorítják a zsidókat. Ugyanez történik itt is. Lehet, hogy ez is közrejátszott Fehér doktor úr öngyilkosságában. – Nem – vágtam közbe –, hallottam, hogy azért lőtte le magát, mert a feleségét és lányát... – Megerőszakolták – jött Judit bátor segítsége. Gerber néni tehetetlenül lehajtotta fejét.

111

112

– Mi lesz azokkal a szegény öregemberekkel a zsinagógában? Ha nem tudunk húszezer pengőt összegyűjteni hét óráig, kivégzik őket. Még hiányzik nyolcezer és a németek nem hajlandók kitolni a határidőt. – Hallottam, hogy sokan adakoztak a keresztények közül is – mondta Anyuka. – A te Kovács urad biztos nem volt közöttük. Tudja, hogy nincs pénzetek? – Nem vagyok hajlandó felkeresni – mondta Anyuka egy pillanatnyi szünetet tartva. – Hirsch úr azt mondta, hogy bevihettek ételt az öregeknek. Sokukat megbetegített a félelem és a kimerültség. Nagy hasznát vehettük volna a doktor úrnak. Vagyis nem volt joga elvenni az életét. Segíthetett volna, amíg itt vagyunk. – Hirsch úr tudja mi lesz velünk? – Azt mondta, jövő héten talán már több információval szolgálhat. Anyuka Juditra és rám nézett. – Nincs kedvetek elővenni pár tányért és megteríteni a verandán? – Menjünk – mondta Judit –, meg akarnak szabadulni tőlünk. Aznap késő délután, a tilalom után Hirsch bácsi jelent meg zaklatottan. Elmesélte, hogy felsorakoztatták az öregeket a zsinagógában és csak idő kérdése, hogy lelőjék őket. – Azt hiszik, makacskodunk – mondta. – Nem fogadják el a tényt, hogy nincs elég pénzünk. – Honnan is lenne? – kérdezte Anyuka. – Elvették a jövedelmünket és nincstelenekké tettek minket. – Utolsó kísérletként árverést rendezünk. El sem hinné mi mindent lehet öt pengőért venni. Nem szép látvány, de kétségbe vagyunk esve. A foglyok családtagjai sírnak és könyörögnek, hogy mentsük meg az apjukat, nagyapjukat. És ha hagyjuk őket kivégezni, ki tudja melyikünk lesz a következő? Anyuka körbejárta a konyhát és összeszedte a réz gyertyatartót és a réz mozsarat, amit a konyhaszekrény polcán tárolt. Átadta Hirsch bácsinak. – Jöhetek segíteni? – kérdezte Viola. – Egyelőre csak a fiúk segítségét kérjük. Lesz még alkalom – válaszolta Hirsch bácsi, majd megköszönte Anyuka segítségét és megígérte, hogy elmeséli a kiárusítás végeredményét. Azután elment. Aznap éjjel nem jött semmi hír. Ébren feküdtem az ágyban, és hegyez-

tem a fülem, hátha hallom majd a lövések hangját beszűrődni a Fő utcáról. Ugyanakkor rettegtem is az esetleges hangoktól. Miután semmit nem hallottam, csak a többiek szuszogását, elaludtam. Másnap reggel Schwartz bácsi megállt előttünk a halüzletbe menet, hogy elmondja Anyukának, hogy az előző este, nyolc órakor elengedték az öregeket. Még aznap Hirsch bácsi eljött beszámolni a deportálási parancsról. Eichmann hat részre osztotta Magyarországot, és az első kiürítendő terület a mi térségünkre esik, beleértve a környező falvakat is. Gondolatban Bábinál és Rózsinál jártam már, és semmi mást nem hallottam a mondanivalójából. Miután elment, elvégeztük a teendőnket és megettük a szegényes ebédünket. Ha valamelyikünk megszólalt volna, biztosan elsírjuk magunkat. Már az a gondolat is elég volt, hogy egymás közelében vagyunk.

Másnap kora reggel az utcáról furcsa mozgolódás hangja ébresztett. Hálóingben siettünk a verandához, hogy lássuk, miért kígyózik a lassan döcögő szekerek és a főleg nőkből álló menekültek sora az utcán. Majd visszasiettünk a házba, magunkra kaptuk a ruhánkat és felöltöztettük a gyerekeket. Anyuka megkérte Sándort, hogy tartsa a házban Jolit, amíg ő, Viola és én a kapuhoz megyünk. Néztünk, ahogy legtöbbször ökör, néha pedig egy-egy girhes ló húzza a szekerek végeláthatatlan sorát. A szekerekre hányt csomagok tetején utaztak a kisgyerekek, az idősek és a betegek. Magyar csendőrök és német katonák kísérték a menetet szuronyos puskákkal. Körülbelül negyed óráig tartott az érthetetlen némaságunk, majd Anyuka megállított egy magyar csendőrt és illedelmesen megkérdezte, hogy honnan jött ez a sok ember, és merre viszik őket. – Beregszászhoz közeli falvakból származó zsidók ezek – mondta a férfi gúnyosan. – A téglagyárba viszik őket, ott van most a gettó. – Mi az a gettó? – kérdeztem Anyukát miután újra csatlakozott a csendőr a menethez. Kemény hangon kaptam erre választ. – Olyan hely, ahová az embereket elkülönítik a közösség többi részétől. Visszafordultam, és néztem az úton menetelő embereket. Néhány nő sírva követte a szekereket. Egyikük meg is szólított bennünket: „Kedves asszonyok, adjanak egy kis vizet a lázas fiamnak.” Egy másik pelenkát kért a kisbabájának. Egy harmadik pedig kis kenyérért esdekelt az édes-

113

114

apjának. „Jóságos asszonyok...”A kérések hadának se vége, se hossza nem volt. Nem tudtam a szemükbe nézni. Valami iszonyatosat képviseltek. A testük mozgott, a szájuk mondta a szavakat, de a szemükben üresség és reménytelenség volt. Anyuka mondta, hogy húzzak vizet a kútból és adjak azoknak, akiket elérek. Violával visszamentek a házba és egy idő múlva lepedőkből tépett pelenkákkal tértek vissza. Én hordtam a vizes vödröket sorban, és pohárnyi adagokat osztottam az időseknek és a betegeknek. A magyar csendőrök által kísért oldalról próbáltam megközelíteni a szekereket, de egy-egy lökésen vagy morgáson kívül a német katonák is békén hagytak. Az emberek nyújtották, amijük volt, hogy megtöltsem vízzel. „Kedveském, szép kisasszony, Isten áldja, áldja meg az Úr”, visszhangzott a fülemben, amíg mertem a vizet és szép lassan kiapasztottam a kutunkat. Csak rövid szüneteket tartottam, mígnem szürkületkor Anyuka behívott a házba. A menet azonban folytatódott, még akkor is, amikor mi aludni tértünk. Harmadnapra jóval a megszokott alá esett a vízszint. A kezeimet rongyokba kötöttük, úgy kidörzsölte a sok kurblizás és a vaslánc. Anyukának már nem volt mit elajándékoznia, így bent maradt a házban Sándorral és Jolival. Néha kinézett és felhúzott egy-egy vödör vizet ő is. Másnap Viola és néhány barátja kölcsönkérte Schwartz bácsi lovas kocsiját. A ló már túl idős volt ahhoz, hogy elkobozzák, és most egyik zsidó házról a másikra járt összegyűjteni bármit, ami a gettóbeliek segítségére lehet. Sokukat váltás ruha és ágynemű nélkül hurcoltak el otthonról. Nem egyszer a gyógyszereiket sem vihették magukkal. Viola kimerülten tért haza. Jó pár kört tettek a gettóba sötétedésig. – Milyen volt, Viola? Hol alszanak az emberek? – kérdeztem a menet ötödik napjának reggelén, mielőtt elindult volna napi gyűjtő munkára. – Csak a kapuig engednek minket – válaszolta. – A fehér karszalag csak annyit jelent, hogy a zsidótanács ifjúsági csoportjához tartozom, és nem vonatkozik rám a kijárási tilalom. Nem tudom milyen belül. Mikor Viola elment, Anyuka kiborította a maradék lisztet, hogy megsüsse az utolsó kenyeret. – Nem bajlódok azzal, hogy eltegyem a kovászt a következő sütésre – mondta. – Úgysem lesz következő. Ez az utolsó adag lisztünk és amúgy is, ki lesz itt, hogy kenyeret süssön? Egyszer megkérdeztem, mi az a kis labdányi tészta, amit mindig meg-

hagy a pénteki sütéskor, és betesz egy kilisztezett bádogedénybe, hogy aztán újra felhasználja következő pénteken. Így válaszolt: „a dobozt még akkor hoztam el Komjátiból, amikor Beregszászra költöztem. Anyám adott nekem a kovászból, hogy vigyem magammal. Neki is az édesanyja adta az eredeti kovászt, amiből azóta is sütünk, biztosítva, hogy a kenyér ugyanolyan maradjon generációkon át.” – Én is kapok majd kovászt mikor férjhez megyek? – kérdeztem Anyukától a hallottak után. – Természetesen – válaszolta. Ezt az ígéretet mélyen az emlékek közé zártam, és néztem ahogy az utolsó tésztadarabokat kaparja a fa dagasztóból, majd elszántan formálja meg az utolsó veknit. Az ezt követő esték során Anyuka türelmesen ült a sütő előtt és forgatta a rácsokon piruló kenyérszeleteket. Mihelyt mind a két oldal aranybarna lett, párnahuzatba csomagolta őket. – Miért csinálsz pirítóst az összes kenyérből? – kérdeztem. – A kenyér hamar penészedik, a pirítós viszont jobban bírja. Minden nap, mikor elindultam vizet osztani az embereknek, Anyuka emlékeztetett, hogy el ne felejtsem megkérdezni jött-e valaki Komjátiból. Ha akad ilyen személy, azonnal szólnom kell neki. Tudtam, hogy Bábiról és Rózsiról szeretne hírt kapni kétségbeesetten. Egyik nap futottam egy csomagokkal megrakott szekér után, amin egy nagyon beteg idős néni feküdt, batyukkal körültámogatva. Vízzel kínáltam. Kezei remegtek, így felkapaszkodtam a szekérre és tartottam a kezét, nehogy kiloccsanjon a víz. A kezei olyan simák, melegek és szárazak voltak, mint Bábié. Egy darabon hagytam, hogy a szekér vigyen és fogtam a néni kezét, majd egy katona leparancsolt a földre. Lehangoltan sétáltam vissza a járdán a vizesvödörhöz. A menet kezdete óta most először kalandozott el a gondolatom. – Hol lehet az én Bábim? – tűnődtem. A választ másnap egy levél hozta, amit Molcha küldött. A feladó nem volt feltüntetve, de rögtön ráismertem az egyszerű, kerek betűkre. 1944 április 26-i keltezés állt rajta. Csak négy napba került, hogy ideérjen. Az első mondat máris válaszolt a kérdésemre: – Mi voltunk az elsők a szőlősi gettóban. A várost még nem ürítették ki. Ezt a levelet az egyik csendőrnek adtam a gettóban. Megígérte, hogy a kerítésen átjuttatja. – Szaporán tovább olvastam. Mint kiderült, német

115

116

katonák magyar csendőrök kíséretében hurcolták el őket otthonról. Fél órát kaptak, hogy összeszedelődzködjenek és személyenként csak egy csomagot vihettek magukkal. Molcha édesapja ragaszkodott a barkács dobozához. Nem állították meg. Mikor Molcha családja Bábi kapujához ért, hallották, hogy az egyik magyar csendőr épp azt magyarázza, hogy Bábi nem hajlandó elhagyni a házat. Molcha és az édesanyja bementek, hátha megakadályozhatják az incidenst. Bábi, kezében az imakönyvével, a székén ült. Rózsi tehetetlenségében zokogott. Molcha anyukája azt mondta Bábinak, hogy mindenkit bajba sodor a makacskodásával, majd Rózsival felemelték a székről és kivitték a várakozó ökrösszekérhez. Utolsó soraiban Molcha azt kérdezte, hogy „bármi is történjék, barátok maradunk örökre?” Befejeztem a levelet, és vonakodva adtam át Anyukának. Olvasás közben könnyek gyűltek a szemében, majd egymás után gördültek le sápadt arcán. – Anyám végül mégiscsak elhagyta a földjét – mondta elcsukló hangon. – Micsoda vég ez! Minden lépésében Istennel járt. Ó Istenem, hol itt az igazság? És az én szegény Rózsim! Anyuka leült, kiterített egy papírt maga előtt és kétségbeesett tervezgetésbe kezdett Bábi megmentésére. A levelet a szőlősi rokonainknak címezte és megkért, hogy azonnal adjam fel. Sosem tudtuk meg mi történt a levéllel, de másnap Rózsitól kaptunk egyet, az utolsót, amiben leírta, hogy minden rendben van és, hogy Bábi hite, amivel mindenkit képes megnyugtatni, erősebb, mint valaha. Lehet, hogy ugyanoda küldenek majd mindnyájunkat Németországban és már alig várja, hogy újra találkozzunk, írta befejezésül. Végül pénteken, hét nap folyamatos menetelés után, az utca kihalt, nem volt több menekült. A vizesvödörre nem volt többé szükség, és végre láttam újból az utat. A csönd felizgatta Anyukát. Folyton magyarázatot keresett. Várta a postást, elküldött a sarokra újságért és fel-alá fürkészte az utcát. – Több mint húsz éve lakom ezen az utcán, de sosem láttam ennyi időre kihaltnak. Hét napja egy ember sem jött át, hogy egy szót szóljon hozzánk. Az újságostól visszafele észrevettem, hogy a napos égbolt alatt, az utat szegélyező gesztenyefák rügyeiből fényes, törékeny levelek bújtak elő. Mintha mi sem történt volna, a kertben, a hatalmas diófa árnyékában,

Sándor és Joli, kiszabadulva a házból, újra elmerültek a homokozó végtelen mesevilágába. Anyuka a közelben nézte őket. Elvette tőlem a lapot és elhelyezkedett Lili székében, ami addigra a kert állandó részévé vált. Senki sem nyúlt hozzá, mióta Liliék elmentek. A könnyed tavaszi fuvallat felkapta a diófalevelek illatát és gyengéden elvegyítette a föld terméseinek illatával. A tavaszi fáradtságtól én is kissé elbódultam, Anyuka hirtelen semmittevése mégis nyugtalanítani kezdett.

19. A következő reggelen ugyanazzal a szorongató érzéssel ébredtem és hallottam, hogy Anyuka Violával veszekszik. – Ma nem mész a szekérre! Azt akarom, hogy itthon maradj velünk. Mellesleg ma Sabbat van. – Múlt szombaton is körbe kocsiztam az egész várost és akkor nem állítottál meg – ellenkezett Viola. – Ma azt akarom, hogy itthon maradj – válaszolta Anyuka. – Nem maradhatok. Megígértem, hogy találkozom a többiekkel a Fő utcán, várni fognak rám. Annyi ételt, ágyneműt és ruhát kell összegyűjtenünk, amennyit csak lehet. Fogy az idő. – Ezekkel az utolsó szavakkal Viola már kint is volt az ajtón. Később kimentem az udvarra, hogy átadjam a kerítésen Molnár Icának a gramofonom. – Abban az esetben, ha el kell mennünk, őrizd meg számomra – mondtam neki. Hallgathatod a lemezeimet is. Megyek, máris hozom őket. – Elfordultam Ica döbbent arcától. Nem nagyon találkoztunk, mióta engem eltiltottak az állami iskolától. Mikor találkoztunk az utcán, úgy tűnt, nincs nagyon mit mondanunk egymásnak. Még mindig Molnár Ica volt, de már nem éreztem, hogy egyenlő lennék vele, mint régen. Engem nem kívánatos polgárnak soroltak be – zsidónak – és Ica megtanulta, hogy távolságot tartson tőlem. Most, hogy felfogta, hogy megbízom benne, hogy rábíztam legféltettebb vagyonomat, Ica meg se tudott szólalni. Kék szemében kétségbeesés tükröződött. – Nem akartalak megbántani – nézett rám mentegetőzve, amint átvette a nehéz gépet. Gyorsabban fordultam el, mint kellett volna. Fájt, hogy szomorúnak látom.

117

118

Éppen a zöldséges kert felé tartottam, amikor Anyuka hangja hasított a fülembe: – Aranka, Aranka, hol vagy? Elfutottam a fáskamra mellett, és amikor a tornác felé fordultam, megláttam a megszállt udvarunkat. Katonai és csendőri egyenruhák kavarodtak. Idegen férfi hangok beszéltek, kérdéseket tettek fel és parancsolgattak. Anyukát ellenséges férfiak vették körbe, miközben Jolit az ölében, Sándort pedig kézen fogva tartotta. Éreztem, ahogy a düh növekszik bennem, és azt kívántam, bárcsak meg tudnám védeni az édesanyámat és a két csöppséget. Az egyik férfi a neveket olvasta fel, amit a népszámláló tűzött ki korábban a tornácra. – Hol van Etu? – kérdezte. – Nem lakik itthon. Iskolában van. A magyar csendőr jegyzetfüzetet vett elő. – Címe? Anyuka habozott. – Már régóta nem hallottam felőle. – Mi volt a címe, mikor utoljára írt? – Megyek és megkeresem a levelét. – Várjon. A következő Viola. Hol van? – Menj és keresd meg – kiáltott nekem Anyuka. Szörnyű volt ott hagyni őket, a két kicsit, ahogy vigasztalásért kapaszkodtak és Anyukát, aki reszketett. A hozzám legközelebb álló csendőr megtaszított, hogy mozduljak már. – Tedd, amit mondtak! – morogta. – És ne tartson egy napig! Elhagytam a zsúfolt udvarunkat és futottam, átküzdöttem magam az utcánkon a Fő utca felé. Elfutottam a cipőboltunk előtt és hirtelen azt kívántam, bárcsak lenne egy pár új cipőm. Benéztem a szomszédos szőrme üzletbe és Lujzára gondoltam, ahogy a vonat halálra roncsolta. Elfutottam Fehér doktor rendelője mellett és visszaemlékeztem a fehér köpenyére. Ő is halott, ismételgettem magamba mikor átfutottam a templomkerten. Mikor megláttam a német tankokat, ráeszméltem, hogy elfelejtettem kitenni a sárga csillagomat. De senki nem állított meg kikérdezni. A templomajtók nyitva álltak. Német egyenruhák nyüzsögtek és öblös német hangok hallatszottak kifelé. Tovább siettem, hogy megkeressem a nyitott szekeret, amibe Schwartz bácsi öreg lovát fogták be, de nem volt nyoma a szekérnek, sem Violának, vagy a barátainak. Benéztem a kávézóba, ahol egyszer még Lujza vett nekem süteményt. Az arcok és a hangok megváltoztak odabent. Egyenruhák és német nevetés árasztotta el a nyitott teret. Nem kaptam levegőt, vizes voltam a verítéktől. Hol keressem?

Egyre idegesebb lettem és tudtam, hogy telik az idő. Ahogy befordultam egy sarkon, neki rohantam egy aktatáskás férfinak. Bosszúsnak tűnt, de tovább sietett. Megálltam, és miközben egy ház falának támaszkodtam, hogy levegőhöz jussak, eszembe jutott Anyuka és a gyerekek, ahogy ott hagytam őket körbevéve egyenruhás idegenekkel. Kétségbeesésemben elkezdtem sírni és újra futni, a szám sarkában éreztem a könnyeim sós ízét. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a helyes irányba mentem-e, vagy hogy a jó utcákon járok. Végül, éppen mikor elhagytam a cipész boltját, észrevettem a szekeret a magányos lóval. Viola egyik barátja ült a bakon és cigarettázott. Mögötte batyuk hevertek összevissza szórva. – Hol van a nővérem, Viola? – kérdeztem tőle. – Bent. Megyek és idehívom. – Kérdő szemekkel nézett rajtam végig, eldobta a cigaretta csikket a csatornába és bement az épületbe. Mikor megláttam Violát a kapun átsétálni, megfeledkeztem az önuralmamról. – Megérkeztek, hogy elvigyenek minket. Azonnal haza kell jönnöd! – Elviszünk – mondta a barátja miközben rágyújtott egy másik cigarettára. – Nincs rá szükség – rázta Viola a fejét. – Folytassátok! Még számos fiú és lány jött ki a kapun keresztül csomagokat cipelve. – Hamarosan csatlakozunk hozzátok! – szóltak utánunk. Viola mérgesnek tűnt, miközben az arcomat vizsgálta. – Miért sírsz? Csak fejfájást okozol magadnak. – Anyuka ijedtnek tűnt, mikor kérdezgették, és nekem el kellett jönnöm téged megkeresni. Mi lesz, ha elviszik őt, és minket nem várnak meg? – kottyantottam el magam. – Tudjuk, hol találjuk meg őket. – Viola elkezdett futni és én szorosan követtem. Az összes energiámra szükségem volt, hogy lépést tartsak vele miközben fejünkre az erős déli nap tűzött. Mikor elértük a Gyár utcát, egy szekér állt a kapunkban, a téglagyár irányában. Egy hajtó ült a bakon háttal nekünk. Ahogy átmentünk a kapun, Anyukát pillantottuk meg a tornácon, egy padon ült Jolival az ölében, mellette Sándor. Felugrott, mikor meglátott minket. Felléptünk a tornácra, és láttuk, hogy egyenruhás emberek mennek végig a szobákon, mindent megnéznek, és mindent megfogdosnak.

