Kincskereső
III. évfolyam 2. szám, 1976. február
R A T K O J Ó Z S E F : EMBER, F A (1) K I S S B E N E D E K : J E G E N Y É K (1) SÜTŐ ANDRÁS: E G Y C S U P O R Z S Í R (2) ILLYÉS G Y U L A : MESE A C S O D A F U R U L Y Á S J U H Á S Z R Ó L (6) S T A N I S L A W LEM: A HÁROM KÓBOR Ü R L O V A G (8) RADNÓTI MIKLÓS: K É T K A R O D B A N (12) BELLA ISTVÁN: E S I K A H Ó (12) O R B Á N O T T Ó : B A D A R K Á K (13) F A R K A S Á R P Á D : V Á R É P Í T Ő K (14) KÁNTOR ZSUZSA: K Ö S Z , S Z T Á R T R I K Ó S ! (15) VIDOR MIKLÓS: T H E M Z E I H A T T Y Ú K (20) LÁZÁR ERVIN: B E M U T A T K O Z U N K (21) A PEGAZUS ŐRS N A P L Ó J Á B A
A Magyar Úttörők Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. A 10—14 évesek lapja. Főszerkesztő: DEME L Á S Z L Ó Főszerkesztő-helyettes: SIMÁI M I H Á L Y Szerkesztik: Baka István, Dobcsányi Ferenc, Lengyel Balázs, Madácsy László, Szepesi Attila, Tandi Lajos
Ára: 4,- Ft
RAFAEL' A L B E R T I : A NEMZETKÖZI BRIGÁDOKHOZ (26) IRODALMI SÉTÁK L E N G Y E L DÉNES:. S É T A A B U D A I V Á R B A N (27) TESTVÉRMÚZSÁK Z E N E ÉS K Ö L T É S Z E T (30) REJTVÉNYFEJTŐK KLUBJA K U N ERZSÉBET: U G Y A N A B B A N A Z É V B E N (32) JUVAN SESZTALOV: A T O K H A L SÍRÁSA ( B O R Í T Ó 3) ÁPRILY LAJOS: FEGYVERTELEN VADÁSZ ( B O R Í T Ó 4)
DALA
Februári számunk illusztrációit CSOHÁNY KÁLMÁN készítette.
Ratkó József: Ember, fa Minden emberben fa lakik, ágaira fészkel a hit, s dalol, mint valami madár, míg le nem üti a halál. Minden fában lélek lakik, az emeli az ágait, és fészket óv, szélnek feszül, s szenved - már majdnem emberül.
Kiss
Benedek:
jegenyék
Jegenyék, földbe vágott kések, ahogy ti hajladoztok! Zöld erejű, szelíd bicskák: ahogy ti elsusogtok éjeken át a kiskacsákkal! Jegenyék, földbe vágott kések, ahogy ti fölzokogtok! Zöld erejű, szelíd bicskák: mint a sirályok, teli vagytok ti vitorla-feszüléssel, végtelenséggel, suhogással! Jegenyefák! Zöld erejű, szelíd bicskák! Kupecnek figyelmeztetések! Drágaságaim: jegenyefák, zizegve rezgő kések: derekat én csak hozzátok mérek, s elvárom, hogy a világ mellétek álljon mérni magát I
Sütő András: Egy csupor zsír Hadd mondjam el, hogyan is volt az, amikor anyámék templomba mentek, és nagyapámra bízták a zsírt, hogy megőrizze, nehogy megegyük, mert alig egy ujjnyi volt, és mi örökké éhesek voltunk. - Üssön a fejére, apám, ha valamelyik hozzányúl ! - Bízd rám őket. Én vagyok az ő papjuk vett számba bennünket nagyapó, s átvette azon nyomba a parancsot is: - Mind a négyen itt vagytok? Na, fel az ágyba, aztán ha valamelyik a zsírhoz mer nyúlni, annak eltöröm a lábát, mint a csirkének. E z a lehetőség mind a négyünknek szólott. Ezután következett az egyéni oktatás. Nagyapó kivette kezemből Gaál Mózes regényét, s felvágta a tálas tetejére. Ha könyvet látott, már dühös volt, mert nem tudott olvasni, és minden írott betűben titokzatos ellenséget sejtett. - Teszed magad, hogy olvasol, hogy aztán elaludjam, és nekiállj a zsírnak, ugyibár, tanár úr? Ohó, amiért nem olvasok annyit, azért én se vagyok az istennek jószága. Tudom én, hol kódorog az eszed. Be az ágyba! Ezután következett az öcsém oktatása. - Hiába nézel úgy rám a szép szemeddel. A tegnap is te nyúltál a zsírba, te zsivány. Téged oda kellene kötni az ágyhoz, mert a pócegérnél is rosszabb vagy. Be az ágyba! A másik kettő már aludt. Azokat is felriasztotta. - Pista, Gyuri, hallottátok? Anyádék templomba mentek. Én lehúzom a lámpát, lefekszünk mindannyian, de ne halljak egy moccanást, mert én vagyok a ti papotok. A zsír körül jár az eszetek, ugyibár? Na, én majd kifordítalak a bőrötökből, csak az jusson eszébe valamelyiknek, hogy a zsírt megdézsmálja. Ezután már nem tehettük, hogy ne gondoljunk a zsírra. De azért csak bebújtunk a pokróc alá. A pokrócon nagy lyuk volt, és emiatt most is marakodni kellett, mert egyik sem akart a lyuk alatt aludni. Nagyapa, mivel karácsonykor úrvacsorát vett, hogy meg ne bántsa a saját istenét, románul káromkodott, haramiáknak és pogányoknak nevezett bennünket, s mikor a lámpa lángját kicsire húzta, újra felemlegette, hogy ha valamelyik rosszalkodik, annak nemcsak a lábát, hanem ráadásul a derekát is eltöri. Hallgattunk hát a félhomályban, és arra gondoltam, istenem, mennyit bujdokol az a kis piros csupor a kölcsönkért zsírral, amiből holnap ünnepi ebédet kell főzni, hogy ne kezdjük sovány koszttal az új esztendőt. A hét első napján még a tálason láttuk. Immár a hatodik esztendeje volt, hogy nem vághattunk disznót, így hát öcsém, amikor felfedezte, megkente vastagon a kenyerét. Ekkor anyám a szekrény mögé dugta, de ott is ráakadtunk, menekíteni kellett hát a szekrény alsó fiókjába, a fiókokból a padlásra, onnan pedig a macska miatt vissza a házba, ki tudja merre, melyik sarokba . . . Nagyapó fejére húzta bőrig kopott báránybőr sapkáját, s szokása szerint a falnak fordulva pillanatok alatt elaludt. Egy életen át készült arra, hogy egyszer jól kialudja magát, s ezt az elhatározását most is komolyan vette. Olyan álmosítóan és dallamosan horkolt nagyapó, hogy attól mindig elszenderedtem, s tán most is elalszom, ha odakint a kutya nem kezd el keservesen vonítani.
- Nnna - mocorgott nagyapó, mert olyan csodálatos módon aludt, közben mindent hallott, ami körülötte történik. Talán szőlőpásztor korában szokta meg vagy mikor, de volt úgy, hogy nagyapó horkolt, apám a sapkáját kereste (ha menni kellett, sose kapta a sapkáját), és amikor már nem tudta, mit csináljon, apó abbahagyta a horkolást, és megmondta, hol a sapka. „ A fűtő alatt keresd, a macska ráfeküdt." Most is kikászálódott az ágyból, ingben és gatyában megállt a ház közepén, maga elé meredt, összerántotta bozontos szemöldökét, hogy tulajdonképpen mit is kell most neki cselekednie. Persze, a kutya nincs eleresztve. - Nnna. Alusztok? Adok én nektek zsírt, csak moccanást halljak, míg a kutyát eleresztem. Egyik se szólott, s nagyapó megnyugodva kanyarította hátára az ujjast. - Hozzam a csuprot? - suttogta öcsém, aki a lyuk alatt csak tettette az alvást. - Az első házban van, a szalmazsák alatt. Azzal már kiugrott az ágyból, s a harmadik is ugrott volna, de ebben a pillanatban belépett nagyapó. Úgy viharzott be fiatalosan a mezítlábával, mintha kergették volna. Fázott a talpa, pedig nagyon kemény volt a bőr a talpán, és a tenyerén is, mert a parazsat mindig a markában táncoltatta, amikor szivarra gyújtott. De azért csak megfázott, s rémülten kiáltott öcsémre. - Hová mész? Mit akarsz? Gyere csak ide. Mutasd az inged. Hová dugtad a zsírt? Itt helyben töröm el a lábad. S kutatta, hogy nincs-e ott a csupor zsír a szakadt ing alatt. Öcsém kiszakította magát a kemény markából, s kiugrott a tornácra. - Már dolgára se mehet az ember? - Hazudsz, te zsivány. Gyere bé, mert eltöröm a derekad. Nincs semmi dolgod, a zsírért indultál. Gyere bé, hallod! Csak úgy kapca nélkül fuserálta fel a bocskorát, s tán arra gondolva, hogy a csupor a padlás szájában lehet, futott ki a gyermek után. - Gyere te, ne kényszeríts káromkodásra, mert úrvacsorát vettem. Hallod, gyermek? Az apád krisztusát, úrvacsorát vettem . . . Az ablakhoz sündörögtem. Apó megkergette vagy kétszer öcsémet a ház körül, csak úgy lappogott a bocskor a fagyos göröngyökön. S amikor bekerültek, már ezerfelé állott a szép bajusza. Nehezen lélegzett, kék szeme szikrázott, s ijesztő dühvel kiáltott rám: - Te sem alszol? Te is lopni akarsz, te pogány? Hol a kés? A fekete nyelű kés ott volt az asztalon. Nagyapó felkapta, s rohant ki vele, hogy elvágja a madzagot a vonító kutya nyakáról. Apám szórakozottságában reggel is bogra kötötte. Megtanácskoztuk hamar a dolgot, és úgy véltük, ha bogra van a madzag kötve, akkor apó sokáig elbabrál vele, mert sajnálja elvágni, a kést csak azért vitte, hogy a körmeit pótolja. Öcsém besurrant a hideg elsőházba. Kihúzta a csuprot a szalmazsák alól. De nagyapó elvágta mégis a madzagot. S amikor belépett, és meglátta a csuprot öcsém kezében, kiáltani se bírt, csak felszisszent. Nem mondta, hogy eltöröm a lábad vagy a derekad, azt se mondta, hogy zsiványok vagyunk és pogányok: csak lecsapta a kést, s engem nyakon vágott, hogy nekiestem a tálasnak. - Te vagy a nagyobb. Miért engedted? Aztán az öcsém fejét kezdte potyolni. Kemény, csontos ökle volt, csak úgy 3