119

120

A magyar csendőr a jegyzettömbbel kijött a tornácra. – Viola – mondta, és kihúzta nevét a tornác falára kitűzött listáról. – Aranka. – És kihúzta nevemet egy fekete vonallal. – Davidowitz Ignácné, Sándor, Joli – egy fekete vonal futott keresztül mindegyik néven, amint kimondta őket. Etu nevét és címét a jegyzetfüzetébe írta be. Viola elment mellőlünk, bement a nyári konyhába és egy hátizsákot cipelve jött ki. A csendőr, aki megtaszított, hozzá lépett. – Kösse ki a kötelet és ürítse ki a táskát! – mondta. Anyukával döbbenten néztük a táska tartalmát, amit Viola a parancsra a tornác padlójára szórt – egy doboz jegyzet papírt, ceruzákat, intim női dolgokat, egy nagy doboznyi aszpirint és számos könyvet. Viola arca vöröslött, mikor a csendőr belerugdosott a női dolgokba a bakancsával és belenézett pár könyvbe, amit felvett. – Összeszedheti! – mondta, és újra belerúgott egy köteg vattába és a horgolt egészségügyi betétekbe. – Indulás! – mondta. Ráeszméltem, hogy én nem pakoltam semmit, amit magammal vihetnék, de már nem mehettem be, a ház tele volt csendőrrel, akik végig járták az egészet. Viola visszapakolta az összes holmiját. Anyuka felemelte a bejárati ajtó kulcsát, jelezvén, hogy be szeretné zárni. – Nincs rá szükség. Az ajtókat és az ablakokat beszögeljük – mondta mérgesen a csendőr. Anyuka visszadobta a kulcsot a tárcájába, lerakta Jolit, felállt majd felemelte a pirított kenyérrel teli párnahuzatot és egy hatalmas bőröndöt, amit megpakolva tartott az elmúlt héten. Viola és én annyi összekötött batyut vettünk fel, amennyit csak tudtunk. Sándor és Joli, amint leléptek a tornácról, a homokozóhoz rohantak. Összeszedtek néhányat a játékaikból, majd visszarohantak, attól tartva, hogy leszidják őket. Anyuka megállt a kapunál és megfordult hogy visszanézzen. A német katonák ekkor jöttek ki a házból. – Gehen Sie! – mondta az egyikük, ahogy mellénk értek a kapuban. – Ich will meine Türe schliessen, bitte. – Anyuka még egyszer megpróbálkozott, hogy bezárja az ajtót. – Gehen Sie! – ismételte meg, és visszataszította Anyukát a botja végével. Anyuka megvonta a vállát és felszállt a szekérre. Viola feladta a gyerekeket a játékaikkal. Én voltam a következő. Viola összegyűjtötte a maradék

batyuinkat, és miután odaadta nekem őket, ő is felszállt a hátizsákjával. Anyuka hátrafelé nézett, a katonákra. – Nézze meg jól a házat, asszony! – mondta a csendőr gúnyos hangon. – Kétlem, hogy valaha viszontlátja. – Jelt adott a kocsisnak, hogy induljon, míg ő a szekér mellett haladt. Anyuka háttal ült a csomagok tetején. Sándor és Joli szorosan mellette maradtak. Észrevettem Icát és az anyukáját, amint a függöny mögül nézték a házuk előtt elhaladó szekeret. Anyukára néztem; arca öregnek és fáradtnak tűnt, zöld szemei beestek és karikásak voltak. Nem tudtam mit mondani, így csak elfordultam tőle és egyenesen előre néztem. Sokszor végigsétáltam ezen az úton, és furának tűnt ugyanazt az utat most egy szekér tetején megtenni. A ló lassú tempóban ment, és a kocsis egyszer se fordult hátra, hogy ránk nézzen. A Gyár utca után már nem volt több ház, az utca a parkra nyílt a jobb oldalon és egy fűrésztelepre a bal oldalon. Amint elhaladtunk mellette, eszembe jutott, mikor évekkel azelőtt beleestem a tóba a park szélén. Akkor egy fehér piké ruhát viseltem. Törékeny kék virágok csalogattak a tó szegélyéhez, és miközben a kinyújtózkodtam, hogy a tövüknél húzzam ki őket a nedves földből, elvesztettem az egyensúlyom. Belecsúsztam a tóba, fehér ruhástul, lakkcipőstül, mindenestül. Mikor kimásztam, láttam, hogy a ruhámat zöld nyálka borítja, a cipőm meg a sáros víztől cuppogott. Amikor hazaértem, Anyukának ott kellett hagynia a társaságot, akiket éppen vendégül látott, hogy megmosdasson, és nagyon mérges volt rám. Az ülőhelyemről a szekéren láttam virágozni ugyanazokat a kék nefelejcseket. Senki más nem vette őket észre. Anyuka és Viola elkeseredve és csöndben ült, mindketten saját gondolataikba merültek. Előtűnt a téglagyár. Egy fa kaput építettek elé, ami előtt katonák őrjáratoztak, éppúgy, mint a réteken, ami körbevette a gyárat. Ahogy közelebb értünk, egyikük felismerte Violát a sok korábbi útról. – Most te következel, mi? – mondta Violának. Viola bólintott, és megpróbált bátornak látszani. A szekér megállt, és mi leszálltunk. Amikor a kocsis a poros útra dobálta a batyuinkat, megláttam az arcát. Öreg volt, mélyen barázdált, és a szemei, amibe egy pillanatra belemeredtem, nem mutattak érzelmet. Fáradtnak és unottnak tűnt. Két fiatal férfi fehér szalaggal a karjukon várt minket a kapu túloldalán

121

122

és segítettek a batyuinkkal. A fiatalabb rám mosolygott, mikor lehajolt, hogy felvegye a csomagokat. – A 6-os számúban fogtok lakni – mondta. Követtük a két férfit, miközben cipeltük a maradék csomagokat és néztük a nők és férfiak arcát, akik mellett elhaladtunk. Mindannyian együttérzően néztek vissza ránk. Néhány nő még azt is felajánlotta, hogy segít cipelni a batyuinkat. Beléptünk az egyik színbe, ahol a téglák készültek, de ez nem az a téglagyár volt, amire én emlékeztem. A serény munkások helyét tétlenül ődöngő családok tömege vette át. Nem szólt már ének, csak a hangok mély zsongása hallatszott. Eltűntek a téglák és a kocsik, amik azokat szállították. A szín, aminek nem voltak falai, csak egy agyag cserepes teteje, amit fa oszlopok tartottak, pusztán csomagokkal és emberekkel volt zsúfolt. Az emberek vagy a batyuikon ültek, vagy csoportokban álldogáltak. Néhány idős ember csomagoknak dőlve feküdt a hangár földpadlóján. A két fiatal férfi a 6-os számú barakk bal oldalán egy üres helyhez ment, és ledobták a csomagjainkat a földre. – Ez a terület itt, a két pózna közt lesz az otthonuk. Ezek közé a határok közé kell szorítkozniuk. Kezdünk kifogyni a helyből – mondta az idősebbik. Megfordultak és elmentek, ott hagytak minket állva a két és fél méterszer három méteres területen. Anyuka leült az útitáskára és körülnézett az új környezetben. Egy nő, aki egy körülbelül Jolival egyidős kislány kezét fogta, felénk tévelygett síneken keresztül. Fiatalabb volt Anyukánál és nagyon zilált. – A nevem Labovitzné és ez a lányom Klára. Együtt játszhatnának a gyerekeink, amíg szomszédok vagyunk – mondta. – A családom nélkül vagyok itt. Csak mi ketten. Elválasztottak minket az édesanyámtól és a nővéremtől. Nem tudok róluk semmit. – A kislány Joli vödréért nyúlt. – Honnan valósi? – kérdezte Anyuka. – Tolcsváról. Éppen úton voltam a rokonaimhoz látogatóban, mikor összeszedtek engem és a gyereket az úton. Anyuka és én átnéztünk a síneken az ő helyükre, ahol egyetlen bőröndöt láttunk. Követte a tekintetünket. – Ez minden, amink van. Honnan jöttek? Anyuka felállt, hogy a házunk irányába mutasson. – Ha az út nem

kanyarodna el, láthatná a házunkat. Épp az út végén van, ahol befut a Gyár utcába. Az utca erről a gyárról kapta a nevét. Anyuka mozdulatlanul nézett az utcánk irányába, és amikor megfordult, leeresztette a kezét. Láttam, hogy szemét egy vékony könnyfátyol borítja. – Ó – mondta az asszony –, szóval városiak. Rögtön láttam… ágyneműt is hoztak, meg mindent. – Elnézést – szólt közbe Viola. – Én lehet, hogy tudok szerezni maguknak takarókat. A barátaim öt óra körül fognak a kapuhoz jönni. Meglátom, hogy el tudok-e menni találkozni velük. – Isten fizesse meg – áldotta meg a nő. – Egész éjjel ültünk – az én kis Klárám meg én. A talaj olyan kemény és hideg. Miután még egyszer körbenézett, Anyuka arcára elhatározottság ült ki. – Mindanyunknak el kell foglalnia magát valamivel, ahelyett hogy csak itt állunk. Kibontotta a legnagyobb csomagot és kivette két ágytakaróját, majd Violához és hozzám fordult: – Legyetek szívesek segíteni. Felakasztom ezeket, hogy egy kicsit elkülönítsen a többiektől. – Egy pár szöggel, amit a pénztárcájából kotort elő és egy kalapácsnak használt kővel felakasztotta az egyik ágyterítőt a fagerendáktól a külső szarufáig, így elválasztott minket a közvetlenül mellettünk letelepített idegenektől. – Ti lányok menjetek és hozzatok pár téglát, és akkor építhetünk magunknak asztalt és pár széket. Van valahol víz? – a körülöttünk összegyűlt bámészkodókhoz címezte ezt a kérdést. – Nem ülhetünk csak így itt, és hagyjuk, hogy mocskossá váljunk. Meg kell próbálnunk segíteni magunkon. Nem szabad hagynunk, hogy azt higgyék, hogy mocskos egy népség vagyunk! – Ekkorra már Anyuka elég nagy közönséget gyűjtött maga köré. Néhányan egyetértettek azzal, hogy szedjék össze magukat. Mások önelégülten vigyorogtak. – Mi jó származna abból, ha berendezkednénk? Még ha sikerülne is, úgyis csak pár napig leszünk itt. Lehet, hogy holnap már elszállítanak minket. – Akkor – válaszolta Anyuka –, akkor csak mára. Mégis jobb, mint itt ácsorogni. Pár idős férfi a tömegben elkezdett egymás közt beszélgetni. – Van értelme annak, amit mond. Legalább lesz mit csinálnunk.

123

124

Egy korombeli fiú megszólalt: – Láttam egy sekély tavat a szín végénél. Anyuka kicsomagolt egy edényt a megbontott batyuból és odaadta neki. – Nézd meg, hogy tudsz-e vizet szerezni, hogy az anyák megmosdathassák a gyerekeiket. A fiú mozdulatlan maradt, túlságosan félt megmoccanni. – Bajba keveredhetek az őrökkel – mondta. – Minden lépésünket figyelik. Néhány ember egyetértett vele a tömegből. – Biztos, hogy ez az asszony bajba fog keverni mindannyiunkat. – Ki az, aki felelős itt a dolgokért? – kérdezte Anyuka. Egy férfi lépett előre. – A nevem Suszter, és én vagyok itt a felelős. – Egy fehér szalag övezte jobb karját. Keresztül verekedte magát az Anyukát körülvevő tömegen és megállt előtte. – Igazuk van – mondta tekintélyt parancsoló hangon. – Nem zúgolódni vagyunk itt. Azt akarják, hogy mindenki állandóan a számára kijelölt helyen legyen. Egy nő lépett ki a tömegből és megrángatta a fiú vállát. A fiú lerakta a földre a tálat, amit Anyuka adott neki; a nő megfogta a fiú kezét és elsétáltak. A tömeg szétszóródott, amint Anyuka csöndben visszafordult kipakolni. Sikerült kialakítania számunkra egy helyet ahová leülhettünk és egy másikat, ahol kitekerhettük az ágyneműnket. Elrakta táljait és az evőeszközöket egy párnahuzatba és elrejtette a pirítóssal teli huzatot is egy takaró alá. Majd lefoglalta a kicsiket a játékaikkal a helyiség egyik sarkában, szemben a felfüggesztett ágytakaróval. Aztán odajött hozzám és Violához, ahol a bőröndön ülve figyeltük őt. – Holnap – mondta –, meg kell keresnünk a Gerberéket. Ha a csendőrök a város felénk eső részén kezdtek, nem érnek el Gerberékig egészen holnapig. Lehetséges, hogy megszállhatnak a közelünkben. Viola, te próbálj meg öt órakor találkozni a barátaiddal. Aranka, te elmész és beszélsz azzal a fiatalemberrel, aki megmutatta nekünk ezt a helyet. Tetszettél neki – mondta nekem mosolyogva –, lehet, hogy valami információhoz juthatsz. Nem fogunk itt ülni ijedten, mint a többiek. Suszter úr újra felbukkant és körbenézett, lenyűgözte a rend, amit látott. – Ki kell tűznöm a neveket – mondta, miközben átadott nekem egy ceruzát és egy darab papírt. Leírtam nevünket, ő kivett egy szöget a

zsebéből és miközben helyén tartotta a papírt felszögelte azt a hozzánk legközelebb eső gerendára. – Kaphatnék párat a szögeiből? – kérdezte Anyuka. – Csak keveset hoztam és már fel is használtam őket. Suszter úr belekotort zsebébe ismét és négy szöget vett elő, amit odanyújtott Anyukának. – Sajnálom, hogy nem tudtam támogatni lelkesedésében, hogy rendet tegyen – mondta –, de szigorú parancsokat adtak, hogy csöndben és a helyükön tartsuk az embereket a hangárban. Csak a latrinához mehetnek ki és azonnal vissza kell jönniük. – Megdöbbent, hogy maga elfogad ilyen utasításokat – mondta Anyuka határozottan. – Ezek emberek, nem marhák. Ha nem tehetnek magukért semmit, csak ácsoroghatnak, bizonytalan sorsukon vitatkozva, és csak annyit mozoghatnak, amíg kimennek a latrinára, akkor hamarosan éppen azzá fognak változni, aminek a németek akarják – piszkos férgekké. Nézzen körbe és ezekre a szegény nőkre! Már kezdik elhagyni magukat. – Még csak két napja vagyunk itt – válaszolta Suszter úr. – Beszéltem emberekkel, akik már régebben jöttek és azt mondják, hogy néhányuknak előjogaik vannak bizonyos órákban. Úgy gondoltam, hogy beszélek a német felügyelőkkel, amikor ma erre jönnek ellenőrző útjukon. – A lányom, Viola, az ifjúsági szolgálati csoportban dolgozott kint, amióta ez a gyár gettó lett. El kell engednie a kapuhoz, hogy találkozzon a barátaival öt órakor. Lehet, hogy tud hozni takarókat annak a szegény, szerencsétlen asszonynak ott szemben. – Labovitznére és Klárára mutatott miközben beszélt. Suszter úr megpróbált közbeszólni, de Anyuka folytatta: – Suszter úr, ha megengedjük nekik, hogy így megfélemlítsenek, felhatalmazzuk őket arra, hogy uralkodjanak rajtunk. Suszter úr megrázta a fejét. – Nem vállalhatom a felelősséget. – Nem kell észrevennie, hogy Viola elmegy. – Davidowitzné, csodálom bátorságát. Bárhol is legyen a feleségem, remélem, van legalább fele ennyire bátor, mint maga. De nem szabad elfelejtenie, hogy én felelek itt az összes ember biztonságáért. – Egy nagy kört írt le kezével utalván az egész színre, megfordult és elsétált, míg a közelben tartózkodó emberek kiváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy vajon miről beszélgettek Anyukával.

125

126

Anyuka rendbe szedette Violával és velem a hajunkat és adott nekünk egy-egy tiszta inget a bőröndből. – Tégy úgy, mintha a belső segítők csoportjához tartoznál, és viselkedj magabiztosan! – mondta Violának. – És velem mi lesz? – kérdeztem. – Elmehetsz vele egy darabig, aztán állj őrt neki! A szín hátsó kijáratán mentünk ki, amerre az emberek a latrinához mentek, hogy elkerüljük Suszter urat. Elsétáltunk az 1-es számú színhez és ott vártunk, míg Viola észre nem vette a belső segítőket a kapunál. Odasietett és elkezdett mellettük menni. Láttam, hogy megállnak, és egy pillanatra tétováznak, aztán folytatták útjukat a kapuhoz. Onnan, ahol álltam, láttam a latrinát. Azon tűnődtem, miért kellett olyan közel ásniuk a gödröt az úthoz, hogy az őrök vagy az arra járók teljesen ráláthassanak. Milyen megalázó ott ülni a deszkán tudván, hogy mindenki láthat. Tudtam, hogy én sötétedésig fogok várni, mielőtt használnám. Figyeltem, ahogy Viola és a többiek visszajöttek a kaputól batyukkal. Odafutottam, hogy csatlakozzak hozzájuk. – Egyenesen a raktárhoz kell vinnünk ezeket – mondta Viola. – A felelősök fogják eldönteni, hogy ki kapja ezeket a szállítmányokat. – Segítettem Violának cipelni a terhét. A fiatalember, aki a mi színünkhöz vezetett minket, mikor megérkeztünk, ismét rám mosolygott. – Lehet, hogy te is feliratkozhatsz testvéreddel és csatlakozhatsz a csoportunkhoz – mondta, miközben jött mellettünk. – De ő még csak… – Viola már majdnem kimondta, hogy tizenhárom, de én gyorsan közbevágtam: – Tizennégy – mondtam. Éreztem, hogy elvörösödik az arcom a hazugságtól, a születésnapomig még két hónap volt hátra. – A nevem Henrik – mondta a fiatalember. – Téged hogy hívnak? – Aranka – válaszoltam szégyenlősen, és csöndben sétáltunk tovább. A színben, ahol a szállítmányokat tárolták, ruhákkal és ágyneműkkel voltak tele a polcok. Az egyik magyar felügyelő odajött hozzánk a batyukért. – Szeretnék kérni egy párnát és két takarót egy anyának és gyermekének a 6-os színbe – mondta Viola udvarias, de határozott hangon. – Mi döntjük el, ki mit kap – válaszolta kurtán. – De nincs semmijük. Takaró nélkül kell aludniuk a puszta földön.

– Annak kell benyújtania az igénylést, aki az ő hangárjáért felelős. Már kezdtünk elfordulni, amikor az egyik fiatal férfi felszólalt. – Azt nem mondták, Toron úr, hogy ez a hölgy beteg, és nincs helyünk számára a gyengélkedőn. Csak most érkeztek. A felügyelő a polcokhoz fordult és levett egy rongyos pokrócot. – Most megkaphatja ezt – mondta és átadta Violának –, de minden egyébért a színetekért felelős embertől kell igénylést kapnunk. Viola bólintott, és mindannyian elmentünk. Mikor végre kint voltunk, Viola megkérdezte a fiatal férfit, aki felszólalt, hogy miért tartják az összes szállítmányt ott, ahelyett, hogy kiosztanák azoknak, akiknek szükségük van rá. – Először mindent átnéznek és megtartják maguknak a legjobbakat, aztán húzzák az időt a többivel – válaszolta. – Ha tudtam volna, nem dolgoztam volna olyan keményen, hogy megszerezzek dolgokat – mondta Viola mérgesen. – Sok minden van, amit ti ketten még nem tudtok. – Szeretnék pár kérdést feltenni – mondtam. – Először is, az az egyetlen toalett? – A latrinára mutattam. – Nem, van még egy hátul is, de a ti csoportotoknak az elülsőt kell használnia. – Azt nem használhatjuk. Túlságosan megalázó. – Akkor le kell oda osonnotok. – És mi a helyzet az étellel? – Reggelire kenyér van, valamiféle meleg itallal, amit teának hívnak. A levesnek mostanság kéne jönnie. – Nem etetnek túl minket. – Mindent visszatartanak. – Mikor van a kijárási tilalom? – Reggel kilenc előtt és este hét után, és csak bizonyos kijelölt helyeken sétálhattok. Most kívül vagytok azon a területen. Akkor Henrik is bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Most rögtön vissza kéne titeket vinnem. Én vagyok az egyik felügyelő a ti területeken. – Addig nem, amíg nem használtuk a hátsó latrinát – mondta Viola. – Siessetek! A 12-es végében van. Aztán visszakísérlek titeket. A belső csoport öt tagja elköszönt és elsétált.

127

128

Violával megtaláltuk a hátsó latrinát, nem volt sokkal jobb, mint az elülső. Bár voltak falak, a két végén nyitott volt. Ugyanaz a keskeny árok volt ismét, a deszkák rajta, oly módon alátámasztva, hogy egy hosszú padot formáljon, amibe számos lyukat vágtak. Bármennyire is utáltuk, használnunk kellett. Arra gondoltam, bárcsak Henrik ne várna ránk. Nem akartam éppen akkor látni, túlságosan is megalázó volt. De ott volt, amikor előjöttünk, és hogy a zavaromat leplezzem, megkérdeztem: – Milyen a gettóban élni? – Ő habozott. – Meg kell tanulni, hogy ne törődj az éhséggel, hideggel, vagy azzal, ha vizes vagy, és vigyázz, ne legyél beteg – nincs gyógyszer. Elvernek, ha nem engedelmeskedsz és megölnek, ha megpróbálsz megszökni. – Mikor visszaértünk a helyünkre, a színen belülre, Anyuka még több kérdést szegezett neki. – Mi van, ha esik az este? – kérdezte. – Mindannyian elázunk. Miért nem engedik, hogy elkerítsük, hogy kis magánéletünk lehessen és védelmünk? – Nem úgy tervezik, hogy sokáig itt tartanak minket – válaszolta Henrik. – Csak addig, amíg nem szereznek vonatokat. – Hová visznek minket? – Németországba. Ennyi, amit bárki is tud. Anyuka megköszönt mindent és megkérte, hogy máskor is nézzen be hozzánk. Elsétáltam Henrikkel a szín végéig. – Láttalak már korábban – mondta. Megdöbbentem. – Vizes vödröt hordoztál. Felmásztál a szekérre, ami a nagymamámat hozta és tartottad a poharat neki. – Átutaztál az utcánkon? Nem emlékszem, hogy láttalak volna. – Nem, nagyon sok dolgod volt. – Hogy van a nagymamád? – A gyengélkedőben van. Szeretnél eljönni velem holnap meglátogatni? Beugrok érted. – Igen – válaszoltam –, szeretnék. – Szervusz! – Szervusz! Henrik tovább ment, és én visszatértem a színbe, a helyünkre, ahol Viola éppen akkor mesélte Anyukának, amit megtudtunk a benti ifjúsági dolgozókkal tett sétánk során. A vacsora megérkezett, meggyötört konyhaszolgálatos nők szolgálták fel a levest az ételszekérről német őrök

felügyelete alatt. A fehérrépa leves vizes, a kenyér dohos volt, mégse panaszkodott senki. Csak még többért könyörögtek. Anyuka mindegyikünk adagját a nagy lábasába öntötte és fűszereket szórt rá a cserépbödönéből. Meghívta Labovitz asszonyt és Klárát, hogy csatlakozzon hozzánk, és nekik is rakott egy csipet fűszert a táljukba. Miután megettük, Suszter úr nézett be hozzánk, pipázva. – Szeretnék beszélni magával – mondta neki Anyuka. – Miről? – A listájáról. Úgy értesültem, hogy ír egy listát a panaszainkról. – Új vagyok még ebben a játékban, Davidowitzné; legyen türelmes, kérem. Mostanra már valószínűleg többet tud erről a helyről, mint én. – De maga itt a felelős. Nem akarok bonyodalmat okozni, de néhány jogot ki kéne követelnünk. Nem hagyhatjuk, hogy azt higgyék, csak bámulunk, mint a marhák! – Holnap más körletekbe látogathatunk majd. Kitűztem a bejárathoz az időt és a korlátozásokat. – Suszter úr, a holmik listája, amire szükségünk van! A lányaim látták az ellátmányokat. Elegendő holmijuk van, de önnek be kell adnia egy listát. – Ekkor Anyuka átszaladt Labovitzné helyére és felemelte a szakadt pokrócot. – Ezt adták ennek a szegény asszonynak a gyerekkel! Anyuka bemutatója felbolydulást okozott. Körben az összes ember tudni szerette volna, honnan került oda a pokróc. És most mindenki különböző dolgokat akart. Körülbelül ötven ember zsúfolódott körénk. Suszter úr minden erejére szükség volt, hogy lecsillapítsa és visszaküldje őket a helyükre. Míg Suszter úr a körülötte összegyűlt emberekkel foglalkozott, Anyuka még több falat készített a másik ágyterítőből és egy lepedőből, amit a szarufákra lógatott. Aztán elővette Viola egyik jegyzettömbjét a hátizsákból és kitépett belőle egy lapot, talált egy ceruzát is, majd leült a bőröndre összeírni a listát. Első volt a víz, latrina falak a második. Suszter úr behajolt a sátorszerű hálófülkénkbe és átpillantott Anyuka válla fölött. – Feljegyezné a pipadohányt is? – kérdezte viccelődő, a sok kiabálástól rekedtes hangon. – Nagyon sajnálom, ami az előbb történt. Nem volt célom csődületet okozni – suttogta Anyuka –, de ha nem teszünk valamit, mindannyian megbetegszünk. Nem élhetünk ilyen zsúfolt viszonyok közt egészségügyi

129

óvintézkedések nélkül. Ezt meg kell értetnünk velük! Meg kell ijeszteni őket, ha szükséges, mondja meg nekik, ha tífusz járvány törne ki, az átterjedhet a városra is! Nem tettek semmiféle előkészületet, csak ideszállították az embereket, mint a marhákat. De még a jószágoknak is szükségük van vízre! – Davidowitzné, nem szándékoznak itt tartani minket. Csupán a vonatokra várnak. – De némelyik ember már több mint egy hete van itt! Kezdenek bűzleni. – Vegye rá azokat a nőket, hogy ne engedjék a gyerekeket a kijelölt latrinák helyett a hangárok közti földet használni. Amikor a németek látják, hogy mi történik itt, azt mondják, hogy disznók vagyunk és nincs is szükségünk vízre. – A gyerekek félnek azokra a deszkákra ülni. És mi lesz este? Kiengednek minket oda este hét után? – A takarodó után már nem. – Szóval ez a válasza! Nincs választásunk. – Készítse el a listát – mondta Suszter úr egy beletörődő sóhajjal. – Meglátjuk, érdekelnek-e bárkit is a panaszaink. Amikor elment a listával, nagyon fáradtnak éreztem magam, megkérdeztem Anyukát, hogy lefeküdhetek-e. Miközben kiterítette az ágyneműt, úgy döntött, hogy mindegyikünknek meg kéne próbálnia aludni. Mikor az első gettóban eltöltött nap végén bezártam szememet, azt mondtam magamnak, hogy legalább mi öten együtt vagyunk, és igazából ez a legfontosabb.

20.

130

A következő nap, vasárnap, a beregszászi zsidó közösség még kint maradt tagjai özönlöttek be a téglagyár udvarába. Viola, aki ekkorra már a gettóbeli munkásokhoz tartozott, Gerberéket kereste. Anyukának sikerült rábeszélnie Suszter urat, engedje meg, hogy a mi helyünk mellett Gerberéknek is lefoglaljunk egy területet, ahol megszállhatnak. Amíg rájuk vártunk, figyeltük az új jövevényeket. Anyuka családtól családig szaladt, segített nekik elhelyezkedni a színben, az öregeket és gyerekeket

támogatta. Sándor és Joli a sarokban maradtak, a földes padlót ásták, közben új játékokon törték a fejüket. Elsétáltam. Egyik épülettől a másikig mentem, de mindvégig a számunkra kijelölt területen maradtam. Ha emberekkel találkoztam, megkérdeztem tőlük, honnan jöttek, és mióta vannak a gettóban. Reménykedtem benne, hogy hallok valami hírt Bábiról, Rózsiról és Molcháról. Néhányan a gettóbeliek közül felismerték bennem a vizes vödrös kislányt, de használható információval egyikük sem szolgálhatott. Egy darabig a színek környékén álldogáltam és néztem a kapun át özönlő embereket. Vajon mi is így néztünk ki tegnap, mikor megérkeztünk? Én is ennyire meg voltam ijedve? Szorosan egymás mellett mentek, a szemükkel úgy pásztáztak körbe, mintha attól tartottak volna, farkas, vagy tigris ugrik rájuk bármelyik pillanatban. Férfi alig volt közöttük – többnyire nők és gyerekek jöttek, az anyák kivétel nélkül kisgyerekkel a karjukon. Sok idősebb asszonynak segítségre volt szüksége ahhoz, hogy a vörös agyagporral borított úton lejussanak. Akkor vettem észre Weisz Gerit. A gettófelügyelőség fehér karszalagját viselte és egy csoport új érkezőt kísért. Úgy tűnt, mint aki nagyon fontosnak érzi magát, miközben a néhány méterre előttük álló szín felé mutatott. Most egyáltalán nem éreztem ugyanazt az izgalmat Geri iránt, mint az iskolában, mikor annyira szerettem volna beszélgetni vele, de nem mertem. Amikor visszaért a színből, amit éppen kijelölt az újaknak, odaléptem hozzá, és beszélni kezdtem. Magam is meg voltam lepődve azon, milyen könnyedén megy a beszélgetés. Több fiatal felügyelő csatlakozott hozzánk, akiket Geri úgy mutatott be, mint iskolatársakat a G.E.-ről. Zavarodottan néztem rá, és megkérdeztem, mit ért ezalatt. Gettó Előtt, magyarázta. Jót nevettünk a viccen, majd a többiek odébbálltak. – Judit itt van már? – kérdezte Geri, enyhén elpirulva. – Még nincs. Igazából egy nagy szívességet szerettem volna kérni tőled. Ha látod Gerberéket befelé jönni, megtennéd, hogy a 6. számú színbe hozod őket? Édesanyám lefoglalt ott nekik egy helyet. – Hallotam az édesanyádról – mondta Geri. – Mit hallottál? – Hát hogy felállított magatoknak egy sátrat a színben. – És akkor mi van? Az éjszakai hideg széltől ugyan nem óv meg, de így legalább van egy kis magánéletünk.

131

132

– Hé, nem bántani akarlak! Csak annyit mondtam, hogy hallottam róla. – És ti hol vagytok a családdal? Még mindig abban a nagy házban a gyár háta mögött, amiben G.E. laktatok? – Nem egészen – válaszolt Geri. – Most a német őrök vannak a házunkban, mi pedig a cselédházban, ami mögötte van. – Sajnálom. – Á, ne sajnáld. Mi még mindig jobban jártunk, mint ti. Henrik és a barátai közeledtek felénk, útban visszafelé a kapukhoz, miután segítettek pár családnak letelepedni. Ahogy elhaladt mellettünk, Szervusszal köszönt, én pedig megállítottam az egész társaságot, hogy megkérdezzem Henriket, velük tarthatok-e a kapuig. – Egy barátomra várok – magyaráztam. Geri mindentudón vigyorgott, majd megfordult és egymaga visszasétált a kapuhoz, hogy újabb csoportot indítson útjára. Felidegesítettem magam Geri viselkedésén, de Henrikkel és a barátaival tartottam. – Nem biztos, hogy a kijárási tilalom előtt sikerül meglátogatni a nagymamámat – mondta Henrik. – Nagyon úgy néz ki, hogy úgy döntöttek, egész Beregszászt kiürítik még ma. – Ismered Gerit? – kérdeztem. – Persze. Együtt dolgoztunk. Olyan, mintha fent hordaná az orrát, de jószívű gyerek. – Beszéltél neki az anyukám sátráról? – Igen. Mondtam neki, mennyire csodálom az édesanyádat, hogy még ilyen körülmények között is a kényelmetekről gondoskodik. Nagyon különleges nő. Rámosolyogtam Henrikre és így folytattam: – A család, akit keresek, közeli barátaink, Gerberék. Hárman vannak: Gerber néni, Judit, a barátnőm és Pali, az öccse. Anyuka lefoglalt nekik egy helyet a miénk mellett. – A nővéred már mindnyájunkat értesített, akik a kapunál szolgálunk. Egyikünk biztos kiszúrja őket. Elköszöntem Henriktől és visszatértem a színbe. Gerberék aznap délután 4 óra körül érkeztek meg. Geri vette őket észre a kapunál, és egyenesen hozzánk hozta őket. A gettó felé vezető úton végig gyalogoltak, és nagyon kimerültek voltak. Elfogyott a kocsi utánpótlás és a németek utasították őket, hogy gyalogoljanak, magyarázta Gerber néni.

– A holminkat csak feldobálták a kocsikra. Remélem, meglesznek – tette még hozzá. Anyuka elővett pár szelet száraz kenyeret a takaró alól egy párnahuzatból, és mindegyiküknek adott egyet-egyet. – A sátorban fogyasszátok el. Ne okozzunk tömörülést – mondta, és elmesélte a takaró körüli zűrzavart. Gerber néni megette a részét, és szemrevételezte Sándor és Joli új por-homokozóját, a takarókból készített és lepedővel leterített, összehajtható ágyakat, az elfektetett nagy bőröndöt, ami az asztalunk volt, és a maradék csomagokat, amik székekként szolgáltak. – Rise, te még itt is kialakítottál egy kis lakást. Nem hiszem el, hogy ilyen eredeti és lelkes tudsz lenni. Javíthatatlan színésznő vagy. És még itt is találtál magadnak egy megfelelő szerepet. – Szerep? Én csak nem akarok fejet hajtani előttük. Énbelőlem nem lesz Schwein. De ne menjünk most ebbe bele. Pihenned kell, fáradt vagy. Nézd csak meg a feldagadt lábadat. Elég időnk lesz holnap is ezt megbeszélni. Viola elrendezte Gerberék holmiját. Pár takarót, amik elvesztek, vagy elvették őket, sikerült pótolni a barátaitól kapott csomagokból. – Ezeket az ellátóból hoztad? – kérdezte Anyuka kedvesen, amikor behozta őket a sátorba. – Nem, én oda soha nem jutnék be. Ezeket oda kellett volna vinni, de inkább ide hoztam. – Csak nehogy bajba keveredj – figyelmeztette őt Anyuka.

A Judit érkezését követő második napon a szín előtt ácsorogtunk és figyeltük, hogy zajlik a munka. Közben, Anyuka kérésére, vízre vártunk. Egy ifjúsági munkás sorba állította a kezükben edényekkel várakozó embereket, és egyenként vezette oda őket a kúthoz. Egymás után töltötték meg az edényeiket, majd vitték vissza a színbe. Egy másik munkacsoport az aprófák közül kiválogatott lemezeket kalapálta össze, hogy az udvari vécénk falaként álljanak majd. Ekkor érkezett meg Viola, aki csak aludni járt már vissza a színbe. Odajött hozzánk, kezében néhány régi ruhadarabbal. Megkért, hogy tartsam őket, míg ő két darab aszpirint halászott elő a szoknyája zsebéből. A szájába tette a gyógyszereket, és lenyelte.

133

134

– Hogy bírod víz nélkül lenyelni? – fintorgott Judit. – Szükségben sok mindenhez hozzászokik az ember – válaszolt Viola. Kivette a ruhákat a kezemből és elindult. – Most hová mész? – kérdeztem. – Sajnálom, de nem beszélhetek. Később találkozunk. – Sietve távozott, alakja hamar eltűnt a sok ember között. Akkor vettük észre, hogy az utolsó család megérkezése óta zárva tartott kapu kinyílik, hogy beengedjen egy egész teherautónyi szürke egyenruhás, felfegyverzett német katonát, akik a napi ellenőrzésre jöttek a gettóba. Leugráltak a teherautóról, és az ellenőrzésre készen felsorakoztak. Schwein, hallottuk újra és újra, ahogyan végighaladtak a színeken. Judit és én figyeltük a Violához hasonló fehér karszalagosokat, akik a munkák megszervezéséért voltak felelősek. Követték a németek utasításait, ugyanakkor megpróbáltak egyezkedni is velük, hogy a gettóbeli életünket elviselhetőbbé tegyék számunkra. Azt kívántuk, bárcsak idősebbek lennénk, hogy mi is velük dolgozhassunk. Miután meguntuk a bámészkodást, visszamentünk a színbe. Gerber néni és Anyuka csöndben beszélgettek odabent. Judit csatlakozott hozzájuk, de én még mindig azon gondolkodtam, milyen szívesen lennék én is tagja a munkacsoportnak. Néha hallottuk, hogy ismert dalokat énekelnek ácsolás közben, vagy mikor ételt hordanak a konyháról. Viola hátizsákjába nyúltam, és elővettem a jegyzetfüzetét meg egy ceruzát. A jegyzetfüzetből kitéptem egy lapot és az egyik jól ismert dallamra új szöveget kezdtem költeni. Olyan szöveget, amely a mostani életünkhöz sokkal jobban illett. Amint befejeztem az írást, megjelent Henrik. Mondta, hogy a nagymamája, aki betegen fekszik a kórházban, szeretné látni azt a lányt, akitől útban a gettó felé a vizet kapta. Anyuka megengedte, hogy elmenjek Henrikkel. A cetlit, amire a régi nótára költött új szöveget írtam, még a kezemben szorongattam, mikor elhagytuk a színt. – Mi az a kezedben? – kérdezte Henrik. Elmondtam neki, mit írtam. Henrik elvette a papírt, elolvasta, és elmosolyodott. – Hát, ki kell próbálni a dalt az új szöveggel is – mondta elragadtatva. – Mostantól kezdve már nem csak a vízhordó lányként fognak emlegetni, te leszel a gettóbeli dalszövegíró lány is.