kopogott a gyermek kobakja. Közben a hangja is megjött nagyapónak. Amint kivehettem a szavaiból, már nem is a zsírt sajnálta, hanem hogy karácsonykor úrvacsorát vett, és elrontotta a káromkodással. Kikaptam a csuprot az öcsém kezéből, s az asztal mögé kerültem. Nem hagyom, gondoltam, ártatlanul lökött a tálasnak, hát nem hagyom. Apó utánam eredt. Öcsém ilyenformán megmenekült egy időre. „Nem ettem belőle! - kiáltotta sírva. - Azért is összetöröm a csuprot." Kikapta a kezemből, hogy a fűtőhöz vágja. Nagyapó akkorát kiáltott, hogy tán a pap is meghallotta a templomban. - Te! Aztán, mint aki lemondott mindenről, tehetetlenül zöttyent az ágyra. Lehányta a bocskort a lábáról, bebújt a pokróc alá, s majdnem sírva dünnyögte. - Én nem bírok veletek. Csináljatok, amit akartok. Egyétek meg, egyétek meg, törjetek össze mindent, verjétek be a fejemet is. Erre mind a négyen megilletődtünk, s kezdtem biztatni öcsémet, vigye vissza azt a zsírt, mert igaza van édesanyámnak, holnap is enni kell, ki tudja, ki jön a házhoz, ne kerüljünk újra szégyenbe. Ekkor nagyapó kikelt az ágyból, és halálos elszántsággal indult neki, hogy a zsírt megmentse. Egyszeriben ruganyos lett a méregtől, annyira, hogy nagy igyekezetében feldöntötte a konyhaszéket, a vederrel együtt, ami rajta volt, és csupa egy sár lett az agyagos ház földje. - Add ide. Öcsém a csuporral együtt az ágy alá vetette magát, és onnan kiáltotta, hogy tele van a feje kakassal a nagyapó öklének bütykeitől. Nagyapó négykézláb ereszkedett, s a seprű nyelével kotort utána. A kotlót kellett így kihajkurászni, amikor kiszállt a rostából, és nem akart visszaülni a tojásokra. - Bújj elé, zsivány! Bujj elé, hogy tekerjem ki a nyakadat. Akkora dühvel kotorászott utána, hogy ha öcsém nem kezd el kiabálni, „jaj, nagyapó, kiverte a szememet", ki tudja, milyen állapotban kerül ki onnan. - Hazudsz, lám most is hazudsz, mert semmi baja a szemednek! - rontott neki aztán, amikor kibújt a gyermek, s kezdte csattogtatni a bőrsapkáját a tarkóján. Én, hogy öcsémet mentsem, hátulról csimpaszkodtam nagyapónak az ingébe, s húztam, huzigáltam, de csak azért, hogy lássa, ott vagyok, és nekem fordul-
jon. Elkészültem rá, hogy kiszököm a tornácra, onnan a padlásra a rongyok közé, ott nem fogok megfázni. Ekkor váratlan fordulatot vett a küzdelem. A harmadik unoka, apó kék szemű kedvence, aki rá hasonlított, felugrott az ágyból, és egyenest apó nyakába vetette magát. - Ne üsse, ne üsse - mondta. - Nem ette meg a zsírt. Apónak hetven év alatt meglazultak az inai. Megcsúszott a sáros házföldjén, elvesztette egyensúlyát, és egy darabig olyan furcsa módon illegette magát, mintha legényt próbálna járni, és mire elkapta volna a ruhaszárító spárgát, nekivágódott a fűtő sarkának. Jaj, mi lesz most a mi drága apónkkal! Ahhoz sem volt bátorságunk, hogy felemeljük, az ágyba fektessük, és megkérleljük, hogy bocsásson meg nekünk. Apó a földön ült, kezét a homlokán tartotta, s döbbenetes csendben hallottuk, hogy odakint nyargal a szél, és a templomban a reszkető állú kántor akkor juthatott a zsoltár végére. Az orgona visított, sírt és kacagott a kántor ujja alatt, s riadtan gondoltam arra, hogy édesapámék a hideg tölgyfapadokban most dugják fejüket a sapkába, hogy kegyelmet rebegjenek az istentől, aztán hazajönnek . . . - Apó. Kedves apó . . . - suttogtam. - Feküdjünk le. Apó elvette a kezét a homlokáról, feltekintett rám csodálkozva, s akkor vettük észre, hogy a homlokáról vér csurog a bajuszára. Ráborultam, odatapasztottam az arcom a sebére. Öcsém is ráborult, s a harmadik és negyedik unoka is átölelte, szólogatta, engesztelte. Megígértük, hogy tízszer annyi szivarvéget gyűjtünk neki a malom és a kocsma tájékáról. És ha felnövünk, minden télen két disznót vágunk, és annyi zsírunk lesz, hogy mindig fényes lesz a bajusza. . . Apó felült az ágyra, inge ujjával megtörölte a homlokát, s nagyon fájt nekünk, hogy nem korhol bennünket. - Hol a zsír? - kérdezte. Gergely bebújt az ágy alá, kihozta a csuprot, odanyújtotta. - Egyék belőle. Egye meg mind. Apó fogta a csuprot, a száját lekötötte újságpapírral, aztán a párnája alá dugta, a fejét is ráhajtotta. - Itt jó helyen lesz. - És úgy őrizte, mintha életének utolsó pillanatait zárták volna bele. Odakint a szél elsodorta már az orgona hangját. Csak a kutyák ugatták a távozó esztendőt, s a fagyos göröngyök kopogtak a hazafelé tartó lábak alatt. Később, amikor felriadtam a kiskapu csattanására, azt láttam, hogy nagyapó ül az ágyon s kenyérhéjjal mártogatja a zsírt a csuporból. A lámpa lángja még repdesett. Elnéztem hófehér bajuszát, az örökös cselédkedésben megbogosodott, reszkető kezeit. S úgy rémlett nekem, hogy míg eszik, láthatatlan bíróhoz beszél, a védőbeszédet mondja hangtalan. Hogy hiszen őbenne megvolt az akarat. Ö megőrizte volna. De az unokák kezdték a törvénytelenséget. Drága nagyapónk, ha fehér bajuszodat a fekete föld meg nem ette volna, most nagy-nagy piros csuprot csináltatnék néked, akkorát, hogy az ég is beleférne, és megtölteném finom ételekkel; tajtékpipát vennék neked, és megtölteném illatos dohánnyal; báránybőrös bundát csináltatnék neked, és óesztendő éjszakáján csengős szánnal járnám be veled a falut, hogy megengeszteljem a szívedet . . . 5
Illyés
Gyula
ol volt, hol nem egy juhász, jó nótás, jó furulyás, hetyke, büszke, igazi szókimondó pusztafi. Ha dolgozott is, nótázott, meg mókázott: hol tettével, hol kedvével vagy egyszerre mindkettővel javította, amit látott, szépítette a világot. 1 elve jókor, amidőn kell, ment egyszer a nyáj mögött, fütyölt és zacskót kötött. Lép mögé egy sánta ördög; hátbavágta, ráüvöltött: - Mit csinálsz, kis ihász? - Acskót, zacskót, mi közöd, minden sánta ördögöt esteiig belékötök! yék, - nyaklik az ördög össze: - Jaj, csak engemet ne köss be. - Belekötlek, nincs bocsánat, eltörted a furulyámat: az reccsent a hátamon; holtomig sajnálhatom. - Kapsz jobbat! - A tiedet? - Jaj, csak épp ezt nem lehet: szakmai szerszámom ez, idegennek bajt szerez, mert az a csoda hatalma, táncra perdül, aki hallja, s mindaddig nem hagyja abba, ínig fúvója nem akarja! - Éppen az kéne nekem. Nem ártana, hogyha egyszer megjárná egy pár gazember! - Nem, nem, nem engedhetem! - Nocsak próbaképp! - Vigyázz! De elkapta a juhász s fújja máris a csudás zeneszerszámot s az ördög rúgja 7náris a göröngyöt és veszettül fordul-perdül, míg az a vad hoppsza-polka el nem hordja a pokolba.
H
N
Mese
a csudafurulyás
juhászról
Néz a juhász, - no de már táncban áll a vezérokos, a szamár, meg az egész birkanyáj! lyan szaporát lejtettek, dél se volt és megdeleltek. Fekhetett ő is, a gazda, hogy egy kicsit szunnyadozna. Nem szunnyadt, mert a kanyarnál, ki jő? Az a gyalog-kalmár, ki egy megyét végigcsalt már. Nézi, nézi a juhász s egy halk csárdást furulyáz. A bokáját összecsapja, bugyrát lányként ölre kapja s táncol az meg izibe csipkebokor közibe; gúnyáját ág tépi le; csípi tüske meg csalán; járná még ma is talán, ha a juhász meg nem szánja, s megfeddvén el nem bocsájtja.
O
D
ehogy csal már! esküszik égre a kalmár: megjavul! S megy menten a földesúr elé, bosszúval tele: - Kegyelmes uram, a te földeden a te juhászod te szolgádként meggyalázott, tégy tehát te igazságot! Ellened nem tudom, mi szellemek népével szövetkezett. - Mit csinált a gaz nekem? Gyorsan hintót! Jössz velem! Hajts! A nyájhoz! Annyit mondok, megkeserüli a dolgot!