A kórház az egyik zárt barakkban volt. A fal mellett összetákolt betegágyak sorakoztak. Henrik nagymamája észrevett bennünket, ahogyan közeledtünk az ágyához, és megpróbált felülni. Sötétbarna szemei csillogtak ráncos arcán. – Megtartottad az ígéretedet, Henrik, és látogatót hoztál nekem – mondta halkan jiddisül. Nagyon hasonlított Bábira. – Azt viszont nem mondtad, hogy a fiatal hölgy ugyanaz lesz, aki felmászott a kocsinkra, hogy a szomjamat oltsa. Igazi öröm, hogy ilyen kedves vendéget fogadhatok. Az volna a jó, ha még meg is kínálhatnálak benneteket egy kis teával, süteménnyel. Megpaskoltam szeplős öreg kezét. – Látogatni jöttünk, nem enni. Nagyon emlékeztet engem az én Bábimra – mondtam. – Biztosan nagyon büszke lehet rád ez a te Bábid. Ő jól van? – Nem tudom. Bábi nincs itt velünk. – Többet nem tudtam mondani, mert éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Henrik mesélt a nagymamájának a gettóbeli munkájáról és biztosította róla, hogy az édesanyjának is gondját viseli. Ő pedig mosolyogva hallgatta a beszámolót, azután hátradőlt az ágyon, és becsukta a szemét. Elindultunk hazafelé. A következő nap délutánján Henrik Gerivel jött át. Geri megkérdezte Gerber nénit, hogy Judit velünk tarthat-e. Anyukáink csodálkozva követtek tekintetükkel, ahogyan négyesünk elhagyta a színt. Weiszék régi háza felé vettük az irányt, ami a gyártelep területén volt. Egy magyar csendőr őrizte a telepet övező kerítés bejáratát. A fiatal szerelmesekre tett néhány gúnyos megjegyzés után átengedett bennünket a kapun. Geriék régi házából német beszéd szivárgott ki, amire Geri vállrándítással reagált, majd tovább mentünk, amíg egy kisebb házhoz nem értünk. – Itt lakunk most – mondta Geri. Felmentünk a verandára, Geri pedig meghagyta, hogy üljünk le a fából készült székekre és ott várjuk meg. Ő bement a házba és pár perc múlva egy kancsó teával, egy tányér szeletelt kenyérrel, egy üveg egres lekvárral és négy csészével került elő. Judit és én elámultunk ennyi finomság láttán. Geri letette a tálcát az asztalra, kitöltötte a teát és megkente a kenyereket. Illedelmesen aprókat haraptunk a kenyérből és lassan kortyoltuk a keserű gyógynövény teát. Közben beszélgettünk. Judit íróktól és politikusoktól

135

136

idézgetett, olyan idézeteket, amik szerinte a lehetséges jövőnket példázták. Gerin látszott, hogy csodálja Juditot, amiért ennyire művelt és ilyen jól ismeri a könyveket, és hamar élénk beszélgetésbe fogtak. Henrik és én nem vettünk részt a beszélgetésben, inkább csöndben figyeltünk. Ez volt az első alkalom, amikor egy ilyen, már szinte felnőtt fiatalember közelében ülhettem, aki ráadásul érdeklődött is irántam. Egy idő után már nem figyeltünk Geri és Judit beszélgetésére, hanem a teánkat kortyoltuk és néztük egymást. Aztán indulni kellett. Judit és Geri mögött, akik még mindig hevesen beszélgettek, sétáltunk vissza a színekhez. Ezután az első találkozó után ez lett a mi kis négyesünk. Henrik és Geri mindig átjöttek munka után, hogy sétálni hívjanak bennünket. Anyuka és Gerber néni úgy döntöttek, nem tiltják meg, hogy ezekkel az idősebb fiúkkal barátkozzunk. – Úgy gondolom, tudjátok, hogyan kell úrilányhoz méltóan viselkedni – mondta Anyuka az első együtt töltött esténk után. – Persze – válaszoltam, még ha nem is voltam biztos benne, hogyan érti. Judit és Geri könyveket cserélgettek és sokat beszélgettek, míg Henrik és én egyszerűen élveztük egymás társaságát. Meglepett, mikor egy nap Judit így szólt hozzám: – Annyira szerencsés vagy, hogy ti Henrikkel már kézen fogva jártok. Azt hiszem, a háborúnak is vége lesz, míg Geri odáig eljut, hogy megfogja az enyémet. Annyira félénk…! – Félénk?! – kiáltottam fel. Ez a jelző nem illett arra a Gerire, akit én ismertem. – Az a legrosszabb az egészben – folytatta Judit, nem törődve a megjegyzésemmel –, hogy igazán kedvel engem. De ha én kezdeményezek, azzal megsértem őt. – Na, helyben vagyunk. Már megint találgatsz. Túl sokat olvasol! Egyik este, ahogy Henrikkel kézen fogva sétáltunk Judit és Geri mögött, megkérdeztem Henriket, mit gondol Geri félénkségéről. – Nem sokkal félénkebb, mint a te barátnőd. De ha Judit egy pillanatra elhallgatna és megpróbálna természetesen viselkedni, akkor Geri látná, hogy ő is csak egy lány. Ez mindkettejük helyzetét megkönnyítené. Nem tudom, melyikük hagyta abba előbb a beszédet, de később,

Geriék verandáján üldögélve arra lettem figyelmes, hogy mi beszélgetünk Henrikkel, ők pedig hallgatnak. Az ég felhős volt, mi pedig ott ültünk a naplemente utáni félhomályban. Geri átkarolta Juditot. Egy hirtelen szélfúvás német hangokat hozott szárnyain, amire megremegtem. Henrik azt hitte, a hideg miatt reszketek, így levetette a kabátját és a vállamra terítette. Amikor a gyárban a kijárási tilalom kezdetét jelző sípszó felhangzott, kelletlenül fölálltunk és elindultunk visszafelé. Geri és Judit pár lépéssel előttünk mentek. Henrik szorosan magához ölelt. Újból megremegtem, de most egy újfajta érzéstől, mely hullámként csapott fel testemben. Henrik elengedett, tenyerébe fogta az arcomat és rövid, de gyengéd csókot lehelt az ajkaimra. Nem is tudtam, merre vagyok, amíg a német szavaktól hangos nagy házhoz nem értünk, majd a kapunál álló magyar csendőrhöz. Ekkor már több mint egy hete a gettóban voltunk, és Anyuka lelkesedése kezdett alábbhagyni. Habár még mindig próbált segíteni mindenkinek, akinek szüksége volt rá, rájött, hogy abbéli erőlködése, hogy a németektől emberibb bánásmódot próbáljon kicsikarni, hiábavaló. Többet nem zavarta Suszter urat a 6. számú szín lakóinak panaszaival, kéréseivel. Azt is el kellett fogadnia, hogy felesleges vitáznia a nőkkel arról, hogy minden körülmények között arra kell törekedniük, hogy ápoltak maradjanak. Ezek az emberek éhesek voltak, kimerültek, és rettenetesen féltek. A tavaszi eső feláztatta alattuk a földet, és majdnem mindegyikük reumától és náthától szenvedett. Testük folyamatosan nedves volt, hiába volt alattuk a vékony réteg takaró. Anyuka pedig beismerte, hogy abbéli igyekezete, hogy mindannyian ápoltak legyenek, talán csak a kényelmetlenség és a nyomor érzését erősíti bennük. Észrevettem, hogy Anyuka az utóbbi néhány délután gyakran a kezébe veszi a színházról szóló könyvét, az egyetlen könyvet, amit otthonról elhozott. Gerber néni pedig mindig fáradt volt és sokat aludt. Judit szerint azért, mert számára ez volt az egyetlen módja annak, hogy a gettó valósága elől elmeneküljön. De ezen az estén, az első csókom estéjén, ahogyan Judittal beléptünk a színbe, hallottuk, hogy a szüleink nagy beszélgetésbe merültek. Megálltunk a sátoron kívül és hallgatóztunk. – Az egyetlen ok, amiért a színház jobb, mint a való élet, az, hogy el lehet próbálni – mondta Anyuka. – Gondolj csak arra, mikor Lilit elvitték.

137

138

A barakkbeli gyér fények által megvilágított lepedőn át láttuk a vállait megadóan megrántó Gerber nénit, mintha azt mondaná: – Már megint ez a téma. Anyuka folytatta: – De figyelj csak rám, Sarolta. Még egyszer utoljára. Tudod, mennyiszer végigpörgettem a fejemben az egész jelenetet azt kívánva, bárcsak másképp viselkedtem volna! Például, nem törődtem volna vele, mit mond Lili, hanem Mancit magamnál tartottam volna. Vagy meggyőztem volna Lajost, hogy hagyják a kislányt nálam. Ha előtte elpróbálhatom és látom azt a harminc percet, az összes hibával, amit vétettem, akkor az előadáson már jól játszottam volna a szerepemet: én lettem volna a nagymama, a családfő és nem ijedtem volna meg attól, hogy Lili megharagszik rám. Elég magabiztos lettem volna, hogy véghezvigyem a tervemet, mert tudtam volna, hogy később, amikor Lili átgondolja az egészet, megérti, hogy csak a gyerek érdekeit néztem, és nem az volt a célom, hogy megmondjam neki, mit tegyen. Rábeszélhettem volna Lajost is, hogy mutassa meg, mennyire erős is tud lenni. Elvégre azért kellett, hogy őket elvigyék, mert valaki azt állította, hogy a magyar katonatisztek ellen lázított. Igen, Sarolta, ha az élet nehéz helyzetei előtt kapnánk egy esélyt a próbára, esélyt arra, hogy előre kigondoljuk, mit teszünk, ahelyett, hogy kapkodva cselekszünk, akkor nem kéne úgy leélnünk az életünket, hogy a rossz döntéseinkért hibáztatjuk magunkat. Ez a nagy különbség az élet és a színház között. A próba. – Te így is elég jól boldogulsz az életben – hallottuk Gerber néni válaszát. – Sokkal jobban, mint mi, ez biztos. Próbáld meg ezt az egy hibát elfelejteni. Nincs okod, hogy feladd a reményt. Nézz körül, Rise, nézz ránk! Itt vagyunk a gettóban, és te még ebből is ki tudod hozni a legtöbbet! Anyuka összefonta a karjait: – Vannak, akik megpróbálják. Nem adhatjuk fel. Ezek semminek sem örülnének jobban. Meg kell nyernünk ezt a játszmát. – Hallottuk a szavait, de a hangját már nem éreztük olyan magabiztosnak, mint azelőtt. Már ő is csak azt akarta, amit a többi gettóbeli ember: hogy a családja, vagy ami még abból megmaradt, túlélje ezt az egészet. Amikor Judit és én beléptünk a sátorba, láttam rajta, hogy nagyon kimerült. – Lányok, már jó pár órája elmentetek! – szólt mérgesen.

– Gerivel és Henrikkel voltunk – válaszolt Judit. – Tudnak valamit? – kérdezte Gerber néni. – Nem, még mindig várunk a vonatokra. Anyuka megmosta a gyerekek kezét és arcát az erre a célra használt vízben, amit egy edényben tároltunk. Utána ágyba dugta őket.

A következő nap, reggeli után, miután Viola is elment dolgozni, Anyuka megkért, hogy figyeljek Sándorra és Jolira, amíg ő vizet melegít, hogy megmossa a hajamat. Nyolc nap óta először jobban szemügyre tudtam venni a gyerekeket. Sápadtak voltak és csontosak, az energia, amivel korábban a játékba vetették magukat, szinte eltűnt belőlük. – Szeretnél papás-mamást játszani? Én leszek az apuka – ajánlotta fel Sándor Jolinak, majd kezébe vette a vödröt és lapátot, és a sátor sarkában ásni kezdett. – Ha akarsz – válaszolta Joli, különösebb érdeklődés nélkül. – Én leszek az anyuka – mondtam, remélve, hogy ezzel kicsit felvillanyozom őket. Mindketten azonnal felvidultak. – Megfőzöd a vacsorát? – kérdezte Joli félénken. Felkapott pár követ a nedves földről és odaadta nekem. – Ez lesz a hús a levesben. Sándor a kezembe nyomta a vödröt és a lapátot: – Én vagyok az apuka, és el kell mennem a seregbe. De estére itthon leszek. – Ezennel kibújt a sátorból. – Én pedig a gyerek vagyok, úgyhogy én játszom a babámmal – mondta Joli és ringatni kezdte rongyos babáját sápadt, sártól ragacsos kezeiben. Eszembe jutott, hogyan nézett ki az a baba, mikor Lili hozta Prágából. Vadonatúj volt: a haja hosszú, szőke, agyagból készült arca szépen festett, a ruhája rózsaszín volt, a cipőcskéje lakkbőr. Most a szép szőke haj fakó volt és piszkos, az arc töredezett, a ruha poros és szakadt, a cipőcskék hiányoztak. De Jolit mintha mindez nem érdekelte volna. Kiterített egy piszkos konyharuhát és belecsavarta a babát, majd újra felvette és ringatta tovább. Én közben összekevertem egy kevés földet a kövekkel. – Kifelejtetted a sót és a borsot! – figyelmeztetett Joli. Letette a babáját, ujjaival a porba csípett és a vödörbe hintette, majd megismételte a mozdulatot. – Most már keverheted – mondta. Sándor, felemelve a lepedő egyik sarkát, belépett a sátorba.

139

140

– Apa megérkezett a seregből. Kész a vacsora? – Peckesen járt, mellkasát kitolva. Ezzel nem apát utánozta, hanem a német őröket. Hirtelen jeges borzongás futott át a testemen. Anyuka jutott eszembe, meg az, amit mondott: – Melegítek egy kis vizet, hogy megmossam a hajad. – Így szóltam Sándorhoz és Jolihoz: – Maradjatok itt, ne mozduljatok. Megkeresem Anyukát, de mindjárt visszajövök. A barakk végéhez mentem és észrevettem őt. Egy kövekből épített állvány mellett találtam, amelynek a tetején, egy kis üregben botok voltak, ezeket próbálta meggyújtani. Az edényt a vízzel a kövekre helyezte, ő pedig az állvány mellett térdelt és a szikrázó botokat fújta. – Anyuka – érintettem meg a vállát –, bajba kerülhetsz. – Menj és keresd meg Suszter urat. Kérdezd meg, van-e felesleges gyufája. Nekem is van még, de ezek a gyufaszálak nedvesek, nem gyulladnak meg. Ne mondd meg neki, miért kell. Mire megtaláltam Suszter urat és a kelletlenül adott gyufával visszaértem, már lobogott a tűz. Anyuka felállt, az arca hamutól volt piszkos. Egy magyar csendőr észrevett minket és odajött. – Mit főznek? – kérdezte durván. – Csak vizet melegítek, hogy megfürdessem a gyerekeimet – válaszolta Anyuka nyugodt hangon. A csendőr a botjával a tűz felé bökött, Anyuka pedig ugyanazon a hangon folytatta: – Csak nem tagadná meg egy anyától, hogy megfürdesse a gyerekeit? – A tűz nem engedélyezett – válaszolta kurtán. Anyuka a tűz és a csendőr közé állt: – Ha a maga édesanyja melegítené a vizet, hogy megfürdesse magát, akkor is eloltaná a tüzet? Mi a rossz abban, hogy megpróbálunk tiszták maradni? A víz hamarosan felmelegszik, azután eloltom a tüzet, ígérem. Senki más nem vette észre, mit csinálok. Kérem, fiatalember, legyen egy kicsit nagylelkű. A csendőr, nem sokkal idősebb, mint Henrik, ránézett Anyuka hamulepte arcára és bólintott: – Tíz perc múlva visszajövök. Ha addigra nem oltja el a tüzet, én magam oltom el! – Köszönöm, biztos úr! – Anyuka nyugodt hangja egy pillanatra sem csuklott el. – Maga egy kedves, és nagylelkű ember.

A csendőr elsétált, és Anyuka a többi botot is a tűzre rakta. – Most menj vissza a gyerekekhez – mondta –, és vedd elő a szappant, meg a törölközőt. Egy perc és megyek. Gyorsnak kell lennünk, a víz hamar kihűl. Amikor visszaért, kezében a vízzel teli edénnyel, már előkészítettem a szappant és a törölközőt. Kétfelé öntötte a vizet, hogy maradjon az öblítésre is, majd az edényt letakarta egy ruhával, hogy lassabban hűljön. Előrehajoltam, ő pedig a fejemre öntötte a vizet, és a szappant a hajamba masszírozta. Éreztem határozott ujjait, amik a fejbőrömet mosták. Miután végzett a hajammal, segített megmosni a nyakamat, karomat és a lábaimat. Utánam Sándor és Joli következett. Ismét hálás lehettem a kuckónkat övező lepedőknek, ami biztosította a nyugalmunkat mosakodás közben. Anyuka ezután kivitt bennünket a napra, hogy a hajunk megszáradjon, majd egy ollót húzott elő a köténye zsebéből. – Könnyebb lesz kezelni a hajadat, ha levágunk belőle egy kicsit – mondta. Ellenkezni akartam, de mikor megláttam gondterhelt arcát, megértettem, hogy muszáj lesz levágni, így hát leültem a földre, ő pedig mögém térdelt. Beharaptam az ajkaimat, és hallgattam az olló csikorgó hangját, ahogyan a nedves hajamba vágott. A földre eső tincs mindegyike vagy tíz centi volt. Mennyi idő lesz, míg ez mind visszanő, gondoltam. Körülnéztem. Emberek jöttek-mentek, de egyiküket sem érdekelte különösebben, amit csinálunk. Anyuka nagy gonddal végezte a hajvágást. Miután befejezte, többször is átfésülte, majd felállt, és nekem is szólt, hogy álljak fel. Kicsit odébb lépett, hogy szemügyre vegye a munkáját, szemöldökét gondolkodón összeráncolta. Majd egy apró kézitükröt vett elő a köténye zsebéből, és odaadta. – Nézd meg. Szerintem ez a hossz jól áll az arcodhoz. Kicsit felnőttesebb vagy tőle, nem gondolod? – Ott állt és várta elismerő szavaimat. Engedtem fogaim szorításán és véres ízt éreztem a számban. A nyelvem hegyével kitapintottam a sebet az alsó ajkamon. Belenéztem a tükörbe, és láttam, hogy a hajam, ami mostanra már félig megszáradt, most az államig ér. A végei természetes hullámokban bodorodtak, keretbe foglalva arcomat. Ettől a szemeimet nagyobbnak láttam, mint azelőtt bármikor. – Tetszik – mondtam Anyukának. – Azt hiszem, Juditnak is tetszeni fog.

141

142

– A Budapesti Kisasszony elég kritikus, ugye? – Vicces ez a név, de illik Juditra. – Ó, Aranka, annyira divatos vagy ezzel a modern frizurával! – kiáltott fel Anyuka, utánozva Judit affektáló beszédstílusát. Habár nem tetszett, hogy kigúnyolja a barátomat, mégis vele nevettem, mert szinte tökéletesen utánozta Judit hangját és gesztusait. Még mindig nevettünk, amikor a fiatal csendőr visszatért, hogy leellenőrizze a tüzet. Majdnem egy óráig odavolt. Pár lépéssel távolabb állt meg és kíváncsian figyelte elhaló nevetésünket. – Szeretné látni a lányom új frizuráját? – invitálta Anyuka. – Mit gondol, jól sikerült? A csendőr közelebb jött, majd gondolkodva megállt: – Csak jöttem megnézni, hogy eloltották-e a tüzet. És azt a rengeteg hajat is tüntessék el innen – mondta hangosan onnan, ahol állt. – A hajat ki fogom dobni. És köszönöm, hogy megengedte, hogy megmelegítsem a vizet! – válaszolt Anyuka. A csendőr intett a fejével, majd eltávozott. Ezután Joli következett a hajvágásban. Anyuka a földre ültette őt, lehajolt mellé, kezében az ollóval. Joli azonban hosszú copfjait a blúzába gyűrte. – Az enyémet nem vághatod le! – sikította. – Nem fog fájni! – ígérte Anyuka. – Nem akarod, hogy a tied is olyan szép legyen, mint az enyém? – térdeltem le mellé én is. Anyuka elismerő pillantást vetett rám, és rájöttem, hogy én is Juditot utánozom. Mindketten nevetésben törtünk ki. Joli is velünk nevetett és ezután már hagyta, hogy levágjuk a haját. – Az enyém is olyan legyen, mint Arankáé – jelentette ki. Anyuka az ő haját rövidebbre vágta, mint az enyémet és egy piros csattal, ami addig a köténye zsebében lapult, hátratűzte. Jolinak tetszett az új frizurája, és miután megnézte magát a kis tükörben, amit Anyuka adott neki, felpattant, és visszafutott Sándorhoz, hogy neki is megmutassa magát. Igazunk volt Anyukával. Judit sokkal divatosabbnak találta az új hajamat. – Most már úgy nézel ki, mint a budapesti barátaim – mondta, elismerően vizsgálgatva, mikor aznap délután mindannyian összegyűltünk a sátorban. – Édesanyád jó munkát végzett.