És beültek és repültek És ahelyt táncra penderültek, mert a juhász jóelöre rákezdett egy keringöre. ost már ketten, kar a karba, / I lejtettek be a bokorba, s lejtettek aztán haza. ,, Tűrhetetlen! Tarthatatlan! Kinek van itt igaza?!" -
fújták szörnyű indulatban. „A bíróhoz!" S az ítélt, maga sem tudva miért: csak kimondta, csak leírta három rőf árkuspapírra: „Ki ilyet mert, föl kell kötni a gazembert." iszik immár azt a gyászos írást hárman a juhászhoz: - Halld, juhász! És egyszerre mind bokáz, mint akit a frász kiráz s járnak szebb toborzótáncot, mint a verbunkos huszárok, mert nekik azt fujt csudás furulyáján ajuhász.Hazáértek,összeestek:
V
node most ők szövetkeztek. Aki csak a népen ült, ővelük mind egyesült: csendőr, zsandár, ellenőrző, igazgató, alja költő, a csiszár, a király, A 11 a juhász hallgatag az akasztófa alatt, meg aki a bárddal áll. Az ezt mondja, ez azt ??iondja, míg kisült a gazság módja, a fogás; hogyan vesszen a juhász; éjszaka kell rája menni, amikor nem védi semmi. Rá is mentek, le is fogták, reggel már felkötni vonták. Keze-lába összekötve. Ami népség körülötte, szidalmazza: - Húzd! Magasra! Ismerőst egyet se lát. Ha csak nem az asszonyát. Ott hátul a dűlő útban ő volna az, talpig búban? Áll is, jő is, - ni, ide? A bírák eleibe? Máris ott van, bátoran szól: - Elbúcsúznék az uramtól, hadd öleljem át utolszor. - Vigyázz, életeddel játszol, halálfia ez a pásztor:
érte bármit vétkezel, magaddal is végezel. - Tudom! - az ezt feleli, urát máris öleli, fejét a keblére vonja és a furulyát, melyet eddig ott rejtegetett, a juhász szájába nyomja. Megkötözve - mit csinálsz? No meglesz már a juhász! A furulyát foggal tartja, úgy fujt rajta, olyan sivitóst előbb, majd hogy ujja szabad újra, olyan vad csürdöngölőt, hogy aki ott körbe állta, tán ma is még arra jár ja, a csiszár, a király, mind aki az igazság vesztére vár.
Stanislaw Lem
A három kóbor űrlovag
Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyűt, amely olyan gyönyörűségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekből vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az életet a halállal, és imígyen véghezviszi a lehetetlent. Elhatározta, hogy értelmes lényeket alkot vízből, de nem ám olyan rondákat, mint amilyenekre gondoltok. Esze ágában sem volt holmi kocsonyás, vizenyős testeket formálni, az efféléktől irtózott, mint minden jóravaló robot, ő igazán szép és okos, tehát kristályos lényeket akart vízből építeni. Kiválasztott egy minden naptól távol eső bolygót, befagyott óceánjából jégtömböket hasított, és akár a hegyikristályból, kifaragta belőlük a krionidákat. Azért hívták őket így, mert nem élhettek másként, csakis a csikorgó fagyban, a naptalan sötétségben. Hamarosan jégvárosokat, jégpalotákat emeltek, s mivel mindenfajta hőtől elpusztultak volna, magas, átlátszó kelyhekbe gyűjtötték az északi fényt, azzal világították a házaikat. Ki minél tehetősebb volt, annál több északi fényt tartott, citromsárgát meg ezüstöt, s így éldegéltek boldogan. De nemcsak a fényt kedvelték ám, hanem a drágaköveket is, ezért messze földön híres kincseket gyűjtöttek. Megfagyott gázokból metszették, csiszolták drágaköveiket, velük színezték örökös éjszakájukat, amelyben fogoly leikekként lobogtak a sudár északi fények, mint kristályoszlopba bűvölt csillagködök. Sok rablónak fájt a foga a kincsekre, hiszen Kriónia roppant messzire ellátszott, mint valami lassan forgó, sziporkázó ékszer a fekete bársony égen. Jöttek is egymás után a kóbor űrlovagok, szerencsét próbálni, kincset zsákmányolni. Elsőnek a Rézlovag jött, lépte kongott, mint a harang. De mihelyt a jégre lépett, az megolvadt a melegétől, ő az óceánba süllyedt, s a jég bezárult fölötte. Borostyánba zárt bogárként, jégbe fagyva nyugszik a krióniai óceánban, míg a világ világ. 8
A Rézlovag veszte nem riasztotta el a többi vakmerőt. Nyomon követte a Vaslovag, de előbb jól leszopta magát cseppfolyós héliummal, acélgyomrában kotyogott a fagyos itóka, vaspáncélját belepte a dér, fehér lett, mint egy hóember. De mire a bolygó légkörét átszelte, felhevült a súrlódástól, a cseppfolyós hélium sziszegve elpárolgott, a Vaslovag vörösen izzva zuhant a jégmezőre, s az nyomban meg is nyílt alatta. Előmászott, gőzölögve, mint egy gejzír, de amit csak megérintett, fehér felhővé vált, s hóként hullott vissza. Leült hát a lovag, várta, hogy kihűljön. Mikor a hópelyhek már nem olvadtak el vaspáncélján, fel akart állni, hogy csatába induljon, de ízületeiben megdermedt az olaj, a hátát sem bírta többé kiegyenesíteni. Azóta is ott ül, betemette a hó, csak a sisakforgója áll ki belőle. Vashegynek nevezik azt a fehér halmot, szemüregeiben meg-megcsillan dermedt pillantása. Hallott elődei sorsáról a harmadik rabló: a Kvarclovag, aki nappal átlátszó volt, mint egy csiszolt lencse, éjjel pedig visszatükrözte a csillagokat. O nem félt, hogy tagjaiban megdermed az olaj, hiszen olaj nem volt benne; attól sem félt, hogy lába alatt elolvad a jég, mert olyan hideggé tudott válni, amilyenne akart. Csak a gondolkodástól kellett óvakodnia, mert az felhevíti kvarcagyát, és vesztét okozhatja. E l is tökélte, hogy egy fikarcnyit se fog gondolkodni, akkor nem eshetik baja, és vígan legyőzi a krionidákat. Míg a bolygó felé repült, úgy átfagyott a hosszú úton, az örök galaktikus éjszakában, hogy a röptében mellének ütköző vasmeteorok csörömpölve törtek össze, akárcsak az üveg. Átlátszó tükörteste leszállt Kriónia fehér havára, fölé borult az ég, mint egy csillagos, fekete üst. Nosza, tanakodni kezdett, hogy most mihez fogjon, de a hó máris olvadozott és gőzölgött körülötte. - Hohó! - mondta a Kvarclovag. - Álljon meg a menet! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! Elhatározta, hogy akármi történjék, csak ezt az egy mondatot fogja hajtogatni, mert ez nem igényel szellemi erőfeszítést, tehát nem melegíti fel. Azzal nekivágott a hósivatagnak, egyenesen az orra után, gondolkodás nélkül, hogy hideg maradjon. Ment, mendegélt, míg egy magas jégfalhoz nem ért; ez határolta Frigidát, a krionidák fővárosát. Nekiveselkedett a lovag, fejével a falnak rontott, szikrázott a jég, de a fal meg se rezdült. - No, akkor majd másképp! - szólt magában, és töprengeni kezdett, menynyi kétszer kettő. Addig-addig töprenkedett, míg a feje föl nem melegedett, akkor újra megrohamozta a szikrázó falat, de még most is csak egy kis lyukat ütött rajta. - Kevés! - mondta. - Próbáljunk valami nehezebbet. Vajon mennyi háromszor öt? Most már gőzfelhő gomolygott a feje körül, mert a lázas gondolkodástól rögtön felforrt a hó. Hátrált egy kicsit a lovag, nekifutott, és azonmód átsiklott a falon, aztán még két palotán, meg három szerényebb dérgróf házán, egy széles lépcsőre huppant, megkapaszkodott a jégcsap korlátban, de így is továbbcsúszott. Gyorsan felpattant, mert már minden olvadozott körülötte, félt, hogy az egész városon végigkorcsolyázik, aztán elnyeli a jégszakadék. - Hogyisne! Gondolkodás nincs, enyém lesz a kincs! csakugyan rögtön kihűlt.