– Gondolod, hogy Henriknek is tetszeni fog? – kérdeztem Juditot idegesen. – Biztosan – válaszolta –, kicsit idősebbnek tűnsz így, elegánsabbnak. Azon az estén, mikor Henrik és Geri megérkeztek, figyeltem Henrik tekintetét, mikor észrevette a nagy változást rajtam. Az első meglepetés után szája széles mosolyra húzódott. – Levágattad a hajad. Kicsit másképp nézel ki. – Sokkal elegánsabb így – mondta Judit. – Úgy néz ki, mint egy nagyvárosi lány, nem úgy, mint egy vidéki. Gyerünk, mondd meg neki, hogy tetszik. – Tetszik – válaszolt Henrik. – De én szeretem a vidéki lányokat is. Judit elégedetlenül félrevonult, Geri követte őt. Henrik és én utánuk mentünk, így kezdtük a megszokott esti sétánkat. Henrik nagyon fontos része lett az életemnek, és mindig vártam az együtt töltött időt. Néha elfelejtkeztünk gettóbeli körülményeinkről és a jövőnket tervezgettük. – Jó lenne, ha rá tudnám beszélni a szüleimet arra, hogy az iskolát Beregszászon folytassam, vagy itt inaskodjak egy mesterember mellett. Így továbbra is találkozhatnánk – mondta. – Elmehetnénk moziba is – ajánlottam. Eszembe jutott, hogyan néztem az idősebb lányokat, amikor az udvarlóikkal moziba mentek. Most már nekem is volt udvarlóm, akivel elmehettem. Geri szülei nem voltak otthon, amikor aznap este a házukhoz értünk. Elmentek a barakkokhoz egy barátjukat meglátogatni. Geri, most először, behívott bennünket a házba. Belépve az ajtón, gyönyörű bútort pillantottam meg. – A régi házból hoztuk – magyarázta Geri. Egyébként hatalmas rendetlenség volt mindenütt, mintha épp egy költözés kellős közepén lennének: ruhák és edények voltak szétdobálva az asztalokon és székeken. Geri észrevette, hogy szememmel végigpásztázom a rendetlen szobát. – Látod, nincs szobalányunk. Nincs, aki elrakodjon utánunk – mondta viccesen sajnálkozó hangon. Ezután rátett a székre valami ruhát egy asztalról, és ezáltal láthatóvá vált egy gramofon. – Ez az egyetlen zeneszerszám, amit engedtek áthozni a régi házból. A zongora még mindig ott van, habár nem használják, és persze rádiót sem szabad tartani a német szabályok szerint. Viszont sikerült pár lemezt megmentenem. Amikor

143

144

ideköltöztünk, a takarók belsejébe dugtam őket, így csempésztem át. Csukjuk be az ablakokat, és tegyünk föl egyet. Pillanatnyi szomorúságot éreztem, mert eszembe jutott, hogy én Icának adtam a gramofonomat, de gyorsan túltettem magam rajta és segítettem a többieknek becsukni az ablakokat és szabaddá tenni egy kis helyet a szobában a tánchoz. Ideges voltam. Táncoltam már az iskolabeli lányokkal, és Violával is gyakoroltunk együtt, de fiúval azelőtt még nem próbáltam. Amikor a zene elkezdődött, Geri és Judit perdültek először. Felismertem a foxtrott ritmusát és úgy éreztem, mintha a ritmus befelé kúszna a bensőmbe. Geri a lábával ütemre dobolt, közben Juditra pillantott, aki egész testét ringatta a zenére. Kinyújtotta a kezét, Geri pedig megfogta. Távol táncoltak egymástól, de sűrűn egymás szemébe néztek. Mintha Judit teste magáévá tette volna a zenét, úgy mozgott vele együtt könnyed bájjal. Még soha nem láttam őt ennyire felszabadultnak. Geri mosolyogva nézte őt, arcán élénk színek játszottak. – Gyerünk, ti ott ketten – szólt hozzánk, mikor a második szám elkezdődött. Judit elengedte a kezét és a karjaiba csúszott. – Amíg két ilyen profi táncos van itt, mint ti, addig biztos nem – nevetett Henrik. Aztán kézen fogott. – Szeretnéd kipróbálni? – kérdezte gyengéden. – Még sohasem táncoltam, csak lányokkal, főleg a nővéreimmel – mondtam. De Henrik kedvesen magához húzott és lassan elindultunk a zene ritmusára. Éppen belemelegedtem volna, amikor Geri édesapja jelent meg a szobában. Az ajtót gyorsan becsukta maga mögött. – Nem hiszek a szememnek – mondta. Geri integetett az édesapjának és tovább táncolt Judittal, aki egy kissé lelassította a mozgását. – Ne zavartassátok magatokat! – kiáltotta Weisz bácsi. – Csak egy takaróért jöttem. Viszont halkítsátok le egy kicsit, nehogy meghallják. – És kezével a németek háza felé intett. Geri Judit fülébe súgott valamit, amire mindketten abbahagyták a táncot. – Apa, tangóznál egyet Judittal? – kérdezte Geri. – Nagyszerű táncos! Weisz bácsi gondolkozott egy pillanatig, mielőtt válaszolt volna. – Miért ne? Régóta nem táncoltam már. Tegyétek szabaddá a padlót! – viccelődött, majd letűrte és begombolta az ingujját. Már régóta csodáltam a csinos Weisz bácsit. Magas ember volt, mint

az apám, de a haja és a bőre színe más. Apának durva, homokszínű haja volt és barna bőre, ezzel szemben Weisz bácsi haja mélyfekete, szürke csíkokkal tarkítva a halántékánál. Arcának széles csontjai mindig pirospozsgásak voltak, amely, párosítva nagy termetével, kirobbanó energiát kölcsönzött megjelenésének. Egyenesen állt és fekete, gondosan nyírt bajuszát pödörgette. Geri kicserélte a lemezt. A lassú tangó zenéje ellepte a szobát. Weisz bácsi Judithoz lépett és mélyen, udvariasan meghajolt. – Szabad egy táncra? – kérdezte, miközben feléje nyújtotta karját. Judit bólintott és kinyújtott karjai közé lépett. Az egyik kar aztán Judit vékony hátán állapodott meg. Ő egyik kezét Weisz bácsi vállára, a másik kezét pedig a férfi bal kezébe tette. Törékenynek látszott a hatalmas termet mellett, de azért egyenletesen suhantak keresztül a szobán. Weisz bácsi erősen tartotta őt, miközben egy kicsit hátrafelé is döntötte. Judit pedig felszegte a fejét, hogy egyenesen a férfi arcába nézhessen. Úgy tűnt, mindketten legalább annyira koncentrálnak a helyes pózolásra, mint a tánclépésekre. Geri az ajtónak támaszkodott, és csodálattal nézte a párt. Henrik és én a kanapén ülve bámultuk őket. Alig hittem el, hogy Judit ennyire ügyes és összeszedett. A teste, amely általában izgága volt és esetlen, most mozgékony és méltóságteljes. Csodálkoztam, hogyan tudta mindezt eltitkolni előlem. Amikor a zenének vége lett, Weisz bácsi mélyen meghajolt és visszakísérte Juditot Gerihez. – Hol tanultál meg ilyen jól táncolni, kis hölgy? – kérdezte Weisz bácsi. Judit, hirtelen visszanyerve félénkségét, elvörösödött: – Az édesapám tanított meg. A barátaival táncoltam mindig, amikor még Budapesten bálokat tartottunk. Weisz bácsi rámosolygott: – Reménykedjünk benne, hogy hamarosan újra lesz erre lehetőség, és táncolhatsz, nemcsak az édesapáddal és idősebb férfiakkal. – Ezután felkapott egy takarót a sarokból, meghagyta, hogy folytassuk a táncot, amíg a kijárási tilalom el nem kezdődik, majd távozott. Miután elment, Judit Gerihez fordult: – Gondoltam, hogy az édesapád csodálatos táncos! Egyszerre irigyeltem és sajnáltam Juditot. Annyira sok mindent fel kellett adnia a háború miatt. 145

21.

146

Esténként, a gettónegyedbe visszatérve, Gerber nénit mindig ott találtuk Anyukával a sátrunkban. Már szinte csak aludni járt át a saját helyére. Egyik reggel hallottam, hogy azt mondja Anyukának, mennyire otthonos nálunk. Megdöbbentettek a szavai, hiszen én magam alig vártam reggelenként, hogy az ágyazás, majd a langyos tea és száraz kenyér elfogyasztása után elhagyhassam a sátrat. Szerintem eléggé lehangoló volt. Anyuka akasztókat készített vékony fadarabokból, amelyeket lepedőből vágott darabkákkal vont be: ezekre akasztottuk a ruháinkat. Az akasztók a gerendába vert szögeken lógtak. Habár Anyuka magával már nem foglalkozott túl sokat, azért az mindig nagyon fontos volt neki, hogy mi tiszták legyünk. Reggelente megfésülte és átvizsgálta a hajamat. Minden másnap új inget vettem föl; a ruháinkat hideg vízben kiöblítette, és a fűre terítette, hogy megszáradjanak a napon. Az volt a mániája, hogy a külsőnkre mindig nagyon igényesek legyünk. „A tisztaság fél egészség”, szokta mondani. Egyik reggel a sátorból kilépve a gyerekek játékára lettem figyelmes. Pali és Klári is csatlakozott a mieinkhez. Hallottam Sándort, amint Palinak mondja: – Én vagyok a német biztos és azt játsszuk, hogy eljövök megnézni a helyedet. Ideges vagyok, és azt mondom neked, Schwein, ami azt jelenti, hogy disznó. – Nem! – sírt fel Klári. Addig a közelben ácsorgott, de akkor átfutott az édesanyjához, aki egyedül üldögélt a saját kuckójukban. Klári édesanyja ritkán csatlakozott Anyukához és Gerber nénihez, mert ők folyamatosan a színházról beszéltek, emlékeket idéztek fel férjeikről és a háború előtti életükről, vagy kedvenc ételeik receptjeit cserélgették. Nem értettem, hogyan tudnak ételekről beszélgetni, mikor annyira éhesek. Gyakran látogatták meg a színben lakó többi nőt, és próbáltak nekik segíteni a nehézségek elviselésében. Néha Suszter úr is benézett a háborús hírekkel. Azt mondta, az összes megszerezhető politikai újság szerint az oroszok állnak nyerésre. – Jaj, csak siessenek, hogy még azelőtt ideérjenek, mielőtt elszállítanak bennünket! – ez volt Anyuka állandó válasza erre. A gettóban töltött második hét vége felé megkértem Henriket, vigyen

el ismét a kórházba, hogy láthassam a nagymamáját. Az ajtón átlépve megpillantottuk Weisz bácsit, aki épp egy csapat férfihoz beszélt közel az orvosi osztályhoz. Odahívták Henriket magukhoz. – Te menj és beszélgess addig a nagymamával. Egy perc, és megyek – mondta. Henrik nyugtalannak és zavartnak látszott, amikor végül csatlakozott hozzánk. – Vissza kell mennem a kapuhoz – mondta, miután köszönt a nagymamájának. – Ha lehetséges, később találkozunk – tette hozzá, majd félig futva eltávozott. A nagymamájával maradtam még egy ideig, aztán én is elindultam. Közeledve a lakhelyünkhöz, hat embert pillantottam meg az úton. A kapu irányából jöttek. Velük volt Henrik is és Geri is, és komoly beszélgetésbe merültek. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az egyik férfi Hirsch úr a zsidó tanácstól. Anyuka is megijedt, amikor közöltem vele a hírt. – Szóval már őket is behozzák. Akkor befejezték a munkát odakint. A németeknek már rájuk sincs szükségük. Annyira hangosan beszélt, amilyen hangosan még soha nem hallottam, mióta a gettóba jöttünk. Gerber néni is átjött, hogy megtudakolja, miről beszélgetünk. – Valószínűleg befejezték a város tisztogatását – foglalta össze a történteket Anyuka, miután elmondta neki, amit megtudott. – Vagy jönnek a vonatok – tette hozzá Gerber néni. – Hát, az majdnem ugyanaz – válaszolt Anyuka, majd a kicsikhez és utána hozzám fordulva megkérdezte: – Viola ma hol dolgozik? – A konyhában. – Menj, kérdezd meg, tud-e valamit erről az egészről, de nehogy mások meghalljanak! A konyha felé menet egy újabb csapat embert pillantottam meg, akiket éppen akkor vezettek be a gettóba. Mikor közelebb értek, az egyikükben Schwartz bácsira ismertem a halas boltból. Szervusszal köszöntem neki, amire ő megpróbált kiszabadulni a csoportból, de a csendőrök visszarángatták. – Később találkozunk – mondtam. – Hogy van édesanyád? Add át neki üdvözletemet! – integetett vissza Schwartz bácsi.

147

148

Az emberek ekkorra összegyűltek a bejáratoknál, bámultak az új jövevényekre. Arcukon a félelem jelei mutatkoztak, kérdő tekintetük pedig elárulta, sejtik mi a jelentősége annak, hogy vezetőiket a gettóban látják viszont. Hallottam az egyik férfit, amint odasúgja a mellette álló nőnek: – Ha már a különös bánásmódban részesülteket is behozzák, az a vég kezdete. Amikor odaértem a konyhához, Violát az ajtóban találtam. Egy fiatalemberrel beszélgetett. A fiatalember Sáfár volt, Viola barátja a cionista összejövetelekről. Meglepődtem, hogy őt is itt találom. – Emlékszel Sáfárra? – kérdezte Viola, amikor hozzájuk léptem. – Igen. Ő írta neked azt a rengeteg levelet Budapestről. – Erre a megjegyzésemre komoly arcvonásaik meglágyultak, és mindketten felnevettek. – Most érkeztél a többiekkel? – kérdeztem aztán Sáfártól. Kérdésemre egy kurta „igen” volt a válasz; Sáfár nem fűzött hozzá magyarázatot. Majd Violához fordultam: – Anyuka küldött, hogy megkérdezzem, tudod-e, mi ez itt? Miért hozzák be hirtelen ezt a sok embert a gettóba? Ezek a fejlemények nagyon megijesztik őt. – Most nem beszélhetek – válaszolta Viola –, vissza kell mennem a konyhába. Sáfár előrehajolt és megcsókolta Viola homlokát, aki ezután magunkra hagyott bennünket. – Beszélek anyukáddal – mondta Sáfár, karjával átölelte a vállamat –, de előbb be kell ugranom a kórházba. – Karját leeresztette, és elindultunk. Szerettem volna megkérdezni tőle, miért hozták őt is a beregszászi gettóba, de attól féltem, olyasmi lesz a válasz, amit nem akartam tudni. Mikor megérkeztünk a kórházba, Weisz bácsi és az a csapat férfi még mindig ugyanott álldogáltak és beszélgettek. Habár suttogtak, az arcvonásaik élénksége sokat elárult. Ahogyan közelebb értünk hozzájuk, felpillantottak, előbb Sáfárra, majd kérdőn rám néztek. – Várj rám a bejáratnál – mondta Sáfár. – Pár perc múlva megyek. Visszamentem a barakkokhoz és megálltam az ajtó közelében. A betegeket néztem. Fiatal lányok a gettóból, körülbelül annyi idősek, mint Viola, vagy idősebbek, karjukon a vöröskeresztes szalaggal szaladgáltak az ágyak között, megpróbálták a betegeket minél nagyobb kényelembe helyezni. Megint eszembe jutott, mennyire szívesen segédkeznék itt én is,

és azt kívántam, bárcsak elég idős lennék hozzá. Mikor Sáfár megérkezett, elindultunk hazafelé. A lakrészünk hátsó bejáratánál Juditba botlottunk, aki a földön ült, és hátát a falnak döntve egyik vastag könyvét olvasta. Felugrott, amikor észrevett bennünket, üdvözölt engem, de Sáfárról le nem vette a szemét közben. – Ő Judit, a legjobb barátnőm. Ő pedig Sáfár Jóska, Viola barátja – mutattam be őket egymásnak. – Sáfár azért jött, hogy beszéljen Anyukával – magyaráztam Juditnak, miközben mindhárman beléptünk a színbe. A sátrunkhoz mentünk. Odabent Anyukát és Gerber nénit találtuk a szokásos beszélgetés közben. Mindketten felpillantottak, arcukon látszott a meglepetés, amit Sáfár jelenléte okozott. – Emlékszel Sáfárra, ugye, Anyuka? – kérdeztem. Sáfár udvariasan meghajolt, és egymás után kezet csókolt Anyukának és Gerber néninek. Ebben a sátorban ezek a megszokott udvarias gesztusok kicsit túlzottnak és oda nem illőnek tűntek. – Reménykedtem benne, hogy téged nem foglak itt látni – mondta Anyuka Sáfárnak. – Azt gondoltam, hogy a munkád majd felment ez alól. – Attól félek, ez alól senki nem lesz felmentve. Azokat is összegyűjtik, akiknek csak egyik szülője zsidó, olyanokat is, akik még meg is vannak keresztelve! Isten tudja, hol lesz ennek a vége. Anyuka megkérdezte tőle, nem hallott-e véletlenül valamit Eturól, mielőtt Budapestről eljött, de Sáfár azt mondta, hogy az elmúlt egy hónapban semmit nem hallott róla, majd hozzátette, ez akár jó jel is lehet. – Mikor utoljára láttam őt, eléggé magabiztosnak tűnt. Úgy volt, tud szerezni keresztény okmányokat néhány iskolai barátján keresztül. Valószínűleg ezért nem keresett meg többé engem sem. – Bízzunk benne – mondta Anyuka. Gerber néni a budapesti helyzetről kérdezte Sáfárt. Hogy vajon a zsidókat ott is összeterelik-e? Mi volt a reakciójuk erre és mi történik Magyarország más tájain a zsidókkal? Jobbak-e a viszonyok Budapesten, mint Beregszászon? Sáfár türelmesen válaszolt a kérdésekre, de igazából csak ugyanazt tudta mondani. A zsidók helyzete mindenütt ugyanolyan volt, és a nem zsidó emberek saját félelmeik miatt és a saját túlélésük érdekében nem segíthettek rajtuk. Mi Judittal hamarosan magukra hagytuk őket. Mondtam Juditnak, hogy láttam Geri édesapját a kórházban a többi emberrel beszélgetni.

149

150

– Eléggé idegesnek tűntek az új fejlemények miatt. – Mármint az újak érkezése miatt, ugye? – Igen, de azt hiszem, valami többről lehet itt szó. Titkolózónak tűntek. Nem akarták, hogy halljam, mit beszélnek Sáfárral. Henrik azt hiszem, tudja, akármiről is van szó. – Gerit is láttad? – Őt nem. De mikor Henrikkel a kórházba tartottam, ő mondta, hogy Geri eléggé elfoglalt, de meglátogat téged, amint lehetséges. – És mi van ezzel a Sáfárral, Viola barátjával? Kicsoda ő, és tud valamit? – Biztosan. Beszélt is azokkal az emberekkel. Ezután meséltem Juditnak Viola és Sáfár találkozásáról a Cionista Klubban, meg arról is, hogy ő később Budapestre ment, hogy ne kelljen a fegyvergyárban dolgoznia, mivel a hadseregben nem szolgálhatott. Meg hogy ezután ő és Viola levelezni kezdtek. – Nem tudom, miért van itt – mondtam végül. Sáfár ekkor lépett ki a színből és a kórház felé vette az irányt. Judit és én vele tartottunk. Meg akartam kérdezni Sáfártól, miért van itt velünk, ahelyett, hogy a budapesti gettók egyikében lenne, de Judit megelőzött: – Mi folyik itt? Talán végül elhagyhatjuk ezt az imádnivaló helyet? – Kérdése persze ironikus volt, kezével a szín és a latrina felé intett. – Nem tudjuk biztosan, de úgy tűnik, a vonatok hamarosan megérkeznek – válaszolta Sáfár. – Talán egy, vagy két nap múlva. Ahogyan elhaladtunk a színek mellett, Sáfár mindegyikbe bepillantott, és együttérzőn ingatta a fejét. – Gondolod, hogy rosszabb lesz ott, mint itt? – kérdezte Judit remegő hangon. – Hát, Németország. Az már önmagában elég rossz. Közben odaértünk a kórházhoz. Sáfár fejbólintással köszönt el tőlünk, majd bement, otthagyva bennünket a gondolatainkkal, vajon miről beszélhetnek azok a férfiak odabent. – Nagyon jóképű – jegyezte meg Judit. – Azt hiszem, az egyetlen férfi itt a húszas éveiben. Csöndben bólintottam, de közben arra gondoltam, hogy a jelen helyzetünkben Judit megjegyzése egy kissé furcsának tetszik. Azt mindenesetre elismertem, hogy igaza van. Viszont dühös voltam magamra, amiért nem kérdeztem meg Sáfártól, mit keres a beregszászi gettóban.

Vacsora után Hirsch úr jött át. Anyuka eleinte nem volt vele túlságosan barátságos. – Szóval magát is behozták. – Egy percig sem kételkedtünk benne, hogy ez így lesz. Összesen két hetet kaptunk azért, hogy segítettünk nekik mindent megszervezni. Azalatt a két hét alatt azért elég sok mindent tudtunk beküldeni ide. Anyuka hozzám fordult: – Vigyázz a gyerekekre. Sétálok egy kicsit Hirsch úrral. Judit az órájára pillantott, összeráncolta a homlokát és elment. Tudtam, hogy Gerit és Henriket várja, úgyhogy utána mentem, amint Anyuka vis�szaért. Kifelé menet azonban észrevettem Schwartz bácsit, amint a szín felé tart. A kezében egy papírzacskó volt. Lassan mozgott, és nekem úgy tűnt, megöregedett. Odafutottam, hogy üdvözöljem őt, és ahogy ölelésre nyújtotta karját, már nem éreztem rajta azt a régi halszagot. Igazából, szinte semmi sem volt rajta ugyanolyan, mint a régi Schwartz bácsin, akit ismertem. Ruhái lazán lógtak a testén, és ettől nagyon rendetlennek tűnt. Átnyújtotta nekem a papírzacskót, és együtt mentünk be a színbe. – Tessék, Aranka, ezt nektek hoztam. Édesanyád és a gyerekek jól vannak, remélem. – Igen, Schwartz bácsi, velünk minden rendben van – válaszoltam. Közben odaértünk a sátrunkhoz. A lepedő egyik sarkát felemelve tessékeltem beljebb a meglepődött férfit. De Anyuka legalább annyira meg volt lepődve, mint ő, mikor észrevették egymást. Felugrott, és megölelte őt. – Nyúzottnak látszik. Üljön le – mondta és az egyik, ülőkének használt csomagra mutatott. Schwartz bácsi lassan leült, Anyuka pedig melléje telepedett. – Talán csak nem volt beteg mostanában? – kérdezte. – Nem vagyok beteg. Inkább csak haszontalan. Miután bezárták a boltomat, próbáltam segédkezni a zsidó tanácsnál, de mivel németül nem beszélek, elég kevés dolgom volt. Nehéz a tétlenség, amikor annyi minden történik az ember körül. – Megértem – válaszolta Anyuka. – Mi is itt ülünk tétlenül már majdnem két hete. Schwartz bácsi körbepásztázott a szemével: – Miért csinálták ezt a sátorszerű lakrészt? – Csak hogy legyen egy kis magánéletünk. Ekkor odaadtam Anyukának a papírzacskót.