szólt magában, és
Kimászott a maga olvasztotta jégbarlangból, s egy nagy térre került, amelyet mindenfelől beragyogott a kristályoszlopokon libegő-lobogó, smaragdzöld és ezüst északi fény. 9
És máris feléje tartott egy daliás vitéz: csillagszikrázó Boreál, a krionidák vezére. Kvarclovag összeszedte magát, és rohamra indult. Egymásnak rontott a két bajnok, lett is olyan recsegés-ropogás, mintha két jéghegy ütközne össze a sarki óceánon. Tőből letört és lehullott Boreál fényes jobbkarja, de a vitéz nem ijedt meg, derekasan megfordult, az ellenségnek szögezve mellét, amely széles volt, mint egy jéghegy (aminthogy az is volt). A Kvarclovag másodszor is bőszen nekirontott. Mivel a kvarc keményebb a jégnél, Boreál szörnyű recsegéssel darabokra törött. Szilánkjain megcsillant az északi fény, amely imbolyogva nézte vereségét. — Enyém a kincs! Csak így tovább! - kurjantott a Kvarclovag, és leszaggatta a vesztestől a csodaszép ékszereket: hidrogénköves gyűrűket meg tündökletes boglárokat, amelyek szikráztak, mint a gyémánt, mert a három nemes gázból: argonból, kriptonból és xenonból csiszolták őket. Ám ahogy gyönyörködött bennük, felhevült az izgalomtól, s így a brilliánsok és zafírok egy szisszenéssel elpárologtak a tenyeréből, nem maradt ott semmi, csak egy-két harmatcsepp, az is nyomban eltűnt. - Ohó! Szóval lelkesedni se szabad! No, sebaj! Gondolkodás nincs! - dünvnyögte magában a lovag, és tovább indult a meghódított városban. Roppant alakot látott messziről közeledni. E z volt Fehér Albucid, a Minerál-Generális, széles mellén rendjelek sorakoztak, középen a nagy Zúzmaracsillag a jégcsapokkal. Mint a királyi kincstár őre, útját akarta állni a Kvarclovagnak, de az rárontott, mint a vihar, és szörnyű jégrecsegéssel szilánkokra törte. Segítségére sietett Albucidnak Asztrobál fagyherceg, a fekete jegek ura; vele már nem boldogult a rabló, mert a fagyherceg héliumfiirdőben edzett, drága nitrogénpáncélt viselt. Olyan hideg áradt belőle, hogy a Kvarclovag lendülete megtört, mozgása lelassult, de még az északi fények is elsápadtak, mert szétáradt az Abszolút Nulla fagyos lehelete. Megrázkódott a Kvarclovag, azt gondolta: - Hűha! Ez meg mi a fene? - s a megrökönyödéstől agya máris fölmelegedett, meglangyosította az Abszolút Nullát, Asztrobál nagy dübörgéssel roskadozni kezdett, mennydörögve, csöpörögve összeomlott, csak egy kupac kásás fekete jég maradt a csatatéren, fekete könnytócsát sírva. 10
PT - Ez az! - ujjongott a Kvarclovag. - Gondolkodás nincs, de ha kell, akkor van! így vagy úgy, enyém lesz a kincs! - És tovább masírozott, léptei recsegtek, mintha kristályokat törne-zúzna; dölyfösen dübörgött végig Frigida utcáin, és a város lakosai keserű szívvel figyelték fehér függönyeik mögül. így robogott, mint egy megvadult meteor a Tejúton, mikor messziről magányos alakot pillantott meg. Bárion volt az, akit Jégszájúnak is neveztek, a krionidák legnagyobb bölcse. Nekiveselkedett a lovag, hogy egy csapással összezúzza, de Bárion félrelépett az útjából, és felmutatta két ujját; nem tudta a Kvarclovag, hogy mit jelent ez, de visszafordult, és megint rárontott az ellenségre, hanem Bárion megint ellépett előle, és gyorsan felmutatta egyik ujját. Elcsodálkozott a lovag, lépte meglassúdott, noha már visszafordult, hogy újra rohamozzon. Gondolkodóba esett, s a közeli házakról folyni kezdett a víz, de ő nem vette észre, mert Bárion most meg lefelé, a földre mutogatott. Törte a fejét a rabló, hogy mit akarhat a kis öreg a néma jeleivel, s lába alatt megnyílt a jég, felbuggyant a fekete víz, a lovag a mélybe zuhant, és mielőtt újra elmondhatta volna: - Gondolkodás nincs! - már el is nyelte a jég. Kérdezték aztán Báriont a megmentett, hálás krionidák, mit is akart mondani azokkal a jelekkel, amelyeket a félelmetes űrlovagnak mutogatott. - Egyszerű a dolog - felelt a bölcs. - A két ujjam azt jelentette, hogy vele együtt ketten vagyunk. Az egy ujjam, hogy hamarosan egyedül maradok. Aztán lefelé mutogattam, jelezve, hogy megnyílik alatta a jég, és örökre elnyeli az óceán fekete mélye. De ő persze egyiket sem értette meg. - Ó, bölcsek bölcse! - álmélkodtak a krionidák. - Hogy adhattál ilyen jeleket a rettenetes, kóbor űrlovagnak? Gondold el, mi lett volna, ha megérti, és nem csodálkozik! Hiszen akkor nem hevíti fel a gondolkodás, és nem nyeli el a feneketlen mélység . . . - Ettől egy percig sem féltem - felelte hideg mosollyal Jégszájú Bárion - , hiszen előre tudtam, hogy nem ért meg semmit. Ha csak egy csöpp ész is szorult volna belé, akkor nem jön ide. Hiszen mit ér egy napsütésben lakó lény gázkincsekkel meg ezüst jégcsillárokkal? A krionidák elámultak a bölcs nagy bölcsességén, s megnyugodva hazatértek otthonukba, ahol kellemes fagy várta őket. Azóta senki sem próbálta megtámadni Krióniát, mert nincs több ostoba zsivány a Világmindenségben; ámbátor némelyek szerint akadnak még jócskán, csak nem tudják az utat. Fordította:
MURÁNYI
BEATRIX
Radnóti Miklós Két karodban Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek va hallgatag. Két karomban gyermek va hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt n a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Bella István Esik a hó Esik a hó, ólomsörét hullik, az a kócsag el akar indulni, az a szitakötő szállna egyre pupilláid léggömbjébe veszve, az a föld itt keringne szívemben, - ne hagyj földrehullni, szeress engem. Esik a hó, gyorsul szívverésem, kócsag sétál sűrű hóesésben, mintha nem is a hó, vérem hullna, s egyenest a szívemből tolulna, úgy lökődik, hullámzik, úgy rezdül - el akar ragadni mindenestül. Esik a hó, lassú hintózással, nem is hintó, szitakötőszárnyak, nem is szitakötő, a verőfény hunyorog, hunyódik eltűnődvén, az se, hópénz: föld szitál szememre - én hunyorgók halálra meszelve. 12
Orbán Ottó
LEHEL
Badarkák
VEZÉR
Folyton-folyvást fújta kürtjét nagy Lehel vezér, kérdezték is tőle épp ezér: „Mit csinálsz a kürttel, Lehelem?" „Lehelem", válaszolta rá és épp ezér legalább egy félpercig nem kürtölt nagy Lehel vezér.
A SAKÁL
SZAKÁLLA
Nagy bánata az a sakálnak, hogy szőrei épp, hogy sak állnak: „Anyám", sóhajt, „kopasszak állat? Hisz úgysem hordhatok szakállat, míg ki nem kúrál egy szak-állat!"
A PARÓKÁS
ROKA
(MONDRÓKA) Kérdezik az aparókát: „Miért hordasz te parókát?" Azt mondja az aparóka: „ A paróka olyan dolog, amin kap a róka."
A VÁSÁRLÓ
PANASZA
Kedden vettem a légettyűt, s másnap a postán még egy gyütt; egy is eleget tyűzi a leget: most még a két tyű lég együtt!
Várépítők
Farkas Arpad - Hej, cimborák, nosza, gyertek, védjük meg a havas kertet! Itt a tatár, jő a török, törökbúzakasban zörög az ebadta, mindjárt támad. Építsünk a hóból várat! Görgesd hógolyódat, rajta, akkorára, mint a pajta. Gyúrjad Gyurka, vigyázz Ferke, eltűnt már a kesztyűd benne; Karcsi, kapd a kislapátot, ássad körbe a vársáncot; én a lőréseket fúrom, hol a kendőd, édes húgom? Tűzzük ki a bástyafokra, hadd legyen a mi várunknak harcba hívó lobogója! - Kapitány úr kérem, Hapták Marcit imént azon kapták, holmi csövekből, a drága, központi fűtést szerelt az olvadékony vár falába. - Ne árulkodj, teremtette, derekasan cselekedte! Győzni fogunk és maholnap, ha a hadak elkotródtak, téglát vetünk, ha kell; százat! És tavaszra „átszervezzük" az egészet - toronyháznak.
Kántor Zsuzsa
Kösz, sztártrikós!
Ott állt a szálloda kapuja előtt. Hunyorgott a napsütésben. Látszott, vár valakire. Szeplőkkel pettyezett széles arc, széles száj. Mindjárt tudtam - ez a Szása. Kihúztam a farmerem zsebéből a napszemüvegem. Feltettem. Attól minden távolibb, kékeszöld, olyan „nemisigaz". Meg jól is áll, azt hiszem, s ettől bátorságra kapok. Odamentem a Szásához, megpöccintettem a vállát. Oldalt fordult, rám nézett. A haja a homlokában, a szeme zöldes. - Szervusz. Én vagyok a Kovács Panni. Néz rám idegenül. Nem érti. Nyakig vörösre gyúl, eltűnnek a szeplői, aztán lassan vissza, kibújnak a vörösből. De nem bír szólni, csak néz. Muszáj volt folytatni: - . . . a Kovács Panni barátnője. Megkapta a leveledet, de nem bír jönni, épp ma utaznak nyaralni. Engem küldött. Sokszor üdvözöl. Ha akarod, elmehetünk valahová, megmutatom a várost. Strandra is beugorhatunk. Meleg van. Az volt csakugyan. Telinyár. Ragyogóan sütött a nap. E z meg csak hunyorgat a fényében, a Szása, s a széles képén még mindig az a csodálkozás. Csak áll, egyik lábáról a másikra nehezedik. - Téged hogy hívnak? - Engem? Engem is - Panninak. Mi lesz? Megyünk vagy maradunk? Már legszívesebben sarkon fordultam volna. Nyakamba szedem a lábam és futás - mint aki itt se volt. 15
Aztán mégiscsak maradtam, s megindultunk valahogy, s fel egy villamosra, azon zötykölődtünk, ültünk egymás mellett s hallgattunk nagyokat. E l se kellett volna jönni, gondoltam, az lett volna a jó. Mert ez így pocsék. És rossz is volt, egész addig, amíg fel nem tünt a pufók lány. Piszkosul kövér volt, fehér garbótrikóban, arra meg rányomtatva három menő biténekes: egy szakállas meg két hippiforma, s azok hullámoztak a kebelén, ahogy hátradűlt meg összegörnyedt: hol a gyomrába csúsztak a sztárok, hol a hasára, hol megnyúlt a fejük, hol meg szétlapult, ahogy a trikó feszült, lazult rajta. Akár egy trükkfilmen, váltott a képük, szétfolyt, zsugorodott, és a szakállas szeme az égnek, mint aki azt mondja, jaj, mindjárt végem, eltűnök, csak a szakállam csücske marad! Néztem elkáprázva, s akkor oldalt pillantok, s látom, Szása is ezt figyeli, és már pukkadozik, alig bírja visszatartani a nevetést. S hát aztán nem is bírtuk, belőlem röffent ki előbb, s akkor gyorsan le a villamosról, és szaladtunk hahotázva fél utcahosszat. Mire abbahagytuk, minden rendbejött. Elég volt, hogy a Szása felfújja a képét, s máris ott az a ballonfejű lány a sztáros trikóban, s már újra rajtunk a veszekedett jókedv. Akkor már tudtam, jópofa ez a Szása, értjük egymást kevés dumából is. Kimentünk a Szigetre, csavarogtunk egy nagyot, leültünk a Duna-parton, s minden nagyon tetszett a harkovi Szásának. Akkor már jó volt, s mintha rég ismernénk egymást. De csak míg el nem kezdi: - Hát a másik Panni, aki küldött, az milyen? Akkor mindjárt lehervadtam egy kicsit. Vonogattam a vállamat: - Szép. - No persze, azt mondja, azt tudom. Irta a leveleiben. 170 magas, kékszemű, szőke . . . Mit mondjak erre? Csak zsugorodtam, pedig amúgy se vagyok óriás. Leghátul a tornasorban. Tán 150, mondjuk 152, de annál semmivel se több, még ha ágaskodok, akkor se. Majd legkisebb a hatodikban. A kék, az szép, legalábbis úgy gondolom. Nekem fekete a hajam, meg a szemem, mint a korom. Semmi különös. Tizenkettő egy tucat. Néz rám oldalt sandítva: - És nagyon jól tanul, mi? Most mit akar ez, mit mondjak? Mit mondhatok? - Legjobb nálunk a hatodikban. Ö a legjobb. Szása bólogot: - Hát igen, írta. Ha csak belenéz a könyvbe, másnap ugrik az ötös. Ha bele se néz, akkor is. Már tudják a tanárok, mit kell beírni neki. Kovács Panni jeles. Mindig az. - Aha - mondom - , mint egy motor, olyan. Ha felhívják felelni, előbb csak köpi a szavakat, egyet-egyet: bemelegít. Aztán elkapja a lendület, és brrr, srrr, kétszázas sebességgel fújja. Alig lehet leállítani. Az olyan. A másik Panni. - Értem - azt mondja
persze. Irta, megírta nekem.