151

152

– Csak nem halat hozott? – kérdezte, és mindketten szomorúan felnevettek. – Mielőtt elvittek bennünket, hagyták, hogy a maradék kenyérjegyeinket elhasználjuk. Ez volt az utolsó adag, ami még a péknél maradt. Mikor Anyuka kinyitotta a zacskót, arra Sándor és Joli is abbahagyták a játékukat, és csatlakoztak hozzánk. Anyuka kihúzott egy zsömlét, kettétörte és hagyta, hogy a gyerekek a kezéből egyenek, mivel az övék piszkos volt a játéktól. Schwartz bácsi nézte, ahogyan Sándor és Joli elpusztítják a részüket. – Hát, ez nem hétköznapi kényeztetés! – magyarázta Anyuka. – A többit viszont meghagyjuk holnap reggelire, hogy megünnepelhessük Viola születésnapját. Sándor és Joli odamentek Schwartz bácsihoz és hálájuk jeléül megcsókolták borostás arcát. Ő egy kezével átölelte mindkettőt, és előrehajolt, hogy a csókot viszonozza. A gyerekek kuncogtak, majd visszafutottak a játékukhoz. Schwartz bácsi távozásra készen felállt, Anyuka pedig kikísérte őt. Én a sátrunk bejáratánál álltam, és láttam a kíváncsi tekinteteket, melyek Anyukára és a félkarú férfira szegeződnek. Amikor Anyuka vis�szajött, Gerber néni csatlakozott hozzá a sátorban. – Jó sok látogató egy napra! – jegyezte meg Anyuka. – Meséltek valamit? – Schwartz úr azt mondta, hogy Beregszász olyan, mint valami szellemváros. Az emberek nem hagyják el a házaikat, hacsak nagyon nem szükséges. Ebben a pillanatban Judit, aki az elmúlt órában ki-be sétált a színből, a sátorba lépett, és a fülembe súgta, hogy látta Henriket és Gerit átmenni az úton a kórház felől. Pár perccel később feltűntek a sátorban, köszöntek a szüleinknek, de úgy láttam, hogy nagyon feldúltak, és a gondolataik másfelé járnak. Mind a négyen elindultunk kifelé, és amint kint voltunk a színből, Geri, mivel észrevette Judit arcán a sértődöttséget, elnézést kért a késésért. – Kérlek, mondjátok el, mi folyik odabenn a kórházban. Kérlek benneteket! – szólalt meg Judit, hangja sürgető volt, kezeit Geri vállára tette. Geri Henrikre pillantott. Henrik bólintott. – Elmondhatjuk nekik, de nem itt. Itt bárki meghallhat bennünket – suttogta.

– Akkor menjünk hozzátok – ajánlotta Judit és Gerire pillantott. Amikor a házhoz értünk, Weisz bácsit a verandán találtuk. A távolba bámult, mélyen a gondolataiba merülve. Érkezésünk kizökkentette őt. Kimérten köszöntött bennünket, majd zsebórájára pillantott és bement a házba. Ekkor Geri halkan beszélni kezdett: – Földalatti csoportot alakítottunk, és felkelést tervezzük az elnyomás ellen. Most, hogy a férfiak is itt vannak, ők is szeretnének csatlakozni hozzánk. Nekik sem jutott eszükbe jobb terv, mint nekünk, de abban egyetértettünk, hogy valamit tennünk kell. Segítettek becsempészni pár puskát és lőszert is, és ők jobban tudják, hogy a németek hogyan rendezkedtek be a városban. Eddig igazából csak ötleteket cseréltünk. Judittal megdöbbenve, ugyanakkor lenyűgözve hallgattuk Gerit, aki így folytatta: – Ezek a férfiak a németekkel dolgoztak, és rájöttek arra, hogy a németekben nem lehet megbízni. Nem hiszünk semmiben, amit mondanak a munkatáborok-béli jobb feltételekről. A férfiak mindenképpen tenni akarnak valamit ellenük, még ha az csak arra is lesz jó, hogy megmutassuk nekik, nem vagyunk gyáva kukacok. Mi is ugyanúgy tudjuk, mint ők, hogy nem tarthatjuk vissza őket attól, ami a terveikben szerepel, de akkor is úgy érezzük, cselekednünk kell. – Mondjatok pár ifjúsági munkást, akik részt vesznek ebben – kértem Gerit, bár abban szinte biztos voltam, hogy ők Henrikkel tagjai a szervezkedésnek. – A legtöbb munkás a gettóból – válaszolt Geri. – És mióta tervezitek ezt az egészet? – kérdezte Judit. Henrik válaszolt, hangja és arca szigorú volt: – Igazából már azóta tervezzük, hogy felkelünk ellenük, amióta összetereltek minket. Csak fegyvereink nem voltak. – És most mitek van? – kérdeztem. – Néhány magyar pisztoly, lövedékek és egy kevés dinamit. – Honnan szereztétek? – A fegyverek egy részét a parasztoktól sikerült megvásárolnunk odakintről. Ők is csempészték be nekünk. A vásárlás nem annyira bonyolult, mint behozni ide és elrejteni a fegyvereket. A németek elég alaposan átkutatnak mindent, mert pontosan ilyen dolgokat keresnek. A nővéred

153

154

barátja, Sáfár segített a legtöbbet a fegyverek beszerzésében. Körülbelül két órával ezelőtt vettem át az utolsó szállítmányt, vallotta be Geri. – Fényes nappal! – kiáltott fel Judit ijedten. – Máshogy nem lehet ezt csinálni – nevetett Geri, meghatódva Judit aggodalmán. – Édes Istenem, megöleted magad. Ebben a pillanatban felhangzott a kijárási tilalom kezdetét jelző síp, és mi mind automatikusan felálltunk. Weisz bácsi is megjelent az ajtóban. – Kísérjétek vissza a lányokat a színbe, aztán gyertek vissza azonnal. Mára elég volt a feladatokból – mondta Gerinek. Miután átértünk a kapun, megragadtam Henrik karját és jól belékapaszkodtam. – Mi lesz azzal a sok fegyverrel? – Alig tudunk megegyezni bármiben is. Bizonyos szempontból hasztalan próbálkozás bármit is tervezni, hiszen annyira kevesen vagyunk. Még ha csak a gettóban levő németekkel kéne elbánni, akkor is, hiszen vagy tízszer többen vannak nálunk. Nem beszélve a városban állomásozókról, egy egész hadsereg tankokkal, gépfegyverekkel. Csak egy telefonhívásba kerül, hogy értesítsék őket. Nem magunk miatt aggódunk legfőképp, hanem a nők és a gyerekek miatt. Bármilyen tervet is eszelünk ki, nem jutunk vele messzire, az biztos. – Hát akkor miért csináljátok? – Mert egy férfi nem állhat és nézheti tétlenül a családja szenvedését anélkül, hogy bármit is tenne, hogy megvédje őket. Néhányan az idősebbek közül azt mondják, biztonságosabb nem tenni ez ellen semmit, ha teszünk, azzal csak ártunk magunknak. De többen vagyunk, akik azt valljuk, bármilyen ellenállás többet ér, mint a tétlenség. – Te hogy érzed? – Nem is tudom, Aranka. Azt hiszem, ha fel is tudnánk robbantani pár beérkező vonatot, azzal is csak pár napot nyernénk, míg a többi vonat megérkezik. Azt meg ki tudja, közben milyen megtorlást eszelnének ki számunkra ezek az őrült németek. Ebben a pillanatban ért utol Geri és Judit. Geri hallotta Henrik utolsó szavait és közbelépett, még mielőtt befejezhette volna a mondanivalóját. – De még ha mást nem is nyerünk az egésszel, mint egy kis időt, talán már akkor is megérte. Abból ítélve, amit a most érkezettek mondanak,

a háborúnak néhány hét múlva vége lesz, és az oroszok bármelyik pillanatban itt lehetnek. – De – ellenkezett Henrik –, még ha igaz is, hogy az oroszok pár napon belül megérkeznek, a Jóisten tudja, mire képesek ezek a németek, ha kellően felidegesítik magukat! A kórházban fekvők járhatnak a legrosszabbul. Ők mind túl betegek ahhoz, hogy átvészeljenek egy újabb ínséges időszakot. Henrik a nagymamájára gondolt, ezt tudtam. Annak ellenére, hogy mi is ott voltunk, Geri és Henrik heves vitába kezdett. Egy magyar csendőr közeledtére hirtelen szétrebbentünk. A csendőr odajött hozzánk és ridegen így szólt: – Váltsanak búcsúcsókot, aztán menjenek. Kijárási tilalom van. Geri és Henrik mosolyogtak, mintha a csendőr figyelmeztetése baráti tanács volna az elvtársaknak. Arcon csókoltak bennünket, majd sarkon fordultak és elindultak hazafelé, miközben az egyik dalt fütyülték, amelyikhez én korábban a szöveget írtam. Judit és én csöndben mentünk tovább a szín felé, de mindketten elrejtettük félelmünket a másik elől. Később, mikor már a matracomon feküdtem a sátrunkban, képtelen voltam elaludni és hallottam, hogy Judit is forgolódik a lepedőből készült fal másik oldalán.

A következő reggel, reggeli közeledtével Anyuka megkért, hívjam át Gerberéket a sátrunkba, miután megkapták teájukat és a szelet száraz kenyerüket. Miután mindannyian összegyűltünk, Anyuka elővette a Schwartz bácsi által hozott papírzacskót a zsömlékkel, és ünnepélyesen átnyújtott mindenkinek egy felet, ahogy mondta, Viola születésnapja alkalmából. – Május elseje van. Viola 16 éves lett. Viola elpirult, de a tekintete hálás volt, és megköszönte Anyukának a köszöntést. Azután indulni akart. – Egy pillanat, Viola – szólalt meg Gerber néni hirtelen. – Én is szeretnék adni valamit a születésnapodra. Mindannyiunknak jót fog tenni. Vissza tudsz érni még vacsoraosztás előtt? – Megpróbálom – válaszolta Viola, majd gyorsan kilépett a sátorból. Miután el tudtunk szakadni a szüleinktől, Judit és én a színen kívül eső engedélyezett zónában sétáltunk és nagyon halkan beszélgettünk.

155

156

Másról nem is esett szó, csak arról a veszélyről, mely most a barátainkra leselkedett, és igazából ránk is. Judit úgy gondolta, mindegy, mit csinálnak a férfiak, nekünk nincs jövőnk. – Ha úgy döntenek, fellázadnak, az mindannyiunk számára, de leginkább számukra, katasztrofális következményekkel járhat. Viszont biztosan nem gondolkodnának ilyen eleve halálra ítélt terven, ha látnának némi esélyt arra, hogy Németországban van valami remény a számunkra. – Bármit tesznek, vissza fog ütni. Szóval remélem, inkább nem tesznek semmit – mondtam. – Én inkább mennék Németországba gyári munkára. Anyuka azt mondta, hogy ott legalább etetniük kell bennünket, mert a munkához kell az étel. – Az étel nem minden – vágott vissza Judit, majd folytatta –, én már lassan ott tartok, hogy nem is vagyok éhes. Bárcsak férfi lennék, ők legalább terveket készíthetnek. Nem ülnek tétlenül, mint ahogy az anyáink, ahogy mi. – De még ha férfiak is lennénk, Judit, mi még csak 13 évesek vagyunk! – A kor sem számít – válaszolt. – Én sokkal többnek érzem magam tizenháromnál, és nem akarom, hogy Geritől elválasszanak. Tegnap este azt mondta nekem, hogy az ifjúsági felügyelőség itt marad és segédkezik az emberek transzportálásában. Ők lesznek az utolsók, akik elmennek innen. Talán csak egy, vagy két napunk van hátra együtt, és én még nem állok készen az elválásra. Amikor Judit befejezte, én is arra gondoltam, hogy el kell válnom Henriktől és ez szomorúvá tett engem is. – Kössünk egyezséget – mondta Judit –, és ígérjük meg egymásnak, hogy nőként fogunk viselkedni, ha ma este a fiúk átjönnek. Olyan jó volna egyszer utoljára együtt táncolni! De bármi is történik, viselkedjünk úgy, mint a felnőttek. Talán nem lesz még egy esélyünk. – Azt hiszem, visszamegyek a sátorba és írok egy verset Viola születésnapjára – mondtam hirtelen témát váltva. – Jó ötlet. Én pedig körülnézek a könyveim között, keresek egyet, amit neki adhatok. Azon a délutánon másodjára is összegyűltünk a sátorban megünnepelni Viola születésnapját. Sáfár kísérte őt vissza a konyhából 4 óra körül. Sáfár az iskolai gyűrűjét ajándékozta Violának. Egy nagy vekni kenyeret is

hozott, amit az egyik magyar őrtől kapott egy csomag cigarettáért cserébe. Anyuka elfogadta a kenyeret, kilenc darabot szelt belőle, és elosztotta közöttünk. Gerber néni a kezében szorongatta az ajándékát, de mielőtt átadta volna Violának, pár szóval köszöntötte őt: – Egy bátor és csodálatos fiatal nőnek adom ezt az ajándékot, azzal az ígérettel, hogy amint a háborúnak vége, igazi születésnapi mulatságot rendezek neked, apám budapesti házában. Olyan lesz, amilyet valóban megérdemelsz. Lesz pezsgő, zene és igazi ajándékok. Viola elvette a barna papírzacskót és kinyitotta. Gerber néni hímzett fehér selyemkendője volt benne. Viola kihúzta a csomagból, a válla köré terítette és megpördült. A sál hosszú selyemrojtjai végigsimítottak bennünket, ahogyan fordult. Ámulva néztük őt, majd egymás után boldog születésnapot kívántunk neki. Én átadtam neki a verset, amit írtam, Judit pedig egy vastag könyvet hozott. Sáfár hamar elment, de azt mondta, majd később visszatér. Így is lett. Azon az estén három fiatalember jött hozzánk, miután befejeztük a vacsoránkat. Mindhárman frissen borotváltak voltak és Anyuka arca felragyogott, amikor meglátta őket. A fiúk jó estét kívántak Anyukának, fejet hajtottak előtte, majd mi hatan eltávoztunk. Viola a válla köré terítette az új sálját, azt viselte. A Weisz-házat körülvevő kapukhoz érve az őrök megállítottak bennünket. Sáfár két csomag cigarettát húzott elő a mellényzsebéből és mindkét őrnek adott egyet; ezután már nem kérdezősködtek, hanem beengedtek bennünket. Weisz bácsi a verandán állt és betessékelt bennünket a házba. Bent a szalonban Weisz néni, aki egy csodálatos köntöst viselt, éppen egy kancsó málnaszörpöt kevergetett. Úgy köszöntött bennünket, mintha nagyon különleges vendégek lennénk, aztán hozzátette: – Maradt egy kis szörpöm, abból készítettem egy kis puncsot Viola születésnapjára. Van egy kevés lekvárom is. Nem túl elegáns, de ilyen körülmények között ez a legtöbb, amit kitalálhattam – magyarázkodott. Violára pillantottam, és arra gondoltam, hogy milyen gyorsan terjednek a hírek itt a gettóban. Weisz bácsi néhány szelet kenyeret apró darabkákra vágott, majd poharakat hozott, Weisz néni azokba töltötte az italt. Weisz bácsi a magasba emelte a poharát: – Gondoljuk azt, hogy ez pezsgő. Emelem poharam Violára és a jövőbeli szabadságunkra, melyben a fiatal szerelem boldogan virágozhat!

157

158

Mikor koccintottunk, én is elmondtam magamban a saját tósztomat, hasonlót ahhoz, amit Anyuka mondott széder estéjén: – Arra, hogy a következő évben már Komjátiban ünnepelünk együtt. – Iszogattuk a puncsot, közben pedig az apró, smaragdzöld egres lekvárral megkent kenyérdarabkákat majszoltuk. Weiszék megcsodálták Viola új gyűrűjét és sálját. Miután a vacsorát befejeztük, Weisz bácsi áthívta Gerit, Henriket és Sáfárt a másik szobába, és bezárta maguk mögött az ajtót. – Férfiak a kis háborús titkaikkal és játékaikkal – szólt Weisz néni bosszúsan. Láttam, hogy Viola tekintete csodálattal követi Weisz néni minden mozdulatát, és el kellett ismernem, hogy Geri anyukája valóban nagyon szép és méltóságteljes nő. Köntösének fodrai lágyan omlottak alá, ahogyan összeszedte a poharakat, majd finom, puha léptekkel a fal mellett álló asztalhoz ment és letette őket. Ezután elegáns mozdulattal a kanapéra ült Violához közel, és beszélgetni kezdett vele. – Hallom, a te Sáfárod micsoda egy férfi! Budapestről elszökve Beregszászra jött és itt feladta magát, ugye? Nem sok ember van, akinek bátorsága lett volna besétálni a németekhez és azt mondani, hogy „készen állok, vigyetek a gettóba”. Gondolom így sikerült velük elhitetni, hogy túlságosan fél ahhoz, hogy tovább bujkáljon. Okos fiú. Hol találkoztatok? Örültem, hogy végre választ kapok a kérdésemre Sáfár megjelenéséről Beregszászon. Viola közben elmesélte, hogy ő és Sáfár a Cionista Klubban találkoztak, mielőtt Sáfár Budapestre került volna. – Csinos fiú – mondta Weisz néni –, és bátor is. Gondolom, hogy a budapesti rendes munkája csak álcája volt a többinek, amit mellette csinált. Ha tudtam volna, hogy ilyen kaliberű fiatalemberek is járnak abba a klubba, talán én is csatlakoztam volna! – kuncogott saját viccén, én meg közben azt gondoltam, talán nem is annyira viccnek szánta. A szalonban egyre nehézkesebb lett a hangulat; egyikünk sem akart beszélni, hátha valami olyasmit mond, amit nem szabad. Weisz néni hát Judithoz fordult: – És te, kedvesem? Úgy hallottam, nagyszerűen táncolsz. – Köszönöm. Budapesten sokszor rendeztünk bált – válaszolt Judit. – Ó, igen, értem. Nálunk is sokszor volt bál régebben. Már az idejét sem tudom. Hamarosan emlékezni sem fogunk rájuk. Weisz néni a gramofonhoz ment, felrakott egy lemezt, és felhúzta a

készüléket. Keringő szólalt meg, melódiája belengte az egész szobát. Weisz néni felemelte a kezét, mintha ott lenne a táncpartnere is, megvárta az ütemet és táncolni kezdett körbe-körbe a szobában, az asztalok és székek között. A másik szoba ajtaja közben kinyílt, és a férfiak átjöttek a szalonba. Weisz nénire pillantottak, ahogyan suhan a szobában. Először meglepetten, majd csodálkozva nézték. Ő odatáncolt Sáfárhoz, karjait odanyújtotta neki. Sáfár hezitált pár pillanatig, majd a jobb karjával átölelte Weisz néni derekát, miközben ezt mondta: – Hát, megpróbálom, de a tánc nem az erősségem. – Könnyű! – mondta Weisz néni, majd a lábukra nézett. – Csak számold az ütemet, ahogy lépsz: egy-két-há; egy-két-há. Tovább keringőztek kettesben, Weisz bácsi pedig közben ellenőrizte az ablakokat, hogy zárva vannak-e. Ezután elrakott az útból pár széket, és Violához lépett, hogy felkérje egy táncra. Viola úgy elvörösödött, hogy arcának színe megegyezett a hímzett sálján levő rózsák vörösével. De felállt és kezét nyújtotta Weisz bácsinak. A teste ugyan merev maradt, de lábai fürgén mozogtak. – És hol tanultál meg keringőzni, Viola? – kérdezte Sáfár, mikor a zenének vége lett. – A sógorom, Lajos tanított meg rá. Geri ismét felhúzta a gramofont és felkérte Juditot egy táncra. Csak az övék volt a táncparkett, mi körben álltunk és néztük őket. Táncuk nagyon könnyed volt: Judit lábai alig érintették a padlót, ahogyan ők ketten keringőztek a szobában, szoknyájának fodrai finoman hullámoztak vékonyka derekánál. Weisz bácsi meg is tapsolta őket, és mi mindannyian csatlakoztunk. A kijárási tilalmat jelző csengő hangjára aztán búcsúzkodni kezdtünk, és megköszöntük az estét Weiszéknek. Henrik és én mentünk elöl át a kapun, utánunk jött Viola és Sáfár, Geri és Judit kissé lemaradva. A búcsúzkodásnál megpróbáltunk kettesben maradni kísérőinkkel, amennyire lehetett. Henrik háttal állt a szín falainak, és közel húzott magához. Hallottam a szívverését, és egyszerre éreztem nagy szomorúságot és nagy békét magamban. Így álltunk mozdulatlanul pár percig. Ekkor Henrik elengedett, az arcomat a tenyerébe helyezte és gyengéden megcsókolt az ajkamon. Majd kezeit gyorsan leeresztve megfordult és elment. Én azonnal bementem a színbe, nem néztem vissza. 159

22.

160

A következő reggel, amikor találkoztunk, Judit rögtön azzal a hírrel köszöntött, hogy Geri és ő felnőtt-módjára váltott jó éjszakát-csókot előző este. Úgy, hogy a nyelvük összeért. – Ki kell próbálnod, ha még lesz rá alkalom – mondta. Őszintesége idegesített, habár a kíváncsiságomat is felébresztette. De Juditnak igaza volt abban, hogy nem lesz több esélyünk. Kint álltunk a szín előtt, mikor Suszter úr ment el mellettünk. Befelé igyekezett, mi pedig mentünk utána, egészen be a sátrunkig. Zaklatott arckifejezése magára vonta Anyuka és Gerber néni minden figyelmét. Suszter úr elmondta, hogy épp most kapta az utasítást, hogy készítsen fel mindenkit a deportálásra. – Ó, édes Istenem! – kiáltott fel Anyuka. Gerber néni elfehéredett és nem szólt egy szót sem. – Kiadom az utasításokat a szín előtt, de segítségre lesz szükségem, hogy ezeket a nőket normális rendbe tudjuk szedni. Habár már számítottak a hírre, azért ez mindenhogyan sokkoló lesz a számukra. Remélem, hölgyeim, segítenek nekem a parancs végrehajtásában. Épphogy kiléptünk a sátorból, elöl Suszter úr, mögötte mi négyen, amikor egy német tiszt és két magyar csendőr belépett a barakkba. A tiszt hangosan kiáltotta németül, hogy Achtung, amire azonnali riadt csönd volt a válasz. Az egyik magyar csendőr beszélni kezdett: – A vonatok ma, vagy holnap érkeznek. Magukat elviszik Németországba, és ott gyárakban fognak dolgozni. Jól fognak magukkal bánni, szóval riadalomra semmi ok. Csomagolják össze a holmijukat és címezzék meg az 500. számú Munkatábor, Németország címre. Pontosan írják rá a nevüket és a címüket, a csomagjaikat a következő vonattal maguk után visszük. Suszter úr majd segíteni fog, de maguknak be kell tartaniuk a rendeletet. Amikor befejezte a beszédet, a magyar csendőr németesen összeütötte a sarkait és szalutált a német tisztnek, aki a csapat csöndben ácsorgó nőt bámulta. Azután mindhárman elmentek. Hamarosan Viola jött szaladva. Reszketve lépett oda hozzánk. Mi a bejárat mellett álltunk Suszter úrhoz közel, aki épp az utasításokkal teleírt papírt szögelte ki. – Elküldtek – sírt Viola, és Anyuka karjaiba vetette magát. – Mi az első szállítmányban vagyunk. Ábécé-sorrendben raknak fel bennünket a vonatokra.

– Különválasztanak bennünket? – kérdezte Gerber néni ijedten. – Három vagy négy szállítmány lesz. Az ifjúsági felügyelőség és a kórház jön utoljára. – Nem akarok nélküled menni – mondta Gerber néni Anyukának és elsírta magát. Judittal egymásra pillantottunk, a szemünk megtelt könnyel. – Gyere – mondta Judit –, keressük meg őket. A szín végéhez mentünk, de Viola utánunk futott. – Ne keressétek őket. Megbeszélésük van. Ha tudnak, idejönnek. De ha nem, akkor a tegnap esti volt az utolsó találkozó. Nekünk segíteni kell ezeket a nőket valahogyan összerendezni. Körbenéztem, és láttam a nőket, néhányan a gyermekeiket próbálták összeterelgetni, néhányan a csomagjuk között turkáltak céltalanul. Suszter úr a szín végébe ment, nyomában Gerber nénivel. – Ne hagyja, hogy szétválasszanak bennünket – kérlelte Gerber néni Suszter urat. – A mi családjaink együtt kell, hogy maradjanak. – Ha rajtam múlik, együtt maradnak. De nem tudom megígérni – volt a válasz. Erre Gerber néni a kuckójához vonult és elkezdte összehajtogatni a takaróit. Viola apró darabokra tépkedte szét azt a lepedőt, amely egészen addig a sátrunk falaként szolgált. Mi Judittal mellette álltunk és néztük, mit csinál. – Tessék – mondta Viola –, osszátok szét ezeket a darabokat az asszonyok között és mondjátok meg nekik, hogy írják rá a nevüket és a címzést: 500. számú Munkatábor, majd varrják rá a csomagjaikra. Van felesleges cérna és tű, ha valakinek esetleg kéne. Végre hasznossá tehettük magunkat. Nemcsak kiosztottuk a rongyokat, hanem segítettünk is a nőknek ráírni a nevüket és a címzést, mielőtt rávarrták volna őket a csomagokra. Közben minden távoli neszre felkaptuk a fejünket. Miután végeztünk, Judit és én kimentünk a szín elé és az üres sínek felé néztünk. De azok többé már nem voltak üresek, munkások dolgoztak rajtuk. – Most készítik fel – kommentálta Judit. Ahogy visszaértünk a barakkokhoz, az embereket a csomagjaikon ülve találtuk, mintha csak arra vártak volna, hogy a vonatok helyben odajöjjenek hozzájuk. Suszter úr ideges köröket rótt, közben a pipáját

161

162

rágta. Láthatóan zavart volt a szokatlan csönd miatt, ami a 6. számú színre telepedett. Végül kiment. Judit és én követtük őt és láttuk, hogy a mezőn keresztül ő is a síneken dolgozó munkásokat nézi. Mi Judittal a kórház felé néztünk, azt remélve, hogy még megpillantjuk Gerit és Henriket felénk közeledni. De az út üres volt. Judit közben észrevette, hogy Suszter úr az óráját nézi. – Úgy tűnik, alig várja, hogy megérkezzenek a vonatok – szólt hozzá csípősen Judit. – Ha már mennünk kell, akkor induljunk minél előbb – válaszolta Suszter úr. – Mire jó ez a várakozás? – Én különösebben nem sietek – jegyezte meg Judit gúnyosan. Akkor eldöntöttem, hogy megkérdezem Suszter úrtól, ami egészen a vonatok érkezésének bejelentése óta bökte a csőrömet. Látva azt a rengeteg embert, ahogyan fegyelmezetten követik a németek minden utasítását és az életüket kérdezés nélkül hagyják hátra, egyszerűen nem tudtam nem gondolni rá, mi lenne akkor, ha nem lennénk ennyire engedelmesek. – Suszter úr – kezdtem lassan a kérdésemet –, mi történne, ha nem mennénk, mikor a vonatok megérkeznek? Suszter úr felém fordult, még mindig a pipája szárát rágta. Gondolkodott a válaszon. Judit felcsattant: – Úgy érti, mi van, ha ellenállunk? Suszter úr kivette a szájából a pipát és a tenyerébe fektette. – Lányok, a válasz egyértelmű, és kérdéssel válaszolok nektek. Mit gondoltok, a magyar csendőrök és a német őrök miért cipelnek magukkal pisztolyokat és szuronyokat? Tudom, mit éreztek most, de attól félek, nincs más választásunk. – A férfiaknak mindig van választási lehetőségük – vágott vissza Judit. – A történelem és minden háború szolgáltatják erre a bizonyítékot. – Lehetséges, de azért ritkán teljesedtek be ezek. Az ellenálláshoz pozíciónkban hasonlónak kell lennünk az ellenség pozíciójához. Nekik nagy, felfegyverzett hadseregük van – nekünk még emberünk sincs. – Sok ismert ellenállási csoport kevés emberből állt össze – ellenkezett Judit. – Nézz körül, Judit. Mit látsz? – legyintett Suszter úr. – Egy csoport rémült nőt és gyereket, meg néhány öregembert közöttük. Ilyen ellenállási csoportot tudnánk mi ebből összehozni…

– De vannak itt fiatal férfiak és nők is, akik nem félnek – folytatta Judit a vitát. – A bátorság tiszteletre méltó tulajdonság. Az esztelenség azonban nem vezet sehová. Én is azt gondoltam, hogy bátor vagyok, amikor otthagytam a munkacsoportomat és elmentem, hogy megkeressem a családom. De elkaptak, mielőtt megtaláltam volna őket. Most se barátaim nincsenek, se családom. Nagy megdöbbenésemre Judit hangja együttérzővé vált: – Nagyon sajnálom, ami magával történt, Suszter úr. – Ezt már vis�szafojtott hangon mondta. – Ilyen időket élünk. Válságban nem jó zsidónak lenni. Tökéletes bűnbakot csinálnak belőlünk. – Miért? – kérdeztem. – Mert kisebbségben vagyunk, így alkalmasak az üldöztetésre. Néha azt gondolom, ezért vagyunk a világon. – Hogy bűnbakok legyünk? Ez elég igazságtalanul hangzik – jegyezte meg Judit. – Főleg, mert elvileg mi vagyunk a választott nép. – Kiválasztottnak lenni nagy felelősség – mondta Suszter úr. – De a Jóisten néha különös utakon vezeti népét. Összezavarodtam. Nekem ez az egész túlságosan bonyolultnak hangzott. – Suszter úr, mi az a bűnbak pontosan? – kérdeztem. Suszter úr abbahagyta a pipája tömködését és lassan válaszolt. – A Bibliában, amikor Áron fiai meghaltak, az Úr elküldte hozzá Mózest, mondja meg neki, hogy a zsidók bűnét egy felszentelt bak fejére kell olvasni, majd a bakot ki kell kergetni a pusztába, hogy vigye magával Izrael minden bűnét. Ezután Izráel népe megtisztul a bűntől. Szóval ez az, amire Anyuka utalt, mikor elvitték Szakállas nőt, gondoltam. – De ezek nem a mi bűneink – mondtam. – A németekéi. Miért nekünk kell cipelni az ő bűneiket? – A németek máshogyan értelmezik Isten igéjét. A mi fejünkre olvassák a bűneiket és minket küldenek ki velük a pusztába. – Ha az Isten így használja az Ő kiválasztottjait, akkor én inkább nem akarok kiválasztott lenni – ellenkezett Judit. – Olyanokká leszünk, amilyennek engedjük magunkat válni.. A judaizmus elavult. A kultúránk meg a hagyományunk is gyáva… Félelemből engedelmeskedünk, nem

163

164

áldozatból, és feláldozzuk a szabadságunkat. Hogy vigasztaljuk magunkat, elfogadtuk, vagy kitaláltuk, hogy mi vagyunk a kiválasztott nép. Micsoda felháborító kifogás! Az biztos, hogy engem nem fognak ilyen célokra használni. Én akkor nem vagyok zsidó többé. Suszter úr megvonta a vállait: – Ha van valami jó megoldásod, azt én is szeretném hallani. – Még az is lehet, hogy van – mondta Judit, majd karon ragadott, és elvezetett. Sokkal inkább tűnt zavarodottnak, mint idegesnek. – Suszter úr nem olyan együgyű, mint azt eleinte gondoltam. Hagyja, hogy a németek ugráltassák, de nem azért, mert buta, hanem mert már feladta a harcot velük szemben. Minden energiája arra ment el, hogy megtalálja a családját. Most, hogy ez nem sikerült neki, már nem maradt benne több erő, hogy tovább harcoljon. Mindazt, ami történt vele elfogadja, mint Isten akaratát. Hát, ő élhet így, de én nem fogok. – Hát akkor mit fogsz tenni? – kérdeztem, bízva abban, hogy ő nem adja föl, mint ahogy Suszter úr meghátrált, vagy, ahogy Anyuka kezdett beletörődni az egészbe. Sajnáltam Juditot. Szabadelvű neveltetése egy kicsit félrevezette őt, mert azt gondolta, rá a szabályok nem vonatkoznak. Neki azt tanították, hogy ő magyar, most pedig rá kellett jönnie, hogy zsidó. Hamis biztonságérzete kezdett szétmállani és most nem volt hely, ahova tartozzon. Vállai megereszkedtek, arcvonásai egyre feszültebbek lettek. – Bárcsak férfi volnék! Bárcsak idősebb lennék! Utálom, hogy egy csomó mindenből kimaradok! – Harsányan beszélt és belerúgott pár kavicsba, miközben visszafelé tartottunk anyáinkhoz és a gyerekekhez. A szín tele volt a csomagjaikon csendben üldögélő emberekkel. Amint a saját helyünkre értünk, Anyuka gyorsan a kezünkbe nyomta az utolsó szelet kenyereket. Addig rágtuk a darabkát, amíg átnedvesedett, és akkor könnyen le tudtuk őket nyelni. Sándor és Joli a játékaikat gyűjtötték össze, Anyuka pedig a vedreket, lapátokat és a régi kanalakat, megtisztítva a gettó piszkától, pakolta össze egy csomagba. Viola elővette a jegyzetfüzetét a hátizsákjából és állatokat kezdett rajzolni bele, hogy a gyerekeket szórakoztassa. Henrik átjött vacsora előtt. – Még nincs jele annak, hogy jönnének a vonatok – mondta. – Kétlem, hogy még ma megérkeznek.

– Felszállítanának bennünket sötétedés után is? – kérdezte Anyuka idegesen. – Nem – válaszolta Henrik. – Azt a felelősséget nem vállalják, hogy néhány ember esetleg elszökik. Ha a vonatok nem érkeznek meg a következő órában, akkor valószínűleg nem kezdik meg a deportálást holnapig. – Akkor lesz egy jó éjszakánk – mondta Judit keserűen. – Össze vagyunk csomagolva. Ülve kell aludnunk, mert a talaj túl hideg ahhoz, hogy arra feküdjünk. Hol van Geri? – tette hozzá, hirtelen témát változtatva. Viola is félretette a jegyzetfüzetét és csatlakozott hozzánk. – Sáfárt láttad-e? – kérdezte. – Várják a vonatot mindketten. Ha két kilométerre lesz innen, azt már hallani fogják. – Hogyan? – kérdezte Anyuka. A lelógó „lepedőfalak” nélkül úgy éreztem, mintha kirakatban lennék. minden szem ránk szegeződne, és mindenki hallaná, amit Henrikkel beszélünk. Henrik halkan válaszolt Anyuka kérdésére: – Nekik elég finom hallásuk van. – Aztán, az órájára pillantva már a szokott hangnemben folytatta: – Nem, nem hiszem, hogy a vonatok még ma megérkeznek. Szinte biztos, hogy holnap. A körülöttünk ülő emberekre pillantottam. Úgy tűnt, mintha testük a csalódottságtól kissé összeesett volna. Néhány szófoszlányt is elkaptam: „Hogyan aludjunk most?” „Azt mondták, pakoljunk össze.” „És a vacsora?” Judit és én kikísértük Henriket, és amint egyedül maradtunk, egyszerre tettük fel a kérdést: – Mit döntöttetek? – Még nem jutottunk dűlőre. – Akkor miért hallgatják a vonatokat? – csattant fel Judit. – Mert akkor talán előbb megtudhatunk valamit – válaszolt Henrik nyugodt hangon. – Megmondanád Gerinek, hogy szeretném látni még a kijárási tilalom előtt? – Judit hangja ennél a kérdésnél már lágyabb volt. – Megmondom neki, de semmit nem ígérhetek. Judit egy levelet vett elő a zsebéből és átnyújtotta Henriknek. – Kérlek, vidd ezt el neki, és mondd meg, hogy addig ne nyissa ki, amíg el nem mentünk.

165

166

Henrik a zsebébe süllyesztette a levelet, és elment. Mi visszamentünk a színbe a családjainkhoz. Anyuka és Gerber néni csöndben beszélgettek, Viola újból rajzolgatott és írogatott a gyerekeknek. Judit és én leültünk a csomagjainkra; az energia hirtelen mindkettőnkből elillant, még ahhoz is fáradtak voltunk, hogy beszélgessünk egymással. Sáfár és Geri röviddel vacsora után átjöttek, és elmondták, hogy a német őrség a városból komoly megerősítést kapott. Az éjszakai őrséget is megduplázták a gettóban. Geri és Henrik azt a feladatot kapta, hogy a magyar felügyelőséggel egyetemben a kijelölt helyeken tartózkodjanak. Judit megkérdezte Gerit, hogy nem tudná-e elintézni valahogy, hogy ő a mi barakkunk közelében lehessen. – A németeknél nincs befolyásom. – De beszéled a nyelvüket és a neved is Weisz – vágott vissza Judit. – Van még pár csomag cigarettám, ha gondolod, hogy az segít – mondta Sáfár. Geri elvette a két csomagot, amit Sáfár nyújtott neki és az inge zsebébe rakta. Sáfár azt mondta Violának, hogy bár most menniük kell, de megpróbálnak később visszajönni hozzánk. Követtük őket a szemünkkel, amíg el nem tűntek a szín hátsó kijáratánál. A hangulat a színben mindennél lehangolóbb volt most. A gyerekek sírni kezdtek. Nagyon fáradtak voltak, és össze is voltak zavarodva. Anyuka és Gerber néni elkezdték kicsomagolni a takarókat, de abbahagyták, mikor rájöttek, hogy visszapakolni őket már nem biztos, hogy lesz idő. Anyuka kilapított néhányat a csomagok közül és azokra fektette Sándort és Jolit. A gyerekek elaludtak, mi pedig mind ültünk. Néha szundítottunk, néha suttogva beszélgettünk egymással, de mindenekelőtt a vonat hangját figyeltük. Anyuka és Gerber néni még egyszer utoljára nosztalgiázott egy kicsit. Ültünk és hallgattuk őket, közben pedig csodálkozva fedeztük föl, mennyire keveset tudunk az édesanyáink lánykoráról. Hogy meglepődtünk, mikor hallottuk, hogy ők fiatal lányként ugyanazokat az érzéseket élték meg, mint amiket mi most! Anyuka mesélt Apáról, az első férfiról, akit szeretett. Gerber néni pedig azt mesélte el, hogy mennyire szeretett volna író lenni, és hogy volt is egy naplója elrejtve a fiókban. Minden titkukat és reményüket ennek az éjszakának a sötétjére bízták.

Ez volt az első alkalom, mikor Viola Sáfárról beszélt Juditnak és nekem. Azt mondta, nem hiszi, hogy újra találkoznak, hacsak a háború végeztével nem. – Múlt éjjel mi végleg elbúcsúztunk egymástól, de megígértük, hogy várunk egymásra – mondta. Judit elmesélte, hogy mit írt a levélben Gerinek. – Megkértem, hogy ne kockáztassa az életét, mert a háború után szeretnék vele találkozni és folytatni a románcunkat, már úgy, mint felnőttek. Az érett szerelem minden élményét vele szeretném átélni; mindent, amiről a könyvekben olvastam. Nem akarom, hogy csalódjak bármiben is, amit az Élet ígér. Irigyeltem Juditot, hogy a szerelemmel kapcsolatban ilyen felnőtt, kialakult nézetei vannak. Henrik és én egyszerűen megígértük egymásnak, hogy megpróbálunk kapcsolatban maradni, bárhova is kerülünk. Viola egyenrangú partnerként kezelt minket azáltal, hogy meghallgatott bennünket, és ő is megosztotta velünk az érzéseit. Habár ő két évvel azért idősebb volt és visszafogottabb jellem. Nehezebben nyílt meg mások előtt. Amikor Judit feltette a kérdést, milyen is a szerelem egy felnőtt férfival, Viola röviden válaszolt: – Nem hiszem, hogy a kor lenne itt a döntő; az egyénektől és a körülményektől függ a különbség. – De te és Sáfár már elég idősek vagytok ahhoz, hogy megházasodjatok – erősködött Judit. – Bármit megtehettek. Nektek nem kell elfojtani a vágyaitokat. Láttam, hogy Viola egy kissé ingerült lett Judit erőszakossága miatt, de azért türelmesen válaszolgatott tovább. – Sáfár visszafogott és értelmes férfi – mondta. – Értelem – sziszegte Judit. – Miért kéne nekünk az értelemmel törődnünk, amikor körülöttünk semminek sincs értelme? Mi van, ha soha többé nem látjuk őket? Gondolj arra, mi mindent veszíthetsz. Nem sajnálnád? – Nem látok a jövőbe – felelte Viola már türelmetlenebbül. – Csak azt tehetem, ami szerintem most a legjobb. Hirtelen halk neszre lettünk figyelmesek. Annyira elmerültünk a beszélgetésben, hogy észre sem vettük, már kel föl a Nap és szürke fényével áttör a homályon. Az egész barakkban mozgolódás kezdődött.