Akkor fogott egy kavicsot, kacsáztatni kezdte. Mindegy honnan való, ahány srác, mind szereti kacsáztatni a kavicsot a vízen. E z meg mégúgy, ez a zömök Szása-Sanyi. Mint aki nem is akarja abbahagyni. Keresi, aztán meg dobálja a lapos kavicsokat, és úgy hajítja el, hogy van amelyik tízet is ugrik a vízen-. S csak úgy közben, mellékesen kérdi: 16
- Hát te? Te hogy tanulsz? Levettem, meg feltettem a napszemüvegemet. Jólesik játszani vele. Akkor épp levettem. Gondoltam, lásson csak olyannak, amilyen vagyok. Én ugyan semmit se titkolok előtte. - Pocsékul. Csak fa meg fa meg fa. Nálunk 1 úgy hívják az egyest. Van olyan peches szériám, hogy más se jön be, csak egyes meg intő. Jó, az oroszt tudom. Mert a nagymamám nyelvtanárnő, és kiskorom óta tanít nyelvekre. Hát az jól megy. És még az irodalmat is szeretem. A magyar dőlik jók mindig. De a matek meg a többi - jobb nem beszélni róla! - Jól van - azt mondja - , nem kell úgy nekikeseredni azért. Én se vagyok valami különlegesen jó tanuló. Nem mondom, hogy rossz, de nagyon jó se. Van amit szeretek, van amit nem. És amit nem - abból sokszor fogok ki közepest. Annál rosszabbat is, ha nincs szerencsém. - Az - mondom - , a szerencse, no látod, az sokat számít. Van, hogy bal lábbal kel fel az ember. Volt nap, hogy egyszerre ugrott két egyes, meg egy intő, meg az a gyalázat, hogy kitettek a válogatottból. Akkor mindent el kellett mondani, mert minden érdekelte. Hogy az intőt miért kaptam? Miért? Hát mert elkéstem. Mert elaludtam, azért. Mert este akármilyen sokáig fent tudok maradni, de felkelni reggel - az borzalmas! Akkor anynyira bírnék aludni, éppen, amikor fel kell kelni, akkor a legmélyebben. A másik Panni nem késik el soha. Este álmos, reggel ugrik az ágyból, amikor kell. Kétféle ember van, úgy látszik, az egyik fajta koránfekvő-kelő, a másik meg éppen fordítva. így szépen két nagy csoportra oszlik az emberiség. Fülig a szája, látom, a szeme is nevet: - Én is aludnék reggel - azt mondja - , szakadásig. Ennek valahogy megörültem. Szeretem, ha megértenek. - Hát ezért kaptad az intőt? - Ezért. Kóros álmosság miatt. Előző este soká voltam fent, olvastam meg segítettem a mamának. Elég sokszor segítek én, szívesen, csak az a baj, hogy mindent olyan gyorsan csinálok: fogok egy csészét, hogy eltörölgetem, ledöntöm mellőle a poharat, és csirr-csörr, az persze darabokra törik. Az ember csak bámul ilyenkor: hogy került oda egyáltalán az a pohár?! - A mamám meg: mit csinálsz, mit csinálsz megint? Akár egy burleszkben a bohóc! - és megint szóba került a másik Panni: azzal nincs semmi zűr, rendes, komoly; egyszóval - az nem mindennapi lány. De akkor már bementünk a strandra, mert olyan meleg volt, hogy ránk izzadt az ing. - Szeretsz úszni, Szása? -
Eléggé.
- Én is. Hát eléggé szerettünk, mert másfél óráig ki se bújtunk a vízből. Csak mikor már lila volt a szájunk széle, és vacogtunk. Akkor rohanás végig a strandon, versenyt futottunk, aztán hanyatt feküdtünk a gyepen, s hagytuk, hadd égessen a nap. Ott akkor azt is elmeséltem, hogy volt az a válogatottal. Pedig erről nem szeretek beszélni. Mert nem volt igazságos. Mert a futásban és ugrásban nagyon jó 17
vagyok. Egyedül a kislabdadobás ment gyöngén. Volt nálam rosszabb is, sokkal rosszabb, mégis engem tettek ki. Az fájt akkor. Nagyon fájt, ez így igaz. Ezt is megértette a Szása, és vigasztalt, hogy majd jövőre bevesznek megint. És kár, hogy nem találkoztunk előbb, azt mondja, mert tanított volna kislabdadobásra, abban ő nagyon jó. Kár, hogy csak most találkoztunk, mert ők már holnap utaznak. E z hivatalos út, amire a papája magával hozta váratlan-hirtelen, és csak öt napra jöttek, sajnos. - Miért nem írtál már előbb? Hogyhogy csak tegnap adtad fel a levelet, hogy itt vagy, miért vártál vele olyan soká? Erre előbb csak jó nagy hallgatás - fekszik hanyatt a gyepen a Szása, a képét a napnak fordítja, a szeplői örvendezve bújnak elő, és szemlátomást híznak örömükben. Végre kinyögi nagykeservesen: - Gondolkodtam, hogy egyáltalán feladjam-e? - Gondolkodtál? Aztán miért gondolkodtál rajta? Hihihi, hehe, nevetgéltek a szeplői vidáman. De ő nagyon is komoly: egy kicsit féltem, azt mondja, tudod, attól a másik Pannitől. Mert a levelei után, olyan nagyon is „remek". Magad is mondtad, hogy nem mindennapi lány. - Ha tudom, hogy te jössz, előbb írtam volna. Erre nagyot dobbant a szívem, s ugrik fel, egyenest a torokomba. Ö meg csak megtetézi: - Ide figyelj, most szeretnék mondani valamit. Még hogy ő nekem! Mikor én akartam már rögtön, az elején, amikor találkoztunk, azzal akartam kezdeni, csak hát sehogy se sikerült. Feltettem a napszemüveget. Űgy könnyebb lesz hallgatni. - Hát csak mondd! Amit az ember mondani akar, mondja ki! Nekem is úgy kellett volna. Csak hát nem ment. Nem olyan könnyű az! Akkor felül, és rám néz, és vörös a feje búbjáig. No persze, lesült. D e hogy ennyire?! A vállát vonogatja: - Lehet, hogy csúnya dolog, hogy ez nem szép, hűtlenség, de mégis -
erre
gondoltam egész idő alatt. Arra, hogy én inkább veled leveleznék ezután. Nekem az a másik Panni túl jó. Téged meg - mintha régen ismernélek. Hát csak ezért, csak ezt akartam mondani. Akkor én is felültem, és levettem a napszemüveget. Csak lásson olyannak, amilyen vagyok. Most már aztán semmit se akarok szépíteni. Elég volt. É s soha többet. - Hát ide figyelj -
mondom - , jól gondold ezt meg, Szása. Hogy kivel
akarsz te ezután levelezni. Mert te nem ismersz még engem. - Dehogynem! Épp elég rosszat meséltél magadról. - A legrosszabbat még nem - mondom
azt nem meséltem el. Azt, hogy -
hazudós vagyok! Erre aztán meglepődött, de nagyon. Csak pillogott s nézett meredten: hogyhogy? ezt meg hogy érted? hogyhogy hazudós? Most hogy mondjam el neki? Hogy mikor a válogatottból kivágtak, 'és két fa 18
meg az intő egy napon, hogy éppen akkor kaptam azt a levelet orosz órán: erre te válaszolj, Kovács! - Hát aztán válaszoltam. Hogy nekem így meg úgy - minden sikerül. És 170 magas, meg kékszemű, hosszú, szőkehajú. E z volt az első levél, így kellett folytatni is. Ki gondolta, hogy egyszercsak itt terem ez a Szása, s ilyen hirtelen-váratlanul? Hogy mondjam el? Kimondtam végre-valahára: - írhatsz nyugodtan a régi címre. Ebből érthet. Megértheti, hogy csak egy Panni van. A „selejtesebb". Ültünk egymással szemben a füvön, a hajunk csapzottan a szemünkbe, égetett a nap. Lebillent az égről, vagy mi? Teljes súlyával énrajtam, összenyom, pirinyóra lapít. Szása meg csak néz kikerekedett szemmel, mint amikor először meglátott. Csak néz. Lassan esik le nála a húszfilléres. Aztán látom - már leesett. Előbb csak a szeme sarkában csillant meg valami. S akkor szépen, lassan felfújja a képét. Csak fújja, fújja, mint a ballont, s már ott a dagi lány a sztártrikóban. A szakállas sztárnak égnek fordul a szeme: jaj, mindjárt eltűnök, szétlapulok! - s most ő is égnek fordítja a szemét, csak a fehérje látszik. Gurultunk a nevetéstől mindketten, gurultunk ott a puha, zöld gyepen, s minden olyan könnyű lett, olyan „nemisigaz", pedig hát levettem a flancos szemüvegemet. A nap visszacsúszott a helyére, két bárányfelhő közül sandított le ránk, a levegő csupa meleg pára, abban lebeg magamórikálva a másik Panni, az a hibátlan, csodálatos; megnyúlik az orra, szétlapul a feje, egyre halványabb, kisebb, aztán szétpattan, mint a légbuborék. Túladtam rajta végre - épp ideje volt!