167

168

Az emberek felálltak hajlott testhelyzetükből és nyögdécselve nyújtogatták megmerevedett tagjaikat. Suszter úr jelent meg, hogy ellenőrizze, mindannyian túléltük-e az éjszakát. Kimerültnek tűnt, szemei mélyen ültek szemgödrében. Viola, Judit és én éppen a latrinák felől sétáltunk visszafelé, amikor a téglagyár felől meghallottuk az érkező vonat csattanó hangját. Egész lényemmel hallottam. Nem is hang volt, hanem az egész lényemet rettegéssel betöltő valóság. Reszketés járta át a testem. Megpróbáltunk futni, de a lábunk földbe gyökerezett, amikor a vonat megjelent a látóhatáron. Nem olyan vonat volt ez, mint amilyenre számítottunk. A megszokott, ablakkal és üléssel ellátott utasszállító kocsik helyett ennek a vonatnak csak hosszú, rozsdaszínű vagonjai voltak, olyasfélék, amilyenekben a teheneket szállítják. A kocsik magasak voltak és zártak, ablakként a tetőhöz közeli apró rések szolgáltak. Amikor végre meg tudtuk emelni lábainkat, futottam vissza Anyukához. A testem felforrósodott, arcomon izzadságcseppek gurultak végig. Anyuka nem volt a helyünkön. Az összes ember a szín bejáratánál tömörült össze és a vonatokat nézte. Végül egy csapat nő körében találtam meg őt, akik közül az egyik, hallottam, amint mondja: – Hát mégis igaz… Azt hittem, csak rémhír. Senkinek nem volt ideje megkérdezni, hogy érti ezt, mert német katonák jelentek meg az ajtóban és átverekedték magukat a tömegen. Rápillantottam egyikükre. Először fényes, fekete övét vettem észre, amin a fegyvere lógott, majd a tekintetem átvándorolt szürke egyenruhájára. Végül jeges-kék, kifejezéstelen szemébe néztem. „Mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk”, szokta mondani Bábi. Ezalatt azt értette, hogy mindegy, keresztények vagyunk-e, vagy zsidók. Vajon a németekre is gondolt, mikor ezt mondta? Azt kívántam, bárcsak megkérdezhetném tőle. Ezek a katonák nem úgy tűntek nekem, mintha bárkinek a gyerekei lennének, és nem is néztek ránk, inkább keresztül rajtunk, mintha nem is léteznénk. Sokkolt, hogy korábban úgy vártam, hogy Németországba menjünk, mint amikor valamiféle új kalandot vár az ember. Most már egyáltalán nem akartam részt venni ebben a kalandban. – Mach schnell! Készüljenek föl az indulásra! – Csak azt vihetik, ami maguknál van. A többi csomagjukat a következő vonattal maguk után küldjük.

Többé nem hittem el semmit, amit rólunk vagy a holminkról mondtak. – Nem választanak szét minket! – suttogta Gerber néni megkönnyebbülten. Üres kézzel vonultunk ki a barakkokból, és a vonat felé indulva egy sorba rendeződtünk a többi színből kiáramló emberrel. A fehér karszalagos őrök megpróbáltak ötös sorba rendezni bennünket. Mi öten – Anyuka, Viola, Sándor, Joli és én – kézen fogva mentünk. Gerber néni, Judit és Pali előttünk mentek; Klárival és az anyukájával kiegészülve voltak öten. Észrevettem, hogy Judit ugyanúgy forgatja a fejét, ahogy én is, ő Gerit kereste, én pedig Henriket próbáltam kiszúrni a tömegben. Annyi ember volt mindenfelé, hogy képtelenség volt felismerni az arcokat. Exodus volt ez, a családoké. Át a mezőn, német és magyar őrökkel övezve. Annyira valótlannak tűnt minden. Lassítottunk, megálltunk, majd újra elindultunk, de már araszolva. Joli halk sírásba kezdett, Anyuka erre felkapta őt. Ekkor Geri jelent meg a tömegben. Pálcájával megkocogtatta Judit vállát, aki erre kilépett a sorból, félreállt és megfogta Geri kezét. – Elolvastad a levelemet? – kérdezte aggódva. – Igen, múlt éjjel. Egy pillanat, kérdezni akarok valamit Davidowitz nénitől. – Geri erre Anyukához fordult: – Davidowitz néni, hallottam két munkást beszélgetni. Valami Auschwitz-ot emlegettek. Maga jobban beszél németül, mint én. Tudja, mit jelent ez? – Nem – válaszolta Anyuka. – De megpróbálom megkérdezni Suszter urat. Erre Geri visszafordult Judithoz és beszélgettek egy darabig, amíg egy német őr meg nem jelent és vissza nem terelte Juditot a sorba. Geri is elindult a sor elejére. Nem voltam biztos benne, hogy szeretném most Henriket látni. Izzadtam, a fejem zúgott a kevés alvástól és gondolataimban a jövőtől való félelem képei kavarogtak. Az előttünk álló sorok oszlani kezdtek, mi pedig mentünk még előrébb, amíg megpillantottunk egy csapat német katonát. A Gerberék előtti sort megállították és átkutatták az embereket, a ruhájukat és a ruhájuk alatt is. Aztán Gerberék következtek. Az egyik katona megragadta Juditot és a blúzába mélyesztette a kezét. Anyuka lerakta Jolit, Violát és engem szorosan magához húzott.

169

– Nein! Az én lányaimhoz egy ujjal sem nyúlhatnak! – jelentette ki németül, aztán megismételte magyarul is. A hangja félelemmel és dühvel volt tele. A németek kinevették őt, és amint az első sorba értünk, háromfelé húzott bennünket három bámészkodó katona. Hirtelen jeges szorítást éreztem a tarkómnál és egy hatalmas, durva kéz érintését, amint a mellkasomon és a melleimen végigpásztázott, miután a blúzom gombjait leszakította. Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem kolbászbűzös lehelletét és láttam dohánytól foltos fogait. Utána a bugyimba nyúlt, kezeit hirtelen magamban éreztem. Nem tudtam megmondani, hogy a szemeim a fájdalomtól, vagy a szégyentől szikráznak-e. Aztán odébb taszított. Amikor a vonat felé pillantottam, észrevettem Henriket a vágányok mellett, körülbelül négy méterre tőlünk. Gyorsan elfordítottam a fejemet, remélve, hogy nem látta a motozást. Gerberék, Klári és az édesanyja már a tehervagonban voltak. Álltak. Rettegéssel a szemükben és csendben néztek le ránk, Gerber néni egyik karjával Anyuka felé nyúlt. Nem úgy tűnt, mintha a kocsi még több embert elbírt volna, ezért megálltunk. De a német őr intett, hogy másszunk fel. Suszter úr és néhányan a fehér karszalagos fiatalok közül, köztük Gerivel, toltak bennünket hátulról, amíg fel nem tudtunk egyenesedni a kocsiban. Hátunk szorosan a mögöttünk állókhoz tapadt. Anyuka előrehajolt, és megkérdezte Suszter urat: – Tudja, hogy mi az az Auschwitz? De még mielőtt Suszter úr válaszolhatott volna, a német őr kiáltása hangzott: – Achtung! Rein! Rein! – Anyuka még éppen idejében vissza tudta húzni a fejét, mielőtt odacsapta volna az ajtó, ahogyan hangos, fémes csattanással bezáródott.

170

Utószó

Davidowitz asszony, Viola, Aranka, Sándor és Joli 1944. május 9-én érkeztek meg Auschwitzba. Azon a napon Violát és Arankát elválasztották a család többi részétől, és soha többet nem látták egymást. Szeptemberben a két lányt konyhai munkára választották ki a christianstadti koncentrációs táborban, ahol a zsidók a lőszergyárban dolgoztak. Ez végül hozzájárult későbbi megmenekülésükhöz. Mivel az oroszok már közel jártak, a németek 1945 januárjában Bergen-Belsen-be küldték őket gyalog. Az út március elejéig tartott. 1945. április 15-én Montgomery tábornok Első Hadserege felszabadította a tábort. Violát és Arankát júniusban a svéd Vöröskereszt Svédországba vitte, ahol elkezdték újra felépíteni életüket. 1948-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigráltak. Aranka Siegal ma Floridában él.

171

Epilógus

172

Egy év fogság után, amely Auschwitzban kezdődött, a Bergen Belsen-i koncentrációs táborban ért a felszabadítás: csak az a remény éltetett, hogy újra megtalálom a családomat. Ekkor tudtam meg, hogy a szűk családom kilenc tagja közül csak ketten maradtunk életben: nővérem, Viola és én. Amikor egy szükségkórházban feküdtem a tábortól nem messze, megfogadtam, hogy visszatérek a szülőhelyemre, Beregszászra, és elmondom, mit történt velem, a családommal, és mindazokkal a zsidókkal, akiket deportáltak, és nem élték túl. De a sorsomról a svéd Vörös Kereszt döntött. A beteg gyerekeket, akiknek nem volt hová menniük, mind Svédországba vitték karanténba. Ott, Svédországban lejegyeztem mindent a naplómba, magyarul, ami velünk történt a táborokban. Nővéremmel, Violával három évig várakoztunk Svédországban az amerikai vízumra, mert, újonnan megtalált rokonainkhoz akartunk kivándorolni. Életemnek erről a Svédországban töltött részéről második könyvemben írok, melynek címe Grace in the Wilderness [Kegyelem a vadonban]. A jólelkű svédek segítettek nekünk a gyógyulásban. A karantén után a túlélők számára létesített szükségiskolába írattak be minket. Megtanultunk svédül beszélni, és állást kerestek nekünk, de én még nem voltam elég erős a nehéz munkához a gyufagyárban. Egy önzetlen svéd család felajánlotta, hogy éljek velük az Astorpe nevű kis falucskában. Ez lett a második otthonom. Arra kértek, hogy Mamának és Papának szólítsam őket, és a négy fiú is a kishúgának tekintett. Meghívásokat kaptam házimulatságokra, és megtanultam, milyen kamasznak lenni. Bele is szerettem egy svéd fiúba, és a három év gyorsabban eltelt, mint gondoltam volna. Amikor értesítettek, hogy két hetem van, hogy elkészíttessem az útlevelem, nem voltam biztos benne, hogy tényleg el akarok menni. Visszatartott a gondolat, hogy olyan rokonokhoz készülök, akikkel soha nem találkoztam, meg kell tanulnom egy újabb (a hatodik) nyelvet, és főként, hogy elhagyom az új otthonomat, ahol már biztonságban érzem magam.

A sorsomról ismét valaki más döntött. Ezúttal Viola. Amióta én Astorpe-ba kerültem, ő egy zsidó családnál élt, onnan hívott fel telefonon. Izgatottan kérdezte: – Megkaptad a levelet a konzulátustól? Eljött a nagy nap, Aranka. Pakolj össze és gyere Göteborgba, nincs sok időnk. Megpróbáltam meggyőzni. – Szeretem a svéd családomat. Nem akarok elválni tőlük. – A családod csodálatosan bánt veled, otthont adtak neked és a szeretetet, amire szükséged volt, hogy rendbe gyere. Mégis, más lesz a saját családod körében élni, és nem idegenekkel… 1948 szeptemberében hajóztunk át Amerikába. Édesanyám testvére, Rózsi néni várt ránk a férjével, Daviddal, és sok unokatestvérünkkel, akik mind mosolyogtak ránk, és megöleltek, megcsókoltak minket. Boldog voltam, és hamar megnyugodtam. Autóval mentünk az otthonukba, a Connecticut állambeli Bridgeportba, amely egy órányira van északra New York kikötőjétől. Néhány nap pihenés után David nagybátyám nyomdájába mentem dolgozni, és esti iskolába iratkoztam, hogy angolul tanuljak. Másfél évet töltöttem ott, majd New Yorkba költöztem, és munkát is kaptam: modellként fiataloknak tervezett ruhákat mutattam be. Közben a New Yorki Egyetemre is beiratkoztam, és folytattam angol tanulmányaimat. New Yorkban ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, Gilberttel, és huszonegy évesen férjhez mentem hozzá. Amíg én a koncentrációs táborban voltam, Gilbert az Amerikai Légierő csapatainál szolgált, és bevetésekben vett részt a nácik ellen. Egy New York környéki kertvárosba költöztünk, nemsokára két gyermekünk született, Risë és Joseph. Csodálatos férjemmel nagyon szerettük egymást, és teljes volt az életem. Soha nem felejtettem el viszont, amit megfogadtam, hogy elmesélem majd a családom történetét, a sajátomat, és a hat millió elpusztult zsidóét. Amikor a gyermekeim iskolások lettek, újra elkezdtem írni – titokban, és ezúttal már angolul. A pincében elrejtőzve írtam. Időközben megszereztem az egyetemi diplomámat is. Ötszáz gépelt oldalnyi írásomat elküldtem több New York-i irodalmi ügynöknek, végül a Farrar, Straus and Giroux Könyvkiadó kiadta a kéziratomat, ifjúsági irodalomként. Miután a könyvem megjelent Amerikában, lefordították és kiadták Németországban, Franciaországban, az Egyesült Királyságban,

173

Olaszországban és Hollandiában, sőt még Japánban is, gyors egymásutánban. Nagy örömet éreztem és azt, hogy nagy dolgot vittem véghez. Azonban a könyv nem jelent még meg Magyarországon, az életrajzi regényemet nem fordították le az anyanyelvemre. Fontos volt pedig számomra, hogy a magyarok – főként a fiatalok – a saját nyelvükön olvashassák el a történetemet, abban az országban, ahol mindez megtörtént. Évekkel később, a 80-as évek végén megkeresett Dr. Pécsi Katalin irodalomtörténész, miután New Yorkban járva találkozott a könyvemmel, és barátok lettünk. Több év próbálkozás után, kicsinek látszott rá az esély, hogy megjelenik ez a könyv Magyarországon. Néhány évvel ezelőtt Pécsi Katalin továbbadta a könyvemet Dr. Kállay G. Katalinnak, aki a Károli Gáspár Református Egyetemen amerikai irodalmat tanít. Végül az ő tanítványai fordították le magyarra a Bűnbakokat. Hatvanöt évbe telt, mire a könyvem magyarul is megjelent. Most, hogy végre kézbe vehetik, teljesült, amit megfogadtam a svéd szükségkórházban. Megnyugodtam. Magyarul is továbbadom a történetemet a mai és jövőbeli generációk gyermekei számára. 2010. március

Aranka Siegal

174

Szómagyarázat

A szövegben dőlt betűvel szedtünk minden olyan szót, ami az eredeti angol szövegben is magyarul szerepel, pl. Szervusz, Anyuka, lekvár, stb. Sabbat: Szombat, ünnepnap, a hét 7. napja. A zsidó vallás szerint péntek estétől szombat estig tartó, nyugalomnak szentelt időszak (15. old.). Hanukka: A fények ünnepe, A Makkabeusoknak a szíriai görögök feletti győzelmére, a jeruzsálemi szentély megtisztítására és újraavatására, valamint a nyolc napon át égő mécses csodájára emlékezik (17. old.). Pészah: A zsidó húsvét, a kovásztalan kenyér ünnepe, az Egyiptomból való kivonulás csodájának emlékezetére (17. old.). Ros Hashana: A zsidó új év ünnepe (20. old.). Cimesz: Különleges ünnepi édesség, általában sárgarépából vagy aszalt gyümölcsből készül. Ros hashanakor az a jelképes feladata, hogy az új évre több reményt hozzon (22. old.). Matzo Brei: Tojással kevert macesz vagy pászka. Úgy is hívják, hogy zsidó bundáskenyér (33. old.). Trenderli: Négyoldalú pörgettyű, amit dreidel-nek is hívnak, és a Hanukka ünnepkor szokás vele játszani. A trenderli négy oldalára a héber ABC – az „alefbet” betűit írják: a „Nagy csoda történt ott” mondat kezdőbetűit, amelyek egyben a játékszabály jiddis szavainak a kezdőbetűi is (43.old.). Kóser: Magyar jelentése 'alkalmas', 'megfelelő'. A zsidó vallásban és szokásrendszerben rituális alkalmasságot jelöl, illetve a köznyelvben azt is jelenti, hogy valami tiszta anyagból való, rendben levő, helyesen használt illetve elsőrangú minőségű (77. old.).

175

Pászka: Kovásztalan, élesztő nélküli kenyér, más néven macesz. Vékony lapokban sütik, tésztája tördelhető, száraz (99. old.). Hámec: Kovászos pékáruk morzsái, amelyeket Pészah ünnepe előtt gondosan ki kell takarítani a házból (100. old.). Széder: Magyar jelentése 'rend' – Pészah előestéjét nevezik így, amikor a zsidók egy különleges rend szerint zajló vacsorát tartanak, az egyiptomi szabadulás emlékére (100. old.). Jesiva: Olyan oktatási intézmény, ahol magas szintű zsidó tanulmányokat lehet elsajátítani (105. old.).

176

Köszönetnyílvánítás

A Bűnbakok magyar kiadása mindmáig csak álom lenne két csodálatos és intelligens nő éveken át tartó állhatatos munkája nélkül. Dr. Pécsi-Pollner Katalin, akivel 1988-ban találkoztam New Yorkban, egy könyvesboltban talált rá a kötetre. Felhívott telefonon, és hamarosan jó barátok lettünk. Pécsi Katalin, a budapesti Holokauszt Emlékközpont Kulturális és Alternatív Programjainak vezetője az évek során sok zsidó nő személyes történetét juttatta el az olvasóközönséghez. Példa erre az „Eszter könyvek” sorozatban megjelent Sós Kávé – elmeséletlen női történetek című kötet és Judith Magyar Isaacson Köszönet az életért című visszaemlékezése. Pécsi Katalin többször is próbálkozott, de akkoriban nem sikerült a könyvemet magyarul megjelentetni. 2007 őszén kölcsönadta a könyvet Dr. Kállay G. Katalinnak, a Károli Gáspár Református Egyetem amerikai irodalmat tanító docensének, aki elolvasta, és hasonló elhivatottsággal, töretlen energiával dolgozott azon, hogy a könyv megjelenjen. Kállay Katalin „A holokauszt az amerikai irodalom tükrében” című kurzusa keretében tanította a Bűnbakokat, és 2008 tavaszán négy tanítványa, D. Nagy Nóra, Fekete Márta, Hervay Míra és Tóth Zsófia le is fordította a könyvet. 2009 szeptemberében Kállay Katalin nemzetközi diákkonferenciát szervezett „A visszhang tanúi: a holokauszt egy új generáció szemszögéből” címmel. Én is részt vettem azon a kerekasztal beszélgetésen, ahol a négy diák a könyvem fordításáról számolt be a hét országból és tíz különböző egyetemről érkező közönség előtt. Ez a konferencia számomra is meghatározó élmény volt, hiszen 45 év után először jártam Magyarországon. Mint kiderült, a Bűnbakok tökéletesen beleillett a Novella Könyvkiadó zsidó női sorozatába, amit Pécsi Katalin „Eszter könyvek” címen szerkeszt. A kiadó így örömmel elvállalta a könyv megjelentetését. Örökké hálás leszek ennek a két barátnőmnek, amiért ennyit dolgoztak együtt az én érdekemben és annak érdekében, hogy a történelem egy fontos korszakát közelebb hozzák a fiatal magyar olvasókhoz, akiket történetem talán segít majd abban, hogy előítéletek és bűnbakok nélküli világban éljenek.

177