Vidor Miklós
Themzei hattyúk
Karcsúnyakú hattyúk a Themze vizén, etetgettük őket, Gregory meg én: csőrét nyújtogatva úszott oda mind, zacskónyi pereccel jött már Rosalind.
Olyan, mintha otthon . . . és mégsem olyan, szűkebbek a partok, szűkebb a folyam, közelebb a tenger, távolabb az ég, szürke magasságban ritkásabb a kék.
Karcsúnyakú hattyúk, két angol gyerek, ballagott a Themze, fogyott a perec . . . Álltam ott a parton, néztem, távolabb csendben hogy pipáznak, a horgászokat.
S számon nehezebben kel a szó, amint hol Gregory kérdez, hol meg Rosalind, s themzei hattyúk közt látom a Dunát, keresem az ismert képet odaát -
keresem, - hiába, rég messzemaradt, én álmodtam vissza csupán magamat; meglepődve bámul, néz a két gyerek: magyarul feleltem, nem értheti meg.
20
Lázár Ervin
Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért, összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem. De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna. Lép egyet s már a Ráday kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán, s mi neki onnan az én ablakom? Semmi. Már kopog. Dehogy eresztlek gondolom - dehogy. Törődik is vele. Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé . . . És már kopog is, kopp . . . kopp. Ma is elég bánatosan kelt fel a nap. Rossz jel, hű de rossz jel, gondoltam. Nézek a dombhát felé . . . Akár ne is mondjam; ott komorlott, ott gomolygott, nőtt, nődögélt. Jött. Kapkodtam a fejem, menekültem volna. De hova? Az meg ott már lépni készült. Na, néztem riadtan, mindjárt a Ráday kastély tetején lesz. S ebben a pillanatban csöngettek. Nagyon vidáman szólt a csengő. Mert az én csengőm tud vidáman szólni, kétségbeesetten, egykedvűen. Aszerint, hogy éppen ki nyomja kint a gombot. Ugrottam, tártam az ajtót. Na mondhatom! Még az állam is leesett. Egy macskaforma kis figura állt az ajtóban, fekete kalapban, piros ingben, farmernadrágban, a lábán ormótlan bakancs lotyogott-lotyogott. Már
Bemutatkozunk A Bikfi-Bukfi-Bukferenc című könyv bevezetője
nyitottam a számat, hogy ilyesféléket mondjak: „Kicsoda ön uram, és mit akar", de nem jutott idő, mert az ott kint rámkiáltott. - Fussunk! Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy már ott kipeg-kopog az ablakomon. Nosza neki a lépcsőháznak. Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz csisszent-csosszant, aztán megint rippropp, klipi-klapi. De a második fordulóban észbekaptam. Megálltam. - Hiába futunk. Úgyis elkap. Megállt a nagybakancsú, és szelíden rámnézett. - Mikkamakka vagyok - mondta. Hallottál már rólam? - Még nem. - Akkor most majd hallasz - hadarta. - Fussunk! Most már nem aggályoskodtam. Futottam. Ha egyszer Mikkamakkának hívják, nem lehet akárki. Futottunk végig a falun, ahogy a lábunk bírta. A szembejövőknek kikerekedett a szeme láttunkra. Nicsak, itt fut egy medveforma férfi meg egy gyerekforma macska. Ettől elnevették magukat. A nevetés ránk is ránkragadt, a réten már nevetve futottunk. - Az ott a Négyszögletű Kerek Erdő - mutatott előre Mikkamakka, s tudtam, ha benn leszünk a fák közt, már meg vagyunk mentve. Bent az erdőben aztán kiszuszogtuk magunkat, s megfordultunk. Lássuk csak, hol az a Szomorúság. Ott volt mögöttünk. De már oszladozott, foszladozott, sápadozott, halványodott. Eloszlott lassacskán, mint a köd. - Köszönöm - mondtam Mikkamakkának. - Ne köszönd - nevetett Mikkamakka - , ez a dolgom. Most egy pár napig itt laksz velünk a tisztáson, s meglátod, utána nem lesz semmi baj. 21
- M i az, hogy veletek? Kikkel? kérdeztem, miközben elindultunk egy ösvényen az erdő belseje felé. - Jó társaság, ne félj - mondta Mikkamakka. - Elsőnek ott van mindjárt Bruckner Szigfrid. - Az kicsoda? - Hej, micsoda nagyhírű oroszlán volt - nézett rám Mikkamakka. - Nem hallottál róla? Artista, főzsonglőr, bűvész, bohóc, balett-táncos. Versengtek érte a cirkuszok. - Aztán? - Aztán? - mormogott Mikkamakka. - Aztán megöregedett. Meglassult, meggörbedt, meggyengült. Csak a nagy hangja maradt a régi. - Nagyhangú? - A z , az, nagyhangú. De bárcsak mindenki úgy lenne nagyhangú, ahogy ő. Majd meglátod. - Hogy került ide? - Öreg volt, nem kellett már senkinek. Rá se néztek a cirkuszigazgatók. Mit akar ez a kivénhedt fráter?! - azt kérdezték. Ö meg szomorkodott, csavargott, kujtorgott. E g y szép este kint ült a város szélén, potyogtak a könnyei. - S akkor jöttél te - mondtam. - Igen - nézett rám Mikkamakka - , mondtam már, hogy ez a dolgom. Jöttem, és elhívtam ide a Négyszögletű Kerek Erdőbe. Azóta is itt él. - Kettesben veled. - Dehogy kettesben. Itt él Ló Szerafin is, a kék paripa. Ö tudod, kéknek született. Ami nem csoda, mert Ló Szerafin lócsoda. Vagyishogy csodáló. Csakhogy az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé. Mosták, dörzsölték, szappanozták, sikálták szegény Ló Szerafint. Persze kék maradt. Erre befestették szürkére, pejre, feketére, sárgára. De egykettőre levedlette a festett szőrt, és újra kéken ragyogott. Akkor aztán minden kezdődött elölről. Majd náthát kapott szegény Ló Szerafin a sok mosdatástól. Megszökött hát, s nekivágott a világ22
nak. Bujkált, vándorolt, igen szomorú volt. - S akkor jöttél te. - Igen - mondta gyorsan Mikkamakka. - Meg aztán itt lakik Aromo is. - Hát ő? - Aromo nyúl. Ugrifüles, nagyeszű. Ügy is hívjuk: fékezhetetlen agyvelejű. Ö meg, tudod, kint lakott a mezőn. Szabadfoglalkozású nyúl volt. Káposztaszakértő. Egyszer hoz ám neki a postás egy levelet. Azonnal jelenjék meg ittmegitt, ekkorésekkor, mert köteles elvégezni a Nyúlfutás Tanfolyamot. El is ment szegény. Egy nagy épületre ki volt írva, hogy Nyúlfutást Oktató Főtanfolyam. Oda kellett mennie. Egy bizottság elé vezették. Kövér, pirospozsgás urak ültek a bizottságban. Aromo éppen mondani akarta, hogy minek tanulja ő a nyúlfutást, amikor . . . de a főkövér már rá is reccsent: „ N a , fusson egy kört!" Aromo futott. „Rettenetes - sopánkodtak a bizottság tagjai. - Hogy dobálja a farát, micsoda rossz lábtartás, ezt a gyenge technikát!" Aromo megint mondani akarta, hogy hiszen ő nyúl, de nem engedték szóhoz jutni. Heteken át gyakorlatoztatták. Nyúlfutásra oktatták a kövérek. De igen elégedetlenek voltak vele. Ilyen rossz tanulójuk még sose volt, ingatták a fejüket és három hét múlva előhoztak egy teknősbékát. „ N a , mutasd meg neki" - mondták, s a teknősbéka fél nap alatt végigcsoszogott a kerten. „ N a , látod, ez az!" - mondták a kövérek Aromónak. - E z az igazi nyúlfutás, látod, milyen szépen ingatja a fejét, milyen kecsesen rakja a lábát! Igaz, a gyorsaságát még icipicit fejleszteni kell, de akkor is így fut egy igazi nyúl." Aromo igen mérges lett, azt se mondta fapapucs, csak zsuppsz, átugrott a kerítésen, és usgyi neki vesd el magad. Isten veled nyúlfutásra oktató tanfolyam. A kövérek meg: „Utána, utána, hiszen még nem tud rendesen futni, fogják meg!" De mire kettőt léptek, Aromo farkincája végét se látták. Nosza vérebeket eresztettek utána. így talál-
koztam Aromóval. Futott, mint a nyúl, nyomában a vérebek. - S azóta ő is itt él. - Ö is - bólintott Mikkamakka. Meg itt él Vacskamati is. Olyasféle szerzet, mint én - nevetett rám a macskaforma képével. - Bent élt a városban, igen szerette mindenki, csakhogy . . . - Csakhogy? - Kicsit szeleburdi. - Az igazán nem nagy baj - mondtam. Mikkamakka elgondolkodott. - Nem nagy. Bizonyos körülmények
szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. Jaj, de jó - kiáltotta Vacskamati - , megyek veled! A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, huilámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszercsak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. Jaj, kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg
között nem nagy - mondta kis hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta a Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért
nem tudja, mit gondoljon, ő is ugrik ki az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált-rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap 23
rosszul csinált, és sírdogált odahaza. Akkor aztán . . . - Becsöngettél hozzá - mondtam. - Be - bólintott Mikkamakka. - Elhoztam ide. - Most is olyan szeleburdi? - Most is - mondta Mikkamakka - , de azért majd megszereted. Mi is szeretjük mindannyian. Még Nagy Zoárd is szereti. - Az kicsoda? - Nagy Zoárd a lépkedő fenyőfa. - Tud menni? - Tud. Azt kérte annak idején egy tündértől, hogy engedje őt vándorolni. Nem akar örökké egy sziklás hegyoldalban állni egy tölgy meg egy cser szomszédságában, örökké ugyanazt a völgyet nézni, ugyanazt a folyót. Pedig nincs annál szebb, mondta neki a tündér, mint háromszáz évig nézni egy völgyet. Egy percig nézni nem érdemes, húsz év nagyon kevés rá, de háromszáz év . . . az igen! De Nagy Zoárdnak aztán beszélhetett. Jól van, mondta a tündér, mehetsz. Na, el is indult Nagy Zoárd. Megjárta a sivatag homokját, a tengerek partjait, szigeteken járt, délszaki földeken, jéghideg északon. Talán nincs is olyan hely, ahol Nagy Zoárd ne járt volna. Igen ám, csakhogy egyszer elkezdett sajogni a szíve. Újra látni szerette volna a völgyet, a folyót, szeretett volna elbeszélgetni a tölggyel és a bükkel. Fogta magát, hazament. Van lába, megtehette. Otthon aztán úgy érezte, hogy ez nem ugyanaz a völgy, nem ugyanaz a folyó, s a tölgy se meg a bükk se ugyanaz. E z nem ugyanaz a hely, ahol születtem - kiáltotta, és nekivágott a világnak, hogy megkeresse azt a völgyet, azt a folyót, azt a bükköt és azt a tölgyet. Járt, járt körbe a világban örökké, szakadatlan. De hogy találta volna meg, amit keresett?! Belefáradt, elszomorodott. - És akkor találkoztatok. - Igen - mondta Mikkamakka - , találkoztunk. - Köztetek jól érzi magát? - kérdeztem. 24
- Járkálhat kedvére, álldogálhat kedvére - mondta Mikkamakka. - Lehet, hogy néha elvágyódik. - Miért nem megy akkor el? Mikkamakka elmosolyodott. - Mert tudja, hogy szükségünk van rá. Karácsonykor feldíszítjük, gyertyákat teszünk rá. Ha elmenne, ki lenne akkor karácsonyfánk. S boldog ám ő is a gyertyáival meg a díszeivel, csak látnád ! - Talán egyszer meglátom - mondtam. - Lehetséges - bólintott Mikkamakka és kicsit abbahagyta a beszédet, mert éppen hegyre kapaszkodtunk. Csak fönn a csúcson szólalt meg újra. - És velünk van Szörnyeteg Lajos is. - Szörnyeteg? csodálkoztam. Annyira csúf? - Hát nem valami nagy szépség, az biztos - mondta Mikkamakka. - De csúfnak se csúf. Mondjuk inkább csúnyácska. Meg h á t . . . - elhallgatott. - Meg hát? - Nem is egy lángész. Tudod, olyasféle, aki egy hétig is eltöpreng azon a kacifántos kérdésen, hogy mennyi kettő meg kettő. És egy hét töprengés után nagyboldogan kisüti, hogy öt. Na de ha arról van szó, hogy éhes vagy, és Szörnyeteg Lajosnak egy darab kenyér van a kezében, szemvillanás alatt megfelezi veled. Ha valami bajod van, mindenkinél hamarabb észreveszi és mindenkinél hamarabb segíteni próbál. Úgy hívjuk is: a legjobb szívű behemót. - S ő hogy került ide? - Tudod, milyenek az emberek. Mást se tettek csak nevették szegény Lajost. Járatták vele a bolondját. Elküldték a patikába velőscsontért. A henteshez meg aszpirinért. És ő meg ment, segíteni akart. Gondolhatod, mekkorákat nevettek rajta. Egyszer igen éhes volt, és meglátott egy böhöm embert. A böhöm ember nagy szelet húsokat evett kenyérrel meg kovászos uborkával. A kovászos uborkát igen szereti Szörnyeteg Lajos. Jó messziről vágyakozva né-
zett a böhöm ember felé. A z meg odakiáltott neki: Látom éhes vagy. Szaladj el, hozzál nekem egy fából vaskarikát, és akkor kapsz a húsból meg az uborkából. Kenyeret is kapsz. Lajos már futott is. Majd csak megleli valahol azt a fából vaskarikát. Ami nincs is. - É s meglelte? - Meg - bólintott Mikkamakka. Mert találkozott velem. - Azóta itt lakik a Négyszögletű Kerek Erdőben - mondtam. - Itt - folytatta Mikkamakka - , akárcsak Dömdödöm. - Kicsoda? - Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud mondani: dömdödöm. - Semmi mást? - Semmit. De azért nagyon jól megértjük, akármit akar mondani. Néhány nap alatt majd te is megérted. - Ö meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se értette meg, és ki is nevették - mondtam. - Lehet - válaszolta Mikkamakka - , magam sem tudom pontosan. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm tudna beszélni, csak nem akar. - És miért nem? - Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod menynyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. E l is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé és azt mondja neki: Szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondja az egyik a másiknak: „ É n igazán szeretem magukat, de ha mégegyszer átjön a tyúkjuk a kertembe . . ." Mi az, hogy „de ha mégegyszer", gondolkozott Dömdödöm, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor megismerte a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. Ejha, mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „ É n szeretem az embereket", ordította a poroszló, és zitty a somfapálcával, „de
azt nem tűrhetem", óbégatta a poroszló, és zutty a somfapálcával. Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó, mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem". Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „ É n igazán szeretlek." Mi az, hogy igazán, háborgott magában Dömdödöm. Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy nem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott és azt mondta: Dömdödöm. Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm. - És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? - kérdeztem. - Egészen bizonyos lehetsz benne mondta Mikkamakka - , ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani csak azt, hogy dömdödöm. - Már tudom is, hogy kinek mondta - csillant fel a szemem, de Mikkamakka nem válaszolt. Előre mutatott. - Odanézz! Ott vannak. Bizony ott voltak valahányan. Futottak elénk. Isten hozott benneteket kiabálták. Ölelgettek engem is, mintha ezer éve köztük laktam volna. Egyszercsak a nagy lármában hozzámfordult Mikkamakka. - Akartál valamit mondani? - Csak azt akarom . . . csak annyit akarok - dadogtam a hirtelen felzengő csendben - , hogy dömdödöm.
A Pegazus őrs naplójába
Rafael Alberti A Nemzetközi Brigádokhoz A végtelenből jöttök . . . De van-e távolság, mit nem ér el véretek, mely dalol határok nélkül? Mezőkön, városokban a halál néven szólít, mint őrmester vezényel, s testetek földre szédül. E z a föld vagy a másik, nagy vagy kicsiny vidék, mely a térképen lapul csak, s oly fakó, mint az árnyék, mindegy, hogy honnan, jöttök álmotok gyökerével, névtelen, beszélgetve, s szavatokban parázs ég. A város tégláit sem látjátok, s köré holnap vashitetekből épül áttörhetetlen várfal, így őrzitek keményen a földet, mely beföd majd, s harcoltok tűzvonalban a zubbonyos halállal. Maradjatok, zöld nesszel szólítanak az ágak, a Nap felétek küldi széthasadó szikráit, s a szél tengere zúgja a távolból: Elvtársak! Madrid a nevetekkel növekszik és világít. Simor András
fordítása
1936 februárjában - 40 éve - a választásokon aratott győzelme után kormányt alakított a Spanyol Népfront, a baladó népi erők szövetsége. Franco tábornok azonban polgárháborúba kezdett a demokratikus rendszer ellen. A világ munkássága legjobb fiait küldte a köztársaság oldalán harcoló Nemzetközi Brigádokba. Franco csapatai, a német és olasz fasiszta állam fegyveres támogatásával, végül legyőzték a hősiesen harcoló köztársaságot, és ezzel a fasizmusnak napjainkig tartó rabságába taszították a spanyol népet. 26
Irodalmi séták
Séta a budai Várban - Hozol magaddal fényképezőgépet a túrára? - Persze, hogy hozok, remek japán gépem van. - És időgépet is hozol? - Micsodát? Már megint mit találtál ki? - Nem én találtam ki, saját gyártmányú időgépem van. Te a fényképezőgéppel rögzíted a jelent, én pedig az időgéppel bemutatom neked a múltat. Olyan időgépet csináltam a könyvtárban az útikönyvekből és a lexikonokból, hogy minden épület, minden szobor vagy tér történetét azonnal elmondja neked. Az én időgépem mindent tud, ami a Várban történt; de most csak csak az irodalmat kapcsolom be. - E z csuda lesz. Hát lássuk! - Az autóbuszról a Bécsi kapu téren szálltunk le. A kapu alatt áthozott az autóbusz, azt magad is láthattad; most megszólal az időgép: - Buda várát 1686-ban foglalták vissza a töröktől, akkor nevezték el a Szombati kaput Bécsi kapunak. Arany János azt írja a Török Bálint című költeményében, amikor Buda elfoglalásáról szól: A szombati kapuja kitárva, Ott megyen a sok török Budára. A Bécsi kapu tér közepén áll a Ka^/'/zc^-emlékkút, ezt az író halálának századik évfordulóján állították fel. A kutat Kazinczy domborművű arcképe díszíti, s rajta klasszikus szoboralak áll. Mind az arckép, mind a szobor harmóniát, nyu27
Irodalmi emlékhelyek a budai V á r b a n . Pásztor J á n o s Kazinczy-emlékkútja a Bécsi kapu téten (a 27. oldalon) Táncsics
Mihály
szobra (balra) a v á r f a l szítője V a r g a Imre
tövében.
Ké-
Kossuth-emlékmű a volt börtön f a l á n (fönt). T ó t h Á r pád arcmásával díszített dombormű a Táncsics utca 1 3 - a s számú ház f a l á n (a 29. oldalon)
galmat, kiegyensúlyozott arányokat mutat - ez a klasszikus ábrázolás jól illik Kazinczy ízléséhez. A kutat Pásztor János szobrászművész készítette. Kazinczy Ferenc ( 1 7 5 9 - 1 8 3 1 ) a magyar irodalom legnagyobb szervezője, az irodalmi nyelv, az ízlés egyik megteremtője. Részt vett a Martinovics-féle mozgalomban, ezért börtönbüntetést szenvedett, de kiszabadulása után törhetetlenül folytatta tevékenységét. A szobor mögött áll a 7-es számú ház, amelyhez sok irodalmi emlék fűződik. Hatvany Lajos, a tudós és irodalombarát, itt látta vendégül íróbarátait. 1937-ben nála szállt meg Thomas Mann, s itt találkozott József Attilával, aki verssel üdvözölte a nagy német írót. Versét ezekkel a sorokkal fejezte be: Foglalj helyet. Kezdd, el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. Aki a Bécsi kapu alatt átmegy, a várfal előtt egy kis parkot pillant meg. Ennek közepén áll Sebők Zsigmond emlékszobra, Maugsch Gyula művészi alkotása. A szobor Dörmögő Dömötört és Róka Miskát, az ifjúsági író két kedvelt állatalakját ábrázolja. A mai olvasó is találkozhat velük, nemrég kiadták Sebőknek Dörmögő Dömötör és az angol labdarúgók című könyvét. Közvetlenül a várfal előtt áll Táncsics Mihály szobra, ezt Varga Imre szobrászművész készítette. A művészt nyilván Táncsics műve, az Életpályám ihlette, amikor szobrát tervezte. Ebben a könyvében Táncsics elbeszéli, hogy feleségétől egy lepedőt kért, abba csongolyította bele könyveit, úgy indult könyvterjesztő útjára. Milyen szomorú út volt ez! A félig vak, öreg írót mindenütt durván elutasították, még német könyvet csak vettek volna Pesten, de magyart? Ugyan minek? 28
De nem ok nélkül nevezték el róla az utcát, amely befelé vezet. Ezen az utcán diadalmenetben hozták a márciusi ifjak, amikor börtönéből kiszabadították. A lovakat is kifogták a kocsi elöl; boldog volt, aki a rúd mellé állhatott, és húzhatta a szabadsághős kocsiját. A Táncsics utca 9-es számú épület hírhedt börtön volt: nemcsak Táncsics szenvedett itt fogságot, ide zárták Kossuth Lajost, majd 1863-ban Jókait is. Kossuth bátran viselte a súlyos fogságot. Angolul tanult a börtönben, s ennek köszönhette, hogy amikor Angliában mint emigráns partraszállt, gyönyörű angol nyelven üdvözölhette a tiszteletére megjelent közönséget. Jókai fogsága könnyebb volt, mert abban az időben a bécsi udvar már a kiegyezés útját kereste, nem kegyetlenkedett az írókkal, költőkkel. így aztán Laborfalvi Róza ügyes közbelépésével két szobát rendeztek be Jókainak a börtönben, mégpedig saját bútoraival. Jó felesége naponta hozta vagy küldte neki az ebédet. A 13-as számú házban lakott Tóth Árpád, a nagyszerű költő és műfordító. Innen vezette kézenfogva lányát, Esztert a sétányra, amelyet később róla neveztek el. A költő szerette ezt a sétányt, sokszor üldögélt itt, ennek emlékére írta Gesztenyefapagoda és Kaszáscsillag című versét. Az Úri utcán át a Dísz térre érkezünk. Ennek régi neve: Szent György tér. Itt végeztette ki Zsigmond király Kont vitézt és társait, itt végezték ki Hunyadi Lászlót is. A két kivégzésről Petőfi írt verset: a zsarnokokat, a népárulókat ítélte el bennük. A Szent György téren győzte le Mátyás király Holubár cseh vitézt, erről Mikszáth írt Más udvar, más levegő című elbeszélésében. A Dísz tér közepén azoknak a honvédeknek szobra áll, akik Buda várát 1849-ben visszafoglalták. Róluk Jókai festett költői képet A kőszívű ember fiaiban. LENGYEL DÉNES
Testvérmúzsák
Zene és költészet a rend is rácsapott a tájra, feldúlta és halomrahányta, egy új sodrásba átemelte S a részletek dagadnak, mint a vásznak. Dagad bennük és zeng a magyarázat, emelkedő, süllyedő ragyogás. Most itt a lombok éji árapálya, hánytorog, csendesül, csak föl-lejár.
Csak csobogás. Minthogyha térdig tóban já; egy raj madár.
ÁPRILY BEETHOVEN
LAJOS HALÁLA
Fák állnak itt, szélfújta fák. És kavarog a hold és hófehéren tolonganak a lombos koronák. Nő a zengés, dagad a némaság, a holdsütötte erdő árapálya. És bukdosnak a levelek, a fák. Mi ez a szél? Micsoda vad vizekben bukik alá a gondolat? Milyen vad holdsütést záporoztat az ég? Micsoda madarak e verdeső vad világosságban? Hullámzó erőszak. Csak bukdosnak a levelek, a fák. Szélfújta és mégis szimmetrikus. Veri a hold, s egy másik ragyogás, 30
Különös fény lobbant az ablakokra, viharral vemhes, mély felhő-bibor. Az asztalon, késő kínálkozással, bontatlan állt a rajnamenti bor.
Lassult és elakadt az ódon inga. Az ablakon pattant a jég-serét, s villám-karmester fenn elindította a zivatar bőszült orchesterét. Az óriás felérezett a hangra, így rebbent meg, ha dúlt séták után zengett az égi zongorák haragja: E z a nagyobb! E z a nagyobb titán! Időt ostromló büszke lázadását rég rejti majd a némító Titok, s ez a vetélytárs felleg-zongorákon titáni kézzel még zenélni fog. Robbant a menny és lobogott az utca • sötéten várta túl a néma part. Karja kinyúlt és elcsukló ököllel megfenyegette künn a zivatart.
NAGY
Érte tücsökhangból niagarát sűrít, a napraforgó spiráljain a napkoronáig felküzdi magát. Ó, hány remek mén dühe benne! Diadala mégis a fegyelme, nem csitul mégse, virrasztani hív Lüktet éjszakámban tündöklete Aranyalmánk dérvert Árgilusa, te, mikor nyughatsz meg végleg a szivemben
WEÖRES 10.
SÁNDOR
KODÁLY ZOLTÁN SZÜLETÉSNAPJÁRA
(Köszöntő
gyermekhangra)
LÁSZLÓ
BARTÓK
Csodát regélek, íme halljátok: a síkság helyén hegycsúcs néz rátok, a magyar rónán kék hegycsúcs kelt fel. ormán hajnal jár csillagsereggel.
Ünnep nem elég, hogy megtartsa őt, az irgalmatlan tiszta szeretőt úgy szeresd: magadat el ne vétsd. Nevében ha lucsog a dínom-dánom: már világgá ment egy fűszálon s vért izzad az óceán partjain. ítélkező, ki nem alszik, s nem altat, kimeríthetetlen kényes alkat, igézi a Tündért, a jövőt.
A róna ezer éneke hangzik: a hegy-párkányon zúgva visszhangzik; ezernyi szép dal mind szélbe szállna, ha nem zúgatná nagy kő-palástja. A hegytetőn, hol sas szárnya lendül, a kristály jég mint orgona zendül, a széles éggel összeforr kékje, a csendnek van csak ily nagy zenéje. Kodály Zoltánunk most hetven éves, dalok mestere, sokáig élhess, hisz egy hegyorom, hetvennel vállán, oly ifjú mint egy arany királylány. 31
Rejtvényfejtők klubja
Ugyanabban az évben A z alábbiakban két-két egyazon évben történt eseményt közlünk. A ti dolgotok - könyvek segítségével - megfejteni az évszámokat, amelyekről szó van. S a játékosság kedvéért még egy pótfeladat: a megfejtendő évszámok között van kettő, melyekben ugyanazok a számjegyek ismétlődnek, csak más sorrendben. Nem kötelező, de ha rájöttök, írjátok meg azt is, melyik ez a kettő. J ó ? Nos, ugyanabban az évben . . . . . . amikor Petőfi született - született Madách, . . . amikor Kölcsey, a Himnusz gyar nyelvű színielőadás. (2)
(i)
költője született - volt hazánkban az első ma-
. . . amikor Babits Mihály született - született Juhász Gyula.
(3)
. . . amikor az első Nobel-díjakat kiosztották - született Németh . . . amikor Tolsztoj meghalt - meghalt Mikszáth. . . . amikor Móricz
Zsigmond
(4)
(5)
született - született Móra
Ferenc. KUN
J a n u á r i rejtvényeink helyes m e g f e j t é s e : 1 . Ezeregyéjszaka. binson. 4. Móricz Z s i g m o n d : L é g y jó mindhalálig.
László.
2. S w i f t : G u l l i v e r .
(6) ERZSÉBET
3. D e f o e :
Ro-
A megfejtéseket 1 9 7 6 . február 20-ig küldjétek be a Kincskereső szerkesztősége címére: 6701 Szeged, postafiók 4 5 } . A levelezőlapra írjátok r á : „ R e j t v é n y f e j t ő k k l u b j a " . A helyes megfejtők között könyvjutalmat sorsolunk ki.
KINCSKERESŐ, a Magyar Úttörők Szövetségének irodalmi, művészeti, kulturális folyóirata. Főszerkesztő: DEME LÁSZLÓ. Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: KOVÁCS LÁSZLÓ. Megjelenik egy évben 10 alkalommal. Szerkesztőség: 6720 Szeged, Vörösmarty u. 3. Telefon: 15—726. Postafiók: 453. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető az iskolai terjesztőknél, a postahivataloknál, kézbesítőknél, a posta hírlapüzeleteiben, a Posta Központi Hirlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára 4 forint. Előfizetési díj egész évre 40 forint. Kéziratot, rajzot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 476.75-3149 — Szegedi Nyomda 32
Juvan Sesztalov: A tokhal sírása
Vagyok a folyómélyek fejedelme, a halkirály. Népem a kátrány-mérgezte vizekben fejvesztve jár.
Ó , széles öblök, folyamágak, vízmosta fák! Tavaszaink még sose láttak ilyen csatát.
Mérget sodor a vizek mélye. Ó jaj nekün k! Egy raj katonám esett el ma éjjel. Mind elveszünk!
Rabolták jég alól sok katonámat az emberek. De így még senki kristálypalotámat nem lopta meg!
Uszonyaink már feketéllnek, lecsüggenek. A sátán küldte ezt a mérget, így ölne meg.
Ó ember! Vess féket tüzedre! Nyugalmat adj! Vagyok a vizek békés fejedelme. Veszni ne hagyj! Rab Zsuzsa
fordítása
Áprily Lajos Fegyvertelen vadász dala Völgyek felett hangos torokkal üzenhet a vadásztülök. Békét kötök az állatokkal, az erdővel kibékülök.
Jöhet a bükkös karcsú vadja, a lenge-lányos őz-alak, nem puska-dörrenés fogadja, csak egy szelíd „nem bántalak'
Rejtőzve már többé nem állok zsákmánnyal csábító lesen. Márciusi szalonka-párok suhanjanak szerelmesen.
Völgyben, vadonban, rónaságon a békesség bolyong velem. Csak egy öröm van a világon s ez az öröm fegyvertelen.
S a régi őz, ki annyi vérrel pirosított havat, mohát, s reám nézett rémült szemével, a régi őz is megbocsát.
